A Bécsi Országút 504a14

THURY ZSUZSA

A BÉCSI ORSZÁGÚT

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-726-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Thury Zsuzsa jogutódja

ELSŐ RÉSZ

1

Az ember rábízza magát a gondviselésre, ha nem is látványosan, istentiszteleten zsoltárt énekelve, s csupán akkor szólítva néven, ha valamely erőfeszítés, bosszúság vagy bánat kiváltja, nyöszörögve, dühvel vagy panaszosan: Jaj, istenem… De hogyan vélekedjék a gondviselésről, ha sorozatosan méri a csapásokat, immár hetvenhét esztendeje, s csipetenként adja a jót. Valaha-volt boldog fiatalságára már nem kíván emlékezni, restelli öreg fejjel hajdani lobogását – mi marad az embernek? Viszonylagos nyugalom után lesújt az a bizonyos hatalmasság, amelyre oly bizalommal áthárítja a gondok viselését a magyar nyelv… – Ejnye már, nagysága! Az induló autóbusz előtt ment át a Hegyalja út túloldalára. Nyájas bocsánatkéréssel bólintott a vezető felé, s el is mosolyodott. Lám, éppen az imént bölcselkedett magában, s hát mégiscsak óvja valami az ember léptét. A járda biztonságában haladva azonban elébe tolakodott a jelenet: A férje újsággal a kezében megy át a Rákóczi úton, az újságban megdöbbentő hír; nem veszi észre a feléje száguldó megvadult lovakat. Utána két napig élt szegény Domokos, 1910-ben történt, éppen huszonhét esztendeje, múlik az idő, így van ez, és nincs másként. Fölfelé menet többen köszöntik, kereskedők és házmesterek. Nehezen barátkozott meg a környékkel, noha elismeri vitathatatlan előnyeit. Tágasabb, levegősebb, mint a Pozsonyi út, ha nagyon elrugaszkodik a képzelete, mintha a pécsi hegyi utcán menetelne a Mecsek felé, s a lakásban is központi fűtés, állandó meleg víz. Mégis, tizenhat esztendő a Pozsonyi úton. Mikor 1912-ben – lássuk csak, valóban 1912 volt? –, úgy van, két évvel szegény jó Domokos halála után az utolsó Palatinus-házba költözött, az épületen még dolgoztak, meszelték a lépcsőházat. A lakás sötét volt, a kályhák átfűthetetlenek, fütyült a szél a Duna felől. Egy sor Palatinus-ház, a túloldalon a Silos gabonaraktár, s tovább üres telkek, ócskavastelepek, a Duna-parton faraktárak, s a szeme láttára épült és népesedett a városrész, a szemközti oldalon és a keresztutcákban modern erkélyes házak, eltűnt a Silos gabonaraktár, de a büszke Palatinuspaloták uralkodó fölénye rendíthetetlen, megkopva s vele együtt vénülve is

meghitt otthonosság. A 8-as autóbusszal szinte a házig mehetett volna, de szívesebben gyalogol, hegynek föl is még délcegen, egyenletes hosszú léptekkel. Az ember a saját hátát, miként az arcát is, csupán tükörből ismeri, s hát nemigen tölti idejét a tükör előtt, de éppen a napokban fedezte fel hátának kis gömbölydedségét. Nocsak, ennek is eljött az ideje. Nincs túlzott jelentősége, másnak talán föl sem tűnik, hiszen soha, viruló fiatalságában sem hallott annyi hízelgő jelzőt külsejére, mint manapság, ahogy telik az idő, egyre sűrűbben, álmélkodva. A bejárónő, hatvanéves korára lompos, csoszogós, jóindulatú vénség, naponta elmondja: – A nagyságos asszony csudára jól tartja magát. A járása mint a szarvasé, a szeme körül az a kis ráncosság még illik is. Mindig mondom, hiába, gondtalan élet kell az embernek. – Mindenkinek megvan a maga gondja-baja, Császárné – feleli erre. S mások is, régi ismerősök. – Megszépültél, Biri. Tíz évet letagadhatsz, Biri. – Ámde egyre kevesebb a régi ismerős, lassan elmennek, az ember szűkülő magányában még szívósabban kötődik a hozzátartozóihoz, s ki maradt a hajdan oly népes családból? Egy kezén megszámolja. Négy gyermeke közül az egyetlen, boldogtalan Juditkája, két unoka – istenem, tartsd meg őket egészségben, ne herdálják el ők is a drága életüket! – s ködös emlékezés egy dédunokára, most kilencéves, kétnapos korában látta először, és úgy tűnik, utoljára. Elment a veje is, akivel értették és becsülték egymást, önként ment el, búcsú nélkül. A Széchenyi fürdő vízzel telt kádját vörösre festette a felvágott eréből kicsorduló vér, s hogy így vetett véget életének, abban Judit is vétkes, hiába is tagadja önmaga és a lánya előtt, ha néha mondaná is a sok panaszára: – Magadra vess! A lába még jól bírja hegynek föl, derék jószág, hetvenhét éve szolgál, éppen csak olykor szaggat a térde. Megpihen a fűszeresnél, mintha a kirakat konzervesdobozait s Franck-kávéját szemlélné. Kijön a kövér asszonyság, foltos fehér köpenye feszül elöl-hátul. – Kezét csókolom. – Adjon isten, Márkusné. Mi újság?

– Nincs különösebb. Megy a munka reggeltől napestig, a haszon meg kevés, tetszik tudni. – Gondolom, sok van már a könyvünkben. – Szaporodik, nem mondom. A Zsófika nagysága majd kiegyenlíti. – Bizonyosan kiegyenlíti… Hallótávolon túl tör utat a sóhaj. De hát hogyan is tehette ezt Veres Ádám, a veje! Komoly, megbízható ember volt világéletében, nagy kereső, nem hivalkodó, de úri jólétet biztosított a családjának, ötszobás lakás, személyzet, utazás, s a halála után marad utána Balatonalmádiban a villa, amely Judit nevén volt, s pénz semmi, az égvilágon semmi. Az ügyvéd később a gazdasági válsággal magyarázta: Veres Ádám, tekintélyes közgazdasági lapszerkesztő, elvesztette a nagy pausálékat fizető vállalatokat, s később, hogy lassan konszolidálódott a gazdasági helyzet, amúgy belefáradtan képtelen volt elölről kezdeni s talán – ez nem az ügyvéd véleménye – nem is látta értelmét. Amije volt, felélték, s azután elment a Széchenyi fürdőbe. Bosszút állt volna a feleségén a nagy sérelemért, hogy ám lássuk, miként boldogulsz nélkülem? De a fiára csak kellett gondolnia, hiszen gyerek volt még, iskolás. A jó ég tudja, most már hiába meditál. Aki egyszer a föld alatt van, azt onnan nem hozza vissza imádság, vád, panasz, pedig hányszor érezte, hogy kiásná a szeretett lényt a tíz körmével. És nincs vége, míg tart az élet, bánat, csapás, és így sújt le, váratlanul. A ház kétemeletes, a kapu mellett balra, alacsonyan az utcára négy ablak az övék. Két egymásba nyíló szoba, akárcsak a Pozsonyi úton, nála az öreg bútorok, a nagy tálaló is oda került a régi porcelánnal, üvegholmival, hiányos már, ha vigyáz is rá, mint a szeme világára, mert minden darab a múltját idézi, a kevés ezüst is, miegymás. Zsófi, az unokája, a maga ízlésére rendezte el a szobáját az unokanővérétől örökölt szép bútorával, s íróasztala is van, állványos, négy kis fiókkal, írógépe. Zsófi éli a maga életét a szobájában, s előfordul, hogy kelletlen arcot vág, ha nagyanyja minden további nélkül rányitja az ajtót. Előfordul, ritkán, inkább ha vendégei vannak, de az is meglehet, hogy képzelődés, elhiteti magával, hogy közel húszesztendei együttélés alatt megtanult olvasni az unokája arcában. Az ablakok csukva. Otthon van, egyedül van? Ha dolgozik, nem zavarja, s a közlés talán holnapra marad. Befordult a kapu alá, táskájában a kulcsa után

kotorászott, no nézzék, csak nem reszket a keze? Hallotta halkan sípoló lélegzetvételét, köhintett. Az ajtón réztábla: özv. dr. Cell Domokosné, alatta névjegy: Boér Zsófia. Ez mindig újra, egyetlen másodpercre meglepte: megint miféle bolondériája az unokájának, hogy kiteszi a névkártyáját – s máris eszmélt. Hiszen nem gyermek már, harmincon túl van, elvált asszony, önálló kereső. Nyitotta az ajtót. Az unokája szobájában csönd, tehát nincs vendége, dolgozik. Míg átöltözött, odaát berregett a telefon. Zsófi hosszan beszél, ez is időnyereség – az öregasszony immár kényelmes háziruhájában örült minden percnek, ami késlelteti találkozását az unokájával. Komótos, de célirányos lépteivel jött és ment, elrakodott, és fogalmazta a mondanivalóját, hát csak okosan, tapintatosan, az a helyzet, te lány… Kivágódott az ajtó, a küszöbről kiáltotta az asszony: – Nagymama! Meghallgatja a felolvasásomat a Vajda János Társaságban? – Szívesen. Mikor lesz? – Bizonytalan. Valamikor tavasszal. – Aztán mit olvasol fel? – Novellát, magától értetődik. Miket kérdez! – Hiszen nem sértő szándékból, lelkem. Bizonyára valami szépet. – Majd kiválasztom. Az öregasszony nyájasan bólintott, s hogy érdeklődését, valamint hozzáértését jelezze, megkérdezte: – A kötetedből? A „kötet” Zsófi büszkesége, és hovatovább keserve. A novellás kötet négy évvel ezelőtt jelent meg, a napilapok, folyóiratok elismerően írtak róla. Könyve alighogy forgalomba került, hosszú bírálat a napilapban, amely első írását közölte – az irodalmi szerkesztő, igen jó embere, 1930-ban meghalt –, a részletes elemzést novelláiról a fiatal kritikus írta, akivel, ritkán, színházi bemutatókra járt. Az újságot nagymama hozta reggel az ágyához, váratlanul bukkant a nevére. Olvasás közben elöntötte a hőség, volt-e életében olyan maradéktalanul boldog,

mint akkor? „Megdöbbentő tehetség”, e két szóhoz újra és újra visszatért, s úgy érezte, fölfelé vezet az út, egyenesen, száguldó iramban, a Síriusig. Hosszan tartó volt a mámor, vagy fél évig írásban és szóban emlegették a könyvét, egyre szórványosabban, azután csönd. S a kötet, amelyet dédelgetett, könyvállványának ékessége volt, tartalmát betéve tudta, az idő múlásával fölkeltette ellenérzését, s már dühös szégyenkezését is. Egyetlen magányos kötet a „mű”. Harminchárom esztendős korára ennyi, és nem több. Egy helyben toporog. Tizennégy év alatt annyit változott, hogy gyakorlatra tett szert, megfogan az ötlet, meditál rajta, azután kopogja az írógépen. A napokban érte jött régi barátja, moziba készültek. – Várj – mondta ő –, holnap be kell vinnem egy hírfejet. – Gulyás Ernő könyvvel elhelyezkedett egy karosszékben, ő az írógépnél. Mintegy húsz perc múlva vidoran jelentette: – Készen vagyok, mehetünk. – Ernő belevörösödött a méregbe. – Így nem lehet írni! Ez fálás. Lelkiismeretes író ilyen írást nem ad ki a kezéből, addig csiszolja… Olvasd el. – Eszem ágában sincs, csak bosszankodnék. – Úgy is jó, induljunk. Nagymama az egyetlen Magyarországon, aki még említi a kötetet, mintha ma frissen került volna ki a nyomdából, a hálószekrényén tartja, s alvás előtt néhány oldalt olvas belőle. A Pesti Hírlap-ot olvassa, Marlittot, Ouidát és az unokája kötetét, s ezzel csak felbosszantja. – Miért választanék a kötetből? Írtam azóta egyet-kettőt, ha nem tudná, nagymama. – Egy szót sem szóltam. Zsófi nevetett, és homlokon csókolta. – Én sem. Visszatért a szobájába. Elmulasztott érdeklődni Judit néni és Lajcsi után, pedig nagymama számít rá, a lánya okozta gondokat vele osztja meg, némi könnyebbség. Ráér, az estét ma kettesben töltik, ez olykor kellemes, máskor unalmas, mert nagymama elfelejti, hogy egyazon régi históriáit pécsi lánykoráról, a férjéről, elhalt gyermekeiről húsz év előtt is elmesélte, s azóta de hányszor! Jó hangulatában érdeklődést színlel, máskor azonban türelmetlenül félbeszakítja: – Tudom, nagymama, hallottam már. Íróasztalának fiókjait rendezi. A régi dosszié újságokból kivágott írásaitól duzzad, zsinórral átkötve, a lapok széle szakadozott. Némelyikbe beleolvas,

élvezettel és fanyalogva, majd sebtében ismét körülkötözi, a zsinór mélyen beleváj a kiálló lapokba, annyi baj legyen. Fényképek és levélkötegek. Korán elhalt unokanővére és barátnője, Veress Jutka apró, erélyes betűi, elég rápillantani, és elérzékenyül, pótolhatatlan veszteség. Vaskos paksaméta, Miska írta, a volt férje. „Mademoiselle Sophie Boer, Paris, Rue de Seine 52.” S dr. Kolbay Mihályné nagyságos úrasszonynak, Bécsből írta, az ő szökésének másnapján, expressz ajánlva. „Kedves Zsófi, viselkedésedből levonom a következtetést, hogy távozásod végleges. Amint Bécsben befejezem a munkámat, hazatérésem előtt kiszállok Pesten a válóper elintézése végett. Remélem, nem támasztasz nehézségeket, miután a tőled megszokott felelőtlenséggel ilyen súlyos helyzetet teremtettél. – A továbbiakban így írt Miska: – Zsófikám, édes kicsi babám, mindenem, az első éjszaka nélküled. Láttalak kedvesnek, jónak, az enyémnek, és a sivár jövőt. Utánad nem jöhet senki. Zsófi, hát sohasem szerettél?” De, mint utóbb kiderült, szerette. A bíró eldarálta a formulát, a házasság felbontásáról tanúskodó okmányt később kézbesítik, s a törvényszékről együtt távoztak Miska szállására, az Erzsébet királyné hotelba. Két teljes nap a hosszú, keskeny szobában, Miska telefonon rendelt ebédet, vacsorát, s végül belefáradtak, a második nap estéjén kifogytak a mondanivalóból – Miska vádolt, ő védekezett –, kényszeredetten telt az idő vonatindulásig. Volt férje a lehúzott ablakban állt, fején sildes utazósapka, mintha készülne megkerülni a Földet, nevetséges, és integet széttárt ujjakkal. Azután néhány lépés a lassan gördülő vonat mellett, szívfájdalom és megkönnyebbülés. Néhány levél még Miskától; lassan beindul a praxis, hosszú tanulmányútja után mindent elölről kezd, a kollegák szívesek, támogatják, megérkezett a röntgengépe Németországból, lassan berendezkedik, majd a házassági értesítő: dr. Kolbay Mihály és Papp Sárika úrleány. Mint várható volt, az após gazdag kolozsvári papírkereskedő; helyes, Sárika tegye boldoggá Miskát. Ezzel sem volt vége. Miska súlyos egyéniség, kellemetlen, kötekedő, társadalmi érintkezésben nehézkes vidéki fiatalember, vég nélkül sorolhatná taszító tulajdonságait, két hónapig tartó házaséletük lidércnyomás, Miska hazatért Kolozsvárra, s olyan messze volt, mintha a Farkasréti temető egyik parcellájáig kísérte volna a válásuk utáni napon – azután feltámadt. Közel háromnegyed éves párizsi tartózkodása alatt találkozott egy fiatal férfival. A vonzásába beleszédült, néhány rövid napig bódultan szerette, ismeretségüknek

már első éjszakáját együtt töltötték a férfi szállodaszobájának keskeny ágyában. Akkor azt mondta: – Gyorsan határozok, és nem igénylem a látszatát, hogy rávettek valamire. – Így igaz. Viszolyog a nőktől, akik „odaadják” magukat, kegyes ajándékot osztogatnak, s a felelősséget a férfira hárítják, milyen méltatlan mesterkedés. A párizsi barát megkérdezte: – Feljön hozzám? – Azt felelte: – Jó. – S megint egyszer, házasságának felbontása után mintegy két évvel – Miska már megnősült, ő úgy érezte, életének ezt a jelentős, de kurta közjátékát elfeledte, s szinte ideje sem volt emlékezni, mert sok férfi volt körülötte, a lánykorában tartózkodók is buzgó árnyékául szegődtek –, megint egyszer azt felelte: – Jó. – Az első találkozáskor, néhány órai ismeretség után. A Vár nagy paloták közé ékelt kis palotájába volt hivatalos egy asszonyhoz. A napilap szerkesztőjének szobájában ismerkedtek meg, a nő menten vacsorára hívta. Szűk baráti kör, mint mondta. Az asszony gazdag és szeszélyes, hirtelen beleszeretett, majd éppoly hirtelen elejtette, de ez kevéssé fontos, nem volt kívánatos társaság. A szűk baráti körhöz tartozó férfi belépett, ráismert képeslapok felvételeiről, hírneves család dúsgazdag író tagja, művelt dilettáns. Szokatlan magasságát mintha szándékosan mérsékelné kissé görnyedt tartással, a mozgása ernyedt, lanyha kézfogással üdvözli a jelenlevőket, őt utolsóként, és a szemközti karosszékbe telepszik. Vallatja: – Mi a neve? Lány? Asszony? Hogyan él? Kit szeret? – A párbeszéd rohanó, mint a hegyi patak, s úgy csillog, és már kéjesen lubickol benne, zűrzavaros elragadtatásban, mert a nem nagyméretű szoba távoli sarkában erősebb egy másik vonzás. A nem nagyméretű szobában minden bútordarab és szőnyeg, festmény és dísztárgy az ő szemének felbecsülhetetlen érték, a zongorán ezüst és elefántcsont keretes fényképeken magyar, francia és angol nyelvű ajánlások, megannyi történelmi név, a társaság és a környezet fölkelti csodálatát és dühödt ellenérzését, vágyat és irigységet ébreszt. A férfi lefoglalja magának, ernyedtsége fölenged, fáradhatatlan és gyakorlott csevegő, mondanivalóját sűrűn megtűzdeli James Joyce, Huxley, Middleton Murry – ki az ördög lehet? – idézetekkel, s az is bosszantó, milyen magától értődő, hogy a jelenlevők megértik. Végül kiált: – Nem zavarja, hogy egyetlen szót sem tudok angolul? A férfi nevetett. – Megtanul, ha gyakran leszünk együtt. – Eszem ágában sincs. Világéletemben idegenkedtem az anglomániás

emberektől. – Sokkal találkozott? – Maga az első. A férfi megcsókolta a kezét. – Zsófia, maga hallatlanul tetszik nekem. Mintegy önkívületi állapotot idézett elő saját lénye, mert egyre csillogóbb ettől a hódolattól, s a szoba távoli sarkában is érzett valakit, akit ismerni vágyott. A Vár kihalt éjszakájában a kettő között állt, s a másik férfi először szólt hozzá. – Ha megengedi, hazaviszem kocsin. A karján szorítás. – Megelőztelek, kérlek, Zsófinak felajánlottam már a kíséretemet. Nem igaz. Pimasz hazug. Érthetetlen, megmagyarázhatatlan, hogy miért nem ült a másik mellé, akinek a közelsége hideglelős izgalmat keltett. A Lánchídra kanyarodva a férfi ernyedt bal keze a kormányon, jobb karjával átölelte. – Hová megyünk? – Az Anna bárba. Vodkát ittak. Szédült, részeg volt, de öntudatnál, s mégsem tiltakozott, mikor a Hegyalja utat elkerülve – éjszaka három óra volt –, a Svábhegyre kanyarodott a kocsi, havas úton. – Megnézi a könyvtáramat. – Jó. És meghallgatom a lemezeit. – Kiszállt a kocsiból, a vállát vonogatva nevetett. – Ezt már ismerem. Cserbenhagyta az ötletessége? – Az majd kiderül. Inas, lakáj, vagy minek nevezik? Szenvtelen és személytelen, mintha angol filmben szerepet alakítana. Váratlan pompa. Isznak, szédeleg, de pontosan

érzékeli a környezetet, látja önmagát és a férfit, és élesen, lankadásában is inkább ellenségesen bírál. A széles kerevet nem megfelelő? Nem, a főúri lakásnak van erre a célra berendezett helyisége, több szobán át botorkálnak feléje. Jó, hogy gyorsan túl van rajta. A helyiséghez fürdőszoba is tartozik, legszívesebben drótkefével lesikálná magáról az érintést, a bőrével együtt. Fátyollal takarná el az arcát, és kesztyűt húzna, hogy elrejtse most már utált meztelenségét. A Hegyalja útig hallgattak. Reggel volt már, de téli sötétség, nagymama szobájában égett a villany. – Mikor látom? – Semmikor. – Szerdán magáért jövök. Nyolc óra megfelel? A fürdőszobán át szobájába surrant volna, de az öregasszony szólította: – Zsófi! Benyitott. – Mi van, nagymama, miért nem alszik? A szemrehányás kiváltotta volna goromba ellenkezését – ne szóljon bele, nagymama, hagyjon élni! –, de a virrasztásról sápadt arcon a döbbenet, az imádó féltés elgyengítette, s szédülten tántorogva is kijózanította. Keresztbe feküdt az ágyon az öregasszony lábánál, üvöltve sírt. – Miska! Miska! Miska! Hevesen utolsót lobbant a szerelem és elhamvadt. Másnap délelőtt a Philantiából öt szál orchidea érkezett, névjeggyel: Jaj, de messze van még az a szerda! Kézcsók. Macskajajosan még, utálkozása csillapodott, elképzelhetőnek tartotta viszonyát a férfival. Nem maradt közömbös a közismert név és a vagyonnal szemben. Hajóút a Földközi-tengeren. Fekvőszékben hever, fehér szmokingos pincér jeges italt hoz. Ki az a szép nő, lengyel, svéd? Magyar, a neve madame Sophie Boer. A mindig kéznél levő térképen követi a hajó útját, Velence, Ancona, Bari, Szicília, a Tirrén-tenger, Sorrento és Nápoly, ó, istenem, egyszer az életben, hát miért ne! Huszonhat éves volt akkor, elvált asszony.

Szerdán a földszinti ablak előtt megszólalt az autóduda. A színész, akit fiatal lány korában eszeveszetten szeretett, azt mondta: – A nőre, akire nem kell várni, nem is érdemes várni. – Ehhez igazodott, s noha régen elkészült az öltözködéssel, mintegy tíz percig ődöngött a szobában, míg ismét rövid és halk tülkölés. Nagymama nem szól, de elégedetlen, nagymama illemszabálya szerint a férfi ne dudálgasson az ablak előtt, hanem csöngessen az előszobaajtón, mutatkozzon be nagymamának, ez a dolgok rendje. Eh, nagymama illemkódexe elavult, így intézte el magában meggyőződése ellenére, s az is megfordult a fejében, hogy szó nélkül otthon marad. Mégis beült a férfi mellé. Vacsora a Kis Royalban, Anna bár, vodka. A könyvtárterem, majd a távoli szoba. – Ne vedd rossz néven, édes jó lelkem, de nem hozzád való. Rossz híredet kelti. Ugyan, az ő híre! A házban, a környéken pletykálnak az „írónőről”, férfiak látogatják, kimaradozik éjszakára, s utóbbi időben látták már ittasan tántorogva. Ha nem volna mellette özvegy doktor Czell Domokosné tekintélye, megtámadhatatlan emberi tisztessége és méltósága… amivel sokszor ránehezedik, s azon kapja magát, hogy kéjjel színezgeti, miként alakulna az élete nagymama nélkül. Éjszakánként hazatérve égett a lámpa a másik szobában. Nagyanyja szólította, nem felelt, kapkodva vetkőzött, lehunyt szeme előtt szabályos körforgásba kezdett a négy fal. Rendszeresen délig hevert az ágyban, rosszkedvű volt, csömör, utálkozás és ital émelyítette, este éledt. Hosszú pepecselés a tükör előtt. Az arca sovány, enyhén rúzsozza, a szempilláját is festi, sima, befelé görbülő haja a válláig ér, a hatás néha meglepő – milyen szép vagyok! Az ablak előtt kurta, halk dudálás. Mintegy két hét után nagyanyjával megromlott a viszony, de vonzás és taszítás tétovaságában ezzel sem törődött. Az öregasszony egyik este benyitott hozzá, mikor már indult volna. – Ide hallgass, te lány. Három évvel ezelőtt alkoholmérgezésból kikúráltalak, utána négy hónapig kezeltek Budakeszin. Elfelejtetted, de én nem. Ha még egyszer részegen jössz haza, a gavallérodat eltanácsolom innen az autójával együtt. Takard be a nyakadat – folytatta egy szuszra –, kimelegedsz és megvan a baj. – Ne törődjön velem, nagymama. – Mi egyébért volnék a világon?

Estély a férfi svábhegyi villájában. Zsófi örökölte unokanővére és barátnője, Veress Jutka ruhatárát, először adódott alkalom egy földig érő zöld velursifon ruha viselésére, s mert általában a divatosnál rövidebb szoknyát hordott, kényelmetlennek érezte a szokatlan öltözéket, rosszkedvűen indult útnak. A Várban megismert arcok, híres író hírhedt feleségével, egy arisztokrata házaspár, a fiatal költő, akit a férfi nagyúri kedvtelésből anyagilag támogatott, és a férfi barátja, úrlovas, párbajhős. A költő, bajuszos gyerekarc, kefehaj, bő szmoking, melléje szegődött, mintha ebben a társaságban ketten egymáshoz tartoznának. Alig helyezkedtek el a karosszékekben – mindenkinek jutott, mintha a karosszékek mennyisége döntené el a meghívandó vendégek számát –, a férfi vaskos kézirat-paksamétát vett elő. – Zsófi megkért, hogy olvassam fel az új novellámat. Feszélyezetten helyeseltek az emberek, egyedül az író kedélyeskedett: – Essünk túl rajta – mondta, a költő Zsófi fülébe suttogta: – Egész kötet! Hogy tehetett ilyet? Szégyellje magát! – Én nem… fogalmam sem volt… Lassan olvasott a férfi, mint aki élvezi szavai zamatját, s közönségének is időt ad ízlelésére. Novellája a porcelángyártásról szólt, Kína történelmén, hegy és vízrajzán, különböző vallásain, az indokínai nyelvek szakavatott taglalásán át jutott el a Kína nyakán vagy száz esztendeig terpeszkedő mongol dinasztiáig, innen még hosszú út vezetett Johann Friedrich Böttgerig, s a paksaméta alig lappadt. Csönd volt, az arisztokrata neje görcsösen ásítozott, az író felváltva a jobb és bal lábát nyújtotta előre, majd mind a kettőt, s behatóan tanulmányozta a cipőjét, a költő suttogott: – Nem bírom… Mit tegyek… Nem bírom… Másfél óráig a monoton hang, mozdulatlanság, éhezés, szomjúság, gyötrelem. – Nos? – kérdezte a férfi, s az íróra nézett. – Roppant szórakoztató írás – mondta az. Zsófiból kitört az ideges nevetés, köhögött, egyik távoli könyvállványhoz menekült, de ott is látta az író csúf, mulatságos arcát, s robbanó kis nevetések rázták. A férfi feléje közeledett, akkor sebesen mondogatta magában: Nagymama meghal, nagymama meghal!, s így képes volt komoly képpel szólni: – Nagyon élvezetes. Érdekes dolgokat tanultam.

Az úrlovassal és a költővel elhelyezkedett a sarokban, ittak, túl a megpróbáltatáson, jó hangulatban. Éjfél után búcsúzott a társaság. A költő az úrlovast és Zsófit a hallba vezető nyitott ajtószárny mögé vonszolta, s mikor a férfi vendégei kikísérése után megkönnyebbülten visszatért, előugrottak. A hökkent és bosszús arc féktelen örömre hangolta mindhármukat, a költő felkapta Zsófit, és körberohant vele, a párbajhős töltött – egészségedre, kedves barátom! –, egyebekben úgy viselkedtek, mintha a karosszékbe hanyatló házigazda ott sem volna. A taxiban lefelé menet a költő verseit mondta, az úrlovas átölelte Zsófit. – A Gyöngytyúkba – utasította a vezetőt. – A vendéglőben káposztalevest ettek, s mintha a vendéglátó házigazda céltábla volna, a pártfogolt, a barát és a szerető egymást váltva lövöldözte feléje a gúny nyílvesszőit, s mind telibe talált. – Tulajdonképpen piszkok vagyunk – mondta álmatagon Zsófi. – Azt kapja, amit megérdemel… Később Zsófi feje az úrlovas vállán, csókok érték az arcát, a haját, a költő az asztalra borulva aludt. Áporodott rossz ízt érzett, de repítette a forgószél a Margitszigeti Nagyszállóból a Kis Royalba, a Hungáriából a Lúdlábba – az csak kellemes, hogy elmaradtak az éjszakai látogatások a Svábhegyen –, s végül mindig az Anna bár, a Vár kis palotájában megismert társaság. Egyszer, percekre, egyedül maradt az asztalnál a miniszterelnök fiával, szép szál férfi, kellemes, fölényes, de ekkor inkább barátian komoly. – Mit keres maga ezek között? – mondta. – Túlságosan jó ezekhez. Most is részeg, el fog zülleni. – Annyi baj legyen – felelte, és fullasztották a könnyek. Mindig ugyanaz, néha mulatságos, máskor unalmas, egyenesen bőszítő a dizőz, aki selypegve malacságokat énekel, selypegésével megváltoztatva a szavak értelmét – a csöndben, a dalocska kellős közepén Zsófi zajosan hátratolta a székét, és trappolva elindult a dizőz előtt, kifelé. A híres és szeszélyes asszony, akinél megismerte a férfit, később követte, s a tükör előtt, púderpamacsával gesztikulálva azt mondta: – Valóban ilyen naiv lélek vagy? A barátunknak egyszer kell a nő. Téged alibinek cipel magával. Ha van eszed, kihasználod. Nem volt esze. Nem lett belőle földközi-tengeri hajóút. A férfi rászoktatta az italra, s amikor ő egyszer részegen vad gorombaságokat vagdosott a fejéhez,

sértődötten elmaradt. A kínos az egészben, hogy egyszer még felhívta telefonon, és a férfi az inassal letagadtatta magát. Az ilyen megalázó emlékeket az ember roppant súlyként cipeli egy életen át. A svábhegyi villa gazdája és körülötte a társaság végleg eltűnt a látóköréből, de a költővel találkozott, utoljára egy irodalmi esten, ahol lábujjhegyére ágaskodva egyik legszebb versét mondta, leírhatatlan hatással. A műsor után jó néhányan a Grasham kávéházba mentek, egész sor összetolt keskeny asztalnál helyezkedtek el. A költő nyugtalanul járkált, itt meg ott kiáltva beleszólt a beszélgetésbe, egy távoli asztalnál ülő konferansziéhoz is odalépett, s meglepő dolgokat mondhatott, mert a konferanszié arca megdöbbenést mutatott, azután leült Zsófival szemben. Az asztalon áthajolva sebesen beszélt bele az arcába, megállíthatatlanul, és Zsófi egyetlen szót sem értett, mintha az állítmány kimaradt volna a mondatokból. A költő sírt, és egy magas fiatalember ráadta a kabátját, karonfogva kivezette.

Kéziratok, levélkötegek, a névjegy: Jaj, de messze van még az a szerda! Belökte a fiókot. Mégis megkérdezi nagymamát, hogy mi újság Juditnál, szokatlan a nagy csönd odaát. Benyitott. Az öregasszony az alacsony ablaknál karosszékében ült, mint régen is, a Pozsonyi úton, ott szemközt magas, szürke bérház, itt széles utca, földszintes öreg épület – egyenesen ült és tétlenül, az asztalon összehajtott Pesti Hírlap és tokjában a szemüveg. – Fáradt, nagymama? Elkészítsem a vacsorát? – Korai még, de ha készülsz valahová… – Itthon maradok. Meghallgatjuk a rádióban a IX. szimfóniát. Klemperer dirigál. – Az jó lesz. Mit is akartam… igen, Juditkámmal megbeszéltük, hogy hozzájuk költözök. Szüksége van a nyugdíjamra. Az unokája szemében egyetlen másodpercre az öröm felvillanását látta, és követte az elképedés. – Ezt csak így mondja, nagymama? Engem meg sem kérdeznek? Az öregasszony motyogott, öregesen bólogatva.

– Hiszen nincs mit változtatni rajta. – Egy szobában akarnak lakni ketten? – Megleszünk valahogy. – Hát, ha már nélkülem határoztak, tessék, költözzön el nagymama. Tétován csukódott az ajtó. Az öregasszony nem mozdult. Az unokája sértődöttnek teszi magát, s mintha búsulna, de a szeme elárulta. Összekulcsolta halvány, kisebb és nagyobb májfoltokkal pettyezett kezét, segíts meg, uram isten, hogy ne fakadjak sírva. Közel húsz esztendő az elárvult Zsófival, akiért él, és ha úgy adódna, szívesen meghal, s Zsófi örül, hogy megszabadul tőle. Ettől félve halogatta a mondanivalóját. Hűvös az alkonyat, kendőbe burkolózik, a jóféle tavaszi illatokat benzinbűzzel vegyítik a fölfelé kapaszkodó autóbuszok, a szemközti járdán kislányok krétával rajzolt ábrákat ugrálnak át, egy gyerek szalad két sörösüveggel – az öregasszony mindent észlel, de lélektelenül, mint egy kívülálló. Olyan nagy a szívfájdalma, hogy cserbenhagyta igazságérzete, s mintha az unokája fogalmazásában hallaná: – Legokosabb, ha nagymama Judit nénihez költözik. – Némelyik lakásban villanyt gyújtanak, s csak később világítják az utcát, egymástól nagy távolságban állnak a villanyoszlopok. Zsófi csöndben van odaát, olvas vagy ír, máskor békességes jó érzés, hogy mindenki végzi a dolgát a maga szobájában, most nyomasztó a nagy némaság. Mikor az unokája lépéseit hallotta – a főzőfülkében edénnyel zörög –, az öregasszony felkattintotta a villanykapcsolót, kezébe vette a Pesti Hírlap-ot, Zsófi ne lássa, hogy a sötétben meditál. Cianó gróf, Mussolini veje Horthy kormányzónál. Mussolini grófhoz adta a lányát, megszerezte hozzá a módot, nagy úr lett, a volt angol király meg feleségül vette azt a bizonyos Simpsonnét, akiről annyit írnak a lapok, az egyik fölfelé tör, a másik lejjebb adja, nincs rajta mit csodálkozni, így van, mióta világ a világ. Szeme elrévedezett a vastag címbetűkön, este az ágyban tüzetesen átolvassa a cikkeket is, érdekli a politika. Zsófi főz odakint, ugyan hol, mikor tanult főzni? Ügyes, de nincs kitartása, hozzákezd ehhez, ahhoz, azután ráun. Az emberekkel is így van, elég sajnos, változnak a barátok, a szerelmek, most már a nagyanyjából is elege van, ezt is megélte, és el is kell viselnie, nincs apelláta. – Ham and eggs!

– Finom. Zsófi a sonkát, a tojást Márkus csemegéstől vásárolta, könyvre. Megveszi amit lát, s hónap végére jócskán felgyűlik az adósság, nemegyszer rámegy a nyugdíj, azután élnek Zsófi keresetéből, de hát az bizonytalan, több vagy kevesebb. Azért nincs ok panaszra, jól megvoltak eddig. Ezentúl az unokájának csak magáról kell gondoskodnia, nehogy könnyelműsködjön. Vacsora közben beszélgettek, nagy szünetekkel, kényszeredetten, az öregasszony mellét sikolyok feszítették, még az hiányzik, hogy hangot adjon jéghideg rémületének. Utoljára, és ha jól emlékszik, először életében ekkor engedett meg magának efféle fegyelmezetlenséget, mikor Zsófi anyját koporsóban vitték ki a szobából. Azóta egyre gyűlik benne a sikoltás, és most volna az ideje, hogy könnyebbségért éljen vele. A Pozsonyi úti nagy konyha után kis főzőfülke, az ember minduntalan falba ütközik, de a csapból meleg víz folyik, a mosogatás gyerekjáték, mégis hosszan pepecsel vele, mert jobb ilyenkor egyedül, mint a sok ki nem mondott gondolat az unokájával. Zsófi kiáltott: – Jöjjön már, nagymama, kezdődik. – Jövök. Simított egyet tömött ősz haján, a rádióval még úgy volt, hogy némileg ünnepi hangulatban hallgatta a hangversenyeket, a IX. szimfóniát nem először, de valami neves karmester lehet, akit az unokája említett. Két karosszék a rádió előtt, lám, Zsófi milyen figyelmes, és hát talán utoljára hallgatnak így kettesben zenét. És most sem sokáig. Az első tétel után a készülékben mozgolódás nesze, köhécselés, Zsófi hátrataszítja a karosszéket. – Mégis elmegyek egy órára. Hová? – kérdezné az öregasszony, de mintha már nem volna beleszólása az unokája dolgába. Bólint. – Én meg lefekszem, elzárhatod a rádiót. – Jó A háziruhára kabátot vesz, tehát nem vendéglő, kávéház, italozás.

2

Egy Váralja utcai ház első emeletén becsöngetett. Várt, türelmetlenül hármat kopogott. – Adjon isten, Judit néni. Felébresztettem? – Dehogyis, drágaságom, tudod, hogy éjfél előtt le sem hunyom a szememet, és azután is jó, ha két órát alszom. Ilyen későn nem vártalak, bogaram. A „bogaram” mindig idegesítette, s egyszer mégis szóvá teszi. Nem most, mert nagynénje hangja bizonytalan, megrebbenő, szokatlanul elvékonyodik. A nagy szobában vetett ágy, rózsaszínű damaszthuzat párnán, paplanon, a levegő fülledt, illatos. – Lajcsi hol van? – A szobájában. Behívjam? – Majd én… később. Az asszony most csókolta meg; szája, karja, pongyolája jószagú, nyilván mielőtt ajtót nyitott sebtében igazított magán, a frizuráját is rendbe hozta – a haja ezúttal bronzosra sikerült, ahány festés, annyi színárnyalat. Zsófit egyszerre az is ingerelte, hogy nagynénje Coronitas cigarettával kínálja. Nagymama nyugdíjából nem futja majd aranyszopókás cigarettára, fodrászra és kozmetikusra, de türtőztette magát, mert Judit buzgalmában gyávaság érződött, és ez megszégyenítő, csak nem tőle fél? – … Nehezen szokom meg, hogy a csöngetésre magam nyitok ajtót. Annyi évtizeden át Lidi, néha Schumacher Dóra, de milyen sértődött arccal, emlékszel? Nekem nem derogál, istenem, bár ez volna az egyetlen, amit meg kell szoknom, de azóta, hogy a rendőr becsöngetett Ádám halálhírével… Ha szól a telefon, összerezzenek, félek. A csöngetés soha nem jelent jót, soha semmi jót… A jót, az egyetlent az jelentené, ha Boér Gyula hangját hallaná a telefonban. Zsófi gyűlölte nagybátyját, aki szétrombolta Veresek házaséletét, majd

egyhónapi tartózkodásra Hollywood-ba utazott. Ennek kilenc éve. Amerikai állampolgár. A Színházi Élet pletykarovata közli, hogy időnként áthajózik Európába, a közelmúltban negyedik hollywoodi feleségével. Judit néni nem olvassa a Színházi Élet-et? A hennázott haj, a kozmetika testének ápoltsága, a régi nagy lakás kiválogatott bútoraival berendezett teremszerű szoba buja szépsége, törékeny és bájos alakjának illata, minden, minden Gyula bácsiért, míg a könny és a panasz férje elvesztéséért. Ha a Színházi Élet szép nekrológban búcsúztatná Boér Gyulát – a világhírű filmszakember, varázsos hegedűjátékos, szellemes, elragadó férfi –, Judit néni megnyugodna, és átadná testét, lelkét a vénülésnek. A csöngetésre rezzenéstelenül ajtót nyitna. Dögöljön meg Boér Gyula, aki vele, egyetlen öccsének egyetlen lányával szemben is közönyös, és ezzel krónikus, furdaló fájdalmat okoz, Juditot meg kiforgatta eredeti valójából; hiúságában sértett szerelme már-már nevetséges, elesettsége szánalmas, olyannyira, hogy alig emlékeztet a hajdani szeretett Juditra, s ha már robbanna belőle a harag, kényszeríti magát visszaidézni a sok jótéteményt, amiben nagynénje részesítette. Soha nem fogom festeni a hajamat, méltósággal megöregszek, mint nagymama… Rémítő elképzelés, mintha az arca máris fonnyadna, zsugorodna. Az öltözőasztal tükrébe pillantott – mennyi ezüst, a csiszolt üvegek kupakja, az állótükör kerete, a monogramos kefe és fésű! – arca viruló, életmódja mellett igazán isteni csoda. – Sokat vagyok egyedül. Lajcsi amilyen lármás gyerek volt, most a hangját is alig hallom. Bezárkózik a szobájába – meg kellett érnem, hogy a fiam cselédszobában lakik! –, azt sem tudom, mivel tölti az idejét. – Tanul. – Meglehet. Velem unatkozik. Igaza van, nem vagyok mulatságos társaság, tele keserűséggel, ti is unjátok, mindenki. Én is… vattát tömnék a fülembe, hogy ne halljam az örökös sírásomat. De ha az ember eltemeti a huszonnégy esztendős ragyogó, tehetséges lányát… és Ádám… elmegy szó nélkül, búcsú nélkül. Rám szakad a gond. Szegény Ádám nem heverte ki Jutka halálát. Egy ideig várta, hogy Zsófi megerősítse: valóban, Veress Ádám öngyilkosságának fő indítéka a lánya elvesztése volt. Márpedig mázsányi bánatot könnyebben elvisel az ember, mint a megaláztatást, a csalódást, élete csődjét… – … Elkényeztetett. Szakácsnő, szobalány, nevelőnő. Az anyagi ügyeket ő

intézte. Nem értek semmihez, a kezem között elfolyik a pénz, azután egyszerre nincs. Mamára szorulok. Hidd el, drágaságom, keserves megpróbáltatás ez nekem, de arra is gondolok, hogy szükséged van a függetlenségedre, és… Zsófi nyersen elvágta a továbbiakat. – Mégis, hogy gondolja, Judit néni? Hová fekteti nagymamát? – Megszokta a régi ágyát. Elhozzuk. – Ide? Körülnézett a zsúfolt helyiségben. A nagy fiókos szekrény tele Judit fehérneműjével. Az előszoba hosszú falát betöltő gardróbszekrényben Judit ruhái, átmeneti és télikabátok, két bunda. A háromrészes kisebb komódban kesztyűk, harisnyák, kígyóbőr retikülök és selyemkendő tömegével, Párizsból és Londonból, Bécsből és Amszterdamból, mert széltében és hosszában Európán megszállottként követte Boér Gyulát; s valahol elrejtve a furfangos zárral működő kazetta Judit vagyont érő ékszereivel. Hová akasztja itt nagymama a flanell háziruháját? Hiszen a fürdőszoba is tele van Judit bolyhos köpenyeivel, a rézrudakon frottírtörülközők a szivárvány minden színében. Menten kiált: Hagyja békében nagymamát! Ha nem képes megválni az ékszereitől, koplaljon, de nagymamát hagyja! Az asszony megszólalt, ismét gyáván rebbenő hangján. – Mama azt mondta, hogy ne kótyavetyéljem el az ékszereimet. Szükségem lehet rá, ha őt… valami éri. Sírt, összegörnyedve, nagyon boldogtalanul. Zsófi hirtelen elébe térdelt, s szégyellte magát, hogy így leveri lábáról a szánalom, mikor az imént még forrt benne az ellenérzés az ápolt, illatos asszony iránt. – Ne sírjon, Judit néni, nem bírom! Minden megoldódik. Kitalálunk valamit. – Frissen felugrott. – Megnézem Lajcsit. A fiú háttal állt, az ablaknál. Sötét volt, Zsófi óvatosan tapogatózott a keskeny szobában. – Szervusz, Lajcsi. – Te vagy? – Nem fordult meg. – Azt hittem, anya.

Halkan füttyentett. – Hopp, Totó! Odalent a Várhegyre kapaszkodó elvadult, bozótos kert, az ablak alatt borjú nagyságú fekete kutya mozdulatlan várakozásban nézett az ablakra. A fiú előtt a párkányon papír, s azon csontok, főtt krumpli, kenyérszeletek. Elmélyülten válogatott, majd egy csontot hajított le a kutyának. Szótlanul, szorosan egymás mellett hallgatták a szaporán őrlő fogak ropogtatását. Az állat gyorsan végzett, s ismét mereven bámult az ablakra. Gondos válogatás után karéj kenyér hullott pontosan a lába elé. – Zsíros kenyér – mondta a fiú –, szereti. Hopp, Totó! A kutya etetése mindennapos szertartás. Lajcsi összeszedi a két emeleti lakó ételmaradékát, a Hegyalja útra is azzal állít be: – Van csont, nagymama? – S lármázik: – Miért nem csinál húslevest? Sertéskarajt? Tulajdonképpen mit esznek? – Lajcsi szenvedélye az idegen kutya, amely nélküle éhen veszne. Az utolsó „Hopp, Totó!” után villanyt gyújtott. Zsófi a díványra ült, a fiú, magas, vékony alak, fekete hajú, sápadt, idegenszerű jelenség, zsebre dugott kézzel megállt előtte. – Mi van, Zsófi? Éjnek idején egyedül mászkálsz? – Nyugtalan voltam. – Áhá, a nagymama-ügy. Anya ötlete, jó, mi? Mindenki nyer vele. Anyát valaki megint kiszolgálja, én hozzájutok tiszta zsebkendőhöz, te végre saját otthonodban bonyolíthatod a szerelmi ügyeidet. Remek cirkusz, előre röhögök. – Nincs senkim. – Mióta? Mintha nem tudná! Sok évvel ezelőtt Veress Ádám infantilisnak tartotta a nagylány Boér Zsófit, mert, mint mondta, legjobb barátja az akkor hatesztendős Lajcsi. A helyzet azóta sem változott, Lajcsi a bizalmasa, senki nem áll közelebb hozzá, mint ez a felsőtestét ütemesen himbáló, sarkán egyensúlyozó fiú. – Adj egy cigarettát. – Nincs cigarettád?

– Elvből nem költök dohányzásra, amint hogy elvből nem hordok magamnál pénzt. – Kell? – Ha kell, majd szólok. Lajcsi arca gőgös és szigorú. Naponta készít magáról önarcképet, ceruza és tusrajzot, pasztellrudakkal fantasztikus színezésű képmását; sötétkék szempárja, legfőbb ékessége, rajzain kerek és kiguvadó, a keskeny arcára szépen simuló fül eláll, mégis ő, és mindig más. Harmadéves német-angol szakos bölcsészhallgató, kedv nélkül és rendszertelenül látogatja az előadásokat, s gyakran elhangzik az anyai figyelmeztetés: – Szegény apád kívánsága volt, hogy elvégezd az egyetemet. – Önkéntelenül adódik a kérdés – anya saját személyére vonatkozólag is törvényerejűnek ismeri el szegény apa kívánságait? Zsófi mellé ült. – Anyának lesz társasága. Gyakran emlegeti, hogy mióta magányos és szegény, elhagyták a barátok, és ebben, véletlenül, van is némi igazság. Nagymama türelme végtelen; velem mégsem beszélheti meg a szerelmi bánatát? – Pimasz vagy. Ne bántsd. – Ugyan! Bámulom és tisztelem következetességét az ellentmondásaiban. Apa nélkül elvesztette lába alól a talajt, csupa gyász és könny, s kilenc év óta rendületlenül, igazi Pénelopé, várja Gyula bácsi visszatérését. – Végigheveredett az ágyán, felhúzott térdét támasztékul kínálta Zsófinak. – Mondd, mi bajom volt egyszer, gyerekkoromban? Öt, talán hatéves lehettem, karácsony táján… – Tüdőgyulladásod volt. Kétoldali. – Emlékszem, hárman voltatok a szobában, nagymama mérte a lázamat. Anyát telefonhoz hívta Lidi. Hosszan beszélt, én féltékeny voltam, elmondhatatlanul fájt, hogy cserbenhagy Gyula bácsiért. Mikor visszajött, láttam valamit az arcán, amitől gyűlöltem, s féltem, hogy megérint. – Nem tudhattad, hogy Gyula bácsival beszél. Eszméletlen voltál. – Akkor már nem. Színleltem. – Felugrott, Zsófi a falnak tántorodott. – Mindegy,

esendők vagyunk valamennyien, igaz, Zsófikám? A Tabán park mellett húzódó keskeny lépcsőn felment a Naphegy utcába. A Ziegler étterem kertjében cigányzene, néhány táncoló pár, fűszeres ételszag, s egy távoli női hang végigneveti a C-dúr skálát. A bizonytalanság űzte késő este nagynénjéhez, mert míg vonzotta az önálló élet elképzelése, pontosan tudta, mit jelent az áldozat nagyanyjának, s hogy ebből valamit vállalnia kell, most pedig az önkínzás fanyar mámora vezette hazafelé útján a Ziegler étterem elé. Máskor a Hegyalja útra menet elkerülte. A tudat, hogy a vendéglő ott van a Naphegy utca sarkán, csupán futó, kellemetlen érintés, de szemtől szembe a nagy, kivilágított terasz a színhely, ahová a tettes visszatér. Az emlékezetes estén a Vár kis palotájában egy férfi jelenléte mértéktelenül hatott rá, s hogy olyan könnyen engedett a másiknak – dühös utálattal emlékezett az inasra, a dilettáns író hatásos könyvtárszobájára, a szeretkezésre berendezett zugolyra –, később hajlamos volt akkori emelkedett, valami megnevezhetetlen után sóvárgó lelkiállapotának tulajdonítani. Öt év múlva viszontlátta az idegen férfit. Rendszerint a Pilvax kávéházban találkozott barátaival, a Hétfői Újság három munkatársával, egyszer a Lánchíd kávéházban beszéltek meg találkozót. A mindig, mindenütt jelenlevő Gulyás Ernő kísérte. A Hétfői Újság, amelynek válása után három évig munkatársa volt, akkor már megszűnt, a főszerkesztő és laptulajdonos Gách Endre családjával visszaköltözött felvidéki pátriájába. Állás nélkül maradt, és nagylelkű, megbízható barátnőjét, Gách Endrénét is elveszítette. A kávéházba lépve meglátta a férfit, de talán már az utcán menet tagjaiban és idegeiben keringett a találkozás előérzetének elektromos árama. Gulyás Ernő ismeri a jelentős magyar művészeket, s ez meghökkentő, mert Ernő a Nemzeti Bank angol levelezője. Íráskészsége kimerül a kereskedelmi levelek szabvány fogalmazásában, s a néhány levelezőlap, amit szabadságairól Boér Zsófiának küldött, megszövegezésében száraz és semmitmondó. Szerelmese és értője az irodalomnak, mindent olvas és dühösen bírál, csöndes, rendes és zárkózott ember létére irodalmi vitákban heves és erőszakos. Egyszer Zsófi árnyékául szegődött, szolgálata nem könnyű; Zsófit idegesítette halk szipákolása, erősen fekete külseje, s a hangja is, amely sértődöttségében vagy jelentősebb mondanivalójának kiemelésére elmélyült, raccsolásától lúdbőrzött a karja, s mamájának meglehetősen gyakori említésétől is, mert Ernő szorosra zárt szájából ez „momának” hangzott, vajon milyen lehet Ernő momája! Ellenérzését

nem titkolta, a férfi mégis kitartott, jó ég tudja, miért. Az álomban, ébren oly gyakran megáhított ember kifelé ment az asztalok között, és tőlük kis távolságban meghajolt. – Szervusz – intett Ernő. Zsófi a karjába markolt. – Hívd ide! Hívd ide, hallod? – Ernő visszatért a férfival, s mikor el akarta foglalni előbbi helyét Zsófi mellett, ő arrébb taszította. Egyszer érezte már a szerelemnek elemi erejű és kivédhetetlen rohamát a párizsi szerb vendéglőben, forróság, amely lába ujjától a feje búbjáig elborítja, s esztelenül rombol – akkor hozzájárult házassága felbomlásához, mégis dédelgetett szép emléke maradt, míg ez! Süllyedne el a Ziegler étterem, szabadulna az emlékétől, atyaisten, miért kellett erre jönnie! A férfi esztendők óta a Lánchíd kávéházban olvasott külföldi lapokat. Néha késő éjszaka jött, szmokingban, és Zsófi a világ kellős közepére helyezte a Lánchíd kávéházat, a fókusz volt, amelyben lángoló lényének sugarai egyesültek. Társaságból, színházból jövet vonszolta magával az olykor ellenálló Gulyás Ernőt, s megnyugodott, ha asztalánál, újságjai mellett találta a férfit, de furcsa, vad, mindenre elszánt nyugalom volt ez, idegfeszültség, míg a nyúlánk, könnyed alak elindult feléjük. Tartalmatlan volt a nap, ha nem látta. A feleségével van – milyen lehet a felesége? Azt mondják szép és jó. A kávéházba egyedül járt. Néha fölkerekedett a társaság, átsétáltak az Alagúton a Zöldfába, a Régi nyárba, s könnyű bort ittak a Pauler utcai kis kocsmában. A vendéglőből kijövet a férfi – fiatal újságírók között nagy úr, diktátor – mindenkitől elbúcsúzott, az előjogait szívósan védelmező Gulyás Ernőtől is, hazakísérte Zsófit, és beszéltette. Drezdai bolondos háziasszonya, a párizsi tartózkodás, rövid házasélete éppen úgy érdekelte, mint Lajcsi és az özvegy nagynéni, Császárné, a vén bejárónő, nagymama, aki méltósággal viseli a sors csapásait. Elveszítette három felnőtt gyermekét, közöttük Zsófi édes, szelíd anyját, eltemette a férjét, két vejét. Nagymama öreg tölgy, töretlenül állja a vihart. – Mi újság Oroszországban? – kérdezte a férfi, és Zsófi mesélt. Egyszer hajnaltájt a Hegyalja úton fölfelé énekelt. „Ellopták szívemet, jól érzem, aki ellopta, ismérem…” A férfi a karját fogta, és vele dünnyögött. – Atyaisten, hogy szeretem magát! – mondta Zsófi. Meleg tenyér simogatta az arcát. – Kis őrült… Mindössze három hétig tartott. Az volna jó, ha szeme láttára porrá égne a Ziegler vendéglő. Ha akkor tűnt volna el a föld színéről, mikor a bánattól felőrölve bandukolt hazafelé Gulyás Ernővel, éjszaka, a kihalt Naphegy utcán. Ernő

hűséges jó barát, de néha elviselhetetlen. Mikor harmadszor is hallhatóan ásított, Zsófi kiáltott: – Ne ásítozz! – Ekkor markába nyomta görcsösen elfojtott ásítását, s ez még ingerlőbb volt, bárhogy csöndesítette magát, hogy Ernő reggel nyolcra hivatalba megy, álmos és kimerült. Menjen haza! Menjen a pokolba! Ernő halkan szipákolt, és amikor kifújta az orrát, Zsófi félrefordult. A Ziegler kerthelyiségében halkan játszott a cigány, néhány asztalnál ültek, késő volt. Fönt a korlátnál lombos fa alatt a férfi, és egy nő, a felesége. – Szomjas vagyok – mondta Zsófi. – Bemegyünk. – S mert Ernő húzódozott: – Mehetek egyedül is. – Végül együtt indultak fölfelé, Ernő egy távolibb asztalhoz vezette. – Rendelj bort – követelte Zsófi. – Tudod, hogy nem iszom. – Majd én. Nem iszol, nem dohányzol, fogalmad sincs, milyen unalmas vagy. Az első pohár után remegett a gyomra, a szíve, félt, és tovább ivott. A férfi udvariasan és kimérten köszöntötte. Piszok! Dög! Belehalok! Rendelj konyakot! – Eszem ágában sincs. Ne igyál! Ha látnád magadat… – Főúr, egy deci konyakot! – Megtiltom! – Te nekem semmit, mi jut eszedbe, te ló? – Fejét hátrahajtva nevetett, féktelenül a terasz duruzsoló csöndjében. Ellopták szívemet… A prímás mögötte állt. Tévelygett már az agyában sűrűsödő ködben, sajátja a rekedtes hang? A férfi, mintha nem látná, csöndesen beszélgetett a feleségével, s a fizetőt szólította. Ekkor ő a poharát elhajította, gurult a döngölt kavicson, felugrott, és dülöngélve, rohanó léptekkel ért a férfi asztalához. Az lassan fölemelkedett helyéről, komor és szigorú arcára emlékezik, míg él. A felesége, valóban szép és jó, szólt hozzá, s kényszeredetten mosolygott. Ő valamit beszélt, hadarva, de mit? Úristen az égben, mit mondhatott? Mennyi ideig ült velük féloldalasan a széken, kábulatban, iszonyú zúzottan, megsemmisülve, még akkor is, mikor a távolabb álló Ernővel néhány szót váltott a férfi, s a felesége karját fogva kiment a vendéglőből. Ernő hazáig támogatta a nyár korai derengésében, arcán borosta sötétlett. Zsófi kiabált. – Mikor borotválkoztál? Ha velem vagy… légy szíves… mindig idegesítesz… – Azután motyogott, sírdogált. – Ernőkém, mi lesz velem! Mit mondott neked? Nem érdekel… dögöljek meg… mindenki, akinek nem tetszik, te is… menj! Felnőtt ember vagyok, jaj, jaj, hogy szédülök… Napokig ki sem mozdult a lakásból, csöndes volt és szelíd, a mozgása félszeg, egészen elgyávult, hiszen nem ura a cselekedeteinek. Félhomályos szobában üldögélt, alkonyattájt Gulyás Ernő megzörgette a lazán leeresztett redőnyt. – Halló, Zsófi, beeresztesz vagy csöngessek? – Enyhe raccsolása rendszerint felbőszítette, ekkor azonban örült Ernőnek. A Zieglerben történteket a csönd, a

magány, a szüntelen rágondolás egyre tragikusabbra hangolta, önmagát, részeg bacchánsnő, saját torzképének látta, és az esemény minden mozzanatát újra és újra megbeszélte a szemtanúval. Ilyen voltam, olyan voltam, ugye borzalmas, és megkísérelte ravaszkodással kikényszeríteni az áhított megnyugvást: Be voltál csípve, nem kell úgy mellre szívni – de ez nem hangzott el. Ernő, a Nemzeti Bank levelezője határozottan elítélte. Egy hétig tartott a vezeklés. Akkor visszatért mozdulatainak váratlanul ható frissessége, s vállalkozó kedve, megnyúlt arcába a gyerekes gömbölydedség. Máris öltözködött. – Valamiféle magyarázattal tartozok – mondta Ernőnek. – Azt hiszem, helyes, ha megkövetem, tekintettel a feleségére – s vitte magával vonakodó barátját a Lánchíd kávéházba. Szívszakasztó várakozás után a főpincértől érdeklődött. – X. úr elmaradt tőlünk – mondta a főpincér. – Hogyan… mikor… miért… – Múlt héten csapolt sört kért, ámbár tudta, kérem, hogy mi nem csapolunk, üveg sört fogyasztanak a vendégek. Ragaszkodott a kívánságához, s mivel nem állhattam rendelkezésére, sértődötten távozott. Régi kedves vendégünk, kérem… Újabb arirító szégyen. Elüldözte megszokott kávéházából, s úgy tűnt, a városból is, mert többé nem látta. Mindez, ha más körülmények között is, lejátszódott egyszer. Tizenkilenc éves volt, bolondul szerelmes Takáts Antal színművészbe. A Színházi Élet együtt említette a nevüket, Veress Ádám is beleavatkozott, és Takáts Antalt hiába kereste a Club kávéházban. Mondvacsinált ürüggyel kimaradt, majd Angliába utazott vendégszereplésre. Takáts Antalt még bomlottan kereste és várta, X. úr eltűnését tudomásul vette. A színész arcára és nevére csupán színházi lapok és plakátok emlékeztetik. Mi maradt akkori szenvedéséből, hová lett az emésztő szerelem? Füst, pára, nyom nélkül eloszlott a levegő végtelen tömegében. Ez újabb megszégyenített szerelmén is átütött a sejtelem, hogy minden nap elvesz valamit kínjából, míg semmi sem marad, az olykor, rossz hangulatban mardosó emlékezés annyi, mint a tenger vizéből kivetett medúza eloszlása után egy vízfolt a homokon. A szerelem elmúlik. Nem tartozik azon azrák törzséhez, akik meghalnak, ha szeretnek. Rozikára, volt mindeneslányukra, jelenleg Rostás Ferencné, gyengéd vágyakozással emlékezik, szerelmeire teljes közönnyel. Idegen emberek. Gulyás Ernő szabatos fogalmazásában: Eredendően hűtlen természet. Lehetséges. Megöregszik úgy, hogy elkerülte a férfit, akivel képes volna leélni az életet. S mivel túl járt már a Naphegy utcán, és a csillagos nyári éjszakában lerázta magáról komisz emlékeit, vállat vont: Annyi baj legyen. Hűséggel és odaadón szeretem a családomat, Ernő, te ló, ennyit sem tudsz rólam?

Hosszú léptekkel, gyorsan járt, s ahogy kitárta arcát az éjszakai friss levegőnek, botladozott. Hangos társaság jött lefelé a Hegyalja úton, egy férfi, borízű hang, azt mondta: – Tartson velünk, kisasszony. – Sietett tovább, és magában dünnyögte: Kuss! A család a tiszta szerelem. Ámde nagymama hetvenhét éves, nem él örökké. Nagymamám! Futott, lihegett. Ébren van, nincs semmi baj. Zajosan rontott a szobába, egyenesen az öregasszony ágyához. – Adjon isten, nagymama. – Kimelegedtél, te lány. Ernő hazakísért? – Judit néninél voltam. – Sebesen beszélt, hadonászva. – Nem engedem, hogy nagymama odaköltözzön. Hová teszik az ágyát? A szekrény tetejére? Az öregasszony levette a szemüvegét, és lassan a paplanhuzathoz dörzsölgette. – Azután hogyan gondolod a megoldást? – Judit néninek szüksége van nagymama nyugdíjára. Odaadjuk. Ne féljen, megkeresem, ami kettőnknek kell. – Hogyan? – Bízza rám. Az öregasszony annyira megkönnyebbült, hogy nem tiltakozott. Elengedte magát, feje a párnára igazodott, mintha az egyszer már kicsúszott volna alóla, s most ismét a régi, meghitt hely, ahol megpihen. – Te tudod, lelkem, de ne törd magad. Beosztással megleszünk szépen. Zsófi egyetlen másodpercig hiányolta a hála könnyeit, mert benne gyülekeztek saját nagylelkűségének érzetében. Nagyanyja csókra kínálta az arcát. – Eredj aludni! És ne olvass reggelig!

3

Ezerkilencszázharmincban meghalt a nagy példányszámban megjelenő, irodalmi rovata és vasárnapi melléklete tekintetében a legszínvonalasabb napilap irodalmi szerkesztője, Boér Zsófia első pártfogója, mindvégig jó embere. Szűk udvari szobájába bármikor benyithatott, ismerkedett nála írókkal, figyelő, de inkább néma tanúja volt vitáknak. Ha írása tetszett a szerkesztőnek, kijelentette: – Ez a lány a legtehetségesebb fiatal író – de azt is mondta egyszer: – Maga, Zsófia, csodagyerek, mert húszéves kora óta nem fejlődött – az utalványt azonban akkor is megkapta. Kellemes izgalom volt feljárni a szerkesztőségbe, barátságtalan fogadtatástól nem kellett tartania, ellenkezőleg. A szeretett ember halála után az irodalmi rovatot is átvette a lap szerkesztője. Népszerű író itthon és külföldön, de hogy némely kritika a „magyar Dosztojevszkij”-ként emlegette, az inkább a befolyásos lapszerkesztőnek szóló hódolat volt, és előnyös befektetés. A jó külsejű, elegáns úriembert – a lapnak valamennyi munkatársa kifogástalanul öltözködött, a nagyvonalú pénzember, lap és könyvkiadó tulajdonos bőkezűen fizetett – Zsófi utálta. Novelláit változatlanul leközölte az újság, cikkeit is, de az új rovatvezető néha órákig várakoztatta a folyosón, s kurtán, barátságtalanul végzett vele. Az utalványért minden alkalommal vitázni kellett – majd megjelenés után! – Nem, most kérem, eddig is… – s örült, ha a sietősen és mogorva képpel aláírt cédulával elhagyhatta a szobát. A szerkesztő neves írók előtt soron kívül, szívélyesen kitárta ajtaját, mintha észre sem venné a kint várakozókat. Magatartása szokatlan volt, sértette Zsófit, számtalanszor elhatározta, hogy többé nem áll szóba a „neveletlen fráterral”, de fő jövedelmi forrásáról hogyan mondjon le? A lap utolsó oldalán megjelenő egyhasábos novellákat is fordította franciából, megrövidítve az eredetit, s nemegyszer önkényesen átírva. A szerkesztőségben barátai voltak, a szemüveges, komoly fiatal kritikus időnként főpróbára vagy premierre vitte, sétáltak a Margitszigeten, mindig ősszel, isten tudja, miért. Barátja volt a középkorú költő, az évek során megszámlálhatatlan órát töltött beszélgetéssel a szobájában, a szerkesztőségi titkár, és mások, sok régi ismerős. Várakozás közben körülvették, mégis forrongott, méltatlankodott, s a középkorú költővel több ízben közölte, hogy a szerkesztő nagyképű, pimasz alak.

Egyszer ketten vártak bebocsátásra, ő novellával, a másik nő vastag kéziratpaksamétával. – Ugye, Boér Zsófia? A nő, körülbelül vele egykorú, megmondta Zsófi előtt ismeretlen nevét. Regénykéziratot hozott esetleges folytatásos közlésre a délutáni lapban. Reménytelen ügy, mondta, a szerkesztő valószínűleg hosszú ideig heverteti, vagy el sem olvassa a kéziratát. – Milyen jó neked – mondta. – Neved van, beérkezett író vagy, ha bárhol bemutatkozol, nyert ügyed van. Minden írásodat elolvasom. Markáns arcú, férfias jelenségnek képzeltelek. Olyan szép vagy, amilyen tehetséges… S mondott egyebeket is, míg Zsófi valóságos írófejedelemnek érezte magát a szerény kezdő mellett, s önkéntelenül némi leereszkedő jóindulattal kezelte. A nőíró regénye röviddel ezután megjelent folytatásokban, majd kötetben, az új kiadások egymást érték, több nyelvre lefordították. Ekkor ébredezett Zsófi ellenérzése saját vékonyka novellás kötetével szemben. „Legyen máskor is szerencsém ügyes kis írásokkal. Később többet követelnek az embertől.” A szeretett szerkesztő mondta sok év előtt. Egy helyben vesztegel, ma is a fiatal novellista. Veszteség volt nagybátyja, Veress Ádám halála, és súlyos veszteség Gách Endre hétfői lapjának megszűnése. Elesett százhatvan pengő fix fizetéstől, s egy kényelmes és kellemes elfoglaltságtól. Leszerződött egy déli laphoz heti két hírfej megírására, s mert a munka könnyű volt, elhelyezkedéssel nem is kísérletezett. Munkája mellett sok szabad idővel rendelkezett; mikor kezébe vette a tollat, a magában már megfogalmazott, kész mondanivalót írta le, s amit Gulyás Ernő felületes munkának nevezett, az gondos és szívós előkészület után jött létre. Tulajdonképpen harmadik személyben gondolkozott. A vele történő, s a figyelmét felkeltő eseményekre, belső indulataira és érzéseire való reagálását írásmű formájában dolgozta fel magában, s ez a kialakult gyakorlat sokszor átsegítette válságos helyzeten, ami gyötörte és amit szégyellt, például a Ziegler étteremben lejátszódott jelenet. Saját féktelen magatartására keresett és talált mentő körülményeket, de személye lassan háttérbe szorult, átadta helyét egy majdan megírandó figurának, akit nem kell kímélnie, ezáltal súlyosabb és valóságosabb, a borzongató szégyen pedig már inkább az írás mámora.

Elsején nagyanyja nyugdíját átadta Veress Juditnak, s ekkor jelentkezett az első nehézség: a fűszerszámlát csak részben tudta kiegyenlíteni. Az eset nem verte le, inkább lelkesítette a tudat, hogy felelős nagyanyjáért, fokozta vállalkozó kedvét. Gulyás Ernővel tanácskozott a lehetőségekről. Ernőre szüksége volt, s ha egy napig nem jelentkezett, érezte a hiányát, amellett már belépésénél bosszantotta. – Kezét csókolom, hogy van, kedves Czell néni? – üdvözölte nagymamát, és ettől Zsófi a bőréből készült kiugrani. Nagymama Ernőnek nem Czell néni! Hát mi? Hogyan szólítsa? Ernő harmincöt éves, nagymama hetvenhét. Talán a mély, kissé dörmögő, a kérdés kedélyeskedő hangja bosszantó. Míg egymással szemben ültek, lehetőleg nem nézett a férfi arcába. Ernő reggel borotválkozik, estére kiütközik tüskés szőrzete. Nagy és sötét, nedvesen csillogó, bús szemét sem szerette, örökös náthás szipákolásától lúdbőrzött a háta, ha zsebkendőjét használta, elfordult; sokszor rászólt, majd hullámzó kedélyállapotában megbánta és szeretetreméltóságával békített. A lehetőségek: – A Tolnai Világlapjá-nál eladhatsz másodközlésre novellákat. Vigyél fel tízet, az húsz pengő. – Két pengő egy novelláért? Tréfálsz! – Ha ügyesen alkuszol, elérhetsz négyet. Beérkezett és jómódú írók többet kapnak. Akinek kocsija van, tíz pengőt, a villatulajdonos Zilahy húszat. A szerkesztő rendkívül ostoba ember, apósa, a laptulajdonos, azért tarja, mert ízlése azonos az olvasóival. – Mi van még? – A Délibáb-nál is van másodközlés. írhatsz az Új Idők-nek. A Nyugat… hát oda nehéz betörni. – Nem is akarok. – Dehogynem. – A kellemetleneket is szenvtelen „hivatalnoki” hangon mondja, ez bőszítő, Zsófi nekiugrana a tíz körmével, ha nem viszolyogna a borostás arctól. – Könnyelműen bánsz a tehetségeddel, nincs türelmed a gondos munkához… – Mintha ezt már hallottam volna. …Egyszer, jó régen, novellát vitt a Nyugat-hoz. Egy héttel később visszakapta.

Kis fülkefélében ült Osvát Ernővel. A szerkesztő néhány, a napilapban megjelent novelláját említette, pontosan emlékezett a címekre, a tartalomra, első írásaira – ez nem üti meg a Nyugat mértékét, de örülne egy sikerültebb Boér Zsófia írásnak. Osvát röviddel ezután meghalt, és többé nem jelentkezett a Nyugat-nál. Rossz perceiben elhitette magával, hogy eddig is csupán a külseje, a „mesélő szempár” tárta ki előtte az ajtókat – az idős, beteg Osvát Ernő csak a papírra rótt betűket látta. Az emlék kis, szúró fájdalmakat okozott, szipákoló barátjának azonban nem szolgáltat igazságot ezzel az élménnyel. A Tolnai Világlapjá-nál valóban sikerült négypengős honoráriumot kiharcolnia tíz másodközléses novelláért, amint elhangzott nagybátyja, Boér Gyula neve. – Boér, Boér – mondta a szerkesztő –, kegyednek rokona Boér Gyula? – Nagybátyám – felelte Zsófi –, de ezzel nem szoktam tüntetni. – Haragszunk a nagybácsira? – Semmi közöm hozzá. – Kegyed roppant kekk ifjú hölgy. A mai fiataloknak nem imponál a világhírnév, pedig nem könnyű megszerezni, a Jézus Krisztusnak sem adták ingyen. Ide egy Mussolini-fejet kérek – szólt a szemközti asztalnál ülő cvikkeres embernek. – Boér Gyulával a sógorom máriabesnyői villájában találkoztam, cirka tizenkét éve. Ott volt Hegedűs Gyula, Heltai Jenő, tekintélyes művészek, de a társaság színe-borsa a kegyed nagybácsija volt. Legközelebbi levelében tolmácsolja baráti üdvözletemet. – Alkalomadtán tolmácsolom. Ernő ezúttal sem tévedett, a szerkesztő szellemi színvonala éppen csak megüti a lap olvasótáborának mértékét, a negyven pengőből azonban Czell Domokosné két hétig vezeti a háztartást. Nagymama készpénzért vásárol, Márkus fűszeres könyvében mégis növekszik a kifizetetlen számoszlop. Zsófi ablakán kopogtatnak a barátok, régi kollégái a Hétfői Újság-tól – fogadsz, Zsófi? – Hogyne, hogyne! – Átszalad a fűszereshez, egy üveg bor, hideg felvágott, sajt. Később beszól nagyanyjának: – A Philadelphiában feketézünk, nagymama. – Vagy: – Egy órára lemegyünk a Zöldfába.

Az öregasszony egyszer tett megjegyzést. – Késő van, lelkem, feküdj le, pihenj! A válasz gyorsan érkezett és kiáltva. – Nekem ez a pihenés. Nagymama azt szeretné, ha éjszaka is az írógépnél ülnék. – Tudomásom szerint még nem hajszoltalak. – Éppen eleget dolgozom. – A magad elhatározásából. Akkor pedig helytelen felhánytorgatni. Megmondja a magáét, amivel az ember arcába kergeti a vért, s nem tart haragot, de őrizkedik hangot adni féltésének. Nyájasan bólint: – Eredj, lelkem, mulass jól. Többnyire jól mulatott. A környéken ismerték a pincérek és a cigányok. Amikor még a svábhegyi méltóságos úrral járt éttermekbe, őt is méltóságos asszonynak szólították. Ez dühítette. – Nem vagyok méltóságos! Tekintetes asszony vagyok. – Rajta maradt, a cigányprímásnak Zsófika tekintetes asszony volt. Énekelt és olykor duhajkodott, máskor magával vitte a kötését, s míg a férfiak beszélgettek, némán és szorgalmasan kézimunkázott. Ilyenkor színjózanon lépett éjszaka nagyanyja elé, mintegy bizonyítani, hogy íme, nincs ok féltésre, s igen elégedett volt magával. A Philadelphiában – a Lánchíd kávéházat messziről elkerülte – gyakran csatlakoztak megszokott társaságához ismerős újságírók és fiatal írók, egyszer magányos asztalától hozzájuk ült az idős, híres és hírhedt író, gyűlölködő és gúnyos írásainak lobogása és varázsos nyelvezete különösen az egyetemi ifjúságra hatott, Zsófit is megbabonázta. – Szemét ember – mondta Gulyás Ernő –, miért olvasod? Nem veszed észre, hogy minden sora métely, hogy köpönyegforgató, fajvédő, reakciós? – Nem, Zsófi mindezt nem vette észre, mert fajvédelem és reakció az értelmének tisztázatlan fogalmak. Az író fogatlan szája, nyitott ingű, gondozatlan külseje kissé kiábrándította, ennek ellenére örült, hogy megismerkedik vele. A férfi melléje ült, és hunyorogva szemügyre vette. – Boér Zsófia – mondta –, valamiféle színésznőcske?

– Úgy van. – Zsófi a homlokáig elvörösödött. – A Városligeti Színkörben lépek fel. Maga, ha jól tudom, írogat? A férfi nevetgélt, rút tésztaarc, lepittyedt száj, Zsófi utálta, de máris változtak érzelmei. – Született 1904-ben – folytatta az író. – Egy éven át kollégám volt az édesapja. Egy napon berontott a tanári szobába, kitárta a karját – kislányom született! Ilyen kicsi, mutatta az alsó karját, és Zsófiának hívják. A mama kedves asszonyka volt, a férje után hozta a noteszét, a vajas kenyeret, s esős időben a kabátját is. Ismerte apát? Emlékszik rá? Mohón faggatta, és nem zavarta már a fogatlan száj, az elrajzolt arc. Néha odaült a magányos asztalánál dolgozó íróhoz – mondja, apa jókedvű ember volt? Szerették apát a diákok? Párizsban találkoztam egy régi tanítványával… Keresetének java részét nagyanyjának adta, gazdálkodjon vele. Az öregasszony mindenekelőtt a lakbért fizette ki, a fűszerszámlára azonban már csak törlesztett, s nem említette unokájának, hogy ez álmatlan éjszakákat okoz. Zsófit eltöltötte a fölemelő érzés, hogy családfenntartó, új volt és szokatlan. Sok munkátlan esztendeje alatt a család gondoskodott róla, most valami keveset törleszt, mondta magának szelíd és emelkedett hangulatában, de szélsőséges kedélye máskor igazságtalanságra ragadtatta. Ha kifogyott a pénzből, máris fejébe szállt a düh – hát többé az életben nem lesz új ruhám? Kitaposott cipőben járok? Támadón lépett nagyanyja elé. – Kérek húsz pengőt. – Nincs, lelkem, csak amennyit összeraktam a holnapi lakbérre. – Nagymama mindig érezteti velem, hogy keveset keresek. Szándékosan gyalog jön fel a hegyre, mintha nem telnék autóbuszra. – Eddig is… – Azután liheg, hogy észrevegyem. Tudom én, mire gyűjtöget, azt hiszi… Az öregasszony fölemelte a kezét.

– Ne mondj olyat, amit később megbánsz! Nem tudta megállítani. – Szívemből minden jót kívánok Judit néninek, de a jelenlegi körülmények között lemondhatna a kozmetikusról és a fodrászról. Magától értetődik, hogy nagymamához közelebb áll a lánya, mint én. Eszébe jutott valaha is, hogy nekem sem ártana egyszer rendbe hozatni a hajamat? Egyedül mosom, vágom… a körmömet is… a kezemről, a lábamról… ki törődik vele. – Annyi ital fogy ebben a házban, hogy az árából mindenre futná. – Kifogásolja, hogy vendégül látom a barátaimat? – Kényszerítesz rá. Kínos az efféle beszélgetés, fejezzük be. Döngve csapódott az ajtó Zsófi után. Hosszú ideig hevert a díványán, méltatlankodva bizonygatta magának igazát, s hogy jogában áll kimondani a véleményét – de nem így, nem így! Eloszló haragját mardosó szégyenérzet váltotta fel. Hiszen ha ujjnyi fehérséget lát Judit haja tövénél, szívét szorítja a szánalom. Hiszen soha szerelem, kis irodalmi siker nem tette boldogabbá, mint az, hogy képes áldozatra. Életében egyszer járt fodrásznál, amikor Drezdában rövidre vágatta derékig érő haját. Miért menne kozmetikushoz? A bőre tejszín és őszibarack, mint fiatal lány korában. Titkos pénzügyi manipuláció feltételezhető nagymamáról? S még az sem, hogy a szívében ő a második helyre szorul. Régesrégen volt erről szó, nagymama akkor kimondta: Nekem több vagy mindenkinél. Akkor ő a szegény kis árva volt, Judit boldog feleség, azóta változott a helyzet… Lehet úgy élni, hogy nincs ember, akinek az ő személye, jóléte és boldogulása mindennél fontosabb? Kellett a bizonyosság – s már indult a másik szobába. Az öregasszony a nyitott ablaknál Lajcsi harisnyáit stoppolta, Zsófi leült a varróasztalka túloldalára. – Egy Kaffka Margit-novellában azt mondja a gyerek: Mindenki bántsa a saját anyját. Így igaz. Kit bántanék én, ha nem nagymamát? – Választ nem kapott, pedig cáfolatot várt: Te sohasem bántasz engem, lelkem! – hát folytatta. – Talán sajnálja már, hogy velem maradt? – Bolond beszéd. Ez az otthonom.

– Akkor jó. Várt egy ideig, mert kikívánkozott a kérdés: Nagymama kit szeret jobban, Judit nénit vagy engem? – de ilyen nevetséges kérdéssel az ember ötesztendős korában áll elő. Egyszer már kapott rá választ, és nagymama nem változik. Elegendő a tudat, hogy nagyanyjától bármit kérdezhet, anélkül hogy nevetségessé válna. Adódtak hasonló jelenetek, utána a lázas munka időszaka, kis, könnyen elhelyezhető írásokkal olykor egy nap három szerkesztőséget is fölkeresett. Ha akadozott a háztartási gépezet, képtelen volt lenyelni nagynénje életmódját érintő megjegyzéseit – Veress Judit minden szerdán a Gerbeaud-nál fagylaltozik vénasszonyokkal, hajdani életének mellékfigurái, de szemükben Judit még mindig ünnepelt és irigyelt szézony, hízelgő hódolatukat Judit élvezi, és fizeti a fagylaltjukat. – Ahelyett, hogy gatyát venne Lajcsinak! – mondta Zsófi a nagyanyjának. Effajta megnyilvánulását követte a megbánás és az engesztelés, virág, szájrúzs, csokoládé Juditnak, s olyan áhítatos figyelmet szentelt tragikus történeteinek, mintha először hallaná azokat, és magában számolta, hányszor szerepel Veress Ádám, a hűséges férj, és hányszor Boér Gyula, a hűtlen szerető neve. Meglátogatta Lajcsit, s a nyitott ajtón át hallatszott Judit telefonbeszélgetése. –… Magam is azt hiszem, hogy vasból vagyok, mert aki ennyi csapást elvisel, azt, hidd el, drágám, százéves korában úgy kell agyoncsapni… – Lajcsi azt mondta Zsófinak: – Anya abban hibázott, hogy csak egyszer lépett félre. Ezért tulajdonít olyan fontosságot a dolognak. Te jóval bölcsebben csinálod. – Nekem nincs férjem. – Ha volna, megcsalnád. Az ablaknál álltak, odalent a mereven fölfelé bámuló kutya, a fiú megfontolt válogatás után dobálta le a csontot, kenyeret. – Kedves állat – mondta Zsófi. – Foglalkozol vele? Tud valami kunsztot? Lajcsi vállat vont.

– Fogalmam sincs. Közelről még nem láttam. – Miért? – Félek tőle. Az elemista Lajcsiről kiderült, hogy hetipénzt fizet legjobb barátjának, Bicskeinek, amiért helyette verekszik az iskolában. Az utcán szorosan fogta anyja vagy nevelőnője kezét, félt a tömegtől, a járművektől, mély víztől, sötétségtől, vértől, részeg embertől. Gyávaságát soha nem titkolta, és Zsófi szerette volna tudni, volt-e miatta bántódása az iskolában? Talán gúnyolták, durva tréfákat űztek vele, megsebezték – s telve szorongással, vizsgálta a fiút, keresve külső és belső sérülésének nyomait, kérdést azonban nem intézett hozzá. Lajcsi szenvedélye az idegen kutya, és fél tőle! Zsófi csupán egyszer beszélt arról, hogy fiatal korában milyen döntő szerep jutott a fiú apjának, Veress Ádámnak, s hogy milyen szenvedélyes odaadással szerette a Brüsszelben eltemetett Veress Jutkát, Lajcsi kínlódó arca elhallgattatta – a halál mindennél félelmesebb jelenség. Lajcsi a szerelemtől is fél? Mesélték Juditnak, hogy az egyetemen egy lány valami módon megszerezte Lajcsi fényképét, kézről kézre adogatják. Nem érdeklik a lányok, tulajdonképpen barátja sincs, lénye mindkét nemből kivált heves ragaszkodást, ezt tűri, de nem viszonozza. Átok rossz purdé! – mondta valamikor Teréz néni, Veressék szakácsnője, s lett belőle zárkózott és tartózkodó fiatalember keskeny szobája magányában. – Egész nap eteted? – kérdezte Zsófi. – Ez a kutya szívelhájasodásban fog kimúlni. – Napjában egyszer etetem. Te pont olyankor jössz. – Tanulsz? – Módjával. Lajcsi munkaterülete az ablak. Itt készíti, tükör nélkül, vad színezésű önarcképeit s a Várhegyre kapaszkodó fák törzsét. Vastag és vékony, göcsörtös, kificamodott fatörzsek. Magyarázza. – A nyári zöld lombozat nappal unalmas, túlságosan zöld, nem szeretem.

Alkonyatkor sejtelmes és buja, ezt sem szeretem. Ősszel a szemem láttára fonnyad, lassan halódik. Félek a szenvedéstől. – Szerintem szenvedés nincs tudat nélkül. Ha az ember végiggondolja vagy kimondja, hogy: Jaj, de szenvedek… Istenem, mennyire szenvedek! akkor valóban szenved. Öntudatlan állapotban… – Elképesztően okos vagy. – … Apa és anya nem szenvedett. Spanyol járvány volt, nekik negyven fokon felüli láz… – Jó, jó. A fiú járkált, fütyörészett, azután megállt Zsófi előtt, kis meghajlással. – Írtál máma valamit, és ha igen, hát mit? Zsófi nevetett. – Írtam húsz pengőt. – Szép kisipari munka. Harminc év múlva egyik kezedben bot, másikban dosszié, házalsz ócska novellákkal. Mit parancsolnak? Szerelmes novellát? Közérdekűt? Humorost vagy tragikusat? Imitt-amott, hogy szabaduljanak a vénasszonyoktól, megvesznek tíz darabot, à két pengő. – Valahogy így képzelem én is. – Zsófi felállt. – Szervusz. – Nem snapszlizunk? – Nem. Az előszobában hallotta a fiút: – Hopp, Totó! – Párizsi barátja, Eugen Schönstein azt mondta az írására: művészi kisplasztika. Lajcsi már kisipari munkáról és ócska novellákról beszél. Éles szúrásokkal jelentkezett a fájdalom. Hát haljatok éhen! Mind, velem együtt! Holnap albérleti cselédszobába költözik, napi tápláléka tej, kenyér, cigaretta. Regényt ír. Miről, atyaisten, miről ír regényt?

4

A vén csoszogós bejárónő a hónap végén nem kapta meg a bérét. Egy-két nap, mondta Czell Domokosné, míg az unokájának fizetnek a lapok. – Egy-két napot éppen várhatok – felelte vállát vonogatva az asszonyság –, de hát beosztással él az ember, és krumplit, lisztet, cukrot, miegymást elsejével szoktam beszerezni. – Okosan, Császárné – mondta az öregasszony. Másnap kelletlenül végezte a dolgát, és öreges, locsogó, fecsegő beszédében minduntalan szerepelt a pénz. – Tetszik tudni, aki könnyen keresi, könnyen túl is ad rajta… – Tollseprűvel végigment a könyvállványokon. – Ez a sok könyv csak porfogó. Az árából futná… – Elég legyen, Császárné. A bejárónő a fűszeresnél is elmondta a magáét, mert a kövér Márkusné megállította Zsófit az utcán: a könyvben jócskán felgyűlt az adósság, az üzlet nem nélkülözheti a készpénzt. – Hajnali négykor megyünk kézikocsival a Nagyvásárcsarnokba, mit tetszik gondolni, mennyit gürcölünk azért a kis haszonért! Egyenesen a szobájába ment, hogy ne találkozzon a nagyanyjával. Az ablak előtt két nagy karosszék, kis asztal, virágállványon buján tenyésző zöld növényeit valamikor szenvedélyesen ápolta, mostanában inkább nagymama babrál velük, nyeseget, átültet, a cserepeket kihordja a kádba a zuhany alá. Szép a szobája korán elhalt, rajongva szeretett unokanővére, Veress Jutka kissé megkopott bútoraival. A karosszékben, amely besüpped alatta, Jutka kuporgott ócska fürdőköpenybe burkoltan, meztelen papucsos lábát maga alá húzva, s most ő nyeldesi benne az elkeseredés könnyeit. Az öregasszony lenyomta a kilincset, s már kiáltott volna – hagyjon békén, nagymama, ez az én szobám, egy perc nyugtom sincs magától! –, köszönés nélkül, vad tekintettel fogadta a belépőt. – Csöndben vagy, te lány, csak nem ébresztettelek föl? Egészségtelen a nappali

alvás, eleget mondom, de hiába, jársz a magad feje után. – S mert az unokája mintha ugrani készült volna, fölemelte a kezét. – Szavam sem lehet ellene, hiszen ha meggondolom, a te korodban már négy gyerekem volt. Mit is akartam… igen, elbírod-e megpakoltan a kis bőröndöt? Meg talán restelled… – Hová vigyem? – A zálogházba azt a néhány ezüstöt. Kiváltod majd, édes jó lelkem, szépen keresel, ne nyugtalanítsd magad. Nagymama réges-régi ezüstje. Súlyos tálca, hat csésze, kanna, cukortartó, még a Kónya nagyszülőktől való. Egyszer megjárta már a zálogházat, Boér Bubinak, tolvaj unokaöccsének hajlékot adtak, ágyába vitte a reggelit, takarított és pénzt költött rá, s Bubi ellopta nagymama ezüstjét. Hirtelen vágyat érzett Bubi után, hol lehet, az ország melyik börtönében, de máris örömet, hogy a fiú, ha éppen szabadlábon van, hiába les rá a Pozsonyi úton. Felugrott. – Elbírom, persze. Legközelebb veszek nagymamának tizenkét személyes ezüst evőeszközt, nagyvilla, kisvilla, halkés, ami csak kell. – Jó lesz, az ezüst halkést világéletemben hiányoltam. A józan életű, higgadt öregasszony mintha valamelyest alkalmazkodna már az unokája diktálta élettempóhoz, szintén úgy érezte, hogy az ezüstért kapott pénzzel helyzetük megoldódott, és szép estét töltöttek otthon a pianínó mellett. Zsófi Schubert-dalokat énekelt, nagyanyja közelről, pápaszemmel böngészve a hangjegyeket, kísérte. Másnap Császárné az újságpapírral, miegymásssal teletömött szatyrát sem tette le, úgy állt az öregasszony elé, és nagy hangon kezdte. Az öreg nagysága tudhassa, hogy Jézus Krisztusunk koporsóját sem őrizték ingyen, és hát van itt munka megszakadásig, Zsófika mindenét szertehagyja és így, és úgy – Zsófi megjelent hálóingben. – Itt a pénze, Császárné, a múlt havi meg amennyi jár tizenötödikéig. – Izgatottan kiabált, hadonászva. – Most pedig kotródjon, máris! A bejárónő hüledezett, s méltatlankodva távozott. Zsófi még egyazon helyben állt, mezítláb, kócosan, rövid hálóingben, csukódott Császárné után az ajtó, csönd volt, majd az öregasszony kis nevető hangot hallatott, s végül szívből,

hangosan nevetett. – Ne vedd rossz néven, lelkem, de ahogy kirontottál, a pénzt lobogtatva, mint a lángpallost! – s nevetett, Zsófi a lábát váltogatva, vele, jóval csöndesebben. – Igaz is – mormogta –, éveken át tűrtük a piszmogását, ennyi pénzért, és mert egyszer… Keresünk másikat, ne féljen nagymama. – Hiszen én nem félek. Úgy gondolom, amíg valami pénzhez jutsz, ezt a kis munkát elvégezzük, ha neked nem fáradság. Ügyes vagy te, gyors, mint a boszorkány. – Jaj, hiszen eddig is nagymama… – Jól bírom magam, ne jajongj. Márkusné számláját rendre kifizetjük, hanem azt megmondom, adósságot többé nem csinálsz nekem. Volt úgy, hogy kedvét lelte a házimunkában. Megtanult padlót kefélni táncosan, egyenes derékkal, s élvezte, hogy fénylik a parkett, a nagy tükör, az ablakok. Ha vendégül látta a barátait, utána éjszaka nekiállt takarítani, elmosta az edényt, hamutartókat, s néha félálomban felgyújtotta a villanyt, hogy még egy pillantást vessen ragyogó tiszta szobájára. Máskor elkedvetlenedett, délig hevert az ágyban, azután leült az íróasztalhoz, maradt minden, ahogy volt, por lepte a bútorokat, és ha nagyanyja bejött összeszedni a piszkos edényt, mogorván rászólt: – Nem látja, nagymama, hogy dolgozom? – Látom, lelkem, már itt sem vagyok. Sajnálta és siratta magát. Sivár az élete, minden és mindenki elhagyta. Mozgalmasan szép volt az indulás, egy boldog nyár Drezdában Veress Jutkával, s egy későbbi nyár a Felvidéken szerelemmel, tarka élményekben gazdag nyolc hónap Párizsban. Ilyenkor rövid, kudarcos házasságának időszakát is hajlamos volt szép emlékei közé sorolni. És mennyi veszteség: nagybátyja, Jutka barátnője. Nyomorúságos hangulatában apjának fivérét, a Hollywoodban élő Boér Gyulát is, veszteségnek könyvelte el, és annak tolvaj fiát, Boér Bubit is, keservesen fájlalta szülei halálát, pedig alakjuk lassan tűnőben volt a végtelen semmibe, eleven arcukra már nem emlékezett, csupán a fényképről ismertre.

Egy őszi este a Tabán kertben panaszolta Gulyás Ernőnek. – Mintha egyetlen szűnni nem akaró nap volna az életem, mindig ugyanaz, mindig egyforma. Takarítok, bevásárlók, írok, jön az éjszaka, a felkelés, fogom a seprűt és a tollasbotot… – Három hete csinálod. – Jóval régebben. És meddig? Vállaltam valamit, aminek nem tudok eleget tenni. Ha elgondolom, hogy mit vártam magamtól, az életemtől! Harminchárom éves koromban senki vagyok, egy nagy nulla. A fejemben csupa fennkölt gondolat, például a kifizetetlen fűszerszámla. És mindenhez jó képet vágni, nehogy kiszaladjon a szájamon egy megjegyzés, ami sérti nagymamát… – Nem vettem észre, hogy különösebben türtőzteted magad. Milyen tapintatlanság! Ernő nélkül is tudja, hogy a kelleténél gyakrabban van olyan szava, vállrándítása, világfájdalmas hangulata, ami kifejezi, hogy terhes az áldozat, s már az is terhes, hogy mindig akad megbánnivalója, mert felfokozza jelentőségét a szónak, a mozdulatnak, és így eltorzítva kísérti egész napon át. – Veled nem lehet beszélni. Kellemetlen ember vagy. Indult ténferegve, a férfi mellette, a kavicsos úton ropogott a cipője, Zsófi rövid hallgatás után megkérdezte: – Új a cipőd? – Négyéves. Idegesít? Ilyen semmiség? Akkor miért veszed rossz néven, hogy engem felbőszít az egocentrizmusod? Érdekes kis ember vagy, tagadhatatlan, de a mai világhelyzetben túlzás Boér Zsófia személyét helyezni mindenek középpontjába. – S mert a lány makacsul hallgatott, ingerültebben folytatta. – Te írod az újságot, azonban nem olvasod. Fogalmad sincs, mi történik Németországban, a hitleri propaganda mit készít elő Gogáékkal Romániában. Itt élsz, és nem tudod, mi folyik gazdasági téren, a sajtóban, a nagyvállalatoknál, de nálunk a Nemzeti Bankban is minden asztalt elfoglalnak a hitlerista sváb kémek, ez… – Mit érdekel engem Hitler!

A férfi válla megrándult, s vonagló szája kis cuppogó hangot adott. Ezután szó nélkül tették meg az utat a Hegyalja úti házig, a kapu előtt Zsófi kelletlenül kérdezte: – Bejössz? – Nem. Annyi baj legyen, intézte el magában, de két nap múlva hiányzott az állandó kísérő, a jó barát, aki bírálja és biztatja. Ernő tudja, hogy tőle merőben idegen bel- és külpolitika egyaránt, most mégis úgy viselkedik, mintha személyében érte volna sérelem. Ezúttal azonban nem sikerült igazolnia magát, mert egyre feszélyezőbb volt a felismerés, hogy Grósz Arnold borkereskedő fiát valóban személy szerint érintheti a fasiszta politika. Amikor harmadnap ajtót nyitott a férfinak, terhet dobott le magáról, s hogy elhangzott a „kezét csókolom, hogy van, kedves Czell néni”, vállat vont – utóvégre ha nagymamát nem zavarja a Czellnénizés… – Mit művelsz? – Hírfejet írok. – Gépbe? – A cikkeket egyenesen a gépbe írom, novellát kézzel, azután legépelem, mintha nem tudnád! – Tudom, és ismétlem, hogy hiba. Lelkiismeretes író egyforma műgonddal ír újságot és szépirodalmat. Szegény Kosztolányi… – Jaj, ne prédikálj! – Jó. – Kivette a tárcáját. – A Baumgarten-alapítványból kiutaltak neked háromszáz pengő segélyt. Pillanatnyilag talán könnyít a helyzeteden. Zsófi dadogott. – Te intézted el… – Van ott néhány barátom. De nyugodj meg, érdemtelent nem támogatnak.

Az asztal közepére lódult az írógép, Zsófi szélvészként repült a másik szobába. Kiváltjuk nagymama ezüstjét! Száz pengő Márkusnénak! – Kit öltél meg, te lány? – kérdezte az öregasszony. – Baumgarten-segély! Vigye át neki a pénzt, drága nagymama, és hozzon valami vacsorát, egy üveg bort… – Gulyás Ernő megjelent az ajtóban. – Egy barátommal találkozok a Japán kávéházban, ha kedved van… Zsófi öltözött a fürdőszobában, onnan kiabált. – Angyal vagy. Az első fölösleges pénzemből veszek neked egy borotvát. Hogy hívják a barátodat? – Pálos András. Szintén novellista. Irigyel téged, mert a három napilap mindenható irodalmi szerkesztője makacsul visszautasítja az írásait. Különben Pálos az ismeretségemben a legkorrektebb ember. Ő is zsidó – mondta a szobába lépő asszonynak, és nedves, bús szemével az arcát fürkészte. – Annyi baj legyen. – Ami azt illeti, nem előny. A bejárati ajtóval szemben, a tükör alatti pamlagon ülő férfi fölemelt kézzel üdvözölte Ernőt, s kissé fel is emelkedett, mintha máris ott akarná hagyni társaságát – nők is ültek az asztal körül –, és Zsófira nézve mondta: – Azonnal jövök. Ernő kisebb asztalhoz vezette, két kávét kért. – És konyakot – mondta Zsófi. – Ne igyál. – Muszáj. – Két hosszú kezét összekulcsolta az asztal lapján, mosolygott. – Miért nem mondtad, hogy ilyen szép ember a barátod? – Szép? – Mint egy isten… mint egy dán isten.

– Ostobaság. Rendes fiú és nagyon tehetséges. Inkább te… mi van veled? A tükör alatti férfi jött feléjük. Jobb válla árnyalatnyival emelkedettebb a balnál, járása lassú, himbáló – atyaisten, milyen ismerős! –, tartása merev-egyenes, feje is alig mozdul, ahogy az asztalokhoz köszön: Szervusz, jó estét, némelyik szembejövővel lanyhán kezet fog. – Pálos András – mondta Zsófinak. Leült, külső zsebéből elővett összehajtogatott fehér zsebkendőjével megtörölte fénylő arcát. – Amióta maga belépett, három dupla konyakot ittam. Mi újság, Ernő? Beszélgettek, meglehetős halkan, Zsófi a férfi arcát mustrálta. Sárgás, apró, hűvös és értelmes szempár, az orr, a száj vonalánál, fejformájánál véső nem faraghat tökéletesebbet, homloka elég alacsony, haját simán és szemmel látható nagy gonddal hátrafésüli, bőrének színe egyenletesen barna, napsütötte. Zsófi örült a szép férfiarc hibáinak – a szem, a homlok –, gyönyörködött a hangjában, és elirigyelte pontos és hibátlan fogalmazását, ami nyilvánvalóan nem igényelt erőfeszítést. A kávéházban jöttek és mentek, s mintha csupa törzsvendég volna, kabarészínészek ismerős arca, újságírók, a terem túlsó végében sokan kártyáztak, állandó volt a zaj, a pincéreket, újságost és trafikost nevükön szólították, némely magányos üldögélő előtt kéziratpapír; a kávéház egészen más jellegű volt, mint a csöndes budai Philadelphia. Két asztalsor között lomhán imbolygott, mint kimustrált csatahajó, Zsófi régi párizsi ismerőse, Halasi Eszter újságírónő. Kócosabb, kövérebb, a háta gömbölyűbb, különben ugyanaz a King Kong, aki volt, és Zsófi, noha utálja, emlékeitől felajzottan intett. A nő is menten felismerte, indult feléjük, de félúton megállt, mert Pálos András messze hallhatóan mondta: – Ide ne hívja! Zsófi engedelmesen felállt, találkoztak, a nő sem mérsékelte a hangját. – Az új fiúd? Csinos, engem utál, az érzelem kölcsönös. Mi van veled? Eltűntél Párizsból. Férjhez mentél a doktorhoz, elváltál, okosan, az írásaidat olvasom, hát hogy élsz? – Beszámolt közös párizsi ismerőseikről, és azzal végezte: – Van tíz pengőd? Odaadta a tízpengőst, Halasi Eszter leült az egyik kártyázó társasághoz. Pálos

azzal fogadta Zsófit: – Magát gondnokság alá kell helyezni. Feneketlen kútba dobálja a pénzét. Eszter az apjától kapott apanázst elsején elveszti pókeren, következő elsejéig végigtarhálja a kávéházat, de már a főpincér sem hitelez neki. Honnan ismeri? – Párizsból. – Mikor volt Párizsban? – Ezerkilencszázhuszonhét őszétől huszonnyolc nyaráig. – Én huszonhatban, fél évig. – Elkerültük egymást. – Ott is elkerültük volna egymást. Maga a Halasi Eszter-félékkel érintkezett. Napjának nagy részét a Dóme-ban töltötte, kutyafuttában a Louvre, a Phanteon, a Luxembourg, a Musèe Carnavalet, este színház, Lapin Agile, négerbál pesti jampecekkel, látogatás a Montmartre-temetőben, Boér Zsófia névjegy Heine sírján … – Soha életemben nem volt névjegyem. – Csináltasson. Fontos. …Volt egyéb is. Együtt élt a Rue des Bernardins-i Pax Hotelben dr. Kolbay Mihállyal, későbbi férjével. Barátsága a néger Tommyval és Richter Alexszel, aki külvárosi mozikba vitte orosz filmekhez, a Montmartre-ra a vak Henry Marx előadásaira, a versailles-i tűzijátékhoz, és mindent tudott, mindent megértett, egyszer pedig különös, izzó levelet írt… Megkérdezte: – Miért, maga mit látott Párizsból? – Semmit. Aludtam. – Hat hónapig? – Csak nappal, takarékossági szempontból. A barátom, akivel együtt laktam, felelősségteljes állást töltött be a cirkuszban, piros frakkot viselt, és lapáttal,

seprűvel takarította el a táncos lovak nyomait. Minden reggel letett öt frankot a hálószekrényemre. Este találkoztam a másik barátommal… – Megnevezte a tragikus sorsú költőt, akivel Zsófi a svábhegyi villában ismerkedett meg. – Croissant-t ettünk, olykor vacsorát, a húshoz nagy mennyiségű ingyen kenyeret, azután egy üveg borral metrón utaztunk a Montmartre-ra Létayékhoz. Az utca két oldalán csinos bordélyházak, a végén egy garniszálló, itt laktak Létayék, anya és lánya. Nemes verseny volt közöttünk a lány szerelméért. – Ki győzött? – Én. Éjszaka Létayéktól hazajövet szegény fiú néha sírt, máskor meg akart verni. Reggelig járkáltunk az utcán, szeretett és ócsárolt, azután verset írt, és ebben jó bőrkesztyűmnek tulajdonította Létay Márta szerelmét. Römizünk? – Nem tudok kártyázni – mondta Zsófi. – Semmit? Elnevette magát. – Snapszlizok. És egyszer pókereztem Párizsban, de már elfelejtettem. – Megtanítjuk. A tízlapos römit rövid magyarázat után értette, és kihúzta az első kasszát. Gulyás Ernő lassan, megfontoltan rendezte a lapjait, Pálos hűvös fölénnyel vesztett. A szomszéd asztalnál Halasi Eszter viaskodott a szerencsével, s alulmaradt. Székét hátratolva, révetegen mosolygott. Megállt Zsófi mögött, a lapját nézte. – Az álló kibic – szólt Pálos – Krúdy álmoskönyve szerint elpecheli a játékost. – A nő szép, sóvár szeme a Zsófi előtt kupacba rakott tíz és húszfilléreseken, lomhán megmozdult. – Na pá, megyek vacsorázni. – A kabarészínészek fizettek, szedelőzködtek, egy kopott, bús, lóarcú ember a helyén maradt. A népszerű konferanszié arra haladtával a vállára ütött. – Hallom, hogy a Nemzetihez szerződtél! – Senki sem nevetett, csupán Zsófi, de ő is menten elhallgatott, mert a lóarcú színész ordított: – Menj a fenébe a hülye vicceiddel!

Pálos András azt mondta: – Nem kap szerződést, és két vénlány húgát kell eltartania. Valóban hülye vicc. Kilenc óra körül nagyrészt kicserélődött a kávéház közönsége, vacsorázó társaságok helyezkedtek el az asztaloknál, s ők hárman is indultak a terem első részébe. A fehér asztalok között két kisebb, terítetlen, egyiknél világos, gyér hajú fiatalember hajolt kéziratpapír fölé, a másiknál idősebb, kopaszodó, szép telt arcú, szemüveges férfi kis papírszeletekre írt, vele szemben tömzsi, fekete asszony unatkozott. Pálos megállt a fiatalembernél. – Hagyd abba. Jöjj vacsorázni. Mormolás hallatszott: – Azonnal. A másik asztalnál is megállapodott. – Kezét csókolom, Maris – s a férfit meghajlással üdvözölte. – Szervusz, László, hogy vagy? A férfi szemüvege fölött nézett rá. – Ahogy a többi napszámos Magyarországon. – Vacsoráztatok? Az asszony felpattant a helyéről. – A csudát! Jövök magukkal. – Éles, magas hangja lehengerelte a terem zsongását. – Ki az a nő Gulyással? – Két egypengőst hajított az asztalra. – Fizesd ki a kávét, azután jössz vagy nem jössz, bánom is én. A férfi halkan felelt, az asszony vissza, a békítő hangra még éktelenebbül csattant a válasz. – Ne veszekedjen, Maris – mondta Pálos –, ott ülünk – mutatott egy távolabbi asztalra. A fiatalember, magyarázta Zsófinak Pálos, a Japánban mint angol szerző írja kitűnő, mulatságos kalandregényeit. A kiadó meggazdagszik rajta, Bujdosó Pali olykor a kávéjával is adós marad. Az idősebb férfi? Tóth László, a legnagyobb magyar prózaíró. – Ismerem a nevét – mondta

Zsófi. – A műveit nem? Jellemző. – Maga mindenkivel gorombáskodik? – Megmondom a véleményemet. Maga előkelő lapokban jelenteti meg a novelláit, és a jobboldali sajtónak ír színes cikkeket. Ha nem csupán divatos regényeket olvasna, ismerné Tóth László írásait. Én tisztelem és nagyra becsülöm. A kis tömzsi asszony ott állt már az asztalnál. – Lászlót? Azt elhiszem. Maguk mind pitiánerek hozzá képest, az egész magyar irodalom. Úgy látszik, senkinek nem újdonság, hogy Tóth Maris veszekszik a férjével, s még szenvedélyesebben védelmezi. Leült Zsófival szemben, hatalmas kopott táskáját az asztalra tette. – Te vagy Boér Zsófia? Csuda elegáns vagy, színésznőnek néztelek. Mit rendeltek, András? Beszélt, hangosan, és mindenről egyforma robbanó szenvedéllyel; szidta a kiadókat, örök áron vásárolják meg László regényeit, mert, mint mondják, nincs közönsége, mintha nem tudná a gengszterbanda, hogy lesz idő, amikor az egész ország olvassa Tóth Lászlót; szidta a szerkesztőket, akik tizenöt pengővel honorálják a Tóth László-novellákat, és szidta a férjét meg önmagát, amiért pont ilyen mulya alakot választott. Senki sem vitázott vele, mégis támadott: Azért ne képzeljétek, hogy van olyan férfi a világon, akiért odaadná Lászlót. – Maga ne üljön olyan öntelten, Pálos, a legszebb magyar író László! – Úgy van! – helyeselt a fiatalember, és felugrott, hogy széket hozzon a férjnek. – Be nem áll a szád, te átok-Maris. – Engem nem lehet leinteni – tüzelt az asszony. – Te meg éppen hallgass. Mit képzelsz, ki vagy te? Ezen már nevettek, az asszony is meglepően kellemes, dallamos hangon. Az író bemutatkozott Zsófinak, egy ideig fogva tartotta a kezét, kedvtelve nézte – a szemüveg alatt gyermekien kék szempár. Amikor a pincér leszedte a tányérokat,

Tóth László elővette zsebéből egyikét a keskeny papírszeleteknek, az asztalra könyökölt. A papíron számoszlopok és apró gyöngybetűk. – Ide nézzetek. Összeírtam a legszükségesebb havi kiadást és a bevételt, amire többé-kevésbé biztosan számíthatok. Lakbér, villany, gáz, háztartás, közlekedés, kávéház… na már most… – Felsorolta a napi és hetilapokat, folyóiratokat, ahol elhelyezhet írást, s hogy mennyi honoráriumot kap azokért. – Mondjuk, minden esztendőben egy kötet regény vagy novella háromszáz pengő, beosztva havi huszonöt pengő. – Tűnődve nézett az arcokra, s megint a papírlapra. – Akárhogy számolok, a kiadás több, amellett itt nem tüntettem fel ruházkodást, esetleges betegséget. Zsófi gyors fejszámolással megállapította, hogy többet keres, mint – Pálos szerint – a legnagyobb magyar író. Mély és furcsa szégyenkezéssel hallgatta a férfiakat és az éles asszonyi hangot – a lapok, amelyeknek dolgozik, jobban fizetnek, mint a Tóth László megnevezte újságok. A terem hátsó asztalánál vacsora után négyen römiztek. Tóth László mellett a felesége ült, kikapkodta férje kezéből a lapokat, s minden vesztett parti után unszolta, hogy adja át neki a helyét. – Fél tizenegykor hazamegyek aludni – mondta az író –, reggel érted jövök. – Játék közben halkan Verdi-operaáriákat énekelt, örült, mikor Zsófi vele dúdolt, most már duetteket énekeltek – ezek bolondok! – mondta az asszony, és ócsárolta a férfiakat, hogy Zsófi látszólag nem is figyelve a játékra, besöpri a kasszát. Az író fél tizenegykor köszönés nélkül távozott. Reggel találkoznak, s mert mindenki magától értetődőnek tartotta, hogy ott töltik az éjszakát, Zsófi telefonált nagyanyjának. – Ne várjon, nagymama, kellemes emberekkel vagyok, írók, jaj nagymama, ne lamentáljon, olyan jól érzem magam! Rövid ideig kissé elcsöndesedett a kávéház, majd visszatértek a kabarészínészek, s jöttek társaságok, estélyi ruhás nők az operából, színházakból. A hátsó kártyaasztalnál többen ültek, Bujdosó Pál, mulatságos kalandregények szerzője görnyedten, lehorgasztott fejjel és némán, és Horányi Dezső író a feleségével. Zsófi a lapokban közölt fényképeiről felismerte a magyar irodalom e legeredetibb egyéniségét. Magas, sovány és izmos alak, az arca is sovány, csupa szöglet és dudor, futkározó tekintetében humor, és nagyszerű, magával ragadó a harsány nevetése, amely okkal és ok nélkül felhangzik. Az asszony – Zsófi megállapította, hogy fiús alakja tökéletes az agyonmosott, a hűvös őszi estéhez éppenséggel nem illő kartonruhájában, s hogy azt imponáló természetességgel

viseli – azonnal Zsófi mellé telepedett, lefoglalta magának. Percek elteltével legbensőbb magánügyeinél tartott, hogyan ismerkedett meg a férjével, s milyen pompás esztendőket nyomorogtak át együtt, cselédszobákban, nyáron a Duna mellett vályogviskóban, egész nap a vízen, gumicsónakban, meztelenül – ha látnád Dezsőt, görög szobor! – harminc esztendő után is zavartalan az együttélésük, semmiben sem korlátozzák egymást, most mesélj magadról, Dezső, mit szól ehhez a szépséghez, maga azt állítja, hogy az írónők rondák! Zsófikám, nagyon tetszel a férjemnek, te mit szólsz Dezsőhöz? Pálos Andrissal futsz? Tíz mondatot sem váltott Pálossal, és Halasi Eszter után Horányi Klári is összeboronálja őket. Mindegy, jól érzi magát, szereti a hóbortos Klárit, és a bőbeszédű, olykor rikácsolóan éles hangú, köpcös Marist is. Ezek az emberek úgy fogadják maguk közé, mintha régtől fogva ismernék, még a mélabúsan görnyedező kalandregényszerzőből is rokonszenv árad feléje. A Horányi-házaspár egyelőre elbúcsúzik, egyik Andrássy útra néző ablaknál ül a társaságuk, a kartonruhás asszony magasra tartott fejjel, uralkodónőként vonul végig a termen, távolról is hallatszik a férj harsogó nevetése. Akkor éjjel Zsófi még egy kártyajátékkal ismerkedett meg. A römizést régen abbahagyták, új emberek érkezésekor két asztalt összetoltak. Pálos magas, hajlott orrú, fekete fiatalembert mutatott be Zsófinak: – dr. Pálos Béla, az öcsém. – A többinek a nevét sem értette, egy kövér, villogó fogú, igen szeretetreméltó fiatal író tegezte, vicceket mesélt. – Ezt hallottad, Zsófi? Kohn találkozik Grünnel… – Irodalomról folyt a szó, zajosan. Tóth Maris éles hangja uralkodott, ellentmondást nem tűrőn nyilvánított véleményt, tele túlzással, az írók magánéletében vájkáló pletykával, a vita vad kijelentésekre tüzelte: – Minden magyar író jellemtelen és homoszexuális, kivéve Lászlót!… Jókai vén svihák volt, förtelmes kéjenc… Mit akarnak Krúdytól? Nekem egy széplélek ne legyen falánk… A magyar prózairodalom Tóth Lászlóval kezdődik! Három óra lehetett, amikor Horányiék visszatértek az asztalhoz, a férfi enyhén ittasan; hányavetin szögletes mozgása épp annyira egyéni volt, mint stílusa, amely a magyar nyelvnek sajátos zamatot adott, utánozhatatlant, nem volt sem elődje, sem követője. – Micsoda dumás emberek vagytok! Ezek – bökött fejével az Andrássy útra néző ablak felé – filmet csinálnak tőlem. Klári, maga szedje ki belőlük az előleget,

nem akartam fehér asztalnál. Fizették a vacsorát, Klári, maga a parfét is kipotyázta. – Jót nevetve aprópénzt csörgetett a zsebében. – Smánezünk? Kicsibe, húsz fillér a bank. – Mi az a smán? – kérdezte Zsófi. – Chemin de fer. – Pálos helyet cserélt a villogó fogú fiatalemberrel, másik oldaláról Horányi Klári elseperte a kalandregények angol nevű szerzőjét. – Megszabadítjuk a röminyereségétől. – Inkább nézem. – Megtanulja. Maga tehetséges kártyás. Horányi bűvészkedve keverte a kártyacsomagot, kiáltott: – Fetvuzsé, firkék! Pálos ezt is lefordította. – Faites vos jeux. A szóficam tartozéka Dezső sajátos humorának. Eleinte kis tétekben, kedélyesen folyt a játék, Horányi egy három pengő húsz filléres kasszával visszavonult, s a szomszéd asztalnál újságot olvasott. A kövér Tóth Maris izgágán csapkodta a lapokat, és ócska, nagy táskájából elővette az első tízpengőst. Emelték a téteket – Zsófi előtt gyűlt a pénz, Pálos Andrásnak az öccse odacsúsztatott húsz pengőt. Az asztal körül néhányan álltak, a székekkel egyre összébb szorultak, Zsófi szinte a szíve dobogását is érezte a mellette ülő férfinak, s tagjaiban lassan áradt a hőség. Odakint világosszürke volt már az égbolt, az utcán élénkült a forgalom, egyszerre ott volt Tóth László. Jó ideig szó nélkül figyelte felesége nekivadult játékát, majd erélyesen rászólt: – Elég volt. Megyünk haza, te átok-Maris. Az asszony ezúttal meghunyászkodott, kopott táskáját felkapva indult. A kávéház előterében korai vendégeknek reggelit szolgáltak fel, amikor a többiek is kivonultak az Andrássy útra. A kartonruhás Klári libabőrös karjával átölelte Zsófit, csókkal búcsúzott, és ünnepélyes kijelentéssel. – Érzem, hogy a legjobb barátnőm leszel. Andris, szerdán hozd magaddal Zsófit.

– Kézcsókom, Zsófika úrnő – mondta az író. A feleségébe karolt. Az emberek megnézték a hórihorgas férfit és az asszonyt, aki a hűvös őszi hajnalon oly büszkén viselte vásott kartonruháját. Zsófi autóbuszra várt Gulyás Ernővel és Pálossal, s ahogy közeledett a kocsi, búcsúzott – szervusz, Ernő, isten vele… Fellépett a peronra, a két férfi még nem mozdult. Az autóbusz elindult, és Zsófi leszólt: – Nem jön? Pálos András felugrott a lépcsőre. A másik férfi egyedül maradt a járda szélén. Zsófi látta, hogy melle fölött görcsösen összeszorított ujjait ropogtatja, tördeli. Ernő szerelmes belé? Nem tudta. És nem is fontos.

5

– Várjon meg a kapuban, vásárolok valami reggelit. Egy üveg Porter sörrel és csomaggal jött ki Márkus csemegéstől. Szobájában leültette a férfit, és benyitott nagyanyjához. Jókorát kiáltott: – Nem ittam! – Az öregasszony az ágyban újságot olvasott. Rálehelt. – Érzi? Nagyon kellemes volt, új emberekkel ismerkedtem, és most egy barátomat meghívtam reggelire. Jól tettem, nagymama? – Te tudod, lelkem. – Ha felöltözött, bemutatom. Visszatért a szobájába. Pálos András felállt a karosszékből, eléje sietett és átölelte. Megtántorodott, a mohó csókok elborították. Karját a férfi nyaka köré kulcsolta, s váratlan volt a gyöngéd szeretet, ami melegítette. Egy ideig némán csókolták egymást, azután András megkérdezte: – A nagymamájával él? – Igen. Közel húsz éve. – A szülei meghaltak? – A világháború után, spanyolnáthában. – Akkor most bemegyek a nagymamájához, és megkérem a kezét. – Várjon, amíg felöltözik. Nevettek. Zsófi indult kifelé riszáló csípővel, délcegen, mint a hajdani Rozika, szép kis mindeneslányuk. – Hozom a reggelit. Az ablak előtti karosszékekben ültek. – Mintha régtől fogva ismerném magát – szólt az asszony –, de mondjon közelebbit, beszéljen, beszéljen! – Mi érdekli? –

Minden. Maga. – Térdüket egymáshoz támasztották, a férfi két tenyerébe fogta Zsófi kezét. Egy képes hetilap kisfizetéses munkatársa, mesélte, fantasztikus cikkeket ír kaliforniai aranyásókról, tengeralattjárókról és bálnavadászatról, háziasszonyoknak ad nagytakarítási és befőzési tanácsokat, a szerelmi levelezés is munkaköréhez tartozik. Egy Kertész utcai hónapos szobában lakik, a szülei nem élnek. – Az anyám három hete halt meg. Ez ugyanolyan közönyösen hangzott, mint beszámolója sivár munkájáról; Zsófit megdöbbentette – az ember lelkében, amíg csak él, mély gyászt visel a szüleiért –, András azonban nem igényli a részvétét. – Milyen asszony volt az édesanyja? – Kövér kispolgár. Amikor érettségiztem, férjhez ment egy Szeged környéki, falusi kereskedőhöz. Ez a Braun Ferenc már akkor is szenilis volt, fogalmam sincs, anyámnak miféle öröme telhetett ebben a házasságban. Dolgozott, mint a többi falusi asszony, állatokkal, a veteményeskertben és az üzletben. Engem szabadúszónak nyilvánított, többé nem gondoskodott rólam. A nyarakat náluk töltöttem. Braun Ferenc pontosan följegyezte, hogy mennyi petróleumot, gyufát és cigarettát fogyasztok. Tizenhét év alatt lakója voltam a hatodik kerület valamennyi világítóudvarra néző cselédszobájának. Két esztendő óta fejedelmi albérletben lakom, talán egyszer megtisztel a látogatásával. – Jó – felelte Zsófi. – És az öccse? – Az öcsém alkalmazkodó természet, szeretetre méltó és behízelgő modorú. Gondjaiba vette a család, anyám hat nővére és megszámlálhatatlan unokatestvér. Ezerkilencszázhuszonegyben az ébredő magyar ifjúság kizavarta az orvostudományi egyetemről, szerencséje volt, mert csonttörést nem szenvedett. Debreceni orvos nagybátyám kiküldte Bolognába, fedezte a tanulmányi költségeit. Bélával elégedett a család, velem annál kevésbé. Megjelent az öregasszony, a férfi felállt, bemutatkozott. – Örvendek… Megnézték egymást. Zsófiban eláradt a büszke öröm, amiért nagyanyja olyan

szép, tekintélyes jelenség. – Üljön le, nagymama! – Egy percre, hogy ne vigyem el az álmodat, lelkem, meg a magáét se, kedves fiam. Mert úgy gondolom, ideje volna aludni egyet a kellemes estére. Mondja az unokám, hogy jól telt az idő. – A szokott módon, beszélgetéssel, kártyával. Az öregasszony megdöbbent. – Hiszen az unokám… Zsófi nem tud… – Született kártyatehetség. – Úgy… Hát ha csak szórakozásból… de ne vegye rossz néven, nekem kedvesebb, hogy az íráshoz van tehetsége. – Rokonszakma. Mind a kettő kombinációs képességet igényel, a való helyzet mérlegelését és felismerését. Csak ahol mérni tudunk, ott beszélhetünk tudományról – ezt Kant mondta, s az én profán szemléletem alkalmazza a kártyatudományra. – Már megengedjen, miféle tudomány az, amit a vakszerencse irányít? – A tudományos felfedezések nagy részében döntő szerepe van a szerencsés véletlennek is. – Érdekes… – Felállt. – Szívesen elbeszélgetek magával, édes lelkem, de az unokámnak leragad a szeme. Zsófi kikísérte a fiatalembert, az előszobában még álldogáltak. – A kártyával megijesztette nagymamát. – Sajnálom, ha tudtam volna… – Apám – mondta Zsófi – szenvedélyes és szerencsétlen kezű kártyás volt. Eljátszotta a tanári fizetését. Erről nem szoktunk beszélni, fogalmam sincs, miért említem magának.

– Megtisztel a bizalma. Zsófi utánaszólt az ajtóból. – Elfelejtette megkérni a kezemet. – Meggondoltam. Elment, és szó sem volt viszontlátásról. Zsófi az ablakba könyökölve a férfi után nézett. Őszi felöltője alatt fehér selyemsál, meglehetősen széles karimájú fekete kalap, a járása kissé himbáló. Az öregasszony összeszedte a reggeli edényt. – Hogy tetszett a barátom, nagymama? – Rokonszenves ember. Hanem amint beléptem, hirtelenében mintha a te Miskádat láttam volna, s mondtam magamban, jaj nekem, elölről kezdődik. Mégis másforma, talán mert városibb, szép, derék férfi. Igaz, Miska, a volt férje! Talán az alak, a járás, de hát Miska inkább a lábujjhegyén pipiskedett, s később le is szokott róla. Hol van már Miska, a sok rossz, fájdalmas emlék! Valaki mesélte, hogy nagy praxisú tüdő-szakorvos, ismerik Erdély-szerte, Bukarestbe is hívják konzíliumba, szép felesége van, autója. Annyi baj legyen. Andris az utolsó fillérét is elsmánozta. Gyalog megy haza a Kertész utcába. Hatalmas robajjal kezdett takarításhoz, énekelt: Volnék bár rózsa, rózsabimbó, s lennél te méh… Az öregasszony a fejét csóválta. – Mire befejezed a danolást, elkészítem a fürdőt. Délig nyugodtan alhatsz, én megyek a dolgom után. Özvegy Czell Domokosné, fáradságos gyalogtúrák szerelmese, lesétált a Krisztina körútra, s komótos, egyenletes léptekkel haladva ért a Szilágyi Dezső téri református templomig. Az istentisztelet még nem kezdődött el, a csöndet, amely a templomok és a temetők sajátja, inkább elmélyítette a halkra fogott léptek koppanása a kőkockákon. Az öregasszony elhelyezkedett egy padban, s egyenes derékkal, ölbe tett kézzel, nyugodalmasan várakozott. A régmúlt időkben, a világháború előtt olykor vasárnap férjével és a négy gyerekkel átsétált a Szilágyi Dezső térre. A templomnak más képe volt; Haypál Benő nagytiszteletű úr, kivételesen szép férfi, hangja mint a zúgó orgonaszó, szeretetre

méltó egyéniség s a Czell család barátja, az istentiszteletekre vonzotta a Lipótváros kikeresztelkedett hölgyeit. Finom illatok, csillogó ékszerek és virággal borított hatalmas kalapok, halk zsongás a nagyvilágot hozta a puritán, meszelt falú csarnokba. Szegény jó Domokos, gyermekien hívő lélek, odaadással és kivörösödött arccal, kissé hamisan énekelte a zsoltárokat, és nem vette észre, hogy elsőszülött, tragikus sorsú Károly fia némán, de a megtévesztésig azonos száj- és arcmimikával utánozza apja ájtatos énekét, hogy még a hamis hangokat is hallani vélték, s ő képtelen volt megfékezni gyerekei fuldokló nevetését, mert – a kiszámíthatatlan sors talán nem rója fel vétkéül – végül is kénytelen volt arcára szorított kezébe rejteni kínzó, ellenállhatatlan nevetését. Szegény, áldott jó Domokos soha nem tudta meg, hogy Károly fia utánzó tehetségének kimeríthetetlen céltáblája volt, s most már kár is meditálni fölötte, a föld alatt vannak valamennyien, Domokos és három felnőtt gyermeke. Leánykorában Pécsett, a szülői házban nem nevelték Kónya Birit, a későbbi Czell Domokosnét hívőnek. Az apa, vasúti főmérnök, frivol és édes francia operettmelódiákra tanította, a pesti orfeum kupléira, s a játékos kedélyű, a kisváros korlátolt szellemiségén felülemelkedő anya örült, ha, módjával, megbotránkoztatták a társaságot – mint igen tekintélyes emberek, ezt meg is engedhették maguknak –, megbízott egyetlen lányában, és semmiben sem korlátozta. Kónya Birit, mivel fedhetetlen jellem volt, az emberek fejcsóválva csak mint „különcöt” és „jukker lányt” emlegették, barátnői irigyelték és alázatosan szolgálták. Mindez régen volt, egy elmúlt világban, az is, hogy férjével és gyermekeivel a Szilágyi Dezső téri templomot látogatta, férje és három gyermeke halála után végleg meghasonlott az istennel. Özvegy Czell Domokosné azonban szorgalmas újságolvasó, ősrégi előfizetője a Pesti Hírlap-nak, s utóbbi időben furcsa és megmagyarázhatatlan szorongással át meg átböngészte a híreket. Esténként unokája távollétében rászokott idegen nyelvű rádiók magyar adásainak hallgatására, és magányában foglalkoztatta a kérdés, hogy mit tartogat még az élet? És ha igaznak bizonyulna a sorok között lapuló háborús fenyegetés, alaposan megfogyatkozott családjából kire vetett szemet a sors? Lajcsi unokája huszonegy esztendős, katonaköteles ifjú. Bátor öregasszony volt, nem kunyerált védelmet istentől, s ha egy idő óta el is látogatott a Szilágyi Dezső térre, inkább a templom hangulata, a csöndes emlékezés és meditálás vonzotta oda, mint a valódi áhítat. Haypál nagytiszteletű úr halála után elmaradtak a szép lipótvárosi asszonyok, és Czell Domokosné most szerette volna itt látni őket, kacér virágos kalapjukkal, védetten a templom négy fala között, mert már-már hihetetlen

híreket sugároznak a külföldi rádiók a Németországban történtekről. Isten, ha fölöttünk vagy, a türelmed végtelen vagy a közönyöd? Nem várta meg az istentisztelet végét, emelt fejjel és délcegen, komótos lépteivel elhagyta a templomot, hogy ugyanazon az úton induljon bevásárlásait intézni. Amikor a lányai kicsik voltak, a Tulipán Gyermekotthonban vett nekik egy-egy ünneplő ruhát, a Király utcai Friedmann kalapgyárban kalapot, s szövetet évtizedeken át a Deák Ferenc utcai Binét és Barna cégnél. Több mint húsz évig volt Pozsonyi úti lakos, ekkor a Pick csemegeüzletben vásárolt, húst Dubovetz hentesnél, könnyű nyári anyagokat a Ruttkai Testvérek Lipót körúti üzletében, ismerték és tisztelték mindenütt. Budán új boltokhoz kellett szoknia, bevásárlásai egyre kisebb méretűek voltak, nem kísérte útjain zsivajgó gyermekhad, Zsófi önállóan intézte öltözködését, és neki magának mire volt szüksége? Régi jó ruhái elnyűhetetlenek, a cipőit megtalpaltatja, harisnyáit stoppolja – az ám, kifogyott a fekete és a drapp stoppolópamut! Benyitott egy Krisztina körúti kis rövidárú-kereskedésbe. Vékony, csupa ránc öreg nő fogadra, ősz hajának hullámzó tömege alatt megejtően kellemes arc. Fürge kis teremtés, merő szolgálatkészség, fiókokat húzgál, úgy mutogatja pamutjait, mintha nagyszabású üzletről volna szó. Czell Domokosné kényelmesen válogat, mond ezt meg azt, az öregecske nő cincogva nevet, el-elakadva, kezét a szája elé kapja, és a tekintetét is kapkodja. A tízfilléreseket besöpri, és már az ajtóban kérdezi: – Nagyságos asszony budapesti? – Nem én, kedvesem, de régi pesti lakos vagyok, vagyis már budai. – Járt talán valamikor Baranyában? – Pécsett születtem, ott telt az ifjúságom – s most már ő is némi izgalommal nézett a válláig érő kicsiny alakra. – Istenem, ó, istenem, Kónya Biri volna? Az öregasszony bólintott. Furcsán érintette, hogy imént a templomban éppen a fiatalságán meditált, odahaza járt Pécsett, s a véletlen elébe hoz a múltjából valakit, hogy tanúskodjon: Úgy igaz minden, Biri, ahogy az emlékedben él! De hová tegye a kis öreg nőt, hogyan tüntesse el arcáról a ráncok sűrű bozótját. Bizonytalankodott:

– Hirtelenében nem tudom… a szemem is gyöngül… – Üljön le, tessék, ó, istenem, emlékszik, ugye, Krausz doktorra, a doktor bácsijuk, aki a világra segítette… – Lenke! Krausz Lenke hüppögve a nyakába csimpaszkodott; az öregasszony viszolygott az érzelmes jelenetektől, kiszabadította magát az ölelésből, de meghatottságát nem kívánta leplezni. Hetvenhetedik esztendejében megfogyatkozott családjával magára maradt, múltjának jelentős személyei, akik benépesítették keddi „fogadónapjait”, rendre megrokkantak, meghaltak, a mellékfigurák eltűntek látóköréből, ha olykor emlékezetében felmerült egy arc, bosszankodva kereste hozzá az elveszett nevet, ugyan már, hogy is hívták, azután napirendre tért fölötte, s most Lenke, háziorvosuk kislánya, a régi osztálytársnő! Vékony kis csitri volt, eleven, viháncoló, szerelmes természetű, s az ő hűséges árnyéka, mulatságos és olykor terhes, mert el akarta kísérni magányos téli sétáira a behavazott Mecsekben, nagy nehezen lerázta magáról – titkába senkit nem avatott be, hogy ott vár rá a fiú, akit szeret. Krausz Lenke, no lám. Ültek a kis üzletben, a pulton üveg alatt gombok és cérnák, gumi és kapocs, színes szalagok. A sorrendre nem ügyelve járták életük fontosabb stációit. A kedves Czell tanár úr? Meghalt még kilencszáztízben. Mikor jártál Pécsett? Idestova ötven esztendeje. Hát te? Tavaly nyáron is lent voltam, a fiam átvette apus praxisát, az unokám jogi doktor. Bátáról nősült. Hívnak haza, de nem adom fel az üzletemet. Addig jó, míg az ember nem szorul senkire, független vagyok a szép kis otthonomban. Hát arra emlékszel, Biri? Meg arra? Lóránt Jóskára emlékszel, az én nagy szerelmemre? No hiszen, volt neked több nagy szerelmed. A kis öreg nő halk cincogással nevet, és egyre ismerősebb. Hogyan élsz, szoktál még sétálni, jól bír a lábad? Én is, képzeld, vasárnaponként kirándulok a hegyekbe. – No, Lenke – az öregasszony felállt –, egyik vasárnap eljössz értem, mehetünk együtt. Itt lakom a Hegyalja úton. Az unokája éppen tápászkodott, s térdét sem fedő ócska pongyolában, meztelen lábán papucs, kócosan, szokatlanul lágy öleléssel fogadta. Hol kószál, nagymama, mi az, máma nem ebédelünk? Máris, amint felöltözöl. Majd, majd… Ebéd után ismét lefeküdt, az öregasszony elhelyezkedett karosszékében az

ablaknál. Lám, no lám, Krausz Lenke. Megöregedett, megfonnyadt, de a régi kedves manóarc. Hogyan is volt azzal a Lóránt Jóskával? A sötét lépcsőházban csókolóztak, Krausz doktor hazajövet beléjük botlott – pardon! – mondta, és ment tovább. Lenke másnap a nevetéstől pukkadozva mesélte, hogy nahát, ez az apus! Az öregasszonyt felzaklatta a találkozás, s ahogy öt óra tájt az unokája álmosan, de már csinos háziruhában, szép, sötét haja csillogóra kefélve, benyitott, menten belekezdett: A Krisztina körúton stoppolópamutot vásárolt, s kiderült, hogy az üzlet tulajdonosnője régi ismerős, nyolc éven át egy osztályba jártak Pécsett. – Igazán? – Zsófi szórakozottan hallgatta, de valami mégis megfogta nagyanyja hangjában, mert leült. – Nagymama tulajdonképpen milyen iskolát végzett? – Négy polgárit. Akkoriban annyival beérték a lányok, no meg a szülők. A művelődés odahaza folytatódott a konyhában meg a befőzésnél, volt, aki varrótanfolyamot végzett, én zeneiskolába jártam, német órára… – Visszatért a tárgyra, ami foglalkoztatta. – Ez a kis Krausz Lenke előttem ült a padban. Hosszú hajfonata leért a térdéig, s mert sokat ficánkolt, csapkodta vele a padomat, füzetemet. Én meg egyszer marokra fogtam a vastag copfját, és belemártottam a tintatartóba, jól megitattam. – Dühös volt? – Á, nevetett mindenen. Másnap kurtább volt a copfja. Krausz bácsi a háziorvosunk volt, segédkezett a születésemnél. Pécsett híres volt a szórakozottságáról. A szegény Krausz néni gyönge volt, beteges. Egy éjszaka felébresztette a férjét: Ákoskám, csinálj nekem egy limonádét. Hogyne, máris, mondta a doktor. Elkészítette a limonádét, felhajtotta utolsó cseppig, s aludt tovább. Azután szállóige lett Pécsett, ha valaki pórul járt: Akár a Krausz néni limonádéja… Zsófi nevetett, felállt. – Hiszen akkor ez a nagy találkozások napja. Mit vacsorázunk nagymama? – Teát, vajat, sajtot, ahogy szoktuk. Szép piros retket hoztam. – Csináljon majd rántottát. – Vársz valakit?

– Az új barátomat. – Hány órára beszéltétek meg? – Semmit sem beszéltünk meg. – Akkor hát… – Nézte az unokáját, s csöndesen mondta: – Bolond vagy, te lány. Hat órakor csöngettek, az ajtóban állt Pálos András. Felöltője alatt a hanyagul nyaka köré kerített fehér selyemsál, kezében széles karimájú kalap. – Kezét csókolom, Zsófi. – Adjon isten. Nagyanyja szobáján át vezette mintegy bizonyítékául megérzésének helyességéről. A férfi merev, kissé féloldalas meghajlása ismerős volt már, mosolytalan arca is, s modorának határozottsága, kurta és kerek mondatai. Az öregasszony vizsgálódó tekintetében rokonszenv volt – Páloson a reggel látott öltöny, sötétszürke, kopottas, tisztára kefélt és frissen vasalt, vakító fehér ing – kispénzű fiatalember lehet, de nem az alázatos szegények fajtájából. Azután, önkéntelenül, figyelte a szomszéd szobából szűrődő neszeket; élénk beszélgetés, az unokája nevetése, aminek gyermeki csengését szerette, s olykor szünet – mi történik odaát? Felnőtt asszony, tetszik neki ez a szép ember… de minden rokonszenve mellett megtelt aggódással. Hiába bizonygatta magának, hogy Zsófi baráti köre csupán eggyel szaporodott, túlzás nagyobb jelentőséget tulajdonítani Pálos András személyének, mint a többinek, hiszen, sóhajtott mélyről és keservesen, azzal tisztában van, hogy az unokája pazarlóan osztogatja a csókot, elaprózza a tehetségét, mérgezi az éjszakázás, az ital, a cigaretta, s mire észbe kap, múlóban lesz a szépség és a fiatalság. A másik szobában Pálos a tetézett könyvállványokat nézte; egyiken a Klasszikus Regénytár bordó kötésben, fekete Zola-sorozat, Jókai és Mikszáth, ókori klasszikusok, Goethe, Schiller, Heine, nem egy példány már szakadozott, a leváló fedőlapot és széthulló lapokat vékony gumi körülhurkolja. – Apám könyvei – mondta Zsófi. – Sok évig ládában voltak a padláson.

– Olvassa is ezeket, vagy csak kegyeletből őrzi? – Mindent olvasok, Homéroszt, Marlittot, Thomas Mannt. Hajnalig olvasok. – Nappal ír. Találkozok a nevével a liberális lapokban és a jobboldali sajtóban. Zsófi vállat vont, sértődötten. – Helyteleníti? Meg kell élnem. Én nem politizálok. – A fogalmak tisztázása minden korban az írók dolga. De talán igaza van. Ha Szabó Dezsőt mi a kezdet kezdetén olajba főzzük, akkor is van fajelmélet a magyar irodalomban. Haragszik? Nem akarom megzavarni. Maga nagyon tehetséges, irigylem a könnyed, friss hangját… – Elég! Ebből elég, unom már! – Nem fejeztem be. És ami megkülönbözteti a nőíróktól, van érzéke humorhoz és tragikumhoz, néha bámulatosan kemény legény. Ezzel a külsővel! Átölelte, vállához szorította az engedékeny asszonyi fejet, és így mentek a karosszékig. Zsófi belehuppant, föléje hajolt a férfi. – Amikor megláttam – mondta –, elállt a lélegzetem. Egymás után három dupla konyakot ittam. – Én egyet… – Fejét hátrahajtva nevetett. – Hattyúnyak… – Ujjait lassan végighúzta Zsófi állán. – Milyen édes… – Az unokanővérem és egyetlen barátnőm – súgta Zsófi – gyakran mondta, hogy édes az állam. Azóta senki. Örülök, hogy éppen maga… Húzza közelebb a karosszéket. Mintha megszokott elhelyezkedésük volna már, térdük szorosan összeért, Zsófi keze a férfi két tenyere között. Mi történt az unokanővérrel? Meghalt gyermekágyban. Nagy a család? Volt valamikor. Néha elkíséri nagymamát a temetőbe, vándorolnak egyik sírtól a másikhoz. Négyen maradtak, ők ketten, és egy nagynénje, egy unokaöccse. Az apjának egyetlen fivére Hollywoodban él, s a fia… – hát ismeretlen helyen tartózkodik – mondta óvatosan. Élénken emlékezett, hogy férjének, jóhiszeműen, említette Boér Bubit, tolvaj unokaöccsét, s később Miska milyen durva sértéssel reagált rá. – Kiteregeted a családi szennyest! – ez is Miska, s mint annyi tett és szó, ami tőle származik, a lelkén ejtett soha be nem hegedő tőrszúrás. De mert közlékeny természetének

nehezére esett az elhallgatás, és mert furdalta a férfi megjegyzése írásainak a különböző pártállású lapokban való elhelyezéséről, röviden vázolta Veress Judit anyagi körülményeit, és hogy nagyanyja nyugdíjával támogatják. – Miért nem dolgozik a nagynénje? Valóban, magától adódik a kérdés, mégsem jutott senkinek eszébe, s most is, szinte sértődötten utasította el. Judit néni fiatalon ment férjhez, jómódban élt, nem ért semmiféle kenyérkereső munkához. – Nehezen hihető. Tanuljon valamit. Milyen idős? – Öreg – mondta gyorsan Zsófi –, nagyon öreg. Ha látná Veress Juditot szőkén, bájosan, sírós kék szemével, gyöngéd alakját, elesettségét! Önmaga igazolására kiszolgáltatta nagynénjét, és ugyan mi ellen kell védekeznie? Elrántotta a kezét, bőszen kiáltotta: – Jobboldali sajtó! Nekem eszembe sem jutna, ha nem hangsúlyozná annyiszor. Mintha én írnám a vezércikket. Jól érzem ott magam, kellemes, jó modorú emberek, munkát adnak, és mintha én tennék vele szívességet – s csöndesebben folytatta –, magának bizonyára megvan az oka, hogy utálja őket, de meg kell értenie… – Értem, hogyne. Úgy látszik, minden szavammal felizgatom magát. Sajnos, az újpesti Nyár utcában nem neveltek olyan kifogástalan modorú úriembereket, mint az erdélyi nemes ifjak. Hallgattak, azután Zsófi elnevette magát. – Nincs huszonnégy órája, hogy ismerjük egymást, és már veszekszünk. – Negyven évig szeretnék veszekedni magával. – Mégsem kérte meg a kezemet. – Nem olyan időket élünk. Ha a józan eszére hallgat, tüstént elküld. – Nincs józan eszem! Nincs semmiféle eszem!

Akkor vált el a férfi öleléséből, és nem is sietősen, amikor nagyanyja benyitott a tálcával. – Háromra terítsen, nagymama. – Úgy számítottam én is. Keskeny, hosszú a keze, hibátlan, fizikai munkához ügyetlen kéz. Jó étvággyal és mértékletesen eszik, az öregasszony kínálására azt feleli: – Köszönöm, többet nem fogyasztok. – Zsófi nevet. – Ez nem kávéház! – Rossz szokás. Tizenhét éves korom óta kávéházi fogyasztó vagyok. Az anyámnál is… A férje, Braun Ferenc, szorgalmasan jegyezte a fogyasztásomat. Mély sérelme lehet, másodszor említi. Czell Domokosnénak az elhangzott névről ismét eszébe jut a délelőtti találkozás, s így kezdi: – Délelőtt a Szilágyi Dezső térről jövet… – Mit keresett nagymama a Szilágyi Dezső téren? – Jól mondod, lelkem – öregesen bólogatott, többször egymás után –, kerestem a régi világomat, mert nagyot változott a fiatalságom óta. Úgy gondolom, örvendetes, hogy van még áhítat az emberekben. – Egy elefántcsont feszülettel díszített, aranykapcsos imakönyvvel is fejbe lehet verni valakit. – Ellenséges volt a férfi hangja. – Némely ember részére van isten, mert szüksége van a funkcióra, amit istene betölt – megbocsátja valamennyi galádságát. – Csönd volt, s nézett egyik asszonyról a másikra. – Ha netán érzelmeket sértettem… – Arról nincs szó, kedves fiam – mondta nyájasan az öregasszony –, nem éreztem találva magamat. – Az apám könyvelő volt egy újpesti gyarmatáru-kereskedésben, a könyökvédőjét sohasem vette le, mert otthoni munkát is vállalt; mintaképe a derék kispolgári családapának. Kis kölyök koromban azt kérdeztem tőle, tud-e isten akkora követ teremteni, amit nem tud fölemelni? Az apám pofon vágott. Katica néném, anyám hat nővérének egyike, sápítozott: Ha egy Vázsonyi hisz istenben, hogy lehet, hogy te nem hiszel!

– Látom, afféle fekete bárány lehetett a családban. – Az öregasszony leszedte az asztalt. – Hát beszélgessenek, én még átolvasom az újságot. Pálos András azt mondta: – Nem buta asszony a nagymamája – s ezzel felbőszítette Zsófit. – Nem buta! Mi volna, ha azt mondaná, hogy okos asszony a nagymamám? – Az ostobaságnak nem kategorikus ellenpólusa az okosság, közben számtalan árnyalat van. Tapintatlan voltam, nem fejezhette be, hogy mi történt a Szilágyi Dezső térről jövet. – Találkozott vagy hatvan esztendő után egy osztálytársnőjével. – Maga tudja? A nagymama úgy látszik, szeret ismételni. Én is. Az unalomig ismételt mondanivaló kényszerítő és elhitető erejű. Talán említettem már, hogy amint megláttam, egymás után három dupla konyakot rendeltem. Búcsúzásnál azt mondta: – Ne felejtse el, szerdán Horányiékhoz megyünk. Magáért jövök. De addig még találkozunk. – Várjon, elkísérem. Zsófi kabátjába bújt, s az utcáról, az ablak leeresztett redőnyén át kiáltotta: – Negyedórát sétálok, nagymama. – Lassan meneteltek egymás mellett, sokáig némán, azután a férfi megkérdezte: – Nem fázik? – s a kabátzsebébe csúsztatta Zsófi kezét. Gyöngéd volt a hang, a mozdulat, az egyenesen előretekintő arc mosolytalan, s himbáló járásával, enyhén feltűnő öltözékével, magassága és szépsége ellenére olyan magányos alak az estében, hogy Zsófiban eláradt a szeretet és szomorúság, ami már fájt. A villamosmegállónál sürgette, hogy szálljon fel. – Visszakísérem – mondta a férfi, s ismét szinte némán tették meg fölfelé az utat. A kapuban a furcsa, féloldalas meghajlás: – Kezét csókolom, Zsófi – s indult vissza. Az öregasszony ágyban feküdt, háta két duzzadt párnán megtámasztva, s amikor unokája kabátban, karját leeresztve megállt az ajtóban, levette szemüvegét.

– Hűvös van odakint, megyünk a télbe – s hogy az asszony nem felelt, a maga kellemes, csapongó módján folytatta: – Éppen elgondolkoztam, mennyit fáztunk a Pozsonyi úton, okos voltál, te lány, hogy kibérelted ezt a lakást. Mit is akartam… Ernőt két napja nem láttam, talán csak nem bántottad meg valamivel? – Á, dehogy. – Jó, hűséges barátod, ne mard el magadtól. Az ember nem cserélgeti a barátokat, az újért nem adja fel a régieket, tudod te azt magadtól is, édes jó lelkem. Ez a rokonszenves fiatalember, gondolom, zsidó. – Igen. – Szegény.

6

Jött másnap is hat óra tájban, előzetes megbeszélés nélkül, de Zsófi várta. Suta, ferde meghajlással, szertartásosan mondta: – Meghívom vacsorára. Sokáig sétáltak a késő őszi estében, nyomott hangulatban. András az Alagút utcai kis kocsmát ajánlotta, Zsófi a Zöldfához ragaszkodott. – Ahogy parancsolja – mondta a férfi, s mert a továbbiakban hallgatott, Zsófi beszélt nagy összevisszaságban múltjáról és jelenéről; zavart volt és izgatott. A férfi mereven nézett maga elé, s nem lehetett tudni, mit gondol róla és a mondottakról, mintha mindenről homlokegyenest másként vélekednék, mint ő és környezete. Lenyűgöző a férfi szépsége, fölkeltette féltékenységét a hiedelme szerint nála hódítóbb jelenség. Az étteremben éberen figyelte az arcát, alakját felmérő férfipillantásokat, s az első pohár bor után felajzottan szikrázott az önmaga keltette elragadtatásban. – Ellopták szívemet, jól érzem… – mögötte állt a prímás. – Régen járt itt, Zsófika tekintetes asszony –, s ő fejét hátrahajtva dúdolt, mosolygott. Pálos András azt mondta: – Köszönjük, nem kérünk zenét. Zsófi ezen is nevetett. – Nem fogyasztunk zenét? – Sajnálom, hogy elrontom a kedvét, de én irtózok a feltűnéstől. – Mindig sikerült elkerülnie? A nők megbámulják. – A nők, tömegben, érdektelenek. Monogám vagyok. Talán említettem már, hogy magával negyven évet szeretnék eltölteni. – Elhúzta előle a poharat. – Legyen szíves, ne igyon. – Miért? – Visszarántotta a poharát – Ha azt képzeli, hogy negyven éven át parancsolhat nekem, téved. Különben sem vagyok monogám természet. Egészségére!

A zsúfolt teremben emelkedett a hangulat, férfiak énekeltek, a szomszéd asztalhoz katonatisztek telepedtek, s Pálos András egyre merevebben, egyenesen ült a helyén. Nadrágzsebéből hanyagul előhúzott húszpengőssel fizetett, s nyilvánvaló volt, hogy ez az egyetlen papírpénze. Zsófi kelletlenül állt fel, András nem valami mulatságos társaság. A mai este talán pontot tett a kettőjük ügyére, annyi baj legyen. Nem szereti a feltűnést! Utólag, jóval az elhangzása után sértette a kijelentés; dúdolt, jókedve volt, miféle jogon kifogásolja a viselkedését? Bőszen pillantott a férfira. Mintha egyedül volna, tőle kis távolságban lomhán himbálva magát, s mégis egyenes tartással, fejét fölvetve, némán haladt, önkényesen megszabta az útirányt – a Gellérthegy utca, majd a keskeny lépcsősikátoron föl a Naphegy utca, s odafönt néhány másodpercig álldogált, a kabátja alá keresett hanyagsággal begyűrt selyemkendő meglebbent fújtató lélegzetvételétől. A Ziegler vendéglő kertjében bús és sötét őszi fák, a teremből szűrődő világítás némelyik kopasz ágra vetett fényt. Zsófi szaladt a kerítés mellett, azután bevárta a férfit, s mert minden mindegy, a rosszul sikerült este pontot tett kettőjük ügyére, a felszabadultság és keserűség riasztó mámorában kezdte kiáltó hangon: – Szeretem ezt a vendéglőt. Itt egyszer parázs botrányt rendeztem, Ernő, az a ló, nem mesélte? Részeg voltam, és szerelmes egy pompázatos emberbe, dögöljön meg! – Halkabban. – Dehogyis, dehogyis. Innen már hazatalálok, menjen Isten hírével, Isten vele, maga kételkedik Isten létezésében, pedig a Katica nénijének igaza van… Futott, haja repdesett a feje körül, vagy száz lépés után megbotlott egy kiálló kőkockában, a férfi elkapta a karját, s nem engedte el. A homloka verejtékes volt, nyitott szájjal, rövideket lélegzett. – Várjon – mondta –, egy pillanat… – Mi baj van? – Semmi. Lassan indultak, Zsófi vállán érezte a férfi súlyát, enyhe ittassága eloszlott, s míg élvezte, hogy ilyenkor ellenállhatatlan, valahol mélyen lappangott a veszedelem tudata, hogy egyszer nemtelen és jóvátehetetlen dolgot cselekszik. – Semmi bajom. Ezerkilencszázhuszonhétben a törökbálinti szanatóriumban egy

évig töltötték a bal tüdőmet. Az öcsém tüdőszakorvos, minden hónapban átvilágít, egészséges vagyok, ne féljen tőlem. Zsófi nevetett, most erős volt és óriás, mert úgy tűnt, hogy vezeti a vállára nehezedő fiatal férfit. Huszonhétben? ugyanakkor ő Budakeszin volt, ott ismerkedett meg a férjével – maga se féljen tőlem –, megállt, és szájon csókolta Pálos Andrást. Néma ölelkezésük nem elégítette ki, teljességre vágyott, hogy feloldja merevségüket, de nem a vágy sürgette, mert elenyészően csekély volt benne a szerelem a szeretet érzéséhez képest. Meglepően új és örvendetes. A Czakó utcán két rendőr jött szemközt, Zsófi szorítást érzett a karján. Fél a rendőröktől? Ugyan miért? Kevéssé ismeri, mindössze annyit tud róla, hogy az apja könyvelő volt és hat nagynénje közül az egyik Katica. Ami foglalkoztatta, arról beszélnie is kellett, hát megkérdezte: – Tulajdonképpen hogy él maga? – Mi érdekli? – Mondjuk egy átlagos hétköznapja. – Igenis. – Kinyújtott, mesélő hangon kezdte: – Reggel hét órakor, amidőn odakint pitymallik… – Ha tréfál, inkább hagyjuk. – Teljesen komoly vagyok. Hét órakor csönget az ébresztőóra, atyai örökségem, az egyetlen tárgy, amit magammal hoztam az újpesti konyhánkból. Tíz percig még szunyókálok, és magamban motyorászok, hogy jaj, mamám, vegyél ki, mármint a szennylapomtól, talán említettem, hogy mérhetetlenül utálom az ottani munkámat, a szennyezett levegőjét… – Megalázónak tartja? Hiszen csak kenyérkereset. – Engem sem alantas helyzet, sem alantas ember nem alázhat meg. Tehát bevonulok a fürdőszobába, majd reggeli séta a Szabadság téri Florenc kávéházba, tejeskávé, két zsemle, vaj, napilapok, tíz órától délután négyig a szennylap, külföldi lapokból kiollózott és átköltött cikkeket diktálok Margó kisasszonynak…

– Szeretném olvasni a novelláit – mondta Zsófi. – Attól tartok, hogy magának élvezhetetlenek. Nem írok derűs csacskaságokat. Zsófi megbántódott. – Én sem. – Többségében derűs csacskaságokat ír, elvétve találkozok azonban némi figyelmet érdemlő írásaival. Magában van erő, a lényeget megragadó szűkszavúság, ellentétben a locsi-fecsi nőírókkal. Összegyűjtött műveim vagy hetven novella és egy regénykézirat. Hat éve őrzöm a fiókomban. Pályázatra írtam az anyáméknál harmincöt nap és éjszaka alatt, petróleumlámpánál, egy ceruzacsonkkal több mint háromszáz oldalt az én tetűbetűimmel. Az ujjam megdagadt, Braun Ferenc egész nap zsörtölődött a petróleumfogyasztás miatt, anyám borogatta a kezemet. – Mégiscsak törődött magával. – Az ő sajátos módján. Primitív asszony volt. – Miért nem jelent meg a regénye? – A bíráló bizottságból ketten első díjra ajánlották, két derék, naiv ember. A többiek utálkozva elutasították – 1931-ben írtam, s talán maga is hallott az akkori gazdasági válságról. A regényem valamennyi figurája elesett, állástalan kisember, és köztudomású, hogy Magyarországon ismeretlen fogalom a nyomor. A stílusom is visszariasztja az Eötvös-kollégista lektorokat, azt is hiányolják, hogy nem idézem Aquinói Szent Tamást, hanem hellyel-közzel Karl Marxot… – Elhallgatott, azután az asszony arcába nézett. – Megijesztettem? – Mivel? – A világképétől távoleső szférába tévedtem. – Valóban… De mondja, ha annyira alábecsül, mégis mi vonzza hozzám? – Egyelőre a külseje. Magában megvan az a bűbáj, ami után áhítozok tizenhárom esztendős korom óta; akkor ismerkedtem meg szerencsétlen körülmények között a nővel. Most boldog vagyok, mert mellettem van a világ legszebb szemű

teremtése. Nem látszott boldognak. Ernyedt keze most már éppen csak érintette Zsófi karját, száját összeszorítva nézett maga elé. Lassú menetelésben érkeztek a Hegyalja úti házig. Zsófi benézett a redőnyhasadékon. – Nagymama még nem feküdt le. Képes hajnalig várni rám. – Mindketten órájukra néztek. – Negyed tizenkettő. Jó volna aludni. De még kettőkor is ébren vagyok. Nagymama átszól, hogy oltsam le a villanyt. – Mit csinál a villanyfénynél? – Olvasok. – Nevetett. – Vagy kötök. – Harisnyát? – Azt éppen nem. Egyszer kötöttem magamnak egy rémes kabátot, nagy nehézségek árán szabadultam meg tőle, de hát ez hosszú történet. – Elmeséli majd. Mikor tisztel meg a látogatásával? – Egyszer. – Holnap? – Jó. – Magáért jövök. Felhevülten, kabátban nagyanyja ágya szélére ült. Az öregasszony orra hegyére tolta a szemüvegét, és paplanára helyezte a Pesti Hírlap-ot. – Kellemes volt a vacsora? Jól elbeszélgettetek? Eszes, derék fiatalember – s megint hozzátette: – Szegény. Gondolom, a pénze is kevés, ügyelj, ne verje költségbe magát miattad. – Ügyelek. – Gyorsan szövődött a barátság. Vajon tartós lesz? Nincs beleszólásom, lelkem, de gondolj a jövődre, ideje volna megállapodnod, ez a rokonszenves fiatalember pedig bizonytalan egzisztencia. – Nagymama minden szerelméhez férjhez ment?

Elég sokára jött a válasz. – Nem mondhatom, hogy e tekintetben más volt a világ, amelyben éltem. Akkoriban is bomlott a fiatalság. Krausz Lenke jut eszembe, szinte hetenként más fiúért rajongott. Én voltam más. Akit megszerettem, ahhoz szívemben hű maradtam. Zsófi már-már kimondta: – De az nem nagypapa volt! – Halvány figura a gyerekkorból, komikus, testes, piros képű bácsi, Károly nagybátyja utánozta, a testvérek nevettükben hemperegtek, s nagymama szemérmesen és szégyenkezve, velük. Domokos volt a neve, hogyan is hívhatták volna másként. Á, nem nagypapa… Egyszer a Pozsonyi úton meglátogatta nagymamát egy pécsi fiatalkori ismerős, ügyvéd vagy talán törvényszéki bíró. Nagymama szokása ellenére eléje ment, s megváltozott a szeme, a járása. Karcsú férfi, halkan és sokat beszélt, elbűvölően, Rozikát, a szép kis mindeneslányukat is megbabonázta. – Emlékszik nagymama a bíróra? Egyszer régen meglátogatta, később a feleségét is elhozta. – Emlékszem – felelte az öregasszony. – Tegyük el magunkat holnapra, lelkem. Zsófi a kádban nyakig merült a forró vízbe. Milyen hallatlan kényelem a Pozsonyi úti félrebillent tetejű, langyos vizet csorgató gázkályha után. A ház meghittebb volt, ismertek néhány lakót, az emeletükön lakó kasszagyárost – ó, bár megdögölne, s azzal eltűnne nyomasztó emléke kurta keze érintésének! –, a szépséges színésznőt és elegáns barátját, mások is köszöntötték nagymamát, őt is a környező házakban lakó írók, akikkel találkozott a szeretett szerkesztő kis udvari szobájában. Hajnaltájt a házközben halk füttyszó, Hány csillagból van a szemed, Zsófikám… Takáts Antal színművész tartott hazafelé ittasan, nyitott kabátban, s ő téli hidegben mezítláb topogott az erkélyen, a szerelemtől eszméletlenül… Semmi kétség, nagymama szerette a bírót, mélyen, hűségesen. Emlékét nem osztja meg senkivel, magával viszi a sírba. Nagymama azonban nem halhat meg, atyaisten! A fürdőszoba ajtón kopogás. – El ne aludj a kádban, te lány. – Hagyjon békében, nagymama.

Nyögdécselve fölállt, térdéig szappanhabos a víz, végignézett nyúlánk alakján, s hányavetin kérdezte magától, vajon hogy tetszik majd Pálos Andrásnak? Kíváncsian készült a másnapra. Hónapos szobában még nem járt. Francia regényekben az asszonyok a sarkon kiszálltak a bérkocsiból, és sűrűn lefátyolozva surrantak szeretőjük legénylakásába. Mennyi titok, rafinált izgalom lebontani a fátylat, a hosszú tűkkel megtűzdelt kalapot! S a töméntelen kapocs, gomb, míg földre omlik a ruha, majd az alsószoknya, a fűző, nadrágot csak a tizenkilencedik század óta hordanak a nők, csipkéset, térden alul érőt, s elöl nyitottat – tisztelet, becsület a francia férfinak, aki ébrentartotta vágyát, míg burkából kihámozta szerelmesét. Agyába bújt, és máris eloltotta a villanyt. Helyzete tisztázásra szorul. Egyelőre a külseje, mondta András. Őszinte ember. A szépsége valóban fontos, egyre fontosabb, amióta keseríti a tudat, hogy nem tart örökké, s figyeli arcán, alakján a változást. Még nem, szent isten, hol van az még! Nagymama azt mondogatja: Te lány! és hát mi is volt az asszonyi élete? Két ájult hónap Bécsben. Vajon él-e még a lakásadónőjük, a kis öreg Fräulein Ahnfeld, mi történt barátaival, a Geist ikrekkel? Néha, kedvetlenül rántottát készített Miskának, idegenkedett a ruháitól, fehérneműjétől, s megszökött tőle. Melle fölött összekulcsolta a kezét, kinyúlva és mozdulatlanul nézte a redőny résein átszűrődő, mennyezetre vetődő fénypászmáit az utcai lámpának. A külseje… hiszen van benne egyéb is. Mi is van benne? Ernő szerint eredendően hűtlen természet. Az imént durva volt nagymamával. Türelmetlen és olykor rosszindulatú Judit nénivel, pedig ami szép és megőrzésre érdemes emlék első fiatalságából, azt Veresséknek köszönheti. Keresve magában a jót, egyéb nem jutott eszébe, mint hogy szereti András kényesen ápolt, egyetlen öltönyét. Ha nagymama sejtené; mire készül holnap, szegény nagymama – s egyszerre látta az öregasszonyt a redőny hasadékán bepillantva kis asztalánál rámolva, majd percek múlván ágyában, az orrán szemüveg, mintha elmélyedt volna a Pesti Hírlap olvasásába. Mit csinált a kis asztalnál? Mindegy. Horányi Klári Andrisnak szólítja. Andris… – Moziba megyünk – búcsúzott másnap nagyanyjától –, nagyon mulatságos filmhez. Az utcán azt mondta András: – Maga kiábrándítóan cinikus. – Miért? Nekem mindegy, mehetünk moziba is.

– Azt akarja, hogy itt hagyjam az utcán? Hangulatosan kezdődik, jó volna visszafordulni. Mentek mégis egymás mellett, szó nélkül. Hol van a Kertész utca? A világ végéig gyalogolnak? Az Erzsébethídnál a férfi megállított egy taxit, bemondta a címet. A kapunál hanyagul aprópénzt vett elő a zsebéből, éppen fedezte a taxi költségét. – Parancsoljon – mondta Zsófinak, és megérintette a karját. Régi nagy bérház. Talán konyha melletti cselédszoba. Mindegy, az író szorgalmasan gyűjtsön tapasztalatot. A felvonót nem veszik igénybe, annyi baj legyen – kettesével véve a lépcsőfokokat kiáltott: – A mennyországban lakik? – Az első emeleten – hangzott a válasz. Nagy, sötét bútorzatú szobába vezette, íróasztal, bőr karosszékek, széles rekamié, alacsony állványon kevés könyv, az asztalon kis üveg konyak, tálkán keksz, s pohárban egy szál fehér rózsa. Lesegítette a kabátját, Zsófi hirtelen feléje fordult, feje a vállára bukott. – Nem akartam megbántani. – Tudom, nincs semmi baj. – Eltolta magától. – Tölthetek konyakot? Szertartásos volt, az arca sápadt. Foglaljon helyet, vagy előbb körülnéz? Nincs különösebb látnivaló, itt semmi sem az övé, kivéve a két Van Gogh-reprodukciót és a néhány könyvét. Nem könyvgyűjtő, albérlő ne cipeljen magával fölösleges súlyt. Ebben a szobában két év óta lakik, a főbérlő magányos öregasszony, jóindulatú, kevés dolguk van egymással. – Látogatókat fogadhat? Úgy értem… – Nőket? Maga az első. Beszélgettek, két karosszék között kis asztal, a helyzet némileg angol regényekre emlékeztet, oly hűvösek, személytelenek. Zsófi a harmadik konyak után duhajul koccantotta poharát a férfiéhoz, s kiáltott: – Szervusz, Andris! Meggondoltan érkezett a válasz. – Egészségedre. Nőkkel nem szoktam tegeződni, Horányi Klári az egyetlen, gyerekkorunkban együtt futballoztunk Újpesten. Balszélső voltam. – Megfogta az asszony kezét. – Ideges vagy? Talán mégsem közömbös neked, hogy

meglátogattál. Valamennyire látlak már. – Elvette a poharát. – Ne igyál. Cselekedj józanul. – Józan vagyok. Előrehajolva az arcát kínálta, s könnyű, majd egyre hevesebb csókok permeteztek szemére, szájára. Mindketten álltak, szoros ölelésben, azután a rekamié szélén ültek, s ügyetlen kéz babrált Zsófi ruháján. Maga fölött érezte a férfit, lihegése meghatotta, gyöngéden és segítőén igazodott felindult, puhatolózó mozgásához. Az ölelkezés kellemes langymelegét érezte csupán, de nem hiányolta a beteljesedést, s amikor a férfi elcsöndesedve lélegzett mellette, életében először érezte, hogy az egyesülésben a legtisztább öröm örömet okozni – elmosolyodott, és anélkül, hogy a férfi öleléséből elmozdult volna, magukra húzta a takarót.

7

– Kézcsókom, tündéri Zsófika úrnő! Hozott isten, firkék! Horányi Dezső lötyögős kezeslábasban fogadta a Zsófival együtt érkező Gulyás Ernőt és Pálos Andrást, felesége a már ismert kartonruhát viselte, fölötte nagy melles kötényt, mint réges-régi meghitt barátnőt üdvözölte Zsófit, az író pedig máris visszaült kis, bordó filccel bevont íróasztalához, s lukakat fúrt egy bőrszíjba. A szoba, mert a hall széles ajtaja nyitva volt, valóságos teremmé tágult, bútorzata vidéki kúriára emlékeztetett, amit néhány fehér konyhaszék tett változatossá, a falon bekeretezett családfa a Horányi család címerével. A nyitott ablak alatt időnként eldübörgött a padlót s a lámpát remegtetve a Déli pályaudvar ki- és befutó szerelvénye. A szobában többen voltak; egy nagy keblű és apró termetű idős nő, s egy ősz hajú kopott férfi, az arcán hosszában és széltében barázdák, lepittyedt, gunyoros száj, szürke szeme azonban fiatalos. S volt még egy magas és sovány ifjú ember, hátrafésült sörénye lehajtott inge gallérjáig ért. Az apró termetű nő – Képes Aranka költőnő – az újonnan jött két férfi között helyezkedett el a kanapén, vaskos lába nem érte a földet, és a politikai eseményeket tárgyalta kellemesen, szenvtelenül, csupán az idegen neveket és a gyakran használt francia kifejezéseket hangsúlyozta szép kiejtéssel. Arankának nem rokonszenves Hitler és Mussolini müncheni találkozója. Gyanúsan sokat hangoztatják a béke fenntartására irányuló szándékukat, miközben mindkét ország lázas tempóban militarizál. Az erőviszonyok alakulása úgy fest, mint annak idején a világháborúban, őt, a fiatal újságíró gyakornokot már akkor érdekelte a világpolitika; ekkor az íróasztaltól közbeszólt a fúró, farigcsáló író: – Ne vágjon fel, Aranka, maga akkor már kétszeresen elvált asszony volt. – A költőnő elnéző mosollyal folytatta: Németország európai nagyhatalom, hangadó, a „mi uraink” is Berlinnel kötnek liezont. Neki, Arankának, személy szerint rokonszenvesebb volna a francia orientáció, talán mert ereiben francia nagyanyja vére folyik. – Magának Darányi és Kánya a „mi uraink?” – Hüllők – mondta Horányi Dezső. – Aranka, maga sznob, pipiske kora óta nem…

A mondat befejezetlen maradt; a költőnő ezen is mosolygott a maga kellemes módján – Dezső mindig tréfál. – András azt mondta: – A maga urai végül is beleviszik Magyarországot egy háborúba. – Az ifjú kijelentette: – Engem máris besorozhatnak a katonaszökevények fegyvernem nélküli osztagába. – Az ősz hajú kopott ember pedig megjegyezte, hogy: nana, nem kell lebecsülni a németeket, de nem folytathatta, mert András élesen rászólt: – Légy szíves, ne csinálj német propagandát. – Gulyás Ernő hosszan és unalmasan fejtegette az ország pénzügyi és gazdasági helyzetét; a magyar áru jelentős hányada a német piac felé irányul, s mivel könnyítenek élelmezési gondjaikon, koncentráltabban szentelhetik erejüket háborús propagandára és fegyvergyártásra, úgynevezett munkatáboraik szélesebb hálózatának megszervezésére – ekkor a konyhából, ahonnan étvágygerjesztő káposztaszag áradt, bekiáltott a háziasszony: – Ernő, maga ne huhogjon. Zsófi unja a politikát. Zsófi kiment hozzá a konyhába. – Honnan tudod? – Ismerlek. Hogy tetszik Aranka? Megpukkadok, mikor előszedi a francia nagymamáját. Mintha nem volnának francia zsidók! Miért haragszunk az antiszemitákra, ha maguk a zsidók úgy kezelik a származásukat, mint szégyenfoltot? Dezsőnek vagy huszonöt éve viszonya volt a költőnővel, de ismered Dezsőt, az ágyban egy nagyúr! Aranka azóta is ragaszkodik hozzá, és tulajdonképpen okos, művelt nő, négy nyugat-európai nyelven beszél. Reszeld meg az almát! Rendes körülmények között egy tál ételt készítek a firkéknek, de a tiszteletedre rétest sütök. Szereted a töltött káposztát? Szeresd, mert nincs más. Andrással, látom, rendbe jöttetek. Nagyszerű fiú, ha húsz évvel fiatalabb volnék, leütném a kezedről. De mit számít a kor? Rufiusz külseje meglehetősen rozoga, pedig pompás szerető. Az őszhajú, pittyedtszájú! Zsófi kezében megállt a reszelő, báván kérdezte: – A tied? – Nem tudtad? Elég régi ügy. Dezső kinevet a hűségemért, azt mondja, Klári, magától az is kitelik, hogy vénségére templomos lesz. Attól ne tartson, mondom, életemben egyszer voltam templomban, amikor az esküvőnk előtt megkereszteltek. A szerelmet addig kultiválom, amíg szép a testem, igazam van? Az ember ne áruljon zsákbamacskát. Harminc évvel ezelőtt kért meg Dezső.

Mondom, ne kösse le magát látatlanban, nem szeretném, ha csalódás érné, és ledobtam magamról a ruhát. És lám, az együttélésünk ideális, társak vagyunk jóban, rosszban. Imádom Dezsőt! Tudod, hogy tetszel neki, de Andris a barátja, és Dezső hihetetlenül korrekt. Teríts, Zsófi. Három hagymamintás meisseni és öt cseréptányér. Csiszolt és közönséges vizespoharak, a ház ura előtt bajor söröskancsó, s változatos formára, minőségre az evőeszköz is. Az asztalfőn a költőnő, az asztal végén Horányi Dezső, mellette a földön háromliteres demizson, a kadarkából a Hoffer Pista nevű hosszú hajú ifjú sűrűn töltögetett a maga és Zsófi poharába. András leintette: – Gondoskodj magadról. Zsófit hagyd békében. Klári hatalmas lábasból tálalta a jóízű töltött káposztát, egyenlő arányban férjének és a Rufiusznak becézett Gaál Rudolfnak, s az így dicsérte a háziasszony főztjét: – Magát, Klári, a töltött káposztája után hamisítatlan magyar asszonynak nézném. – Az is vagyok. Soha nem voltam Magyarország határán túl. – Nevetve mondta Zsófinak: – Figyeld meg, mindjárt előáll a züllött Gaál famíliával, mostanában azon lovagol. – Hirtelen megmérgesedett. – Hülye! Egyszerre fontos magának a kutyabőr? – Klári! – csillapította a férj, hosszan elnyújtva az á betűt. – Nem maga szedte elő a subládából azt a micsodát? – A falon függő családfára mutatott. – Maga csak… – Összefognak ellenem! – Az én apámnak is van predikátuma – szólalt meg András. – Néhai. Néhai Perl Miksa. Mindenki nevetett. Horányi harsányan, beszédhangjánál magasabb fekvésben, csupán a költőnő arca fejezett ki rosszallást. Jó hangulatban fejezték be a vacsorát, a házigazda töltögette a bort, a beszélgetésben fél mondatokkal vett részt, a befejezés nevetés volt. Csöngettek, fiatal nő érkezett pongyolában. Magas, kövérkés, arcán, állán

gödröcskék, sárga bodros hajú, kék szemű. Horányi Dezső alaposan megölelgette, a nő sorra csókolta a társaságot, egyedül András tért ki előle. – Ne féljen, nem bántom, szent ember – mondta a nő, majd bemutatkozott Zsófinak, ilyenformán: – Berta vagyok –, és tetőtől talpig végigmérte. A kanapéra huppant, pongyolája térdig szétnyílt. – Sárosiék is jönnek. Adjatok bort. Sárosiék: fiatal házaspár, az asszony szelíd arcú, fekete madonna, a férfi is fekete, dús szemöldöke alatt mélyen ülő zöld szempár, mozgása rángatózó, félős, hogy kilóduló könyökével lever valamit, kaszáló lába nyomán felkunkorodik a szőnyeg. – Üljetek le, előbb mosogatok. Ugyan mi készül? Zsófi kiment az asszony után, meglehetősen zavarta a sok új arc és név. – Segítek – mondta. – Mi készül? – A műsorunk. Törülgess, de tedd magad elé ezt a kötényt. Szép a ruhád, imádom a marokent. Elegáns vagy, mintha Poiret öltöztetne. Ha most elmondaná, hogy a ruhája valóban párizsi, tíz évvel ezelőtt kapta nagynénjétől, azóta alakíttatja, leengedik, fölvarrják; hogy mennyire szereti a nagynénjét, s hogy ez az érzés az utóbbi esztendőkben észrevétlenül átalakult, csodálata ma már inkább szánalom, néha idegesíti, bosszantja, s hogy ez fáj – végül azt kérdezte; – Ki ez a Berta? – Kurva – mondta az asszony. – Szomszédunk, baloldalt meg Sárosiék, szerdán átjönnek a műsorra. Bertának három éve van az orvosi egyetemen. Férjhez ment az egyik professzorhoz, s az a nászéjszakán otthagyta. Ehhez mit szólsz? Az ember azt hinné, hogy ilyesmi ma már nem fordul elő, mit várt egy medikától? Na meg különben is… Berta abbahagyta a tanulást, érthető, hogy megdühödött. Duna-parti szállodák halljában ismerkedik külföldiekkel. Jó modorú, kitűnő társalgó, és okos, sokat olvas, a lakása is szép, kulturált. Hendikep a mesterségében, hogy beleszeret a jóképű külföldiekbe, ha elutaznak, két napig világfájdalmas. Dezső a bizalmasa, az ő nyakában sírja el a bánatát, nem az enyémben, mert ismeri az elvemet, lehet, hogy túlságosan puritánnak találod, de pénzért még Dezsővel sem feküdnék le.

Nem, Zsófi távolról sem ítélte puritánnak Horányi Dezsőnét, ellenben roppant szeretetreméltónak és vonzónak nagy, kerek arcát, szép alakját, s tetszett szakszerű, gusztusos mosogatása, a ragyogóan tiszta konyha falra aggatott rézedényekkel, szűrők, fakanalak rendjével. Zsófi egy csukott ajtóra mutatott. – Ott mi van? – Rufiusz szobája. Két hónapja itt lakik, kicsöppent az állásából. Rendőri riporter. Lusta és rendetlen, takaríthatok utána, Dezsőnek persze hiába panaszkodom, azt mondja, hagyja, Klári, ha olyan, hát olyan. – És Sárosiék? – A férfi építészmérnök, nyolc év óta a szomszédunk, Manci a harmadik felesége. Én kaszáspóknak hívom. Gyakran veszekednek, Dezső átkopog: – Kuss, firkék! – Akkor abbahagyják, és szaladnak az Alkotás moziba, az a szenvedélyük. Érdekes egy ilyen bérház. Ismerjük valamennyi lakót, Dezsőt nagyon tisztelik. Te hol laksz? – A Hegyalja úton. A ház kétemeletes, összesen hat lakás, a földszinten ő lakik nagymamával és a házmesterek, az a proli fertály, az első emeleten egy méltóságos és egy kegyelmes úr, volt miniszter, a másodikon a háziúrék, két család, senkivel sincsenek köszönő viszonyban. – A nagymamád hány éves? – Hetvenhét. Ha eljöttök hozzám, megismerkedtek vele, ő nagyon… – hogyan is jellemezhetné nagyanyját egyetlen szóval, ami mindent kifejez, s belepirult a büszke öröm érzésébe – nagyon kedves. S máris az ijedelem – nagymama és Horányiék! Rufiusz! A hosszú hajú, borissza Pista! Ha nem tetszik nagymamának, maradjon a szobájában, elvégre elegendő az anyagi áldozat, az erkölcsieket bízza rám, nagymama! – s bősz arccal követte Klárit a szobába. A vendégek közben már elhelyezkedtek az asztalnál, szemközt a hallal, Zsófi leült András mellé. – Hol voltál? – A konyhában.

– Mindig félek, hogy egyet gondolsz és elrepülsz. Többé nem talállak meg. – Te is kezded? – Ki még? – A volt férjem. Némely vonatkozásban hasonlítasz hozzá, és ez elég baj. – Talán nem mi hasonlítunk egymáshoz, hanem te vagy ugyanaz. – Pszt! – mondta a költőnő. Horányi Dezső a földön törökülésbe helyezte hosszú lábát, fekete furulyát dörzsölt kezeslábasa ujjához, mellette gitár volt, tőle kis távolságban egy hokedlin Hoffer Pista, szintén gitárral. Gyors ütemű spanyol melódiával kezdte furulya és gitár, azután csak a fiatalember pengette varázslatosan hangszerét, és mindketten énekeltek. Vontatott szláv dallam következett; a jelenlevők úgy látszott, ismerik a műsort, a kövérkés Berta halkan beledúdolt, Sárosi mérnök karja ütemesen rángatózott. Követte Hoffer Pista gitárszólója – istenáldotta művész! – súgta hallhatóan a költőnő, majd furulyán, bravúros előadásban román népi tánc. A két zenész kissé hátrább vonult, és Klári állt a hall közepén, kartonruhája fölött a melles kötény. Zenekíséret nélkül énekelt, jiddisül.

Hi, is’ gekümmen die Mieme mále, Hi, hat gebrocht die sájne Kále, Sájn, fájn, die Mieme mále…

Felsőteste ringatózott, az arca ravaszkás, hüvelyk és mutatóujját egymáshoz illesztve, kézmozdulatokkal kísérte a szöveget, szájával halkan kicuppogta az utolsó sort. Oly eredeti volt, könnyed és tartózkodóan groteszk, hogy Zsófi elragadtatva tapsolt, a költőnő finom mérséklettel, a külföldiekkel szállodahaliban ismerkedő Berta nefelejcskék szeméből a könnyeket törülgette. Ismét zene következett, ezúttal régi francia dalok, az író énekelt gitárkísérettel, majd ő is felvette gitárját, megpengette – szöveg nélkül! – mondta, azután

elkezdték, és Zsófi egyszerre igen mélyről, hangosan sóhajtott: – Ó! Az író nem hagyta abba játékát. – Ismeri, Zsófika? – Igen… Hogyne… – Izgatott lett, kezét kapkodta. – Párizsban, egy caveau-ban. Az énekestől megvettem a kótát három frankért… Elmosolyodott, karját leengedte. Tóth Balázsnak hívták a férfit, akit rövid ideig lázban, gyönyörben szeretett. A XVI. századbeli pincehelyiségben francia diákokkal Liszt Ferencről vitatkoztak, s boldog volt az önkívületig. Feljön hozzám? Jó… A férfi hajnalban kísérte haza a Rue Monsieur le Prince-be, a Szenátus órája világított. – Uccu, Zsófika! Tüstént énekelje el, a szöveget nem sikerült megkapnunk. – De hát én még soha… Klári kilódította a középre, a két gitár megszólalt, s ő önkéntelenül tett néhány lépést, a falhoz támaszkodott, ahogy emlékezetében őrizte a francia énekest, kezét összekulcsolta. Elfogódottsága feloldódott, szerelmet érzett, valami boldogítót és gyötrelmeset, oda van az ifjúság, és most kezdődik, valóban repülni kellene valamerre, s állt mozdulatlanul, énekelt ropogó r-betűkkel, mint a hajdani fekete trikós férfi Párizsban:

Aymez moi ma mignonne Aymez moi sans danger Au jardin de mon père Il y croit un rosier…

Tapsoltak, tétova tekintete megállapodott Andrison, a férfi bólintott, s ettől friss

jókedve támadt. Hajlongott és csókokat dobált cirkuszi artistanők módjára – mennyi kedves, nagyszerű ember! A volt medika, szétnyíló pongyolája megmutatja vaskos, szép combját, átöleli: – Édes pofa vagy! – Gaál Rufiusz hódolattal kezet csókol, az író magától értetődőn tegezi. – Írd le a szöveget, Klári holnap beugrik érte hozzád, hallja, Klári, azután ne… – A befejezés elmarad, gitárja mellett dünnyög, a műsort Klári tíz másodperces jelenetei zárják, egy-egy póz, egy mondat. Az író elővett két csomag alaposan elhasznált kártyát, zsonglőrködve keverte – smánezünk? A Sárosi házaspár búcsúzott, nem kártyások, a göndör, volt medika maradt. Horányi adta a bankot húsz fillérrel, s menten elvesztette, továbbadta a paklit a szőke nőnek, s az leosztott Zsófinak egy dámát és egy ötöst. – Most mit csináljak? – fordult Zsófi a mellette ülő Andrishoz. – Ne áruld el a lapodat. Vágj be. – A bankár nyert, négyszer egymás után, besöpörte a pénzt. Zsófi fokozódó érdeklődéssel figyelte a játék menetét, s osztotta a lapokat. Egy pengő és hatvan fillér volt a kasszájában. – Most mit csináljak? – Felezz, vagy vonulj vissza – tanácsolta a férfi. – Á, dehogyis. – Vesztett, majd az újabb körben ismét elvesztette felszaporodott bankját. A költőnő elegánsan gúlába rakta a tíz és húszfilléreseket, s Hoffer Pista, a pityókás, valóban istenáldotta művész könyökének látszólag véletlen mozdulatával felborította a piramist. – Fetvuzsé! – mondogatta az író, veszteség, nyereség egyaránt nevetésre hangolta, s közben számolta, rakosgatta aprópénzét, óvatos játékkal hazavitte három pengő húsz filléres bankját, s máris felállt. – Játsszatok nyugodtan, firkék, Zsófika, a szövegre… – Végigfeküdt a kanapén, pokrócot terített magára, alóla kikandikált csupasz lába. Két órakor szedelőzködött a társaság, Klári már nyitotta az ablakot, tologatta a székeket, s magyarázta Zsófinak: – Képtelen vagyok rendetlen szobában aludni, hiába, a polgári nevelés… Akár hajnali négykor is, de kitakarítok. – Én is! – kiáltotta Zsófi. – A vendégek után holtfáradtan, de rendbe hozom a szobát. – Éreztem – mondta az asszony –, hogy lelki rokonom vagy. Testvérem és barátnőm. Andris, maradt villamospénzed?

A férfi enyhén elvörösödött. – Hogyne. Az előszoba tükre előtt keresett hanyagsággal tűrte kabátja alá fehér selyemkendőjét, és eligazgatta szokatlanul széles karimájú kalapját. Négyen indultak a kihalt utcán, egyedül a költőnő csevegett, Hoffer Pista bal kezében vászontokba bujtatott gitárját lóbálta, s cigarettázott, Zsófi is rágyújtott. – Feltétlenül az utcán kell dohányoznod? – kérdezte Andris. – Feltétlenül. Aranka így búcsúzott: – Örülnék, ha egyszer meglátogatnátok Dezsőékkel együtt. – Alkalomadtán – felelte Zsófi. Azután kettesben folytatták az utat, s Andris, aki eddig bizonyos távolságban, lomhán lépegetett Zsófi mellett, most magától értetődőn belekarolt. – Örülök – mondta –, hogy ilyen magas vagy. Sudármagas. Kedvesen énekeltél. Óvatosabban kell játszanod. Sokat vesztettél? – Talán nyolc pengőt. És te? – Szóra sem érdemes. – Érdekes emberek. Előkészíthettél volna, így több meglepetés ért. – Rufiusz? Meg a prostituált? Nekem már nem újdonság, fel sem tűnik. Dezső nagy egyéniség, humora a legmagasabb rendű jellemhumor, nem a hősei, hanem Dezső jelleméből, jóindulatú emberségéből fakad. Nem a szellemre, hanem a kedélyre és a képzeletre hat. Könyveit a kezem ügyében tartom, állandó olvasmányom. Meg kell ismerkedned az írásaival, ha a jövőben is kedved van összejönni velük. – De mennyire! Imádom őket. – A kapuban csókkal búcsúztak. – Téged is szeretlek.

Választ nem kapott. Annyi baj legyen. Negyven évig vele akar élni. Különös ember, mi lesz ebből, atyaisten! Fölösleges töprengeni, jókedve van, álmos és józan.

8

Az öregasszony nem tette szóvá, hogy Pálos András mindennapos a Hegyalja úton. Délután jött, hat óra tájban, mert ott vacsorázott, többnyire kis csomaggal: vaj, sajt, kávé, felvágott. – Miért költekezik, kedves fiam – mondta Czell Domokosné. – Eszik velünk, ami van, ebédi maradék, tojásrántotta. – Jobban szeretem így. Ha háromnegyed tízkor búcsúzott, nyilvánvaló volt, hogy nincs kapupénze, és gyalog teszi meg az utat a Kertész utcáig. Egyszer elhozta azt a barátját, aki Párizsban mint cirkuszi alkalmazott seprűvel és lapáttal járt táncos lovak nyomában, és reggelenként öt frankot tett a nappal alvó Andris hálószekrényére. A szakállas Kun Attilának, rajzoló az óbudai Goldberger gyárban, reménytelen szerelme volt a cirkusz, s mivel ottani munkaidejét csupán az állatprodukciók vették igénybe, sokat lebzselt a függöny előtt, és egyet és mást ellesett világhírű artisták művészetéből. Amúgy csöndes és jó modorú ember létére váratlanul hatott, és özvegy Czell Domokosnénak szinte torkán akadt a falat, amikor megpillantotta „gumiarcát”. Világszám, a kiváltságosak mutatványa: gondosan nyírt szakállában eltűnt az álla és a szája. Sikere átütő volt, Zsófi sikoltott, az öregasszony megdermedt, a gumiarc eltűnt, és Andris barátja máris a régi volt, kellemes, olykor szellemes, jól öltözött úriember, külseje után lehetne főportás és lehetne arisztokrata. Tisztelte az irodalmat, a jelek szerint ismerte Andrisnak minden leírt sorát, nyomtatásban és kéziratban, de ha idézett az írásaiból vagy elkezdte: – Te, Hosszú, párizsi dadaista korszakodban… – Andris menten leintette. Kun Attila Zsófival is gyorsan összebarátkozott, s jött rendszeresen, hetenként kétszer. És visszatért, mintha mi sem változott volna, Gulyás Ernő borostásan, idegesítő szipákolásával. Ilyenkor elfogyott egy üveg bor, römiztek néha éjfélen túl is, az öregasszony mégis elégedett volt, mert az unokája nem éjszakázott házon kívül, s csak a jóisten a tudója, ilyenkor hol mindenütt fordul meg, mit követ el maga ellen. Szeszélyes, állhatatlan, ugyan kire üt? Új barátokat szerzett, a gumiarcú Attila tegező pajtása, azután Horányiék, az asszony egyszer náluk járt valami írásért, középkorú, egyszerű nő, sietett az írással, a férje, mint mondta, a Philadelphiában várja, egy költőnőt is emleget, és

amint szokta, az új barátokért elhanyagolja a régieket. Lassan elmaradozik a három volt kolléga, s mások is, akikkel eddig érintkezett. Ritkán látogatja Juditot, s az imádott Lajcsiről is, megfeledkezik, mert sülve és főve, délután és este, bele az éjszakába Pálos András és az új baráti kör. Időnként bejelenti: – Moziba megyünk. – Csúfondáros mosolya, a hangja valahogy természetellenes, de talán csak képzelődik, miért ne mennének moziba, hát öltözz melegen, te lány, benne vagyunk a decemberben. A Kertész utcába mentek. A mosoly, a hang valóban mesterkélt, Zsófi kedve ellenére látogatott a Kertész utcába. Az előszobában két alkalommal összetalálkozott a háziasszonnyal, s az öreg, dámás külsejű nő kényszeredett udvariassága sértette. Zavaró tudat, hogy a szomszéd szobában tartózkodik; a közös ajtó előtt szekrény – egy nyári öltöny, esőkabát és két fehér porcelánnadrág Andris ruhatára –, de a falak vékonyak, tompítania kell kiáltó hangját, és ha éppen felkívánkozna, a nevetését. Párizsi hotelszobájában hallotta szomszédja, a néger Tommy gargalizálását, s Tommy is hallhatott egyet és mást, de ki törődött Párizsban effélével? A madame föl sem pillantott, ha kettesben tért haza, ha látogatták nappal vagy éjszaka… soha többé. Az első láncszem, amelyből bilincse kovácsolódott, nagybátyja, Veress Ádám öngyilkossága. Anyagi bázis volt, barát, támasz, a biztonság, az erő és az értelem dúlt fiatalságában. Judit nénje szép fehér, itt-ott már májfoltokkal tarkított keze összezárul nagyanyja nyugdíja fölött. Lajcsi ímmel-ámmal végzi egyetemi tanulmányait, a halódó fákat rajzolja, önmagát és a kutyát, amelytől fél, nincs pénze cigarettára, sem mozira, sem lányokra, és valóságos értéküknél jóval kevesebbre becsüli az írásokat, amelyeknek honoráriumából – vonakodva és ritkán – zsebre vág tíz és húszpengősöket. Foglya a kétszobás lakásnak – ez az otthonom –, mondta nagymama –, és fönn kell tartani nagymama otthonát, nem csomagolhatja össze a motyóját, ég veletek, utazok Párizsba, soha többé. – Mire gondolsz, Zsofka? – Rád. Arca, egész alakja a lábujja hegyéig elhelyezkedett a férfi mellett, vállához, dereka hajlatába illeszkedve, ha elmozdult, az ölelő kar visszahúzta, s ha Andris változtatott helyzetén, ő mocorgott, míg ismét minden pórusában maga mellett érezte. Ilyenkor, felöltözve már, közös takaró alatt, az utcai lámpával bevilágított szobában közelebb volt hozzá, mint előbb ruhátlanul, arcán a fújtató lélegzetvétel, s közöttük a csönd – Andris lihegett és nehezére esett a beszéd. Így

jó. Andris melle egyenletesen emelkedett és süllyedt, visszanyerte a hangját – mire gondolsz, Zsofka? A gyöngédséget, amit küzdelmes szeretkezése közben csak simogató keze fejezett ki, most pótolta szavakkal, Zsofkának nevezte, a fülébe mormolt: Szenvedélyesen szeretlek, Zsófika úrnő! – a mondat fele vallomás, a másik fele tréfa, mert irtózott az érzelmességtől. Nemrégen elhunyt tragikus sorsú költő barátjának verseit mondta, mintha betéve tudná valamennyit, keletkezésük időpontját, körülményeit, és emlékezett: – Három évvel ezelőtt úgy volt, hogy kiküldik az országba, amelyet mindenekfölött vágyott megismerni. Készült, az ország nyelvét tanulta, önkívületes öröme szinte előre jelezte a drámát. Utolsó órában másként határoztak, helyette féltékenyen szeretett barátját delegálták. Éjfélkor bejött értem a Japán kávéházba. Hajnalig sétáltunk az Andrássy úton a Szépművészeti Múzeumtól a Vilmos császár útig, megszámlálhatatlanul oda és vissza. Hangosan sírt, futott és megállt, panaszkodott. Minden megnyilvánulása végletes volt, a jókedve, a bánata. Zsófi is mesélt a kamaszosan vidám költőről – egyszer felkapta és körülnyargalt vele a svábhegyi villa dolgozószobájában. Andris hirtelen feléje fordult. – Mit kerestél te abban a villában? – Meghívott vendég voltam. – A szerelemre berendezett rejtett szoba, csömör, Anna bár és tapadó alkoholmámor, az egész rosszízű história Andris mellett nyomasztóbb, mint eddig bármikor lidérces emléke. Kiáltott. – Mit kerestem! Szerinted kizárólag Kun Attilával tanácsos barátkoznom? – Mindenkivel, kivéve azt a férget. – Miért féreg? Író. – A legellenszenvesebb dilettáns. Nem a tollával ír, hanem az aranyaival – vásárol az írásainak egy hetilapot. Tóth László pengők után szaladgál, mióta él. Teljes hónapig gond nélkül dolgozhatna abból, amit az az alak megiszik egy este az Anna bárban. – Honnan tudod, hogy az Anna bárba jár? – A barátod tudatát permanensen mérgezik a kaftános ősök, s míg látszólag a baloldallal kacérkodik, alázatos zsidó lojalitásában szobrot emelne a kenderesi

mezei poloskának. Egy szennylap szerkesztőségében dolgozok. Az Anna bár tulajdonosa sokat áldoz reklámcikkekre. Fényképfelvételekkel. Az az alak ott kóvályog Horthy züllött fia körzetében. Talán te is… – Légy szíves! – Durva vagyok, ne haragudj. Te különb vagy. Véletlenül közéjük keveredtél, az effajta dörzsölt emberek megtévesztenek a jó gyerekszobájukkal. Én majd vigyázok rád. Valóban vigyázott, a maga sajátos módján. Zsófi meghívta a Horányi-együttest, a költőnőt és a gitárművészt. Reggeli ébredéskor már idegeskedett; tisztára őrültség nagymamát összehozni Horányiékkal, s élénken átélte nagyanyja megbotránkozását, elképedését. Az öregasszony frissen készült a vacsorára – valami egyszerűt, nagymama, náluk is egy tál ételt kapunk! –, s hatalmas tepsiben illatozott az erdélyi rakott káposzta. Márkus csemegéstől Zsófi öt üveg bort hozott. – Sok lesz, te lány. – Miért volna sok kilenc embernek? – Te tudod… Soha még így nem vágyott szabadulni nagyanyjától. Maradjon a szobájában. Menjen moziba. Hagyja békében, jaj, hagyja élni! Fölveszi a szürke szövetruháját s a ritka alkalmakkor használt medalionos aranyláncát, atyaisten, milyen előkelő külsejű, ezüstös hajú öregasszony! Bosszantotta, hogy míg teríti az asztalt, Andris nyugodtan olvas a karosszékben. – Segíthetnél. – Nem az én dolgom. Azután minden másként alakult, mint ahogyan elképzelte. Czell Domokosné üdvözölte a vendégeket, és visszavonult a szobájába – beszélgessenek, Zsófi majd szól, mikor tálalja a vacsorát. Horányi Klári utánament, és oly élénk társalgásba kezdtek, olyan jóízűeket nevettek, hogy lassanként mindenki átszivárgott nagymamához, szorongtak székeken, az ágy szélén. Milyen vélemény alakult ki az öregasszonyban unokája új barátairól? Horányiék középkorú, példás viselkedésű, kissé bohém házaspár, az asszony jól ért a konyhához, kézimunkához, a férfi, azt mondják, kiváló író, alkalomadtán szívesen elolvasná valamelyik munkáját, amellett, úgy látszik, kitűnő zenész, nagymamával együtt dúdolja az Offenbach-melódiákat. A Rufiusz nevű úriember a házaspár régi barátja, s ritkaság napjainkban az olyan jó modorú

fiatalember, mint Hoffer István. A költőnő – hát a költőnő cizelláltan fogalmazó, okos teremtés, kissé mesterkélt, mintha a kelleténél gyakrabban említené francia nagyanyját, s hogy már az anyatejjel szívta magába a latin kultúra tiszteletét és hódoló szeretetét. – A nagy francia irodalom neveltje vagyok – mondta kellemes mosolyával –, s a valamikor forradalminak tartott – nem szívesen használom a kifejezést, még művészi vonatkozásban sem, a forradalom alantas indulatok zabolátlan megnyilvánulása –, de ma már klasszikus francia impresszionisták szerelmese, és túlzás nélkül mondhatom, értője. Igen fiatalon a reneszánsz művészetéért való rajongásomban idegenkedtem az impresszionizmustól, míg kezembe került Delacroix műve, nagyságos asszony, gondolom, ismeri… – Ez idáig nem találkoztam a könyvével, de bizonyára nagyon érdekes. – … Delacroix megtanított látni! Arra, hogy az emberi test valódi színét a szabad levegőtől és a naptól nyeri, az ember, ha kihajol az ablakon, nem ugyanolyan, mint bent a szobában. A francia kultúra mindarra megtanít, amit érdemes megtanulni! Zsófi türelmetlenül hallgatta a költőnő szabadelőadását, a másik szobában bort töltött magának, s egyszerre megszólalt kiáltó hangján: – Párizsban hónapokig laktam egy szállodában, ahol a mellékhelyiség egy koszos gödör volt és két vastalp, azon állva imbolygott a szegényes magyar kultúrán nevelkedett áldozat. Horányi Dezső a térdére csapott. – Ez az, úgy ám! Klári, huszonnégyben jártunk Párizsban? Maga számon tartja az ilyesmit. A szálloda hosszú és keskeny épület, maga Apponyi Albertnak nevezte, és örökké a pesti klozettet… A folytatást elnevette, s mindenki vele, kényszeredetten a költőnő is, azután az öregasszony vacsorához invitálta az unokája eredetiségükben is oly kifogástalan, szórakoztató és disztingvált új barátait. Vacsora közben a társalgás derűs és tartalmas volt, az öregasszony élvezte, és mindig a beszélő felé fordult nagy figyelemmel. Klárit tegezte, s az asszony is, férje is magától értetődőn Biri nénit mondtak, ugyan mikor derült ki, hogy

nagymamát Birinek hívják? Hoffer Pista elutasította a második pohár bort, köszöni, egy pohár elegendő a szomjat oltani és nyomatéknak a remek vacsora után, Gaál Rufiusz, az állástalan rendőri riporter, szakmájába vágó mulatságos történeteket mesélt, s említette, hogy a hírlapírást a világháború előtt a Pécsi Napló-nál kezdte. – Édesapám vasúti főmérnök volt Pécsett – szólt az öregasszony. – Örülök, kedves uram, hogy szóba hozta, mert az emlékezetem mind gyakrabban visszavisz a szülővárosomba, s amint az már az idős emberek gyengéje, közelebb van a régmúlt, mint a tegnap. – Merengve, öregesen bólogatott. – Mit is akartam… igen, idestova hatvan esztendeje, hogy szegény jó uram Pestre hozott. – Megszöktette nagymamát! – Milyen regényes! – Hogy történt? – Tüstént mesélje el, Biri néni drága! – mondta Horányi Dezső. – Hiszen csak tréfa volt. – Az öregasszony felállt. – Egészségükre, kedveseim. Mulassanak jól, én még elolvasom az újságomat. Pillantása megállapodott unokáján. Senki sem iszik, három üveg bor érintetlen, a negyedik is szinte tele van, egyedül Zsófi szertelenkedik – azután mintegy támogatást kérőn Andrisra nézett. Becsukta maga után az ajtót. Klári leszedte az asztalt, s mire visszajött a konyhából, Zsófi a szoba közepén ágált, s körülötte visszafogott nevetés. Nagypapa jámbor, korlátolt bácsi volt. Jókai és Mikszáth regényeit betéve tudta, a mellékfigurák nevét is, a gyerekei olykor vizsgáztatták. Alkalmi rigmusokat faragott – Zsófi halkan, hogy ne hatoljon a másik szobáig, bárgyú versikét rögtönzött kedves vendégeiről. Nagypapa, mint Jókai-regényhős, megszöktette a lányt, akit a velük egy vonaton utazó szülők amúgyis készségesen hozzáadtak. Zsófi pantomimban mutatta be a pályaudvaron lejátszódó nagy jelenetet szülők és a szerelmes lovag között, fojtott nevetés hallatszott, Zsófi kissé imbolygó léptei megállapodtak Gulyás Ernő előtt. – Megbotránkoztattalak?

– Eltaláltad. Nem szeretem… – Annyi baj legyen, te ló! Képes Aranka az egyik karosszékben Mallarmé szimbolizmusáról beszélt Rufiusznak, monoton előadásában többször fordult elő a „poésie pure” kifejezés, különlegesen dallamos hangsúlyozásban, mintha a magyar nyelv érdemtelen volna kellemes orgánumára. Horányi, Gulyás Ernő és Andris az egyik könyvállvány előtt diskurált, a gitárművész pedig a díványon helyezkedett el a két nő között. Zsófi elkapta Gulyás Ernő egy mondatát: – A nagyszüleim még németül beszéltek. A mamám – s ez „momámnak” hangzott – német fordításban olvasta az első Jókai-regényt. – Zsófi magát mórikálva, halkan mondta: – Az én momám Goethét magyar fordításban olvasta – s a többiek beszélgetésébe belecsattant sikongó nevetésük. Hoffer Pista egyre közelebb nyomult Zsófihoz, töltött a poharakba. – Adjon isten, Pista… Csókolom a kezét… Klári, taníts meg a jiddis dalra… Klári énekelt, Zsófi utánamondta a sorokat, majd felállt, és a mozdulatokat egyéni színezéssel utánozva, kezében a pohár, hajladozott, cöcöcö, énekelte, féktelen nevetést váltott ki a másik kettőből, amikor hozzálépett Andris. – Eleget ittál. – Semmi közöd hozzá. Ekkor kirepült kezéből a pohár, az ital sötét foltja terjedt a szőnyegei, Zsófi egy pillanatig kábán nézte, majd kiáltott: – Tepiszok, hogyan merészelsz… – Megragadta az üveget, hogy töltsön, de ütést érzett a mellén, és hanyatt zuhant a diványra. Csönd volt, Klári átölelte Zsófit. – Durva fráter vagy, Andris – mondta. A költőnő lassan ocsúdott Mallarmé-mámorából, Gaál Rufiuszt kérdezte, hogy mi történt. – Semmi, kis családi nézeteltérés.

Így ideig még vontatott ütemben folyt a társalgás, azután szedelőzködtek – késő van, mindenki messze lakik, pompás volt a vacsora, kézcsók Biri néninek… Zsófi karját leeresztve, mozdulatlanul állt szobája közepén, mámoros fejében kavargó düh és szégyen. Megütötték. Piszok, nyomorult, utolsó piszok! Többé nem találkoznak, Istennek hála,vége. Holnap meglátogatja Judit nénit, Lajcsinak cigarettát visz, drágaságaim… Halkan hüppögve sírt. – Zsófi! Nem felelt. Mindennek nagymama az oka. Szürke ruhájában az asztalfőre telepszik, dús fehér hajával varázsos jelenség, oly egyszerű, nyájas, megnyerő… Szinte testi fájdalommal marcangolta a megbánás, utálkozó szégyenkezés. Mi lesz velem? Te senki, részeges, te szerencsétlen! – Zsófi! Becsapta maga után a fürdőszobaajtót.

9

Későn ébredt, a teste lankadt, erőtlen, mint máskor is ivás után. Lehunyt szemmel és mozdulatlanul átengedte magát az ágy melegének, s lassan visszatért eszméletébe az elmúlt este. Piszok! Istennek hála, vége, s ezzel megszűnik barátsága Horányiékkal, kár. Andris a napokban említette, hogy Tóth László, a gyermekien kék szemű író és vijjogó felesége várja őket egyik este vacsorára, hát Tóth Lászlóék otthonát sem ismeri meg, annyi baj legyen. S most mihez kezdjen? Elmerül a végtelen, légüres semmibe, terv és gondolatok nélkül, milyen jó. Odakint ajtónyitás, csukódás. Fenyőillat! Nagymama a karácsonyfával. December huszadika, és még sehol semmi ajándék, pedig hetek óta gyűjti a pénzt; két napilap karácsonyi mellékletében lesz novellája, futószalagon gyártotta a hírfejeket, cikkeket – s a nyakáig húzott takaró langymelegében szimatolva a fenyőfa fanyar és édes, a gyerekkor epedő izgalmát idéző illatát, eltelt önmaga csodálatával. Szabálytalan életmódja ellenére rendszeresen dolgozik. Valamikor órákat töltött az üres papír előtt köröket és vonalakat húzgálva, párizsi barátai látták el témával, hol van az már! A szeme és füle villanó képeket és mondatokat megállít, formálja és kerekíti, tulajdonképpen mindig és minden helyzetben, ha kártyázik, ha iszik, s ha szeretkezik, elalvás előtt és ébredéskor a csenevész váz köré rakódik egy-egy réteg, kiszűri a fölösleget, alakul a mondanivaló, megírása már kevés időt igényel. Gyakran elfogja a kínzó érzés, hogy a napilapok kulturális és hírrovatához idomuló írásaival csupán az irodalom perifériájára szorul, s keservesen fáj a nála fiatalabb nőíró regénysikere, arról is megfeledkezve, hogy valójában kevésre értékeli az írónő műveit. Szívfájdalommal újra olvassa a Színek és évek-et, s ki tudja hányadszor, a Háború és béké-t, még ifjúkori emlékét, Elisabeth–John Marlittot is, kutatva a regényírás titkát. De most nem! Félretett pénze van karácsonyi ajándékokra, halvacsorára, diósmákos bejglire, megteszi a magáét, végső soron négy ember anyagi gondját vállalta, és mindeddig nagyobb zökkenők nélkül. – Nagymama!

Az öregasszony télikabátjával friss hideget hozott a szobába. Felhúzta a redőnyt. – Hasadra süt a nap, te lány. Valóban az ablaktáblán át zúdul a napfény, a Hegyalja út fölött kék égbolt, a szemközti háztetőn maradék hófoltok, a radiátor kattog és ontja a finom meleget. Zsófi kiugrik az ágyból. Nagymama megvette a karácsonyfát? Mekkora? Ezüstfenyő? Hálóingben iramodott kifelé. Egyetlen pillanatig csalódás – valamikor Veresséknél mennyezetig ért a karácsonyfa, Judit néni létrán díszítette, nagymama dirigált: – A harangot hosszan lógasd… az ágak között… jobbra, balra… – azután dicsérte, nagymama ezernyi fa közül kiválasztja a legszebbet. Prémgalléros télikabátban, a fején bolondos, saját gyártmányú kötött sapka, jelentette: – Megyek vásárolni. Előbb a Váralja utcába. Lajcsi nyitott ajtót. – Mi történt? – köszönés helyett kérdezte, és tetőtől talpig végigmérte unokanővérét, homlokát ráncolva szeme fönnakadt a tányér formájú, két oldalt benyomkodott kötött sapkán. – Mi történt volna? – Valami fontos. Ma két hete láttunk utoljára. Zsófi hevesen átölelte. – Lajcsikám, számon tartod? És ti? Ha nem jövök, eszetekbe sem jut, hogy a világon vagyok. Judit néninek elég, hogy nagymama mindennap meglátogatja. – Nekem is. – Akkor hagyj békében. – Ellökte. – Sietek. – Várj. – Behúzta keskeny, kertre néző szobájába. – Olvastad a Színházi Élet-et? Ma jelent meg, én a keresztrejtvény miatt vásárolom. Gyula bácsi Pesten van. Egy hétig tartózkodik a Hungáriában. Feleség, titkár, Rolls Royce, sofőr, ahogy

illik. Anyának nem szabad megtudnia. – Hátha jelentkezik… – Ördögöt. Ünnepelteti magát. – Dögöljön meg. – A te rokonod. Ahogy elnézlek, hasonlítasz is rá… Zsófi úgy nyitott be nagynénjéhez, mint a betegszobába, s ellensúlyozásul vidoran kiáltott: – Adjon isten, Judit néni! Mit mond a kártya? Az asszony kis asztalnál pasziánszkártyát rakosgatott. Szívet szorongató volt a tudat, hogy a kártyától vár megnyugtató választ örök kérdésére – visszatér-e a férfi, akit sértett hiúságában állhatatosan szeret, s nem sejti, hogy a férfi a Hungária szállodában e pillanatban újságírókat fogad, tárgyal, telefonál, whiskyt iszik szódával a nyomorult! Csókolta az asszony arcát, kezét, irigyen szimatolta ápolt, édes illatát, mert érezte még az éjszakai bemocskoló mámort. – Perceim vannak, Judit néni – mondta –, megyek „soppingolni”. – Nevetett a neki szokatlan kifejezésen, s az megint amerikai honpolgár nagybátyját juttatta eszébe. – Gyorsan mondja meg, Lajcsinak mit vegyek karácsonyra? – Nem is tudom… – Ölében összekulcsolta a kezét. – Olyan igénytelen. Talán olajfestéket… de ne költs ránk, drágaságom, örülünk a fának, a vacsorának, és hogy együtt leszünk mi négyen. Annyit gondolok a régi karácsonyokra, ne engedd, hogy sírjak. Emlékszel a Margit körúti lakásra? Butaság, hogyne emlékeznél. Csodaszép volt, a karácsonyfánk tetején az angyal, még a gyerekkorunkból, és a díszek egy része is, mama ragaszkodott a hagyományos gyertyákhoz, évekig harcoltam a színes villanyégőkért. És még fagyújtás előtt, veled… Most következik Gyula bácsi. A családi kapcsolatok ápolására Boér Gyula az esztendő egyetlen napjának egy délutáni óráját áldozta, karácsonykor, ajándékozott, szíveskedett, és tuszkolta volna kifelé öccsét, sógornőjét és Zsófit, mert várták másutt, barátok és asszonyok. Az árva Zsófit később Judit kísérte Boér Gyulához, s míg ő tolvaj unokaöccsével, Bubival a fát kopasztotta, a

szomszéd szobában azok ketten konyakoztak, Judit nevetésében izgalom volt, az egész asszony csillogás – vajon már akkor? Gyorsan felállt. – Mindenre emlékszem, Judit néni, de most szaladok. Csomagokkal érkezett haza, fontoskodva rejtette el a nagyanyjának szánt fekete bélelt bőrkesztyűt. Három csomag, milyen kevés. Nincs rokon, barátnő és barát, akinek ajándékozhatna. Ha nem így történik, Andrisnak erszényes tárcát vásárolt volna; az aprót, és ha akad bankója, a zsebébe gyűri. Jól van így. Az ajtó becsukva a két szoba között, nagymama is rejtelmeskedik odaát, selyempapír zizeg, ajándékait zsinórral átkötözi és fenyőgallyal díszíti. Miből telik nagymamának ajándékokra? Húsz pengőt tart meg a nyugdíjából. Van valamiféle pénzforrása, egyelőre titok, majd utánanéz, hogy miben mesterkedik nagymama, de nem most, éppen elég a gondja. A fiókos szekrényen kirakva csillagszóró, gyertya, aranyhaj, új „boákat” is vásárolt nagymama, s mindennek lelkesítő karácsonyszaga van, az emberben szétterül a várakozás, és végül is nevetni kell, mert magában elszámolja, hogy még négyet alszik… Ebéd után összekuporodott a takaró alatt, így szokott elhelyezkedni Andris dereka, térde hajlatában. Jól van, ahogy történt. Eltelik két nap, három nap, és találkozik valakivel, szerelem nélkül nem élhet. Valamerről számum közeledik, sodorja, fölemeli, tépázza és elernyeszti, egyszer még élni volna jó. Átengedte magát testetlen képzeteknek, anyaga csak hevülés, felforrósodó vágy. Így aludt el. Négy órakor, téli sötétedésben ébredt, de nem nyitotta ki a szemét. Minek? Kedélyének hőmérője, amely elalvás előtt magas lázat mutatott, éppoly váratlanul zuhant a mélypontig. Mihez kezd a napjával, s azután a napok végtelen sorával? Csönd és magány, üresség és magány. Didergett, egyre nyomorúságosabban érezte magát, a vesztesége ezúttal pótolhatatlan. Kócosan, görnyedezve, térdét sem fedő ócska háziruhában benyitott nagyanyjához, s mint máskor is, tétovaságában, karját leeresztve állt. Az öregasszony pápaszeme fölött ránézett. – Kipihented magad? Mondja Juditkám, hogy nála jártál. A vendégeidnek – folytatta egy szuszra – ízlett a vacsora? Kellemes emberek. Korán távoztak, úgy helyes, aki dolgozik, ne éjszakázzon. – S hogy az unokája csak álldogált, szó

nélkül, mondta tovább. – Gondolom, jól érezték magukat. – Nyilván – motyogta Zsófi. – Borzas vagy, te lány, mosd meg a szemed, öltözz át, így ne mutasd magad. – Kinek? – Még nekem sem. De majd jönnek a barátok… – Nem jönnek. – Úgy. Azután miért nem jönnek? – Mi köze hozzá, nagymama – dünnyögte Zsófi. Hátat fordított, de még ott vesztegelt az ajtóban. – Hiszen te tudod, való igaz, hogy nem tartozik rám. Halkan csukta az ajtót. Megint goromba volt, mire jó ez? Nagyanyjával alig változott a viszonya tizenöt éves kora óta, mintha kedvére volna legalább egyetlen kapcsolatában megmaradni kiskorúnak, s nagymama ezt tudja, nem kezeli felnőtt emberként. Nagymama nem buta asszony, állapította meg Andris – s ezzel máris az előző esténél tartott. Kiverte kezéből a poharat, mellbe vágta, durva fráter, hitvány, nyomorult; szánalmas kísérlet, hogy felháborodásba hajszolja magát, s már úgy tűnt, hogy önmagát illeti e jelzőkkel, reá háramlik a vád, s mintha összezsugorodott volna, föléje magasodik a férfi, szép, mint egy isten, mint egy dán isten, jaj, ó jaj, mi lesz velem! Kuporgott a karosszékben. Esze ágában sincs felöltözni. Szerdára, Horányiék helyett, csinál valami programot. Vannak emberek, rengeteg ember kész örömest tölti vele az estét, telefonhívásra várnak elhagyott, mellőzött barátok, asszonyok – fütyül rájuk. Mindenkire. A kötése után nyúlt, svéd mintás kesztyű, a hüvelykujjnál tart, négy vékonyabb tűre kell átszedni a szemeket – számolt, az első sor vesződség, babra munka, s akkor csöngettek. Nem mozdult. Nagymama mire vár? Kényelmes, lassú vénasszony, mire vár! Az előszobában hangok. – Hozta isten, kedves fiam. Úgy, úgy, verje le magáról a havat, micsoda zegernye, reggel még szikrázó napsütés…

Zsófi félrehúzta a függönyt: lám, havazik. Nagymama majd megállapítja, hogy fehér karácsonyunk lesz az idén. – Mégiscsak fehér karácsonyunk lesz az idén – hallotta nagy elégtétellel, s veszekedett örömet érzett, kezében táncoltak a kötőtűk. – Kezedet csókolom, Zsófi. – A válasz mormolás volt, s szaporán zörögtek a kötőtűk. – Hoztam neked sült gesztenyét, egyél, amíg forró. – Közelebb húzta a karosszéket, s tenyere közé vette az asszony kezét. – Utálsz? – Utállak. Vadállat. – Helyes. Meddig tart nálad ez a hangulat? Nagymamád kedvesen fogadott. – Nem nagymamát ütötted meg. – Túlzás. Olyan állapotba kerültél, hogy erélyes beavatkozásra volt szükség. A figyelmeztetést nem tűröd, tehát más eszközökhöz folyamodok. Az asszonyok ezt nem értik. Klári egész úton szidott, s végül a Krisztina téren pofon vágta Rufiuszt. Zsófi idegesen nevetett, s máris sírva kiáltotta: – Szóval úgy képzeled, hogy a jövőben ütsz, versz, pofozol? Ha egy pohár bort iszok… – Csak az ötödiknél. Zsófikám, nem bírod az alkoholt. Napokig eszedbe sem jut, de ha előtted van, mértéktelenül fogyasztod. Megváltozol, rút vagy, szertelen. Ki volt az a csirkefogó, aki rászoktatott? Én másként szeretlek. A tenyeremre emelnélek, hogy ne férkőzzön hozzád semmi alantas. Ha bántalak, csakis a te érdekedben. Az ütés elől mindig kitértem, az iskolában is rossz verekedő voltam. Megcsókolhatlak? Az asszony feje a vállán, sírós hang dünnyögte: – Mindent elrontottál. Szeretem Horányiékat, de ezek után hogyan kerüljek a szemük elé? A férfi nagyot nevetett.

– Régen elfelejtették. Mit számít náluk egy kis csetepaté? Ha te nem vágsz olyan kétségbeesett arcot, Dezső jól mulat, elemében érzi magát. Zavaros ember vagy, Zsófikám, részeges író és tisztes úrilány, de nekem tetszel. Ne hidd, hogy tőlem megszabadulsz. Melletted maradok, mert szeretlek, és hogy vigyázzak rád. Ha megbántalak, bocsánatot kérek. Bocsáss meg! – mondta pátosszal, a hangját csúfondárosan rezegtetve. – Most és az eljövendő negyven évre. Monogám vagyok… – Mondtad már. – Tudom. Te nem. Majd szólsz, ha meguntál, addig néhányszor még kiütöm kezedből a poharat. – Te is iszol. – Az más. Jól bírom az italt, és ha írok, egy kortyot sem. Te nem láttál engem dolgozni, éjjel és nappal, egy ceruzacsonkkal – ezt mondtam már, igazad van. – Simogatta az asszony keze fejét, s az megbékélten pihent tenyerében. – Szép vagy ebben a ruhában. Új? Zsófi most már mindent feledve nevetett. Új! Legalább tízéves ócskaság, nagymama az imént mondta, hogy öltözzön át, jöhet valaki – téged nem vártalak! – Felugrott. – Amíg átöltözök, olvasd el ezt. Első eset, hogy kéziratot mutat Andrisnak. Emlékezett, hogy többségében derűs csacskaságoknak nevezte az írásait. A kávéházban olvassa az újságokat, s azokban az ő megjelent novelláit, de hallgat róluk. Féltékeny volna? A három napilap irodalmi szerkesztője, aki a Boér Zsófia írásokat olvasatlanul elfogadja, következetesen elutasítja Andrist, s talán a „jobboldali sajtó” miatt is, amit annyi ellenszenvvel emleget. Mit ír Andris? Nem tudta, a munkájával meglehetősen sértő módon elkülönül. Kun Attila nemrégiben említette egy a Népszavá-ban megjelent novelláját, de ki olvassa a Népszavá-t? Senki. S hogyan került a szennylaphoz, és mit csinál ott? Erről is szűkszavúan nyilatkozik, az ott megjelent cikkeit soha nem írja alá. Azt is Attila elejtett megjegyzéséből tudja, hogy reggelenként a Szabadság téri Florenc kávéházban barátokkal találkozik, akiktől őt távoltartja – mindebből következik, hogy kapcsolatuk távolról sem irodalmi vonatkozású. Annyi baj legyen. A tükör előtt hosszan kefélte fényesre a haját, hogy Andrisnak időt adjon az olvasásra – két öregasszony beszélget a halottairól –, jó írás, bármi legyen Andris véleménye, mégis valamelyes szomjas

várakozással nyitott a szobába, és máris támadt. – No! Még nem fejezted be? A férfi hosszú keze ügyetlenül illesztette egymáshoz a kéziratlapokat. – Elolvastam – mondta. – Kedves. Zsófi kikapta a kezéből. – Ostoba vagyok, hogy odaadtam neked, de soha többé! Andris erőszakkal maga mellé vonta a széke karfájára. – Komoly író eltűri, sőt igényli a bírálatot. Te a kritikának legóvatosabb megfogalmazását sem viseled el. – Dehogynem. De az effajta jelzőkből már elég. Nem akarok kedves lenni, sem friss, sem üde, ebből elég. – Ez az írásod kedves, nem több és nem kevesebb. Jó az ötlet, kissé érzelmes. Érdekel a véleményem? – S mert az asszony búsan intett, folytatta. – Helyenként zsurnaliszta slendriánsággal fejezed ki magad, azt feltételezve, hogy ami előtted világos, azt az olvasó is érti, máskor túlságosan precízen fogalmazol. A legkézenfekvőbb jelző az idő és színhely ábrázolására. Egy szokatlan, de kifejezőbb jelzőn érdemes gondolkozni. Jól jellemzed a figuráidat, de jellemük kizárólag önmagukból fakad, s nem automatikusan a külvilágból is. Egocentrikus vagy, Zsófika úrnő, az emberiség a statisztéria, a világ a díszlet. – Erősen szorította a megránduló kezet, és művi alázattal, patetikusan mondta: – Bocsáss meg, többé nem teszem. Beszéljünk arról, hogy mennyire tetszel nekem, és az a veszély fenyeget, hogy végzetesen beléd szeretek. – Mikor a kötetem megjelent – suttogta Zsófi –, a kritikától megszédítve egy ideig hittem, hogy nagy író leszek. E nélkül a hit nélkül érdemes írni? Pusztán a megélhetésért? Egyszer talán, öregkoromban, megbékélek a tudattal, hogy nem sikerült fölülkerekednem a középszeren… – Tömören jellemzett, eleven figurákat alkotni már egymagában is olyan adottság, amivel átlagos író nem rendelkezik. Benned megvan ez a képesség. A két öregasszony él, egyik persze a nagymama…

– A másik Krausz Lenke, a volt osztálytársnő. Nem ismerem, nagymama mesélt róla. – Nagy író! Hánynak adatik meg? Egy évszázadban egy lángelme születik, de kitűnő elődök és kortársak emelik vállukon a halhatatlanságba. A mi feladatunk, hogy becsületes, jó és még jobb dolgokat írjunk, hozzájáruljunk a huszadik századi magyar irodalom teljes képének kialakulásához – már amennyiben hagyják dolgozni az embert. – Miért ne hagynák? – Tegyük fel, hogy valakinek nem tetszik az orrom. Zsófi nevetett. – Olyan nincs. Csodaszép az orrod. Hangos csókot cuppantott a férfi orrára. – Elárulok neked egy titkot, Zsófikám. Kis kölyök koromban fölfedeztem, hogy környezetem hajlott orra különbözik a derék magyar emberekétől. Minden este úgy aludtam el, hogy ujjammal felnyomtam az orrom hegyét. Beszippantottam a számat, hogy ne legyen jellegzetesen duzzadt. Alighogy járni kezdtem, tudatosan formáltam magam olyanná, amilyen vagyok, gyönyörű szép ember, ugyebár? – Te mindig tudatosan cselekszel? – Mindig gondolkozva. Külső akadályok leküzdéséhez zív vagyok. Benyitott az öregasszony. – Elmegyek egy órára. – Hová? – Van valami elintéznivalóm. Sietek. – Csukódott utána az ajtó. Zsófi eddig egyenesen ült a karosszék támláján, most felsőtestével szorosan a férfihoz simult. – Nagymama kifürkészhetetlen utakon jár. Karácsonyestére finom halat készít,

diós és mákos bejglit, szereted? – Hogyne. A tiszteletedre majd halat vacsorázok a Japán kávéházban. Az asszony elképedt. – Kávéházban töltöd a karácsonyt? – Nekem semmiben sem különbözik ez az este a többi estétől. Nálatok családi ünnep… – De hát te… nem értem… hát hozzám tartozol… – Testemmel-lelkemmel, Zsófikám. Ne kívánd, hogy részt vegyek a szertartáson. – Miféle szertartáson? Meggyújtjuk a gyetyákat, és boldog ünnepeket kívánunk egymásnak. – Nagyanyád is szívesebben van családi körben. Én meg, ahogy szoktam, a barátaimmal. – Ha ezt megteszed velem, többé az életben nem akarlak látni. – Olyasmire kényszerítesz, ami… – Meggondolta a folytatást, ültében meghajolt. – Köszönettel elfogadom a szíves meghívást. – Ölébe rántotta Zsófit. – A nagymamád ezúttal nem nyithatja ránk az ajtót… – Miért… bármelyik percben… Elnémították az özönlő csókok. Egyszerre ő ült a fotelban, és föléje hajolt a férfi. Az enervált kéz kibontotta vállát a ruhából, melle is szabad volt, egyikre mohó száj, másikra forró kéz tapadt.. A halántékán lüktetést érzett, és zúgást a fülében, nem állt ellen, s míg eszméletéből pillanatra sem távozott az iszonytató elképzelés, hogy nagyanyja betoppanhat, a félelem és a szokatlan helyzet feszültségében, az önkívület határán, elernyedten átengedte magát a rohammal rátörő, s azután vissza-visszatérő, hullámzó gyönyörűségnek. Szemét behunyta, amíg a férfi rendbe hozta a ruháját, s testében immár csak némi zsibbadt jóérzéssel, de éberen rekonstruálva a jelenetet, olyan komikusnak találta, hogy először halkan, azután kitörve nevetett.

– Rajtam mulatsz? – Persze. Meg magamon. A válla még csupasz volt, sietősen öltözött, s ismét egymással szemközt ültek, keze a férfi tenyerében. – Lassan hozzám szoksz – mondta Andris. – Nem sértődsz meg, ha néha nyers vagyok? Szeretlek és nagyra becsüllek. Látod, én szívesen engedek, kívánságodra eléneklem a Mennyből az angyal-t. – Te bolond! Az öregasszony megállt az előszobában. Odabent egy mély férfihang és az unokája énekelt: – …Hogy Betlehembe, sietve menve, lássátok, lássátok…

10

A karácsonyfa csillog és villog, a szaloncukor és a csokoládédíszek is aranypapírban, az öregasszony fehér terítővel letakart asztalkára rendezi fenyőgallyal díszített csomagjait, délután négy óra, s csöngetnek. Rövid sportbunda és ellenzős sapka az emberen, özvegy doktor Czell Domokosnét keresi egy levéllel. – A Pozsonyi úton kaptam a címet – mondja. – Kint várom a leánykát. Drága Biri, szeretettel üdvözlöm. Kérem, küldje el hozzám a kislányt a Hungáriába, a sofőröm majd hazaszállítja. Kellemes, szép karácsonyt kíván: Boér Gyula. Néztek egymásra, végül Zsófi kitört. – Nagymama! Ez elfelejtette a nevemet! – Lehetséges. Az enyémet észben tartja. Öltözz csinosan, és ne sokáig időzz, Juditkámék hat órára itt lesznek. – Az unokája ádáz arcát látva, fölemelte a hangját. – Édesapád fivére. Eredj, mert a popsidra verek. A kapu előtt USA rendszámú Rolls Royce, a sofőr szájában hosszú amerikai cigaretta; a Hegyalja úti járókelők lassítanak. Zsófi előtt lépett az utcára az első emeleten lakó méltóságos asszony, hegyes arca kivénhedt rókáé, a haja sárga, s így szólt tekintélyes külsejű férjéhez: – A kis firkásznő amerikai pasast csípett fel magának – majd nyájasan bólintott a mellette felvetett fejjel elhaladó Zsófinak. – Dögölj meg – dünnyögte Zsófi. A sofőr gyanakodva kérdezte: – Ön Miss Boér? – Személyesen. – Mister Boér utasítása szerint egy kislányt viszek. A sofőr felvonón kísérte a Hungária szálló első emeletére, nagy szárnyas ajtón benyitott, s a következőn kopogtatott: – Miss Boér.

Semmi kétség, Gyula bácsi. Tömött haja ezüstös, egészében a régi lenyűgözően vonzó férfi. Mindkét kezét feléje nyújtja, magához öleli, majd karonfogva vezeti át a pazar termen az asztal körül elhelyezett bőrfotelekhez, s az arcát paskolja. – Hozott isten, örülök, hogy látlak. A házszámra nem emlékeztem, fontos, hogy Péter megtalált a Pozsonyi úton. – Nem lakom a Pozsonyi úton. Nyolc éve költöztünk nagymamával a Hegyalja útra. – Ne mondd! Helytelen, fiam, hogy ezt nem tudattad velem. – Hová kellett volna írnom Gyula bácsinak? A kiáltó hangra a férfi fölkapta a fejét, azután nevetett. – Dr. Julius C. Boér, USA. – A Cé mit jelent? – Mindegy. Cézár, Cicero. Mutasd magad. Szép nagy lány lettél, ifjú hölgy. – Utoljára kilenc éve találkoztunk Párizsban, s akkor huszonhárom éves voltam. – Úgy… Hogyne… Mivel kínálhatlak meg? Cukorkával vártalak. – Ismét végigsietett a szobán, s hatalmas dobozzal tért vissza. – Mindenesetre vidd el. S a hagyományos szappan, kölnivíz, japán kimonó, amivel esztendőről esztendőre megajándékozta anyát? Később, anya halála után unokahúgát, a már akkor nagylány Zsófit? Boér Gyula évtizedekkel hátrált az időben? Zsófi felállt, és pukedlizett. – Köszönöm szépen, Gyula bácsi, kézcsók érte. A férfi most jobban megnézte. – Ha tudtam volna… No, mindegy, mesélj magadról, hogy élsz, mit tanulsz… hm… fiacskám. Tölthetek neked whiskyt? Nem kapok ki nagyanyádtól? Kitűnő asszony. Ha jól értettem, vele élsz azóta is. Férjhezmenésre nem gondolsz? Egészségedre, gyermek.

– Proszit, Gyula bácsi. Zsófinak hívnak. – Dühös volt, de a helyzet egyre mulatságosabb, s nagybátyja közelségében érezte a régi varázst, a fájdalmas vágyakozást szeretetéért. Éneklő hangon kezdte: – Belvárosi kalapszalonban dolgozok Sefcsik Rózsinál, ismeri? Szerény keresetemből gond nélkül megélek. A házasélet nem vonz, s nagyanyámat sem hagynám el. Magának, Gyula bácsi, azt is elárulom, hogy férfigyűlölő vagyok. – Gyermek, micsoda beszéd ez! Ilyen külsővel! Gondterheltnek mutatkozott, a fejét csóválta, s eközben magyarországi múltjából előkerült az elhangzott név. Sefcsik Rózsi, hogyne, az öreg X gróf kitartottja, a maga idejében híres, kissé brutális szépség, de semmiképpen sem megfelelő társaság szegény Feri öccse kislányának. – Ne féltsen engem, Gyula bácsi. Kérek még egy whiskyt – s mert kiejtésében igyekezett nagybátyját utánozni, kurtán, vakkantásszerűen nevetett. A két pohár ital hatására negédesen mondta: – Magáról meséljen valamit, Cicero bácsi, sietnem kell, otthon vár a család. A férfi mulatva két ujja közé csippentette Zsófi állát. – Nehéz eldönteni, hogy szemtelenkedsz vagy buta vagy. A masamód környezet nem neked való. Összehoztalak volna néhány befolyásos emberrel, akik egyengették volna az utadat, meghívnak az otthonukba, de sajnos, kiszámított perceim vannak, holnap utazunk. – Kár – mondta Zsófi. – Párizsban is Gyula bácsi gondoskodásának köszönhettem a francia házaspár és a kedves lapszerkesztő kellemes társaságát. – Örülök, hogy összebarátkoztál velük. De mennyire! Nyolc hónapig várt a meghívásukra, hiába. Soha többé nem találkozott a francia házaspárral és a kedves lapszerkesztővel. – A feleségem – folytatta Boér Gyula – divatbemutatóra ment Fischer Júliához, melegen üdvözöl, és sajnálja, no persze úgy a maga módján, hogy nem találkoztatok. Amerikai asszony… – Hányadik?

Mielőtt elhangzott a válasz, kivágódott az ajtó, s kis, kopasz, kövér ember gurult a szobába, éktelen lármával. – Kezét csókolom, üdvözlöm mester, fogadja gratulációmat, küldetésem fényes sikerrel járt, kifogytam a szuszból, pardon grácia szegény fejemnek, az ifjú hölgy… – Az unokahúgom, Boér Zsófia. – Á, példátlan öröm, személyes ismeretség a kiváló írónővel! Boér Gyula szenvtelenül mosolygó unokahúgára nézett, s vissza a lármás emberkére. – Vegyen mély lélegzetet, Hermann úr, és várjon meg a hallban, azonnal jövök. – S mert az ember szóra nyitotta a száját, tuszkolta kifelé. – Volt szerencsém, Hermann úr. Lassan sétált végig a termen, megállt Zsófi előtt. – Gyula bácsi – kezdte Zsófi –, mindig tart efféle slapajt? Párizsban Angyal úr… Monsieur Ange… – Miért hazudtál? – Mert Gyula bácsinak mindegy, hogy írok vagy masamód vagyok. A legkevésbé sem érdekli, hogy volt egy orvos férjem, akitől elváltam. – Felállt, s így egészen közel kerültek egymáshoz. Nagyon keserűen mondta: – Gyula bácsi fütyült apára és anyára, alig ismerte őket, pedig olyan… a legdrágábbak voltak… – Ekkor már kiáltott. – Mit mondjak Judit néninek? A férfi lassan elindult a szőnyegen, megállt, tovább járkált. – Hány éves vagy? – mormolta. – Harminc körül. Igen, emlékszem, Párizsban berontottál hozzánk. Hogy van Judit? – Veress Adám meghalt. Öngyilkos lett. – Sajnálom.

Hosszú ideig csönd volt, majd Zsófi mondta: – Kérek egy cigarettát, Gyula bácsi. Ezüst dobozból kínálta, majd hosszú csomagot vett elő egy faliszekrényből. – Vidd magaddal, ha szereted. – Imádom. – Engem az amerikai cigaretta szoktatott le a dohányzásról. Judit közel áll hozzád? – Nagyon. – Bájos asszony. Annak idején kértem, hogy váljon el, legyen a feleségem. Hallani sem akart róla. Szerette a férjét, ha jól emlékszem, egy fia is volt. Engem is szeretett. Utánam utazott Londonba, Amszterdamba, Bécsbe. Hovatovább terhes volt. Elfogadtam Paramounthék ajánlatát. A szakítás mindig fájdalmas, legalábbis kínos, de mindennél kínosabb a magyarázkodás, a könnyek, a búcsú, megérted ezt? Halkan felelte Zsófi: – Én megszöktem a férjemtől. – Ha az elmúlt esztendők alatt egy üdvözlő sort írok Juditnak, utánam jön Hollywoodba. Odakint megnősültem… – Négyszer. A férfi elmosolyodott, Zsófi is, aztán hangosan nevettek. – Péter hazavisz – vállát átölelve kísérte az ajtóhoz. – Ne hagyd itt a csomagjaidat. Ezt tedd el. – Egész kis köteg bankjegyet nyomott a markába. – No eredj, örülök, hogy láttalak. Nagyanyádnak kézcsókom. Egy pillanat. – Hermann urat kérte a telefonhoz. – Az unokahúgomat kísérje a kocsihoz. Péter a Pozsonyi útról menjen a feleségemért. – Az ajtóban mondta: – Lesz rád gondom, fiacskám. Csókolj meg szépen.

Zsófi átölelte a nyakát, szorosan, melegen. Szaladt végig a folyosón. Gyula bácsi, amint csukódott mögötte az ajtó, elfelejtette, hogy a világon van, hogy a Hegyalja úton lakik… Elfelejtette a nevét, Judit nénit, s egyetlen fiát, Bubit, a börtöntölteléket… Mégis, mintha volna benne valami közös nagybátyjával, atyaisten! Ijesztő és örvendetes, és éppoly ellentmondásos, mint egymást váltó érzelmeinek széles skálája: dühös volt és önmagával elégedett, szegény, megalázott apa, drága anya, Gyula bácsi talán, ha csak villanásnyi időre is, szégyellte magát; örült az ajándékainak, és míg kezét égette a pénz, szerette volna Péter, a sofőr háta védelmében megszámolni dollárjait; örült, hogy túl van a találkozáson, de úgy, mintha viharzó, mámorító szerelem órája lenne mögötte. Szobájában most nagyanyja ült Andrissal szemközt, beszélgetést szakított félbe robajos megjelenésével. S ahogy az első novellájáért kapott honoráriumot nagyanyja ölébe tette, úgy most a dollárköteget, diadalmasan egyszerre ráébredve, hogy mennyi gondtól szabadulnak, s éppen ma, karácsony napján. – Mi ez? – Pénz, nagymama. A hagyományoktól eltérő karácsonyi ajándék Gyula bácsitól. – Hadonászott, kiabált. – Cukorkával várt, úgy emlékezett, hogy nyolcéves vagyok. Cigaretta. Kézcsókját küldi nagymamának. Andris, mennyit ér egy dollár? Ledobálta kabátját, kalapját, s eléjük guggolt. Az öregasszony komótosan számolta a dollárokat, alaposan megnézegetve a bankjegyekre nyomott számot, s egyiket, másikat a lámpafény felé emelte, mintha ellenőrizné valódiságát. Kétszázötven dollár, Andris szerint körülbelül ezerháromszáz pengő. – Hát csak oszd be okosan, takarékoskodj, lelkem. – Majd nagymama. – S lassan lecsillapodva, míg az öregasszony elgondolkozva hajtogatta a papírpénzeket, elmondta Boér Gyulával való beszélgetését Judittal kapcsolatban. – Gyula bácsi holnap elutazik. Mit mondjunk Judit néninek? Valamelyik barátnője kikotyogja, hogy itt volt. Okosabb, ha tőlünk tudja meg. Az öregasszony tiltakozóan fölemelte a kezét. – Ma nem! Karácsony estéjén! Andris, eddig néma szemlélője a jelenetnek, megszólalt:

– Nevetséges kispolgári érzelmesség. – Látva az öregasszony megütközését, s hogy Zsófi harcra készen felugrik, folytatta: – A jelenlétemben tartják a megbeszélést, tehát jogom van hozzászólni. De átmehetek a másik szobába. – Igazsága van kedves fiam. Úgy vélekedik… – Megmondani, kertelés nélkül. Ha üszkösödik a láb, az amputálás a humánus eljárás. A sebészek ma is dolgoznak, tekintet nélkül Krisztus születésének vitatható dátumára. Nem ismerem a tisztelt lányát, de koros hölgy létére feltehetően sírógörccsel, ájulással nem bontja meg a szenteste ünnepi rendjét. Andris néha elviselhetetlen, bőszítő a nyersessége, fölényes gunyorossága, Zsófi szíve szerint nekimenne, belerúgna, gyűlöletes idegen, mi keresnivalója van közöttük? A csöngetés egészen kihozta a sodrából, Andris ismeretlenül is ellenséges Judit nénivel, ostobaság volt meghívni, nagymama figyelmeztethette volna, máskor is beleszól a dolgaiba – bősz pillantást vetett egyikről a másikra, majd egy székben megbotolva, bukdácsolva sietett az előszobába. Judit néni koros hölgy! Andris hülye. Féloldalasan és mereven meghajol, a nevét mondja, kezet fog Lajcsival is. A fiú csomagokat hajít Zsófi díványára, és lesegíti anyjáról a nercbundát. Az asszonyon szilvakék bársonyruha, magas, szőke, mesebeli jelenség. Friss, élénk, a régi Judit. A fiatalság vonuljon a másik szobába, mamával mindent elrendeznek. Zsófi tiltakozik: neki is dolga van itt. – Majd szólok, drágaságom, most menj, vigye már Pálos… Lajcsi a konyhából vödör vízzel tért vissza – hátha meggyullad a fenyő, legyen kéznél oltásra víz. – De Lajcsikám – Zsófi kínlódva nevetett –, te már a saját árnyékodtól is félsz? – Nagyon – felelte a fiú. – Ijesztő, ahogy összezsugorodik, kinyúlik, kövér és sovány, és ez is, meg az is én vagyok. Jól emlékszem, hogy a Margit körúton minden esztendőben tüzet fogott a karácsonyfa, nagymama a tenyerével oltotta. Éjszaka rosszul aludtam, terjedtek a lángok, az ágyamig értek, nem mertem mozdulni, se szólni, nehogy felébresszem Schumacher Dórát, mert horkolása megnyugtatott. – Dóra horkolt? – Mint egy edzett, öreg tengerész. – A mamája is. Vékony hangon, cincogva horkolt.

– Vajon a boldogult Schumacher papa is? – Minden postás horkol. Cinkosán nevetgéltek. András a Pesti Hírlap-ot. olvasta. Zsófiban fortyogott a harag. Nagyon helyes, olvassa a Pesti Hírlap-ot. Egy pillantást sem vet Lajcsira. Később Judit szólította. Elrendezte ajándékait a cédulákon megjelölt nevek mellé, s kiderült, hogy Andrisnak is van cédulája; nagymama kis csomagja szomszédságába került a bőrtárca, amit utólag, kibékülésük után vásárolt. Visszatért a másik szobába, s élénk beszélgetésben találta unokaöccsét Andrissal. Lajcsi a karosszék előtt állt, zsebre dugott kézzel, Andris, hosszú ujjait összeillesztve, azt mondta: – A vallás a leghumortalanabb valami. Egy humoros istentiszteletet el sem lehet képzelni. – És humoros karácsonyestét? – Érzelmes közhely. A közhelyeknek és bizonyos konvencióknak elfogadása kényelmesebb, mint azoknak elvetése. – Ahogy én ismerlek, neked sikerül… Zsófi meglepődött. – Honnan ismered? – Szorgalmas olvasója vagyok a bukásra ítélt folyóiratoknak. – Nem mondtad. – Nem kérdezted. Lajcsi ismeri a Pálos András-írásokat. Az ő kezébe azonban nem kerülnek bukásra ítélt folyóiratok. A Nyugat-ot olvassa és olykor a Napkelet-et. Ideje nem volt elemezni, hogy miért érzi magát ezért mellőzöttnek, s hogy e pillanatban kire féltékeny kettőjük közül? Sistereg, majd pattog odaát a csillagszóró, nagymama kitárja az ajtó mindkét szárnyát, Judit eloltja a villanyt. Négyen állnak némán a fenyőfa előtt, a fiú lábánál a vízzel telt vödör. Zsófi küszködik

ideges nevetési ingerével, mert elképzeli, hogy sorra megbotolnak a vödörben. Andris is nevetséges, ahogy az ajtófélfának támaszkodva, egykedvűen álldogál, s jelenlétével a karácsony nem az már, ami volt oly sok éven át – öldöklő pillantást vetett a férfira, az nem látszott észrevenni. Ismét világos volt a szobában, Lajcsi elfújta a gyertyákat, Judit átölelte az anyját, könnyezett. – Boldog ünnepeket, drága jó mamám… Boldog ünnepeket… Boldog ünnepeket. – Az öregasszony Andrishoz lépett, vállára tette a kezét, atyaisten, csak nem csókolja meg Andrist is? Nem. Azt mondta: – Bizonyára éhes már, kedves fiam, remélem, eltaláltam a gusztusát. A férfi látható zavarában fejét félrehajtja, mintha megérinteni készülne a vállán nyugvó nagy, öreg kezet, s attól, hogy majdnem érzelmességre ragadtatta magát, fokozódik zavara. Megránduló válláról az öregasszony elveszi a kezét, most mindenki a csomagjait bontogatja, ismét összecsókolóznak, Judit magára teríti az anyjától kapott muszlinkendőt, majd lelkendezik: – Milyen csinos kis tasak! – s kinyitja a tarka selyemből készült kis táska villámzárát. – A szépítőszereidnek – mondta az öregasszony. – Nagyon kelendő holmi Lenke üzletében. – Mamám, maga milliomos? – Nem éppen, de panaszra sincs okom. Rakodjatok el, készítem a vacsorát. Zsófi megállt a Pesti Hírlap apróhirdetéseit böngésző Andris előtt. – Igényt tartasz az ajándékaidra? A férfi felállt. – Hogyne… nem tudtam… – A három névbetűs batisztzsebkendő nagymamától. A tárca tőlem. – Nagyon szép, köszönöm nagymamádnak is. – A tárcát belső, a zsebkendőket külső zsebében gyorsan eltüntette. – Terítünk – kiáltotta Zsófi. – Menjetek a másik szobába!

Egyedül maradt nagynénjével. Kegyetlenség volna elrontani a ritka örömben ragyogó asszony kedvét, nincs az a hatalom, amiért megtenné. Andris szadista. A finom muszlinkendő pasztellszínei élénkítik Judit néni arcát. Zsófi ujján türkizköves gyűrű – életében az első, Miska annak idején nem tartotta fontosnak jegygyűrű vásárlását –, majd, alkalomadtán, semmi esetre sem rontja el a karácsonyestéjét. Terítés közben Judit megsimogatta a kezét. – Mennyi pénzt kiadtál, drágaságom. Könnyelmű vagy. – Ne törődjön vele, Judit néni. – S mintegy kényszer hatására már mondta is: – Most gazdag vagyok. – Kétszázötven dollárt kaptam Gyula bácsitól. Az asszony arcáról lekopott a mosoly, és helyén valamiféle rémület mutatkozott. – Gyulától? Írt neked? – Nem. Délután nála voltam a Hungáriában. – Sietett, minden szót hangsúlyozva. – Egy hete érkezett a feleségével, holnap utaznak. Értem küldte a sofőrjét. Judit az abroszt gyűrögette, a hangja akadozott: – És… én… Zsófi elmondta beszélgetését nagybátyjával, s ekkor már folyékonyan, adakozó kedvvel szépített. – Gyula bácsi egészen magának akarta, a második szereposztás nem neki való, ezt Judit néninek tudnia kellett volna. Ha szerette, miért nem vált el? A felesége lenne, így pedig mind a ketten boldogtalanok. – Gyula boldogtalan?! – Nagyon. – Soha nem mondta – suttogta Judit –, hogy váljak el Ádámtól. Soha nem beszélt házasságról. Jellemző Boér Gyulára! Lelkiismerete tisztázására tetszetősen indokolja megfutamodását az asszonytól, aki már terhére volt. Szegény Judit, hiszékeny és boldog Judit, kisimult arcán béke és belenyugvás, még némi diadal is. – Sajnálom, hogy szenved. Hibáztam, de már semmin sem lehet változtatni, és

ha elölről kezdeném, ugyanúgy tennék, mert mélyen szerettem Ádámot. Valóban a leghelyesebb, ha többé nem találkozunk. – Áttörülte a poharakat. – Mama szép régi borospoharai. Vigyáz a holmijára, a tárgyak mintha hozzá tartoznának, részei a múltjának. A háromliteres söröskancsó megvan még? – Nincs. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna. – Papa szomját nem oltotta egy pohár víz, mindig dohogott, hogy kicsi a pohár. Feri, a te apád, meglepte, igen, éppen karácsonyra a nagy müncheni füleskancsóval. Tudod, bogaram, elképzelni is rossz, hogy a bajorok egy lélegzetvételre lehajtanak ilyen mennyiségű sört. A konyhába ment az anyjához, és Zsófi hallotta: – Örülök, mamám, Zsófi pénzének, legalább egy ideig nem furdal a lelkiismeret, hogy elszedem a magukét. Mondja, hogy lehet pénzhez jutni? – Munkával, lelkem. Lajcsi vigyorogva vállon veregette Zsófit. – Eddig ügyesen titkoltad, hogy okos asszony vagy. Gyula bácsi, a szerelem vértanúja! – Ne pimaszkodj. Hallottátok? – Minden szót. – Zsófi beleszeretett a nagybátyjába – mondta Andris. – Nem igaz! Gyula bácsi a pénz, a szívszerelem te vagy! Írta Murger, zenéjét szerezte Giacomo Puccini! – kiáltozta, s bő, csípője körül hullámzó ruhájában keskeny fenekét riszálta, ahogy Rozika, régi szép mindenescselédjük, és a valamikor látott kis montmartre-i lányok. Szép és hangulatos este volt, meglepő fejleményekkel. A fiú, mint kölyökkutya delejes vonzás hatására szegődött Andris nyomába. Ha a férfi felállt, tüstént ő is, követte egyik szobából a másikba, lefegyverezve, kissé megnyílt szájjal hallgatta szokatlan kijelentéseit, és mindig megmunkált, olykor nevetést, máskor szörnyülködést kiváltó hasonlatait. Öntudatlanul azonosult a stílusával, még

kezének ernyedt, tartózkodó gesztusait is utánozta. Ez az egyetlen este olyan meghittségét teremtett, hogy Andris ezúttal először szólította nagymamának az öregasszonyt, s az óhatatlanul bekövetkező politikai vitába bávatagon elegyedő Juditra – Azt csak nem tagadhatja, hogy ma hazafias szellemben nevelik az ifjúságot! – rászólt: – Szamárságokat beszél, Judit! – A fiú pedig, mint a visszhang: – Szamárság, anya! – De legalább magyarázza meg, hogy miért? – Az magának hazafias szellem, hogy jákfai Gömbös Gyula díszmagyarba öltöztette a mezei poloskákat is? Segít a hárommillió magyar paraszton, hogy vitézi rézsarkantyút veretnek a mezítlábára? A hazafias szellem hazaárulónak bélyegez minden szervezett péksegédet, ha nem akar cifraszűrben állni a kemencéhez. Kant azt mondja, hogy a homály, az érzések ambivalenciája olyan velejárója az elnyomatásnak, mint pára a mocsárnak. Amit maga hazafias szellemnek nevez, az elködösítése a valóságnak. Asszonyom, maga még kiskorú. – Elfelejtettem figyelmeztetni, Judit néni – szólt Zsófi –, hogy Andris goromba ember. – Nincs semmi baj, szívesen tanulok. Az előszobában a búcsúzásnál azt mondta Zsófinak: – Kicsit félek a barátodtól, de tetszik nekem. Mondd, nem szocialista ez a fiú? A sötét szobában tompa ezüstje a karácsonyfadíszeknek, a nagy néha elsuhanó gépkocsik reflektorában életre kelnek, és mintha csilingelnének. A hátán feküdt, éberen. Mindig kívánta és hitte, hogy egyszer találkozik valakivel, akinek szereti a szellemét és a testét, a keze fogását és a ruháját, s hozzá tartozik mindenestül, vitathatatlanul. Késő volna már? Harminchárom éves, ilyen idős volt a szakállas Krisztus, amikor megfeszítették – szétvetette karját, feje félrebillent – így. Patetikus mozdulat, s hogy mosolyog egymagában, a sötétben. Andris lenne? Csalódott volt, mintha a vártnál kevesebbet kapott volna, vagy olyan sokat, amihez mérten ő könnyűnek találtatik. Mindegy. Egyelőre jótékony csönd van körülötte és benne.

11

Egy enyhe február végi vasárnap, ebéd után, megjelent Krausz Lenke, a Krisztina körúti rövidáru-kereskedő. Rövid prémgalléros bekecset viselt, harangszoknyát, töppedt fekete filckalapot, magas szárú fűzős cipőt, a kezében bot. Vénecske erdei manó, állapította meg Zsófi, amikor nagyanyja többszöri, erélyes fölszólítására előkerült a vendég üdvözlésére. Néhány mondatot váltottak, a kis öreg nő éppen a válláig ért, elfogódottan izgett-mozgott, okkal és ok nélkül kacarászott. Czell Domokosné visszatért a fürdőszobából, hegyi túrára öltözve, ekkor a búcsúzó Krausz Lenke végigsimított Zsófi kezén, majd felágaskodva arcon csókolta. – Viszontlátásra – mondta Zsófi barátságtalanul, álmából felzavartan –, jó mulatást, nagymama. – Meglesz– felelte az öregasszony. – Vigyázz a házra! Zsófi takarójába burkolózott. Pompás, nagymamának megint van kirándulópartnere – s enyhén furdaló lelkiismeretét, amiért nem viszonozta a kis öregasszony kedvességét, elintézte azzal, hogy majd legközelebb. Ha tudta volna, hogy egész délután egyedül lesz, szólt volna Andrisnak, ritkán vannak nagyanyai felügyelet nélkül, mégiscsak nevetséges az ő korában. S hallotta a másik szobából a hajdani osztálytársnő, özvegy Majoros Oszkárné lelkendező, izgatott nevetésekkel megszakított hangját: – Gyönyörű az unokád, Biri, egy jelenség! Büszke lehetsz rá, művésznő, a neve szerepel az újságokban, adja a jó isten, hogy fogjon magának egy milliomost. Igaz, Birikém, elhoztam azt a kis aprópénzt… – Induljunk – mondta gyorsan az öregasszony –, ránk sötétedik. Tehát Krausz Lenkével van valami üzlete nagymamának. Abból vásárol karácsonyi ajándékot, cigarettát Lajcsinak, ezt meg amazt, jó, hogy tudja! Elaludt, s hogy a korai alkonyatkor felébredt, nyomban felbukkant a kérdés: – Miféle üzleti összeköttetése van nagymamának Krausz Lenkével? Harisnyában szalad a másik szobába. A kitárt szekrényajtónál – egyik része

akasztós, a kisebbik polcos – levendula és meghitt öregasszonyszagot szimatolt a régesrégi szövetruhákból. Az idejét sem tudja, mikor csináltatott nagymama új ruhát. Rendben, akasztón három fekete kombiné, a szekrény alsó fiókjában kesztyű, kötött kendő, tartóban zsebkendők, egy elefántcsont rovátkás csipkelegyező, szalaggal átkötött levélcsomó, selyempapírban Lajcsinak egy vad színezésű önarcképe, s egymás mellett sorakozó dobozok; az egyikben kámea melltű, fekete gyöngysor, nagypapa jegygyűrűje, jó, vaskos ujja lehetett nagypapának, egy kicsi színes mozaikberakásos velencei tükör; a másik lapos dobozban fényképek, három borítékban hajtincs, a lenszőke „Juditkámé”, a gesztenyebarna „Klárámé” és a harmadikban „Zsófi unokámé”, egy negyedik borítékban két szál lepréselt hóvirág és ezüst írótoll, belevésve: „1878. február 12-én Birinek”, nagymama születésnapja – vajon akkor ismerte már nagypapát? Zsófi betolta a fiókot, gyorsan távolodott a szekrénytől, mert ellenállhatatlanul vonzotta a levélköteg: a kutatást azonban még nem hagyta abba. Az ablak előtt öreg karosszék, a varróasztalkán a Pesti Hírlap vastag vasárnapi száma, tokban a szemüveg, Chantepleure Az utas című regénye, kézimunkakosár, a fiók zárva, kulcsát megtalálta a hálószekrényen. A fiók tartalma: mintás és egyszínű műselyem darabkák, egy pléhdobozban megkezdett és felbontatlan gépselyemkarikák, minden elképzelhető színben, s egy köteg egyforma hosszúságú villámzár. Nagymama fabrikálja a Krausz Lenke üzletében „nagyon kelendő” holmit. A legnagyobb titokban, amikor ő kiteszi otthonról a lábát. Felöltözött. Andris hat órára érte jön, Tóth Lászlóékhoz hivatalosak vacsorára Ámbár hogy „vacsorára hivatalosak”, meglehetősen groteszk hangzású Tóthékkal kapcsolatban. – Vasárnap kaphattok nálam birkapörköltet – mondta Maris –, bort hozzatok, én nem adok! – Mire szelíd, kékszemű férje: – Ne vijjogj, te átok-Maris! Egy üveg borra még futja a napszámomból! – Egy üveg bor, ezeknek! Nyitva hagyta a varróasztalka fiókját; a szekrényben tett felfedezését nem említi, „Birinek 1878…” a tizennyolc esztendős Kónya Biri kapta attól, akit szeretett, s mégis nagypapához ment feleségül. A titkot nyilván leleplezi a levélköteg. Furdalta a kíváncsiság, s elégedett volt magával, hogy pillantást sem vetett a levelekbe. Andris jött, s röviddel utána a két turistanő, Krausz Lenke botjára kötözve

fűzérben hóvirágcsokrok. Az öregasszony egyenesen a varróasztalkához ment, betolta a fiókot, s azt mondta az unokájának: – Aztán mit szólnál, te lány, ha én kotorásznék az írásaid között? – Megmondhatta volna nagymama. Nincs benne semmi, jelentősége csak azért van, mert elhallgatta. – Meglepetésnek szántam, hogy gyűjtöm a pénzt a balatoni nyaralóra. – A volt osztálytársnő halkan kuncogott. – No, egyszóval fedezte az apró kiadásaimat. Amúgy is vége, Lenke üzletét száz esztendőre elláttam tasakokkal. Mit is akartam… a Hármashatárhegyen rügyezik az aranyeső. Vigye már ezt a lányt, kedves fiam, még elrontja a kedvemet. Mikorra várjalak, lelkem? – Semmikorra. Hagyjon élni nagymama! Az utcán Andris belekarolt. – Jó alak a nagymamád. Zsófi hallgatott, végig a Hegyalja úton, majd a villamos peronján Andris mellett könyökölve. Utóbbi időben az élete oly andalító, mint egy szimfónia lassú tétele, egyenletes ritmusában olykor váratlan hang, csöppet sem disszonáns, sőt! Mindenekelőtt az ő szeretett Judit nénije. Élénk, tevékeny, törődik a háztartásával és a fiával. A haja őszül, és dicsekedve mutatja: immár kétujjnyi a fehérség, milyen lassan növekszik, mit gondol, mamám, ha egészen rövidre vágatnám… Lajcsi szenvedélyes ragaszkodása Andrishoz. Egymásra licitálnak humoros megjegyzésekkel „a szerelem nyűgétől megszabadult” Judit rovására. Zsófit sem kímélik, s kénytelen velük nevetni, a végén azonban megelégeli, és Andris rezgő, remegő hangon mondja: – Meg tudsz te nekem bocsátani? – Késő éjszaka együtt távoznak, mert Lajcsi szívesebben megy társaságban lefelé a kihalt Hegyalja úton, mint egyedül. S míg azt hiszi, hogy élete csöndben, eseménytelenül folydogál, szüntelen változás, szinte észrevétlen, de összességében alapvető. Átalakult és állandósult a környezete. Az otthon töltött estéken Gulyás Ernő, száraz és szigorú, halk szipákolásával idegesítő szerelmes barát, a gumiarcú Kun Attila, a tragikus sorsú költő és Andris híve, mint cirkuszi alkalmazott Párizsban átnyomorgott fiatalságuk mecénása, a szerda esték Horányiéknál zenével és smánezéssel, egyre szorosabb barátsága Klárival, időnként Tóth Lászlóék, és vacsorázások a Japán kávéházban, összetolt asztalok, ismerős és új emberek, s nagy néha kettesben, feketekávé mellett a

Philadelphiában. Előfordult, hogy asztalukhoz ült Béres Imre, öreg író, hosszú, ritkás ősz haja a válláig ért. – Zsófi mérgelődött: Az agg Liszt Ferencet alakítja? –, s Andrishoz intézett első mondata így hangzott: – Nos, mi a világhelyzet? – Andrisnak valamennyi kérdésére kimerítő választ kellett adnia. – Mondd, ez a Ciano mire vadászik Sztojanoviccsal Baranyában? Nyúlra, nagyvadra? Mondd csak, Pálos, miféle ember ez a Teleki? Nekem nem szimpatikus az ő Magyar Élet Pártja… Te, Pálos, ezek a Hitlerék egyenesen bemasíroznak Lengyelországba, erről mi a véleményed? Attól tartok, ennyivel nem elégszenek meg, te mit gondolsz? Lehetséges egy második világháború? – Zsófi elámul: Andris mikor és miből tájékozódik? Honnan ismeri afrikai, görög és finnországi falvak nevét és földrajzi elhelyezkedését? Mintha a világtérkép előtte volna kiterítve, és a világpolitika kusza szálai kibogozva az agyában. Azután megint adódik valami, lám, nagymama pénzért tasakokat varr… És a felismerés, amely karácsony éjszakáján a hangok lassú menetébe crescendóként ívelt, hogy kapcsolata Andrissal megbonthatatlan és örök érvényű, s még furcsább, hogy ebben lassan megnyugszik, ha néha még hiányolja is körülötte és benne a zajt és a zajló szenvedélyt, a vágya inkább az, hogy ne változzon semmi, Istenem, tartsd meg nagymamát, Istenem, add, hogy Andris egészséges legyen, mert rövid és ziháló lélegzetvétele aggasztó. – Hitvesem! – Így emlegeti őt Andris, ezzel törvényesítve összetartozásukat, de mindenesetre gunyoros formában, nehogy lelepleződjön jó mélyre rejtett érzelmessége. Sor került arra is, hogy nagymamával megbeszélje a helyzetet, amely teljességgel alkalmatlan kettőjük házasságára. – Az unokám szerint nincs beleszólásom – mondta nagymama –, de én, amíg élek, felelősnek érzem magam érte, így hát engedjen meg egy kérdést: mintha említette volna, kedves fiam, hogy már gyermekkorában ateista volt. Ilyen esetben az áttérés a mi hitünkre puszta formaság, és amilyen világot élünk… – Andris mereven elutasította. Nem ragaszkodik a vallásához, de méltatlannak érezné elhagyni egy másikért, amiben éppen úgy nem hisz. – Korántsem vagyok hős, de az erkölcsi izoláltságtól való félelmet, a társadalom nyomorgatását inkább vállalnám, mint a megalkuvást. Az áttérésemmel helyeselni látszanék a rendszer ideológiáját, amit megvetek. – Talán igazsága van – mondta az öregasszony. – Leszállunk. Tóth Lászlóék Akácfa utcai lakása kopár, mintha a végrehajtótól sikerült volna megmenteni a nélkülözhetetlen bútordarabokat, s azok is ócskák, esetlenek. A sivárságot nem enyhíti függöny, szőnyeg, csupasz falak és csupasz

bútorfelületek. A két szoba között nyitva az ajtó, a hálóban két ágy ripszterítőjén kabátok, kalapok, az ebédlő kihúzott asztala körül ismerősök: a Horányi házaspár és az elmaradhatatlan Gaál Rufiusz, Gulyás Ernő, Kun Attila, meg a Japán kávéházból ismert villogó fogú fiatalember, s a mélabúsan gunnyasztó vidám kalandregények írója, Andris orvos öccse, hűvös magatartása bosszantja Zsófit, mintha helytelenítené bátyja választását, pukkadjon meg. Zsófinak helyet szorítanak Klári és Gaál Rufiusz között. Egyszerre többen beszélnek. A hatalmas zajban a kövér Tóth Marisé a vezérszólam, éles hangú kiáltozásával mindenkit lehurrog, képtelen véleményei megfellebbezhetetlenek. Sok szó esik a marxizmusról, a Szovjetunióról, Zsófi mindebből keveset ért, és a Szovjetuniót magában visszaváltoztatja Oroszországra, mert Oroszországban írt Csehov a végtelen sztyeppéről, Szentpétervár utcáin bolyongott Raszkolnyikov, Romanovics Rodion galambocskám, s orosz földön élt nyolcvankét évet a kis termetű óriás, Tolsztoj Leo gróf. Mellette Gaál Rufiusz, a Horányiékon élősködő állástalan rendőri riporter, fölényesen mosolyog, gunyoros megjegyzéseket suttog Zsófi fülébe a „vörös firkákról”, de ki törődik Gaál Rufiusszal? Az asztalfőn csöndben szívja olcsó cigarettáit a házigazda, s ha megszólal, csönd lesz. Lassan fogalmaz, a zűrzavaros lármából mintha kiszűrné a lényeget, de amit hozzáad, az az önállóan gondolkodó egyéniségé – talán az egyetlen ember, akit Andris tisztel. – Utálom a birkapörköltet! – súgja Rufiusz. – Én meg téged – mondaná Zsófi, mert ez a kívül-belül kopott, elhasznált ember mindent fitymál Tóthéknál, a szegényes környezetet, a lábasban gőzölgő birkapörköltet, az olcsó bort, márpedig Zsófi úgy érzi hogy éppen a miliő alkalmazkodik az író puritán egyéniségéhez, s csakis itt születhetnek, vijjogó Marisa mellett a minden sallangot, fölösleges jelzőt és hasonlatot mellőző kőkemény írások. Zsófi sem bírja a birkahús szagát, minden falatnál visszatartja a lélegzetét, és nagyot kiált: – Isteni a pörkölt! – Marisnak a dicsérettől vidám kedve kerekedik, ilyenkor kedves a kerek arca; a villogó fogú fiatalember felé tolja az üres üvegeket. – Szaladjon ki borért, maga trockista fiatalember. A fiú mélyen elvörösödött, felkapta az üvegeket, majd tétován álldogált, doktor Pálos pénzt nyomott a kezébe. Az író azt mondta: – Hát ez mire volt jó? A bantu néger civilizáltabb vendéglátó, mint te.

Az asszony visongott. – Azt mondom, amit akarok. Engem tanít, hallottak ilyent? Én fáradok a barátaidért, etetem őket, és majd még be is fogom a szájamat? Mit képzelsz, ki vagy te? – Sírba visz engem ez az átok… Mindenki nyugodtan tovább evett. A vacsora tartozéka volt, hogy Tóth Maris felhánytorgatta vendégeinek az ételt, s kétségbeesett, ha főztje nem fogyott el az utolsó cseppig. A közjáték nem rontott a hangulaton, inkább emelte. Maris mindig váratlanul ható kellemes, édes csengésű hangon nagyokat nevetett, a kialakult irodalmi vitában mindenkit túlkiabált, s vad kijelentésekre ragadtatta magát: – Igenis, követelném, hogy László utasítsa vissza a Nobel-díjat, fütyülök az olyan díjra, amit a niemand Echegaraynak és az áruló Bunyinnak osztogatnak! – Az író méltán ráfelelte: – Azért egészen jó hasznát venném… – Azután Verdi-áriákat énekelt, duetteket Zsófival, Maris éktelenül magas, hamis hangon hozzá valami egészen dallamtalan kíséretet, Horányi Dezső székely népdalokat, a villogó fogú, vöröses hajú fiatalember pedig temperamentumosán az asztalra csapott, és rázendített:

Hej, te bunkócska, te drága, Hej, te eleven fa gircses-görcsös á-ága, Te drá-ága…

Maris kiabált: – Elhallgasson, maga, majd mit mondtam! Ez nyakamra hozza egyszer a rendőrséget. A beálló csöndben a kalandregények hallgatag szerzője duhajul, mintha beintene a bandának, Horányi Klári füléhez hajolt. Csak egy kislány van a világon… – énekelte, annyi komikummal, hogy az asszony Zsófira borult, nevettükben végül is mindkettőjük alól kicsúszott a szék, s a földre huppantak.

Hazamenet minduntalan Zsófi szeme elé ugrott a bús író váratlan színeváltozása, s már idegesítő volt, hogy képtelen elfojtani nevetését; Andris mereven lépkedett mellette. – Nagymama meghal, jaj, nagymama meghal – hajtogatta magában – Csak egy kislány – s megállt, combját összeszorítva, görcsösen nevetett. Ki kellett volna mennie Tóthéknál, de a mellékhelyiségben létratorlaszok, felmosóvödör, száradó rongyok és minden egyéb… Nyöszörgött: – Jaj, jaj… – Vissza tudod tartani hazáig? – Nem hiszem. Andris intett egy taxinak. Zsófi a fülébe súgta: – Én fizetem. – Ha velem vagy, te nem fizetsz semmit. – Mondj valami szomorút, hogy ne nevessek. – Mit suttogtál Rufiusszal? – Én? Ki nem állhatom. – Akkor sem tudsz közönyösen elmenni egy férfi mellett. Személyes sértés, ha nem szeret beléd. Klári miatt érdekel; kínos volna összekülönbözni a legjobb barátaimmal. – Egy idő múlva így folytatta: – Nekem elviselhetetlen, hogy egy ilyen Rufiusz érint, akár csak a leheletével… – Dögöljön meg Rufiusz – mondta Zsófi, és fejét a férfi vállára hajtotta. Vasárnap ismét megjelent özvegy Majoros Oszkárné. Pálos András a Hegyalja út túlsó oldalán fel és alá sétált, míg a két turistanő hegyi kirándulásra öltözve elindult az utcán. Krausz Lenke szaporán lépkedett a tekintélyes külsejű öregasszony mellett, s szüntelenül beszélt, botjával hadonászva. Andris a szemközti kapu alatt megvárta, míg eltűnnek a kanyarodóban, s akkor Zsófi már nyitotta az ajtót. – Itt lakik Pálos András hitvese? – Itt. Hát maga kicsoda? – Az ő hűséges, örök szerelmese… Zsófi kávét főzött, cigarettáztak, beszélgettek, egymás kezét fogták, a térdük összeért, s innen szállt egyre följebb az izzás, kis lökésekkel jelentkezett a gyomor tájékán, a szív gyorsuló ütemében, s szótlanul ölelkeztek, majd feküdtek egymás mellett a díványon. – Mézes vasárnapok – utalt Andris a mézeshetekre. Ilyenkor nem volt közöttük nézeteltérés, szelíd volt Zsófi, gyöngéd és szerelmes a férfi, míg némán, kis lihegésekkel magáévá tette. Azután már valami testvéri egyetértésben, Zsófi befészkelve magát Andris dereka hajlatába, folytatták az előző beszélgetést, s egy áprilisi vasárnap Zsófi kérte a férfit, magyarázza meg, tulajdonképpen mi a marxizmus.

– Olyan tudomány, ami nem neked való. – Miért? – Mert megzavar a munkádban. Ne politizálj. Nem szeretem a jobboldali lapjaidat, de én sem ott keresem a kenyeremet, ahol szeretném. Száraz kenyér, ha azonban van türelmed kivárni, veszek én még neked mindent, utazunk Párizsba és Görögországba… – Hajóval! – Luxushajóval, mindennap megkínállak egy pohár ginfizzel, játszok veled snapszlit, banánt eszünk. – Úgy szeretlek! – Hosszas töprengés után mondta: – Az én jobboldali lapjaim… A szakállas szeret engem, mindenki szíves, kényeztetnek, ezt nem szívesen hallod, tudom. Mostanában már én is furcsán érzem magam közöttük. Antiszemiták. Hiszen eddig is, de most valahogy intézményesen, mióta Darányi valami beszédet tartott Győrben a zsidókérdés rendezéséről. Mondd, nálunk is megtörténhetik az, ami Németországban? – Ugyan. Ne foglalkozz rémhírekkel. – Nem érhet baj? – Semmi a világon. – Akkor jó. A kirándulókat ezen az áprilisi vasárnapon elérte az eső, az öregasszony hazasietett, s benyitva a másik szobába, ott találta az unokáját egy takaró alatt összegubbaszkodva Pálos András mellett, mély álomban. Halkan becsukta az ajtót. Az öregasszonyt ugyanaz foglalkoztatta, ami Zsófit, de vele ellentétben ő türelmesen átolvasta a hazai s a világpolitikai tudósításokat. Kezét összekulcsolva, tétlenül üldögélt karosszékében, előtte a Pesti Hírlap, parlamenti vitákkal a magyarországi zsidókérdés megoldásáról. Hogyan akarják megoldani? Mi történik Ausztriában, mire készül Európa? Szegény, izgatottan nevetgélő Lenke, szegény fiatalember odaát a másik szobában. Kinyitotta a rádiót, igen

halkan rövidhullámra kapcsolta – Lenke szerint az angol rádió magyar adásaiban hitelesen tudósít az eseményekről –, s tapasztalat híján, gyorsan szaladt át az állomásokon; zörejek, néhol beszédfoszlány, de mert az angol, spanyol, szláv nyelvet nem értette, végül is elzárta a készüléket. Nesztelenül kiment, jó erősen becsapta az előszobaajtót, s visszatérve zajosan tevékenykedett, hogy időt adjon az unokájának. Egy idő múlva Zsófi megjelent az ajtóban. – Adjon isten, nagymama, ilyen korán? – Esik, lelkem. – Okosan tette, hogy hazajött. – Hiszen látom, nem unatkoztál. Jó napot, kedves fiam. Zsidótörvény. Ami eddig javaslat volt, a kérdés rendezése, a zsidóellenes intézkedések szükségességéről folyó parlamenti vita nevet kapott, s erről beszélt a Japán kávéházban a Tóth Lászlóék összetolt asztalainál egybegyűlt társaság is, a szokottnál mérsékeltebb hangerővel Maris, mélységes megdöbbenéssel a keresztény egyházak vezetőiről az író, akik szintén megszavazták a törvényt, csupán a megkeresztelt zsidók érdekében emeltek szót, s amikor a felesége hányavetin mondta, hogy ezek szerint rá nem vonatkozik a törvény, szokatlan eréllyel leintette: – Legalább hallgass, egyszer az életben fogd be a szád. Azt hiszed, ez Klein Maris személyes ügye? A sok százezer magyar állampolgárt érintő törvényre homlokegyenest másként reagált Képes Aranka költőnő Horányiék szerdai összejövetelén, üdén csevegő modorában. – Az Ördögszigetekre száműzött Dreyfus kapitány ügye annak idején megmozgatta az egész világ közvéleményét. A tiszaeszlári kis Solymosi Eszter halálával kapcsolatos vérvád védelmét maga Eötvös Károly vállalta. Azon tűnődöm, hogy az egyéni tragédiák fölött, pro és contra, magasabbra csapnak a háborgó hullámok, mint tömegkatasztrófák esetében. Évszázadokon át háborítatlanul működött az inkvizíció. Öt év óta az ártatlan emberek ezreit zárják Hitler koncentrációs táboraiba, és mindeddig Európának nincs Emile Zolája, sem Eötvös Károlya. Engem személy szerint nem érint – tette hozzá kellemesen mosolyogva –, de mint humanista és européer, megvetéssel elutasítom a

barbarizmust. Olyan arirító magabiztossággal tagadta származását, s hangsúlyozta francia nagyanyjától örökölt kiejtésbeli tökéllyel az idegen szavakat – bárbárizmus, így mondta –, hogy kissé mindenki szégyenkezett, és lenyelte a felkínálkozó megjegyzést. Horányi Dezső, miközben kifeszítette gitárja meglazult húrjait, megszólalt: – Klári, maga ne féljen, amíg engem lát. Te se, Andris, amíg engem… Mindennek ellenére egyéni és társas életük nem változott, s a felületen a város képe sem. Eljött a nyár, özvegy Czell Domokosnéért vasárnaponként már kora reggel becsöngetett botjával és táskában egész napi élelemmel a pécsi hűséges barátnő, lelkendezett, hogy Zsófika ágyában fekve, ha ugyan van fokozat, még szebb, mint felöltözve, és hogy Biri milyen boldog lehet, hogy együtt élhet az unokájával, ő esztendőben ha egyszer látja a drágáit, tartsa meg őket a jó isten egészségben. – Mikor a turisták eltűntek a kanyarodóban, befordult a kapualjba Andris. – Itt lakik Pálos András hitvese?… – A férfi rendületlen nyugalma megtévesztette Zsófit, szerelmük mély volt, mint az óceán, s abban édeni szigetek a vasárnapok, olykor kis vihar, megbékélés, s a patetikusan rezegtetett férfihang: – Meg tudsz te nekem bocsátani? Egy június végi vasárnap nem jött. Gyötrelmes a várakozás, amikor az ember a másodperceket méri, s azokból végtelen lassúsággal formálódnak órák, dél lesz, és pályáján lefelé tart a nap, majd mezei virággal megrakottan betoppannak a fáradt és poros kirándulók. – Mi az, te lány, egyedül vagy? – Amint látja – hangzott a mogorva válasz. – Andris nem jön? – Dolga van, magától is kitalálhatná, nagymama. – Az ám, de hát öregszem, lelkem. Késő estig könyökölt az ablakban. Lefekszem, határozta el. Hálóinge fölé pongyolát vett, és sietett vissza az ablakhoz. Nyári éjszaka volt, csöndes és csillagos. Ha beteg, talált volna valakit, akivel üzen. Telefonáltat vagy

táviratozik. Kétségbeesés és felháborodás, kétség, gyanakvás váltotta egymást. Beteg… Találkozott egy nővel, talán már jóval előbb. Dögöljön meg! Andriskám! – s mint Margaréta, vágyódva nyújtotta volna karját a csillagok felé, hogy egyenesen beleszaladjon az ő Faustja – Andris azonban nem mutatkozott, és Zsófi lehúzta a redőnyt. Három nap hír nélkül, és a barátok is elmaradtak. Zsófi a szobában gunnyasztott, s ha már tűrhetetlen volt a meddő várakozás, agyában felforrósodott a düh, vagy letaglózta a rémület: Andrist baleset érte, kórházban fekszik eszméletlenül, de ezt máris elvetette, s maradt a vád – nagyanyjával szót sem váltva, köszönés nélkül elindult valamerre, s útközben tétovázott, hová menjen? A Váralja utcában nagynénje a körmét áztatta szappanos vízben. Haja félig fehér, félig kopottas szőke, csinos kötényt visel, az ujján jegygyűrű, bájos idős hölgy, derűs és beszédes, de kit érdekel Judit néni csevegése? Sok éven át a szívét fájdította és bosszantotta panaszaival, bőven ömlő könnyeivel, most idegesítő a kiegyensúlyozottsága, mitől olyan jókedvű? A férje öngyilkos lett, a nagy szerelem a Föld túlsó felére hajókázott, öregszik – s legszívesebben mindezt kikiáltotta volna, hogy ismét szenvedni lássa. Képtelen volt uralkodni magán – mondd meg mamának, bogaram, hogy vasárnap… – a mondat közepén felugrott, és kiment Lajcsihoz a kis szobába. – Nem jelentkezett? – kérdezte a fiú. – Nem. Lajcsikám – nyöszörgött –, mi történhetett? – Honnan tudjam? Tőle kell megkérdezned. – Ha valami baj volna, értesít. Te érted azt, hogy egyszerre mindenki láthatatlan? Nincs más magyarázat, mint hogy kiábrándult. Szó nélkül elmarad. Olyan megalázó… – Állítólag szereted, mégis kizárólag hitványságot tételezel fel róla? Andris nem Boér Gyula. Ha tudnád, hogy unlak már titeket! Az anyját, persze, és őt is. Szerelmi bánat, milyen nevetséges. Lajcsitól nem várhat támogatást. Szó nélkül ott hagyta a fiút, haraggal és megszégyenülten. Ahogy felidézte az elmúlt napok tétlen vergődését, amelyben egyre nagyobb hangsúlyt kapott sértett hiúsága, a magánytól való félelem s a dühödt vád, amivel Andrist illette, förtelmesnek látta magát, szerelmi vágyban vonagló

nyomorult féreg; van benned valami alantas – szólalt meg mélyről volt férjének hangja, s most bizonyára rút és esetlen, nem veszi észre a járda szélét, ugrik egyet, bukdácsol. Becsöngetett Horányiékhoz. – Mit tudtok Andrisról? Miért, mi van Andrissal? Az író lötyögős kezeslábasban a borotválatlan Gaál Rufiusszal dominózott, s kézcsókkal üdvözölte Zsófika úrnőt. – Tekereg valahol a fiú – mondta. – Tegnap a Japánban sem… Én szívesen helyettesítem, Zsófika, gondoljon rám, hallja, Klári, maga protezsálhatna… A konyhába ment az asszonnyal. – Hagyd ezeket, hiányzik egy-egy kerekük – mondta Klári. – Imádom Dezsőt, de ma már nem tanácsolnám neked, hogy fogadd az udvarlását. Vannak még női, komolytalan dolgok, szívügye az irodalom és a zene. Mi van Andrissal? – Három napja nem tudok róla. Eltűnt… szó nélkül. – Az a fiú meghalt! – kiáltott az asszony. – Hiszen egy napig sem tud meglenni nélküled. – Ugyan… Kínlódva nevetett. Egyszerre nehéznek tűnt, hogy kételyeit és szenvedését megbeszélje Klárival, mert mintha hamis vágányon indult volna el, vissza kell fordulnia, nyomait is megsemmisíteni a három, váddal és könnyel átvergődött napnak. Elbúcsúzott. – Szerdán! – mondta Klári. – Várlak mind a kettőtöket. – Jó… Átment a Kertész utcába. A szigorú külsejű öregasszony az előszoba küszöbén társalgott vele. – Pálos úr elköltözött.

– Mikor? – Egy héttel ezelőtt. – Hová? – Nem hagyta meg a címét. És most hová? A Körúton megállt, Andrisnak feltétlenül erre kell jönnie. Kába remény, együgyű elképzelés; indult hazafelé. Nyugodt volt, szinte boldog, mert megtisztult nemtelen érzéseitől. – Monogám vagyok, mondtam már? – emlékezett, s már nem értette, hogyan kételkedhetett Andrisban; a rejtőzködésével őt akarja megkímélni valamitől. Mibe keveredhetett? Megtalálja, ha módszeresen cselekszik, nem hebehurgyán, ötletszerűen. Otthon felhívta a szennylap szerkesztőségét, kérte Pálos Andrást. – Nincs itt – felelte egy agresszív női hang. – Ki keresi? – Semmi köze hozzá… Gulyás Ernőnek, Kun Attilának nincs telefonja, s a címüket sem tudja. Másnap reggel a Szabadság téri Florenc kávéházba ment. Néhány reggeliző, újságolvasó, egy nagyobb társaság fizet, szedelőzködik. Este körülsétált a Japánban. Egyik kártyaasztalnál kibicelt Halasi Eszter, a Párizsból ismert újságírónő; a ténfergő Zsófira kiáltott: – A fiúdat keresed? Zsófi nem felelt, erre lomhán hullámzó, nagy testével feléje indult. Ápolatlan fekete haja a fél szemét eltakarta, vén kalóz a süllyedő hajón – ha nincs kártya a kezében, utolsó fillérét is elvesztette. – Még szóba állhatsz velem – mondta. – Nem sokáig. A fiúddal szakítottál? Okosan. Én, kérlek, kivándorlok. – Hová? – Egyelőre Londonba. Az apám kitagadott, de erre az áldozatra még hajlandó.

– Végleg elmész? Miért? A nő végignézte. – Humoros ember vagy. Butább, mint gondoltam. Viszlát, aranyos. Ronda némber, mindig utálta. Pukkadjon meg ez a Halasi Eszter. Buta volna? Lassan haladt végig a késő este is népes Andrássy úton, s vitte magával a tüskét, amely hegyével a szíve kellős közepébe fúródott. Eszter züllött, förtelmes teremtés, de sokat tud, sokat látott a világból, eredetiben olvassa az angol és a francia irodalmat – és ő? Valamikor szótárral küszködött John Elisabeth Marlitt regényeivel, Heine-verseket fordított magánszorgalomból és persze gyatrán, hálószekrényén térkép, nyelvtankönyvek, szótár, s ezeket vitte magával Párizsba, beiratkozott a Sorbonne-ra. Azután élni kezdett, és középponti kérdés lett a szerelem. Fokozatosan lanyhult az érdeklődése, amely különben is egyoldalú volt, majdnem kizárólagosan irodalmi. És a zene. Mégis, esztendők óta nem volt operában, sem hangversenyen. Rádiót hallgat, ritkán. Nagymama néha leül a pianínóhoz. Mit ért a képzőművészethez? A Louvre-ban a Mona Lisa lenyűgözően szép, a drezdai Zwingerben látott híres Raffael-kép, a Sixtusi madonna hűvösen hagyta, mit tud az ókori klasszikusokról, gótikáról, a barokk építészetet nem tudja megkülönböztetni a rokokótól. S túl a művészeten, hány ága van a tudománynak, amihez nem is konyít, politikailag tudatlan. – Mi lesz velem? Tíz óra után érkezett haza, a kövér, gödröcskés arcú és bodorított hajú házmesterné nyitott kaput. Kilépett az utcára, és Zsófi önkéntelenül megállt mellette. Alig ismerte az asszonyt; legtöbbször komoly, szótlan férje, Huber Ferenc engedte be, s megtörtént, hogy karját fogva kísérte ajtajukig az ittas, vaksin tapogatózó Zsófit, megjegyzést soha nem tett. – Szép az éjszaka – mondta az asszony. – Szép – hagyta rá Zsófi. – Csak az emberek rosszak. Hogy nem rogy rájuk a csillagos ég! – Valami baj van, Huberné? – Hiszen egyéb sincs! Tudja, ha elgondolom, hogy ezeknek a bitang hóhéroknak, hogy az Isten ott sújtson le rájuk, ahol legjobban fáj, pusztítsa el a kölykeiket,

hogy ezeknek nem jó a drága anyám, a föld alatt sem lehet nyugovása… Sírt. Kövér, vidám arcára sehogy sem illettek a könnyek, s kissé úgy hatott, mintha a cirkuszi bohóc váratlanul sírva fakadna. Zsófi végigsimított az asszony vállig csupasz karján, akadozott: – Nem érti… az édesanyja… – Az anyai ágú családja zsidó, két nővére él Ungvár környékén, sok gyerekkel, szegénységben, majd még könnyesen, Zsófi arcát kíváncsian fürkészve kérdezte: – Régen láttam a fiatalurat. Beteg? – Igen… influenzás. – Hát csak vigyázzon rá. Levetkőzött a fürdőszobában. Egyszerre az egész világ zsidó. Horányi Klári és Tóth Maris. Halasi Eszter, Krausz Lenke és a házmesterné anyja. És Andris. Nagyanyja ágya szélére ült, sokáig hallgatott, s az öregasszony szólalt meg végül. – No, lelkem, megtaláltad? – Nem! – felelte élénken, s csöppet sem csodálkozott, hogy nagyanyja előtt nem titok, miért futkos egész nap a városban. – Bujkál előlem, és a barátai is. Mit tegyek? – Bizony magam sem tudom. Várj türelemmel, míg előkerül. – Könnyű azt mondani. – Hiszen a helyedben én is keresném. Szép, derék ember, nem gombostű, hogy csak úgy bekapja a föld. Ne tedd tönkre magad, édes jó lelkem, aludj egy nagyot, a virrasztástól még jobban lesoványodsz. Eszembe jut szegény Domokos nagyapád, mindig örült, ha egy-két kilót magamra szedtem. Azután ha jött a gond meg a bánat, és lefogytam, mondogatta, úgy tetszem neki, soványan. – Nagymama szép volt? – Egészségesen éltem, télen, nyáron szabad levegőn. Akár havazott, akár szél fújt, engem fönt talált a Mecsek-tetőn. Holnap lesz a napja – folytatta egy

lélegzetre –, hogy megmosom a hajadat, átizzadtad a nagy melegben, most azonban tegyük el magunkat holnapra.

12

Hogyan is történhetett volna másként, mint hogy megtalálta, amikor nem kereste. A József körúti szerkesztőségben járt. Az eddigi harminc pengő helyett negyvenet kapott a hírfejért – a déli lapban rövid írás, kéthasábos szedéssel a hírek élén. Hetenként két hírfej, s szinte mellékesen, könnyen keresi. A szerkesztőségben eltöltött óra kellemes izgalom, barátságos a légkör, viszonya a munkatársakkal felületesen pajtáskodó, szépeket mondanak a külsejére és az írásaira, ma lerajzolta a festő, aki „kötetének” címlapját készítette, örült a sikerült rajznak és a pénznek. – Mit hozott a Zsófikánk? – fogadta, mint máskor is, a szerkesztő, csinos, ápolt öregúr, s a lapnál hovatovább mindenkinek „Zsófikánk” – valóban olyan rosszak az emberek? Égszakadást, földindulást kíván az emberiségnek Huber Ferencné, gusztusosán kövér házmesternéjük a Hegyalja úton, akivel azóta jó néhány baráti beszélgetése volt, alagsori lakásukban jégbe hűtött citromos, rumos teát ivott – hát a legkevésbé sem kívánatos, hogy leszakadjon a júliusi napfényben szikrázó égboltozat, maga alá temesse az emberiséget, kívánatos csak az élet; így, úgy, akárhogyan, de élni! Valamikor érezte már, hogy boldog, és ugyanakkor letaglózza a boldogtalanság. Egy párizsi kávéházban levelet olvasott, sírt és abszintot rendelt. A pincér arcára is emlékezett. A József körút nem a Boulevard Raspail, ahová egy verőfényes nyári reggelen időnként a távoli tenger szagát hozta a futkározó szél, s egy szemközt jövő festőmappás, szakállas úriember tanulmány tárgyává tette, pontosan tenyerébe illeszkedik-e mellének gömbölyűsége, azután haladt tovább egykedvűen, ő pedig dermedtségében hiába kereste a megfelelő francia gorombaságokat, csupán később jutottak eszébe. A József körút korántsem a Boulevard Raspail, hangulata azonban kísért, a férfiak ugyan nem vetemednek tettlegességre, de alaposan megnézik, s ha fejét fölvetve látszólag messzire néz, a pillantásokat számon tartja, elraktározza, s részben meghatározza hangulatát, mint a napsütés, a sima haját megmozgató könnyű szél. A bánat talán csak nem tart a sírig? Ismét szabad ember, senki nem üti ki kezéből a poharat. Az Emke kávéházba ment, s azonnal észrevette a terem végében Andrist. Kéziratlap fölé hajolva írt. Zsófi megállt előtte.

– Mit írsz? – kérdezte. A férfi alatt reccsent a szék, ahogy hirtelen hátratámaszkodott. – Kezedet csókolom, Zsófi – mondta, s csak azután állt fel. – Hogy vagy? Leülsz? – Választ nem kapott. – Ha vársz valakit… – Pósa bácsival van randevúm, de egy pillanatra leülhetek. – Parancsolj. Pósa Lajos 1917-ben halt meg. Mit fogyasztasz? – Abszintot. Andris intett a pincérnek, feketekávét kért. Összerakta kéziratlapjait. Zsófi a kezét nézte, a hosszú, enervált ujjak ügyetlen kapkodását. Ideges. Az arca gyűrött, s a világoskék inge is. – Pompás színben vagy, Zsófi. Nagyanyád egészséges? Zsófi ellökte a poharát. – Te hülye! – kiáltotta. – Csöndesebben… Csillapítón megérintette a kezét, de máris elvonta, Zsófi utánakapott, a markában szorította, míg zagyván beszélt. – Abszintot kértem, mit képzelsz, még mindig parancsolhatsz nekem? Tudd meg, hogy azóta egyfolytában iszom. Nagymama tanácskozott az orvossal, elvonókúrára küldenek. Nálam ilyen reakciót vált ki a szerelmi bánat. Hát te? Kiheverted örök szerelmedet? Úgy festesz, mintha a Tabarin-ben töltötted volna az éjszakát. Ne hallgass! Mi van veled? – Semmi. Zsófikám, ide néznek az emberek. – Engem néznek, nem téged. – A „Zsófikám” megnyugtatta, semmi nem változott. – Meg kell mondanod, hogy mi történt. Az egész városban kerestelek. – Andris patetikusan megremegő hangját utánozta: – Nem szeretsz már? Kurta, vakkantó kis nevetésére a férfi is elmosolyodott.

– Ezt ugyebár a Sefcsik Rózsi masamódja kérdezte? – Mindegy. Felelj, légy szíves, mert… – Nehogy verekedj! Szeretlek, Zsófikám. Mint galamb a tiszta búzát. Mint atya a gyermekét. Mint Rómeó az ő Júliáját. – Megrándult a szája, a szeme szaporán rebbent. – Szeretlek. Neked köszönhetem, hogy volt néhány szép hónap az életemben. Majdnem egy esztendő boldogság… rengeteg idő. Nagyanyádnak kézcsókom. – Ne búcsúzz, még maradok. Mondd, beteg vagy? – Dehogy. – A tüdőd? Kiújult a tüdőbajod? – Egészséges vagyok. – Hát akkor… – Kihűl a kávéd. Zsófi a kávéját kavargatta. Sírt, halkan, szipákolva. – Add ide a zsebkendődet. – Parancsolj, Zsófikám, hát érdemes miattam… – Két féldeci konyakot rendelt. Sokáig szó nélkül cigarettáztak, azután azt mondta a férfi: – Mikor beléptél a Japán kávéházba, három dupla konyakot ittam, ezt mintha már említettem volna. Most nem áll módomban. Kidobtak az állásomból. – Hogyan… mikor… – Zsófika úrnő írja az újságot, de nem olvassa. Aznap, mikor életbe lépett a zsidótörvény. Derék szerkesztőm úgy megijedt, hogy elkezdett cikkemet sem diktálhattam végig. Büszke lehetsz rám, Magyarországon az első voltam… – Miért nem tudhattam erről? – Az én elgondolásom… – Hol laksz?

– Attilánál. – Attila albérlő. Most már engedelmesen felelgetett a férfi. – Egy kis kifli formájú kanapén alszom. Amikor Attila elmegy, hallgatom a szomszédban ordítozó főbérlőnőt, hogy egy személynek adta ki a szobáját. Hamarosan találok jobb megoldást. – Megyünk – mondta Zsófi, és felállt. – Fizess! – Csak a kávémat, Zsófikám. – Az utcán így szólt: – Egy darabon elkísérlek, ha megengeded. – Hazajössz velem. – Igenis. A villamos peronjának vaskorlátján könyököltek egymás mellett. Andris a lehetőségeiről beszélt. Fixfizetéses állásról szó sem lehet, de egy ismerőse, regényes, félponyva életrajzok írója, a napokban érdeklődött, vállalná-e albérletben Rigó Jancsi cigányprímás életregényének megírását. A honoráriumon megosztoznak. – Régi vágyam cigányprímásokról regényt írni! – Hasonló munka, ha utánajár, mindig akad, meglehet, több pénzt keres majd, mint a szennylapjánál, éppen csak a pillanatnyi helyzet tűnik aggasztónak. – Az öcséd tudja? – Az öcsém nősül. Új lakásba költözik. Vidékről megérkezett a menyasszony és a jövendőbeli anyósa, most rendezkednek. Iszonyú ízléstelen szalonja is lesz az öcsémnek. ígérd meg, Zsófi, hogy a rózsadombi villádban sem rendezel be szalont szaténhuzatú karosszékekkel. – Szatén?! – Olyasmi. Ötven pengőt nélkülözhetett az öcsém. – Úgy kell neked, ha az öcsédhez mész, engem meg elkerülsz.

– Az elgondolásom az volt – engedd befejezni, hogy az állástalanságom valószínűleg csak kezdete egy folyamatnak. A zsidótörvény elindította a lavinát… – Az előbb még pillanatnyi helyzetről beszéltél. – Igen? Az elgondolásom, és ez nem változott, bármilyen öröm és megtiszteltetés, hogy ismét együtt utazok veled a villamoson, az elgondolásom, hogy ne kösd hozzám a sorsodat. Magadnak ártasz vele… – Leszállunk. Szótlanul és lassan mentek fölfelé a Hegyalja úton. Zsófi ideges volt, repítette volna a cselekvés vágya. Nem sejtette, mit kell tennie, de bízott hirtelen fakadó ötleteiben. A módszeres cselekvés nála rendszerint zsákutcába vezet, helyesnek bizonyul az, amit a pillanat sugall. Nem volt oka megbánni, hogy tíz esztendővel ezelőtt puszta szeszélyből doktor Kolbay Mihály vidéki orvost választotta türelmetlen lányságának felszabadítójául, s azt sem, hogy férjét, doktor Kolbay Mihályt előzetes megfontolás és búcsú nélkül magára hagyta a bécsi hónapos szobában. Lám, az Emkében is űzte az emlékezés egy párizsi kávéházra, atyaisten, milyen szerelmes volt! Az öregasszony a maga nyájasan méltóságteljes modorában üdvözölte Andrist, míg a szoba és fürdőszoba között szélvészként közlekedő Zsófi átöltözött. Az imént járt itt Lajcsi unokája, mondta, csalódott volt, hogy Zsófit nem találja, a korkülönbség ellenére nagy a barátság közöttük – maga után is érdeklődött, kedves fiam. – Zsófi, háziruhában, nagyanyja karosszékének támlájára ült, de máris felpattant. – Azonnal jövök. A házmesterné alagsori lakásába vezető lépcsőfokon megbotlott, s bezuhant a konyhába. A csinos kövér asszony égnek emelte vállig csupasz karját. – Szent isten, Zsófika, magától nyavalyatörést kap az ember! Mi szél hozta ide? Üljön már le, rövid a nyakam, aztán mindig fölfelé nyújtogatom magára. – Bözsi drága – szólt Zsófi –, maga ismerős a környéken, nem tud egy kiadó szobát?

– Elköltözik? – Dehogy. Pálos András… Andrisnak kell. – Meggyógyult? – Meggyógyult. Az asszony jóindulatú, gödröcskés arca merő kíváncsiság volt. – Hajtson le egy pohárka rumot, látom kijött a formájából. Nem faggatom, az én nevem pofa be, de arra a fejemet teszem, hogy baj van a fiatalúrral. Igazat mondok? – Igazat, Bözsikém. – Ha az Isten az én imádságomra hallgat, rakásra döglik mind, aki a bajt keveri, meg az anyjuk is, aki világra hozta őket. Az első emeleti Beteghéktől még a tavasszal elment a lakó. – Kik azok? – Rendes népség. Kolozsvárról repatriáltak tizenkilencben, azután most is egyre Kolozsvárt siratják. Amúgy szolid, csöndes lakók. – Talán elfogultak… – Lehetséges. A fiatalúr közölje a származását. Nem szégyen az! Ha annak veszik, le vannak szarvasbőrrel takarva. A lépcsőházban balra. Nagymama kávét főzött, békésen feketéznek. Andris azonnal menjen föl az emeletre Beteghékhez, érdeklődjön a kiadó szoba felől. – Rendes népek. Megmondod, hogy zsidó vagy. Nem szégyen az! – szajkózta Huberné szavait, majd már saját kiáltó hangján: – Mire vársz? Adj előleget. Nagymamától elfogadhatod. Ha most ellenkezel, engem többé nem látsz. Nagymama! Szóljon valamit! Az öregasszony tétován mondta: – Hogy itt a házban… talán meggondolandó…

– Nagymama! Czell Domokosné komótosan nyitogatta a táskája zárját. – Hiszen nincs benne semmi, igazsága van az unokámnak. – Ötvenpengőst nyújtott Andrisnak. – A büszkeségét tegye félre, kedves fiam, jobb időkre. Kölcsönpénz, majd megadja. Mit is akartam… alkudjon a szoba árából. A férfi zsebébe gyűrte a pénzt, Zsófi unszolására kelletlenül indult, az előszobában halkan nyöszörgött: – Jaj, mamám, vegyél ki… – Menj már! Betegh Károlyt nem érdekelte a lakójuk vallása. Délután Andris elhozta bőröndjét, volt benne két fehér porcelánnadrág, télikabát és fehér selyemkendő, néhány könyv, albérlő nem cipel magával felesleges terhet, két Van Goghreprodukció és nagy köteg kézirat, kockás füzetek, s egy plédben, spárgával átkötve ágynemű. Az öregasszony határozott kívánságára Zsófi nem kísérte föl az emeletre. – Egyszer és mindenkorra megtiltom, lelkem – mondta. Este megjelent Gulyás Ernő, borostásan, halk szipákolásától hovatovább meg kell bolondulni, és Kun Attila egy üveg borral a hóna alatt, s mert elegáns, kellemes, olykor szellemes ember, a gumiarc-produkció elképesztő hatása változatlan. A délelőtt készült rajz Zsófi hálószekrényén volt, távozáskor Andris kijelentette: – Fölviszem. – Jó Zsófi hallotta a lépcsőházi búcsúzkodást. – A háziasszony vigasztalhatatlan – mondta Kun Attila –, rajongott érted, Hosszú. Proponáltam, hogy tehet neked egy szívességet. – Eredj a pokolba.

MÁSODIK RÉSZ

1

A Hegyalja úti ház első emeleti főbérlője, Betegh Károly, valamint családja hűvös és szívélyes viszonyban volt az albérlő Pálos Andrással, közel négy esztendeje. A házaspár szolid életvitelének, kimért magatartásának pontos mása az albérlőé, érintkezésük nélkülözte a meghittségét. A két férfi időnként összetalálkozott a nagy, négyszögletes előszobában – a kislányok tanulószobája –, s óvatosan kicserélték információjukat a politikai és háborús helyzetről. Erre is csupán akkor került sor, mikor Betegh Károly, a Földművelési Minisztérium osztályvezetője, több ízben tapasztalta az albérlő feltétlen korrektségét, Pálos András pedig tisztázta a főbérlő antifasiszta meggyőződését. Az 1942. év kora őszén váratlan légiriadó összegyűjtötte a Hegyalja úti ház lakóit a légvédelmi pincében. Nagy helyiség volt ez, s mint kiderült, a lakók közül többen, így az első emeleti hegyes orrú, fakósárga hajú méltóságos asszony és a második emeleten lakó háziúrék ágyakkal és karosszékekkel berendezkedtek már az óvóhelyen, a nagy hodály jó részét lefoglalva maguknak. Zsófi az első bombák ledobása után futva, lihegve érkezett Pestről, nagyanyja a kapuban várta, és terelte az óvóhelyre. Andris közvetlenül utánuk jött, egyenesen a fürdőkádból, hátrakefélt haja vizesen fénylett. Az öregasszony szétnézett – a méltóságos asszony körül székek batyukkal és táskákkal. A házmesternéhez fordult: – Van itt valami ülőalkalmatosság, Huberné? – Hogyne volna! – A terebélyes asszonyság intett a megpakolt székek felé. – A berendezéshez tartozik. – Czell Domokosné a házaspárhoz lépett. – A táskák jó helyen lesznek a földön is. Szeretnék leülni az unokámmal. A hegyes orrú asszony, Komáromi Vince császár és királyi kamarás neje, éles hangon felelt: – A táskákban értékes holmi van, kérem! – S nem mozdult sem ő, sem zömök, ősz hajú férje. – Az engem nem érdekel. Zsófi megragadta az egyik táskát, és a földre huppantotta.

– Mit képzel! – visította az asszony. Akkor odalépett Betegh Károly. – Ne fáradjon, majd én. – Két szék felszabadult. Megérintette András karját. – Jöjjön, Pálos úr, szorítunk egy kis helyet. Betegh Károly vagyok – hajolt meg az öregasszony és Zsófi előtt. – Gondolom, néhányszor még összetalálkozunk itt. A fakó nő méltatlankodva suttogott férjének, s majd emeltebb hangon, inkább a közelben ülőkhöz intézve a szót: – A zsidó lakójuk… – Senki sem felelt, a tizennégy, jobbára idős ember közönyös tanúja volt a jelenetnek. Az arcokon inkább az látszott, hogy sérelmesnek érzik a bombatámadást és méltatlannak a pincében tartózkodást. Az egyik sarokban helyezkedett el a Betegh család, kis kanapén Andris a két csöndes, megilletődött kislány között, s velük szemben Czell Domokosné merev-egyenesen és az unokája. A pince távoli mélyében a háziúrék, két férfi és egy valószínűtlenül sovány, halálfejű asszony, szemürege mintha üres lett volna. Csönd volt, Beteghné nyugtatgatta a robbanás zajára megrettenő kislányait, a kövér Huberné öblös karosszékben terpeszkedve, vaskos megjegyzésekkel illette a gyalázatosakat, akik a bajt hozták Magyarországra, s az ember törhette a fejét, vajon a németeket vagy a bombázókat szidalmazza-e oly ádázul. Három cselédlány az előtérben elhelyezkedett fürdőkád szélén ülve kuncogott, nevetgélt és sikongott. Úgy tűnt, hogy a lakók nem ismerik egymást. A Hegyalja úti házban elzárkózva éltek az emberek. Amikor két nap múlva ismét összetalálkoztak a pincében, mindenki elfoglalta régi helyét. Pálos András Beteghék kis kanapéján fekete-fehér igen-nemet játszott a kislányokkal, a Czell lakásból lekerült az óvóhelyre egy ócska karosszék, Zsófi szvettert kötött. Ekkor már elevenebb volt a hangulat, az első emeleti Komáromi Vince császár és királyi kamarás fölött lakó Pongrácz Bertalan csipkegyáros bemutatkozott Czell Domokosnénak, s hosszú termetű, mormolva imádkozó feleségével együtt a közelükben töltötte a lassan múló órákat. Betegh Károly odafönt azt mondta albérlőjének: – Komáromiak veszedelmes emberek, úgy tudom, régi tagjai a nyilaskeresztes pártnak. A leghitványabb fajta – s főhajtással máris búcsúzott. Egy másik alkalommal megkérdezte:

– Ön nem kapott behívót munkaszolgálatra? – Negyven nyarán egy hétig voltam Pilisszentivánon, azután hazaküldtek. – Erről tudok. Most úgy hallom, sok… soknak kézbesítenek behívót. – Mindennap várom. – Igyekezzen kibújni alóla. Amint hallom, Ukrajnában igen rossz a helyzet. A tisztikar és a keretlegénység egy része nyilas érzelmű. Nagybaconi Nagy Vilmos derék katona, de tehetetlen. A dolgok elfajulnak. Az ember ma már szégyelli, hogy magyar. Ajánlom magam – mondta sietve, könnyed fejhajtással. – Ajánlom magam – s Pálos András is meghajolt, kissé féloldalasan. A lakásban csönd volt, nem hallatszott hangos szó. A férfi – kellemes arcú, pakompartos – reggel hivatalába ment, a két kislány iskolába, a bájosan hervadó, finom alkatú asszony a lakásban és a konyhában tevékenykedett, s ha szót váltott az albérlővel, a mondat második felében már teljes bizonysággal várni lehetett Kolozsvár említését. Pálos András tudta, hogy a Lepage könyvkereskedésbe ha nem is könyvet válogatni vagy olvasni, de kaszinózni gyülekeztek déltájt a városi urak, s a Hintz-patikába egy pohárka likőrre, szép az alkonyati andalgás a sétatéri tó kerül és a Fellegvárban, vasárnapi kirándulás a Donát úti árnyékos Szamos-partra, flekkensütés a Bükkben, a Hóján, s hogy a Torda felől érkező utasnak a Feleki-tetőről tündérszép látvány a völgybe ágyazott, kivilágított városkép. – Nagybátyám, szindi földbirtokos, négylovas hintóján ereszkedtünk le a tordai hasadékba, mögöttünk szekéren cigánybanda húzta a nótákat, s világított a hold… – Kolozsvár ismét magyar – mondta Andris –, nagyságos asszonyék visszatérhetnének. – Erdélyt elárasztotta a csürhe – felelte az asszony. – Ott mi nem lelnénk fel a régit, Pálos úr. No persze, a fájdalmasan nélkülözött, elvesztett fiatalságot sem. Az asszony kötényben, bekötött fejjel, olykor halkan énekelve – ,,Vannak utcák, vannak házak, amelyekben sosem járok” mindig ugyanezt a dalt – takarított, Andris behúzódott a szobájába. Írt, egy ceruzacsonkkal, tetűbetűkkel, fél ív papírlapokra. Rigó Jancsi

cigányprímás regényes életrajzáért megbízójától annak idején felvette a fele honoráriumot, s rendelésre elkészült Vámbéry Ármin Ázsia-kutató tudós izgalmas életregényével, a megbízó ekkor már többszöri sürgetésre, kis részletekben fizetett. Florenc kávéházi ismerősei neve alatt német háborús regényeket fordított, szenvtelen arccal gépbe diktálta Zsófinak a dicsőséges hitleri hadsereg diadalútját a leigázott Európán át a Szovjetunió belseje felé. – Hoztam egy kevés pénzt – mondta Zsófinak, s mert a pénz valóban kevés volt, félszegen álldogált. – Annyi baj legyen – felelte az asszony –, a legjobbkor jön. Azután mind nehezebben talált munkát. Éjszaka olvasott, és egyre későbben ébredt. Ebéd után átsétált Pestre az Otthon, írók és Hírlapírók Körébe és a Japán kávéházba, a maga tartózkodó módján puhatolózott munkalehetőség után. Szép számmal akadt nála élelmesebb; az erőszakosak és éhesek elől visszavonult – özvegy doktor Czell Domokosné főztje tápláló volt és kielégítő. Az Otthon kör termeiben lézengve – mindenütt izgatottan politizáló csoportok, olykor kínos helyzet a kurzuslapok munkatársai és a megfélemlített, állástalan hírlapírók között –, tíz parti kaszinóra invitálta az öreg, kamaszképű író. – Két pengő egy játszma! – A hangja is mint a csecsemőgügyögés. A játék végén Pálos András megkapta a húsz pengőt, majd ráeszmélt, hogy az öreg író szándékosan és gyermekded fifikával veszít; többé nem ült le vele a kártyaasztalhoz. Benézett a tapétaajtóval hangszigetelt szobába, s néhány pengőt kockáztatott chemin de feren, állva, a nagypénzűek háta mögött. Kis nyereséggel visszavonult, és ismét gyalog hazasétált a Hegyalja útra. – Hoztam egy kevés pénzt – mondta Zsófinak. Rászokott a pipára, olcsóbb, mint a cigaretta. Ha Zsófi írt, egy karosszékben ülve olvasott. Zsófinak szüksége volt a férfi fizikai jelenlétére délelőtt, délután és este, egy idő óta mégis ellentétes hangulatok zűrzavarában tévelygett. Előfordult, hogy Andris ebédidőben még nem mutatkozott, ekkor türelmetlenségében az utcáról felfütyült; nagyanyja szokatlan szigorral megtiltotta, hogy Andrist felkeresse Beteghéknél. Az ablakban megjelent a férfi pizsamában, mindig nagy műgonddal hátrafésült haja borzas. – Azonnal jövök! – Mire kopogott, Zsófiban felforrt a düh. Sorolta magában: nyolckor kelt, kitakarított és felkefélte a szobáját, megfürdött, asztalhoz ült, órák óta ír, atyaisten, mennyi mindent összeír! A déli lap kedves öreg szerkesztője újabban sokfelé küldi, riport, interjú, a belső munkatársak féltékenyek „Zsófikánkra” – és miért csinálja? A családért és Andrisért. – Újabban délig alszol?

– Hát mit csináljak? – Tudom is én… Háborgása elalszik, de nem szívódik fel, alattomosan visszatér. Ködtől nedves október végi reggel, hosszú villamosutazás az Illatos úti Állategészségügyi Telepre, két kóbor kutya kivégzésén vesz részt. Hazatérve nagyanyját és Andrist a rádió mellett találta; az öregasszony hallása kissé romlott, fülét a készülékhez tapasztotta, s helyzetén unokája robajos belépésekor sem változtatott. Zsófi kiabált: – … Ebben a hónapban százhuszonöt kutyát vittek be. Az igazgató, kedves ember, mesélte, hogy faj kutyákra akad vevő, a többit bizonyos idő után kiirtják. Bunkózás, lövéssel való irtás és villamosszék! Válogatott a ketrecekben, ezt sem, azt sem, csúnya, beteg állatok… Kis sárga kutyát végül is kivettek a ketrecből, jött velünk, virgoncan. Egy szobában nedves fal, ketrecszerű alkotmány, az asztalon elektromos készülék, Wuppertaler Elektromotors… – Persze, német – szólt csöndesen Andris. – … Mint egy bádogtepsi, alján recés talapzat szódás vízzel, a kutya nyakára sárgaréz nyakörv, szegényke, talán sétálni viszik!… Bekapcsolták az áramot, valami kattant, a kis sárga kutya teste megcsuklott, négy lába elterült, atyaisten, nagymama, nem tehetek róla, sikoltottam… Nézett egyikről a másikra. Hallgattak. S ő még zaklatottan az élménytől, folytatta volna: – Egy vad fekete állatot bunkózással… – Érdekes – mondta tétován az öregasszony. – Az imént – kezdte Andris, és ügyetlenül, a dohányt szerteszórva pipáját tömködte – az angol rádió német nyelvű adásában szintén érdekes közleményt hallottunk. A lengyelországi Auschwitz melletti Birkenau nevű helység koncentrációs táborában négy krematóriumot szereltek fel, s mellettük a fürdők, ahol gázzal pusztítják el naponta az emberek tízezreit, nőket és gyermekeket – remegett a szája széle. – A kutyáid e pillanatban, ne haragudj… Zsófit mintha leforrázták volna; ahogy fülébe visszacsengett előbbi lelkendező,

drámai beszámolója, nevetségesnek érezte magát, ezért Andrist okolta, s gyomrából a torkába, onnan fejébe szállt a gyűlölködő harag. Állt leeresztett karral. Mielőtt megszólalhatott volna, nagyanyja halkan mondta: – Öltözz át, lelkem, rád melegszik a kabát. Zsófi estig halogatta a riport megírását, s kelletlenül kezdett hozzá. Andris a karosszékben olvasott, ernyedt keze gyengéden, mint becses jószággal bánt a könyvvel. A nagy drámai élmény száraz beszámolóvá szürkült, szegény kis sárga kutya! A pipa és Zsófi cigarettája vaskos ködbe borította a szobát. Az öregasszony benyitott. – Vágni lehet a füstöt – szólt. – Szellőztess, te lány! – Ne szekírozzon még nagymama is! Még nagymama is. A férfi mintha nem hallaná, olvasott tovább. Egy idő óta fekete keretes szemüveget viselt, szabályos és gőgös arca némileg megváltozott, s ha szemüveg nélkül szép volt, mint egy dán isten, szemüveggel komoly és töprengő, mint egy dán tudós, mikroszkópja lencséjén át kutatva a sok ezerszeresére megnövekedett jelenség boszorkányos kavargását. Zsófi előtt az asztalon üveglombikban feketekávé maradéka, meggyújtotta a spirituszégő kanócát. A cukortartó Andris mellett volt a virágállványon, érte ment, és kissé zajosan tette az asztalra. Andris kezében a könyv, és hosszú ideje nem lapoz. Idegesen lecsapta a tollat. – Megsértődtél? – Ugyan. Miért? – Tudod jól, mégis bosszantasz. – Mostanában elég gyakran bosszantalak. Nem szándékosan, bocsáss meg. Ez másként hangzott, mint nemrégen még a reszketeg és patetikus: Meg tudsz te nekem bocsátani? A különbség ütésként érte, kijózanodott. Panaszosan mondta: – Türelmesebb lehetnél. Ideges vagyok. – Úgy van, egy idő óta a szokottnál idegesebb vagy. Nem tételezem fel rólad, hogy összefügg az én kereseti lehetőségem ideiglenes…

Zsófi kiáltott: – Ne, Andris, ne! – Rohanva ment a karosszékhez, a férfi vállába markolt. Az nem mozdult. – Látod, felizgatlak. Okosabb volna, ha elköltöznék. Zsófi sírt. – Abban a pillanatban leugrok a negyedik emeletről. Vadul ölelte a férfit, s az is magához szorította, egyre erősebben. Halkan mondta: – Igaz is, hová mennék? Szegény Zsófika úrnő, ha már vállaltad, végig kell csinálnod. Ne félj, másként lesz egyszer. Veszek neked bundát, briliáns fülbevalót… – Nincs is kifúrva a fülem. A békét szentesítették lágyan hullatott, majd egyre tüzesebb csókok, s Andris suttogott: – Nagymamád vasárnap kirándul? – Igen, Lenke nénivel. – Lejövök… – Persze. Az éjszakai sötétben, amikor a redőny hasadékain át végigpásztázták szobáját a gépkocsik reflektorai, számadás önmagával. Mintha üvegből volna, az üveg alatt pontosan megrajzolt ábrái az érzelmeknek, és Andris minden egyes ábra jelentését ismeri. – Van benned valami alantas – mondta Miska, a volt férje. Ez törést okozott az életében, s mint ahogy az eltört csont összeforr, de sajgásával gyógyultan is jelzi az időváltozást, rossz hangulataiban ez a régi seb is lüktetett. Jó ideje érezte, hogy türelmetlenebb Andrissal, szavait olykor kimondva máris visszaszívná – valóban összefügg Andris elapadt jövedelmével? Lehetséges. Nyöszörgött: – Fáradt vagyok! – Meddig kell ezt csinálnia? Ma már mindenkinek magától értetődő, hogy húzza az igát. Fáradt vagyok… Tagjait lazán elengedte, mintegy pihentetve, lankadtan, szelíd vértanú arcát vélte látni a sötétben. Fáradt vagyok, unatkozom, nem érdekel semmi, nem szeretek semmiféle kávéházba menni… – Valami ősrégi kuplé – s megint a fülébe döngicsélt: Fáradt vagyok, unatkozom… Most üldözőbe veszi az ostoba dallam, legalább tudná a folytatását, de mindig ez a két sor. Úgy van, lehetséges az ő magatartása és Andris munkanélkülisége között összefüggés van. Milyen szégyen, milyen megalázó! Vállalta, végigcsinálja, magától értetődik. De miért

rá hárul minden vétség? Andris ma délben belefojtotta a szót, megszégyenítette. Mintha az angol rádió csalhatatlan volna. Nincs ember, aki elhiszi azt a sok szörnyűséget. Csak Andris. És nagymama. Meg Lajcsi, Andris bizalmas barátja. Amíg ő dolgozik, sétálnak fel és alá a Hegyalja úton, s beszólnak az ablaknál: – Készen vagy? – Lajcsi óraadó tanár a Werbőczi gimnáziumban, nagymama nyugdíját azonban változatlanul Judit kapja, mert Lajcsinak „szüksége van a keresetére”. Titok, vele nem közli, csupán Andrissal. Nem szeretek semmiféle kávéházba menni…, ilyen léhaság, talán ha elkezd egy másik dallamot, megszabadul tőle! Senkinek sem vagyok fontos, bár megdöglenék – de ugyanakkor érezte, hogy forrón áramlik feléje a szeretet, a szerelem, s frissen bal oldalára hemperedett.

2

Ung megye főispánja meghívta a magyar sajtó képviselőit, hogy megismertesse velük „az isten kegyelméből ismét magyar” megyeszékhely, Ungvár háromesztendős fejlődését. A. déli lap öreg szerkesztője felolvasta a programot: utazás a MALERT szíves jóvoltából az újságírók rendelkezésére bocsátott külön repülőgépen. Félnapi tartózkodás Kassán. Este bankett Ungváron, egy éjszaka a szállodában, másnap körséta a városban, majd vissza Budapestre. – Zsófikánknak volna kedve repülni? – Hogyne! Ketten enyhén tiltakoztak, a megerőltető kirándulás nem nőnek való, s savanyú arcok fogadták a szerkesztő döntését: – Mi a legszebb nemmel képviseltetjük magunkat. Andris néma tanúja volt Zsófi készülődésének. Lajcsi felhozta az anyja elegáns fekete lakkbőröndjét, a csomagolásnál Judit is jelen volt. – A téli kosztümödben utazz, bogaram. Két ingblúzt vigyél. A bankettre a zsorzsett kisestélyi ruhádat. – Az öregasszony nyugtalankodott: – Aztán hogyan tudom meg, hogy épségben megérkeztél? Táviratozz, te lány. – Fölösleges – mondta Lajcsi –, ha lezuhan, bemondja a rádió. Bosszantó, hogy Andris hallgat, mintha ellenezné az útját. Rossz néven veszi, hogy tőle független élete is van, neki ellenszenves környezetben, de tud jobb megoldást? Milyen öröm, hogy két napra kiszabadul – Andris szótlansága miatt most úgy érezte – az otthon nyomasztó légköréből; egyszerre terhes volt nagyanyja aggódása, Judit buzgalma, Lajcsi cinizmusa. Hagyjátok, hogy lélegzetet vegyek, hagyjatok élni! A budaörsi repülőtéren mintha friss levegőt szippantana a MALERT különgépe felé menet, megint egyszer külföldre utazik, ismeretlen földrészre, egyedül,

szabad emberként, s ha csupán Ungvárra, hát legyen Ungvár! Tizenhat férfi serénykedett, hogy ki vigye kis lakkbőröndjét, néhány közülük ismerős, mások bemutatkoztak. Késő őszi, borongós idő, szél söpörte végig az üres repülőteret – a távoli hangár előtt állt két gép –, alacsonyan lógó szürke esőfelhők. – Rázós utunk lesz – mondta egy idős rendőri riporter, s karonfogta Zsófit. – Repült már? – Soha. – Fél? Zsófi nevetve, kiáltó hangján mondta: – Semmitől a világon! – Nono – intette az újságíró –, ennyi jóképű fiatalember között ajánlatos az óvatosság. A vezetőfülke mögött kisebb térség, itt négyen helyezkedtek el, a többiek a nagyobb helyiségben. Vidám társaság volt, s a gép még földön gurult, amikor kezdődött a jövés-menés a két szakasz között, s csupán a kis billegésről, zökkenésről lehetett észrevenni, hogy már a levegőben vannak. Az idős rendőri riporter, Kalamár Ferenc – szólítson magácska is Feri bátyámnak! – kioktatta Zsófit a repülés technikai, fizikai és lelki mozzanatairól, s figyelmébe ajánlotta a papírzacskót. Zsófi szomszédja elegáns, monoklis fiatal színházi kritikus. – Hogy kerül közénk? – kérdezte Zsófi. – Kémeim jelentették, hogy maga is jelen lesz… – „Feri bátyám” mellett középmagas férfi, az egyik reggeli lap neves sportrovatvezetője, Gulácsi István, újságjába temetkezett, s mintha észre sem venné a járkálást, társaságuk egyetlen női tagját sem. A monoklist szemmel láthatólag sérti, hogy a színfalak mögött elsajátított szellemeskedését Gulácsi figyelemre sem méltatja. A hallgatag útitárs, arca energikus, sűrű, az orr fölött összeérő szemöldök alatt sötét szempár, olvas, s az újság széléről letépett papírdarabkát forgat a szájában, rágyújtás előtt az összerágott papírt a hamutartóba dobja. Valahányszor cigarettát vesz elő, az öreg újságíró tűzzel szolgál: Parancsolj, kérlek alássan, s nem zavarja, hogy nincs érte köszönöm. Zsófinak magyaráz: az alant kuporgó játékházak Hatvan, majd Gyöngyös. A Mátra vonulata fölött zökken a gép, hintázik a levegőben; dűlőúton vagyunk – mondja a bennfentes riporter, s a gép ereszkedik lefelé.

Mise a kassai dómban. A férfiak letérdelnek, Zsófi áll, mellette valaki mormol, Gulácsi István. – Remélem, nem kell megvárnunk, míg valamennyi kollégánk a gyóntatószékhez járul? Zsófi is suttogott: – Á, nincs bűnük. Olyan jámborak. – Gondolja? – Nem gondolom. Az orgonaszó elhallgat, a miséző pap megfordul, kitárja a karját. – Protestánsoknak kötelező megvárni a szertartás végét? – Tudtommal nincs ilyen szabály. A férfi megérintette a karját, odakint a permetező esőben a kapubejárat alá húzódtak. Templomot építeni Európában a franciák és az olaszok tudnak, mondta Gulácsi. A római Szent Péter-bazilika és a párizsi Notre Dame hatásos elhelyezkedésével is lenyűgöző, monumentalitásukat fokozza a szépen kiképzett térség. A németek pályaudvar közelébe építették a kölni dómot, vagy fordítva, a dóm mellé a pályaudvart, mindegy – mindenképpen nyomasztó kőrengeteg. Ismeri Zsófi a velencei Frari-templomot? Ha vastag cipőtalpakon kopogó turisták nem zavarják, itt valódi áhítatot érzett, Tizian oltárképe közelebb hozza Istent. Zsófi nem járt Rómában, sem Velencében, noha régen tervez egy földközi-tengeri utat, a Notre Dame-ot azonban jól ismeri, közelében lakott a Rue des Bernardins-en – a férfi alig észrevehető szájmozgását figyelte –, megint papírt rágcsál? – Egyedül élt Párizsban? – A volt férjemmel. – És most? – Mi van most?

– Kivel él? – A nagymamával. Gulácsi elmosolyodott. – Nagyon kedves… Ez minden? Nincs senkije? Kísértette a válasz: – Nincs! – Ahogy annak idején megtagadta Miskát, volt férjét, s nem is egyszer, hirtelen támadt hevületében, könnyű szívvel, de hát ragaszkodott Miskához? Az arca is elmosódott, míg Andrisé szinte kézzel érinthető, és olyan szenvedő, amilyennek a valóságban soha nem látta. Atyaisten, mi vár Andrisra? Mégis kitérő választ adott. – Miért érdekli? – Erre a két napra lefoglalnám magamnak. Derék barátaink untatnak, Kassa és Ungvár nem bővelkedik látnivalóban, a repülés sem újdonság… – Mégis eljött. – Negyvennyolc órai kikapcsolódás. Otthon négy komisz kölyök zajong, láthatja, veszélytelen ember vagyok. Megázik. Kezét Zsófi vállára tette, közelebb vonta magához. A sűrű szemöldök alatt a barna szempár vallat és sürget. Négy gyerek, enyhe csalódás és biztonság. Tagjaiban kis, vidám izgalom zsibongott. A templomból kifelé jöttek a hívők, s útitársaik is csoportosan. – Szívesen megszöktetném ezektől – mondta a férfi. Zsófi kiáltott: – Azt már nem! Ebéd előtt soha nem szököm senkivel. A Schalk-házban ünnepi asztal, néhány fekete ruhás városi úr, elfogódottan koccintgatnak az újságírókkal, s tapogatóznak, hogyan szólítsák Zsófit? Művésznő, mondja különrepülőgépük pilótája, egyik kassai újság szerkesztője „kolleginának” nevezi, az idős bennfentes riporter „Zsófikánk”-at mond, s van, aki nagyságos asszonyt. A hosszan tartó unalmas ebédnek a pilóta vet véget: indulás, még szétnéznek a városban.

– Indulás, művésznő – mondta Gulácsi István –, ha csak nem akarunk lemaradni. – Nem akarunk. Késő délután a repülőgépen elhelyezkedésük annyiban változott, hogy Kalamár, a rendőri riporter a sértődött monoklis mellé ült: Zsófikánk bizonyára szívesebben nézi elvonulóban a tájat. Vén kerítő! Besötétedett, az odalent pislákoló fények mint a karácsonyfa gyertyái. A közvélemény tehát már összeboronálta Gulácsival, hát Feri bátyám menjen csak vissza a helyére. Egy cigarettaszívásnyi idő, s a gép kereke zökkenve földet ért Az ungvári repülőtéren kietlen, rossz a világítás; egész csapat sötét télikabát és nyitott esernyő közeledik feléjük. Üdvözöljük a magyar sajtó képviselőit; X. főispán úr, Y. városunk polgármestere, Z. a polgármester úr jobb keze… Ha úgy tetszik, mehetünk, amennyiben óhajtják az urak, szállodai szobáikban felfrissíthetik magukat, vacsora ugyanott, nyolc órakor – s míg vonultunk kifelé az egyre hulló, vigasztalan őszi esőben, az urak halkan tanakodtak, meglehetősen tanácstalannak látszottak. A mindentudó Kalamár Ferenc a szálloda lépcsőjén fölfelé menet közölte, hogy az ungváriak nem számítottak hölgyvendégre, feleség nélkül készültek a bankettra, s most már késő volna értesíteni az asszonyokat, mert hát a ruha meg frizura probléma – így ecsetelte neki a helyzetet a polgármester jobb keze. Negyven férfival vonult be Boér Zsófia az öreg riporter karján az ungvári szálloda különtermébe, s mindenki szemügyre vette zsorzsettruhás, nyúlánk alakját, suttogás, még halk nevetés is hangzott, a pincérek is mosolyogtak, s egy tekintélyesen pocakos, ócska frakkban, készségesen kísérte: – Ide tessék, a lámpa alá. – Gulácsi István vizsgálódva körülnézegetett, azután a zavartan mosolygó Zsófi mellé ült. – A hatás óriási – mormolta a fülébe –, földöntúli jelenség ebben a ruhában. A bankett italozással kezdődött. A hangulat fesztelenné vált. Áradt a nevetés, pityókás férfiröhej, mikor a különrepülőgép pilótája így kezdte felköszöntőjét: – Mélyen tisztelt hölgy és uraim! Pincérfiúk tálcán cigarettát és szivart hordtak körül, az öreg rendőri riporter minden alkalommal teletömte a zsebét potya cigarettával, Zsófit is biztatta: – Markoljon bele, Zsófika! – Még mit nem. Rágyújtott, az asztalra könyökölt,

hogy ne lássa a vén újságíró részeg, lila foltos arcát, nyáladzó száját s hamuval teleszórt fekete öltönyét. Egy újabb szónok a „tengerszemű hölgyre” is poharat ürített, majd: Halljuk, halljuk!, s a polgármester emelkedett szólásra. Az ezeréves, sokat szenvedett Magyarország dicsőséges fölemelkedéséről beszélt, a nagy német szövetséges baráti jobbjára támaszkodva, s felállva, lelkesen éltették a német nép hatalmas, történelmet formáló vezérét. Később az asztal rendje felbomlott, helyeket csereberéltek, csoportok alakultak, a szónoklatok alatt hallgató cigányzenekar rázendített. Zsófihoz innen is, onnan is járultak városi urak koccintásra, engem is tiszteljen meg, kis nagysád! Az én jó istenem sokáig éltesse, drága szép művésznő! S időnként már lassú körforgásba lendült a terem, lebegett feje fölött a csillár, s hallotta saját nevetését, ami rendes körülmények között édesen cseng, az ital hatására azonban féktelen és csillapíthatatlan. A fülébe egy férfihang mormol: – Hát ilyen maga? Bájos kicsi asszony, tetszik nekem. Igyunk arra, ami legtöbbet jelent nyomorult földünkön. Zsófi nevetett. – Már megtörtént. – Mire gondol? – A dicső német népre és hatalmas vezérére. – És a szerelem? Zsófi eltolta a poharát, hevesen, néhány csöpp ital a térítőre loccsant. – Erről majd egy kedvezőbb alkalommal, tisztelt úr! Most mulatunk. De ne egye meg a papírszalvétát. Beleénekelt a cigányzenébe, a közelben ülők biztatták: Halljuk! A monoklis színházi kritikus, egy véznácska fiatalemberrel karonfogva, pohárral a kezében kettőjük közé furakodott. – Kedves kollegina, én vagyok az idősebb, ha megengeded – szervusz. – Szervusz – mondta Zsófi éppen csak másodpercnyi tétovázás után. A vézna fiatalember rikkantott.

– Ez a beszéd! Velem is tessék koccintani – kezedet csókolom. Talán csak nem kell negyven férfival pertut innia? Felállt, az öreg frakkos pincér kísérte kifelé és buzgón suttogott: – A folyosón balra, nagyságos asszonyom, tisztelt művésznő… – Hallotta részeg férfiak otromba megjegyzéseit, lába mereven kopogott, s az ajtó küszöbén megbotolva három apró, futó lépéssel ért az előcsarnokba. Balra tartott, majd ismét a terem felé. Onnan mintegy hangfogóval áradt a cigányzene és belebődülő férfihangok. Indult fölfelé a lépcsőn. Elég volt. Eleget ivott. Jól érzi magát, de még egy korty – s látta magát negyven férfi között részegen, bódultan, elázva, fejében kóválygott az ilyenkor jelentkező félelem, hogy a mértéktelen ivás egyszer jóvátehetetlenül nemtelen helyzetbe sodorja. Szaladt, kettesével véve a lépcsőfokokat. így jó, a könnyű mámor, bizseregtetőn kellemes utóhatása derék vidéki emberek hódolatának és egy fülébe duruzsoló férfihangnak. Roppant elégedettséggel töltötte el saját fegyelmezettsége, lám, volt ereje idejében végét vetni a mulatságnak, ehhez mit szól, nagymama? És Andris? Gyorsan vetkőzött, ágyba bújt, a lepedő nyirkos, a párna lapos, a takarónak szappanszaga van, annyi baj legyen. Soha nem remélte, hogy az ungvári szállodában tölt egy éjszakát. Igazán tréfás. Tengerszemű hölgy. Harmincnyolc éves, nemsokára negyven, annyi baj legyen, annyi baj legyen. A feje enyhén kóvályog, de lehunyt szeme mögött szilárdan áll a szoba, tehát józan, nagyszerű! Összekuporodott a takaró alatt, az alakja nyúlánk, feszes és sima has, milyen szép… Menten elaludt, a halk kopogás álmából riasztotta. – Ki az? – A villanyszerelő. Ne tessék haragudni, valahol zárlat van. Felkapta rövid pongyoláját, futott álomtól kótyagosan, a nyitott ajtó előtt Gulácsi István állt. Becsapta az ajtót, de a férfi ügyesen odahelyezett lába akadályozta. – Maga megőrült – kiáltotta –, vagy részeg! – Egyik sem. Csöndesebben, könyörgök. – Fejét bedugta az ajtórésen. – Odalent

már az asztalt verik. Megcsömörlöttem, kultúremberre van szükségem. Nincs bennem aljas szándék, fogadjon tíz percre. – Éjszaka az ungvári szállodában nem fogadok. A férfi befelé nyomult, Zsófi hátrált, s mikor az ajtó halkan csukódott, visszaszaladt az ágyába, mellén összevonta a pongyolát, villanyt gyújtott, merevegyenesen ült. – Ha nem megy ki azonnal, olyan lármát csapok… Gulácsi az ágy végébe telepedett. – Beszélgetünk – mondta egyszerűen. – Megmutatom magának a gyerekeimet. – Közelebb nyomult, a tárcájából fényképet vett elő. – Mint az orgonasíp. Négy komisz lurkó. Zsófi önkéntelenül kezébe fogta a képet. – Milyen édesek! Gyönyörűek! – Két fiú, két kislány. Így rendeltem. Ez régi kép. Itt a gimnazista fiam, kitűnő matematikus és jövendőbeli úszóbajnok. A nagyobbik lányom… Nézték a képeket, Zsófi tartása lazult, hallották egymás lélegzetét, majd a férfi szája az arcát érintette, s meg sem rezzent, amikor a mellét ütés érte. – Csak nem fél tőlem? Láthatja, veszélytelen vagyok. Ilyen kiváló asszony… – Magához ölelte Zsófit, a száját kereste, hosszú csók volt, közben nyaka köré igazgatta az asszony karját. – Kedves… nagyon kedves – mormolta, s keze a pongyola alá csúszott. Zsófi magához tért, nagyot taszított a férfin. – Letelt a tíz perc, alászolgája, volt szerencsém. Legyen szíves úgy távozni, hogy ne legyen tanúja az egész magyar sajtó. – Szóval nem? Nyakáig húzta a takarót, s ennek védelmében mondta: – Szóval nem. Gulácsi engedelmesen felállt.

– Hát akkor kezét csókolom, szép álmokat. – Menjen már. Kulcsra zárta az ajtót, majd ágyában egészen kicsire kuporodott, leoltotta a villanyt. Vonzó férfi. Nem történt semmi, eldiskuráltak a gyerekekről. Fél három. Nos, aludjunk. Reggel a kávéházban; odakint télies szürkeség, bent kopott székek, piszkos függöny, néhány álmos morózus újságíró, az öreg rendőri riporter lehajt egy pohár rumot, macskajaj ellen az egyetlen gyógyszer, Zsófikának is ajánlja, noha friss és üde, mint egy rózsaszál. Tizenegy órakor értünk jönnek az urak, körséta a városban, addig lehet egy sort szunyókálni – Zsófi egyedül maradt Gulácsi Istvánnal, néhány asztalnál bennszülött ungváriak. – Parancsol cigarettát? – A gyufával közel hajolt Zsófi arcához. – Haragszik? – Ördögöt haragszom. – De én igen. És unom ezeket. Meneküljünk. – Jó. A térségről keskeny mellékutcába fordultak, a férfi karonfogta Zsófit. Felsétáltak a régi Várhoz, Ungváron nincs egyéb látnivaló. Szomorú, sivár város, a múltban is, ma is. – Járt már itt? – Hogyne. A mesterségem folytán sokfelé elvetődök. Európát is többször beutaztam, s valamelyest ismerem Afrika északi részét, Indiát. A várhoz vezető úton az ázott, letaposott avar alól sár cuppogott, óvatosan lépkedtek. A romok fölött szürke égbolt, a falakra vésett és firkált nevek, évszámok. A férfi úgy tett, mintha írna: – Boér Zsófiát, a szépségest, 1942 novemberében itt csókolta meg Gulácsi István – s máris átölelte, a kosztümkabát prémgallérja alól kinyúló nyakát csókolta s a száját. Zsófi nevetett, lihegve, a kezét tiltakozón fölemelte. – Elég, elég! Fázom.

Ismét karonfogva mentek lefelé. Valahol teát isznak, talán akad itt egy kevéssé látogatott cukrászda, mondta a férfi. Maga kedves asszony, kár, hogy van valakije. Zsófi kis kuncogást hallatott. – Mit nevet? – Semmi… – És a négy gyerek? Gulácsinak nincs senkije? – Teát? – álmélkodott a kiszolgálónő. – Tessék várni. – Hosszas tanácskozás a belső helyiségben, visszatért. – Hozhatok. Citromunk nincs, rum jó lesz? Macskajaj ellen a legjobb gyógyszer. Egymásra nevettek, a férfi az asztalra fektette tenyerét, s összezárta Zsófi keze fölött. – Igaza van – mondta – így jobb. A cukrászda is sivár, félhomályos, de vörösen izzó vaskályha ontja a meleget, a rumos tea is, s kellemes a beszélgetés, hosszú szünetekkel, keze az asztal fölött az összezárt tenyérben. Gulácsi szája alig észrevehetően mozog, ajkán olykor megjelenik az ázott papírdarab, s máris visszaszippantja. A négy gyerek… A kicsi lánya háromesztendős, későn kezdett beszélni, most pótolja a mulasztottakat, reggeltől estig karattyol. Ismét előkerültek a fényképek, ezúttal a feleségé is, szép, ovális arc, dülledt, merev szempár, vajon Gulácsi, míg oly kiváló eredménnyel teljesíti férji kötelezettségét, kiveszi szájából a papírt? Édesek a gyerekek, de talán menjünk… Az étteremben négyszemélyes asztalok, Kalamár Ferenc integet: – Ide, ide fenntartott hely! Hol sétáltak, Zsófika? Hiányoltuk társaságunk ékességét, de hát Pista öcsém elragadta. – Mikor lejöttem a szobámból – mondta Zsófi –, magukat már nem találtam. – Az öreg újságíró rábólintott: – No persze, persze – a monoklis színházi kritikus pedig sértődött, gunyoros mosolyával tüntetett. A repülőgépen csöndesebb társaság, mint induláskor. Két cigarettaszívásnyi idő, s a gép zuhogó esőben jó ideig Budaörs fölött kering, míg leszáll. Tócsákon át szaladnak az épületig, majd az autóbuszhoz, amely a Ferenciek teréig viszi őket. Sietős búcsúzkodás, a színházi kritikus az esőben ázva taxi után kiáltozott, végül indult a többiek után a villamosmegállóhoz. – Várjon a kapu alatt – mondta Gulácsi –, míg taxit szerzek. Hazakísérem. Még mit nem! Zsófi erélyesen elutasította, az autóbusz a házuk előtt áll meg, isten vele.

– Akkor felültetem az autóbuszra. – Jó. A férfi megint karonfogta, s ahogy mentek át a szakadó esőben, Zsófi elérzékenyült. Vonzó férfi. Ahelyett, hogy sietne a négy gyerekéhez… nélküle Feri bátyámra utaltan tölthette volna a két napot. És nem történt semmi. Néhány csók elenyészik az időben, nyomtalanul, viszontlátásról nincs szó, isten vele. Nagyanyja szobájába érve lecsapta a kis lakktáskát, kiáltott: – Adjon isten, nagymama! Szervusz, Andriskám! Pálos András örvendező arccal sietett feléje, lesegítette ázott kabátját. – Jól mulattál? – Na!

3

Andrist Beteghéknél kereste az öccse, dr. Pálos Béla, s mert ott nem találta, becsöngetett Czellékhez. Az öregasszony szívesen fogadta, Zsófi ellenséges érzéssel; az orvos mintha elégedetlen volna bátyja választásával, mindig fönntartott bizonyos távolságot, Zsófi viszonzásként egyszerűen keresztülnézett rajta. – Az öcsém vallásos kispolgár – mondta Andris. – Szorgalmas látogatója az újpesti zsinagógának, s ez előnyös a praxisa szempontjából. Egyébként derék fiú. – Derék! Négyszobás lakás Újpesten, tekintélyes hozomány a feleségével, s nagy ritkán ötven pengővel támogatja Andrist, dugva, a felesége háta mögött! Mégis, vendég. Szemmel láthatólag meglepi nagymama jelenléte, magatartása tiszteletteljes, kissé mintha meg is zavarná roppant öntudatában a mintegy unokája mentorául a szobában tartózkodó tekintélyes külsejű öregasszony. – Behívót kaptam – mondta –, két nap múlva kell jelentkeznem. – Úgy. Andris két kezét egymáshoz illesztette, gondosan, hogy ujjai milliméternyi pontossággal összeérjenek. Szerencse, folytatta az öccse, hogy éppen elkészült az új síruhája és a bakancsa, így az esetleges kemény telet is átvészeli, mert „valószínűleg nem a legeszményibb körülmények között végezheti majd orvosi munkáját”. Azután olyasmit magyarázott Andrisnak, ha, mint várható, behívják munkaszolgálatra, hasson oda, hogy röntgenfelvételt készítsenek a tüdejéről. A bal tüdején van bizonyos összenövés, sötét folt, a kevéssé gyakorlott röntgenológust megtéveszti, s kavernának nézi. Esetleg hazaküldik vagy kórházba utalják – a latin kifejezésektől hemzsegő magyarázatból körülbelül ezt hámozta ki Zsófi, s ismét megtelt ellenérzéssel: milyen nagyképű! Andris érti, s alkalmazza is a szakszerű kifejezéseket, végül azt mondja: – Helyes, megkísérlem. Holnap délelőtt kimegyek hozzád. Az öregasszony is megszólalt. – A doktor úr talán szívesen inna egy csésze kávét, készíts, lelkem, én is megkívántam.

Az asztalon kéziratpapír, írógép, s tálcán üveglombik. Pálos Béla szétnézett. – A munkájában zavartam, Zsófika? Milyen kellemes lakás. – Igen – mondta Czell Domokosné –, szeretjük. Levegős, és ami a legfontosabb, meleg. Sok éven át fáztunk az unokámmal a Pozsonyi úton. – Nagyságos asszonynak talán fárasztó a hegyi utca? – Nem mondom, néha szaggat a térdem – s mert az orvos megszólalni készült, máris folytatta –, de jól bírom magam, istennek hála, magas korom ellenére. – Kitöltötte a kávét, és megérintette Andris vállát. – Igya, kedves fiam, amíg forró. Később Zsófi megkérdezte Andrist: – Te az orvostudományhoz is értesz? – Érdekel. Régen elolvastam az öcsém egyetemi jegyzeteit, most meg, ha kimegyek hozzájuk, a szakkönyveit nézegetem. Ha hiszed, ha nem, én végigolvastam egy hatszáz oldalas gyógyszerkönyvet. – Hiszem. Andris másnap Újpestről egy vasszürke öltönnyel és bolyhos sötétkék télikabáttal tért vissza, egyenesen a szobájába, és csak délután mutatkozott. – Elbúcsúztatok? A férfi bólintott. – Az öcsém úgy készül, mint egy dzsemborira, síruha, bakancs, borotva, kölnivíz és hintőpor. – Leverten mondta: – Nem látom többé. Zsófi megcsókolta a feje búbját. – Ne képzelődj. A férfi merőn nézte. – Jó neked. Nem veszed észre, vagy nem akarod észrevenni, hogy mi történik.

Nem vette észre. Ragaszkodott megszokott életmódjához. Este beszóltak az ablakon a barátok, Kun Attila, Gulyás Ernő – ez ideig még a Nemzeti Bank levelezője – s mások, kártyáztak, elfogyott egy üveg bor. Hetenként egyszer, mint Czell Domokosné hajdani keddi fogadónapjának utolsó vendégei, feljött a Hegyalja útra Veress Judit a fiával. Ezek csöndes, családi összejövetelek voltak, sok szó esett Czell Domokosék régi, négy gyerek lármájától hangos otthonáról, s kiderült, hogy az öregasszony immár gyakran eltéved a múlt ösvényein, s virágos mezőre ér ott, ahol csupán dudva nőtt. A lányait, istennek hála, jól adta férjhez. Veress Ádám kiváló közgazdász volt, s Klárikája is jómódban, rendezett körülmények között élt Boér Ferivel. Hát az elkártyázott fizetés? A vajas kenyér ebédek a konyhában? Egyszer meg azt mondta az öregasszony: – Elgondolom, hogy az én két jó fiam, ha nem megy el élete virágában, idős ember volna, közel a hatvanhoz. Gyurikám ma talán neves író, iskolás korában már szívesen vette írásait egy nagy újság, a neve kiment a fejemből, festőművész lesz vagy szép kis szobrokat farag, mindenre futotta a tehetségéből. Károly fiam színészkedett, akkoriban a győri színtársulatnál, s mikor Pestre került volna, gondolom a Nemzeti Színházhoz, közbejött a háború, hát így van ez, és nincs másként. Zsófi szólt volna, de Judit fejét lehajtva hallgatott, s így ő is. A nagy újság, amelynek neve kiment nagymama fejéből, a Fidibus című pikáns élclap volt, Károly, a mérnök, Győr megyei falvak kocsmaszobáiban működő vándortruppnál használhatatlan színésznek bizonyult. Az öregasszony arcán nem mutatkozott zavar, csöndesen meditált a múlt megszépült emlékein. Esték Horányiéknál, Tóth Lászlóéknál, időnként összejött régi és új ismerőseivel a Zöldfa étteremben, máskor ketten feketéztek a Philadelphiában, az amúgy is rosszkedvű Zsófit ingerelte a hozzájuk csatlakozó öreg író, vállig érő ősz hajával az agg Liszt Ferencet utánozza, milyen jogon! – Mi a világhelyzet? – faggatta Andrist, szorongatottságában elhalkult és fakó hangon. Zsófi magától értetődőnek tartotta, hogy Andris elkíséri, s ha a férfi szabadkozott, bántódottan mondta: – Úgy teszel, mintha szívességet kérnék tőled. – Máskor felfortyant: – Szükségem van szórakozásra, éppen eleget dolgozok. Sokáig nem vette észre, hogy a férfi nyilvános helyen kínlódik, zavarja a sok egyenruha, a cigánymuzsika, amely a megváltozott közönség szája íze szerint szól, a feltűnés, amit Zsófi külseje és két pohár bortól lobogó féktelensége kelt, Zsófi új barátainak mesterkélt és elnéző szívélyessége a vele való érintkezésben.

Karonfogva mentek az utcán, s ha katonatiszt jött szemben, Zsófi szorítást érzett a karján. Nevetett. – Gyáva vagy, mint Lajcsi. – S egyszer megkérdezte: – Tulajdonképpen mitől félsz? – Nem szeretném – felelte Andris –, ha előtted egy ilyen alak inzultálna, és én nem üthetnék. Valaminek történnie kellett, hogy Zsófi észre térjen. A Philadelphiában megpillantotta az ungvári útról ismert színházi kritikust, amint vézna, bárgyún vigyorgó testőrével kifelé tartott. A két fiatalember meghajolt, Zsófi intett, s odajöttek. A monoklis álltában végigmérte Andrist. – Kezedet csókolom Zsófika, ha megengeded, egy percre… – Leültek. Három dupla konyakot. Isten, isten… Koccintottak, s a pincér hozta az újabb adagot. – Andriskám – mondta Zsófi –, rendelj te is. – Köszönöm, kávét iszom. – No persze – mormolta a kritikus. Világos tavaszi öltönyben feszített elegánsan, monoklisan. Andris szótlan volt, megmerevedett, és Zsófi, már felajzottan igyekezett belevonni a társalgásba. X., tehetséges ifjú ember, ámbár fogalmam sincs, hol fejti ki képességeit… Y., hiszen tudod, színházi kritikus, szakkifejezéseit a régi Pesti Napló bírálataiból ollózza, Murátiba szerelmes… – Csak utánad – mondta a monoklis. – Apropó, Gulácsi Pista érdeklődött, hogy láttalak-e mostanában. – Azután Andrishoz fordult. – Ön ugyebár nem olvassa a lapunkat? – Nemigen. – Gondoltam. Zsófi a monoklisra támadt. – Miért nem tegeződtök? – Fölösleges luxus volna. Ostobán dölyfös arc, szemében villog az üveg. Zsófi kiáltott: – Te ló! Andriskám, fizess!

Hosszú ideig szó nélkül mentek egymás mellett, a Hegyalja úton mondta Andris: – Miattam ne keveredj konfliktusba a barátaiddal. Mintha már említettem volna, hogy engem ezek nem alázhatnak meg. – Piszok alak! Nem tűrhettem… – Kedves tőled, de máskor bízd rám az elintézést. – Hiszen hallgattál! – Tudod, hogy gyáva vagyok – felelte nyugodtan a férfi. – Dehogyis! A helyzeted… te tisztábban látsz, mint én… ne haragudj Andris, édesem! Fejét a férfi vállára hajtotta, hallotta halk lihegését, megrendítette a szánalom és a szerelem, először hatolt tudata mélyéig Andris kiszolgáltatottsága. Sírós hangon, buzgón magyarázott: – Erőszakos voltam, ne félj, soha többé. Otthon is jól érezzük magunkat, és Horányiéknál, Tóth Mariséknál, vannak barátaink, meg Juditék… – Ne változtass az életmódodon. Féltelek. Egy ilyen alak árthat neked. Zsófi vállat vont. – Mit tudnak rólunk? Egy házban lakunk, régi ismeretség, és kész. – Nagyanyádat is nyugtalanítja. – Nagymama okos és erős. Különb ember, mint én. Soha nem bocsátaná meg, ha most cserbenhagynálak. – Pedig néha megfordul a fejedben. – Te!… – Jó, egy szót sem szóltam. – Kis hallgatás után mondta: – Nem említetted, hogy Gulácsi is veletek volt Ungváron.

– A többi tizenötöt sem említettem. – Igaz… Aránylag tisztességes ember. Régen politikai rovatvezető volt, Hitler uralomra jutása után sporttudósító lett. Helyes érzékre vall, hogy őt választottad… – Te dög! Szaladt, a férfi utolérte a kapuban. – Meg tudsz te nekem bocsátani? Huberné megvárta, míg az ajtóban csókkal búcsúznak, majd azt mondta Pálos Andrásnak: – Fölviszem liften, fiatalúr, hiszen fújtat, mint egy gőzkazán.

4

Szerdán este kellemetlen meglepetés Horányiéknál az ismét jelenlevő Gaál Rufiusz. Ezerkilencszáznegyvenegy tavaszán egy kis vulkánfíber bőrönddel – Horányi Dezső tulajdona – Kolozsvárra utazott, és átvette egyik reggeli újság szerkesztését. A lapnak majdnem teljes gárdáját menesztették, helyüket Budapestről leküldött jobboldali újságírók foglalták el. Rufiusz szerkesztő úr, mint annak idején Klári mesélte, úgy távozott, hogy „se köszönöm, se viszontlátásra”. S most ismét ott volt. züllött és fakó arcát felszántották az átvirrasztott, cigányzenés éjszakák, sovány tagjain lötyögött a kopott ruha, s leereszkedő volt, mintha jelenlétével megtisztelné a szedett-vedett társaságot. Lábát keresztbe vetve, Horányi Dezső cigarettáiból művészi füstkarikákat eregetve mesélt Kolozsvárról. Kedves város, kulturált, arisztokratikus város, a kor szellemével átitatott ifjúság vezére is egy fiatal mágnás, a vidéki életforma azonban nem neki, a tősgyökeres pestinek való. Igen előnyös ajánlat hazaszólította, most folynak a tárgyalások. – Felvág – mondta az író –, kitették a szűrét – és jót nevetett hozzá. – Elég ócska a humorod, Dezső. – Sajátságos megállapítás – szólt Andris. – Dezső a magyar irodalom legeredetibb szelleme. – És maga, Rufiusz – kontrázott Klári –, fel sem éri ésszel. – Hagyja el, Klári, ne izéljenek ilyen… A mondat végét a gitáron pengette, Hoffer Pistával új műsoron dolgoztak. Képes Aranka költőnő – keble az évek folyamán roppant méreteket öltött – régi kedves kolozsvári ismerősei után érdeklődött Rufiusztól. B. báróné még mindig szép asszony? Királynői termet, László Fülöp ecsetjére méltó „fin de siècle grande dame”! Éles eszű, tehetséges; annak idején az erdélyi arisztokrácia egy jótékony célú estjén Képes Aranka költeményeket szavalt, szívélyes hangú meghívására leutazott Kolozsvárra, a rövid tartózkodása alatt igen meleg barátság szövődött közöttük. A kis T. grófnő, amint hallja, két gyermeke ellenére még mindig a

bájos bakfis. Hogy van a szellemes ügyvéd, a nagy mókamester? Barátságos otthonuk ugyebár még mindig az erdélyi mágnások találkozóhelye? Náluk ismerkedett meg és melegedett össze K. báróékkal, a férfi kivételesen művelt européer, a bárónéval azóta is váltanak angol nyelvű leveleket. A költőnő kellemesen egyhangú beszédmódját csupán az erőteljesen hangsúlyozott francia kifejezések mentették meg az unalomtól. Gaál Rufiusz semmitmondó válaszaiból kiviláglott, hogy az erdélyi arisztokráciával nem került testközelbe. Hogy van doktor Kolbay Mihály, volt férjem? – kérdezte volna Zsófi, de Miska nem az az ember, aki a Rufiusz-félékkel szóba áll. Gulyás Ernő az íróasztalnál pasziánszozott, enyhén raccsoló hangja már önmagában is támadó jellegű. – Mondja, Aranka, Kolozsvár derék polgári lakosságával nem találkozott? – Valóban nem – felelte a költőnő változatlanul mosolygósan –, a meghívásom a már említett jótékony célú előadásra szólt, s az ott jelenlevőkkel volt kapcsolatom. A tapasztalatom, kedves Ernő, némi összehasonlítási alap birtokában, hogy az erdélyi mágnás műveltebb és egyszerűbb, közvetlenebb a magyarországinál… Zsófi száját veregetve hallhatóan ásított, majd a háziasszony után ment a konyhába. Felháborodottan kiáltott: – Visszafogadtátok ezt a Rufiuszt? Te mondtad, hogy két év alatt egy levelezőlapot sem írt! Klári legyintett. – Hová menjen a nyomorult? Egy vasa sincs. Ismered Dezsőt, a világ legjobb embere, és józan, tisztességes gondolkozású. Azt mondta, hogy Rufiusz utolsó strici, de Klári, ezt maga akkor is tudta, amikor először lefeküdt vele. Igaza van. Dezső vigasztal, azt mondja: Maga, Klári, világéletében kényesen megválogatta az embereit, ez egyszer melléfogott, előfordul. Imádom Dezsőt. Ahhoz mit szólsz, hogy Sárosiék elmaradtak? Valaki terjeszti a házban, hogy nálunk zenés orgiák vannak, hazárdjátékkal. Megijedtek. Szerintem éppen tőlük indult el a pletyka. Dezső leint, Sárosiék rendes emberek. Te tudod, Zsófi, hogy manapság ki rendes? Mert én nem tudom. – Ügyesen tevékenykedett a gáztűzhelynél. – Nagymamád miket főz mostanában? A beszerzés egyre nehezebb, három üzletben jártam ezért a kis darált húsért. A feketepiac megfizethetetlen, mostanában elég rosszul megy Dezsőnek.

Vacsora után átjött a szomszédból a kövér Berta, hajdani orvosnövendék, petyhüdt volt, lompos és harapós kedvű. Belekötött Andrisba. – Csudás ez a vasszürke öltöny, mondja, hol dolgoztat? – Ahol a walesi herceg – felelte Andris. Azután Zsófinak tett csípős megjegyzéseket a frizurájára, a soványságára. Horányi Dezső nevetett, beszédhangjánál jóval magasabb fekvésű nevetése változatlanul meglepetés. – Kikezdi a firkéket, mert olyan jóképű emberpár. Mit búsul, maga is csinos asszony, még napvilágnál is mutatós. – Zsófinak súgta: – Rosszul megy a bolt a dicke Bertának! – és megcsókolta a fülét. A műsor rövid volt, a két zenész még nem készült el az új számokkal. Klári sem szerepelt, s noha zenéltek, kártyáztak, a hangulat nyomott volt. A házigazda két pengő negyven filléres nyereségével a díványra feküdt – játsszatok nyugodtan, firkék! –, de hamarosan felkerekedett a társaság. Az író csókkal búcsúzott Zsófitól, Andrist hátba veregette. – Fel a fejjel, barátom, ne félj, amíg engem látsz. A költőnő bejelentette, hogy a hét végén Pest környéki kúriájába költözik, érzékeny idegrendszerét megviselik a légitámadások. Az utcán megkérdezte Gulyás Ernőt: – Van kedve sétálni? – Andrissal van beszélnivalóm. Magának kerítünk taxit. Zsófi a két férfiba karolt. Érzése szerint a szerda estéket rövidesen beszüntetik Horányiék. A házban pletykálnak róluk, nehéz a beszerzés, és a többi. Andris sokáig hallgatott. – Kláritól tudod? – Igen… – s gyorsan hozzátette: – Annyi baj legyen. Undorodom Rufiusztól. Nálam rendezünk majd Rufiusz nélküli összejöveteleket, helyes, Andriskám? – Fejét a férfi vállára hajtotta, részint, hogy távolodjon Gulyás Ernő halk szipákolásától, s már dühösen mondta volna: – Használd a zsebkendődet, te ló! –, de mikor az orrfúvása is idegesíti. – Azt hiszem – mondta Ernő –, találtam neked valamit. Hallottál a Fővárosi Könyvekről? – Nem én.

– Hetenként megjelenő, kis formátumú regénysorozat, mintegy harminc gépelt oldal, hosszabb villamosutazásra olvasnivalóul szolgál igénytelen közönségnek. A kívánalom: fordulatos, politikamentes cselekmény, semmi megbotránkoztató. Beszéltem a kiadóval, szívesen lát, találj ki valami jó hangzású álnevet. Százhúsz pengőt fizetnek. A lépcsőházban Zsófi megkérdezte: – Gondolod, hogy sikerül? – Hogyne. – Andris mintha kissé izgatott lett volna. – A „kívánalmak” ellenére is szépirodalom. Holnap elkezdem. – Van témád? – Tíz vaskos kötetre való. Két napig csupán este jelentkezett, s a harmadik reggel jött a kézirattal; fél ív papírokra írt, apró, jól olvasható betűk. – Ha ráérsz – mondta –, lediktálom. Megtanulhatnál gépelni!, hangosan azonban nem mondta ki. Andris a karosszékben pipáját tömködte, s pöfékelve kezdte: – Sötét este van, pont. Szél sír, pont… – A pontokat ne diktáld, érzem a hangsúlyodból. – Jó. – Folytatta. – Sötét folyó fölött sötét szél fúj. A folyóhoz vezető lépcsőn egy férfi. A kezén nedves, hideg érintés. Kutya. Bozontos kis fekete kutya. Jó meleg fejed van neked, kutyusom, mondja a férfi, és jó nagy csipád a szemed sarkában… Zsófi kezét az ölébe eresztette, ránézett. – Valami baj van? – Semmi… talán kissé komor. – Zavartan nevetett. – A kívánalmak szerint villamosutazásra szolgál olvasnivalóul. – Várhatnál a kritikai megjegyzéseiddel.

Mindketten némileg sértődötten folytatták a munkát, délre elkészültek. Andris hosszan illesztgette egymáshoz a kéziratlapokat, kis tétovázás után kérdezte: – Mi a véleményed? – Nekem nagyon tetszik, Andriskám. – Hát akkor én megyek. – Hová? – A Fővárosi Könyvekhez. Rövidesen hozok egy kevés pénzt. Zsófi novellákból ismerte már Andris sajátos írásmódját – kurta mondatok, szaggatott párbeszédek, figuráinak – jobbára munkások, elesett kispolgárok, magányos öregek, külvárosi gyerekek – valóságos, de a nyelvtan szabályaitól eltérő hangja – gyakran leírja, hogy: eztet, őneki, őtőle – idegen Zsófi fülének, zavarja és bosszantja, a végső hatás azonban lenyűgöző, a száraz, kurta mondatokból kibontakozó dráma meghökkenti, és már az az érzése, másként nem is lehetett volna megírni. Andris szépirodalmat írt a Fővárosi Könyveknek! Úgy feldúlta a szánalom, hogy majdnem sírva fakadt. Andris nem értette meg az istenverte kívánalmakat, a kisregény komor, egy öngyilkosjelöltnek az esti Duna-parton visszapergetett keserves élete. Ha utánaszaladna, Andriskám, nagyon szép írás, de tedd el más időkre! – Andris lent jár valahol az Erzsébethídnál, tavaszi felöltője alá hanyagul begyűrt fehér selyemkendő, kalapjának karimája valamivel szélesebb a szokványosnál – Zsófit megdöbbentette, hogy milyen tragikusnak látja alakját. …A Fővárosi Könyvek hivatali helyisége három kis udvari szoba, a vállalkozó csupán a pénzügyekkel foglalkozik, a lektora Lehoczky Pál író, Andris régi ismerőse az Otthon Körből, kellemes, nyájas ember. Egy hét múlva kap választ. – Nagyszerű! – mondta Zsófi. A férfi megcsókolta. – Gondolom, jókor jön neked elseje táján a százhúsz pengő. – A legjobbkor.

Az 1943. év tavaszán jó néhány élelmiszert feketepiaci áron kellett beszerezni, az élet megdrágult, Zsófi gondjai szaporodtak. Lajcsi néha az anyja kis cédulájával jelent meg: „Zsófikám, bogaram, SOS! Szégyellem magam, de ki kell fizetni a gázszámlát.” Az öregasszony naponta meglátogatta a lányát, s olykor, mintegy Juditot mentegetve, említette: – Juditkámnak jól illik a fehér haj. Nagy megtakarítás, hogy nem festeti. – Hogyne. Éppen csak a tartós hullám, hetente hajat mosat, manikűr, pedikűr – s amikor rossz hangulatában ezt mégis szóvá tette, nagyanyja így felelt: – Lajcsi kívánsága, hogy Juditkám ne hagyja el magát. A személyi kiadásait ő fedezi. Istennek hála, figyelmes, jó gyermek. Mit is akartam… leviszem az ágyneműt a mosodába, és benézek Lenkéhez. Mindeddig úgy tűnt, hogy Andrisból teljességgel hiányzik a családi érzés, nem érintkezett Újpesten lakó hat nagynénjével és számtalan unokatestvérével. Amióta az öccse bevonult munkaszolgálatra, többször kivillamosozott Újpestre, sorra látogatta nagynénjeit, majd míg a Fővárosi Könyvek lektorának válaszára várt, szinte naponta. Egyik este tíz óra tájt kopogtatott Zsófi leeresztett ablakredőnyén. – Bejöhetek öt percre? Szólt a nagyanyjának: Andris bejön öt percre, s ajtót nyitott. – Történt valami? – Semmi. Hiányoztál, régen láttalak. Zsófi visszabújt az ágyába, nevetett: ebéd után váltak el. – Hosszú idő. – Széket húzott a díványhoz, megtömte a pipáját. – Az öcsémről nincs hír. Valószínűleg kivitték Ukrajnába. – A feleségénél voltál? – Telefonon beszéltem vele Riza nénitől; ő is sírdogál, három fiáról nem tud, a negyedik még itt van valahol Pest környékén. A két öregedő lánya, mind a kettő bankhivatalnok, engem faggat, hogy mi a helyzet, mi lesz velük, Mariska néni ótestamentumi idézetekkel izgatja a családot.

– Mariska néni is anyád testvére? – Igen. Riza néninek pedig húga és sógornője. – Hogyan? – Riza sógora feleségül vette Mariskát. Mindketten özvegyek, együtt laknak. Katica néni féltestvérük és egyben unokatestvérük, ugyanis nagypapa első házasságából született, majd felesége halála után nagypapa elvette nagymama húgát négy gyerekkel, öt közös gyermek született, ezek részint testvérek, féltestvérek és unokatestvérek… – Ebbe beleőrülök! Kezdd elölről. – Hát ide figyelj. Anyai nagyatyám, az ősz hajú hitközségi elnök rabbiátus ember volt, s miután másodszor is özvegységre jutott, nálunk kvártélyozta be magát. Számos veje közül apám, derék ember, könyvelő egy gyarmatárukereskedésben, igazi papucsférj, tíz évig tűrte a zsarnokságát, azután szép szelíden meghalt, jóval nagypapa előtt. Engem, mint már zsenge ifjúságában éles eszű gyereket, nagypapa talmudtórára járatott, s ha hibát ejtettem a héber szövegben, nadrágszíjjal elpüfölt. Ronda, kemény nadrágszíja volt, de hózentrágert viselt, hófehér szakállt és a fején fekete selyemsapkát. Na már most, Katica néni az első házasságának gyümölcse, majd nőül vette nagymama húgát négy gyerekkel, eddig érted? Zsófi fejét a párnára hajtva nevetett – nem érti, dehogy érti! – Hát ide figyelj… – Zsófi csillapíthatatlan nevetésére benyitott az öregasszony. – Sírsz? Mi történt? – Nevetek! – Annak örülök. Mit is akartam… éjfél van. Andris felállt. – Várj – mondta Zsófi. – Anyád kinek a lánya? – Nagypapa második felesége hozta a házasságba, bizonyos Malvin, akinek első házasságából született, így Katica néni mostohatestvére, unokatestvére…

Rosszul vagy? Zsófi most már valóban a könnyeit törülte. Ennél többet képtelen elviselni! – Holnap folytasd, Andriskám. – Lehúzta magához a férfi fejét. – Úgy szeretlek. – Félek, hogy csak a pénzemért szeretsz. – Rosszhiszemű vagy. Csapd be az ajtót. – Igenis. Másnap ebédidőben jött, hóna alatt dossziéban a kézirat. – Visszakaptam – mondta. Előre látható volt, Zsófit mégis csalódás érte, valamelyest számított a százhúsz pengőre. Közel az elseje, két lakbér, gáz, villany, telefon, Andrisnak, noha nem mondja, villamospénze sincs. Az öreg szerkesztő legutóbb azt mondta, hogy a harctéri jelentések miatt egyre kevesebb helyük van színes írásokra. Mihez kezdjen? Miből fog főzni nagymama? Andris a karosszékben ujjait gondosan egymáshoz illeszti, atyaisten, mit érezhet? A szék karfájára ült. – Nem nekik való. Annyi baj legyen. Nagyon szép írás. – Kedves tőled, hogy vigasztalod a bukott szerzőt, de nem szorulok rá. Bennem túlteng az öntudat, és ha még módom lesz azt írni, amit akarok, és úgy írni, ahogy akarok… A pénz miatt bánt. Elsikkasztottam volna húsz pengőt, hogy az Otthon Körben megduplázzam. – Tessék húsz pengő. – Ne félj, Zsofka, valamit kitalálok. – A pénzt eltette. – Este visszaadom. Tizenegy óra után kopogtatott az ablakredőnyön. – Zsófi! – suttogta. – Ötven fillér kellene kapupénzre. Az asszony hálóingben, mezítláb állt az ablaknál, ő is suttogott. – Vesztettél?

– Igen. És egy csomag pipadohánnyal adós maradtam a trafikos Terikének. Szóval húsz pengő ötven fillér, légy szíves jegyezd te is. Egyszer megadok mindent, ami az anyagit illeti. Hiszed? – Hiszem. Bosszantotta a húsz pengő elvesztése, másnap mégis ő küldte Andrist, nyerje vissza a pénzt. Ismét elúszott húsz pengő, és egy csomag pipadohánnyal adós maradt Terikének. – Eh, te nem tudsz kártyázni – mondta Zsófi. – És legalább ne mesélnéd el, hogy adósságot csinálsz. – Tagadjam le? Többé nem fogadott el „stekszet”. Ha otthon römiztek a gumiarcú Kun Attilával és Gulyás Ernővel, ideges kézzel rakosgatta a lapjait, s valósággal belesápadt, ha kihúzott egy kétpengős bankot, ami biztosította a másnapi feketekávét a Florenc vagy a Japán kávéházban. Nem ment Zsófival nyilvános helyre – laknom kell valahol, ennem is, ez egyelőre elég megterhelés. – Mindössze két hónap óta nem keresel. Olyan nehezedre esik elfogadni tőlünk? Hiszen minden fillért feljegyzel, és egyszer megadod. – Amennyiben élek, megadom… Lakbérfizetésre került sor, s az öregasszony immár harmadszor adta át egyazon szavakkal Andrisnak a nyolcvan pengőt. – Tessék, kedves fiam, írja fel, mert én elfelejtem, hiába, a fejem már nem a régi. A férfi arcán kínlódás és megkönnyebbülés. Czell Domokosnétól szívesebben vette el a pénzt, mint Zsófitól, mert nyilvánvaló, hogy a nyolcvanhárom éves bölcs öregasszony a politikai és az ő egyéni helyzete megítélésében jóval tájékozottabb az unokájánál, megértő és fegyelmezett, ellentétben Zsófi kiszámíthatatlan hangulatváltozásaival. Mert Zsófi magával sem tisztázta, hogy az új helyzetben mit vár Andristól: hálát, némi alázatot, meghunyászkodást? Akkor Andris nem volna az, aki, s ő megvetné. Egy alkalommal azonban ismétlődött a Horányiék első látogatásakor lejátszódott jelenet. Négyesben kártyáztak, kis asztalon az üveg bor. Senki sem ivott, Gulyás Ernő máskor sem, Attila meg azt mondta: – Azt hiszem, sok a gyomorsavam, Hosszú, te kész orvos vagy, mit szedjek ellene? – Próbareggelit – felelte Andris.

A második pohár után Zsófi már kiáltott: – Unalmasak vagytok. Szeretném tudni, miért töltöm veletek az estéimet? – És ismét ivott. Andris elvette előle a poharat. – Légy szíves, ne igyál. – Miért? Ha kedvem van, iszok. – De nem az én jelenlétemben. – Te ne parancsolgass! Andris felvette az üveget. – A felét egyedül ittad meg. – Indult a fürdőszoba felé, Zsófi utána. – Hová viszed? – Kiöntöm – s mert az asszony a karjába kapaszkodott, egyet taszított rajta, Kun Attila állította meg estében. – Te dög! Menjetek, hagyjatok engem! Halk gurgulázással az ital lefolyt a mosdóban, a három férfi elbúcsúzott. Az öregasszony bement a díványán kuporgó, síró Zsófihoz, melléje ült. – Mi a baj már megint? – Ilyen durva, neveletlen fráter… mert egy kis bort ittam… Hát nincs elég gondom? Az is baj, ha jókedvem van? Bár megdöglenék! Mintha nem én… nem tőlem… Az öregasszony keményen megszorította a karját. – Ki ne mondd, te lány! A sár, amivel megdobod, rajtad szárad, mert ő tiszta és szerencsétlen. Holnap alaposan törülgesd le a port – folytatta csapongó módján –, a nyitott ablakon a sok autó beveri a szobába. – Sóhajtott. – A katonaság is mind erre vonul, tankokkal, ágyúval, ugyan hová? És meddig még? Zsófi sírva dünnyögte:

– Nagymama mindig megszégyenít. Nem vagyok gyerek. – Dehogynem. Az én jó gyerekem. Megmondja a magáét, és nem fáj. Az igazságaival rámért ütéseket simogatással gyógyítja. Nem történt semmi. Andris holnap lejön. – Meg tudsz te nekem bocsátani? – mondja majd a hangját rezegtetve, és legközelebb ismét kiüti kezéből a poharat… Az utasítás, hogy alaposan törülgesse le a port. Zsófi az ablakon kihajolva körülnézett, jár-e arra valaki, s gyorsan kirázta a portörlőt. Siető alak jött fölfelé – Lajcsi. Korán reggel! Pénz kell Juditnak? Vagy csont, ételmaradék a mostanában sovány koszton élő kutyának, vén dög, egyre falánkabb, rekedt ugatással követeli az élelmet. Beszólt nagyanyjának: – Mindjárt itt lesz Lajcsi. Csöngetésére azonban hosszú ideig vártak, s végül Lajcsi együtt jött Andrissal. Sápadt volt, elhárította útjából a két nőt, nagyanyja ágya szélére ült. Valami történt, de Zsófi rémületét szinte elnyomta a féltékeny csalódottság: Lajcsi először nem hozzá jött a bajával. Az öregasszony is leült az ablak elé, kezét az ölében összekulcsolta, hangja a felismerhetetlenségig elváltozott. – Juditkám? – kérdezte. – Él és virul – mondta a fiú. – Szerencse, hogy nagymama a legrosszabbra gondol, így kellemes csalódás, hogy holnap soroznak. – Fejét a falhoz támasztotta. – Zsófi, adj cigarettát, főzz feketét, csináljatok velem valamit! Andris követte Zsófit a másik szobába, átölelték egymást. Hallották az öregasszonyt: – Ejnye már, te gyerek, szedd össze magad! – Nagymamának könnyű, nem magát sorozzák – Végigvetette magát az ágyon, arcát a párnába fúrta. – A kaszárnya… csajkából egyek… nem veszek puskát a kezembe… én nem ölök embert… – Talán el lehet azt kerülni – mondta bizonytalanul az öregasszony. – Azután meg, tudtommal, először kiképeznek. Mire elvinnének, úgy lehet, be is fejezik a háborút. Zsófikám odaát főzi a kávét, no, tápászkodj fel, látom, vitéz katona nem lesz belőled. – ültek az asztal körül, a fiú szívta egyik cigarettát a másik után. –

Hiszen amint én kiolvasom az újságból, Kállay miniszterelnök azon van, hogy vége legyen. Oroszországból jönnek visszafelé a magyar katonák, meg olyan józanabb hangok is hallatszanak, hogy Magyarország váljon ki a háborúból. Nemigen értek hozzá, szóljon maga is, kedves fiam. – Hát igen – mondta Andris –, a háború kimenetele eldőlt már, de nincs vége. Zsófi simogatta a fiú lehajtott fejét. – Lajcsikám – mormolta –, ne félj, Lajcsikám. – De félek. Az öregasszony megkérdezte: – Anyád hol van? – Anya? – A fiú elvigyorodott. – Anya talpig gyászban a honvédelmi minisztériumba ment egy államtitkár ismerőséhez „még a régi jó időkből”. A Werbőczi igazgatójától is kierőszakolt egy nyilatkozatot, hogy a bevonulások miatt csökkent létszámú tantestületben nélkülözhetetlen vagyok. Most, a nyári szünetben! Anyában határozottan van még némi vonzerő. Az öregasszony hallgatott, noha szemmel láthatólag időszerűtlennek tartotta a fiú cinizmusát. Lajcsi pedig folytatta Andris pátoszos hangján. – A végrendeletemben Totót rád hagyom, Zsófi. Gondoskodj róla, szeresd és tiszteld, ahogy tőlem megszokta. Nagymamára hagyományozom anyát… – Elég legyen. – Az öregasszony indult kifelé a poharakkal. A fiú utánaszólt: – Anya idejön. A várakozás óráiban Lajcsi nyugtalansága izgága kötekedésben nyilvánult meg. – Te soha nem leszel olyan impozáns jelenség – mondta Zsófinak –, mint nagymama. Minden küszöbben megbotlasz. A nyolcvanhárom évet sem éled meg, mert iszol, dohányzol – felugrott, visszaült a helyére, orvul kinyújtott lábával elgáncsolta Zsófit, s ha Andris nem akadályozza meg, kirántja alóla a

széket – a régi lármás, fékezhetetlen Lajcsi, akivel a tölcséres gramofon zenéjére „tessék leülni”-t játszott. A gramofont Schumacher Dóra kezelte, hol lehet a pufók képű, szigorú nevelőnő, él-e még együgyű mamája, hajdani háziasszonya Drezdában? A Margit körúti lakás udvari szobájában indiánüvöltözéssel száguld Lajcsi, s nyomában lohol barátja, a vicegyerek, dolgozószobájába zárkózik Veress Ádám, és a szalonban Judit szőkén, bájosan hosszú telefonbeszélgetést folytat Boér Gyulával, s mert árulkodó arcán bűntudat volt, és mégis sugárzott, valami tisztátalanságot érzett ő is, Lajcsi is. Szegény Judit, egyetlen küszöbön botlott meg, s azóta sem talált vissza egyensúlyához. Délben érkezett, ha nem is talpig gyászban, de sötét tónusú nyári ruhájával, ápolt ősz haján kecses kis kalappal a vigasztalhatatlan özvegy és aggódó anya megtestesülése. Lihegett, sírva, nevetve. – Felmentenek! Elintéztem, mamám, felmentik! Nélkülözhetetlen tanerő, egyetlen gyerek, eltartója munkaképtelen, idős anyjának – egyszerre sírva fakadt –, így kimondva milyen iszonyú, milyen képtelenség, idős asszony vagyok, öregasszony… – Mindazonáltal kifejezetten csinos idős hölgy – szólalt meg Andris. Nevettek, Judit is. A fiú megkérdezte: – Biztos, anya? – Biztos. Katonai szolgálat alól ideiglenes felmentés, így szólt a késve érkezett hivatalos irat, Lajcsi három hetet kaszárnyában töltött. Az élmény lesújtotta, belekábult, s mintha nem találna nyugtot, órákra eltűnt, és váratlan időkben jelent meg a Hegyalja úton. – Hol van Andris? – Ha nem találta, le sem ült, az ablakon át kiugrott az utcára, Zsófi látta, hogy fölfelé üget, rohanó léptekkel, s oly szánalmas jelenség. Nyár van. 1943 kora nyara. Üde zöldek még a fák. Minden szomorú, az élet, a szerelem – néz Lajcsi után, s nyöszörög: – Mi lesz velem?

5

A két turistanőt hazakergeti az eső, az öregasszony, míg virágait vázába rendezi, leülteti a réges-régi osztálytársnőt, Krausz Lenkét; – az unokám dolgozik, ne zavarjuk – szól, s tudja ő is, a kis öreg nő is, hogy a másik szobában ketten vannak, s hogy Krausz Lenke máskor oly örvendező üdvözlése valóban nem kívánatos. Mert az apró termetű, csupa ránc, mozgékony, özvegy Czell Domokosnéval egyidős Krisztina körúti üzletasszony, mint mondogatta, rajongott Zsófiért. Vasárnaponként, míg az öregasszony felkészült a túrára – magasszárú cipő, rövid kabát, sportszoknya, bot és elemózsiás tasak –, az éppen ébredező Zsófit szórakoztatta hatvanhetven esztendős pécsi históriákkal, amelyeknek főszereplője a szórakozott orvos apa. – Tudod, kislányom, Kónya főmérnökék háziorvosa, ámbár inkább csak titulus, mert Kónyáék egészségesek voltak, mint a makk, te mint író talán tudod, miért éppen a makk egészsége oly legendás. Birit hatesztendős korában bárányhimlővel kezelte apa, tudtommal ez minden. – A nevetése halk cincogás, és sűrűn csapkodja kicsi, töpörödött kezét, mindig ámuldozva, lelkendezve. – Legszebb vagy az ágyban, édes gyermekem. Nem azért mondom, mintha az a kis pirosító rontana rajtad, a fiataloknak mindig is a divat diktált, de téged olyan gazdagon megajándékozott a természet. Eleget irigykedek Birire. Nekem fiúunokát adott a mindenható Isten, tartsa meg egészségben, amilyen jó gyerek, megérdemli. A jogi doktorátusával majd kap hozzávaló feleséget, talán éppen pesti lányt. Tudod, édesem mi nem vagyunk az a fajta, aki hozományra néz. Az én drága fiam is szegény lányt vett el, a mindenható megsegítette, jól megy a praxisa, megvan mindenük. Zsófi egyszer megkérdezte: – Nagymama szép lány volt? – Kónya Biri? Mi otthon úgy mondogattuk, hogy több, mint szép. Sudár termet, pompás mozgás, szürke szempár! A mi időnkben nem volt nála különb lány Pécsett. – Ki udvarolt nagymamának?

– Más volt, mint mi, elzárkózott előlünk. Köztünk maradjon, kislányom… Egyszer apát sürgősen hívták a Misina-tetőre egy favágóhoz. Vitte a táskáját, fölgyalogolt a kemény télben. S a frissen hullott hóba valaki beírta, csupa nagybetűkkel: „Imádom Kónya Birit!” Apa otthon elmesélte, anyával törtük a fejünket, ki a Biri szerelmese, merthogy odafönt találkoztak, az bizonyos, Biri egyedül járta a hegyeket télen-nyáron. Anya mondta, hogy az alispánunk fia méltó Birihez, de ki tudja, hiszen az akkor még fiatal diákgyerek volt. A bíró. Mikor meglátogatta őket a Pozsonyi úton, nagymama elébe ment, elpirult, Rozika, szép kis mindeneslányuk, megbabonázva sürgölődött a bíró körül. Egyszer elhozta a feleségét… Utóbbi időben Krausz Lenke, ha Pécsett élő fiát, unokáját említette, elmaradhatatlan nevetésében ideges aggodalom volt, kezét nem csattogtatta lelkendezően, hanem arcának ezernyi ráncát tapogatta, mind sűrűbben idézte a mindenhatót, segítse meg az ő drágáit, ki tudja, mit rejt a jövő. Az 1943-as év nyarán, amikor az osztálytársnőket harangvirággal megrakodva hazakergette az eső, a háborút illetően bizakodóbb volt a hangulat. Az ajtónyitás, lépések zaja felébresztette a másik szobában alvókat. A két öregasszony, mint utóbbi időben egyre gyakrabban, sorra vette, kik mentek el az elmúlt évtizedekben, pécsi halottak, budapesti halottak. – Mintha ma lenne, hogy szegény Gyuri fiam, pedig harminc év telt el azóta. Gyógyulóban volt a budakeszi szanatóriumban, azután a féktelen természete, egy pohár hideg sör… – Birikém, ugye emlékszel apára? – Hogyne, a kedves doktor bácsi! – s oly furcsa nagymama szájából a bácsizás, Zsófi a könyökével megérinti Andrist. – Apa halálában is hű volt önmagához, tudod, a szórakozottsága! Egy régi betegénél a lakásajtó helyett a pincébe nyitott, lezuhant a lépcsőn, combnyaktörés, koponyaalapi törés… – Károly fiam a világháború első esztendejében… – s így rendre sor kerül a két férjre is. – Az első esztendőben, hogy összeházasodtunk Oszkárral, azt mondja anya, na, fiam, ha nem futná száraz kenyérre, akkor sem élnék vele. Én pedig éltem mellette ötvenegy évig. Szegény Oszkár rabiátus ember volt, hirtelen haragú, örökké békétlen, veszekedés, a nagy hangjától belém állt a remegés. – Mégis – mondta Czell Domokosné – támaszod volt késő öregségedig. Ha veszekedett is, akárhogyan, nem hagyott magadra, mint az én Domokosom, négy gyerekkel. A halála napján eszméletre tért, átölelt, az utolsó csók, kedvesem,

mert én meghalok. – Bizony igazad van, ha házsártoskodott is, nagyon egyedül maradtam utána. A múltkor is ültem a díványszegleten, nem gyújtottam villanyt. Szólt a rádióban az ének, azt nagyon szeretem, és gondoltam, mindenható isten, de magányos lettem. Gondoltam, miért nem megyek utána, hisz olyan öreg vagyok. – Az én jó férjemet élete derekán szintén baleset vitte el, akár a doktor bácsit. Nagy műveltségű, okos ember volt, példás nevelője a gyerekeinek, szerették is rajongásig. Nagy verselő volt, egyikre-másikra ma is emlékszem, az unokám tőle örökölte a szép tehetségét. És a másik; – … Ültem az ágya mellett, fogta a kezem. Azt mondja, ugye, sokat bosszantottalak, sok rossz napot szereztem? Mondom, nem drágám, nem az volt a baj, én voltam nagyon érzékeny. – … Megvadult lovak eltaposták azt a szép, daliás férfit. A másik szobában Zsófi suttogott: – Nagymama komolyan gondolja, amit mond? Nagypapa jámbor, korlátolt ember volt. A gyerekei kinevették. Szép, daliás férfi? – Halványan emlékszik egy pirospozsgás, kövér, tokás bácsira. – Nagyanyád ilyennek szerette volna a férjét – mondta Andris –, és ma már ilyennek látja. – Zsófi sóhajtott. – Öregszik. A múlt közelebb van hozzá, mint a jelen. – Nono! Nagyanyád jobban eligazodik a jelenben, mint némely kiváló írónő. Rövidesen kiderült, hogy a déli lap öreg szerkesztőjének, ha semmi másban, ebben egyezik a véleménye Pálos Andráséval. A Ketten beszélnek című hírfejet visszaadta Zsófinak; ez volt a második eset, hogy írását nem közölték, az első a Nyugat szerkesztőjének visszautasítása, életének nagy kudarca, amiről mélyen hallgatott. – A mi Zsófikánk ne találna témát sokszínű, dicső korszakunkban? Magácska finom tollú, éles szemű megfigyelő, írjon nekünk akár az utca hőseiről, akár a dalolva menetelő, derék magyar katonákról… Zsófi otthon lecsapta a kéziratát, kiabált.

– Vezércikket írjak honvédeink dübörgő lépteiről? Eszem ágában sincs. Mi vagyok én? – Azután éppoly hirtelen elcsüggedt. – Nem is tudok. Mi lesz velünk, Andriskám? – Magatokkal törődj. Legrosszabb esetben visszamegyek Attilához. Zsófi tiltakozott, idegesen sírdogálva, erőtlenül, de költözésre nem került sor. A régi barát, a párizsi cirkuszi alkalmazott, aki reggelenként ötfrankost tett Pálos András hálószekrényére, mind ritkábban mutatkozott, s amikor egy nyári estén mégis megjelent, külsejében, magatartásában változást észleltek. Világosszürke öltönyt viselt, Zsófit ezüsttárcából kínálta Coronas cigarettával, mellőzte az artista világban gumiarc néven ismert nagy mutatványt, frissen borotvált arcán a fontos emberek öntudata, s ez kellemes, olykor szellemes csevegésben is megnyilvánult, valamint nagyvonalú és szórakozott kártyajátékában. Búcsúzóban már, Andris megkérdezte: – Szabad még nálad a kisdívány? Átmeneti időre elfoglalnám. – Kiköltöztem a vénasszonytól. – Hová? – Az óbudai gyárba. Említettem neked. Hosszú, hogy kineveztek a leváltott igazgató helyére. Tekintettel arra, hogy szolgálati lakás… – Nem említetted. Attila ekkor mégis megzavarodott. – Ha szükséged van pénzre, most módomban áll… – Eredj a fenébe. Andris, ahogy eltűnt öccsét sem említette, úgy hallgatott a barátjáról. Kun Attila könnyű prédának bizonyult, pálfordulása előzmények nélkül ment végbe, s lesújtóbb volt, mint a többi barát körülményeinek, bár ellentétes indokból, fokozatosan bekövetkező, s így kevésbé rikító változása. Mint a kettébe hajtott, egymás mögött felsorakozó kártyalapokból egy gyönge pöccintésre elhullik a fele, majd egy erőteljesebbre a megmaradtakból is néhány, úgy tűntek el Tóth Lászlóék birkapörköltes vacsoráiról a megszokott figurák. A vidám

kalandregények nagyokat hallgató írója bevonult munkaszolgálatra, hír nem érkezett róla. A vakítóan fehér fogsorú fiatal író a keleti fronton harcolt, s az 1940-es évek forgószele felkapta dr. Pálos Bélát is és valahol leejtette. A Tóth házaspárt ezen a nyáron csupán Zsófi és Andris látogatta, délután, egy-egy kínos-keserves órára. Az induló beszélgetés szelíd medrébe – hogy vagytok László? És veled mi van, Andris? – váratlan hullámzást idézett elő Tóth Maris. A szívélyes háziasszony, aki szerény készletüket vendégei elé tálalta, s hallatta kellemes nevetését, amint, óhatatlanul, a „helyzet” megtárgyalására került sor, hangja rikácsolásba váltott, s mindenkit túlkiabált. Az író becsukta az ablakot. – Fölösleges ide csődíteni az egész környéket – mondta. – Elég, ha a szomszédok hallják. – Tőlem hallhatják! Megmondom a magamét a herkópáternek is. Ma a zöldségesnél egy nő lamentált, hogy nincs krumpli, eltűnt a karfiol, mit főzzön az urának, a másik meg, rusnya féreg, azt mondja, ne panaszkodjunk, nálunk még mindenki megtömheti a hasát, de a szegény német nép éhezik. Hát nem álltam meg, mondom, egyék meg, amit főztek. Csúnyán néztek, erre elfogott a méreg, mondom, meg azok is, akik az ő uszályukba szegődtek! Tóth László sóhajtott: – Rettenetes. – Rettenetes! – Az asszony visított. – A zöldségeshez pedig többé nem teszem be a lábam. Hogy az ő üzletében ne politizáljak. Tőlem megkapta. Mondom, magának sem lenne üzlete, ha a zsidók nem indítják meg a kereskedelmet, nem kezdik el Magyarország iparosítását, s hogy beleültek a készbe, most üsd a zsidót! – Hiszen te nem értesz ehhez! Ganzék például svájci protestánsok voltak, és… – És? És? – süvítette az asszony. – A Landerer nyomdászcsalád… – És Kugler Henrik cukorkakirály. Ha te nem vagy hülye… Az író ekkor már kezét tördelte, a homloka verejtékezett.

– Ide hallgass, te átok-Maris. Bezárlak a lakásba… – Engem? Mit képzelsz magadról? Te puhány, senki. Veled aztán kibabrálhatnak, szavad sincs ellene, hogy Boér Zsófiának többet fizetnek egy tárcáért, mint Tóth Lászlónak. – Legyen szíves, Maris, ne személyeskedjen. – Magát senki nem kérdezte, Pálos. Ha én is olyan trehány volnék, mint László, a szemétdombon végeznénk. – Meglátod, Andris, akasztófára juttat mind a kettőnket. – Az is jobb, mint meghunyászkodva élni. Tóth László kétségbeesést tükröző zavaros kék szemét emelte egyik vendégről a másikra. – A mindennapi zene. Ilyen atmoszférában dolgozzak. – Ojjé a te munkád! Fél kézzel megírok egy Tóth László-novellát. A máskor oly béketűrő ember ordított. – Fogd be a szád! – Fogd be te! Amilyen nímand vagy, amúgy is tartod a szád. Az író felállt. – Meggyilkol. Én ebbe elpusztulok. – Sírt, vakon Zsófiba kapaszkodott. – Levegőt… levegőt… Karja súlyosan Zsófi vállára nehezedett, fel és alá járkáltak a kapu előtt, a férfi szeméből egyre hullott a könny, és hajtogatta: – Belepusztulok… Megöl… Visszatérve az elcsöndesedett asszonyt találták. Limonádét készített férjének, s fejét melléhez szorítva itatta. – Nyugodj meg, no. Érzékeny, mint egy bakfis. De ha vastagabb volna a bőre, nem írna remekműveket.

Hazamenet azt mondta Andris: – És ez az asszony szereti Lászlót… Horányi Dezsőéknél is nyomott lett volna a szerda esték hangulata, ha a házigazda rendíthetetlen derűje nem ellensúlyozza a feleség növekvő szorongását. Öten ültek az asztalnál, Klári mind kisebb lábasban tálalta a vacsorát, Dezső egyedül pengette a gitárját; Hoffer Pista tüzérhadnagyi uniformisban búcsúzott a társaságtól, Képes Aranka költőnő Pestkörnyéki kúriájába költözött, Gulyás Ernő utóbbi időben este nem hagyta el az anyja lakását. A kövér Berta is elmaradt. – Fél tőlem – mondta Klári. – Az egész ház ellenünk áskálódik. – Ugyan, Klári! – A férj törökülésben a szőnyegen, tovább pengette a pattogó ütemű spanyol dallamot. – A maga fejében annyi már a bogár, hogy… A lakókkal semmi bajunk, a dicke Berta pedig bezárkózik bánatával. – Jót nevetett. – Nekem elpanaszolta. A szívszerelme tetten érte egy pasassal, fizető vendég, egy bankó a hálószekrényre, a fiú mint a sóbálvány a küszöbön, azután ész nélküli futás, a dicke Berta meg sír utána, hogy talán elemésztette magát, mintha az csak úgy… tütü, trálá… A két asszony között a szokásos konyhai megbeszélés, míg Klári, előtte kötény, tisztára mosta az edényt. – Dezső áldott naiv lélek, többek között ezért is imádom. Fogalmad sincs, milyen jó. Most bejár Bertához, vigasztalja a maga módján, de az kell a telhetetlen Bertának. Gondolod, hogy ezért nem mutatkozik, az ilyenben is van még szégyenérzet? Á, attól fél, hogy a lakók ellene fordulnak, amiért velem barátkozik. Ellenség vagyok, Rufiusz is azt magyarázza, hogy a zsidó sajtó akadályozta meg az érvényesülését. Klári a legközelebbi szerdán aranyláncot viselt, hivalkodó aranykereszttel. Az író nevetett. – Az inge alatt skapulárét hord. Motozás esetén nyilvánvaló, hogy áhítata nem csupán külsődleges, hanem mélyről… Az asszony növekvő nyugtalanságát az egyik férfi nevette, a másik fokozta „fajelméletével”. Délelőttönként – egy percre – becsöngetett Zsófihoz, egyik nap

hajnalban halkan megzörgette a redőnyt: – Alszol, Zsófi? – Az ablakon át lépett a szobába, Zsófi ágya szélén panaszolta, hogy le sem hunyta a szemét, s úgy ingerelte Dezső jóízű szuszogása, hogy képes lett volna megölni. – A papírvágó késsel. Vagy megfojtsam, elég hozzá az erőm? Ha felgyújtanám az ágyát… Rémítő, ugye, hiszen imádom. Andrisnak mi a véleménye a helyzetről? Azután egyik reggel Andris korán lejött az emeletről, megállt Zsófi ágyánál, és a lehetőségig közönyös hangon mondta: – Holnap bevonulok munkaszolgálatra. Lehetnek bármilyen súlyosak és sötétek az esőfelhők, s az ember felkészül villámlásra, égzengésre, az első hatalmas cikázás és robaj egy másodpercre elállítja lélegzését, s a mozdulat is önkéntelen, amellyel melléhez kap, nyakát tapogatja, mert menten megfullad. Zsófi is ezt tette, s az izgalomtól kábultan elégtétellel állapította meg, hogy nem nyöszörög, és dicséretes önuralommal elhallgatja a felkívánkozó kérdést: Mi lesz velem? A fürdőszobában magára vette a pongyoláját, a tükörben sápadt arcát látta – az ember valóban elsápad valamely rossz hír hallatára? „Belülről égették a könnyek, az arca kísértetiesen sápadt volt” – soha le nem írna efféle banalitást, és most, íme itt van, a szeme száraz, s a bensejében szívét, idegeit tépő zokogás. Mi lesz vele Andris nélkül? S mintha a férfi már messze volna, de valamiféle támasz nélkül nem lehet el, a másik szobába nyitott. – Nagymama! Andrist behívták. – Úgy. – Lassan felállt. – Előre látható volt. Andris a virágállvány zöld növényeinek egyikéről száraz levelet csippentett le, az öregasszony beléptére kissé ferde tartásban meghajolt. – Hallom, kedves fiam, a kellemetlen hírt. Bizakodjunk a jó… sorsában, én hiszem, hogy hamarosan visszatér. – S mert az unokájából erre mégiscsak kibukott a sírás, mintha a mondatot folytatná: – Te meg öltözz fel, édes jó lelkem, készíts nekünk finom kávét. Andris szemben ült az öregasszonnyal, ujjait gondosan egymáshoz illesztette. – Ami a visszatérést illeti, arra csekély az eshetőség. A fizikai erőmből nem sok telik. zív ember vagyok, de a munkámmal, amely jórészt fiókban maradt,

olyan célt szolgáltam, ami nagymamának idegen. Kaján véletlen volna, ha a fasizmusért adnám az életemet. Zsófi is nyugtalanít. Sok mindenben kerékkötője voltam, talán annyiban mégis hasznomat vette, hogy elnyerte kiváló emberek barátságát, és alkalomadtán kiütöttem kezéből a poharat… – Maga, fiam, jó hatással volt az unokámra, és ez a hatás bizonnyal a távollétében is érvényesül. Ne beszéljünk most az én hálámról, mert úgy veszem, hogy rövid időre szól a búcsú. A kávé szaga a levegőben úszva, a nyitott ablakon át elhagyta a szobát. Márkus fűszeres jókora felárral, pult alól adja a feketepiacon szerzett kávét. Éppenséggel az sem lesz tragédia, ha Zsófi kényszerül mérsékelni az adagot, ártalmas az a sok kávé és cigaretta, hiába, pusztán intő szóval senkit sem lehet megváltoztatni, így van ez, és nincs másként. – … Mit is akartam… aztán mit csomagol az útra, fiam? Háromnapi élelem, takaró, jó volna egy bakancs, de a félcipő is megteszi – s így gyakorlati kérdésekre terelődött a szó. Andris fölment az emeletre, Zsófi pedig rohanvást, bukdácsolva a Váralja utcába. Az ajtót nyitó fiú nyakába borult. – Lajcsikám! – Ha nagymamával történt valami, légy szíves, ne ronts így anyára. – Dehogy. Andris… Van egy bakancsod? – Nincs, de szerzek. Délután otthon találom Andrist? – Biztosan kimegy Újpestre. Este jöjjetek. Mondd, mit tegyek, hogy ne érezzem ilyen nyomorultul magam? – Fogalmam sincs. Talán vigasztalódj az elképzeléssel, hogy mit érez Andris. – Az ablakhoz lépett. – Hopp, Totó! Zsófi az előszobában nagynénjével találkozott. – Csók, Judit néni, szaladok.

Az asszony fia szobájába lépett. – Mi történt? Zsófi sír. – Andrist behívták munkaszolgálatra. – Hát ezért… Szegény Zsófikám! – Én is sajnálom Zsófit. Mindannyian sajnáljuk Zsófit. Hát még ő sajátmagát! Néha nehéz titeket elviselni. Betegh Károly azt mondta: – A szobát fenntartom, bármikor a rendelkezésére áll. Ilyen zavaros időkben idegent nem engedek a lakásba. Estefelé Andris csomagolópapírba burkolt, spárgával átkötött nagy paksamétával jött. – A kézirataim – mondta –, tedd el valahová, ha nincs útban. A búcsúeste nyomott hangulatban telt, Veres Ádámné és a fia korán távozott, és Andris az előszobában egyetlen csókkal köszönt el Zsófitól. – Viseld jól magad. – Andriskám… vigyázz… – Ne félj, vigyázok az irhámra. – Írj! – Hogyne, ajánlott levelet. Csacska gyermek vagy te, Zsófika úrnő. Ekkor csókolta meg, sietősen.

6

Július közepe táján a Hegyalja úti fák lombját az örökké fölfelé cikázó katonai autók fölverte szürke porréteg lepi, a rezzenéstelenül forró levegő ellenére a hangulat szomorkásán őszi. Pálos Andrást elnyelte a gépezet, amelynek működése a kívülálló részére kiszámíthatatlan, kerekei hol villámsebesen forognak, hol lassulnak – Andris az országban van még, vagy lelakatolt vagonban utazik ismeretlen rendeltetési helyére, ki tudja? Csönd és értelmüket vesztett napok üressége maradt utána. Ha még egyszer becsöngetne reggel: Itt lakik Pálos András hitvese? A karosszékben ülve gyöngéd ujjakkal forgatta a könyv lapjait, amit éppen a kezébe kapott, orvosi szakirodalmat vagy Herczeg Ferencet, a Színházi Élet régi példányait vagy – ha hozzájut – a Mein Kampf-ot. Pusztán a jelenléte lefékezett háborgó indulatokat – így érezte Zsófi fokozódó, sóvár hiányérzetében, feledve, hogy olykor a mozdulatlan alak hallgatagsága ingerelte. A karosszékben, déltájt egy órára, Gulyás Ernő foglalt helyet. Naponta felsétált a hegyre. – Mi újság? – kérdezte. – Semmi – felelte Zsófi. Mikor ötödször is, hatodszor is elhangzott a kérdés, önuralomra volt szüksége, hogy kimondja a semmit, s ne tegye hozzá: – Ha volna újság, azzal fogadnálak, te ló! – Ernő halk szipákolása, enyhe raccsolása ellenére hűséges barát, s most nem nélkülözheti, de Andris karosszékéből fölállította. – Ülj a másikba. – Nem mindegy? – Ott jobban látlak – s elnézett a férfi borostás arca, nedvesen csillogó bús szeme fölött. Egyheti tétlen lézengés után novellát írt. – Várj – mondta Ernőnek –, nemsokára befejezem. – A férfi figyelte sebesen száguldó tollát, s hogy egymás után teszi félre a teleírt kéziratlapokat, majd kiált: – Készen vagyok! Elolvasod? – Anélkül is közölhetem veled, hogy elhamarkodott írásnak tartom. Felelősségteljes író minden szavát megmunkálja, felépíti a mondanivalóját, mint egy… – Jó, tudom. A múltban oly gyakran, most ismét elhangzó mérgesen bíráló szavak mintha megállítanák az időt, visszahull a semmibe az Andrissal töltött öt esztendő. Egy

átkártyázott éjszaka után leszólt az autóbuszról: – Nem jön? – Andris fellépett a mozgó autóbusz lépcsőjére, Ernő állt a járda szélén, kezét tördelve, talán még mindig szerelmes? Mindegy. Kérdésekkel ostromolta: Mondd, lehetséges, hogy itt van Pesten? Mondd, hogy van ez, minden munkaszolgálatost kivisznek az országból? Mondj már valamit! S eszébe sem jutott, hogy Ernő délelőttönként miért nincs a munkahelyén, míg a férfi, a közönye miatt bántódottan, megmondta: – Nem vagyok már a Nemzeti Banknál, de téged ez nem érdekel. – Sajnálom – szólt Zsófi –, Ernőkém, igazán sajnálom. Most mihez kezdesz? – Anyámnak van egy kis vagyona. Mások is látogatták. Mind gyakrabban hozta hozzá lehetetlen időben, hajnaltájt, késő este, szorongását és mániává fajuló katolicizmusát Horányi Klári. A zsebében rózsafüzér volt, ruhája alatt skapuláré, mellén aranykereszt. – Dezső kinevet, azt mondja: Klári, magából még pápa lesz. Te tudsz arról, hogy volt már egy női pápa? Mondom, nézze Dezső, engem megnyugtat, ne törődjön vele, mit árthat, ha maga helyett is elmondok egy Miatyánkot? Nagyon beleesett ebbe a Berta-ügybe. Örülök, ha szórakozik, de ez a kövér Berta zabálja a pénzt, és Dezsőnek rosszul megy, hiszen tudod, mi a helyzet a lapoknál. A megkezdett regényt sürgeti a kiadó, és ahelyett hogy dolgozna, kártyázik. Rufiusz, na, jobb róla nem beszélni, te azonban testvérem vagy, legkedvesebb barátnőm, éreztem első percben. Rufiusz az ágyban is a spekuláns zsidókról tart előadást, és Hitler képét akasztotta a falra. Dezső legyint, hagyja el, Klári, az a kép lekerül még a falról, Rufiusz meg rosszul végzi… Klári még így, szorongásával és katolicizmusával is jó és mulatságos barát, megannyi ellentét – jiddisnóta és skapuláré, Rufiusszal az ágyban, s a falon Hitler-kép. Az Andris távozását követő szerda négyesben kedélytelen este volt, s Zsófi indítványát, hogy egyelőre szüntessék be az összejöveteleket, látható örömmel fogadták. Tíz órakor az író hazakísérte, s míg karonfogva mentek, a megélhetés nehézségeiről beszélt. A jövedelem megcsappant, Klári a feketepiacon vásárol méregdrágán. – Lakbér, gáz és villany, telefon, hiszen érted, Zsófika úrnő, neked is… Azután Rufiusz is elég pénzembe van, de legalább kisegít! – Jóízű nevetése túlharsogta a Déli pályaudvarra befutó személyvonat zakatolását. – Szerencse, hogy Klári igénytelen, nem úgy a másik, annak púder, szagos víz, mifene. Hát az bejön a

smánezésből, csak ügyesen, ésszel… – Hol smánezel? – Egy koszos lebujban, trógerek és lánckereskedők látogatják, Keresztény Nemzeti Klub, jó, mi? A New York palotában, ahol az Otthon Kör, de oda most nem járok, nem tetszenek a pofák. A valódi tróger megfelelőbb társaság, mint a Stádium írótrógerei. Okádék. – Nők is játszanak? – Vén cápák. Madame Toussaud panoptikuma, erzsébetvárosi filiálé. – Egyszer elvihetnél. – Jó, majd közösen… összetesszük, amink van – s ezen is nevetett kamaszosan mutáló, magas hangján. Sűrűn látogatta Zsófit unokatestvére, Veress Lajcsi. Új volt a cinikus, sokszor bántóan rideg fiú az oltalmazó barát szerepében, noha nyilvánvaló, hogy nem annyira Zsófi, mint a távollevő Andris érdekeit védi, hangban, magatartásban őt utánozva. Estefelé jött, mintegy ellenőrizni, otthon van-e Zsófi, elhallgatta gunyoros megjegyzéseit a munkájáról, s újkeletű gyöngédségében odáig ment, hogy türelemmel elviselte szeszélyesen változó tárgyú panaszos sirámait. – Mi lesz velem, Lajcsikám? Atyaisten, hogy utálom, amit csinálok. Te lefested a fákat, én fényképezek. Az agyamban egy lemez lekapja, amit lát, magamban már fogalmazok, hatvan sor ennek a lapnak, kéthasábos amannak, lótok és futok riportok után, és soha semmi mámorító, mesterember vagyok, egy helyben toporgok húsz esztendő óta, mi lesz velem? – Ezek a gyakorló évek – mondta a fiú. – Jóravaló regényíró negyvenéves korában még kezdő. – Én soha… Nincs mondanivalóm. Tehetségtelen vagyok, apád tévedett. – Ostobaság – legyintett Lajcsi, űzve magától öngyilkos apja emlékét, mert a halál ijesztőbb mindannál, amitől Lajcsi fél, hogy ne tűnjön szertelennek, helyesbített: – Csacsiság, Zsófi – majd nagyanyjukat utánozva: – Az egész élet előtted áll még! – Zsófi nevetett, kínlódva, sírósan. – Mi az én életem? Magány és bánat és gond. Hogyan viseljem el Andris nélkül? Hol keressem? Olyan jó lennék hozzá, olyan jó… Horányi Dezsővel kora délután a villamosban találkozott.

– Megyek a lebujba – mondta az író. – Klári elszedi a pénzemet, összesen hét pengőm van. De az is… ha egy jó poentőr pássz… – Én is adok hetet. A New York palota második emeletén rosszul világított ruhatár, tojásfejű ember Zsófi nevét bejegyezte kunkorodó lapú noteszába. A játékszobában nagy asztal körül ülő és álló játékosok, néhány nő is kalapban, egyiknek nyakába vetve tollboa a rekkenő melegben, a háta mögött ágáló kövér kopasz karjával borzolta a tollakat, a levegőben sűrű füst, a zöld posztón elmázolt hamufoltok. Zsófi lámpaláza pillanatokig tartott, megjelenése nem keltett feltűnést, álldogált Horányi Dezső mellett, mint madame Toussaud panoptikumának egyik figurája. Dezső izgett és mozgott, suttogott: – Bízd rám a játékot. Kivárjuk a poentőr pásszt. Ennek a firkének jó keze van, libás a Hunyadi téren… Félóra után négy tízpengős és két egypengős zsetonja volt. Karon ragadta Zsófit. – Uzsgyi! – Olyan jól ment… – Elég! – Ugrált lefelé a lépcsőn, magával vonszolta az asszonyt. – Ha megduplázom a stekszet, már ott sem vagyok. – A kapu alatt osztoztak. – Ez elegendő süteményre. A dicke Berta édesszájú! – s élvetegen nevetett, zsebében csörgetve az aprópénzt. Az öregasszony másnap délután megkérdezte: – Nem fekszel le? – Dolgom van. – Hát csak intézd, lelkem. Zsófit úgy kapta el a hazárdjáték forgószele, ahogy az első cigaretta kábulata után rászokott a dohányzásra, az első pohárka whisky után az italozásra, s első tétova kísérlete után a szerelemre. A játék veszélytelen, kis pénzt kockáztatnak, s akár elvesztik, akár megduplázzák, Dezső kijelenti: – Uzsgyi! – s viszi magával. Egy kevés izgalom kietlen napjaiban; ital nem volt a házban Andris távozása óta, és szerelem, atyaisten, soha senki Andris után. S ha egyszer visszatér, elégedett lesz vele, ahogy nagyanyja is, nagyothallása miatt az előirányzottnál hangosabban suttogja Krausz Lenkének: – Az unokám visszavonultan él munkájának. Nemes lélek az unokám… – és Zsófi szelíd volt, bágyadtan halk

szavú a tudatban, hogy lelkét megnemesítette a bánat. Az öregasszony nem szólt át éjszakánként: Oltsd el a villanyt! mert korán lefeküdt, s a sötétben, kezét a mellén összekulcsolva, mozdulatlanul, s csupán magában mondta: Andris… Andriskám… Egy idő múlva ez már gépiessé vált, mint az áhítatot nélkülöző esti ima, és szeme előtt megjelentek a felvetett kártyalapok, egy a játékosnak, egy a bankárnak, egy a játékosnak… Számok és figurák. Ha Dezső játszik a vén tollboás kezére, hetet ütnek. Öt pengő, tíz pengő, húsz és negyven, kár volt kihagyni. A következő osztásnál a poentőrnek nyolc, a bankár kivágta a nagy slágert. Ha a piszkoskörmű ötre bevág, s ha így alakul vagy amúgy. Hajszolta magát az izgalomba, s végigélt nagy játszmákat Monte-Carlóban. Fényes lámpasor a Földközi-tenger partján, a kaszinó kecses épülete – ilyenkor a Vígszínházat látta maga előtt –, ő földig érő fehér estélyi ruhában. Ki ez a szép nő? Neves magyar írónő, elvált asszony. Egy férfi kíséri, öltönye mint a tengerésztiszti uniformis, a halántékánál őszül – Andris? Magától értetődőn Andris, intézte el gyorsan a kérdést. Ezer frankért zseton, hanyagul rakosgatja tétjeit. Nyer, nem nyúl a megduplázott tét után. Négyszáz frank, nyolcszáz frank, ezerhatszáz. Unom, igyunk valamit a bárban… – Szabad tudnom, hol jársz délutánonként? – kérdezte Lajcsi. – A dolgaimat intézem. Horányi Dezső nélkül is fölment a klubba. Szokatlan, hogy senki sem törődik vele, rá sem hederítenek, s míg állva rakosgatja pengőit, könyökök fúródnak az oldalába. Dezső rendszere jónak bizonyult, ha az előirányzott összeget megduplázta, máris menekült a „lebujból”, ahol gyakori volt a vita a tétek fölött, női rikácsolás, goromba férfihangok. A szennyezettség feszengő érzését már az utcán lerázta magáról – bátran kell élni! Nagymama a támasza, maradjon mellette egészségben ezer évig, de az írónak hendikep, ha özvegy doktor Czell Domokosné unokája. Párizsban jelen volt sok száz ember előtt tartott beszámolóján a fiatal írónőnek, aki egy hónapot töltött „chez les filles”, s könyvet is írt élményeiről. A család visszahúzó erő, gátolja szabad mozgásában; ekkor már úgy érezte, elmulasztott nagy lehetőségeket, hogy környezete fékező ragaszkodása nélkül eddig már bejárja a fél világot, s azt is elhitette magával, hogy nagybátyja, Boér Gyula kivitte volna magával Hollywoodba, Sophie Boer szunnyadó képességei ott robbanva felszínre törnek, és megmozgatják a földkerekséget.

– Mi újság? – kérdezte Gulyás Ernő. – Semmi. – Hallom, hogy kártyázol. – Ne ordíts! Ernőnek, ha sértődött, elmélyült a hangja, raccsolása feltűnőbb, rendkívül idegesítő. – Kérlek, nincs beleszólásom az ügyeidbe, ezt elhatároztam, amikor hiába figyelmeztettelek a Ziegler étteremben… – Hagyjuk! – … de ha balul üt ki a dolog, kétségbeesel. A tetteidért vállald a felelősséget. Zsófi kiáltott. – A tetteim! Mintha postakocsikat fosztogatnék vagy rendőröket pofoznék a Körúton! Itthon ülök a munkám mellett, esténként az ablakból nézem a csillagos eget, és… Az öregasszony benyitott. – Miről folyik a vita? Ernő felállt. – Kezét csókolom, hogy van kedves Czell néni? Pukkadj meg a Czellnénizéssel! Szisztémát dolgozott ki. Megfelelő alaptőkével ha a vesztett tétet megduplázza, öt pengő, tíz pengő, negyven pengő, s a harmadikkal nyer, a vesztesége szinte hiány nélkül megtérül, a tétjéhez nem nyúl, s ha másodszor is a poentőr nyer, esetleg harmadszor is, háromszázhúsz pengővel vonulhat vissza, ég veletek, máris odább áll, és soha többé! Megcsappant keresetét nagyanyja kezelte, a néhány pengő, ami rendelkezésére állt, hamar elúszott, de ritka nyeresége sem volt számottevő. Ha egyszer sikerülne, kikerülne a bajokból, ismét felgyülemlett

a fűszerszámla, nagymama ezüstjének zálogcéduláját meg kellett hosszabbítani. Augusztus elsején hozta a postás az öregasszony nyugdíját. – Este biztosan feljönnek Juditkámék, gondolom, szüksége van a pénzre. Az alaptőke! Nem kockáztathatja Judit létalapját. Mégis, az egyetlen alkalom. Ha nem megy, némi veszteséggel abbahagyja a játékot, de hátha… Az előérzete, amely kártyázása óta fontos szerephez jutott, jót jelzett, azután kis lökés a mellében, ijedelem, előérzete valami baljósnak, máris a siker előérzete, s ekkor már tudta, hogy semmiképpen sem mulasztja el ez egyetlen lehetőséget. Ebéd után azt mondta az öregasszonynak: – Adja ide a pénzt, nagymama, útközben beszólok Judit nénihez. – Jó lesz, lelkem. Mikorra várjalak? – Öt órakor biztosan itthon vagyok. A szisztéma jó, okos, nagyszerűen beválik. Először kis tételekkel kísérletezett, ragaszkodva elgondolásához, s óvatos rakosgatással nyolcvan pengő nyeresége volt. Öt óra, ha abbahagyná? Ekkor felszabadult előtte az ülőhely, s ő elfoglalta. A zöld ernyős lámpa alatt szüntelenül változó ábrákat kavaró füstfellegben elvesző arcok, az asztal fölött átbeszélnek egymással, neki megannyi idegen, soha egyikkel sem állt szóba, a jövőben sem, tulajdonképpen hogy kerül közéjük, s most, hogy első ízben ülő játékos, megnézik, halk észrevételek, de mindez csupán elvont révedezés, kezében a két kártyalap, s leterít egy ászt és egy hetest. – Jó kéz a nagysád – mondja valaki mögötte. Ismét nyert. Egymás után négyszer. Válla fölött a hang, most már közel a füléhez: – Ne tessék felezni, én beadom… – Nem felelt, kihúzta a bankját, s eltolta a kártyacsomagokkal bélelt „koporsót”. A következő bankár vesztett. A keze verejtékezett, ahogy zsetonjait rendezte, kellemetlen érzés, karkivágásában is érezte az átnedvesedett félholdat, a ruhát holnap tisztítóba viszi – ült mereven, karját oldalához szorítva, s várt, míg ismét hozzákerül a kártyacsomag – nagysádnak szerencsés keze van! Három nyerő tét után bevette bankjába a mögötte suttogót, a negyedik ütés után

visszavonult, s osztozott az idegennel. Kár volt hallgatnia arra az alakra – s számolta magában, mennyi volna a nyeresége, ha egyedül játszik. Előtte két százpengős zseton, s húsz és tízpengősök tornya, Judit pénze szinte érintetlenül a táskájában. Ekkor nem nézte már az órát. Az asztalnál a leégett játékosok helyét újak foglalták el, a tollboás nőt, mivel hosszú idő óta a közelében ülőktől eredménytelenül kunyerált öt-tíz pengős kölcsönt, a krupié szólította fel, hogy adja át a helyét a friss pénzzel érkező esti játékosoknak. A nyeresége több száz pengő. Abbahagyja. Felállt, valaki szólt: – Szabad a hely? – Nem! – felelte gyorsan és kiáltva Zsófi. Eltegye a zsetonjait, míg kimegy? Á, talán csak nem nyúlnak hozzá, ámbár jó volna odakint megszámolni. A százasokat mindenesetre beváltja, ahhoz többé nem nyúl. A pénzt táskájába gyűrte, s kissé támolyogva, hangosan koppanó léptekkel kiment, verejtékes kezéből kicsúszott a kilincs, s nagyot csapódott az ajtó. A mellékhelyiség jellemző a lebujra, förtelmes latrinaszag, vizes deszka, förtelem. A tollboás nő a vén ruhatárossal tárgyalt, és mézédesen Zsófira mosolygott. – Aki fiatal és szép, a játékban is szerencsés – s hogy Zsófi szó nélkül ment tovább, eléje lépett. – Ha kisegítene holnapig egy tízessel! – Erre sem felelt. Visszatért a terembe. Zsetonjai érintetlenül az asztalon, táskájában a beváltott százasok, most már nyugodtan játszhatik, nyereségének csupán kis hányadát kockáztatja. Tizenegy óra, atyaisten, nagymama, majd megmagyarázza – s leosztotta a lapokat. Rendre apadtak a tíz és húszpengős tornyocskák, az utolsó is elúszott. Abbahagyja, taxin hazamegy, képzelje, nagymama, belecsöppentem egy szerkesztőségi muriba, ott tartottak – azután tétován elővett a táskájából egy százast. Talán ha akkor nem hagyja el a helyét. Talán ha kisegíti a tollboást… Megfordulhat még a lapjárás. Egymás után cserélte zsetonra a százasait, s eljátszotta utolsó pengőig a nyugdíjat. Néhány percig még görnyedten ült a helyén, s bámult besöpört utolsó pénze után, azután lassan felállt. A lába merev, a torka száraz, nyelvét csípi a számtalan elszívott cigaretta, kétségbeesése határtalan. Fél egy, nincs pénze taxira. Szédelegve kiment a teremből; a ruhatár pultjától leugrott Lajcsi. – Befejezted? A felső karját szorítva vezette lefelé, szó nélkül. A zsebéből előkapart egy

húszfillérest a házmesternek, az morogva csapta be utánuk a kaput. – Olyan fáradt vagyok – dünnyögte Zsófi. – Fáradtság ellen közismerten leghatékonyabb gyógyszer a gyaloglás. Némán meneteltek át az Erzsébet-hídon, járókelő sehol, időnként párosával haladó katonák, az eget fényszóró pásztázta, megcsillogtatva a folyó sötét vizét. A Hegyalja úton Zsófi megkérdezte: – Hogyan találtál meg? – Horányiéknál voltam, Dezső mondta, hogy hol keresselek. Az öregasszony szoborszerű alakja a nyitott ablakban, mellette Judit könyökölt. Zsófit a látvány megrendítette és méregbe hozta, a szobában már kiáltott. – Fuccs a pénzének, Judit néni, kész, vége, ezért kár volt virrasztani, ráért volna holnap is… – Mamával maradtam, nyugtalankodott miattad. Lajcsi még egyre a karját szorította; ellökte magától. – Atyaisten, mint a zsandárok! Az öregasszony eléje állt. – Senki sem ellenőriz, de azt mondtad, öt órára itthon leszel. Most negyed kettő. Hol voltál? Ülj le és csöndesebben, te lány. Kártyázott. Eleinte jól ment, többször négy „coup”ja volt, valaki megjegyezte, hogy jó keze van, a százas zsetonjait beváltotta – az öregasszony közbeszólt: – A kártyajáráshoz én nem értek. Eljátszottad a nyugdíjamat? – Majd megszerzem. – Mikor? Hogyan? Judit kezébe temette az arcát, sírt.

– Jaj, mamám, ne bántsa, valamit kitalálunk, minek nekem már az ékszer… – Elhallgass! – Az öregasszony kiáltására Lajcsi becsukta az ablakot. – Te véded ezt a féleszűt? Ahogy a szerencsétlen apjáért megloptad a férjedet? Segíted a pusztulását? – A görnyedező Zsófihoz lépett, eszeveszetten rázta a vállát, félős volt, hogy megüti. – Az apád kártyaszenvedélye miatt éhezett a lányom! Az isten idejében magához vette az apádat, mert felfüggesztés előtt állt, állás nélkül, kenyér nélkül marad. – Nagymama! – Hallgass! Elhallgass, te! Ha még egyszer kártyát veszel a kezedbe, akár idehaza, azon nyomban elköltözök, többé nem látsz. Ha már egyszer kimondtam, úgy lesz, megértettél engem? Eredjetek aludni, mind. Hirtelen elengedte Zsófit, az felállt, szó nélkül átment a szobájába. Röviddel ezután csukódott az előszobaajtó, majd a kapu, az éjszakai utca csöndje hamarosan fölvette anya és fiú léptét. Isten tudja, Judit hogyan intézte el a pénzkérdést, mindegy. Nagyanyja két napig nem szólt hozzá. Vasárnap reggel megjelent Krausz Lenke, s míg az öregasszony felkészült a túrára, Zsófit szórakoztatta. – Sápadt vagy, kislányom, pedig éppen a színeid csodaszépek, a szürke szem, sötét haj és a barackvirág „teint”-ed. Biri mintha kedvetlen volna, nem firtatom, mindenkinek megvan a keresztje, amit a mindenható a vállára rakott. Neked megsúgom gyermekem, hogy az üzletből sincs már örömem. Elmaradnak a vevők, ők tudják, miért. – Nevetgélt, töpörödött, apró keze rebbent, de ezúttal nem csattant. – Naphosszat csak ülök a boltban, vagy rendezem a fiókokat, de nemigen jön új áru. Időm van bőségesen, hogy gondoljak a szeretteimre. Megnyugszom a mindenható Isten akaratában, a nagy strapát amúgy sem bírnám, nyolcvanhárom esztendő súlyos a vállamnak… Az öregasszony beszólt: – Induljunk, Lenke. – S az unokájának: – Vigyázza házra.

7

– Oltsd el a villanyt – szólt át nagyanyja. – Fél kettő. Ekkor kiugrott az ágyból, és egy összehajtogatott pokróccal eltorlaszolta az ajtóhasadékot; tíz oldal még a Bűn és bűnhődés-ből, nagymama aludjon, és hagyja őt békén. Olvasott nappal és fél éjszaka olyan szenvedéllyel, mint fiatal lány korában. Az ágya melletti asztalkán ismét szótárak és a térkép, német nyelvű regények – Die Buddenbrocks, amelyből megismerte Thomas Mannt, Georg Hermann Jettchen Gebert-je, valamikor szerette, most untatta az érzelmes história –, egy kötet francia dráma, Victor Hugo, Molière, Scribe és César Girodot, nevét hiába kereste Szerb Antal A világirodalom történetében. Az ismeretlen szavakat újraéledt tudásszomjában bemagolta, az olvasmányaiban előforduló utazásokat a térképen követte, és elővette, isten tudja hányadszor, a Bűn és bűnhődés-t. Az élmény megrázó és felemelő, mint első alkalommal. Leoltotta a villanyt; az elragadtatás, gyöngédség és részvét Raszkolnyikovnak szólt, de fölkeltette saját elcsöndesedett és magányos személye is. Egy igen rövid időszakban, komoly és becsvágyó egyetemi hallgató, hóna alatt jegyzetekkel sietett a Sorbonne felé, végzetes hiba, hogy nem volt kitartóbb. De talán még nem késő, behozza az elmulasztottakat. Romanovics Rogyion, galambocskám… Fiatalon elhunyt unokanővérének írta leveleiben, hogy: „Jutka, édesem, galambocskám”, ha már gyötrelemmé fokozódott az utána való vágyakozás. Most is higgadtabb formában, követelő vágy a férfi után, akinek nyoma veszett. Andris, galambocskám… Apja neve? Egyszer említette, Perl… Perl Miksa, s már fogalmazta: Andrej… Miksa? Talán Max, Maxim, Andrej Maximovics. Gorkij Miksa… Elmosolyodott a sötétben, bágyadt mosolya bizonyára szép és fájdalmas. Az italozás, éjszakai kimaradozások, kártyás időszak után a másik véglet, munka és könyv és naphosszat hallgatás. – Menj levegőre – mondta az öregasszony.

– Minek? – Hát hogy kiszellőztesd fejedből a sok regényt. Nyár van, ne ülj egész nap a szobában. Kávét osztottak a Meinlnél – folytatta egy szuszra –, sort álltam érte, használd takarékosan. – Köszönöm, nagymama, de igazán nem fontos. – Lógatod a fejed, te lány. Hiszen előkerül még Andrisod, amennyi esze van, kivágja magát. – Ha azon múlna… Mi készteti Gulyás Ernőt, hogy az Ukrajnába és a Don vidékére hajszolt munkaszolgálatosok helyzetéről rémségesnél rémségesebb hírekkel traktálja? A hangja ilyenkor elmélyül, raccsolása feltűnőbb. A közel ötvenezer munkaszolgálatos lerongyolódott, járványok és szadista keretlegények pusztítják őket. Kis százalék tér vissza abból a pokolból, életképtelen nyomorék, s most újabb behívások. Ernő fél, nem kétséges, fegyelmezett lényében leplezett ziláltság, nedvesen csillogó szeme zavaros. Mindeddig a Nemzeti Banknál szerzett összeköttetéseivel sikerült felmentetnie magát, ez azonban megszűnt, és Ernőt, a művelt, jómódú embert, emészti a méltatlankodás és a félelem. Zsófi igen kis mértékben érzett szánalmat. Ernő sok év óta barátja, de erősebb a taszítás, mint a vonzás. Hiányzik majd, magától értetődik, hovatovább barátok nélkül marad, s már elintézi vállvonogatással: ha a munkaszolgálat mindenkire kötelező, miért éppen Ernő volna kivétel? Nehezen hihető, hogy az értesülései hitelesek. A pesti utcákon nagyjából a megszokott kép: emberek és járművek, a hirdetőoszlopokon színházak és mozik műsora. A háborúra némely üzlet előtt hosszan kanyargó sor emlékeztet, másutt lehúzott redőny. A forgalmat olykor megakasztják vonuló katonai gépesített osztagok, zavaró repülés, időnként légiveszély, feszélyezett percek vagy órák az óvóhelyen, van úgy, hogy vaklárma, máskor tompa dörrenések, de ez is távoli, egyéni életétől kívülálló. A szerkesztőségben azonban, ahol fél délelőttöket tölt, jó a hangulat, az elsötétített Zöldfa vendéglőből szűrődő cigányzene nosztalgiát ébreszt, és sűrűsödik körülötte az unalom. A háborúnak hamarosan vége lesz, s ő negyvenedik évébe lép – még nem, egyelőre harmincnyolc, következő születésnapjától hetek választják el. Az egész élet előtted áll még – ó, nagymama! Öreg szeme csupán azt észleli, hogy szolid életmódjában kivirult, az

arca megtelt, kurta ruhájából kilátszik a térde, s hogy furcsa, bolondos kis sapkákat visel sima haján. A lelke mélyén azonban lemondás és gyász. Mindegy, magánügy. Megváltozott lényének tartozéka, hogy nem él a panaszkodás könnyebbségével, s noha feszíti a mondanivaló, hallgat, derűsen szenvedő, halk a lépte, elvékonyodott hangja légies, mint a termete, s Huberné, a házmester kövér felesége, azt mondta: – Zsófika, magától nyavalyatörést kap az ember. Mintha a túlvilágról szólna! Néha dúdolgat, mert zene után vágyódik. Régi dallamok párizsi napokra emlékeztetnek, ezt a követségi titkár énekelte tánc közben a fülébe, szeplős, kellemes arca az övét súrolta, a másikra a Luna Parkban táncolt a szerelemtől kábultan; Parasztbecsület az opera harmadik emeletén, Santuzza, ne haragíts már, kezdem elunni e hiú féltést, s ugyan miért hiú Santuzza indokolt féltékenysége, francia operettek, amelyekre nagyanyja tanította; múltja szépségben tündöklik, és tombol benne a telhetetlen keserűség, amiért visszahozhatatlan és megújíthatatlan. – Menj levegőre – hangoztatta az öregasszony. – Eleget járkálok. – A városban. Nemsokára beállnak az esőzések, használd ki a szép időt. Élj okosan, te lány. Lajcsi, aki nála fél fejjel magasabb, s különös indián arcával isten a tudója, kire ütött a családban, Lajcsi karonfogta, és a Pálos Andrástól átvett eréllyel kijelentette: – Megyünk sétálni. Jó, menjünk sétálni, mindegy. Lajcsira támaszkodott, hiszen lábadozó. Utolsó kártyás napja megpróbáltatását a csontjaiban érzi, valójában részvétre szorul, és ezt senkitől sem kapja meg. Nagyanyja még egyre neheztel, úgy kezeli, mint gyermeket, akit megérdemelten elfenekeltek. Minden léptét figyeli, szigorú: – Oltsd el a villanyt! Eredj levegőre, te lány! – Judit tartózkodóbb, Lajcsi a porkoláb. Úgy viselkednek, mintha Andris nélkül nem állna meg a lábán, kizárólag Andris érdeme, hogy annyi éven át becsülettel teljesítette vállalt kötelezettségét.

Sétáltak. Este nyolc óra, az utca kihalt, cirkáló járőrök az elsötétítést ellenőrzik, világít a hold, a távoli villamoscsöngetés, mintha gyönge kéz dörömbölne vasajtón, az égbolton félkaréjban pásztázó reflektor sugara. Keveset beszéltek, élénkebben a gyerekkorról, iskolai élményekről. Lajcsi egy barátját említette, az apja főpincér a Royalban, kövér érzelmes gyerek, féltékeny és hűséges, kiképzése alatt többször megszökött a kaszárnyából, hogy vele találkozzék, most pedig a fronton nyoma veszett. – Neked vannak barátaid? – Hogyne. – Egyet sem ismerek. – A barátaimat nem vezetem be a családba. – Lányok is? – Elvétve… A séták beleilleszkedtek napjai egyhangúságába, s lassan már ez is nyomasztotta, föl a hegyi utcán, vissza a hegyi utcán. Nagymama fülét a készülékre tapasztva hallgatja az angol rádió magyar nyelvű adásait, s fegyelmeznie kell magát, hogy ne rontson rá: – Dolgozok, nagymama, zavar a rádió! – Délben Gulyás Ernő, borotválatlan, elhanyagolt külsejű, krónikus nátháját miért nem kezelteti? Zsebkendője ropog, ahogy szétnyitja, őrjítő, befogná a fülét, hogy ne hallja, s fölfelé néz, lefelé néz, csak nem Ernőre. Estefelé Judit és Lajcsi, anya és lánya pompásan érti egymást, mindig akad megbeszélnivalójuk; ki hogy töltötte az éjszakát, Judit libát vett, nagymama kapott borjúmájat a pult alól, Márkus fűszeresné ígért tíz kiló rózsakrumplit, azután régi emberei közül kivel találkozott Judit, ki kereste telefonon. Az általános vélemény, hogy rövidesen vége lesz a háborúnak, rebesgetik, hogy a kormányzó és szűkebb környezete angolbarát. – Mamám, hallott valami érdekeset az angol rádióban? – Sok mindent, de Zsófit nem érdekli… – Terítés, vacsora, Judit mostanában csinos kis csomagban felhozza a kettőjükét, azután „megyünk sétálni!”. Ritka változatosság a légi veszély. – Fogd a kis bőröndöt – mondja nagymama már a zavaró repülést jelentő hangnál, elsőként levonulnak az óvóhelyre. Ott külön kis sziget özvegy doktor Czell Domokosné az unokájával, a Betegh család és dr. Pongrácz Bertalan csipkegyáros imákat mormoló, rémült feleségével. Komáromi Pállal és fúria hitvesével, sem a háziúrékkal nem voltak köszönési viszonyban.

Legalább emberek között van. A jó külsejű és csöndes humorú Pongrácz Bertalannal kellemes, könnyű izgalmat keltő az együttlét. Legutóbb ketten cigarettáztak az óvóhely előterében, s ott termett a sárga hajú Komárominé. – Mit gondol – kérdezte Pongrácztól –, fölmehetek most a lakásba? – S mivel ugyanakkor meglehetősen közel robbant egy bomba, a férfi így felelt: – Közkívánatra igen. Zsófi nevetett. – Maga is utálja? – Ahhoz nem áll hozzám elég közel. Mondjuk, nem szívlelem. Akkor néhány este, sötétben, Pongrácz Bertalannal folytatott magában üdítő beszélgetéseket. A férfi ezt mondja, mire ő így felel, míg sikerült kis meleg hullámzásba borzolni idegeit. Azután elejtette Pongráczot. Múltjából idézett föl jeleneteket, a valóságos helyzeteket átfestette új színekkel, így lett volna és amúgy, s amit annyira kívánt, végül mellében jelentkezett az ütésszerű érzés, mint a villámcikázás, le a talpáig. S mert Andris csak szorongató képzeteket keltett, ha él, hát valahol nyomorúságos körülmények között, zsúfolt helyiségben, ápolatlanul, talán éhezőn, talán betegen – nyöszörgött, s nem esett nehezére visszatérni a lélegzetét elállító ritka levegőrétegből ózondúsabb tájakra. Egyik este, szeptember eleje volt, forró nappalok és hűvös esték, Zsófi nyári ruhája fölött könnyű kabát, gonddal megrajzolt szája vörös vonal, s megint egyszer jó érzéssel nézte tükörképét – az arca gyerekesen gömbölyded, sűrű szempillájából még milliméternyi sem kopott le, az álla „édes”, Jutka barátnője mondta valamikor, hattyúnyak hordozza a fejét, milyen szép! Táskájában zsebkendő, fésű és tükör és összehajtott novellakézirat; ezúttal Pestre sétálnak, a reggeli lap szerkesztőjének átadja kéziratát, Lajcsi megvárja. Mintha visszatért volna életkedve, könnyed és hosszú léptekkel ment a fiú mellett, nem vette észre a járdaszélt, bukdácsolva, szaladva igyekezett visszanyerni egyensúlyát. – Ismertem nálad méltóságteljesebb harmincnyolc éves asszonyokat – mondta Lajcsi –, négy gyerekkel. Zsófi a vállát vonogatva nevetett.

– Infantilis vagyok. – A fiú karjába kapaszkodva dúdolt. – A derekadat átkarolni, s az oldaladon vándorolni… Ismered? – Nem én. – Régi operett, Jánoska a címe. Egyszer, négyéves lehettem, apa pénzhez jutott, azóta tudom, hogy kártyán nyerte. Anya, te nem ismerted, kicsi asszony volt, de lélekben nagy és kedves, ki sem mondhatom, milyen kedves, hajszállal körültekert copfjának vége kibújt a kontyából, isten tudja, miért őrzöm róla olyan intenzíven ezt a semmi képet, igen, hát anya vett három jegyet a Jánoska délutáni előadására. Színházban nem voltam még akkor, és mint ideges, érzékeny gyerek, bizonyára az izgalomtól, délutánra belázasodtam. Az én boldog gyerekkorom súlyos csalódása, hogy nem láttam a Jánoská-t. Most is fáj. Ha adnák, megnézném. – Nem adják. – … Tündér a szerelem, tündér fejedelem, tündér, de csodaszép a ruha rajta… Furcsa, ugye, hogy jókedvem van? Elítélsz érte. – Dehogy. Örülök a jókedvednek. A József körúti kapu alatt várta Zsófit. Vagy fél óra után a lépcsőn repült lefelé az asszony. Kiáltott: – Azt mondták, hogy ma a szokottnál is szebb vagyok. Igaz? – Ha ezek a derék barátaid állítják… – Miért volnának barátaim? Dolgozok, ahol tudok. – Jó, ne sértődj meg. Inkább énekelj. Belvárosi utcákon át haladtak az Erzsébet-híd felé. A Mátyás pincéhez közeledve mondta a fiú: – Egyik professzorommal, magyar irodalmat adott elő igen élvezetesen, ide jártunk sörözni. Négyen tartoztunk a testőrségéhez. A sört ő fizette.

– Szeretted? Hogy hívják? – Doktor Mohos László professzor úr, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, nagy gavallér, nagy ivó, néha utáltam, de mindig vonzott. A Mátyás pince mélyéből hegedűcincogás. Zsófi lassított, a dallamot keresgélte. A fiú felajánlotta: – Ihatunk egy pohár sört – s mert az asszony arca felragyogott, saját nagylelkűségével elégedetten, a karját érintve vezette lefelé. Zsúfolt terem, sok egyenruha, száguldó pincérek. Lajcsi ment elöl, szétnézett, s visszaszólt Zsófinak: – Nincs üres asztal. – Álltak a terem közepén, Lajcsi meghajolt egy férfitársaság felé: – Jó estét, professzor úr. – Zsófi suttogott: – Ő az? – Ühüm… – Klasszikus feje van. – Ördögöt… – Vonta volna magával Zsófit, de egy hang megállította: – Veress Lajos! Az asztalhoz lépett. Három középkorú férfi, a negyedik évfolyamtársa volt, ennek vállára ütött. – Parancsol? – Hová viszed az asszonykát? Van itt hely kettőtöknek. – Egy pohár sörre jöttünk, megisszuk a söntésben. – Féltékeny – szólt az évfolyamtárs. – Szép a kis nő. Lajcsi most erőteljesebben csapott a vállára. – Semmi kis nő, légy szíves. Az unokanővérem, Boér Zsófia. – Úgy van, tartsuk be a formákat – mondta a professzor. Az álldogáló Zsófihoz ment, s rövid megbeszélés után – Zsófi csengő nevetésének hallatára a fiú arca elsötétült – karonfogva vezette az asztalhoz, s maga mellé ültette. Lajcsi még mindig tétován állt, a férfi bort töltött Zsófinak. – Zsófi nem iszik bort – szólt a fiú. – Egy pohár sörre jöttünk. – Hallottam már. Ülj le. Régen láttalak, Lajos.

Zsófi kezében forgatta a poharat, belekóstolt. – Lajos! Eddig eszembe sem jutott, hogy Lajosnak hívják. Otthon Lajcsi. – Legyen Lajcsi. Kezét csókolom. Szervusz, Lajcsi. – Nem iszom – mondta mogorván a fiú. – Rosszul teszed. – Az asztalfőn könyöklő kecskeszakállas, keskeny fejű professzor, fölemelt két ujját lengetve, dadogva magyarázott. – Háborúban hallgatnak a múzsák, e bájos leánykák, az Olümposzról száműzi a szűz Pallasz Athénét a vérengző Árész, ugyebár Árészt mondtam, de cimborája, a fegyvert kovácsoló Héphaisztosz lángja változatlanul szőlőt érlel, a szőlőt le kell szüretelni, a palackozott bort el kell fogyasztani, ugyebár. Prosit, kisasszony! Ivott, a bor egy része hegyes szakállába csorgott, nem törülte le, nedves szőrzetébe heherészett, dünnyögött: – A társaság… mégis, ha egy szép hölgy… Mohos László koccintott Zsófival. – Amint látja – s szakállas kollégája felé intett –, nagy előnyben vagyunk. Igyekezzék, kedves, nehogy lemaradjon. Lajos eltitkolta az unokanővérét. Bűn, amelyre nincs feloldás. – Karja a pad támláján volt, Zsófi háta mögött, s füléhez közel mondta: – Ha az enyém volna, parádéznék a rokonommal. Vinném magammal, mint a gomblyukamba tűzött piros szalagocskát. Lajcsi ádázul vigyorgott. – A professzor úr a becsületrendjére céloz. A háború óta nem viseli. A férfi mintha nem hallotta volna, szálegyenesen ült, s mellette Zsófi is megfeszített derékkal, a válluk érintkezett, s a két ember között elektromágneses hullám terjedt, a hang sebességénél jóval gyorsabban. – Ismerem a nevét, Boér Zsófia – beszélt a férfi, hangja behízelgő, mintha vallana –, sajnos, kevés időt szentelhetek a mai magyar irodalomnak. Íróasztalomon néhány kiváló írónő könyve vár elolvasásra, a maguk Kaffka Margit-köre elkényeztet… Zsófi kiáltása félbeszakította.

– Nem tartozok semmiféle körhöz! Nem játszok egyletesdit. Fütyülök az írónőkre, én író vagyok, és a barátaim is írók. – Ha ilyen temperamentumosán reagál, igyekszem ismét felbosszantani. Kik a barátai? – A mai magyar irodalom magát nem érdekli. Lajcsira nézett, s mert a fiú csökönyösen a levegőbe meredt, elfogta a méltatlankodó harag, s valami halvány ijedelem – csak nem képzeli Lajcsi, hogy megtagadta Andrist? Tóth Lászlót sem említette, Horányi Dezsőt sem… Hirtelen felhajtotta a borát, a szakállas professzor töltött, az abroszon sötét tócsa. – Ez már derék – motyorászta részegen –, a lenge, lebegő léptű Thália… Tháliát mondtam, nemdebár, pedig Melpo… a sudár Melpomené… – Eláztál, Frici – jelentette ki Mohos László –, eredj haza. – Máris, máris… Seres hoz kocsit, majd ha utasítom, ugyebár, Seres? Ez a harmadik férfinak szólt; hegyes orrú, alázatosan mosolygó emberke volt, homlokát benőtte rövidre nyírt haja, fejét mintha rugó rántotta volna az éppen beszélő felé, sűrűn hörpintgette borát és bólogatott. Szokatlanul magas, nőies hangon szólalt meg: – Igenis, professzor úr. A volt évfolyamtárs Lajcsit igyekezett megszólaltatni, a kurta válaszokat nem vette tudomásul, egyfolytában hadart – emlékszel, öregem? – s időnként Mohos Lászlónak: – Emlékszik, professzor úr? Arany balladáiból vizsgázott az Esterházy fiú, és elhasalt, mint a pinty! – Mikor már tőle sem kapott választ, mert a professzor Zsófi fülébe mormolt, s az asszony nevetésében szikrázás, majd már fékezhetetlenül lobogó láng volt, röhögve súgta Lajcsinak: – Ne zavarjuk a fiatalokat. Szervusz, öregem. A fiú nem nyúlt az italhoz. Zsófi a férfi vállához támaszkodik, idegen a nevetése, halkan énekel a cigányzenére, a poharát teletöltik, és máris üres, keskeny szemében alattomosan villanó fények, teste megfeszül, de karjának, kezének mozgása vad és duhaj, mellette a férfi merev-egyenes tartásában is izzás, a karja most már Zsófi vállán – a fiú felállt.

– Menjünk, Zsófi. – Ülj le, fiú, ne rontsd a hangulatot. Az elázott professzor a szakállába heherészett – A hangulat, ugyebár a hangulat… – az évfolyamtárs rikkantott: – Önts magadba egy kis kedélyt, pajtás! – eközben félig kiürült a terem, a pincér újabb üveget bontott. – Ülj le! – parancsolta most már a férfi. A fiú ordított. – Maga leitatja! Zsófi, menjünk! Az asszony nekivadultan támadt. – Baj, hogy jól érzem magam? Egyszer van kellemes estém, azt is elrontod. Hagyj békében, hagyjatok már békében! Eredj haza, vagy igyál egy pohár bort, mit nézel, hagyj engem! A fiú szó nélkül leült, maga elé húzta az üveget, ivott. – Ez már derék – motyogta a szakállas. Az évfolyamtárs a fülébe súgta: – Micsoda nő, barátom! – Választ nem kapott, Lajcsi hátra sem fordulva mordult a pincérre: – Hozzon nekem valami rendes bort! – Kérem szeretettel, eredeti spanyol malaga… – Nem kérdeztem. Magyar embernek magyar bort! – Mellette a fiatalember a vállára veregetett: – Jó pofa vagy. Szervusz, öregem. – Szervusz, te hájfejű barom… Sápadt volt, a gyors egymásutánban felhajtott italtól verejtékezett, az asztal lapjára támaszkodva felállt. – Kimulattuk magunkat, ugyebár? Fizetek. Százpengőssel fizetett, s a visszajáró papír és fémpénzt lesöpörte az asztalról – ez a maguké! – A meghökkent pincérek lassan szedegették a pénzt, a professzor rászólt: – Mérsékeld magad, légy szíves. Lajcsi felkapott egy szódásüveget, a férfira s a szorosan hozzátapadó Zsófira célzott. Mohos László felugrott. – Marha!

– Ne, kérem, ne… Tántorogva indult kifelé a fiú, s mikor egy idő múlva a társaság követte, a falhoz támaszkodva állt, a hold gyér fényében sápadtan, de már kijózanodva lépett Zsófihoz, megvárta, míg elbúcsúzott a részeg szakállastól, akit ketten vezettek karonfogva. – Mehetünk? – Itt van a kocsim, szálljatok be. – Gyalog megyünk. – Eredj gyalog. Zsófit hazaviszem. Parancsoljon – nyitotta a kocsi ajtaját. Zsófi beült, s másik oldalról a férfi a kormány elé. Az asszony arcán feszült a bőr, tekintete zavaros, fején a félrecsapott bolondos sapka. Holtrészeg. A fiú a lehúzott ablakhoz állt. – Zsófi, velem kell jönnöd. Szállj ki, hallod? Zsófi, könyörgök, szállj ki, Zsófikám! Lajcsi sír? Mulatságos, igazán tréfás. Mit akarnak tőle? Szabad ember! Nem mozdult, s mellette a férfi sem, várt. Az asszony feje a vállára bukott, ekkor végigsimított a haján. – Mehetünk? – Igen, igen. Lassan indult a gépkocsi, a fiú az ablakba kapaszkodva szaladt mellette. – Zsófi! Átkozott bitang, álljon meg! – Vigyázz, taknyos! Lajcsi egyedül maradt. Félt a sötétben, sírt.

8

Részeg. A felvonóban majdnem elesik. Idegen férfi támogatja, klasszikus feje van, táskás szeme, idős úr, egyetemi tanár. Lajcsi valahol lemaradt, meg kellene keresni Lajcsit. Két kar a lift falához szorítja, a szája szivarszagú, mindegy. Zárt folyosóra lépnek, Zsófi botladozik, nevet. – Magasan lakik, mint az isten. – Csöndesen, kedves, ne verjük fel az alvókat. A folyosón fehér szárnyas ajtók, s előkerül egy ember csíkos vászonkabátban. Míg sugdolóznak, visszaléphetne a liftbe, megkeresni Lajcsit. Késő, magától értetődik, az idegen vezeti már, s egyik szárnyas ajtó kinyílik. Valamelyest tisztult pillantással felméri a nagy szobát: széles, lakkozott, arany díszítésű fehér ágy, asztalka, székek, szekrény, mosdó, háromrészes tükörállvány, fehér és arany, fehér és arany, ocsmány szoba, kérek másikat! A férfi újabb csókja elől hátrahajolva nyafog: – Nem szeretem ezt a szobát. – Engem szeressen, bolondos kis asszony. Most lefekszik, pihen egy kicsit, ne gyűrje össze a szép ruháját, így… Engedelmesen föltartotta a karját, ruhájából némi üggyel-bajjal kihámozta a férfi, ott állt rövid kombinéban, combját szorosan összezárta. – A cipőt, a harisnyát, így… Várjon rám, kedves. A hátán feküdt. A mennyezet is ronda, gipszdíszítés a lámpa körül, virág, állat, salátafejek? Ha nyugton maradnának, megállapítaná, mit jelképeznek a cirádák, bogyószerű dudorok, de forog, minden forog, s ha lehunyja a szemét, valami iszonyatosat érez. És ki kell mennie, máris. Mezítláb, kombinéban támolygott a félhomályos folyosón. Szárnyas, lakkozott fehér ajtók, szálloda vagy panzió, valahol csak akad egy szerényebb ajtó, és hol van a csíkoskabátos, atyaisten, melyik a szobája – s nyöszörgött, a falat

tapogatva, mi lesz velem! Visszatért a szobába, ekkor észrevette a tapétaajtót. A mosdó fölött tükör, arca mint egy lárva, érdekes, övé a nevetésre rándult száj? S a kéz, amelyben remeg a bolyhos törülköző? Nos, hát ezen túl vagyunk, és most várunk, kedves. Hevert az ágyon; a ringlispíl forgása lelassult, leléphet már a rugó mozgatta vágtató lóról, de nem, lehunyja a szemét, és megszólal a verkli, veszettül körbe kering a ló, a cifra hintó, a forgó, és mi van még, az ám, a ringó csónak és zebra, puha macskatalpakon ügyesen járkál a Liliom, beszedi a pénzt, fizetni kell, most már fizetni kell, mindegy. A férfin sötétkék háziköpeny, és alatta semmi. Nehézkesen kúszott a félig eszméletlen asszonyi testre. Csókokkal sietősen becézte, szája szivar és Odolszagú, mellén bozontos szürke szőrzet, domború pocak, Zsófi szorosan lehunyta a szemét, többet nem akart látni az idegenből. Forog a szoba, az ágy, a férfi, tréfás az ilyen körben kerengő csupasz egyetemi tanár; a teste ernyedt, agyában tompaság, és csupán másodpercekre tisztul a tudata – ha rugalmasan felpattanna, mit képzel maga! Száguldás le a sok emeletről, valahol csengő van, házmester, pénz nincs nála, csak zsebkendő, tükör, mindegy – s megint köd, sűrű homály, még idegenszerű halk nevetését is hallja válaszként a férfi mormolására, atyaisten, túllenni az egészen! Ismét a kék háziköpeny, futó csók a homlokán s fújtató zörejek a férfi mellkasából. – Aludjon, kedves, álmodjon szépeket. A napsütés sárgás fénnyel vonja be a fehér bútorokat, s széles sávban porszemeket kavar. Erkélyajtón át jön be a nap, erkély is tartozik a szobához, ez újdonság. Kiült az ágy szélére, nehéz feje lekókadt. Józan volt már, az elmúlt éjszaka eseményei egyelőre sűrű, ragacsos massza, némely kép kiválik; bozontos szürke szőrzet, saját lárvaszerű arca a tükörben, s mindettől néma sikolyok a horpadtnak érzett mellkasában, de eszméletébe gyakorlati kérdések tolulnak, s valamennyi megoldhatatlannak tűnik. El kell hagynia ezt a szobát, végigmenni a folyosón, le a lépcsőn – a lába elbírja? Haza nagymamához, mit mond neki? S hogyan megy haza, pénzt nem hozott magával, gyalog át a hídon, föl a hegyre, képtelenség. Az órája megállt, este elfelejtette felhúzni. Este egyébbel volt elfoglalva, énekelt, csevegett, és egy pocakos idős úr társaságában lerészegedett; borzongás rázta egyetlen éjszakán át szánalmasan lesoványodott testét. Karját lógatva vonszolta magát a tapétaajtóig, utálkozott a mosdótól, a törülközőtől, s

tükörképétől. Azután üldögélt a nap fényében felöltözve, tehetetlenül. Végül is határoznia kell. Csöngetett, s hosszú várakozás után újra, a torkában már düh feszült. Kopogtatás nélkül benyitott a csíkos kabátot viselő inas, megállt az ajtóban, kérdés helyett felvonta a szemöldökét. Zsófiból kirobbant az izgalom. – Kopogjon, mielőtt belép. És köszönjön tisztességesen. Takarodjon! – Bocsánat… Mit tetszik parancsolni? – Szóljon a professzor úrnak, hogy kéretem. – Igenis. A férfi máris jött, mintha a közelben várt volna hívására. Zsófi mellé ült, hallgatott, majd sután végigsimított a karján. – Kialudta magát, kedves? – Igen. Szeretnék hazamenni. – Azonnal intézkedem. – Fölállt, megkönnyebbülten. – Gondolom, magának is kellemesebb taxival, az otthoniak miatt. Zsófi kínlódva mondta: – De nincs nálam pénz. – Hogyne, természetesen… – Elővette a tárcáját, s egy pillanatig tétovázott nagyobb bankók között. Zsófi kiáltott. – Tíz pengőt kérek. Majd visszaküldöm. – Ugyan… Kikísérte, kezet csókolt. – Viszontlátásra, kedves. A csíkoskabátossal beszállt a felvonóba, s rövid várakozás után taxiba. Lehunyta

a szemét. Jó volna megsemmisülni. Márkus csemegés kirakatának mélyedéséből előlépett Lajcsi. Egymás megviselt arcába bámultak, Zsófi zavarában azt kérdezte: – Hány óra van? – Tizenegy. Nagymamánál voltam éjjel, azt mondtam, nálunk alszol, elrontottad a gyomrodat, hánysz, anya nem engedett el. Ha kialszod magad, hazakísérlek. – Lajcsikám… – Dögölj meg. Együtt mentek a lakásba. Az öregasszony eléjük sietett, Zsófi elhárította az ölelését, talán érződik még rajta az alkoholszag. – Mi történt, lelkem, hol rontottad el magad? – Egy bodegában savanyú tüdőt ettünk, nyilván állott volt – szólt Lajcsi. – Holnapra kiheveri. Én megyek, viszontlátásra. – Megvetettem az ágyadat, feküdj le. – Az öregasszonyban halvány gyanakvás ébredt a szék szélén kényszeredetten gunnyasztó unokája láttára. Egyszer a Pozsonyi úton, hajnalban, szembejött vele Zsófi félig öntudatlanul, tántorogva, azután Budakeszire került – a merev arc, az elesettség, bizonytalan lépte kísértetiesen idézi az akkori képet. Mégis, lehetetlen, Lajcsi vele volt. – Készítek fürdőt, látom gyönge vagy, majd… – „megcsutakollak”, mondta volna, de egyszerre nem kívánta látni az unokája meztelenségét. – Majd iszol forró teát, kipihened magad. Mozdulj már, te lány! – Igen, nagymama. Az elvékonyodott hang, a készség, ahogyan indul! Utánaszólt: – Ne zárd magadra az ajtót. – Nem, nagymama. Az öregasszony ült az ablaknál. Az éjszakát átvirrasztotta, nem első eset, hogy ébren várta Zsófit, de most már nehéz a nyolcvanhárom évével. Belefáradt. Ha

magára hagyná – intézze kedvére a sorsát. Juditkája mellett békességben leélné, ami még hátra van. Lajcsi nem mondott igazat, hiszen ez a lány képtelen színlelni, árulkodik az arca, a hangja. Mit követett el maga ellen? S most a csönd, még elalszik a kádban, szerencsétlen gyermek, talán mégis állott volt az a savanyú tüdő? A fürdőszobába nyitott. Elnyúlt, keskeny alak a kádban, hosszú haja szétterül a víz színén. – Jó lesz már, lelkem, szállj ki. – Tartotta a fürdőköpenyt, alaposan végigdörzsölte a hátát, lábszárát. – Egészen elfogysz nekem, te lány. – Mindig sovány voltam. Valaki azt mondta, hogy prerafaelita alakom van. Ki mondta? – töprengett. – Nem tudom… Nem emlékszem. – Hiszen majd eszedbe jut, ha olyan fontos. Hozom a teát, Márkusné adott citrompótlót. Az este – folytatta egy lélegzetre volt itt olyan happáré! A festett hajú Komárominé összeveszett Hubernéval, zengett a ház. Huberné is jól odamondta a magáét, a barátnéd szája mint a bécsi kapu. Félig lehúzott redőny, tiszta, hűvös ágy, az asztalkán könyvek, térkép, az ember elhitetné magával, hogy semmi sem változott, de rossz a szája íze, a nyelve lepedékes, gyomrában kínzó üresség és undor, s önmagának sötét árnyéka fölébe borul, rémíti, s a kint berregő csengő is. – Nagymama – nyöszörgi a vékony hang –, ne engedjen be senkit. Beteg vagyok, nagymamám. – Majd meggyógyulsz. Nagymama Ernővel tárgyal odakint, hogy van, kedves Czell néni, csukódik az ajtó, menjen isten hírével. Mégis, ha visszahívná. Könnyebbség volna, a vezeklésnek egy, ámbár vértelen módja, ha valakinek gyónhatna. Fogalmazta magában az éjszaka eseményeit, önsanyargatása fokozódott, ahogy egyre rikítóbb színeket kevert saját képmásához. Berúgtam. Az az ember semmit sem akart tőlem, én provokáltam nevetéssel, törleszkedéssel. Hazajöhettem volna Lajcsival, de felszólítás nélkül beültem a kocsijába, vigyen, ahová akar, mit tehetett volna? Tudnod kell, Ernő, hogy előfordult máskor is, én nem igényeltem a hosszú ostromot, méltatlan játék szabad emberek között, most azonban Andris, és ilyen helyzetben…

Régi félelme, hogy az ivás egyszer jóvátehetetlenül nemtelen helyzetbe sodorja. Íme, bekövetkezett. Egy idegen, bár megdöglene, dögölj meg, vén disznó! Andris, édes Andriskám! Eszébe jutottak a kockás füzetek, amelyeket megőrzésre nála hagyott, heves vágy fogta el Andris írásai után, mindeddig ki sem nyitotta, s most ezt is súlyos árulásnak minősítette. Nehezére esett megmozdulni, a szeme lecsukódott, majd… A napja félálomban telt. Az öregasszony néha benézett, majd halkan csukta az ajtót. Estefelé felrázta az unokáját. – Eleget aludtál, a gyomorrontást is kikoplaltad. Főztem rántott levest, hozd magad rendbe, nemsokára itt lesznek Juditkámék. Rántott leves pirított kenyérrel, pedig egy nyárson sült ökröt is megenne. Belebújt háziruhájába. A haja csapzott, sokáig kefélte, a tükörben szelíd vértanúarc, tiszta szempár. Az elmúlt éjszaka lidércnyomás, magyarázattal tartozik Lajcsinak. Emlékezetére sűrű, tejfehér köd ereszkedik. Mikor távoztak a vendéglőből? Együtt a kecskeszakállassal? Hogyan került a gépkocsiba? Szaladó alak kapaszkodik a kocsi ablakába és sír. Fölösleges a magyarázat, hiszen Andris miatt sírt. Tíz órakor azt mondta az öregasszony: – Most már nem jönnek. Juditkám bizonyára fáradt, gondolom, egy ágyban aludtatok? Igen. Nem! Én egy széles fehér ágyban, nagymama talán látott már ilyen aranycikornyás bútordarabot, roppant ízléstelen, de ha megöl, sem tudom, hol volt az az ágy, igaz is, tartozik tíz pengővel, hová küldjem, atyaisten, kotorászott a százpengősök között! Nemsokára kezdődik a tanév, Lajcsi készül az anyaggal, mondta másnap a nagynénje. Mindent tud Judit? Á, Lajcsi csupán azt közölte az anyjával, ami feltétlenül szükséges. Nagymama gyanakszik, visszatér a dologra, s Judit buzgón részletez: – Tiszta szerencse, hogy kihányta a romlott ételt. Fogtam a fejét, szegény kis bogaram, alig állt a lábán… A fiút várta, egyre sóvárabban, s mert hiába várta, nem enyhült a ránehezedő nyomás, ahogy más esetben a múló napok mindig leemeltek valamit a terhéből. Egy hét után, míg ment a Váralja utcába, hol reménykedett, hol kétség csüggesztette, felmentik vagy elítélik?

Lajcsi a szobájában van, mondta nagynénje. Bekopogott, a szoba üres, az ablakdeszkán papír, ételmaradékkal, odalent nyilván bőszen követel a kutya, s ő álldogált egy ideig, majd visszatért Veress Judit zsúfolt, illatos szobájába. – Elment – mondta. – Meghallotta a hangomat és elment. – Ugyan, drágaságom, képzelődsz. – Nem képzelődök. Kérek egy levélpapírt és borítékot. Lajcsi, a mellékelt tíz pengőt küldd el postán az illetőnek, nem tudom a címét. Köszönet. Zsófi. A leragasztott borítékot a fiú asztalára tette. Ismét bizakodott, erre talán jelentkezik. – Elintéztem. Remélem ez az utolsó ilyesfajta megbízásod? – Mire ő azt feleli: – Ne bánts, Lajcsikám. Ha tudnád, mit érzek. – Nem vagyok kíváncsi az érzéseidre – mondaná Lajcsi, és este sétálnak fölfelé a Hegyalja úton. Az unokaöccse nem jelentkezett, ellenben két nap múlva egy férfihang a telefonban kérte Boér Zsófiát. – Én vagyok. – Kezét csókolom. Csacsi kis asszony, szidást érdemel. Örültem volna, ha kevésbé rideg módot talál az érintkezésre. Esténként a Mátyás pincében… Letette a hallgatót. – Dögöljön meg – s már sajnálta, hogy nem a készülékbe mondta, hangosan és félreérthetetlenül. Ritkán csöngetett a telefon. Reggel Horányi Klári ébresztette. Hosszú beszélgetések voltak, s valóságos tanulmány eligazodni Klári sejtelmes célzásain, mert: „Hátha lehallgatják a telefonbeszélgetéseket.” „Olvastad az újságot? Eljárást indítanak az újvidékiek ellen. Szeretném tudni, miért feszegetik az ügyet, rossz vért szül!” – az óvatos fogalmazás az „ügyet feszegető” Kállay miniszterelnök ellenzékének szól, Zsófi edzett füle azonban hallja Klári kiáltását: „Halál az újvidéki gyilkosokra!” – „Tudod, Zsófi, nekem tetszenek ezek az amerikaiak. Megvárják, míg elkészül a német csodafegyver, és biztos az amúgy is vitathatatlan német győzelem!” – Világos, hogy Klári retteg a német csodafegyvertől; és így tovább, nap mint nap. Időnként hallatszik a telefonban Tóth Maris dallamos nevetése, máskor vércsevijjogása, ilyenkor Tóth László kiragadja a kezéből a kagylót. – „Mi hír a barátunkról? Semmi, a barátunk körül

a temető csöndje.” Tóth Lászlóval élvezetes a beszélgetés, lassú és alapos fogalmazásában minden világos és megfellebbezhetetlen. Olykor Verdi-áriákat énekel a telefonba. „É-des Aida…” Maris süvít: „Ez nem normális!” – a férfi zavartalanul befejezi az áriát. Máskor azzal kezdi: „Itt van Manrico, rabláncra fűzve…”, és Zsófi mintha látná előrevetett jobb lábát, kitárt karját, darabos és mégis előkelő mozdulatait. Tóth László szerint a zeneirodalom egyetlen operaszerzője Giuseppe Verdi, Puccininál jobb zenét írt Lehár Ferenc, Mozartban kevés a drámai erő, Wagner Richard vásári kókler – nagyjából és hevenyészetten így foglalható össze zeneelmélete, részleteiben azonban oly gazdag és meggyőző, hogy Zsófit revízióra készteti Wagner-rajongásában. Felhívja az öreg szerkesztő is; volna-e kedve Zsófikánknak árvaházi látogatásra, s színes, hangulatos tudósításban beszámolni élményeiről? Nincs kedve. – Beteg vagyok, talán a jövő héten… – Gulyás Ernővel ismét közli az öregasszony, hogy Zsófi beteg, s vagy tíz percig nyájasan társalog vele a másik szobában. Ernő hangja elmélyül, ropogtatja az r-betűket, azután búcsúzik Czell nénitől. Megsértődött. Helyes, senkire sincs szüksége. Könyv kell és cigaretta. – Felgyújtod nekem azt a díványt – mondogatta nagyanyja. – Legalább éjszaka ne dohányozz! – Hagyjon élni! – felelte volna szíve szerint, de ilyen elesett állapotban az ember hallgat, s azért, magától értetődik, éjszaka is rágyújt. A füsthöz világosság kell – a vakok nem dohányoznak –, az ablakhoz áll, a hold negyed karéja valamelyest még világít az elsötétített városra. Mozduljanak már az amerikaiak! Legyen vége! S fölmerül a kérdés: – Mi lesz velem? A munka nem megy „azóta”, nagymama hallgat, és a semmiből főz. A múltja szép volt, eszményien szép hétköznapok sorozata, Andris a karosszékben, s az ünnepek, egymás mellett, egy takaró alatt a díványon… A pokrócot az ajtóhasadékba gyűrte, és elővette a spárgával átkötött csomagot, amit Andris hagyott nála megőrzésre. Kockás füzetek, apró, jól olvasható betűk. Egy regénykézirat, újságban megjelent novellák és három füzetben témák, jegyzetek. Visszament az ágyába, és kinyitotta az egyik kockás füzetet. A Kör. Otthon Kör. Volt emberek regénye. Néhai főszerkesztők. Senki sem köszön nekik. A múlás. A kártya. A szűkülő világ. A történelmi környezet, a „levegő” magában a regényben legyen megépítve. Ha valaki egy szót sem tud Magyarország és Európa történetéből 1939-ig, a regényből tudja meg. Úgy megírni, hogy a történelem egy uruguayi olvasó részére is teljesen lezártan és érthetően legyen megkonstruálva. Ne legyen ablaka a regényen kívüli valóságra. Ne egy bizonyos időszak homogén közönségének készüljön, feltételezve bizonyos politikai helyzetismeretet (monarchia stb.) amivel például egy átlag amerikai

olvasó nincs tisztában. Svejk hibái! …zív ember, akinek minden éppen ezért sikerül. Aktív ember emiatt meghal. Olyan korban élünk, amikor az egyes ember majdnem tehetetlen az elemi dolgok örvénylésében. Önállóan cselekedni lehetetlen vagy életveszélyes. A dolgok tehetetlenségi nyomatéka óriási, kollektívvé vált terror. Szinte elemi jelenség az, individuum számára, mint az égiháború. Ha egy embert a mezőn elér a zivatar, hiába fut, káromkodik. Persze, egész kiválóan mozgékony, bátor, kalandos, szerencsés emberek is vannak. Istentagadó sakter. Zsiga cigány. Iszákovits bácsi. A gúnyos nevetés nem az érzelemből, hanem a sértés szándékából ered. Irónia elsősorban stiláris magatartás, stílus és szándék ellentéte. A cigaretta olyan dolog, amelynek egyik végén tűz van, a másik végén egy bolond. Hitler már öngyilkos akart lenni, elővett egy pesti újságot, látta, milyen jól állnak, nem lett öngyilkos. – Hogy van a kedves Katica néni – A kedves Katica nénit elégették. – Hogy van a kedves Mariska néni? – A kedves Mariska nénit elégették. – Hogy van a kedves Riza néni? – A kedves Riza nénit elégették. Visszaküldöm a nekrológomat I-nek. A Ritz (Kivonatos.) A Ritz halljában nemzetközi élet. Márványoszlopos csarnok. Selyemernyős lámpák, nagy csillárok fénye. Kifogástalan frakkos cigánybanda játszik. (Nem szmokingos?) Kis szőke démon, vállig meztelen fehér kar, kígyózó derék, oldalán kis szerencsebaba. Szép szál magyar katonatiszt, mellén arany és ezüst kitüntetések, kezében bőrrel bevont ólmosbot. Bikanyakú tőkepénzes. Pirospozsgás falusi dzsentri. Monoklis, frakkos elegáns férfi, új miniszter vagy

parkett-táncos? Kis ember (Chaplin is), akit a történelem, társadalom, állam nyomorgat. Detektívhez bilincselt embert megüti a guta. Egy tojás emlékiratai. Az irodalom nemcsak az írók privát ügye. Das lebt sich, ágyban hal meg! Hogyan lehet jó érzésű ember a mai világban ilyen kövér? A háború után koldulni megyünk – kihez? Három füzetben készülő regényhez jegyzetek; szemelvények a Népszava, a Magyarság, a Pesti Hírlap cikkeiből, törvényszéki tudósítások, utcai jelenetek, a regényfigurák külseje, jelleme, előélete, kidolgozott részletek, párbeszédek. Olykor visszatér gondolatmenetének bővített változatára, máskor egy-egy szó jelzi a cselekmény folytonosságát, zárójelben utalás a figura eredetijére vagy több névre, amelyekből összetevődik – Tág orrlikú, nagyképű, korrupt moralista (D), széles kalap, bot, joviális szélhámos (Gy. és T. P.), keserű humorral tárgyalt társadalmi igazságtalanságok, a hadsereg, a csendőrség, politikai kis és nagy hatalmasságok korrupciójának feltárásával kialakul a szinte kész regény és írójának világszemlélete. Öt óra volt, kint halványszürke hajnal. – Oltsd el a villanyt! Gondosan összekötözte a csomagot, majd némi megfontolás után fölemelte a rekamiéját, és a tartalék ágynemű alá rejtette. Legközelebb elolvassa a regényt, amely pályázatra készült és két lektor első díjra ajánlotta, kiadásra azonban nem került sor. Ez hát Andris. Alig ismerte. Vele nem közölte gondolatait. – Tulajdonképpen mit szeret rajtam? – kérdezte ő a kezdet kezdetén. – Egyelőre a külsejét. – Öt év óta szereti a külsejét. Mindegy, most már mindegy. A mennyezeten, a lámpa körül hajszálrepedések, ezeknek mintáját tanulmányozta: bajuszos katona csákóval a fején… copfos

kislány ugrásra készen… s elömlött benne, mindenestül beborította a féltékeny vágyakozás, olyan elviselhetetlenül, hogy képtelen volt ágyában megmaradni. Mezítláb járkált a szőnyegen, mellén gyűrte a hálóinget, majd homlokát, száját tapogatta kapkodó keze, gyötrődése mámorrá fokozódott, halálvágyat érzett, és ugyanakkor múlóban a részeg éjszaka keserű utóízét, hiszen még tart az élet, nem vesztegel egy helyben! Nagymama most ne nyisson be, a pillanat alkalmas az önmagával való leszámolásra, mindent tisztázni kell… Hirtelen elálmosodott, s ahogy magára húzta a takarót, már aludt. Délfelé csöngetésre ébredt. Nagymama majd ajtót nyit, Ernő, úgy látszik, megbékült. A csöngetés ismétlődött, nem türelmetlenül, de kitartóan, és Zsófi kelletlenül indult. Az ajtóban Andris, hóna alatt papírcsomag. – Itt lakik Pálos András özvegye? A csomag a földre esett, amint sietve felfogta Zsófit. Üggyel-bajjal vonszolta a szobába, a vetett ágyra, majd melléje ült, lihegve, s homlokáról törülgette a verejtéket. Az előszobaajtó tárva, sietett befelé az öregasszony. Andris felállt. – Kezét csókolom – s meghajolt féloldalasan, mintha szokásos napi vizitjére érkezett volna az első emeleti Betegh Károlyéktól. Az öregasszony átölelte volna, de végül csak a vállára tette a kezét. – Hozta isten… isten hozta, fiam… A fürdőszobában bevizesített két törülközőt, egyet Zsófi szívére, egyet meg a homlokára. Az asszony kinyitotta a szemét, s Andrisra pillantva ismét lehunyta.

9

– Máskor is előfordult? Az öregasszony a maga kényelmes tempójában tevékenykedett, csöppet sem tűnt nyugtalannak. – Kis gyöngeség, elmúlik egykettőre. Zsófi ekkor már jó ideje visszanyerte eszméletét, de a szemét nem nyitotta ki, mozdulatlan volt. Lassan szoktatta magát a tudathoz, hogy Andris ül mellette, egyik Levente cigarettát szívja a másik után, és ruhájának átható szagát minden lélegzetvételnél érzi. Nagymama teát hoz Andrisnak, hangosan szól hozzá, Andris halkan felel. – Nézzen fel Beteghékhez, tudtommal nincs új lakójuk. – Majd, ráér. – Szabadság? Vagy végleg elengedték? – Leszereltem. – Örülök, kedves fiam. – Megpaskolta az unokája arcát, a szándékoltnál talán erőteljesebben. – Mi lesz, te lány? Szedd össze magad, vendégünk van. Kiment. Zsófi fejét fordította a férfi felé, s mert az két tenyerét nyújtotta, vonakodva közéje csúsztatta a kezét. – Elájultam? – Olyasmi. Máskor is előfordult? – Mikor Bécsből megszöktem a férjemtől. Hazaérkezve nagymama karjába estem. Egy pillanatig tartott. – Most valamivel tovább. – Az asszonyt nézte, s a mellén összegyűrt hálóinget. – Beteg vagy? Tétova hangon felelte: – A napokban elrontottam a gyomromat. Semmiség, kikoplaltam. – Hálóingére húzta a takarót. – Hajnali öt óráig olvastam. – Megváltoztál.

– Te is. Sovány vagy. Add ide, kérlek, a pongyolámat. Fordulj el. A férfi az ablakhoz állt, s amikor Zsófi szólította, egy ideig még az utcát nézte. A párkányhoz támaszkodott, s mert az asszony az ágyát hozta rendbe, jókora távolság volt közöttük. – Hogy van a család? – Jól. – Ha dolgod van a fürdőszobában, ne zavartasd magad. Elintézek két telefont, és fölmegyek átöltözni. Nem szeretném, ha Beteghék is megijednének a szagomtól. – Andris!… – Egy lépést tett feléje, de a férfi már a készüléknél állt. Zsófi becsukta a fürdőszoba ajtót. Odaát a férfihang: – Kezét csókolom, Judit, hogy van? – Szünet, Judit néni talán sikolt, majd ismét Andris: – Egyelőre. Dehogy, nagyon kellemes volt… Szervusz, Lajcsi. Zuhogott a meleg víz. Megfürödjön? Tehetetlenül álldogált, kezét vészesen dobogó szívére szorította. Andriskám, elkészítettem a fürdőt, Huberné lehozza a bőröndödet, az öltönnyel leszaladok a tisztítóba, ne mutatkozz így Beteghéknél – s átölelné a nyakát, jót nevetne. – Pocsék szagod van, Andriskám, de én szeretem – talán még nem késő. – Fölment – szólt az öregasszony. – Mondtam, hogy fürödjön meg! Huberné, amilyen szíves, derék asszony, lehozza a bőröndjét, az öltönyt meg leviszi a tisztítóba… – Kísérteties, nagymama szó szerint elmondja a szövegét. – Hát hogy nem hozott férget magával, odafönt megfürdik. A várakozás idegtépő. Ha, mint máskor, az utcáról felfütyülne? De soha nem érzett még ilyen félszeg zavart. Fütyülésre igazgatta a száját, s csupán fufogó hangot hallatott. Miért nem ölelte át a rossz szagú Andrist – honnan jössz? Mindegy, a fontos, hogy itt vagy – ha valamit mondott volna, akármit! A csöngetésre kiszaladt. Judit. Milyen öröm, drágaságom, boldog vagy? Mit mesél? Alig várom… – Lajcsi? – kérdezte az öregasszony. – Miért kerül minket?

– Fölment a barátjához. Pálos András levendulaillatú, vasszürke öltönyét viselte, az arca frissen borotvált, hátrafésült haja víztől fényes, szép, mint egy dán isten, aki átmenetileg sovány földi koszton élt tápláló égi manna helyett. – Jobban vagy? – kérdezte Zsófit. Mohón felelte az asszony. – Igen. És te? Nincs semmi bajod? – A világon semmi, eltekintve pozitív tébécémtől, ami fertőzéssel veszélyeztette a századot és az általam szakszerűen kezelt lovakat. – Csúfondáros és kemény tekintete az asszony arcát fürkészte, de mert Zsófi nem húzódott el, hanem a karjába kapaszkodott, oldalához szorította a markolászó kezet, s az öregasszonynak folytatta. – Ne tessék félni. Emlékszik, az öcsém figyelmeztetett a tüdőmben levő összenövésre, amit kevésbé gyakorlott röntgenológus kavernának néz. Összeakadtam egy ilyen derék orvossal, civilben fogorvos, pártfogóm és barátom. – Az országban volt? – kérdezte az öregasszony. – Igen, egy Szeged környéki tanyán. Lókórházban dolgoztam. Csutakoltuk, etettük és itattuk az Ukrajnából lopott kis mokány lovakat. Ha esetleg hátasló beszerzését tervezed – mondta Zsófinak –, számíthatsz a szakértelmemre. – Miért nem írtál? – Lehetetlen volt. – Nagyon megkínozták, szegény fiú – sóhajtott Judit. – Képzelődik, Judit. Tanulságos három hónapot töltöttem a táborban, mint lóápolónak, biztos kenyér volt a kezemben. Itthon mi újság? S mintha ezzel végzett volna beszámolójával, sorra vette a barátokat: hogy vannak Horányi Dezsőék, Tóth Lászlóék? Ernő nem kapott még behívót? Milyen a hangulat a városban? És te, dolgozol? Zsófitól rövid válaszokat kapott, elhaló hangon, ezért inkább Lajcsihoz fordult és a két asszonyhoz, majd megint

Zsófitól kérdezte: – Hogy megy a römi, Zsófi? Lajcsi felelt. – Zsófi nem kártyázik, és nem iszik alkoholt, a kérőknek is ellenállt, mint hajdan Pénelopé. Esténként velem sétált itt a hegyen. A gúnynak árnyéka sem érződött Lajcsi hangjában. Zsófinak a férfi oldalához szorított keze átforrósodott, fejét is elöntötte a hőség. Ádázul gyűlölte a fiút, aki Andrisért szemrebbenés nélkül hazudik. – Dögölj meg! – mondta akkor reggel, és azóta is szökött előle. Mint hajdan Pénelopé! A fehérarany szoba, az inas köszönés nélkül benyit, mint Pénelopé… Halkan nevetett, s mert ideges nevetése fokozódott, az öregasszony erélyesen közbelépett. – Tegyük el magunkat holnapra, bizonyosan fáradt, fiam. Lesz még elegendő alkalom beszélgetésre, ámbár úgy látom, szívesebben hallgat az élményeiről. Mit is akartam… vigyázzatok a sötét utcán! Zsófi a nyitott előszobaajtóban várta, míg Judit és a fia elbúcsúzik Andristól, azután kilépett a lépcsőházba. – Beteghéknél minden rendben van? – Hogyne, visszakaptam a szobámat. A két kislány örült nekem. Miért sírsz? – Úgy mondod, mintha én nem örülnék. – Megleptelek. Különböző módozatait képzeltem el a hazatérésnek. Felhívlak telefonon: itt egy hő imádója beszél; az utcán hozzád csatlakozok: megengedi, hogy elkísérjem? Tudod, hogy tréfás ember vagyok. Azután úgy határoztam, hogy becsöngetek. Néha féltem, hogy nem talállak egyedül, Ernő szerint eredendően hűtlen természet vagy… – Andris! – Örömödben elájultál. Nem számítottál rám, érthető, és ha történetesen eldobod az özvegyi fátyolt, az is. – Ekkor mégis átölelte. – Ne sírj, Zsófika úrnő. Inkább elhiszem, hogy a bánkódásban lefogytál, átmenetileg elvesztetted a szép színedet. – A hangját rezegtetve énekelte: Miattad sápadt az arcom, miattad kerül az álom…

– Bolond! – Kikapunk nagyanyádtól. – Holnap mikor jössz le? – Igyekszem. Másnap délelőtt beszólt. – Kimegyek Újpestre, délután pedig valamit el kell intéznem. Este itthon vagy? Zsófi, sértődötten már, vállat vont. – Megnézem az előjegyzési naptáramat. – Szóval este találkozunk. Magával hozta Gulyás Ernőt. Ült a karosszékben, gondosan egymáshoz illesztett ujjai háromszöget képeztek, s időnként, a még gyerekkorából megszokott mozdulattal, felnyomta orra hegyét, hogy tudatosan változtasson jellegén. – Az estéket mostanában otthon töltöm – mondta Ernő –, a mamám nyugtalan – s mert mintha a pince mélyéből szólna, a mamám „momámnak” hangzott. – Hogy van a momád? – kérdezte Andris, és a feltörni készülő nevetés Zsófival feledtette egész napi rossz érzését. – Köszönöm, egészséges. Neked mik a terveid? – Azonkívül, hogy szeretnék pénzt keresni, semmiféle tervem nincs, a közeljövő, mindannyiunké, bizonytalan. Ha átvészelem, talán még nem késő… meglátjuk. A nagynénéim összeszedtek valami kevés pénzt – mondta, és nem nézett Zsófira –, munkára is van remény. Délután mindenesetre fölnéztem az Otthon Körbe is, átírás, fordítás után érdeklődtem; mindenki legyint. Lehangoló a légkör, elesett, megfélemlített emberek, s akadnak bizakodók, akik nem akarják tudomásul venni, hogy az enyhülés csupán átmeneti. Az öreg Béres Imrével a mellékhelyiségben találkoztam, s mintha a vizeldében, bocsánat – szólt Zsófinak – is kémek rejtőznének, kezét a szája elé téve súgta: „Mi a világhelyzet?” Négy év óta minden alkalommal tőlem érdeklődik az éppen aktuális helyzetről. A szennylapban közöltem visszaemlékezéseit a régi Népszínházról, azóta is fontos embernek tart. – Albérleti fordításra van megoldás.

– Miféle megoldás? – A legkézenfekvőbb: Zsófi. A… Könyvkiadónál keresse fel Csongor Ádám vezérigazgatót… – Az író? – … A „világhelyzet” következtében sok a szabad estéd, szívesen vállalnál fordítást. Csongor sikeres, jól kereső, könnyű fajsúlyú irodalmár, saját műveivel szemben elfogult, de van érzéke a valódi irodalomhoz. Kedveli a szép és elegáns nőket. – Ilyen minőségben keressem fel? – Ez önmagában kevés volna, de nem árthat az ügynek. – Undok ember vagy te, Ernő. Amikor Ernő búcsúzott – vár a momám! –, Andris is felállt. – Te maradj még – mondta Zsófi. – Ha megengeded… Ernő távozása után az asszony kitört, kiabált, kapkodó kezén lüktetett az ér. – Te már mindent elfelejtettél? Mondd meg, ne félj, elviselem. Ha megengeded! Társalogsz velem, mint egy udvaronc… – Én is udvari ember vagyok – Andris lefogta a hadonászó kezet –, újpesti udvaron nőttem fel. – Hülye! – Végre rád ismerek. Én nem változom, ezt mintha már említettem volna. A fogadtatás, Zsófikám, nem volt a legszerencsésebb. Az ájulásod is elgondolkoztatott, a boldog ember ujjong, és később, amikor nem akartál előttem hálóingben mutatkozni… Nincs semmi baj, elszoktál tőlem. – Ujjongtam volna! Atyaisten, hiszen azt hittük, hogy meghaltál!

– Úgy… Magától értetődik… Mindenesetre könnyebb volna a helyzeted. Zsófi sírt, motyogott: – Mi lenne velem nélküled? Nekem csak melletted jó. – Lehet… Elhiszem. A gyanakvás megalázó érzés, talán emlékszel, a lelkem mélyén naiv ember vagyok. Ne sírj, kár a szép szemedért. Megcsókolta a szemét, a száját, arcával az asszony hajába temetkezett, simogatta, ahol érte. – Sovány vagy, de nekem így tetszel… – Andriskám, életem, ne haragudj… – Elmúlt, már nincs semmi baj. – A férfi elengedte, kapkodva szedte a lélegzetet. – Mi van veled? Ülj le. Mégis beteg vagy? – Ha az ember… ilyen pompás nőt – verejtékes homlokát törülgette –, nagyszerű embert… tart a karjában… – Ne tréfálj. Egymással szemben ültek, Andris ismét szabályosan lélegzett, Zsófi keze a két tenyere között, a térdük összeért, semmi nem változott, atyaisten, atyaúristen! A kellemetlen tünet az első éjszaka következménye, a szállásuk még nem volt előkészítve, és egy padlástérségben… – Elölről kezdd, az indulásnál. – Hidd el, érdektelen. Zsófi búsan mondta: – Engem nem kell komolyan venni. Azóta tudom, hogy soha, eddig sem… – Tévedés. Olyan komoly embernek tartalak, hogy hozzád képest Einstein valóságos bohóc. Parancsodra elölről kezdem. Egy verőfényes nyári kora reggel elindultunk gyalogszerrel. Körülnéztem, taxi sehol… – Zsófi felállt, a helyére kényszerítette, és szorosan fogta a kezét. – A bevonulás napján a Józsefvárosi pályaudvarra vezényelték a századot: az egyforma sárga karszalag harmóniáját megbontotta nyolc fehér karszalag. – Hogy mit jelképez a megkülönböztetés?

Igazad van, az elbeszélő ne tételezzen fel a hallgatóságról vagy az olvasóról bizonyos helyzetismeretet… – Amivel például egy átlag amerikai olvasó nincs tisztában – mondta Zsófi. – Helyes – s csak azután ismert saját soraira. – Átnézted a jegyzeteimet? – Igen. Azután mi volt? A kikeresztelkedett zsidók, a már születésükkor megkereszteltek és az egy vagy két árja nagyszülővel rendelkezők viselik a fehér karszalagot, ezek között akadnak büszke paripák: A nagyapám főjegyző volt Tolnában; nagyanyám Gödöllőn virággal köszöntötte Erzsébet királynőt! – mire Andris barátja, Kirschmann Ödön, a Dreher gyár kocsisa megmondta, hogy hová dugja a nagymamája csokrát. Órákig ácsorogtak a peronon, a tisztek és altisztek fejvesztetten szaladgáltak, ordítozás, rendelkezések és visszavont rendelkezések. Délfelé összeállt a szerelvény, kényelmes marhavagonok. A beszállásnál tülekedés, az ügyesek biztosították a maguk sarokhelyét vagy a kis rácsos ablak közelségét, Andrisnak, utolsóként, az ajtónál maradt tenyérnyi hely, mint kiderült, a legelőnyösebb, mert nyitott ajtónál utaztak. A lábát kilógatva Szegedig snapszlizott barátjával, a söröskocsissal. A nem túlságosan zsúfolt vagon, a nyitott ajtó ekkor már nyilvánvalóvá tette, hogy az országban maradnak. – Mintegy hatvanan voltunk a vagonban. Keleti kényelemnek nem nevezhető, de nem is a legrosszabb, s a hangulat sem. Az emberek fellélegeztek, az én Kirschmann Ödön kocsis barátom kijelentette, hogy a határon innen egy éjjeliedényen – saját kifejezésem, az övét mellőzöm – ülve is kibírja a háború végéig. De volt egy kis szédült, megzavarodott emberke, nemrégen még könyvelő a Chinoin gyárban, ez a lábak között botladozva, mindenkinek külön rimánkodott: „Uraim, egy kis helyet, szeretnék lepihenni, én egy negyvenhat kilós ember vagyok!” Egyesek ellódították, valaki kedélyesen rászólt: „Gebedj meg!” Kirschmann barátom besöpörte a pénzemet, s figyelmeztette az emberkét, hogy ha nem ül nyugodtan a fenekén – saját kifejezésem, az övé jóval zamatosabb – kihajítja a vonatból. Egész úton hallottam a motyogását: „Én egy negyvenhat kilós ember vagyok”, és Kirschmann Ödön, söröskocsis és költő, a magyar nyelv gazdag szókincséből merítve rímekben felelte, hogy ő meg mit csinál a negyvenhat kilósra. Pompás fickó az én Kirschmann barátom, alkalomadtán bemutatom neked…

– Andris! – Igenis, folytatom. Szeged előtt, nyílt pályán, megállt a vonat, hármas, majd négyes sorokba igazodtak, egy izgatott fiatal hadnagy tétova, éles fejhangon kiadott rendelkezései szerint. Jó óra hosszat álltak menetkészen, senki sem tudta, merre indítsák útnak a századot, valahonnan utasításra vártak. Bealkonyodott már, de fullasztó volt a hőség, a hadnagy izzadt, és időnként elkiáltotta magát: – Vigyázz! Ez nem a Teleki tér. Katonák vagytok, fiúk. Pofa be, értem? – Engem már az elején kiszúrt magának, a Józsefvárosi pályaudvaron. Kissé fel kellett ágaskodnia hozzám, s ez nem tetszett neki, meg a modorom sem. Majd ő leszoktat a fölényeskedésről. „Mi vagy civilben?” – „Levélhordó” – mondtam. Míg ott Szegeden vigyázzban álltunk, nekem rontott. „Frászt vagy te levélhordó. Skribler vagy!” Vegye tudomásul, hogy ezért még felel. Majd megtanulja, hogy mi a katonaság. „Szívesen tanulok” – mondtam, a válaszát azonban engedelmeddel nem ismétlem. Kirschmann Ödön barátsága sok nehézségen átsegített, s egyéb hasznos ismeretséget is kötöttem a táborban, egy literátus ember például… – Emlékszem – szakította félbe Zsófi –, azelőtt féltél a tisztektől, hogy inzultálnak, és te nem üthetsz. – A jelenléted feszélyezett. Engem egy ilyen ordítozó tisztecske nem alázhat meg sem szóval, sem testi fenyítéssel. Pedig Katica néném eleget int, hogy egy zsidó ember ne legyen gőgös, boldogult férjével maga Vázsonyi szervuszolt. Hirtelen felállt, zsebkendőjével törülgette verejtékes homlokát, hallható volt szapora lélegzése. – Lefekszem. Te is, Zsófikám. Kitalálok magam is, de ha olyan kedves vagy… – Az asszony vállát ölelő karja súlyos, mintha támaszkodna, bizonytalanul botorkált végig az előszobán. – Holnap már a régi daliát látod viszont, a te hős katonádat… – Ne tréfálj. – Jó. Ernő tervéről mi a véleményed? Felkeresed Csongort? Francia fordítást is vállalhatsz, szótárral és a segítségeddel boldogulok, de ha neked kellemetlen…

– Holnap megbeszéljük. Andris! – Parancsolsz? – Semmi… Jól érzed magad? – Pompásan, ha téged látlak. Valamelyest elölről kell kezdenünk, van benned valami idegen – s mielőtt Zsófi felelhetett volna, két ujja közé csippentette az arcát. – Ejha! Margit-krémtől oly szép? Emlékszel a régi plakátra? – Szervusz. Sírjon, nevessen? A lépcsőházban még utolérné. Várj! Tisztáznunk kell a kettőnk kapcsolatát – Miska, volt férje szóhasználatában gyakran fordult elő a „kettőnk kapcsolata”, mennyire idegesítette. Kattant az első emeleti ajtó zárja. Karját leeresztve álldogált az előszobában. A nagy szürke szekrényt jó volna kidobni, sok helyet foglal el, de nagymama ragaszkodik a régi holmijához. Ha nagymama meghal, átrendezi a lakást, esetleg elköltözik, egy szoba és hall, beépített szekrény, a Jutkától örökölt ülőbútorait áthúzatja. Életmódja teljességgel megváltozik, egy, ma még ismeretlen férfi látogatja, mert a magányt képtelen elviselni, holnap közli Andrissal, hogy míg távol volt, történt egy és más, a közlés után Andrissal vége, magától értetődik. A változás rohamos gyorsasággal bekövetkezhet, látszólag egészséges öregasszonyokat álmukban éri a halál – rohanvást, botladozva rontott nagyanyja szobájába. Az öregasszony kezében a Pesti Hírlap, orráról lecsúsztatta a pápaszemet. – Mi történt már megint? – Mintha szólított volna. – Az én hangomat meghallod. – Nem fáj semmije? – Mit vettél a fejedbe? Talán neked itt – nevetett, és kezét végighúzta a homlokán. – Nyüzsög a sok bogár… – Akkor hát aludjon jól.

– Te is, lelkem. Hálóingben, papucsában csoszogva Zsófi visszajött. – Különben mindig történik valami, az ember szándékától függetlenül is. Az ember néha a pillanatnyi hangulat hatására cselekszik, okos dolgot ritkán, annál gyakrabban kártékonyat – de mit magyarázzam? Nagymama úgysem érti, nagymama hibátlan, tökéletes, soha életében nem tért le az egyenes útról – most már hadonászott, kiabált – ezzel kelti fel bennem a szégyenérzetet. Nagymama itt fekszik a patyolattiszta ágyában, és mire gondol? Juditkájára… meg rám gondol. És mikor fiatal volt? Nagypapa, a gyerekek, a nagymosás, a háztartás, mindig erős volt és józan, úgy könnyű elviselni a csapást csapásra. Nekem miért kell gyötrődnöm? Az öregasszony letette szemüvegét a hálószekrényre, gondosan összehajtogatta a Pesti Hírlap-ot. – Meghűlsz, lelkem, hűvösek már az éjszakák, takard be legalább a csupasz lábadat – s nagy horgolt kendőjét nyújtotta az unokájának. Zsófi vonakodva ült az ágy szélére. – Van némi igazság abban, amit mondasz, én afféle régimódi asszony vagyok. – Egyenesen ült, háta mögött föltámasztott párnái, mesélő hangon folytatta. – Az én időmben, a múlt század végén, s még a század elején is, mások voltak az íratlan törvények, az asszony életét valóban kitöltötte a család és a háztartás. Egy ismerős asszony, barátnőmnek nem mondanám, de társaságban összejöttünk, elhagyta az orvos férjét és két kisfiát, válása után férjhez ment a barátjához. Mégis kiközösítettük – én is –, és évekig beszédtárgy volt, újra meg újra felvetődött, hogyan volt képes kétgyermekes családanya erre a lépésre. Az asszony meg szenvedett a mellőzéstől, amíg élt, visszakívánta a régi társaságát, új emberek közé nem tudott beilleszkedni, így van ez, és nincs másként. Ilyen volt a világ, amelyben eltelt a fiatalságom. Tisztességes asszonynak az számított, aki leélte az életet a férje mellett, akkor is, ha teste, lelke idegenkedett tőle. Eszembe jut nagyapád egy öreg kollégája, amikor mi összeházasodtunk, már nyugdíjas, jó barát és derék, nagy tudású ember. Az asszony merev, szigorú és mosolytalan, hozzám vonzódott. Gyűlölte a férjét, olyan szenvedéllyel, ahogy más szeret, gyűlölte, amikor hozzáment szülői kényszerre. A szegény ember merő alázat, remegés, ha szólt az asszonyhoz, az meg egyszavas válaszra is képtelen, s a keze érintését sem tudta elviselni – de téged, lelkem, talán untatnak a régi históriáim?

– Dehogy, nagymama. – Mondom, hozzám vonzódott az asszony, és bizalmába fogadott. Sajnáltam szívemből. Mert a férje egyre romlott, a hallása, a szeme, s már úgy kellett vezetni a vaksi, süket embert, az asszony meg, mert kötelességteljesítésre nevelték, kitartott, s pusztult mellette ő is. Azután egyszer eljött hozzám. Azt beszélte, hogy a férjét karjánál fogva vezette lefelé a lépcsőn. Kopogott a bot, ahogy kitapogatta a fokokat, meg a fekete szemüveg, s ő mondta magában, hogy miért nem hal meg ez a roncs ember? Imádkozott, az Istenhez apellált, szabadítsa meg végre, haljon meg az öreg, s ő nyugalomban leélje a néhány évet, ami még hátra van. Akkor megszólalt a szegény süket: „Ne kívánd, drágám… Valahogy élni mégis jobb, mint meghalni… Valahogy él az ember…” Az asszony sírt, mióta ismertem, először keservesen sírt. Hát miért is mesélem én ezt neked? Meg kell gondolnom a választ, hiszen nem szokásom efféléről beszélni. Bennünket, régi asszonyokat, hűségre neveltek, a bűnös asszonyt elítélte a család, a világ… De gondolatban is lehet vétkezni… Ha nem is gyűlöletben, de behunyt szemmel élni, örök időkre őrizni egy másik férfi képét… Zsófi feje mellette volt a párnán, sokára szólalt meg újra az öregasszony. – Nem kívánom a bizalmadat, el sem fogadnám, öreg vagyok én már ahhoz, de a gondolatomban, ahogy mondtad, te vagy. Ha elkövettél valamit a múltban, vagy akár a jelenben, elsősorban mindig magad ellen vétettél, az egészséged meg a lelked nyugalma ellen. – Mindent tisztázok – mormolta Zsófi. – Mit mondasz? – s úgy fordult, hogy bal füle legyen közelebb Zsófihoz. – Azt mondom – kiáltotta –, hogy mindent tisztázok. Holnap, és ha lehetne, még ma! – Ne tedd, édes jó lelkem, ne borítsd fel a szép életedet. Talán furcsállod, hogy éppen az én számból hallasz efféle tanácsot, pedig most nem a józan eszem diktál, hanem a féltés. Az Andrisod nélkül elengeded magad, és ne adja az isten megérnem, egyre mélyebbre zuhansz a magad meg az emberek szemében, Lajcsi már elítél, látom én, ha nem is szólok. – Az unokája heves mozdulatára nagy, öreg kezével erőteljesen visszafogta. – Most már hallgass végig, te lány. Azután hogyan képzelted? Kiteszed az utcára az Andrisodat? Megfosztod a

menedékétől? Mert hogy azok után itt nem marad, az halálbiztos. Úgy gondolod, hogy még nem elég szerencsétlen? – Lassan simogatta az asszony haját. – Hiszen te jó vagy, lelkem. Lesz még alkalmad bebizonyítani vele szemben. Most azután a torkom is kiszáradt – folytatta egy lélegzetre –, Márkusné mind ígéri a citromot, de finom volna egy pohár limonádé. Elálmosodtam. Ne olvass hajnalig, hallod-e! – Kényelmetlen érzés, hogy nagymama úgy lát keresztül rajtam, mintha üvegből lennék. – Emiatt ne legyen gondod. Zsófi másnap reggel az utcáról felfütyült az első emeletre. Andris megjelent pizsamában, az ujjain mutatta: tíz perc. Az asszony szélsebesen takarított, a szőnyeget négy oldalt felhajtva kefélte a padlót, táncosan csusszanva, mint valamikor a szép Rozika, félkézzel repítette ide-oda a karosszékeket, az öregasszony az ajtóban állva fohászkodott: – Uramisten, szétveri a házat! – Húsz perc is eltelt, a csöngetésre Zsófi mezítláb szaladt ajtót nyitni. Hangos csókot cuppantott a férfi arcára. – Milyen szép vagy! Mint Kárpáthy Zoltán! Tisztára Kárpáthy Zoltán! Ülj le, ne mozdulj, összejárod a parkettemet – s csípőjét kényesen riszálva vonult a fürdőszobába, onnan kiáltott: – Főzz kávét! A férfi ügyetlenkedett, vízfolt az asztalon, a szőnyegen, a csészék csörömpöltek, s míg a nyomokat igyekezett eltüntetni, kiborította a cukortartót. Csüggedten szemlélte művét, a víz felfutott a burában, s mert túltöltötte, bugyborékolva permeteztek fekete cseppek szerteszét. Zsófi visszatért; borsózöld kosztümjének szoknyája a térdéig ért, sima haja a válláig, a szája enyhén rúzsos, magas, légies jelenség, a férfi kábán nézte. – Valami törlőrongy kellene… A két karosszék szemközt, térdük egymásnak feszül, a nyitott ablak elé húzott függönyt meglebbenti a fújdogáló őszi szél. – Ügyes vagy, pompás kávét főztél. – Ízlik? Az őrmesterem szerint két bal kezem és két bal lábam van. Az ágyamat sem tudtam rendbe hozni, napi egy pengőért elvégezte helyettem Kardos Feri barátom, segéd a Klauzál téri csarnok kóser mészárszékében. – Ágyban aludtál? – Finom szalmán, párnám is volt,

lópokrócom. Hová készülsz, Zsófika úrnő? – Csongor Ádámhoz. – Így határoztál? – Így. De talán még korán van, mit gondolsz? – Kezét kapkodva végighúzta a homlokán és a száján, nevetett. – Ideges vagyok, Andruska, innék egy spriccert. – És ha Csongor megszagol? – Hiszen csak úgy mondom. – Kezét a férfi tenyere közé csúsztatta. – A visszautasítás bántana. Szokatlan nekem valahová beállítani. Szólj már, te mit gondolsz? – Azt, hogy jelentsd be magad telefonon. Az asszony máris felugrott, kikereste a könyvkiadó számát. Női hang jelentkezett. Csongor vezérigazgató urat kérem… Boér Zsófia… Halló, jó reggelt… Szünet, Zsófi kurta nevetése. – Éppen mára vettem tervbe, megfelel magának? Helyes délben. – Azt mondta, hogy látásból ismer. A Budapesti Hírlap-ban kritikát írt a kötetemről, most már emlékszem. Tizenkettőre vár. Tíz óra. – Snapszlizzunk. Jó.

10

– A vezérigazgató úr egy kis türelmet kér – mondta a fiatal titkárnő visszatérve a párnázott ajtajú szobából. Egy karosszékben várakozott. Túlságosan rövid a szoknyája. Fején a bolondos sapka, amilyeneket tucatszám köt éjszaka, az ágyban. A kalap tekintélyesebb, nagymamát az utcán el sem lehet képzelni kis szürke filckalapja nélkül. Mindegy. Ha Csongornak nem tetszik a sapkája, pukkadjon meg. Vegye tudomásul, hogy engem nem szoktak megvárakoztatni – de már nyílt a párnázott ajtó. – Parancsoljon. Kezét csókolom. – Nagyméretű dolgozószobába vezette, a falak mentén mennyezetig érő könyvállványok. – Foglaljon helyet, mivel kínáljam meg? Rágyújt? Én, a férfiak többségével ellentétben, szeretem a dohányos asszonyokat. Az ápolt női test, Chanel-parfüm és kissé pácolt dohány illatkeveredésében érzek valami izgatót. A cigaretta tulajdonképpen feminin jelenség, szeszélyes, rafinált; idegzsongító és idegborzoló; bizonyos helyzetekben szünetet diktál, máskor kitold a szüneteket, nem gondolja? – Minden bizonnyal – felelte Zsófi. – Engem hallatlanul érdekel a női psziché. Bizonyára észrevette, hogy könyveim fő figurája mindig egy érdekes nőalak. Hihetetlenül izgató feladat bonckés alá venni és felszínre hozni mindazt, ami a nőben rejtelem, s ami akkor már nem is rejtelem, ha emlékszik a Rózsák tavaszá-ra. – Hogyne… pontosan. Atyaisten, még kikérdezi! Mielőtt idejött, el kellett volna olvasnia Csongor regényeit, legalább egyet, a Rózsák tavasz-át – s Zsófi mosolygott, fújta a füstöt. Vajon mikor tér a tárgyra ez az önmagával elfoglalt sovány, szögletes és élveteg arcú úriember? – Mi hír Gyuláról?

Miféle Gyula? Persze, a nagybátyja, Boér Gyula, aki távoli és láthatatlan, de szellemkezével olykor kinyitja előtte az ajtókat – fütyülök rá, mondta volna, de mézédes mosolyát aggodalmasra igazgatta, s felajzotta a tudat, hogy Andrisért színlel. – Sajnos, nincs hírem a háború óta. Amikor utoljára Pesten járt… – Én harmincnyolcban találkoztam vele odakint, amikor a Férfi sorsa filmszerződését megcsináltuk. Gyula Hollywood császárja. Remek ember, páratlan, ragyogó szellem. Felejthetetlen napot töltöttem vele kettesben. A kocsiján levitt Long Beachbe. Hazai eseményekről, emberekről érdeklődött. Meglepett a benne most is eleven, mély családi érzés. A szüleiről beszélt, fiatalon elhunyt öccséről… – Apa!… – … Maga, Zsófia, nem gondol a filmre? Most el van vágva az út tengerentúlra, de ha… – berregett a telefon – egy pillanat. – Hogyne, kérlek. A példányt bekülditek, ugyebár? Mondanod sem kell, kitűnő emberünk van. Tudom, kérlek, ahogy óhajtod… – Letette a kagylót. – Torkig vagyok a minisztériummal és a német háborús irodalommal. Kényszerítenek a kiadásra, és a nyakunkon marad. – Akkor én éppen kapóra jövök magának – mondta Zsófi. – Szabadok az estéim, elsötétítés, légiriadó, szívesen vállalnék fordítást. – Erre a sorozatra lekötöttünk valakit, de beszélje meg a lektorommal, talán ő tud valamit magának. – Felállt. – Átviszem hozzá. A szomszédos, szintén nagyméretű szobában fiatal, karcsú férfi. – Mátray János, ez a szézony Boér Zsófia… – A kézcsókja nedves nyomot hagy, Zsófi a férfi távozása után zöld szoknyájához dörzsölte a kezét. „Fordítás? Pillanatnyilag rosszul állunk, a franciáktól nem jön be új anyag, a németek elárasztanak háborús propagandával…” A fiatal férfi élénk, néha hirtelen előrehajol, majd úgy hátralendül, hogy székével hintázó mozdulatot tesz, s mégis fegyelmezett, közvetlen és szívesen nevet, mégis tartózkodó, Zsófit kissé zavarba hozza. – Felírom a telefonszámát, amint akad valami, értesítem.

Zsófi megmozdult, indulni készült, a férfi visszatartotta. – Amennyire én ismerem az írásait, újságcikkekben és novellákban aprózza el a tehetségét. Minek magának fordítás? Ne értsen félre, gondom lesz magára. De miért nem ír regényt? A képességei predesztinálják egy fanyar pesti regényre. – Kiadnák, ha sikerül? – Miért ne? Zsófi felállt. – Gondolkozom a dolgon. Kifordult a Vilmos császár útra, bandukolt hazafelé. Szép őszi kora délután, s ő az egyetlen sétáló. Az emberek sietnek, vagy felsorakoznak a pék, a fűszeres előtt, fürtökben lógnak a ritkán közlekedő, kíméletlenül csöngető villamos lépcsőjén, a mozi előtt fiatalok várnak pénztárnyitásra. Andrissal néha lement a Krisztina körúti moziba. Egyszer a híradót vetítették már, ötletszerűen bementek, meg sem nézték, mit játszanak. Az Éjjeli menedékhely, francia film, a báró szerepében Louis Jouvet furcsa, hátrafeszített dereka, merev léptei. Párizsban többször látta Louis Jouvet-t színpadon, s egyszerre tomboló, sírós vágyat érzett a párizsi utca után. Fiatal volt, szabad és boldog, a Boulevard St. Michelen melléje szegődtek vidám diákok. – Iszunk egy apéritifet, mademoiselle? – Ma nem érek rá, holnap. – Öt órakor itt és itt? – Szívesen. – Au revoir, mademoiselle! – Au revoir, monsieur! – a soha viszont nem látásra. A Boulevard St. Michelen e pillanatban széles ülepű német tisztek feszítenek, vajon leszólítják a francia lányokat? Fichez-moi la paix! Je m’en fiche! – s könnyed kézmozdulat az áll alatt, atyaisten, Párizs! Gyűlölte a Vilmos császár utat, gyerekkorában már kelletlenül ment végig a széles utcán, ahol nincsenek látványos kirakatok, csak vén házak sora, néptelen és sivár. Az embereket is ellenséges érzülettel nézte. Az orr alatt kis pamacs, sörtés kalap, ez a német csodafegyverekben reménykedik, dögöljön meg. Nem tudod, te ló, hogy a német hadsereg tervszerűen visszavonul Oroszországból? Rövidesen vége a háborúnak, a sörtekalapos leborotválja Hitler-bajuszát. Milyen kifejezést használt? Keserű… nem, fanyar pesti regény, keserű egészen mást jelent, fanyar, így pontos. Fiatal nő valamit majszol, a táskájában zacskó, abból szedegeti ki, ugyan mit? A haját vassal göndöríti, Berta, Horányiék ledér szomszédnője is ilyen bodros szőke. Dezső látogatja, süteménnyel és kölnivízzel ajándékozza meg a

kártyanyereségéből. Sárosiék, a veszekedő házaspár, s mind a többiek. Az ember nem ragaszkodik a valósághoz, a házba telepíti, mondjuk, Komáromiékat… miért volna feltétlenül bérház? A Lógodi utcai garzonház, szoba-konyhafürdőszobás lakások, a bérlők ismerik egymást, a sorsuk valami módon összefonódik, fanyar pesti regény. Indul a kellős közepén, semmi leírás, magyarázat, minden kiderül menet közben. A gondnoknő utasítja a portást, s megkérdezi: – Mi volt az éjjel, Jani? – Semmi különös, nagyságos asszony kérem. A Koltai kisasszony kétszer is kijött, hogy hozzak neki bort és cigarettát. Mondom, nem hagyhatom el a portát… – A gondnoknő tudja, hogy Jani jó borravalóért elhagyta a portát. Két figura már eleven. A Koltai név illik Bertára? Ha benézne a garzonházba, mintha lakás után érdeklődne, esetleg többször is. Gondnoknőt és portást feltétlenül alkalmaznak, de… Sietett, hajszolta az izgalom. A Hegyalja úton már levert volt, s hogy a kapuban éppen a Komáromi házaspárral került össze, fejébe szállt a düh. A kilépni készülő kénsárga hajú asszonyt valósággal félresodorta, s felvetett fejjel bevonult. Hallotta még: – Felháborító! A rádiónál nagymama és Andris, az ablak csukva, nagymama fülét tapasztja a készülékhez. Andris örvendező arccal sietett eléje. – Látom, sikerrel jártál? – Miből látod? – Az arckifejezésedből. Utánament a másik szobába. Zsófiban ekkor már a kedvetlenség, a düh átalakult csöndes, reménytelen bánattá. Keserű pesti regény? Vagy fanyar? Mindegy. Pénzt kell keresnie, naponta, megállás nélkül. A garzonház egyik lakosztályába Kun Attila és a munkanélküli Andris, Párizsból áthelyezni pesti környezetbe, Attila letesz a hálószekrényre öt pengőt. Cirkuszi alkalmazott helyett, mondjuk… pincér? Szakács? Mindegy. A Mátrayval folytatott beszélgetését semmi esetre sem említi Andrisnak. – Csongor kedves volt, pompásan elbeszélgettünk a női pszichéről. Fordítás egyelőre nincs, majd értesítenek, ha akad valami. – Úgy. – A férfi ujjait illesztgette szabályos formába. – Reméltem… – Én is.

Zsófi átöltözött a fürdőszobában, majd leült az asztalra készített ebédjéhez. A levest kanalazva mondta: – Mátray Jánossal is beszéltem, ismered? – Az írásait. – Helytelenítette az újságírói tevékenységemet; hogy miért nem írok regényt? – Nevetett. – Egy fanyar pesti regényt. Igazán tréfás. – Miért? – Jó kérdés. – Eltolta a tányért, a hangján képtelen volt uralkodni. – Amíg én megírom a Háború és béké-t, miből élünk? Vagyis… mi, nagymamával… – És én. – Hosszan tartotta csönd, Zsófi szemenként szúrta villájára a tojásos galuskát. – Van valami ötleted? – Igen. Míg hazafelé jöttem, kialakult. Mintha a „fanyar” kifejezés vezetett volna, nem is értem. – Hiszen elhatározta, hogy hallgat! Lecsapta a villát, s útban a férfi felé kiáltotta: – Andriskám, ne törődj vele. Egyszer megírom, ez a rendkívüli idő nem alkalmas, a fontos, hogy éljünk… megéljünk. És ha most arra gondolsz, hogy maradtál volna lóápoló, leugrok a negyedik emeletről. Mintha csupán rólad volna szó. És mi? Judit? Miért is szóltam. – Okosan tetted. – Egy idő múlva felállt. – Pihenj, Zsófikám. Klári telefonált, átmegyek hozzájuk. … Egy agglegény, mondjuk, zenekedvelő. A szobájában rádió, gramofon, pianíno. Pasziánszozik. Szolid hivatalnok. Berta… Koltai, rossz, mindegy, talál megfelelő nevet – Bertához adni valamit Tóth Maris szenvedélyéből, indulataiból… Egy elvált asszony. Egy idős lány, irigy, bajkeverő, de miért ne volna egy öreg kisasszony jó és megértő? Lehet ez is, meg az is, helyes arányban. Két emelet, húsz lakás, magányos emberek, alkalomadtán benéz a Lógodi utcai házba. A fiatal francia írónő egy hónapot töltött nyilvánosházban, „Un mois chez les filles”, miért ne költözne egy hónapra a Lógodi utcába? Fölösleges, elég, ha szétnéz, a figurák körülötte tolonganak, papiros kell és toll, atyaisten, de keserves ez az élet. – Hol voltál? – támadt Andrisra. – Tíz óra. Lajcsi keresett.

– Beengedsz azért? Öt percig maradok. Meglátogatta Tóthékat. László rendkívül levert, borúlátóan ítéli meg a háborús helyzetet, a németek elégedetlenek a Kállay-kormány politikájával, nyilvánvaló, hogy valamire készülnek – elnézést, Zsófika, ez, ugyebár, unalmas? – Súlyos anyagi gondok is terhelik Lászlót, és félti a bolond feleségét. Horányi Klári is bolond, de eredeti és kedves bolond, Dezső a régi. Bejött a szomszédból Berta, akkor elmenekült az Otthon Körbe, szerencsére ott találta, akit keresett… – Mondd, mi a vezetékneve Bertának? – A volt férje Koltai nevű kiváló jogász. – Érdekes. Nem tudtam. Esküszöm, hogy fogalmam sem volt. – Miért fontos? – Csak. – Valamivel felizgattad magad. Mivel segítek? Ha megyek vagy maradok? – Ne hagyj most itt. Mióta megjöttél, alig láttalak. A férfi felállt, magához ölelte. – Mintha mégis szeretnél… Talán mégis jó, ha melletted vagyok. Megírod a regényedet, bizonyosan remekmű lesz, én felajánlom szerény segítségemet mint lektor és olvasó. – Andriskám, tudod, hogy lehetetlen. Nincs pénzünk. – Hát ez mi? Hanyagul kihúzott külső zsebéből egy százpengőst, mély, féloldalas meghajlással átadta Zsófinak. – Loptad? – Kerestem… Helyesebben előleg. – Ismét magához ölelte, a fülébe mondta: – Hiányoztál. Mindig rád gondoltam, bevallom, féltettelek. Nagyanyád vasárnap kirándul?

A fülét súroló szájából, a hangjából oly forrón megérintette a vágy, hogy Zsófi elpirult, és érezte kezén az ér sebes lüktetését. Ő is suttogott: Hogyne, Lenke néni délelőtt jön nagymamáért. Egész nap kettesben lesznek. Ha valaki csönget, kirúgják! Odaátról hallatszott az öregasszony halk köhécselése, taszított egyet Andrison, s zajosan nyitotta az ajtót. – Egy fél órát még beszélgetünk, legyen szíves, nagymama, ne köhécseljen. – Köhécseltem volna? Észre sem vettem – s futó pillantást vetett Zsófi kezében a százpengősre. Az ajtót csak betámasztotta; nagymama, szemérmes és zárkózott öregasszony, tegnap bizalmára méltatta, az ő lelki nyugalmáért ha szűkszavúan is, kiszolgáltatta élete nagy titkát, s ő megőrzi, magától értetődik. Amint ismét elhelyezkedett Andrissal szemközt, már suttogta: Egyszer még a Pozsonyi úton meglátogatta őket nagymama régi pécsi ismerőse, törvényszéki vagy kúriai tanácselnök, akkoriban helyezték át Pestre. Idős férfi, karcsú alak, finom, keskeny fej, soha nem találkozott még vonzóbb egyéniséggel. Más alkalommal elhozta a feleségét – de akkor éppen súlyos lelki válságban voltam, bőgtem Rozikánál… – Szerelem? – Annak véltem. Többé nem láttam a bírót. Tudod, hogy a nagymama egész életén át ezt a férfit szerette? Kész regény. – Minden emberi élet. Ezt írod meg? – Á… semmit, egyelőre. – Azt mondtad, hogy nagyjából kialakult a témád. Ha éppen kedved van, pihentetőül írod a magad kis csacskaságait – ne dühöngj! –, a pénz miatt ne legyen gondod. – Igaz is. Hol szerezted? – Mondtam, hogy a táborban hasznos ismeretséget kötöttem, de akkor éppen nem figyeltél rám. – Most figyelek. A században akadt mindenfajta fizikai és lelki adottságú ember. Egyesek kiváló lóápolónak bizonyultak, mások féltek a lovaktól. Hamarosan kiviláglott, kik a rosszindulatúak, a kapzsik, falánkok, enyveskezűek, s a gyávák, besúgók,

mindez igen rövid idő alatt kiderült, de ugyanakkor a rendes embereket összetartotta és egyre szorosabb egységbe tömörítette a kifejlődő bajtársi szellem. A kezdeti osztálykülönbségek elmosódtak, egy fehér karszalagos fiatal építészmérnök, első napokban még a szedett-vedett társaságtól byroni mélabúval elkülönülő büszke paripa, szoros barátságot kötött egy művészien fütyülő szobafestő segéddel. Esténként füttykoncerteket rendeztek az istállóban, a mérnök tercelt a nagy magasságokban szárnyaló szobafestőnek. Haydn- és Mozart-dallamokra tanította, s amikor valaki „Heil Hitler”-rel kezdte bosszantani a mázolót, a vékonydongájú mérnök felképelte. Igen, a negyvenhat kilós könyvelő! Első éjszaka a túlzsúfolt pajtában egyszerre feljajdult: „Ez borzasztó! Kérem, ez borzasztó!” – s eszelősen hajtogatta, vinnyogva sírt: „Kérem, ez borzasztó!” Valaki belerúgott, s betömte a száját. A szegény kis embert azután pártfogásukba vették. Iszonyúan respektálta a lovakat, s míg a többiek elvégezték a munkáját, az istálló sarkában kuporgott. S milyen meglepetés! Az emberkének remek humora volt, hatalmas készlete viccekből, a megtévesztésig hűen utánozta Salamon Bélát, a kis Rottot, kuplékat adott elő a régi orfeumi műsorokból, Hacsek és Sajó jeleneteket… – Veled is történt valami az első éjszakán. – Igen, történt valami… Kirschmann Ödön söröskocsissal és a Klauzál téri kóser hentesbolt segédjével tüstént barátságot kötött, később másokkal is, körük egyre bővült, megannyi remek fickó. A verekedés napirenden volt, a már említett rosszindulatú bandát – a kisebbséget – este, sötétben, mikor az őrmester becsukta maga után az istállóajtót, alaposan kikészítették Kirschmannék, rúgás és pofonok között, a magyar nyelv kimeríthetetlen szókincsét bámulatos leleménnyel alkalmazva a jó édesanyjuk és ápoltjaik, az ukrán lovak testrészeinek kapcsolatára. – Egyszer szóvá tettem Kirschmann barátomnak, hogy derék söröskocsis létére kissé pallérozatlan a stílusa. Azt felelte: „Te meg miféle író vagy, pajtás? Hiszen a magyar nyelvet sem ismered.” Az ellene acsarkodó tisztecskének firkász, a bajtársaknak gunyorosan, elnéző jóindulattal: az író. „Az” író, mert a század másik írója jó ideig megőrizte inkognitóját. A szurokfekete bajszú, roppant erejű ember, Levicki Menyhért Ákos nevétől az őrmester epeömlést kapott, ordítva követelte egyik keresztnevének elhagyását. A fekete ember, különben békés természet, ebben

nem engedett, a neve Levicki Menyhért Ákos. Némileg rejtélyes figurájáról különböző legendák keringtek. Valaki állította, hogy a kaposvári Turul kávéház cigánybandájában kontrás. Templomszolga a kisvárdai zsinagógában. A városligeti panoptikum dúsgazdag tulajdonosa. Vízipólótréner. Díjbeszedő az Elektromos Műveknél. Mellének szegezték a kérdést: Mi vagy te civilben, Ákos Menyhért? Kijavította: Menyhért Ákos, s lett belőle Menyák. Mi volnék, mondta, egyszerű ember, kétkezi dolgozó. Ez a szelíd óriás a magányt kedvelte. Rajtakapták, hogy ilyenkor magában beszél, vadul hadonászik, máskor előkelően tartózkodó gesztusok kísérik mondanivalóját, s hogy leleplezték, először gyerekesen megszeppent arcot mutatott, majd szívből együtt nevetett a többivel. – Szólj, Zsófi, ha untatlak, lehet, hogy az élményeim csak nekem jelentősek… – nem? Nos, Menyák egyszer mellettem foglalt helyet a latrinán, s megtisztelt a bizalmával. A neve ismeretlen előttem? Nem csodálja. S a John G. Starring név sem mond semmit? Ez már különös, mivel én is íróember volnék. Művei sok ezres példányszámban forognak közkézen, szerénytelenség nélkül, a tényekre támaszkodva állítja, hogy olvasótábora jóval nagyobb, mint Jókai Móré. Mi a műfajod, kedves kollégám? – kérdeztem a helyhez és helyzetünkhöz illő méltóságteljes kellemmel. A vadnyugati regény. Eddig harmincnégy „kötete” jelent meg Kalandregénytár sorozatban, a Fővárosi Könyvekhez hasonló tízfilléres füzet, huszonöt-harminc gépelt oldal terjedelemben. Menyák hátizsákjában rejtegette teljes életművét, s én elolvastam mind a harmincnégy regényt, majd Levicki Menyhért Ákos mesteri vezetése mellett elhajigált papírfoszlányokra, az irodából lopott akták hátára megírtam első vadnyugati történetemet. A helyszín Kalifornia, idő a múlt század hatvanas évei, hőse a New York Times aranyásónak álcázott riportere, hatalmas aranyrögre bukkan, és elnyeri a seriff szépséges leányának kezét. – Andris! – … Menyák barátom derék ember. Szabadulásomkor ajánlólevéllel látott el a kiadójához, akit ma meg is találtam az Otthonban. A barátom levelét zsebre tette, és utasított, hogy várjam meg a römipartija végét. Igen nagy alapon játszott, a veszteségre egy arcizma sem rezzent, s egyébként is hódítóan elegáns, monoklis úr, angol versenyistálló-tulajdonosnak nézném. Ha vadnyugati regényt írsz, szívesen beajánllak, mert én a mai napon megalapoztam a karrieremet. Zsófi hebegett: – Hogyan… elolvasta ott nyomban… a papírfecnikről… és

fizetett, újat rendelt… – Klári legépelte. A kiadó, Szivorics Milán, vacsorája közben – előétel, erőleves tojással, natúrszelet, kompót, feketekávé – átlapozta a kéziratomat, engem megkínált egy pohár borral és szivarral, előlegben kaptam a százast, és megbízást a további munkára. A százast egészben akartam átadni neked, ezért adós maradtam Terikének egy csomag cigarettával. A nevem Jerome C. Hasting, és holnap, Zsófikám – erősen lihegett, elakadt a hangja –, holnap… elkezded a regényedet… ennyivel én is… Zsófi vizet hozott, a karosszék támlájára ülve a férfi homlokát simogatta. Fuldokolva köhögött. – Semmi… mindjárt elmúlik – mormolta –, ne nyúlj hozzám, izzadok… – De tűrte a simogatást, fejét az asszony vállára hajtotta, s amint ismét szabályosan lélegzett, tovább beszélt, feje az asszony ölelő karja hajlatában. Első éjszaka nagy volt a fejetlenség a Szeged környéki tanyán, az istálló fölötti padlástérségben, a munkaszolgálatos század előirányzott szálláshelyén még utászok tanyáztak. A fiatal tiszt fejvesztetten szaladgált, az irodában tárgyalt éles fejhangon, később valahonnan ittas állapotban előkerült az utász főhadnagy, s a hadnagy társaságában folytatta az ivást. Az őrmester káromkodott, szidta a tejfelesszájúak ledér anyját s a zsidók úristeneit, abban a hitben, hogy egész tömeg istennel rendelkeznek, s a később emberségesnek bizonyult altiszt a kimerült embereket felrángatta a földről, valaki rágyújtott, ennek tenyerén oltotta el a cigarettát – még felgyújtják nekem ezt a kuplerájt! –, majd hosszú ácsorgás után beterelte a századot egy bűzös és mocskos pajtába. Száz ember egy keskeny és hosszú, folyosószerű helyiségben. Egymás oldalához nyomulva feküdtek a földön, a lábakon testek, s a lábak között fejek, nyögés, káromkodás. Andris a pajta végébe szorult, félig Kirschmann Ödönre, söröskocsis barátjának hasa hallhatóan bugyborékolt az útközben fogyasztott fokhagymától. Azután… – Kiegyenesedett, egymáshoz illeszkedő ujjait tanulmányozta. – Majd egyszer elmesélem. Zsófi leguggolt, a férfi térdére támasztotta a karját. – Ne babráld az ujjadat. Hiszen sejtem… Ki kellett menned akkor éjszaka. – Milyen okos vagy! Valószínűleg a fáradtság, szokatlan elhelyezkedés. Eszembe jutott, hogy ha itt a sarokban valakinek vizelési ingere támad – furcsa,

hogy veled erről beszélek, kiábrándító, ugye, Zsófika úrnő? –, képtelen a testeken átvergődni. S abban a pillanatban már éreztem, vészesen, ellenállhatatlanul, és olyan gyötrelmes izgalmat, hogy a fejem zúgott, a mellkasom összeszűkült, talán sírtam is, lehet, hogy akkor még nem, később… Az út a pajta ajtajáig leírhatatlan, vaksötétben, kezek és lábak, testek között tapogatva egy talpalatnyi rést, tántorogtam, valakire rázuhantam, ordítás és ütlegek, de azt már nem is éreztem, csupán félelmet – és ha a vadbarom őrmester ránk zárta a pajta ajtaját? Nem zárta be, és reggel a sorakozónál ketten hiányoztak. Valószínűleg Szegedig gyalogoltak, és vonaton Pestre. Vissza kellett jutnia Kirschmann Ödön hasára, s ez a helyére vezető út talán még az elsőnél is súlyosabb megpróbáltatás volt. Hol a helye? Merre keresse? Tapogatózva minduntalan deszkafalba ütközött. Végtelen menetelés után a megváltó bugyborékoló hangok. A söröskocsis az ő kirándulása és fullasztó köhögése ellenére átaludta az éjszakát. – A nehéz légzés, amire eddig is némi hajlamom volt, ennek az éjszakának következménye. Eléggé megkínozott csillapítószerek hiányában, de a táborban több hasznos ismeretségre tettem szert, mintha ezt már említettem volna, s az én irodalomtisztelő barátom és pártfogóm, doktor Reich Albert fogorvos, a derék jó Berci, ha egyszer fogorvosra lesz szükséged… – Zsófi könyöke erőteljesen a térdéhez nyomult. – Igenis, folytatom. A tábor parancsnoka, Újvári Alajos főhadnagy úr – magunk között a piszok s egyéb díszítő jelzőkkel emlegetett Lojzi –, erősen nyilas érzelmű, részeges pasas; józanul durva, antiszemita állat, ittasan érzelgős, olykor még nagylelkű is, és mivel ez utóbbi állapot volt a jóval gyakoribb, elviselhetővé tette az életünket. Lojzi krónikus fogínygyulladástól szenvedett, Berci kezelte, az időközben beszerzett tripperét is, így bizalmi embere, udvari orvosa lett a főhadnagyunknak. Berci kedvelt engem, az udvaron fel és alá sétálva megvitattuk Cronin és Bromfield műveit, Wicki Baumot is a világirodalom élvonalába helyezte, s én a művek ismeretének hiányában is, szakszerűen hozzászóltam a kérdéshez. Berci elismerte, talán túl is értékelte tájékozottságomat. Ellátott köhögéscsillapító gyógyszerekkel és mulatságos történetekkel a részeges Lojzi főhadnagyról. „Ide hallgass – mondta mintegy két hete, miután rendkívüli lelkesedéssel szinte betűről betűre megismertetett az Elfújta a szél című regénnyel –, kedves barátom, volt már bajod a tüdőddel?” Hogyne, a tüdőmben vannak elmeszesedett gócok, de a mostani nehéz légzésem inkább kezdődő asztmára enged következtetni. „Te nem értesz orvostudományhoz – felelte doktor Reich Albert –, frászt van asztmád. A tébécés fertőzés tipikus esete. Alkalomadtán szóvá teszem Lojzinak.”

A részeges főhadnagy fogínygyulladásának fájdalma enyhült, s tripperének utolsó kezelése alkalmával Reich Albert udvari orvos valóban szóvá tette, hogy a század egyik tagja fertőző tébécéjével veszélyezteti a főhadnagy, valamint a század egészségét, és ami fontosabb, a munkaképességét. Hogy hívják a rohadék szimulánst? Főhadnagy úrnak alássan jelentem, nem szimuláns, inkább leplezi a betegségét. Azután miként fertőz az a tábécé? – kérdezte a tiszt, a magyar nyelvet gazdagítva a tábesz és a tuberkulózis összevont fogalmával. A levegőben fertőz, belégzés által… – Berci és egy altiszt kísért a szegedi honvédkórházba. Egy akkor végzett fiatal katonaorvos felvételt készített a tüdőmről. Amint tudod, az ott látható fekete foltról csak igen gyakorlott röntgenológus állapítja meg, hogy összenövés helye. Bercivel tanulmányozta a felvételt, és az ő sugallatára ráírta a leletemre: Menthetetlen. Visszamenet a vonaton igyekeztem meggyőzni Bercit a téves diagnózisról, ő bánatosan legyintett: „Frászt összenövés, édes öregem, már engedd meg, valamennyit én is konyítok az orvostudományhoz.” A főhadnagy látni sem akart, s úgy sietett eltávolítani a táborból, mintha leprás volnék. Este a szállásunkon kiselőadásban ismertettem a bajtársakkal a helyzetet, s hogy orvosi tévedés miatt méltánytalannak tartom szabadulásomat. Kirschmann barátom felhördült: „Te ökör! Mi vagy te, Jézus Krisztus? Azt képzeled, hogy téged a Szűz Mária lökött ki a hasából? Örülj, hogy megpucolhatsz!” És mindenki… az egész század… – Hallgass. Felizgatod magad. – Semmi. Ha Béla öcsém itthon volna… – Holnap orvoshoz mész. – Igenis. Béla barátja kitűnő belgyógyász az újpesti kórházban, jövő héten felkeresem. Nem lesz semmi baj, ez az utolsó cigaretta. – Mind a ketten rágyújtottak. – Furcsa érzés. Előfordul, hogy vágyakozva gondolok a táborra és a bajtársakra. És mintha ott védettebb lettem volna. Furcsa. – Furcsa – mondta Zsófi is.

11

– Félelmetes ez a tempó. Zsófikám, ne siesd el! – Másként nem megy. Te feltételezed, hogy gondolkozás nélkül firkálok. Mikor az asztalhoz ülök, csak le kell írnom, ami készen van bennem. A mondatok, a szavak is. Ne zavarj, Jerome. – Én itt sem vagyok. Zsófi telefonált Mátray Jánosnak, hogy elkezdte a „fanyar pesti regényt”. – Érdekel az írása – mondta a férfi. – Szeretném menet közben olvasni. Ha elkészül negyven-ötven oldallal, hozza be. Elment a Lógodi utcába. A portás és háziszolga, lágy tészta képű, testes ember, végigvezette a két emeleten. Öt üres, egyforma kiadó garzonlakás. Tíz pengőért az ember kulcsával kinyitott több ajtót is. Itt ki lakik? Özvegy öreg hölgy, a fia orvosprofesszor. A menye nem tűri a házban, itt is panaszkodik a szobalány, mert az öreg hölgy raplis, szekánt, meg sokat betegeskedik a hasával. Fia, a professzor, miért nem gyógyítja meg? Az csak a pénzt adja… És ebben a lakásban? Egy úriember, könyvelő a hajózási vállalatnál. Úgy hírlik, X. kisasszonnyal az első emeletről összeházasodnak. Y. nagyságos asszonyt elhagyta a férje, egész nap sírdogál, és folyvást telefonon hívja, még éjszaka is, az meg szó nélkül leteszi a kagylót… A gondnoknő igen szigorú, pincétől padlásig mindenen rajta a szeme. A ház tulajdonosának a földszinten van lakosztálya, valamikor híres színésznő, most bolondos vénasszony, a templomot bújja, az ágya körül embernagyságú szent szobrok – tessék elhinni, hideg futkorászik a hátamon, ha látom. Középponti figura a szállodahallokban külföldiekkel ismerkedő Berta. Egy hét alatt elkészült negyven oldal, nyolcadik napon megállás nélkül gépelt, s a kilencediken kéziratával fölkereste Mátray Jánost. – Ki tudja, mikor olvassa el – mondta csüggedten Andrisnak. – Folytassam addig?

– Bátran. Három nap múlva táviratot kapott. Kitűnő, Zsófi, csak így tovább. Mátray. – Nagymama, mit szól… – de már száguldott az utcára, fütyüléssel hiába kísérletezett, kiáltott: – Andris! – és lobogtatta a táviratot. A férfi kihajolt az ablakon. – Nobel-díj? – Olyasmi. Andris délután Horányiékhoz ment, hogy Klárinak lediktálja újabb vadnyugati történetét huszonöt oldalon, de hamarosan visszatért: Klári a férje új regényét gépeli, így nem is említette jövetele célját. – Este lediktálod nekem – mondta Zsófi. – Legalább pihenek. Mindig imádtam a vadnyugati históriákat. – Te ilyesmit is olvasol? – Eddig még egyet sem. Andris este kurta pipával jelent meg, s egy csomag pipadohányt kéziratpapírra szórva, kiszedegette a „finánclábakat”. – Azt mondtad, hogy abbahagyod a dohányzást. – Azt mondtam, hogy az utolsó cigarettát szívom. – Két ujja közé csippentgetve, lassan és ügyetlenül tömte pipájába a dohányt, s a maradékot egy bádogdobozba, teleszórva a karosszéket és a padlót. Bűntudattal nézett Zsófira, majd a kavargó szürke füstre, köhintett, és ismét Zsófira kapta a tekintetét. – Elősegíti a légzésemet… – Veszem észre. Hol a kéziratod? – Nincs rá szükségem. Mondd, miért vagy hozzám olyan kedves? – Csak… A karosszékben lábát keresztbe vetette, pöfékelt, diktált. A déli nap kegyetlen tüze elől házaikba menekültek az emberek. A kihalt utca a szokottnál is sivárabbnak tűnt két sor tornácos faházával, a vegetációt az útszélen kókadozó néhány naptól perzselt fűszál jelképezte. S ez embertelen hőségben plédjébe burkoltan gunnyasztott tolószékében a seriff agg atyja, a galambősz Mr. Wood, Kalifornia államban legendás hírű hajdani lótolvaj, pont. Zsófi leengedte a kezét, nevetett – Andris szenvtelen arca, a kurta pipa! – Az írásjeleket ne diktáld. Valld be, hogy odafönt megírtad a történeted, és szó szerint betanultad.

– Most alakul. Roppant kíváncsi vagyok, hogy mi történik a továbbiakban. A seriff előveszi a coltját. Ellenfele is előveszi a coltját, mindenki előkapja bőrövéből vagy hátsó zsebéből a coltját. Lövöldözés, a bárban felborulnak az asztalok, whiskys üvegek zuhognak a polcról, a sötét bőrű csapos egy ökölcsapással a verekedőkre dönti a pultot, a hős cowboy-lány, mindkét kezében colt, lovával a tumultus kellős közepében terem, maga mögé ülteti szerelmesét, és tovavágtatnak. – Újszerű, mi? Zsófi a könnyeit törülgette. – Frappáns! A galambősz lótolvaj… Andriskám, óriási! Másnap az Otthon Körben Szivorics Milán, a Kalandregénytár kiadója, römipartija után ismét százpengőssel fizetett. – A Fővárosi Könyvek-nél többet kereshettem volna – mondta Andris –, de kispolgári ízlésnek nem tudok írni. Talán valamit ezzel is segítek neked. Terikének adós maradtam egy csomag pipadohánnyal. Várta a kérdést: Voltál orvosnál? De Zsófi már kézirata fölé hajolt, s száguldott a toll, alig vette tudomásul, hogy a férfi becsukja maga után az ajtót. Este kilenc órakor felfütyült az utcáról. – Hol voltál? – Dolgozzatok legények, holnap lesz a vásárt játszottam a Betegh kislányokkal, zálogkiváltással. Elszavaltam a Talpra magyar-t. Befejezted mára? – Rekordteljesítmény. Tizenkét oldalt írtam. – Szép. – Körülményesen tömködte pipáját, azután mondta: – Ebéd után kint voltam Újpesten. – Miért? – Az öcsém orvos barátjánál. Megvizsgált, átvilágított.

– És? Mit mondott? Miért nem ezzel kezded? – Zsófi kiabált, szemrehányással leplezte zavarát, hiszen azzal vált el Andristól, hogy orvoshoz megy. – A kórház készletéből ellopott három tubus gyógyszert. Néhány heti szanatóriumi kezelést javasolt, ez azonban most kevésbé időszerű. – Andris! Miért? – Az ágyakat tiszta árja felebarátainknak tartják fönn. Itt a hegyen jó a levegő, majd valamivel többet szippantok belőle, sétálok, éjszakára kinyitom az ablakot. A fontos, hogy nincs tébécém, és hogy nem vallottam szégyent a Talpra magyarral. – Én szégyellem magam a figyelmetlenségemért. Tele van a fejem a regénnyel… – Magától értetődik, így helyes. – A további magyarázkodásnak végét vetette. – Fölösleges. Nem vagyok különösebben érzékeny, és amíg nem követsz el ellenem valami jóvátehetetlen disznóságot… – Zsófi fölemelt keze ökölbe szorult, ekkor behúzta a vállát. – Egy szót sem szóltam. Meg tudsz te nekem bocsátani? Vasárnap reggel Andris első emeleti ablakában várta a két turistanő elvonulását. Özvegy Czell Domokosné délcegen lépked, a háta kissé gömbölyödik, a kicsi, sovány Krausz Lenke belekarol, szinte szalad a hosszú léptű öregasszony mellett, s valamit szenvedélyesen magyaráz, zsebkendőjével a szemét törülgeti. Eltűntek a kanyarodóban, Andris sietett a földszintre. Átnyalábolta a kurta háziruhában, mezítláb ajtót nyitó Zsófit, a fülébe mormolta: – Édes szerelmem – s ez oly szokatlan volt, Zsófit megütötte, fájt, hogy emlékezetéből kitörülhetetlen az aranycirádás fehér ágy képe. A szobában félhomály, elhajigált ruhadarabok, ő két kar szoros ölelésében, a mellén, a vállán, lapos hasán csókok és ügyetlen, hosszú ujjak, ha most azt mondaná: – Várj! Ez meg ez történt. Nekem elviselhetetlen ez a tolakodó emlék, rút, mocskos, és te olyan tiszta vagy… „Ne tedd, édes lelkem. Úgy gondolod, hogy még nem elég szerencsétlen?” A levegő után kapkodó, sápadt férfiért most képes lett volna meghalni. A föléje boruló férfitesthez igazította tagjait, s a gyöngéd, anyás szerelem végül is oly üdvözült mosolyban fejeződött ki az arcán, mintha rendkívüli élményben lett volna része. – Hát mégis boldog vagy velem, Zsófikám – hallatszott a mormoló hang, s menten utána a patetikusan rezegtetett: – Szeretsz te engemet?

– Végtelenül szeretlek, és ne mondd többé, hogy vágyódsz a tábor és a bajtársak után. – Csak utánad vágyódom, mindig forróbban. Mintha már említettem volna, hogy monogám természet vagyok. Ötven év múlva, két botra támaszkodva is hozzád jövök. – Miért jönnél? Közös lakásban együtt ünnepeljük az aranylakodalmunkat. – Igen… szép volna. Ebéd után aludtak, takaróba burkolózva, s öt óra tájt Zsófi halk duruzsoló neszre ébredt. – Fűtenek! Az ám, október 15-e. Sietősen öltöztek, nemsokára megjön a két nagy kiránduló és Juditék. Ülj le, állj fel, főzz kávét, hadarta Zsófi, és dobálta, csapkodta a díványpárnákat, maradj nyugton, kócos vagy, a hajkefével hadonászott, valaha életében volt már ilyen boldog? Igen, mikor a kötetéről megjelent az első bírálat, megdöbbentő tehetség – és söpörte el útjából a hamutartót, kávéscsészéket, maga elé húzta a kéziratát. – Meg se moccanj. Bertát viszem a Ritz halljába. – Pipázhatok? – Hogyne, mindig kedveltem a pipabűzt. Juditon szürke átmeneti kabát, rafináltan egyszerű kis zöld kalap széle alatt művészien elrendezett, természetesnek ható ősz haj hullámzik, hódító jelenség, az ember elbámul, ennyi báj és kellem, hiszen hatvan éven is túl van. – Milyen finom meleg – mondta. – Dolgoztál, drágaságom? Hogy halad a regény? – A táviratot olvasva áradozott. – Hát ez gyönyörű. Mennyire örülök, bogaram. A családban „a” regény. Lajcsi megkérdezte Andristól: – Neked mi a véleményed? – Az indulás jó. Mi volna, ha Andris valamivel lelkesebben nyilatkozna a regényről? Ennyivel

elintézik a mindennél fontosabb kérdést? Lajcsi már az olasz harctéri helyzetnél tart; az angolszászok lassan mozognak, egy-egy győzelmes hűvelet után megpihennek, az angol csapatok kriketteznek az amerikaiakkal, vagy mi az ördög? A déli lap – Zsófi valamelyik barátjának műve – nyár végén nagy cikket közölt Újabb részletek a Duce kiszabadításának körülményeiről. Minden másod, harmadnap új börtönbe szállították, egész hadsereg őrizte, mégis kihozták a németek. Gondolod, hogy a Führer és a Duce, a két puszipajtás népszerű még Olaszországban? Nem valószínű, mondta Andris, a Corriere della Será-t nyilván azért tiltották be a németek, mert az olasz nép hangulatát tükrözi; Zsófi kivonult a konyhába, Lajcsi vigyorogva megjegyezte: – A Corriere della Sera csak akkor érdekelné, ha közölné a hírfejeit. – Ne bántsd – mondta Judit. – Hitler engem Napóleonra emlékeztet, Napóleonért is rajongtak a franciák… de hol marad mama? – Valószínűleg felgyalogoltak a Kékestetőre. Zsófi a kis főzőfülkéből kiáltotta: – Sajátságos, hogy milyen egyforma a humorotok! Besötétedett, mire megjött az öregasszony, ezúttal Krausz Lenkével, és odakint utasította Zsófit: – Tegyél föl még egy terítéket, te lány. A kis öreg nő némán gunnyasztott a karosszékben, máskor ráncai között élénken kalandozó szemét fakóra mosta a könny, töpörödött anyóka, merő zavar és bocsánatkérés, amiért megzavarta a kellemes beszélgetést, de hát Biri… – Ülj le és egyél – szólt rá az öregasszony. – Lajcsi majd hazakísér. – A fiú keserves arcot vágott, az utcán járőrök igazoltatják az embert, felmentési igazolványa gyanakvást kelt, Lajcsi félt az esti utcától, de Krausz Lenke nem nézett Lajcsira. Sírós orrhangon magasztalta Judit szépségét, s milyen sikk és elegancia! Zsófika termete mint a párduc! Lajcsi egyidős az ő pécsi jogász unokájával, külsőre éppen az ellentéte, a drága unokája kövérkés, és sajnos máris kopaszodó fiatalember, de nagy eszű, szorgalmas, a mindenható Isten segítse meg. A Krauszok nem nevezhetők szép embereknek, ellenben Biri büszke lehet a családjára, és hát a körülmények is szerencsések, Istennek hála – s nyelvével kapdosta el a szájáig gördülő könnyeket. – Elég legyen, Lenke – intette le az öregasszony az izgatott szóáradatot –, a sírás nem segít. – Zsófi átölelte az öreg nő vállát: – Mégis, mi történt Lenke nénivel?

Tegnap délután zárás előtt három fiatalember jött az üzletbe, zajosan, röhögve, minden bizonnyal ittasan: Éppen kabátjába bújt, körülvették. „Mutassa a portékáját, vén zsidóné!” A pult mögé szorították, a kihúzgált fiókokból gombot, gépselymet a földre szórtak, a dobozokból kihajigált selyemszalagokat lábbal tapodták, gumitekercsek, cérna, varrótű, minden szerteszét, egyik a mérőléccel hadonászott – „A pénzt hová dugtad, vén, koszos zsidóné, hol tartod a milliókat??” A táskámban, mondtam nekik, a heti bevétel száznegyven pengő. A többi meg otthon a szalmazsákban, ismerik a fajtámat! Valaki nyitotta volna az ajtót, de elálltak az útját. – És tudod, édesem – nézett Zsófira, majd Juditra –, tudod, drága Juditom, mintha rossz álom volna, hát igaz lehet, hogy a kirakatüvegre két kisfiú nyomta az orrát, és egymást lökdösve nevetett? Ott laknak a házban, bejárnak hozzám, cukrot kapnak, pengőt mozira, két helyes gyerek, ezt is megértem… – Keservesen, szinte hang nélkül sírt. – Elrontom a szép estéteket, mondtam Birinek, hogy inkább hazamegyek, ott csak magamnak sírok. Ha apa tudná, Biri emlékszik, mindenkinek Krausz doktor bácsi, az egész Pécsnek, apa nem tűrné, hogy engem… a lányát… vén zsidóné… – Egészen más hangon, diadalmasan mondta: – Becsaptam egyik fiókot a másik után! Megijedtek és elslisszeltek! – Lenke néni valóban félelmetes jelenség – szólt Lajcsi. Zsófi nevetett, fojtottan, majd a kínzó nevetés kitört, és átvette Judit, elmosolyodott az öregasszony és valamennyien, csordogáló könnyei között, megbújva Zsófi karjában Krausz Lenke is. – Drágák vagytok – duruzsolta –, megvigasztaljátok az én bús szívemet. – Hiszen búsulásra megvan az okod – mondta Czell Domokosné –, nagy a károd, de maga azt mondta, kedves fiam – nézett Andrisra –, hogy effajta emberek nem alázhatják meg. Ne azon tépd magad, aminek a léhűtők neveztek, hanem hogy a jövőben mi a szándékod? Csirkefogó akad manapság, te meg benne vagy a korban, egymagad hogyan bánsz el velük? – Nem tudom… hiszen csatatér az üzlet, összetaposva az áru… – Lenke néninek van megtakarított pénze? – Kevés, Zsófikám, de mi kell már nekem?

– Akkor csukja be a boltot. – Miért? – szólalt meg Andris. – Állítson be valakit maga helyett, a jövedelmen megegyezés szerint osztoznak. – Gondoltam erre, de hol találok megbízható embert? – Itt. Állapodjon meg Judittal. – Velem? – Az asszony mindkét kezét a szívére szorította, hitetlenkedve és zavartan nevetett. – Mit értek én az üzlethez? Az égvilágon semmit. Mama emlékszik, egyszer tőzsdén játszottam, szegény Ádám egész vagyont fizetett rá. Mama tudja, pénzügyekben mennyi bajt okoztam, maga tudja, mamám… – Ami azt illeti… Andris nyersen közbeszólt: – Ne legyen már olyan tehetetlen, Judit. Mindenki tud gombot és cérnát eladni, árut rendelni, a tételeket bevezetni egy könyvbe. – Még te is, anya – mondta Lajcsi. A kicsi öreg nő lelkendezett: megtanítja Juditot az üzletvezetésre. – Két nap, édes Juditom… nem erőszakolom, de a mindenható Isten megáld érte! – Judit egyre zavartabban mosolygott, mert mindenki egyszerre beszélt, ám az öregasszony biztató bólogatására már tetszett magának a tűzrőlpattant üzletasszony szerepében, s megkérdezte Lenkétől: – Körülbelül mennyi a napi bevételünk? Özvegy Majoros Oszkárné Zsófitól Judithoz húzódott, s úgy izgett és mozgott, mint annak idején a pécsi elemi iskolában, amikor Kónya Biri a tintásüvegbe mártotta fickándozó hajfonatát. – Nem sok, aranyom, de az árun van haszon. Eszembe jut anya, amikor a pécsi patikus, emlékszel, Biri, Schober bácsira, a Schober-féle arckrém, keveset számított anyának a gyógyszerért, s hogy anya szóvá tette, így felelt: – „Doktorné asszony, ha egy fillért kérek, akkor is keresek rajta.” Hát így van a mi árunkkal – s már nevetgélt, már száraz szemét jártatta az asztalnál ülőkön, s megállapodott hatalmas barátnőjén, Kónya Birin: – Ugye, nem ellenzed? Ugye, segítségemre leszel?

A tárgyalást Andris vezette. Az üzletet át kell íratni Judit nevére, szabályos adásvételi szerződést kötni, a megállapodás csupán fiktív, a háború befejezése után Lenke visszakapja jogos tulajdonát. Új cégtábla, új üzleti levélpapír, az árut szállító gyáraknak és nagykereskedőknek bejelenteni a cégváltozást. A Krisztina téri üzlet vasredőnyét lehúzták, villanyfény mellett tanulta Judit az áruk elhelyezésének beosztását, minőségét, árát és a könyvelést; az utóbbi megoldhatatlanul nehéznek bizonyult. Judit könnyek között hajtogatta, hogy visszalép – mamám, mondja meg Lenkének, hogy nem vállalhatom! –, ekkor Andris az asztalhoz ültette, és két óra alatt megértette Judittal a tartozik-követelt. Magyarázata világos volt, modora azonban meglehetősen nyers. – Ostobaság, Judit! – mondta. – Szedje össze azt a kis eszét, Judit! Tízig talán tud számolni! Judit a szemét törülgette, zavarodottan mosolygott az anyjára, tűri, hogy gorombáskodjanak vele? Az öregasszony tűrte, s a gyáva kölyök akkor is vigyorogna, ha Andris pálcával a körmére ütne. Szegény Ádám életében nem kellett könyvelnie, mellette boldog asszony volt, dúskált minden földi jóban. Ha Ádám tudná, milyen mélységbe zuhant, és senki sem nyújt feléje segítő kezet – Judit édes kék szemében a sebesült őzike szelíd és néma szenvedése. A két óra leteltével, a könyvelési tudomány birtokában, nagyot lélegzett, személyét egyszerre fontosnak érezte, és vidoran kérdezte Andristól: – Az átírást és hasonló hivatalos dolgokat ki intézi? – Maga, természetesen. – Ó! – A hangja akadozott. – És hogyan… hová… Az előszobában azt mondta Zsófinak: – Bevallom, félek Andristól. Veled is… szigorú? – Velem is. Gyakran megver. Judit megint csak azt mondta: – Ó! – Te könyvelő is voltál? – kérdezte később Zsófi.

– Én soha. Az apám huszonöt évig könyvelt egy újpesti fűszer- és gyarmatárukereskedés üvegkalitkájában. Cvikkert viselt és klott könyökvédőt. Iskolából jövet néha meglátogattam, mert a főnök mazsolát és mandulát adott. Tizenhét éves koromban mindazt tudtam, amit az apám. Ha Judit beválik az üzletben, nagyanyád nyugdíja felszabadul, és gond nélkül dolgozhatsz. A regény elkészült fejezeteit először Andris olvasta, amint kikerült a gépből, és kritikusnak sem bizonyult elnézőbbnek, mint tanítónak. A karosszékben ülve, pipával a szájában, időnként megszólalt: – Ez hülyeség… Lapos párbeszéd, nem viszi előre a cselekményt, hagyd ki az egész marhaságot. – Nem hagyom ki! – kiabált már izgatottan Zsófi. – Szükségem van rá a továbbiakban. – Akkor írd meg jobban. Levegőtlen közhely. Zsófi fölemelt kézzel rohant feléje, mintha ütni akarna. – Ne mondd, hogy hülyeség meg ostobaság! Hallgass! Írd fel egy papírra a megjegyzéseidet, nem akarom hallani. Andris maga elé tett egy kéziratlapot, és erre írta: 46-ik oldal 14-ik sor: Dani, a portás HÉV-vel utazik Visegrádra? Slendriánság… Berta egy hetet tölt Londonban az angol gyárossal? A háború alatt? Égbekiáltó marhaság! Korrajz!! Zsófit úgy felingerelte észrevételeivel, hogy kettétépte Andris kéziratlapját, dühében kiabált és sírt, azután gondosan összeillesztette a szakadt papírt, és végrehajtotta a változtatásokat. A jelenet hétről hétre ismétlődött; Zsófi tüntetően összerakta a legépelt oldalakat – holnap elviszem Mátraynak – mondta, s mikor hiába várta, hogy Andris elkérje, végül is ő szólt: – Elolvasod? – Szívesen, ha érdekel a véleményem. – De nem mondod, hogy hülyeség? – Soha többé. Meg tudsz te nekem bocsátani? – S leírta két felkiáltójellel: Csacskaság!! Bohó elképzelés: Berta nem könnyezik. Berta ordít, tör és zúz! Mátray János expresszlevelet írt, két-három buzdító sort, máskor telefonált: – Dolgozzon, Zsófi. Kár, hogy karácsonyra nem hozhatjuk ki a regényét. Gondolkozott a címen? Kéziratát Csongor Ádám is olvasta, s többnyire részt vett a Mátrayval folytatott megbeszéléseken. Ilyenkor jóval több szó esett a Csongor-művekről, mint Boér Zsófia készülő regényéről, a nő szexuális gátlásainak igényes, művészi eszközökkel való feloldásáról, nevek említése nélkül a pompázatos, jobbára arisztokrata nők lélektani rejtelmeiről, amelyeket egyedül Csongor Ádámnak

sikerült gőgösen elzárt burkából kifejteni. A szája szélén megjelent kis nyálbuborék idegesítette Zsófit, s még az is, hogy keresztneve azonos a tragikus sorsú és hozzá oly közel álló Veress Ádáméval. A beszélgetés inkább monológ jellegű volt, néha Zsófi vetett közbe egy szót, máskor Mátray János, a székét hirtelen hátrabillentve, fegyelmezetten, az izzó témától távolabb, mint az Egyenlítőtől az Északi-sark. – December közepén befejezem – mondta Zsófi Andrisnak –, tavasszal megjelenik. Addigra vége a háborúnak, te sem írsz több vadnyugati regényt, sok pénzünk lesz és elrulettezzük Monte-Carlóban. Andris a szomszéd szobából szűrődő rádióra figyelt – az öregasszony fülét tapasztja a készülékhez, így is kockázatos, hogy az angol rádió magyar bemondójának hangja kihatol az utcára. A müncheni Hitler-beszédet ismertette: Megpróbáltatás, válság… Németország nem kapitulál… A Führer büszke, hogy vezére lehet a német népnek a nehéz napokban. – Látod – mondta Zsófi –, Hitler nehéz napokról beszél, már nem olyan nagy legény. Atyaisten! Holnap talán arra ébredünk, hogy vége. A férfi pipáját tömködte, ügyetlen, remegő ujjai teleszórták dohánnyal a karosszéket és a padlót.

12

t. veress judit rövidáru

olvasható az új cégtáblán csupa kisbetűvel. – Ez a divat – mondta Judit. A fia megjegyzése bosszantó: – Mintha anya volna a rövidáru! – bosszantó, mert van benne némi igazság, változtatni a dolgon nem lehet, az új cégtáblát látta az „egész Krisztina”. És mivel a vevők dicsérték az ízléses új cégtáblát, s azt nem tudta, hogy a fia Andrissal és Zsófival folytatott beszélgetéseiben „Rövidáru Juditnak” nevezi, többé nem törődött vele. A T. betűt valamikor használta Veress Ádám a neve előtt, később elhagyta, Judit azonban jónak látta ismét elővenni. Az érdeklődőknek elmagyarázta jelentését: – Szegény jó uram előneve tályai, ősrégi nemesi család, szőlőbirtokosok. – Megpukkadok! – mondta Zsófi a nagyanyjának. – Szőlőbirtokos! Egy holdon, a kulipintyójában, szolgálólány szeretőjével. Ádám bácsi nem engedné. – Hagyd el, lelkem – csillapította az öregasszony –, Juditkám tudja, hogy mit csinál. Milyen meglepetés, valóban tudta. A t. betű bizalmat és az átalakított bolt elismerést keltett a budai közönségben. A pult a fal mellől az ajtóval szembe került, mögötte apró mintás kartonfüggöny egy kisebb helyiséget leválasztott az üzletből, Judit az irodájának nevezte, valójában itt fogadta barátnőit, itt duruzsolt a kávéfőző. Az asztalkán csipketerítő, a falon Lajcsi rajzai, lombtalan, kusza vonalú fák, és egy nagy, lompos kutya, amely mintha nekirontani készülne a belépőnek. Az üzlethelyiség „sikkes és elegáns” volt, mint az új tulajdonosnő. A falra erősített állványon falusi mázas kancsók, egy kis asztalon szőttes terítő, két szék; Judit levetette a pult viharvert deszka fedőlapját, helyette vastag üveglapot csináltatott, s az alatta vidám tarkaságban elrendezett színes szalagtekercsek, gépselymek, muszlinkendők vásárlásra csábították az egyre szaporodó vevőt. T. Veress Judit igazi úriasszony! Finom és bájos jelenség! A szemébe mondták, s azt is: – Csakhogy nem látom itt a vén zsidóasszonyt. – Mire Judit résnyire

kivillantotta a Váci utcai divatos fogorvos készítette tökéletes fogsorát: – Kedvesem, én üzletasszony vagyok, nem politizálok. Megjegyzem, az elődömről nagy elismeréssel nyilatkoznak a vevőim. – Hiszen nem azért mondom, derék kis öregasszony volt – s akadt, aki hozzátette: – Szegény… Meglátogatták Juditot szétszóródott régi társaságának jelentéktelenebb tagjai, akiket időnként fagylalttal vendégelt meg a Gerbaud-nál, fényes múltjának tanúi, s a kartonfüggönnyel elválasztott irodában most nem a hajdani szép napokat siratta, hanem üzleti sikereiről számolt be, s gyakran elhangzott: – A könyveim szerint… Én mint üzletasszony, nem engedhetem meg magamnak a lustálkodást… A vevőköröm? Hát az egész Krisztina… Naponta elsétált a Krisztina körútra özvegy doktor Czell Domokosné, és az irodában kávézott a lányával. – Látta mamám az új kirakatot? Hogy tetszik? – Ügyes – felelte az öregasszony. December elsején azzal jött: – Elhoztam a nyugdíjamat. – Judit visszautasította: jól megy a bolt, mama talán emlékszik, hogy mindig határozott érzéke volt a kereskedelemhez. Az öregasszony szemmel láthatólag megkönnyebbült, s szinte meggyőződéssel bólogatott: hogyne, Juditkája már akkor fejlett üzleti érzékről tett tanúságot, amikor eltőzsdézte a férje pénzét, s rendszeresen, hallatlan leleménnyel fosztogatta sógora, Boér Ferenc gimnáziumi tanár kártyaszenvedélyének táplálására. Elég sűrűn, percekre megjelent Lajcsi, s dekorációs ötleteivel elképesztette az anyját. – Ide a sarokba állíts fel, anya, egy vasmacskát. – Minek? – A vevők látnák, hogy az árud hajón, tengerentúlról érkezik. – A gombok? A harisnyakötőgumi? Szegény fiam, te nem vagy normális. – Máskor ágas-bogas, vagy másfél méter hosszú korhadó fatörzset vonszolt magával. – Ez mire jó? – Kötelet akasztunk rá, és a vevőid itt helyben felakaszthatják magukat. Praktikus, mi? – Vidd ezt a szemetet! – Lajcsi utálta az anyja üzletében egyre hosszabban időző, csevegő és válogató krisztinavárosi háziasszonyokat, s mert Judit „jobb” vevőinek bemutatta: – Fiam, a Werbőczi főgimnázium tanára – olykor megelőzte az anyját, s tiszteletteljes meghajlással mondta: – Veress Lajos temetkezési vállalkozó. – Vagy: – Veress Lajos, a lipótmezei elmegyógyintézet alkalmazottja. – Judit sírt, nevetett, és tuszkolta kifelé a fiát, akinek szóhasználatában most már mint „anyám, az üzletasszony” szerepelt. Ha felbődült a légiriadót jelző sziréna, oly vészjóslóan, hogy pillanatok alatt kiürült az utca, Judit becsukta az üzletet, és a ház óvóhelyére sietett. Egyszer késő este szólalt meg a feloldást jelentő egyhangú bugás. A sötét utcán némi

mozgás támadt, majd az idegen pincékbe szorult emberek eltűntek a környékbeli házakban s az elsötétített ablakokkal a Barlangvasútra emlékeztető villamosokban, s Judit a házfalak mellett tapogatózva, egyedül botorkált, bundájában remegett a hidegtől és a félelemtől. Egy férfi csatlakozott hozzá, fekete árnyék, a hangja és prémmel bélelt télikabátjának szaga után ítélve idősebb úr. Felajánlotta kíséretét, majd a karját, s Judit ezt is, azt is elfogadta, hálásan, hiszen oly bizalomkeltő úriember! Máris közölte, hogy az órákig tartó légiriadó miatt került ilyen kellemetlen helyzetbe, üzletasszony, a Krisztina körúton van kis boltja, otthona pedig a Váralja utcában, igazán kedves az idegentől, hogy elkíséri. A bundás úriember azt mondta: – A gépek még nem hagyták el Magyarország légiterét, a rádió újabb berepüléstől tart. Itt lakom a szomszédban, nagyságos asszony, megiszik nálam egy csésze teát… – Hová gondol? Judit kivonta karját a férfiéból, s mert a szeme előtt ekkor már a vaksötétből kivált a járda szürkesége, gyorsított menetén. Szorosan mellette a férfi, s olyan válogatott trágárságokat mormolt a fülébe, hogy Judit félig eszméletlenül bukdácsolva, hisztérikusan kiabált: – Takarodjon! Pimasz disznó! Rendőr! Rendőr! Később nem emlékezett, hogyan jutott a Váralja utcába, Lajcsi szerint egy rendőr kísérte. A fiú faggatására a fejét rázta: – Nem mondhatom el. Soha, senkinek! – Azután, magától értetődik, elmondta, csupán sejtelmes utalásokkal bizonyos „illetlenségre” kísérője részéről, később úgy alakult a történet, hogy „rendkívül elegáns úr, miniszternek néztem”, s ezzel alkalmat adott fiának vég nélküli gunyoros megjegyzésekre. – Anya imádója, a miniszter. Anya, a Krisztina szépe… – de amint a rádió zavaró repülést jelzett, Lajcsi megjelent az anyja üzletében, s a légiriadó elmúltával hazakísérte. December eleje volt, s Judit sötétedés előtt, három órakor bezárta a boltját. Kalandjáról bővebb részleteket csupán az anyja; tudott, de „azokat a szavakat” soha ki nem ejtené a száján! A decemberi zimankó s a légitámadások miatt elmaradtak a vasárnapi nagy gyalogtúrák. Kora délután a két barátnő, jobb híján, a közeli Tabán kertben sétált, vagy a Hegyalja úton, oda és vissza, majd a szürke égboltról türelmetlen sietséggel aláereszkedő alkonyattal hazatértek. A két szoba között csukott ajtó,

az öregasszony megjegyezte: – Az unokám dolgozik, ne zavarjuk – s tudta ő is, Krausz Lenke is, hogy odaát a díványon egymás mellett két fej, Zsófi szorosan befészkelve a férfi dereka hajlatába, lehúzott redőny, duruzsoló fűtőtest, az asztalon írógép, kéziratpapír. Motoszkálás, nyílik és csukódik a fürdőszobaajtó, és betoppan Zsófi, térdig érő háziruhában, válláig érő sima, frissen kefélt haja csillog, mint keskeny szeme, amelynek színe változó, kék, mint a tenger, és zöld, mint a tenger. – Adjon isten, Lenke néni! Judit is feljött a fiával, hóna alatt irattáskában üzleti levelek, a pénztárkönyv. Lakásán nem kereste fel Krausz Lenkét, mert ott „a falnak is füle van”, a Hegyalja úton beszélték meg a heti forgalmat, s december elején elszámoltak a bevétellel. Judit kiteregette az iratait, a kis öreg nő tiltakozott: – Mire való ez, aranyos Juditom, benned jobban bízok, mint magamban – de fürge és gyakorlott öreg szeme itt is, amott is fölfedezett számolási hibát, vitatható vagy félreérthető pontot a levelezésben. Örvendetes, hogy Judit föllendítette üzlete forgalmát, de nyilvánvalóan még örvendetesebb volna az ellenkezője; ez érződött izgatott nevetgélésén, s míg pozíciója védelmében tanácsokkal látta el Juditot, oly sűrűn csattantotta egymáshoz két tenyerét, hogy az öregasszony rászólt: – Ejnye, Lenke, nyughass már! – S hogy a hervadt kis arcról lekopott a mosoly, így folytatta: – Tanítsd csak Juditkámat, hiszen kezdő, nem rendelkezik a te nagy tapasztalatoddal. Krausz Lenke nem vette észre Judit bájos arcán, hogy szórakozott, az ésszerű tanácsokat a modern üzletasszony fölényével máris elveti, s míg a szeme Lenkén, figyelme az ablak felé fordul, a pipázó Andrisra. – … Tizenkilencben a Váci utcában monoklis dzsentri rikkancsok árulták az Új Nemz−edék-et, az új napilap széles körű terjedése érdekében. Az aznapi szenzáció: Az Ébredő Magyarok hazafias tüntetése a Nemzeti Színházban! Füttykoncert Hevesi Sándor Császár és komédiás című darabja előadásán. Felháborodott tiltakozás Paulay Erzsi szereplése ellen! A bel- és külpolitikai hírek mellett újabb kulturális esemény: A Kisfaludy Társaság kizárta tagjai sorából Móricz Zsigmondot és Alexander Bernátot! A kurzus lapban egymás alatt két hír: a suvickolt bajszú, Hollandiába száműzött Vilmos császár, ez a kártékony féreg, évi egymillió holland forint jövedelem után fizet adót. A másik hír: razzia a Teleki téren, a Nyugati pályaudvarnál, az Emke előtt! Hatvannyolc

rongyos embert előállítottak. Cipőfűzőt, dohányt, gyufát árultak, mind munkanélküli és hadirokkant. A feketekereskedők milliós üzleteket kötöttek, büntetlenül. – Andris kiverte pipájából a hamut, s mert annak egy része a karosszékre hullott, Zsófira pillantva sebesen a földre söpörte, tele bűntudattal a keze nyomán támadt szürke folt miatt. – Hagyd – mondta Zsófi –, majd lekefélem. – Ekkor ujjait egymáshoz illesztve folytatta. – A kutyák állítólag nem ismerik a színárnyalatokat, fehéret és feketét látnak. A fehérterror sajtójában is ez a két uralkodó szín. Faj és nemzetiségi különbség nélkül fehér az, akinek hatalma és pénze van. A védtelen és nincstelen kisember fekete, le lehet puffantani az utcán. Az akkori sajtó közli, hogy négyezer házmesternek felmondtak, a lakásínség miatt szükség van a házmesterek alagsori, sötét és nedves odúira is. A Festetich palotában lakó grófnő a proletárdiktatúra idején, hogy lakását el ne rekvirálják, egy hatgyermekes munkásasszonyt, vonakodása ellenére, a palotába édesgetett. A proletárdiktatúra bukása után az asszonyt karhatalom tette az utcára hat gyermekével. A hír alatt lelkes kis cikk az újonnan megnyílt Mascotte bárról, ahol minden csupa előkelőség, fény és pompa, a hírneves Ehrlich Emil kíséri zongorán Bécs kedvencének, Rotter Jacquesnak művészi énekét. Tisztelet és becsület Hitler Adolfnak, aki a wroclawi saktert gázkamrába küldi, mint legutóbb, az amerikai rádió jelentése szerint, az Olaszországban internált kétezer amerikai zsidót, miután rokonságuktól sok millió dollárt bezsebelt, elégetett az auschwitzi gázkamrákban – s mert az asztalnál ülők is odafigyeltek, elhallgatott. – Lehetetlen – mondta Judit. – Ne vegye rossz néven, Andris, de ki látott már ilyen gázkamrát? – Legenda, Judit, dajkamese. Tudja, hogy tréfás ember vagyok. – Felállt, ziháló légzése hallható volt a szobában. Megérintette a némán gunnyasztó Krausz Lenke vállát, de kezét menten elkapta, tartózkodott az érzelmességnek effajta megnyilvánulásától. – Lenke néni majd százhúsz éves korában, ágyban, párnák között hagyja itt ezt a világot, ami akkor talán már nem is lesz ilyen pocsék világ. Akarja, hogy erre becsületszavamat adjam? – Maga aranyos ember… ti valamennyien… mindig írom a drágáimnak, a mindenható segítse meg őket. Két hónap alatt pontosan négyszázharmincnyolc gépelt oldal. Zsófi arca és alakja megnyúlt – oldalnézetben mint egy felkiáltójel – mondta Andris –, El Greco a kezét dörzsölné örömében, ha látna! – s oly halk, ünnepélyes, amikor

kezét ölébe engedve szól Andrishoz: – Befejeztem. Elolvasod? – Hogy ne hallja Andris közbevetett megjegyzéseit, átment a másik szobába. – Nagymama, befejeztem a regényt. – Örülök, lelkem, és kívánok neked szép sikert. Az öregasszony is olvasta kéziratát, s minden fejezetről nyilatkozott: – Nemigen értek hozzá, de nagyon tetszik. Szépen írtad meg a két fiatalembert… Jót mulattam az agglegényen, mintha magamat látnám a zongora mellett… – de mert újra és újra hallani vágyott, ismét megkérdezte: – Igazán jónak tartja, nagymama? – Nagyon jónak, ügyesen összehoztad azt a sok embert a gondjukkal, bajukkal, az a fiatal nő meg a züllöttségében inkább részvétet érdemel. A féktelen természete miatt elveszíti azt, akit szeret, azután már késő bánat, így van ez, és nincs másként. Nincs ebben célzatosság? Gyanakvással nézett nagyanyjára, s ünnepi érzése ingerültségbe váltott. Mit csinál Andris? Azóta a Forsyte Sagá-t. kiolvashatta volna. Tovább nem állta, visszament a szobájába. A férfi ügyetlenkedve éppen egymáshoz egyengette a kéziratlapokat, s mert nem szólalt meg nyomban, Zsófi máris támadott. – Mi a kifogásod? Essünk túl rajta. – Nincs kifogásom, csupán véleményem, amely szerint a befejezést elrontottad. Elbeszélőnek kitűnő vagy, filozófusnak… hát mondjuk, kiskorú. A helyedben valami kedves epizóddal fejezném be. – Nem! Egy sort sem változtatok. Ne képzeld, hogy jobban értesz irodalomhoz, mint Mátray. Sőt… – Vigyázz, Zsófi. Sűrű csönd ereszkedett közéjük, a férfi elszívott egy pipa dohányt, azután fölment az emeletre. Zsófiban erjedt, s ágyban hánykolódása közben felforrt a gyűlölködő harag. Andris minden jó percét megrontja. Ismételte magában a befejező részt, szavanként ízlelgette, és a saját szövege fölött érzett gyönyörűsége lassan elbizonytalanodott. Gyötrelmes volt az éjszaka, s

hóviharral fogadta a reggel; vad, rendetlen kavargással zúdult a hó a Hegyalja útra, s már megült a kopasz faágakon, a háztetőkön – egyéb sem hiányzott! Bolondos kötött sapkája alá gyömöszölte a haját, irattáskájába ellenérzéssel a kéziratát. – Megyek, nagymama – azzal alaposan bevágta maga után az előszobaajtót. – Örülök, Zsófi – mondta Mátray János –, két napon belül jelentkezek. Az a nap nem hozott enyhülést Andrissal való viszonyában. Kimért udvariassággal társalogtak, éppen csak Zsófi regényét nem említették. A rádió híreinek meghallgatása után Zsófi kijelentette, hogy az oroszországi zord tél hazafelé kergeti a náci hadsereget, mint a múlt században Napóleon „Grande armée-ját”. – No igen, a zord tél is – felelte Andris –, meg a szovjet tankok, repülőgépek és hadihajók, a Szovjetunióra nehezedő háborús terhek áldozatos vállalása… – Persze, te jobban tudod – mondta Zsófi, s míg a férfi a három nagyhatalom teheráni konferenciájának jelentőségéről beszélt, ő lélekszakadva leste, megszólal-e a telefonban Mátray János hangja. Eltelt a második nap lézengéssel, s kínos feszültséget csupán az enyhítette, hogy alkonyattájt nagymama fenyőfával jött haza. A fanyarédes illat eláradt a lakásban, s szelídre hangolta a dúlt kedélyt. Este hárman ültek az asztalnál, szóba kerültek régi karácsonyok, s óhatatlanul Boér Gyula neve. – …A karácsonyfa Gyula bácsinál mennyezetig ért. Délután körülálltuk apával, anyával, Bubi nevelőnője es a szakácsné az Ó Tannenbaum-ot énekelte, Bubi gúnyosan mosolygott, és jó ideig nem nyúlt az ajándékaihoz, mint akit nem érdekel. Atyaisten, miket kapott Gyula bácsi barátaitól! Hatéves korában fényképezőgépet, villanyvasutat, laterna magicát, legjobban a kétkerekű bicikliért irigyeltem. A karácsonyfa ágai meghajoltak töméntelen ezüstpapírba csomagolt csokoládé alatt, Bubi kijelentette, hogy utálja a csokoládét, és én szerettem volna az egész fát lekopasztani. És szegény apa… apának fájt, hogy kisebb Gyula bácsinál… úgy értem, fizikailag, és nem ajándékozhat anyának eredeti japán kimonót. Emlékszem, mindig csomagokkal megrakodva, leverten mentünk hazafelé. Hangulatos karácsonyesték Veresséknél, kedélyes ünnepi vacsora, nagymama, tulajdonképpen miben halt meg Lidi, a régi szobalány? Hasműtét után. Sokat szenvedett. Juditkám nagyon kedvelte, annyi esztendei szolgálat után inkább családtag volt, részt vett jóban-rosszban – s ekkor szünet támadt, és ismét megjelent Boér Gyula; a minden játszmában nyertes, gátlástalan hódító hozta azt

a bizonyos rosszat Veressék életébe. Az öregasszony az első karácsonyról mesélt, amelynek emlékét megőrizte, s ezzel mintegy nyolcvan évet tett meg visszafelé az időben. – Papa MÁV-főmérnök volt – kezdte, azután észbe kapva, hogy ezzel nem mond újat, az unokájától Andrishoz fordult –, igen népszerű volt Pécsett a víg kedélyéért, mondogatták, hogy Kónya Zsigmond eredeti ember. Karácsony első napján, négyéves lehettem, emlékszem, hogy az ajándékokat megkaptam már, kis zongorát is, és búsultam egész este, mivel papa játszott rajta, s folyton mondta a mamának: – Hallod? Szépen kihozom az Ο sole mió-t – ezért gondolom, hogy szenteste után történt. A MÁV emberei ünnepeltek a Nádorban, nagy férfitársaság, ahogy máskor is, minden esztendőben. Engem mama lefektetett. Igen, hogy ne felejtsem, papa nemigen ivott, egy pohár bort vacsorához, de ahogy most látom, akkor becsípetten jött meg a Nádorból. Éjszaka éneklésre, mama nevetésére ébredtem, s mezítláb futottam a vizitszobába. Papa állt a szőnyegen, egyik keze a szívén, másikat mulatságosan emelgette föl meg le, jobbra és balra; egyszer Vácott, a Curia-szállóban vándortársulat előadta a János vitéz-t, öreg, téglavörös arcú férfi játszotta Kukorica Jancsit, mesélte mama, annak a mozgását utánozta… mit is akartam, igen, papa hadonászott és énekelt: Lennék bár rózsa, rózsabimbó, s lennél te méh, mely lágyan döngve, döngicsélve szálldos felém… mama karját lebegtetve repkedett körülötte, én meg sikongattam és szaladtam a nyomában, repdesve, ahogy mama, s végül a földre hemperedtünk mind a hárman nagy nevettünkben. De jó mulatság volt! Nem látok a kirakatokban szaloncukrot – folytatta egy lélegzetre –, ez idén szegényes karácsonyunk lesz. Kilenc órakor megszólalt a telefon. – Horányi Klári – mondta Zsófi, majd kelletlenül a kagylóba: – Halló! – Mátray János volt. Most tette le a kéziratot. – Mondja, Zsófi, hogyan sikerült magának egy jó, realista regényt a végén ilyen sekélyes elmélkedéssel elrontani? Ez nem a maga hangja. Sürgősen változtasson rajta, mielőtt Csongornak átadom. – Mégis, mit gondol – dadogta Zsófi. – Magára bízom. A regényben semmi sincs lezárva, a garzonházban megy tovább az élet kis tragédiákkal, mulatságos epizódokkal, hát eszerint… Zsófi letette a hallgatót, zavarában egy ideig az asztalka csipketerítőjét egyengette, s idegenszerűen vékony hangon szólalt meg:

– Dolgozom még egy órát, nagymama, valamit változtatni kell a regényemen. – Hát csak dolgozz, lelkem, dolgozz, míg mécsesed ki nem alszik. Az öregasszony kiment, csönd volt, majd Andris azt mondta: – Jó alak a nagymamád. Zsófi fölnevetett, majd egyre idegesebben, ellenállhatatlanul, az asztalra borulva, s ez már inkább sírás volt. Andris a feje búbját simogatta, majd a hajánál fogva fölemelte a fejét. – Hagyd abba. Okkal és ok nélkül hisztériás jelenet. – Azt mondta – nyöszörögte Zsófi –, hogy változtassam meg a végét. Te is… – Helyes, két szem többet lát, mondaná nagyanyád. Van valami elképzelésed? – Semmi. Andriskám, úgy bánt… – Hülyeség. Helyesebben csacskaság, megint nyers voltam, meg tudsz te nekem bocsátani? Független író vagy, nem szólok bele a munkádba, de valami eszembe jutott. Rövid beszélgetés a gondnoknő, és… várj… mondjuk, az agglegény között. Gáláns bók, régimódi udvarlás, néhány mondat és függöny. – Igen… Zsófi sebesen írt, a férfi a karosszékben a Pickwick klub második kötetét lapozgatta, hangtalanul, s a szobában sűrű gomolyagban kevergett a pipa és a cigaretta füstje. – Kész. – Máris? Mennyi ideig olvassa az egyetlen oldalt? Zsófi türelmetlenül topogott, kapkodó keze a homlokán, a száján, majd a hüvelykujj fölötti ér szapora lüktetését figyelte – meddig olvassa az egyetlen oldalt? – Gratulálok, Zsófika úrnő. A megoldás jó, maga Csongor Ádám is elégedett lesz vele. – Milyen nagyon szeretlek…

13

Az első regény. Zsófi kedélye hullámzott, a legmagasabb hőfok után mély levertség, Andris szerint, „mint a lavina, egyszer föl, egyszer le”, ahogy az Otthon Körben mondták a kártyajárásra. Mátray János néhány szó vagy mondat megváltoztatását javasolta, tehát a regénye rossz, nem tud írni, kár volt elkezdeni; fáradjon be a kiadóhoz kiválasztani a borítólap tervet – ekkor tündöklő arccal mesélte otthon, hogy Csongor sikert vár a könyvétől, modern, tarka borítólapban állapodtak meg, amely vonzza az olvasó szemét. A kézirat karácsony után kerül nyomdába – Zsófi kétségbeesett, néhány nap veszteség. Gondolkozott a címen? Hogyne, de nem jutott semmire, s végül Csongor Ádám Magányos asszonyok-ra keresztelte. Mikor Zsófi otthon közölte a végleges címet, Andris azt mondta: – És a magányos férfiak? Ők, szegények, csak a regényben szerepelnek, a címből kimaradnak? Valóban, a garzonház lakói között vannak magányos férfiak, ha kisebbségben is, de most már így döntöttek, Andris miért rontja a kedvét? A karácsonyeste a hagyományos formák között zajlott le. A fenyőfa kisebb volt, mint előző évben, a régi díszek kopottak, a viasz angyal egyik szárnya letörött, az ezüstharangokon barna foltok, az ajándék kevesebb, de az öregasszony ugyanúgy állt, mint máskor lánya és két unokája között – Andris egy lépéssel mögöttük –, némán a gyertyák és csillagszórók pislogó és szikrázó fényében, kezét összekulcsolva. Nagymama imádkozik? Meglehet, mert noha bölcs és józan öregasszony, a hatáskörén kívüleső ügyek elintézésében segítségre szorul. Add, uramisten, hogy Juditkám boldoguljon! Adj Zsófi unokámnak szép sikert, elismerést, hírnevet! Segítsd meg Lajcsi unokámat, vess véget a háborúnak, ne kívánd áldozatul, hiszen egy katonafiamat elvetted már! – Ilyesmi járhat nyolcvannégy esztendős öreg fejében, míg szálegyenesen áll a fenyőfa előtt, s csupán ünnepi szürke ruhájának hátrésze vet ráncot azon a kis gömbölydedségen. Zsófi hangulata ismét magasba ívelt, amikor kézirata a nyomdába került, s öt darab százpengőst teregetett legyező alakban nagyanyja térdére.

– Tiszta szerencse – vélte az öregasszony –, hogy karácsony után adták. Elherdáltad volna ajándékra, most pedig jól jön egy kis élelmiszertartalékra Márkusné pultja alól. Fáradhatatlanul gyűjtött. A főzőfülke gázrezsóján kiolvasztott tíz kiló zsírszalonnát, Zsófi nem győzött szellőztetni. – Büdös az egész lakás! – Kimegy a szaga, lelkem és jól jön még az a kis tartalék. – Egy kis tartalék tea, cukor, liszt, konzervek. Zsófit is elkapta a gyűjtőszenvedély, az asztalfiók megtelt cigarettacsomaggal, amit Andris hozott az Otthon Kör trafikos Terikéjétől. Zaklatott lelkiállapotában örökké ment volna valamerre, Horányiékhoz, Tóthékhoz, vagy a közeli mozi kétórás előadására, s most, amikor számtalan törés, hiba és tévedés után életét egyenes útra tereli a megállapodott szerelem, és várható siker, mennyi gátló körülmény! A korán leszálló téli alkonyat, elsötétített utca, gyakori légiriadó, ha az utcán éri őket, az idegen óvóhely zavarja Andrist, az arcán kínos feszültség, s a jegyrendszer, a sorban állás, a rossz közlekedés, a bombázások, ámbár az ő környéküket még nem érintették, és maga a háború Boér Zsófia személyes szabadságát sértő bárdolatlan, pimasz kihívás. Mihez kezdjen az idejével? A társas élet egyre szűkebb körre korlátozódik. Végleg eltűnt Kun Attila, könnyű prédája a magyarországi fasizmusnak. Andris értesülése szerint az újsütetű gyárigazgató rózsadombi villalakásba költözött, és immár politikai ambíció is hevíti, tagja Imrédy Béla Magyar Megújhodás Pártjának, és széles ívben elkerüli régi párizsi lakótársát és barátját. Zsófi méltatlankodására Andris így felelt: – Elmaradt, mert nem mer a szemembe nézni, tudja, hogy egy tetűnél is kevesebbre becsülöm. – Ritkán és rövid időre mutatkozott Gulyás Ernő, a Nemzeti Bank volt levelezője, borostásan, nagy, nedves szemében riadalom és bizonyos ellenséges érzés a Zsófi szobájában pöfékelő Andrissal szemben, s ki is mondta: Könnyű neked! – A család, délelőtti látogatások Tóthék robbanóanyaggal telített, sivár otthonában, s délutánok Horányiéknál, míg bekövetkezett a szakítás. Február közepe táján már tavaszi szelek fújdogáltak, a napsütésben az olvadó hó vékony erecskékben csorgott lefelé a Hegyalja úton, a Magányos asszonyok második korrektúrája is elkészült, mégis, mindennek ellenére jó élni. Andris becsöngetett a földszintes lakásba, Horányiékhoz készültek. Zsófi futott végig az előszobán, szélesre tárt karral feléje, nyitott kabátja lebegett. Az utcán azt mondta a férfi: – Mindig így látlak majd, ahogy a karod tárod felém, és utánad úszik a kabát. De most már gombold be, tél van.

– Érzem a tavaszt. Engem a föld szaga megbolondít. Azelőtt futottam neki a világnak, egy szakadék sem állított volna meg, belevetem magam, de valahogy mindig csak a szakadék széléig jutottam. Az őrangyalom… – Vigyázz! A sápadt nap felé fordulva nem vette észre a járdaszélt, a férfi tartotta vissza esésében. Zsófi nevetett. – Te vagy az őrangyalom. Jó hangulatban érkeztek Horányiékhoz. Az író a földön, törökülésben a gitárjára szerelt új húrokat pengette, Klári előtt kötény, feje menyecskésen bekötve; vasalt. – Hozott isten, firkék. Látja, Klári, maga újabban mint valami ténsasszony, Zsófika meg tisztára a tavasz, magának mindig… türülü, tatata… székely népdal, fölséges! – Könnyedén fölpattant ültéből, szikár, darabos mozgású atléta alak, ócska kezeslábasban. Kezével rövid, erős szálú hajába túrt. – Veled mi van, Andris? Klári, maga főzzön kávét! Az asszony sebesen forgatta a kávédarálót, Zsófi csészéket készített a tálcára, intett a kis szoba felé: – Rufiusz itthon van? – Igen. – Klári halkra fogta a hangját. – Rufiusz ma hallott valamit a városban, nagyon titokzatos. Nem faggatom, én, Zsófikám, legszívesebben befognám a fülemet, hogy ne tudjak semmiről. Dezsőt imádom mint embert, mint író a legkülönb, és fogalmad sincs, milyen remek férfi még ma is, Berta egészen belebolondult, de neki az élet muzsika, irodalom és a nők. Engem kinevet, ne féljen, Klári, amíg engem lát, hiszen ismered. Te hogy vagy Andrissal? – Jól. Pompásan. Miért? – Hát… – Bekopogott a kis szobába. – Rufiusz! Jön kávézni? – Kivel suttog? – Itt vannak Zsófiék. Mozogjon már, kihűl a fekete. Erre nem jött válasz. Gaál Rufiusz nélkül kávéztak. Klári mentegette: álmos, hajnalban jött haza baráti körből. Az író nagyot nevetett, s ez a szabályos „hahaha” beszédhangjánál jóval

magasabb fekvésben mindig mulatságos volt és váratlan. – Miért nem mondja, hogy a Nyilaskeresztes Pártból? A jelvény a kabáthajtókája alatt. A tróger Szálasiék az ő baráti köre, mintha maga nem tudná. – Ne kiabáljon, Dezső. – Hiszen felőlem… De azután ha a maga Rufiuszát felkötik egy fára, ne várja, hogy én levágom. Beszélgetésükbe bódulta légvédelmi sziréna, fület hasogatóan, a rádió bemondója a kezdeti zavaró repülés helyett máris légiveszélyt jelzett, s gépzúgás, egész rajnyi, tompa puffanása a ledobott bombának – Pestet bombázzák – állapította meg az író, de ugyanekkor egészen közeli robaj. Klári kis sikolyt hallatott, azután nevetve mondta Zsófinak: – Ha bombáznak, a rémülettől frászt kapok, ha csönd van, azért rémüldözök, hogy ezzel csak halogatják a háború befejezését. Ekkor csöngettek. A légoltalmi parancsnok egyenesen a szobába hatolt. Mindenki az óvóhelyre, a vendégek is. Hol van az albérlő Gaál úr? Siessünk, kérem, mert jelentést teszek. Az előszobában megjelent Gaál Rufiusz, köszönésfélét mormolt. Klári ismét sikoltott: – A kézirata, Dezső! A házaspár visszament a szobába, ők hárman csöndben várakoztak, Zsófi szorosan Andris mellett, mintha védelmezné, s gyűlt benne a harag az ellenséges Rufiusszal s Andrissal szemben – mereven álldogál, ahelyett hogy a züllött képébe mászna ! Míg készült az alkalomhoz illó, lesújtó megjegyzésre, Rufiusz megelőzte. – A ház lakói úgy-ahogy elfogadják Klárit, érte Dezső tekintélye és én kezeskedek. De az amúgy is kínos helyzetet tetézni… – Mivel? – kiáltotta Zsófi. – Egy zsidó bóherrel.

– Pimasz! Pimasz dög! – Zsófikám… De Zsófi kint volt már a lépcsőházban, s rohant lefelé, a férfi hangosan zihálva utána. Az utca üres volt, közel és távol robbanás zaja, igen nagy magasságban elzúgó gépek. Zsófi tántorgott, idegesen remegő szája dadogott: – Ilyen dög! Egy ilyen dög különb ember nálad, mert megkeresztelték. Nem akarok élni, én ezt nem bírom… – Zsófikám! – mondta nagyon melegen és hangjának patetikus rezegtetésével, ami mindig megnevettette az asszonyt – könyörgök, ha szereted a te bóheredet, az emlékezetedből kitörülöd a mai napot. Bizonytalan időre, míg Rufiuszt valóban felkötik egy fára, lemondunk Horányiékról, egyéb nem történt. De ha velem akarsz maradni, készülj fel hasonló esetekre, erősítsd meg magad, miattam pedig ne fájjon a szíved. Mintha már említettem volna, hogy engem a Rufiusz-félék nem alázhatnak meg. – Andriskám, te nem félsz? – Félek. A testi szenvedéstől. A lelkem, amennyiben különválasztható fizikai valómtól, független és erős, és ha nem vetted volna észre, rendkívüli gőg lakozik benne. Amint lefújták a légiriadót, Horányi Klári jelentkezett telefonon. – Hová tűntetek? Történt valami? Rufiusz nem nyilatkozik. – A te Rufiuszod mocskos alak, és amíg ott van, be nem teszem a lábam hozzatok. Meglehetősen hosszú ideig csönd volt a vonal túlsó végén. – Tudom. De mit tegyek? Küldjem ki az utcára? Nincs egy vasa sem, a két rongyos gatyája és a rajta levő ruha… – Klári sírt. – Zsófikám, én félek tőle. Mindenkitől. Amíg nincs vége, ki sem mozdulok a lakásból. – Akkor hát nem találkozunk. Letette a kagylót. Andris mélyen hallgatott, s ő sem mert megszólalni, nehogy

dúltságában jóvátehetetlent mondjon. De valakivel beszélni kell, különben megfullad az ember. Bekopogott az alagsori házmesterlakásba. A kövér Huberné karja vállig csupasz, házilag hennázott haja loknis, gödröcskék az arcán, kezén, könyökén. Vájdlingban feldarabolt liba, olvadó zsír és sülő máj szaga terjengett. – Tudja, Zsófika, mit adtam ezért a dögért? A férjem sötét öltönyét, ha megtudja, itt nyomban agyonver. Magának mitől lóg az orra? Ki vele, attól megkönnyebbszik az ember. Barátoknál voltak, Bözsi talán ismeri a nevét – hát hogy az istenbe ne ismerném, falom én a könyvet! – egyszóval ez és ez történt. Huberné szűrőkanálon átnyomkodta a zsírt, s kistányéron töpörtyűt, kenyeret tett Zsófi elé. – Kóstolja meg a töpörtyűmet, ilyent még úgysem evett. Ne eméssze magát, árt a szépségnek. Olyan piszok alak, mint az a Rufiusz, mindenütt akad, itt a házban is ezek a Komáromiék, majd mit mondtam! Légiriadókor a fiatalúr majd bejön ide hozzám, biztosabb, mint az óvóhely, mert megsúgom magának, az óvóhely vasajtaja fából van, azok a zsugoriak vasszürkére mázoltatták. Ízlik a töpörtyűm? – Finom. A dolgok, helyzetek ismétlődnek. Egyszer nagyon szerencsétlen voltam. Ismeri a nagynénémet, náluk volt szakácsné Kocsis Teréz néni. Kimentem hozzá a konyhába, és elém tett egy tányér töpörtyűt, mint most maga, megtörölte a számat, olyan jó, anyás keze volt. – Felugrott. – Szólok Andrisnak. – Mindig rohan. Egyszer kitöri a nyakát. Zsófi visszafordult. – Bözsi! Magát nem bántják? Az asszony nagyot nevetett. – Talán az orrukra kötöm? A drága jó anyám az ungvári temetőben nyugszik, neki már semmi sem fáj, az otthoni irataim elvesztek, arról én idejében gondoskodtam, a házasságlevél szerint meg akár Hitler is lefekhet velem. Mit gondol, mire nekem ez a sárga haj? Hogy Simor Erzsinek nézzenek. Pálos András későn kelő ember volt. Hajnalban felébresztette saját ziháló lélegzése. Bevett egy gyógyszert, s fél álom, fél ébrenlét között hevert az ágyban, majd pipára gyújtott, s ráillesztette a kupakot, mert takarójára több apró

lyukat égetett mát a kipattanó szikra. A reggelizésről leszokott, Beteghék konyhájához fel kellett volna öltöznie, mert délelőtt már onnan szólt az asszony szomorú éneke, Vannak utcák, vannak házak, amelyekben sosem járok… s tudvalevően ezek kolozsvári utcák, a Donát út és a Házsongárd és a Mikó utcai ház, amelyekben Betegh Károlyné boldog lánykorát töltötte –, Pálos András azonkívül ügyetlen volt minden kétkezi munkára, s ha ilyenre kényszerült, izgatottan téveteg sürgölődése többnyire kudarccal végződött. – Ittál már libapezsgőt? – kérdezte egyszer Zsófit. Nem, Zsófi nem ismerte a libapezsgőt. Andris hozzákezdett elkészítéséhez, s nyugodt arcán fontoskodás, kimért mozdulataiban tüstént valami izgékony ideamoda kapkodás. – Először is kérek egy kancsót. Ez nem jó, széles szájú kancsó kell a libapezsgőhöz. Adj egy citromot, kettévágom – s míg fűrészelte a citromot, levének fele az asztalra csorgott. – Törüld le, jól van, most folyasd jó ideig a vizet, hogy hideg legyen. Hol a cukor, hol a szódabikarbóna – s Zsófi szaladt ezért meg azért –, úgy, most a szódabikarbóna – s hogy beleöntötte a kancsóba, a víz hatalmas sugárban kitódult, elárasztotta a ragacsos cukros lé az asztalt, a padlót. Andris állt a tócsában, kissé bántódottan Zsófi féktelen nevetése miatt. Valahányszor az asszony megkérdezte: – Mikor iszunk libapezsgőt? – az arca elkomorult, mint a tehetséges hadvezéré, ha egyeden vesztett csatájára emlékeztetik. Ágyban volt még azon a március elejei napon is, amikor a szobájával szomszédos hallból szűrődő hangról Horányi Dezsőére ismert s magasra ívelő nevetésére; évek során át nem került olyan meghitt viszonyba háziasszonyával, mint Dezső másodpercek alatt. – A Betegh család örmény származású, igaz, drága? Bejártam Erdélyt, nagy csavargó voltam én. Mondja meg a férjének, hogy érdekel az örmény népi zene, ha legközelebb jövök… Ezt ismeri? Tirilitam-tam… Magának, asszonyom, Jolán formája van. Etelka, szép, mondja, Etelka drága, az én barátom… Mikor benyitott, Andris az ágy szélén ült pizsamában, kócosan. – Szervusz, Dezső. Az író az arcára nyomott gyors, hangos csókkal üdvözölte. – Ejha, barátom, szúr a szakállad.

– Tíz perc alatt felöltözök, addig menj le Zsófihoz. Horányi Dezső az ajtóból visszafordult, s a zsebéből zacskót húzott elő. – Igaz is, hoztam neked mogyorót, dohányzás ellen. – Köszönöm. Dezsőt Czell Domokosné szobájában találta, smánezni tanította az öregasszonyt. Zsófi hol van? Éppen fürdik… Nem fürdött. A díványán végignyúlva, karja a feje alatt, Andris halk kapacitálására nemet intett. – Dezső a világ legrendesebb embere. – Tudom. – Bejössz? – Nem! – Kézcsókom Zsófikának – búcsúzott később az író. – Tiszteletteljes kézcsókom. Átadta az üdvözletet, kommentárral. – Dezső tisztel téged, amiért nem bocsátod meg neki Rufiuszt. – Mentegette magát? – Egy szóval sem. – Majd hozzátette: – Nem is hívott. Védi a felesége nyugalmát. Adott esetben az életét is kockáztatná Kláriért ez a csélcsap férj. Ami nálad magától értetődő, azt rossz néven veszed mástól? Még nem késő, Zsofka, még ajtót mutathaszt nekem, kívül tágasabb… Mi ez a csomag? – Nézd meg. Magányos asszonyok. Regény. Írta Boér Zsófia. Harminc fűzött példány, harsánypiros és zöld színorgia – Andris arcizma sem rezzent, gyöngéd kézzel belelapozott, majd a gunnyasztó Zsófi fölé hajolt, homlokon és szájon csókolta. – Édes Zsófikám, gratulálok, büszke vagyok rád, nagyon szép a könyved… a külseje is. – Nem igaz. Mint egy kakadu. Atyaisten, hogy utálom! Kidobom… Nyögdécselve felsírt. Vergődő kezét a férfi két tenyere közé szorította. – Ki ne dobd, Zsófikám! Az Emke előtt tíz perc alatt eladom, egy halom pénzt keresünk,

nevess már – s mert simogatásra, megannyi kedveskedő szóra sem szűnt a kissé mesterkélt vinnyogás, hirtelen hangot változtatott: – Mondd, teljesen megőrültél? Hagyd abba, vagy bemegyek nagyanyádhoz smánezni. A motyogó Zsófit felrántotta a díványról, mindketten megtántorodtak. – Normális vagy te? Meg sem nézted. Első pillanatban szokatlan, de csupán egy másodpercig. Erőteljes kompozíció… te kemény realista vagy, lágy pasztellszínek ellenkeznének a tartalommal. Nekem tetszik, nagyon tetszik, és ha megtisztelsz egy dedikált példánnyal, kisded könyvtáram legértékesebb darabja lesz. Nagyanyád örült? – Nem látta még. – Hát akkor most rögtön írsz egy gyönyörű szép ajánlást… Andris egy példányt elhelyezett a könyvállványon a „kötet” mellé. Ha Zsófi minden két hónapban ír egy regényt, ez a sor néhány év alatt megtelik Boér Zsófia műveivel, mondta, s mert az öregasszony is bejött, és szokatlan melegséggel magához szorította az unokáját, az iménti gyászos hangulat ünnepire fordult. Zsófi összeírta, hogy kinek ad könyvet: Judit, Horányiék, Tóth Lászlóék, Gulyás Ernő, Krausz Lenke és Huberné, egyetlen barátnője. Az öreg szerkesztő, a déli lap két munkatársa, s postán küld annak a néhány írónak, akiktől ő is kapott tiszteletpéldányt. Azután eltűnődött a listán. – Nagymamának igaza van, ha szememre veti, hogy új barátokért elejtem a régieket. Kellemes kapcsolatokat, bizonyos középszinten is, ápolni kell, különben elsorvadnak. Nagymamát évtizedeken át, keddi napon látogatták régi barátok és ismerősök. A szakítást sohasem valamely ellentét vagy erőszak idézte elő, hanem a természet önkéntes szelekciója rendre szűkítette családi és baráti körét. – Nagyanyád életében a szelekció nyolcvannégy éve tartó lassú folyamat. A kor tempója megváltozott. Rövid idő alatt hány barátunktól fosztott meg a karrierizmus, gondolj Attilára – a szerencsétlen Klári szerelme, egy elmebeteg tömeggyilkos ideológiája, amely Ukrajnában elpusztítja legrégibb barátaimat és az öcsémet… Zsófi megdöbbent.

– Hallottál valamit Béláról? – Semmit. Te hiányolod, hogy kevés ember van körülötted. Szerintem elég, maradéktalanul felveszik a benned levő szeretetmennyiséget. Ma maga Krisztus sem hirdetne egyetemes szeretetet, amely keblére ölel minden élőlényt, a mezei poloskát és Hitler Adolfot. – Kíváncsi vagyok a bírálatokra. – Ne várj gyors kritikai visszhangot. Négyszáz oldal elolvasása időbe telik. Boér Zsófia első regényéről nem írtak a lapok, be kellett érnie közvetlen környezete szóbeli bírálataival. Judit könnyezett, hatalmas csokor melegházi orgonát és egy zafírköves gyűrűt hozott Zsófinak, mert régen volt része ilyen örömben. Huberné is, mint mondta, két nap alatt felfalta a regényt. – Zsófika, magából ki sem nézné az ember, hogy összefabrikál egy könyvet. Mondja, egyedül írta? – Krausz Lenke is lelkendezett, egy példányt postán elküldött a drágáinak Pécsre, s ebből kiderült, hogy egy bolti példány már elfogyott a könyvből. A kis öreg nő további sűrű kézcsattogás közben elhangzó kritikai megjegyzései elöl Andris az emeletre menekült, Czell Domokosné a szobájában készülődött a vasárnapi túrára. Néhány perc múlva Andris visszatért. – Nagymamáék ne menjenek sehová. Most mondta Betegh Károly, hogy a németek megszállták Magyarországot. Lenke néni siessen haza.

14

Andris átment az Otthon Körbe, hírekért. Az öregasszony intette: zavaros időkben okosabb otthon tartózkodni. – Nagymama valóságos vészmadár – mondta Zsófi. – Mi történhet Andrissal? Valóban, mi történhet? Az utca csöndes, az emberek járnak a dolguk után, egy kislány babakocsit tol a szemközti járdán, s az égen lassú, nyugalmasan úszkáló bárányfelhők, az áttetsző levegőben a felfakadó föld bódító szaga. Később Lajcsival könyökölt az ablakban. A szemközti ház szürke cseréptetején egyre följebb kúszott a nap, s egyszerre nem volt sehol, mintha a ház túlsó oldalán a mélybe zuhant volna, de még világított, lassú halódással. Az ég aljának színe egyre változott, lángvörösből sárgásszürkébe, s ekkor jelent meg a Hegyalja úton az első német katona. Helyesebben három német katona. Két zömök, telt arcú között egy nyurga fiatal. Az ablak előtt haladtak el beszélgetve, s nem néztek a szemben jövő bámész járókelőkre. – Ezek szászok – mondta Zsófi. – Honnan tudod? – Ismerem a tájszólást. Schumacher Dóra, drezdai nevelőnőd téged is erre tanított, emlékszel? – Halványan. Hallgattak. Fehér hajó az Elbán. Egy vendéglő kerthelyisége, délelőtt, tarka napvédő ernyők. Szalonzenekar Verdi-opera egyvelegét játszotta – Rigoletto, Aida? A füle már rögzítette a Traviata dallamait, szeme a képet: ezüstös folyót átszelő hidak túloldalán a város, kék égbolton kirajzolódó zöld kupolák, Drezda, a szigorú rend, makulátlan tisztaság szépséges városa. Derék, puritán emberek, a háziasszonya együgyű, alázatos, locsi-fecsi nénike, Lotte, a barátnő sírt, mert orvosi tilalom ellenére cigarettázáson érte. De mintha a fiút nyomasztó

gondolatok az ablakpárkányon könyöklő karja vezetékén át beléje áramlanának, a múló idő megszépítő retusán átment idillikus emlékképek helyébe özönével tolakodtak az akkor jelentéktelennek tűnő mozzanatok. Énekszóval felvonultak a barnaingesek. Együgyű háziasszonya a kezét szívére szorította, az arca átszellemült – a mi fiaink! – mondta. Kurt Benz, a neve is mint a gépfegyverropogás, Kurt, a romantikus szerelmes követelte Jutkától, hogy szakítsa meg az érintkezést pesti műegyetemi hallgató ismerősével, a zsidó – Endrével? Andorral? Mi is volt a neve? A Szász Svájc Wehlen nevű községének lakói kis híján tettlegesen bántalmazták őket felháborodásukban, mert kinevették a barna inges falusi rezesbandát. Mindez 1923-ban történt. Az üde hangulatú drezdai nyarat úgy torzították el a villanó emléktöredékek, ahogy a plakáton mosolygó bűvös-bájos női arcra bajuszt és szakállt rajzol a szirupédestől émelygő gyermeki ösztön. Hol marad Andris! Hátha nem túlzottak az angol rádió hírei? Megtörténhetett mindaz a rémség Lengyelországban, Csehszlovákiában, szerte Európában? És a regénye elsikkad… teljes részvétlenségbe… Mi történt Andrissal, miért nincs mellette!? A regénye halott, a németek áldozata, dögöljenek meg, bár megdöglenének! Andriskám, mi lesz velem… – Menjünk ki az utcára – nyöszörögte. – Nem ajánlatos. – Idegtépő ez a várakozás. Jobb nekem, ha mozgok. – Most az egyszer nem rólad van szó. Elárulja az arca, megránduló keze, a nyöszörgése? Zsófi mélyen megszégyenült, s mégis bántalomnak érezte a rideg megállapítást. Lajcsi önzőnek tartja, helyes, a pillanat nem alkalmas vitára – s már mondta is. – Igazságtalan vagy és kegyetlen. Tanúja voltál egy beszámíthatatlan cselekedetemnek, és felhasználod ellenem. Miben nyilvánul meg az önzésem? Megtettem, ami telt tőlem… – Értünk is, tudom. Nagylelkűen adakozol. Magadért teszed. A cselekedeteid rugója az önszeretet, a saját jó érzésed. A figuráidat tárgyilagosan jellemzed, magaddal szemben elfogult vagy. Attól tartok, hogy most majd a személyed kissé háttérbe szorul, alkalmad adódik bebizonyítani, hogy tévedek.

Számtalan érv áll rendelkezésére, igazolhatná magát példákkal, hivatkozhatna nagymamára, végül leverten és halkan megkérdezte: – Nagyon utálsz? – Nem utállak. Mehetünk. Az első sarokig oda és vissza. Az utca kihalt, a telt hold fényében színezüst házak, járda és úttest. Az öregasszony szobájában leeresztett redőny mögött nyitott ablak, a rádióban német katonanóta. – Jó zenészek – mondta Zsófi. – Drezdában Jutkával a Grosser Gartenben hallgattunk hangversenyeket. Egyszer egy öreg professzorral beszélgettünk. – Jutka nővérem játszott valamilyen hangszeren? – Nem, de kitűnő hallása volt. Nagymamától örököltük. Jutka azonkívül nagymama egyenes jellemét, szókimondását. Milyen szép a holdsütés! A kivilágított városban észre sem veszi az ember. Ismét hallgatagon járkáltak oda és vissza, oda és vissza. A hegyi úton lassan fölfelé baktató férfialak, Zsófi szaladt eléje, a hallhatóan ziháló Andris karjába kapaszkodott, s ott volt már a fiú is. – Milyen kedves… meglepetés – akadozott a férfi hangja. – Eine schöne Frühlingsnacht, nicht war, Fräulein? – Ne tréfálj! Az öregasszony elzárta a rádiót. – Hozom a vacsoráját, kedves fiam. – Köszönöm, az Otthonban már fogyasztottam. Zsófi idegesen fölnevetett: Fogyasztott! Mit fogyasztottál? Két tükörtojást… Szabályosan lélegzett már, s teljességgel elfoglalta ujjainak pontos háromszögbe illesztése. Lajcsi megkérdezte: – Mi van a városban?

Andris gyors pillantást vetett Zsófira. – Béke, csönd, nyugalom. – Az Otthonban milyen a hangulat? – Hát… vegyes. Zsófi felállt. – Beszélj nyugodtan, én kimehetek. A férfi kezénél fogva visszahúzta. – Igaz, nagykorú vagy, hírneves regényíró. Meg tudsz te nekem bocsátani? A rezgő hang most nem volt mulatságos. Az Otthon Körben rövid időt töltött. Kora délután még lézengett ott néhány zsidó és baloldali elem, de a jobboldali sajtó munkatársai és a Stádium írói birtokba vették a termeket. Akadtak kínos jelenetek, s ők egymás után angolosan távoztak. A ruhatárban összeakadt az Új Magyarság egy munkatársával, időnként kaszinót játszik vele, rendes ember. A mellékhelyiség ajtajánál intett, s ő utánament. – A németek prominens emberekből túszokat szednek, vezető politikusok, ügyvédek, orvosok százait tartóztatták le, a Gestapo gépezete gyorsan működik, kész listával érkeztek Magyarországra. Az egyik tüdőszanatórium igazgatófőorvosa, mire a lakásába hatoltak, ciánnal megmérgezte magát. Az én kártyapartnerem és jóakaróm szerint több öngyilkosság történt, s azt is közölte, hogy a német megszállás alatt nem megy be a lapjához, mondom, derék ember, a neve Derék Áron. – Villamoson kimentem Újpestre. Katica nénémnél együtt találtam a népes családot, s megrohamoztak – mi lesz? Mint újságíró és mint szocialista, bizonyára pontosan értesülök a berlini kormány Magyarországot illető terveiről. Katica néném meggyőződött az ellenkezőjéről, s mert eddig is a család elfajzott tagjának tartott… szemében a… mélypontig zuhantam… Görcsös köhögése megállította. Zsebéből gyógyszert vett elő, Zsófi vízért szaladt. – Jólesne a forró tea? – kérdezte az öregasszony, s a férfi intett. Míg

köhögése csillapult, Lajcsi az állványon sorakozó könyvek címét böngészte; Andrist zavarja, ha vérvörösre torzult arcába néznek, Zsófi mégis a hátát, homlokát simogatja, milyen érzéketlen! Az öregasszony kannában hozta a teát, négy csészét és a pirított kenyeret. – Azt mondja, fiam, hogy kora délután elhagyta az Otthon Kört. Akkor hát hol fogyasztotta a vacsoráját? Sehol. Újpestről jövet a Lehel térnél leállt a villamos, végeláthatatlan sorban vonultak a német harckocsik és katonai autók. Elgyalogolt a Bulyovszky utcába, két idős lány unokanővéréhez. Mindkettő bankhivatalnok, szorgalmas, igen kitűnő teremtések. Nemrégiben meghalt a két szülő, a lányok megtartották a régi nagy lakást. Jó ideje nem járt náluk, pedig talán a kiterjedt rokonságból legközelebb állnak hozzá, az eseményekre való naiv reagálásuk – Magyarországon nem történhetik meg, ami a lengyeleknél; az oroszok a magyar határ közelében vannak –, az optimizmusuk lehangoló, mert valószínűleg Magyarországon közel egymillió zsidó vélekedik úgy, mint az unokanővérei. Eltolta a tányérját. A Nagykörúton indult hazafelé, magától értetődőn ismét gyalog, a villamosforgalom szünetelt. Meglehetősen népes volt az utca, a kiragasztott új plakátok előtt csoportok. A New York kávéház egyik üvegablakánál alacsony ember állt, háttal, de megismerte a kalapja alól lógó hosszú ősz hajáról. – Az én Béres Imre barátom, többször említettem, Zsófi, hogy tőlem érdeklődik a világhelyzet felől. – Állt az elsötétített ablak előtt, ahol nem volt semmi látnivaló. – Mi van, barátom? – Nem mozdult. Megérintette a karját, ettől kis híján lerogyott a kövezetre. Andris vezette a vaksin lépegető öreget, fel a Hársfa utcai második emeleti lakásába. Keskeny, sötét előszoba, majd két egymásba nyíló szoba, az elsőben ebédlőbútor, zöld filces íróasztal, vásott bőrkanapén hajas baba, a sarokban felborult játéktűzhely, elgurult bádogedények, a másik helyiségben tárt szekrényajtó, székre hajigált női holmi – nős ember az öreg? A kanapén ült, a baba szomszédságában, kurta lába nem érte a földet, s állát előrefeszítve, üvöltve sírt. Kalappal a fején tragikus és ellenállhatatlanul komikus látvány – Andris megszabadította kalapjától, s az a baba hasán helyezkedett el. Várt, ide és oda topogva a szegényes hajlékban, bútor és padlópaszta tisztaságszaga érződött, várta, hogy az öreg megnyugszik, s kezét ellenzőül a szája elé téve megkérdezi: – Mi a világhelyzet? – A hangos, önfeledt sírás valóban abbamaradt, s ahogy a zsilip elzárása után az emelőszerkezetről egy ideig még vízcseppek hullanak, úgy csorgott az öregember arcáról a könny. Özvegy lányával és tízesztendős unokájával él, nehéz körülmények között, a lánya teljesen ellátatlan s beteges, törékeny asszonyka, páratlan jóság, szép

külsőben hősi lélek; az öreg felpattant, s az íróasztalán levő fényképet mutatta; kis termetű, szinte törpe nő, aránytalanul nagy fej, göndör haj, horgas orr, mellette csenevész kislány, félszeg tartás, riadt tekintet – az én Bellám és a kis unokám… Béres Imre reggeli bevásárlásakor értesült a német megszállásról. Tanakodott a lányával az ésszerűnek látszó teendőkről. Falun talán biztonságosabb, legalábbis az első zűrzavaros napokban. A német megszállók védelmére támaszkodó szélsőséges elemek garázdálkodásától tartott, esetleges pogromtól. Az öccsének Kabán vegyeskereskedése van, háza, népes családja, bizonyosan befogadja őket néhány napra. Kis táskába csomagoltak, a feltűnést kerülni kell, s elsétáltak a Keleti pályaudvarhoz, a kislány kettőjük között, fürgén és ugrándozva, örült az utazásnak. A Baross téren tömeg, szájtátiak és útra készülők, az emberek egy részét megfélemlítette a sok német egyenruha, és suttogták, hogy bent igazoltatnak. Béres Imre azt mondta a lányának, hogy várjanak, míg odafönt körülnéz, mi a helyzet, indul-e vonat. Bella úgy vélte, inkább ő megy, egy asszonyt gyermekkel bizonyára nem tartóztatnak fel. Nézett utánuk, a kislány egyre beszélt, az anyja kezét fogta, azután eltűntek az ajtó mögött. – Dél volt akkor, mondta az én Béres Imre barátom. Nem mozdult a helyéről, nehogy szem elől tévesszék a visszatérők. Órák teltek, bealkonyodott, este lett. Üres volt a térség, egy lámpaoszlophoz támaszkodva sírt. Két magyar csendőr jött ki a pályaudvarról, ezeket megszólította. Fiatalasszony gyermekkel? Menjen haza, öregúr, mert magát is vagonba rakják. A lánya már utazik. Hová? Azt ki tudja… Az öreg író nem emlékezett, hogyan került a New York kávéház üvegablaka elé. Hová vitték a lányát és az unokáját? Mi a véleményed, Pálos? Kabára készültünk. A lányom perfekt német, megmagyarázta, hogy Kabára készülünk… Andris végül ott hagyta az öreget, a lépcsőházban még hallotta felbődülő, állati sírását. „Az öregember utánuk néz. A kislány örül az utazásnak. Az anyja kezébe kapaszkodik. Mondd, anya, kis csirkék lesznek Kabán? Tehén is, ló is? Szigorú a néni? Anya, mondd, Kabán is járok iskolába? A peronon német katonák. Az igazolványát!” Kész novella. A beállott csöndben Zsófi megkérdezte:

– Mégis, hová vihették őket? – Feltehetően Auschwitzba. Mintha súlyos tárgy koppant volna a földön. Az öregasszony összekulcsolta a kezét. – Szörnyű! – Andris felállt, s nyomban Lajcsi is. – A Kállay-kormány lemondott – szólt Andris az öregasszonyhoz –, tessék hallgatni a Magyar Rádió híreit. – Ki lesz az új miniszterelnök? – Soha nem jön utána valami jobb, ismeri nagymama a német közmondást? Zsófi becsukta az előszobaajtót, s egy ideig hallotta még a két férfi mormolását a lépcsőházból. A megbeszéléseikből őt kirekesztik, vajon mit hallgatott el Andris? Nem is akarja tudni. Nyomasztotta a felismerés, hogy Andris sorsát a jövőben talán erején felül kell vállalnia. Mintha kelepcébe került volna. A menekülésnek a valóságot meg sem közelítő lehetőségei villanó képekben jelentkeztek a néhány lépés ideje alatt, míg visszatért szobájába. „Most nem rólad van szó” – nem, magától értetődik, most az egyszer nem róla van szó. Lassan járkált az asztal körül, s helyretologatta a székeket. Erősen érződik a pipadohány szaga, leoltja a villanyt, szellőztet, de mintha eddig semmi sem történt volna a világon, Magyarországon és a Hegyalja úton, most először félt a sötétségtől, a nyitott ablakon át behatolhat szobájába ember, állat, revolvergolyó. Folytatta a járkálást, hol ténferegve, hol nekiiramodva. Vannak kivilágított városok, színház és mozi, éttermek és mulatók. Gyula bácsi Hollywoodban Rolls Royce-on viszi negyedik feleségét parádés filmbemutatóra, közel hetvenéves vén ló, és délceg, vonzó férfi, Julius C. Boer, USA, igazán tréfás… Svájcban sincs elsötétítés, a genfi kávéházakban újságot olvasó emigránsok, Davosban síelnek és meghalnak – könyvállványáról leemelte A varázshegy-et, ruháját, fehérneműjét egy székre dobta, s a könyvet melléhez szorítva nyitotta az ajtót. – Jó éjszakát, nagymama. – Aludj jól, lelkem. Nagymama hálószekrényén a Magányos asszonyok. Valóban ő írta? Nem fontos. A feltámasztott párnán kényelmesen elhelyezkedett. A varázshegy-ben kihagyta

Settembrini és a jezsuita filozófiai vitáit, az étteremben, az ajtót becsapva maga mögött, megjelenik madame Chauchat, ruhája nem kifogástalanul tiszta és oly elragadó! Andris reggelenként benézett néhány percre, s azután néha már csak este mutatkozott. Hol voltál? Újpesten a nagynéniknél. A Bulyovszky utcában két unokanővérénél. Az Otthon Körben. A nyugalma megtévesztette Zsófit. A város külső képe is nagyjából ugyanaz volt. Az ember hovatovább megszokja a német egyenruhát, s ha az ablakba könyököl, egyik-másik vidám fickó köszönti is: Guten Tag, Fräulein! Az ablakban könyököl, mert néz a távozó Andris után, tavaszi felöltője alatt fehér selyemkendő, fekete kalapjának karimája egy árnyalattal szélesebb a szokványosnál, vagy várja a visszatérő Andrist. A viselkedése megtévesztő; mintegy tíz nappal a német megszállás után rendeletet olvastak fel a rádióban, amely szerint a zsidó tulajdonban levő telefonokat be kell jelenteni. Andris újságpapírra szórt dohányból szedegette ki a finánclábakat, a művelet teljességgel elfoglalta, s csupán annyit mondott: – Hallatlan szerencse! Nincs telefonom. S később is, mennyi szerencsés körülmény: Nincs beszolgáltatni való rádiója, nem tagja a Sajtókamarának, amely most kizárná tagjai sorából, nem gépkocsitulajdonos és nem tart árja származású személyzetet! És nem visel bal mellére tűzve tíz centiméter átmérőjű kanárisárga csillagot. Megjelent a zsidókat sárga csillag viselésére kötelező rendelet, és Zsófit felrázta a félöntudatlanság állapotából. Mintha vipera csípte volna meg, nagyanyjának tett ígéretét feledve szaladt az első emeletre. Az ajtót nyitó Betegh Károlynénak a vállába markolt. – Andris? – Az a szobája – mutatta az asszony. A férfi éppen befejezte a borotválkozást, a füle mellett szappanhab. Zsófi lihegett, kiáltva mondta: – Andris! Most mondták be a rádióban… – Tudom. A vetetlen ágy szélén ültek, szorosan egymás mellett. Napokkal ezelőtt hallotta Betegh Károlytól, hogy Kárpátalján már kötelezték a zsidókat a megkülönböztető jel viselésére, s hogy rövidesen sor kerül a fővárosra is. Felajánlotta házigazdájának, hogy a várható kellemetlenségek megelőzésére

elköltözik. Betegh Károly tisztességes gondolkodású és bátor ember. Kellemetlenségektől nem tart, egyelőre annak adja ki a szobáját, akinek akarja, de valószínű, hogy ilyen irányú intézkedés is történik. – Jó volna, ha Pálos úr jó előre gondoskodna szállásról. A magam és családom nevében minden jót kívánok önnek – mondta Betegh Károly, s szertartásos meghajlására Andris hasonlóval felelt. – Ez a helyzet, Zsófikám. Ne csüggedj. A dekoráció emeli majd megjelenésem fényét, büszke leszel rám. Tréfás ember! Tart a könnyeitől, nyöszörgésétől. Kissé elhúzódik, mintha félne, hogy megérinti a kezét, kerüljük az érzelmes jeleneteket, nem szorulok vigasztalásra, ki ne mondd, Andris, mert nem igaz! Erőszakosan nyúlt a férfi keze után. úgy fogta két tenyere közé, ahogy Andris szokta az ő kapkodó, ideges kezét. – Nem fogod viselni! Az utcára többé ki sem teszed a lábadat. Olvass, pipázz, írj. Bejárok a szerkesztőségbe hírekért. Mindent elintézek, amire szükséged van. – Igen – felelte engedelmesen a férfi, s az asszony vállához támaszkodott. – De az óvóhelyen is… – Ha üres a lépcsőház, beszólok érted, és lemész Hubernéhoz. Sokáig nem tarthat, kibírjuk. Öltözz, lent várlak, nagymama köménymaglevest főz reggelire. Szaladt lefelé az emeletről. Bár szembetalálkozna a dög Komárominéval. Belerúgna! Dühből, méltatlankodásból és elszántságból fergeteges jókedve kerekedett. – Minek örülsz, te lány? – Az öregasszony a kis teakonyhában kenyeret pirított a köménymagleveshez. – Hubernénál voltál? – Ott. Ittunk egy kupica rumicát. – Nocsak! Reggeli után Zsófi rendelkezett. – Jerome, most diktálsz nekem egy vadnyugati regényt, délután elviszem Szivorics Milánnak az Otthon Körbe, hozok egy kis pénzt, éppen jól jön.

– Gondolod, hogy te… – Gondolom. S mintha visszájára fordult volna kettőjük viszonya, a férfi elhelyezkedett a karosszékben, megtömte a pipáját, s rövid meditálás után diktált: Joe Murdock, a vén uzsorás éktelenül magas, sipító hangján, vastag szivarjával hadonászva magyarázta a faház verandáján jégbe hűtött whiskyjét szürcsölő seriffnek: – Intézkedj, seriff, a tolvaj az a gaz Ted Wood, senki más! – Lövés dördült, a vén uzsorás szájából kiesett a golyó lyuggatta szivar; Ellen Smith, a seriff tündérszép leánya, mesterlövész és sanzonénekesnő, lóra pattant… Az öregasszony benyitott, kabátban, fején kis szürke filckalap. – Megnézem Lenkét. Délre itthon vagyok. Hosszú, egyenletes léptekkel ment lefelé a hegyről. Nyájasan bólintott az üzlete ajtajából őt üdvözlő suszternak, a háziúrék idős szakácsnéjával néhány szót váltott – tessék sietni, a Krisztina körúti csemegés szép almát oszt – sietek, kedves –, s köszöntötték környékbeliek, akiket csupán látásból ismert. Elsétált a Szilágyi Dezső térre, a templom zárva, ezt helytelenítette, nehéz időkben a templom éjjel és nappal fogadja a hívőket. Visszamenet betért a Krisztina téri katolikus templomba, ami mondanivalója van, itt ugyanúgy meghallgatásra talál, mint másutt, egy az isten. Leült egy hátsó padba, kezét az ölében összekulcsolta. Egy az isten, szegény jó Domokos a Jókai-regény valamennyi figuráját felsorolná, a gyerekek néha kikérdezték Jókaiból, Mikszáthból, s a háta mögött nevették. Domokos kilencvenéves volna, erősen hajlamos volt a hízásra, az arca pirospozsgás, véreres, talán jó, hogy az isten idejében magához vette. Gépiesen emlegette isten nevét, testi valóságában nem hitt, egy testetlen, szellemi lény elképzelése túlhaladt józan eszének határán, s most a puritán szemléletétől idegen környezetben profán elmélkedésbe merült. A Föld a mindenségben porszem, isten levette róla a tekintetét. Elfáradt? Közönyös? Isteni igazság, hogy Krausz doktor bácsi leányát megbélyegezzék? A padokban fogatlan szájukat mozgató vénasszonyok, egy fiatal nő a két padsor között térdel a kövön, talán katonafeleség, hát isten, segítsd haza a férjét. Czell Domokosné sóhajtott, és elhagyta a templomot. A Mészáros utca emelkedik, kénytelen volt lassítani, s ez felháborította, maholnap a Hegyalja útra is autóbusszal kell fölmennie. Öreg, négyemeletes bérház földszinti lakásában

csöngetett, Lenke apró, ugráló szeme megjelent az odabent félrehúzott kukucskálórésen, majd felágaskodott az öregasszony nyakáig. – Birikém! Ilyen meglepetés! Ilyen öröm! Felkészült a megalázott, porig sújtott Krausz Lenkére, s a kis töpörödött nő ezernyi ránc útvesztőjében kibukkanó örvendező mosolya, kezének élénk csattogtatása furcsa módon némi csalódást keltett, s a látvány is, ami a szobában fogadta. Az ágy fölött a Krausz-házaspár nagyított fényképe, Szinyei Merse Majális-ának – a Könyves Kálmán-cég kiadásában megjelent reprodukció – kerete teletűzdelve családi fényképpel, s családtagok felvételei a tükör rámájában, Innocent bájosan mosolygó nőjének keblét is félig, szemérmesen eltakarták. A nagy szoba zsúfolt, tulipános ládától ékesen faragott tabernákulumig, az ablakkilincsre akasztott férfiöltönyig volt minden Krausz Lenkénél, s a szoba közepén asztalra terített kanárisárga anyag, szabóolló, centiméter, s keménypapírból csillag alakra vágott minta. Lenke sürgölődése – egy kis teát, Birikém, finom kekszem van, házi – végül is ingerelte, s rászólt, hogy maradjon veszteg. A kis öreg nő menten leült. Nagy újság van! Pécsről megjött az unokája, most nála lakik a kis személyzeti szobában. Látogatóba érkezett, néhány napra, de itt rekedt; a vonatokon igazoltatnak, kockázatos a visszautazás. A családot értesítették, hogy ne aggódjanak, s Lenke boldog az unokájával. Czell Domokosné megerősítette, az utazás ma veszélyes kaland azoknak, akik nem rendelkeznek megfelelő iratokkal, azután az asztal felé intett. – Ott meg mi készül? – Egy kis itthoni babra munka. Sárga csillag, pontosan előírás szerint. A házban eladtam már huszonnégyet, három pengőt nem sokallnak érte, örömmel veszik, ismerősöknek is ajánlják. – Úgy. – Harag és meghatottság pillanatokra a szavát vette. – Az unokád hol van? – A Margitszigeten. Vastag jogi könyvet vitt magával, azt olvassa. Szépen alakul odahaza az ügyvédi praxisa, de egyre tanul. Hiszen míg nincs gyerek a házban, futja az idejéből, nem töri magát a munkával. Szép, csinos asszony a felesége, Bátáról hozta az unokám idestova két esztendeje, egészséges asszonyka, mégsem jön a dédunoka, eleget búsulok. – Megjön majd, hiszen fiatalok. – Az öregasszony sóhajtott, mintha nehezére

esne a fölállás. – Hát vigyázz, Lenke, az unokád se nagyon sétáljon a Margitszigeten. A napokban újra meglátogatlak. Délután Zsófi elvitte Jerome C. Hasting kalandregényét az Otthon Körbe; Szivorics Milos szerkesztő urat kereste, s egy öregember bevezette egy nagyobbfajta szobába, ahol néhány terített asztal volt, a többinél férfiak kártyáztak. – Egy hölgy keresi kézirattal. – Várjon. Szivorics Milán osztás közben mégis megnézte a hölgyet, s tüstént hozzásietett. Valóban elegáns férfiú, angol úrlovas, szláv névvel s kifogástalan magyar beszéddel. – Mit hozott nekem, kedves kisasszony? – Jerome C. Hasting kéziratát… – Remek, frappáns, mármint a küldönc. Parancsoljon, elszámolásra – s százpengőst adott át Zsófinak. – Helyet foglal ebben a lebujban? Egy csésze pótkávé? Cigarettát? – Máskor szívesen, mondta Zsófi, most azonban siet. – Kezét csókolom. Viszontlátásra. Otthon ezzel nyújtotta át a pénzt: – A kiadód nagyon vonzó férfi. Andris nyolcrét hajtogatta a százpengőst. – Úgy látszik, a vonzás kölcsönös. Ezentúl postán küldöm a kéziratot. – Mi jut eszedbe! Legközelebb kávézok Szivorics úrral, és százötven pengőt hozok a regényedért. Erre nem került sor.

15

Április elején megszólalt a sziréna, s már robbantak a bombák, olyan sűrűn és olyan mennyiségben, amihez viszonyítva minden eddigi légitámadás kínos, de veszélytelen kalandnak tűnt. Az óvóhely megtelt, Czell Domokosné is elfoglalta karosszékét a Betegh család és a kellemes Pongrácz házaspár közelében, Huberné a háziúrék elhelyezkedésénél segédkezett, s máris csattant Komáromi Vince cs. és kir. kamarás nejének pengeéles hangja. – Huberné, zárja be az ajtót! Senkiért sem vagyok hajlandó az életemet kockáztatni. No hiszen, az a vasszürkére mázolt faajtó. Czell Domokosné hallgatott, a házmester kövér felesége sárga loknijait lobogtatva, menet közben szólt vissza: – A légoltalmi parancsnok én vagyok, tudom a kötelességemet. Berontott Czellék földszinti lakásába. – Maga megbolondult, Zsófika? Ne csináljon feltűnést! A fiatalurat lehozom, talán félti tőlem? Nem eszem meg, menjen már, mert csúfat mondok. Zsófi leült nagyanyja mellé, s mert a szirénázás előtt a városba készült, zöld kosztümjét viselte fehér selyemblúzzal. Az óvóhely csöndjében hallatszott: – Felöltötte a pincetoalettjét… – Zsófi halkan rámondta: – Kuss! – Betegh Károly elmosolyodott, a két kislány egymást lökdöste, s Pongrácz csipkegyáros azt kérdezte: – Megöljem, Zsófika? Távol zuhogtak a bombák, mindenki találgatta, melyik városrészt támadják, s a szűnni nem akaró robbanások tompa zajában a csipkegyáros megjegyezte: – Tökéletesen működik a német légelhárítás! – Zsófi halkan, majd egyre hangosabban nevetett, ki-kitörve, míg nagyanyja rászólt: – Hagyd abba, te lány. – Keserves, unalmas órák, lélegzetvételnyi szünet és ismét gépzúgás – amerikaiak, angolok vagy oroszok? Az egyik háztulajdonos, gondosan stuccolt, tömött ősz bajuszú és kenetteljes modorú, választékosan öltözött úr, fiatal éveiben pallér, kijelentette, hogy az oroszok bombázógépek, valamint egyéb korszerű harcászati eszközök gyártásában rendkívül elmaradottak, ha van is

némi nyersanyaguk, nincs, aki kibányássza, hiszen már a tizenhat éves kamaszokat is a frontra küldik, a hadianyaggyárakban kiéhezett és lerongyolódott nők dolgoznak. Komáromi Vince bólintott: – Úgy van, ebben a háborúban Oroszország már nem számottevő tényező. – A csipkegyáros is beleszólt: – A pompás német hadigépezet Moszkvától a Fekete-tengerig kergette őket, a magyar lapok megbízható jelentése szerint. Ismét a kínzó, ideges nevetés. Ha kimehetne az udvarra, elszívni egy cigarettát! Hiszen csönd van, hosszú percek óta tartó csönd, Pongráczné is abbahagyta az imádkozást, s tulajdonképpen szép asszony, ahogy felélénkülve a férjéhez fordul: – Hall valamit, Berci? – Semmit. Tűzszünet, javasolok néhány perces szellőztetést. – Zsófi elé kattantotta a cigarettatárcáját. – Parancsoljon. Kedves ember, imádja! Az óvóhely nyitott ajtaja előtt álltak. A házmesterlakás konyhájában ég a villany, Huber Ferenc, mint mindennap, bement az Elektromos Művekhez. A függöny mögött Bözsi terebélyes árnyéka és trillázó nevetése. Igen messze bomba robbant, erre visszatértek a pincébe, és máris süvített az éles hang: – Az ember megfullad itt, és befelé fújják a füstöt! – Pongrácz gálánsán meghajolt: – Szépre száll… – A császár és királyi kamarás sugdolózik a feleségével, uszítja vagy fékezi? Ki tudja, az asszony arca bősz, a férfié alattomos. Huberné akkor kísérte Andrist Czellékhez, amikor a ház lakói eloszlottak a két emeleten, s így búcsúzott: – A fiatalúr ha megunta Zsófikát, csak szóljon. Nekem pont ilyen embert rendelt az orvos. – Mivel hódítottad meg? – kérdezte később Zsófi. – Vicceket meséltem. Durákoztunk és házi főzetű szilvapálinkát ittunk. Nagyon kellemes volt. Zsófi szinte naponta bejárt a déli lap szerkesztőségébe hírekért. A német megszálló parancsnokság és a Sztójay-kormány rendeleteiről és tilalmairól a kormánylapnál a hivatalos közzététel előtt tudtak, és eseményekről, amelyek nem kerültek nyilvánosságra. Hírfejeinek honoráriumát negyven pengőre emelte

az öreg szerkesztő, de nem mulasztotta el megjegyezni, hogy „Zsófikánknak” kevés a kapcsolata a napi aktualitásokkal. Zsófi nevetett. – Mit értek én politikához? – Míg csevegett, cigarettázott, mindenre figyelt, hogy otthon beszámolhasson Andrisnak. Egy alkalommal lapzárta után az öreg szerkesztő szobájában gyűltek össze, s a monoklis színházi kritikus, nem feledve, hogy az ungvári repülőúton Zsófi mellőzte Gulácsi István kedvéért, rátámadt: – Remélem, Zsófi, a zsidó fiúdnak kiadtad az útját? – Magánügy – felelte Zsófi, s hogy pirulását indokolja, dühösen kiáltott: – Pocsékul fogalmazol! – A lényeg… – A lényeg nem tartozik rád… te ló! A monoklisra mosolygott: oktalanság volna ellenségévé tenni a bornírt frátert. Lassan, igen lassan ráébredt a veszélyre, s hogy óvatosnak kell lennie Andris, de még a saját érdekében is. Azután már élvezte, hogy okos és megfontolt. Három nappal az incidens után – Andris előtt elhallgatta – a monoklissal végigsétált a Nagykörúton, élénk figyelmet szentelt a kulisszák mögött zajló eseményeknek, intimitásokat tudott meg Muráti Lili házaséletéről, némely megjegyzésével jótékonyan legyezgette a férfi hiúságát, s íme, kiderült, hogy az nem is olyan sötét alak. így búcsúzott: – Ha valami kellemetlenséged adódna, Zsófi, fordulj hozzám, vannak befolyásos barátaim. – Drága vagy. Újkeletű megfontoltsága néha eredményesnek bizonyult, egyszer azonban, Komáromi Vincéné esetében, telitalálat helyett messze túllőtt a célon. Az asszony előtte caplatott fölfelé a hegyen, tömött szatyorral, kalap nélkül, vékony szálú kénsárga haját szél borzolta, s imitt-amott kibukkant fejének halvány bőre – vén ez az asszony, vénebb, mint mikor férje oldalán feszít mint császári és királyi kamarás neje. Kezéből kicsúszott egyik fogantyúja a szatyornak, s tartalma – káposzta, krumpli, zöldség – a kövezetre gurult. Zsófi segített a hajladozó asszonynak, az megköszönte, majd bemutatkozott, s együtt folytatták az utat, a szatyor egy-egy fogóját markolva.

– Látásból ismerlek, az uram szerint arisztokratikus jelenség vagy. Boér, Boér, a név inkább polgári hangzású. Képzeld, itt hagyott a szakácsnőm! Hazament a falujába, fél a bombázástól, primitív népség, nem bírom a parasztokat. Rendes, megbízható házvezetőnőre volna szükségem, érdeklődj az ismeretségi körödben, talán tudnak valakit ajánlani. – Alkalomadtán érdeklődök. – Nagyanyád hány éves? Jól tartja magát. A régi asszonyok szívósak, a mi generációnkat – s mellére, majd Zsófi felé bökött – felőrlik a külső körülmények és az intenzív idegélet. Pukkadj meg! Mi az, hogy a mi generációnk? Harminckilenc éves, itt mellette az asszony legalább hatvan; vékony, egyenes szája kivillant két sor protézist, petyhüdt, rozoga némber, no hiszen! A kapu alatt már szaladt volna, de Komárominé visszatartotta. – Kedves voltál, köszönöm a segítségedet. Nehezen szokom meg a fővárost. Tolna megyei birtokunkon nőttem fel, a megye minden úri családjával összejöttünk, itt meg egy házban lakunk évek óta, szinte „Tür an Tür”, és nem ismertük egymást. Klementina a nevem, de jó embereimnek Menti vagyok. – Viszontlátásra, Menti. Az öröm, hogy leszerelte ádáz ellenfelét, korainak bizonyult. Két nap múlva, éppen befejezték a reggelit, Zsófi kiment a tálcával, mikor csöngetett Komáromi Vincéné. Nem vitt magával lakáskulcsot, az ura közben elment, valószínűleg a trafikba, itt megvárja – s egyenesen ment befelé. Andris fölemelkedett a karosszékből, kissé féloldalasan meghajolt, Czell Domokosné mereven mondta: – Foglaljon helyet. Éppen takarításhoz készülődünk. – Milyen kellemes itt – csevegett a nő –, jó kis lakás két embernek vagy háromnak. Mi vidékiek nehezen szokjuk meg a pesti méreteket, az uramnak a négyszoba-hall is szűk. – Jól megvagyunk az unokámmal – mondta az öregasszony –, vendégeket pedig nem fogadunk mostanában, mármint idegeneket. – Értem, Pálos úr a házhoz tartozik.

– Családtagnak tekintjük – hangzott a kimért válasz. – Azt hittem, elköltözött, utóbbi időben nem látom az óvóhelyen. Szép a komódod, Zsófi, eredeti biedermeier. Én is ragaszkodók a régi, masszív családi darabokhoz, aminthogy a mi köreinkben még a régi szemlélet és a régi morál uralkodik. – Dicséretes – mondta az öregasszony. Felállt. – Azóta bizonyára megjött a kedves férje. – Hogyne, bizonyára. – Az arca pulykavörösbe váltott. – Nem tudom itthon tartani, pedig roppant kínos, ha házon kívül éri a légiriadó. A legutóbbi bombázás szörnyű pusztítást végzett, Pestszenterzsébeten, hallom, több száz ember maradt hajlék nélkül. Rekvirálják a lakásokat és a hónapos szobákat, bizonyos elemeket összeköltöztetnek. Hát viszontlátásra, a viszontlátásra. Zsófi dühös volt és zavart. Micsoda dög! Tolakodó dög! Bár ne állt volna szóba vele, de honnan tudhatta… Jól tette, nagymama, hogy kidobta, még az hiányzik, hogy bejárjon hozzájuk szimatolni. Andris hallgatott, de tudták mind a hárman, valaminek történnie kell, az asszony látogatása csupán annyi volt, mint a fekete felhőkön áthasító első villámcikázás. Surranások a lépcsőházban le és föl, még egy légiriadó a házmesterlakásban, durákozás és házi főzetű szilvapálinka Hubernéval, s nem ment tovább. Andris bejelentette, hogy elköltözik. – Hová? – Az unokanővéreimhez a Bulyovszky utcába. Délután oda megyek. – Te? Hogyan? – Villamoson. A hátsó kocsi rendelkezésemre áll. – Nem engedem! Nem tűröm! Én… – Azt mondta volna: Én leugrok a negyedik emeletről, ha fölteszed a sárga csillagot, de elhallgatta, most nem róla van szó. – Én vagyok az oka. Megölöm azt a nőt! Ide többé be nem teszi a lábát. Andris, nálunk biztonságban vagy, mit árthat neked? Tekintetével a nagyanyját unszolta, de az hallgatott. – Sokat árthat. Tekintettel kell lennem rátok, Beteghékre, Hubernéra, mert bár

fülig szerelmes belém… – Ne tréfálj! – Jó, beszéljünk komolyan, hiszen betöltötted a tizenhat évet. – Az öregasszony szó nélkül kiment, ekkor két tenyere közé vette Zsófi kezét. – Az elköltözésre előbb vagy utóbb sor kerülne. Némely vidéki városban már elkülönítik a zsidókat, hogy milyen módon, azt nem tudom. Budapesten is megcsinálják majd… – Honnan veszed? Ki sem mozdulsz a házból… – Az angol rádió értesülései meglehetősen pontosak, és nagyanyád szenvedélyes rádióhallgató, s rendkívüli asszony, mert noha félti a biztonságodat, egyetlen szóval sem küldene engem. Szívesebben vagyok együtt a rokonaimmal, mint hogy összezárjanak idegenekkel. Világos, ugyebár? – Andriskám! Ölelő karját a férfi elhárította. – Ne, Zsófi, nekem ez kínos! Zsófi délután elment a Bulyovszky utcába. Négyemeletes bérház a Podmaniczky utca sarkán, a legfelső emelet saroklakásának ajtaján két névkártya: Pálos Bella és Pálos Edit. A csöngetésre ketten jelennek meg, az arcuk inkább fürkésző, mint ijedt, s elállják az utat: Kit keres? Zsófi a nevét mondja, majd kissé türelmetlenül, mert összenéznek, vonakodnak: – Engedjetek be! – A két idős lányt megzavarta volna a külseje, a zöld nyersselyem kosztüm kényes eleganciája, s fején a szertelenül bolondos sapka? A nővérek egyforma, szolid sötétkék ruhája fölött kötény, s a kezükön ócska kesztyű; mindkettő fekete, sötét bőrű, a magas, szigorú arcú Bella, a fiatalabb, kövérkés lány Edit, ez kiderül az előszobában, miután lehúzták a kesztyűjüket és bemutatkoztak. Nagyméretű ebédlő, kredenc, tálaló, középen asztal és hat szék, mellette hálószoba, két ágy, hálószekrény – Bella becsukta az ajtót. Az asztalon fekete kazetta tizenkét személyes evőeszköz készlettel, két gyertyatartó, Sidolos üveg, különböző rongydarabok; a két lány ezüstöt tisztított. Elfogultságuk múlóban volt, de kerülték a tegezést, s nehezen melegedtek. Bella merevségét ellensúlyozta a fiatalabb lány izgatott kotyogása.

– Andris sohasem említette, hogy ilyen szép és elegáns a barátnője. Andris barátnője! Hol élsz, te lúd? Bősz válaszát lenyelte – a szerencsétlenek, ezüstöt pucolnak! Egyszóval Andrisnak el kell költöznie a Hegyalja útról, a nővérek tudnak-e neki szállást adni? Végigvezették a lakáson: az ebédlő, a hálószobán szüleik halála óta nem változtattak, Bella szobája, Edit szobája, egyes bútordarabokra irányították Zsófi figyelmét, Bella a könyvszekrényére, Edit a kisállat gyűjteményére, s érződött, hogy büszkék tiszta, ápolt lakásukra. Volna még a folyosóra néző cselédszoba, néhány nap óta „rumplkammer”, de ha Andrisnak megfelel, rendbe hozzák – s vezették Zsófit az előszobából nyíló, meglehetősen nagy helyiségbe. – Andris ismeri a szobát? – Hogyne. – Helyes. Mindenesetre hozassátok rendbe. – A régi lányunkat a rendelet értelmében elküldtük. A házimunkát mi végezzük, mióta kicsöppentünk a hivatalból, időmilliomosok vagyunk. Zsófi mintegy vigasztalásul megjegyezte, hogy ők is, nagyanyjával, egyedül látják el a háztartást, de a testvérek szemmel láthatólag nem szorultak vigaszra, mert mikor Zsófi közölte, hogy még aznap jelentkezik telefonon, Bella felelt: – A telefonunkat leszerelték. Igaz, persze… Akkor hát holnap újra eljön. Örülnek a látogatásának, de miért nem jön Andris? Mert nem engedem az utcára, mondta Zsófi, s a két lány megint összenézett, Edit a vállát vonogatta: ha náluk lakik Andris, nem zárkózhatik a szobába, el kell látnia magát… – Én majd ellátom – felelte Zsófi. Ismét vállalt valamit, amit nehéz lesz teljesítenie. Kínos-keserves érzések nyugtalanították. A két Pálos lánnyal a jövőben gyakran találkozik, pedig ellenszenves minden bennük és körülöttük, az ebédlőasztalnál sorakozó magas támlájú székek, a szülők hálószobája – de miért? A Pozsonyi úton nagymamának hasonló ebédlője volt, mégis más, a hangulatában nagymama egyénisége, a pianínó, apa könyvei… Két derék nő, az ellenszenve indokolatlan. Ezentúl talán

naponta a Hegyalja útról a Bulyovszky utcába, utazás az állomásokon hosszan veszteglő villamossal, diskurzus az ebédlő merev székein, atyaisten, mire vállalkozott! Elfogta a méreg: ezüstöt pucolnak kesztyűben, a megalázó, embertelen rendeleteket elfogadják mint magától értetődőt, hát lehetséges, hogy az ember nem tombol, tör és zúz… Lassan baktatott fölfelé a hegyen. Rendben van, Andris, beköltözhetsz az unokanővéreid cselédszobájába, egyelőre nincs jobb megoldás – de azzal, hogy ő a közvetítő, mintha siettetné Andris távozását. Egy időre elválnak, ez oly fájdalmas, hogy a hazavezető úton cseppenként hull a vére, s ugyanakkor jó mélyen a tudatában valami lelkendezik, hogy a teher súlyosabb részétől megszabadul. Ha Ernő akkor nem viszi el a Japán kávéházba! Ha előbb találkozik Gulácsi Istvánnal… Az ember a gondolataival szemben tehetetlen, de a cselekedeteivel teremthet némi egyensúlyt. Andris ült a kávéházi plüsspamlagon, a tükör alatt, szép volt, mint egy dán isten, s ha ő szertelenül ivott, kiütötte kezéből a poharat. Andris nem változott – ezek nem alázhatnak meg! –, csupán a kettőjük viszonya fordult visszájára. Zsófi töprengett: Jól érzi magát a védelmező szerepében? Vagy rosszul? Mindegy. Kéziratait Andris ismét letétbe helyezte Zsófinál. Két nap múlva Huberné lehozta az emeletről Pálos András bőröndjét és a pokrócba tekert ágyneműt. Zsófi taxival megállt a ház előtt, Andris, tavaszi felöltője alatt hanyagul begyűrt fehér selyemkendő, melléje ült – a Bulyovszky utcába – szólt a sofőrnek. Útközben elmagyarázta Zsófinak, hogyan készítette az anyja a ludaskását, s hogy mi a különbség a befőtt és a kompót között. A két nővér örömmel fogadta, Zsófit tartózkodó barátsággal, s kitárták a cselédszoba ajtaját, a hatást várva. Rézágy, előtte szőnyeg, hálószekrény, kis asztal, két szék, szekrény, az ablaknál nagy, öblös karosszék, „fáterzeszli”, Bella szerint. – Főúri lakosztály – szólt Andris. Zsófi kicsomagolt, a férfi a karosszékből dirigált: – Az ingekre ne tegyél semmit. A szvettert hajtsd össze, nem úgy, előbb a két ujját. A könyveimet az asztalra, a Knut Hamsun-kötetet a hálószekrényre – milyen rendes, szegény kis motyó! – Azután ültek egymás mellett az ágy szélén, pipa és cigaretta füstje lassan kavarogva különböző ábrákat formált, s mikor már hosszú volt a csönd, Andris megkérdezte:

– Tudsz karikát fújni? Sír! A szeme sarkában megállapodik a könny, atyaisten ott fönn, mit tettél vele! – Életem – mondta Zsófi –, én édes életem… A férfi az ablakhoz állt. – Komisz ez a dohány. Talán kapsz Hercegovinát. – Hozok mindent. Te ne mozdulj ki a lakásból. – Igenis. – Snájdigul, katonásan meghajolt. – Lajcsinak és Horányi Dezsőnek megmondhatod a címemet. Ne búsulj, Zsófika úrnő, lesz ez még rosszabb is – és Zsófi ijedt arcát látva hozzátette: – Hiszen tudod, hogy tréfás ember vagyok, és… köhögés, vén… trotty… Az ágyra ült, a görcsös köhögéstől az arca kivörösödött, homlokát mint pára lepte el a veríték. Zsófi kiszaladt vízért. A konyhában foglalatoskodó Edit tányérkát akart adni a pohár alá, ingerülten legyintett: – Ugyan hagyd! – Andris köhögése lassan csillapult, s elgyengülten támaszkodott Zsófi vállához. – Milyen jó vagy – mondta. – Mikor látlak? – Holnap, magától értetődik. Hozok dohányt és élelmet. Van pénzed? – Töméntelen. Otthon csönd. Az öregasszony nyitott ablaknál, karosszékében a Magányos asszonyok-at olvassa, Zsófi a díványon fekszik. Nagy a csönd, Andris helye üres, pipájának szaga még érződik, de hamarosan kiviszi a forrósodó késő tavaszi levegő. Ismét ketten nagymamával. Dolgoznia kell, pénzre lesz szüksége, a könyvéért kapott honorárium nem tart örökké. Miről ír az ember háborúban? Valami kedves epizódot a német megszállókról. Színes cikket honvédeink dübörgő lépteiről. Klementínáról, akit, mint baráti körének egyik tagja, ő is Mentinek szólít, s aki oly buzgó honleány, hogy följelentette volna Andrist a rendeletek áthágásáért. Csönd van, bár jönne valaki, bár kimozdítaná valami tehetetlen ernyedtségéből. Lassan alkonyodik. Milyen jó vagy... Valamikor fohászkodott: Istenem, add, hogy jó legyek. Lajcsi fiatal, sommásan ítélkezik, önszeretet… Hirtelen felugrott, szaladt a másik szobába.

– Lajcsi nem volt itt, nagymama? Az öregasszony letette szemüvegét, és összecsukta a Magányos asszonyok-at. – Reggel vidékre utazott. – Honnan tudja? – Benéztem Juditkámhoz. Hajnalban két katonatiszt jött érte. Gondolom, falura mentek élelemért. – Judit néninek mit mondott? – Hát ahogy szokta – semmit. – Jaj, nagymamám… Az öregasszony felállt. – Ideges vagy, lelkem. Foglald el magad valamivel. Ott a sok szép könyved… – Kábán maga elé bámuló unokáját átvezette a másik szobába. – A kötésed sem halad, pedig de ügyesen összeválogattad a színeket. Korai még a vacsora. A pianínó elé ült, öreg ujjait végigfuttatta a billentyűkön, hátranézve az ajtóban álldogáló Zsófira mosolygott. – Nehezen mozog a kezem, meg amióta rádió van, szívesebben hallgatom a nagy művészeket. – Kialakult a dallam, s közben az unokája felé bólogatva beszélt. – Konti operett, bizony már magam sem tudom, a Suhanc-ban énekelte Küry vagy a Királyfogás-ban. Bájos volt fiatal korában, picinyke hanggal, azután elhízott. Nyaranta a tahi villájában élt, oda meg vissza hajókázott a Dunán, beszélték, egy fiatal hajóstiszt kedvéért, no hiszen, ha minden pletyka igaz volna! Nagyapáddal megnéztük valamennyi szerepében, a Nebáncsvirág-hoz páholyt vett, velünk volt a négy gyerek, az én jó Domokosom, mint afféle szemérmes ember, pironkodott a két kislánya előtt. – A bevezető ütemeknél Zsófi már mellette állt, az öregasszony várakozón felnézett rá, s elölről kezdte a néhány taktust, bólogatott, intett, és együtt énekelték:

Alleluja, első szavunk,

Felébredvén hajnalban, Alleluja egész szívünk Bent van ez égi dalban…

16

– Képzeld, bogaram, vendégünk van! – Judit suttogott, és gyorsan vitte magával Zsófit a szobájába. – Úgy vártalak. Nyugtalan voltál Lajcsi miatt, ugye? Adj hálát az istennek, drágaságom, hogy nincs gyereked, mennyi gond, meglepetés, az ember felneveli, és kiderül, hogy nem ismeri, sohasem ismerte… – Mi történt, Judit néni? Korán reggel a szobában rendetlenség, két vetetlen ágy, Judit pongyolában, fürdősótól illatozik, s míg lamentál, friss mozgásában mintha kellemes izgalom ritmusa volna. Képzeld, bogaram… Előző napon katonai gépkocsin két volt egyetemi évfolyamtársa jött Lajcsiért, legalábbis így mutatta be őket, X főhadnagy és Y hadnagy. Az egyenruha és a korai látogatás megijesztette, s hogy magukkal viszik a fiát; úgy érezte, a lába felmondja a szolgálatot, menten összeesik. Nyugalom, anya, mondta Lajcsi, estére itthon vagyok, a fiúk barátaim; elegáns, úri gyerekek voltak. Nyugalom! Mondani könnyű. A boltban kiszolgálta a vevőket, olyan is akad, aki egész élettörténetét elmondja, míg megvásárol negyven centiméter harisnyakötőgumit, a jó üzletasszony mindenkit meghallgat, saját gondjait pedig magába zárja – a felhevült Judit nem vette észre unokahúga szájának önkéntelen rándulását; Veress Judit házasságáról, imádott férje tragikus haláláról bőséges részleteket tud az egész Krisztina, és sejtelmes célzásokkal történeteiben szerepel a világhírű filmszakember Boér Gyula is, akit reménytelen szerelme Hollywoodig kergetett. Három órakor bezárta az üzletet, se jobbra, se balra nem tekintve sietett haza – hiszen tudod, aranyom, már a mi szolid Krisztinánkban is aszfaltbetyárok molesztálják az embert –, és Lajcsi sehol. Mama megosztotta vele a várakozás óráit, de még sötétedés előtt hazaküldte. Kilenckor végre megérkezett Lajcsi, szerencsére kapuzárás előtt, a házmesterpár jóindulatú, mégis, két idegen a lakásban… Fiatal házaspárral jött, egyenesen a szobájába vitte őket. Szörnyű állapotban voltak, különösen az asszony, remegő árnyékalak, csapzott, hajszolt, réveteg tekintetű, a két férfi karonfogta… – Menj be, anya, mondta Lajcsi, azonnal jövök. Azután átölelt, és Zsófikám – az

asszony arca tündökölt –, a kezemet csókolta az én drága fiam. A házaspár nyíregyházai, néhány napra megszállnak nálunk, fogadjam őket szívesen. Hogyne, feleltem, hogyne, édes fiam. Jó óra hosszat tartózkodtak a fürdőszobában – Judit közel hajolva súgta –, az asszonyka hajat mosott, talán csak nem hozott férget magával? A fregolin száradt a ruhája, beadtam neki egy pongyolát és hálóinget, az ágy szélén ült kombinéban. Úgy tizenegy óra tájt bejött Lajcsi, ha megengedem, a szobámban alszik. Hogyne, mondtam, micsoda kérdés. Az ágyamból kivettük a drótmatracot, s amíg huzakodtunk vele, mind a ketten végigestünk az ágyon, nevettünk, úgy nevettünk, hogy hullámzott alattunk a drótmatrac, azután Lajcsi fölsegített, a levegőbe emelt, hopplá, anya! – Lajcsi itthon van? – A főhadnagy barátjával ment valahová. Én ne törődjek semmivel, nyissam ki az üzletet, a vendégekről ő gondoskodik. – Kik ezek? Valamit csak mondott? – Barátai. Az a helyzet, bogaram, hogy nekem kellemesebb, ha semmiről sem tudok. Vendégek, a fiam barátai. Mit szólsz a csodaszép tavaszhoz? Szeretem a kora reggeli órákat, a szobámba süt a nap, most persze nagy a felfordulás. Ha nem sietsz, készítek kávét. – Később megkérdezte: – Gondolod, hogy kínáljam meg őket? Ma még nem mutatkoztak. – Hagyja, Judit néni. Az asszony letette a csészéjét, mosolygott. – Megint egyszer hallgattam a fiam szuszogását, mint csecsemő korában. Azt hittem, régen alszik, amikor megszólalt: – Anya, fogalmad sincs, milyen jó hekus lennék! – Hekus! Judit szája olyan idegenkedő tisztelettel formálja a szót, ahogy Benito Mussolinit emlegeti. Zsófi felállt, nagynénje nem tartóztatta. Kitakarítja a szobát, azután szalad a boltba; egy üzletasszonynak be kell osztania a perceit is, különben torlódik a tennivaló – és ismersz, Zsófi, mind a magán, mind az üzleti életben ragaszkodom a rendhez, a tiszta helyzethez. – Hogyne, Zsófi ismerte erről az oldaláról, élénken emlékezett Judit utazásaira keresztül és kasul Európán Boér Gyula nyomában, magánéletének rendezettségére, amely öngyilkosságba kergette a férjét, boldog, kurta emlékezetű Judit! Beosztott perceiből jó néhányat

elpazarol még az előszobában, mindketten remélik, hogy megpillantják a titokzatos idegeneket, de a kis szobában mélységes, mozdulatlan csönd. Odalent a kertben Toto, a hatalmas, éhes dög, vajon a jövevények etetik Totót? A trafikban két öreg asszonyság, testvérek, Andris szerint a kedves, egymással örökké zsörtölődő nénik Buda környéki svábok, a kövéret Lujzának nevezi, a soványát Midnek. Az üzletben egy autóbuszkalauz tíz Levente cigarettát vásárol, s két fiatalember levelezőlapokat, a két öreg nő integet Zsófinak, hogy várjon, míg tiszta a levegő, a szemmel és kézzel adott jelzés oly feltűnő, hogy az autóbuszkalauz megnézi Zsófit, és egyenként rakja felső zsebébe a Leventéket. A pult alól spárgával átkötözött csomag kerül Zsófi táskájába, húsz doboz Mirjam, és a fiatalúrnak két pakli Hercegovina dohány. – Magácska mindig nett, elegant – mondja Lujza –, ezt a kabátka még nem láttam a hölgyön. A táskában szalonna, kolbász, vaj és kenyér, tea és cukor, a derék Márkus csemegésné jól megfizetteti rejtett áruját, mindegy. A Bulyovszky utcai házmesternének egy pengő liftpénzt ad, az asszony lisztes kezét a kötényébe törli, s tüstént nyájas mosolyra vált a tésztagyúrásban megzavart mogorva arca. Andrisnak még szüksége lehet a házmesterek jóindulatára, de miért érez ó, szünet nélkül, valamiféle bűntudatot, s éppen ezért szánalmasan csekély az, amivel vezekel? Az előszobában Bella körülményesen meséli, hogy Andris jó étvággyal reggelizett teát, zsíros pirítóst, s mi egyebet mondana ezzel, mint hogy reggelire ők látták vendégül Andrist? Zsófi a kis szobából szűrődő hangokra figyelt – Lajcsi! – Ott hagyta Bellát befejezetlen mondatával. – Adjon isten! Andris elébe sietett, s amit soha nem tett mások előtt, megcsókolta. – Milyen kellemes meglepetés, kora reggel szép fiatal hölgy Krúdy álmoskönyve szerint bőséges szüret! – s újabb csók a kezére, és mert Zsófi magához húzta, a vállát is csók érte. – Mi újság otthon? Ülj le, mesélj. – Kicsomagolok. – Ráér. Hoztál dohányt? Az ágy szélén ültek, Lajcsi hallgatott, s mert Andris a pipájával foglalkozott, csönd volt. Az imént élénken beszélgettek valamiről, titok? Zsófi megkérdezné: – Zavarok? – ha ebben nem érezné maga is a sértődött hetykeséget. Lajcsi néha gyűlöletes, pimasz hallgatásával értésére adja, hogy

jövetele nem kívánatos; indulatos mozdulatára Andris megérintette a karját. – „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes” – nos, ki mondja ezt, hol, mikor, miben? – Zsófi vállat vont. – Helytelen, Zsofka, olvasni kell Shakespeare-t, ő tudta, hogy a lángelme felfogóképességének is vannak határai. – Mutatóujjával lenyomkodta a pipa parazsát. – Lajcsi tegnap a nyíregyházi gettóból kihozott egy házaspárt. Gettó. Kis földszintes házak sora, alkonyatkor a fal melletti lócán szakállas, kaftános öregember mormolva olvas a Talmudból, az utca közepén hancúrozó gyerekek, a fülük mellett kunkorodó hajtincs, időnként bősz horda fosztogat a gettóban; rendőrség, katonaság kényelmeskedve, későn érkezik – orosz vagy lengyel író művében olvasott gettóról? – Túlzás! – Lajcsi felélénkülve eléjük állt. – A fiúk hozták az autót, egyedül tehetetlen lettem volna. Szerencse, hogy tökfejű és korrupt hülyékkel volt dolgunk. A csendőröket Pestről utasítják, de intézkedik a helyi rendőrkapitány, a csendőrparancsnok, a Gestapo, s mert az utasítások ellentmondók, a derék kakastollas legényeknek legfontosabb ténykedésük a fosztogatás, módszerük az erőszak és a brutalitás. Tiszta szerencse, hogy ostobák, beveszik a maszlagot. Két keze a zsebében, felsőtestét ütemesen himbálja, s hirtelen elhallgat. – Mégis – mondja Zsófi –, tulajdonképpen mi történt, és mi a gettó, légy szíves, ha már elkezdted… – Andris erélyesen rászól a fiúra: – Ülj le! A gettó városszéli házcsoport, idegen családok egy-egy szobába zsúfoltan, ivóvíz, tisztálkodási lehetőség és élelem nélkül. Zárt terület, magyar csendőrök őrzik, a katonai gépkocsinak tisztelegtek. Gelei Gelei Pál főhadnagy, civilben matematikatanár a fasori Evangélikus Gimnáziumban, annak idején a Pázmány Péter Tudományegyetemen diákvezér, teniszbajnok és bálrendező, az apja dúsgazdag zalai szőlőbirtokos. Az egyetemi évek alatt hűséges csatlósa volt Rátz Huba, csöndes, mosolygós gyerek, Gelei Pali elmaradhatatlan árnyéka, s e furcsa kapcsolatban mégis a krakéler Palié az önként vállalt alárendelt szerep. Az együttes harmadik tagja Veress Lajos, a Werbőczi gimnázium történelemtanára; barátságuk időálló, a múló évekkel elmélyül vérmérsékletük és külsejük ellenére: Pali változatlanul szertelen, atlétatermet, hangjától rezegnek a falevelek, Huba gondolkozó ember, törékeny alkat, szőke középkori apród a Horthy-fiúk szabójánál készült öltönyökben – apja a kormányzó kabinetirodájának magas állású beosztottja. Rátzék Fortuna utcai családi háza a

XVIII. században épült, Huba két manzárdszobájában tanultak, vitatkoztak, a földön hasalva irányították a különböző sebességre beállítható angol gyártmányú villanyvasutat alagutakon és viaduktokon, váltókon át, az uzsonnákon részt vett Huba Emőke nevű húga teniszpályáról vagy a Nemzeti Lovardából jövet, s indulóban a Ruszwurm cukrászdába, Úri utcában lakó barátnőihez; azután már hosszabb időt töltött közöttük, és együtt hallgatták az angol rádiót – Lajcsi ekkor ismét elhallgatott. Mióta beszél és jár, mindent elmondtam neki, örömet és bánatot, szerelmet, sérelmet és ballépéseimet, mindent. És nem tudtam a barátairól, hogy hol jár, sohasem említette Emőkét, most is csak Andrisnak… Zsófi lehajtotta a fejét, hüvelykujja fölött sebesen lüktetett az ér, végtelen fájdalmat érzett, lesújtó megszégyenülést. – Melyikünk mondta ki először, fogalmam sincs, nem is fontos, a német megszállás után, figyelsz, Zsófikám? Felnézett a fiú sötét, keskeny indián arcára. – Figyelek. – Pali, magától értetődik. Talán kalandvágyból, talán mert anyai nagyapját kizárták a heidelbergi egyetemről, a német népet, a német hadsereget és a német egyetemi szellemet sértő röpiratáért, vagy emberségből? Kimondta, hogy valamit tennünk kell, és azután már egyébről sem beszéltünk. – Emőke is? – kérdezte Zsófi. Emőke is. Holländer Frici a nyíregyházi gettóból Lajcsinak írt levelet, egy csendőr, jó pénzért, postára adta. Frici évfolyamtársuk volt a Pázmány Péter Tudományegyetemen, szorgalmas, baráttalan könyvmoly, a fizikaszakos Gelei Pali akkoriban úgy emlegette: a bóher. A levél fellelkesítette: Kihozzuk őket! – Pali előtt meghunyászkodtak a csendőrök. A Holländer zsidót magunkkal visszük, ügye a katonai törvényszékre tartozik. Rám mutatott: Petőfi Sándor az államrendőrségtől. Jó, hogy nem kértek igazolványt. Készségesen vezettek, ordítozva: Holländer Frigyes! Előjött az egyik házból, mögötte halálra vált felesége. Indulás! – mordult rá Pali. – Az asszony is! Hubával közrefogtuk őket, Pali csörtetett elöl, s mikor betuszkoltuk az autóba, jól hátba vágta Fricit. A csendőrök tisztelegtek. Az asszony elájult, Pali életre pofozta, azután Pestig

elszántan udvarolt neki, szegénynek penetráns szaga volt, Tildának hívják. Frici cigarettát kért, elszívott egy csomag Memphist, Karcag határában megálltunk, hányt. Napok óta éheztek, nem mosakodtak és nem vetették le magukról a ruhát, két széken töltötték az éjszakákat. Egy kis földes szobában tizennégy felnőtt, öt gyerek, közöttük egy haldokló csecsemő és a tébolyodottan sikoltozó anyja. Naphosszat izgatott tülekedés a konyhai tűzhely körül, veszekedés eltűnt élelmiszerek, a fekvőhelyek miatt, csendőrök rajtaütésszerű éjszakai fosztogatása, egy öreg orvosnál aranyat kerestek, csizmás lábak rugdosták. A siralomházi hangulatban hitviták ortodoxok és neológok között. Frici szerint hosszú távra a gettók nem tarthatók fenn, az embereket táborokba szállítják vagy Németországba. Addig még kihozunk néhányat! Zsófi kiáltott: – Lajcsi! Hiszen te félsz a kutyától! A saját árnyékodtól! A fák sűrű lombja is rémít, magad mondtad, az élettől, a haláltól, mindentől félsz! A fiú elvigyorodott. – Békében. Rendkívüli biztonsággal mozog az ember mint államrendőrségi nyomozó. Holnap megkapom a hamis igazolványomat. – Vigyázz magadra. Lajcsikám, én… – Ha azt mondja: Most nem rólad van szó … Ha ismét elzárkózik előle! – Én – ismételte – attól tartok, hogy nemcsak tudatlan magyar csendőrökkel lesz dolgotok. A barátaid… A fiú nem figyelt rá, hirtelen közelebb rukkolt a székével. – Fricitől megkaptuk egy barátnőjének címét, reggel ott jártunk Palival. Weisz Kata grafikus, most már Vályi Katalin, ősárja, átjavította az iratait, tökéletes munka. Remek nő, kicsi, karcsú, aranyszőke, megmutatta egy régebbi fényképét, azon kis fekete gömböc. Goromba, mint egy őrmester, Palit lemarházta, mert megcsípte a karját. Holnapra elkészíti Friciék iratait, addigra keresünk nekik szállást. Anya csodálatosan viselkedik, kezdem tisztelni… Ide figyelj, Andris, ez a nő megcsinálja az irataidat, a katonai felmentésedet is, szerzünk blankettát. Tulajdonképpen azért jöttem, hogy megbeszéljük. Esetleg vidékre viszünk, itt elég sokan ismernek… – Köszönöm, kedves vagy. Itt maradok a saját irataimmal, a saját bőrömben, ami most egy fityinget sem ér, de abban érzem jól magamat.

– Nem teheted. Fogalmad sincs, ezek mire képesek. Pesten is előkészítik a gettót. – Tudom. – Megérintette a halkan nyöszörgő Zsófi vállát. – Háromszázezer ember tömörítése nehezebb, mint tízhúsz ezer vidéki zsidóé. Találnak más megoldást. – El kell jönnöd innen! – Nagyon kedves vagy, de maradok. Lajcsi fel és alá járkált, majd ismét megállt Andris előtt. – Miattunk megtehetnéd. Zsófinak és nekem mindenkinél többet jelentesz. – Sajnálom, de képtelen vagyok rá. – Magyarázd meg! – Alkalmatlan volnék szerepjátszásra, az első órában elárulnám magam, de ettől még megkísérelném, vagy sikerül, vagy nem sikerül. Bölcs és józan ember mondta ki először, hogy szégyen a futás, de hasznos. Nekem csak a szégyen jutna, hogy olyan tetűk, mint Endre László és Baky László elől megfutamodok. Gyűlölöm, megvetem őket, a származásomnak ehhez semmi köze… Hitler bérgyilkosai… a zsákmányból valami… nekik is leesik… – Arca eltorzult, egész testét rázta a gyötrő köhögés, nyitott szájjal kapkodott levegő után. – Az asztalon… a gyógyszer… zsebkendőt… – Zsófi fejvesztetten szaladgált, türelmetlenül rászólt: – Ügyetlen vagy. – Köhögése csillapodott, a verejték felszáradt az arcáról. – Ez is megvolt – mondta, és magához ölelte az asszonyt. – Meg tudsz te nekem bocsátani? Ilyenkor rövid a lélegzetem, egyszerű tőmondatokra futja. Finom dolgokat hoztál, ma nagy lakomát csapok. Menjetek. Nagyanyádat üdvözlöm. Mikor látlak? – Holnap. – Álldogált a férfi előtt; mit mondjon? – Hozd magaddal a Pickwick klub-ot. És valami Karinthyt. No, menjetek. Az előszobában Bella félrehívta Zsófit. – Egy szívességre kérlek. Nálunk még nem fordult elő, de környékbeli

fosztogatásokról beszélnek. A szilszkinbundámat tavaly vettem, súlyosan érintene az elvesztése. Ha egy időre megőriznéd… – Szívesen. – Egy pillanat. Visszajött a bundával, de még nem adta ki a kezéből. – Ha esetleg terhedre van… – Semmiség – felelte Zsófi és nevetett –, az emberek majd azt hiszik, hogy zálogházba viszem. Bella mintha meghökkent volna, s szemmel láthatólag kelletlenül vált meg a bundájától. Zsófi később eszmélt, s felháborodottan mondta Lajcsinak: – Ez a nő félti tőlem a bundáját… Szó nélkül siettek végig a Podmaniczky utcán, villamos sehol. A kőrútnál Lajcsi búcsúzott, el kell intéznie Hollanderék lakásügyét. – Anya remekül viselkedik, de nagy fecsegő. Ámbár ha az én irhámról van szó… Ilyen hősi időkben kiderül, hogy az ember nem ismeri a saját anyját. – Ugyanezt mondta ő veled kapcsolatban. Talán még meggondolja? – Ki? – Andris. – Soha. – Lajcsikám! Mondd, miért érzek lelkifurdalást? Az a régi história, tudod, mire gondolok, most olyan kevéssé fontos, hát lehet ma azon meditálni, hogy egyszer az eszméletlenségig lerészegedtem? Furcsa, mintha szédülnék, ma megfordult körülöttem a világ, de ezt hagyjuk… Ott kellett volna tartanom Andrist? – Szamárság. Nem maradhatott a házban, ahol ismerik a veled való kapcsolatát. A tiedhez hasonló lelkiismereti problémákkal küzd ma minden tisztességes ember, aki pusztán a születési bizonyítványa révén biztonságban van és előjogokat élvez. Ezen ne törd a fejed, Zsófi. Ég áldjon, szaladok.

– Várj. Emőke milyen? Szép lány? A fiú nevetett. – Nagyon szép. Vízitündér egy díjbirkózó izmaival. – Tud a ti dolgaitokról? – Hogyne. Ő az összekötőnk a grafikusnővel. Kitiltott minket a lakásából, mert Pali megcsípte a karját. Szervusz, tizenegyre bent kell lennem a Werbőcziben, este felnézek hozzátok. Az öregasszony azzal fogadta, hogy az imént ment el Horányi Dezső. Nápolyit hozott Andrisnak, az emeleten mondták, hogy elköltözött. A címét kérte, délután meglátogatja. Az előszobában tárgyaltak, a világért sem zavarja Zsófikát a zongorázásban. – Mondom, az unokám nincs itthon, én zongoráztam, ha annak lehet nevezni a klimpérozásomat. Mit játszottam? Maga bizonyára nem ismeri, fiam, mondom, Audran Baba című operettjéből a keringő, de már dúdolta, és hogy járnék-e vele egy keringőt? Kedves ember. Betessékeltem, jól elbeszélgettünk, megtanított egy spanyol románcra, énekelt, én meg kísértem, közben elfogyott a nápolyi. Sose búsuljak, délutánra szerez másikat, megvan a titkos beszerzési és pénzforrása, amiről az asszony nem tud, hát így elszórakoztatott. Juditkám telefonált, Lajcsi megjött még tegnap, nincs semmi újság. Andrist hogy találtad? – Jól. – Ennek örülök. Szegény lelkem, hosszú most a délután, unatkozol. – Ne törődjön vele. Nagymama nem unatkozik? – Ami azt illeti, van min elgondolkoznom. – Nekem is.

17

Horányi Klári telefonált. – Hallom, a barátunk rokonokhoz költözött, ha esetleg beszélsz vele, szeretettel ölelem. Hiányzol nekem. Nem jössz hozzánk? Rufiusszal nem kell találkoznod, mostanában nagyon elfoglalt ember, végre csinál valamit, de abban sincs köszönet. Mit tegyek? Képes minden aljasságra. Mióta Andrissal szemben kimutatta a foga fehérét, nem fekszek le vele, bennem is van büszkeség, ismersz. Ha tudnád, miket mesél! Dezső azt mondja, Klári, maga minden rémhírnek bedől, a maga Rufiusza notórius hazudozó, mocskos kis svihák; hogy neki szava sem volt ellene, míg engem szórakoztatott, de mióta a Leóm, legszívesebben lehajítaná a lépcsőn. Dezső angyal, de az irodalom és a zene szférájában él, Berta elpártolását is csak neveti, persze te nem tudod, hogy Bertát egy német őrnagy látogatja, a tisztiszolga reggel kosárban hozza a vacsorát és a pezsgőt… szóval nem jössz? Szóval nem. Az ember lassan barátok nélkül marad – Tóth László a szülőfalujába utazott a feleségével –, a napjai mégis zsúfoltak. Délelőtt egykét óra a szerkesztőségben, írást visz, és délután híreket Andrisnak. Nemegyszer gyalogol a Hegyalja útról a Bulyovszky utcába, üres villamosok vesztegelnek a sínen, a hídon át német tankok, katonai gépkocsik vonulnak végevárhatatlanul, az ember kutyagolhat miattuk, cipelheti a nehéz táskát, dögöljenek meg! Haragjába azonban felemelő jó érzés vegyül, mert a hosszú, fárasztó út hasonló Rátz Emőke összekötő tisztségéhez – Rátz Emőke érzékeny pontja, féltékeny, irigy vágyat kelt benne a lány, Lajcsi barátnője –, a nehéz táskában könyvek, húsféle és konzervek és pipadohány, útjának célja pedig a férfi, akit szeret. Andris többnyire az ágyán hevert, ócska nadrágot, likacsos, kihajtott nyakú nyári inget viselt, ki sem mozdult a lakásból, amelybe új lakók érkeztek, és sokat veszített eredeti jellegéből. A két idős lány szüleinek mindeddig érintetlen hálószobáját elfoglalta Nagyváradról menekült unokabátyjuk, Perl Tibor gabonakereskedő elegáns, sápadt, Irma nevű feleségével és tizennyolc éves Pista fiával. Az ismerkedésnél Irma félig lehunyt szemmel mondta Andrisnak: – Magát mint írót bizonyára érdekli, hogy Ady Endre gyakori vendég volt a szüleim házában. – Rendkívül érdekel – felelte Andris. Az asszony halk beszéde,

hosszú léptű, kígyózó járása bosszantotta a szigorú Bellát, és mindjobban megbarátkozva Zsófival, méltatlankodott: – Délelőtt egy teljes órára bezárkózik a fürdőszobába. A kövön tócsában áll a víz, mi törüljük föl utána. Sétalovaglásairól mesél és vadászatokról, te tudod, mi a szarvasbőgés? Arra büszke, hogy a borkereskedő papájától kölcsönöket pumpolt Ady Endre. Rövid ideig a dupla hitvesi ágynak támaszkodó díványon aludt a Perl fiú, azután díványával kiköltözött az előszobába. Bizalmasan közölte Andrissal, hogy érzése szerint az öregei még hébe-hóba… – Andris leintette: – Ne szemtelenkedj! – Pista sok gondot okozott a háznépnek. Gyakran eltűnt, s jóval a kijárási időn túl érkezett haza, a megkülönböztető jelet nem viselte. Moziban volt, cukrászdában krémest evett… Az asszonyok szörnyülködve korholták, az apja pofonokat ígért, s a fiú egyre több időt töltött Andris szobájában. Akkoriban szokott rá a dohányzásra, és mértéktelenül sok Levente cigarettát szívott. Az ebédlőben éjszakára felállított vaságyon és földre helyezett matracon középkorú rokonházaspár helyezkedett el, a két lány anyai nagybátyja a feleségével. Citrom Emilék csodával határos módon szabadultak a munkácsi téglagyárból. Karonfogva kisétáltak az őrök között, világos nappal, a szomszédok szeme láttára jócskán kifosztott lakásukból elhoztak egy bőrönd ruhaneműt, rejtett pénzt és ékszereket, és simán, anélkül hogy a vonaton igazoltatták volna őket, megérkeztek Pestre. Néhány napi ocsúdás után a férfi kellemes mesélőnek bizonyult – erről jut eszembe – volt a szava járása, s következett egy történet, egy idézet a Talmudból vagy: Kohn és Grün találkozik… A termetes, bőbeszédű újvidéki származású Jela mondataiban szerb és magyar kifejezések mulatságosan keveredtek. Meghamisított okmányaik szerint már a négy nagyszülő áttért az evangélikus hitre, pestszenterzsébeti házukat bombatámadás földig rombolta. Hol szerzik az emberek hamis irataikat? Különböző forrásokból, a címeket továbbadják egymásnak. Vannak, akik üzletszerűen űzik az új iparágat, vannak, akik hamis papírok gyártásával fejezik ki erkölcsi felháborodásukat a németek és magyar kiszolgálóik embertelen módszereivel szemben, közöttük olyan is akad, aki csupán e rendkívüli időkre függeszti fel antiszemitizmusát. Efféle üzem fejlődött ki egyre nagyobb arányokban türkösi Rátz Tivadar, a kormányzói kabinetiroda egyik vezető személyiségének Fortuna utcai ódon palotája két manzárdszobájában. Rátz Huba íróasztalfiókjában különböző kitöltetlen blanketták, tinták, író, ragasztó és vegyszerek, itt dolgozik

délutánonként, zárt ajtónál, a karcsú, aranyszőke Vályi Katalin, alias Weisz Kati; anyakönyvi kivonatokat korrigál, házasságleveleket, utazási igazolványokat gyárt, az okmányokat Rátz Huba húga, Emőke szállítja rendeltetési helyükre. Többek között Citrom Emiléknek a Bulyovszky utcába, és így megismerkedik Boér Zsófiával. A Pálos–Perl–Citrom család férfitagjai és az elegáns Irma pókerezett az ebédlőben. Zsófi kibicelt Andrisnak – merev arccal játszott, óvatosan és merészen, kiszámíthatatlanul, előtte kis tornyokban pengősök, húszfilléresek és némi papírpénz. Andris szerencséje epés megjegyzéseket váltott ki a tipp-topp divatosan öltözött, a Pálos családban népszerűtlen Irmából, mert nemcsak mint lovarnő és falkavadász vívta ki Nagyvárad jobb köreinek elismerését, hanem mint szellemes bridzs és pókerjátékos. Zsófiban forrt a méreg, a jólelkű Jela meg azt mondta: – Minek kell mérgeskedni? Akinek van szerencséje szerelemben, annak van szerencséje kártyában is. Andris ki sem dugja orrát innen, mégis hódít – Zsófira nevetett –, te tudsz már… Csöngettek. Az asztalról nyomban eltűnt a kártya és a pénz, szobájukból előjött a két rémült Pálos lány. Zsófi felpattant. – Majd én. A küszöbön magas lány, bubifrizura, mélykék szempár. – Emőke? – Zsófi? Nevettek. A lány átölelte Zsófi vállát, ment egyenesen az ebédlő felé. – Ezeknek a Citroméknak hoztam illetőségi bizonyítványt, furcsa, hogy valaki Citrom. – Furcsa. Mintha téged Datolya Pálmának hívnának. – Hahaha! – Emőke tele torokból nevetett, majd rövid kopogtatás után benyitott. A férfiak felálltak. A lány szigorúan végigmustrálta őket. – Barátok? Rokonok? Nincs maguk között spicli? Andris vadul felköhögött.

– Nincs – mondta Bella. – Isten őrizz! Tessék leülni. – Szaladok, a Dembinszky utcában van dolgom. – Borítékot vett elő a táskájából. – Citrom úr? – Jelen – Andris féloldalasan meghajolt. – Ugyan menjen. Maga Pálos Andris. Szép kis alak, egyszer majd beszélek a fejével. A borítékért Jela nyújtotta a kezét, de mielőtt megszólalhatott volna, az elegáns, illatos Irma megelőzte, mintha a vendéghez méltóbb volna az ő halk szenvelgése, mint a szerinte közönséges és primitív szerb-magyar Jela. – Ön roppant kedves. Nem találok szavakat… – Ne is keressen. Agyő mindenkinek. Jössz, Zsófi? Az előszobában halkan nevetgéltek, sugdolóztak. Ki ez a rozoga szézony? Ilyen helyzetben rezedazöld zsorzsett és Coty parfüm! Láttad a körmét! Mutasd a kezed. Tudtam, hogy te sem használsz lakkot, ezért puszit kapsz. – Bejössz? – kérdezte Zsófi. – Az Andrisod szobája? Szép ember. – Az ágyra ültek. – Egy ilyen vacak kis szoba is elárulja, hogy a lakója érdekes egyéniség. Lajcsi rajong érte. Téged imád. – Nem igaz! – Te! – Zsófi megingott, ahogy a lány vasmarka a karját szorította. – Ezt ne mondd többé. – A szorítás lazult, a karján simogató kéz. – Szegénykém, holnapra megkékül. Lajcsit a múltkor gyengéden hátba vágtam, és hanyatt esett, szerencsére a díványra, hahaha! Azt hittem, túlzás, hogy te szépség vagy, rendkívüli jelenség. Elhozta a könyvedet, büszke rá, mintha ő írta volna. Keveset olvasok, vastag könyvet soha, a tied tetszett, jó kis pofa vagy. – Nem tudtam rólad – mondta Zsófi –, Andrisnak beszélt a fiúkról, akkor említett. Lajcsi az egyetlen barátom, bizalmasom, bántott, hogy ennyire elzárkózik. Szerelmes beléd?

– Igen. – És te? – Tíz éve, első látásra, muris, mi? Olyan vagyok, mint az a Grizeldisz nevű nő, te tudod, ki volt? – Képzelt figura… – Ő azóta szeret, mióta együtt csináljuk ezt a mókát. Csodálkozott, miért nem szóltam, mennyit mulasztottunk. Mitől késtünk el? Én nem vagyok csókolódzós fajta. – Móka! Ha tetten érnek titeket… – Ó, jámbor lélek! Hát van olyan jó szimatú hekus, aki gyanúsítani merne minket? Apus a kormányzó bizalmi embere és bridzspartnere. Minden föld alatti rejtekhelynél biztonságosabb türkösi Rátz Tivadar Fortuna utcai palotája. Apus igen elfoglalt ember, és eléggé korlátolt, különben angolbarát. Oxfordi diák volt, neki az esztendő legjelentősebb eseménye az oxford–cambridgei evezősverseny, élete legnagyobb élménye, hogy vezérevezős volt a nyolcasban, amely egy hajóhosszal legyőzte a cambridge-ieket. Anyus Magda néni kebelbarátnője, a Horthy-fiú selyemgatyája jobban érdekli, mint a saját két csemetéje. Huba padlásszobáit egyik sem látogatja. Te, Zsófi, tavaly három napig Sopronban voltam, és a szüleim nem vették észre a távollétemet. – Felugrott. – Rövidesen találkozunk. Igaz, milyen Lajcsi mamája? Inkább hallgass, magam szeretek véleményt formálni. Végigfeküdt Andris ágyán. Röviddel Emőke távozása után Bella nyitotta az előszobaajtót. – Hol jártál? – A városligetben – hallotta Perl Pista hangját. – Egyszer bajba kerülsz. A házból valaki feljelent… – Atyalapatyala – a fiú nevetett –, ezt már hallottam. Törődjetek magatokkal! Benyitott a kis szobába. – Andris? – kérdezte. – Pókerezik. – Feltétlenül beszélnem kell vele. Majd ha maga elment.

Csinos gyerek. Kerek arc, szép barna szempár, égőpiros, kissé duzzadt száj, nyúlánk és izmos. Egyre több fontos közlendővel keresi fel Andrist, minduntalan benyit, alig várja, hogy kettesben maradjanak. Igen, okosabb lett volna elmenni Emőkével… Andris pókerezik. Odabent az emberek életveszélyből menekültek a Bulyovszky utcai lakásba, s nem érzik, hogy egyik börtönből viszonylag jobb börtönbe kerültek. Tudomásul veszik és belenyugszanak szabad mozgásuk egyre szűkebb körre való korlátozásába, a megbélyegzésbe, frissen mosott, vasalt nyári ruháikon a sárga jellel tizenegy órakor az asszonyok fürgén indulnak bevásárolni. Mit főzöl ebédre? Az Aréna úti hentes hízott kacsát is árul, méregdrágán, de megéri… Utaznak a „csinakl”, ahogy Jela nevezi a villamost, hátsó kocsijában, s bizakodnak, hogy nem tart sokáig. Perl Tibor visszakapja a gabonaüzletét, a rozoga szézony ismét lóra pattan… Emőke szerelmes Lajcsiba, ha összeházasodnak, közeli rokona lesz Emőke, és nem kétséges, hogy a legjobb barátnője… – Elment? Andris melléje heveredett – megengeded? –, s átölelték egymást, szemközt fordulva a keskeny ágyon. – Mikor jöttél, nem állhattam fel akkora nyereséggel. Rendszeresen fosztogatom őket. Emilék normális körülmények között nagy skótok, de most nem számít a pénz. A cél: életben maradni, ha van rá lehetőség… – Andriskám, neked volna. Lajcsiék biztonságba helyeznek. – Meggyőződésem, hogy egyetlen lehetőség a zivitás. Ismered a keleti mesét? Valaki fut a halál elől, és a halál utoléri. Én nem futok. A cselédszobámat talán elkerüli, és a biztosnak tűnő menedéken rám talál. Lehet, hogy tévedek, pontosan az ellenkezője volna a helyes magatartás, de te bízzál bennem, különben nincs értelme az áldozatodnak. – Én… ugyan… – Nehéz naponta eljönnöd, cipekedni, gyalogolni. – A szavak között könnyű kis csókokkal telehintette az arcát. – Egyszer majd fellélegzünk, megpihenünk. A tengerparton, napsütésben. Egy kosár pénzt nyerek neked Monte-Carlóban. Olyan szép leszel, hogy Greta Garbo görbén néz rád, de ha kikezdesz valakivel, iszonyúan megverlek. – Addigra megöregszem.

– A szépséged megmarad. Átalakul, de megmarad. Innen – szívére tette a kezét – sugárzik… Téli vasárnap délutánok a Hegyalja úton, csönd, időnként halk pattanás a fűtőtestben, a takaró alatt jó meleg, mély álom és kelletlen, lusta ébredés, mert megjöttek a kirándulók – itt azonban Bella bármelyik percben bekopoghat, öreglány képzeletét módfelett foglalkoztatja, hogy mi történik a kis szobában. Szemérme tiltakozik a törvénytelen kapcsolat ellen, de keserű, epekedő vágyat is ébreszt az élet elszalasztott és immár pótolhatatlan értéke után. Téli vasárnap délutánokra emlékezhetett a férfi is, mert megkérdezte: – Lenke néni hogy van? – Jól. Nagymama látogatja, szerinte Lenke néni vidám és fürge, mint eddig. Az unokája alacsony, kopaszodó fiatalember, pécsi hozzátartozóitól nem kap hírt, várja a feleségét, hogy ügyes asszony, valahogyan eljut Pestre. – Ha még nem rakták vagonba. Úgy látszik, nincs tisztában a világhelyzettel… vajon mi van az én Béres Imre barátommal? – Mondj valamit a világhelyzetről. Mikor lesz vége? – Ezerkilencszáznegyvennégy december 21-én délután hat óra negyven perckor. Csacska kérdés, honnan tudnám azt, amit maga a nagy Sztálin sem tud? Megsértettelek? Hát ide hallgass. A Távol-Keleten a japánok… – Zsófi türelmetlenül legyintett. – Helyes, hagyjuk a Távol-Keletet. – Mutatóujjával nagy kört, majd kis kört rajzolt Zsófi lapos hasára. – Ez a Szovjetunió európai része, a nagy kör közepén egy pont – ez Moszkva, innen egylépésnyire volt a német hadsereg. Különböző frontszakaszok voltak, s azok mindegyikéről sorozatosan visszaverték a nácikat, délen a Krím-félszigetet még tartották. Néhány nappal ezelőtt az oroszok visszafoglalták Szebasztopolt, itt, látod, a Fekete-tenger nyugati partján, és ezzel gyakorlatilag a Szovjetunió területe felszabadult. Olaszországban a szövetségesek megközelítették Rómát, és ha bekövetkezik és sikerül az amerikaiak régen ígért normandiai inváziója, e hatalmas gépezet nyomására egyre szűkül a kör… De ez már a jövő zenéje, a jelenlegi világhelyzet, hogy a hadszíntér veszedelmesen közel van Magyarország határához, jó lesz, ha nagyanyád szorgalmasan gyűjti a tartalék élelmet. – Honnan ismered a világhelyzetet? Jela szerint ki sem dugod az orrodat…

– Mégis hódítok, erre gondoltál? Régen nélkülözöm, hogy a legkisebb mértékben sem vagy féltékeny rám, roppant megtisztelő, hogy Jela kotyogása felébresztette benned. Mindent bevallok. – Elhaló hangja remegett, fejét Zsófi vállába fúrta. – Itt lakik az emeleten egy kedves asszonyka, a Láng Gépgyár főmérnökének özvegye. Nyitott ablaknál olvastam, ő a folyosón sétált oda és vissza, valószínűleg orvosi előírásra egészségügyi séta, s mintegy a tizenkettedik fordulónál megállapodott az ablakom előtt. Nem fárasztja a szememet a sok olvasás? Délelőtt, délután könyvet lát a kezemben. Szó követett szót, az asszonyka tetszett nekem, bemutatkoztam, és szinte hihetetlen, ismerte a nevemet, egy, Az Újságban megjelent novellámért lelkesedett. Invitált magához, nála bármikor hallgathatok rádiót, és én a varázsának képtelen voltam ellenállni – hát ez történt. Zsófi nem mozdult, a férfi feje súlyos a vállán, ha lelökné! Az érzelmesen rezgő hang tovább suttogott. – A barátnőm hetvenkét esztendőt vall be, de gondolom, valamicskével idősebb. Nagyon bájos, szelíd és jóságos. Közölte velem, hogy az izraeliták között akadnak rendes emberek, odahaza Kaposvárott is a Laufer zsidónál vásároltak a szülei, mert szép és friss árut tartott. Az én mostoha sorsomat naponta megkönnyezi, mindazonáltal a barátnőm értelmes és művelt asszony, hát mondd, meg tudsz te nekem bocsátani? Zsófi nevetett, bosszúsan és megkönnyebbülten. – Gyakran hangoztatod, hogy nem vagyok már tizenhat éves, mégis úgy kezelsz, mintha kiskorú volnék. – Tudod, hogy… – Tudom, tudom, tréfás ember vagy. – … Hogy szeretlek és nagyra becsüllek. A Duna-parton álltak a villamosok, gyalog ment át a Lánchídon. Fáradt, mereven koppan a lépte, mint mértéktelen alkoholfogyasztás után. Előtte két német katona, egyiknek hívogatóan széles a hátsórésze, jó volna szó nélkül belerúgni. A katona előrántja a pisztolyát, egyetlen lövés, Boér Zsófia teteme eltorlaszolja a híd keskeny gyalogjáróját, az emberek átlépnek rajta… Elsiet a németek mellett, a szélesfenekűt kissé megtaszítja, ez is valami! Az Alagút utcai Meinl üzlet előtt

hosszú sor, rumot árulnak és a pótkávé mellett némi babkávét, a sor végére áll. Nagymama szorgalmasan gyűjti a tartalék élelmet, jó, ha egy kis ital is van a házban. Hiszen vége lesz nemsokára, már a magyar határon harcolnak, egy szépséges téli reggelen arra ébred, hogy bevonul a Preobrazsenszkij gárdaezred, dobszóval, cintányérral, táncos lovakon, taxi sehol, Andris baktat fölfelé a hegyen – a bőröndöd? – Ott hagytam. Megvannak a kézirataim? – Hogyne. A szobád is Beteghéknél… – Mozogjon a nagysága – egy öregasszony a hátába bök –, a népek ma olyanok, hogy befurakszanak a sorba, ha nem ügyel az ember. – Ügyelek… A lába most már tudatától függetlenül, gépiesen viszi fölfelé a Naphegy utcán, táskája mázsás súlyú a fél liter rumtól. A Ziegler étterem kertje üres, óhatatlanul kínos emléket idéz – nyelné el a föld, ámbár köp rá! Annál az asztalnál ült Gulyás Ernővel, vajon mi van vele és a „momájával”? A napokban utánanéz. A kiadóhoz is fölmegy, most valóban szüksége volna fordításra. Nagyanyja azzal fogadta: – Ne haragudj, lelkem, hogy fölbontottam a leveledet, de megijesztett, hogy ügyvédi irodából jött. Doktor Puljanszki Ákos kéri Boér Zsófia úrnőt, hogy lehetőleg még a nap folyamán keresse föl irodájában, itt és itt. Zsófi lecsapta a táskáját, koppant az üveg – egy kis rum, nagymama –, és könnyű kabátba bújt. Az öregasszony a lépcsőházig kísérte. – Ne maradj el sokáig, nyugtalankodok miattad. – Én is nyugtalankodok… Puljanszki doktor pazar irodájában csupán pillanatokig várakozott, nyílt a párnázott ajtó: – Parancsoljon. – Az ügyvéd galambősz férfi, pakombartos, világosszürke öltöny, mellény, széles fekete nyakkendő, zsinóron himbálózó monokli – a Derbyre készül? Tengerentúli régi ügyfele és kedves barátja, doktor Julius C. Boer megbízásából kérette magához őnagyságát. Gyula barátja úgy intézkedett, hogy a háború tartama alatt havi százötven dollár pengő értékét számlája terhére fizesse ki unokahúgának. Amennyiben ön Boér Zsófia… – Személyesen – felelte Zsófi.

– Amennyiben ön Boér Zsófia megbízottja volna, kérnem kellene a meghatalmazást – folytatta zavartalanul az ügyvéd. – A dollár árfolyama… Százasok, húsz és tízpengősök. Kéri őnagyságát, hogy a továbbiakban a hó első napján keresse föl az irodáját. Mindketten álltak már, az ügyvéd kilépett íróasztala mögül. – Önt bizonyára érdekli unokaöccse, ifjabb Boér Gyula sorsa. – Mi van Bubival? – Ezerkilencszáznegyvenhárom telén büntetőszázadba osztva a szegedi Csillagbörtönből a keleti frontra vitték. A napokban vettem halálhírét, amely szerint fagyhalál következett be. Magánvéleményem, hogy hiányos felszerelés következtében. – Szegény Bubi… – A fiút ismertem gyerekkora óta. Húsz év alatt megjárta az ország valamennyi börtönét, és a börtönigazgatók egyöntetű véleménye volt, hogy megátalkodott, javíthatatlan bűnöző, aki a bitófán fejezi be. Gyula barátomnak bizonyára megnyugvás, hogy a fia hősi halott. – Bizonyára. Az ügyvéd az ajtóig kísérte. – Örvendtem a szerencsének. Zsófi zavarában motyogott: – Részemről… A kapu előtt kiszállt valaki egy taxiból, Zsófi a könyökével taszított félre két fiatalembert, beült a kocsiba. – A Hegyalja útra. – Ó, Gyula bácsi! Tulajdonképpen mindig imádta, fájdalommal és mellőzöttségében sértődötten; kiszólt a sofőrnek: – A Váralja utcába megyünk! – Bubi megfagyott a keleti fronton, s ez inkább vigasztaló, mint szomorú. A szerkesztőség felé sem néz,

Andrisnak megvan a hírforrása, a megélhetését biztosította Gyula bácsi. Regényt írok! – határozta el, és boldogsághullámon ringatózott a Váralja utcáig. Ott kiugrott a kocsiból, és ha a sofőr nem kapja el a karját, hanyatt esik. Elvörösödve igyekezett méltósággal megközelíteni a kaput, de a szilaj öröm a lépcsőn már rohanvást vitte fölfelé. Az előszobában surranó léptek, ajtócsukódás és végre Judit. – Te vagy, aranyom, milyen jó, hitted volna valaha is, hogy rémüldözni kell a csöngetéstől? Alig állsz a lábadon, édes kicsikém, mi történt? Az asztalon három feketéscsésze, sütemény. Zsófi beszámolt doktor Puljanszki Ákosnál tett látogatásáról, nagynénje ünnepélyesen homlokon csókolta, majd merengőn mondta: – Gyula derék ember, mindig kedveltem. Képzeld, bogaram… Derék ember, kedvelte! Benyitott a párizsi hotel lakosztályába, Juditon lenge lebernyeg, meztelen lába Gyula bácsi ölében, a szobában fülledt illata vörös szegfűnek, érett szerelemnek – derék ember! – Képzeld, bogaram, a vadóc vendégeink megszelídültek, kedves, jámbor házaspár, és milyen szerencsétlenek! Az imént kávéztunk. Az én drága fiam – újdonság, hogy Lajcsiból „az én drága fiam” lett – lakást keres a barátainak, ez ideig sikertelenül, nem faggatom, amúgy is minden fontos kérdést megbeszél velem. Fél, hogy terhemre vannak, megmondtam, hogy addig maradnak, amíg szükséges, és az én édes fiam átölelt, a kezemet csókolta… Judit is vállal valamit, Emőkéék is, ő táplálja Andrist, ez minden. Karrierista vagy vak gyűlölettől megszállt politikusok intézkedéseit csendőrök és rendőrök végrehajtják, újságcikkek és rádiószózatok fanatizálják a népet, de talán minden házban, elsötétített ablak mögött él egy Judit néni is, egy Emőke, egy Huberné, aki nem nézi közönyösen vagy éppen zsákmányra lesve, hogy gettóba zárják a „Laufer zsidót”. A tömeg megy, ahová vezetik, egyazon nótát fújja, s hányan tudják, hogy a Lil Marlen-nél szebbek a Schubert-dalok? Kevesen. És ha erről a kevésről írna regényt? A Fortuna utcai palota és a Hegyalja úti házmesterlakás és a tömeglélektan… „Ne tömd tele a fejed megemészthetetlen eszmékkel, mert nem leszel politikus író, sem filozófus író…” Veress Ádámnak régen elenyészett hangját most tisztán hallotta, mintha ott állna Judit mellett, mindent megbocsátón.

– Hát viszontlátásra, Judit néni, csókolom Lajcsit. És vigyázzanak. – Ne félts, bogaram. Ha nem volnék jó diplomata, hogyan érvényesülhetnék az üzleti életben? Utóbbi időben gyakori a fékezhetetlen, ideges nevetése. Emőke is diplomata – Nincs maguk között spicli? – Valaki feláll: – De van, kedves kisasszony, én spicli vagyok. – Gelei Pali bemutatja a csendőrnek Petőfi Sándor hekust, a csendőr bambán eltátja a száját: – Hát nem tetszett elesni a segesvári csatatéren? – Nevetését zsebkendőjével leplezi, mintha köhögne, az emberek még bolondnak nézik, de otthon ismét kitör, bevágja maga után a fürdőszobaajtót, mert tüstént baj történik. Nagyanyja az ajtó előtt strázsál, merő aggodalom, s öregesen aprózó léptekkel követi Zsófit a szobába. – Sírsz, lelkem? Kellemetlenséged volt az ügyvédnél? – Dehogyis, nagymama. Dollármilliomos lettem, és találkozásom volt diplomatákkal, a maga Juditkája is… Az öregasszony ágyára dobta magát, és most már valóban nem lehetett megállapítani, sír vagy nevet?

18

A Pálos lányok ebédlőjében időnként kora délelőttől késő éjszakáig tartott a pókerjátszma, a téglagyárból és gettóból menekültek bankjegyei vándoroltak ide meg oda, leggyakrabban Pálos András zsebébe. Voltak azonban napok, amikor senkinek sem jutott eszébe a kártya. Rádió és telefon nélkül, korlátozott mozgási lehetőség ellenére valamely láthatatlan huzal közvetítette a híreket és rémhíreket. A nagyváradi gettót kiürítették, ismeretlen helyre szállították vagonokba zsúfolt lakóit, többek között Perl Tibor gabonakereskedő öreg szüleit, feleségének asszonynővérét férjével, két gyermekével. Irma három napig sírt, s a szokottnál hosszabb időt töltött a fürdőszobában, krémmel és lágy masszázzsal igyekezve elejét venni a szeme alatt duzzadó könnyzacskók állandósulásának. Bella felháborodva mondta Zsófinak: – Emilnek székrekedése van, egy órára bezárkózik a klozettba az Esti Újság-gal, Irma a fürdőszobában kozmetikázik, egyik helyiséget sem használhatjuk fél délelőtt… Perl Tibor szintén napokig szótlan, valósággal búskomor volt öreg szülei miatt, azután újabb hírek új izgalommal telítették a kedélyeket: ami eddig lehetetlennek látszott, Kispest és Újpest után Budapesten is előkészítik a gettót. Hol és hogyan képzelhető el mintegy háromszázezer ember tömörítése? Kijárási időben a férfiak ismerősökkel találkoztak, kicserélték értesüléseiket. A szombathelyi püspök erélyesen fellépett a deportálások ellen; a pápai nuncius tiltakozó jegyzéke; tiltakozik a svéd király, Roosevelt elnök, a semleges országok államfői; Horthy kormányzó ellenáll a német követeléseknek. – Túlzás – mondta Lajcsi a kis szobában. – Az öreg begyulladt: az angol rádió megtorlással fenyegetőzik, az amerikaiak fegyveres beavatkozással, az oroszok közelednek Magyarország felé – félti a bőrét. Utálja a zsidókat, kivéve a nagyiparos bridzspartnereit, akik lovagiasan megnyeretik vele a partikat, a németeket is utálja, s most megkísérli, hogy jó pontokat szerezzen az angoloknál. Lajcsi gyakran jött a Bulyovszky utcába különböző ajánlattal, tervekkel. Andris keresztelkedjen ki, még nem késő, a keresztény egyházak mindent elkövetnek

híveik megmentésére. – Méltánytalannak tartom – felelte Andris –, hogy a hitehagyott előnyösebb helyzetben van, mint a hithű zsidó. Nálam ez nem vallási és nem faji kérdés, hanem erkölcsi. Nagyképű pasas vagyok, ugye, Zsófi? Egy napon a fiú Emőkével érkezett. A lány keze szorításától Andris hátratántorodott. Emőke kinevette a maga szabályos „hahahá”-jával. – Gyenge legény maga – mondta –, akármilyen keményfejű. Egész életét ebben a cselédszobában akarja tölteni? – Az értesülései szerint kormányzói körökben mennyire taksálják az életemet? Napokra vagy hetekre? – Tőled függ – szólt Lajcsi. – Mondd el neki, Emőke. Mostanában barátkozunk apussal, kezdte Emőke… Eddig, ha oxfordi diákéveiről mesélt, Hubával tüntetően elhagyták a szobát, mert Oxford a könyökükön jön ki. Most kérdezgetik, hogyan is zajlott le a walesi hercegnek apus kollégiumában tett látogatása, kihez ment férjhez a bánatos Maud Thornhill, miután apus lemondott kezéről és hozományáról, miként zajlott le az emlékezetes oxford– cambridge-i regatta, s a dolgok immár odáig fajultak, hogy apus angol diáknótákat énekel nekik. Emőke megállapította, hogy Rátz Tivadar kitűnő modorú és gyenge szellemiségű úriember, rajongó híve Habsburg Ottónak, és feltétel nélküli kiszolgálója Horthy kormányzónak, angolbarát és a német érdekek képviselője. Önálló vélemény nyilvánításától tartózkodik, s előző esti dohogását nyilván maga a kormányzó sugallta. – Apus szűk családi körben kifakadt a németek ellen, hogy engedélyezték bizonyos számú zsidó kivándorlását Palesztinába, fejenként ezer dollár lefizetése mellett. Apus méltatlankodott, hogy mindenből a németek húznak hasznot, a sok ezer dollár jól jönne a magyar államnak is. Valami lista készül a kivándorlókról, Gelei Pali az összeköttetéseivel minden további nélkül felveteti magát a listára, és legyen szíves, ne ellenkezzen. Pálos András a lány feje fölött a falra bámult, mintha az ott függő fakó Innocentreprodukció a szemnek kedves, felemelő látvány volna, homlokán kidudorodtak az erek, a szája megrándult. Azután megtömte a pipáját, és nadrágjáról földre söpörte az elhullatott dohányt, a műveletet három szempár kísérte feszült figyelemmel.

– Nem ellenkezem. Most adjam át az ezer dollárt, vagy ráérek később? – Lehetetlen ember maga! Mintha nem tudnám, hogy nincs ezer dollárja. Pali reggel telefonált: néhány érdemes embert kivisznek közadakozásból. Most ne jöjjön azzal, hogy sajnálja a gazdagokat. – Maga kedves lány, Emőke, és a tisztelt papájával ellentétben önálló gondolkodó. Mit tenne hasonló helyzetben? Hajóra szállna Festetich Tasziló költségén, ha valamennyi hozzátartozója, hat nagynénje és számtalan unokatestvére az újpesti gettóban várna bevagonírozásra? Ha az öccsét Ukrajnában legyilkolták volna ugyanazok a németek, akiktől megválthatja a saját életét ezer dollárért? – Ügyetlen keze remegett, míg újabb gyufaszálat gyújtott. – Ha megválthatja. Az a hajó még nem indult el. És ha elindul, hol köt ki? Javíthatatlan újpesti kispolgár vagyok; ötéves koromban elfogadtam tíz fillért a gyarmatáru-kereskedőtől, akinél apám harminc évig könyvelt. Anyám nadrágszíjjal félholtra vert, a tíz fillért vissza kellett vinnem Braun úrnak. Csönd volt. Lajcsi a csukott ablaknál állt, a folyosón karcsú kis öregasszony sétált oda meg vissza. Zsófi cigarettára gyújtott, Emőke elhessegette arca elől a füstöt. – Sokat dohányzol, Zsófi. Inkább sportolnál. Jössz? – Maradok még. A lány kezét nyújtotta Andrisnak. – Hát… hamarosan jelentkezem. A féloldalas meghajlás a szokottnál egy árnyalattal mélyebb volt. – Bármikor jön, örülök magának. Ketten ültek az ágy szélén. – Okos vagy – mondta Andris –, hogy nem vettél részt a beszélgetésben. Nekem mindennél fontosabb, hogy te bízzál bennem. A „világhelyzetről”, mivel az újságokban csak a saját írásait olvasta, és türelmetlen rádióhallgató volt, nap mint nap a lakásba zárt Andristól értesült, a

rövid idő alatt, amit kettesben töltöttek. Andris tudta, hogy ha Zsófival a szobájába vonul, epés megjegyzések hangzanak el az asszonyok és meglehetősen otromba célzások a férfiak részéről. A nyolc ember kényszerű közösségében változott a hangulat, az együttélés súrlódásokkal járt, a politikai helyzet és személyi szabadságuknak újabb és újabb rendeletekkel való korlátozása és a bizonytalan jövő határtalan izgalmi állapotba hozta a kedélyeket; a kibékülés és a beszivárgó kedvező hírek ismét összehozták a kártyásokat, a közös konyhában az asszonyok dicsérték és kínálták egymás főztjét. A nézeteltérés többnyire az újvidéki szókimondó és szabadszájú Jela és a szenvelgő Irma között robbant ki, mind gyakrabban a fürdőszobahasználat körül. Edit jó ideje topogott az előszobában felszerelésével – törülköző, szappantartó, fogkefe tokban, a kényes idős lányok szobájukban tartották mosdóholmijukat –, s Jela hangosan mondta: – Most kölniz az altestét. Az ajtó kivágódott. – Közönséges perszóna! – Vagy te közönséges! Még hogy perszóna! Ütnék a szájadra, ha nem volna pirosítva. Így ment, míg a két férj szétválasztotta őket. A két Pálos-lány hallgatott és szenvedett. Lakásuk csöndje és rendje feldúlva, a fürdőszobában víztócsa, a konyhában piszkos edények tömege. Bella kisírt szemmel mutatta Zsófinak. – Ez mind Irmáé. Magának diétás kosztot főz, Tibornak erősen fűszerezettet, Pista mindenből a maradékot kapja. Arra várhat, hogy én mosogatok helyette. A hajdani ragyogó tiszta konyha, a kőporral súrolt mosogatóvájdlingok!! Bella felmosta a konyhakövet, helyrerakta az edényt, és szobájában keserű könnyeket hullatott. Irma betört a magányába. – Nincs valami rendes könyved? – Csak rendes könyvem van – felelte Bella. – Adj valamit. Jókai, Mikszáth, Szomory – te még itt tartasz?

Irodalmi vitákra provokálta Andrist – eredménytelenül. – Az angolokat eredetiben olvasom, a fordítás meghamisítja a mű szellemét és stílusát, ebben bizonyára egyezik a véleményünk. Huxley-t szeretem a modernek közül – az író nevét „Hukszlej”-nek ejtette ki. – Tudja, kire emlékeztet maga? Az Eyeless In Gaza hősére a zivitásával és a fölényes intelligenciájával. Mondja, Lawrence-ről mi a véleménye? – Semmi – felelte Andris. Az asszony nem hagyta annyiban. Legközelebb elmondta véleményét Maughamról, akit nagyobb írónak tart „Prisztlej”-nél – maga is? –, s mint bennfentes, a Színházi Élet-ben olvasott anekdotákat pletykálta G. B. Shaw-ról, amivel végül is megszólaltatta Andrist. – Nézze, Irma, maga gyerekkorában fogócskát játszott Ady Endrével, ettől azonban még senki sem lett irodalmi pápa. Tiszteletre méltó, hogy szeret olvasni, az angolokat eredetiben, akkor pedig illő volna a szerzők nevét megtanulni, teszem a „Hakszliét” és „Prisztliét”. Pálos András neveletlen, goromba fráter, mondta Irma a férjének és fiának, nem szereti, hogy Pista barátkozik vele. A tizennyolc esztendős Perl Pista az anyai intelmet elengedte a füle mellett, és egyre szenvedélyesebben barátkozott Andrissal. Ha az ajtóhasadékon át világosság szűrődött a szobájából, éjszaka is bekopogott. Andris letette a könyvet, a fiú egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Napi élményeit mesélte, hogy mit látott a moziban, milyen beszélgetést hallott a kávéházban, hogy leszólított egy lányt, de a büdös dög ötven pengőt kért. Nyilatkozott a szüleiről. – Apának imponál az elegáns, művelt felesége, persze Nagyváradon az üzlet szempontjából is előnyös volt, hogy anya a pesti Holzernél vásárolja a toalettjeit, mondd, ez a Holzer igazán előkelő üzlet? Engem nem érdekel az irodalom, a moziban is inkább a Drakulát nézem, mint az Elisabeth Bergnert, nem valami jó nő, de meggyőződésem, hogy anya halandzsázik, apa meg bedűl neki. Apa jó üzletember, azzal slussz. – Kiváló pókerjátékos – mondta Andris. – Engem a kártya sem érdekel. Otthon sportoltam a fiúkkal, vasárnap kirándultunk a Vlegyászára, fürödtünk a jéghideg víztárolóban, a

futballcsapatunkban jobbszélsőt játszottam. Mondd, mihez kezdenél a helyemben? – Mindenekelőtt óvatosabb volnék. – De én nem bírom ezt az életet, belehülyülök az unalomba! Egy csomó öreg nő, és mind velem foglalkozik. És az egész helyzet, te nem találod sértőnek? Én fellázadok! Én nem érzem, hogy bármi is megkülönböztet más embertől. Olyan vagyok, mint a többi fiú, nem valami kiválóság, jó rendűén érettségiztem, te biztosan jeles voltál, de az más, mégis egy író, szóval engem sért ez a dolog, és talán megérted, hogy az utcán a tömegbe vegyülök, és szembe nézek az emberekkel. Anya sikkesen tűzi fel a sárga csillagot, elhiteti magával, hogy illik a szeme színéhez: és ez is furcsa, otthon elfogadtam anyát olyannak, amilyen… A fiú kerek gyerekarca megnyúlt, hányaveti magatartásában mind több volt a feszült izgalom, vakmerőségében a düh és a szomorúság. – Nekem már mindegy – mondta Andrisnak. – Mert szamár vagy. Szívességet teszel ezeknek, ha a kezükre adod magad. – Fütyülök az egész életre. Hallottad, hogy állítólag kijelölt házakba költöztetik az embereket? Andris hallotta, s ekkor már ez a középponti kérdés foglalkoztatta a családot. Hol lesznek a kijelölt házak? Egy tömbben? Hiszen az semmiben sem különbözik a gettótól. – Négy fal között – mondta Jela – mégis más, mint téglagyár! – Újabb hírek szerint szétszórtan, lehetőleg nagyüzemek és kórházak környékén jelölik ki a házakat, hogy az ellenséges bombázógépek elkerüljék e fontos pontokat. Közelükben a MÁV-kórház, hátha, istenkém, hátha a Bulyovszky utcai ház sárga csillagot kap, és nem kell költözködni, idegen lakásba, új arcokhoz szokni, mikor itt olyan zavartalan rokoni közösségben élnek – s már úgy is érezték, szünetelt a viszályoskodás. A rendelet kibocsátását szakadatlan, hangos vitává fajuló találgatás előzte meg, reménykedés és kétség, míg egy nyári napon messziről virító sárga csillag került a Bulyovszky utcai ház kapujára, s megindult a népvándorlás. A ház keresztény lakói méltatlankodva, hangos szóval szidták a zsidók Jehováját és a kormányt, amely nem gondoskodik a hurcolkodáshoz szállítóeszközről. Sokan bútoraik nagy részét ott hagyták, s a beköltöző, nagyszámú jövevényt súlyos megtorlással fenyegették, amennyiben akár egy karcolás esik berendezésükön – jobbára éppen

azok, akik tágasabb, célszerűbben és gazdagabban felszerelt zsidólakásokat foglaltak el. Naponta érkeztek új családok, kézikocsikon tolva ingóságaikat, sok gyerekkel, s hovatovább elképzelhetetlen volt, hogyan fér el egy-egy lakásban húsz, harminc és még több ember. A négyemeletes ház jellege teljességgel megváltozott, mintha a Podmaniczky utcára néző nyitott folyosón is sátort vertek volna a menekültek, a lépcsőházban gyorsan ismerkedő és barátkozó gyerekek hancúroztak, trappoltak le és föl, a karfán csúszkáltak szülői fegyelem alól felszabadultan. A Pálos lányok otthonába öten költöztek a város különböző kerületeiből: Perl Tiborné unokanővére a férjével, egy agglegény gimnáziumi tanár, és még egy, az ismeretlenségből előbukkanó távoli rokon házaspár, idős és szerény emberek. Két bőröndöt hoztak el rózsadombi villalakásukból, s két éjszakát fotelban ülve töltöttek. Harmadnap egy fiatalember kereste Gonda Pál urat. Az idős férfi feleségébe karolva az előszobába ment, s míg az ebédlő riadt némaságában megbújó emberek várták a fejleményeket, Gonda bemutatkozott a jövevénynek. – Mit óhajt, kérem? A fiatal férfi közölte, hogy gépészmérnök, a hadszíntérhez közel fekvő üzemét áthelyezték Pestre, s neki kiutalták Gonda úrék rózsadombi lakását. A helyzet rendkívüli módon feszélyezi, szívesebben költözne szállodába, de ma éjszaka úgy döntött, hogy Gonda úréknak is előnyösebb, ha marad, értékeiket megőrzi, s a háború befejeztével hiánytalanul visszaszolgáltatja. Átadta a névjegyét, az ezüstös hajú idős asszony táskájába tette. – Ön nagyon szíves, hálásan köszönjük. A fiatalember mintha megkönnyebbült volna, amiért nem kételkednek benne, könnyedén legyintett – szóra sem érdemes, igazán magától értetődik, s indulóban visszafordult. – Nincs szükségük valamire? – Semmiben sincs hiányunk – szólt a férfi. – Az elhelyezkedés majd kialakul. – Mégis… Az asszony szinte vidáman elmosolyodott.

– Egyelőre fotelban alszunk. – Kellemetlen lehet – mondta a fiatalember –, fölöttébb kínos. Távozása után megindult a vita – szélhámos volt, elhord minden megmozdíthatót Gondáék lakásából. Lehetséges, de ők nem ragaszkodnak a tárgyakhoz, különben sem úgy festett, mint aki rossz szándékkal jött, és egyáltalán, mi késztette a jövetelre? A lakást jogosan, kiutalás útján foglalta el, nos majd meglátjuk, zárta le a vitát Gonda Pál. Délután kis asztalnál kettős pasziánszot játszott a feleségével, mikor ismét megjelent a mérnök. Két ember széles rekamiét hozott, s egy asszony batyuba kötött ágyneműt. Kitárták az előszobaajtó mindkét szárnyát, az emberek befelé tolattak a rekamiéval, mögöttük az asszony batyujával. – Megfelel? – kérdezte a mérnök. – Elhozathatom a másikat is a hálószobából, de talán ideiglenesen… – Elég lesz, hogyne, ön igazán szíves. A fiatal férfi legyintett – szóra sem érdemes, időnként majd érdeklődik, mire van szükségük Gonda úréknak. – Úgy tudom, az átköltözések lezárása után látogatót nem fogadhatunk. – A rendeletek kijátszására számtalan módozat adódik. Ajánlom magamat. Gondáék rekamiéját az ebédlőben állították fel. Jela örült a szép idős asszonynak, aki oly homlokegyenest más volt, mint a pöffeszkedő Irma. A lakás zsúfoltsága ellenére ünnepi hangulatban rendezkedtek, barátkoztak az emberek, a tiszteletre méltó Gonda házaspár jelenléte lefékezte az indulatokat, az érintkezésben mindenki mintha hangfogót alkalmazott volna. Baj egyelőre csak az agglegény gimnáziumi tanárral volt. Tulajdonképpen hogyan került hozzájuk, kinek rokona? Kis vulkanfiber bőröndjével egyszerűen betelepedett a lakásba, mint utóbb kiderült, a Bulyovszky utcai házmester ajánlatára választotta a Pálos lányokat. Csöndes, félszeg emberke volt, ritkás, fölfelé fésült haja és ugráló szeme arcának ijedt kifejezést adott, de rövid idő alatt rendkívüli szívóssággal kényelmesen elhelyezkedett a családban. Két váltás fehérneművel érkezett a rajta levő ruhában, a bőrönd könyvvel volt tele. Eleinte senki sem volt hajlandó kimosni Német tanár úr fehérneműjét, hamarosan elérte, hogy az asszonyok

felváltva mostak rá. A tanár az előszobában rendezkedett be a házmesteréktől kölcsönzött összecsukható vaságyban, de azt olyan bőszítő ügyetlenséggel kezelte, hogy Perl Pista először mérgesen, azután már magától értetődően este megágyazott és reggelenként beágyazott a tanár úrnak, aki éppoly magától értetődőn elfogadta a segítséget. Két napig szó nélkül, de olyan intenzíven éhezett, hogy a jólelkű Jela megsajnálta, s ettől kezdve felváltva etették a tanárt. Hol tanított és mit? Pista derítette ki, hogy a Süketnémák Intézetében tanít, többek között a Bulyovszky utcai házmesterek kisfiát, ismeretségük onnan származott. Zsófit idegesítette a nagy forgalom, s amikor egyik reggel csöngetésére Német tanár úr alsónadrágban nyitott ajtót, képtelen volt uralkodni ingerültségén. Táskáját Andris ágyára csapta, néhány szem krumpli a takaróra gurult. – Ha hozzád is beraknak valakit, majd a folyosón találkozunk. Itt már mozdulni sem lehet, mindenütt gatyás férfi… Andris lassan visszarakta a krumplit a táskába. – A lányok kitisztítják a ruháját. Gondolod, hogy jókedvében járkál gatyában? – Mit tudom én! Itt mindenki jókedvű. Mindenki örül, hogy sárga csillagot kapott a ház. Olyan barbár, olyan felháborító, hát nem érzik? – Szerinted mit kellene tennünk? – Hát… – Részedre szerencsésen megoldódik a helyzet. Holnaptól már őrség áll a kapunál, a rendelet értelmében nem fogadhatunk látogatót. Kánikulában enyhítő fuvallat, átsuhan rajta: nem kell vásárolni, szatyrot cipelnie, gyalogolni, de máris észlelte Andris merevségét és hangjában az idegenséget. Ez magához térítette, átjárta a rémület, megint mit követett el! Életének egyetlen értelme, hogy naponta látja, enélkül megsemmisül. A térde remegett, a megbánás lefelé húzta a férfi lába elé, de csak állt, leeresztett karja nehéz, mintha végigvert volna kiszolgáltatott embereken, s vonultak előtte szédítő iramban a két kedves Pálos lány, a derék Jela és a tömlöcébe zárt Andris. Itt van Manrico rabláncra fűzve énekelte Tóth László, s ismételte magában: Itt van Manrico rabláncra fűzve, itt van Manrico… Ekkor lassan mégis térdére ereszkedett, a férfi ölébe

hajtotta a fejét. – Engem majd beengednek az őrök. A férfi nem emelte föl. – Örülök, ha néha meglátogatsz. Zsófi átölelte a lábát, mintha távolodásában visszatartaná. – Ne haragudj, Andriskám, életem… – Nehéz egyensúlyozni a te kedélyed hullámzásában. Nincs semmi baj, ülj mellém, Bella rövidesen megjelenik a feketekávéval, itt paradicsomi életem van, és ha netán a puszta részvét vezet hozzám… Zsófi hangosan felsírt, a férfi, szemérmes és tartózkodó, s jobban, mint valaha, kerülte a feltűnést, nyugtalanul fülelt az előszobából szűrődő hangokra. Megsimogatta Zsófi haját. – Rágyújtasz egy Leventére? Pista felejtette nálam. Hoztál kávét? Dohányt is? Ha nem jöhetnél hozzám, sok mindent nélkülöznék, de legjobban téged. Mindig várlak, mikor elmész, várom a másnapot. Az öreg barátnőm a lakásban maradt, azzal az indoklással, hogy nem volna hol rádiót hallgatnom. A látogatóim mondják a kapuőrnek, hogy özvegy Podluzsányinéhoz jönnek a negyedik emeletre. Nagy tisztelője Horányi Dezsőnek. Téged keresztlányul fogadott, neked Mária néni, azt állítja, hogy hasonlítasz Michelle Morganhoz. – Miért nem ezzel kezdted? – Nem ismertem a szándékaidat. Talán könnyítene rajtad, ha szigorú rendelet indokolná az elmaradásodat, a kitörésed erre engedett következtetni. Ne veszekedjünk, Zsofka… Özvegy Podluzsányinénak sok látogatója volt. Másodnaponként tömött szatyorral fölkereste keresztlánya, s amint mézédes mosollyal mondta a kapuőrnek, bevásárolt a fájós lábú Mária néni helyett. Veress Lajos, mind gyakrabban Emőkével, egyenesen a kis szobába nyitott, onnan hallatszott a lány falakat megmozgató „Hahahája”, s neve, elragadó külseje, fehér vászonruháinak a szabásban rejlő eleganciája és hogy nem vesz részt az ebédlő társas életében,

emésztő kisebbrendűségi érzetet ébresztett Perl Irmában. Gúnyosan emlegette Pálos András háremét, szóhasználatában Zsófi a „nagy írónő” volt, Emőke a „Vár fehér asszonya”, a „kaszárnyai” nevetés kényes idegeit borzolta, Jela pedig szégyentelen tolakodó, mert minden teketória nélkül megállította Emőkét az előszobában. – Mutassa magát közelebbről. Az én uram mondja, magácska kis tündér, én meg mondtam, letöröm a dereka, ha szemét meregeti Emőkére. Meséljen valami, mi újság a városban? Perl Pista díványán ültek, Emőke mesélt, és csókkal búcsúzott Jelától. A jólelkű asszonynak fülébe jutott Irma megjegyzése, de most már sajnálta és kímélte a nőt, amiért szorongatott helyzetében kicsinyes hiúsági kérdésekkel is gyötri magát, s csupán Gondánénak méltatlankodott. – Miért volna tolakodás, ha beszélgetek Emőkével? Cukorfalat az a lány, csipetet sem büszke. Andrist látogatja, nem az egész misz spóhát. – Szegény Irma – mondta Gonda Pálné. Horányi Dezső sorra ölelgette az asszonyokat, sakktáblát hozott Andrisnak, és szájharmonikát a Süketnéma Intézet tanárának, s az néhány gyötrelmes hang kibocsátása után az ajándékot továbbadta Perl Pistának. Néha éjszaka Andris a tanárral sakkozott a kis szobában, a lépcsőházból selyempapír zizzenésű hangja hallatszott a szájharmonikának. Nesztelenül surrantak a léptek egyik emeletről a másikra, föl és le. A ház serdülő ifjúsága kiszökött a lakásokból, a lépcsőházban éltek éjszakai életet. A szülői felügyelet meglazult, a ház négy fala közé zárt fiatalok úgy oroztak maguknak élményt, ahogy tudtak. A jövő ismeretlen, a levegőben halálhangulat, értelmüknek felfoghatatlan maga a halál és mindaz, ami történik, így inkább izgalmas kaland, feszült várakozás a végkifejletre, regény, amelynek utolsó oldalai hiányoznak. A négy emeletről összeverődött éjszakai csapat, egészen fiatal lányok, kamaszfiúk különös elhelyezkedése szokatlan helyen kialakította a „minden mindegy” szemléletet. A lépcsőház mállott vakolatú falához párok tapadtak, kislányok fölhajtott szoknyájára világított a Podmaniczky utca fölé kapaszkodó hold, s csupán e fényben ismerték fel egymás arcát, amely addig valamelyik fiúé volt és valamelyik lányé, mindegy, hogy kié. Hang nélkül és nesztelenül űzték a koraérett játékot, árnyékalakok surrantak, szomorú bódulatban találtak egymásra

tapogatózó szájak és kezek. Kísértetjárás, amelyhez túlvilági zenét szolgáltatott Perl Pista zümmögő szájharmonikája. A fiú nappal csöndben heverészett díványán, s hallgatott Andris szobájában is, míg szívta egyik cigarettát a másik után. Étvágytalan lett, tüzes sötét szeme besüppedt üregébe, a csinos gyerekarc megrendítő változáson ment át. Ha megszólalt, mintha lemeztelenítené magát Andris előtt, mintha tökéletesen érdektelen volna, hogy miféle véleményt formálnak róla. – A lépcsőről lekergettem a srácokat, a fene tudja, miért ragadnak úgy rám. Ismered azt a nótát, hogy: Cigánypanna az a híred, hogy kőből van a te szíved… Egész nap a fejemben járt, szépen kijött a harmonikán, te érted, hogy miben van a hatása egy ilyen vacak dalnak? Mondtam magamban, hogy: Verjen meg az isten téged, vegye el a szerencsédet, és ez olyan volt, mintha az én átkom elsüllyesztené azt az egész rohadt mindenséget. Mellém bújt egy lány, hagytam, hogy felizgasson, aztán ledöntöttem a lépcsőre, mondd már, hogy kiloccsan az agyveleje… Reménytelen vitába szállni a fiúval, ahogy reménytelen az anyai intés, hisztériás szidalmak. Délután négy és hét óra között szabták meg a kijárási időt, s Perl Irma mindennap elölről kezdte: – Itthon maradsz! Nem tűröm, hogy az utcán csatangolj! Esküdj meg az életemre, hogy ki sem mozdulsz a házból! – Az anyja életére? Miért ne? Az élet értéke rohamosan zuhan lefelé, hovatovább nincs mögötte aranyfedezet, évek helyett napokkal számol az ember, s azokkal nem érdemes fukarkodni. Éjszaka nesztelenül kinyíltak a lakásajtók, meztelen talpakon hálóinges alakok suhantak, a lépcsőházi boszorkányszombatokon kiskorú fiúk és lányok tékozlón és boldogtalanul járták a táncot Perl Pista szájharmonikájának túlvilági zenéjére. Négy órakor Perl Tiborné könnyű, mintás fulárdruhában, nyersselyem kosztümben indult bevásárolni. Röviddel utána távozott Pista is. Az asszony fél hétig sétált, kirakatokat nézett, Pista fél hét előtt öt perccel otthon volt – gabonakereskedő apja az ebédlőben alsózott Citrom Emillel. A fiú egyszer azt jelentette Andrisnak: – Láttam a Jud Süss-t. Vacak film. Az utcán megvertek egy nagy orrú, szemüveges pasast. Kész röhej: az Új Magyarság munkatársa volt. – Máskor azt mondta: – Uszodában voltam. – Futballozott a Városligetben. Szája megvetően lebiggyedt, a tekintetében kihívás, ahogy várta Andris válaszát. A férfi hallgatott; a figyelmeztető szó olaj a tűzre, amely emészti a fiút.

A tizenöt éves gyerek, akivel július közepe táján elhagyta a házat, harmadnap egyedül tért vissza. A hatos villamos első kocsijában utaztak. Pista meglökött valakit, az illető méltatlankodott, a mai fiatalság nem tiszteli az idősebbeket, az utasok is beleszóltak, s valaki azt mondta: – Zsidó kölykök! – Pistával előrefurakodtak, s leugrottak a mozgó villamosról. A kalauz csöngetett, a villamos megállt, két ordítozó ember az Oktogonon posztoló rendőrig kergette őket. A fiú sírt, tagjai rángatóztak, száján alvadt vér, jobb karján zúzott seb, a félőrült Irma sikolyaira az anyjához menekült. – Hagyjon engem… Én nem tehetek róla… … Rabszállító kocsin, sokagukkal, Pest környéki táborba vitték, a fiú nem tudta a helység nevét. Nagy terület volt, egyemeletes kőépület és fabarakkok, a tábortól drótkerítés választott el egy virág- és zöldségkertészetet. Az újonnan érkezetteket valami fészerbe zsúfolták, kerti szerszámok és kosarak között a földön háltak. Híre járt, hogy a tábort kiürítik, a foglyokat bevagonírozzák. Pista határozta el a szökést, s választotta ki a kőkerítésnek egy omlatag részét. Vacsoraosztáskor a sor végére álltak. A fegyveres őrök fel és alá járkáltak, ököllel és rúgásokkal egyengetve a sort, egy sikoltozó asszonyt addig ütlegeltek, míg elterült a földön, s akkor mondta Pista: – Fussunk! – A gyereket fölsegítette a kőfalra, mögöttük döngő léptek, ordítás, Pista is elérte a kerítés tetejét, a gyerek még hallotta a lövést és a test zuhanását. Futott, a kertészet tárt kapujában káposztával tetézett lovas kocsi, bakján egy asszony, egy másik a szekér mellett, ez mondta: – Lődöznek a nyavalyások! – A fiú elterült a földön. Azután már csak arra emlékezett, hogy valahol a Közvágóhíd környékén kikászálódott a káposztafejek alól, s a bakon ülő asszony megsuhintotta az ostorával: – Szedd a lábad, Samu gyerek… Perl Irma elájult, eszméletre térítették, ekkor eszelősen sikoltozott, míg ismét bekövetkezett a jótékony öntudatlanság. Két nap után lábra állt, s szabályos időközökben egyenletes lökésekre rándult a feje.

19

Vakációs nap, amikor nem megy a Bulyovszky utcába. Frissen ébred, töméntelenül sok a tennivalója, mindenekelőtt a másodnaponkénti takarítás. A lesöpört szőnyeg felhajtva, csúszkál a padlókefével, bal keze a csípőjén, jobbjában cigaretta. Encore un baiser, veux-tu bien, un baiser qui n’engage à rien…, s minden slukknál másodpercnyi szünet. Az öregasszony benyit. – Jókedved van, istennek hála. Készítem a reggelit. – Befejezem a takarítást. Koszos vagyok, loncsos vagyok, fürdő után reggelizünk. Nagymama hová készül? – Megnézem Lenkét. Nyugtalankodok miatta, öregszik az az asszony. Nagymama sem lesz fiatalabb. Bokáig érő szürke vászonruhája mellben, derékban bő, gömbölyödő hátán ráncot vet. Az ágyára készítve kesztyű és keskeny karimájú szalmakalap. Egy lépést hátrál, mert az unokája szinte elsöpri az útból, az ágyelő szőnyeget kirázza a lépcsőházban, s a sorozatos durranásokra megjelenik Huberné tarka pongyolában, a hajában göndörítő-papírok. – Lőttek? Hová tette az eszét, Zsófika, menten szalad a ház az óvóhelyre. A lépcsőház csöndes, hűvös, odakint késő nyári kánikula. A kövér asszony suttog: – Hogy van a fiatalúr? Jól, köszöni, de szavai után villanásnyi ijedelem, tegnap óta sok minden történhetett a Bulyovszky utcában. Míg ő énekel, behatolnak a lakásba, fosztogatás, rémület, ütlegek, Andris fuldokolva köhög, asztalán a gyógyszer, nem éri el, az ágyra zuhan… Vakációs hangulata megkeseredik, s haragot is érez, atyaisten, hát egy percnyi nyugta sincs az embernek! A félretaszigált bútorokat helyrerakja, elmerül a kád forró vizében. Az öregasszony járkál, a tálcán zörög az edény, hiába siettet, reggelizzen egyedül, ha olyan sürgős a dolga.

Később az ablakból néz távozó nagyanyja után. A kis szalmakalap tömött ősz kontyra támaszkodik, nemrégiben még hosszú, katonás lépteit aprózza, nyájasan üdvözli Márkus csemegekereskedőt, megáll a két Betegh kislánnyal, ugyan mit mond, hogy a kislányok kuncognak, egymást lökdösik? Zsófi hangulata ismét változik, ekkor már mélán borongós – nagymama nyolcvannégy éves, beteg lesz, meghal, mi a teendő egy halott körül? Mennyi felelősség, gond és bánat és gyász. Hiszen él! Most benéz Lenke nénihez, azután ellátogat Juditkájához az üzletbe, majd Holländerékhez a Váralja utcába. Feketekávézik és beszélget a Holländer házaspárral, akiknek Lajcsi még mindig nem talált szállást, és a jelek szerint nem is keres. Lajcsi a rendőrőrszobán bejelentette a „Husztról menekült rokonokat”, azok berendezkedtek Juditnál, s míg a lelkiismeretes üzletasszony vevőivel foglalkozott, Holländer Tilda rendbe hozta a lakást, ebédet főzött, és egyszer engedve az ellenállhatatlan vonzásnak, Judit öltözőasztalánál csipesszel kiritkította a szemöldökét, arcát és száját berúzsozta olyan ügyetlenül, hogy Judit elszörnyedt a láttára. – Mintha először csinálnád, gyerekem! – A fiatal nő nevetett. – Persze hogy először. „Huszton” nem divat. – Judit beavatta Tildát a diszkrét, leheletfinom arcápolás technikájába, a könnyed mozgás, szép járás, kellemes társalgás titkaiba, és így Holländer Frigyesnének a Váralja utcai tartózkodás nem volt elveszett idő. Meghitt esti magányukban Judit mondogatta a fiának: – Mit szólsz, Tilda hogy megcsinosodott? – Lajcsi lelkesen helyeselt. – Büszke lehetsz rá, anya, mint a saját teremtményedre! Holländerék összebarátkoztak özvegy doktor Czell Domokosnéval, a hármasban fogyasztott délelőtti feketekávé szervírozását a diszkréten kikészített, a háziasszony tanítására fogékony Tilda szertartásos bájjal látta el, illedelmesen hanyag tartásban foglalt helyet, míg ivott, kisujja nem meredt a levegőbe, s a kiskanalat kivette a csészéből. Zsófi elől a kis szobába menekültek, mert ő képtelen volt titkolni ellenérzését. Tilda sunyi és alázatos, mondta Juditnak. – Tévedsz, bogaram. Kedves, jó kis teremtés, ragaszkodó. Te megfélemlíted… – A férfi idegesítette. Rendszerint hallgatag, jelentéktelen szemüveges emberke, de ha valami kimozdította zivitásából, felugrott, ágálva, dadogva magyarázott. Vörös posztó a nemzeti szocializmus, ettől megvadult, szája szögletében nyálbuborékok pattantak el és permeteztek szerteszét. Az asszony észrevette Zsófi elhúzódását, s hogy zsebkendőjével a karját törülgeti; kínlódva csöndesítette a férjét: – De Fricikém… – A fiatal férfi esetlenül topogott karosszéke előtt. – … Azt tetszik hinni, hogy Hitler az első antiszemita demagóg? Szó sincs róla,

kérem. Az én apám a múlt század végén Münchenben tanult órásmesterséget, az apám… az apám egyszerű iparos, jelen volt, kérem, az antiszemita vezér, Ahlwardt nevezetű gyűlésén, a Münchner Kindl sörgyár nagytermében. A bajorok már akkor megtöltötték, zsúfolásig megtöltötték a termet, az én apám egy tetőzeti gerendán… gerendán lógott órák hosszat. A beszéd lényege, kérem: Mi a nemzeti szocializmus? Javítani a helyzeten. Mi kell ahhoz, hogy mindannyiunknak jó dolga legyen? Pénz. Hol van a pénz… a pénz? A zsidóknál. Nagyon egyszerű: el kell venni tőlük. Hitler továbbment, el is veszi, a pénzt, az életet… A kis ember remegett, beleizzadt, riadtan visszavonult némaságába, amit csak a gyűlölet vagy a lelkesedés oldott fel. Az atomelméletért lelkesedett, és ha felpattant vesszőparipájára, semmiféle hatalom nem állította meg száguldását. Buddha és a „nemes igazságok”, Krisztus emberszeretete, de kérem, a tanaikkal megváltották a világot? Ma már nyilvánvaló… nyilvánvaló, hogy a fizikusok és kémikusok kutatómunkája az a lépcső, amelyen fölfelé haladva a Földön kialakulnak az emberhez méltó életkörülmények. Tessék megérteni, végtelenül egyszerű, pofon… pofonegyszerű – megakadt, elálmélkodva, honnan veszi a kifejezést –, ha tudjuk, hogy az anyag apró részekből, atomokból áll, s ezek elektronokból épülnek fel… Nevek, amerikai, francia, angol és orosz tudósok kísérletei, megannyi egy-egy részeredmény – ki tud megjegyezni ennyi nevet? És molekula, proton és neutron, alfarészecske. Az atomenergia felhasználása a közjó érdekében olyan bőséget teremt, amely véget vet nemzetek és egyének anyagi különbözőségének – utópia! A meghurcolt és megalázott ember vágyálma, Zsófi így számolt be Andrisnak a kis ember előadásáról. – Nagyra becsülöm az eszedet, Zsofka, de a fizika távol esik érdeklődési körödtől – mondta Andris. – Ha véletlenül összeakadsz Einsteinnel, ne nyilváníts véleményt… Nem hát! Legközelebbi alkalomkor Zsófi hangos és kíméletlen ásítására Holländer Frigyes lendülete megtorpant, szemüvegét törülgette, és zavarodottan visszaült a helyére. A felesége belekarolt, Judit sóhajtott: – Ha elgondolom, hogy mik vannak! Talán jobb, ha az ember nem tud ezekről a misztikus dolgokról… A Holländer házaspár kerülte Zsófit, annyi baj legyen. Vállrándítással azonban nem intézte el, bosszantó, és már fáj is, mintha az összehangolt családi együttestől kirekesztenék, és mert tartott a választól, Holländeréket többé nem említette Andrisnak.

A takarítással végzett, s hát mi az a sok tennivaló? Leszedett egy sor könyvet, s a portól megtisztítva helyrerakta. Ebből elég, mehet kezet mosni. Vajon mi újság a szerkesztőségben? Valaki mesélte, hogy 1944. március tizenkilencedike után Gulácsi István sportrovat-vezető, a kassa–ungvári repülőút kalandjának rokonszenves hőse, szó nélkül kimaradt a lapjától. Telefonhívásra nem jelentkezett, s a fenyegető hangú felszólításra azt felelte, hogy a főszerkesztő tehet neki egy szívességet. A goromba válasz rendkívül imponáló, s ha nem is ilyen formában, Zsófi szintén kitérő telefonválaszt adott az öreg szerkesztőnek, de karakán magatartásának értékét némileg csökkenti, hogy nagybátyja dollárküldeménye után született az elhatározás, s ez zavaró körülmény. Mintha mindig, minden ténykedésébe hiba csúszna! Forrón süt a nap, a levegő rezzenéstelen. Félig lehúzza a redőnyt, a szobában hűvös félhomály és rend, a padlópaszta szaga a régi, Pozsonyi úti nagytakarításokra emlékeztet, amikor brunolin fényezte az ebédlőbútort, és terpentinnel irtották a nagymama öreg ágyának réseibe olykor beköltöző poloskát. Tombol a nyár, de a járművek fölverte por szürkén megül a már kókadó faleveleken, rövidülnek a napok, hat óra tájt alkonyodik. Ősz lesz újra és tél, szomorú és terhes lett az élet. A testét ellepő hőség fölfelé kúszik, menten szétrepeszti a fejét. A takarítás, a meleg fürdő. Kifut a világból, elviselhetetlen, amit érez, vak düh, kétségbeesés, ha valakit megüthetne, valamit a földhöz vághatna! Hirtelen összegörnyedt a görcsös fájdalomtól. Végighevert a díványán. Nagymama csatangol, ahelyett hogy melegítené a fedőt. Vizet, Algocratint! Ismét föltápászkodott, bevette a port. Öklével a falat csapkodta, nyöszörögve sírt. Hol mászkál az a vénasszony, nevetséges szalmakalapjával a feje búbján, kedélyesen diskurál ezzel meg azzal, Holländerék szeretik és tisztelik, míg őt … s hogy enyhült a fájdalom, csöndesen sírdogált, amiért a Holländer házaspár idegenkedik tőle. Karját a belépő öregasszony felé tárta. – Nagymamám! Rosszul vagyok. Úgy vártam. – Melegítem a fedőt. Gondoltam én, amikor olyan nagy buzgalommal láttál a takarításnak, azért is siettem. – Kendőbe bugyolálva hozta a fedőt, unokája hasára helyezte, s nagy, barna foltokkal pettyezett kezével elsimította homlokáról a csapzott hajat. – Ne pityeregj, édes jó lelkem, kár a szép szemedért. Hozok valami olvasnivalót, vagy alszol egyet?

– Maradjon velem, nagymama. Mindig, örökké – nyűgösködött –, ígérje meg. – Hiszen míg rajtam múlik, nem hagylak magadra. Talán megélem, hogy boldog asszonynak látlak, előtted az egész élet. Isten segítsen, mert hát csúf világot élünk, úgy bizony, mindenütt baj, nyomorúság. Öregesen bólogatott, a kis szalmakalap még mindig a fején, s alatta a fáradt, öreg arc. Zsófi felült, kezével a megbillenő fedő után kapott. – Mit hallott, nagymama? Szegény Lenke… Az unokája reggel kilépett a kapun, és egyenesen a razziázók közé szaladt. A házmester szólt be Lenkének, hogy elvitték a doktor urat, úgy, amint volt, egy szál vaskos jogi könyvvel a hóna alatt. – Szántam a boldogtalant, meg még veszekedtem is vele. Mondtam, a kormányzó betiltotta a zsidóság elszállítását, az unokája az országban marad, majd hírt ad magáról. Mintha megzavarodott volna, egyre hajtogatta, hogy a házmester talán még örült is az ő nagy bajának, ugyan miért ellensége neki a házmester? Mondtam, elég legyen, Lenke, szedd össze magad, azután lemenet beszóltam az embernek, mondom, kedves tőle, hogy megvitte a hírt a barátnőmnek, s hozzátoldtam egy húszpengőst, ha nem veszed rossz néven, lelkem, hogy herdálom a pénzedet. A nagy melegség – folytatta egy lélegzetre –, gondolom, utolsó lobbanása a nyárnak, legjobb a szobában, hát fáj-e még a hasad? Nem fáj, de bágyadt, jó a fekvés. Szobájában a megszokott rend, ágya mellett a kisasztalon könyvek, szótár, térkép, az ember elképzeli, hogy délután az emeletről lejön Andris, este elsétálnak Horányi Dezsőékhez, zene és kártya, a konyhában baráti beszélgetés Klárival. Mintha az elmúlt heteket szünet nélküli nyargalással töltötte volna, idegenek között, akik már nem is idegenek, sorsuk részese, s ha föltenné magának a kérdést: Mi lesz velem! szenvelgőnek érezné és korszerűtlennek, mert tudatában fölébe kerül Perl Pista, aki egyetlen gyerek volt, tizennyolc éves és halott. Gyakran elkedvetlenedik, hagyják élni, és arra is hajlamos, hogy a háborúért, légitámadásokért, az elsötétített város, szorongatóan csöndes esték, hajdani tarka élete szürkeségéért a Bulyovszky utcai ház lakóira hárítsa a teljes felelősséget, máskor, akár éjszaka is, kiugrik az ágyból, és jegyez: Német tanár úr. Szerinte: súlyos bőröndjében a könyvek pedagógiai szakmunkák. Bella fölfedezi, hogy detektívregények. Az egész háznép detektívregényt olvas

ágyban, mellékhelyiségben, óvóhelyen. Pálos Edit szerelmes egy hivatali kollégájába. Házasember. Levelet ír neki, piszkozattal!!! Aláírás: „Nem félek.” Jela megtalálja a fogalmazványt, s a lap aljára írja: „Jela irigyel téged, én bizony félek.” Özvegy Podluzsányiné elmondja élettörténetét Andrisnak, írja meg, izgalmas téma: Az apja jegyző volt Párkánynánán, az anyja hét gyereket hozott a világra, három élő testvére gazdálkodó. Házias nevelés, kézimunka, zongorán a Madarak csicsergése. Tizenkilenc éves korában házasság Podluzsányi úrral, költözés a fővárosba. A gyermekáldást megtagadja az isten kifürkészhetetlen akarata. A hatvanéves Podluzsányi urat megüti a guta. Özvegység, nyugdíj. Kész regény!!! Visszafekszik, sokára jön az álom, mert izgatott és elégedett, s úgy érzi, a Bulyovszky utcai lakók azért verődtek össze, hogy neki egyszer, valamikor, regénytémául szolgáljanak. Másnap sem kel föl, ebéd után készül Andrishoz, Huberné egy Pauler utcai házmestertől az ő részükre is vett egy ötkilós libát, nagymama süti az óriásmájat, megvan vagy hatvan deka, sistereg a zsír, hódítóan finom illatok. A rizses aprólékot Andris ludaskásának mondja, az egyik lesütött combot, a töpörtyű egy részét viszi délután Andrisnak, és libamájas szendvicset. Odakint csöngetnek. – Mi a fene, töpörtyű – hallja Lajcsi hangját. – Nagymama, ez Emőke, ölelje a keblére. – Mit felelt nagymama, hogy Emőke olyan szívből hahaházik? Esznek odakint, felfalják a töpörtyűt! A lány a fürdőszobából kiáltott: – Nagymama, melyik törülközőt használhatom? – Adok tisztát, kislányom… Végre bejöttek. Zsófi föl sem emelte a fejét, beteg, hagyják békében. Nem tisztázta magában, kire féltékeny, nagyanyjára, a hódító Emőkére, az imádott Lajcsira, gyerekkorában érzett hasonlót, mindegy, hozzátartozik nyűgös hangulatához. – Adjon isten – mormolta. – Hát ezt mi lelte? – Emőke föléje hajolva megcsókolta, s a takaróra ült. – Andris üdvözöl. – Ott voltatok? – Ott. Vittünk neki kormányzói mentesítést. Huba lopta apa íróasztaláról, aláírás, pecsét, minden stimmel, csak a nevet kellett Katinak hamisítania.

– És? – Zsófi felült. – Megköszönte – mondta Lajcsi. – Négyrét hajtogatta, és Knut Hamsun Viktóriá-jába tette könyvjelzőnek. Jó regény a Viktoria? Andris asztalán Horányi Dezső kötetét látom, a Svejk-et és a Viktoriá-t. – Szóval nem kell neki. – A mentesítés? Könyvjelzőnek. Andris bolond, a jó isten sem érti. Zsófi csöndesen mondta: – Én már értem. Mikor elmentek, az öregasszony helyretette Lajcsi székét, kiürítette utána a hamutartót, aztán megállapodott hallgatag unokája mellett. – Kedves lány – mondta –, és szép, csinos. Szeretik egymást. – Nagymama is megszerette. Ez megnyugtat. Ha bármi történik velem, Lajcsiéknál otthonra talál, örülhet a dédunokáinak… – Az otthonom nálad van, és az örömöm te vagy. Ne búsíts, édes jó lelkem, a mai napra amúgy is kijutott. Igaz, Lenke néni. Erről kellett volna beszélnie Lajcsiékkal, talán tehetnek valamit a pécsi ügyvédért. Az öregasszony a takaróját igazgatta – hát elfelejti, hogy ő mennyi bánat okozója? Mindent elfelejt, mindent megbocsát, az érzésében állhatatos, ellentétben az ő türelmetlen és követelő szeretetével, mit mondhatna neki, amivel boldogítaná! Az ágyból kiugorva kiáltotta: – Megették az egész töpörtyűt? – Hová gondolsz, te lány. Félretettem az Andris jussát. Ebédután indult Andris „jussával”. A trafikban a testesebb nővér, akit ők Lujzának neveznek, integetett – várjon, míg elmegy a vevő. A pult alól előkerült tíz csomag Extra cigaretta és pipadohány. – Régen láttuk a kedves férjét, csak nem beteg? – Gyengélkedik – felelte Zsófi. – Üdvözletét küldi. – Mi van még? A patika. Szemüveges fekete nő visszaadta a receptet, a gyógyszer elfogyott. –

Kérem – kezdte Zsófi, de a nő már máshoz fordult. Tétován álldogált még, azután tett egy lépést kifelé, de férfihang megállította. – Szabad azt a receptet? – A patika tulajdonosa az üzlethelyiség melletti kis laboratóriumból kihozott két tubust. Zsófi szaladt, az ajtónál megbotlott, s hátrafordulva a férfira mosolygott. Szerencsés nap. S ha még a villamossal sem lesz baj, az jó jel, valami történik, döntő fordulat a harctereken, megszólalnak a harsonák, béke, béke! és az emberek összecsókolóznak az utcán. A villamos álldogál, mendegél; mintha először látná, milyen csüggedt, fáradt arcok. Találgatta, ki milyen súlyos problémával küszködik, ez az asszony a beszerzéssel, fiú vagy férj katona, talán elesett vagy fogságban van; és figyel a szemközt ülő asszonyra. – A házunk nem volt alápincézve, mifelénk szegény népség lakik, ki gondolta volna! A szomszédék kapujában néztük, hogy repülnek már elfelé, jövet sem tettek kárt nálunk, Pestet bombázták, de nagyon. Hát egyszerre hallom a robbanást, és kavarog a por, a házunk meg romokban, a mellette levő is, a Tanderéké. Nem hittem a két szememnek, ez csak így megyen, oda az embernek mindene. Azóta a sógornémnál vagyunk a Thököly úton, házsártos asszony, az ember szájában megkeseredik a kis falat kenyér. A férjem most is oda van, szedi a romok alól, ami használható, ha hiszi, ha nem, tegnap fakanalakat hozott meg egy rissz-rossz fazekat, mondtam, kár volt vele cipekedni… Az asszony arca, hangja szenvtelen, a mellette ülő is közönyös, kis műsóhajokat hallat, azután az ablakon, a vakító napsütésbe fekete füstöt kever a Nyugati pályaudvar külső vágányainak kőkerítése mögött pöfögő mozdony. Az ember szeme láttára összeomlik a ház, maga alá temeti a kéziratait, a „köteteit”, a jegyzeteit, leveleket, könyveket, mindenét, amihez ragaszkodik, és a közönyös emberiség a mozdony füstoszlopát bámulja, gyalázat! A MÁV-kórháznál leszállt. A Bulyovszky utcai ház nyitott folyosóin kisebb csoportosulások, a negyedik emeleten mintha Andrist látná. A kapunál nem állította meg a két beszélgető őr, szaladt fölfelé a lépcsőn. Andris nincs a folyosón, hogyan is tételezhette föl róla, hogy kiáll a ház nagy nyilvánossága elé? A szobájában sakkozott Német tanár úrral. A furcsa kis ember fölfelé fésült gyér haja víztől fényes, mindig utolsóként jut a fürdőszobába; nincs szappana, fogkeféje, fésűje, az asszonyok zúgolódnak, isten tudja, mikor kinek a holmiját használja Német tanár úr. Zsófit felállva, meghajlással üdvözölte, de még

maradt, s szavait sorozatos hajlongás kísérte. – A főszerkesztő úr ismét megnyerte a játszmát. Kiváló koponya, logikus elme, a vele való beszélgetés megtisztelő és tanulságos. Tekintettel szerény életkörülményeimre, nem volt még szerencsém főszerkesztő uramhoz hasonló szellemes – az ő szájából „szelemesnek” hangzott – társalgóhoz, magasrendű „szelemisége” bizonyára megnyilvánul írásművészetében is. Most, hogy némi halavány reménység mutatkozik életben maradásunkra… – Viszontlátásra, tanár úr – szólt Andris, s az ember hajlongva kihátrált. – Mit beszél ez? – kérdezte Zsófi. – Meg sem csókolsz? Átölelték egymást, a férfi megcsókolta a könnyű ruhán át domborodó két kis mellet, s fölegyenesedve, zavaros szemmel nézte Zsófit, majd behajtotta a nyitott ablakot. – Nagyon hiányzol – mondta. – Mostanában veled álmodok mindenféle szépséget. Felelj, szereted a te aszkétádat? – Szeretlek. Mégis, érdekel, miről beszélt a süketnéma? Az ágyon ültek, Zsófi ölében a szatyor, vállán a férfi karja. – Hoztál gyógyszert? Ügyes vagy, pompás ember vagy, remek regényíró és riporter, újságolvasónak azonban gyenge. Hallottál valamit a kormányváltozásról? Semmit. A kormányzó menesztette Sztójayt. Az új miniszterelnök Lakatos Géza vezérezredes, a jelek szerint jóindulatú, korlátolt katona, aki emberhez méltónak ítéli a harctéren elesettek hősi halálát, és mint magyar úr, felháborodik a fürdőnek álcázott gázkamrák alattomosságán. Állítólag a deportálásokat végleg beszüntetik, az épkézláb zsidó férfiakkal és nőkkel sáncokat ásatnak – ne ijedezz, Lajcsi ellátott a munka alól felmentő orvosi bizonyítvánnyal, végre valami, aminek hasznát veszem. Lehetséges, hogy hamarosan vége lesz a háborúnak? Igen, lehetséges. Attól függ, milyen erőkifejtésre képesek még a németek. Ne legyünk borúlátók, és ne tápláljunk vérmes reményeket, az ember tovább sakkozik Német tanár úrral és vár, mert egyebet nem tehet.

Dehogynem! Az ebédlőben gyülekező társaság kissé mámoros a harmadik üveg bortól, a reszkető fejű Irma is koccint, és finom batisztzsebkendővel a könnyeit törülgeti, elkerülve enyhén rúzsos száját, irigylik és csodálják Jelát és Pálos Editet, akik ebéd után sárga csillag nélkül moziban voltak, vállalkozásuk van olyan jelentőségű, mint annak idején Lindbergh ezredes óceánrepülése. Bella pedig félrehívta Zsófit. – Ha volnál olyan kedves, és visszahoznád a bundámat. Jön a tél, és különben is… – Nagyon szívesen.

20

Szeptember végén Krausz Lenke mocskos és gyűrött borítékban levelet kapott az unokájától. Alsó-Gödön van táborban, a levelet átdobja a kerítésen, talán egy jótét lélek továbbítja, és íme, akadt jótét lélek. Egészséges, panaszra nincs oka, éppen csak a koszt, a híg levesektől erősen lefogyott. Pécsi családjáról kapott hírt nagymama? A táborban úgy tudják, hogy a vidéki gettók lakóit kivitték munkára Németországba, reméli, hogy hamarosan viszontlátja szeretteit. A táborban bizakodó a hangulat, és néhány hét óta a bánásmód is enyhült. Kézcsókkal dr. Majoros Félix. Czell Domokosné gondosan áttanulmányozta a levelet, majd visszaadta. – Örülök szívemből, hogy az unokád ép és egészséges. Ha lead néhány fölösleges kilót, csak javára lesz. A kis öreg nő lelkendezve kapkodta kezét a szája elé; igazad van, Birikém, de a rohamos fogyás nem egészséges, talán ha feljavítanám a kosztját… Czell Domokosné magasra vonta a szemöldökét. – Te, Lenke, mire készülsz? – Én… semmire… – Ne csinálj bolondságot. Vénségedre megjöhetne az eszed. Dehogy követ el bolondságot, mit képzel Biri! Finom dolgokat hozott, szalonnát, egy doboz szardíniát, kekszet. A szalonna inkább jó étvágyú fiatalnak való eledel – s Krausz Lenke vívódott magában, majd ahogy délutánba fordult az idő, határozott. Alsó-Göd mindössze fél óra vonaton, hat óráig megjárja az utat, s különben sem veszik már olyan szigorúan a kijárási idő betartását. Kabátjára felvarrta a maga készítette sárga csillagot, és spárgával átkötözött csomagjával elindult. A váróterem távoli sarkába húzódva várta a vonatindulást majd egy óra hosszat, szívében hevesebb dobbanások jelezték ébredező szorongását, s számolt: fél hat

tájt megérkezik, Alsó-Göd kis fészek, a tábor bizonyára egy ugrás az állomástól, leadja a csomagot, újabb ugrás a vonatig, idejében hazaér, a házmester beengedi, hiszen a drága Biri megvásárolta a jóindulatát. A vonatban is meghúzódott, s ha valaki kicsi töpörödött alakjára, a mellén virító sárga csillagra pillantott, gyáván, mintegy bocsánatkérőn elmosolyodott, így a kalauzra is, aki az utazási igazolványt kérte, s hogy az nem volt, hosszas fejcsóválás, halogatás után kilyukasztotta a jegyét. – Ha végigrazziázzák a vonatot, nem láttam a nagyságát, bizonyára elbújt a reterátban. – Köszönöm szépen, kalauz úr – hálálkodott Krausz Lenke –, azt mondom, hogy elbújtam a reterátban – s kezét szája elé kapva, halkan kuncogott: a reterát vajon latin eredetű szó? Vagy szláv? Mindenképpen jól hangzik, s a vonat kereke is ütemesen, de lassacskán ezt kattogja, mert megáll és vesztegel minden almafánál. A tábor? Az bizony jókora gyalogséta, át a mezőn, rossz az út, azután hiábavaló is, ott emberfia se be, se ki, a nagysága meg ne nagyon mutogassa magát – ezt egyik utas mondta. Krausz Lenke szépen megköszönte, s hát mégis, merre van az az út? Nagy, kietlen mező, hepehupás a száraz göröngyöktől, imitt-amott gödör, bucka, és lemenőben a nap. Talán okosabb volna visszafordulni, de vitte a lába, mert már látszott az elkerített tábor. A szíve egyre vészesebben zakatolt. Fegyveres katonák, megnyugtatóbb, mint a kakastollas csendőr, mesélik, hogy a csendőrök brutálisak, neki még nem volt dolga velük, s akadhat azok között is jó ember, mint a kedves kalauz az ő reterátjával – s a már vánszorgó öreg nő idegesen nevetgélt magában. – Vissza! Krausz Lenke megtorpant a csomagjával. Hideglelősen vékony hangon sipította: – Kérem szépen, csak egy szót… az unokám… Nevettek. Egy lépést tett előre, s még egyet. Idősebb, bajuszos katona megkérdezte: – Mi kéne, ha vóna, öreganyám?

Ezt a kis csomagot ha átadnák az unokámnak. Azután honnan veszi, hogy itt van az unokája? Megálmodta – Lenke egyre közeledett, bizonytalan, ravaszkás mosoly bujkált apró szemében, dehogy említi a levelet! – megálmodta, hogy az unokája jó helyen van, és mert beszélik, hogy Alsó-Gödön milyen emberséges az őrség és a bánásmód… Röhögő katonák vették körül, ő nézett egyikről a másikra, s lopva az égbolton gyülekező fekete felhőkre. Rohamos gyorsasággal ereszkedett le az este, a katonák meg tréfálkoztak egymás között meg vele, csúf szavakat is használtak, de hát istenem, falusi gyerekek… s csak nézett rájuk tovább, kérlelőn. A bajuszos idősebb végre elvette a csomagját, s mert Lenke csupa nagybetűvel ráírta a nevet, hangosan olvasta: Dr. Majoros Félix, mire megint nagy volt a nevetés. Félix, ezt meg hogyan fundálták ki az izraeliták? Talán félkótya! Aztán mitől fél az a maga iksze, öreganyám? Majd megtapasztalják, hogy mi van a csomagban, és ha nincs tilos irat, efféle… – Mit tetszik képzelni? Egy kis… falnivaló – mondta Lenke nagy igyekezetében, hogy a katonák szája íze szerint fejezze ki magát. Aki először rákiáltott, oldalába bökte a fegyverét, durván meglökte, most már aztán menjen dolgára. A köszönését nem viszonozták, benyomakodtak a kapun túli őrházba, mert leszakadt az eső, bevezetés nélkül, vad széllel, sűrű vaskos csöppekben. Krausz Lenke elindult, vaksin hadakozva a széllel, esővel. Háta mögött az őrház is sötét, fekete papírral bevont ablakaival, körülötte éjszaka. Néhány lépést tett járható ösvényen, megállt – mezőn át vezet az út az állomásra. Topogott errearra, megörült, mikor érezte lába alatt a hepehupás talajt. Sötét volt, akár a pokol mélységes fenekén. Talán rossz irányt választott, éppen ellenkezőt. A göröngyök között tócsában állt a víz, nem látta, mibe lép, bukdácsolt, vonszolta magát az úton, amely sehová nem vezet, és soha sincs vége, ó, istenem, segíts meg… Valaki utolérte, azt hitte, menten összeesik rémületében. Egy pillanatra tompa fényű lámpa villant bele az arcába, s ő is látta a széles, borostás férfiarcot a szeméig húzott sapka alatt, azután megint a fekete éjszaka, süvítő szél, szakadó zápor. A férfi mormogott. – Meglátják a fényt, és már lőnek is. Botorkálhat az ember, míg meggebed. Ment sietősen, mint aki ismeri az utat. Krausz Lenke utánaszólt:

– Tessék mondani, erre van az állomás? – Erre egyenest. Magam is oda tartok. Lámpáját a sárga csillagra villantotta. Indult volna tovább, mégis, a válla fölött visszaszólt az ázott kis öreg nőnek: – Jöhet velem, de szaporán, mert éppen lekésem a vonatot, itt meg nincs hol éjszakázzak. Krausz Lenke hálálkodott, szaladt a férfi mellett, hol vízben, hol buckán botladozva, s gyáván megérintette az ember karját. Az tűrte, így már jobb volt. Lenke lihegve, zakatoló szívéhez vagy szájához kapkodva beszélt. A tábornál járt, csomagot adott le az unokájának. No hiszen, abból nem sokat lát az unokája, mondta a férfi. Autószerelő-műhelyben dolgozik, Pestről jár naponta Alsó-Gödre, ismerős a táborban, az asszonyság örülhet, hogy simán elengedték. Igazán, ismerős a táborban? Ha tudta volna, bizony megkéri, amilyen derék jó embernek mutatkozik, hogy azt a kis élelmet vigye be az unokájának. Nagy a kockázat, kérem, az ember csak úgy, semmiért nem viszi vásárra a bőrét. – Hiszen meghálálnám – mondta Lenke –, ha meg nem sértem – lihegett, nevetgélt mérhetetlen izgalmában, a vaksötétség, előrehaladott idő, utazás, segíts meg, ó, istenem… A váróterem gyér világításában az ember már csak úgy mormolta, hogy a nagysága megtalálja őt a hajnali fél hatos vonatnál, a nevét nem mondta meg, s azután már úgy tett, mintha sohasem látta volna a reszkető, agyonázott öregasszonyt. A kalauz lámpája mint szentjánosbogár cikázott a sötét vagonban, s Lenkének csupán a jegyére világított. Eső csapkodta az ablakot, sehol fény, némi támpont, hogy hol járnak, messze van-e Budapest. Ült a pad szélén, időnként hallhatóan koccant a foga. A pályaudvarról kifelé özönlő emberek közé vegyült. – Kérem szépen, hány óra van? – kérdezte a mellette haladótól. – Fél kilenc. – Valaki feltolta a villamosra, félig eszméletlenül álldogált a peronon, s kétszeri átszállással, amire utóbb nem emlékezett, ott állt a ház zárt kapuja előtt. Óvatosan megnyomta a csengőt, a falhoz támaszkodva várakozott, lassan csorgó esőben. A nagyváros esti csöndje szokatlan és vészjósló, valamelyik sötét kapuból előugrik valaki – pénzt vagy életet –, a távoli lépés zaja mint kalapácsütés szegény öreg fején, bizonyosan járőr közeleg, magukkal viszik,

talán megütik, Krausz doktor bácsi leánykájának haját tépázzák, lökdösik, gyerünk, öreganyám – s ismét most már hosszan megnyomta a csengőt. Sokáig állt a kapunál, odabent semmi sem mozdult. Igaz is, a házmester szigorú, hét óra után senki nem léphet a házba. Azt hitte, képtelen minden további mozgásra, de a lába önálló cselekvésbe kezdett, s vitte hegynek föl. A felhők fölszakadoztak, elmosódott, torz képét mutatta a hold, egyenesen rávilágítva Krausz Lenke sárga csillagára – letépte a kabátjáról, s a táskájába rejtette, még bajt hoz a drága Birire… A Hegyalja úti ház kapuja nyitva volt. Régen járt itt. Halkan kopogtatott az ajtón, s máris hallatszott: – Ki az? – Én vagyok, Birikém… ne haragudj… Mikor az öregasszony nyitotta az ajtót, a lépcsőházba fordult Komáromi Vince császári és királyi kamarás sárga hajú feleségével, lassítottak, s a tetőtől talpig ázott, csapzott, tántorgó Krausz Lenke láttára összesúgtak. Czell Domokosné a kezénél fogva húzta az előszobába, és becsapta az ajtót. Akkor már Zsófi is ott állt, rövid hálóingében, mezítláb topogva. – Add rá a frottírköpenyemet. Készítek teát. Húzzál papucsot, te lány. Zsófi levette Lenkéről víztől csöpögő kabátját, s elébe guggolva a cipőjét is. – Ne haragudj… drága Biri, ne haragudj. Ült a karosszékben lehunyt szemmel. Zsófi kiment nagyanyjához. – Félrebeszél – súgta. – Csuromvíz a ruhája, a harisnyája. – Hiszen majd megszárad. Inkább ez a Komárominé bosszant, hogy éppen erre hozta az ördög. A matracomra ágyazunk neki. – Megérintette a barátnője vállát. – Te, Lenke, ne szunyókálj, idd a teát, míg forró. – A válasz érthetetlen motyogás volt, erélyesebben rázott rajta egyet. – Szedd össze magad, hallod-e, hiszen fedél van a fejed fölött, no, lelkem, kapd be az aszpirint, nincs semmi baj. Krausz Lenke kortyolta a teát, és hüppögve sírt, minduntalan az ő Birije

bocsánatát kérve. Míg az öregasszony a fürdőszobában levetkőztette, Zsófi a földre terített matracra ágyazott, s hogy nagyanyja jött befelé Lenkével, aki botladozott a padlót seprő, bő hálóingben, kitört belőle a kínzó, csillapíthatatlan nevetés, s mert nem sikerült elnyomnia, valósággal fulladozott. – Miért sír? – kérdezte Lenke. – Ne törődj te azzal, bújj a takaró alá. Vénségesen vén, ráncos kis arc a párnán, de tisztult szemében egy hű kutya tekintete, ahogy felnézett hatalmas barátnőjére. – Megmondtad, Birikém, hogy ne tegyek bolondot, mégis… – Zsófi nagyanyja lábánál kuporgott az ágy végében, s hallgatták a történetet jó kalauzról, katonákról, s hogy öreganyámnak nevezték, mit szólna apus, ha tudná, felhőszakadás és vaksötét, egy derék jó munkásember, a házfelügyelő nem nyit kaput, haragszol, drága Birikém, ugye, haragszol… – Jól van már – szólt az öregasszony –, aludjunk rá egyet. Most azon légy, hogy meg ne betegedj nekem. Zsófi átment a szobájába, elővette jegyzetfüzetét. Lenke néni a vonatban. Jó kalauz. Vissza! Öreganyám, és unokája félkótya, mitől fél a maga iksze… Az öregasszony elbóbiskolt, talán csak percekre, ismét éberen hallgatta földön fekvő barátnője sípoló lélegzetvételét, olykor mintha éleseket füttyentene, motyorászik. Csak nem beteg? Reggel mindenképpen hazaviszi – a férjével sugdosó Komárominé kísértette a hosszú álmatlan éjszakán. Amint világosodott, fölébresztette Lenkét; mint valami kis batyu a takaró alatt, zilált ősz haja szétterül a párnán, majd hirtelen felült: – Köszönöm szépen… Köszönöm szépen… – s Czell Domokosné hangjára lágyan elmosolyodott. – Öltözz, Lenkém, indulunk. – Igen, egy pillanat, ne haragudj… Mit tesznek az emberekkel? Ez a virgonc, derűs Lenke merő alázat, meghunyászkodás, magától értetődő, hogy visszatér a csillagos házba, csupán azt érzi sérelmesnek, hogy a katona öreganyámnak szólította. Zsebéből elővette a gyűrött sárga csillagot, s fölvarrta a kabátjára. Az öregasszony ezalatt helyére

tette a matracot, majd előrement, s hogy üres volt a lépcsőház, intett Lenkének. Szerencsétlen! Ázott kabátja gyűrött, kalapja roncs, cipője sáros. És minduntalan elmarad mögötte egy-két lépéssel; türelmetlenül rászólt: – Itt jöjj mellettem. – Neked talán kellemetlen, Birikém… – Engem ne félts. Maga mellé húzta, s Lenke gyáván és hálásan karja alá csúsztatta a kezét. A Mészáros utcai ház kapuja nyitva volt, a sepregető házmester nekik háttal diskurált az egyik udvari ablak előtt, minden feltűnés nélkül jutottak a lakásba. Az öregasszony rendelkezett: – Feküdj ágyba, meghőmérőzlek. Délután eljövök, addig pihenj. Harminchét négy, no hiszen, kihevered. – Birikém… – A kezét összetéve fölnézett az öregasszonyra, szeméből csorgott a könny. – Most már hiába sírsz. – Melléje ült. – Ne kezdd rá a bocsánatkérést. Ide hallgass, lelkem! Megértem én, hogy az unokádért kockázatot vállalsz, ha értelmes dolgot cselekszel. A csomagodból jóllaktak a katonák, az unokádon nem segítettél, éppen csak felhívtad rá a figyelmet, ami még kárára is lehet. Fogadd meg, hogy ilyet többé nem teszel. – Esküszöm! – Megbízom benned esküvés nélkül is. El ne felejtsd, Lenke, hogy én is féltem az unokámat. – Ó, istenem, a drága Zsófika… Alighogy hazaért, becsöngetett Huberné kíséretében a szomszédos házban lakó tömbparancsnok, kövér, vérmes arcú férfiú. Panyókára vetett kabátban, kalappal a fején indult egyenesen a szobába, mögötte integetve Huberné, az öregasszony meg a férfi elé került. – Megmondaná, kérem, hogy mi dolga a lakásomban? – Feljelentés érkezett, hogy itt zsidót bújtatnak.

– Az meglehet, de ha velem beszél, tisztelt úr, vegye le a kalapját. – S hogy ez megtörtént: – Az unokám még ágyban van, beszólok neki. – A kegyed unokája nem érdekel, majd én…. Benyitott, körülnézett a szobában s utána a fürdőszobában. – A feljelentés szerint kegyedékhez késő éjjel becsöngetett egy öreg zsidó asszony, és itt töltötte az éjszakát – mondta a kövér ember, és kissé megzavarodva a homlokát törülgette. – A vallását bizony nem kérdeztem. Az eső elől menedéket kért egy öreg hölgy, annyiból ismerős, hogy a csemegésnél olykor összetalálkozunk. Amint elállt az eső, ment tovább. – Majd kivizsgáljuk. – Csak tessék. Okosan teszi, ha utánanéz a dolognak, mert igen szemét népség az, aki feljelentéssel él. – Gondolja meg, kérem, hogy mit beszél. Aki ilyen súlyos időkben teljesíti állampolgári kötelességét, arra ez a kifejezés… – Az szemét ember ma, meg a múltban, meg a jövőben is. Volt szerencsém. Zsófi kivágta a fürdőszobaajtót, ölelésével majd feldöntötte az öregasszonyt; hogy nagymama milyen okos! Eltüntette Lenke nénit, még a matracot is fölrakta, kirúgta a kövér disznót, atyaisten, nagymama, mennyi esze van! – Hiszen jutna belőle némelyeknek, és maradna is elegendő. – Sóhajtott. – Csúf világot élünk, ha még én is hazugságra kényszerülök. – Elálmélkodva, elégedetten nézett az unokájára. – De ment, simán, mint a vízfolyás.

21

Újabban egyenesen „keresztanyjához”, özvegy Podluzsányinéhoz ment, mert előfordult, hogy jövetelekor a „vőlegénye” ott hallgatta az angol rádió magyar nyelvű adását. Jól érezte magát az özvegyasszony kétszobás udvari lakásában, a csipketerítők, balatonfüredi és abbáziai emléktárgyak, családi fényképek, kis elefántcsont feszület és alatta szenteltvíztartó a falon, támlás plüsskanapé és karosszékek, tálaló a hajdani nászajándékokkal nagymamaszagú volt, az öreg nő pedig kellemes és jólelkű. Észrevette, hogy Zsófi szívesebben jön hozzá, mint a Pálos lakásba, s ő ment Andrisért, nehogy Zsófit a „rokonok” ott tartsák. Lényének szolid előkelősége s a lakás ódon hangulata között összhang a zaklatott életű, félelmektől terhes házban oly gyönyörűséges volt, mint hajótöröttnek a halban és vadban, gyümölcsben bővelkedő sziget. Özvegy Podluzsányiné anyás keblére ölelte Zsófit, csodálta és szerette, ám féltékenyen, óvatos fogalmazásban hangsúlyozva tulajdonjogát Andris fölött. – Megszerettem, mintha édes fiam volna – s röviddel utána az előbb mondottakkal átlátszó összefüggésben: – Úgy jön hozzám, mint az otthonába, és így van rendjén. – Ha Andris a rádióhoz ült, szíveskedéssel, kínálással lefoglalta Zsófit, s csöndre intette: – Pszt! Halkan! – mert ki más volna hivatott Andris érdekvédelmére? Elég kellemetlen, hogy a légköri zavarok kiküszöbölése nem áll módjában. Bizonyos jólétben élt, járadékból és nyugdíjából, szülővárosának egy parasztasszonya látogatta – öreg, hűséges cseléd! –, baromfit, sonkát, tojást hozott, s hízelgéssel, szapora kézcsókkal pénzt, ruhaneműt, még ezüstöt is kicsalt az öreg nőtől, s az nagylelkűen adott; mint utóbb kiderült, özvegy Podluzsányiné szüleitől örökölt nyolc hold földjének bérleti összegét számolja el ily módon a régi hűséges cseléd. A jó falatokat annyi ízléssel tálalta s a vidéki háziasszony bőkezűségével kínálta, hogy a szemérmes Pálos András sem állt ellen, néhány harapás után azonban kijelentette: – Köszönöm, eleget fogyasztottam. Az özvegyasszony kifogyhatatlan volt Andris magasztalásában; tartózkodóan udvarias modora, egyenletes kedélye emlékeztet báró X. alispánra, aki gyakran vendégeskedett náluk.

– Művelt, értékes fiatalember – hangoztatta, s többnyire hozzátette: – Mintha nem is volna izraelita… Nagyvonalúsága legyőzte féltékenységét és öreges szemérmét. Egy szeptember végi délutánon kabátban, kalapban jött ki hálószobájából. Átmegy Budára egy beteg barátnőjéhez, lesz nyolc óra, mire hazaér – ha nem jön közbe semmi! –, hallgassák a rádiót, érezzék otthon magukat. Lesütött szeme és gyors távozása kétségtelenné tette szándékát. A folyosón még kopogtak a léptei, mikor Zsófiból kitört a nevetés, egyre ellenállhatatlanabbul. Andris eléje állt. – Mit nevetsz? – Ez felhívás keringőre… – Annak is nevezhetjük. Ha még szereted a te remetédet… A plüsspamlag keskeny. A férfi a fekvő Zsófi fölé borult. Szokatlan volt a mód, amellyel mintha késleltetné a kielégülést, kapkodva és valahogy szabálytalanul tobzódott csókban és simogatásban. Ugyanaz az Andris volna, akinek mértékletes ölelése gyöngéd érzéseket keltett, s csupán az adakozás örömét? Zsófi visszafojtotta sikoltását, s ha tudja, testének látható, ütemes rándulását, de az lassan oldódott fel végtelen ernyedtségben. A férfi melléje ült, a szemét csókolta, egyiket a másik után, és a kezét, s azt mondta: – Köszönöm… Nagyon szeretlek, köszönöm. Keskeny a kanapé. Fölemelkedett kényelmetlen helyzetéből, néhányszor átment a szobán, kinyitotta és máris elzárta a rádiót. – Átmegyünk? – kérdezte. – Miért? Korán van. Az iménti élmény után megdöbbentő volt a férfi ellenséges hangja. – Nem kötelező. Ez a környezet jobban megfelel az ízlésednek. Mógen Dávid helyett Krisztus a keresztfán. – S mert Zsófi hirtelen felült, kinyújtott kezével mintha távol tartotta volna magától. – A rokonaimtól idegenkedsz. Nem is titkolod. Ha megsértődnek, annyi baj legyen.

Az asszonyban felforrt a méltatlankodás. Szó nélkül hagyja ott? Lehetetlen, a mostani helyzetben lehetetlen. Nem emelte föl a hangját, s hogy ez sikerült, örvendetes teljesítmény. – Mikor megismertelek, emlékeztettél a volt férjemre. Nagymama is észrevette. Később elenyészett ez a hasonlatosság, eszembe sem jutott eddig a pillanatig. Most újra hallottam Miskát. – Akitől elszöktél. Elhalkulása és a csüggedt tartás! Zsófi viharos gyorsasággal átszelte a szobát. – Felülkerekedett benned a rokoni érzés? Éppen most? Én vagyok a családod. Tőled nem szököm meg, ne ebben keresd az analógiát, hanem az igazságtalan vádaskodásban. Kedvelem a rokonaidat, jobban, mint te. A szobádba és ide menekülsz előlük. – S mert a férfi mélyen lehorgasztotta a fejét, rákiáltott: – Tudom, mi következik – rezgő hangját utánozta: – Meg tudsz te nekem bocsátani… Andris! Mi bajod? Hónapok óta nem volt az utcán; a Japán kávéházban és kora reggeleken a Florenc kávéházban. Hol van Tóth László, és hol rejtőznek a barátai? Hová hurcolták Újpestről hat nagynénjét, melyik tömegsírban keresse az öccsét? Soha nem volt még saját díványa, özvegy Podluzsányiné kanapéját bitorolja, tizenhét éves kora óta albérlő, negyvenedik évében eltartott… Járkált a szobában, majd megállapodott Zsófi előtt. – Katica néném szerint kötélidegzetem van. Egyszer meglazulnak a kötelek. Felizgatlak. Valóban – meg tudsz te nekem bocsátani? A Pálos lakás előszobájáig kereste Zsófi a választ, s ott is csak ez jutott eszébe: – Szerencsére nem tart már sokáig. – Ha én ebben biztos volnék. – Miért? – Semmi. Emőke szerint a kormányzó, „az a vén trottli”, kapkod fűhöz és fához. Európa

semleges országaiba menesztett küldötteivel nem tárgyalnak, erre Moszkvában kísérletezik fegyverszüneti kérelmével, mind e titkos manipulációinak pontos részleteiről informálódik a budapesti náci vezérkar, s repülőgépen közlekedő követei útján azon nyomban a főhadiszálláson tartózkodó Hitler Adolf. Horthy kormányzó megbízhatatlan, meneszteni kell, s már a gyerekek is rebesgetik, s krétával a falra írják, hogy: Éljen Szálasi! A nyilaskeresztes pártvezér híveinek egyre növekvő táborát a németek felfegyverzik – csupán Zsófi ne tudná? De alighogy belépnek Andris udvari szobájába, megkérdezi: – Milyen ember ez a Szálasi? Hallottál róla valamit? – A legjobbakat. – Ne tréfálj! – Komolyan beszélek. Egyik zsidó barátom apjának penziója van a Belvárosban, ha jól emlékszem, az Irányi utcában, évekig ott lakott a fiatal Szálasi Ferenc. A barátomat, ma lehet harmincéves, akkor kis kölyök, az ölébe ültette, megajándékozta, szelíd és kedves embernek ismerték. – Akkor talán… – Ne áltasd magad. Szelíd és kedves emberekből a hatalomvágy vérszomjas fenevadakat formál. Attól függ, lesz-e ideje, az oroszok Kecskemét környékén harcolnak. – Két keze közé vette Zsófi töprengőre vált arcát. – Kecskemét hírös város a nagy magyar Alföldön… – Tudom. Töprengett, a hosszú úton hazáig. Belvárosi penzió, valahol az Irányi utcában. Éjszaka taxin, holtrészegen érkezett oda egy idős, hasas úriemberrel, s reggel kijózanodva gunnyasztott egy másik taxi sarkában; Irányi utcát jelző táblára emlékszik, de induláskor látta vagy útközben? A professzor tétován keresgélt a tárcájában, dögöljön meg, bár megdöglene! Andris eszébe juttatta, éppen ma, amikor olyan nagy élményben részesítette, ha nem is a saját kanapéján… Alighogy hazaérkezett, a rádió szokásos zavaró repülés, légiveszély jelzése nélkül felbődültek a szirénák, s máris hallatszott a lezuhanó bombák eleinte tompa, távoli moraja, majd közelebbről. Az óvóhely megtelt, mindenki elfoglalta helyét, s olyan arányban, ahogy egyesek terjeszkedtek, szorultak összébb a

többiek. A háziúrék a pincének mintegy negyedrészében berendezkedtek ágyakkal, asztallal és székekkel, Huberné nehéz bőröndöket hurcolt utánuk, majd visszavonult a lakásába, amely szerinte biztosabb, mint a smucig disznó háziurak vas szürkére mázolt faajtaja. Komáromi Vincéné is díványon hevertette ernyedt tagjait, feje foszladozó, hajdan virágmintás selyempárnán, s közölte, hogy a rumplkammerből szedte elő, drága ágyneműjét dobhatná a szemétbe, ha telítődne dohos pinceszaggal; abnormálisan fejlett a szaglóérzéke. Zsófi nem állta szó nélkül; kiáltó hangján mondta a körülötte ülőknek: – Némely jól fejlett orr idegen lakásokban is szaglászik. A két Betegh kislány egyszerre nézett Komáromi Vincéné hosszú, hegyes orrára, s halkan kuncogtak, a csipkegyáros pedig hosszan fejtegette a világtörténelem elmebeteg zsarnokainak Nero császártól „napjainkig”, s a kriminálbiológiai tanulmány tárgyát képező jelentős bűnözőknek orrformáját; a heverőjén elnyúló asszony méltatlankodásából egy-egy szó magasra ívelt: – Szemtelenség! Banda! – A közelében tartózkodó háziúri család azonban lakóival szemben közönyös és tartózkodó, csupán a férje suttog, uszítja vagy csillapítja? Egy váratlan, egészen közeli robbanás megremegtette a házat, a falról lepergett némi vakolat, a Betegh kislányok szüleikhez bújtak, s hangtalanul sírdogáltak, mint az öregek, az óvóhelyen csönd volt, mert újabb bombák zuhantak, oly éles csattanással, mintha fejük fölött összeomlana a ház. A gépek távolodtak, szőke loknijait lobogtatva megjelent Huberné. – A Krisztinát bombázták. Eregetik lefelé a Sztálin-gyertyákat, csodaszép! A stuccolt ősz bajuszú háziúr, akinek tipp-topp eleganciája bízvást díszére válna valamely angol magazin úridivat rovatának, rendreutasította Hubernét. – Ne csináljon orosz propagandát, Huberné. Az ajtó pedig a légiveszély feloldásáig zárva marad, érti? A csipkegyáros felállt, s lassan ődöngve a falat nézegette. A mosókatlan fölött megtalálta a keresett tárgyat: üggyel-bajjal egy szöget húzott ki a falból, majd a katlan egyik lábát támasztó féltéglát is kiemelte, s éppoly lustán sétáló tempóban a vasporral bemázolt ajtóhoz lépett, és beleverte a szöget. – A rendelet szerint bombabiztos vasajtóval kell ellátni az óvóhelyet – szólt a háziúrhoz –, kérem huszonnégy órán belül intézkedni. A Potemkin-falu csupán

annak idején volt jól bevált orosz propaganda. Czell Domokosné kényszerült rászólni az unokájára: – Hagyj már fel a nevetéssel, te lány! A gépek visszatértek, csattanások sűrű egymásutánban. Komáromi Vincéné hisztériásan sikoltozott: – Ez nem óvóhely! Az ember fizeti a nagy bérösszeget, és egy nyomorult vasajtót lespórolnak a lakótól. Vétkes felelőtlenség! Jelentést teszek… Választ nem kapott, a három fivér három kőből faragon bálvány. A sziréna egyhangú bugására elsőnek vonultak ki a pincéből, Huberné tarka pongyolában hordta fel utánuk a bőröndöket. Odakint még éppen csak piszkosszürke színében jelentkezett a hajnal. Romok az Attila utcában, a Gellérthegyen, s a Naphegy utca végén földre omlott kőtömege a Ziegler étteremnek. Zsófi másnap kora reggel elzarándokolt romjaihoz a vendéglőnek, amelynek kerthelyiségében részegen megbotránkoztatta a férfit, akit szeretni vélt, s már az arcára sem emlékezett, arra sem, hogy miben rejlett vonzereje, de életének egy szakaszán elborzasztotta önmagától, s ezért felejthetetlen. A romhalmaz alatt az asztal, amelyhez öntudatlanul tántorgó léptei vezették, a szék, amelyen ült, ki tudja, meddig, már összezúzottan a jóvátehetetlentől, a kövek eltemetik a kísértetet, micsoda kéj, atyaisten, hát mégis létezel? Ha rendre elpusztulnának a rontó emlékek – de miért? Amit elkövettem ártalmasat és hasznosat, a gondolataimmal és az érzéseimmel, helytállásaimmal és megfutamodásokkal, amit tudok, és ami bűnös hiányosság bennem, az én vagyok. Teljes fényében, cigányzenével működik a Ziegler vendéglő vagy a földdel egyenlő, mindegy. Számtalan étterem van szerte a világon, s hogy fog-e még poharat törni, megbotránkozást kelteni, ki tudja. A Naphegy utca csupán kitérő, nagynénjéhez készült, a telefon napok óta süket, s most már szaladt lefelé a keskeny lépcsőn a Szent János térre, onnan a Váralja utcába. A ház s az egész utca ép, bizalommal tapad a Várhegy oldalához. Csöngetésére az ismert surranó léptek Lajcsi szobája felé – a Holländer házaspár hovatovább kitúrja Juditot az otthonából, egész nap nála tanyáznak, tolakodó népség. – Adjon isten, Judit néni – s az asztal reggelimaradványaira mutatott –, látom, áll

a bál. – Kedélyesebb együtt étkezni. Végre kaptam vonalat, beszéltem mamával, nyugtalan voltam miattatok. Mit szólsz az éjszakai ramazúrihoz? Remélhetőleg nem ismétlődik, hallatlan, hogy ilyesmit kell átélnie az embernek. Mi újság, bogaram? Hallom, hogyan járt szegény Lenke. Sajnos, a szeptember majdnemhogy deficittel zárult – a kifejezés tetszett Juditnak, érződött fontoskodó hangsúlyán –, a napokban elszámolok vele. – Anyagi gondja van, Judit néni? – Szó sincs róla! – Nevetett. – Mi üzletemberek akkor is panaszkodunk, ha jól megy a bolt. A környékbeli asszonyok bejárnak hozzám egy kis traccsra, s ha már ott vannak, vesznek egyet és mást. – Tudja, hogy Krőzus vagyok. – S mert e pillanatban határtalanul szerette a nagynénjét, aki oly gyermeteg lelkesedéssel áldoz pénzt, nyugalmat és biztonságot vadidegen emberekért, hozzátette: – Gyula bácsi nagylelkűségét Judit néninek köszönhetem, ugye, ezzel tisztában van? – Lehet, drágaságom. Sajnálom szegény Gyulát, neki is jobb volna, ha felejtene. – Zsófi felállt, átölelte. – Percekre látjuk egymást. Gyűlölöm a háborút. Mindössze négyen vagyunk, és nem tölthetünk együtt egy nyugodt estét. Mostanában gyakran gondolok mama régi keddi összejöveteleire. Mind elmentek, papa, Ádám, az én Jutkám, a testvéreim, az apád. Mama örült a jó étvágyatoknak, honnan sejtettük volna, hogy vajas kenyér volt az ebéd? Te nem tudod, bogaram, mennyire fájnak az emlékek, eddigi életed szép volt, sikerekben gazdag, istennek hála. – Ámen – mondta rá Zsófi. – Lajcsi hol van? – Búsul. Kimúlt a kutyája. Reggel ott feküdt a kertben, már mereven, nyitott szeme fennakadt az ablakon. Az én szegény fiam belesápadt a látványba. Most fölment a Várba Emőkéhez. Toto megdöglött. Az Illatos úton kivégezték a kis sárga kutyát, Wuppertaler Elektromotors, tragikus vég egy recés talpazatú bádogtepsiben – valahol Lengyelországban, mondta Andris, gázzal pusztítják naponta az emberek tízezreit, s ezzel mintha egész dézsa hideg vizet zúdított volna a nyaka közé, igaz is, csak egy kis sárga kutya…

Akkori megszégyenülése mondatta vele: – Lajcsi fogadja részvétemet.

22

Nagymama rádiót hallgat reggel, délben, este, ha a szobájában, ha a főzőfülkében tartózkodik; az ember füle megszokja az egyhangú döngicsélést, majd zene, ismét beszél valaki, szokatlan csak az, hogy időnként megszakítják az adást, s most már oda kell figyelni:… Rendkívüli közlemény… rövid idő múlva rendkívüli közleményt olvasunk fel… Később: Halló, figyelem, két perc múlva felolvassuk Horthy kormányzó proklamációját. Mit proklamál? Mit akarnak már megint? Zsófi letette a könyvet, az ablakhoz állt – nagymama elmondja, ha valami érdemleges történt. Odakint langyos októberi levegő, az égbolton világosszürke esőfelhők. Egy szemközti nyitott ablakba valaki rádiót helyezett, s többen megállnak, kisebb csoportosulás. Hallgatózott, kivehető-e a szöveg a zárt ablaktáblán át, s azután ért tudatáig a szomszéd szobában szóló férfihang: Ma már minden józanul gondolkodó előtt kétségtelen, hogy a Német Birodalom ezt a háborút elvesztette. A hazájuk sorsáért felelős kormányok… Leült nagyanyja mellé. Szomorúan kell megállapítanom, hogy a Német Birodalom a szövetségi hűséget a maga részéről velünk szemben már régen megszegte… Előzetes fegyverszünet. Hiszen akkor vége! Vége a háborúnak. Nagymama sír! Eléje guggolt. – Ne, drága nagymamám, ne sírjon, nekem most mennem kell, és hogyan hagyjam egyedül, így? – Menj, lelkem, hiszen nem búsulok, éppen ellenkezőleg. Nem is magam miatt kérlek, hogy ne maradj el sokáig, de talán zavargások lesznek az utcán. A Hegyalja úton fölfelé jött három német katona. Tudják már? Remélhetőleg. Zsófi dudorászva haladt el mellettük, a katonák nem néztek rá. Villamos sehol, a várakozáshoz türelmetlen volt, s valósággal szaladt át a hídon, szemerkélő esőben. Visszajövet vajon kapnak taxit? Andrisnak elég sok holmija gyűlt össze, és könyvek, miegymás. Messziről szemébe tűzött a kapura erősített sárga csillag, s mintha először látná,

fejébe szállt a düh, de a ház lakói ellen, a helyükben egy percig sem tűrné tovább, a kapu nyitva, nincs őrség, és különben is… Az egész társaság az ebédlőasztal körül, borosüvegek. Andris eléje sietett. Részeg? A szeme zavaros, míg töltött Zsófinak, remegett a keze, az ital a térítőre loccsant. A nagy hangzavarból kivált a fiatalabbik Pálos lány, a kövérkés Edit vihogása, disszonáns hang a több szólamú férfikórusban; mindenki egyszerre beszélt otthonáról és terveiről, a koccintás, ivás duhaj vidéki hangulatú. Zsófi kívülállónak érezte magát, és báván mosolygott. Senki sem vette észre, mikor Andris kivezette, de csak az előszobáig. – Boldog voltam, hogy itt voltál – mondta –, most azonban menj haza. – És te? Arra számítottam, hogy velem jössz. – Korai. Várjuk meg a fejleményeket. A kellő pillanatban beállítok – itt lakik Pálos András hitvese? Többé nem szabadulsz tőlem. – Az asztal szélébe kapaszkodott. – Andriskám! Részeg vagy? – Fél pohár bort ittam. – Köhintett. – Észre sem veszed, hogy két nap óta alig köhögök? Egy megrázkódtatás kiváltotta az asztmát, és talán egy újabb megrázkódtatás kigyógyít. Lehetséges, minden lehetséges. Nagyanyádat üdvözlöm. Csókok az arcán, a kezén, a ruháján, kabátot félretolva szája a vállát éri, odanyomul a súlyos fej. Máskor oly ápolt, tükörfényesre kefélt haja a nyakáig ér, korpaszemcsék tarkítják, és itt-ott ősz szál, Zsófi torka összeszorul a meghatottságtól. Végre indul, s az ajtóban utoléri a kiáltás: – Maradj még! Zsófi már mellette van, átöleli: – Andriskám, gondold meg, várhatok… – Talán holnap. Most már menj. Gyalog a Bulyovszky utcából a Hegyalja útra. ünneplő tömegre számított, fáklyásmenetre, tűzijátékra, valami nagy parádéra; az utcák kihaltak, elvétve száguldó katonai gépkocsi, s a Rákóczi úton vagy óra hosszat feltartják vonuló német tankok, kitakarodnak az országból, végre!

Fáradt és levert, csalódott. Valami történt, egyelőre meghatározhatatlan, de zsong és alattomosan szurkál a bensőjében. A hegyi utcán magányos alak, nagymama, ki lehetne más, hagyja békében, mégis, közeledve, nincs megnyugtatóbb jelenség; nyűgösködik: – Olyan fáradt vagyok, nagymama. – Megszoktad a délutáni alvást. Feküdj le, pihenj, lelkem. – Andris… – Hiszen majd elmeséled később. Menten elaludt, és halk zene ébresztette. Első kábulatában nem kapcsolódott még a nap eseményeihez, a takaró jó melegében, pihenten dúdolta a zenével: … und das heisst Erika… Német katonadal. Igazán tréfás, hát ezek még mindig… A dal közepén férfihang: Beregffy vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre! Felugrott, s a két szobát összekötő ajtóban találkozott nagyanyjával. – Mi történt? Mit mondanak? – Hát ezt a Beregffy vezérezredest szólítják. Bizony magam sem tudom, mit gondoljak. A rádióban német és magyar katonadalok, zene, zene, és időnként a Beregffy név. Csöndben vacsoráztak – tegyük el magunkat holnapra – mondta az öregasszony. Ágya mellé húzta a kisasztalt a rádióval, mert valamit talán csak jelentenek. A zümmögő zenehangok mellett olvasta a Magányos asszonyok-at, Zsófi a másik szobában a Nyugat-nak 1938-as bekötött évfolyamát. Tíz óra tájban Szálasi Ferenc államfő közölte a rádióban, hogy átvette a hatalmat. „Szelíd, kedves ember”… Vérengző fenevad… „szelíd, kedves ember”… Elképzelni sem tudta, hogy mi következik, de félt, mintha a szobába hatolt volna a rém, vigyorog, mielőtt rátelepszik. Átment a nagyanyjához. – Most mi lesz, nagymama? Az öregasszony elzárta a rádiót. Éjszakára kivette a fogsorát, kisebb, beesett az

arca, s a hangja is öregesen selypes. – Nem tudom, lelkem. Bizony nem tudom. Ez a Szálasi ugyan nem feszegette a zsidókérdést, de az Andrisodat, gondolom, biztonságba kellene helyezni. – Hogyan? Hol? – Nem tudom… – Hát… Jó éjszakát. Leoltotta a villanyt, de csakhamar felgyújtotta, s fényénél végre elaludt. Az éjszaka mindig csöndes a Hegyalja úton, elvétve kopogó léptek, az ablak elé érve mintha egyenesen a szobába igyekeznének, aztán ismét barátságos csönd, hogy az ember hallani véli az útszéli kövek között kibújó fűszálak neszezését. Ilyen éjszakán azonban képzelődik, felriad távoli puskaropogásra, hallgatózik, és ismét éber. Kihez forduljon? Horányiékat menten elvetette. Tóth Lászlóék vidéken vannak, ha írna nekik? Régi barátaitól eltávolodott. Kun Attila… Hitványul viselkedett, de talán ilyen helyzetben… Valahol a Rózsadombon lakik, a gyár Óbudán van. Szürke, nedves őszi kora reggelen indult. Egyre népesebb volt az utca, katonai járművek az úttesten, s karszalagos, félig egyenruhába, félig civilbe öltözött fegyveresek. És ha Andris nem hajlandó Attilához költözni? – Ha nem teszed meg, leugrok a negyedik emeletről! – a fenyegetés eddig bevált, bízott benne, jókedvre hangolódott, s már nem is érezte veszélyesnek Andris helyzetét. A gyár kapujában fegyveres nyilaskeresztes őrség útját állta. Az udvaron német katonák ládákat rakodtak teherautókra. Zsófi felmutatta újságíró igazolványát, s hogy ez sem használt, kiáltott: – Kun igazgató úr személyes jó barátom, azonnal jelentsék neki, hogy Boér Zsófia keresi. – A hölgy ideges – mondta egy fiatal fickó röhögve. Valóban nevetséges lehet erőszakos fellépése, kiáltozása, mindegy. Dühében könnyezett. Az egyik fegyveres bement a portásfülkébe, ott hosszan tárgyalt egy idős emberrel, az telefonált, a fegyveres jelentette: – Az igazgató úr elfoglaltsága miatt nem fogadja a hölgyet – s mert Zsófi

mégsem mozdult, lekapta a fegyverét. – Hanem most már táguljon innét! A sérelem és a kudarc inkább lecsillapította, ezek nem alázhatják meg, s észre sem vette, hogy Andrist ismétli. Gulácsi István március tizenkilencedike után nem ment be többé a szerkesztőségébe, s vaskos gorombaságot üzent a főszerkesztőnek. Egy szakadozott telefonkönyvben megtalálta Gulácsi címét: a Teréz körúton lakik, pompás, közel van a Bulyovszky utca, onnan egyenesen Andrisért megy. Egy asszony nyitott ajtót, keskeny arc, zöld szeme, mint burkában a mandula, kicsi, törékeny, nagy tarka kötényben. Köszönés helyett a küszöbről vizsgálta Zsófit, ő a nevét mondta, s hogy beszélhet-e Gulácsi Istvánnal. – Fontos? Borotválkozik. Reggel rosszkedvű. Nem mindig, mondhatta volna, de azt felelte: – Nekem fontos. Az asszony kopogott egy ajtón, nyilván a fürdőszobáén, olyan erélyesen, mintha kalapáccsal döngetné. – Pisti! Egy nő keres, Bojár Zsófia, mit mondjak? – Pillanatok múlva érkezett a válasz: – Azonnal. Zsófit ebédlőbe vezették. Félig terített asztalnál két gyerek flanellpizsamában, mezítláb, szandáljuk az asztal alatt, két lekváros képű angyal. Ők sem köszöntek, a fiú az anyjától kérdezte: – A laptól jött? – Mit tudom én. – Dobd ki. Gulácsi István lesoványodott, frissen borotvált arca púderes, ócska frottír fürdőköpenyt visel. A szomszédos dolgozószobába vezette Zsófit. Sivár, szegényes és rendetlen lakás, a viaszosvászonnal bevont íróasztalon gyerekkézzel húzgált krétavonalak és horpadt trombita, az ablakba rakott ágynemű. Leültek, s ekkor ismét megszorította Zsófi kezét. – Ne nézzen körül. Egy munkanélküli hírlapíró otthona. Örülök, hogy látom. Ne

vegye le a kabátját, itt hideg van. Mi a mondanivalója, Zsófia? Pálos András. Feltétlenül el kell tűnnie a csillagos házból, feltétlenül! Hozzájuk nem jöhet, a házban ismerik. A nagynénjére számíthatna, de kicsi a lakása, és már hónapok óta rejteget egy házaspárt. – Magára gondoltam, talán segíthet… – Hogyne, megkísérlem. Pálosnak vannak megfelelő iratai? – Még ma szerzek. – Hát akkor lássunk munkához, de máris, mert… egyszóval a halogatás csökkenti az energiát. Kérem, úgy déltájban hívjon fel telefonon, ha nem kap vonalat, itthon várom. – Köszönöm. Maga igazán… a legjobb barátom. – Tartom szerencsémnek. Nevettek. Az ebédlőben az asszony reggelizett a két gyerekkel, Zsófi köszönését egyik sem vette figyelembe. A férfi hangosan mondta: – Gusztival ne törődjön. Csak a modora rossz. – Pukkadj meg! Zsófi visszafordult, kurta nevetése mint a vakkantás, s az asszony is elmosolyodott. Repült és bukdácsolt lefelé a lépcsőn, istenkísértés, végül éppen a cél előtt nyakát töri, amikor olyan vadonatúj, amit érez, eksztázis, diadal, s eszébe jutott a zöld posztóval bevont kártyaasztal, előtte halomban a zsetonok, szemközt egy nő különös kalapja, egészen más, és hasonló, Andris, életem… A Bulyovszky utcai ház kapuja zárva, s két fegyveres karszalagos úgy dobban elébe, mintha menten szuronyhegyre tűznék: – Itt nem ácsorgunk, értettem? – Jó napot kívánok… – Éljen Szálasi. – Igen, éljen Szálasi. Kérem, a keresztanyám, özvegy Podluzsányiné… – A keresztanyuka majd vár. Indulás, de ne mondjam kétszer.

Az egyik fegyveres a vállába markolt, Zsófi sírt, ordított. – Ne nyúljon hozzám! Maga… Szaladt, az ember utána, félelmében szinte összerogyott, azután már nem hallott semmit, merev lába vitte visszafelé, a könnyektől vaksin, tántorogva. Dögöljetek meg! Talán délután vagy holnap… Befordult az Izabella utcába. A járdaszélen barna csomagolópapírral letakart test, két szétvetett, merev láb. A járókelők elmennek mellette, mintha ott sem volna, egy ember, egy halott ember! Futott, félöntudatlanságban észlelte, hogy valamennyi üzlet zárva, s valamerről fegyver ropog. A Körút sarkán nem vette észre a két gyerekét vezető Gulácsinét, de az megállította. – Hiába rohan, Pisti nincs otthon. Miért sír? – Mondja meg a férjének, hogy nem sikerült bejutnom a házba. Tartsa fönn a helyet, mondja meg. – Jó. A Rákóczi úton sárgacsillagosok kísérteties menetét terelik, öregek, gyerekek, a járműforgalom szünetel, a járda szélén bámészkodók, Zsófi is közöttük, ha megpillantja Andrist, mit tesz? Nyöszörgött, és valaki halkan mondta mellette: – Jó lesz hallgatni, mert magát is közéjük csapják. Az Erzsébet-hídnál német katonák föltartóztatták, valahogy mégis átjutott, azután már csak nagyanyja ölelő karjában eszmélt. Kínos, hosszú utazás után tiszta, levegős otthon, halk kattogás a fűtőtestben, a nyavalyás háziurak befűttetik a kazánt, ha a fene fenét eszik, akkor is. Kun Attila… egy halott… Andris bezárva a házban, délután talán sikerül… – Tönkremész, édes jó lelkem. – Annyi baj legyen. Négy napig járta a maga kálváriáját. Október tizenkilencedikén az őrség eltűnt, de a kapu zárva volt. Langyos őszi esőtől feketéllett a járda, esőcseppek csorogtak az ikerházat összekötő udvar vasrácsáról, amelyhez támaszkodott. Egy kisfiú labdát rugdalt a füves térségen.

– Öcsi – szólította Zsófi –, halló, öcsiké! A gyerek labdáját rugdosva lassan közeledett. – Ismered Pálosékat? – Hát. – Szólj be hozzájuk, kérem, hogy valaki jöjjön le. Kapsz valamit, öcsikém, na, eredj! Nagy a csönd és végtelen a negyedórás várakozási idő. Pálos Bella jött a vasrácshoz vállára vetett kabátjába burkolózva. Te még nem tudod? Andrist tegnap elvitték. Valamennyi férfit a házból. Korán reggel jöttek a nyilasok, az udvaron kellett gyülekezni. Andris ment le elsőnek. Félcipőben, tavaszikabátban, egészen kis csomaggal. Rövidesen a nőkre is sor kerül. Nem, Andris semmit sem üzent. Szervusz, Zsófi, tilos elhagynunk a lakást. A fejében egyetlen mondat kering: Miért nem hoztam el a télikabátját!

23

Nagyanyja mint nagybeteget kezelte. A szobát elsötétítette, forró Planta tea, aszpirin, betakarta, s nagy, foltos kezét az ölében összekulcsolva őrködött mellette. Zsófi lehunyta a szemét. A Rákóczi úton vánszorgó menet, félig civilbe, félig egyenruhába öltözött fegyveres nyilasok az egyenletes sort megbontókat lökdösik, a járdaszélen szájtátó tömeg, s ő is közöttük, mint iskoláslány korában, amikor Ferenc József osztrák császár és magyar király kocsiján, szárnysegédjével a Nyugati pályaudvarról hajtatott föl a várba. Ferenc József időnként jobbra és balra szalutált kesztyűs kezével, noha senkit sem látott vén, gőgös szeme, a sárgacsillagosok sem látják a sorfalat, mert lehajtott fejjel bandukolnak – szégyellik magukat. Andris menetel valahol az országúton félcipőben, tavaszi felöltőben, vajon viseli a széles karimájú fekete kalapot? Görcsösen köhög, az arca eltorzul, egy karszalagos taszigálja, megölik, meghal. Itt lakik Pálos András özvegye? – Elmegyek, nagymama. Kabátját az öregasszony vitte utána az utcára. – Legalább annyit mondj, lelkem, hogy hová mész? – Megkeresem Lajcsit. A hegyi utcán faleveleket zörget és hajszol a süvítő szél, az eső elered, és noha változatlan a szürkeség, egyszerre eláll, bolond idő. Nagynénje komoly, gondterhelt. A Várba vezető utakat lezárták a németek; ezúttal nem támadó szándékkal, ellenkezőleg, az ott tanyázó Szálasi-klikk testi épségére vigyáznak. – Az én drága fiam a hamis hekusigazolványával fölment Emőkéért, és lehozta, Hubával együtt. Reszketek, drágaságom, pedig már túlvagyunk rajta, de szörnyű órákat éltem át, míg épségben viszontláttam a fiamat. – Most hol van? – Emőkééket kísérte a nagynénjükhöz a Rezeda utcába, Szily Lászlóné, a

házszámot nem tudom, miért… – Andrist elvitték. – Szent isten! Ó, szegény bogaram. Egy Rezeda utcai házmesterné megmutatta Szily Lászlóné emeletes villáját. Garázs, félkör alakú nagy terasz, öreg pofaszakállas inas, fésülködőköpenyes középkorú szézony – Mauant-novella? Az asszony, Szilyné, áttetsző, csipkebetétes köpenyében beviharzott, s amint megszólalt, inkább Paul de Kock. – Lajcsi unokanővére? Tudom, Boér Zsófi. Mutasd magad! Szép vagy, kissé nyúzott, vigyázz a teint-edre, éjszakára vastagon krémezd, a férfiak nem szeretik, de most egyedül alszol. Háborúban közös asszonyi sors, inkább a magunk fajtáját sújtja. A mosónőm azt mondja, örül, hogy éjszaka nyugta van, nem macerálja a férje. – Az asztalról felkapott csengővel vészesen csilingelt: – Simon! – Az öreg inas megjelent. – Szóljon a gyerekeknek, hagyják abba a konspirálást, kedves vendégünk van. – S ismét Zsófinak: – Örülök, hogy Lajcsi lehozta a gyerekeket, bátor az a fiú, mint egy oroszlán. Emőke imádja. Hagyja már abba, locsifecsi nőszemély. Szaladó léptek, Emőke majdnem a levegőbe emeli – hozzád készültünk, hogyan találtál meg? Ez Huba. – Vékony, gyér szőke hajú fiatalember, barna keretes szemüveg, mosolygós, hallgatag. – Tante – mondja Emőke –, hozass italt, Zsófi alkoholista. – A csengő, mint a kolomp, s az asszony süvítése: – Simon! Zsófi felhajtott egy pohár vermutot. Tegnap tudta meg, hogy Andrist elvitték. Van rá mód, hogy visszahozzák? Lajcsi járkált, kerülgetve a csíkos ripszhuzatos székeket, az asztalról fölemelt hamutartót, ezüst cigarettatárcát, s máris visszatette. – Valószínű, hogy nincs már az országban. Tegnap ott voltam, de nem jutottam be a házba. Te honnan tudod? – Lehívattam Bellát. – Sírt. – Én ebbe belehalok… – Lajcsi megállt előtte, Zsófi kinyújtotta a karját, mintha eltávolítaná magától. – Nem rólam van szó, légy szíves, hagyd ezt a hülyeséget. – Öklét a mellére szorította. – Mit tegyek? Itt gyötör, marcangol, nincs más gondolatom. – Tudom, Zsófikám. Vegyél be nyugtatót!

– Simon! A valeriánát! Korty vízbe néhány csöpp a sötét folyadékból, átható szag a teremben. Rátz Huba vermutot töltött a saját és Zsófi poharába – ezek nem isznak – mutatott a húgára és Lajcsira. Később a Várban történtekről volt szó, a Németországba szállított Horthy családról és a Rácz szülőkről, vajon észrevették már az ő távozásukat? Szily Lászlóné kijelentette, hogy a sógora potenciájából két gyerekre futotta, nem nyúlt a feleségéhez, mióta szoptatós dajka Horthyéknál, most biztosan a nadrágjába tojt. – Tante – szólt Emőke –, a papának krónikus székrekedése van. – Zsófi felállt. – Most hová rohansz? – kérdezte Lajcsi. – A Teréz körútra. – Délután átjövünk. Szenvedek… elmondhatatlanul szenvedek… Ismételte magában, a vermut hevítette és egyben ellensúlyozta szenvedését, amely már mámor volt és eksztázis. Fiatal lány korában repítette így a szél, vagy szembeszállt a széllel, esővel, félig eszméletlenül a szerelem kínjától és kéjétől. Futott most is, úgy érezte, az elgurult aranya után. Miért nem tett valamit Andrisért? ha erélyesebb, ha olyan forrón és mélyen szereti, mint amióta elvesztette – mi lesz velem nélküle? S amint tűnőben a könnyű mámor, kellemetlenül támadó a szél, csatakos az ősz. Mire becsöngetett Gulácsiékhoz, túl volt elragadtatáson és önkínzáson, s intette magát, akkor sem bántódik meg, ha a rossz modorú Gulácsiné ajtót mutat. Az asszony, újabb meglepetés, csókkal fogadta. – Végre ide dugod a képedet. Pisti napok óta vár, most is borotválkozik. – Megdöngette a fürdőszobaajtót. – Pisti! Itt van a szerelmed! Az egyik mezítlábas, angyalarcú kisfiú azt mondta: – Mindig megborotválkozik, ha nőhöz megy. – Hülye! – mondta a nagyobbik. – Ez a nő jön hozzá. A terítetlen félasztalon a két gyerek ezúttal mocskos kártyát csapkodott. Gulácsi István a már ismert dolgozószobába vezette Zsófit, s ő is úgy vélte, ha Pálos Andrást kivitték az

országból, bizakodni csupán abban lehet, hogy túléli a koncentrációs tábort. – Érdeklődök, Zsófi, mindent megkísérlek… Indult volna, de a rossz modorú háziasszony feketekávéval várta a másik szobában. – Agyonbőgöd magad – mondta –, pedig az az ember még él, és egy napon hazajön. Ha Pistit elviszik, a gyerekeket beadom a menhelyre, a santungruhámban a Gerbeaud-ba megyek, és parfét eszem. – Ábrándosan nézett maga elé, a férfi megveregette az arcát. – Most is megteheted. – Nem veled beszélek. Ez a Zsófi otthon ül, és emészti magát. Menj emberek közé, ide is eljöhetsz. Kártyázol a gyerekekkel. – Osztok neki is – szólt a nagyobbik fiú. Zsófi sírt és kártyázott a két Gulácsi fiúval. Az elkövetkező napokban csönd volt, a bombázógépek elkerülték Budapestet, az utca, az éttermek és kávéházak benépesültek, Zsófi a Szigeten sétált Emőkével. A Rezeda utcában hallgatta a szézony csevegését Hübscher Kata modorában; Emőke szerint nagynénje társaságában „sikk” a szókimondás, a dolgoknak néven nevezése a nép nyelvén, a francia „esprit” kiment a divatból. Csokoládét vitt a Gulácsi fiúknak, az asszony, Guszti, azt mondta: – Inkább a pénzt add nekik, annak jobban örülnek. – A férfi nevetett. – A pénzt perselyben gyűjtik, és Guszti késsel kikaparja… – Búcsúzáskor nyálas csókot kapott a gyerekektől, csókkal vált el az asszonytól, és Pistitől is testvéri öleléssel, ízében és hőfokában meg sem közelítette az ungvári összeborulást, mégis ez esett jobban. Nem volt már kétséges, hogy Andrist kivitték az országból, bezárult mögötte a kapu, amelyen ha belépsz, hagyj fel minden reménnyel – nincs minden táborban gázkamra – vigasztalta Gulácsi. – Úgy tudom, egyik-másik németországi lágerben kórház is van, Pálos András az asztmájával talán bekerül… A sötét, a gyakorlatlan röntgenológust megtévesztő folt a tüdejében! Egyik nap meglátogatta özvegy Podluzsányinét. A kapuról lekerült a nagy sárga csillag, a folyosókon új arcok, lárma, perlekedés. A nőket és gyerekeket is elvitték, mesélte az özvegy, új emberek költöztek a házba, micsoda népség! Beültek az elhagyott lakásokba, birtokba vették a bútorokat, edényt, ruhaneműt, és szidják a zsidókat, amiért elhurcolásuk előtt nem csináltak nagytakarítást a piszkos disznók! Tolvajok ezek, édesem, közönséges tolvajok, én meg zsidóbérenc, kiáltozzák a folyosón… Többé nem jön ide. Idegen a lakás, és kapcsolata megszűnt az

özvegyasszonnyal, nincs egymásnak mondanivalójuk. A Pálos lakásra pillantást sem vetett, akik ezelőtt benépesítették, sűrű ködben imbolyognak valamerre, mellékfigurák Andris szobortalapzatán. Míg egyik megelevenedett. Este fél tízkor óvatos és rövid csöngetés, az ajtóban Pálos Edit. – Beengedsz? Sovány, ruhájának átható szaga menten betölti a szobát, félénk, az öregasszonynak kezet csókol, s csak akkor nyugszik meg, amikor Zsófi szobájának keskeny kerevetén ágyat vetnek. Beszélni akar, de Zsófi képtelen türtőztetni magát. – Ne haragudj, előbb fürödj meg, azután elmeséled. Gyűlöli! Vénlány, senki és semmi, kinek van haszna az életéből? Ez megszabadult, míg Andris félcipőben, tavaszikabátban ki tudja, hol menetel. A fürdőszobában szó nélkül letett törülközőt és egy pongyolát, nem nézett a vetkőző lányra, koszos és büdös! – Nincs más keresztény ismerősöm – mondta Edit – Kidobsz? – Ugyan, dehogy – legyintett Zsófi. Idegesítette a kádban, majd a klozettcsészében csobogó víz zaja, ablakot nyitott, s mikor nagyanyja intette, nehogy megfázzon hálóingben, bosszúsan felelte: – Nagymama nem érzi, milyen büdös van itt? – Ha alkalma lett volna, bizonyára megmosdik. – S mert unokája arcáról mindent leolvasott, és a gondolatát is ismerte, ami olykor segítség, legtöbbször azonban megszégyenítő, azt is hozzátette: – Az élet mindenkinek egyformán drága kincse. Nagymama az ő szentenciáival! Mégis, mire a lány elkészült, lecsillapodott, s már csak kezdődő lelkifurdalása zavarta. – Éhes vagy, Edit?

– Két nap óta nem ettem. … Október 22-én indultak gyalog a bécsi országúton, asszonyok és gyerekek. Első nap a Bulyovszky utcaiak együtt meneteltek. Éjszaka egy falu határában, a mezőn aludtak. Falusi fiúk és lányok kannában vizet árultak, egy pohár tíz pengő. Az első éjszakán ketten megszöktek, az addig meglehetősen zív nyilas kísérők elátkozták a fajtájukat, s a másnapi menetelésnél az eszméletét vesztő Perl Irmát lelőtték. Bellát harmadnap – pedig nem csinált semmit, csak egy pillanatra hátramaradt a kioldódott cipőfűzője miatt! –, s ez úgy hangzott, mintha súlyosabb vétségért, mint az ájulás, jogos volna a tarkón lövés. Pajtákban aludtak vagy a puszta földön, a tábort tejjel, kenyérrel megközelítő emberséges parasztokat elzavarták. Egyik nap osztottak híg levest, másnap semmit. A magukkal hozott ennivaló elfogyott, Jela a magáét elosztotta a gyerekeknek. Egyre jobban hajszolták őket, többen kidőltek. Hatodik napon érkeztek Mosonmagyaróvárra. Szakadt az eső, a nyilasok behúzódtak egy házba, két fegyveres suhanc őrizte a városszéli tábort. Négyen szöktek meg, de kis távolság után különváltak. Vaksötétben tapogatózott, szúrós tarlón át, útra talált, s ment vakon, talán északra, talán nyugatra, Bécs felé? Hajnaltájt elállt az eső. Elvétve emberekkel találkozott, végül egy öregasszonyt megszólított – attól tart, eltévedt, jó irányban halad Komárom felé? Oda készül a keresztanyja névnapjára – tudod, eszembe jutott Podluzsányiné, milyen ügyes megoldás volt! – Amarra térjen rá az országútra, azután igyenest Komáromig. Miféle névnap van mostanában? – Elővette a zsebnaptárát, puszta véletlen, hogy a holmija között maradt. – Följegyzem az utat, ahogy mondta, néni – s irkált valamit –, Marianna a keresztanyám, Kissné Marianna. – A városban nem vagyok ismerős – mondta az öregasszony, és jött mellette –, mink már csak megszoktuk a csöndesebb falut. Mostanában itt is fordult a világ, viszik a sok zsidót elemészteni, mert hát ők csinálták a háborút… Komáromban egy öreg tanító vonatra ültette. Tizenöt órát utazott Pestig. – Szerencsére nincs zsidós külsőm, inkább pisze vagyok. Némi jóindulattal pisze, de a beszéde! Zsófinak eddig föl sem tűnt, hogy Edit a mondat végével magasra szökik, ahelyett hogy egy ponttal leeresztené. Melegen megcsókolta. – Szörnyű dolgokon mentél keresztül, nagyon sajnálom szegény Bellát. Pihend ki magad.

A sötétben súgta a lány: – Most mi lesz velem? – Kitalálunk valamit. Aludj. Másnap Lajcsi kitöltött egy bejelentőlapot özvegy Nagy Mihálynénak, foglalkozása: szobaasszony a váci Kúria Szállóban. Edit felhúzta az orrát – bankhivatalnok vagyok! – Tudom, tudom – mondta Lajcsi –, de egyszerűbb egzisztencia kevésbé gyanús. – Zsófi a lépcsőházban tárgyalt Lajcsival. Tud valami menedéket Edit részére? – Két-három nap, ha kibírod. – Többet is – felelte Zsófi, meggyőződése ellenére. Öt napig aludt Edit a keskeny kereveten. Nem bizonyult kellemes lakótársnak. Az öregasszony paprikás krumplit főzött, s arra ment ki, hogy Edit nagy kanál zsírt tesz a lábasba. – Úgy láttam, hogy száraz – mentegetőzött. – Van benne minden, ami kell – szólt az öregasszony. Másnap a vendég kedvéért bödön zsírba eltett sertéskarajt sütött, s Edit egy óvatlan pillanatban levagdosta a zsíros részeket, amúgy forrón, kenyér nélkül befalta, s menten ki is hányta. Két napig szinte használhatatlan a fürdőszoba, mert Edit hányt, hasmenése volt, mészfehéren hevert a kereveten, s teát kért, borogatást, Zsófi szerezzen szénpasztillát, görcsoldót, tiszta hálóing kellett és zsebkendő, s hangoztatta: – Nektek könnyű… ti jól éltek… Az ötödik nap délutánján jött Lajcsi iratokkal és a címmel: Királyi Pál utca, magányos dolgozó nők otthona; Zsófi kísérje át Editet. Mentek át az Erzsébet-hídon, Edit szünet nélkül fecsegett, és Zsófi fáradhatatlanul javítgatta: – Ne nyújtsd fölfelé a mondat végét, ereszd le, így… – A Királyi Pál utcában átadta Editet az otthon gondnoknőjének, az alig vetett pillantást az iratokba – jó, jó – mondta; semmi kétség, a gondnoknő is hamis iratokkal vezeti az otthont. Gyász, bánat és nyugalom, kettesben nagymamával. A repülőgépek újból megjelentek Budapest fölött, de az óvóhelyen tisztult a helyzet – a faajtó leleplezése után a három háziúr szanatóriumba vonult, ott várja be a háború végét. A Komáromi házaspár, most már ellenséges viszonyban a többi lakóval is, elfoglalta a háziurak helyét, egyre terjeszkedve bútorral, bőrönddel. A csipkegyáros, isten tudja, honnan, mi módon, vasajtót szereltetett a pincére, s mikor november elsején ki akarta fizetni a lakbérét, Huberné szörnyülködött: –

Mi jut eszébe, mérnök úr, vizet hord a Dunába? Pénzzel tömné ezeket a ganajokat? Míg nincs ki a vasajtó, én ugyan el nem veszem a lakbérét. – Huberné átvette a ház fölötti uralmat, és amikor Zsófi – gyakori látogató a konyhájában, házi készítésű likőreinek bús fogyasztója – aggodalmaskodott, hogy Komáromi Vincéné tudomást szerez Edit jelenlétéről, és ismét nyakukra küldi a dagadt tömbparancsnokot, a házmesterné megnyugtatta: – Maga ne rezeljen be attól az áspiskígyótól, kihúzom én a méregfogát. A legjobbkor, ne féljen. – Mit tud róla, Bözsi? – Ne kíváncsiskodjon, mert hamar megvénül. Huberné sokat tud, mindenkiről és mindenről. A Krisztina körúton száraz tésztát osztanak, a Mészáros utcai hentesnél füstölt malacbordát, kapja föl a kabátját, Zsófika… Huber Ferencné a legjobb barátnője! Vagy Emőke? A rossz modorú Guszti? Felkapta a kabátját, és szaladt a Rezeda utcába, a Teréz körútra, a Váralja utcába, ott a lehetőség szerint elkerülve a Holländer házaspárt, s tisztázatlan volt, hogy miért? Neki ellenszenvesek Holländerék, vagy a házaspár idegenkedik tőle? Új barátai gyöngéden részt vesznek a bánatában, jók hozzá, még Szily Lászlóné is a maga módján: – Hidd el, fiacskám, sokat segítene rajtad, ha lefeküdnél valakivel, de megértem, hogy ilyen körülmények között nem rövidíted meg azt a szegény fiút – csupán Holländerék közönyösek: – Elvitték Pálos Andrást, hát elvitték, mint a többit, százezreket… Szeszélyes volt a november, eső vad szélrohamokkal, s másnap tiszta kék égbolt, üde levegő, ilyen az időjárás ott is, ahová Andrist vitték? Él? Meghalt? Mégis, hol lehet, faggatta Gulácsi Istvánt, maga mit gondol? Valamelyik lágerben. A németeknek nincs már sok idejük, valószínű, hogy Pálos András túléli. A világhelyzet? Nincs a világot összefogó képe. Görögországból állítólag kiverték a nácikat, az oroszok minden fronton előretörnek, ÉszakNémetországban vannak és Pest környékén, Zsófi nem hallja az ágyúszót? Nem, Zsófi nem figyel az ágyúszóra, csak a szavakra, amelyekben megkapaszkodhat. Gulácsi említette először a Felszabadító Bizottságot, a kérdésre, hogy ő is tagja-e a bizottságnak, nem kapott választ, márpedig működésétől csakis akkor remélhet eredményt, ha Gulácsi is tagja. Egy alkalommal Zsófi arról beszélt, hogy a Naphegy utcai főúri kastély

portásházának alagsorában raktározták el a zsidó írók műveit, s hogy milyen vágyakozva álldogál a rácsos ablak előtt, legszívesebben betörne Stefan Zweig, Szép Ernő, Heltai Jenő könyveiért. Egy újsághírben olvasta, hogy három fekete gépkocsin érkezett a ház elé a „szakállas” és kísérete, a vizsgálat eredménye kielégítő volt, a sok ezer kötet zúzdába kerül. – Felbecsülhetetlenül sok értékes életet és szellemi kincset pusztítanak el – mondta Gulácsi. – Nemrégen azt magyaráztad nekem – szólt az asszony –, hogy a zsidó kabarészerzők és színházi iparosok terjesztették a szellemi mételyt. – Azóta felülvizsgáltam az álláspontomat: Beniczkyné Bajza Lenkéje is volt a magyar irodalomnak, jelenleg pedig Stádium Könyvkiadó Vállalata. Az ágyúszó valóban hallatszott, egyre sűrűbben és egyre közelebb, a város fölött elhúzó bombázógépeket nem előzte meg szirénázás. Az utcáról kapuk alá, óvóhelyre menekültek az emberek. Zsófi egyedül maradt a Horvát-kert kopár fái között. Egyik gép lendületes ívben alászállt, a pilóta arcát is látta, s a gépfegyver sorozatos villanását, közvetlen közelében golyók pattogtak, s a gép már messze járt, a magasban. Félelmet nem érzett, csupán felháborodást: – Elment az eszük? Engem, pont engem akarnak szitává lőni? Mégis, ritkábban ment el otthonról, őket is kevesebben látogatták, s hiányérzete fokozódott; vágy Andris után, olykor lélegzetét visszatartotta a várakozásban, csöngetés – itt lakik Pálos András özvegye? Ez a sóvárgás maga a háborgó Óceán, ehhez képest lassan hömpölygő folyam, hogy nélkülözi régi és új barátait, s hogy pályáján megrekedt, hónapok óta toll sem volt a kezében. Ha a vidám géppuskázó eltalálja, nekrológja két sor az újságban: „Boér Zsófia élt negyven évet, műve egy nyúlfarknyi novellás kötet és egy regény.” Éjszaka fölkelt – a szoba hideg, a háziurak elköltözése óta Huber Ferenc mérsékelten fűti a kazánt, takarékoskodik a tüzelővel, hosszú még a tél –, szaladt vissza a takaró alá kéziratpapírral, lámpalázas, szerelmes izgalommal kívánta, hogy megtöltsék fekete betűk. Sebesen írt: Drága Andriskám valahol a világban, édes jó lelkem, ahogy nagymama mondaná, emlékszel nagymamára? Milyen könnyű levelet írni, ha nem kerül a címzett kezébe, egyszer az életben mindenről beszél az ember. Párizsban láttam egy színdarabot, az álmodozó, megcsalt férj ül alvó felesége mellett, és elmondja, hogy mindent tud, mindent megbocsát,

atyaisten, micsoda hülyeség, hiszen én vagyok az alvó feleség… Eltépte a papírt, de az írás vonzása nem szűnt, és sok év után elővette a naplóját. 1944. november 11. Huberné rémtörténeteket mesél és átkozódik, mindig újra meglep gazdag szókincsével. Azt mondja, talán jobb Andrisnak, hogy elvitték, itt sáncot ásatnának vele, és egy bádog cigarettatárcáért lepuffantanák. Andrisnak nincs cigarettatárcája. Nálunk a hegyen aránylag csöndes, elvétve látunk zöldingeseket, a környékünk gazdag zsidóknak kevéssé előkelő, a szegényeknek drága. Pisti szerint fel kell készülnünk utcai harcokra. Lehet, hogy elpusztulunk? Nagymama, én, mindenki! Kihal az emberiség, két automata gépfegyver szemközt az utca két oldalán, és egymásra tüzel. Nem érzek félelmet, szegényes a fantáziám, örök életre rendezkedtem be a lakásban, örökké nagymamával, Jutka bútoraival, s egy napon ide érkezik vissza Andris. Sírok, szemem előtt összefutnak a betűk. November 20. Délelőtt kártyáztam a Gulácsi gyerekekkel, s amikor felálltam, Öcsi alaposan a fenekembe csípett. Nagyot ugrottam, komikus lehetett, Guszti abba sem hagyta a nevetést. A fiúknak szánt ötven pengőt – az én monoklis ügyvédem minden elsején nagyobb összegről íratja alá velem a nyugtát, romlik a pengő! – Guszti elvette, s szaladt bevásárolni. Rejtély, hogy miből élnek. November 26. Milyen szelíd lettem. Nem gorombáskodok nagymamával, nincsenek eget ostromló vágyaim. Azelőtt, ha ital volt a házban, ellenállhatatlanul vonzott, a tudatomban motoszkált, s végül nem álltam ellen. Hetekkel ezelőtt sorban álltam fél liter rumért, elfelejtkeztem róla, most, hogy estére kihűl a lakás, nagymama tölt a teámba. Öregszem. Nemrégen voltam harmincéves, a születésnapomon, déli harangszókor azt mondtam: Még csak huszonkilenc! a Bibliában ugyanis nagypapa írásával olvasható: „Zsófika unokám született 1904. január 22-én, 1 óra 20 perckor, Rádayné.” Ez a bába neve. Egy óra húsz percem volt a harmincadik évig, s múltak a percek, nem lehetett elviselni. Azután arra gondoltam, tíz hosszú esztendőn át leszek harmincas, rengeteg idő. Két hónap a negyvenedikig, s ha túl leszek a pánikon, vigasztalódom, tíz hosszú év… Csöngetnek, férfihang, atyaisten segíts meg, légy jó…

24

Az öregasszony jött elöl, mögötte öt egyenruhás, karszalagos nyilas, derekukon géppuska és tölténytár, végül Huber Ferenc, a házmester. – Az urak téged keresnek – mondta Czell Domokosné. – Éljen Szálasi! Huber Ferenc, szép, komoly arcú férfi, a hátuk mögött ágaskodva intett, és Zsófi megértette. – Éljen Szálasi… Az emberek szétnéztek a szobában, egyik az asztalhoz lépett, és a friss írást olvasta. Zsófi összecsapta a füzetet. – Mi jut eszébe! A férfi erőszakkal kivette kezéből a füzetet, s valamennyien körülötte álltak. Az öregasszony erélyesen utat tört magának. – Lesz szíves visszaadni. Az unokám ismert nevű író, bizonyára tudják, hiszen, amint látom, művelt emberek, tessék, lelkem. Csak nem kezd nevetni? Remeg a lába, a gyomra, de hogy művelt emberek, ez az öt gengszter! Járkálnak a szobában, egyik a könyvek mögött keresgél, másik a komódfiókokat húzgálja, s vezetőjük szétvetett lábbal megáll Zsófi előtt. – Hol lakik özvegy Majoros Oszkárné? – Nem tudom. – Ismeri? – Hát…

Ismét az öregasszony szólt. – Az unokám találkozott már vele, de az én ismerősöm, iskolatársak voltunk. – Az asszonysággal semmi dolgunk, az időnk is kevés. Ennek a Majorosnénak a címét kérdeztem. Zsófi kábán nézett rá. – De miért? – Az a mi dolgunk. – Nem tudom. Az ember felbődült. – Sokra nem megy a hazudozással. A címet kérdeztem, aztán arra vagy felel, vagy… A házmester átszólt a fejek fölött: – Tessék megmondani. Kínlódva nézett nagyanyja mészfehér arcára. Nagymama fél. Őt félti az öt fegyverestől, és nagyra nyílt merev szemében rémület, hogy mit felel az unokája. Lenke nénit elhurcolják, s eszébe jutott mindaz, amit Huberné beszélt a Dunába géppuskázott asszonyokról és gyerekekről. Ez a vén átok Krausz Lenke megint bajt okozott, de róla csak nem tételezi föl nagymama… Másodperc sem telt el, s felelt: – Majorosné címét nem mondom meg, de oda vezetem, ha magukkal mehetek. – Úgy is jó. Hagyják békében a könyveit, a fiókjait. Kivett egy zsebkendőt, és zajosan betaszította a fiókot; a háttérben a házmester legyintése azt jelentette: – Ne uszítsa a fenevadakat! – Nagymama nem mozdul, mert talán összerogyna, egyenesen áll, éppen csak a hátán az a kis gömbölydedség. – Melegen öltözz, lelkem, hidegek az esték.

Ketten közrevették, három fegyveres mögöttük. Márkus csemegésné lágy kelt tészta arca a boltajtó üvegén, közeledtükre a suszter menekül lefelé a műhelyébe vezető három lépcsőfokon. A Czakó utcánál Zsófi intett: – Erre. – Az emberek tanácskoztak, három elvált tőlük, s most már a kettő között ment tovább, beszélgetés is indult. A bal oldalán hirtelenszőke, mintegy negyvenes férfi aggodalmaskodott, hogy lekési a vonatot, az asszony kórházban van a májával, nincs, aki megetesse az állatokat. A hízóval van gondban, decemberben készültek levágni, de mit lehessen tudni… A minap ellopták három tyúkját, hiszen csak kapja el a bitang tolvaját; a másik ember hümgetett, érthetetlen szavakat mormolt. Zsófi érdeklődött, hány tyúkja van? Tyúk is van, meg tavalyi liba, nyulat is tartanak, mert a fiatal nyúlpecsenye finomabb a borjúhúsnál, s így diskurálva érkeztek a Mészáros utcai csillagos házhoz. A barátságos hangulat eloszlott, a hirtelenszőke karon ragadta Zsófit, és tuszkolta föl a lépcsőn. Mint a megriasztott egerek futottak szerteszét a lépcsőházban tanyázó fiatalok, ajtók csapódtak, és temetői csöndben érkeztek özvegy Majoros Oszkárné ajtaja elé. – Kezét csókolom, Lenke néni. Magát keresik… – Nem pofázunk – tolta befelé a hirtelenszőke állattenyésztő. Helyes, ne pofázzanak – nagy volt a kísértés, hogy kimondja, de Krausz Lenke látványa visszatartotta: földszínű arc, és mintha a szeme láttára zsugorodna, megsemmisülne. A brummogó, borvirágos orrú Zsófival az előszobában maradt, a hirtelenszőke rászólt Lenkére: – Maga velünk jön – s terelte a szoba felé. – Igen, kérem. Meglehetősen hosszú ideig várakoztak, odabent fiókok tologatása, szekrényajtó nyikorog, van ezeknek házkutatási engedélyük? Krausz Lenke a turistaöltözékét viselte, rövid kabát, kis kalap, mintha a Hármashatárhegyre készülne nagymamával – nagymama egyedül a lakásban, ó, nagymama… s megint remegés a gyomrában, a mellkasa összeszűkül, egy másodpercig fulladás környékezi. Hosszú villamosutazás. Négyen ültek egymással szemközt, Lenke néni kucorgott a hirtelenszőke nyilas mellett, és nem pillantott Zsófira. Ők ketten némák – nem pofáznak! –, kísérőik olykor társalognak. Holnap teadélután az első kerületi pártházban, az asszonyokat is elviszik, az enyém kórházban a májával, hiszen

sajnálja majd, hogy ebbül is kimarad – én nem állom a teát – dörmögte a vörösorrú, s ezzel nem mondott újat. Ismeretlen környéken leszálltak, külváros, széles térséget földszintes és rút emeletes házak szegélyeznek, s hatalmas gyárépület: MÁVAG. A két ember az épület oldalához irányította őket, lépcsőn mentek lefelé – innen már nem jövök fel – állapította meg Zsófi, örvendezve, csodálkozva, hogy nem érez félelmet. Nagy bolthajtásos pincehelyiség, döglesztő meleg, villanyégők bevilágították az előteret, a félhomályos háttérben és sötét sarkokban ingujjas emberek imbolyogtak, rádió bömbölt, ikszlábú asztalokon ital, részeg hangzavar. A rájuk csukódó vasajtó közelében is italtól lucskos asztal, egy himlőhelyes arcú, roppant kövér férfi közeledett, útközben gombolgatva egyenruháját. – Éljen Szálasi! Dögölj meg! – Éljen Szálasi – visszhangozta Zsófi, és jobb kezét könnyedén az asztalnak támasztotta. A himlőhelyes italfoltos iratok között keresgélt, két fegyveres melléje ült. – Maga Boér Zsófia? – Én vagyok. – Az iratait. Elővette sajtókamarai igazolványát, az ember hosszan tanulmányozta. – Aztán ez mit bizonyít? Ettől lehet még maga Ábelesz. – A sajtókamarába csak árja tagokat vesznek fel. Tizenhat okmánnyal igazoltam a származásomat. – Újságot ír. Aztán melyiket? Zsófi megnevezte a déli lapot, a tárgyalást vezető himlőhelyes rövid beszélgetést folytatott az egyik fegyveressel, s az távozott. Telefonál. Ilyenkor inspekciózik valaki a szerkesztőségben. Barát vagy ellenség. Boér Zsófia elmaradt a laptól. Zsidó kapcsolat. Hosszú volt a várakozási idő, háta mögött Krausz Lenke két kísérőjük között, valamit szólni kellene hozzá; nem fordult hátra. Az asztalhoz innen is, onnan is jöttek ittas ingujjasok, Zsófit mustrálták, harsogott a rádió,

valahol a pince mélyén kurjongatás, fényben és árnyékban cikázó alakok, a pince vasajtaja zárva – innen többé nem megyek föl. A himlőhelyes söröskrigliből spriccert ivott, és minden mozdulatára penetráns izzadtságszag csapta meg Zsófi orrát. A küldött végre visszatért, suttogtak. – No, jó. Aztán ha maga olyan derék magyar asszony, amilyennek mondja magát, miért szűri össze a levet zsidó munkaszolgálatossal? Menten meghal! Dadogott: – Én… én… – Éppenséggel maga. – Egy levelet vett elő, betűzte: – Küldj levelet vagy üzenetet Boér Zsófikához, a Hegyalja útra. Szerető nagyanyád Majoros Oszkárné. Az onokájával van barátságban? A háttérben sipogó hang: – Kérem szépen… – Csönd! Krausz Lenke kiáltott: – Nem is ismeri, kérem szépen! Most mégis hátrafordult. – Hallgasson, Lenke néni, az urak nem kérdezték. – Mink „testvérek” vagyunk. – A testvér nem kérdezte – s nagyanyjára emlékezve hozzátette: – Bízza rá magát, láthatja, milyen jóindulatúan kezeli a dolgát. A himlőhelyest ez valóban kissé megzavarta, hörpintett a krigliből, és zajosan lapozta mocskos iratait. A kérdések egymást követték: – Honnan ismeri ezt a Majorosnét, talán rokonság, sógorság? Miért nem szakította meg vele a kapcsolatot? A rendelet világosan kötelezi a magyar embert, hogy… na, hogyan is… Újabb papírlap és dadogó betűzgetés: Senki önkényes vagy önhatalmú

bírája a zsidóságnak ne legyen, mert a kérdés megoldása az államhatalom feladata. Hát azt tudja, hogy statárium van? Hogyne, tudja, s lopva az órájára nézett, közel két órája tart a kihallgatás, és innen hová? Lajcsi megtalálja? Ég a talpa, az álldogálásban meggörnyed, szegény Lenke néni. – Elmehet haza, nyolc napig nem hagyja el a lakást, értettem? Kivizsgáljuk az ügyét, aztán majd… Böfögött, tétován üres kriglijére nézett. Zsófi megfogta az öreg nő karját. – Értettem. Mehetünk, Lenke néni. A himlőhelyes felállt. – Már meg mit képzel? Pucoljon innét, ha jót akar. Vigyétek az asszonyt. Krausz Lenke karját megragadta a hirtelenszőke, ez még mindig itt van, lekéste a vonatját, a kis öreg nőnek csupán a szeme él, és abban végtelen bánat, könyörgés. Zsófi melléje lépett, kiáltott: – Hová viszik? Mit akarnak tőle? Nem vétett maguknak. Kérem… nagyon kérem… Az öreg nő eltűnt valahol a pince mélyén, Zsófi az asztal lapját markolta, s rázta, mintha a himlőhelyes részegre akarná dönteni. A férfi bugyborékolta a szavakat. – Ha nem nézném, hogy a méltóságos úr… magát is a francba küldenem. – Ordított. – Süket talán? Azt mondtam, pucoljon! A kinti hideg levegőn magához tért. Éjszaka volt és tömény sötétség. Nem tudta, hol van, vaktában elindult, hogy távolodjon a pincétől, s a térségen megállt. Lassan némi fény derengett, a csillagokról vagy hajnalodik? A nyilas a „szakállassal” beszélt, méltóságos úr… Jó volna leülni. Csapódott a vasajtó, a lépések feléje közeledtek, szaladni kellene, de a félelem mozdulatlanságában várt. – Maga az? A hirtelenszőke.

– Hol vagyok? – kérdezte Zsófi. – Nem tudom, merre induljak. – Hát ez Kőbánya. Egy darabot jöhet velem, de azt megmondom, hogy én jól kilépek. Jól kilépett. Bukdácsolt a férfi mellett, a lába két bot, érzéketlen, de viszi földszintes házak, gyárépületek között, még egyre külvárosban, lépést tart az emberrel, aki gondterhelt és beszédes. Be kell várnia a hajnali vonatot, és már késéssel indul, az állatok meg ellátatlanok. Nehéz a szolgálat. Nem panaszként mondja, nehogy félreértés essék. Ámbár az a helyzet, hogy tíz évvel ezelőtt lépett be a pártba, és bizony akkor nem tudta, hogy mi lesz, hogyan lesz… A Keleti pályaudvarnál elváltak. Valamelyest forgalmasabb volt az utca, falusi szekerek és katonai gépkocsik, korai járókelők, lehúzott redőnyű fűszerüzlet előtt hosszú sor, jobbára öregek. Derék két bot, fürgén kopog, az otthona utáni határtalan vágy mozgatja, a végkimerülésig. A Hegyalja úton fölfelé már csak vánszorog, messziről látja a sötét nőalakot, szálegyenes, a hátán kis gömbölydedség, felfogja a karjában. – Szegény jó lelkem…

25

Eltelt nyolc nap, a tízedik, és nem jött senki, a ragyásképűnek az ügy kivizsgálásánál, úgy látszik, fontosabb elfoglaltsága akadt. Özvegy Majoros Oszkárné nyolcvannégy éves öregasszonyt a Dunába gépfegyverezték. Nagymamának napokig alig hallani a szavát – Lenke kislány korában is szeleburdi volt – mondja, öregesen a fejét csóválja, mert ép ésszel hogyan fogható fel, hogy szeleburdi cselekedetért valakit legépfegyverezzenek? Judit sírt. Kedves, szegény Lenke néni. A bolt most már rá marad, s míg él, szalagot árul? Lelkesedése lelohadt; rendkívüli körülmények között vállalta az üzletasszony szerepét, de mint öncélú tevékenység méltatlan Veress Ádám hitveséhez, s a nemrégen még büszke üzletasszony így kesergett: – Hitte volna, mamám, hogy vénségemre boltosné leszek? – Lajcsi vigasztalta. Mint hekusnak van néhány nyilas barátja, kitűnő szakemberek, akik hajlandók lesznek utolsó gombig kiüríteni a boltot; s ezzel végleg lehúzzák a redőnyt. Judit nevetett és sírt – szegény Lenke néni… Krausz Lenke, a notórius levélíró, a tizenegyedik napon jelentkezett. Egy kisfiú adta át Juditnak az apróra összehajtogatott újságlap szélére firkált cédulát: VII. ker. Csányi utca 3. 2ik emelet 1. M. O. K. L. Lenke él, és ismét hallatlan zavart okoz. Ki volt a gyerek, aki a cédulát hozta a gettóból? Tudja Judit címét. Rájuk törnek fegyveres nyilasok. A Holländer házaspár hallgatott, az arcukra dermedt mosoly idegesítette Juditot. – Édeseim – mondta –, viselkedjetek normálisan. Husztról menekült rokonaim miért vágnának ilyen sanyarú képet? Ha megnyugtat, az én drága fiam csináltat nektek névjegyet hétágú koronával… Eseménytelenül telt el néhány nap, Zsófi korán reggel lement a Váralja utcába. Lajcsi a szalmazsákjára könyökölve reggelizett, s nem üdvözölte kitörő lelkesedéssel dúlt arcú unokanővérét. – Mi van már megint? – Lenke nénit ki kell hozni a gettóból.

A fiú végigpergette ujjait a homlokán. – Ez a história az agyadra ment? – Várj. – Leült szorosan Lajcsi mellé, a lábát kinyújtotta. – Nagymama belebetegszik. Az kevésbé fontos, hogy én is… Kísért a tekintete. Bízott bennem, hogy megmentem. Végignéztem, hogy elhurcolják. Én megszabadultam, Lajcsikám… – Teljesen meghülyültél? Vele mentél volna a gettóba? – Hiszen kidobtak! A fiú egy pillanatig az arcába bámult, azután nevetett, teája a tálcára löttyent, hirtelen mozdulatától Zsófi a szőnyegre csúszott. – Ha beszélnél Palival! – Pali vidékre utazott. – Huba… – Egyedül alkalmatlan bármiféle akcióra. Zsófi a karjába kapaszkodott. – Te nem, Lajcsikám, téged nem engedlek. A fiú töprengett. – Tegyük fel, hogy kihozzuk. Mit kezdünk vele, hol helyezzük el? – Kirántotta a karját. – Lehetetlen, Zsófi, verd ki a fejedből. Lehetetlen, persze… Nagynénje a konyhában tereferél Holländer Terkával, beszóljon? Á, nem kíváncsi Terkára. Kihozták a gettóból, jól él Juditnál, az arca gömbölyű, megszépült, s ha ő most benyit, megnémul, lesüti a szemét, sebzett őzike, a szobájába surran, eh, utálja. Két napig lézengett a szobában, az ajtó csukva, kerülte a nagyanyját, s az sem zavarta. Azután, alkonyattájt, feljött Lajcsi. Lenke néni náluk van, beteg. Egy

karosszékben üldögél. Meglehetősen kínos helyzet Holländerék miatt is. Dél óta szaladgál a listájukon szereplő címekre, senki sem vállal egy nyolcvannégy éves beteg öregasszonyt. A fiú mogorva volt, kimerült, s mégis megállás nélkül keringett az asztal körül, félretolta nagyanyját, Zsófiba ütközött. – Érte megyek. – Mondd, te sohasem gondolkozol? Itt ismerik, egyszer már kellemetlenséget okozott. Különben sem áll a lábán. A Károly király úton beemeltem egy taxiba… – Te hoztad ki? – Nem, a herkópáter! Bevittem Lenke nénit – az arcán félelem, a homloka verejtékes –, jó idő múlva kinéztem az ablakon. A taxi ott volt még a kapu előtt, a sofőr valamit írt, talán hogy a gettóból… és a címünket… mit gondolsz? – Az öregasszony összekulcsolt májfoltos kezére nézett, kisebb és nagyobb barna pettyek rendszertelenül elosztva, három kiütközik egymás mellett, s távolabb egy; folytatta járkálását, legyintett. – Délben történt. Azóta nyakunkra küldte volna a nyilasokat. A menetidőt jegyezte. Anya ott tartaná Lenke nénit, anya bámulatosan… stramm asszony, de mi történjen Holländerékkel? Zsófi gondolkozás nélkül mondta: – Holländerék jönnek ide, ugye, nagymama? – Te tudod, lelkem. Krausz Lenke Judit szobájában a matracon, lázas, a lélegzetvétele mintha messziről hallatszana, sípszó. Holländerék holmija két kis tasakban, elöl az asszonyok, mögöttük a két férfi, Zsófi nagyokat, elfogulatlanul nevet, s beszél, maga sem tudja, mit. A gyomrában megint remegés, mi lesz… Lajcsi búcsúzik, Frici hátát veregeti, fel a fejjel! Krisztina körúti orvos barátja megígérte, hogy este megnézi Lenkét. Ott maradtak négyen, zavart tehetetlenségben, míg az öregasszony összeszedte magát. Nos, vessük meg az ágyat, te, lelkem, gondolom, az én szobámban a drótmatracon kényelmesen elalszol… – Azonnal jövök. Bekopogott a házmesterlakásba. – Bözsikém! Egy Husztról menekült házaspár van nálunk, érti? A

bejelentőlapjukat én elintézem az őrszobán. Ezek a Komáromiék… maga azt mondta, hogy kiveri a dög méregfogát. Gondolja, hogy lehetséges? – Meglátszik rajtuk, hogy husztiak? – Nem. Nemigen. Az asszony szőkés, a férfi szemüveges. Fiatalok. – A dögtől ne tartson. A markomban van, bízza rám. Ha a dagadt tömbparancsnok idetolja a képét, nem kell betojni, nagy a szája, de ha Cinkotán elsütnek egy puskát, az ágy alá bújik. – Az ajtó előtt lépések hallatszottak. – Igyunk egy snapszt! – S mert a csipkegyáros mérnök nyitott rájuk, nagyot nevetett. – Ne tessék ijesztgetni a szegény embert. Zsófi elindult, a férfi széttárt karjával eltorlaszolta az ajtót. – Megijesztettem? – Eltalálta. Maga elől futok. Igaz. A csipkegyáros vonzó férfi, kellemes, enyhe borzongásokat okoz, s noha most efféle borzongásoknak nincs létjogosultsága, a hatása alatt tért vissza a szobába. Terka kirakta közben a két táskát, s tanácsot kérőn nézett Zsófira, hol helyezheti el a Judittól kapott ruhákat és Lajcsi ingeit és gatyáit; az öregasszony egyenesen, karját mellén összefonva ült egy széken, körülötte cikázott Holländer Frigyes, és a villanyfénybe kis nyálpettyeket lövellve magyarázta az atomenergia jövendő aranykorszakát. – Az időjárás szeszélyeitől szenvedünk, nemde… szenvedünk? A havas, jégpáncélos utca baleseteket idéz elő. De ha az időjárást szabályozni lehet, és lehet! ez kiküszöbölődik… kiküszöbölődik. Azonkívül tessék szíves lenni elképzelni a fűthető utcát, tereket, síkos országutat, de tekintsük ezt a kérdést jelentéktelennek, noha korántsem… korántsem… – Fricikém – szólt halkan az asszony. – Nagyon érdekes. – Az öregasszony felállt. – Lám csak, az ember holtig tanul. Hát rendezkedjetek, azután tegyük el magunkat holnapra.

Hármasban eleinte kevés szó esett – ezt ide tedd, azt oda, a férfi meg végleg elhallgatott. Zsófi rátámadt: – Magának mi baja? – Nekem… nekem… – Honvágya van – mondta az asszony. – Szerelmes Judit nénibe. Nevettek, a férfi hangja bizonyos magasságban kibicsaklott, a félszegsége komikus és megható. Tehát velük kell élnie napokig, hetekig, esetleg hónapokig. A szobája, az asztala, a könyvei – elválunk, ég veletek! Nagyanyja csupán annyit mondott a sötétben: – Aztán ha horkolni találnék, ébressz fel, te lány. Korán reggel rosszkedvűen ébredt. A fürdőszoba ajtaja zárva, Holländer Terka fürdik. Erélyesen lenyomta a kilincset, mégiscsak bosszantó, hogy nem használhatja a saját fürdőszobáját, saját kádját. – Azonnal! – Az elhaló, ijedt hang is bosszantotta, ez a nő fél tőle? Rövidesen zörgött a kulcs, Terka nyilván félig mosdottan kiugrott a kádból. Hangsúlyozza kiszolgáltatottságát, tüntet a nyomorúságával, igazán tréfás, másnak sem éppen rózsás a helyzete. Fehérneműje a komódfiókban, mit tegyen, kopogtasson a saját szobája ajtaján? Kopogott, a házaspárra alig pillantva, a fiókjaiban matatott, s eltűnt a fürdőszobában. A nő kimosta a kádat maga után. Szép tőle! Zuhog a forró víz, párája belepi a tükröt, ha most belenéz, talán egy fúria arca… A homály eloszlott, állt a tükör előtt. Az arca beesett, a szeme fénytelen, nincs benne düh, csak fájdalom. Sokaig feküdt a forró vízben, nincs kedve társalogni, és kopogjon, ahányszor belép a szobájába? Hátha éppen csókolózik azzal a nyálas pasassal. A szobája üres, nagyanyjánál tanyáznak. Terka horgol, a férfi olvas. – Akkor most megnézem Lenkét – az öregasszony feláll, ezzel mintegy átadva neki a vendégeket, akiket nem lehet egyedül hagyni a lakásban; jöhet a dagadt tömbparancsnok, becsöngethet Komárominé, a bombázógépeket nem jelzi már szirénázás. – Maradjon, nagymama, én megyek Judit nénihez.

Mozgást, levegőt, mert mintha a saját marka szorongatná a torkát. A Gellérthegynél drótsövény, az úttest felásva, ágyúk, mire készülnek ezek? Az emberek kikerülik a gödröket, a zsúfolt villamosokra kapaszkodnak, s mennek dolgukra az aláaknázott hídon, senki sem ordít: – Kérem, ez nem járja! Nem tűröm, ez ellen fellázadok! – A villamos lépcsőjén utazott, egy férfi átfogta a derekát, annyi baj legyen. A pesti hídfőnél megvárta a Budára tartó villamost, mégsem megy Gulácsiékhoz panaszkodni. Nekik nyűgösködjön? Illetlenség volna, és az efféle illem elleni vétség tartós nyomot hagy. Húszéves volt, talán idősebb, Veresséknél nagy vacsora, idegenek Ádám bácsi világából, bankárok, és gyárigazgatók, dúsan felékszerezett asszonyok. A második fogásnál tartottak, amikor Jutka a fülébe súgta: – Nyisd ki a szalvétát, és terítsd az öledbe. – Akkor vette észre, hogy egyedül az ő szalvétája van összehajtogatva a tányérja mellett. Az emlék azóta is zavaró, a szalvétaügy megbénította, félszeg némaságban ette végig a vacsorát, de hát miről beszél az ember bankigazgatókkal? Jutka okosabban tette volna, ha nem figyelmezteti; leéli az életet úgy, hogy nem teríti térdére a szalvétát, a Gellérthegyet akkor is drótsövény keríti, és a Duna-hidakat akkor is aláaknázzák. – Kétoldali tüdőgyulladás – fogadta Lajcsi. – Szegény. – Szegény anya. – Vállat vont, nevetett. – A földön alszik. A kis öreg nő feje búbjáig bebugyoláltan az ágyban, a matracok egymás fölött pléddel letakarva; Judit becsukta az ablakot, s a mozdulatlan beteget kibontotta burkaiból. – Zsófi van itt – mondta. Krausz Lenke szeme kalandozott a mennyezeten és a sarkokban, míg fölfedezte a mellette álló asszonyt. – A drága Zsófika… Többet nem szólt. Kimentek az előszobába. – Mi történt vele? – kérdezte Zsófi. – Haldoklik? – Az orvos szerint menthetetlen. Legyengült szervezet – Judit szemében iszonyat volt –, a testén kék foltok, ütések nyomai. – Mit segíthetnék, Judit néni? – A nagy gondot levetted rólam, drágaságom. Azóta összebarátkoztál Holländerékkel, kedvesek, ugye?

– Hogyne, nagyon. Ebéd után egyedül maradt a házaspárral. Az öregasszony szobájában tartózkodtak, s mintha a lélegzetüket is visszafojtanák, nagyon helyes, legalább nappal legyen nyugta. Egy idő után azonban zavarta a csönd s a tudat, hogy azok kerülik. Forró vizet engedett az üveglombikba, alágyújtott s nagyot kiáltott: – Rögtön kész a kávé, jöjjetek! – S mikor már az asztalnál ültek, jobb híján így indította meg a társalgást: – Szeretem nézni, ahogy felfut a víz, és lassan leereszkedik, bugyborékol és megint kapaszkodik fölfelé a csövön. – Babkávé? – Igen. Nagymama szerez nekem, kávé nélkül nem megy a munka. Ámbár az én munkám… lassanként az ábécét is elfelejtem. – Hiba – szólt a férfi. – Fel kell készülni a háború utáni irodalom követelményeire. A háború emberéletet és anyagi javakat pusztít, de a technikai fejlődés… a fejlődés, a tudományos kutatás új korszakot nyit minden területen, politikában és művészetekben, és… és… A csöngetésre elhallgatott. Zsófi kiment, és Hubernéval tért vissza. A két ember állt, egymást átölelve, mintha együtt készülnének fejest ugrani a Jeges-tengerbe. – A huszti rokonok? – kérdezte a kövér asszony, és bal szemével szabályosan a férfira kacsintott. – Elintézte a bejelentést, Zsófika? – Délután elintézem. Üljön le, Bözsikém. A barátnőm – fordult a házaspárhoz –, különben a házmesternénk, légóparancsnok és jótékony lélek. – A rokonoknak mi a becsületes nevük? – A becsületes Holländer. A becstelen Sármási Frigyes és neje. – No jó, szaladok! Jelentse be Sármási úrékat! Huberné távozott. Némi vívódás után megjegyezte a férfi, hogy a házmesterné nyilván megbízható személy, ha Zsófika ennyire nyíltan közli vele a tényállást. Zsófi megnyugtatta: – Huberné okmányai szintén hamisítványok, anyai részről zsidó származású, és a világ legjobb teremtése. – Említse Komáromiékat?

Fölösleges – egyelőre. A házaspár megköszönte a kávét, s vonult a másik szobába – úgy látszik, nagymama így intézkedett. A repülőgépzúgás váratlan, egyszerre olyan közeli, mintha elsöpörnék a házat, az egész Hegyalja utat. Egy ideig csönd, azután nagy távolságban bombarobbanás, közben ágyúszó, az ember füle megszokja: ez ágyú, emez bomba. A lépcsőházban futkosás; beszólt a csöndesen lapuló házaspárnak: – Nem Pestet bombázzák, a lakásban maradunk. Ne gyújtsatok villanyt. Újabb repülőraj, a legnagyobb zenebonában megérkezik az öregasszony. Mi újság? Lenke másodpercekre magához tér. – Juditkám óránként borogatja, emelgeti, de hát könnyű, mint egy gyermek. Miért ültök sötétben? – Nagymama belép, világos lesz, és minden egyszerűbb. December 15. Terka motyog, nagymama hallása gyengül, minden mondatot elismételtet. Nehezen türtőztetem magam, legszívesebben berontanék – a mindenedet, beszélj hangosabban! Jelentéktelen dolgok idegesítenek, az ostromállapot, a bombázás, és hogy veszélyes idegenek tartózkodnak a lakásban inkább bosszant, de egyre kevésbé; ha nem békülök meg a helyzettel, magammal sem tudok viszonylagos békében élni. Holländerék rendesek. Óvóhelyen még nem voltunk velük, Huber Bözsi színésznőnek is kiváló, dohog a pincében, hogy ezek a Czellék soha sincsenek otthon! Mi meg sötétben és némán őrizzük a lakást. Elképzelhetetlen, hogy meghalok. Semmi sincs befejezve. M. bácsi azt mondta egyszer, hogy csodagyerek vagyok, mert négyéves korom óta nem fejlődtem. A háborúnak vége lesz, talán napok kérdése, és akkor bizonyítanom kell, hogy író vagyok és ember. Ez átmeneti állapot, tétlen szemlélője vagyok az eseményeknek. Engedtem, hogy Andrist elhurcolják. Üvölteni kellene. Megértem nagymamát, hogy úgyszólván mindenkijét eltemette, és él tovább. Az ember bensőjében vonít és gyászol, s kifelé idegeskedik, mert Terka motyog. Lenke néni még él. Korán reggel lemegyek, segítek Juditnak, amit tudok, de mi telik tőlem? Semmi, az égvilágon semmi. Tulajdonképpen miért törődök Holländer Fricivel? Nem ért irodalomhoz Engem mégis megzavar. Nagymama már képzett fizikus… Judit azzal fogadta: – Láztalan, alszik. Valóságos csoda, az orvos lemondott róla. Mesélj, bogaram, minden rendben van nálatok? Mama tegnap szótlan volt, olyan öregnek tűnt, a szívem fáj érte. – Az ágy felé intett. – Az egyikért, mert öreg, a másikért, mert

fiatal. Az én drága fiam szerelmes, és ahelyett hogy a Ruszwurmnál fagylaltozna Emőkével, sétálnának a szigeti romok között, a jó ég tudja, hol járnak. Nem avatkozom a fiam dolgába, mást nem tehetek, mint hogy imádkozok az istenhez, hiszen én neveltem önállóságra, s félelem nélküli életre, emlékszel, drágaságom, milyen vakmerő gyerek volt! Hogyne. Heti pénzt fizetett Bicskei nevű bárgyú barátjának, hogy az iskolában verekedjen helyette. Félt a kutyától, az árnyékától. Ha most Juditra néz, menthetetlenül a szemébe nevet. Inkább az ágyra nézett. Krausz Lenke felült, nyilván csak arra várt, hogy tudomásul vegyék, s ezt is állja meg nevetés nélkül? Judit pliszírozott csipkés batiszthálóingbe öltöztette Krausz Lenkét, zilált ősz haja rózsaszín szalaggal leszorítva! – Van valami harapnivaló? Milyen öröm, a drága Zsófika… Egy korty tea, egy falat keksz, köszöni, finom volt, jólesett, és hogy egyszer már istenigazában kialudta magát. Tegnap még a földön hált, és bizony törődött volt, mikor az a drága szent fiú érte jött. Öt napja fekszik Judit ágyában eszméletlenül. A szeme ugrált, de vakon, a szemközti komódot Judit „szegény boldogult férje” ágyának nézte, reméli, éjszaka nem zavarta Juditot, Csányi utcai lakótársai szerint kiabál álmában. És hogy került a Csányi utcába? Igaz is, van mit mesélni, de hát az este kimerült volt, s kezével a száját simítgatta, Czell Domokosné már rászólt volna: – Ne babráld a szádat, Lenke! – A nagy pincében egy sarokba lökték, s mert behunyt szemmel hálát adott a mindenható istennek, hogy Zsófika sértetlenül elmehetett, talán úgy vélték, nem hallja, de meg amúgy sem zsenírozták volna magukat, zene is szólt és csupa ittas ember, azt beszélték, hogy leviszik a Dunához. – A himlőhelyes arcú parancsnok, gyerekkorában bárányhimlője lehetett és elkaparta a hólyagot, ez már a szülők hanyagsága, úgy intézkedett, hogy csapjanak be a gettóba, az a Boér lány újságíró, még kavar valami disznóságot. Később elmentek, kettő maradt velem a pincében, bablevest adtak, a rádió is elhallgatott, így azután elszunyókáltam, és reggel az a kettő… Krausz Lenke nem vette észre, hogy hosszú szünetet tart; mintegy húsz perc után felélénkülve folytatta a megkezdett mondatot. – … kísért villamossal a Károly király útra, a nagy kapun túl egyedül maradtam a Síp utcában. Ott is fegyveresek. Kérdezem: Merre menjek, kérem szépen?

Toronyiránt, azt feleli, és mert megköszöntem, kinevettek. Ezek nem úriemberek! A Csányi utca három számban lakik egy ismerősöm, segéd volt a megboldogult uramnál, később önállósította magát, ruhásbolt a Király utcában, ez a Kardos Ödön jutott eszembe. Mit mondjak, majdnemhogy elküldött. Ami igaz, igaz, egy szál ruhában, kabáttal voltam, sem egy váltás fehérnemű, sem élelmiszer vagy egy darabka szappan… Eszméletlen? Elaludt? A két asszony csöndben ült az ágynál, a csipkés hálóing alatt lazán megereszkedett a borogatás – tegyek rá frisset? – súgta Judit. – Nincs láza. – … Nagy szoba, nem mondom, de huszonnyolc ember! Éjjeli menedékhely, Zsófika, amilyen művelt, olvasott, ismeri az ilyen című színdarabot. Ahány, annyiféle, csecsemő gyerek és magamfajta öreg, meg fiatalok, azok csöppet sem szégyenlősek, ágyak, matrac, pokróc, és mindenki emberségéből kivetkőzve védelmezi a maga helyét, el lehet képzelni azt a marakodást, sikoltozást, az asszonyok egymás hajába kaptak, nehéz annak, aki mindvégig békességben leélt nyolcvannégy esztendőt. – Hol aludt, Lenke néni? – A földön, éppen az ajtó mellett, átlépkedtek rajtam, éjszaka is minduntalan, mert a legtöbbnek diaréja volt, és hát inkább elhallgatom, milyen állapotba került az egyetlen klozett. Ha víz folyt a csapból, elzavarták az embert, mint aki betolakodott, és így igaz, nagyot hibáztam, Biri haragszik rám, itt volt az imént, és nem szólt hozzám. Szavamat vette, mégis fölkerestem a pályaudvaron azt a derék munkásembert… A drága Zsófika maga jött hozzám, megmentett az életnek… Juditka, te majd elmondod neki… Sírdogált. A csipkés ingen átlátszott csontváz teste. Valamiféle rozzant motor ismét elindult, és tett néhány fordulatot. – Ha lett volna fölösleges pokrócuk, bizonyára adnak, ahogy egy tányér levessel is megkínáltak. Az ételt hozták a zsidó konyháról, de nem elegendőt, akinek éppen jutott. A szomszéd szobában meghalt egy ügyvéd, mondták, hogy éhen halt, két nap után vitték el, ilyesmi is előfordult. Mi ketten kerültünk az ajtó mellé, véletlenül ismerős, Brunner Helen csipke és paszomány, nagy, kövér asszony, jól melegített a fűtetlen szobában, egy kicsit mintha meghűltem volna, éjszaka nem tüsszentettem, Juditka? Brunner Helen azzal traktált, hogyan

rövidíti meg a vevőit. Mondtam, nekem ne jöjjön effélével. Ha én lemérek egy méter szalagot, az száz centiméter, sem több, sem kevesebb. Magának, Majorosné, nem is lesz… spórolt pénze… Megélek, az… untig elég. – Most vette észre Zsófit, elmosolyodott. – A drága Zsófika! – Kapirgált a takarón. – Te olyan végtelenül jó vagy! – Töpörödött arcát ráfektette, és megcsókolta Zsófi kezét. Az előszobában mondta Judit: – Milyen változás! Szívós kis öregasszony. – Zavarban vagyok, Judit néni. Azt hiszi, hogy tettem érte valamit. – Mindent, amit ember tehet. – Én tudom, hogy dühös voltam rá. És hányszor fárasztott a hosszú út Andrishoz, kívántam, hogy legyen már vége. Holländerék is, nem tehetek róla, idegesítenek, terhesek… Az asszony nevetve megrázta a vállát. – Édes bogaram, mást is zavar, ha idegenek telepszenek a lakásába. Mindenkit! De nem mindenki fogadja be őket. – Rajta azonban nem látszott, hogy zavarná az ágyába telepedett beteg, s félelem sem, mert a lépcsőházból teljes hangerővel szólt Zsófi után: – Szegény Lenkét alaposan kiéheztették a gettóban. Délután mama megeteti, mamára hallgat. Estefelé az öregasszony hazajött a lányától, s mert sokáig tartózkodott a fürdőszobában, Zsófi benyitott. – Hogy van Lenke néni? – Meghalt.

Márkus csemegésné jó pénzért eladott özvegy Czell Domokosáénak egy kis lucfenyőt, s ő előző évről visszamaradt gyertyákat erősített az ágaira. Délben csöngettek, Terka beszaladt a főzőfülkéből. Horányi Dezső. Az előszobában nagymamát ölelgeti, nevetése valamiféle honvágyat ébreszt Zsófiban régmúlt

idők után. Újságpapírba göngyölt csomag a hóna alatt, az öregasszony kezébe nyomja – Klári küldi, tessék igazságosan elosztani! –, Terka homlokára csókot cuppant, és kedvteléssel tapogatja a derekát, Zsófika úrnőnek kézcsók, hiszen még mindig haragszik, pedig örömhírrel jött. – Rufiusz meglógott! Nyugat felé iszkoltak szekéren, egy szál gatya… Klári, mondtam, ha maga megkönnyezi ezt a stricit, a békekötés után elválunk, csókot küld és hogy szereti, változatlanul. A barátunk, no, inkább nem is kérdezem. Néni drága, hol vették a fenyőt, mind karácsonyfáért nyaggatnak az asszonyok, tetszik tudni, ugyebár, kettő is van nekem – nevetése olyan magasságban csapongott, hogy Holländer Frici kissé riadtan körülnézett, ugyan ki tartózkodik még a szobában? Délután négy órakor meggyújtották a gyertyákat, s négyen, a család, szótlanul álltak a fánál, mögöttük a Holländer házaspár. A városban, földön és levegőben kísérteties csönd. Az oroszok, mondta Lajcsi, állítólag a Széll Kálmán téren vannak. A németek ellenállnak, fel kell készülni utcai harcokra. Ködös látomás utcai harcról: szemben áll egy német, egy orosz, megvívnak karddal, tőrrel, pisztollyal, esetleg derékon kapják egymást, valamelyik alulmarad – tapasztalat híján tévelyeg a képzelet, a két szónak nincs konkrét tartalma, így hát az asszonyok sóhajtoztak, módjával. Az öregasszony azon meditált, nem kellene-e biztonságba helyezni a törékeny holmit, Judit mesélt a középkorú házaspárról, akiket Krausz Lenke elparentálása után Lajcsi hozott a lakásba. – Képzelje, mamám, egymással nem beszélnek. Én vagyok a közvetítő. Furcsa lehet ilyen körülmények között együtt aludni Lajcsi keskeny ágyában. – Holländer Terka terített, szaladgált tányérokkal és a tállal, s történjék bármi a Széll Kálmán téren, a lucfenyő és a sztearin összevegyülő szaga ünnepi hangulatot teremt. Kevés szó esett régi karácsonyokról; az első órámat karácsonyra kaptam Judit néniéktől… – Hát arra emlékszel, bogaram, mikor meggyulladt a karácsonyfa? – De Lajcsi sürgette az anyját, öt óra elmúlt. Valamennyien kikísérték a vendégeket. Az előszobaajtó előtt a földön gyűrött papírlap, Terka fölemelte, hogy majd a szemétbe dobja. Veressék elmentek, Terka jobban megnézte a papírt. – Egy levelezőlap, Zsófi! – Nekem? Hiszen nem jár a postás… – Talán valaki az ajtó alá csúsztatta… A levelezőlap gyűrött és foltos, a ceruzával írt sorok még olvashatók. Mosonmagyaróvár, október 25. Kedves Zsófikám, kies vidéken pihenőnap, az idő kellemes, langyos őszi esőben poroszkál a te aszkétád. Egészségi állapotom

kitűnő. Remélem, jól vagy, vigyázol magadra, és nem felejtesz el engem. Sokat gondolok rád, és ámbár három dupla konyakot ittam, mikor megláttalak, ma még jobban tetszel nekem. Nagyszerű ember vagy. Lapomat talán valaki eljuttatja hozzád. Üdvözlöm a családot, téged ölel szerető Nurmid. UI. Ne félj, Zsófikám, majd csak hazagyalogolok egyszer. – Nagymama! – Hang nem jött fel a torkán, állt, kinyújtott kezében a levelezőlap, sikoltott: – Nagymama! – Az öregasszony átölelte tántorgó unokáját, s ott volt a házaspár is. – Üljön le, drága Zsófika – mondta a férfi, Terka a haját, a vállát simogatta. Nagymama kiveszi tokjából a szemüvegét, körülményesen helyezi az orrára, miért idegesíti az embert? A levelezőlapot azután kézről kézre adták. – Milyen boldog vagyok! – mondta Terka. Az öregasszony sokára szólalt meg. – Hát ez idén sem maradt el a karácsonyi ajándék, édes jó lelkem, egy derék ember megörvendeztetett vele. Mit is akartam… október huszonötödikén írta. Hát azért csak reménykedjünk. – Mire gondol, nagymama? – Két hónap nagy idő. Féltelek a csalódástól. – Még mindig nem ismeri? – Zsófi lenézett a hüvelykujja fölött féktelenül lüktető érre, másik kezével csillapítón leszorította, hiszen nyugtalanságra többé nincs ok. – Azt írja, hogy egyszer hazagyalogol, és akkor úgy is lesz. Én tudom. Az első ágyúlövést követte a többi, zengett az ég és remegett a föld, a ház, zörrentek az ablaktáblák, bénultan hallgatták az innen is, onnan is csattanó, közeli lövéseket. Kialudt a villany, de csupán rövid időre, az öregasszony gyertyákat vett elő, minden eshetőségre, és intézkedett: – Szedje ki, kedves fiam, a belső ablaktáblákat, ha bezúzza a légnyomás, ne maradjunk ablak nélkül. – Miket tud nagymama! Mintha a „légnyomás” mindennapi szóhasználatában fordulna elő. Megjelent Huberné tarka pongyolában, roppant, teste alatt reccsent a szék, lobogó szőke loknijaival, ádáz arckifejezésével maga a végzet. Le kell költözni az óvóhelyre, most, azonnal. Lent van az egész ház ágyakkal, istennyilával, nincs talpalatnyi hely a pincében. – De Bözsikém…

– Ejnye, Zsófika, ne izéljen mindig, ó, majd mit mondtam! Jön az uram, levisszük, ami kell, Sármási úrékat bízza rám. Az öregasszony felállt. – Hogyan gondolja, Bözsike? Az ágyakat, matracot… – Mindent! Teremtek én helyet, lesz itt ma olyan muri, ha még nem késő! – Jött a hallgatag házmester. A kövér asszony kommandírozott, valami vészes, magával ragadó lobogással. – Alul fogjad, Feri! Az ágyneműt kapja össze, Zsófika, talán csak elbírja! Sármási úrék maradjanak, szólok én, ha itt lesz az ideje… Az óvóhely előterében letették az ágyat, az udvarra Zsófi díványát, a matracot. A helyiség tele volt, több mint fele részben Komáromi Vincéék bútoraival és bőröndjeivel, a csipkegyárosék, Betegh Károlyék és két jelentéktelen család szorosan egymás mellett, egy öregember két összetolt karosszékben, plédbe burkolva, apatikusan. Mindenki rendezkedett, méltatlankodva Komáromiék térfoglalása miatt, a császári és királyi kamarás mintha nem hallaná, egy függöny felszerelésével foglalkozott. Huberné sebbel-lobbal törtetett át a fekhelyek között, nyomában a férje. Az asszony megragadta Komáromiék szalongarnitúrájának kanapéját. – Először ezt vidd, Feri! Komáromi Vince a házmesterné elé állt. – Maga megőrült, Huberné? – Tetszik látni, kell a hely. Feri, jöjj a fotelekért! – A sarokba lódította az egyik ágyat, s utána a másikat. Szívélyesen invitálta a lakókat, húzódjanak közelebb, hogy a Czell nagyságos asszonyék is elférjenek, négyen vannak. Nagy mozgolódás támadt, Komáromi Vince tombolt. – Mit merészel? Maguk innen repülni fognak, azt garantálom! – Futkározott a bőröndök között, egyiket felkapta, majd leejtette, eszelősen ordított. – Ne nyúljon semmihez! Szemét népség! Bagázs! A feleségem… – Megkeresem a méltóságos asszonyt.

Huberné bámulatos fürgeséggel robogott kifelé, a kamarás félretaszította Zsófit az ágyneműs batyuval, az ajtó nyitva maradt utána, s mintha az ágyúzás most kezdődött volna, a sorozatos dörejek visszhangoztak a pince falán. A férfi rohant föl a lépcsőn a házmesterpár után, s alig telt el egy perc, hallatszott Huberné rikoltása: – Segítség! Segítség! Czell Domokosné suttogott: – Szent isten, megöli! Zsófi ledobta az ágyneműt, iramodott fölfelé a férfiak nyomában. Komáromi Vince nem volt sehol, a második emeleten, a háziúrék ajtaja előtt visított Huberné: – Segítség! – és egész szabályosan rákacsintott a csipkegyárosra. Éktelenül kiabált: – Feri, nem engedlek egyedül! Majd a mérnök úr… Betegh úr… odabent betörők vannak, segítség! – Jól van már – mordult rá a férje –, nyisd azt az ajtót. Huber Bözsi lépett be elsőnek a szanatóriumban kúrázó háziurak pompázatos lakásába, és fújtatva, mint a trombitaszótól tüzelt harci mén, nyargalt egyik villanykapcsolótól a másikhoz, s tárta fel egymás után az ajtókat. A fürdőszobában volt Komáromi Klementina, szűk baráti körének Menti, nem élő, de nem is halott, mert ereje fogytán leereszkedett a csempés kád szélére. A földön kis bőrönd. Huberné összecsapta a kezét. – Nahát, a méltóságos asszony! Én meg azt hittem, betörők. Napok óta mondom Ferinek, hogy valaki jár a lakásban, éppen amikor a lakók a pincében vannak. Na, de ilyet! A bőröndben a damaszt ágyhuzatok. Van itt hiány ezüstben is, a kamrát is megdézsmálták – és cikázott át meg át a lakáson vijjogva, diadalmasan. – Ha a betörők visszajuttatták a lopott holmit, szögeld be az ajtót, Feri, mi felelünk a kárért. Ehhez mit szól, mérnök úr, megáll az ész! És így tovább, mint harsogva zúduló hegyi patak. A lakók csöndben szivárogtak kifelé, a csipkegyáros-mérnök karonfogta Zsófit. – Förtelem – mondta. – Huberné egy időre leszerelte Komáromiékat. – Hála istennek. – A házmesterné kiáltott odafönt: – Méltóságos asszony, tessék jönni, zárunk. – Telivér kanca ez a Huberné – állapította meg a férfi.

Az óvóhelyen bútorok tologatása, zsongás, csoportok tárgyalták, ezúttal a két jelentéktelen család részvételével, az eseményt, a Betegh kislányok füleltek és egymást taszigálták. Czell Domokosné akkurátusan berendezkedett a pince egyik sarkában, s mert az unokája távol volt, Betegh Károlyné segített az ágyazásnál, és sóvárogva emlegette szülővárosát, Kolozsvárt. Otthon most tálalják a borlevest, milyen különlegesen édes, andalító illata van az erdélyi fenyőnek, s ekkor nagy garral bevonult Huber Ferencné Czellék menekültjeivel. – Sármási tanár úr Husztról. – A fizikus félszegen vigyorgott, s rövidlátó szemével hunyorogva beleütközött az apatikus öregember karosszékébe, a felesége halkan figyelmeztette: – Fricikém… Azután, jó későn, besurrant a Komáromi házaspár, jó estét, jó estét, bólintottak jobbra és balra, és elcsöndesedett az óvóhely. Sötétség és csönd, míg odakint szakadatlanul dörögnek az ágyúk. Első éjszaka a pincében. Zsófi a hátán fekszik, éber. Jobb oldalán nagyanyja időnként mélyet sóhajt, balról a földön Holländerék, mukkanásuk sem hallatszik. Holnap, ha még nincs vége a háborúnak, lehozza a Karenina Anná-t. Huberné, a telivér kanca kiváló rendező, az előadásának sikere volt, a jól végzett művészi munka után nyugodtan alszik szoba-konyhás lakásában szófukar férje mellett. Az egyik Betegh kislány felsír, az anyja gyertyát gyújt. Húsz ember lélegzik, szuszog, a levegő máris sűrűsödik, le sem hunyja majd a szemét. Elég, hagyják abba a lövöldözést! S a pillanatnyi csöndben fohászkodik: Atyaisten, csak nem futamodok meg! „Merre menjek, kérem szépen? Toronyiránt! Mit várjon egyebet tőlük? Nem úriemberek. Kis öreg nő, a földön hál. Mellette a másik üzletasszony. Kicsit meghűlt a fűtetlen szobában. Estére meghal.” Egy későbbi korban ki hiszi el, ha ír Perl Pistáról, a süketnéma tanárról, Andris félcipőben, asztmásan a bécsi országúton. Egy napon megindul gyalog hazafelé. Itt lakik Pálos András özvegye? Édes életem… hű, de mocskos vagy, szúr a szakállad. A kézirataidra vigyáztam, téged semmi más nem érdekel? Pedig én is szenvedtem és féltem, tudom, most nem rólam van szó… Holnap feltétlenül lehozza a Karenina Anná-t, legalább villanyoltásig olvas, így képtelen elaludni. – Mondd csak, te lány – suttogta az öregasszony –, a hokedlit lehoztuk a lavórnak? Választ már nem kapott.