M. Leighton - Rossz Fiúk 2. - Rajtam áll.pdf 1a5nx

M. LEIGHTON

UP TO ME rajtam áll

ROSSZFIÚK 2. KÖNYV

Írta: M. Leighton A mű eredeti címe: Up to Me (Bad Boys Series Book 2) Copyright © 2013, M. Leighton Cover photo by Gabi Moisa www.shutterstock.com Fordította: Goitein Veronika A szöveget gondozta: Balogh Eszter A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-7174 ISBN 978 963 399 393 4 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-ben Cím: 6701 Szeged, Pf 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo .hu Felelős kiadó: Katona Ildikó

magyar nyomdatermék NYOMDA- ÉS PAPÍRIPARI SZŐVETSÉG

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Széli Katalin, Schmidt Zsuzsanna Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató



Olivia végre megtalálta az Igazit. Cash minden, amire-akire valaha is vágyott. Kiszámíthatatlan rosszfiú, de Olivia kedvéért felhagy zűrös életével, és hagyja magát megszelídíteni. Mert Olivia az a nő, aki elfogadja őt – úgy, ahogy van. Ám a múlt árnyéka kísérteni kezd. Valami van Cash birtokában, amit sötét bűnözők akarnak megszerezni. Mindenáron. És ha Cash nem adja, hát elveszik tőle azt, ami a legdrágább kincse. Olivia mindig tudta, hogy ha beleszeret Cash-be, pórul járhat. De hogy ennyi veszélynek tenné ki magát, azt nem is sejtette. Most rá kell bíznia az életét a férfira… és Olivia az életét könnyebben bízza rá, mint a szívét.



Férjemnek, aki nap mint nap boldoggá tesz. És Istennek, aki megajándékozott a férjemmel

1. Olivia A SZEMEM SARKÁBÓL LÁTOM , hogy feltűnik egy kis fény a Dual hátuljában. Cash irodájának nyílik az ajtaja, aztán becsukódik, ahogy Cash bejön a klubba. Felnéz, és rögtön találkozik a tekintetünk. Az arckifejezése szándékosan közömbös, mert megkértem rá, de attól még ugyanúgy elolvadok tőle. Forró pillantást vet rám. Máris megborzongok, ő pedig szerencsére félrenéz. Ha nem tenné, nem miatta buknánk le, hanem miattam, mert kiugranék a pult mögül, odarohannék hozzá, szájon csókolnám és visszacsalogatnám az ágyba. Inkább elfordítom a tekintetemet, és a munkámra figyelek. A francba! – Hagyd, majd én – csicsereg Taryn, és átnyúl előttem, hogy elvegyen egy koszos poharat a pultról. Mosolyogva megköszönöm, de belül azon morfondírozom, vajon mik a hátsó szándékai a rasztás rémnek. Egész este kedveskedik, de nem értem, miért. Sosem szokott hozzám kedves lenni. Nyíltan ellenséges? Igen. Ravasz és gonosz? Az is. De kedves? Soha. Eddig meg voltam róla győződve, hogy inkább szedne ízekre egy kihegyezett fogpiszkálóval, mintsem megkérdezze, hogy vagyok. Most viszont itt vigyorog rám, és a pult rám eső részét is kiszolgálja. Hmmm… Alapjában véve nem vagyok gyanakvó, de… Na jó, alapjában véve is gyanakvó vagyok. De megvan rá az okom. Életem során rengeteg hátbatámadós, mószerolós, hazudós, önző seggfejjel volt dolgom, talán kissé már cinikus vagyok. De nem vészesen. Szóval nagyon szeretném tudni, mit tartogat Taryn új, bájos modora. Mert hogy tartogat valamit, az biztos. Lefogadnám az életemre. Vagy Taryn életére… Tök mindegy. Szinte látom, hogy a kisminkelt kék szemei mögött hogy pörög az agya. Majdcsak elárulja magát. És akkor végre megtudom, mi jár a

zavaros fejében. Addig viszont nyugodtan kinyalhatja a bojtos nyuszifarkincás popsimat, és segíthet, amennyit csak akar. Taryn hozzám fordul, és mintegy mellékesen megkérdez: – Van valami terved munka utánra? Arra gondoltam, elmehetnénk a Noirba, ihatnánk egyet, cseveghetnénk egy kicsit. Na, ez már tényleg nevetséges. Döbbenten bámulom, és arra számítok, mindjárt mond valamit, amiből kiderül a turpisság. De nem. Teljesen komolyan gondolja. – Komolyan gondolod? Mosolyogva bólint. – Hát persze. Különben miért kérdezném? – Pedig utálsz – bököm ki. A francba! Pedig jó lett volna hagyni, hadd játsszon, hátha kiderül, mit akar. Dehogy utállak! Ezt meg miből gondoltad? Úristen! Hát teljesen hülyének néz? Összefonom a karomat és Taryn felé fordulok. Nem is kéne itt lennem. Cash és én csak órákkal ezelőtt értünk vissza Salt Springsből. Gavin talált helyettest nekem, mert Cash nem tudta, visszajövök-e, vagy sem. Mégis itt vagyok, Marcót helyettesítem, ahelyett, hogy meztelenül, összegömbölyödve feküdnék Cash karjaiban. Semmi kedvem ostoba játszmákhoz. – Nézd, nem tudom, kit akarsz becsapni, de ha engem, befejezheted. Nem fog menni. Taryn szóra nyitja vörösre rúzsozott cseresznyeajkait, de végül nem szól semmit. Ártatlan, kedves arcán valami kissé hozzáillőbb arckifejezés jelenik meg. Nagyot sóhajt. – Jó, bevallom, amikor idekerültél, kicsit féltékeny voltam rád. Nem tudom, tudtad-e, vagy sem, de Cash és én régen jártunk. Nem is olyan rég még… voltak rendezni való dolgaink. Azt hittem, te ennek az útjába akarsz állni. De most már tudom, hogy nem. Meg aztán Cash nem is érdeklődik irántad, ezt most már megértettem. Van most valakije, szóval lényegtelen az egész. Ez igazán kíváncsivá tett. – Miből gondolod? – Mit? Hogy van valakije? Mert párszor láttam egy szőke csajjal, és

mostanában nagyon szétszórt, ami nem jellemző rá. Nem az a hűséges típus. – Nem? – Nyavalyát. Ezt már az elején is tudtam. Ha egy csaj azt hiszi, hogy majd ő megszelídíti, hogy majd ő lesz Cashnek az egyetlen, hát az aztán tipikus ostoba szőke liba. Szőke? Miért? A nő miatt, akivel láttad? Taryn vállat von. – Amiatt is, de Cashnek – mondja, felvonja piercinges szemöldökét, és szőke rasztatincsét csavargatja – a szőkék jönnek be. Mosolyogva bólintok, és remélem, közömbös az arcom. De belül tombolnak az érzéseim. Legszívesebben nekiugranék Tarynnak, és beletenyerelnék a csinos pofikájába. – Miből gondolod, hogy Cash nem horgonyozhat le valamelyik… szőke mellett? Taryn keserűen felnevet. – Ismerem már. Hajtja a vére. Az ilyen pasik sosem változnak meg. A csajok nem tudják lenyugtatni őket. Egyszerűen ilyenek. Talán ezért is olyan ellenállhatatlanok. Hát nem mindenki azt akarja, ami nem lehet az övé? Megint mosolygok, de nem szólok egy szót sem. Néhány másodpercnyi csend után megfogja a törlőrongyomat, és letöröl egy pohárnyomot a pultról. – Szóval csak azt akarom mondani, hogy elástam a csatabárdot. – Ennek örülök – sikerül kinyögnöm. Gombóc van a torkomban. Elfoglalom magamat, takarítok, pakolok. Már csak egy óra van zárásig. Hogy fogom kibírni addig? Fogalmam sincs, de segít, ha van mit csinálni. De hiába teszek-veszek, a hangok a fejemben nem hallgatnak el. Tudtad, hogy rosszfiú! Ezért akartad távol tartani magad tőle. Ezért nem akartál kötődni hozzá. Jéghideg kétségbeesés kúszik a gyomromba, mint egy alattomos kígyó. De aztán megszólal a fejemben egy másik hang. Az ésszerűségé. Vagy az önáltatásé? Mindazok után, ami az elmúlt néhány hétben történt, hogy is kételkedhetsz abban, amit irántad érez? Cash nem az a típus, aki megjátssza magát. Amit mondott, amit megosztottatok egymással, igazi.

Valódi és mély értelmű. Taryn meg egy elmebeteg kis ribanc, akinek fogalma sincs, miket beszél. Agyára ment a sok tetkó. Igen, ez mind igaz, de akkor is valami nyugtalanság költözött a zsigereimbe. A szívembe. A racionális, logikus, kívülálló, sok bajt megélt énem is beleszól, hogy rontson a helyzeten. Hányszor esel még bele ugyanabba a csapdába? Ugyanolyan pasiba, mint eddig? De Cash más. Tudom a lelkem mélyén. Emlékeztetem magam, hogy mennyire igazságtalan külső alapján ítélni. Még akkor is, ha már ezerszer jártam meg ugyanezzel a típussal. Cash lehet, hogy rosszfiúnak látszik, de belül sokkal, sokkal több annál. Ahogy a sörcsap alatti tálcát törölgetem, a lassan ritkuló tömeget ügyelem. Casht keresem a sötétben. Micsoda véletlen! Mikor meglátom, pont egy szőke bombázó tekeredik rá, úgy csimpaszkodik a nyakába a karjaival, hogy szinte rámászik. Összeszorítom a fogamat, hogy ne menjek oda megtépni a kis szajhát. A dühöt elkeseredettség váltja fel, amikor látom, hogy mosolyog le rá Cash. Mozog a szája, valamit mond is neki. Mindjárt megszakad a szívem. De aztán kicsit felvidulok, mert Cash lefejti magáról a pióca karjait és egy lépést hátrál. Sajnos azonban ennél többre lesz szükség, hogy el tudjam felejteni Taryn keresetlen szavait. A francba! A következő fél órában pocsékul érzem magamat. Az sem segít, hogy Taryn megpróbál elviselhető, sőt, kedves lenni. Azon gondolkodom, hogy jobb lenne éjszakára mégis hazamennem. Kicsit később a citromkarika-tartót mosogatom, és közben azon gondolkodom, mitévő legyek, meg azon, hogy titokban nem vagyok-e bipoláris személyiség. Ekkor landol előttem egy feles. Felnézek. Taryn vigyorog rám, és ő is egy feles poharat fog. – Shhh – kacsint. – Ha te nem árulod el, én sem. Amúgy is záróra. – Azzal kivesz a zsebéből egy tízdollárost, és a kasszába teszi. Legalább kifizeti. Máskor udvariasan nemet mondanék, de most kell a feles, hogy lenyugodjak és feloldódjak egy kicsit. Megtorlóm a kezemet és megfogom a pici poharat. Taryn felemeli a poharát és mosolyog.

– Egészségünkre! – koccint a levegőbe. Bólintok, én is felemelem a poharat, és mindketten felhajtjuk az italt. Nem kell megkérdeznem, mi volt az. Vodka; éget, mint a fene. Taryn mélyet sóhajt, és rám nevet. – Gyere, menjünk el szórakozni! Úgy nézel ki, mint akire ráfér egy kis móka. Mielőtt még válaszolhatnék, Cash félbeszakítja a beszélgetésünket. – Olivia! – szól az irodája ajtajából. – Gyere be, mielőtt hazamész. Meg kellene beszélnünk pár dolgot. – Rendben – felelem, és érzem, hogy az izgalomtól, vágytól és aggodalomtól összeszorul a gyomrom. Cash visszamegy az irodába, és becsukja az ajtót. Tarynhoz fordulok. – Legközelebb? – Persze – válaszolja kedvesen. – Csak befejezem a dolgomat, és megyek is. Visszamegy a pult rá eső feléhez, én meg azon gondolkodom, talán egyszer lehetünk-e barátok. Hogy mik vannak… Lassan szöszmötölök, hogy Taryn végezzen, mielőtt bemegyek a „megbeszélésre” Cashhez. – No, mára ennyi – ujjong Taryn, és belepottyantja a törlőrongyot a fertőtlenítőbe. – Liwi, én megyek. Kár, hogy nem érsz rá, de tudom, hogy hív a kötelesség – azzal Cash irodája felé biccent, és grimaszol. Felkapja a táskáját a pult alól, és körbesétál, hogy a hosszú, fekete pult túloldaláról álljon elém. A csillogóan tiszta felületre tenyerei, előrehajol, és a levegőbe cuppant, mintha puszit adna. – Jó éjt, baba. Még mindig a döbbenettől kövülten állok, amikor kisétál az ajtón az éjszakába, a rasztatincsek libegnek utána. Szerintem biztos, hogy nem egészséges, ha valakinek ennyire kifordul magából a személyisége. Amint becsukódik a bár bejárati ajtaja, Cash irodájának ajtaja kinyílik. Határozott arccal kilép, átsiet az üres parketten, és bezárja Taryn mögött a kétszárnyú ajtót. Néhány másodpercre eltűnik minden aggodalmam, amin az utóbbi órákban rágódtam. Cash felém siet, hosszú, izmos lábai megfeszülnek, ahogy lép. Formás fenekének mozgása kirajzolódik a farmerzsebek alatt. Széles válla szálfaegyenes, dereka karcsú. Felém fordul. Talán sosem fogok hozzászokni, mennyire jóképű. Éjsötét szemeinek

pillantása perzsel. A szemembe néz, ahogy közeledik felém. Átpattan a bárpulton, és mellettem landol. Egy szót sem szól, csak felkap, a vállára vet, és átvisz a pult mögött, a végén lévő ajtóig. Hevesen ver a szívem, ahogy keresztülmegyünk az irodáján, be a lakásába, ami a helyiség másik végéből nyílik. A testem lángol a várakozástól és a vágytól, de a gondolataimban még ott bujkál egy kis bizonytalanság amiatt, amit korábban hallottam. Azon morfondírozom, találjak-e valami ürügyet és menjek-e haza éjszakára, vagy hagyjam a racionális gondolatokat a fenébe, és töltsem itt az éjszakát. Cash letesz a válláról. Megcsókol, és már nem tudok gondolkodni. Az ajtónak tol, hallom, ahogy becsukódik mögöttem. A fejem fölé emeli mindkét kezemet, és az egyik kezével ott tartja őket, szorosan fogva hosszú ujjaival. A másik keze forrón simogatja az oldalamat, a hüvelykujja a máris ágaskodó mellbimbómhoz ér, aztán a hasamhoz, be a pólóm alá. A tenyere megpihen a bordáim fölött, aztán végigszalad a hátamon, a nadrágom derekába. Kicsit bő a nadrág, a keze a bugyimba csúszik, és megmarkolja a fenekemet. Magához húz, a csípőjét a csípőmhöz nyomja, és az alsó ajkamat harapdálja. – Tudod, milyen nehezemre esett megengedni, hogy dolgozz ma este? Tudva, hogy nem érinthetlek meg, nem csókolhatlak meg, még csak nem is nézhetlek? – lihegi a számba. – Másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy milyen vagy meztelenül, és hogy nyögdécselsz, amikor beléd dugom a nyelvemet… A szavaitól elönt a forróság a hasam alatt. Elengedi a csuklómat, de ahelyett, hogy eltolnám, a hajába túrok, és szenvedélyesen csókolni kezdem a száját. Érzem, hogy a nadrágom gombjával és cipzárjával babrál, és nem bírok magammal az izgalomtól. – Órák óta az jár a fejemben, milyen az ízed, milyen érzés, amikor a tested rám fonódik. Amikor tűzforró vagy, és nedves a vágytól – suttogja két csók között. Szinte elolvadok, de ekkor megzavar minket egy hang. – Nash?! – Marissa az, a belső ajtót püföli. Cash félbehagyja a csókot, és a számra teszi az ujját, hogy csendben maradjak. – Nash! – kiabál megint Marissa. – Tudom, hogy odabent vagy. A

garázsajtó nyitva van, és bent áll a kocsid! Cash felmordul. – A francba! Mit keres itt Marissa? – suttogja fojtott hangon. Pörög az agyam. Én tudom, hogy Cash és Nash egy és ugyanaz a személy, de Marissa nem tudja, és ez az ilyen pillanatokban problémás lehet, főleg, hogy nem tudja azt sem, hogy köztem és Cash közölt mi van. – Mit csináljunk? Nem tudhatja meg! Cash felsóhajt, és kócos hajába túr. Szerencsére amúgy is kócos szokott lenni a haja, nem feltűnő, hogy babráltam vele. A testem szinte sajog a vágytól, de a gondolataim már a valóságban járnak. – Azt hiszem, a legjobb lesz, ha úgy teszel, mintha zárnál, én meg kitalálok valamit Nashről. – Jó – bólintok, és rendbe szedem a ruhámat meg a hajamat. – Legszívesebben seggbe rúgnám magamat, hogy ilyen korán kinyitottam a garázsajtót. Be akartam hozni a kocsidat, miután Taryn elment – sóhajt Cash a fejét ingatva. Aztán perzselő pillantást vet rám. – De még korántsem végeztünk ma éjszakára – ígéri, és beleharap a vállamba. Áramütésként fut át rajtam a bizsergés, be a combjaim közé. Cash annyira, de annyira tudja, hogyan vegyen le a lábamról… A francba!

2. Cash ISZONYATOSAN NEHEZEMRE ESIK ELENGEDNI OLIVIÁT, hogy Marissának ajtót nyissak. Amikor Oliviával vagyok, olyan, mintha a béke szigetén nyaralnék, bezárkóznék egy tökéletes buborékba, és nem találna meg a baj, a hazugságok, a… A kettős életem mocska. És nehéz visszazökkenni. A hajamba túrok. Már nem kell attól tartanom, hogy álló farokkal ciki ajtót nyitni; Marissa hangjától lekonyult. Mit lekonyult… szinte összeaszott, örülök, hogy le nem esett. Összeszorított fogakkal a garázshoz vezető ajtóhoz megyek. Dühösen megrántva nyitom a kaput. Marissa ökle majdnem orrba is vág, mert épp most készült megint kopogni. – Ó… – mondja, és hátrébb ugrik, láthatóan megijesztettem, ahogy hirtelen kiléptem. Krákog egyet. – Cash. Bocs, hogy így rád törtem, de beszélnem kell a testvéreddel. Azonnal. Nem hív vissza, és magyarázattal tartozik nekem. Minél tovább beszél, annál jobban felhúzza magát. Hallom a hangján, és látom az összeszorított, vékony száján. – Ne haragudj, Marissa, de nincs itt. Tegnap este itt hagyta a kocsiját, és még nem vitte el. – De miért? Hová ment? – kérdi Marissa összezavarodva. – Nem mondta meg. Megkért, hogy itt hagyhassa a kocsiját egy-két napra. Én is csak ennyit tudok. Nagyot sóhajt. Marissára nem jellemző, hogy érzelegne vagy aggodalmaskodna. Az alapbeállításai nem sokat változnak, van a hülye picsa, a jégkirálynő, a majdnem kedves, és aztán kezdi elölről. Nem sok egyéb rétege van a személyiségének. – Akkor próbálom tovább a mobilját – mondja, és a kocsit bámulja. Amikor rám néz, gyanakvó a tekintete. – Meg fogom találni. Valahogyan biztos megtalálom. Elnézést a zavarásért, Cash. Hát azt kétlem, hogy Marissát zavarná, hogy zavar. Az pedig, hogy

meg fogja találni… Vegyem fenyegetésnek? Jaj, de szeretném elárulni neki… Kifelé indul, de megáll és visszaszól: – Olivia még itt van? Elöl láttam az autóját. – Éppen zár. Miért? – Hagytam neki pár üzenetet, de még nem hívott vissza. A reptérről egyenesen Nashhez mentem, onnan meg ide. – Átadjak neki valamilyen üzenetet? Marissa a homlokát ráncolja, csücsörít és gondolkodik. – Nem, köszi, mindegy. Csak mondd meg neki, hogy otthon találkozunk. Már nem marad bent sokáig, ugye? Nem szoktam nőket verni. Soha. De a másodperc törtrészére Marissával kivételt tennék. Nem elég, hogy igen rosszkor zavart meg, de most elcseszi az éjszakámat is. – Nem, már nem marad sokáig. Menj nyugodtan, megmondom, hogy kerested, és idejében hazaküldöm. Marissa hűvösen, elégedetten mosolyog, ettől még idegesebb leszek. Rühellek bájologni és udvariaskodni, mintha semmi bajom se lenne. Ó, hogy cseszné meg! – Rendben, köszi, Cash. Kényszeredetten mosolygok, várok, amíg elmegy, aztán bezárom az ajtót. Szeretném bevágni és ordítva káromkodni, de hát minek. Semmi értelme. A francba. Olivia éppen a demizsonokat teszi helyre, ez az utolsó tennivaló záráskor, amikor kimegyek hozzá. Megfordul, rám néz. Egy pillanatig valami valahogy… más. De aztán elmosolyodik, és a dolog kimegy a fejemből. A mosolya… Kiugrik tőle a szívem, és nem férek a nadrágomba. Odasétálok, és szembeállok vele. Nézem, ahogy az utolsó üveg is a helyére kerül, megtörli és a polcra teszi. Körülnéz, hogy biztos legyen benne, minden tiszta és rendezett, aztán visszafordul felém. – Mondtam már, hogy gyönyörű vagy? Félénken lesüti a szemét egy pillanatra, aztán rám néz. Még mindig zavarba hozzák a bókok, ami meglepő. Nem is értem, hogy aki úgy néz ki, mint ő, az hogy nem tudja magáról, milyen lélegzetelállító. De Olivia nem tudja. És ez valahogy még vonzóbbá teszi. – Egyszer-kétszer talán említetted – mondja incselkedőn, és az ajkát

harapdálja. Imádom, amikor ezt csinálja, legszívesebben felkapnám, és visszavinném a hátsó szobába. De gyorsnak kéne lennem, és vele nem csak egy gyors menetet akarok. Hacsak nem lehet utána valami… alaposabbal folytatni. A szeme sarkából engem figyel, és a pult végéhez sétál. Megyek vele, a pult elválaszt minket. – Igen, említettem. Emlékszem, mondtam, milyen lenyűgöző vagy. Ha nem csal a memóriám, egy tükör előtt voltunk éppen. A farkam már merevedik is, ahogy arra gondolok, amikor Tad bárjában, a női mosdóban, hátulról csináltuk a tükör előtt. – Emlékszel? Ahogy megy, a szeme sarkából megint rám pillant. Látom a tekintetében a vágyat. És tudom, hogy emlékszik minden másodpercre, ahogy én is. Megköszörüli a torkát. – Hát igen. Mintha rémlene valami – mosolyog pajkosan. Úristen, micsoda gyötrelem! – Mintha rémlene valami? Hát nem volt elég kemény a lecke? – De, az volt, elég kemény. – Talán nem ártana, ha alaposan beleverném a lusta diákba a tudnivalókat… – Azt hiszem, már emlékszem… – Biztos vagy benne? – Igen, minden pillanatra. – Ha hazudsz, megvan ám a módszerem, hogy kiszedjem belőled az igazat. – Dehogy hazudok! Örök életemre emlékezni fogok rá. – Azért egy ismétlés nem ártana, hogy minden tisztán megmaradjon. Biztos akarok lenni benne, hogy megtanultad a leckét. Keményen. Csak hogy el ne felejtsd. Végre elneveti magát, pont, amikor a pult végén a lengőajtóhoz érünk. Amikor kijön, elállóm az útját. – Nem hiszem, hogy hiányos lenne a tudásom, bár talán mélyíteni lehetne. – Van is pár ötletem. De ahhoz, hogy biztosan tudjuk, hatékonyak-e a módszereim, ki kell próbálnunk őket. Nem tudom, te hogy vagy vele, de

én eltökélten keresem, hogyan tanulhatunk többet. Az alaposság a lényeg. Valami villan a szemében, de el is tűnik, és úgy látom, Olivia lehiggad. Mielőtt még elkezdhetnék agyalni rajta, témát vált. – Majdnem el is felejtettem. Mit akart Marissa? Megint azt érzem, hogy valami nincs rendjén. Úgy tűnik, nem most fogjuk megbeszélni, mi baja Oliviának. De tudom, hogy bántja valami. – Ja, igen, Marissa. Nasht kereste. Ki mást. És veled is beszélni akar. Azt mondta, hagyott pár üzenetet, de este beszélni szeretne veled. És ébren marad, hogy megvárjon. Lehet, hogy képzelődöm, de nem valószínű: mintha megkönnyebbülést látnék Olivia arcán. – A telefonom a kistáskámban maradt. Még nem is néztem. Talán akkor jobb is, ha megyek. Kíváncsi vagyok, mit akar Marissa. Tudod… nem engedhetjük, hogy rájöjjön. Katasztrófa lenne, ha megtudná, hogy te… – Olivia, mondtam már, hogy véget akarok vetni ennek a színjátéknak apámmal kapcsolatban. És ha ez azt jelenti, hogy… – Nem! Ez fontos, Cash. Ő az apád, és börtönben ül olyasmiért, amit nem követett el. Nem adhatod fel. Sem értem, sem másért. De nekünk óvatosnak kell lennünk. Végül is, azt mondta, hogy „nekünk” – mint akinek köze van a dolgokhoz. Hozzám és minden egyébhez. – De tudod, hogy megtenném érted. Hogy biztonságban legyél. – De én nem akarom, hogy ezt tedd. Abszolút biztonságban vagyok. Nincs miért aggódnod. Egyszerűen hagynunk kell, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Van egy olyan érzésem, hogy valami nem stimmel, de nem tudom, hogy mi. Igen, biztosan van valami baja. – Szóval azt tervezed, hogy Marissának elmondod, van köztünk valami? – kérdi. – Ez rajtad áll. Hogy én? Hát engem nem érdekel, ha megtudják, de tudom, hogy téged zavarna. Főleg, ha tudnák itt, a bárban. – De hát tudod, miért, vagy nem? – Persze, megértem. Ezért is nem jöttem oda hozzád egész este. Pedig piszok nehéz távol tartanom magam tőled. Nem is nézhetlek, nem is érhetek hozzád… De nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.

Olivia elpirul. Jól áll neki. – Tényleg? – Mi tényleg? – Tényleg piszok nehéz, hogy nem nézhetsz? – Atyám, egy ilyen okos csaj, és milyen buta tud lenni! Hát nem mutattam még ki eléggé, hogy mit érzek irántad? Szerintem nagyon is kimutattam, de lehet, hogy számára nem annyira egyértelmű. Ha ez így van, akkor… egyértelműbbnek kell lennem. Olivia megvonja a vállát és elfordítja a tekintetét. Odalépek hozzá és az arcához hajolok, hogy rám nézzen. – Tudom, hogy ez még új neked. És tudom, mit gondolsz az ilyen rossz fiúkról, mint én… – Olivia félbe akar szakítani, de a szájára teszem az ujjamat. – Azért remélem, kezded érezni, hogy több vagyok, mint amit először kinéztél belőlem. Több, mint amire számítottál. Ne felejtsd el, hogy muszáj szerepet játszanom. Két szerepet is ráadásul. És ha nem adnám elő ennyire különbözően a fivéreket, csak még nehezebb lenne. És tudod, hogy egy kicsit mindkettő én vagyok, egy kicsit pedig egyik sem. – Akkor hogy fogom valaha is megismerni az igazi énedet? Látom az aggodalmat a szemében. Nem tudom, mi történhetett Most, mi az, ami aggasztja. Azt hittem, ezen már túl vagyunk. Megsimogatom a selymes arcát az ujjam hegyével. – Már ismered. Csak hagyd figyelmen kívül, ahogy néha előadom magam mások előtt. Ha azt akarjuk, hogy sikerüljön a tervem, fenn kell tartanom a látszatot. Olivia merőn néz. Annyira szeretném tudni, mire gondol! De azt hiszem, a világért sem kötné az orromra. Végül megrázza a fejét. – Szeretném, ha megmaradnál a tervednél. És megpróbálok… mélyebbre nézni a felszínnél. Csak nem könnyű megszokni. – Megértem. Nem egyszerű dolog ez a fajta élet, amit én élek. Az elmúlt hét évben csak ennek szenteltem magam. De muszáj. – Igen, tudom. És megpróbálom elfogadni. – Csupán csak ennyit kérek. Kínos csönd telepszik ránk. Utálom a kínos csöndet. Úgy érzem, valami kimondatlanul maradt. – Azt hiszem, ideje indulnom. Mármint hazamennem. Egy: nem akarom, hogy elmenjen. Kettő: nem tetszik, ahogy a dolgok

most állnak. Nem szeretem a megoldatlan érzelmi gubancokat. Abból van sajátom is elég. – Legalább hadd vigyelek haza. – Az fura lenne, Marissa tudja, hogy itt a kocsim. – Ja, de az a kasza sose indul el. – Kasza? – Kalap szar. Olivia elneveti magát. – Jó, ez igaz. – Mondd meg Marissának, hogy lerobbant a kocsid, és hazahozlak. Ha akarod, elcseszek egy gyújtógyertyát, hogy hihetőbb legyen. Még szélesebben mosolyog. – Ó, micsoda agyafúrt trükkök! És mindezt miattam? – Ne bízd el magad, vannak hátsó szándékaim. – Vannak? – Felvonja a szemöldökét. – Bizony ám – mondom, és átkarolom a derekát. – Miféle hátsó szándékok? – Várd ki, és megmutatom. Odahajolok és megcsókolom. Puha a szája, de nem reagál úgy, ahogy szokott. Valami bántja. Meg kell tudnom, mi a baj. Puszit nyomok a homlokára. – Szedd össze a cókmókodat! Találkozunk a garázsban. Nem nézem, ahogy elindul, inkább az ajtó felé fordulok. Utálom, ahogy görcsbe rándul a gyomrom a gondolatra, hogy elmegy.

3. Olivia FELBŐG A MOTOR, én pedig szorosan átölelem Cash derekát. Be kell vallanom, most, hogy beszéltünk, egy kicsit jobban érzem magam. Azt hiszem, egyszerűen idő kell ahhoz, hogy elhiggyem, ezúttal nem estem bele ugyanabba a csapdába, megint egy ugyanolyan pasival. De ha van olyan pasi a világon, aki megéri a kockázatot, az Cash. Elmosolyodom, ahogy eszembe jut, hogy besétált a garázsba, kiszedte a gyújtógyertyát, zsonglőrködött vele, aztán kacsintott, és zsebre vágta. Felpattant a motorra, rám vigyorgott, biccentett, és megpaskolta a hátsó ülést. – Látod-látod, mit meg nem teszek, hogy a lábaid között érezhessem magamat. Kénytelen voltam elnevetni magam. Olyan helyes a mosolya, olyan lebilincselő. Könnyed, szabad. Olyan, amilyennek én is érezni szeretném magam. Néha jólesne elengedni az aggódást, a gondokat. Akár csak pár percre is. És Cash ezt adja meg nekem. Sokszor. Most cseppet sem örülök, ahogy elém tárul az ismerős utca. Élvezném még Cash közelségét, a biztonságot, amit mellette érzek. Nem akarom, hogy vége legyen ennek az útnak. De vége, megérkeztünk. Cash a járda mellé húzódik és megállítja a járgányt. Várom, hogy leengedje a kitámasztót. De nem teszi, így nagy sóhajjal lecsúszom az ülésről. Cash néz, ahogy leveszem a fejemről a sisakot, és a kezébe nyomom. Átveszi, és mosoly bujkál a szája sarkában. Nem veszi fel azonnal. Biztos vagyok benne, hogy ugyanaz jár a fejében, mint nekem: hogyan köszönjünk el csók nélkül. Az elmúlt hetek után, a szavak, csókok, éjszakák és reggelek után annyira furcsa lenne, ha csak egyszerűen, barátként válnánk el. Valahol belül ezt nagyon rossz előjelnek érzem, hogy csak így búcsúzunk. – Hát, köszi – mondom kényszeredetten, és megpróbálok nem

feszengeni. Cash a homlokát ráncolja. Legszívesebben én is a homlokomat ráncolnám. – Akkor holnap találkozunk, ugye? – Dolgozol holnap? – Persze – bólintok. – Hívlak reggel. Rendben? – Jó, hívjál – mondom. Ez is valami. Kezd kínossá válni a csend. – Megvárom, amíg bemész. Nem értem, miért nem hagyta égve a villanyt Marissa. Felnézek, a lakás ablakai sötétek. – Most meglep, hogy önző, és senkire nincs tekintettel? – Hát, nem. De azért nem tetszik – feleli Cash egy száraz léi mosollyal. Felsóhajtok. – Tudom. De Marissa már csak ilyen, úgyse fog megváltozni. Megint csend. – Na jó… holnap beszélünk. Köszi, hogy elhoztál. Jó éjt. – Jó éjt. Bólintok, és egy kicsit álldogálok, mielőtt a kapuhoz sétálnék. Pár lépésre vagyok csak, amikor Cash utánam szól. Összerándul a gyomrom, ahogy megfordulok. Ő sem bírja ki. Visszasietek hozzá. Enyhén szólva csalódott vagyok, amikor a kezembe nyomja a táskámat az ottalvós holmimmal, amit a hátsó ülés mögé csatolt fel. – Elfelejtetted a tatyót. Udvariasan mosolygok és elveszem a táskát, aztán megint a lakás felé indulnék. Valami nagyon rossz érzésem van, összeszorul a gyomrom. Hogy változhattak meg a dolgok ennyire, ilyen gyorsan? Taryn beszólása, anyám rosszalló hangja és az eddigi rengeteg melléfogásom mind ott dübörögnek a fejemben. A táskámban kotorászok, keresem a kulcsot, ahogy a kapuhoz érek. Nem is figyelek, automatikusan fordítom el a kilincsgombot, aztán megfordulok, hogy még egyszer integessek Cashnek. De ő már nem a motoron ül a járda mellett. A motort kitámasztotta, üresben megy, ő pedig rohan felém. Még gondolkodni sincs időm, máris az ajtó hűvös fémjét érzi a hátam. Cash megcsókol, és a hajammal babrál. Elolvadok. Annyira megnyugtat, hogy ő is azt érezte, amit én.

Legszívesebben magammal húznám a hálószobába, bezárnám az ajtót, és elfelejtenék mindent, ami kettőnkön kívül van a világon. De mielőtt ezt tényleg meg is tenném, Cash elhúzódik, hogy azért levegőhöz is jussak. Visszatér egy kis racionalitás. Éjsötét szemeivel fürkészően néz rám, ahogy végigsimítja a hajamat, a vállamat, aztán megszorítja a kezemet. – Tegyél meg nekem egy szívességet – suttogja, és az ujjait az ujjaim közé fűzi, aztán megcsókolja a kezemet. – Milyen szívességet? Merőn néz, és a kezemet csókolgatja. – Álmodj rólam ma éjszaka – mondja halkan. Nagyon figyel, és a reakciómra vár. Nem jutok szóhoz, csak bólogatok. Nem tartozik rá, hogy úgyis mindig róla álmodom. Csak róla. – Álmodj arról, ahogy végigkóstolgatom minden porcikádat. – Kinyújtja az egyik ujjamat, és megcsókolja az ujjhegyemet. Elönt a vágy. Bársonyos a hangja, és egészen felizgat. – Álmodd azt, hogy végignyalogatlak - azzal megnyalja az ujjam hegyét. Beleremegek. – ÉN pedig rólad fogok álmodni. Arról, hogy milyen, amikor benned vagyok – azzal, mintha meg akarná mutatni, mire gondol, a szájába veszi az ujjamat, és fel-le nyalogatja, érzékien szopogatja. Alig kapok levegőt. Kiveszi az ujjamat a szájából, de mielőtt elengedné a kezemet, még finomabban beleharap. Most már úgy érzem, mintha vulkán készülne kitömi bennem. – Jó éjt, Olivia – mondja csendesen. Azzal megfordul és elsétál. Remegő lábbal lépek az ajtóhoz. Közben keményen koncentrálok arra, hogy kiverjem a fejemből az olyan ostoba gondolatokat, mint hogy mégis megkérem Casht, töltse nálam az éjszakát. Kinyitom az ajtót, és az előszobái villanykapcsoló felé nyúlok, hogy villanyt gyújtsak, mielőtt még integetek neki. De hirtelen meghűl bennem a vér attól, amit látok. Az ajtó mellett a kis asztal felrúgva, a rajta lévő lámpa eltörve. A nappali sarkában felborították a virágtartót, a padlót virágföld és levelek borítják. A kanapé díszpárnái szétszórva, kettő egészen az ajtóig repült. Marissa legfeljebb negyedórája érhetett haza. Mi a csuda történhetett ez alatt a pár perc alatt? A félelemtől hideg futkároz a hátamon. Amikor hirtelen azt érzem, hogy ujjak fonódnak a karomra, és valaki hátraránt, kinyitom a számat,

hogy sikítsak, de betapasztják, mielőtt egy hang is kijönne rajta. A szívem vadul kalapál, és próbálok visszaemlékezni, mit is tudok az önvédelemről. Semmit. Csak az jut eszembe, hogy Tökön kell rúgni! Tökön kell rúgni! – Sssshhh! – hallok a fülem mellett egy ismerős hangot. Azonnal megnyugszom. Cash az. Cash áll mögöttem, Cash szorít magához. Elenged, és elém lép. Szorosan a hátához húz, és odasúgja a válla fölött: – Maradj mellettem! Naná, hogy melletted maradok, le sem tudnának vakarni rólad, mister! A félelemtől kiélesedik a hallásom. Semmi más hangot nem hallok, csak Cash motorját odakint. A lakásban teljes a csönd. Egy hangot sem hallok, Marissáét sem. Lassan a nappali sarkába megyünk. Éberen figyelek, megnézek minden részletet. Küzdelem további nyomait látom: a drága falióra ferdén áll, a vakolat pereg mellette. Majdnem felvisítok ijedtemben, amikor Cash telefonja megszólal. Morogva kutat a zsebében. Rápillant a kijelzőre, hátrálni kezd, és engem is a kijárat felé tol. Felmutatja a telefont, és látom rajta a nevet. Ijedtemben majd’ megáll a szívem. A név Marissa. – Tessék – veszi fel Cash fojtott hangon. Csöndben hallgat pár másodpercig, aztán leteszi, és zsebre vágja a telefont. – Mi az? Miért tetted le? Mit mondott?! – Nem Marissa volt az. Gyerünk, tűnés innen, de gyorsan. – De akkor ki hívott? – Majd elmondom, ha valami biztonságos helyre vittelek. Azzal elindul, szinte vonszol magával a motorjához, és a kezembe nyomja a sisakot. Inkább nem kérdezek semmit, csak felveszem, és kiülök mögé. Aztán indulás előtt meggondolom magam. Nem hagyom, hogy titkolózzon előttem arról, mi folyik itt. Vagy megosztunk mindent, vagy felejtsen el! – Nem – mondom, és kezdek lekászálódni a motorról. Cash kinyújtja a

karját, hogy megállítson. – Vagy elmondod, mi folyik itt, vagy leszállók. Épp elég a fény ahhoz, hogy lássam Cash profilját, ahogy az arcára dühös kifejezés ül ki. Összeszorítja a száját, de nem hátrálok meg. Döntöttem, és úgy érzem, vastag jégpáncél véd attól, hogy hagyjam magam lerázni. Választ akarok. Most. Kihúzom magam és összefonom a karjaimat. – Na jó – közli Cash. – Elrabolták Marissát. Túsz. – Kicsoda? És miféle túsz? – kérdezem döbbenten. – A könyvelések miatt ejtették túszul. – Azt hittem, senki nem tudja, hogy nálad vannak! – Nem is tudták. – Akkor hogy jöttek rá? – Az egyetlen tippem, hogy van egy belső emberük a börtönben. Valaki, aki ki tudta hallgatni, amit apámmal beszéltem. Óvatosak voltunk… de ha elég ideig hallgatóztak, összerakhatták a kirakós darabjait. Amikor legutóbb meglátogattam apát, említettem neki, hogy szóltam valakinek a dologról. – Úristen! De akkor is, minek kellett nekik Marissa? A hallgatásától még idegesebb leszek. – Szerintem nem Marissát akarták elrabolni. Amikor felfogom, amit mondott, olyan, mintha gyomron vágtak volna. – Micsoda? – kapkodom a levegőt. – Ha régóta lehallgatnak, vagy régóta figyelnek, biztos tudják, ki vagyok. Az én telefonomat hívták, Cash telefonját, nekem szóltak Marissáról. Ha nem tudnák, hogy ő és én ugyanazok vagyunk, Nasht hívták volna. Mindkettőnk száma benne van Marissa telefonjában. – Ha viszont tudják, ki vagy, miért vitték el Marissát? – Szerintem tudták, hogy Marissa elutazott, és azt hitték, te fogsz ide visszajönni. De amikor ő jött haza, elrabolták, hogy megmutassák, mire képesek. – Mire képesek? – Arra, hogy téged is elraboljanak, ha akarnak – feleli Cash halkan. – És jelezni akarták, hogy tudják, Cash és Nash is én vagyok. Most már a hányinger kerülget. Rettegek. Marissáért aggódom, és magamért is. Visszatartom a sírást.

– De miért akarnának minket elrabolni? Mi nem tudunk semmit. – Nem amiatt, amit tudsz. Legalábbis szerintem nem. Hanem, amiatt, aki vagy. – Ez Marissával kapcsolatban érthető is. Sikeres, befolyásos. Gazdag a családja. Én viszont egy senki vagyok. Cash megfordul, és mélyen a szemembe néz. – Nem vagy egy senki. Nekem nem! A félelem mellett most már egy kicsit más miatt is gyorsabban ver a szívem. – De ők… – Bébi – szól közbe Cash. – Tudom, hogy rengeteg kérdésed van, de most még nincsenek válaszaim. És muszáj eltűnnünk innen. Hadd vigyelek valami biztonságos helyre, és megígérem, hogy ott majd megbeszélünk mindent. Nem vár választ. Felpörgeti a motort, és már száguldunk is. Szorosan kapaszkodom belé, különben le is esnék.

4. Cash OLIVIA SZOROSABBAN FOGJA A DEREKAMAT, és ettől egyszerre nyugszom meg és érzek bűntudatot. El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy megvártam, amíg bemegy a házba. Ha csak pár perccel korábban vittem volna haza, vagy ha egyedül ment volna… Kiver a veríték a gondolatra, a menetszél pedig a homlokomra fagyasztja a cseppeket. Egy pillanatra elengedem a kormányt, hogy megsimogassam a kezét. Azt akarom, hogy tudja, átérzem, mennyire ijesztő ez az egész, és itt vagyok mellette. Hiszen eleve miattam került veszélybe, és ezért van bűntudatom. Ha nem mutattam volna érdeklődést Olivia iránt, ha csak egy flört lett volna, mint a többi csajom, senki nem fenyegetné őt, hogy nekem ártsanak. De azzal, hogy érzéseim vannak iránta, elrontottam mindent. Most bajban vagyok, a nyomomban vannak, és miattam Olivia is bajban van. Nem akarok én semmi rosszat Marissának. Igen, egy jéghideg tyúk és hülye picsa, de attól még nem érdemel halált. Pedig biztos vagyok benne, hogy ezt tervezik vele. Ahogy Oliviával is ezt tennék. A gondolatra összeszorul a gyomrom. Gyorsítok. Most semmi nem érdekel, csak az, hogy őt biztonságban tudjam. Aztán majd kitalálom, mi legyen. Nincs tervem; sosem gondoltam volna, hogy rájönnek, nálam van a könyvelési anyag. Azt hittem, legfeljebb akkor esik le nekik a tantusz, amikor már késő, és nem tehetnek semmit. De megvan a magamhoz való eszem. És apa ismeri az ilyen alakokat, mint ők. Majd kitalálunk valamit. Muszáj lesz, és kész. A lehető legtekervényesebb úton megyek a belvárosi hotelhez, ami eszembe jutott. Folyton a visszapillantó tükröt nézem, hogy nem követ-e valaki. Nem lehetünk elég óvatosak ezek után. A mikor megállók az elegáns bejáratnál, megjelenik a parkolófiú.

Fiatal, és látszik rajta, hogy nagyon szeretne felülni a motoromra, hogy a parkolóba vigye. Leszállunk, borravalót adok a srácnak, és nézem, ahogy elviszi a motort a zárt, föld alatti parkolóba. Az jut az eszembe, hogy ha senki nem követett ide, akkor ott már nem fogják meglátni a járgányt. Kell az elővigyázatosság. Kézen fogom Oliviát, és bekísérem a hotel előterének csillogó luxusvilágába. Tudom, hogy mélyen a zsebembe kell nyúlnom, hogy itt rejtegethessem őt, de a biztonsága mindent megér nekem. Meg aztán, talán még sosem volt lehetősége ilyen helyen megszállni. Ha sikerül megértetnem vele, hogy biztonságban van, talán még jól is fogja érezni magát. Én pedig igazán nem bánom, hogy most egy ideig egy gyönyörű luxushotelben élvezhetem a társaságát. A recepción egy barna lány fogad minket. – Miben segíthetek? – Csak átutazóban vágyunk. Nincs foglalásunk. Van lakosztályuk, ami szabad a héten? – Lakosztály? Természetesen, uram. Máris nézem, mit ajánlhatok. A recepciós valamit pötyög a gépen, én pedig Oliviára pillantok. Mindent összevéve azt hiszem, nem úgy tűnik, mint akit nagyon megráztak az események. Kicsit sápadt, de ez magától értetődik, mert tuti frászt kapott a lakásban. Felnéz rám, és mosolyog. Kicsi, félszeg mosoly, de legalább mosoly. Ennyi most elég is. Megszorítom a kezét és odahajolok, hogy megpusziljam az arcát. A fülébe súgom: – Ígérem, vigyázni fogok rád. Amikor felegyenesedem és belenézek a tágra nyílt, zöld szemébe, látom, hogy könnyek gyűlnek benne. Sírással küszködik, nekem pedig összeszorítja a torkomat a lelkifurdalás. Ez az én hibám. Nem tudom, hogy a félelem saját maga miatt, vagy Marissa elrablása miatt, vagy a legutóbbi sokk az amúgy is felforgatott életében, mindenesetre érzem, hogy valami nagyon kiborította. Felelősnek érzem magam. Megszorítja a kezemet. Ez jó jel, talán mégsem hibáztat nagyon. Talán mégsem utál nagyon. Mert hibáztatni ki mást lehetne? Csakis én vagyok a

hibás. – Uram, jövő hét végéig van szabad lakosztályunk. Van törzsvendégkártyája? – Nincs. – Rendben, uram. Kérném a jogosítványát és a bankkártyát, amivel fizetni óhajt. Feltűnik, hogy meg sem mondja, mennyibe kerül a szoba. Gondolom, nyilvánvaló, hogy aki egy ilyen hotelben lakosztályt kér, annak nem számít, hogy csillagászati összegbe fog kerülni. A Dual üzleti bankkártyáját adom oda. A cég nevén van, ami a Dual tulajdonosa, és az is több további céghez köthető, tehát nem lenne könnyű kideríteni, ki használja a kártyát. Hozzáteszem, hogy a foglalást is a cég nevére kérem, költségelszámolás céljából. A recepciós bólint. Az indok kézenfekvő, bárki megértené, a recepciós sem kivétel. Látom, hogy párszor Oliviára pillant. Nyilván azt gondolja, üzletember vagyok, aki fizetett céges útján egy kis kalandot is talált. Nem érdekel, mit gondol, csak az a lényeg, hogy az igazat ne tudja. – Tessék, uram, a kulcsok. A lakosztály a tizenötödik emeleten van. A lakosztályokhoz felmenő liftek a vízesés mögött lesznek. Amikor a liftajtó becsukódik, tegye a kulcsot az infravörös érzékelő elé, és a lift a megfelelő emeletre fogja vinni önöket. A szobájuk balra lesz, ahogy a liftből kilépnek. Ha bármire szükség van, Angéla vagyok, állok rendelkezésükre. – Köszönöm, Angéla. Lenne egy kérdésem: van huszonnégy órás szobapincér? – Természetesen, uram. A lakosztályaink vendégei bármikor rendelhetnek ételt a szobájukba. – Köszönöm, akkor rendben is vagyunk. – Érezzék jól magukat nálunk! Elveszem a kulcsot és az információs brosúrát, amit Angéla átnyújt, aztán Olivia derekára teszem a kezemet, és a lifthez vezetem. Amikor belépünk, nem szólal meg. Nem akarom beszéltetni, mert tudom, hogy rengeteg kérdése lesz, olyan kérdései, amiket nem egy nyilvános liftben kellene megbeszélnünk. A lift megáll, az ajtó halkan suhanva nyílik. Kilépünk, és balra indulok Oliviával. Kinyitom a lakosztály ajtaját, és magam elé engedem a szobába.

Látom az arckifejezésén, hogy még soha nem látott ilyen lakosztályt. Ugyan fél, és fel van kavarva, de egyértelmű, hogy lenyűgözi a látvány. Valóban nem semmi a hely. Boldog vagyok, hogy van elég pénzem Oliviát ilyen luxusszállodába hozni, bár a körülmények nem éppen ideálisak. Az első dolog, ami szembetűnik, ahogy belépek, hogy a szoba egyik oldalát teljes egészében ablak foglalja el, és tündöklő látványt nyújtanak Atlanta éjszakai fényei. Gyönyörű háttér ez a szemben elhelyezkedő nappalihoz és az étkezőhöz, ami mellette van balra. Mindkét helyiséget bézs és bordó színekkel rendezték be. Pasiként ez tetszik, csupa ízlés, semmi csicsa. A nappali egyik végében hatalmas plazmatévé, aztán egy dupla szárnyú ajtó, ami a hálószobába nyílik. Odalépek a dohányzóasztalhoz, amin a hotel bőrkötéses információs füzete fekszik. Kinyitom az étlaprésznél, és átadom Oliviának. – Gondolom, éhes vagy. Válassz valamit, és rendeljük fel a szobába! Megvárom, hogy kihozzák, aztán mennem kell. – Elmész? Hová? – Valaki negyven perc múlva fel fog hívni. A klubban akarok lenni, amikor hív, mert talán követni tudják a telefonom GPS-ét. A hívás után veszek majd magunknak egy-egy olcsó, feltöltőkártyás telefont, amit addig használhatunk, amíg ezt az egész dolgot elintézem. – Elintézed? Cash, mi folyik itt? Nagyot sóhajtok. És megint az jár a fejemben, hogy kurvára utálom, mibe rángattam bele Oliviát… miért nem voltam képes távol tartani magam tőle?! – Elrabolták Marissát. Azt akarják, hogy átadjam nekik a könyvelést. Az első hívástól számított egy óra múlva újra fognak hívni. – Nem viheted el nekik a könyvelést csak úgy egyedül, Cash. Meg fognak ölni mindkettőtöket. Hívd a rendőrséget! A nagybátyám befolyásos ember, és mindent megmozgat majd, hogy a lányát visszakapja – Ezért nem szabad, hogy megtudja. Legalábbis addig nem, amíg le nem rendezem. Ha felhívjuk az ügyre a figyelmet, az csak nagyobb kockázatot jelent Marissa számára. Okot ad nekik, hogy minden nyomot eltüntessenek. Ha csendben intézem, és visszakapjuk Marissát, kitalálhatok egy új tervet. – Egyedül fogod csinálni? Odaadod, amit akarnak, és azt hiszed, utána elengednek? És még Marissát is odaadják? Cash, én nem is ismerem ezeket az embereket, de tudom, hogy nem így lenne. A bűnözök nem így

működnek. Majdnem elnevetem magamat. Mintha bármi fogalma lenne róla, hogy működnek a bűnözök. Röhej! Ezt biztosan valami gengszterig filmekből szedte. – Olivia, apám ismeri ezeket az embereket. Jobban, mint bárki más. Nem teszek semmit addig, amíg nem beszéltem vele. A könyvelés el van dugva. Azt fogom mondani nekik, hogy egy széfben tarlóm, és hétfőig nem férek hozzá, mert zárva van a bank. Ennyit már meg is mondtam volna nekik, de letették a telefont. Annyit mondtak csak, hogy náluk van Marissa, a könyvelési papírokat akarják érte cserébe, és egy óra múlva hívnak, hogy megmondják, hol találkozzunk. – Akkor hétfőig náluk hagyod Marissát?! Olivia tekintete egyértelműen azt üzeni, szerinte csak egy szörnyeteg tenne ilyet. Közelebb lépek hozzá, az étlapot a mellkasához nyomva fölé halniuk, és a tenyerembe fogom az arcát. – Ha lenne más választásom, nem tenném ezt. De nincs. Időre van szükségem. Nem fogják bántani, amíg meg nem kapják, amit akarnak. És nekem nagyon alaposan végig kell gondolnom, mit akarok csinálni, mielőtt átadom nekik az egyetlen alkutárgyat, ami a kezemben van. Olivia fürkészően néz rám. Hagyom. Tudom, hogy amúgy sem nagyon képes bízni bennem, mert eleve rosszfiúnak tart. A tényleges helyzetem pedig csak ront a dolgon. Ha csak még egy kicsi időt adna nekem… – Meg tudsz bízni bennem? Kérlek! Tudom, hogy nem sokat tettem, amivel kiérdemelném, de most az egyszer hallgass a szívedre! Ígérem, ígérem, nem fogok neked csalódást okozni. Még szinte ki sem mondtam a szavakat, de már tudom, hogy nem tehetek ilyen ígéretet. Viszont annyit megígérhetek, hogy ha esetleg mégis csalódást okozok, az nem azért lesz, mert nem tettem meg minden tőlem telhetőt, hogy olyan pasi legyek, amilyet megérdemel. Azt akarom, hogy érezze, érdemes miattam kockázatot vállalnia. Azt akarom, hogy most tényleg az igazit kaphassa meg. Nem szól, csak bólint. Tudom, hogy nem könnyű neki, de az, hogy megpróbálja, reményt ad nekem. Talán kicsit megnyugszik, ha elhozok pár megszokott dolgot. Emlékszem, hogy a táskáját a lakás ajtajában dobta le, és nem hoztam magammal, amikor elrohantunk. Majd visszafelé arra megyek, és elhozom, hátha örül neki. De hát… csak pasi vagyok, mit

tudom én, hogy működik a női agy ilyenkor. – Mit szeretnél enni? Rendelek neked. Amikor felhozzák, egyél nyugodtan, vacsorázz meg, amíg nem vagyok itt. Elszaladok a lakásodra is, elhozom a táskádat, pár váltás ruhát, és bezárom az ajtókat. Van valami, amire szükséged van? Gondolkodik, aztán megrázza a fejét. Nem tetszik, hogy ennyire csendes, de nem akarom erőltetni. – Viszont a mobilodat, légy szíves, add ide! Elviszem a klubba, és ott hagyom az irodámban a biztonság kedvéért. Addig is használhatod az egyik feltöltős telefont, amit majd hozok. Rendben? Ismét csak bólint. Ismerem Oliviát, biztos vagyok benne, hogy azon aggódik, hogy az édesapja meg a barátnője, Ginger, a pultoslány nem lógja tudni felhívni. – Édesapádat és Gingert majd reggel felhívod. Mondd meg nekik, hogy pár napig üzemen kívül van a telefonod, de majd te hívod őket. Amikor beszéltél velük, azt a telefont már ne használd többet, majd pár nap múlva hívhatod őket egy másikról. Olivia kicsit kényszeredetten mosolyog, de legalább mosolyog. – Ne félj, mindent rendbe fogok hozni – mondom. Megint bólint, de nem szólal meg. Nem akarok arra gondolni, hogy esetleg máris visszavonhatatlanul elcsesztem. Nem! Egyszerűéi meg kell találnom a módját, hogy a bizalmát visszanyerjem, hogy biztonságban túl legyünk ezen. Akkor talán…

5. Olivia EGYÁLTALÁN NEM EMLÉKSZEM , mi volt a neve az ételnek, amit rendeltünk. Valami különleges, egzotikus fogás volt, amiről addig még csak nem is hallottam. Mindegy, a lényeg, hogy csirkéből készült. Az a kedvencem. És tényleg nagyon finom volt. Az ízlelőbimbóimat, úgy tűnik, nem tompította el a sokk, tudom, hogy finom, csak valahogy mégsem ízlik annyira. Vagy csak nem esik jól most az étel. Túl sok ijesztő gondolat jár a fejemben, és nyomja a szívemet, ezért nem tudok most semminek igazán örülni. Mit tettem már megint? Pontosan azt, amiről tudtam, hogy nem szabadna: megint belehabarodtam egy rosszfiúba, és ráadásul olyanba, akinek veszélyes múltja van. Nem csak a szívemre veszélyes a pasi, hanem úgy, ahogy van, veszélyes az egész! De ezen felesleges is filézni. Veszélyes. Nem pont fizikai értelemben gondolom, hanem a szívemre nézve veszélyes. Vagy ki tudja… talán nem is. Még mindig, mindezek után sem tudom, mit gondoljak Cashről. Néha annyira édes, kedves, őszinte és… Úgy bánik velem, hogy fontosnak érzem magamat. Úgy beszél velem, ahogy tudom, hogy mással nem. Nem tekint engem is olyan „eldobható babának”, amilyenek az eddigi barátnői voltak, ezt tudom. Úgy tűnik, igenis fontos neki, hogy biztonságban legyek, hogy boldog legyek… igen, fontos vagyok neki. Pont én… De ezt már többször végigcsináltam, bebeszéltem magamnak, hogy többet lássak bele egy kapcsolatba, mint ami tényleg ott volt. Szóval lehetne több eszem is, mint megint kockáztatni. Tapasztalatból tudom, mit tesznek a rosszfiúk az olyan lányokkal, mint én. Valami mégis azt súgja, ezúttal érdemes kockáztatni. Egy belső hang, amit még sosem hallottam, ami a lelkem melyéből szól. Azt súgja, hogy Cash más. A kérdés az, hogy mit tegyek. Mit tegyek? Mégis mit? Mindig ez a kérdés.

És így, hogy a döntés az én kezemben van, még sokkal nehezebb. Mindegy, most úgyis a körülmények diktálnak. Egyelőre itt ragadtam, legalábbis pillanatnyilag. Ki kell tartanom Cash mellett, legalább addig, amíg ez a maffiaügy megoldódik. Remélem, az hamar lesz. Aztán majd dönthetek. Akkor már végre tudok majd gondolkodni. Miután ettem egy kicsit a vacsorámból, fel-alá járkálok a szobában. Utálom, hogy nincs telefonom, hogy nem tudom, mi történik körülöttem. Utálom, hogy azt sem tudom, látom-e még valaha Casht, hogy vajon jól van-e Marissa, hogy nem mászott-e be néhány mosómedve a lakásba a nyitott ajtón, és nem cincáltak-e szét mindent. Igen. Elég nonszensz dolgok jutnak néha eszembe. Annyira kimerült vagyok, hogy mindig a nyitva hagyott ajtónál kötök ki. Mint az elakadt lemez, mindig ide lyukadok ki. Igen, tuti biztos, hogy nyitva maradt. Nem figyeltem oda, hiszen enyhén szólva ki voltam borulva. Lehet, hogy Cash becsukta, csak nem emlékszem rá. Vagy talán én zártam be megszokásból. Vagy egyikünk se, és mostanra már minden holmim egy hajléktalan szatyrában van. Ki tudja? Majd kiderül. Ha tényleg a hajléktalan és a szatyor lenne a valóság, hát az hamar kiderülne. Nem nehéz kiszúrni, ha egy hajléktalan a kartondoboz kuckóját egy kétezer dolláros faliórával tette nemrégiben otthonosabbá, vagy ha újabban Jimmy Choo cipellőket és Prada estélyiket visel. Na persze akkor már nemigen kérné vissza tőle senki a zsákmányt. Én biztos nem. Legfeljebb minden jót kívánnék neki, viselje egészséggel Marissa fényűző csipketangáit. Tőlem legfeljebb a Tad’s Bar pólóimat lophatná el bárki. Hát nem szánalmas? Mostantól illene a fehérneműmbe hímeznem a monogramomat… Felvihogok és grimaszolok a sok bugyuta gondolattól. Furán viselem a stresszt, az biztos. A lakosztály fürdőszobája igazán elegáns, a mély márványkád mellett mindenféle fürdőholmi sorakozik. Az ajtón akasztó, rajta puha fürdőköpeny. Nincs nálam tiszta ruha, sem piperetáska, de nem tudok ellenállni egy fürdőnek. Engedni kezdem a vizet, és már vetkőzöm is. A tágas fürdőszoba meleg párával telik meg. Fél órával később a meleg víztől ráncos ujjaim láttán úgy döntök, ideje kikászálódni a kádból. A levendulás fürdőhab illata egészen a bőrömbe ivódott; ami azt illeti, biztos a belső szerveimbe is, annyit áztam a vízben.

De megérte. A forró fürdő valamelyest megnyugtatott. Pillanatnyilag legalábbis. Meg a kimerültség is segít. Ez a hét nagyon intenzív volt érzelmileg. Kihúzom a dugót, hadd folyjon le a víz, és megtörülközöm, majd a meleg, puha köpenybe burkolózom. Egy biztos: könnyű dolga van a gazdagoknak! Ezt a gondolatot azonnal el is vetem. Cash is pénzes családból jön, bár a pénzt rossz úton szerezték, és ő biztos azt mondaná, hogy van olyan ár, amit nem ér meg a gazdagság. Tudom, hogy ő így gondolja. Hiszen rengeteget veszített amiatt, hogy az apja a pénzt hajszolta. Persze eleinte csak a családját akarta eltartani, de aztán több lett belőle. Ki akart lépni, de attól még igenis volt haszna a szervezett bűnözésből. És mi lett belőle? Semmi jó! Bemegyek a hálószobába és a paplan alá bújok, hogy egy kicsit pihenjek, mielőtt Cash visszajön. Megpróbálok nem aggodalmaskodni azon, hogy milyen rég van távol. Nem akarok arra gondolni, hogy megsérüljön, és hogy ez hogyan hatna az életemre, hogyan éreznék, ha így lenne. Nem, nem gondolok erre. Hogy van-e közös jövőnk, az egy dolog. Hogy összetöri-e a szívemet, az egy dolog. De hogy meghalhat? Az egészen más. Nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy Cash nincs többé a világon… az egészen más, mint ha egyszerűen csak nem az enyém. Hirtelen zajt hallok, és felülök az ágyban. Azonnal éberen figyelek. Megdöbbenek, hogy egyáltalán sikerült elaludnom. Ebből is látszik, Mennyire holtfáradt voltam. A nappaliban égve hagytam a villanyt, egy árnyékot látok. Csendben fülelek, és majd’ kiugrik a szívem a félelemtől. Lépteket hallok, halkan közelednek a faparkettán. Ijedten kémlelek körül, valami fegyvernek alkalmas tárgyat keresek. Semmi használhatót nem látok, csak egy vázát, amit egy támadó fejéhez vághatok, és egy tollat, amivel megpróbálhatom kiszúrni a szemét. Az éjjeliszekrény fiókjában bizonyára van Biblia, bár kétlem, hogy azt légy vernek használhatnám. Isten persze annak használhatja, amikor csak akarja, de az más tészta. Érzem, hogy valaki áll a hálószoba ajtajában, és a szívem a torkomban dobog. De egy pillanat, és megnyugszom. Megismerem. – Nem akartalak megijeszteni – szól Cash halkan az ajtóból. A lámpa felé nyúlok, hogy felkapcsoljam, de megállít. – Ne! Szeretném, ha pihennél, ha tudnál aludni. Na persze! – gondolom cinikusan, de valójában olyan fáradt vagyok,

hogy nem kizárt az alvás. Épp kezd csitulni a szívverésem, amikor Cash oldalt fordul, megfogja az inge alját, és áthúzza a feje fölött a ruhadarabot. A nappaliból beszűrődő fény bearanyozza a körvonalait, megcsillan izmos testén, ahogy megfordul és a székre dobja az inget. Érzem, hogy forrni kezd a vérem, amikor az övét kezdi kioldani a derekán. Szótlanul lehúzza a sliccét és kigombolja a nadrágját. Visszafojtott lélegzettel figyelem, ahogy az ujját a nadrág övtartójába fűzi. Lerúgja a cipőjét. Lenyűgöz. Nem tehetek róla, muszáj néznem, ahogy izmos lábáról lecsúsztatja a nadrágot, és kilép belőle. Hatalmasat dobban a szívem, és kiszárad a szám, amikor látom, hogy nem visel alsónadrágot. És merev. A szám az egyetlen porcikám, ami még száraz. Kiver a verejték, és a combjaim között is nedvesedem már. Bámulok rá, ahogy a farmerét is a székre teszi, aztán az ágyhoz sétál, felhajtja a paplant és mellém fekszik. Meg sem moccanok. Eleinte ő sem. Egy perc múlva azonban megérint. Az ujja cirógatása olyan a karomon, mint az áramütés. Végigbizsergeti mindenemet. A bizsergés végigfut a karomon, a hátamon, és megmerevedik a mellbimbóm, hogy szinte fáj. Meglepődöm, és kicsit csalódott is vagyok, amikor az oldalamra fordít. Magához húz, és kiskifli-nagykiflibe gömbölyödünk. Még a fürdőköpeny vastag anyagán keresztül is érzem, hogy milyen kemény a farka, mert mögöttem fekszik, és a fenekemhez nyomódik. Nem is gondolkodom, csak hozzádörgölőzöm. Ösztönösen. Vágyakozva. Úgy tűnik, a testem önálló életre kelt. Hallom, hogy Cash összeszorítja a száját és sóhajt. Teljesen mozdulatlanná merevedik. Néhány hosszú, feszült másodpercig nem moccan. Én sem. Azt akarom, hogy érintsen meg, simogasson, csókoljon, feledtesse el velem a világot, ha csak egy kis időre is. Amikor végre hozzám ér, csak átöleli a derekamat és az oldalam alá hajtja a kezét. Érzem az ajkát, ahogy a nyakamat birizgálja, és elolvad a szívem. Kíván. Érzem. De mégis visszatartja magát, hogy ne kavarjon fel, ne fárasszon. Meghat, hogy ilyen tapintatos, és megint arra gondolok, mivel érdemeltem ki vajon, hogy egy ilyen férfi legyen az élelemben. Elöntenek az érzelmek, az öröm, hogy mellettem van, a lelkesedés, hogy átélhetem ezeket a mély érzéseket. Mint már annyiszor, mióta Casht megismertem, ismét arra gondolok, hogy bizony nagy bajba keveredtem. A francba!

Csendben fekszünk egymás mellett, mélyen, nyugodtan lélegzőnk, várjuk, hogy a testünk lehiggadjon. Sosem gondoltam volna, hogy szó szerint fájni tud valakinek a közelsége, mégis így van. Fáj a vágy, a sóvárgás. Olyan üresség van bennem, amit csak Cash tud betölteni. Igen, egy testi üresség… De még mennyire, hogy az! Ha csak arra gondolok, hogy belém hatol, hogy mozog bennem, keményen, mélyen… Becsukom a szememet, hogy elűzzem a gondolatot. Kezdhetem elölről a lehiggadást. Grrrrr. De van valami sokkal mélyebb is abban, amit Cash iránt érzek. Egy olyan űrt tölt be a lelkemben, ami csak mostanában kezdett érezhetően, fájdalmasan tátongani. Hogy mióta? Hát… amióta Casht ismerem. Olyan, mintha ezt az űrt ő teremtette volna, és betölteni is csak ő tudja. Sóhajtva elterelem ezeket a gondolatokat is. Nem vezetnek jó irányba. De arra gyorsan. – Hogy ment? – kérdezem, amikor már túl nehéz a csönd. Gondolatban leteremtem magamat. Hiszen nem azon kellene aggódnom, hogyan férjek a bőrömbe, vagy épp azon, miért ilyen tartózkodó Cash, hanem azon, mi történt, mit mondtak neki. Cash felsóhajt, a lélegzete megborzolja a hajat a fülem mögött, és megbizsereg a karom. – Bevették. Nem voltak túlzottan elragadtatva, de megőriztem a hidegvéremet, és sikerült elhitetnem velük, hogy a könyvelést a biztonság kedvéért egy bankban tartom, a széfben. Seggfejek! – teszi hozzá még. – Megengedték, hogy beszélj Marissával? – Igen. – És? Mi van vele? – Azt hiszem, még a végén Marissa fogja kinyírni őket véletlenül. Szinte sajnálom a pasasokat. Nem tehetek róla, elvigyorodom. – Szóval… nem viseli jól a fogságot? – Úgy tűnt, velük udvarias, de nekem kis híján átharapta a torkomat. Kétség sem fér hozzá, kit okol az egészért. A jó hír az, hogy amennyiben nem mondják meg neki, hogy mindkét fivér én vagyok, akkor csak engem fog hibáztatni, de Nash jó hírét nem fogja sárba tiporni. – Marissától kitelik. Lelkifurdalásom van, hogy rosszat mondok rá, miközben túszként tartják fogva. Micsoda rémálom lehet neki! De hát Marissa maga is eléggé

rémálom. Talán, ha ez az ügy lecseng, belátóbb ember lesz belőle. Vagy megvilágosodik, ha jól fejbe csapják. Esetleg a kloroformtól megváltozik a személyisége, és kedves, őszinte nő lesz belőle. Minden lehetséges, vagy nem? – Na és mi a terv? – Holnap utána kell néznem pár dolognak. Be kell mennem apához. Tudnia kell, mi történt, és talán segíteni is tud. – De hogy? Hiszen börtönben van! – Tudom – feleli Cash kissé élesen. – De ismeri ezeket az embereket, tudja, hogyan gondolkodnak. És mindig is erőssége volt a tervezés, a stratégia. Nem akarom megkockáztatni, hogy kifelejtek valami fontosat. Túl nagy a tét – mondja, és magához húz. Elhallgatunk. Cash agya valószínűleg még az enyémnél is gyorsabban pörög, pedig az enyém is pörög ezerrel. De neki ráadásul bűntudata is van, és ott a sok eltemetett fájdalom is, ami most biztos felszakadt. – Cash… – suttogom – Mondjad, bébi – súgja a fülembe, és a becenév melenget, mint egy pihepaplan. – Nem hibáztatlak. Magához szorít, és a vállamra tapasztja a száját. Alig érzem a fürdőköpeny gallérjától. – Levehetem ezt rólad? – kérdi. – Érezni akarom a bőrödet. Arra gondolok, ahogy meztelenül a karjaiban tart, és belém hall a vágy. Ma már ötször szexeltünk, az utolsó csak pár órája volt, mégis mintha egy örökkévalóság telt volna el. Annyi minden történt azóta, annyi érzelem, annyira más most… – Igen – felelem suttogva, nehogy időnk legyen meggondolni magunkat. Felülnék, de Cash megakadályoz. Felkönyököl, elsimítja a hajamat az arcomról, aztán odahajol és megcsókol a fülem mögött. – Majd én. Megpróbálok ellazulni, érzem, hogy a derekamon az övvel babrál. Meglazítja ügyes kezével, aztán kihúzza, és a fürdőköpeny szétnyílik. Aztán a mellkasomon érzem a bőre melegét. A gallér mentén cirógat, és a csípőmig leemeli rólam a köpenyt. Olyan lágyan ér hozzám, amilyen a belőlem áradó levendulaillat. Finoman a vállamhoz érinti az ajkát.

– De jó illatod van! A csípője kissé a csípőmhez nyomódik. A vágy szinte felsikolt bennem, ahogy érzem, micsoda merevedése van. Végigcirógatja a karomat, a köpeny ujját lassan félretolja. Behajlítom a könyökömet és kihúzom a köpenyből. Cash végre a lábamról is félrehajtja. – Fordulj felém! Az izgalom áramütésként cikázik az ereimben. Teszem, amit kért: a hátamra fordulok, majd oldalra, arccal Cash felé. Annyira közel fekszem hozzá, hogy pont meg tudnám csókolni az állát. A szoba derengő homályában úgy ragyog a szeme, mint két fekete gyémánt. A nappaliból szűrődik be csupán egy kis fény, megvilágítja az arca egyik felét, de árnyékban hagyja a másikat. Hallom, ahogy lélegzik. Lángol a teste. Tudom, hogy ő is annyira felizgult, mint én, hogy ő is ugyanannyira akarja, mégis hajlandó magát visszafogni. Hogy tapintatos legyen velem. De mi van, ha én nem akarom, hogy visszafogja magát? Mi van, ha minden rémület, minden kétség ellenére is akarom? Ennyi elég vajon? Legalábbis egyelőre? Vagy nem lenne szabad? Hát… talán nem. Vagy mégis. De a tény az, hogy itt és most nagyon is kell nekem. Azt akarom, hogy a karjaiba vegyen, csókoljon, érintsen. Magamban akarom érezni, hogy eltöltsön a jelenlétével, a biztonságérzettel, hogy velem van. Holnap majd aggódom a holnap bajaiért. Akkor majd újra képes leszek gondolkodni. Cash végtelenül lassan simítja végig a kulcscsontom mentén a fürdőköpenyt, le a válláráról. A mellem hegyéig lehull a puha anyag, és a pillantása követi. Elakad a lélegzetem; a szeme perzsel, mintha érintés lenne. A mellkasomra teszi a kezét egy lassú mozdulattal, az ujjai a mellbimbómmal játszanak, félrehúzza a köpenyt, hogy nézhessen. Hosszú másodpercekig nem mozdul. Én sem. Amikor felpillant, a szeme sok mindent tükröz, de legfőképpen eltökéltséget. Nem fogja megengedni magának, hogy úrrá legyen rajta a szenvedély. Ma éjjel nem. Ez most fontos neki, és nem értem, miért. Talán én vagyok ilyen fontos neki. Nagyon remélem… Cash kissé előredől, a hátamon eltolja a fürdőköpenyt, végigfut a keze a fenekemen, aztán oldalt a combomon. Anyaszült meztelenül fekszünk egymás mellett, és Cash önfeledten legelteti rajtam a szemét. Aztán lehunyt szemmel a hátára fordul, magához húz, átölel. A kezem

vándorútra indul kőkemény hasizmain, a térdemet a combjára teszem. Nem hallom, ahogy lélegzik. Visszafojtotta vajon még a lélegzetét is? Nem tudom, de azt érzem, hogy őrülten ver a szíve. Megpróbál ellenállni nekem, nekünk, ennek. Egy pillanatra kedvem lenne incselkedni vele, csábítani, de nem teszem, mert nagyon is értékelem, amit tesz. Nem akarok több jelentőséget tulajdonítani tapintatosságának, mint amennyit kellene, de akkor is felmerül bennem a kérdés, mit jelentsen ez. Cash ajka a hajamhoz ér, és érdes hangon a fülembe súgja: – Aludj, bébi! Biztonságban vagy. Ígérem, vigyázok rád. Valamennyire hiszek is neki, mert álomba merülök. Valami mocorog a hátam mögött. Selymes, meleg, és egy másodpercbe sem telik, hogy tudjam, Cash az, ahogy meztelenül mögém fekszik. A csípője megfeszül, erekcióját a fenekemhez nyomja. Nem is gondolkodom, csak hátradőlök, hogy hozzádörgölőzzek. Hallom, hogy felsóhajt, és megbizsergek. Ébren van. Nehogy álom legyen ez a gyönyör! Erős, nagy keze a csípőmön kalandozik, a hasamon, aztán a tenyerébe fogja a mellemet. Ujjai a mellbimbómmal játszanak, amíg már szinte fájdalmasan megkeményedik, úgy vágyom arra, hogy a száját érezzem. Megfogom a kezét és megszorítom. Masszírozva simogat, és nekem egyre hevesebben ver a szívem. Az ajka a nyakamon, aztán a nyelvével kicsi köröket rajzol a bőrömre, majd finoman megharap. A mellkasom és a hátam bizsereg, a vágyakozástól forróság önti el a hasamat. Akarom. Ó, de még mennyire, hogy akarom! Úgyhogy fejest ugrok az élvezetbe, és ki is mutatom, milyen jólesik, amit csinál. Hátranyúlok, megfogom a csípőjét, magamhoz húzom, és a fenekemmel hozzányomom magamat. Felnyög, a keze lefelé indul a mellemről, végig a hasamon, a combjaim közé. Egy kicsit szétteszem a combjaimat, hogy hozzám férjen, és ő nem is habozik. Hosszú ujjúval egy kicsit köröz a csiklómon, aztán belém nyúl. – Mmmm, hát ez meg mi? – kérdi, és kihúzza az ujját, majd még mélyebben dugja vissza. Megmarkolom a csípőjét, ő pedig hozzám nyomul. Milyen kemény! És milyen hatalmas! Lenyűgöző!

– Csak nem rólam álmodtál? – suttog a fülembe. – Úgy érzem, biztosan édes álom lehetett – azzal tovább ujj az és simogat. – Erről álmodtál? Hogy ezt csinálom veled? Vagy valami más is történt álmodban? Nem felelek. Szóhoz sem jutok a gyönyörtől. Azt akarom, hogy újra és újra a magáévá tegyen. Őrülten vágyom rá. – Igen, biztosan erről álmodtál. És akarod, de félsz is. Ne félj… Édes lesz… Csak engedd, hogy gyönyörködtesselek… Engedd, hogy megmutassam, milyen jó nekünk együtt. Cash elmozdul mögülem. A hátamra fordulnék, de megállít. – Ne – szól rám, és amikor megszólalnék, közbevág: – Sssshhh – csitít, és a hasamra fordít. – Térdelj fel! Kicsit hezitálok, csak egy másodpercet, de ő újra szól: – Térdelj fel! Ígérem, élvezni fogod! Négykézlábra állok. Cash közelebb jön, érzem a meztelen forróságát hátul a lábamon, a fenekemen. A meleg tenyerét a csípőmön. Erősen fog, és magához húz, a keménysége hozzám ér. Megremegek a forró vágytól. Kicsit eltol, előrefelé irányít. Az ágy fejéhez mászom, amíg már a párnám fölött térdelek. – Támaszd ki magadat a kezeddel! Úgy teszek, ahogy mondja, a fa ágytámlának támaszkodom. Cash fölém hajol, a mellkasa a hátamon. A fülembe suttog: – Tárd szét a lábaidat! Amikor széttárom, hátulról csúszik a combjaim közé a keze. A hüvelykujja belém hatol, az ujjai a sikamlósán nedves bőrömet cirógatják a szeméremajkaim belsején. Ha most állnék, már összeestem volna. A térdemig bizsergek az érintésétől. Nem tudom visszatartani magam, hangosan felnyögök. – Jó, ugye? – nyal bele a fülembe. – Igen… – zihálom alig hallhatóan. Félresimítja a hajamat, és végigcsókolja hátul a nyakamat, aztán végig a hátamat. Érzem, ahogy meleg ajkai lefelé sétálnak a hátamon, a fenekemen. Megmozdul az ágy, ahogy helyezkedik. Érzem, hogy a fejét a combjaim között a párnára hajtja. Lenézek, épp amikor ő felpillant, és a sejtelmes fényben látom, hogy ragyog a szeme. Olyan tűz lobog benne,

hogy belepirulok. Le nem veszi rólam a szemét, miközben hátulról átöleli a combjaimat, és a szájára húz. A nyelve hozzám ér… mintha villámcsapás lenne, olyan forróság önt el, és a nedvességem szinte eláztatja az ajkait, amik rajtam mozognak. – Lovagolj meg! – suttogja a vágytól rekedtes hangon. És bátorításként mélyen belém dugja a nyelvét. A keze a combomon, úgy mozgat. A nyelve ki-be hatol. Én pedig előre-hátra mozgok rajta, térdelve ringatózom, az arca fölött csúszkálok. Az ajkai, az arca egyszerre ingerli minden porcikámat, és ez szinte már túl sok nekem. Zihálva kapkodom a levegőt. A körmeim az ágy támlájába vájnak. A csípőm emelkedik és süllyed a szája fölött. A szívem majd’ kiugrik. Egyre gyorsabban, keményebben mozgok. Amikor hallom, hogy felnyög, a gyönyör szétárad bennem, és a nyelve hegyén széthullik a világ, csak a mámor marad. Magához szorítja a kéjtől vonagló testemet. Mielőtt még lecsitulna bennem a bizsergés, Cash megmozdul. Az ujjait belém csúsztatja. Aztán valami sokkal nagyobbat. Az első lökéstől elakad a lélegzetem. Nyögdécselve kihúzza, majd hevesen belém döfi megint. Az orgazmusom folytatódik. Hullámokként csap át rajtam az élmény, egyre szorosabban tartom őt magamban. Egészen kitölt belül. Minden porcikámmal érzem, milyen mélyen hatol belém. Újra meg újra, mélyebben és mélyebben, hevesebben és forróbban. – Mind a tiéd, bébi! – szól összeszorított fogakkal, rekedtes hangon. Annyira érzékiek, éhesek a szavai, hogy felkiáltok. Felgyorsul a mozgása és a lélegzése is. Tudom, mi következik. Most ó jön. Most ő megy el. A teste megmerevedik, és az orgazmus első lüktetésétől felkiált. Fürgén mozog bennem, előrehajol, a hajamba túr és a vállamba harap. Nem fáj, nem hagy nyomot a bőrömön, de még intenzívebbé teszi az érzést, ami átjár. És újra elélvezek. Mintha robbanás, tűzijáték sziporkázna bennem. Cash a karjaiban tart. A testembe fogadtam őt. A szívembe. A lelkembe.

6. Cash VASÁRNAP MINDIG TELE VAN LÁTOGATÓKKAL A BÖRTÖN . Mindig lehangol, amikor látom a családokat, ahogy a kettéosztott asztaloknál ülnek. Gyerekek beszélnek apákkal, akiket alig ismernek. Feleségek beszélnek férjekkel, akiket alig látnak. Életek, amik aligha emberhez méltóak. Egy ilyen helyen könnyű felismerni, hogy minden hiba, minden tévedés, legyen az nagy vagy kicsi, következményekkel jár. Minél nagyobb a hiba, annál súlyosabb a következmény. Csak abban reménykedem, hogy semmi, amit eddig tettem, vagy amit ezután tenni kényszerülök, nem juttat ide. Azt hiszem, inkább választanám a halált. Automatikusan csinálom végig a látogatások alkalmával a bejáratnál szokásos hercehurcát. Aztán az üveg mögött ülök, a kezemet összekulcsolva magam elé teszem az asztalra, és már kísérik is be apámat. Bár nem vagyok tudatában, hogy különösebben árulkodó arckifejezéssel üldögélnék itt, apa mégis rögtön észrevesz valamit. Azonnal a lényegre tér, amint felveszi a fekete telefonkagylót. – Mi történt? A szemébe nézek. Egy-két árnyalattal világosabb az enyémnél, és... aggodalom tükröződik benne. Megrázom a fejemet, és csak úgy mellékesen megérintem a jobb fülemet. Apa figyelmesen néz néhány hosszú másodpercig. Tudom, hogy próbálja összerakni a dolgokat, és hogy máris terveket sző a fejében, miközben beszélünk. Azaz nem beszélünk. Végül bólint. Csak egy rövid biccentés. Érti. Látom a szemében. – Semmi nem történt. Csak hosszú, fárasztó hetem volt. Túl sok a munka. A beszélgetés hétköznapi dolgokra terelődik, semmi különös, csupa olyasmi, amiről bármelyik látogatás alatt szó esne. A napi apróságokról beszélünk, emberekről, eseményekről, semmi rendkívüli, semmi figyelemre méltó. Remélem, ez elég is lesz, hogy eluntasson bárkit, aki

esetleg lehallgat. Apa végre visszatereli a beszélgetést a legfontosabbra. De ügyes, furfangos, és úgy oldja meg, hogy ne legyen feltűnő a témaváltás. Legalábbis remélem, nem feltűnő. – Na és milyen volt a horgászat? Volt fogás? Nem szoktam horgászni. Az Nash hobbija volt, de én sosem pecáztam. Apa pontosan tudja ezt. Ezért vagyok biztos benne, hogy valójában nem a horgászatról kérdez. – Á, el se mentem. Egész hétvégén kénytelen voltam lapítani. A munkahelyemen. Apa lassan, jelentőségteljesen bólint. Tudom, hogy elkapta, ahogy azt mondtam, lapítanom kellett. – Veszélyes lehet ám! Túlzásba viheted a munkát. – Igen, tudom – mondom, és hangsúlyosan rá is bólintok. Feszülten figyel. Egy sokkal mélyebb párbeszédet folytatunk, rejtve, a szavak felszíne alatt. – Muszáj lesz átadnom a fontosabb feladatokat valaki másnak, azt hiszem. – Remélem, felfogja, mit is kell valójában átadnom. – Néha nincs más választás, Cash. Nem mindig haladnak a terveink szerint a dolgok. Nem minden sikerül úgy, ahogy akarjuk. Néha muszáj sodródni, és azt tenni, ami szerinted a legjobb. A lényeg, hogy ne roppanj bele. – Úgy érzem, gúzsba vagyok kötve. Ismét bólint. – Hát, ha mindent feladunk, annak is megvannak a következményei. Van B terved? Megrázom a fejemet, és tehetetlenül legyintek. – Nincs, de örülnék a tanácsodnak. Még van időm, csak nem túl sok. A klub bajban van. Apa megvakarja az állát, és figyelmesen néz rám. – Ki tudsz találni valamit, ami segíthet? Van valami más, ami kihúzhat a bajból? – kérdezem. – Túl makacs vagy… – morogja. – Fejest kellett ugranod a kellős közepébe, mi? A klubbal. És kockáztatnod, hogy egy szép napon elsüllyedj a süllyedő hajóval. Mielőtt apát letartóztatták, nem akarta, hogy nálam legyen a maffia könyvelése, nem akarta, hogy bármi közöm legyen az ügyhöz. De

meggyőztem, hogy ez alku tárgya is lehet, és a biztonságomat is garantálja. Amíg apa volt üzlettársai csak azt tudták, hogy a könyvelés valahol… rejtőzik, nem kockáztathattak semmiféle lépést mindaddig, amíg meg nem tudják, kinél és hol vannak a papírok. Most viszont már tudják, hogy kinél. – Ezt akarom elkerülni. Azt gondoltam, talán van valami ötleted. Hiszen dörzsölt vén róka vagy – mosolygok rá szeretettel. Látom, hogy jólesik neki. Ott van a szemében ugyanaz a szeretet, amit én érzek iránta. – Szóval segítség kell a klubban. – Elkelne. Van ötleted? – Van bizony. Adj fel két újsághirdetést! – Manapság még olvas valaki újságot? – piszkálódom. – Igen, vannak, akik olvasnak – von vállat apa. Azt hiszem, a vannak, akik alatt bizonyos fontos embereket ért. – De van egy online felület is, ahol hirdethetsz. A második hirdetést oda ne tedd fel! Csak az elsőt. Úgy hamarabb kaphatsz jó visszajelzést. Apa pontosan elmagyarázza, hol hirdessek, és mi legyen a szöveg, jegyzetelek a szar feltöltős telefonba, amit most magamnál hordok. – Pár nap múlva biztos lesz jelentkező. Legkésőbb pár nap múlva. Talán, ha elfogadsz egy kis segítséget a klubban, szabadabbnak élezheted majd magadat. – Igen. Pár alkalmazottamnak is nehézséget okoz a helyzet. Apa tudja, hogy Olivia pultos a klubban. – Akkor talán ez lesz a jó megoldás. Néha drasztikus lépésekre van szükség. – Az sem baj. Most már bármire hajlandó vagyok. Apa megint bólint, de nem szól egy szót sem. Megbánást látok a tekintetében. Mélységes megbánást és szomorúságot. Bár a részleteket nem tudja, annyit igen, hogy rosszul alakulnak a dolgok. Valami készül, de nem úgy, hogy nekünk kedvezne. Sosem volt a terv része, hogy átadjuk a könyvelést, ez eszünkbe sem jutott. Ilyen hosszú idő után nem is gondoltam arra, hogy… arra, ami történt. És az, hogy nem gondolkodtam, sokba került nekem. És lehet, hogy még többe fog kerülni. Hacsak ki nem találok valamit. Talán a hirdetésekben rejlik a megoldás, abban, akinek szólnak. Nagyon remélem. Amint visszaérek a motorhoz, már nézem is a telefonomat. A börtönben nincs térerő. Olivia tudta, hogy amíg beszélőn vagyok, nem

leszek elérhető. Nem különösebben zavarta, engem már inkább. Siettem a látogatással, amennyire csak lehetett, hogy újra visszatérhessek a mobiltelefonnal kompatibilis világba. Nincs egyetlen üzenetem sem, ami igazából jó dolog, mert azt jelenti, nincs semmi sürgős, semmi váratlan. Semmi, ami miatt külön aggódni kellene. Persze örültem volna egy SMS-nek Oliviától, csak úgy. Csak hogy jelezze, jól van… Vagy hogy hiányzom… Pár másodpercnyi vívódás után hívom Olivia számát, a szar feltöltős, időleges telefonjáét. Nem mintha különösebb közlendőm lenne, csak tudni akarom, hogy minden rendben vele, amióta elmentem. Csak rácsörgök, ennyi. Udvarias, tapintatos semmiség. Semmi több. De tényleg. Na persze, haver, magyarázd csak be magadnak! Fintorgok, ahogy megszólal a hang a fejemben. Hülye, tudálékos hang. – Halló? – Álmos a hangja. – Felébresztettelek? – Nem baj. Csak lustálkodtam, de már fel kéne kelnem. Hol vagy? – Még a börtönnél. Most indulok el onnan. Csak gondoltam, rád csörgők. – Tényleg? – Mosolyt hallok a hangjában. És valami mást is. Talán örömöt? Azt hiszem, igenis boldog, hogy csak úgy felhívtam. – Meglepett, hogy hívtalak? Kicsit hallgat. – Talán. – Miért? Megint hallgat. – Nem is tudom. Csak… azt hiszem, mindig arra számítok, hogy le… És elhallgat megint. De be tudom fejezni a gondolatot. Azt hiszi, én is csak egy rosszfiú vagyok, mint a többi, akivel melléfogott. Kicsit el is bizonytalant, hogy képes leszek-e valaha rászolgálni a bizalmára, tehetek vagy mondhatok bármit. Talán hiába. Vajon mindig hozzájuk fog hasonlíthatni? Ha igen, hát mindig talál majd hasonlóságot. De látja-e a különbségeket is? És elég-e, amit lát? Néha úgy érzem, nem nyerhetem meg ezt a harcot. Évek óta két különálló életet élek, két teljesen különböző pasas bőrébe bújva. Egyikük sem igazán én vagyok, és azt akarom, hogy valaki végre az igazi énemet ismerje meg és fogadja el. Teljes egészében. Jóban és rosszban.

De pillanatnyilag nem ezzel kellene foglalkoznom. Túl sok más fontos dolog miatt aggódhatok. Például, hogy mindenki életben maradjon, és biztonságban legyen. Még olyanok is, akikért nem mondhatnám, hogy rajongok: azaz Marissa. Nem bírnám elviselni, hogy a lelkemen száradjon a halála. Vagy hogy miattam bármi bántódása essen. Máris szarul érzem magam az egész cécó miatt, pedig még semmi komoly baj nem történt. A hideg futkos a hátamon a gondolattól, hogy valami váratlan tragédiával végződik a dolog. Kezdem kicsit átérezni, mi dúlhat apám lelkében minden áldott nap. Hiszen a lelkén szárad anyám és az ikertestvérem halála, meg még a fene tudja, miket művelt, mialatt az orosz maffiának dolgozott. Olivia megköszörüli a torkát, és visszahoz a jelenbe. – Hogy ment? – Majd elmondom, ha odaérek. Hozzak neked valamit a városból? – Hmmm, nem, semmit. Amit tegnap este hoztál, azzal elleszek, azt hiszem. – Jó, rendben. Akkor ebédre ott leszek. Majd rendelünk valamit a szobában. Máris az jár a fejemben, hogy micsoda szép nagy asztal van az ebédlőben. Félretolom a kristálypoharakat, a porcelánkészletet, letépem Oliviáról a fürdőköpenyt, és a magamévá teszem. A számba harapok, mert érzem, hogy a vérkeringésem a gondolkodóképes szerveim felől kezd egyéb, sokkal szórakoztatóbb szervek felé indulni. Nem kéne, hogy folyton ilyeneken járjon az eszem. Elvégre nem motorozhatok keresztül egész Atlantán álló farokkal. Kényelmetlen lenne. – Mmmm, ez jól hangzik. Még jobban belemélyesztem az ajkamba a fogaimat. Mintha a gondolataimat olvasná. És ahogy az a mmmmm hangzott! Oliviának van a legszexisebb hangja a világon, amikor ilyen halkan beszél. Valahogy… rekedtes, kicsit érdes, olyan, mintha hozzám dörgölőzne. Azonnal felébreszti a farkamat. És a farkamnak amúgy is csak ő jár az eszében. – Jó, akkor mindjárt ott leszek – azzal leteszem a telefont. Tudom, hogy talán túl rövidre zártam a beszélgetést, de ha nem tettem volna, akkor most sétálhatnék, amíg le nem lohad, ami felállt. És nem akarom Oliviát egy másodperccel sem tovább egyedül hagyni, mint amennyit muszáj.

Persze tudom, hogy biztonságban van, de biztosul akarom tudni. És amíg nem tudhatom egészen biztosan, addig nem kockáztathatok.

7. Olivia HAJSZÁRÍTÁS KÖZBEN A TÜKÖRBE PILLANTOK, és az arcomat fürkészem. Látom a szememben az aggodalmat. Nem tudom, Cash is látja-e, és ha igen, akkor ettől rosszabbul állnak-e a dolgok. De hogy valami nem stimmel, az biztos. Úgy érzem, növekszik köztünk a feszültség. És nem a jó értelemben. A szexuális vibrálás még ott van, ez tuti, de most háttérbe szorítja ez a valami, ami… valahogy nem jó. Talán egyszerűen csak túl sok probléma jött egyszerre. Érzem, hogy kicsit elbizonytalanodtam. A helyzettel kapcsolatban, Cash-sel kapcsolatban… Mindennel kapcsolatban. A franc essen Tarynba és a hülye megjegyzéseibe! Persze tudom, hogy rá se kellene hederítenem, de most olyan, mintha a szavai valamiféle transzból ébresztettek volna fel, transzból, ami csak Cashre engedett fókuszálni. És most megnézhetem, hova jutottam. Elrabolták az unokatesómat, és én beköltöztem, azaz be vagyok börtönözve egy luxusszállóba. Nem is erezném úgy, hogy be vagyok zárva, ha nem lenne itt ez a feszültség köztem és Cash között. Tudom, hogy mi a saját problémám. De azt is tudni akarom, mi az övé. Miért lett ilyen távolságtartó? Csak a Marissa-ügy miatt? Bűntudata van? Az aggasztja, hogy ha átadja a könyvelést, akkor elveszti az egyetlen lehetőséget, hogy az apján segítsen? Ezek mindegyike biztosan nyomasztja. A kérdés az, hogy ezen kívül is van-e valami. Valami, ami velem kapcsolatos. Ahogy lassan összeszedem magam, hogy kész legyek munkába indulni, csendben morgok ezen az új, fura dilemmán, és azon, hogy önző módon most is Cashre gondolok, pedig sokkal fontosabb dolgok forognak kockán. Felveszem az arany karika fülbevalómat, eloltom a villanyt a fürdőszobában, és a nappaliba megyek.

– Kész vagyok, részemről mehetünk – mondom Cashnek. A kanapén ül, és úgy tesz, mintha tévét nézne. Ahogy összerezzen, amikor megszólalok, abból tudom, hogy valahol máshol járt az esze. Teljesen máshol. Elmosolyodik. És a szívem nagyot dobban… mint mindig. – Tökéletes időzítés, hogy ma este dolgozni akartál, nem? Most akkor mindkettőnknek van oka ott lenni. Te keresel egy kis pénzt, én meg vigyázok rád. – Nem kell vigyáznod rám. Szerintem az is felesleges, hogy ide beköltöztünk. Náluk van Marissa. Megkapják tőled a könyvelést. Holnap vége is az egésznek, ugye? Nem tudom értelmezni Cash arckifejezését. Inkább meg sem próbálom, hátha úgyis félreérteném. Azt hiszem, most túlságosan érzékeny vagyok. Vele kapcsolatban mindenre. Bólint és mosolyog, de a mosolya kényszeredett. – Igen, elvileg holnap elrendeződik. Csak egy kicsit bírd még ki velem mindezt. Kérlek. Az utolsó szót olyan habozva, olyan őszintén mondja ki, hogy egészen elszorul a szívem. Mintha valahogyan megbántottam volna. De ezt nem tudom elképzelni. Mégis, valahogy úgy érzem. Hát persze. Ahogy gondolod. Elvégre nem rossz itt. Szobapincér és márvány fürdőkád? Mi kifogásom lehetne? – Pontosan. – Vigyorog, de a szeme nem nevet. – Akkor irány a munka! Tíz perccel később már Atlanta utcáin suhan a motor, és én élvezem, hogy Cash derekába kapaszkodhatok. Most legalább nem kell azon filóznom, miért kapaszkodom belé, vagy hogy túl szorosan kapaszkodome. Vagy hogy egyáltalán nem kellene belekapaszkodnom. Bárcsak visszapörgethetném az eseményeket! Pár nappal visszamennénk az időben, oda, amikor eljött Sah Springsbe utánam, amikor úgy éreztem, összetartozunk, amikor semmi másra nem gondoltam, csak rá. Visszamennék az időben oda, mielőtt Tarynnal beszéltem. És ő emlékeztetett rá, hogy kutyából igen ritkán lesz szalonna. A kutya viszont többnyire hűséges állat, és ritkán harap. Ugyanez nem minden pasiról mondható el sajnos. Amikor Cash befordul a sarkon, és feltűnik a Dual klub, összeszorul a

gyomrom. Taryn már ott van. A kocsijában ül, és bizonyára arra vár, hogy valaki nyissa az ajtót, és beengedje. Hallottam, ahogy Cash felhívta Gavint, aki néha besegít a klub vezetésében, hogy ne aggódjon, nem kell mennie ma, mert ő jön és nyit. A fenébe, erre nem gondoltam. Ahogy Cash elhalad Taryn kocsija mellett a garázsa irányába, érzem, hogy Taryn minket néz. És még a bukósisak színezett üvegén át is érzem, hogy a tekintete villámokat szór. Gondolom, ezzel vége is a nagy fegyverszünetnek. A francba! A garázs ajtaja gombnyomásra nyílik, behajtunk, és Cash leállítja a motort. Gyorsan leszállok, és remélem, hogy Taryn nem fog idejönni jelenetet csinálni. – Jobb lesz, ha megyek a dolgomra – mondom, és Cash kezébe nyomom a sisakot. Lassan nyújtja ki a kezét, hogy elvegye, és gyanakodva néz rám. Néhány hosszú, kínos másodperc telik el, és már azt hiszem, hogy említeni fogja, hogy jobb lesz, ha a viszonyunkat (vagy az akármit, a mi köztünk van) továbbra sem kötjük mások orrára, de Cash csak szótlanul bólint. Gyorsan rámosolygok, és a lakáson át az irodába szaladok, onnan meg ki a bárba, ahol a táskámat leteszem a pult mögé. Nem pazarolom az időt, máris ég a kezem alatt a munka, előkészítem az üvegeket, telerakom a hűtőket, citromot, zöldcitromot és narancsot vágok karikákra. Látom, hogy Cash átsiet a helyiségen, és nyitja az ajtót, de ahelyett, hogy az irodájába menne, kimegy elöl. Jó negyedóra múlva jön csak vissza. És hogy mi a legidegesítőbb? Egy perccel azután, hogy Cash visszajön, befut Taryn is. És vigyorog. Fülig ér a szája. Ez meg mi a frászt jelentsen?! Görcsbe rándul a gyomrom, úgy érzem, semmi jót. Legalábbis számomra nem jelent semmi jót. Pislogok, mert könnybe lábadt a szemem. Hogy lehettem ilyen ostoba? Már megint! Pedig most annyira máshogy éreztem! Taryn fütyörészve rendezkedik a térfelén. Fütyörészik, hogy a franc essen bele! Lehet, hogy megőrültem, de szerintem kárörvendő a fütyörészése. Lehet a fütyörészés kárörvendő? Hát… lehet! Tuti biztos,

hogy az is. Összeszorítom a fogamat, és nem veszek tudomást róla. Megkönnyebbülök, amikor Cash bekapcsolja a zenét, és végre nem kell Taryn örvendezését hallgatnom. Inkább minden gondolatomat a munkára összpontosítom, mintha az életem múlna rajta. Nem bírom most elviselni a saját gondolataimat.

8. Cash FELÁLLOK, ÉS HARMADSZORRA IS ODAMEGYEK az íróasztalommal átellenben álló könyvszekrényhez. Az iroda ajtaját résnyire nyitva hagytam, hogy biztos lehessek benne, Taryn normálisan viselkedik. Amikor kimentem, miután kinyitottam a klub ajtaját, igazából szólni akartam Tarynnek, el akartam mondani neki, hogy Olivia és én összejöttünk. Nem akartam, hogy piszkálja Oliviát. De alábecsültem Taryn egóját. Mielőtt még egy kukkot is kinyöghettem volna, ő már mondta is a magáét, és véletlenül még alibit is adott nekem, hogy Olivia titkát megtarthassam. – Arra a csajra ráférne egy rendes új kocsi – mondta vidáman, és Olivia autóját méregetve sétált felém a parkolóban. – Most nem telik neki új kocsira. És arra sincs szüksége, hogy cseszegesd. Sajnálom őt, és ha csak a felét tudnád annak, ami az életében történik, ami a családjával történik, akkor te is sajnálnád. Úgyhogy tegyél mindenkinek egy szívességet, és szállj le róla, jó? Taryn megállt előttem, és egy jó percig vizsgálgatta az arcomat, mielőtt válaszolt. Még most is azon gondolkozom, vajon olvasni akart-e a gondolataimban, hogy mi az igazság. Es azon is gondolkodom, rájött-e. Mindenesetre semmi jelét nem adta, hogy nem hisz nekem. Megrázta a fejét, és nevetett. – Mi baja a tragacsnak? – Azt hiszem, a gyújtógyertya. – Hát, asszem, talán hazavihetném, ha már úgyis egyszerre végzünk. – Na persze, mert az olyan jó lesz neki! – jegyeztem meg cinikusan. – Miért ne? Tudok ám kedves is lenni! – Igen, tudsz, de nem szoktál. Ha most felajánlod neki, hogy hazaviszed, mert a kocsija egy kalap szar, és nincs pénze másikra, az csak olyan, mintha direkt kinevetnéd. Főleg azok után, ahogy eddig viselkedtél vele.

Összeszorítottam a fogamat. Amikor eszembe jutott, milyen undok volt Taryn Oliviához, feldühödtem. De ezt neki nem kell tudnia. Úgyhogy közömbös arckifejezést erőltettem magamra. – Viccelsz? Tegnap este vettem neki egy italt, és megkérdeztem, van-e kedve bulizni menni velem munka után. Mégis mit kellene csinálnom? Vért ne adjak neki? Kocsit ne vegyek? – Ne okoskodj! Nem azt mondtam, hogy legyél a legjobb barátnője. Az a magánügyetek. Csak azt mondtam, ne cseszegesd. Van elég baja. Taryn kacéran elmosolyodott. Ez a mosoly régebben mindig felizgatott, de most totálisan nem érdekel. Reméltem, hogy ezt ő is észrevette, de sajnos nem. – Tudod, főnök, hogy te bármit kérhetsz tőlem – mondta, és közben jól odahajolt hozzám; pont annyira, hogy még ne nyomja nekem a mellét, de már alapos betekintést nyújtson a dekoltázsába. – Pontosan ezt várom egy jó beosztottól – feleltem lazán, és már indultam is vissza a bárba. Bent szándékosan nem néztem Oliviára. Nem akartam, hogy azt gondolja, elárultam a titkunkat. Bár nem igazán a titkunk; engem nem zavar, ha mindenki tud róla. Inkább csak az ő titka. Most, ahogy a bárpult felé pillantok, látom, hogy Taryn mosolyogva szolgálja ki a vendégeket. Nem úgy tűnik, hogy Oliviát bántaná. De amúgy sem tűnt fel, hogy egyáltalán foglalkozna vele. Jobb is így mindenkinek. Leülök az íróasztalhoz, amikor pittyen a telefonom: bejövő üzenetem van. Ezen a számon keresnek segítséget a testvérvárosokban? Felpörög a pulzusom. Ez a hirdetésre jött válaszként. Igen. Röviden válaszolok, nem jut eszembe semmi más. Szerencsére épp a városban vagyok. Három óra múlva ott leszek. Rögtön az ugrik be, vajon honnan tudhatja egy idegen, hogy hol vagyok. Az online hirdetésben csak a telefonszámom van, és a szöveg, amit apa diktált: Sürgős segítséget keresünk a Testvérvárosokban. Stop.

Ebben egy kukk sincs arról, helyileg hol. A telefonszámom alapján a város beazonosítható, de ez nem elég arra, hogy megtaláljanak. Hacsak nem követ valaki. Tudja, hol vagyok? Nyugtalanító a válasz: Természetesen. Annyit sejtettem, hogy bizonyos emberek, akiket apám régről ismer, szemmel tartanak minket, de most úgy tűnik, a csapat nagyobb és remélhetőleg barátságosabb, mint ahogy elképzeltem. Ezer kérdésem lenne, például Ki a franc vagy te? Honnan ismered apámat? Miért tartasz szemmel engem? Nem tudom, kérdezzek-e bármit, vagy várjak. Azt hiszem, jobb lesz várni. Apa azt mondta, lépjek kapcsolatba velük. Bíznom kell abban, hogy tudja, mit csinál. Sosem engedné, hogy bántódásom essen, ha van más választás. De akkor is nyugtalanít ez az egész. Inkább arra gondolok, milyen szerencse, hogy létezik a modem technika. Hirdettem a neten, és észrevette, akinek szólt. Gyorsan. Valaki olyan jelentkezett, aki apám szerint tudna segíteni. A rövid, velős SMS-ek alapján nem hiszem, hogy olyasvalaki az illető, akit kellemes, barátságos alaknak lehetne nevezni. De hát apám ilyen ügyekbe keveredett. Már hosszú ideje tudok róla, csak azt nem sejtettem, hogy az én életemre is ekkora hatással lesz. Előveszem a klub számvitelét, és dolgozom egy kicsit, remélve, hogy ágy gyorsabban telik az idő. Három óra várakozás. Nem mehetek be a klubba lazítani, mert ott csak Oliviát bámulnám, tehát muszáj az irodában elütnöm az időt. Várok. Egy órával később eszembe jut valami, amire már kénytelen voltam futólag gondolni párszor. Nem kellemes gondolat, ezért nem is foglalkoztam vele túl sokat, hiszen kicsit olyan, mintha nem bíznék meg apámban. Pedig bízom benne. De azt hiszem, valójában tökéletesen senkiben sem bízom, főleg akkor nem, ha Olivia biztonságáról van szó. Felveszem a telefont, hogy felhívjak valakit, akivel mindent megoszthatok, és aki mindig kisegít. Ő lépett a testvérem helyére, ő töltötte be az űrt, amit Nash hagyott. Szinte családtag, abból pedig nincs sok nekem.

– Haver, te aztán nem hagysz békén! – hallom Gavin ismerős hangját. Ő szokott helyettesíteni a bárban, és nagyon jó barátom. Enyhe ausztrál akcentusát, ami még gyerekkorában ragadt rá, nehéz is lenne nem megismerni. – Nem melóról van szó, Gav. Valami más. Segítened kell. Csend a vonal végén. Amikor Gavin megszólal, már nem gunyoros a hangja. – Bármiben segítek, tudod jól. – Pár órára ide tudsz jönni a klubba? – Hát… ja – mondja bizonytalanul. – Csak van még egy kis dolgom, de háromnegyed óra múlva ott leszek. Oké? – Persze. Várlak. Leteszem a kagylót. Tudom, hogy jól döntöttem. Máris jobban vagyok. Magam mellett kell tudnom azokat, akikben megbízhatok, azokat, akiket ismerek. Egyedül belevágni ebbe a dologba felelőtlen örültség, hiába is követem apa útmutatását. Akkor is szükségem van biztos háttérre. Gavin lesz a titkos fegyverem.

9. Olivia MOSOLYT ERŐLTETEK MAGAMRA A VENDÉGEK KEDVÉÉRT. Hirtelen diadalkiáltást hallok a pult másik végéről, és látom, hogy Taryn valamit nagyon ünnepel. Megfordul, és új zenét tesz be; már az első hangok után tudom, minek örül ennyire. Body shot lesz. A vendégek legtöbbje jól ismeri a Dualt, tudják, mit jelent ez a zene, és hogy mi az a body shot. Kisebb tömeg gyűlik össze Taryn előtt, hogy nézzék. Ennél már csak úgy lehetne hatásosabban egybeterelni a népet, ha elordítanám magamat, hogy „verekedés tört ki!”, és közben az ajtó felé mutogatnék. Ugyanígy másodpercek alatt egy helyen lenne mindenki. A csaj, aki a body shotra készül, az a típus, aki imádja az ilyesmit. Biztos vagyok benne, hogy 80%-ban szintetikus anyagból készült, a ruháit pedig pár mérettel elvétette. Festett szőke, olcsó libának tűnik. Mielőtt felfekszik a pultra, riszálja magát egy kicsit. Mulatságos, hogy a ruháját meg sem kell igazítani, alapból is bőven kilóg belőle a hasa. Taryn végigkeni a csaj hasát zöldcitrommal és sóval, aztán a tequilát is a köldökébe tölti. Ez csak akkor megy, ha az illetőnek, aki body shotra vállalkozik, elég mély köldöke van. Na, valami pasinak, aki ezt kiszürcsölheti, jó napja lesz! Végigpásztázom a körben állókat, hogy tippeljek, melyik nyáladzó idióta lesz a szerencsés nyertes. Nem nehéz kitalálni. Izgatottan viháncol a gondolatra, hogy egy csaj hasát nyalogathatja. A haverjai vállon veregetik, ő meg, te jó ég, a kezét dörzsölgeti, mint egy mesebeli gonosz törpe. Csak el ne durranjon a gatyád a nagy örömtől… Elnevetem magam a gondolatra. Nem is olyan rossz pasi amúgy, a haverjai közül páran viszont poszteren hirdethetnék a korai magömlést. Fogadnék, hogy a kis műsor után kirohannak majd a férfivécébe. Pfuj!!! Mivel most nem sorakoznak előttem vendégek, rendet rakok a pulton, és mindent megteszek, hogy csak a munkán járjon az eszem. Néha-néha

odapillantok a Taryn előtt összegyűlt tömegre. Ujjongani kezdenek, amikor a pasi lenyalja a sót a csaj hasáról. Elmosolyodom, de rosszallóan ingatom a fejemet. Hát, nem kell sok, hogy ezeknek jó napjuk legyen. Ahogy visszafordulok, hogy tegyem a dolgomat, egy árnyékot látok, ami megmozdul a Cash irodájából kiszűrődő ezüstös fényben. Bármennyire is el vagyok foglalva, és bármennyire is nem akarom, akkor is végig tudat alatt az iroda felé figyelek. Cash a kilincsnek dőlve engem figyel. Még ilyen messziről is perzsel a pillantása. Érzem. Meg sem kell mondania, mire gondol. Pontosan tudom, és nekem is ugyanaz jár a fejemben. Annak az éjszakának az emléke, amikor ez a zene kettőnknek szólt. Mintha csak most történne, olyan élénken látom magam előtt a jelenetet: az illatok, a képek, a hangok, az érzések… Arra gondolok, ahogy Cash fölém hajolt, és felforr a vérem. Mintha tűz gyúlna bennem, ahogy visszaemlékszem, hogy ért a nyelve, az ajka a hasamhoz, hogy nyalt bele a köldökömbe, hogy hajtotta fel a felsőm szélét. Felgyorsul a pulzusom, amikor eszembe jut, hogy nézett rám, miközben a citromot elvette a számból. Azóta hányszor, de hányszor nézett így rám… ilyen a tekintete, amikor figyel, miközben elélvezek. Amikor nézi, hogy vetkőzöm. Ilyen a tekintete… most is. Éhes a pillantása, akar engem. Most azonnal, ebben a percben is azt akarja, hogy az övé legyek. És nem tagadhatom, hogy az érzés kölcsönös. Én is ugyanúgy kívánom őt. Az összesereglett vendégek ujjonganak, de nem fordulok oda, hogy lássam, miért. Csak Casht látom, senki mást. Ő a nap, amely körül a világom forog, és akármennyire is szeretném, hogy valami galaktikus kitérőt tegyek, nem megy. Egyszerűen vonz, és kész. Hiába is próbálom tagadni vagy magyarázgatni. Felvonja a szemöldökét. Mintha villám csapna belém, úgy fut végig rajtam a vágy. Elakad a lélegzetem. Annyira, de annyira akarom! Sosem vágytam ennyire senkire. Ennyire… kétségbeesetten, ragaszkodva, mélyen. De ez az, ami nem vezet jóra. Ez az, amitől félek. Néhány pasi eljön a bámészkodó csapatból, és pont Cash és közém állnak. Megszakad a nyugtalanító szemkontaktus. Eltűnik a pillanat.

A hatása azonban megmarad. Cash egyre szorosabban magához köt minden nappal, minden órával, minden perccel, amit a közelében töltök. – Ha jól sejtem, te vagy Olivia – szólít meg egy hang, kissé jellegzetes akcentussal. Elvonja a figyelmemet az ajtótól. A hang tulajdonosára nézek, és leesik az állam. Ha van a földön valaki, aki közelébe ér Cash vonzerejének, akkor az ez a pasi. Szent szar és vécékefe! Eszméletlen! Koromfekete haja van, olyan frizurája, mint Tom Cruise-nak a Top Gunban, és az arca maga a napbarnított tökéletesség. Erős szemöldök, szabályos vonások, egyenes orr, szépen ívelt száj, határozott áll; nagyon férfias jelenség. Ez még csak az alap. De gyönyörű a mosolya, és huncutul csillog a tengerkék szeme. Szóval nem csak jóképű, hanem… hűha. Miközben végiggondolom mindezt, olyan, mintha katalógust írnék a pasi külső tulajdonságairól. Tárgyilagosan, izgalom nélkül. Nem érzek vonzódást. Igen, helyes pasas, jó ránézni, biztos szimpatikus, de… nem Cash. Ennyi. Azt hiszem, számomra csak egyetlen férfi létezik. És remélem, számára is csak egy nő: én. A pasi, akit méregetek, kérdőn felvonja a szemöldökét, s ettől visszazökkenek a kérdéséhez. – Miért pont én lennék Olivia? – kérdem barátságosan. Elvigyorodik. Ettől valahogy rögtön jókedvem lesz. – Hát először is, az Olivia egy csinos lányokra való név. És te az vagy. Meg aztán te vagy az egyetlen alkalmazott itt, akit még nem ismerek, szóval akkor te vagy Olivia. Mondd csak – hajol előre, és rám sandít –, őszintén, nem nyűgöz le, micsoda detektívzseni vagyok? Kajánul csillog a szeme, és felnevetek, mielőtt végiggondoltam volna, amit mondok. – Jól van, tényleg igaz. Nem fogok hazudni. Ledöbbent, micsoda detektívzseni vagy. Bólint. – Igen, gyanítottam, hogy ebből a szempontból lehengerlő vagyok. Azzal hirtelen kezet nyújt a pult fölött. Gavin vagyok. Gavin Gibson. Én szoktam Cashnek segíteni a bárban. – Gavin Gibson? Ez úgy hangzik, mint egy szuperhős hétköznapi neve. Van esetleg szuperhősköpeny is az inged alatt? – kérdezem. – Nem. A szuperhősképességeimet a gatyámban tartom.

Kacsint, és megint elnevetem magamat. – Mr. Gibson, maga minden itteni alkalmazottal így szokott flörtölni? – Mr. Gibson? – ismétli utálkozó arckifejezéssel. – Mr. Gibson az apám. – Bocsi, Gavin. Így már jobb. És nem, nem szoktam. Merthogy nem való egy munkahelyen az ilyesmi. Meg aztán főleg azért sem, mert nem minden munkatárs olyan csinos, mint te. Ha azok lennének, bajban lennék. – Gavin, nem gondoltam volna, hogy szexuális zaklatáson kaplak – mondja Cash, ahogy megjelenik Gavin mellett a pultnál. Humorosan szól, könnyed a hangja, de az arca komoly. Gavin a pultra könyökölve Cash felé fordul. – Eddig nem tartottál olyan alkalmazottat, akit érdemes lett volna zaklatni – froclizza, és rám kacsint. – De most találtam egyet, aki miatt érdemes kockáztatni az állásomat. – Nem csak az állásodat kockáztatnád, ha bepróbálkoznál vele, hidd el! Gavin még mindig vigyorogva nézi Casht. Aztán látom, ahogy lassan eltűnik a vigyor, ahogy felfogja, Cash nem viccelődött. Gavin rám néz, aztán megint Cashre. Bólint, és Cash vállára csap óriási kezével. Nagyjából egyforma termetűek, bár Cash egy hajszállal magasabb. – Jól van, haver. Nem akartam semmi rosszat. Felém fordul. – Olivia, örvendek a szerencsének. Ha megbocsát a kisasszony, megyek, megbeszélésünk lesz. Cash nem mozdul, amíg Gavin el nem indul az iroda felé. Rajtam pihen a szeme, mély, éj sötét, kifürkészhetetlen a pillantása. Aztán megfordul és Gavin után megy, én pedig ott maradok, és azon tűnődöm, mi is történt az előbb.

10. Cash ÉPP CSAK BE NEM VÁGOM AZ IRODA AJTAJÁT, ahogy bemegyek Gavin után. Szétvet az ideg. Gavin meg ismer már annyira, hogy tudja. – Tesó, nem tudtam, hogy jártok! Nem akartalak kiakasztani – védekezik. Tudom. De attól még ugyanolyan dühös vagyok. Látni, ahogy Olivia valaki másra mosolyog úgy, az egyszerűen… elviselhetetlenül… – Gavin, ezt nem engedheted meg magadnak a kollégákkal. Tudod, mekkora jogi balhé egy zaklatási ügy?! Megadóan vállat von. – Értem, Cash. Nem fordul elő többet. Csak megfeledkeztem magamról. – Akkor figyelj oda, hogy ilyen többet tényleg ne forduljon elő. – Rendben – ígéri meg komolyan. Aztán pár másodperc múlva el is rontja a hatást, amikor hozzáteszi: – De a francba, hát jó csaj, na! És az ausztrál akcentusra még rá is tesz egy lapáttal, amivel tovább idegesít. Mert ezt akkor szokta, amikor a nőknek egzotikus szerepben akar tetszelegni. – Elég legyen már! – morgok rá. Gavin elvigyorodik, és lassan bólint, mint aki valami nagy felfedezést tett. – Aha, szóval komoly köztetek a dolog. – Azt én nem… – Nem kell kimondanod. Jól ismerlek, haver. És régóta. Az eddigi nőcskéiddel flörtölhettem, amennyit akartam, nem húztad fel magad rajta. – Soha az életben nem flörtöltél… – A faszt nem! Csak neked nem tűnt fel. Képtelen vagyok felidézni, hogy ez igaz-e, vagy sem. De valójában nem számít. Ami számít, az csak annyi, hogy nem hajt rá Oliviára. Sőt, rá se néz! – Olivia… szóval… a helyzet az, hogy…

– Nem kell folytatnod. Úgy fogok rá tekinteni, mintha a hugicám lenne. Végigmérem Gavint. Alaposan. A szemébe nézve a legjobb barátomat látom. A munkatársamat. Azon kevesek egyikét, akikben tényleg bízhatok. És tudom, hogy nem csap be. Én is bólintok. – Akkor jó. Gavin lejjebb süpped a székébe, keresztbe teszi a lábait, összekulcsolja az ujjait. Kényelembe helyezi magát. – Szóval, mi a pálya? Gondolom, valami fontos ügyed van. Biztos vagyok benne, arra céloz, hogy enyhén szólva türelmetlen vagyok. Gavin nagyon jó megfigyelő. Apja a hadseregben szolgált, és állandóan költöztek. Amikor Gavin gyerek volt, több éven keresztül Ausztráliában állomásoztak, onnan szedte össze az akcentusát. Tizenéves korában Írországban éltek. Az apja valami ír terrorista ügybe keveredett, aminek az lett a vége, hogy megölték őt is, és Gavin anyját meg a nővérét is. Nem sokkal ezután Gavin is a fegyveres erőknél kötött ki, csak másféle fegyveres erőknél: olyan helyen, amivel nem szokás önéletrajzban dicsekedni, és aminek felfedéséért akár halállal is lakolhat valaki. Gavin évekig zsoldos volt. Légiós. Pár évvel idősebb nálam, úgy harminc körül lehet, és kiváló a taktikai érzéke. Durva egy fészer, szóval örülök, hogy a barátom, és az én oldalamon áll. Az intelligenciáján és… egyéb tapasztalatain kívül pilóta is. Bármilyen repülő járgányt képes elvezetni, egy Cessnától a rendes utasszállítón át a helikopterig. Most, hogy már nem légiós, ezzel foglalkozik, amikor nem nekem segít a bárban. Charterjáratokat szervez a gépével. Apámon keresztül ismertem meg. Apa párszor igénybe vette Gavin charterjáratait, mikor arra készült, hogy szakít az orosz maffiával, a Bratvával. Gavin ügyes volt és diszkrét, és apa hamar rájött, hogy megbízhat benne, főleg, ha becsületbeli ügyről van szó. Gavin tartotta a kapcsolatot apával azután is, hogy lecsukták, és amikor a gazdasági válság miatt a charterpilótáskodás már nem biztosított megélhetést, apa hozzám ajánlotta be a bárba dolgozni. Azonnal összehaverkodtunk. Gavin azóta is a legjobb barátom, és az egyetlen, aki szabadlábon van, és családtagnak érzem. És most mindennél jobban szükségem van a tapasztalatára és a diszkréciójára.

– Mennyit mondott neked apám arról, hogy miért csukták le? Gavin elmondja, amit tud, én pedig kiegészítem. Nagyjából legalábbis. Nash haláláról nem szólok, sem a kettős életemről, amit hét éve élek, ezt szeretném minél tovább megtartani magamnak. Mert ennyire csak kevesekben bízom… azaz csupán egyetlen emberben. Az pedig Olivia. – Szóval akkor fogalmad sincs, ki fog ide beállítani úgy… – Gavin az órájára pillant. – Húsz perc múlva? – Gőzöm sincs. Apa azt hiszi, vagy úgy tudja, hogy ennek az illetőnek valami információ van a birtokában, ami segíthet rajtam, vagy el tudja intézni, hogy ebből a slamasztikából úgy másszunk ki, hogy nem kell feladnunk sem az értékes alkutárgyat, sem a túsz életét. – Na igen, a könyvelést lemásolni nem jó ötlet. Ha megtudják, tuti ki is nyírnak. Az ilyen alvilági figurák csak egy esélyt adnak, és az árulásért kőkeményen megfizetnek. – Az csak az egyik gondom, hogy át kell adnom nekik az információt, amivel apát kihozhatnám a sittről. A másik az, hogy hogyan működik az orosz maffia. Mert ők nem fognak tanúkat életben hagyni, az biztos. Valamit ki kell találnom, hogy Olivia biztonságban legyen. Tökéletesen és véglegesen biztonságban. Vagy meg kell szabadulnom tőlük, vagy… nem tudom. De tennem kell valamit. Mert gondoskodnom kell arról, hogy ne essen bántódása. Gavin az állát dörzsölgeti. – Hát ez nehéz ügy. Ne becsüld alá, mennyire veszélyes ezekkel ujjat húzni. De te jó terveket szoktál kitalálni, van eszed, az egyik legokosabb pasas vagy, akit ismerek. És én rengeteg embert ismerek, rengeteg helyen megfordultam. Jó légiós lenne belőled. Persze most még minden bizonytalan, de ha befut az illető, akit apád küldött, akkor többet fogsz tudni. Hasonlítasz Gregre. És ismerve apádat, biztos vagyok benne, hogy ez a rejtélyes fazon, akire várunk, meg fogja változtatni a játszmát. Megnyomkodom az orrnyergemet, hátha abbamarad a lüktető fejfájás. – Remélem, igazad lesz. Ha nem, akkor nagyon gyorsan ki kell találnom valamit. Csak reggel fél tízig van időm. A bank nyitása után fél órát adtak, hogy bemenjek és elhozzam a könyvelést. Utána várnak. – De a könyvelés nincs a bankban, hajol sejtem. – Nincs hát.

Megbízom Gavinben, de azért mindent nem kell tudnia. – Megmondtad nekik, melyik bank? – Nem. Miért? – Mert esetleg ez is számíthat. Az idő miatt. Meg aztán nem is találkozhatnak veled egy bankban, hogy a szokásos trükkjeiket bevessék. – Igen, minél több időnk van, és minél kevesebbet tudnak, annál jobb. – Úgy van. Gavin és én egy labdát dobálgatunk egymásnak, amíg várunk. Legalább nem járkálok fel-alá, mint általában szoktam, ha várni kényszerülök. Utálok várni. Utálom, hogy nem tudok mindent, hogy én vagyok az utolsó, akihez eljut az infó. És legfőképpen azt utálom, hogy nem tudom, hogyan garantáljam Olivia biztonságát. Túl sok a bizonytalanság és az ismeretlen szereplő. Jó lesz, ha végre ideér apa küldöttje vagy küldöttei, akkor talán megint kézbe vehetem az irányítást. A baleset után egy ideig bosszúra vágytam. Csak arra tudtam gondolni, hogy megtoroljam anyám és a testvérem halálát, hogy bosszút álljak azokon, akik megölték őket és rács mögé juttatták apámat. De idővel, ahogy egyre inkább Nash, az ügyvédbojtár bőrébe bújtam, rájöttem, hogy van ennek egy jogi útja is, és úgy talán kiszabadíthatom apát. Ezért megérné, ha nem venne véres fordulatot az ügy. Úgyhogy megpróbáltam megoldást találni. Megszereztem az ügyvédi diplomát, és hasonló ügyeket követtem, hogy egy nap majd felhasználhassam a bizonyítékot, ami miatt apa olyan nagy árat fizetett, és ami egy nap igazságot szolgáltathat. De most mindez kockán forog. Hacsak apa nem valami nagy durranással áll elő. Negyvenöt perccel később, záróra előtt egy órával, a nagy durranás besétál az irodámba. És kurva nagyot durran.

11. Olivia LEHETETLEN EZT A PASIT NEM ÉSZREVENNI. Veszély sugárzik belőle, önbizalom és hetyke nemtörődömség. Úgy árad belőle valami kisugárzás, hogy azt minden nő megérzi körülötte. Tuti biztos vagyok benne, hogy Taryn feromonjait érzem, szinte fojtogatnak. Oda sem kell néznem, úgyis tudom, hogy lesi a pasi minden mozdulatát. Nem lepne meg, ha közben illegetné is magát. De meg is érteném. A pasi eléggé… lenyűgöző. Magas, pont akkora, mint Cash. Az, hogy az éjszaka kellős közepén is napszemüveget visel a fekete bőrdzsekijéhez egy klubban, csak még feltűnőbbé teszi. De nem csak emiatt feltűnő. Nem csak a ruha, a szemét eltakaró sötét napszemüveg, hanem minden együtt. Ez a pasi nem tudna elrejtőzni. A legnagyobb tömegben is simán észrevehető maradna. Ahogy áthalad a klubon, az emberek kitérnek az útjából. Nem tudom, hogy félelemből, tiszteletből, vagy miért. De valamiért jókora helyet adnak neki. A haja úgy kábé az álláig ér, vagy vállig, mindenesetre lófarokban hordja, szóval nem tudom. Szalmaszőke haja a feje tetején világosabb, napszítta, biztos sokat van a napon. Kis világosbarna körszakáll takarja az állát. A szakáll és a napszemüveg sokat takar, de valahogy ismerős a pasi. Azon tűnődöm, járt-e már a klubban. Persze nem ilyen cuccban, hanem valami hétköznapi ruhában. Meg sem áll, rögtön Cash irodája felé veszi az irányt, és eltűnik az ajtó mögött. Mintha egy pillanatra megállna az élet a klubban, amikor eltűnik; mintha a lassú, határozott léptei nyomát valami szédülés követné. De fél perc múlva már minden megy a régi kerékvágásban a klubban. Engem viszont nagyon kíváncsivá tesz.

12. Cash MÉG JÓ, HOGY ÜLÖK, AMIKOR BESÉTÁL. Még jó, hogy nincs a számban kaja vagy ital. Kínos lenne, ha épp akkor fulladnék meg, amikor a várva várt látogató belép az irodámba. És én felismerem. Az ikertestvérem az. Nash. – Mi a fa… Az első gondolatom, az első érzésem a mélységes megkönnyebbülés. Az öröm. Hát nem halt meg a testvérem! Nagyon is él. És itt áll előttem. A haja hosszabb. Szőkébb. Az arca ismerős. Persze hogy bárhol megismerném! Még a kis szakállal is egy az egyben olyan, mint az én arcom. Csak keményebb. Sokkal keményebb. Érzem a jelenlétét, úgy, ahogy senki más nem érezheti. Egymás részei vagyunk, jobban, mint a testvérek általában. Az ikertestvéreknél ez más. Azt hiszem, valahol mindig is tudtam, hogy nem halt meg. Nem éreztem, hogy eltávozott, nem éreztem meg a halálát. Nem éreztem úgy a hiányát, ahogy éreztem volna, ha tényleg halott. De akkor mit jelentsen ez? Mi a fasz folyik itt? Pár másodperc alatt összeáll a kép. Apa! – Apa tudta. Végig tudta, és nekem nem mondta meg. Mintha pofon vágtak volna. Óriási pofon. És eszembe ötlik, hogy mégsem bízhatok senkiben. Nem teljesen. Gavinben nagyjából bízom, de a két ember, akiben teljes egészében bíztam, kételyre ad okot. Apám, úgy látszik, jócskán elhallgatott előlem dolgokat. Nem tudom, miért tette, de úgyis meg fogom tudni. Amikor Oliviát végre biztonságban tudom… Olivia.

Ő a másik, akiben megbíztam. És ő nem árult el, nem élt vissza a bizalommal, csak éppen az utóbbi egy-két napban úgy vettem észre, hogy már nem bízik bennem. Tudom, hogy nagyon sok minden nehezedik a vállára, de ez pocsék időzítés. Túl veszélyes most kitalálnia, hogy már nem bízik bennem, és ezért inkább lelép. Az életébe kerülhet. Tehát vagy meg kell győznöm Oliviát arról, hogy igenis bízhat bennem, és sosem ártanék neki, vagy távol kell tartanom magamat tőle. Ha nem bízik bennem, nem lesz biztonságban. És én sem bízhatok benne, ha ő nem bízik bennem. Nash szavai visszarángatnak a rejtélyes felbukkanásához. – Na ja. Mindenkinek megvolt az oka a döntéseire. Neked is – mondja élesen. Ez igaz, de ettől nem fáj kevésbé, hogy engem nem avattak be. Kezd felmenni a pumpa, de még mielőtt visszavágok, Gavin fészkelődni kezd, és ez emlékeztet, hogy nem kettesben vagyok Nashsel. Ránézek a legjobb barátomra, és ő hol engem figyel, hol Nasht. Az arckifejezése elárulja, hogy kissé össze van zavarodva, de korántsem annyira, amennyire lehetne. – Később megmagyarázom – ígérem neki. Gavin összevonja a szemöldökét, és lassan bólint. – Nem, nem kell megmagyaráznod. Azt hiszem, értem. – Azzal odalép Nashhez. – Gavin Gibson vagyok. Még nem találkoztunk. Nocsak, a franc se gondolta volna. Simán összerakta a képet. Egyszer találkoztam Gavinnel úgy, hogy Nashnek adtam ki magam, hogy a színjátékom hitelesebb legyen. Ha Gavin akkor megsejtett valamit, hát megtartotta magának. De ismerve Gavint, nyilván nem szólt volna nekem, ha rájön, hátha még jó lesz valamire az infó neki is. Az ő világában – és apa világában – mindenkinek megvannak a maga titkai. És a fegyverei is. Bólintok. Most már értelmetlen a titkolózás. Visszafordulok Nash felé, és összefonom a karomat a mellkasomon. – Akkor mesélj! Nash csak néz. Most veszem igazán észre, mennyit változott. Nem csak külsőre. Jobban hasonlít rám, a régi énemre, a lázadóra, a rosszfiúra, mint valaha. Csak épp ő sokkal veszélyesebb, mint én valaha is voltam. Nem azért vagyok itt, hogy az elmúlt hét évről csevegjek, hanem azért, mert apa elküldte az üzenetet. Itt az idő lépni.

– És az mit jelent? – Van alkutárgyam. – Nekem is. De tudnak róla, és fenyegetnek, méghozzá úgy, hogy tényleg tudnának ártani is. Nash megint rám bámul. Mintha a gondolataimban akarna olvasni. És amikor megszólal, úgy veszem észre, olvasott is. – Kit raboltak el? – Egy nőt, akit ismerek. Akiről azt hiszik, fontos nekem. Kicsit összeráncolja a homlokát, aztán ismét nyugodt az arca. – Valaki, akiről azt hiszik, fontos neked? Bólintok. – De valójában nem fontos? Vállat vonok. – Nem kifejezetten rajongok érte. De van valaki, aki viszont nagyon fontos nekem. És róla is tudnak. Lassan bólint, és gondolkodik a hallottakon. – Mindegy, nekem van elég terhelő bizonyítékom rájuk, hogy mindent megváltoztassunk, hajol sikerül felhasználnunk. – Akkor eddig miért nem használtad? – Apa miatt. Várni akart. Attól félt, még több veszélynek tenne ki minket. Csakis ezért alakultak így a dolgok. Az elmúlt hét évet rács mögött töltötte, azért, hogy minket védjen. Nem pedig azért, mert nem lett volna módja megúszni. Végig tudta, hogy nála a pakli minden ásza. De félt, hogy mi lenne, ha kijátszaná őket, és ha balul ütne ki a dolog, más is meghalna. – Akkor a könyvelés… – Az csak egy része az egésznek, ennyi. De téged biztonságban tartott, úgyhogy megérte. Neki. Nem tudom, hogy értsem ezt. Nash engem hibáztat? Nem értem, miért tenné. Ő végig tudta, mi folyik, én viszont csak a sötétben tapogatóztam. Ő tudta az igazat. Engem hazugságokkal etettek. Kezd felmenni a pumpa. – Öcskös, ha valami mondanivalód van, nyögd ki! Elegem van ebből a szarból. Rühellem, ha valaki belerondít az életembe, és féligazságokat pufogtat meg hazudozik. Szóval vagy mondd meg, mi van, vagy tűnj el! Majd kitalálok valami mást. Nélküled, meg anélkül, ami nálad van, és ami szerinted akkora durranás. Pár másodperc után Nash hűvösen elmosolyodik.

– Tök jó. Legalább nem vagy totálisan gyáva kis pöcs. Most már elég! Ez már sok, ez az élet, ez a játszma, a hazugságok… Nash felé lépek, és eltökélt szándékom, hogy behúzok neki egyet. Vigyorog, mintha erre vágyna, mintha csak egy jó bunyó kéne neki. De Gavin közbelép. – Ha jól látom, akkor itt és most lenne pár fontosabb dolog, mint az, hogy melyiktek pisálja körbe előbb a territóriumát. Koncentrálj arra! Olivia kedvéért, ha másért nem is. Gavin tekintete nyugodt, mint a kék tenger. Néhány másodperc, és lenyugtat a hangja, a jelenléte. Olivia. – Még nem végeztünk – szűröm a szavakat a fogaim közt. Nash bólint, és még mindig vigyorog. Megint rám jön a kísértés, hogy letöröljem az önelégült képéről a jókedvet, de el is múlik. – Majd később. Alig várom. És látom a sóvár arckifejezésén, hogy komolyan is gondolja. Nem tudom, miért ilyen dühös, és nem is érdekel. Csak egy dolog miatt van rá szükségem. Aztán takarodhat vissza oda, ahonnan előjött, és sosem kell találkoznunk többet. – Ha azt hiszed, odamegyek anélkül, hogy tudnám, mi van nálad, nagyon tévedsz. Minden úgy lesz, ahogy én mondom. És kész. Nash felröhög. – Kurvára nem érdekel, hogy megmentsd a barátaidat. Vagy a nődet. Hét éve arra várok, hogy leszámoljak azokkal az emberekkel, akik megölték anyát és ellopták az életemet. Pár napig még ráérek. Megvan a saját tervem. – Nem érdekel, mit csinálsz, ha az nem húzza keresztül az én terveimet, és nem sodorja veszélybe azokat, akik fontosak nekem. Nash összeszorítja a fogát. – Nem érdekel, mi?! Nem érdekel, hogy valaki meggyilkolta az anyánkat?! Hogy lesittelték miatta az apánkat?! Hogy ő évek óta rács mögött ül, mert minket véd? Hogy valakik ellopták az életünket, és magasról szarnak ránk? – Cinikusan nevet. – Ja, igen, miért is érdekelne? Hiszen neked csak jól jött a család gyásza, te kis pöcs! – Mi a faszról beszélsz?! Hogy jött volna jól? Azért, mert a tökéletes testvérkém bőrébe kellett bújnom, az ő mintaéletkéjét kellett éldegélnem, és a sok seggfejjel kellett smúzolnom, ahogy ő tette volna? Azért, mert

annyira élveztem, hogy gyászolhatom az anyámat és az ikertestvéremet, akit halottnak hittem? Azért, mert egyetlen élő rokonomat a sitten kellett látogatnom, üvegfalon át kellett vele beszélnem havonta kétszer, mindezt hét éven keresztül, miközben dolgozom, meg jogot tanulok, hogy egyszer majd talán kiszabadítsam? Ez olyan kurva jó szerinted?! Nash felém lép. Gavin fészkelődik, hogy közbelépjen, ha megint arra kerül a sor. De Nash megáll. – Hát ez egyszerűbb lehetett, mint hét év rejtőzködés. Bujkáltam! Mindent feladtam, mindent, aki voltam, amit akartam, ami lehettem volna. Hogy azt tegyem, amit apa akart. Hogy biztonságban legyen. Hogy te biztonságban legyél. Évente pár alkalommal beosontam a városba, hogy lássam, amint a testvérem éli az életemet. Hogy szabad. Boldog. Él. Én meg tettethettem magam halottnak. Csempészekkel sefteltem. Hajóztam. Hónapokig nem léptem szárazföldre. Szóval cserélnék veled, mert neked volt könnyű dolgod. – Nekem ugyan nem kellett a te életed! Sosem akartam a bőrödbe bújni. Csak apáért tettem, amit tettem. Nehogy már azt gondold, hogy csak neked volt nehéz! Farkasszemet nézünk. Döntetlen. Sosem vallanám be, de megértettem, miért dühös. Mindketten megszenvedtünk, mindketten önhibánkon kívül. De talán ennek most vége lesz. Talán megszabadulunk a múlt árnyékától végre. – Fiúk, tudom, hogy van miről beszélnetek, de ne most. Csak pár óránk van, hogy egy értelmes tervet kovácsoljunk. Szóval elég a sok szarból, kezdjünk már el gondolkodni, jó? Gavinre nézek. Ugyanolyan laza és nyugodt az arca, mint mindig. Néha nehéz elhinni, hogy ölni is képes. Pedig így van. Csak jól titkolja. Amitől csak még veszélyesebb lesz. – Igazad van, erre most nincs idő – pillantok a faliórára. – Mindjárt záróra. Ide kell hoznom Oliviát, és elmondanom neki valamennyit abból, ami történik. – Biztos, hogy ez jó ötlet? – mordul rám Nash. – Igen, biztos. Tudnia kell. Jogában áll tudni. Miattam van veszélyben az élete. Miattunk. Úgyhogy igenis jó ötlet. Minél inkább együttműködik, annál jobb. Nash a fejét rázva grimaszol. Nyilván nem ért egyet, én viszont leszarom. Nem kell egyetértenie, elég, ha odaadja, amire szükségem van,

hogy Oliviát biztonságban tudhassam. Az a lényeg. Utána magasról teszek rá, mit csinál Nash.

13. Olivia VADIDEGEN , TAGBASZAKADT FÉRFIAK MASÍROZNAK BE Cash irodájába, úgyhogy záróra után kissé nyugtalanít, hogy be kéne mennem oda. De muszáj. Nemigen van más választásom. Nyakig benne vagyok a dologban. A pult alól előveszem a táskámat, és hallom, hogy nyílik az iroda ajtaja. Kiszűrődik némi kis fény és hangok. Halk, mély hangok. Görcsbe rándul a gyomrom. Az ajtó tárul, Cash nagy termete elállja a kiszűrődő fényt. A tekintete egyenesen a szemembe fúródik. – Kész vagy? Bólintok. Hátrafordul, és valakivel beszél, aztán kijön és a bejárathoz lép, hogy bezárja az ajtókat. Nézem, és félek még megmoccanni is. A feszültség tapintható, most, hogy a vendégek már mind elmentek, és nincs több tennivalóm. Mibe keveredtem már megint? Mielőtt még elgondolkodhatnék ezen, Cash felém indul. Elszánt és komoly az arca. – Menjünk az irodámba! Vannak dolgok, amikről beszélnünk kell. A torkomban dobog a szívem, úgy félek, hogy jeges rémület szorítja össze a mellkasomat. Cash a pult végén a lengőajtónál vár. Amikor kilépek, a hátamra teszi a kezét, és az irodába kísér. A felsőmön keresztül érzem a keze melegét, és ez megnyugtat kicsit. Belépek. Gavin Cash székében ül az íróasztal mögött, a magas, lófarkas idegen pedig vele szemben, nekem háttal. Gavin felnéz és mosolyog. – Hát itt van. Visszamosolygok, bár kissé savanyúra sikerül. Tudom, hogy a feszültség kiül az arcomra. Még pár óra, és Cash elmegy Marissáért. Ki tudja, mi fog történni…

Összeszorul a gyomrom és a torkom. Behunyom a szemem, és mély levegőt veszek. Amikor kinyitom a szememet, az ismeretlen férfi épp feláll. Felém fordul, az íróasztalnak dől, széles mellkasa előtt összefonja a karját. A napszemüveg már nincs rajta. És ezzel mindent meg is magyaráz. A szívem majdnem megáll, amikor Cash ismerős fekete szemébe nézek. Csak épp ezek nem Cash szemei. Nem egészen. Cash elém lép, a férfi mellé. Ahogy egyikről a másikra nézek, felesleges megkérdeznem, ki ez, de azt annál inkább, hogy mi a fenét keres itt, ha egyszer elvileg meghalt. A fenébe, hát ez rosszabb, mint gondoltam. – Nash – mondom halkan, és megpróbálok nyugodt maradni, pedig igencsak nehezemre esik. Mosolyog, de a szeme hideg marad. – Nagyon jó – néz Cashre. – Ennek legalább van agya. Nem tudom, mit ért ezalatt, de most nem is érdekel. Tudni akarom, mi folyik itt, mi közöm az egészhez, és hogyan kerülhetünk ki mindannyian élve ebből az elképesztően bonyolult és veszélyes helyzetből. A többi ráér később. – Ahhoz képest, hogy halott vagy, virulsz. – A testvérem mindent megtett, hogy életben maradjak, nem? Keserű a hangja. – Igen, azt hiszem. De nem úgy tűnik, mintha örülnél neki. – Miért kellene örülnöm, hogy valaki úgy tesz, mintha én lennék? Hidegen villan a szeme. Egy kicsit megrémít, de csak egy kicsit. Így, hogy Cash mellettem van, nem félek tőle. Máskülönben valószínűleg félnék, de most bátorság önt el. – És miért ne? Könnyen megúsztad. Van jogi diplomád, amihez még tanulnod sem kellett, munkád, ami egy csepp erőfeszítésedbe sem került, egy életed, amiért nem kellett megdolgoznod. Cash teremtette meg mindezt. Cashre pillantok. Engem néz. Elmosolyodik. A mosolya vidám, szinte önelégült. Rám kacsint, csillog a szeme. Elpirulok. Biztosan jólesik neki, hogy kiállók mellette. Nash felegyenesedik és előrelép. Első reakcióm az, hogy hátra kéne lépni, pedig nincs hozzám közel. De nem lépek hátra. Maradok a helyemen.

– Na, ez akár igaz is lehetne, amennyiben fogalmad sincs, milyen volt az életem. Honnan is tudhatnád, hogy nekem fel kellett adnom mindent, és csempészeknek dolgoztam egy hajón. Mit számít neked, hogy csak pár havonta egyszer léphettem partra. Hogy álcáznom kellett magam, ha a városba jövök, miközben a testvérem helyettem éli a kényelmes kis életét. Az én életemet! Na ja, biztos hálásnak kéne lennem! Elönt a bűntudat. Nem tudom, mit feleljek. Cashre nézek, ő pedig Nashre, az arca határozott, kemény. Gavin felé pillantok, akit látszólag untat a beszélgetésünk. Aztán Nasht nézem megint. Hirtelen megtörtnek tűnik, gyász bujkál a ridegsége mögött. – Ne haragudj! – mondom őszintén. – Fogalmam sem volt. Csak feltételeztem… Nash élesen felnevet. – Sokra mész a feltételezgetéssel… Hátralép, és az íróasztalnak dől megint. Nem sértődöm meg, hiszen igaza van. Ő is és Cash is nagyon sok mindenen ment keresztül, mindkettőjükért vérzik a szívem, amiért annyit szenvedtek, amiért annyi mindent elvesztettek, a gyászuk miatt, amit annak köszönhettek, hogy apjuk rossz döntéseket hozott. – Ezután talán nem kell majd bujkálnod – mondom halkan. Nash a szemembe néz. Látom, mennyire szeretné, hogy így legyen, és majd’ megszakad a szívem. – Igen… talán egyszer majd nekem is meglesz mindenem. Szabadság, állás, jó élet, barátnő. Nem tudom, konkrétan rám gondol-e, de annyira éget a tekintete, hogy elpirulok. Mi a fene… tisztára olyan, mint a testvére! Cash mellém lép. Amikor megszólal, rekedtes a hangja. – Ha ezt jól csináljuk, talán mindketten visszakapjuk az életünket. És akkor megtalálod a saját állásodat és csajodat. Azzal Cash a derekam köré fonja a karját. Majdnem elmosolyodom rajta, hogy mennyire birtokló a gesztus. Bolond férfiak… muszáj fitogtatniuk az erejüket. Jobb lesz új mederbe terelni a beszélgetést. Nem bírom ezt a feszültséget! – Tudjátok már, mit fogtok csinálni holnap? Cash nagyot sóhajt.

Ajjaj. – Azt hiszem, igen. Ellép mellőlem és járkálni kezd, miközben töpreng. – Na és mi a terv? – Nash… olyan információ van a birtokában, amit alkutárgyként használhatunk, miután a könyvelést odaadtuk Marissáért cserébe. – Miféle információ? Hirtelen csend lesz, mintha mindenki azon gondolkodna, bölcs dolog lenne-e, ha beavatnának. Ez viszont cseppet sem tetszik. – Ha most azt hiszitek, titkolózhattok előttem, miközben én célpont vagyok ebben az ügyben, hát ezt felejtsétek el! Szükségetek van az együttműködésemre, vagy nem? Ha fognám magam, és elmennék a rendőrségre, az mindent megváltoztatna, ugye?! Utálom, hogy fenyegetőznöm kell. Szerintem Cash tudja, hogy blöffölök, de a többiek nem. Ki van zárva. Gavin szólal meg először: – Akkor mondd meg neki, haver! Azt mondtad, bízhatunk benne. Nem tagadom, nagyon boldoggá tesz, hogy Cash azt mondta rólam, megbízható vagyok. De bűntudatom is van a kétségekért, amiket az elmúlt pár napban éreztem. – Azon a délutánon, amikor felrobbant a hajó, és anya meghalt, Nash épp a boltból jött vissza, az útra hozott ennivalót. A kikötőben megállt, hogy videóra vegyen pár csajt, akik egy jachton napoztak félmeztelenül. És tök véletlenül egy másik bombázót is lefilmezett. – Másik bombázót? – A pasast, aki a bombát robbantotta. – Úristen! – nyögöm ki döbbenten.

– Na igen. Ha megtudták volna, milyen felvételt rejteget Nash, mindannyiunkat kiirtottak volna. Azt hiszem, apának igaza volt, hogy egy darabig titkolta. Az ilyesmi nagyon veszélyes. – Szóval akkor átadod a könyvelést, és utána mi lesz? Felhasználod a videót, hogy… – Életben maradjunk. – De hát hogy? Ez is olyan lesz, mint a könyvelés, csak most azt is tudják, kinél keressék.

Émelygek. El tudom képzelni, micsoda kínzásoknak vetnék alá a túszokat, hogy szeretteiktől megkapjanak egy ilyen terhelő bizonyítékot. – Nem egészen. Itt most van valami más is. Apa két üzenetet küldött velem. Az egyikre Nash volt a válasz. A másikról még nem tudunk. Nash szerint a videó és ez a másik… játékos együtt ki fog húzni minket a csávából, végleg. – Végleg? Hogyan? – Kiiktatja a fenyegető tényezőt. – Ez meg mit jelent? Úgy hangzik, mintha meg akarnátok ölni valakit. – Nem. Mi nem. Vizsgálom a három férfi arcát. Teljesen komolyak. – Ugye vicceltek? A szemük sem rebben. – Ezt nem gondolhatjátok komolyan! Továbbra is rezzenéstelen az arcuk. Szédülök. Ez olyan, mint valami krimi. Csak a való életben sokkal rosszabb. Szürreális. El sem tudom képzelni, hogy ilyesmibe keveredtem. Hiszen ez… ez… Cash elém lép, és egészen közel hajol hozzám. – Olivia, ezek bűnözők. És ezalatt nem azt értem, hogy loptak a sarki kisboltból. Ezek gyilkosok. Hidegvérrel ölnek. És ha veszélyesnek ítélnek minket, vagy van valamink, ami kell nekik, eltesznek láb alól. Ez nem játék. Cash szemét fürkészem. Amit most mondott, amiatt egy szörnyeteget keresek… de nem találok. Csak őt látom, a férfit, akibe egyre jobban belehabarodom. Azon gondolkodom, késő lenne-e most megfutamodni. – És tőlem mit vársz? Cash felegyenesedik, de továbbra is a szemembe néz. – Adjatok nekünk egy percet – kéri Gavint és Nasht. A két férfi csendesen távozik. Cash kézen fog, és keresztülvezet az irodán, a lakása konyhájába. Amikor elengedi a kezemet, a konyhaszekrénynek támaszkodom, nehogy összeessek. A szívem úgy dörömböl, hogy talán ő is hallja. Hátat fordít nekem, és a haját babrálja. Nagyot sóhajt. – Olivia, annyit kérek tőled, hogy bízz bennem – azzal felém fordul. – Bízz abban, amit tudsz rólam. Mert én tudom, hogy ha nem a félelemre hallgatsz, akkor tudod, ki vagyok. A lelked mélyén ismersz engem, Olivia.

Jól ismersz. Őszinte a hangja. Az arckifejezése aggódó. Behunyom a szememet, hogy ne nézzek az arcára, arra a gyönyörű arcra, amit ébren és álmomban is állandóan magam előtt látok. Amikor érzem, hogy a tenyerébe veszi az arcomat, kinyitom a szememet. Cash egészen közel hajol, a szeme éj fekete óceán, és én elsüllyedek benne. – Ismersz – mondja lágyan. – Ne hallgass semmi másra! Gondolj arra, amit akkor érzel, amikor megcsókollak, amikor megérintlek! Ne a fejeddel gondolkozz! Ismersz engem. És amikor összeér a szánk, bízol bennem. Azzal nagyon puhán az ajkamhoz ér az ajka. És mint mindig, most is vibrál köztünk a levegő. – Amikor megérintelek, bízol bennem. – A karomra teszi a kezét, végigsimítja a derekamat, a felsőm szegélye alá nyúl. Libabőrös lesz a hátam. – Amikor nem gondolkozol, csak érzel, bízol bennem. Feljebb kalandozik a keze, fel az oldalamon, és megfogja a mellemet. A hüvelykujjával a mellbimbómon köröz, a melltartó csipkéjén keresztül megcsipkedi. Elakad a lélegzetem. – Ugye? Nem gondolkoztál. Csak érzel. Érzel engem. És most bízol is bennem. Tudod, hogy bármit megtennék érted, hogy sosem bántanálak. Tudod, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek. Tudom, hogy tudod. És kívánsz. Ahogy én kívánlak téged. Igaza van. Mindenben, amit mondott. És tényleg akarom őt. Mindig akartam. Most nem egészen logikus, hogy mi ez a vágy, végiggondolva, mi vár ránk hamarosan. De valahogy mégis teljesen érthető. Ha valami rosszul sül el, talán most látom Casht utoljára, talán most lehetünk együtt utoljára. Ez a gondolat egyszerre ejt pánikba és hajítja félre a gátlásaimat. Szavak tolulnak a számra a szerelemről, az elkötelezettségről, de nem mondom ki őket. Akkor akarom kimondani, amikor nincs nyomás rajtunk, nem kell félnünk. Tehát nem most. De még itt van nekünk a mai éjszaka. Megmutatom neki. Mindent neki adok, amim csak van. – Mondd, hogy kívánsz! – kéri Cash halk, rekedt hangon. Nem habozok. Az ujjammal végigsimítom a gyönyörű száját. – Kívánlak.

– Mondd, hogy bízol bennem! – Bízom benned. Cash sóhajt, érzem a lélegzete melegségét az arcomon. – Mondd, hogy akarod az érintésemet! A keze megáll a melltartóm fölött. De én nem akarom, hogy abbahagyja. Akarom, hogy hozzám érjen, simogasson. – Érints meg! Lángol a tekintete, ahogy a szemembe néz. Néz, miközben lehúzza rólam a melltartót. A tenyere érdesen ér a mellbimbómhoz. Megkeményednek a bimbóim, ő pedig megcsipkedi őket, és elönt a forróság, mint a láva. Majdnem felkiáltok. – Mondd, hogy azt akarod, hogy a mellbimbóidat nyalogassam, hogy a számba vegyem, szívjam őket! – Éjfekete bársony a hangja. Szinte érezhetően simogat. – Nyalogasd a mellbimbómat! – nyögöm elakadó lélegzettel, ő pedig leveszi rólam a felsőt. A szemembe nézve kapcsolja ki a melltartómat. – Mondd végig! – kéri, és amíg nem mondom, nem is teszi meg. – Vedd a szádba, szívd őket… Lehajtja a fejét, és megnyalja az egyik bimbót, aztán a forró ajkai közé fogja. A hajába túrok, magamhoz húzom. Szívja a mellemet, finoman harapdálja is, aztán a másik bimbó következik. Amikor felnéz, lángol a tekintete. – Mondd, hogy húzzam le a cipzáradat! – Húzd le a cipzáramat… – mondom, bár már szóhoz is alig jutok. Gyors mozdulattal lehúzza, és a nadrágom gombját is kigombolja. – Mondd, hogy ujjazzalak! A hangja érdes, a keze egy centire pihen onnan, ahol annyira érezni akarom. A várakozás szinte már elviselhetetlen. – Érezni akarom magamban az ujjaidat! A tenyerét a testem felé fordítja, a bugyimba csúszik a keze, és két hosszú ujja már bent is van. Elgyengül a térdem, meg kell kapaszkodnom, hogy el ne essek. Cash lehunyja a szemét és nyögdécsel. – Ó, milyen nedves vagy! Tudod, mit teszel velem? Bólintok. – Igen… – Tudom, hiszen érzem. – Mondd, hogy kóstoljalak meg!

Lassan mozgatja bennem az ujjait. A csípőm követi a mozdulatait. – Kóstolj meg! Kihúzza a nedvességtől csillogó ujját, és lenyalja. Nem bírom levenni róla a szememet. – A legédesebb íz a világon – suttogja. – Mondd, hogy te is megkóstolnád! Azt akarom, hogy nyald le az ujjamat. Elönt a forróság a combjaim között. – Én is meg akarom kóstolni – nyögdécselem engedelmesen. Cash lehajol, és egyetlen mozdulattal lerántja rólam a nadrágot a bokámig. Aztán a bugyimon keresztül megcsókol. Könyörögni akarok, hogy abba ne hagyja, de elakad a lélegzetem attól, amit csinál. A bugyit félrehúzza, és két ujját belém dugja, miközben a hüvelykujjával a csiklómon köröz. Felnéz a szemembe. Lassan felegyenesedik, és a számhoz tartja az ujját. A számat figyeli. Kinyitom. A nedves ujjhegyével végigsimítja az ajkamat, aztán a szemembe néz megint. – Nyald meg! Megnyalom az ajkamat, egyszerre édes és sós. – Annyira finom… – suttogja, és a számba dugja az ujját, a nyelvemet cirógatja. Szopni kezdem az ujját, ő pedig kapkodja a levegőt. – Mondd, hogy magadban akarsz érezni! – Akarlak… magamban akarlak… érezni… most! – zihálom. Nem tudom levenni róla a szememet. Hallom, hogy lehúzza a sliccét, de továbbra is egymás tekintetébe merülünk. Lehúznám magamról a bugyit, de Cash megfog a hónom alatt, és feltesz a pultra. A gránit hűvös a fenekem alatt, és sóvárgok a teste melegére. Még mindig néz, szinte felfal a szemével, közben leveszi a cipőmet, kiszabadít a nadrágból, a bugyiból. – Tárd szét a combjaidat! Engedelmeskedem. Nézi, milyen nedves vagyok, és ettől csak még nedvesebb leszek. Megfogja a péniszét, és lassan fel-le simogatja, én pedig lüktetni kezdek belül a várakozástól, hogy érezzem magamban. – Most mondd meg, mit akarsz! – kéri. – Magamban akarlak érezni! – És mit csináljak veled? – Élvezz engem… élvezz el… velem!

Hallom, ahogy felnyög, aztán már nem tartja vissza magát. Egyik pillanatban még várom, a másikban már szinte felfal. Mindenemet végigsimogatja. Minden porcikámon érzem a kezét. A hajamban, a mellemen, a hátamon. A szája a számon, a fülem mögött, a nyakamon. A nyelve incselkedik a mellbimbómmal, a köldökömmel. Aztán a csípőm alá teszi a kezét, és felemel a pultról. A dereka köré csavarom a lábaimat, ő pedig belém hatol, magára húz, és olyan mélyen mozog bennem, hogy elakad a lélegzetem. Félrehanyatlik a fejem, és felkiáltok. Nem tudom visszatartani. Megszűnik a világ, csak Cash létezik. Alig hallom a saját hangomat. Mintha csak halk visszhangja lenne mindannak, ami köztünk van, az érzékek vihara, ziháló nyögések, összegabalyodik a nyelvünk, az ujjaink, mindenünk. Hallom a lélegzetét a fülem mellett. Érzem őt magamban. Érzem a hűvösebb levegőt a bőrömön, ahogy az ágyba visz. A matrac kényelmes, és most rajtam fekszik Cash meleg teste. Bennem mozog, erősen, keményen, minden lökés még mélyebb, mint az előző. A várakozás hosszú volt, a kéj leírhatatlan. A testem szinte széthullik tőle. Mielőtt becsukom a szememet, látom, hogy Cash feltérdel. Átadom magam a gyönyörnek, ahogy a hüvelykujjával a csiklómat simogatja, szélesen széttárom a combomat, mozog bennem, mozog… És aztán zuhanok. Az orgazmus első hullámába beleszédülök. Cash a nevemet suttogja. Kinyitom a szememet, és nézem őt, ahogy megfeszül a teste, és tűzijáték szikrázik bennem a szenvedélyes ritmusától. Lassan elhalkulnak a nyögései, lelassul a mozgása, csillapodik. Lüktet bennem. Aztán még egy lökés, és rám zuhan. Együtt pihegünk, lassan visszatérve a felhők közül. Zihálva lélegzik. Amikor már nyugodtabban veszi a levegőt, megcsókolja a nyakamat. Apró kis csókokkal borítja a nyakamat, az arcomat. Amikor felemeli a fejét, egymás szemébe nézünk. Nem is tudom, mit mond a tekintete… de azt hiszem, a szívem megérti.

14. Cash OLIVIA ÖSSZEGÖMBÖLYÖDVE FEKSZIK MELLETTEM , és nem akarok megmozdulni. De muszáj. Vár a valóság és a veszély, már csak pár órám van reggelig. Olivia a mellkasom bal oldalán lévő tetoválást követi az ujjával, sokszor csinálja ezt, amikor meztelenül fekszünk egymás mellett. Nem tudom, őt ellazítja-e, engem igen. Egyre lassabban sétál az ujja, és egyre nyugodtabb a lélegzete. Annyira nyugodtan fekszik, hogy érzem, elaludt. Biztosan kimerült. De most nem ringathatom hajnalig. Nagyon óvatosan próbálok felkelni, de így is felébresztem. – Pihenj csak, bébi! Mindjárt visszajövök. Látom, hogy nyitva a szeme és figyel, tudom, hogy hallotta, amit mondtam. De nem felel. Csak mosolyog. Rendbe teszem a ruhámat, és visszamegyek az irodán át a klubba. Nash és Gavin a pultnál ül, és whiskyt iszogatnak. – Ne habozzatok, töltsétek, ami tetszik! – jegyzem meg, ahogy odalépek hozzájuk. – Ne aggódj, azt tettük – vigyorog rám Gavin. Odahúzok egy bárszéket, töltök magamnak, és egy hajtásra lenyelem. Jólesően éget. Arra emlékeztet, hogy reggel jól kell csinálnom mindent, vagy nagyon, de nagyon meg fogom bánni. És csak egyetlen esélyem lesz. – Gondolkodtam, és arra jutottam, hogy Olivia egyetlen helyen lesz biztonságban. Az anyjánál. – Hát ezen gondolkodtatok? A csajod anyján járt az eszed? Ha esetleg igazi férfira lenne szüksége a kicsikének, hát csak küldd hozzám – szúrja oda Nash. – Te úgyis annyi férfival ismerkedhettél meg hosszú, magányos hajóútjaidon, kétségem sincs, hogy tudnál ajánlani valakit. Gavin csuklik, és whiskyt köp át a pulton.

Nash felpattan, de olyan gyorsan, hogy felborul a bárszéke. – Ezt meg hogy értsem?! Én is felállok. – Úgy, hogy ha csak megfordul a fejedben, hogy hozzáérsz, flörtölsz vele, vagy akár ránézel, kurva nagy bajban leszel, tesó. Még mielőtt elfajulna a kis beszélgetés, Gavin közénk áll. Már megint. – Titeket nem lehet felügyelet nélkül együtt hagyni? Mindkettőnket odébb tol, és Gavin nem gyenge fickó, úgyhogy majdnem hátra is lépünk. De csak majdnem. Gavin megint tölt, egyet nekem, egyet Nashnek, majd magának is, és koccintásra emeli. – A biztonságra és a sikerre! Nash és én továbbra is farkasszemet nézünk, de koccintunk Gavinnél. Jó érzés egy kis összetartozás. Kicsit később megköszörülöm a torkomat, és megszólalok: – Mint mondtam, Olivia egyetlen helyen lesz biztonságban szerintem, az anyjánál. A szülei válása óta Olivia nem jön ki valami jól az anyjával, ritkán beszélnek egymással, szóval nem hiszem, hogy ott könnyen rátalálnának. Igazából azt sem tudom, hol lakik a nő. Olivia mintha Savannah környékét említette volna, de nem emlékszem biztosan. Mindegy, megkérdezem. – Tehát odaviszed, és reméled, hogy senki nem fog követni? És hogy visszaérsz időben? – kérdi Nash élesen. Összeszorítom a fogamat, és nem húzom fel magam. – Nem, Gavin fogja odavinni. Te meg én a holnapi üzlettel foglalkozunk. – Szóval félsz velem egyedül hagyni? – vigyorog Nash. – Pontosan. Védelemre van szüksége. Kompetens személy védelmére. Az pedig Gavin. Tudom, hogy ő tud rá vigyázni. Nash elhúzza a száját, de nem mond semmit. Legalább úgy tűnik, kezdi megtanulni, hogy csendben is maradhat néha. Gavinhez fordulok. – Bízom benned, haver. A szemembe néz, és én a tekintetemmel próbálok elmondani mindent. Bízom benne, hogy tiszteletben tartja, hogy Olivia hozzám tartozik, nem kezd ki vele, bízom benne, hogy megtartja a titkaimat, biztonságban tartja Oliviát, bízom benne, hogy mindent megtesz, hogy megvédje. Nem

egyszerű kérés, ő is tudja. Kicsit meg is nyugtat, hogy látom, elgondolkodik; nem veszi félvállról az ügyet. – Tudom. Melletted vagyok, és Olivia mellett. Olyan vagy nekem, mintha az öcsém lennél. – Gavin kinyújtja felém a kezét, én megrázom; azt jelenti ez a kézfogás, hogy mindent, bármit megteszünk egymásért. Ez most nem játék. Mindketten tudjuk, mi a tét. – Mint a testvérek – mondom én is. – Remélem, neked jobb testvéred, mint nekem – motyog Nash Gavin mellett, és tölt még egy whiskyt. Meg se hallom. – Mindjárt megtudakolom, hová kell vinned Oliviát, hol lakik az anyja. Elindulok előre, és pár perc után gyere te is a hotelbe! Rendben? – Rendben – bólint Gavin. – Jó tervnek tűnik. Biztonságos. Csak vigyázz, hogy ne kövessenek! Csúnyán nézek Gavinre, ő meg feltartott kézzel, vigyorogva kiböki: – Bocs, a szokás hatalma. Tudom, hogy téged nem kellene figyelmeztetni. Te óvatos vagy. – Főleg, ha ilyen fontos. – És ez a lány egyértelműen fontos neked – mondja Gavin. Nem válaszolok. Nem tudom, mit mondhatnék. Persze igaz, amit mond… csak még nem gondoltam bele, még nem tűnődtem azon, fontose, mennyire fontos nekem Olivia. De úgyis tudom, hogy nagyon. Nagyon. – Tartsd magad a tervhez, tedd, amit kérek, és sikerülni fog – nézek Nashre, aki Gavin mögött áll, és úgy tesz, mintha én ott se lennék. – Bízhatok benne, hogy azt teszed, amit kell? Nash lassan rám emeli jeges pillantását. – Igen. De ha ennek vége, és te meg a csajod biztonságban vagytok, akkor én jövök. És azt teszem, amit én akarok. A szemében bosszúvágy villan. Tudom, mert bennem is megvolt, évekig küzdöttem vele. És én is bosszúra vágyom… csak nem feltétlenül erőszakkal akarom megoldani. Ha a könyvelést oda kell adnom nekik, azzal megint hátrányba kerülök, nem lesz olyan kézenfekvő, hogyan használhatnék terhelő bizonyítékot az orosz maffia ellen apám kiszabadítása érdekében. De megéri, hogy Oliviát biztonságban tudjam. Újra tudom kezdeni, talán Nasht is rá tudom beszélni, hogy ésszel gondolkodjon, és felhasználjuk, ami nála van. Nem tudom… de most nem

is rágódhatok ezen. Ma éjjel az a legfontosabb, hogy Oliviát biztonságba helyezzük. A holnap meg úgyis eljön. – Oké. De most én mondom meg, mit csinálunk. Nash hosszan méreget, mielőtt végre bólint.

15. Olivia PIHENJEK?! Amíg ő odakint terveket sző a mégsem halott ikertestvérével meg a klubmenedzserrel, aki biztos több, mint aminek látszik? Dehogy pihenek! Mire Cash visszaér, már felöltözve várom. Mint mindig, most is megdobban a szívem, amikor ránézek. A jelenléte megérint. Hiába is tagadnám… Mély levegőt veszek, és összeszedem magam, hogy értelmesen tudjak gondolkodni. – Mi a terv? Cash kinéz az iroda felé. – Üljetek le! Mindjárt jövünk. Valaki nevet, szerintem a kedves, flörtölős Gavin. Nem tudom elképzelni, hogy Nash nevet. Egy mosolyt is nehezen nézek ki belőle. Az alapértelmezett beállítása egyértelműen kötekedő. Cash becsukja az ajtót, és hozzám fordul. Látom az arcán, hogy úgy gondolja, nem fog nekem tetszeni, amit mondani akar. Gondolom, igaza is lesz… Sóhajtok. – Gondolom, nehéz kérés. Nevet. – De hát még meg sem szólaltam. – Nem is kell, látom rajtad. Mintha citromba harapott volna a segged. – Citromba? A… segg? – kérdi tágra nyílt szemmel. Bólintok. A fejét ingatja, hitetlenkedő képet vág, de magához húz és a mellkasához szorít. – Tiszta lökött vagy, tudod? – Persze, tudom. Vagy titkolnom kellett volna? – Nem, úgyse tudnád. Kissé elfordítom a fejemet, és a mellbimbójába harapok.

– Aú! Ha ezt még egyszer megteszed, jól elnáspángollak! – Jól? Hát, olyat még nem pipáltam. Milyen az, amikor jól elnáspángolnak? Bár, ami azt illeti, engem még rosszul sem náspángolt el soha senki. – Akkor majd meglátod. Ezzel kezdjük, amint hazahoztalak. – Hazahozol? De mégis honnan? – méltatlankodom. Cash fel sóhajt. – Anyádhoz kell menned. Most ott leszel a legnagyobb biztonságban. Kipattanok a karjaiból. – Micsoda?! Viccelsz?! Kapásból tudnék legalább egy tucat olyan helyet, ahol biztonságban lennék, és nem kapnék idegbajt. Miért kéne pont oda mennem? – Mert mindenhová máshová közvetlen nyomok vezetnek a közelmúltból. Anyádhoz nem. Mennyi ideje nem beszéltél vele? – Pár éve, de ez mindegy is. – Nem mindegy, mert ez a lényeg. Senki nem számít arra, hogy pont ott leszel. Erre nem tudok mit mondani. Sajnos teljesen igaza van. A francba! – Jó, de egyedül megyek, a saját kocsimban. Anyámnak nem mondhatom el, miért kell nála meghúznom magam. Cash a fejét rázza. – Nem. Bocs, de Gavin visz majd, és veled is marad, amíg haza nem jöhetsz. – Micsoda? Nem, és kész. Ha valakinek velem kell jönnie, az miért ne lehetnél te? Minél jobban átgondolom, annál jobban tetszik az ötlet. Úgy Cash is biztonságban lehetne. – Gavin… a legjobb testőr közülünk. Mellette biztonságban vagy, bármi történjék. – Gondolod, hogy egy maffiabandita-hadsereg be fog tömi anyám házába, hogy molesztáljanak? – Nem gondolom. De fel kell készülnünk… bármire. – Ha Gavin olyan remek testőr, mehetne ő Nashsel, átadni a könyvelést. – Oda nekem kell mennem. Nem bízhatom Nashre. Meg kell csinálnom, és rendesen. Nem hagyhatom, hogy te veszélybe sodródj, Olivia. Le kell zárni az ügyet.

– De… de… Semmi érv nem jut eszembe, csak az, hogy azt akarom, maradjon mellettem és ő is legyen biztonságban. De ezek nem fogják meggyőzni. – Így lesz a legjobb. Csak így. Bízz bennem! Bízol bennem? Cash oldalra hajtja a fejét, és a szemembe néz. Mély, őszinte a tekintete. Könnybe lábad a szemem. Gombóc van a torkomban, nem tudok megszólalni. Csak bólintok, és Cash száját nézem. A karjába vesz, cirógatja a hajamat, masszírozza a hátamat. – Nem lesz semmi baj, ígérem. – Nem magam miatt aggódom – motyogom, miközben a fejemet a mellkasához szorítom.

16. Cash A MOTOROZÁS OLIVIÁVAL A HOTEL FELÉ KÉSZ TORTÚRA. Egy órája sincs hogy szexeltünk, mégis, amikor a keze a hasam aljára csúszik, hogy megkapaszkodjon, érzem, hogy ébredezik a farkam. Nagyot nyelek, mert eszembe jut, ahogy a kis kezével markolja, és fölé hajol, hogy a szájába vegye. Na, az ilyen gondolatok nem segítenek lenyugodni. A másik, ami kínoz, az az, hogy tudom, másnak a gondjaira kell bíznom. Ezt utálom! Megmondtam neki, hogy Gavin a legjobb testőr, ami igaz is. De az is biztos, hogy én vagyok az, aki a világon mindent megtenne, mindent kockáztatna Olivia biztonságáért. Mindent. De így kell lennie. Ha mellette vagyok, azzal eleve veszélybe sodrom. És azt nem akarom. Amíg ezt az ügyet el nem intézem, addig ez a legmegfelelőbb megoldás. Még akkor is, ha nekem nehezemre esik. Olivia végig csendes a hotel előterében, a liftben, a szobában. Meg sem szólal, ahogy a táskájába visszateszi a pár holmit, amit kipakolt. Úgy szeretném felvidítani! Nem akarom, hogy ilyen hangulatban induljon. Nem akarom, hogy bármelyikünk ilyen hangulatban induljon. Mielőtt becsukja a táskáját, kihúzom belőle az egyik bugyiját, és magasra tartom. – Megtarthatom? Ígérem, nem akasztom ki dísznek a bárban! – Add vissza! – követeli, és próbálja elérni. Elhúzom előle. – Nem. Azt hiszem, legalább egyetlen bugyogót megérdemlek. – Ó… szereted a női bugyikat? Hát ezt nem néztem ki belőled. – Sajnos akkorát nem kapok, amekkora az, amit beletennék – cukkolom. Elvigyorodik. – Na jó, megtarthatod. Van nekem elég tartalékba.

Bekukkantok a táskájába. – Jó, látom, elég lesz. Ha nem vagyok a közeledben, úgyse ázik el olyan sűrűn – jelentem ki széles vigyorral. Imádom, hogy elpirul. – Igen, ez tényleg valószínű. Sőt, ha arra gondolok, milyen hatással vagy a bugyijaimra, akkor még tartozol is néhány tangával. Ha jól emlékszem, volt, amelyiket letépted. – Jól emlékszel. Én sem felejtettem ám el! Csoda, hogy apád nem ébredt fel a nyögdécselésedre. Olivia meglepett pofija még jobban elpirul. – Lehet, hogy te voltál a hangosabb – mondja. – Elég izgatottnak tűntél… – Bébi, nagyon izgatott voltam. Édes dolgokat művelsz velem, és cserébe csak azon jár az eszem, milyen édes dolgokat műveljek veled. – Műveltél is. – Figyelj csak, mi lenne, ha a bugyikat „véletlenül” mind anyádnál felejtenéd? Ha bugyik nélkül jössz vissza, ígérem, sosem fognak hiányozni! – Nem szokásom bugyi nélkül létezni. Ginger viszont… – Te jó ég, pfuj! – csúszik ki a számon. – Micsoda?! Ginger nagyon is dögös! – Hát… van, akinek tetszik az ilyesmi. – Mi az, hogy „ilyesmi”? – Az, hogy… Ginger annyira… szőke, és… mű mindene… olyan cicababás. Olivia nevet. – Azt hittem, a pasiknak ez tetszik. – Van, akinek igen. – Meg neked is. Taryn is ugyanilyen szőke mű cicababa, de Gingernek van személyisége is. – Na jó. Nekem is tetszettek. De most az teszik, amilyen te vagy. Amellett minden más csak olcsó szar. – Egyre jobb, bugyik jutnak eszedbe rólam, meg szarok, de bugyi nélkül… – Lehetne, hogy nem társalgunk szaros bugyikról? – Te kezdted a bugyis és bugyitlan lét megvitatását! – Úristen! Már nem is emlékszem. Túl sok sokkoló mondat hangzott el azóta. – De csak fél perc telt el!

– Mondtam, hogy sokkoló volt. Olivia megint nevet, és most már látom a csillogást a szemében. Visszatért végre. Visszahoztam.

17. Olivia CASH BOHÓCKODÁSA ELFELEDTETTE VELEM, MI VÁR RÁNK, de kopogást hallunk az ajtón, és ez azonnal visszaránt a valóságba. – Ki az? – kérdezem. – Gavin. – Innen megyünk? – Igen. Úgy gondoltam, biztonságosabb lesz. Ha esetleg bárki is követett volna ide, Gavint nem látták, és nem is tudnák, hogy őt is érdemes lenne követni. A kocsija egy utcával odébb parkol. Tehát senki nem fog meglátni, senki nem tud követni anyád házához. Ha valaki figyel, az engem figyel. – Tehát te egyedül leszel… – mondom, és átjár a jeges rémület. – Csak ideiglenesen. Nash és én terveztünk valamit holnapra. Elárulod, hogy mit? Vagy jobb, ha nem tudom? Cash furcsán néz rám. Nem tudom, mi jár a fejében. Teljesen szanaszét vagyok érzelmileg, és az eszem sem vág. – Nem bánom, ha tudod. Elmondom, ha érdekel. – Hát persze, hogy érdekel! Féltelek! – Jó, csak megkérdeztem. Inkább nem próbálok meg belelátni a fejedbe. Ez felbosszant. Hogy gondolhatja, hogy nem érdekel?! Igen, felmerült bennem némi kétség az utóbbi napokban, de azt nem hiszem, hogy bármivel is azt a benyomást keltettem, hogy nem érdekel. Vagy mégis? A pillanatnyi bizonytalanság úgy térít magamhoz, mint egy hideg zuhany. Nem hagyhatom, hogy Cash úgy vágjon neki a veszélynek, hogy azt hiszi, nem törődöm vele. Azt nem bocsátanám meg magamnak. – Cash, nagyon is érdekel. És nagyon is aggódom érted. Tudod, hogy vannak… feldolgozatlan problémáim, de ezeknek hozzám van köze, nem hozzád. Te… téged…

Nem jönnek a szavak. Összeszorul a torkom a fájdalomtól. Össze kell szednem magam, hogy folytatni tudjam: – Te fontos vagy nekem. És tudom, hogy jó ember vagy. Ezt a lelkem mélyéből tudom. Bízom benned. Tényleg. Csak néha nehéz megfogalmaznom, mit érzek. De kérlek, kérlek… soha ne hidd azt, hogy nem vagy fontos nekem. Csah rám mosolyog, és nagyon finoman a számhoz ér a szája. – Jó. Értem. Tudom, mit akarsz mondani… és én is ugyanezt érzem – mondja komoly arccal. – Néha nehezen nyilvánítom ki az érzéseimet, de azt akarom, hogy tudd, én… – Minden rendben odabent? – kiabál Gavin az előtérből, dörömbölve az ajtón, és belevágva Cash mondanivalójába. – Csak egy perc! – morog Cash. Amikor visszafordul felém, nagyot sóhajt. Nem folytatja. Megtört a varázs. Összeszorul a szívem. A világ minden kincsét odaadnám, hogy halljam, amit mondani akart. – Majd mindent megbeszélünk, amikor visszajöttél. Elmesélem majd, milyen remekül sikerült a terv, hogy hogy rúgtam seggbe az arrogáns tesómat, te meg elmondhatod, milyen magyarázattal mutattad be anyádnak Gavint, és hogy anyád hogyan akadt ki – nevet Cash. – Ó, a fenébe! – Mi baj? – Még nem tudom, mit mondjak az anyámnak! Vállat von. – Valamit ki kell találnod, mert Gavin végig veled marad. És te végig vele maradsz. – Talán azt mondhatnám, hogy a pasim – gondolkodom el. Cash összeszorítja a fogát. A homlokomat ráncolom. – Mi van? Semmi! – Nem, nem úgy tűnik. Mi baj, Cash? – Okos lány vagy. Biztos ki tudsz találni valamit, hogy anyádnak elmeséld. – De hát nem tök mindegy? – Ha anyád azt gondolja, Gavin a pasid, biztos fura lenne neki, hogy nem mutattok érzelmeket.

– És? – És nem akarom, hogy seggbe kelljen rúgnom Gavint. Meg téged. Mivel a végét viccelődve tette hozzá, elnevetem magamat. – Seggbe rúgás? Azt hittem, a seggemet náspángolni akarod… Általában nem szokásom kétértelmű dolgokat mondani, de jelen körülmények között felbátorodtam. Látom, ahogy Cash éj sötét szemében megvillan a vágy. Rajtam is átfut a bizsergés. – Bármit is teszek a popsiddal, utána majd adok rá puszit, hogy ne fájjon. Jó lesz? Lassan végigsimítja a karomat. Ártatlan kis mozdulat, mégis elég ahhoz, hogy azt akarjam, mindenhol érezzem a kezét a csupasz bőrömön. – Csak ígérgeted – dorombolok kihívóan. – Akkor azt hiszem, nincs más választásom, meg kell mutatnom, mit tudok, amikor visszajöttél. És ha véletlenül lesz rajtad bugyi, olyat vegyél fel, amit utálsz, mert darabokra fogom tépni. Ezt vedd figyelmeztetésnek! Alig várom! Ahányszor Casht elragadja a hév, mindig csodálatos, kimerítő, észbontó szex a vége. És ez így van jól. – Figyelmeztetésnek vettem. Gavin újra dörömböl. Cash rám kacsint, aztán az ajtóhoz siet, és kinyitja. – Haver, tök idegesítő tudsz lenni. Gavin szélesen mosolyog, a szeme se áll jól. – Én még azt hittem, láthatok valami szépet, de úgy veszem észre, már felöltöztetted. Cash rácsap a vállára, és kissé erősebben, mint azt egy baráti gesztus indokolná. Gavin továbbra is vigyorog, és hozzám fordul. – Mehetünk? – Mehetünk – felelem, és a váltamra dobom a táskámat. Amikor odamegyek és megállók Cash előtt, ő így szól: – Majd Gavin elmondja a többit, amit tudnod kell, ha már bunkó módon így ránk tört – azzal sokatmondó pillantást küld a barátja felé. – Légy óvatos! Ne vállalj felesleges kockázatot! Megígéred? – Megígérem. Azt hittem, Gavin előtt legfeljebb egy diszkrét puszira számíthatok, de Cash magához húz és megcsókol. Nagyon. Amikor elenged, levegőt is alig kapok, és remeg a térdem.

Ne felejtsd el! – mondja halkan, és úgy fürkészi az arcomat, mintha minden részletét az emlékezetébe akarná vésni. – Nem fogom. Nem is tudom, mire mondja, hogy ne felejtsem el. Amit mondott? Amit ígért? Őt? Nem számít. Valahogy olyan… véglegesnek hangzott. Mintha tényleg utoljára látnám. Majdnem elsírom magamat, ahogy követem Gavint kifelé. Gavin csendben vezet le a lépcsőn, a millió lépcsőn, ami lefelé vezet. Aztán egy oldalsó ajtón megyünk ki. Az éjszaka hűvösebb a szokásosnál. Amikor a hideg megcsap, érzem, hogy nedves az arcom. Nem is vettem észre, hogy potyognak a könnyeim. Talán ezért van ilyen csendben Gavin. Attól tart, összeroppanok. Nem jár messze az igazságtól. Közel vagyok hozzá. Amikor elindulunk az utcán, Gavin a táskámért nyúl. Udvarias mosolyt kényszerítek magamra, és hagyom, hogy vigye. – Nem lesz semmi baja – mondja Gavin halkan, és a sötétben még erősebbnek tűnik az ausztrál akcentus. – Nem tudhatod biztosan. – De igen. Okos, és jó a terve. És ami még fontosabb, az az, hogy a te biztonságod érdekében megtenne mindent. Amikor valami eltökélt szándéka van, olyan, mint egy pitbull. Nem lehet megállítani. Keserédesek a szavai. Örülök, hogy Gavin úgy gondolja, ennyire fontos vagyok Cash számára. Kivéve, ha egy seggfej, és csak hazudik, hogy én jobban érezzem magam. De akár így, akár úgy, bánt és végtelenül elkeserít, hogy talán sosem mondhatom már el Cashnek, hogy… szeretem.

Hülye liba, miért nem mondtad meg neki az előbb? Amikor megtehetted volna? Ja, tudom már. Mert tiltotta a hülye büszkeséged, azért. Ahogy korholom magam az elszalasztott lehetőség miatt, összeszorul a szívem. Lelassítok, majd megállók az utcán; muszáj visszarohannom, és Cash karjaiba vetnem magamat. – Gavin, vissza kell mennem. Valamit mondanom kell neki, mielőtt elindul. Rohanni akarok, szétvet az adrenalin. Úristen, úristen, úristen, mit művelek?

Elkap a pánik, és az éjszaka hűvösében is szakad rólam a víz. – Késő – mondja Gavin csendesen. Komoly, vonzó arcába nézek, és már épp készülök az ellenérvekkel, amikor elhúz mellettünk egy motor. – Már elindult. Kitör belőlem a sírás. – De mondanom kell neki valamit, tudnia kell valamit, mielőtt elmegy! Gavin a vállamra teszi a kezét, és a szemembe nézve szól: – Tudja. – Nem, nem tudja. Honnan tudhatná? Olyan idegbajos voltam mostanában, hogy fogalma sem lehet róla. – A legtöbb nő idegbajos, de ez mellékes. Hidd el, hogy tudja. Ki van zárva, hogy mindezt megtenné egy olyan lányért, aki nem szeréti – vigyorog Gavin. Hát, ha Gavin tudja, akkor talán Cash is. Lehet, hogy épp szerelmet vallott volna, ha Gavin nem érkezik olyan rosszkor. Ha csak még néhány percünk lett volna… Egy pillanatra szeretnék bemosni egyet Gavin jóképű ábrázatába. – A franc vigyen el! – kiabálok rá, és dühösen toppantok. – Ez a te hibád! Ha nem akkor kopogtál volna… Gavin felnevet. Még van pofája nevetni! – Ó, elnézést, ha rosszkor érkeztem megmenteni az életedet – mondja. Érzem, ahogy összeszorítom a számat. Legszívesebben felrobbannék. És ez még képes itt szórakozni velem! – Ne válts témát! Nem segít – szűröm a fogaim között. Gavin vigyorogva elvonul az utca vége felé. – Oké, hibáztass, ha jólesik, de te voltál az, aki nem merte kimondani. Mindketten tudjuk, hogy erről nem én tehetek. A franc az okoskodó nyavalyásba! Merthogy… igaza van. Csakis az én hibám, senki másé. Ott állok megkövültén, és nézem, ahogy Gavin elmegy. Minél messzebb van, annál inkább érzem, hogy jogtalan dühöm elillan. Sietek, hogy utolérjem. – Ne olyan gyorsan, hülye ausztrál! – motyogom. Gavin előttem haladva hangosan belesuttogja az éjszakába: – Ne olyan lassan, hülye tyúk! Nem tehetek róla, elnevetem magamat.

Gavinnek egy HT3 Hummer terepjárója van, dobozos, koromfekete, sötétített ablaküveggel. – Úristen, ezt egy drogdílertől loptad? – Ne fikázd! Megmentheti a kis életedet. Majdnem olyan jól felszerelt járgány, mint egy hadihajó. – Szóval akkor tényleg egy dílertől loptad. Gavin a fejét ingatva grimaszol. – Csak nőkkel ne kezdjen az ember! – Remélem, a barátnőd előtt nem eregetsz ilyen megjegyzéseket. – Barátnő? – kérdez vissza olyan arckifejezéssel, mintha azzal vádoltam volna, hogy kiskecskéket molesztál. – Abból csak bajom lenne. Az érzelmi szarakodás rontja a jó szexet, és a humorérzékemnek is megárt. Naná, hogy eszembe jut egy párhuzam. – Cash is így gondolja, nem? Gavin rám néz. Óvatosság tükröződik a szemében. – Talán egy kicsit igen. – De nekem úgysem mondanád meg, ha így lenne, ugye? – Nézd, Olivia… az igaz, hogy Cash és én eléggé hasonlítunk. Amióta ismerem, sosem akart komoly kapcsolatot. Legalábbis, amennyire én tudom. Mostanáig. – Azt mondod, velem komoly kapcsolatot akar? – bököm ki, de máris nehezen hiszem el, amit mond. – Nem ezt mondtam. – Pedig úgy hangzott. – Nem is tudom, mit akarok mondani – sóhajt lemondóan. – Akkor inkább úgy fogalmazok, hogy sosem láttam még Casht ekkora ügyet csinálni egy nőből. Hogy ez azt jelenti-e, hogy komoly kapcsolatot akar? Fogalmam sincs. Azt hiszem, igen, de ez csak az én véleményem. A férfiak nem beszélgetnek az érzelmi szarságaikról, mint a nők. – Igen, azt sejtettem – mondom kicsit csalódottan. Annyira reméltem, hogy Gavin majd mond valamit, amiből azt szűrhetem le, amit szeretnék. De nem mond semmi ilyet. Cash az ő számára is ugyanakkora rejtély, mint mindenki másnak. Ideje témát váltani, ha nem akarom, hogy magába szippantson a depresszió. Mielőtt bármit is mondhatnék, Gavin megelőz. – Hol lakik az édesanyád?

– Carrollton közelében, ahová főiskolára járok. Innen úgy egy órára. – Oké, akkor irány nyugatra! Gavin az országút felé kormányozza óriási járgányát, én pedig töröm a fejemet valami beszédtémán. – A kopogtatásoddal többek között abba is belerondítottál, hogy a tervet megtudjam. Cash épp el akarta mondani, mit fog tenni. Elmondod most helyette? – Hmmm – hezitál Gavin gyanakvóan. – Kinek árulnám el? Anyámnak? Mintha őt érdekelné bármi, amit mondok. De nem mondanám el neki se. Csak aggódom. Ennyi. Hosszú hallgatás után Gavin beadja a derekát. – Cash csinál pár másolatot a videófelvételről, és azok különböző embereknél lesznek. Vesz pár ugyanolyan mappát, mint amiben a könyvelés van, amit el akarnak venni tőle. Amint meggyőződik róla, hogy a túsz jól van, él, és nem esett bántódása, meg fogja mutatni nekik a videót. Azt fogja mondani, hogy ha nem adják át neki a túszt, és nem szavatolják a te biztonságodat, és Cash apjáét is, akkor a videó és a könyvelés is a rendőrség kezére kerül. – Úristen! De hát ez veszélyes! – Most Cash kezében van minden kártya – von vállat Gavin. – Nem igaz. Marissa még náluk van. – Oké, akkor majdnem minden kártya. Ha anélkül nem adják át a túszt, akkor a könyvelést oda fogja adni. Az Nashnél lesz, de őt csak akkor fogja hívni, ha nem alakulnak jól a dolgok. – Tehát azt reméli, hogy visszakapja Marissát, és nála marad a könyvelés meg a videó? – Azt. – És mi a legrosszabb, ami történhet? – Hogy a lányért cserébe át kell adnia a könyvelést. De a videó nála marad, és a könyvelés másolata is. Meg még valami, amit Greg szervezett, Nashen kívül. – Greg? Ő Cash apja? – Igen. Jó ember. Erre nem mondok semmit. Még nem döntöttem el, jó embernek tudom-e tartani Cash apját. Azt hiszem, nem. Miatta vagyunk ekkora bajban. Persze biztosan vannak jó tulajdonságai, de egyelőre fogalmam sincs, mik lehetnének azok.

– Régóta ismered? – Igen, ezer éve. – Hát, ezt nehezen hiszem el. Annyira öreg nem lehetsz. – A jó pasik nem öregszenek – közli pimasz vigyorral, és rám kacsint. Elhúzom a számat, ő meg nagyot nevet. – Igazából csak nagyon korán kezdtem. – Mit kezdtél nagyon korán? Vállat von. De most nem azért, mert laza, hanem azért, mert nem szívesen válaszol. – Pár évig… mindenfélére vállalkoztam, hogy pénzt keressek… nem hétköznapi melókra is. De emellett pilóta vagyok, repülőt, helikoptert tudok vezetni, emiatt keresett meg Greg. Aztán rajta keresztül ismertem meg Casht. Lassan bólintok. – Mindenféle nem hétköznapi meló… akkor ti… hasonló dolgokban vagytok benne? – Nem igazán. Amit én csináltam, az máshogy volt veszélyes és iszonyú. Ezért hagytam ott. Szinte ijesztő, hogy itt ülök Gavin mellett a kocsijában. Miféle ember lehet? Miért nem árul el többet magáról? Arról, amivel foglalkozik, vagy amivel régebben foglalkozott? Annak alapján, amit Cash mondott róla, akár azt is feltételezhetném, hogy bűnöző. Csak azért, mert nincs rács mögött, még nem biztos, hogy semmit nem követett el. Csak az biztos, hogy nem bukott le. Valahogy hirtelen inkább nem is akarok tudni semmit. Minden kilátástalannak, sötétnek tűnik. Talán életemben először anyám vendégszobája kellemes menedéknek ígérkezik.

18. Cash SOKKAL NEHEZEBB VOLT OLIVIÁT GAVIN GONDJAIRA BÍZNOM , mint gondoltam. Most, ahogy a motoron ülök, és a klub felé tartok, az jár a fejemben, mennyire ijedtnek tűnt, amikor a visszapillantó tükörben néztem. Halálra volt rémülve. Újra meg újra elmondom magamnak, hogy Gavin megbízható, és érti a dolgát. Ha most vonom kétségbe a döntésemet, azzal nem sokra megyek. Már nem tudok változtatni. Nem tehetek semmit, főleg olyat nem, ami Olivia biztonságát teszi kockára. Gavint választottam, és most bíznom kell a döntésemben. Ennyi. Ahogy a garázsba érve nyitva találom a lakásom ajtaját, eszembe jut, hogy van más bajom is, mint Gavin szerepe a történetben. Nash. Leparkolok a motorral és bemegyek. Nash a fürdőszobában borotválkozik. Arcot mos, és látom, hogy a körszakállat meghagyta. Örülök neki, mert egyáltalán nem szeretném, ha még jobban hasonlítanánk egymásra, mint amennyire így is hasonlítunk. Rendkívül kellemetlen lenne. Ráadásul cseppet sem kedvelem a fickót. Még nagyobb seggfej lett mára, mint amilyen gyerekkorunkban volt. – Érezd magad itthon! – mondom cinikusan. – Kösz, megtettem. Nem is akarom tudni, mire mondta ezt. Úgyis csak felidegesít, és a következő tizenkét órában minden lélekjelenlétemre szükségem lesz. Úgyhogy öcskös hanyagolva. – Ha aludni akarsz pár órát, vagy normálisan megfürödni, akkor oda tudom adni a belvárosi lakás kulcsát, odamehetsz a kocsival. – Máris megszabadulnál tőlem? – Pontosan. Ez nem testvéri szeretet. – Ide figyelj, hagyd ezt a stílust! Semmi kedvem a pofádat nézni és a

hülyeségedet hallgatni. Tartsuk magunkat a tervhez, és hagyjuk egymást békén, világos? A tervnek része a videó, amit biztonságba helyeztem. Azt hiszem, elfogadnám az ajánlatodat, használnám a kocsit. Nekem nincs, merthogy hét évig bujkálnom kellett. Megint az a keserűség. Elhúznám a számat, de erőt veszek magamon, és nem teszem. Legalább az egyikünknek értelmes felnőtt módjára kell viselkednie. És tuti, hogy az nem Nash lesz. Bemegyek a hálószobába, kinyitom a szekrény legfelső fiókját, és kiveszem a pótkulcsot. – Vidd el a BMW-t! Az aranyszínű kulcs a lakáskulcs. Elmondom a címet. Felhúzza a szemöldökét, és elismerően biccent, de nem szól be. Jobb is. Örülök, hogy talán kezd lecsillapodni. – Nem semmi. Egy ügyvédnek pont jó, de én jobban szeretem ezt a lakást. A szemembe néz, hogy hazudok-e. El se hiszem, hogy megcsináltad. – Mit? – Az érettségit meg az egyetemet. És a diplomát. Hogy ügyvéd lettél. Próbálom a szavaiból kihallani az élt, a rosszindulatot, de nem. Egyszerűen… meglepődött. – Nem mintha élveztem volna. Ez mindig is a te utad volt, nem az enyém. De ez volt a módja, hogy apának segíteni tudjak. Vagyis azt hittem, hogy ez volt. Most nekem kell visszafognom a hangomban a keserűséget. Még mindig fáj, hogy mennyi mindent titkoltak előlem, hogy mennyi áldozatot hoztam azért, mert azt hittem, apán nekem kell segítenem. – Úgy tűnik, egyikünkből sem az lett, amire számítottunk. – Úgy tűnik. Csak remélem, hogy mindkettőnket jobbá tette valahogyan, amit tettünk, és ahogy alakultak a dolgok. Talán hasznunkra vált. Talán kellett, hogy egy kicsit olyanabb legyek, mint te. Nash vállat von. – Talán nekem is kellett, hogy egy kicsit olyanabb legyek, mint te. De nem ennyire. Őszintének tűnik a mosolya, és könnyebben viszonzom, mint gondoltam volna, annak alapján, ahogy kezdtük. Lehet, hogy mégis van remény. Látom, hogy Nash az ágyra dobta kevéske holmiját.

– Pakolj össze nyugodtan, nekem még ki kell vennem valamit a kocsiból. Hazudtam. Valójában a könyvelést akarom kivenni a széfből, és nem akarom, hogy Nash megtudja, hol tartom a fontos dolgaimat. Még nem bízom meg benne teljesen, így a füllentést szükséges rossznak tartom. Bólint, én meg kimegyek a garázsba. Becsukom magam mögött az ajtót. A kocsival szemben a falon polcok és faliújságnak való parafa táblák sorakoznak. A második ilyen táblán rejtett kapcsoló van. Ezzel nyitható egy széf, ami a falba van építve. Beütöm a kódot. Kattan, és már nyitva is. A széfben a könyvelési anyag mellett csak egy mappa van, amiben a klubbal kapcsolatos papírokat tartom, valamint egy kis kötegnyi százdolláros. Nem szeretem, ha nincs kéznél készpénz. Kiveszem a könyvelést, becsukom a széfet, visszateszem a parafa táblát. Tökéletes az álca. A BMW hátsó üléséről kiveszem a kabátomat, aztán visszamegyek a lakásba. Nash épp a napszemüvegét veszi fel. – Most komolyan? Éjszaka van. – A tengeren töltött évek alatt érzékeny lett a szemem. Visszatükröződik a vízről az erős nap. Úgyhogy éjjel a kocsik és a lámpák fénye zavar. Meg aztán menő is a napszemüveg. Féloldalas mosolya eszembe juttatja, milyen gondtalan, vidám gyerek volt. – Most már csak bőrgatyát kéne felvenned, meg valami német akcentust produkálnod, és befosathatnál néhány kölyköt, azt hinnék, te vagy a terminátor. – Na, akkor halloweenre kölcsönkérem a motorodat. Elmosolyodom, de nem felelek. Eszerint maradni készül… és nem tudom, mennyire vagyok ettől elragadtatva. – Nem kell mindenkire a frászt hozni – mondom lazán. – Előbb essünk túl a dolgokon. Ide tudsz jönni nyolc körül? – Aha. – És útközben meg tudnál állni egy írószerboltnál, venni pár ilyet? Megmutatom neki a kötetet, amiben a könyvelési anyag van. Összevonja a szemöldökét, kivesz egy tömböt, átlapozza, és halkan így szól: – Ez vezetett ennyi bajhoz. – Nem. Apa döntései vezettek ennyi bajhoz – felelem letargikusan. Nash rám néz. A pillantása kemény, éles, de nem szól semmit, csak

visszaadja a tömböket. – Jó, hozok. – Akkor viszlát reggel. Megfordul, és már megy is.

19. Olivia Már CSAK HÚSZ PERC, ÉS OTT VAGYUNK. Megpróbálok valami ésszerű okot kitalálni, miért is állítok be az éjszaka közepén anyámhoz. Egy ismeretlen pasival. Nagyon rég beszéltem vele, harmadjára sikerül csak bepötyögnöm a számát. El van ugyan mentve a telefonomban, de a saját telefonomat Cash lakásán kellett hagynom. Úgyhogy most egy olcsó kis vacakot használok, amit kétnaponta lecserélek, nehogy nyomon kövesse valaki. A vonal végén anyám férjének, Lyle-nak az álmos hangját hallom. Megkönnyebbülök. Több ötletem nem volt, hogy mi lehet a telefonszámuk, mázli, hogy eltaláltam. – Lyle, itt Olivia. Nem haragudj, hogy ilyen későn telefonálok. Beszélhetnék anyával? Lemondóan sóhajt, és hallom, ahogy letakarja a kezével a kagylót. Pár másodperc múlva anyám hangja van a vonalban. – Olivia! Tudod te egyáltalán, lányom, hogy mennyi az idő? Jellemző anyámra, hogy jobban izgatja az illendőség, mint az, vajon miért hívja fel hirtelen a lánya az éjszaka közepén. – Anya… a lakásomban gázszivárgást észleltek. Nálatok maradhatok ma? Valami méltatlankodó motyogást hallok, mielőtt felel: – Miért nem apádhoz mész? Oda nincs kulcsod? Apa eltörte a lábát. Nehezen mozog most. Ha az éjszaka közepén felhívom, nem tenne jót neki. Ha csak úgy beállítok, az sem. A gázszivárgás ugyan nem igaz, a többi viszont igen. – És… jön velem valaki. Egy… egy barátom. Remélem, nem baj – teszem hozzá. Még hazudni is képtelen voltam, hogy Gavin többet jelent nekem. Még a szavaim is Cashhez kötnek, nem tudok valaki mást a pasimnak mondani. Nevetséges… De ismerve anyámat, úgyis azt lát bele, amit akar. És majd annak alapján ítél, amit ő igaznak vél. Mindig is ilyen volt.

– Ha azt hiszed, megengedem, hogy a „barátoddal” egy szobában aludj, hát nagyon tévedsz, Olivia! Szinte látom a kis erkölcsös, rideg mosolyát. – Dehogy, anya, nem is kértem volna. Csak egy biztonságos helyre van szükségünk. Ma éjszakára – itt Gavin oldalba bök, úgyhogy még hozzáfűzöm: – Vagy legfeljebb pár napra. – Pár napra?! – kel ki magából anyám. Hát igen, neki tilos kényelmetlenséget okozni. – Észre sem fogod venni, hogy itt vagyunk. Igazán nem leszünk láb alatt. – Azt kétlem – morogja. – Na jó… mikor értek ide? – Úgy negyedóra múlva. – Rendben. Azzal le is teszi a telefont. Sóhajtva kinyomom a hívást. Gavinre nézek, fülig ér a szája. – Bájos hölgy lehet a kedves édesanyád. – Hát az. Jó megfigyelő… Húsz perccel később Gavin a táskámmal a kezében követ anyám ajtajához, a kerten átvezető hosszú, kanyargós, kivilágított ösvényen. Az ajtó előtt megállók, mély levegőt veszek, és rásandítok. A házat méregeti. Elegáns nyerstégla, puccos ablakok, drága rézkopogtató a hatalmas faajtón. – Na, ez érdekes lesz. – El sem tudod képzelni, mennyire – vigyorgok. Bekopogok. Másodperceken belül megjelenik anyám, méregdrága selyem hálóköntösben. Minden porcikájából sugárzik a neheztelés, a tökéletes frizurájától (igen, az éjszaka közepén is) a rideg kék szemén át a keresztbe font, vékony karjáig. Pont úgy néz ki, mint amikor évekkel ezelőtt utoljára láttam. Mintha kortalan lenne. Előbb-utóbb úgy fogunk kinézni, mintha egyidősek lennénk. Tuti, hogy dollárezreket költ tartósítószerekre. És mindig sugárzik belőle a neheztelés. Vajon létezik formaldehides éjszakai luxusarckrém? – gondolom magamban, amikor ránézek feszes arcbőrére. – Szervusz, anya. Sajnálom, hogy felébresztettünk.

– Hát nem látszik, hogy különösebben sajnálnád – mondja, de beenged minket az előtérbe. Visszafogom magam, és nem grimaszolok. Anyám mindig is az a típus volt, aki szeret kötözködni, és nem hajlandó túllépni a régi sérelmeken, hanem élvezettel rágódik rajtuk. – Pedig tényleg nagyon sajnáljuk – mondom könnyedén. – Nem akartunk kényelmetlenséget okozni. Bemutatom Gavint. Majd megmutatom neki az egyik vendégszobát, én meg alszom a másikban. Tényleg nem leszünk láb alatt, ígérem. Anya hümmögve becsukja az ajtót. – Ismered a házirendet! – szól hozzám, és sokatmondóan Gavin felé villantja a szemét. – Igen, tudom, de már mondtam, hogy csak barátok vagyunk, anya. – Valóban ezt mondtad. Akkor reggel találkozunk – felelem, és most már tényleg grimaszokat vágok. – Jó éjt! Gavint kézen fogva rángatom fel a vendégszoba irányába. Bár holtfáradt vagyok, mégsem tudok elaludni. Csak az jár a fejemben, amit nem mondtam ki. Amit nem tettem meg, amit elszalasztottam, mert gyáva voltam, mert nem hittem magamban. Ez sosem Cashről szólt, nem arról, hogy benne nem tudok megbízni, mert rosszfiú. Igen, persze, tényleg az. Bizonyos értelemben. De nem ez a gond. Attól, hogy rosszfiú, még lehet jó ember, jó társ. Csakhogy én nem tudtam átlépni az előítéleteimet. Nem bíztam a megérzéseimben. Annyira sokszor döntöttem rosszul, úgy elvakítottak korábban az érzéseim, hogy amikor végre találtam valakit, akit érdemes volt szeretni, akkor lefagytam. És rosszabbkor ez nem is történhetett volna. Most pedig itt van a rengeteg kimondatlan érzés, mindaz, amit félelmemben elmulasztottam. Nem cselekedtem. Nem szóltam. Nem ugrottam fejest. Ha valami csoda folytán lesz még egy esélyem, mielőtt mindez lezajlik, nem leszek ennyire gyáva.

20. Cash LÜKTET BENNEM AZ ADRENALIN , NEM TUDOK ELALUDNI. Minél közelebb a reggel, annál jobban aggaszt, mi fog történni. Az órára nézek. Ablak nincs, nem látom, hogy jönne fel a nap… de tudom. Oliviára gondolok, remélem, édesdeden alszik az anyja házában. Mégpedig egyedül. Ha eszembe jut, hogy esetleg Gavin is ott alszik, hozzábújva, őrjönghetnékem támad. Felmordulok, a szemem elé kapom a kezem, és megpróbálom elűzni a gondolatot. De nem sikerül. Csak Oliviára tudok gondolni. Talán felhívhatnám, hagynám, hogy egyetlenegyszer csörögjön… Nem szokott éberen aludni. Ha egyet csörög a telefon, arra nem fog felébredni. De ha ébren van… A telefonomban gyorstárcsázón van a lecserélhetős telefonja. Megnyomom. Kicseng, és elbátortalanodom. Mielőtt még le tudnám tenni, Olivia halk hangját hallom. – Szia – mondja egyszerűen. Elmosolyodom. Szinte látom a kis szende arcát, ahogy felveszi a telefont. És hallom a hangján, hogy örül a hívásnak. Legszívesebben odamennek az anyja házához, bemásznék az ablakon, és lassan, csendesen, a falnak dőlve szexelnék vele. – Ébren vagy… – Igen. Nem tudok elaludni. Te sem? – Nem. Jár az agyam. – Nekem is. Hosszú csend következik, gondolom, azon tűnődik, miért hívtam. De mielőtt megszólalnék, ő szólal meg: – Örülök, hogy hívtál. Mondani akarok valamit. Már korábban el kellett volna mondanom, de nem tettem. Pedig kellett volna. És bánom,

hogy nem mondtam, amikor együtt voltunk. De hát hülye vagyok, és… Elmosolyodom a sötétben. Bármiben fogadnék, hogy a haját babrálja. Amikor zavarban van, akkor szokta. És a fojtott, sietős szavaiból tudom, hogy most zavarban van. – Mit akartál mondani? Elég valószínű, hogy tudom. Tudom, mit érez irántam. Mármint olyankor, amikor nem küzd ellene, és nem a múltbeli szarságaiban gubancolódva kínozza magát. És nagyon remélem, hogy mindazok után, ami történt, ő is tudja, mit érzek iránta. De… nőből van. A nőknek az kell, hogy szép szavakat is halljanak. A férfiaknak nem, de nekik kellenek a szavak, a biztonság, hogy ki lett mondva. A férfiaknak ez nem fontos. De azért nekem jólesne, ha kimondaná. Hallom, mekkorát sóhajt. Elképzelem, hogy még a szemét is becsukta, mintha egy hídról ugrana fejest, vagy ilyesmi. Elszántan a mélybe veti magát. És ahogy Oliviát ismerem, talán inkább a szakadékba ugrana fejest, mint az – Azt hiszem, kezdek beléd szeretni – nyögi ki. – Ne mondj semmit! – szól rám, mielőtt bármit felelhetnék. – Nem akarom, hogy úgy erezd, muszáj bármit is válaszolnod. Csak azt akartam, hogy úgy vágj neki ennek az ügynek, hogy tudod, mit érzek, és hogy igazán megpróbálom a múltat magam mögött hagyni, nem engedem, hogy befolyásolja a gondolataimat és azt, ami köztünk van. – Nem érzem úgy, hogy muszáj bármit is válaszolnom. – Oké – mondja rezzenéstelenül. – Akkor jó. Nem akartam volna, hogy azt hidd. – Nem fogom azt hinni. Ha azt mondom neked, hogy „szeretlek”, az azért lesz, mert úgy is gondolom. Nem azért, hogy illedelmesen válaszoljak arra, amit mondtál. – Jó – mondja csendesen. Aztán: – A fenébe! Felkelt anya. Mennem kell. Kérlek, vigyázz nagyon magadra! – Vigyázni fogok. – Találkozunk hamarosan? – Amint tudom, hogy biztonságban vagy. – Remélem, mielőbb. Felnevetek. – Majd meggyőzöm őket. – Nem lesz nehéz, mert meggyőzésben kiváló vagy.

– Honnan tudod? – Engem meggyőzött az elbűvölő stílusod, nemegyszer. – Bébi, még el sem kezdtelek bűvölni. Csak várj, mire visszajössz… – Szavadon foglak – mondja, és hallom a hangján, hogy mosolyog. – Tedd is! Azt fogod tenni, amit mondok, ugye? Azt bizony, Dandártábornok úr! – incselkedik, arra utalva, amit akkor mondott viccből, amikor azt hitte, én vagyok Nash. – Pontosan ezt akartam hallani. – Talán még tisztelegni is fogok, amikor értem jössz. – Ami a tisztelgést illeti, nekem is lesznek testrészeim, amik felállnak majd a tiszteletedre, amikor elmegyek érted. – Rossz vagy! – De csak úgy, ahogy szereted. – Igen… – mondja halkan. – Csak úgy. – Próbálj pihenni! Hívlak majd, ha visszaértem. – Jó. Akkor majd beszélünk. Csend. Egyikünk sem akarja kimondani. Úgyhogy nem mondjuk ki. Olivia leteszi a telefont. Én is.

21. Olivia HA VOLT IS REMÉNYEM NÉMI ALVÁSRA, MOST MÁR ELFELEJTHETEM. Szent szar és vécékefe! Megmondtam Cashnek, hogy szeretem! Vagyis, úgy nagyjából megmondtam. Gyáván tálaltam? Ez lett volna a beszari verzió? Valószínűleg igen. De legalább ennyit tudtára adtam, még mielőtt csatába indul a maffia ellen. És ezt akartam. Hogy tudja. Csak épp elég szarul sikerült közölnöm. De nem is itt kezdődik az érzelmi hullámvasút. Hanem ott, amit ő válaszolt. Ha azt mondom neked, hogy „szeretlek”, az azért lesz, mert úgy is gondolom. Nem azért, hogy illedelmesen válaszoljak arra, amit mondtál. Tehát azt mondta, hogy szeret? Vagy azt mondta, hogy ha szeretne, azt komolyan gondolná? Vagy csak arról beszélt, mi a véleménye a szerelmi vallomásokról általában? Úristen, de zavaros! Minél többet gondolkodom, minél inkább átrágom a szavakat, annál zavarosabb lesz a dolog. Inkább gyorsan felöltözöm, megfésülködöm úgy kutyafuttában, és lemegyek. A ház csendes, úgyhogy vigyázok, ne zajongjak. Anya korán kelős. Nagyon korán kelős. És szereti nyugodtan tölteni a korai órákat, amiben nem segít a jelenlétem. Jobb, ha nem idegesítem fel még jobban. – Hogy hánytad magadra a ruháidat? Mint egy óvodás! Lepillantok, és tényleg ki van fordítva a felsőm. Kellett nekem kutyafuttában öltözködni. Legyintek. – Nem gyújtottam villanyt. Máris rendbe szedem magam, mielőtt felkelnek. Mintha Gavin csak az alkalomra várt volna, hogy meghazudtoljon, ebben a pillanatban jelenik meg a konyhában. – Jó reggelt, hölgyeim – mondja kellemes ausztrál akcentusával, kedvesen mosolyogva. Pár másodpercig senki sem szól egy kukkot sem, de ő nem zavartatja

magát. – Olivia, nem is mondtad, hogy a kedves édesanyád ilyen csinos asszony. Már látom, kitől örökölted. – Látom, ismét egy elbűvölő úriemberhez van szerencsénk – szól anyám cinikusan, és megvetően végigméri Gavint. – Lehet, hogy a lányomat lenyűgözi a hízelkedése, fiatalember, de engem nem fog. Ismerem én az ilyeneket. – Az ilyeneket? – néz nagyot Gavin. Fogalma sincs, miről beszél anyám. Figyelmeztetnem kellett volna. – Gavin, nyugodtan menj előbb zuhanyozni, én hamar elkészülök. – Sietünk valahová? – Nem igazán. Az első órám nem kezdődik korán, de… – Első órád? – Igen – mondom, és mivel Gavin értetlenül néz, folytatom: – Óra. Főiskola. Ahova járok. Tudod, főiskola, ahol tanulni lehet. Gavin összevonja a szemöldökét. – Ma nem mész főiskolára. – Dehogynem megyek. – Nem mész. – Pedig de. Miért ne mennék? Gavin rám mereszti a szemét, és anyám felé biccent a fejével. Nem akarja előtte megvitatni a dolgot, anya viszont teljesen félreérti a helyzetet. – Ugyan, fiatalember, ne zavartassa magát! A lányomat nem érdekli a véleményem, bántalmazza csak nyugodtan! – Micsoda? Bántalmazzam? Hogyhogy? – Talán nem úgy gondolja, hogy bántalmazás egy nőt eltiltani a tanulástól? A maga puszta jelenléte is bántalmazás! – Már hogy lenne… – Anya, nem erről van szó. Nézd… ez egy hosszú történet. Majd később megbeszéljük. Gavin pedig most elmegy zuhanyozni, amíg megisszuk a kávénkat – jelentem ki Gavin felé fordulva. Nem hiszem, hogy Gavinnek tetszett ez a húzásom, de több esze van, mint hogy anyám előtt kezdjen el vitázni. Úgy tűnik, rájött, jobb tiszteletben tartani a házsártos sárkányt. Gavin tehát kihátrál a konyhából. – Akkor megyek is tusolni, meg elintézek pár telefonhívást. Miután elsunnyogott, anya és én kellemetlen csendben ülünk.

Vészterhes csendben. Csendben, ami tele van ítélkezéssel és lesújtó gondolatokkal. Anyának meg sem kell szólalnia. Minden gondolata kiül az arcára. Sóhajtok. – Anya, tudom, mit… – Vidd el a kocsimat – szakít félbe anyám. – Tessék? – Menj a főiskolára az én kocsimmal! Ne hagyd, hogy az a… Az az illető az utadba álljon. Állj ki magadért, Olivia! Nem is érdekel, hogy gyengének tart. Sosem titkolta a véleményét. Állandóan mindenről megvolt a véleménye egész életemben. – Anya, nem is ismered Gavint. Nagyon rendes ember. – Ezt mondtad minden semmirekellőre, akik után eddig futottál. Elpazarolod rájuk az életedet. – Nem futottam senki után, anya. És nem pazarolom el az életemet. Hamarosan meglesz a diplomám. – Aztán mész az apádnak segíteni, és a farmon fogod elpazarolni az életedet. – Ezt én nem tekintem elpazarolt életnek. – Ez nyilván ízlés kérdése. De ezek a… férfiak, akikkel… kapcsolatod van, Olivia… – és anyám dühös csalódottságában csak a fejét rázza. – Lehet, hogy tényleg voltak rossz választásaim a múltban, de az nem jelenti azt, hogy minden pasi, akinek hasonló… tulajdonságai vannak ahhoz, ami nekem egy férfit vonzóvá tesz, ugyanolyan semmirekellő. Lehetséges, hogy valaki egyszerre laza, életrevaló és tisztességes meg kedves is. – Természetesen. Csakhogy te nem ilyenekkel találkozol. – Elismerem, hogy eddig ez így volt, de ez a pasi más, anya. Érzem. – És azt mondod, ezt eddig még sosem érezted? Merthogy én kifejezetten emlékszem hasonló kis beszélgetéseinkre, legalább két korábbi kísérletedről. – Nem kísérletek voltak, anya. Annyira fárasztó vele vitázni! – Az egyiküket „alakíthatónak” nevezted. Mi más az, mint kísérlet? Alakítani akarod ezeket a rosszfiúkat, Olivia. Meg akarod változtatni őket, olyanná tenni, hogy jó legyen mellettük. De ez sosem fog megtörténni. Az ilyenek sosem változnak meg. Főként nem egy nő kedvéért.

– Van, aki megváltozik. – Hiszem, ha látom. Amikor lesz közülük egy, aki valóban bebizonyítja, hogy szeret téged, én több vitát erről nem fogok nyitni. Ám addig… Addig én csak egy kis liba vagyok, aki újra meg újra ugyanabba a csapdába esik bele. – Tégy nekem egy szívességet! – szól anya, és a kezemre teszi a kezét a konyhapulton; ritka tőle az ilyen támogató, kedves megnyilvánulás. – Milyen szívességet? – Vidd el a kocsimat! Menj be a főiskolára! Bizonyítsd be nekem, hogy ki tudsz állni magadért, hogy elég erős vagy egy ilyen férfival szemben, hogy nem hátrálsz meg! Ne hódolj be neki, ne engedd, hogy tönkretegye az életedet! Igazán boldoggá tennél ezzel. Meglepő módon teljesen őszinte az arca. Még talán aggódó és kétségbeesett is kissé. Tényleg azt hiszi, olyan kis szerencsétlen vagyok, hogy bármilyen semmirekellő pasi után leugranék a szakadékba? Ha viszont ezzel be tudom bizonyítani anyámnak, hogy félreismer, akkor miért is ne? Talán javulna a kapcsolatunk, és ez jól jönne akkor, amikor Casht bemutatom neki. Amikor Casht bemutatom neki, ismételgetem magamnak. Nagyon remélem, hogy eljön majd az ideje. – Rendben. – Mi van rendben? – Elviszem a kocsidat, bebizonyítom, hogy erősebb vagyok, mint hiszed. És okosabb is. Anya elmosolyodik, de inkább elégedett, sőt, önelégült a mosolya, mint boldog vagy büszke. Arra emlékeztet, hogy tehetek én bármit, kicsi az esélye, hogy megfelelek neki. Mégis úgy érzem, meg kell próbálnom. Nem szólok bele, mit veszel fel, de szeretném, ha legalább a felső nem kifordítva lenne rajtad. – Rendbe szedem magam. Pár perc, felmegyek, fogat mosok. – Jó. Odaadom a kocsikulcsot, menj csak, amikor akarsz. Mosolyogva bólintok, és megpróbálok nem gondolni arra, milyen dühös lesz Gavin, amikor rájön, hogy leléptem. De hát nem nagy ügy. A főiskolán leszek, rengeteg diák van ott, úgyse történhet semmi akkora nyilvánosság előtt. Olyan biztonságban leszek ott, mintha egy nindzsatestőrt rejtegetnék a zsebemben.

Anya odaadja a kulcsot, aztán teljes kiőrlésű kenyeret tesz a kenyérpirítóba. Ezer éve, minden reggel pontosan ugyanazt eszi. Csendben felállok és elindulok felfelé. Közben azon gondolkodom, miért törődöm egyáltalán a véleményével. A lépcsőn megállok, ahogy belém villan a gondolat: ez nem arról szól, mit gondol rólam anya, nem ezen akarok változtatni. Arról szól, hogy azt akarom, bízzon az értékítéletemben, és fogadja el, hogy Cash jó ember, és én végre olyan párt találtam, aki szerinte is megfelelő. Ezt szeretném elérni. Nem magamért, hanem Cash érdekében. Nem szolgált rá anyám előítéleteire. Nem ő tehet róla, hanem a saját hibáim, meg anyám hibái, és az, hogy anyám képtelen bármit is elengedni, megbocsátani. Mintha megvilágosodtam volna, még eltökéltebben vágok neki az ügynek. Igen, meg tudom csinálni! És megmutatom anyámnak, hogy most igenis sikerült megtalálnom az Igazit, hiába töltöttem éveket mindenféle lúzer mellett. A sok semmirekellő pont jó volt arra, hogy jobb emberismerő legyek, és ki tudjam szűrni a szar alakokat. Ebben már profi vagyok. Elnevetem magam a kifacsart logikámon. Meg azon, hogy a profi szó jutott eszembe. Anyám bele is halna, ha hallaná, miket gondolok. Biztos meg lenne győződve róla, hogy szajha vagyok. Most minden pozitívan alakul. Szerintem jó jel, hogy úgy érzem, van Cashsel közös jövőnk. Ez azt jelenti, hogy ha megússzuk a maffiahistóriát, akkor majd az élet eldönti, merre viszi a kapcsolatunkat. Számomra megéri a kockázatot. Cashért vállalom. A vendégfürdőszoba előtt elhaladva hallom, ahogy Gavin épp elkezd zuhanyozni. Gyorsan a szobámba sietek, felkapom a táskámat, és a másik vendégfürdőszobába megyek. Fogkrémet nyomok a fogkefére, a számba tömöm, levetkőzöm, és kinyitom a zuhanyt. Utálok reggel tusolás nélkül indulni. Seperc alatt elkészülök. Ha villámgyorsan felöltözöm, akkor ráérek a kocsiban feltenni a szempillaspirált és a szájfényt. Persze tudom, hogy ez nem túl jó ötlet, de ilyenkor még nincs nagy forgalom. Sietve hajat mosok, közben fogat is, aztán anya drága szappanjával megsikálom a fontosabb felületeket. Máris kész vagyok, meg is törülköztem, két perc se volt. Dezodor a hónom alá, parfüm a fülem mögé, visszaöltözés a reggel egyszer már felvett ruhákba, de ezúttal semmit sem veszek fel kifordítva. Nem hozhatok szégyent a puccos anyámra, ugyebár? – kérdezem a

tükörképemet. Cipőt húzok, a vállamra vetem a táskámat, az ujjaimmal átfésülöm a hajamat, ahogy a vendégfürdőszoba mellett elsurranok. Megállok, hallgatózom. A zuhany még mindig megy. Nem tudom, miért, de diadalérzet tölt el, mintha valami igen nemes versenyt nyertem volna meg: „A Petefészek és a Herék villámzuhany versenyét a Petefészek nyerte”. Úristen, meghibbantam? Anyám talán drogozott, amíg terhes volt velem. Más magyarázat nem jut eszembe. Leszaladok, és pillanatokon belül már indulok is anyám Escalade járgányával. Fél óra múlva a főiskolánál vagyok, megállok az előadóterem épületének parkolójában, ahol az első órám lesz. Nem akarok túl korán bemenni, azt sem tudom biztosan, hánykor nyitják ki az épületet. Úgy döntök, félreteszem az óvatosságot, és felhívom Gingert. Nem beszéltem vele, amióta… ez az ügy tart. Ginger hangja rekedtes és álmos a telefonban. – Ha ilyen korán zargat, akkor remélem, legalábbis küld egy chippendale-fiút. Ki a fene beszél? Elvigyorodom. – Ébresztő, álomszuszék. Én vagyok! Felélénkül. – Liv? – Akkor ezek szerint élsz és virulsz? – cukkolom. – Hát szabad ilyen korán telefonálni? Legközelebb elfenekellek, de csak akkor, ha nem okoz neked perverz örömet. Hány óra? – Túl korán van ahhoz, hogy te ébren legyél. Bocs, nem tudlak máskor hívni. – Sosincs túl korán, hogy veled beszéljek, csajszi – felel Ginger ásítozva. – Kinek a telójáról hívsz? Találtál egy harmadik péniszt is a meglévők mellé? – Dehogy, Ginger! Pfúj! – Mi az, hogy pfúj? Csak gratuláltam volna, ha igaz. Édesnégyes… – Na jó, ezt hagyjuk… – Ugyan már, én sosem ítélnélek el a kihágásaidért. Mindenkinek kell egy kis szórakozás. – Nekem eszembe sem jut ilyesmi! – Nagy kár. Azok közül az ikrek közül legalább egy elvarázsolhatna. Ha pedig oktatásra van szükségük, tudod a számomat.

– Ami az ikreket illeti… – Ó, végre, végre a várva várt részletek? – Nem. De van valami, amit szeretnék megbeszélni veled. – Csak nem dildót készülsz vásárolni? Ha eddig sosem használtál ilyesmit, nagyon körültekintően kell… Nagyot sóhajtok. – Nem. Szó sincs dildóról. Neked már akkor ezen jár az eszed, amikor reggel kinyílik a csipád? – Naná! Miért ne? Álmodni is szoktam róla. A kisördög sosem alszik, Liv. Es én vagyok a legnagyobb kisördög. – Meg a legszerényebb – nevetek. – Csak kimondom az igazat. – Akkor most egy kicsit fókuszáld felém az igazmondásodat. – Oké. Mizu? Gingernek sosem hazudnék, úgyhogy inkább nem mondok olyas mit, ami felkelti a kíváncsiságát, főleg az ikrek témájában. Csak a rövid (vagy a rövidebb) változatát mesélem el a Cashsel folytatott telefonbeszélgetésemnek. Amikor a végére érek mindannak, amit Cash mondott, Ginger csak morog, nem szól semmit. – Mmmm. – Ez mit jelentsen? – Semmit. Tényleg. Szerintem a pasi ugyanúgy megijedt, mint te. Nem vallott szerelmet, de nagyon provokatív. – Provokatív? – Az. Tudod. Provokálás. Én ebben hatalmas szakértő vagyok, csajszi, tudom, mit beszélek. – Akkor ne vegyem úgy, hogy azt mondta, szeret? – A biztonság kedvéért inkább ne. Amúgy sem jó, ha ilyen helyzetben mondja ki. Olyan, mintha csak a te érzelmeidre válaszképpen mondaná. Egy ilyen csúcs pasinak ennél kreatívabbnak kell lennie. – Ne aggódj, eredeti. – Menj a fenébe! Ne csigázz, ha nem küldöd ide azokat a finom falatokat. – Ez jó pár nehézségbe ütközne. – Nehézségbe? Egy ilyen fasziért simán bevállalnék némi kis nehézséget. Akár illegálisát is. Bevállalnék akár letöltendőt is, hogy egy órát töltsék vele. Dugjanak rács mögé, ha megdugna a rács mögött.

– Letöltendőt? Biztos vagy te ebben? Ginger hangosan, drámaian felsóhajt. Na jó, akkor legalább egy közlekedési bírságot és némi közmunkát. Ennyit tudok értük ajánlani. – Rendben, ennyiért már lehet pasit kapni! – vigyorgok. Mindketten nevetünk, aztán Ginger kijózanodik. – Liv, most komolyan, ha tényleg szereted, akkor szerintem vállald a kockázatot. Csak legyél biztos benne! Mert különben összetöri a szívedet, ezer apró darabra. – Tudom. – De ha ő az igazi, az megéri a kockázatot. – Ezt is tudom. Szerintem ő az. – Akkor viszont figyelmeztesd, hogy amennyiben packázik veled, szétrúgom a tökét. Ezt megmondhatod neki. Mert tényleg nem kímélném a finom kis mogyoróit. – Nagyon remélem, hogy erre nem kerül sor. – Én is remélem, csajszi. – Hát, akkor… A következő gondolataimat kopogtatás szakítja félbe. Egy pillanatra nagyon megrémülök, aztán látom, hogy csak egy főiskolás srác áll a kocsi mellett, ő kopogott az ablakon. Fiatal, Yankees baseballsapka van rajta és fehér póló, a táskája a vállára vetve lóg. Félénken mosolyog. Lehúzom az ablakot, hogy megtudjam, mit akar. – Tudok segíteni valami… Még be sem tudom fejezni a kérdést, máris egy büdös rongyot nyom a számra és az orromra. Küzdök, de hiába. Egy másodperc múlva elmosódik az arca, és elsötétül a világ.

22. Cash EGY RÉGI, ELHAGYATOTT RAKTÁRÉPÜLET PARKOLÓJÁBAN ÁLLOK, Atlanta egyik olyan negyedében, ahová épeszű ember sötétedés után nem teszi be a lábát. Azt az utasítást kaptam, hogy jöjjek ide, erre a címre egyedül, miután a bank széfjéből kivettem a könyvelési anyagokat. Hát itt vagyok. Korábban a látszat kedvéért elmentem a város túlvégébe, egy bankba, ahol volt már dolgom. Hátramentem, ahol a széfek vannak. A bank többi részéből nem látszik az előtér, úgyhogy tudtam, hogy véghez tudom vinni a trükkömet. A helyiség előtt egy fiatal, lelkes alkalmazott várt az íróasztalánál. Kérdezgettem a széfbérlés költségeiről, arról, mennyire biztonságosak, meg mindenféle hülyeségről, hogy teljen az idő. Biztos voltam benne, hogy valaki figyel, úgyhogy hitelesnek kellett lennie, mit csinálok, hova megyek. Negyedóra múlva jöttem el a bankból, még mindig a kezemben volt a táska, amivel bementem. Amikor beültem a kocsiba, a táskába csempésztem a hamis tömböket, arra az esetre, ha valaki útközben megpróbálna feltartóztatni. De nem tették, ezért remélem, tényleg hajlandóak együttműködni. Most várom, hogy… történjen valami. A kocsiban lévő üres tömbökre gondolok. A valódiak Nashnél vannak. Motorral jött, egy régi generátor mögött áll, nem túl messze, és figyel. Hat perce érkeztem, és nem találkoztam egy teremtett lélekkel sem. A hangárszerű raktárépület nagy főkapuján kívül van egy rozsdás ajtó is jobboldalt. Nem néztem be, majd ha hülye leszek. Biztosan nem megyek be oda. Ki van zárva. Majd ők kihozzák Marissát. Hallom, hogy megcsikordul mögöttem a salak, és amikor megfordulok, egy fehér kisteherautó közeledik. Úristen, tisztára mint valami közhelyes filmben… Az autó megáll az épület mellett, és egy kövér, kopaszodó, szabadidőruhás férfi száll ki belőle.

Még mindig film… egy idétlen krimi… Háttal áll nekem, de lefogadnám, hogy a fekete suhogós melegítő alatt ujjatlan izompóló van rajta, és legalább egy vastag arany nyaklánc. Úgy tűnik, a klasszikus maffiózókülsőt nem védette le a Keresztapa. Nézem, ahogy a salakon felém indul. – Megvannak a könyvek? – kérdi, amikor megáll előttem. Erős orosz akcentussal beszél. Mégvánnák á könyvek? Aki tud valamit a szervezett bűnözés világáról, azt nem lepi meg, hogy a fickó Bratva. Orosz maffia. – Nyilván tudja, hogy igen. Közelről már látom, miben különbözik a filmek gengsztereitől. Nem az arca. Sebhelyes, de nem groteszk. Nem is a termete. Igen, nagydarab, de nem ijeszt meg, én is vagyok ilyen magas, és fittebb vagyok nála. Nem is a szavai. Közvetlen, csak a tárgyra koncentrál. A szeme az, amitől kiráz a hideg. Jéghideg, élettelen szemek. Ha valaha el kell magyaráznom valakinek, milyen egy gyilkos tekintete, az övét írnám le. Nem a szeme színe, nem a formája, hanem az, amit sugároz. Azt olvasom ki belőle, hogy nem zavarja a lelki ismeretét a munkája, sosem zavarta. Olyan a szeme, mint akinek sosem volt lelke, mint aki már kicsi korában is arról fantáziáit, hogyan árthat másoknak, aztán felnőtt, és szépen valóra váltotta a fantáziáit. Istenem, add, hogy ez a szempár sose lássa Oliviát. Még távolról se. Add ide, és átadom a lányt. Előbb látni akarom. Nem adok semmit, amíg meg nem győződtem róla, hogy nem esett baja. A jeges szemek életem leghosszabb másodpercein át merednek rám, mielőtt megszólal. Nem veszi le rólam a tekintetét, de elfordítja a fejét, és oroszul kiabál valamit. Egy pillanat múlva a kisteherautó egyik ajtaja kinyílik, és Marissát kituszkolja valaki. A keze és a bokája össze van kötözve, a szája betömve, a szeme bekötve. Összeesik a földön, mint egy kis rongybaba. Hallom, hogy fájdalmában nyöszörög, és megpróbál összegömbölyödni. Az arca látható részein véraláfutásokat látok, a vállát csupaszon hagyja a felsője, és látom, hogy kék-zöld. Ismerős a felső, valami pizsama, amit láttam már. Remélem, néhány véraláfutásnál rosszabb nem történt vele. Bár nem mondhatnám, hogy kedvelem Marissát, vagy hogy nagy tisztelője vagyok a személyiségének, azért ezt sosem kívánnám neki, de még az ellenségeimnek sem. Ide a könyvekkel!

Előbb tegyék a lányt a kocsimba! Látni akarom a könyveket. Sejtettem, hogy valami ilyesmire számíthatok, úgyhogy felkészültem. Visszamegyek a kocsimhoz, és előveszem a fekete irattömböket. Az ajtót a vezető oldalán nyitva hagyom, hogy ezzel is nyerjek pár másodpercet, ha gyorsan menekülnöm kell. A könyvekkel a nagydarab gengszter felé indulok, de távolabb állok meg, mint előzőleg. Minél messzebb, annál jobb. Felmutatom a könyveket, aztán tovább fogom őket. – Most tegyék a lányt a kocsimba! A pasas olyan mosolyt villant, hogy a vér is meghűl az ereimben. Attól tartok, valahogy pont azt teszem, amire számított, amit akart. Nem tudom, miként lehetséges ez, de azt nagyon is jól tudom, hogy az ilyen alakokat alábecsülni fatális tévedés. Úgyhogy nem teszem. Megpróbálom határozottan nem alábecsülni. Megint hátrakiabál valakinek, aki a kisteherautóban van. – Duffy, vidd a kocsiba! Egy kevésbé termetes, amerikaibb küllemű fickó száll ki az autóból, felkapja Marissát, a vállára veti és a BMW-hez viszi. Kinyitja az egyik hátsó ajtót és bedobja az ülésre. Az első ajtó még mindig nyitva, ahogy hagytam. Hallom, hogy Marissa sír. Nem tudom, a fájdalomtól-e, vagy a megkönnyebbüléstől. Akkor most már ide a könyvekkel! – ismétli, mintha makacs kölyök lennék, akivel fogytán a türelme. A szívem hevesen dobog, ahogy a kezébe nyomom az üres tömböket. Ahogy sejtettem, át is lapozza őket. Amikor rám emeli a tekintetét, még hidegebb a gyilkos pillantása. – Azt hittem, ennél több eszed van. Apád, neki nem volt több esze. És lám, mi történt vele. – Itt hatásszünetet tart. – Meg a családjával. Anyám szörnyű halálának említésére elönt a düh. – Most másképp lesz – mondom. – Elengedsz minket a könyvelési anyaggal együtt, és megígéred, a főnököd meg a szaros bűntársaid nevében is, hogy senki a közelembe sem fog jönni, és békén hagyják a családomat meg a barátaimat is. Mert ha mégsem, akkor a könyvelés lesz a legkevesebb, amin aggódhatnak. – Mégis hogy képzeled?! – Van egy videófelvételünk. Egy tökéletes terhelő bizonyíték az

illetőről, aki a robbantásért felelős, ami hét éve a kikötőben történt. A pasast közvetlen szálak fűzik Slavához. Slava a helyi Bratva szervezet vezére. Tehát így folytatom: – Én pedig megígérem, hogy amíg ismerőseim, szeretteim biztonságát garantálják, a videó titokban marad. Ám ha… Ekkor félbeszakít a zsebemben csörgő mobilom. Egy pillanatra megáll a szívem. Valami baj van. Nagy baj. Mindenki számára világos volt, hogy csakis akkor hívhatnak ezen a számon, ha valami borzasztó történt. Összeszorul a gyomrom. Olivia. Egy pillanat. Ez bizonyára a kapcsolattartóm, hogy a videóból részletet mutassak. Ez csak blöff. Csak Nash látta a videót, és csak az ő telefonján van rajta, az enyémen nincs. Rámásolta egy adathordozóra, de az nincs nála. Azt mondta, biztonságos helyre tette. Mindenesetre ezzel is nyerek pár percet. – Mi az? – veszem fel a hívást. – Náluk van Olivia. – Gavin szavai egyenesen szíven szúrnak. A rohadt életbe, elrabolták! A kurva életbe! A kurva életbe! A kurva, rohadt életbe! Ennél jobban soha semmitől nem féltem. És a félelmem beigazolódott. Elrabolták Oliviát. – Hol? – kérdem, de tudom, hogy a maffiózó is hallja, amit mondok, úgyhogy rövidre fogom. – Követtem őket, Maconban van egy kis téglaházban. Búvóhelynek tűnik. – Hogy a pi… – Inkább nem mondom ki. Gavin olyan, mintha a testvérem lenne, bízom benne. És most kár volt bíznom. – Mi történt? – kérdezem, továbbra is ügyelve a hallgatóságra. – Az anyja kocsijával lelépett a főiskolára, míg én zuhanyoztam. Szóhoz sem jutok, olyan dühös vagyok. Hosszú szünet után Gavin folytatja, a hangja teli lelkifurdalással. – Cash, haver, tudod, hogy bármit megteszek, hogy visszakapd. Annyira sajnálom… tudom, hogy… – Ne mondj semmit – szakítom félbe. Nem kétlem, hogy valami váratlan dolog történt, mert Gavin kemény fickó, akivel nem lehet csak úgy packázni, de most ez kurvára nem érdekel. Dühös vagyok a gecikre,

akik elrabolták Oliviát. Mindjárt megüt a guta. És rettegek. De erre most nincs idő. Csak egy dolog számít: visszakapni Oliviát. – Fel vagy készülve… cselekedni? – kérdezem. – Tudod, hogy mindig fel vagyok készülve. Cikáznak a gondolataim, hogy hogyan lehetne ebből jól kijönni. Sosem volt a terv része, hogy mi lesz, ha ezek megszerzik túsznak azt, aki tényleg fontos nekem. El sem tudtam volna képzelni, hogy megtörténhet. Nyugalmat erőltetek magamra, és lazán rámosolygok a nagydarab bűnözőre. Közben úgy fordulok, hogy a másikat, Duffyt is lássam a szemem sarkából. – Változott a terv. A lányért megkapjátok a könyvelést, de a videó nálam marad biztosítéknak. – Ezt kétlem. Nem hiszem el, hogy van videó. Fenyegetően felém lép. Meg akar félemlíteni. Minek tagadjam? Sikerül is neki. Hátralépek. Amikor átadom a könyvelést, akkor mutatok részletet a videóból, de az új egyezség az lesz, hogy mi most elmegyünk épségben, és én újra eljövök a videóalku miatt. – Alku? Mégis mire? – Tudom, hogy elrabolták. – Még a szavakat is nehéz kimondanom. Elönt a düh. Rájuk haragszom, meg magamra, meg apámra. Minden idegszálam pattanásig feszül, legszívesebben darabokra tépném a pasast. – Átadod a könyvelést és a videót, vagy a lány halott. – Nem így lesz. Úgy lesz, ahogy én mondtam, vagy nem adok semmit. – Akkor a lány meghal. Megint felém lép. Most nem lassan, hanem agresszíven. Feldühítettem. – És amiért szórakozol velem, lassan fog meghalni. Talán a fiúk is szórakoznak majd vele, mielőtt megölöm. A félelem és a tehetetlen düh elvakít. Csak arra tudok gondolni, amit mondott, és eluralkodik rajtam a pánik. Még végig sem gondoltam, amit teszek, az öklöm már csattan a Bratva maffiózó arcán. Hallom, ahogy megroppan az acélos állkapcsa. Vagy a kezem. Nem tudom, mi roppant. Most nem érzek fájdalmat, nem érzek semmit az indulaton kívül. Annyira meglepi, hogy valaki neki merészel menni, hogy két lépést hátrál botorkálva, ami pillanatnyi előnyt ad nekem. Kihasználom.

A bal könyökömmel az arcába vágok, amilyen erősen csak tudok. Közben ütlegelem, hol ököllel, hol könyökkel. Alig hallom, hogy motorkerékpár érkezik. Alig érzem, hogy valaki hátulról megfog, és szorítani kezdi a nyakamat. Csak akkor hagyom abba a támadást az orosz ellen, amikor már nincs levegőm. Duffy fojtogat. Mielőtt sikerülne leráznom, a nagy ruszki gyomorszájon vág. Összegörnyedek. Az arcomba térdel és oldalra lök. Csillagokat látok. Dobol a vér a fülemben, levegőért küzdők. Zihálok, a földet nézem. A ruszki elegáns bőrcipője egy lépést hátrál. Az oxigénhiánytól kezdek szédülni, az egyetlen dolog, ami eszembe jut, az, hogy hogy lehet suhogós tréningruhához alkalmi cipőt felvenni. Elhomályosul a tekintetem, de azt meghallom, hogy valaki egy fegyvert biztosít ki. Vészjósló hang, de Nash hangja vészjóslóbb. Elengeded, vagy megdöglesz! Tudom, hogy mindkét maffiózónak van fegyvere. De amikor megtámadtam a ruszkit, és a másik a segítségére sietett, egyik sem foglalkozott semmi mással, így Nash simán közbelépett, és sikeresen kezelte a dolgot. A nyakamon enyhül a szorítás, végre levegőhöz jutok. Nagyot lélegzem, és felegyenesedve zihálok. Tisztul a látásom az oxigéntől, és látom, hogy mered rám a ruszki. Már nem hidegséget sugároz a tekintete. Hanem dühöt. És halált. – Fiúk, most nagy hibát követtek el – mondja, és vért töröl le az orráról, szájáról. Aztán a szemembe nézve a lábam elé köp. – Nincs alku! – Ez vicces. Azt hittem, alkut kötni hívtatok ide. – Azért hívtunk ide, hogy kinyírjalak – közli rezzenéstelenül. – Nem megy neked ez az alkukötés, látom. Egy telefonhívásomba kerül, és a lánynak vége. Ha egy órán belül nem telefonálok, hogy mi van, akkor is. Akármit csinálsz, a lány meghal. A szívem megszakad az elviselhetetlen gondolattól. – Kivéve, ha megkapom, amit akarok – mondja a maffiózó. – Azt mondtad, nincs alku. Gonoszul elvigyorodik. – Nem számít. Ha ma megmenekülsz, holnap megtalállak. És a lányt is. Meg őt is – int a fejével Nash felé. – Nem tudtok elfutni! – Ezt elmesélném a főnöködnek is, mielőtt valami hülyeséget csinálsz. A videóról több másolat is készült. Ha bármi történik valakivel, aki nekem

fontos, akkor már megy is a felvétel a rendőrségre, némi segítőkész információval a merénylőről. Meg a bűntársairól. A ruszki arcizma megrándul, ahogy hallgatja, amit mondok. Hallom, ahogy Dufíy, a másik maffiózó kapkodja a levegőt. Nash valahol mögöttünk áll. A ruszki párszor rávillantja a szemét, és kíváncsi vagyok, tudja-e, ki ő, felismeri-e a halottnak hitt testvéremet a szakáll mögött. Nem hiszek neked. Jobb lesz, ha inkább vállalom a kockázatot, és kinyírlak. Duffy hirtelen elenged, és a ruszki mellé áll. Felénk fordul, az övéből kirántja a fegyverét, és rám céloz. Tudom, hogy most meg kellene rémülnöm, de annyira szürreális az egész! Egyszerűen… nem félek. Az érzelmeim lefagytak. Tobzódik bennem az adrenalin, semmi nem érdekel, kivéve Olivia biztonsága. Csak az, hogy őt ne bánthassák. Hátralépek, Nashsel egy vonalba. Rápillantok, és megakad rajta a szemem. Holtsápadtan bámul Duffyra, mint aki szellemet lát. – Mi az? – Ő az! – mondja csendesen, túl csendesen; mintha sokkot kapott volna. Nem tudom, miért. – Kicsoda? – A fasz, aki megölte anyát! Ő van a videón! Tíz másodperc telik el teljes csöndben, amíg mindenki felfogja, mit mondott Nash. Persze ő tér magához elsőnek. Mindenkire a frászt hozza, ahogy előreveti magát, és felüvölt: – Te rohadt geci… A reflexeimet alaposan feltuningolta az adrenalin, így sikerül Nasht elkapnom, mielőtt Duffyhoz ér. – Nash! Hagyd! Náluk van Olivia! Érzem, hogy megfeszül a válla, ahogy megpróbál lerázni. Rám néz, és a tekintetében nem látok józanságot. Mintha a dühtől nem is értené, mit mondtam. Vagy csak nem érdekli. Megrázom, hogy magához térítsem. – Náluk van Olivia, fogd már fel! Legyél észnél! Ahogy rám mered, abból egyértelmű, hogy neki mást jelent észnél lenni, mint nekem. Ő nem kockáztat semmit, ha bosszút áll. És csakis bosszút akar. Én pedig az útjában állok. De eszemben sincs feláldozni Oliviát a bosszú érdekében. Bosszúra később is lesz idő, amikor felkészülhetünk és kitervelhetjük. Nem ma. Ma csak az a fontos, hogy Olivia biztonságban

legyen. Semmi más nem számít, kizárólag ez. Ennyi. A ruszkira nézek. – Még mindig nem hiszed, hogy van videó? – Ha nem lenne, Nash nem ismerte volna fel a merénylőt. A maffiózó arca megint megrándul, láthatóan nem tetszik neki valami. Tudom is, hogy mi. A patthelyzet. Tudja, hogy nem kaphat meg mindent, amiért jött, és tudja, hogy az sem lenne megoldás, ha megölne minket, hogy megszerezze. Tehát muszáj alkudnia. Még ha azt is mondta, hogy nem fog.

– Nem mész el, amíg nem kaptam meg a könyvelést. Az igazi könyvelést. Nagyon nem szívesen adnám át a könyveket, de Nash csak azért jött velem, hogy lehetőségem legyen átadni a könyveket, és túlélni a cserét. Ha ezt a csontot oda kell vetnem a Bratva kutyáknak, hogy kiszabadíthassam Oliviát, hát legyen. – Rendben. Átadom a könyvelést. Tekintsétek szívességnek – mondom, és intek Nashnek. Összeszorítja a fogát, látszik, hogy semmit nem akar adni nekik, legfeljebb golyót a szemük közé. Szinte hallom, ahogy a fogát csikorgatja. Majd’ szétveti a düh. De nem száll velem vitába, hála az égnek. Legalább nem teljesen faszfej. Legalább tekintetbe veszi, hogy itt mások életéről van szó. Nash a motor ülése mögötti dobozban kutat, de a szemét le sem veszi a két maffiózóról. Kiveszi a valódi könyvelési anyagot, és laza, utálkozó mozdulattal odahajítja a földre a ruszki lába elé. A pasasnak még mindig dől a vér az orrából és az ajkából. Valamit mond oroszul a másiknak, aki azonnal felkapja a tömböket. Átadja a nagydarab bűnözőnek, aki belelapoz, hogy lássa, tényleg tele vannak írva. Mindegyik irattömböt egyenként kinyitja, és ellenőrzi az első oldalt, aztán középre lapoz, majd egy kicsit hátrébb, és átnézi a számsorokat. Szerintem valahogy meg tud győződni róla, hogy valóban a könyvelés került a kezébe, nem pedig valami ügyes hamisítvány. Gondoltam, hogy így lesz, meg sem próbáltam trükközni. Elvégre a maffia nem lehetne a

szervezett bűnözés csúcsragadozója, ha nem lenne eszük. Amikor végzett, rám néz és így szól: – Vidd el a lányt, aki a kocsiban van. De ne feledd, hogy olyan ellenségre tettél szert, amilyet sosem akarnál. Meg fogod bánni. Még nem végeztünk! Biccent Duffy felé, és mindketten elindulnak, nem zavarja őket, hogy hátat kell fordítaniuk nekünk. Biztos vagyok benne, hogy tudják, hogy tudjuk, öngyilkosság lenne most bántani őket; bár én kétlem, hogy Nash egyetért. Amikor elmentek, Nashhez fordulok. – Vidd el Marissát! Elmegyek Oliviáért. – Lófaszt! Nem fogsz itt hagyni ezzel a… – Erre most nincs időm. Szállj le a motoromról, vagy lelöklek. Nash felvonja a szemöldökét, talán arra gondol, milyen jólesne egy bunyó, de aztán sóhajtva leszáll a motorról. – Hagyd bekapcsolva a telefonodat! Marissa majd megmondja, hová vidd. Elhajtok, csak úgy porzik utánam a salak. Amikor egy forgalmasabb utcához érek, megállok, és felhívom Gavint. – Hol a francban vagy? – kérdi köszönés helyett. – Jövök. Hová menjek? Gavin elmondja, hogy találok oda a házhoz, és leírja, milyen az épület. – Tudod, hogy sokan vannak-e odabent? – Amennyire láttam, csak az a kettő, aki elrabolta Oliviát. Egy fiatal meg egy öregebb pasas. Most, hogy már úton vagy, én közelebb megyek, megnézem, mit tudok még kideríteni. Amikor ideérsz, állj meg az utca északi végében, és gyalog gyere! Van itt pár fa, jó takarás, nem leszel túl feltűnő. – Sietek. – Légy óvatos! Valakinek el kell vinnie innen Oliviát, amíg én feltakarítok. Ez mindent elárul Gavin szándékairól.

23. Olivia MÉGSEM ÁLOM VOLT. Ez az első, rémült gondolatom, ahogy kezdek magamhoz térni, és hallom a hangokat magam körül. Felismerem őket, ugyanaz a kettő, akiket korábban hallottam. Hogy mennyivel korábban, azt nem tudom. Az időt nem érzem. – Megint ébredezik – mondja az egyik. – Adj neki még! Megpróbálom rázni a fejemet, hogy ne, de a legkisebb mozdulatra is fájdalom hasít a koponyámba, és hányinger fog el. Valami nyöszörgést hallok, és rájövök, hogy én vagyok, aki nyöszörög. Így hangzott, amikor megpróbáltam jelezni, hogy ne. – Siess, mielőtt megint visítozni kezd a kis kurva. Próbálom lebeszélni őket, de csak fura, gurgulázó hang jön ki a torkomon. A fejem szédül, pedig csukva van a szemem. Szinte hallom, ahogy lassú patakként csordogál a vér az ereimben. Megint szólni próbálok. „Neeeeeeeee” – hangzik az elnyújtott nyöszörgés. Mi történt velem? – Tegyél még a rongyra, tartsd oda hosszabban! Lehet, hogy nem adsz eleget neki. Nyüszítek. Nem tudok csendben maradni. Ösztönösen érzem, hogy nem szabadna többször elkábítaniuk. Már így is majdnem halott vagyok. – Túl sok… – nyögök. Az egyikük halkan, suttogva szól, de meghallom. – Normális az, ha ilyen a csaj hangja? – Nem tudom. – Lehet, hogy valami kárt tett benne, amikor fejbe vertük? Fejbe vertek? A félelem beindítja az adrenalint, az pedig eloszlatja a ködöt, és sikerül visszagondolnom rá, mi történt.

A főiskolán voltam, a parkolóban. Lehúztam az ablakot. Rongyot nyomtak az arcomba, valami kábító anyaggal. Aztán nem emlékszem semmire, aztán cipeltek valahová. Összefüggéstelen képek sorakoznak a fejemben, valami híd alatt mentünk, aztán magamhoz tértem, amikor áttettek egy másik járműbe. Emlékszem, hogy rugdalóztam és visítottam, karmoltam és haraptam, amíg az a fickó, aki a hónom alatt fogott, elejtett. Addig rugdalóztam és sikítoztam, amíg valami kemény dologgal fejbe vágtak. Utána semmire nem emlékszem, amikor magamhoz tértem, egy ágyhoz voltam kötözve egy máskülönben üres szobában. Felemeltem a fejemet, hogy körülnézzek, és akkor az a fiatal pasas megint rongyot nyomott az arcomba, és minden elsötétült. Ez az utolsó, ami eszembe jut a történtekből. – Még nem szabad megölnünk. Talán csak el kéne kábítani megint, hátha még fel kell ébresztenünk, hogy beszélni lehessen vele. – Rendben, akkor csináljuk! Érzem, hogy könnyek folynak végig az arcomon. Furcsán kívülállónak érzem magam, mintha valami pókháló választana el a valóságtól. Megpróbálom kinyitni a szememet, hogy lássam, mi történik, de képtelen vagyok rá. Még lélegezni is alig sikerül. Nehéz a mellkasom, és úgy érzem, mindjárt álomba merülök megint. Nincs erőm küzdeni, amikor a rongy közeledik az arcomhoz. Próbálom elfordítani a fejemet, de túl gyenge vagyok, túl erős a nyomás. Átfut a fejemen a gondolat, mint egy sűrűsödő ködön át, hogy akármi is az, amivel elkábítanak, talán végleges agykárosodást fog okozni. Apára gondolok… meg fog szakadni a szíve. Anyára gondolok… valami okot biztos talál majd az önelégültségre. Aztán Cashre gondolok… A csókjára, a mosolyára. Mindarra, amit nem mondtam el neki, és amit most már sosem fogok elmondani. Hogy lehettem ilyen gyáva? Miért nem mondtam el neki, hogy szeretem? Ömlenek a könnyeim, és lassan… minden… egyre… jobban… elsötétül. Elvesztem az eszméletemet.

24. Cash BIZTOS MEGSZEGTEM VAGY HÚSZ KÖZLEKEDÉSI SZABÁLYT, és a közbiztonság sem gyarapodott sokat attól, ahogy keresztülmotoroztam Atlantán. De hát sietnem kellett. Tudom, hogy nem illik ki-be szlalomozni a kocsik között, leállósávban száguldani, sávok között cikázni. Nyilván senkinek nem válik hasznára, ha nem érek oda Oliviához, mert felkenődöm egy fára vagy egy kamionra. De mindegy. Másra sem tudok gondolni, mint arra, hogy bánthatják, vagy hogy már bántották. Összeszorítom a fogamat dühömben. Ha csak egy ujjal is hozzá mertek nyúlni… Ha csak egy haja szála is görbült… Ha bármit tettek vele… Ha csak belegondolok, hogy az ilyen bűnözők mit tehetnek egy gyenge nővel, rosszul vagyok. Azzal vigasztalom magam, hogy még nem volt túl sok idejük. Még csak pár órája tartják fogva, mire odaérek. De szegény, túszul ejtett Oliviának biztos, hogy ezer évnek tűnik. És ez a te hibád, minek rángattad bele a zavarosba, az életedbe? Gyorsítok, még vészesebben száguldok, mintha versenyfutásban legyőzhetném a hibákat, amiket elkövettem. Persze ezt nem tehetem. Semmit sem tehetek, hogy visszafordítsam az eseményeket. Csak azt remélhetem, hogy a jövőre nézve megoldást találok. Hogy Olivia soha többet ne kerüljön veszélybe. Még akkor is, ha ezért bűncselekményt kell elkövetnem. Hogy a bűnözés útjára lépjek, az ellenkezik minden elvemmel, mindennel, amiben hiszek. De annyit mondhatok, hogy most már jobban megértem, mi vezérelte apámat. Amit tett, értünk tette. Még akkor is, ha hülyeség volt. Azt hiszem, ez csak azon múlik, van-e valaki, akiért az ember ilyen extrém dolgokra vetemedik. Van. Olivia. Mint egy rémálom, ami nyitott szemmel is kísért, lelki szemem előtt megjelenik, hogy Olivia sikoltozik, bűnözők kínozzák, megtépik a ruháját,

hozzáérnek a mocskos kezükkel. Ilyen esetben tök mindegy lenne, hogy mik az elveim, habozás nélkül ölnék, hogy megvédjem. Szemrebbenés nélkül. Talán megbánnám később, de ha ezzel tudnám őt megvédeni, akkor ezt tenném. Kavarog a gyomrom az idegességtől. A fogamat csikorgatom dühömben. Fáj az állkapcsom, annyira összeszorítom a fogamat. Úgy tombol bennem a bosszúvágy, mint egy vadállat, ami csak arra vár, hogy rávethesse magát az áldozatára. Még nagyobb gázt adok, hajtok, mint egy őrült. Az út maradék pár percében csak rémképek lebegnek a szemem előtt. Mire odaérek az utcához, amit Gavin említett, már annyira szétvet a harag, hogy úgy érzem, felrobbanok, ha nem téphetek szét valakit, ha nem verhetem halálra azokat, akik elrabolták Oliviát. Egy piros kisbusz mögött hagyom a motoromat, aztán lazán visszasétálok a kereszteződéshez, közel a helyhez, ahol Oliviát fogva tartják. Megállók a stoptáblánál, mindkét irányban alaposan körülnézek, de csak annyira vizsgálódom, hogy még ne legyen gyanús. Az utcán semmi különös. Egy viszonylag szegényebb környék, kisebb, egyszerűbb házak. Az út mentén meglehetősen rendezett, kicsi, kocka alakú téglaházak sorakoznak. A gyep is rendezett, de semmi látványos kert, semmi elegáns kerti bútor vagy kiegészítő, csak néhány bicikli az udvarokon. Ahogy a repedezett járdán, a nagyra nőtt fák között sétálok, azon gondolkodom, hogy itt könnyű névtelennek maradni. Kevés kocsi áll az utcán, akik éjszakai műszakban dolgoznak, azok már biztosan alszanak. A többi helyi lakos valószínűleg iskolában, munkahelyen van, úgyhogy a bűnözők azt csinálhatnak, amit akarnak, senkinek nem fog feltűnni, ha valaki sikoltozik. Meglátom Gavin Hummerét. Gyorsan végigpásztázom a környéket, ahogy közeledem. Amikor meggyőződtem róla, hogy senki nem figyel, kinyitom az ajtaját, és beülök. Gavin azonnal kést nyom a kezembe, tízcentis a penge, tökéletesen el lehet vele vágni valakinek a torkát, vagy megkéselni. Kérdés nélkül elveszem, és a csizmám szárába dugom, Gavin pedig eközben hangtompítót szerel egy Makarovra. – Irónia? – kérdem, arra utalva, hogy a fegyver orosz. Gavin elvigyorodik. – Na, mit tudsz? – kérdem.

– Nem sokkal többet, mint amit már mondtam. Ilyen házak között fényes nappal elég nehéz settenkedni. Ha fel tudtam volna készülni, akkor a kábeleket és a telefont ellenőrizném. De így még az is szerencse, hogy nálam van a cuccom. – Még szerencse, hogy paranoiás pöcs vagy. – Bizony. Különben nagy szarban lenne a barátnőd. – Mármint még nagyobb szarban. – Ja. De lehetne rosszabb. A pasasok, akik elrabolták, nem lesznek nagyon bonyolultak. Mondhatnám, hogy szerencsések voltunk, hogy neked ugyanakkor volt a találkád. Gondolom, arra jobban készültek. Nemcsak a csereüzletre, hanem arra is, hogy a tetemektől megszabaduljanak. Szóval ahhoz képest rendben vagyunk. Az sem baj, hogy ők a Bratva. Senki nem fogja tudni, mi történt a házban, amíg valamelyik nehézfiú el nem jön megnézni, miért nem veszik fel a csicskák a telefont. Jobb is, hogy az ilyen környéken az emberek inkább a saját dolgukkal foglalkoznak. – Egész délelőtt itt álltál, nem gondolod, hogy valaki esetleg felírta a rendszámodat, és baj lesz belőle? – Dehogyis. Párszor körbementem a háztömb körül, amikor láttam, hogy megállnak. Aztán feltettem az egyik lopott rendszámtáblámat. Mágnesesek, szóval simán felragadnak a valódi rendszámom fölé. Senki nem jön rá. Ha valaki felírja a rendszámot, és ha a rendőrség kíváncsi valamire, akkor tessék, a rendszám egy öreg pedofilé, aki Cantonban él – mereng Gavin, majd bólogat, és szigorú képet vág. – Azt hiszem, jó is lenne, ha valami ügy lenne a rendszámtáblával, a vén fasz megérdemelne mostanában egy látogatást a hatóságoktól. – Van terved? Amikor arra gondolok, hogy a tettek mezejére lépünk, adrenalin zúdul a vérembe. Úgy érzem, fel tudnék borítani egy buszt. – Csak nem be szeretnél menni? – cukkol Gavin. Oliviára gondolok, és a számba harapok. – Alig várom, hogy összetörjek pár csontot. Ha csak egy ujjal is hozzáértek… A szívem veszettül dobog, megpróbálom elűzni a rémképet, hogy Oliviát kékre-zöldre verték. – Le kell higgadnod, Cash. Rendesen kell csinálni a dolgot, vagy rosszul sülhet el.

Mély levegőt veszek és bólintok. – Tudom, tudom. Nem az aggaszt, hogy nekem bajom eshet. Csak Oliviát akarom kiszabadítani. Kurvára nem érdekel, mi történik velük, ha a jövőben békén hagyják őt. Gavinre pillantok, a fejét rázza. – Végleg – teszi hozzá vészjóslóan. Nem kis dolog, amire céloz. Pár feszült másodpercig egymásra nézünk, aztán bólintok. – Végleg. Újra elönt az adrenalin, és talán egy kicsit az ismeretlentől való félelem is. Nem a bűnözőktől félek. Attól sem, hogy Oliviát nem sikerül kiszabadítanom. Biztos, hogy kiszabadítom. Biztos, hogy biztonságba helyezem. Nincs más lehetőség. A következményektől félek. Elég közelről és a saját szememmel láttam, mi történhet, amikor az ilyen emberekkel szemben nem úgy sikerül a terv, mint kéne. Nem szokott jó vége lenni. Sőt, elég csúnya a vége. Többnyire minimum huszonöt év a következménye, vagy még rosszabb. – Na, akkor kezdjünk hozzá! Mi lenne, ha körbevinnél a háztömb körül, aztán kitennél valahol. Utána gyere vissza és parkolj le! Menj a bejárati ajtóhoz, én meg a hátsó ajtóhoz megyek! Biztos vagyok benne, hogy van hátsó ajtó. – Lehet, hogy ott valami meglepetés fogad. Ne feledd, hogy valószínűleg már figyelmeztették őket! – De nem tudják, hogy tudom, hol vannak. – Nem. Viszont biztosan felhívták őket, hogy változott a terv. Talán arra készülnek, hogy máshová viszik Oliviát, vagy… valamit tesznek vele. – Akkor gyerünk, befelé! – mondom, és érzem, hogy a torkom elszorul. Gavin indít, sebességbe rakja a Hummert. – Emeld fel a hátsó ülést! Van alatta egy tárolóhely. Találsz ott sapkát, kesztyűt, arcfestéket. Nem olyan, mint ha éjszaka mennénk, de legalább álcázhatjuk magunkat egy kicsit. Hátranyúlok, hogy felemeljem az ülést, de nem megy. – Van az üléshuzat alatt egy kis kar. Kitapogatom a kart, meghúzom, és az egyik ülés párnája felemelkedik. Alatta ott a tárolóhely. És tényleg van benne néhány sapka, kesztyű, festék meg más hasznos dolog. – A legjobb barátom gerilla – jelentem ki cinikusan, és kiveszem, ami

kell. – Akár örülhetnél is neki. Visszacsukom az ülést az eredeti helyére, és előrefordulok. Gavinre nézek, ő visszanéz és bólintok. – Örülök, haver. Hálásabb vagyok, mint gondolnád. Gavin is bólint. Tudja, hogy őszintén mondtam. Látom az arcán. Olyan, mintha testvérek lennénk. Mindketten menekülnénk a múltunk elől, mindketten extrém tettekre is képesek vagyunk a szeretteinkért, és valószínű, hogy mindketten fiatalon fogunk elpatkolni. Ez megalapoz egy barátságot. Sokkal inkább, mint a közös focicsapat vagy az együtt töltött egyetemi évek. Kinyitom a kis, kerek tégelyt, amiben az arcfesték van. Koromfekete trutyi, cipőpasztára hasonlít, csak zsírosabb. A napellenző tükrébe nézve a két ujjammal elkezdem az arcomra kenni, amíg nagyjából álcázom az arcvonásaimat. Felveszem a sapkát, mélyen a szemembe húzom, aztán felveszem a kesztyűt is. Gavin lassít a ház mögötti utcában. – Ha az udvarban vagyok, fütyülök. Hajtsd le a fejed, a kezed legyen a zsebedben! Figyelj magad köré! Csak óvatosan odabent! – Kösz, haver. Te is vigyázz magadra! – A kocsikulcsot a lábtörlő alatt hagyom. Találd meg Oliviát, és amint lehet, húzz el vele innen! – Tessék – nyújtom át a motorom kulcsát Gavinnek. – A piros minibusz mögött állok, egy utcával odébb. Találkozunk a lakásomon – azzal a kilincs felé nyúlok. – Találkozunk a túloldalon. Gavin mosolyog, és mielőtt kiszállok a Hummerből, még kezet rázunk. Lehajtott fejjel, zsebre tett kézzel, lassan megyek végig a járdán, ahhoz a házhoz, ami amögött van, ahol Oliviát fogva tartják. Lazán átmegyek az udvarán, elmegyek a ház oldala mellett, óvatosan megközelítve a célt. Hallom, ahogy a Hummer motorja felbőg, hogy Gavin lejjebb vigye a kocsit az utcában. Lassítok, hogy legyen ideje a bejárati ajtóhoz érni. Megállók, úgy teszek, mintha cipőt kötnék, aminek semmi értelme, mert csizma van rajtam. De hitelesnek tűnik, ha valaki elég messziről figyel, bár remélem, senki nem néz. Hallom Gavin lépteit a járdán, majd felhangzik valami halk fütyörészés. A hátsó udvarba megyek, az ajtóhoz. Régi faajtó, nem lehet nehéz berúgni.

Hallom a csengőt, aztán halk hangokat, majd lépteket. Puszta kíváncsiságból megpróbálom lenyomni a kilincset, hátha. Persze kulcsra van zárva. Nincs szerencsém. Ilyesmi csak a filmekben van. Hallom, hogy Gavin akcióba lépett, mert egy férfi felkiált: – Mi a fasz?! Felemelem a lábam, és akkorát rúgok a kilincs alá, amekkorát csak tudok. Úgy van, ahogy sejtettem. Régi a ház, az ajtókeret könnyen törik, egy rúgással nyitva is az ajtó. Ahogy belépek, a konyhában döbbent arccal mered rám az ajtó romjai mögül Olivia egyik fogvatartója. Fiatal, főiskolás korú srác, de ettől még nincs lelkifurdalásom, ahogy félholtra verem. Nem számított rá. Két ütés, és már el is ájult. Nem nagy ügy. Átlépek a földre zuhant palin, és a bejárati ajtó felé pillantok, Gavin épp egy másik Bratva-bérencet ütlegel. Úgy tűnik, jól boldogul vele, úgyhogy elindulok megkeresni Oliviát. Jobbra egy kis előszoba van. Három csukott ajtó sorakozik egymás mellett. Olivia bármelyik szobában lehet. Az előszoba végén is ajtó van, vagy a pincébe vezető lépcső van mögötte, vagy talán gardrób. Gyorsan kinyitom az első ajtót, a legközelebbit. Csak egy villanásszerű mozdulatot látok, és valaki máris gyomorszájon vág. Sikerül ököllel tökön ütnöm, nyög egyet, és összeesik. Belerúgok a bordáiba, aztán mellé térdelek, és az arcába könyökölök. A feje oldalra csuklik. Még egyet azért behúzok neki a biztonság kedvéért. Ezek szerint többen vannak, mint ahogy Gavin gondolta. Körülnézek a kis hálószobában. Üres, kivéve egy kopott, zöld kanapét és egy tévét egy műanyag dobozon. Kimegyek, és a következő ajtóhoz indulok, immár óvatosabban. Lenyomom a kilincset, nyitom az ajtót és hátralépek. A lövést egy másodperccel korábban hallom meg, mint ahogy a vállamat súroló golyót érzem. De ez sem elég hozzá, hogy megállítson. A következő golyó viszont a bordámnál sért fel, baloldalt. Lelassulok, kurvára fáj, de még sikerül rávetnem magam a fickóra a szoba túloldalán, mielőtt megint lőni tudna.

A földre zuhanunk, leesik a sapkám, ahogy minden erőmet bevetem, hogy leterítsem. Nem egyszerű, mert a sebhelyes faszi sokkal nagyobb, mint a másik kettő volt. Amint fölé kerekedtem, lefejelem az orrát. A szívverésemnél is hangosabb, ahogy a csont reccsen, és a pasas felkiált meglepetésében és fájdalmában. Mielőtt még bármit tenni tudna, megjelenik Gavin, és megáll a fejénél. Lehajol, és a karját a fickó álla alá szorítja. Szorítja, de még hogy. A maffiózó megpróbálja lefejteni Gavin vastag karját, de nem sikerül neki. Gavin erős, mint egy bivaly, és sokkal vérszomjasabb, ha valaki ujjat húz vele. Szóval nem érdemes. A Bratvának sem. Felállók a maffiózóról, biccentek Gavinnek, és az ajtó felé indulok. Már csak két szobában lehet Olivia. Valahol itt kell lennie.

25. Olivia KEZDEK MAGAMHOZ TÉRNI. Egy hangos durranást hallok, aztán valami dörömbölést a falon. Tudom, hol vagyok, mármint annyit, hogy túsz vagyok… valahol. Furcsa, összefüggéstelen emlékem van a félelemről, ami a szívembe markolt, amikor a kábító rongyot utoljára az orrom alá nyomták. Felismerem a zajt: lövés. Tudom, hogy különös, de először meg sem ijedek. Megkönnyebbülök, hogy felismerem a hangot, hogy tudom, honnan jön, hogy azonnal észlelek mindent. Az agyam tehát elvileg normálisan működik. Egyelőre még nem lettem félhülye ettől a szertől. Még egy lövés. És vele a logikus reakcióm is megérkezik. A félelem? Nem egészen. Inkább nevezném zsigerig fagyasztó rettegésnek. Ráadásul mozdulni sem tudok, semmit nem tehetek, akármi is történik. Ráébredek, hogy teljesen tehetetlen vagyok, másoktól függ a sorsom, én még megszólalni sem vagyok képes. Ginger bezzeg nincs itt, pedig most jól jönne. Valahol a fejemben felnevetek. Énemnek egy rajtam kívülálló része aggódni kezd, hogy mégis mi annyira vicces egy ilyen pillanatban. Megbolondultam? Hallucinálok? Megpróbálom nyitva tartani a szememet. Álmosan pislogok, nehéz a szemhéjam. A plafonra meredek, ami elúszik, miközben émelyegni kezd a gyomrom. Egy pillanatra lehunyom a szememet, aztán alig bírom kinyitni. Ismét puffanásokat hallok, aztán nehéz lépteket. A szívem hevesen dobog, rám tör a pánik. Értem jönnek! Úristen, értem jönnek! Megpróbálom összeszedni leszedált testem minden erejét, felemelem a fejemet a lapos, büdös párnáról, és körülnézek. Kicsi, alig bútorozott szobában vagyok. Egyedül. Balra ott egy ablak. Nem is érzem a könnyeimet, csak azt veszem észre, hogy elhomályosodik a szemem. Ha el tudnék kecmeregni az ablakig… ha

kijuthatnék… kiszabadulnék… Valaki talán segítene… Mély levegőt veszek, behajlítom a karomat, magam alá támasztom a könyökömet, és megpróbálok valahogy felegyenesedni. De amint ránehezedem a kezemre, össze is csuklóm, mint egy puding. Hiába próbálkozom. Teljesen elkeserít a kilátástalan, reménytelen helyzetem. Viszont minél hosszabb ideig vagyok magamnál a kábító rongyok nélkül, annál élesebb az emlékezetem. És annál jobban eluralkodik rajtam a pánik. Azzal biztatom magamat, hogy újra meg újra meg fogom próbálni, de hirtelen hangos puffanásokat hallok az ajtóból. Fadarabok repülnek szerteszét, kidől az ajtó, valaki átzuhan rajta. Küszködöm, hogy felfogjam, amit látok. Egy ismeretlen, magas, göndör barna hajú férfi hatalmas csattanással az ágy mellett landol. Az ajtó felé nézek, a szívem a torkomban dobog… és egy csodálatos hallucináció jelenik meg a szemem előtt. Cash áll ott, mint egy viharfelhő. Az arcára fekete paszta van mázolva, és vicsorog dühében. Szilaj. Haragos. Mennyei! Egy másodperc töredékéig összenézünk. Látom az indulatát, az eltökéltségét, azt, hogy szinte pattanásig feszül benne a húr. De látom a megkönnyebbülést is, és még valamit, amitől elolvad a szívem. Aztán visszafordítja a figyelmét az ágy lábához. Letérdel és morog, miközben meg sem áll az ökle. A puffanó, csattanó, reccsenő hangok megrémítenek. Lelki szemeim előtt meg jelenik egy véres, szétvert arc, amit Cash ökle tovább püföl. De nem tudom sajnálni a fickót. Sőt, ha meg tudnék mozdulni, segítenék a verésben, hadd zírozzuk ki belőle még a szart is. Másodpercek telnek el csupán, és Cash feláll, az ágyhoz siet. Az egész annyira szürreális… aztán leguggol, az arcát az arcom fölé hajtja, és az ujjai hegyével nagyon gyengéden megérinti. – Nem bántottak? Jól vagy? – suttogja. Fájdalom sugárzik belőle. Látom, hogy mardossa a bűntudat. Úgy gondolja, az egész az ő hibája. – Most már minden rendben – felelem. Egy pillanatra lehunyja a szemét. Amikor kinyitja, az egész lelke ott tükröződik benne. – Istenem… Olivia, én nem tudtam… azt hittem… ha veled valami

történt volna… – Semmi bajom – mondom, bár nem tudom, így van-e. Csak úgy érzem, meg kell nyugtatnom Casht, enyhítenem kell a fájdalmát. Látom, ahogy működésbe lép a józan esze. – El kell tűnnünk innen! Tudom, hogy igaza van, és lassan kezd elmúlni a kábító anyag hatása, de azt hiszem, még nem tudnék járni. – Fel tudsz segíteni? Cash morcosan összevonja a szemöldökét – Felsegíteni?! – kérdi, mintha megsértettem volna. Nem igazán értem, de nincs időm faggatózni. Cash felkap, a karjaiba emel. Az, hogy a karjaiban tart, azonnal megnyugtat, mintha megint nyugtatót kaptam volna, csak most egészen másmilyet. Repülni tudnék, táncolni, sírni, élni, halni. Itt van benne, a rosszfiúságában és a csodálatos szívében az egész világom. Valahogy… megtörtént. Szerelmes lettem. Mint még soha. Ő a lelki társam. Életem szerelme. A hősöm. Egy szempillantás alatt megértem, hogy engem sosem törtek meg a rosszfiúk. Sosem törte össze a szívemet, aki megcsalt. Sosem csapott be, aki játszott velem. Mert sosem éreztem irántuk olyan erősen, hogy az tényleg hatással legyen rám hosszabb távon. Igen, a büszkeségemet megsértették, kicsit packáztak a szívemmel, az önbecsülésembe is belegázoltak valamelyest, de mindez semmi ahhoz képest, amit akkor éreztem volna, ha elveszítem Casht. Amit viszont megtanultam az elrontott kapcsolataimból, az az, hogy nem bízom könnyen senkiben. Eddig ezt a férfiakra fogtam. Minden tragikusan félresikerült szerelmi kapcsolatot arra fogtam, hogy a pasi rosszfiú, szoknyapecér… pedig a hiba bennem volt. Tudat alatt olyan férfiakat választottam, akik bebizonyították, mennyire nem érdemes rosszfiúkkal kezdeni, ahelyett, hogy a saját hiányosságaimat, a saját félelmeimet észrevettem volna. És ez jó kis kibúvó volt egészen addig, amíg nem találkoztam Cashsel. O felrúgta a szabályokat, az én szabályaimat is. Nem adott okot, hogy elfussak. Okot ad, hogy kitartsak mellette. Csak épp össze kell szednem hozzá a bátorságomat, és elfogadni, hogy lehetséges, hogy nem fog működni a dolog, és megkockáztatni, hogy fájhat. Cash olyasmit ad nekem, amiért érdemes kockáztatni, csak hinnem kell benne.

Ezúttal igazán. De be merném vállalni? Ki tudnám-e mondani, hogy szeretem, és komolyan is gondolom, akkor is, ha nem vagyunk életveszélyben? Akkor is, ha nem kell félnünk a végtől? Vajon meg tudom-e nyitni előtte a szívemet, meg merem-e kockáztatni, hogy sebezhetővé válók? Egyetlen pillanat alatt sikerült a ködben kóválygó elmémet a zavarodott bizonytalanság útvesztőjébe kergetnem, miközben Cash az arcomat fürkészi. Hálás kis mosollyal a mellkasára hajtom a fejemet, ő pedig a karjában tartva kivisz a szobából. Lesz még idő a gondolkodásra, a tépelődésre, a vallomásokra később. Remélem. Érzem, ahogy az ajka a hajamat súrolja, és hallom, ahogy felsóhajt, mielőtt kimenekít. Három lépéssel átsiet a szobán, ki az előszobába. Megáll az első ajtónál, benéz, aztán ugyanezt teszi a másodiknál is. Amikor meggyőződött róla, hogy üres, a falnak fordítja a hátát, és a rövid előszoba végén beszűrődő fény felé indul. Gavin botlik belénk, ijedtemben nyikkanok egyet. Az arca ugyanúgy be van mázolva, mint Cash arca, a sötét festéktől még élénkebb a szeme színe. De most nem a megszokott, szexis, csillogó, pajkos pillantást látom. Most hideg a tekintete, komoly és… vészjósló. Szinte olyan, mintha az ismerős arc mögött egy másik személyiség rejtőzne. – Minden rendben vele? – kérdi Cashtől, és felém biccent. – Asszem. Majd otthon megvizsgálom. – Én is jövök mindjárt. Csak van egy kis… takarítanivaló. Azzal Gavin szó nélkül bemegy a jobbra eső szobába, és a kezénél fogva vonszolni kezd egy összevert férfit az előszoba felé. Cash előtte halad, az ajtóhoz siet. A válla fölött figyelem Gavint. Az eszméletlen férfit Gavin a nappaliba húzza, ahol semmi más bútor nincs, csak egy régi, barna kanapé. A mozdulatlan testet a kanapé mellé helyezi, ahol már sorban fekszik több eszméletlen ember. Úgy vannak felsorakoztatva, váll váll mellett, mint egy bizarr, vízszintes tűzvonal. Végigfut rajtam a hideg, ahogy arra gondolok, mi lesz velük vajon. Rádöbbenek, hogy akármennyire is gyűlölöm őket, amiért fogva tartottak, mégsem akarom tudni, milyen sors vár rájuk. Azt hiszem, jobb, ha el sem képzelem. Odakint Cash egy kicsit megáll az udvaron, hogy körülnézzen. Amikor megpillantja, amit keresett, még hosszú lábaihoz képest is erős tempóban

halad végig az utcán. Meglátom Gavin terepjáróját, és hallom az ajtónyitó kattanását. Cash gyorsan kinyitja nekem az utasoldali ajtót, és olyan szívbe markoló gyengédséggel tesz az ülésbe, hogy könnybe lábad a szemem. Még a biztonsági övemet is becsatolja. Felemeli a fejét, és a szemembe néz. Nagyon fáradtak tűnik, de megkönnyebbültnek is. Féloldalas mosollyal, halkan szól: – Pihenj, bébi! Biztonságban vagy. Az ajka a számhoz ér, aztán becsukja az ajtót. Mielőtt még beülne a vezetőülésbe, én már alszom.

26. Cash IDEGESEN MARKOLOM A KORMÁNYT. Picsogok, mint egy hülye liba! Már egy ideje a kocsiban vagyunk, az adrenalin alábbhagyott, és most csak Olivia jár a fejemben. Legalább százszor néztem már rá, ahogy alszik. Vagy többször. Igazából alig veszem le róla a szememet. Annyira szép, és én annyira… örülök, hogy látom. Bár nem voltam hajlandó arra gondolni, hogy esetleg nem sikerül élve és épségben kimenekítenem őt ebből az egészből, de valamilyen szinten biztosan aggódtam ezen. Most pedig hol örvendezem, amiért semmi baja, hol pedig fogadkozom magamban, hogy soha nem engedem, hogy bántódása essen. A mai nap volt az első lépés. Nash videójával nyertünk némi időt. Gavin elintézte a csicskákat, és amit tett, az egyértelmű, bár igen veszélyes üzenet. Most ideje a nagykutyákat is elintézni, hogy soha többet senkinek ne legyen oka Oliviát fenyegetni, hacsak nem akarják az életüket kockáztatni.

Még mindig reménykedem, hogy érkezik valami hasznos segítség, válaszként a második hirdetésre, amit apa tanácsára feladtam. Ha nem, akkor azt kell kihasználni, ami van, és ki kell dolgozni valami tervet. Most, hogy Olivia biztonságban van, talán sikerül valami okosat kieszelnem. Ismét az anyósülés felé pillantok. Békésen alszik mellettem. Kinyújtom a kezem, hogy megsimogassam, de aztán inkább nem teszem, nehogy felébresszem. Annyira, de annyira meg akarom érinteni! Szinte muszáj, hogy érezzem, hogy tudjam, tényleg itt van velem, tényleg semmi baja. Nevetséges vagyok. Úristen! Ha ez az érzelgősség nem múlik el, hát tuti petefészkem fog nőni.

De nem tudom, mitől múlna el. Sosem akartam így érezni egy nő iránt. Most sem vagyok biztos benne, hogy akarok. De abban szintén nem vagyok biztos, hogy ez mennyire döntés kérdése. Szinte olyan, mintha Olivia megbabonázott volna. És ez nem tetszik, nem akarok ennyire tehetetlen lenni, ennyire elkötelezett, ennyire… érzelmes. Sosem akarom magamat teljességgel átadni egy nőnek. Soha. Eltökélten összeszorítom a fogamat, és a szememet előreszegezem. Az utat nézem. Nem Oliviát. Olivia édesdeden alszik az ágyamban, amikor két órával később Gavin is befut. Kimegyünk az irodámba beszélni, hogy fel ne ébresszük. – Hogy van Olivia? – Még alszik. Teljesen ki van merülve. – Mindannyian ki vagyunk merülve, haver. Főleg te. Szarul nézel ki. – Köszi, Gav. Rád mindig számíthatok, hogy tök fölösleges megjegyzésekkel szórakoztass. Most megint olyan a vigyora, mint lenni szokott; gondtalan. Azért annyira profi a munkájában, mert simán együtt tud élni azzal, amit csinált (és most is csinál). Fekete-fehéren látja a világot. Jók és rosszak, élet és halál. De jó ember. Tényleg az. Csak épp nem tolerálja a gengsztereket, bár valószínűleg a világ összes rendőre annak tartaná őt is. Nem érdemes szépíteni: Gavin légiós volt. Bérgyilkos. Csak épp olyan bérgyilkos, akinek van lelkiismerete. És a jóisten irgalmazzon, ha te épp a másik oldalon állsz. – Csak azt mondom, amit látok – feleli Gavin ártatlanul. – Hogy ment? Volt valami baj? Gavin lehuppan a székre az íróasztal mögé, és keresztbe rakja a lábát. Összefonja az ujjait a feje mögött, és úgy felel: – Semmi. Mindegyik kapott két golyót a homlokába. Azt hiszem, világos az üzenet. Bólintok. Nem is tudom, mit mondhatnék. Amit értem tett, amit értünk tett, Oliviáért, az több, mint amire valaha is kérni mertem volna. És ő megtette. Amikor szükségem volt rá, kérdés nélkül mellém állt. Gavin egyike azon keveseknek, akikben teljesen megbízom. Mostanra már testvérek lettünk, annyi mindenen mentünk keresztül. – Köszönöm, haver. Nem is tudom elmondani… csak… – Tudom, haver, tudom – feleli tárgyilagosan. Aztán krákog, és témát

vált. – Felhívtam az anyját. – Micsoda? – Muszáj volt. A lánya eltűnt. Az ő kocsijában. El kellett mondanom neki, hogy Olivia veszélyben van, különben nem árulta volna el, hová ment, és miféle járgánnyal. – Úristen – temetem a kezembe az arcomat. – És mit mondott? – Először nem hiszem, hogy hitt nekem. Az a nő egy sárkány. Azt gondolja, minden pasas ellenség, és megpróbálja Oliviát elmarni mindenkitől, akit bemutat neki. Nem lopta be magát a szívembe. – Lehet, hogy csak veled volt ilyen. Vagy nem lehet? – Viccelsz? Ezzel a bájos pofikámmal? A mamák imádnak! De még mennyire, hogy imádnak! – teszi hozzá hamiskás vigyorral. El is hiszem neki. Gavin tényleg jóképű fickó, elbűvölő tud lenni, meg ott az ausztrál akcentus is… a nők odavannak érte. De ez hidegen hagy, amíg Oliviát is hidegen hagyja. – Mit mondtál neki? – Azt, hogy Olivia biztonságban van, és az Escalade a főiskola területe melletti híd alatt parkol, a felüljárónál. – Remek! Tuti, hogy a rendőrségre fog menni. – Nem fog. Mondtam neki, hogy ez lenne a legrosszabb, amit tehet, mert akkor felhívja magára ezeknek az embereknek a figyelmét. Azt meg tuti nem akarja. Szerintem felfogta a szitut. Kurva önző a vén sárkány. Nem hallgatott volna rám, ha a saját biztonságát nem félti. – Jó, a lényeg, hogy nem csinál hülyeséget. – Majd te is… magyarázd el neki, miért kell a rendőrséget kihagyni ebből. – Én ugyan nem magyarázok neki semmit. Minek hívnám fel, ha te már megtetted? Nem is ismerem. – Nem kell felhívnod. Este eljön, hogy meggyőződjön a lánya hogylétéről. Miután mindent elrendezett a kocsijával. – Micsoda? Idejön? – kérdezem, szinte vinnyogva a sokktól. Gavin vigyorog. – Mi van? Valaki tökön rúgott? Mit nyávogsz? – Izé… ha minden igaz, amit Olivia az anyjáról mesélt, akkor majd ő kikészíti a tökömet, ha itt lesz. De nem úgy, ahogy azt te emlegetted. – Haver, jobb, ha az a nő távol tartja magát a töködtől. Örökre. Szigorú tilalom alatt. Ha az a sárkány hozzányúl, leesik. Leszárad. Ez tuti biztos.

– És most ide fog jönni… Igazából egyáltalán nem akartam találkozni Olivia anyjával, de úgy gondoltam, hogy ha mindenképp muszáj, akkor azt ennél sokkal civilizáltabb körülmények között ejthetjük meg. – A picsába. – Nashről tudsz valamit? – Nem, de már itt kéne… – Itt is van! – vág közbe Nash, kitárja az iroda ajtaját, és belép. – Látom, sikerült egy darabban hazahoznod a hercegkisasszonyt. Összeszorított foggal elengedem a beszólást a fülem mellett. Azt hittem, sikerült megegyeznünk, hogy normálisan szólunk egymáshoz, de úgy tűnik, nem sokáig tartott. Azon tűnődöm, vajon mikor lett a testvéremből ekkora seggfej. – Sikerült Marissát elvinned az apjához? – Aha. De az biztos, hogy a csajnak nincs ki a négy kereke. – Miért? Mi történt? – A hátsó ülésen hagytam, amíg oda nem értünk az apjához. Nem sokat beszélt útközben. Lehet, hogy elájult, vagy valami, nem tudom. De amikor kioldottam a kötelet, és levettem róla a kendőt, amivel a szemét bekötötték, és meglátott, azt hiszem, begolyózott egy kicsit. Elkezdett bőgni, és átölelte a nyakamat. Sajnáltam a szerencsétlent. Asszem, ha ebből a sokkból kijön, átkozni fogja a napot, amikor téged megismert. Megint ökölbe szorul a kezem, de nem szólok be. – Ott volt az apja? Mondott valamit? – Ott volt, de nem volt ideje beszélni velem. Marissát az ajtóhoz vittem, felkísértem volna a szobájába, de lejött az apja, szóval otthagytam őket. – És egyikük sem mondott semmit? – Ahogy kifelé mentem, hallottam, hogy az apja megkérdezi tőle, mi a franc folyik itt, de ezen kívül nem tudom. Becsuktam az ajtót, és leléptem. – Hát, ez is egy megoldás, ha úgy vesszük. Tudhattam volna, hogy nem várhatok tapintatot és megértést egy ilyen faszfejtől. – Igazán megtisztelő itt ülni, és várni, hogy mikor ugrotok egymásnak, de inkább elmegyek aludni – mondja Gavin. Feláll, nyújtózkodik, köröz a vállával. – Mindenkire ráfér egy kis alvás. – Nem fogok kidőlni a kanapén, úgyhogy kölcsönvenném a kocsidat

és a lakást a belvárosban – közli Nash. – Rendben. Érezd otthon magad – mondom. Jobb is így, hogy nincs mellettem. Amikor ilyen hangulatában van, úgyis csak a baj van vele. – Köszi, tesó! Cinikus a hangja. Nem tudom, mi történt az utóbbi pár órában, hogy megint rájött a faszság, de valami biztos nem stimmel. – Nyitás előtt visszajövök, dolgozom egy kicsit, és átnézzük az időbeosztást – mondja Gavin, és kinyitja a lakásomba vezető ajtót. – Oké. Pihenj, haver! És köszönöm még egyszer! Gavin biccent, én pedig kevés lelkesedéssel a testvéremhez fordulok. – Te is pihenj, Nash! Nagy meglepetésemre nem kötözködik, csak bólint. Szerencsétlen pöcs, biztos bipoláris, vagy ilyesmi. Zavarosabb, mint egy nő. Követem őket, és bezárom utánuk a kaput. Hallom, hogy Nash elhajt a BMW-vel, aztán visszamegyek a hálószobába. Megállók az ajtóban, és Oliviát nézem. Annyira édesdeden alszik, olyan békés, és olyan élő, hogy én is lenyugszom lassacskán. Pár perc múlva érzem, hogy kezd kijönni rajtam az előző tizenkét óra hatása. Sajognak az izmaim a feszültségtől és a sok verekedéstől is. A fejem is fáj, valószínűleg attól, ahogy a harmadik maffiózócsicskást lefejeltem. Meg a két golyó sem tett jót, ahol felsértették a bőrömet, ott élesen csíp, főleg a bordámnál. Olivia nyöszörög álmában, és belém nyilall a bűntudat. Meg valami más is, amit nem igazán tudok hova tenni, és nem igazán örülök neki. Nagyon úgy érzem, gyengeség, gyengédség. Nem akarom, hogy elgyengüljek bárki miatt. A gyengeség sebezhetővé tesz, fájdalmakat, veszteségeket hoz. Abból egy életre elegem van. Szóval jobb lesz, ha Oliviát nem engedem túl közel, hanem biztonságos távolságban maradva folytatom a kapcsolatunkat. Megfordulok, és a fürdőszobába megyek. A zuhanyt olyan forróra állítom, amennyire csak bírom. Levetkőzöm, és a vízsugár alá lépek. A forró víz végigfolyik az arcomon, a mellkasomon. Csak percek múlva fordulok úgy, hogy a vállamat is érje. Közben azon gondolkodom, hogyan ne kötődjek Oliviához túlságosan. Nem is annyira hallom, mint érzem, hogy itt van. Egy perce még a fejemben, aztán kinyitom a szememet, és ott áll előttem. Pucéran. Álmosan.

Szexisen. Megszólalnék, de a számra teszi az ujját. Szórakozottan cirógatja az ajkamat. Kinyújtom a nyelvem, megnyalom a kezét. Eltátja a száját. A szemembe néz, és megsimogatja a nyelvem hegyét. Megharapom. Elkerekedik a szeme. Nem harapok nagyot, csak épp egy kicsit, csak annyira, hogy megérezze, hogy végigbizseregjen tőle, még a lábai között is. És a tekintetéből úgy látom, pontosan ott bizsereg. A zuhany csobog, de azért hallom, hogy felsóhajt. Tudom, hogy ő akar kezdeményezni, hogy a kezében akarja tartani az eseményeket, de úgyis mindig én hozom ki belőle, én irányítok. Ő pedig imádja, kívánja. Elengedem az ujját. Vándorútra indul az államon, a nyakamon, aztán a bal vállamon. Összevonja a szemöldökét, ahogy végigsimít ott, ahol az első golyó felsértette a bőrömet. Odahajol, és nagyon gyengéden megcsókolja. Felegyenesedik, és a mellkasomat fürkészi. Amikor meglátja, hogy a második golyó az oldalamon sebzett meg, felnéz, és a homlokát ráncolja. – Kétszer lőttek rád. Mert értem jöttél. Vállat vonok. – Nem nagy ügy, nem lőttek szíven. Olivia egy pillanatra lehunyja a szemét. Amikor kinyitja, rettegést látok a szemében, amit a szavaim okoztak. Meg akarom vigasztalni, fel akarom vidítani. – Nem tehetsz róla. Azzal dúdolni kezdem a Bon Jovi-dalt, de átköltve: NOT Shot through the heart, and you’re NOT to blame, you DON’T give love a bad name. Nem lőttek szíven, nem tehetsz róla, és nem keseríted meg a szerelmet. Nézem az arcát, látom, hogy felismeri a dalt, ismeri a Bon Joviverziót. A szexmaraton-hétvégén, amikor utánamentem az apjához, egyszer megemlítette, miközben zihálva feküdtünk az ágyban, hogy az apja imádja a régi rockzenét. Ő is ezt hallgatta gyerekkorában, és neki is tetszik. Ezt is szeretem benne. – Örülök, hogy nem rólam szól a dal – mosolyog. Máris vidámabb, ahogy évődünk. – Nem bizony. Ha lenne dal, ami rólad szól, az a Little Red Corvette. – Nem is vagyok olyan! – Szerinted nem. Szerintem igen. Látom benned a tüzet, a vadságot, a szilajságot, amit rejtegetsz és letagadsz. De majd én elővarázsolom. Ez a

küldetésem. – A küldetésed? – Az hát. Megsimogatom a puha, telt száját. Elcsendesedünk. Most megint gondterheltnek tűnik. És nagyon fáradtnak. – Gyere ide – hívom, és mögé lépek, a háta a mellkasomhoz ér, a meleg víz végigfolyik a testén. – Majd én felvidítalak. Nem ellenkezik.

27. Olivia VALAMI CSENG, és én kizökkenek a gondtalanul kellemes pihenésből. Amikor kinyitom a szememet, Casht pillantom meg, amint pucéran felkel az ágyból, és a fürdőszobába indul a farmeréért. Ahogy visszafelé keresztülsétál a szobán az ajtóhoz, meglátja, hogy bámulom. – Na, van valami, ami tetszik? – kérdi vigyorogva. Visszamosolygok, és felvonom a szemöldökömet. Visszajön az ágyba. Lehúzza a paplant, fölém hajol, végigsimítja a combomat, közben pedig a szájába veszi a mellbimbómat. Elakad a lélegzetem. Máris készen állok… de ő megáll, amikor az ujjai már fájdalmasan közel járnak ahhoz, ahol legjobban akarom az érintését. Felemeli a fejét, és nagyon pajkosan, ígéretesen mosolyog rám. – Csak gondold tovább, amíg visszajövök – azzal kis puszit ad a számra, és a garázs felé indul. Fekszem az ágyban, és vigyorgok, mint egy jóllakott macska, amikor hirtelen Ginger hangját hallom. – Itt van Liv? – Igen. Szeretnél beszélni vele? – feleli Cash. – Naná. Nem azért vezettem órákat, hogy feltegyek egy egyszerű kérdést. Kivéve, ha te teszel róla, hogy érdemes legyen. Vigyorogva megrázom a fejemet. Szinte látom, hogy mosolyog Ginger, miközben Cash mellkasán élesíti vacskakarmait. Cash a döbbenettől szóhoz se jut, tehát Ginger folytatja: – Szóval, hol van az az elveszett nőszemély? Halálra rémített! Ránézek az órára. Nem csoda, hogy aggódott. Este hét körül jár az idő. Nagyobbat aludtam, mint gondoltam volna. Magam köré csavarom a paplant, és felülök, amikor Ginger belép a hálószobába. – Hát itt vagy! – kiabál, és élénken gesztikulál hozzá. – Gondoltam mindjárt. Én itt hülyére aggódom magamat, te meg orgazmusok sorozatát

élvezed egy görög istenség farkán. Na, szép, mondhatom. – Bocs, Ginger. Nem akartam aggodalmat okozni. A szar kis telefon, amit most használok… már alig várom, hogy visszakapjam a sajátomat. – Na persze, majd biztos elhiszem. De hát én is hazudnék, ha ilyen ínyencfalattal tölthetném az időmet. Mosolyogva az ágy szélére ül, úgy folytatja: – Semmi gond. Sőt, nagyon örülök, hogy ilyen csodás Jancsi gondoskodik a… mézeskalács házikódról, Juliska – mondja, és közelebb hajol, úgy suttogja: – Ugye jól sejtem, hogy hihetetlen jancsija van? Nem válaszolok, csak vigyorgok. Ginger hátradől, és megköszörüli a torkát. – Mindjárt gondoltam. Isten nem hagyja, hogy egy ilyen pasin valami hiányosság maradjon – mutat Cash felé. Cash az ajtóban lődörög, és láthatóan már unja Ginger jelenlétét. – Nem, nincs rajta semmi hiányosság – dicsekszem. – Te kis szuka, minek csigázol? Hol a másik? Hiszen ikrek. Biztos a másik is ugyanilyen pompázatos darab, csak kevésbé… van komoly kapcsolatban. Ginger rám vigyorog, én pedig vágok egy grimaszt. Hallom, hogy kinyílik az ajtó. Látom, amint Cash a garázs felé fordul, aztán egy másik hang is megszólal. – Remélem, rosszkor jöttem – mondja Nash érdesen. Belép, és rám pillant. – Te mázlista! Imádom az olyan csajokat, akiket nem zavar a társaság. Bizseregni kezd az arcom, biztosan rákvörös lettem attól, amit ezek szerint feltételez rólam. Mielőtt még bárki megszólalna, Ginger tágra nyílt szemmel fordul hozzám. – Micsoda?! Hát hármas ikrek?! Ginger Nasht méregeti, én elkapom Cash tekintetét. Komoly maradok, amíg rám nem kacsint. Akkor nem bírom tovább. Mindketten hahotázni kezdünk. – Mi az? – kérdi Ginger. Rám néz, összehúzza a szemét, és felkiált: – Te szándékosan rejtegetted őket előlem! Te perverz kis nőszemély! – azzal átölel, és egy pillanatra elhallgat. – Hát… én ugyan álmomban sem gondoltam volna, hogy az édesnégyes bejön neked… méghozzá hármas ikrekkel! Végigmér, és szélesen mosolyog.

– Akkor mostantól hivatalosan is kibújtak a karmaid. Persze még nem teljes értékű vacskakarmok. Ahhoz még fiatal vagy. De mindenképpen kitüntetést érdemelsz, hogy ennyi Jancsi előtt is nyitva áll a mézeskalács házikód. Annyira büszke vagyok rád! – teszi hozzá drámai hangon, és a szája elé kapja a kezét. Festett körmei mögül pajzánul vigyorog rám. – Úristen… Ginger, te javíthatatlan vagy. Ginger elengedi a kezét, és abbahagyja a hatásvadászatot. – Tudom. De hát engem ezért szeretnek – azzal feláll, és megigazítja rövidke szoknyáját. – Nos, fiúk, örültem a szerencsének, de azt hiszem, most kicsit sokan lennénk. Senkit nem akarok lesokkolni a tökéletességemmel. Majd talán legközelebb. Ginger riszálva távozik a szobából, de azért amikor elhalad Nash mellett, megcsípi a fenekét, és visszafordulva szemtelenül rávigyorog. – Ez meg ki a franc volt? – kérdi Nash. – Ne akard tudni! – feleli Cash. – Hallottam ám! – szól vissza Ginger a garázsból, és visszhangzik a hangja. Valamit még motyog, de nem értem, viszont egy másik hang is megszólal: – Hahó?! Marissa! A fenébe! Halkan kopognak, mintha Marissa épp csak megkoccintaná az ajtókeretet. Cashre nézek, aki nagyot sóhajt, és összeszorítja a fogát. – A francba már! Miért nem jut az eszébe senkinek, hogy telefonáljon, mielőtt beállít?! – Bocsánat – hallom Marissa hangját. – Én csak… őt kerestem. Gondolom, ezalatt Nasht érti, mert az biztos, hogy nem Casht. – Oké – felel Cash türelmetlenül. – Tessék, itt van. Nem mennétek inkább az irodába? Ott tudtok négyszemközt beszélni. Látom, ahogy megpróbálja Nasht eltuszkolni az útból, hogy becsukhassa az ajtót, de Marissa bekukkant a lakásba, és meglát engem a hálószobában. Ahol még mindig pucéran fekszem, csak egy gyűrött paplant csavartam magam köré. Marissa néz, és összeráncolja a homlokát. Aztán elsiet Cash mellett, és odajön hozzám. Az ágyra huppan, és átöleli a nyakamat. Teljesen le vagyok döbbenve, nem értem, mi ütött belé, meg aztán a paplant is próbálom magamon tartani. Túl sokan vannak itt ahhoz, hogy nudista

jelenetet csináljak. – Annyira örülök, hogy nem esett bajod! – suttogja Marissa a nyakamba. Érzem, hogy reszket. Egy percbe is beletelik, mire rájövök, hogy halkan zokog. – Mi a baj, Marissa? – kérdezem, de inkább a döbbenet szól belőlem, mint az aggodalom. Unokatestvérem ugyanis születésétől fogva egy hülye liba, kisbaba korunk óta nem bírjuk egymást. Marissa felegyenesedik és rám néz a hatalmas, tengerkék szemeivel. A furcsa az, hogy úgy látom, őszinte a hatalmas, tengerkék szemek tekintete. – Annyira féltem, hogy mi lesz veled! Hallottam, hogy arról beszélnek, meg fognak ölni minket. Mindkettőnket. Mindannyiunkat. – Szipog, és az ajtóban csendesen álló ikrekre néz. – Soha életemben nem rettegtem ennyire. És csak arra tudtam gondolni, hogy abban a hülye ruhában küldtelek el a megnyitóra. El vagyok hűlve. És gyanakszom. Eléggé felnőtt vagyok, hogy beismerjem. Ez a nő, akit világéletemben meg akartam nyúzni, de legalábbis hupililára festeni… most egyszerre kedves hozzám? Hát, ezt azért kétlem! – Tudom, hogy most azt hiszed, meghibbantam. Vagy hogy hazudok. De esküszöm, Liv, tényleg igaz. Remeg a szája, és könnybe lábad a szeme. – Te mindig rendes voltál, annyira jó kislány voltál, én meg mindig lenéztelek. És most annyira bánom! Egész életemben olyan emberek vettek körül, amilyen én voltam. De őket szerintem nem érdekelné az sem, ha köddé válnék. Még az apucimat sem. Arra lett volna szükségem, hogy jólelkű emberek vegyenek körül, mint te. – Marissa elcsendesedik, és patakzik a könnye. – Meg akarok változni, Liv. Meg tudsz nekem bocsátani?

Szent ég, ez meghibbant. Agyvérzést kapott. Más magyarázat nem jut eszembe. Csakis agykárosodás lehet. Az olyanok, mint ő, nem szoktak megváltozni. Az olyanoknak, mint ő, tulajdonképpen nincs is szívük. De ahogy a szemébe nézek, megint azt látom, hogy mennyire őszintének tűnik. Tényleg csak a megbánást, csak a lelkifurdalást látom rajta.

– Ugyan már, Marissa, ne emészd magad! Nem volt akkora tragédia. Azt hiszem, jobb lenne, ha hazamennél és kipihennéd magad. Pihenésre van szükséged. – Nem pihenésre van szükségem. Hanem a megbocsátásodra. Aztán vele is beszélnem kell – teszi hozzá, a válla fölött Nashre nézve. Nem hiszem, hogy akár egyszer is Cashre nézett volna, amióta belépett. Vajon mit gondol? Vajon mit tud? – Hol van a lányom? Összeugrik a gyomrom, amikor meghallom a hangot. Cashre pillantok. Még a szoba túlsó végéből is látom, hogy megdermed. Első gondolatom, hogy elbújok a paplan alá. De persze nem lehet. Úgyhogy a legjobb, amit tehetek, hogy szép rendesen felülök, és elviselem, amit kell, olyan nőhöz méltón, aki már elég idős ahhoz, hogy saját döntéseket hozzon. Anya megáll a hálószoba ajtajában, onnan méri végig Casht és Nasht. Olyan jeges a tekintete, hogy lefagyna tőle a tököm. Ha lenne. De így is átérzem a fagyasztó hatást. Nem kellemes. Nash kissé oldalra húzódik, hogy elkerülje. Anya bevonul a szóbába. Cashnem mozdul, csak a kezét nyújtja. – Cash Davenport vagyok. Ön bizonyára Olivia édesanyja. – Mi az, hogy bizonyára? Bizonyára nem beszélt rólam Olivia. Ha beszélt volna, magának több esze lenne, mint hogy ilyen ügybe keverje a lányomat. – Elég az hozzá, hogy jól ismerem a lányát. Önről pedig sok jót árul el, hogy ilyen gyermeket szült és segített nevelni. – Ha ilyen jó véleménnyel van a lányomról, akkor mégis hogyan kerülhetett ebbe a helyzetbe? – Úgy, hogy jószívű, és segíteni akart valakinek, aki nekem akart segíteni. Azért van itt, hogy biztonságban tudhassam. – Hát eddig nem sikerült – csattan fel anyám, és elmasírozik Cash mellett, egyenesen hozzám. Látom, hogy Cash összeszorítja a fogát, miközben anya a tenyerébe fogja az államat. – Bántottak? – Nem, anya. Minden rendben. Cash és Gavin megtalált, és elrendeztek mindent. – Cash, Gavin, Gabe. Hol szedsz össze ilyen szemetet?! Azt gondoltam, jót fog tenni, ha elkerülsz Salt Springsből, de ezek szerint te olyan lány vagy, aki mindig megtalálja az… ilyen fazonokat, bárhol is él.

– Anya, én nem… – No, látom, megérkezett Olivia kedves édesanyja is! Elnézek anyám mellett, és látom, hogy Gavin áll a hálószoba ajtajában. Legközelebb spontán tógás jelmezbált fogok rendezni, hogy én legyek az egyetlen rendeltetésszerűen öltözött személy a szobában. – Maga csak hallgasson! Maga az oka ennek az egésznek. Ha csak simán elvitte volna a főiskolára, ahogy kérte… Gavin szégyenkezve lesunyja a fejét, mert valójában anyámnak igaza van. – Nem hibáztathatod, anya. Azt hitte, úgy biztonságosabb. És igaza is lett, mert a főiskoláról raboltak el. Anya dühösen rám mered. Hát nem szégyelled magad? Semmi büszkeség, semmi önbizalom? Hagyod, hogy az ilyen alakok parancsolgassanak neked, és bajba keverjenek? Ilyenekkel szajhálkodsz?! – Most már elég! – kiált rá Cash a háttérből. – Lehet, hogy maga az anyja, de ez nem jogosítja fel arra, hogy így beszéljen vele! – Már hogyne jogosítana fel. Az egyetlen, aki itt lejáratja magát, fiatalember, az maga. Gondolom, magával bútorozott össze a lányom, ugye? Maga becsteleníti meg rendszeresen, ugye? Mert ahhoz nem tiszteli eléggé, hogy feleségül is vegye! Csak használgatja, mint egy olcsó szajhát! – Nem használom, és nem… Anyám egy legyintéssel Cashbe fojtja a szót. – Nem érdekelnek a kifogásai. Azért jöttem, hogy elvigyem innen a lányomat. Hogy távol tartsam magától. Maga meg tőlünk tartsa távol magát, ha kérhetem – azzal felém fordul, és rám parancsol: – Öltözz! Hazajössz velem. – Nem, anya. Itt maradok. Felnőtt vagyok. Nem kezelhetsz így! – Ha így viselkedsz, így kezellek. – Hogy viselkedem? Igen, volt, hogy hibáztam, hogy rosszul döntöttem, de akkora tragédia ez? Annyira abnormális dolog? Te is követtél el hibákat, és nézz csak magadra… Azt hiszed, a te példádat akarom követni, hogyha az azt jelenti, hogy nyomorult leszek, lelketlen, és egyedül maradok? – Én nem vagyok ilyen, Olivia. – De igen. Csak nem is tudsz róla. Felszedted a tökéletes férfit, aki

megajándékozott a tökéletes házzal, a tökéletes kocsival, a tökéletes élettel, de nyomorult vagy. Szeretted apát, csak épp a fejedbe vetted, hogy nem elég jó neked, hogy az élet a farmon méltatlan hozzád. Hát én nem vagyok olyan, mint te, anya! Inkább választanám a boldog életet, a szeretetet, mint a világ összes pénzét. – Ez felőlem rendben is van. De ha azt képzeled, hogy egy ilyentől – és itt a válla fölött Cash felé bök – bármi mást is remélhetsz, mint szívfájdalmat, hát csalódni fogsz. – Anya! Az életét kockáztatta értem! – Eleve miatta voltál veszélyben. – Nem. Magam miatt. Tudtam, mit kockáztatok, de segíteni akartam. – Mi lehet annyira fontos, hogy ilyen ostobaságra vetemedsz, Olivia? – Valakinek az élete, anya. – Valaki, akit nem is ismersz. Ugye? Elhallgatok egy pillanatra. – Igen… de… – Csak semmi de. Ismét bebizonyítottad, hogy képtelen vagy gondoskodni magadról. Ezért fogok inkább én gondoskodni rólad. – Szeretetből döntöttem, anya. Cashért. Mert szeretem. Fontos volt neki, hát fontos volt nekem is. Miért nem tudod ezt megérteni? – Meg tudom érteni, hogyne tudnám. De ez megint arról szól, hogy találtál magadnak valami lovagot, aki bajba kever, aztán, ha megunt, ott is hagy. Egy szemét, mint az összes többi… – Elég volt, anya! – kiabálok most már én is. Anyám hátralép, mintha felpofoztam volna. – Nem minden férfi egyforma, aki így néz ki, vagy így öltözik, vagy így viselkedik. Egész életemben megpróbáltad rám erőltetni, hogy olyan férfit válasszak magamnak, amilyet te akartál nekem. Elhitetted velem, hogy valami ördögi van abban, ha valaki motorozik, sportkocsit vezet, vagy együttesben játszik. De ez nem így van, anya. Sosem velük volt a baj. Csak épp egyikük sem volt nekem való. Nem akartam volna elköteleződni egyikük mellett sem. Most már nem. De ezt te úgysem fogod megérteni. Sem most, sem máskor. Sosem voltál olyan, mint egy normális anya, aki átöleli a lányát, ha az sírva fakad, aki azzal nyugtatgatja, hogy egy nap majd megtalálja a párját, és akkor majd csodálatos lesz a szerelem. Erre nem voltál képes. Csak arra, hogy minden adandó alkalommal kioktass, hogy csakis olyan férfi mellett lehetek boldog, mint Lyle, aki annyira el van foglalva a munkájával és a pénzével,

hogy szeretetre nincs is ideje. De ha a szerelem azt jelenti, hogy kockáztatnom kell, sebezhetővé kell válnom, én vállalom. Mert most végre megtaláltam azt, aki miatt érdemes. Nem vagyok hajlandó lemondani Cashről, anya. Sosem jutott eszedbe, hogy kellett hozzá a sok szívfájdalom, a sok sírás, a kudarcok, hogy felismerjem, amikor valami valódit találok? Miért nem tudsz örülni a boldogságomnak, és békén hagyni minket? Teljes csendbe borul a szoba. Anyám úgy méreget, mintha megnyúztam volna a perzsamacskáját, és pörköltet főztem volna belőle. Marissa a homlokát ráncolja. Nash unja a drámát. Gavin mosolyog. Cash pedig… felém indul. Ahogy közeledik, le nem veszi rólam a szemét. Anyám előtt megáll. Tovább szemez velem, és elégedetten elmosolyodik. Aztán még szélesebb lesz a mosoly, ahogy odahajol hozzám. Azt hittem, elneveti magát, de nem. A tenyerébe veszi az arcomat. És megcsókol. Nem csak amolyan kis puszit kapok, hanem egy igen alapos csókot. Olyat, amihez nem hiányzik a közönség, főleg úgy nem, hogy rajtam csak egy takaró van. – Imádom, ahogy fellángolsz – mondja a csók után. Éjsötéten csillog a szeme, ahogy a tekintetemet fürkészi. Gyengéden megcirógatja az arcomat, és újra elmosolyodik. Úgy ragyog a mosolya, mint a nap. Melegít és gyógyít. Lassan, kimérten a kezébe veszi a kezemet, összekulcsolja az ujjait az enyémekkel, aztán felegyenesedik, és az anyámhoz fordul. – Asszonyom, a lánya itt marad. Természetesen bármikor meglátogathatja, hiszen az édesanyja, de azt hiszem, most jobb, ha távozik. Vigyázni fogok rá. Szavamat adom. Ez önnek valószínűleg nem jelent túl sokat, nekem viszont igen. És a lányának is. Anya Cashről rám néz, majd vissza, aztán a szobában mindenkin végighordozza büszke, hideg tekintetét. Rideg mosollyal az ajtó felé indul, közben kioktat: – Ám legyen! Ha ezt óhajtod, Olivia, akkor tessék, tedd csak tönkre az életedet! De ne hozzám szaladj sírva, ha rosszul sül el! – Én szeretlek, anya, de nagyon régóta eszembe sem jutott hozzád szaladni. Mert az sosem segített. Anyám biccent, arrogáns udvariassággal elköszön, majd távozik a szobából, csak a drága parfümje illata, a jeges fuvallat és a

megkönnyebbülés marad utána. Pár percig senki nem szól egy szót sem. Aztán Gavin töri meg a feszült csendet: – Hűha, ez a nyanya aztán rémisztő egy picsa. Még a golyóim is lefagytak tőle! Összenézünk, és mindenkiből kitör a nevetés, Marissát is beleértve. Valahogy nem tudom levenni róla a szememet. Ő pedig, úgy tűnik, Nashről nem tudja. Azon tűnődöm, Marissa valóban megváltozott-e, hogy ez a kedves, új énje fog-e velünk maradni, vagy jön majd a gonosz boszorka, és visszaváltoztatja a lelkét rút varangyos békává. Majd kiderül. Mindenesetre reménykedem, hogy így marad. Egy telefon csörgése töri meg a varázst. Cash komódja felől jön. Elengedi a kezemet, hogy felvegye. A saját mobilja az, nem az olcsó eldobhatós, amit nyomkövetés ellen használunk pár napja. A kijelzőre néz. Összeráncolt homlokkal fogadja a hívást. Rögtön aggódni kezdek, ahogy kimegy a szobából, hogy beszéljen. Hallom, hogy becsukja maga mögött az iroda ajtaját. Rettegés költözik a szívembe. Egy pillanatra megfeledkeztem róla, hogy még mindig veszélyben vagyunk.

28. Cash AMIKOR FELVETTEM, VALAKI BELESZÓLT : – Te adtad fel a hirdetést? Rögtön tudtam, hogy apa második védelmi vonala keres. Mármint, ha az első Nash volt. De lehetséges, hogy ez a mostani jóval segítőkészebbnek bizonyul majd. Nagyon remélem, hogy így lesz. Becsukom magam mögött az irodaajtót, és felelek: – Igen, én voltam. – Szerezz egy másik telefont! Ma este kilenckor indulj! Hat perccel később hívd ezt a számot a további utasításokért! Azzal a hívásnak vége. Aggasztó. Szerettem volna legalább feltenni pár kérdést. Persze, ha jobban belegondolok, úgysem lenne biztonságos bármit is a saját telefonomon megtárgyalni. De attól még idegesít a dolog. Azonnal tervezni kezdek, stratégiát állítok fel. A legfőbb gondom azonban az, hogy mi legyen Oliviával, amíg nem leszek itt. Hogyan tarthatom biztonságban? Gavin nagyszerű fickó, és mindent megtett, de nem akarom Oliviát másra bízni még egyszer. Végiggondolom a lehetőségeket, és az világos, hogy nem vihetem magammal, hiszen úgy még nagyobb veszélybe kerülhet. A legjobb megoldás tehát, ha a Dualban marad, és beáll dolgozni. A pult mögött, szemtanúk százai előtt senki nem fogja bántani. De mégis, hogy közöljem ezt Oliviával anélkül, hogy érzéketlen seggfejnek tűnjek? Az életed fenekestül felfordult miattam és a családom miatt, feldúlták a lakásodat, elraboltak és elkábítottak, begolyózott az unokatesód, és érzelmileg kiütött a rideg szörnyeteg anyád, de… légy szíves, vállalj el ma egy műszakot a klubomban, jó? Na, ezt jobb meg sem próbálni.

Visszamasírozom a hálószobába, és megteszem, amit akkor kellett volna tennem, amikor először csengettek. Mindenki mehet haza! Beszélnem kell Oliviával, és gondolom, nem ártana neki egy kis időt adni, hogy felöltözhessen. Senki sem tiltakozik. Sőt, Gavin még kicsit bűntudatosnak is tűnik, amiért ennyire illetlen volt. Igazából hatalmas bunkóság volt mindannyiunktól, hogy ilyen helyzetbe hoztuk. Jellemző Oliviára, hogy összeszedett úrinő tudott maradni, miközben egy szál ágyneműbe csavarva, kisebb tömegtől körülvéve kellett nehéz igazságokat kimondania. A gyönyörű külső alatt nem semmi gerince van. Remélem, a mai nap után ezt végre ő is elhiszi. – Köszönöm – mondja, amikor Gavin becsukja az ajtót a távozók után. – Ne haragudj, hogy nem előbb jutott eszembe. – Hát, nem sok lehetőség volt rá. Olyan volt itt, mint a cirkuszban. Már csak a szakállas nő hiányzott, meg a kardnyelő. Bár éppenséggel Ginger is le tud nyelni méretes dolgokat. Elneveti magát. Imádom a nevetését, mindig meg akarom ölelni, ha nevet. Nem tudom, miért, de így van. – Nos, mint életed jelenlegi cirkuszának főporondmestere, bocsánatodért esedezem, hogy cserbenhagytalak. Olivia arcára gyöngédség ül ki. Zöld szemei szíven szúrnak a pillantásukkal. Mélyen a szemembe néz, engedi, hogy a takaró lehulljon, feláll, és odajön hozzám, anyaszült meztelenül. Amikor olyan közel van, hogy a mellbimbói a mellkasomhoz érnek, megáll. – Nem hagytál cserben. És életet leheltél a létezésembe. Ezt nem szabad bánnod. – De hát… – Ssshhh – mondja, és a számra teszi az ujját. Mindig ezt csinálja. – Ne mondj semmit! Kérlek. Bólintok, és inkább megpróbálom kordában tartani a testem reakcióját a teste közelségére. Meg kell tanulnom nyugodtnak maradni a közelében, képesnek kell lennem másra is gondolni, mint arra, hogy letépem a ruháját a fogaimmal, és ráfekszem, mint egy lágy, nedves rózsaszirom ágyra. Megköszörülöm a torkomat, és arra koncentrálok, amit mondani akartam neki. – A telefonhívás, ami pár perccel ezelőtt érkezett…

Elkomolyodik, aggódó arcot vág. – Igen. Mi volt az? – Válasz a második hirdetésemre. Ma este kell vele találkoznom. De nem akarlak egyedül hagyni. Nagyon nem. Magammal viszont nem vihetlek, úgyhogy nincs sok lehetőség. – Miattam ne aggódj – mondja édesen. – Nem lesz semmi bajom. – Már hogyne aggódnék miattad! De azt hiszem, kitaláltam, hogyan lehetsz biztonságban. Feltéve, ha beleegyezel. – Mibe? Gyanakodva néz, ami szerintem kicsit vicces. – Nem arról van szó, hogy bezárlak valahova, ha ezért aggódsz. Az arckifejezése elárulja, hogy pontosan ezért aggódott. – Igazából olyasmiről van szó, amit már ismersz. – Mégpedig? – kérdi. – Elvállalnál ma egy műszakot? Szerintem a pult mögött, ahol több százan tartanak szemmel, a lehető legnagyobb biztonságban leszel. – Rendben. De miért kellett ilyen körülményesen kérdezned? Megijesztettél. – Mert nem akartam, hogy érzéketlen seggfejnek tarts. Szar napod volt. Nagyon szar, és most… – Nem az egész napom volt szar – feleli, és felnéz rám a hosszú szempillái alól. És megint ott tartok, hogy meg kell tanulnom másra is gondolni, mint arra, ahogy Olivia rajtam lovagol, mint egy csődörön. – Na jó, de azért elég pocsék volt. És ezek után arra kémem téged, hogy dolgozz este… Háát, ez csak egy önző fasznak jutna eszébe. Nem akartam, hogy azt gondold… Nem vagy önző fasz. Hallottál egy szót is abból, amit anyámnak mondtam? – Igen, de… – Csak semmi de. Cash, szeretlek. És én barom, lefagyok, mert a hülye, tökös pasik ilyenkor lefagynak. Nem felelek. Nem mondom el neki mindazt, amit érzek. Nem mondom el mindazt, amit mondanom kellene. Csak bámulok rá. Mint egy faszfej. Látom az arcán a csalódottságot, és megszakad a szívem, ahogy küzd vele. De ő győz. És már mosolyog, már gondtalannak látszik, pedig biztosan nem úgy érzi magát. – Amúgy is, jót fog tenni a munka. Majd elfoglalom magamat.

– Biztos? – Egészen biztos – feleli kedvesen, és közben sugárzik a fájdalom a mosolygós arc mögül. – Most elmegyek, lezuhanyozom. Tényleg csak zuhanyozom – teszi hozzá, keményen próbál lazának tűnni. Lábujjhegyre áll, és megpuszil. – Üzenem Gavinnek, hogy köszi, hogy elhozta a táskámat. – Elhozta a cuccodat? – El. Csak most tűnt fel, hogy ott van a sarokban. – Hmmm. Oké, megmondom neki. – Köszi – mondja mosolyogva, aztán elvonul a fürdőszobába. Én meg ott állok mozdulatlanul, ahogy ő elmegy zuhanyozni. És úgy érzem magam, mint egy nagy, gőzölgő szarkupac.

– Nélkülem nem mész sehova! – förmed rám Nash. – Nélkülem sem – jelenti ki Gavin. – A fenét nem. Valakinek itt kell maradnia Oliviára vigyázni. És én nem maradhatok. – Akkor Gavin marad, mert én ugyan nem fogok itt ülni, és tűrni, hogy valami nőszemély faggasson. Nem fogom megválaszolni Marissa kérdéseit, amiket neked kellene hogy feltegyen – nyavalyog Nash. – Nehéz volt rávenni Marissát, hogy jöjjön vissza a klubba később. – Megígértem neki, hogy akkor majd annyit beszél Nashsel, amennyit akar, és elmagyaráztam neki, hogy most tényleg nem alkalmas az idő erre. Marissa nagy nehezen távozott, de nem kétlem, hogy mihelyst a klub holnap kinyit, visszajön. Nash is így gondolja. Úgy tűnik, még mindig elég jó emberismerő. Még csak most látta először, de máris tudja, hogy Marissa kitartó és eltökélt, mint egy pitbull. Valószínűleg ezért annyira jó ügyvéd. Pár másodpercig azon gondolkodom, megengedjem-e, hogy velem jöjjön. Ha nem gondolok semmiféle katasztrofális eshetőségre (például, hogy a rejtélyes idegen lepuffant mindkettőnket), akkor mindenképp jó, ha jön, akárhogy is nézem. Sosem baj, ha van erősítés. – Jó, akkor Nash jön velem. Gavin, maradj itt, és vigyázz Oliviára! Látom, hogy Gavin nincs elragadtatva, de meg fogja tenni. Rábólint. – Haver, tudod, hogy senki másra nem bíznám rá. És amit már eddig is megtettél érte…

Ettől kicsit ellágyul. Mert az ő egojának is kell a dicséret, mint minden férfinak. – Oké, haver, vigyázok rá. – És remélem, jobban, mint múltkor – kötözködik Nash. Gavin rámosolyog. Fagyosan. Nash nem ismeri Gavint, nem tudja, hogy a tűzzel játszik. Gavin ugyanígy mosolyog, miközben lelövi azt, aki packázik vele. Apám azt mondta rá: „hideg, mint a jég”. De amúgy tényleg jó ember. Csak épp az a fajta jó ember, aki simán kinyír, ha rosszat akarsz neki, a barátainak vagy a családjának. Ennyi. – Adok egy tanácsot, Nash – mondom halál komolyan. Kérdőn felvonja a szemöldökét. – Ne húzd fel! Tényleg nem érdemes. Nash bólint, és a még mindig mosolygó Gavinre sandít. Akkor a terv: Nash és én elmegyünk a találkára, te itt maradsz Oliviával. Amint lehet, visszajövök. Rendben lesz minden. Úgy döntünk, hogy külön megyünk oda. Nem lehet mindent előre kiszámítani, és én meglehetősen gyanakszom… nos, valójában mindenkire. Megpróbálok reálisan gondolkodni, és abban benne van az is, hogy az illető, akivel találkozni fogunk, egy bűnöző. A bűnözők pedig kiszámíthatatlanok. Ha pedig meleg helyzetben találjuk magunkat, jobb, ha kétféle lehetőségünk van a menekülésre. Mielőtt elindultunk, beprogramoztam a fickó számát az egyik eldobhatós telefonba. A kocsiban vagyok, tisztán fogom hallani, amit mond. Nash a motoron követ. Pár perc autózás után hívom. Az első csengésre felveszi. – Húsz perc múlva a Ronin Shipping Company kikötőjében – mondja, és le is teszi. Hát ez kurva idegesítő. De ki fogom bírni. Nincs más választásom. Megpróbálok az útra figyelni, közben beprogramozom az úticélt a GPS-be. Vissza kell mennem a klub felé, még tovább is, úgyhogy az első adandó alkalommal megfordulok. Nash szorosan a nyomomban. Körülbelül húsz perccel később egy kapuhoz érek, úgy néz ki mögötte a hely, mint egy hatalmas roncstelep, ahová régi teherhajókat visznek. A

ködben a hajók körvonalai olyanok, mint óriási, fekete kísértetek. Fürkészem a zárt kaput és a magas kerítést. Fogalmam sincs, hogy fogunk bejutni. De még mielőtt Nashsel beszélnék, a kapu kattan és nyílik. Lehúzom az ablakot. Minden idegszálammal feszülten figyelek minden neszre, ahogy behajtok a zsúfolt térre. A köd csak még baljóslatúbbá teszi a találkát. A fényszóró áthatol rajta, de még így is csak nagyon kis távolságra látok magam elé. Mindkét oldalon hajók sorakoznak, szinte bezárnak minket. Az egész meglehetősen hátborzongató. A fékre lépek, amikor a fényszóró fényében egy alakot látok az út közepén állni. Tökéletesen beleillik az este hangulatába. Kopottas, fekete esőkabát van rajta és tengerészsapka, ami szintén kopottas és fekete. Már csak az hiányzik, hogy kampókeze legyen. Vagy zombihadserege. Remek… Megállok, és figyelek, hogy mit csinál. Felém int, méghozzá szerencsére egy kézzel, nem pedig egy kampóval. Hív, hogy menjek beljebb. Követem. Mögöttem Nash motorjának fényszóróját látom. Szorosan mögöttem marad. Okos. Az esőkabátos alak egy kicsi, rozzant kunyhóhoz vezet minket. Lehet, hogy itt szokott ülni, aki az emelőgép-kezelőket irányítja. A fickó felém fordul, és int, hogy menjek be. Leparkolok, leállítom a motort. Kikászálódom a kocsiból, és pattanásig feszült idegekkel arra is készen állok, hogy verekedésbe keveredem. Nash a bal oldalamon halad. Ránézek; komoly és halálosan fenyegető. Ha nem ismerném, félelmetesnek tartanám. Talán mégsem, mert engem elég nehéz megfélemlíteni. De azt megértem, ha mások nyugtalanítónak találják. Megint azon tűnődöm, mi történhetett, ami ilyenné tette. Annyira más, mint gyerekkorunkban! Hát… mindketten megváltoztunk. A kalyiba ajtajához érünk. A fickó belép, és leül egy székre egy vezérlőpult mögött, ami tele van gombokkal és kapcsolókkal. Leveszi a sapkáját, és egyenesen Nashre néz. Azonnal felismerem: vöröses arc, puffadt vonások, kócos barna haj, közönyös kék szemek. Ma láttam, néhány órája. Nash lecsap, mint egy kígyó, és pisztolyt szorít a fickó fejéhez. És nem hibáztatom érte. De tudnom kell, mi folyik itt, mielőtt Nash lepuffantja. Tudnom kell, miért rángatná bele apa ebbe az ügybe Duffyt, mint

segítőnket. Hallom a kattanást, ahogy Nash kibiztosítja a fegyvert, és belém hasít, hogy nem fog tudni uralkodni magán. – Ne, Nash! Előbb beszélnünk kell vele! – Nem kell tőle semmi, csak a vére. De az nagyon – felel Nash ijesztően nyugodt hangon. – Tudnunk kell, mi az, amiért apa úgy gondolja, hogy a segítségünkre lehet. Duffy most először szólal meg, és úgy tűnik, cseppet sem zavarja a fejéhez tartott fegyver. – Barátja voltam apátoknak – mondja. Orosz akcentusa alig észrevehető, de azért még ott van. Biztosan régóta él Amerikában. – Akkor nemcsak azért kellene meghalnod, mert gyilkos vagy, hanem azért is, mert áruló! – A gyilkosságért talán. Árulásért soha. A szüleitek barátja voltam. Hű barátja. Tudtam, mennyire eltökélt volt Greg, hogy kiszáll. És nem a saját bőrét féltette. Értetek és Lizzie-ért akarta megtenni. Ahogy Duffy kimondja anyám nevét, feláll a szőr a hátamon. Olyan, mintha az ördög szájából kellene hallanom. – Ennek ékes bizonyítékát is adtad, amikor a levegőbe repítetted a hajót, nem igaz?! – Úgy számítottam, hogy te még nem fogsz visszaérni a bevásárlásból. És úgy tudtam, hogy anyád nincs a hajón. – Eleve minek robbantottad fel! Egy baráttól valahogy nem ezt várja az ember – vicsorog Nash. – Apátok tudta, hogy a látszat kedvéért meg kell tennem. Tudta, hogy mindenkire gyanakodni fognak, miután a könyvelés eltűnt. – A könyvelés? Hát te adtad oda neki? Duffy bólint. Elfog a hányinger. Minél többet tudok meg a családomról, apám kétes ügyeiről, annál inkább távol akarok maradni az egésztől. Apától is. És leginkább Nashtől. – Tedd fel magadnak a kérdést: ha apád nem bízna bennem, miért épp engem küldene a segítségetekre? Ez való igaz, de akkor sem bízom benne. Hogy őszinte legyek, nehezemre esik felfogni ezt a sok szart. Kevés ember van, akiben bízhatok, és túl sok a bűnöző körülöttem. Válaszok nincsenek, csak hazugságok. Túl sok hazugság.

– Nem is tudom… Hogy őszinte legyek, most egyedül csak magamban tudok megbízni. Jobb, ha elmondod, hogyan tudsz segíteni, aztán tűnj el innen! Mert ha még egyszer meglátunk, véged, ezt garantálom. Duffy bólint. – Így is jó. Csendes modora olyasvalakire utal, akinek hosszú évek óta bűntudattal kell élnie. Ahogy Nash irracionális, nemtörődöm arroganciája olyasvalakire utal, akinek évek óta bűnözőkkel kell élnie. Bűnözőkkel és keserű bosszúvággyal. – Szóval miért vagy itt? – Meg fogom zsarolni Anatolit, Slava jobbkezét, hogy visszaadja könyvelést. Ő az egyetlen, akiben Slava megbízik. – És úgy gondolod, van valami, amivel meg tudod zsarolni? – Igen, megvan rá a módom. De amivel megzsarolom, az könnyen az én életembe is kerülhet. Tartozom ezzel apátoknak. Elárulhatott volna, elmondhatta volna nekik, hogy én loptam el a könyvelési anyagot, de nem tette. En meg cserébe megöltem a feleségét. Tartózom neki ennyivel, hogy vállaljam ezt a kockázatot. – Ez a minimum, faszfej! – vicsorog Nash. – De amikor nálatok lesz a könyvelés, gyorsan kell lépnetek. Egy kicsit még tudok segíteni, adok egy pár fontos listát, hogy összeálljon a kép, de a többi rajtatok múlik. Ha nem sikerül, akkor már legfeljebb a temetésetekre tudok elmenni. – Jobb, ha tudod, hogy semmi esélye annak, hogy higgyünk neked. Duffy megint bólint. – Kérdezzétek meg apátokat! Csak óvatosan. Mindenhol vannak embereik. De hát úgyis tudjátok. – Hát, ez igaz. Tudjuk. Sajnos. – És aztán? – Jelzek, amikor megvan a könyvelés és a listák. Utána soha többet nem hallotok rólam. – És remélem, az azt jelenti, amit szeretnék, hogy jelentsen – mosolyodik el Nash hidegen. – Azt jelenti, hogy eltűnök, vagy így, vagy úgy. Ez az ország nem lesz többé biztonságos a számomra. A családom… – Na, ki ne sírjam már a szememet! Miattad nekem össz-vissz ennyi maradt a családomból! – dühöng Nash.

– Akkor ki van egyenlítve. Nem fogok többel tartozni a családodnak. – Mindig is… – Nash! – szólok közbe. Értelmetlen a fenyegetőzés, amíg nem beszéltünk apával. Ha használni tudjuk ezt a fickót, és Olivia biztonságáról is gondoskodunk, akkor esélyt kell adnunk a dolognak, akármennyire undorító. – Beszélnünk kell apával. Ránézek, és remélem, érti a szememből, mit akarok. Szerencsére érti. Mély levegőt vesz, és összeszorítja a fogát. Tudja, hogy ha bosszút akar, azt csak így kaphatja meg. És még azt akarom mondani, hogy nem tudtam, hogy a te barátnőd volt, akit el kellett rabolnom. Annyit tudtam, hogy egy Olivia Townsend nevű lányért küldtek, aki azért kellett, hogy valami fontos pénzügyi iratokat visszakapjanak… aztán… el kellett volna tenni láb alól. Nem tudtam, hogy a te ügyed, amíg a raktárnál meg nem láttalak. Most már együttérzek Nashsel. Szétvet a düh. Darabokra tudnám tépni a pasast. Ez volt az, aki Oliviát elrabolta volna a lakásából. Igaz, hogy tévedésből Marissát vitte el, de ez mindegy. A lényeg, hogy Oliviát akarta elrabolni és megölni. – Nyugi, tesóka… várj szépen, amíg beszélünk apával, tesóka… – Nash hangjából csöpög a hideg cinizmus. Gondolhattam volna, hogy ez tetszeni fog neki. De ez most nem érdekel. Minden önuralmamat összeszedem, hogy ne verjem halálra Duffyt, hogy ne ontsam ki a vérét cseppenként, hogy ne nyúzzam meg elevenen, hogy ne álljak véres bosszút rajta, amiért fegyvert emelt volna Oliviára. Megfordulok, és kimegyek a kalyibából. Levegőhöz kell jutnom. Levegőhöz, térhez. Nehéz gyilkolás nélkül kibírni a közelségét annak az embernek, aki anyám halálát okozta, és aki Oliviát is meg akarta ölni. Van annyi eszem, hogy tudjam, mikor szakad el a cérnám. Úgyhogy most tudom, jobb lesz kimennem. Nash majd jön utánam, amikor befejezte. És ha most végez a fickóval, amíg nem vagyok ott, hát ez van. Majd találunk másik megoldást. Remélem.

29. Olivia BIZTOS VAGYOK BENNE, hogy legalább tízezerszer lestem az ajtó felé, hátha megérkezett Cash. Borzasztóan aggódom. Ahányszor arra gondolok, hogy nem válaszolt a vallomásomra, úgy érzem, mintha kést forgatnának a szívemben. De szeretem. Szerelmes vagyok belé. Nem tudom elképzelni, hogy azzal a tudattal éljem le az életemet, hogy meghalt, hogy engem megmentsen. Ha sosem lehetek vele, ha sosem válnak vele valóra az álmaim, ha sosem kaphatom meg a szívét, akkor sem változna a tény, hogy jobban szeretem, mint bárkit is szerettem valaha. Elviselhetetlen a gondolat, hogy az életét kellett áldoznia értem. Még ha nem is az enyém… csak tudnám, hogy él… hogy jól van… hogy biztonságban van… ennyi elég lenne. Tudni, hogy ott van valahol… Megint érzem, hogy könnybe lábad a szemem. Istenem, kérlek, könyörgök! Szinte folyamatosan ezt mantrázom. Nem tudom, hogy sikerült egyáltalán italt töltenem a vendégeknek. Úgy tűnik, kitűnően működöm önműködő üzemmódban. Kivéve, amikor kifordítva veszem fel a ruháimat. Ismét az ajtó felé pillantok. Csalódottan látom, azaz nem látom… csak Marcot. Mosolyog. Nem flörtölősen, nem is vidáman, inkább együtt érzőén. Kíváncsi vagyok, mit gondol, mit tud. Nem is érdekel, azt hiszem. Ha a dolgok nem alakulnak jól köztem és Cash között, úgysem maradok itt dolgozni, szóval mit számít? Hülye. Pont ez számít. Na, igen. Számít. A klub fényei elsötétednek kicsit. Tudom, hogy lassú szám következik. Igen, most pont ez kell nekem… valami nyálas szerelmes dal, hogy teljesen kikészítsen. Felismerem a Saigon Kick-dalt az első pár ütem után. Apától vettem a

zenei ízlésemet. És igen, tényleg kést forgat a szívemben a dal. A szöveg és mellé az aggodalom Cash miatt… egyszerűen elviselhetetlen. Szó szerint. Alig kapok levegőt. Aztán hirtelen hatalmasat sóhajtok. Cash áll az iroda ajtajában. Összenézünk, és én érzem, tényleg érzem a tekintetét minden porcikámmal. Olyan, mintha a langyos, tavaszi esőben állnék meztelenül éjszaka. Mindenhol csak őt látom. Érzem a bőrömön, a lelkemben, a szívemben. Semmi mást nem akarok, csak odarohanni hozzá. Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne tegyem, hogy uralkodjak az arckifejezésemen. De meg tudom tenni. Sikerül valahogy. És akkor ő indul el felém. Minden megszűnik. Nem mozdulok, nem lélegzem, nem gondolkodom. Csak Casht bámulom, ahogy siet felém. Szó nélkül tolja el az útjából a tömeget. Amikor ideér hozzám, a pulthoz lép, átnyúl rajta, és a kezemet keresi. Még mindig egymás szemébe nézünk, és a világ nem létezik számunkra. Nem számít, ki lát meg. Semmi nem számít, csak ő. Soha semmi nem számított. És már soha semmi nem fog számítani. Csak Cash. Megfogom a kezét, ő pedig maga felé húz. Fellépek a korlátra, onnan a pultra teszem az egyik térdemet. Cash elengedi a kezem, és megfog, áthúz a tükörsima pulton, a karjaiba. Érzem a forró, ziháló lélegzetét az arcomon. Akar engem, éhesen, szenvedéllyel. Perzseli a lelkemet. És egy röpke pillanatra, azt hiszem, a szerelmét is érzem. Megéget, de egészen máshogy. Mint egy belém égetett jel, ami azt mutatja, hogy az övé vagyok, és ő az enyém, örökre. Aztán fölém hajol, és összeér az ajkunk. A háttérben kiabálást, füttyögést, tapsot hallok, de nem érdekel. Nem érdekel, ki lát meg, ki tudja meg, és mit gondol. Csak a férfi érdekel, aki a karjaiban tart. Örökké. Amikor Cash rám néz, hamiskás mosoly ül az arcán. – Mondtam már, hogy szeretlek? – kérdi. Tripla szaltót vet a szívem, és tudom, hogy sosem mosolyogtam így életemben. – Nem. Ha mondtad volna, valószínűleg emlékeznék rá. Cash elindul az oldalsó lépcső felé, ami a VIP-terembe vezet, oda, ahol

először találkoztunk. Nem érdekel, hová visz, csak ne engedjen el. Soha. – Hát ez a te hibád. Ahányszor esélyem lett volna, hogy elmondjam, megelőztél. És ismersz már, tudod, hogy nem vagyok az a típus, aki hagyja, hogy elrontsa valaki a nagyjelenetét. A nagyjelenetnek nagynak kell lennie. Drámainak. – Tudom, hogy a drámát szereted – cukkolom. – És úgy látom, a nagyközönség is megérkezett – teszem hozzá, a körülöttünk állók felé biccentve. – Pedig én csakis téged akarlak. Csak téged. Ha rajtam múlna, megszűnne a világ, és csak mi ketten lennénk. Te meg én. – Bárcsak varázsló lennél! – Az éppen nem vagyok, de van néhány csodálatos trükköm – kacsint Cash. – Tényleg? – De még mennyire! Megmutassam? – Hát persze! Kettesével szedjük a lépcsőket. Cash kinyitja a VIP-terem ajtaját, besurranunk, és az ajtó becsukódik mögöttünk. Cash a terem közepére visz, és ott letesz. Körülnézek. Itt változott meg örökre az életem. A terem most is ugyanolyan. Fekete szőnyeg, fekete falak, őrült fények, egy teljes falon kétoldalú tükörablakok, és előttük a bárpult. Mégis, mintha minden egészen más lenne. És mintha valaki (ugye, Marco?) tudná, hogy feljöttünk ide, megszólal a zene: a Liek it up című szám. Az ablakhoz sétálok, és lenézek a bárba. Marco mosolyog felfelé. Tiszteleg, bár nem láthat, az ablak a bárból idenézve tükör. Nevetek. – Mintha lett volna itt valami befejezetlen ügyünk. Jól emlékszem? – Hát, el sem tudom képzelni, miről beszélsz – mondom tágra nyílt szemekkel, olyan ártatlanul, mint Bambi. – Azt hiszem, túl sok a ruha rajtam. És ezzel neked kell valamit kezdened. Nos, kezdjük ezzel a fránya inggel… Cash felemeli a karjait, épp úgy, mint az első alkalommal, a or találkoztunk. A mellem a mellkasához ér, a szeme perzsel, pontosan úgy, mint akkor, azon az éjszakán. Átemelem az inget a feje fölött, és félredobom. – Folytassuk a nadrággal – mondja. Felvonja a szemöldökét, és

hozzáteszi: – Térdelj le! Engedelmesen eléje térdelek. A szemébe nézve elkezdem kigombolni a farmernadrágját. Érzem, ahogy jókora erekciója nekifeszül a sliccének, ahogy a cipzárhoz ér a csuklóm. Már húznám is le, de Cash megállít. – A fogaiddal. Kis áramütésként cikázik végig rajtam az izgalom, és azt teszem, amit kért. Körbeérve a tenyeremet a kemény, gömbölyű fenekére teszem, és odahajolok. Addig ügyeskedem, addig dörgölőzöm, amíg sikerül a nyelvemmel megemelnem, és a fogaim közé kapnom a kis, aranyszínű cipzárt. Cash lélegzete elakad. Mosolyogva lehúzom a cipzárt, és kiszabadítom, ami mögötte van. Belejövök a lassú izgatás játékába, hadd szenvedjen a vágytól egy kicsit. Megnyomkodom a fenekét, és közelebb húzom magamhoz. Végignyalom a férfiasságát, a tövétől egészen a hegyéig. Hallom, hogy felnyög, ahogy a számba veszem a makkot. A hajamba túr, és egy pillanatra magához szorít. – Húzd le a nadrágom – suttogja rekedten. Imádom, hogy ennyire felizgult. Édes ez a játék. Nem mondom el neki, mennyire élvezem, hogy a nadrágja dereka alá csúsztathatom a kezemet, végig a sima, formás, gömbölyű fenekén, az izmos combjain. Nem mondom el neki, mennyire tökéletes, hogy még sosem ismertem nála gyönyörűbb férfit. Amikor a bokájához érek, lerúgja a cipőjét, és kilép a farmernadrágból. Lassan felállók, és közben a szememet legeltetem, a kezemet végigkísérem minden porcikáján. Előrehajol, hogy megcsókoljon, de gyorsan elszaladok előle, és a bárpulthoz riszálom magamat. Játszani akar? Hát játsszunk! Leveszem a cipőmet, a pultnak dőlök, és felülök rá. A szemébe nézve felállók a pulton, és a zene ütemére mozgatom a csípőmet, Cash fölé magasodva. Az arckifejezése egyértelmű: bennem akar lenni. Most. Azonnal. Nagyon kíván… de én most nem adom oda magamat. Még nem. Sztriptízhez lenne kedve? Hát legyen! Lassan keresztezem a karomat a mellem előtt, és megfogom a fölsőm szegélyét. Végtelenül lassan emelem felfelé, aztán leveszem. Kirázom a hajamat, és a fekete pólót Cash felé dobom. Elkapja, és pajzán mosollyal az arcához emeli, hogy megszagolja.

Hagyom, hogy magával ragadjon a felszabadult boldogság. Rámosolygok. Kigombolom a farmeremet, lehúzom a cipzárt, és centiről centire, csípőmet riszálva bújok ki belőle. A tekintete követ. Olyan, mint az érintése. Forró és vad. Kilépek a nadrágból, és azt is Cash felé pöckölöm a lábammal. Ismét elkapja, az arcához emeli, és megszagolja, mint a felsőmet. Ragyog a szeme. Először a melltartóm egyik pántját csúsztatom le, aztán a másikat, hogy a mellem nagyjából kilátsszon, de a bimbó még ne. Incselkedőn hátat fordítok neki, és a vállam fölött nézem őt, miközben kikapcsolom a csipkés csodát, és leveszem. Vigyorog, és felvonja a szemöldökét. Kacsintok, és repül a melltartó. Elkapja, és beletemeti az arcát, mélyet lélegzik. Közben becsukja a szemét, mintha az én illatomat szívná magába, a lelkem részét. Megvárom, hogy kinyissa a szemét, mielőtt végigfut a kezem az oldalamon, a bugyim pántjához. Szinte érzem a várakozást. Vibrál a levegő. Megállok. Elmosolyodom. Gyönyörű szemeit le nem veszi rólam, gyönyörű hófehér fogai a gyönyörű ajkába harapnak. Bólint, aztán látom, ahogy odanyúl, és lassan simogatni kezdi magát. Megsajdulok belül a kínzó vágytól. Nem csak neki nehéz visszatartania magát. De most már nem akarom abbahagyni a játékot. Egy icipicit lejjebb húzom a bugyimat. Cash szeme a fenekemre irányul, és visszafojtja a lélegzetét. Kissé oldalt fordulok, és végtelen lassúsággal bokáig lehúzom a bugyit. Mélyen előrehajolok. Cash doromboló nyögéséből egyértelmű, hogy tetszik neki a látvány, élvezi a műsort. Ahogy felegyenesedem, a kezemet lassan végighúzom a combjaimon és a csípőmön. Annyira halk, annyira rekedt a hangja, hogy alig hallom. – Ne mozdulj! Felém indul, a lábamnál megáll, és végigkalandozik rajtam a pillantása. Perzsel a szeme. Vagy csak én érzem úgy? Előrehajol, és azt hiszem, meg fog érinteni, de tévedek. A pult mögé nyúl, és elővesz egy üveg Jack Daniels whiskyt az alsó polcról. Felülről nézem, minden idegszálam zsong a várakozástól. De még mindig nem érint meg. Ehelyett a szemembe néz, úgy csavarja le az üveg tetejét, és tölt egy adagot. – Fordulj meg – mondja.

Az izgalomtól bizseregve engedelmeskedem, és visszatartom magam, hogy ne fonjam keresztbe magam előtt a karjaimat félénken. Büszkén állok előtte, szinte remegve a várakozástól, de nem érzek semmi szégyenlősséget. – Térdelj le! Térdre ereszkedem előtte a pulton. Sötét szemében ígéretesen csillog minden, ami pajzán, csábító, forró, sőt, tabu. Érzem a bensőmben a forróságát. Annyira vágyom már rá, hogy szinte fáj. – Tárd szét a lábad! Térdelve széjjelebb csúsztatom a lábaimat. A szemét figyelem, ahogy a pillantása végigfut a mellemen, a hasamon, és megáll a lábaim között. Esküszöm, érzem, ahogy a nyelve hozzám ér, ahogy az ujjai megérintenek, ahogy mozog bennem. Felsóhajtok, úgy érzem, nem bírom tovább egy másodpercig sem, de akkor a szemembe néz. A kezembe adja a poharat. – Ne nyeld le! A számba veszem a whiskyt, és bent tartom. Várom, hogy mondjon valamit, kíváncsi vagyok, mi következik most. – Nyisd ki a szád egy picit! Lassan. Engedd, hogy végigfolyjon az ital az álladon. Kicsit szétnyitom az ajkaimat, és a whisky tüzes patakként végigcsordogál az államon, a torkomon, balra térve a mellbimbómon, aztán lecsepeg a combomra. Onnan befelé, középre indul a patak. Cash előrehajol, és a nyelvével megállítja. A térdemtől kezdve felnyalja rólam a whiskyt, egészen a combom tövéig. Ott kalandozik a nyelve, annyira közel a lüktetéshez, ami mindig sajog bennem, ha velem van. De megáll, mielőtt odaérne, épp olyan közel, hogy majdnem elájulok, Végignyalja a hasamat, a mellbimbómat, addig nyalogat, amíg minden cseppet lenyelt a testemről. Még mindig nem érint meg a kezével, csak tölt még egyet. A kezembe nyomja. Újra! Újra megismétlem az előbbit, de az ital most teljesen középen folyik végig, a melleim között, a hasamon. Az első csepp, ami a fazonra igazított kis pihék között megtalálja forró, érzékeny bőrömet, úgy éget, mint a tűz. Hagyom, hogy minden csepp végigfolyjon rajtam, minden idegszálam a lábaim között

csordogáló patakra figyel. Cash kinyújtja a kezét, megnedvesíti a whisky-vel az ujját. Felnéz rám, és a szájába veszi. – Ó, milyen finom, mmmm – dorombol. Lehajtja a fejét, és megcsókolja a combom belső oldalát. – De nem olyan finom, mint te. Azzal végignyal a lábaim között. – Arra gondolni sem mertem, hogy soha többé nem kóstolhatlak meg – suttogja. Annyira közel van a szája, hogy érzem a leheletét. – Ó, istenem… annyira édes vagy, Olivia… A combjaimra teszi a tenyerét, széjjelebb tárja őket, és rám tapad a szája. Belém dugja a nyelvét. Ha most állnék, összeesnék. A whisky olyan volt, mint az áramütés, de ez… ez villámcsapás. A hajába túrok, magamhoz húzom, mozog az ajka, a nyelve, szív, nyal, újra meg újra behatol. Hozzádörgölőzöm, mozog vele a csípőm. Érzem, ahogy elindul bennem az ismerős lüktetés… de ő hirtelen abbahagyja. Sikítani tudnék. Vagy sírni. – Még nem, bébi – mondja halkan. A tenyerét a mellemre teszi, és tol, hogy hanyatt feküdjek a pulton. Ő is felugrik, és elhelyezkedik a lábaim közt. – Azt akarom, hogy elélvezz, amikor benned vagyok, szorosan, mélyen… Behajlítja a lábaimat, hogy a talpam a pultnak támaszkodjon. Aztán újra érzem a nyelvét. Kóstolgat, forrón köröz a legérzékenyebb porcikáimon, belém nyal. Először egy, majd két ujját csúsztatja be, behajlítja őket, és ott belülről masszíroz, ki, be, ki, be. Másodperceken belül ismét majdnem a csúcsra jutok. És ő ismét megáll. Pont, mielőtt elmennék. Zihálok, és az ő lélegzete is akadozik. Előrébb csúszik, a térdét a csípőm alá teszi, a karjaimnál fogva felhúz, az ölébe ültet. Mint egy kirakós tökéletesen összeillő darabjai, teljesen egybeolvadunk, keménysége a szeméremajkaim között simogat, incselkedve kéredzkedik befelé. A csípőmet magához szorítja, és nedves ujjával közénk nyúl, hogy izgasson. – Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy látnak minket? – kérdezi, és az üvegablak felé biccent. A szívem majd’ kiugrik. – Mit szólnál, ha azt

mondanám, a tükörüveg csak akkor tükör, ha itt ég fent a villany? Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy aki felnéz, az most láthat minket? Felizgatna? Azzal belém csúsztatja az ujját, érzi, ahogy megszorítom, magamba húzom, vágyom a behatolásra. – Szóval tetszik? – kérdi. – Tetszik, hogy rajtakaphatnak? Hogy megláthatnak? A keze a csípőmön, és megfog, hogy mozdulatlan maradjak. A makkja pontosan egy milliméterre van tőlem. – Mondd, hogy imádod – szól. Zihálok, szinte már könyörögve mondom ki, mennyire jó, de hát úgyis tudja. – Imádom! Ekkor magára húz, megemeli a csípőjét, és belém olvad. Nem tudom visszatartani magam, felsikoltok a gyönyörtől. – Milyen lenne, ha láthatnák a csodaszép testedet? Ha látnák, ahogy nyallak, ahogy simogatlak? – Cash a szájába veszi a mellbimbómat. Erősen, szenvedélyesen szívja. A haját cirógatom, beletúrok, meghúzom, magamhoz szorítom, ő pedig egyre hevesebb ritmust diktál. – Tetszene, ha valaki meglátná, ahogy lovagolsz rajtam? Nézné, ahogy fel-le csúszkálsz? Nézné az arcodat, ahogy elélvezel? A szádat, ahogy a nevemet kiáltod? Micsoda szavak! Ó, micsoda szavak! Elfeledtetnek velem mindent. Nem tudok gondolkodni. Csak érezni tudok, érezni az ujjait, ahogy a csípőmet fogja, érezni a száját az államon, az ajkait a nyakamon, a fogait a mellbimbómon, a lélegzetét, a testét, ahogy belém hatol, keményen. – Szereted, bébi? Szereted, ha beszélek közben? Ha beszéltetlek? – Igen – felelem félájultan. A kezemet a mellkasára teszi, hátradől, a csípőjét megemeli, és így még mélyebben lehet bennem. – Ó, milyen mélyen! – nyög fel. Felemelkedem, majd ráereszkedem, minden mozdulat visszhangzik, dübörög bennem. Cash a könyökére támaszkodik, a másik kezével simogatni kezd. A hüvelykujjával köröz rajtam. Nem kapok levegőt, mintha a szobában elfogyott volna az oxigén. Zihálva beszélek összevissza, azt sem tudom,

mit mondok, de az biztos, hogy piszkos dolgokat suttogok neki, és Cash imádja. – Igen, ez annyira jó! Érzem, hogy magadba szívsz, egyre szorosabban. Szorosan… nagyon szorosan… – zihálja. – Mondd, hogy élvezed! – Ó, istenem, de még mennyire! Élvezem! – Mondd el, mire vágysz. Hallani akarom. – Azt akarom… – A hangom elakad, szinte önkívületben vagyok. – Mondd ki, bébi! Mondd el! – Azt akarom, hogy ne hagyd abba! Azt akarom, hogy elélvezhessek! Cash felnyög, fürgébben simogat, kicsi köröket ír le rajtam, és engem egyre jobban átjár a gyönyör. – El akarsz élvezni? Olyan gyönyört adok neked, hogy semmi mást nem fogsz sikoltozni, csak a nevemet… – szűri Cash a fogai között. Hirtelen felül, és maga alá fektet. Az egyik lábamat megemeli, a mellkasomhoz szorítja a térdemet. Erőteljesen mozog bennem. És mozog, és mozog… és végem! Az egész testem rázkódik, vízesésként árad szét bennem az élvezet, újabb és újabb hulláma érkezik… ilyet még nem éreztem soha. Nem tudom kinyitni a szememet. Nem jutok lélegzethez. Nem bírok mozdulni sem. Csak Cash nevét ismételgetem, újra meg újra meg újra.

30. Cash OLIVIA RAJTAM FEKSZIK. Miután sikerült levegőhöz jutnunk, megfordítottam, nehogy összenyomjam. Biztosan túl nehéz lennék, ha rajta fekve maradtam volna. De ő csak egy tollpihe. Ha nem érezném a teste melegét, nem is érezném a súlyát, ahogy rajtam piheg. Szokásához híven a tetoválásomat rajzolja körbe az ujjával. Felsóhajt. – Elmondod nekem valaha, hogy mit jelent? – kérdi. Elégedett, boldog a hangja. Szinte dorombol. – Ha közelről megnézed, láthatod a történet elemeit. – Az ujjammal mutatom, miközben magyarázom a jelentéseket. – Ezek a lángok, amik a csónakot elégették. Meg az életemet is. Ezek szárnyak, ezekkel szállt el a család, ami valaha volt. Ez az én jing-jang jelem. Én és az elveszett ikertestvérem jele. A rózsa anyám miatt van itt. Nyugodjon békében. – És ez? – kérdi, megcirógatva a bicepszemre tetovált írást, a lángok alatt. Most már olvashatatlan, mert a golyó okozta seb pont ott húzódik. – Az volt ideírva, hogy Sosem lesz a feledésé. – És most a seb tönkretette. A fejem alá teszem a karomat, és Oliviára nézek. Felnéz azokkal a beszédes szemeivel. – Nem bánom – mondom. – Megérte. Lehunyja a szemét, mintha valami fájdalmas gondolatot űzne el. – De hát megölhettek volna téged! – Figyelj – mondom, és megvárom, hogy kinyissa a szemét és rám nézzen. – Most már tudod, hogy mit jelent, ha azt mondom, vállalnám érted a halált is. Szeretlek, Olivia. Golyó, kés, seggbe rúgás, bármi… csak téged biztonságban tudjalak. Smaragdzöld szemei könnybe lábadnak. – De ezt nem azért mondtam, hogy fájdalmat okozzak! – értetlenkedem. – Nem is okoztál – remeg a hangja. – Csak… boldog vagyok, mert

kimondtad! – Igen? – vigyorgok. – Talán… egy picit – feleli vigyorogva. Az oldalára teszem a kezemet, hogy megcsiklandozzam, és érzem, hogy ragacsos. – Szeretném a következő pár napot itt tölteni veled, de azt hiszem, le kellene mennünk, és jót tenne neked egy zuhany. Csupa ragacs vagy. – Vajon miért? Hát, nem is tudom, de ha mindenképpen kíváncsi vagy, megpróbálhatunk eljátszani néhány helyzetet, hátha rájövünk, melyik okozhatta, hogy… ragadsz. – Megígéred? – Naná! Puszit nyomok a pofijára, és rácsapok a fenekére, aztán segítek, hogy le tudja hámozni magát rólam. Megpróbálok nem tudomást venni róla, hogy kemény a mellbimbója. Érzem, hogy bizony van olyan testrészem, ami nem fogja olyan könnyen figyelmen kívül hagyni… de akkor Olivia megszólal, és ami elkezdett ficánkolni, azonnal le is lohad. – Mi történt Marissával és Nashsel? – Nem tudom. Nem is érdekel. – Tényleg? Nem érdekel, mi történik Nashsel? Vállat vonok. – Nem nagyon. Nem akarok rosszat neki, de teljesen megváltozott, egyáltalán nem olyan, mint gyerekkorunkban volt. – Talán csak időre van szükségetek, hogy újra közel kerüljetek egymáshoz. – Talán – vonok vállat megint. De ezt senki ne vegye ígéretnek! Felöltözünk és lemegyünk, aztán a lakásom felé indulunk a klubon keresztül. Amikor kinyitom az iroda ajtaját, eléggé meglepődöm: Marissa ott ül a kanapén. – Hát te mit keresel itt? – Várom… Nasht. Marissa nehezen, de kimondja Nash nevét, és ebből arra következtetek, hogy rájött, mi az ábra. Részben legalábbis, bár talán nem teljes egészében. – Még nem ért vissza? De hát azt hittem, mögöttem jön!

– Még nem láttam. És Gavin sem. Gyanakodni kezdek, és megborzongok. – Felhívom, és megkérdezem, hol van – mondom Marissának, és előveszem a mobilomat. Tudni akarom, mi a fenét csinál. Kikeresem a számát a kimenő hívások közül, hívom, és várom, hogy kicsengjen. Kicseng, de a másik szobában is telefoncsörgést hallok. Egy pillanatra azt gondolom, biztos valamelyik eldobhatós, amit Olivia használt. Biztos Ginger az, a hülye liba. De aztán rájövök, hogy a csörgés válasz az én hívásomra. A mobillal a kezemben elindulok a lakásba. Még mindig csörög, úgy hallom, a hálószobában. Odamegyek. Amikor az ajtó elé érek, már erősen hallom a csörgést. Jó hangos. A hálószobámban tök sötét van. Mivel ablaktalan, még a holdfény vagy az utcai lámpák fénye sem szűrődik be. A kapcsolót megérintve felgyújtok egy kis hangulatlámpát… és az ágyamban ott fekszik Nash. Csupa vér. Valaki megnyikkan mögöttem, Ha jól sejtem, Marissa az. Úgy tűnik, valami furcsa, sokkos állapotban van. De azért az csodaszámba menne, ha ez a rémtörténet kedves nőszemélyt faragna belőle. Hátranézek. Kikukucskál mögülem, a keze a szája előtt, a szemei tágra nyíltak a rémülettől. – Istenem! Mit tettek vele?! Legnagyobb meglepetésemre elfurakszik mellettem, és odamegy hozzá. Mellé áll, és csak nézi, csak a feje mozog, ahogy tetőtől talpig végigméri újra meg újra. De mást nem tesz. Szerintem a neveltetéséből adódóan Marissának fogalma sincs, mit kell tenni egy ilyen helyzetben. Tőle már az is nagy szám, ha megpróbál törődni másokkal. Az ágy fejéhez sietek, és Nashre nézek. Az arcát jó alaposan összeverték. Reggelre úgy fog kinézni, mint egy szivárvány. Egy alaposan feldagadt szivárvány. Az ökle sincs jó formában. Elmosolyodom; biztos vagyok benne, hogy aki belekötött, megjárta. De amikor a hasára nézek, elfog a félelem. A fekete bőrkabát nem takarja az oldalát, és látom, hogy a fekete póló nedves. Az anyagot végighasították, alatta látszik a véres seb az oldalán. – Olivia, vidd magaddal Marissát, és hozzátok ide Gavint! A bárban

van, a te helyeden. A szemem sarkából látom, hogy Olivia már indul is. Marissa viszont továbbra is mellettem ácsorog, úgy néz ki, mint egy őzike, amikor az országúton fényszóró világít a szemébe. – Marissa! – kiabálok rá. Úgy rezzen meg, mint akit halálra rémítettem. Zavartan néz rám. – Menj Oliviával! – szólok rá. Szinte robotszerűen bólint, és követi Oliviát, ki a szobából. Még kifelé menet is vissza-visszanéz. Na, most aztán biztos megbolondul. Ha még nem dilizett be teljesen, ettől befog. Ismét Nash felé fordítom a figyelmemet. Ellenőrzöm a pulzusát. Rendben van. Megkönnyebbülést érzek; nem akartam ijesztgetni a nőket, de amikor először megláttam Nasht, nem voltam benne biztos, hogy él. Lehet, hogy meglehetősen rühelltem az „új” testvéremet, de attól még iszonyatos lett volna ismét elveszíteni. Nagyon óvatosan megtapogatom a szeme környékét és az állkapcsát. Nem érzem, hogy bármi el lenne törve. Jó is, hogy a Davenport családnak erősek a csontjai. A hajában is vizsgálódom, nincs-e fejsérülése. Talán van, és attól eszméletlen. A feje hátulján tojás nagyságú púpot tapintok ki. Amennyire tudom, a fejsérüléseknél jobb, ha kifelé dagad meg, mint ha befelé. Nézem az oldalát. Felhúzom a hasáról a pólót, és látom a sebet. Késszúrásnak tűnik. Szerencsére csak némi piros vér csordogál belőle, valószínű, hogy nem ért fontos szervet vagy artériát a szúrás. Finoman megnyomom a hasát. Tapinthatóan puha. Tudom, hogy ez is jó jel. Amikor a sebhez közel ér a kezem, nyög, és elfordítja a fejét. – Jól vagy? – kérdezem. Hallom, hogy jönnek vissza a többiek, Gavin már ott is áll mellettem. – Hűha, valaki a szart is kilapította belőle! Nash résnyire nyitja az egyik szemét, és szúrósan Gavinre néz. Fura, hogy egyetlen kis pillantásban mennyi minden benne lehet. – Nyald ki a seggem! – szűri a szavakat bedagadt, felhasadt száján Nash. – Mi a franc történt? – kérdezem. – Valaki utolért, amikor jöttem a motorral. Úgyhogy, őszintén szólva, vehetsz magadnak új motort. A jó büdös francba!

– Tudod, hogy ki volt? – Nem. A semmiből kerültek mögém. Összetörték a motort, aztán kibaszo… – Nash elhallgat, megint résnyire nyitja a szemét, és Marissára meg Oliviára néz. – Izé, bocs, szóval… nagyon összevertek, amíg a földön feküdtem. Az egyik ruszki köcsög megszúrt, aztán átkutatták a zsebeimet, és megmotoztak. – Mit kerestek? – Asszem a telefonomat. De azt a csizmámban tartom, hogy nehogy elvesszen. Hangosan sóhajtok. – Mi az? – kérdi Olivia. – Azt hittem, most biztonságban leszünk. Legalábbis valamelyest. – Ez így is lesz. Egy időre még legalábbis. Ez csak egy figyelmeztetés volt. Három napot adtak, hogy átadjunk minden másolatot a videóról, aztán békén hagynak. De ha nem tesszük, megtalálnak minket. – De hát a rendőrségre is vihetjük a felvételeket. Hiszen terhelő bizonyíték! – Azt hiszem, ettől nemigen félnek. Ezen én is aggódtam. Tartottam tőle, hogy nem elég, amivel meg akarjuk zsarolni őket. És sajnos igazam is lett. – Szóval három nap? – Annyi. Marissa közbeszól: – Én értem, hogy nagyon komoly ügybe keveredtetek, de nem gondoljátok, hogy kórházba kellene vinnünk? – Nem! – kiált fel Nash. – Kórházba ne. Ott jegyzőkönyvet vennének fel. És hívnák a hatóságokat. – De hát nem hagyhatjuk, hogy csak úgy meghalj! – Nem kell aggódni, haver. Van egy ismerősöm – közli Gavin. – Ismerősöd? – hitetlenkedik Nash. – Nem kell nekem papot hívni, se bérgyilkost, elég, ha bekötöz valaki. – Ez az ismerősöm ahhoz is ért. Inkább nem gondolom végig, hogy ha ahhoz is ért, akkor még mihez. Gavin ismerősei… többnyire kétes alakok. – De azt nem tudom, hogy eljönne-e egy ennyire… nyilvános helyre. Elgondolkodom.

– Tudnál utazni? – kérdem Nasht. – Naná. Jól vagyok – feleli, nem túl meggyőzően. – Elvihetnénk a belvárosi lakásba. Odajöhetne az ismerősöd. – Miért ne az én lakásomra? Akkor utána még tudnék vigyázni is Nashre egy kicsit – javasolja Marissa. – Túl veszélyes – mondja Olivia. – Egyetértek – teszi hozzá Nash. – Majd ott maradok én is – ajánlja fel Gavin. – Ilyen állapotban nemigen tudja megvédeni magát. Pár napig maradhatok, vigyázhatok rájuk. – Felesleges. Ha ezek az alakok, akárkik is legyenek, ultimátumot adtak, akkor most már nagyon kicsi az esélye, hogy megint megtámadják, nem? Ha meg akarták volna ölni, már megtették volna – szól Marissa. Ő most a józanság hangja. – Nem lesz bajunk kettesben sem. – Azt hittem, apukádnál fogsz lakni. – Nem, nem akarok. Nem akarok vele lakni… úgy érzem, senkit sem ismerek, mindenki annyira… más. – Akkor jövök én is hozzád – mondja Olivia. – Ki van zárva – csúszik ki a számon. – Miért? Nem maradhat egyedül, hogy csak egy sebesült legyen mellette, ha esetleg meg kell védeni. – Neked itt a helyed mellettem. – Nem, ne aggódj, nem lesz bajom. Három napot adtak. Addig biztosan békén fognak hagyni. – Olivia, ezt a kockázatot nem vállalom. Punktum. – Punktum? Miért, nekem nincs beleszólásom? Szikrát szór a szeme. Nehéz helyzet, és Olivia eleve ideges. Ez persze felizgat, mármint hogy ilyen temperamentumos, de most nem ezzel kellene foglalkozni. Mély levegőt veszek, mielőtt felelek. – Nem akarok érzéketlen diktátorként viselkedni, de most nem jó ötlet visszamenned oda. – Marissának viszont igen? – Sokkal inkább, mint neked. – Inkább, de nem teljesen? – Teljesen? Valószínűleg nem. – Na, akkor megyek vele – mondja Olivia, és Gavinhez fordul: –

Mehetek veled a kocsiban? – Szeretem Oliviát, de most meg tudnám fojtani. – Nem, nem mehetsz. Gavin itt marad zárni, amíg mi elvisszük Nasht Marissához. Olivia Gavinre néz, aki vállat von, és a mosolya azt mondja, nem bocsátkozik vitába. – Meg tudod győzni az ismerősödet, hogy Marissa lakására menjen? – Szerintem simán. Tartozik nekem. – Akkor jó – mondom, aztán Nashhez fordulok. – Segítsek a kocsihoz menni? – Nem kell, rendben vagyok – mondja lazán, de látom, hogy megizzad, ahogy erőlködve felül. Amikor talpra kecmereg, Olivia az egyik oldalról támogatja, Marissa a másikról, és segítenek eljutni a kocsihoz, a hálószobából a garázsba. Elsántikál mellettem, és látom, hogy a szája kis mosolyra húzódik. A nyavalyás élvezi, hogy körülugrálják. Ez akár vicces is lehetne, ha valaki másról lenne szó, de Nash az, úgyhogy nem tudok nevetni. Nem akarom, hogy Oliviához érjen. Nem akarom, hogy a közelében legyen. Irracionális a gondolat, persze, csak féltékenység, de akkor is. Tök mindegy. Így érzem, és kész. Összeszorítom a fogam, ők pedig besegítik Nasht a hátsó ülésre. Még jó, hogy meg nem puszilgatják. Legszívesebben káromkodnék. Marissa egy mellékutcában parkolt le, megvárom, hogy kiálljon, aztán követem. A kocsiban senki nem szól egy kukkot sem, amíg oda nem érünk a lakáshoz. Amikor leparkolunk, mindkét nő azonnal Nash körül kezd ugrálni, ami továbbra is idegesít. De nem mutatom. Ennyire hülye nem vagyok. Ha észrevennék, csak bunkónak tartanának, ami most igaz is, legalábbis Nash iránt nem tudok gyengéd érzelmeket táplálni. Tudom, hogy tetszik neki a helyzet. Biztos élvezi, hogy engem majd5 szétvet a düh, miközben ő Oliviára támaszkodik. A kis pöcs! – Kulcs – mondom Marissának, ahogy elhaladok mellette. Odaadja a kulcscsomót, nyitom az ajtót. Belököm, és hallgatózom egy pillanatig. Semmi gyanúsat nem hallok, úgyhogy felgyújtom a villanyt, és körülnézek. Pontosan olyan minden, mint pár nappal ezelőtt, amikor Olivia holmijáért jöttem. Ez jó jel.

Talán odébb tehetném a dolgokat, hogy Nash könnyebben haladhasson, ne kelljen semmit kerülgetnie. De nem teszem, mert eszembe jut az önelégült kis mosolya, és úgy döntök, essen csak seggre nyugodtan. Az ajtó felé nézek. Mindhárman megálltak. – Nos? – kérdem. Nash és Olivia megindul, Marissa nem. Olivia ránéz. – Marissa, nem kell vállalnod. Nyugodtan költözz vissza apukádhoz! Vagy Cashhez. Senki nem hibáztatna, ha sosem akarnál többet visszajönni ide. Olivia jól mérte fel a helyzetet: Marissa halálra van rémülve. Mindig sápadt, de most szinte holtsápadt a halvány fényben. Körülnéz az előszobában, aztán vissza Oliviára. Nagyot sóhajt. És be kell vallanom, ha most színészkedik, hát zseniális. Nem is néztem volna ki belőle. Oscarra jelölném. – Nem, nincs rá szükség. Nem retteghetek örökké. A lóra is vissza kell ülni, ha leesel, nem? – kérdi halvány mosollyal. – Kísérem én Nasht. Nem kell sietned. Marissa mély levegőt vesz, és megrázza a fejét. – Semmi gond, rendben vagyok. Lehet, hogy ez valami családi vonás, ahogy tényleg képesek trauma után is összeszedni magukat önerőből. Olivia is jó párszor megtette, láttam. Talán Marissa valóban hasonlít valamelyest Oliviára, annyira legalábbis, hogy még lehet belőle viszonylag normális emberi lény. Hárman együtt lépnek be a lakásba. Mire a nappalihoz érnek, szerintem inkább Nash támogatja Marissát, mint fordítva. – Erre – mondja Marissa, és a hálószobája felé vezeti őket. – Nash lakhat a szobámban, én majd alszom a kanapén. Senki nem vitatkozik, én végképp nem. Ez nem az én ötletem volt. És nem fogok a kanapén aludni, az biztos. Olivia mellett leszek, Marissa meg egyedül, a kanapén. Amikor a lányok elkezdik Nasht kihámozni az ingéből, távozom, hogy várjam Gavin emberét. Hülyén hangzik, de nem bírom nézni, hogy Olivia egy másik férfi ingét veszi le, még akkor sem, ha az a másik férfi a sebesült ikertestvérem. Sőt, úgy még rosszabb. Olyan, mintha engem vetkőztetne, de mégsem. A nyitott ajtó előtt járkálok fel-alá, és tiszta ideg vagyok, mire egy jellegtelen, sötét autó megérkezik a házhoz. Egy alacsony férfi száll ki

belőle, lazán körülpillant, valami táskát vet a vállára, és elindul a járdán. Amikor mellém ér, meglepődöm, milyen fiatal. – Hol a sérült? – kérdi kertelés nélkül. Lehet, hogy fiatal, de profi. – Te ki vagy? – kérdem. Lehet, hogy hülyének néz, de téved. – Delaney. Gavin kért, hogy jöjjek el. – Te is pilóta vagy? – Nem. Hondurasban dolgoztunk együtt. Gavin említette párszor Hondurast. Valami… különleges munkája volt ott. És rosszul sült el. Nem mesélt sokat, de az kiderült, hogy a zsoldosoknak olyan volt az a meló, mint egy lövészárok a háborúban. Ha ez a fickó ott volt vele, akkor nyilván nem kis dolgot éltek át együtt, hogy tartozik neki. – Erre – mondom, és Marissa szobájába kísérem. Kíváncsi járókelőkként körülálljuk, ahogy rendbe teszi Nasht. Abban a táskában egy fél patika rejtőzik, meg egy kisebb baleseti sebészet. Bead pár injekciót, kitisztítja a sebet, ezt valami ampullás folyadékkal teszi. Egy fecskendőt nyom a sebbe, szerintem érzéstelenítő van benne. Aztán steril kesztyűt húz, és több öltéssel összevarrja. Amikor végzett, egy tablettákkal teli üveget tesz az éjjeliszekrényre, és meghagyja, hogy Nash két héten keresztül napi háromszor egyet vegyen be. Aztán biccent, és már indul is. Az ajtóig kísérem, nem puszta udvariasságból, hanem mert nem bízom benne. Átlép a küszöbön, megint biccent, és távozik. Ennyi. – A bérgyilkosok… egy másik világ, annyi szent. Megvárom, hogy a nőszemélyek abbahagyják a tyúkanyóként kotkodácsoló sürgölődést Nash körül, mielőtt megszólalok: – Talán ideje mindenkinek pihenni. – Marissa, biztos nem akarsz az ágyamban aludni? Annyi mindenen mentél keresztül… Marissa meghatottan mosolyog Oliviára. – Nem, azt hiszem, mellette maradok még egy kicsit. Ti csak menjetek. – Biztos? – Egészen biztos. A kanapé tényleg nagyon kényelmes. – Igen, az – bólint Olivia. Egymásra mosolyognak, valami közös vicc lehet, amit nem értek. De még jobban tisztelem Oliviát, amiért ilyen könnyen elássa a csatabárdot, és így meg tud bocsátani valakinek, aki utálatos volt hozzá. Olivia ilyen. Nagylelkű, csodálatos személyiség.

– Na jó, most már ideje aludni. Letusolok, aztán kidőlök. – Jó éjt – mondja Marissa, és megkerüli az ágyat, majd a szélére ül, Nash mellé. – Liv, én… A francba! Tényleg menjünk már aludni – gondolom, mert Olivia megáll az ajtóban. Megfordul és Marissára néz. Kezd kicsit elegem lenni az érzelgésből. – Köszönöm… – mondja Marissa. Megint összenéznek. Olivia mosolyog. Marissa is. – Hát, erre való a család – felel Olivia. Végre sikerül elszakadnunk Nashtől és Marissától. Olivia nem túl bőbeszédű, csak felkap pár dolgot, és megy a fürdőszobába. Pár perc múlva hallom, hogy zubog a víz. Aztán abbamarad. Nem mondom, hogy nem nehezményezem, amiért nem kérte, hogy zuhanyozzak vele. Persze kézzel írott meghívó nélkül is bemehettem volna, de ha még mindig morog rám, akkor ez nem lett volna bölcs. Levetkőzöm és lefekszem. Eloltom a lámpát és várok rá. Akármi is van, meg kell beszélnünk, mielőtt beköszönt a reggel. A fürdőszoba ajtaja halkan nyílik. A szobában nagyon sötét van, az ajtó csukva, nem látom Oliviát, de hallom a puha lépteit, ahogy az ágyhoz jön. Lassan félrehajtja a paplant, és mellém fekszik. Megvárom, hogy kényelmesen elfészkelődjön, aztán megszólalok: – Meg kell értened valamit – kezdem, és hallom, hogy elakad a lélegzete. – Mi az? – A frászt hoztad rám! – kiált fel Olivia. – Azt hiszed, csak úgy elalszom, amikor haragszol rám? – Nem válaszol, gondolom, azért, mert bizony azt hitte. És ez dühít. – Csak nem értem, hogy lehetsz ennyire közönyös, miért nem érdekel, mi lesz Marissával – nyögi ki végül. – Hát ennek van néhány nyomós oka. Például, hogy ismerem. Meg azt is nehezen felejtem el, ahogy veled viselkedett. Meg aztán ő Marissa, nem pedig te. És elnézést, de nekem te vagy a legfontosabb. – De akkor is! Hogy engedhetted volna, hogy egyedül jöjjön ide, tudva, hogy esetleg veszélyes? – Olivia, Marissa nem kisgyerek. Azt csinál, amit akar. És lett volna más lehetősége is, ahol biztonságban lehet. Mehetett volna az apjához is. Csak épp nem akart.

– De nem értem, hogy lehetsz ilyen rideg. – Hát úgy, hogy ez nem Marissáról szól. Hanem rólad. A te biztonságodról. Nem Marissába vagyok szerelmes. Hanem beléd. Fogd már fel, hogy nem akarok élni nélküled! Nem tudok élni nélküled. Mi a francot csinálnék, ha veled történne valami? Nem engedhettem, hogy egyedül ide gyere. Nem kockáztathattam. Soha nem vállalnék olyan kockázatot, ami miatt elveszíthetnélek. Soha! Hát miért nem érted meg? A mondandóm végén már szinte kiabálok, így még mélyebb a csönd, amikor befejezem. Nem felel, de érzem, hogy megmozdul az ágyban. Aztán érzem a puha, meleg kezét a hasamon. – Cash… – suttogja. – Igen? A keze végigsimítja a mellkasomat, és a nyakamat cirógatja. Végigfekszik rajtam. Az ajka a számhoz ér, könnyedén, puhán. – Csak ennyit kellett mondanod. – De esélyt sem adtál, hogy elmondjam – motyogok a szájába. – Akkor legközelebb ezzel kezdd – feleli. Érzem, ahogy elhúzódik a szája. Vigyorog. Gyorsan köré fonom a karjaimat, és a hátára fordítom, a lábai közé fekszem. Meztelen, és nagyon uralkodnom kell magamon, hogy ne vessem rá magam azonnal. Úgy hívogat a teste, mint hideg estén a forró fürdő. Úgy hívogat a lelke, mint egy oázis a sivatagban. Úgy hívogat a szíve, mint a biztonságos kikötő az eltévedt hajót. – Mármint kezdjem azzal, hogy szeretlek? – kérdem, és merevedésemmel hozzádörgölőzöm. – Igen, mindig kezdd ezzel! – Szeretlek, Olivia Townsend – súgom a fülébe, és beleolvadok. Felsóhajtok. Visszhangozza a sóhajomat. – Szeretlek, Cash Davenport. Kicsit felemelkedem, aztán visszaereszkedem, hogy még mélyebben belé hatoljak. – Ígérd meg, hogy soha nem hagysz el. Maradj velem, Olivia! Gyere velem haza holnap, és maradj velem! Egy pillanatra elcsendesedik, de csak egy pillanatra. És amikor megszólal, mosolyt hallok a hangjában. – Veled maradok, amíg csak akarod.

– Örökké azt akarom, hogy velem maradj. Soha többet nem akarok nélküled tölteni egyetlen éjszakát sem. Soha. A gondolatot sem tudom elviselni, hogy valami történhet veled. Sosem akarok veszekedni veled. Nem akarok semmi mást, csak azt, hogy felhőtlenül boldog legyél. Velem. – Az is vagyok. Felhőtlenül boldog. Veled. Örökre. – Örökre – mondom én is, és megcsókolom. Felsóhajt minden mozdulatomra. Én pedig vele együtt lélegzem, a lélegzete is a részemmé válik, ahogy ő maga is a részemmé vált. Olyan, mintha magát az életet, az erőt szívnám magamba. A teljességet. És teljesnek érzem magamat… Életemben először. Teljesnek.

Epilógus Nash IDEGEN HELYEN ÉBREDEK, mindenféle gyógyszert tömött belém az a kuruzsló, szóval kissé zavart vagyok, amikor kinyitom a szememet. Az első, amit észlelek, egy csodálatos illatú nő, aki összegömbölyödve fekszik mellettem. A második pedig az, hogy az egyik lábával átölel, és a farkam majd’ szétrobban. Lassan kezdek visszaemlékezni, hogy mi történt, és hol vagyok. Nincsenek komoly fájdalmaim, ami meglep. Azt hittem, az a fasz valami lószarral bekent kést döfött belém, vagy ilyesmi. De ehhez képest tök jól vagyok. Egészen addig, amíg a másik szobából meg nem hallom a testvérem hangját. Halkan telefonál. – Te csináltad? Szünet. – Pontosan tudod, ki beszél! – vicsorog. – Te… csináltad… ezt?! Megint szünet. – Hogy bízzak benned? Hát meg vagy te hibbanva…! Sóhaj, majd megint vicsorgás, aztán Cash fojtott hangon szól: – És akkor most mi a francot csinálunk? Meg kell védenem a szeretteimet! Nem kell zseninek lenni, hogy tudjam, miről beszél. A kis motorbalesetemről. Cash túl sokat aggódik mindenkiért. De én nem. Nekem csak egy küldetésem van. Egyetlenegy. És nagyon úgy néz ki, hogy egyedül kell bosszút állnom azokon, akik anyám életét elvették. Ha tanultam valamit, mióta hét éve eljöttem otthonról, az az, hogy senkiben nem bízhatok. A családtagokat is beleértve.

Folytatása következik…

Végezetül Néha vannak olyan pillanatok az életben, amikor egy egyszerű KÖSZÖNÖM nem fejezi ki eléggé a hálát. Például most, amikor kedves olvasóimra gondolok. Ti váltottátok valóra életem álmát, azt, hogy író lehessek. Tudtam, hogy örömteli és csodálatos dolog lesz végre olyasmivel foglalkozni, amit szeretek, de sosem gondoltam volna, hogy még ennél is többet fog jelenteni a hihetetlen öröm, hogy szeretitek a munkámat, hogy megérintettek titeket az írásaim, hogy az életetekbe egy kis napsütést csempészett, hogy olvashattátok őket. Szívem-lelkem legmélyéből köszönöm nektek, és a KÖSZÖNÖM most nem elég. Minden könyvem végén megemlítem az alábbi blogot, és remélem, lesz egy percetek, hogy elolvassátok. Itt mondok mindnyájatoknak hálás köszönetét. Szeretettel gondolok rátok, és talán nem is tudjátok, mennyire sokat jelentenek nekem a kedves leveleitek, kommentjeitek és e-mailjeitek.

A szerzőről M. Leighton, a New York Times és az USA Today bestseller listás írója Ohióban született. Később melegebb éghajlatra költözött, hogy Délen egész nyáron a víz mellett lehessen, és egész télen hiányolhassa a havat. Rendkívül gazdag fantáziája már kisgyermekkorában megmutatkozott, így természetes volt, hogy rátalál az ösvényre, ahol képzelete szabadon szárnyalhat: Michelle író lett. Több mint egy tucat regényt alkotott. Történeteiben élvezi a romantikus kalandokat, a szexis déli férfiak társaságát, akik bizony a férjére hasonlítanak, és akikkel az olvasó is megismerkedhet Michelle legújabb könyveinek lapjain. Amikor nem rájuk gondol, akkor a szerző vadlovakon vágtat, Aspen lejtőin síel, menő rocksztárokkal búvárkodik, mindezt úgy, hogy el sem hagyja kényelmes dolgozószobáját. Az olvasók meglátogathatják a Facebookon, a Twitteren, a Goodreadsen, és az mleightonbooks.blogspot.com oldalon.