Hősök Emlékezete: Versek 1981-1984 p2j9

HEGEDÜS GÉZA

HŐSÖK EMLÉKEZETE

(VERSEK 1981–1984)

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-316-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

A HATVANKILENCEDIK UTÁN

A HATVANKILENCEDIK UTÁN

A lélek nem rokkan belé, de olykor-olykor alkonyatra bús lesz: hetven felé, hetven felé az ember egyre inkább lírikus lesz, az esti szellő néki már borús nesz, bár amíg bírja reggelente úgy tesz és úgy készül a teendők elé, ahogy kívánta céljait betöltő kitartásával a múlt emberöltő.

Mert lenni, tenni most se rest s talán sok mindent ígér még az élet, még jól szolgál a férfitest: új gyönyöröket várhat és remélhet, újabb szándék újabb célt is elérhet, de jól tudja, hogy bármi az ígéret:

a nap végére közeleg az est; és ha a létben nincs is lehetetlen – a nagy úton nagy mérföldkő a hetven.

Ilyenkor új kitüntetés s néhány dicsérő mondat is köszönti, kit soha a semmittevés meg sem kísértett. A hetven fölötti esztendők száma kiemel a többi, még ifjabb kortárs közül, és betölti a múlt egésze, amely nem kevés, és ép elmével úgy tekint előre, mint a megtett út emlékének őre.

Utóhang Heltai Jenő modorában:

Ha felgyülemlett jó sok évtized – az elmúlást még mindig nem hiszed: van újabb cél és új remény, ahol még szép a nő és jó az alkohol, és pipafüstöd vígan száll az égre,

bár ,,a dohány káros az egészségre”.

KRISTÁLYOSODÁS

Ha közelednek a hetvenes évek a mélyből zengő szövegtelen ének öblösebbé lesz, és ahogy a két szem a láthatatlant látja a sötétben, úgy visszhangzik áradva is bezártan a nem-füllel-fogott akusztikában.

S ha felfogod e legbensőbb zenét, ha új látványra nyílik a sötét, értékrendjükben másféle arányok rendezik át a kusza külvilágot: a sodrásban esetleges az örvény, a változásban nem másul a törvény, a múlt kalandok képekké merednek, s végérvényesek immár a szerelmek. Tevő és vágyó testtel annyit érek, amennyit az ideg mélyén a lélek

felhalmozott érzésben és tudásban a tűnt látványból szerzett látomásban.

Ha közelednek a hetvenes évek példázattá kristályosult az élet, szénből gyémántból lett, s úgy lesz újra mássá, ahogy a gyémánt válhat brilliánssá.

TAVASSZAL, BETEGSÉG UTÁN

Nyarat ígér zöldjével már a kert, rossz tél után megint szép nyáridőt, új teendőkhöz megújult erőt s egészséget a betegen hevert

sok hosszú hét után, amely levert lélekkel úgy herdálta az időt, mint lustaság a feladat előtt, s a kérdésekre semmi sem felelt.

Vagyok – s a létem kérdez szüntelen;

mit tudni vélek egyben intelem, hogy a kérdésre válaszolni kell.

Kérdéseivel ostromol a kert, és csak az élt, ki válaszolni mert megküzdve létünk kérdéseivel.

Visegrádi kertemben, 1981 májusában

TANÚSÁGTÉTEL

Mikor barátaid között már több a múltba költözött, mint a körötted élő, mikor az emlék képei s letelt idődnek évei példázzák, hogy a lévő

meg a leendő mit jelent – akkor az érvényes jelent

már messziről tekinted, mint képet tárlatok falán, amely lehet szép is talán, s rossz is lehet szerinted –

de már nem a te életed, és úgy mondasz ítéletet, mint művek műítésze. Ki sok halálra láthatott, jórészt már maga is halott, ha nem is veszi észre.

De csak ki már-már múltban él, hitelesen csak ő ítél, ha holtában is élhet. Ki saját múlásán tanult és mércéjévé vált a múlt – érti, hogy szép az élet.

70

Ha itt a hetven év, az ész már nem kohol hamis ábrándokat. A vers, az alkohol meg múltakból kapott ködös bölcselmi eszmék ígérgetnek reményt, hogy vígalomra lesz még jó ok és alkalom. Vagyok, tehát remélek, bár test-létem mögött úgy búvik el a lélek, hogy már nem is tudom, mit is sejtsek keretnek: az oly különböző világszemléleteknek átélhetetlenül népoktató igéi versenyt igérgetik a földi és az égi mégis elérhetőt. De immár hét tized növelt kétségeket, vajon ki s mit fizet jókért és rosszakért, gyönyörért, bánatért, hiú sikerekért és csalódásokért, s nem tudjuk azt se már, hogy minek is örüljünk: gyászoljuk gyászaink? vagy örömnapot üljünk? Ha itt a hetven év, a szív mindenre várhat: már nem különbözik az öröm és a bánat, az ellentéteket egyszerre élhetem, az élet és halál, magány és szerelem, az igaz és hazug, a rútság és a szépség,

a jó és a gonosz, betegség és egészség, a rossz modor meg az illem szerinti módi, az áltató kaland s a nyugalmas valódi arcot, maszkot cserél. Már nincsen lehetetlen, ha nagy idők után elérkezett a hetven. Egy útnak vége ez s egy új út kezdete, a múlt immár vagyon, a kincstárunk tele: emlékek özöne, érték és talmi holmi; most már elkezdhetünk könnyelmün pazarolni, hiszen a perc vagy év vagy évtized: ajándék, amelyben elvegyül szent eszme s léha játék, lehetsz már komor agg vagy álmodó szerelmes: az ezutáni lét egyszerre veszedelmes és végképp gondtalan. Reményünk telhetetlen, és már minden csoda, ha mögöttünk a hetven. Most befejeztem és kezdem, ami jöhet még, már új értelműek a tények és az eszmék, már nincsen ártalom, mely képes ártani, s lehet még új igét szép szóra váltani.

JÓ LENNE,

(DE LEHETŐLEG SOKÁRA)

Jó lenne, ha majd így sikerülne: békésen egy karosszékben ülve, pipából lágy füstöt eregetni, hosszú múltat úgy rendszerbe szedni, hogy ami volt, moziként peregjen kalandokkal játszó képzeletben, s úgy gondoljam: nem is volt hiába rendet látni rendetlen világba, hittel hinni: lesz is, ami volt már, velem maradt óda, tréfa, zsoltár, váltja egymást boldogság a gyásszal, új lét indul új varázsú násszal, gondolni szép, formált mondatokra, visszalátni felismert okokra. S míg odakint szürkül már az este úgy gondolni édes női testre, hogy a vágyat ne lankassza akkor évekkel mért számszerinti agg-kor, s észrevétlen lengve lenge lázba

derűs szívvel készülni a nászra, nem is tudva, hogy pipám kialszik s körülöttem már a semmi rajzik súlytalanul szállni át az űrbe… Jó lenne, ha majd így sikerülne.

GYÁSZ

Zsuzsi emlékének, aki 50 évnyi szerelmünk után, oly sok öröm és oly sok szenvedés után 1982. szeptember 14-én csöndesen kisuhant a földi létből.

MAGÁNYOS HALOTTI TOR

Magányos zomotor egy eszpresszó homályán, féldeci konyak mellett a kietlen magány. Egy félszázad futott örömre-búra válván, s a könny is elapad e minden alkonyán.

Csak az emlék valóság: keményebb, mint a márvány, szoborrá vált a volt, s a nem-lét oly talány, hogy fel nem fogható (túl értelmünk határán)

mit is jelent a nincs, a szüntelen hiány.

Magány, talány, hiány… – A megismerhető anyag törvényei nem adnak érthető indokot, képletek bizonyította érvet,

hogy nincs az, aki volt. A választ nem lelem: félévszázadon át szikrázó szerelem hogy lángol semmibe? Egy derűs közös-élet

hogyan válik magánnyá, nem-léthez hogyan érhet?

GYÁSZ

„Nevermore” (A. E. Poe: A holló)

Bánattól, szesztől kábult a fejem, a mindenség kietlen, néma gyász, egyetlen szót tudok csak: „Sohasem”,

s a bölcselet semmit se magyaráz.

Csak „sohasem” – nevermore angolul, és nonunquam, ha latinul beszélsz (az ember oly sok nyelvet megtanul, de ettől többet meg nem ért az ész).

Csak „sohasem” van. Múlhat az idő: a van csupán – volt, s ami jön – a nincs, a múlt öröm többé nem érthető, s homály riaszt, akárhová tekints.

Bánat, homály, kietlen némaság: világtalan a végtelen világ.

NÉLKÜLED

Egymás szemével láttuk a világot – mit láthatok ezentúl nélküled? Mit hallhatok? Hiszen a te füled érzékelte a hangokat. Ki áldott

vagy átkozott eszmét vagy jóbarátot vagy jólálcázott ellenségeket? Sem látnom, sem ítélnem nélküled már nem tudok. Már nem tudom, ki állt ott

és ki állt itt: irányok és arányok, közös létünkben tapasztalt talányok kérdéseire nincsen nélküled soha többé érvényes magyarázat: egy lét fele maradtam. Hogy vigyázhat a szép hangokra, aki már süket?

ÜRESSÉG

Üresség odakint, üresség itt belül, a perc, a nap, a hét nesztelenül repül, testetlen madarak a légüres homályban. Úgy hullanak a szók értelmetlenre váltan, ahogy az őszi ég, ha könnye megeredt, némán hullatja ránk az esőcseppeket. Már elnémult a hit s hallgat a hittelenség:

nem jó sem ez, sem az; akárhol is keressék a választ vagy vigaszt: nincs más, csupán a nincs. Az öklöd rázhatod vagy bágyadtan tekints – elmúlt a volt, a múlt; és tessék vagy ne tessék – a mindenség homály, a létezés üresség. Az ízek, illatok, a hangok és a fények, mint régen légbe szállt, egykor varázsos ének értelme, ritmusa hullnak a semmibe. Még fel se mérhetem, valóban mennyire maradhat egyedül a kopár ég alatt, ki közös lét után magában itt maradt. Most kinek mondhatom, amit neki mesélnék? Ki ítélheti meg, mi a silány s az érték, ha mondatokba ért játékos ötletem? A mérték és szabály, a józan értelem, a szép, jó és igaz, a mondandóim érce, ki volt – egyszerre nincs. S ha elveszett a mérce, hogyan ítélhetek? Más asszony csókjait sem érzi ajakam, ha többé nincsen itt, akinek lelkesült testét én úgy öleltem fél évszázadon át nem szűnő szerelemben,

hogy hűtlenségeim mögött is mindig ő volt a jelenvaló: élő és éltető, a társ és munkatárs, a megértve mosolygó. Ha elveszett a nap – hol keringjen a bolygó? Ha kiürült az űr s a mindenség sötét hiába néz a szem csüggedten szerteszét, már nincsen rejtelem, hogy megoldásra lesnék, már nincsen semmi más, csak végtelen üresség, most már csak azt tudom, hogy senki sem vigyáz s nem félt már senkisem. A gyász, csupán a gyász, más semmi sem maradt. – Ki már a léttelenben vagy mindig létező – vezess tovább is engem!

A TEMETÉS ELŐTTI NAPON

És ettől kezdve élsz már mindörökké, együtt az ágyban, együtt asztalunknál, már nélküled nincs semmi soha többé, s vétkem se lesz, amelyért haragudnál.

Megértesz mindent, hisz tudtam, hogy érted

a tévelygést is és a lángolást is, teérted voltam és mostantól is teérted és veled vagyok, s mondjak bármi mást is:

az a más szó is kettőnk múlhatatlan közös ügye: ha írok – neked írom, s ha egyszer újra vidám pillanatban az embereket vidámságra hívom –

mosolygó arcod bólint és helyesled, hogy oly derűsen folytatom a múltunk, értő szemed most már mindent megenged, hiszen nevetni egymástól tanultunk.

A két mosoly most már örökre egy lett: az egyik, az az ötven év előtti, mikor egymástól lelkünk léte szebb lett, azt a mosolyt egy félévszázad őrzi,

és az a másik, mikor mosolyogva aludtál s oly békésen elsuhantál,

s én jöttem haza némán tántorogva és úgy álltam meg itthon, a kapunknál,

hogy fent te vársz, mint mindig hogyha délben, vagy munkám után éjszakai órán vártál nevetve, vártál mindig ébren a kedvem és a munkakedvem óván.

Így vársz örökké, mindig értve mindent, hisz azt is tudtad, engem értve-tudva, hogy kedves tévelygők vagyunk mi itt lent s játékos kedvünk bármit is hazudna,

nem voltam hűtlen s nem leszek tehozzád hűtlen, habár más nővel is lefekszem, s a dicsőséget bár elembe hoznák – tiéd az érdem. – Én már nem öregszem

és velem együtt nem múlnak az évek, már fölötted sem. Ketten együtt állunk a múlandóság fölött: amit élek,

az közös létünk, s nem lehet halálunk,

mert bár te ott vagy és én itt maradtam, a játékos csók ajkainkat őrzi, együtt maradtunk már a szakadatlan időben, és e nyáriasan őszi

pillanatokban, jöjjön bár a holnap, már semmit sem jelent a temetésed: nyugodjanak a nyugovásra holtak – kettőnk számára örökös az élet.

HALOTTI BESZÉD AZ ÉLŐKHÖZ

„A halálhoz nincs közöd: ahol te vagy, ott még nincsen a halál, ahol a halál van, ott már nem vagy te.” (EPIKUROSZ)

Aki már meghalt, annak nincs köze sem a halálhoz, sem a félelemhez;

a halál csak élők számára jelmez (az ismeretlen nem-lét jelmeze),

csak élőket rendít a gyász-zene, mert a halál a mi számunkra rendez gyász-szertartást, hogy tudjuk: aki tervez – a tervekhez rövid az élete.

A vágy, a cél, a teendő temérdek, mindig marad, amit végül sem értek, s a testi lét, a tettek eszköze

a feladatainkhoz kurta álom, halál előtt kell győzni a halálon, melyhez a holtnak többé nincs köze.

CIRCUMDEDERUNT

Körülvevének engem az élet árnyai, az élet a halálnál többet tud ártani, hiszen nincs gondja többé, ki sírjára talált,

hanem az élet egyre ígéri a halált.

Ha túlléptük körünket, akkor elérkezett a másmilyen, amelyről a világnézetek mondhatják ezt is, azt is, de oda érkezünk, ahol a földi múlthoz többé már nincs közünk.

De amíg itt a földön értők, érzők vagyunk, amíg ítélni képes a szívünk és agyunk, amíg lelkünk igénye szépség, jóság, igaz, kikényszerül belőlünk a jajszó és panasz.

Mert betöltheti létünk erény és szerelem, szorongások kísérnek végig az életen, örökös aggodalmak a szeretettekért, örökös felelősség az elesettekért.

Magánélet, közélet mindennap tettre hív, jól érzi vérnyomásunk, az agyvelő, a szív, az újság napihíre gyomorvérzést ígér; az életünk szorongás, mert szorong, aki él.

Szépségek mámorában kísért a félelem, szeretteim halálát előre élhetem, az emberi világnak veszélyei között reményünk is a féltés mezébe öltözött.

Megváltó szent igékkel is tudunk ártani, halálnál szigorúbbak az élet árnyai, melyek körülvevének engem, s mindenki mást, ki mer a bánatokról így tenni vallomást.

DALOK HEINE MODORÁBAN

Gyásznapok naplója

1

Az írástudó mit tegyen, hogy hallják és megértsék? hogy köztulajdonná legyen

a jóság és a szépség.

Az írástudó mit tehet, hogy hiába ne éljen? Kiáltson békét, életet, és halálig beszéljen.

2

Ha elérkezett a magány és köröttünk a csönd, mikor, mint árvíz, a hiány minden zugot betölt,

mikor a lélek fuldokol a gyilkos semmiben – a messziségben valahol fény rémlik odafenn.

3

Most minden gyász meg emlék, a múlt jelenvaló, és akármerre mennék sehol se lenne jó.

Szókkal várnak barátok s csókkal talán a nők, de most még nem találok sem utat, sem erőt.

4

A gyásszal harcra kelni és újra énekelni, vigyázni minmagunkra, hogy éltessen a munka.

Ne rémítsen a kétség: az emlék is segítség, és elveszett, ki nem mert

szolgálni hitet, embert.

5

A nyugalom ad új erőt, a nyughatatlan harcra, hogy a megbénító erők előtt ne bukjam arcra.

Engem segít, ki már nem él, létért kiált a nem-lét. Úgy élj, hogy mindent megítél a múlhatatlan emlék.

6

Mindig a szerelem kísért a sokkalandú úton át: emberségért és asszonyért győztem teendők nagy sorát.

A szerelem adott erőt, hogy olykor bátor is legyek; a váró jövendő előtt idézem az emlékeket.

7

A múlt a mába lebben, a mában holnap alszik. A tettekig, a harcig a szót mondjuk ki szebben.

Jöjjön remény a gyászra, hogy hangom megtaláljam s a rámszakadt magányban szavam a jót vigyázza.

8

Ha elkezdődött a jelen az elmúlt ittmaradt velem, és idebent és odafönt új hangra biztat már a csönd.

9

Te vagy a csönd, a béke, a neved puha párna, a hangod halk zenéje ringatva rejt magába.

Kábult fejem lehajtom áldott neved fölébe: most karjaidban alszom, te vagy a csönd, a béke.

10

Az írástudó mit tegyen,

ha megbénítja bánat? Kötelme, hogy erőt vegyen lelkén, míg szót találhat.

Az írástudó nem lehet néma a néma éjben: kiáltson békét, életet és halálig beszéljen.

A KÖLTÉSZET MAGASZTOSSÁGÁRÓL

A MŰVÉSZET REJTELMEIRŐL

A tükör tükrözi a tükröt, tükör a tükröt visszatükrözi. A valóság a két tükör közi látatlan vagy szemünkbe ötlött

véletlen, amely képet öltött; s az érzékszerv, ha érezi, bár nem érti, de élvezi, mit képzelettel beletöltött.

A művészet egyszerre két tükör, mely végesből a végtelenbe tör, hogy ábrázolhassa a törvényt.

Mert a művészet – mi lehetne más? – valót megértő tudathasadás,

mely lelket vidító örömként

örökké teszi, ami történt.

A MŰVÉSZI DICSVÁGYRÓL

A dicsőségre szomjazó (legyen bár festő vagy zenész, vagy költő, kit a szép, a jó verset formálni megigéz)

csak azt lesi, hogy mit idéz a léleknek összhang-adó megsejtett óriás egész: a nagy összhangba áradó

hang, fény, az érzékek szerint érzékelt valóság, amint jelképpé lesz a jel s a kép.

A művész tudja, hogy’ legyen

túl földön, poklon és egen formált való ténnyé a szép.

A KÖLTÉSZET MAGASZTOSSÁGÁRÓL

Verses szöveg: szavak ünnepnapokra szánt, gondosan jólvasalt és kényes díszruhája! Magát gyalázza az, ki elzüllött gyanánt szándékolt mocskosan gyűrt öltönyt ölt magára.

A választékos ész versláb-ütemre járva kerüli kényesen a prózai talán-t s a végérvényesek útjára eltalálva viszi és hirdeti a nagy közös magányt.

Ki versekig felér – az közös gondok őre és közös célokért magában lép előre s a mocskos úton is tisztán előkelő.

A közös célokat magányosan betöltő, mindenkivel rokon idegen lény a költő,

ha az igéje vers és szép szava erő.

VALLOMÁS A VERSTANRÓL

Te, jambusok és anapaestusok varázslatát és tisztes hagyományát megértő tudomány, előtted hódolok: az ismereted idegemen jár át,

általad értem különféle táját a szóritmusnak, amely egyben ok és ugyanakkor cél is. S nem titok, hogy idegsejtjeink gyönyörre várják

a szavak hangzásában rejtező zenét, amely a lélekben erő, hogy többekké lehessünk mimagunknál.

A vers a pajzs, s a verstan hatalom, hogy úr lehess formátlan bánaton, s öröm legyen, ha minden mást meguntál.

ALANYI MŰFAJELMÉLET

A láthatót értő tapasztalat epika lesz a művészi tudatban; az olvasmány múló idők alatt tanulmányokká érik láthatatlan folyamatokban; és az indulat s a szelíd érzelem egy lelki katlan vegyítő hőfokában hangulat és líra lesz. A titkos lelki alkat így formálja bennünk az irodalmat.

Én látok, én vagyok, ki magamat és magamban a mindenséget élem. A fogalmazás: ez a feladat, s a tényekben az értelmet remélem. Tudom a betűt, és a betű ad lehetőséget, hogy versben, regényben vagy hangjátékban jó szavakra lesve a lényeget értelmem megértesse.

Könyvek között és látványok között úgy rémlik: egyet és mást meg is értek. Tudom, hogy mindig összeütközött a vágy színezte különféle érdek; a mozgás és a küzdelem örök, és erről szól a szakadatlan ének, mely lelket, elmét szépre vágyva jár át s formálja létünk hősi epikáját.

A látnivalókból tragédiákat fogalmazok, s ha kell komédiát. A szépségben találtam meg hazámat, amely nyelvemnek zengő hangot ád. Minden szavamnak szenvedem az árát, remélve, hogy: ki néz, az persze lát és látva érti, hogy a műfajokban más-más a szó – de ami lényeg: ott van.

HOGY MEGÉRTSÜK EGYMÁST

Az ész bár tettre kész, de hogy megértsük egymást, a jószándék kevés, bénult az értelem, ha meg nem értenek és meg nem érthetem, hogy ki kívánja így és ki hogyan keres mást, és nincsen módszerünk, hogy meglássam s te meglásd: a mások élete meg az én életem csak együtt élhető e gömbnyi földteren.

Oly szép varázsú kincs minden nyelv végtelenje, szótárak, nyelvtanok gyönyörűsége vár, de minden anyanyelv sok sánc övezte vár, hogy ne hatoljon át más nyelvek hadirendje: s ami itt zengve szól – odakint néma csendje a közös értelem igéinek: bezár, akár börtönlakót az édes nyelvhatár.

Hisz itthon otthonos anyánk jóízű főztje és örökül kapom költőink szép szavát, de értelmünk, szemünk messzebbre vágyva lát, és józanul ítél, hogy falakat legyőzve legyen közös szavunk, mely vészeket előzve

gyilkosan ostoba zárt sorompókon át tudassa bárkivel, hogy itt és odaát együtt úgy élhetünk, ha van nyelvrendszerünk, melynek minden szava itt s ott egyet jelent. Édes az anyanyelv, de legyen végre szent egy közös nyelvezet, melyen megérthetünk minden jelzőt s igét, amely az életünk (múlt és jövő között a sorsdöntő jelent) oktatja odakint s példázza idebent.

Ha békét akarunk (s ki ne kívánna békét?) kell itthon anyanyelv s közös nyelv odakint, hogy megérthessük azt, mi értelmünk szerint széppé is teheti lelkünknek földi létét, ha megérthetjük azt, hogy bárhol bárki néz szét áldott békét akar – s a közös nyelv, amint Noé szent madara, az olajággal int.

MONDATTAN

Alany vagyok, és bármit is teszek –

az állítmány. A külvilág pedig az örök tárgy, és hogy ki s mi milyen – ez a jelző; a sokféle hogyan: mindig határozó. Nincs is több lehetőség, mert az már alig fontos, hogy amit teszek, teszel vagy ő tesz a jelenben, vagy tett a múltban vagy a várt jövőben ő tenni fog, az főmondatban áll-e, avagy csupán mellékmondatba rejtve fogalmazódik. Aki van: alany, amit cselekszik (olykor cselekednék, vagy csupán készül a cselekedetre, de talán már rég cselekedte is): állítmány, és a mindenség egésze mirajtunk kívül: íme ez a tárgy. A jelzők és határozók csupán az árnyalatokat s felhangokat adják a léthez. – Persze enmagamnak én egyben mindig főmondat vagyok, s a körülöttem hullámzó veszélyes vagy boldogító, gyakran szomorító

beláthatatlan mellékmondatok bonyolult rendszerében bonyolítja a tőmondatot, vagy legjobb esetben szabályosan bővített mondatot, mely életemnek végső lényege. (Barátom, hogyha iskoláskorodban a mondattan nem érdekelt eléggé – hát legalább utólag nézz bele, hogy megérthessed saját életednek tőmondatát, és azt a nagyvilágot, mely bővített vagy éppen összetett, de mindenképp mondatként vesz körül.)

ESSZÉ HELYETT BLŐDLI

MOTTÓ: Ami az esztéta eszébe jut, előbb vagy utóbb egy esszébe jut.

Konzervatívok konzervet esznek, piknikusok piknikre járnak,

tipográfusok tipegnek, topográfusok topognak, és porolója van a pornográfnak.

Már tudja minden náció, hogy szabad asszociáció indokolja az értelmetlenséget, s ha nincs is benne ráció, egy jó alliteráció, ha nem is egy misét, de néhány forintot megérhet.

Ez bár művészet-filozófia, de mégis csak a „Ludas Matyi”-ba küldhetem el, mint rímes ziccert, mert esztétikának dadaista vicc lett, s akinek esszé jutna az eszébe – csupán humorral nem kerül veszélybe.

HANGOS NÉMASÁG

A hallgatás csak akkor hallgatás, ha zengő szókkal hirdeted világgá, hogy néma vagy. – Beszéljen bárki más váltván a szókat harci hévű váddá – dermesztőbb lesz a hangos szóvarázs, ha csendről szól az ige, némasággá váltván az eszmét hordó mondatot s hirdeti azt, ami megmondatott.

Megmondatott a Tízparancsolatban, Hegyi beszédben, és a Kommunista Kiáltványban, és ami láthatatlan törvényekben kifejtett ősi lista az erényről, mely számtalan alakban választja el a mocskos és a tiszta ismérveit. Ezt már hiába mondja sokféle közhely: ez már néma gondja

a léleknek, erről többet beszélni már soha többé immár nem lehet. Zengő szavakkal némultan kell élni,

hogy értsük s értessük az életet. A némaságban lehet csak remélni az elkoptatott szent igék helyett. Kiáltó szóval mondom, amíg élek, hogy mindent látok, értek – s nem beszélek.

HEXAMETEREK VERGILIUSRÓL

Halálának 2000. évfordulójára

Emlékezz ma, világ, s nézz ismét Róma felé most: kétezer éve a napnak (a bús szeptemberi napnak), mely befejezte a máig is élő római virtus költőjének itteni létét. Kétezer éve lett a halandóból sose múló s mindig időtlen nagy példája a Róma-igézte, a római múlttal, római joggal, ősök erényét fennen idéző eszmevilágnak (amely Vladivosztoktól szakadatlan San Franciscóig tart). Vergilius szövegezte példás hexameter nagy áradatában a népek összefogó erejét. Európánk annyi veszélyben

béketeremtő összhangjának volt a tudója. „Tu reger’ imperio” – hirdetvén „Római béké”-t bízott ránk örökül. S vallotta a pásztori gondok s termőföldek népeinek mindennapi létét. „Pascua, rura, duces” – termőföld, pásztori élet s népek ügyét szolgáló hősök messzire zengő szószólója volt ez a fájó gyomrú poéta, kit példája gyanánt ugyanúgy tisztelt a hatalmas római császár, s Dante, az égi s földi valóság bölcse is, és Zrínyi Miklós, múltunk nagy hagyománya. (És ne feledjük el azt se, hogy ennek az ókori múltnak legszebb s leghitelesebb földi szerelmet idéző emlékét, Aenéásnak s ama drága Didónak oly hiteles-tragikus drámáját tőle tanultuk: bűvöletétől lett a miénk.) – Vergiliusunk! nagy kétezer esztendőknek utána mi tudjuk a múltat, tudjuk, hogy jelenünk mélyén mit adott az a hajdan római nagy kulturát termő régi latin szó. Ősünk, példánk, Vergilius, két ezred után ma Téged idézlek én, e rokontalanul, de azértis gőgösen Európához kapcsolt és csökönyösen

jó szociális erényeket élő (sőt: kommunista lelkü) utód, aki római múltak nagy hagyományát őrzi örökségként, s európaiság tudatában finn-ugorul hirdetve idézem a római múltat. ,,Arma virumque cano” – fegyvert és hősi erények Vergilius-szövegezte hitét érzem s tudom egyben, vallom s vállalom is hagyománynak. Kétezer évvel holtod után, örök életed első napjai óta úgy élsz bennünk, bennem, s tőlem mind az időknek teljességéig, mint szépség s földi erények bölcse is, álmodozója is. Érted mondom el újra: Emlékezz ma, világ, s nézz ismét Róma felé most!

MIELŐTT KIJUTNÁNK A CSILLAGOKHOZ

Dante poklának sokadik olvasása közben

Kiki megjárja, meg kell járnia a poklokat: a létben odakinn és saját lelkünknek legmélyein

kísértenek a rémek. – Mágia,

buzgó imádság, értő tudomány külön-külön sem, együtt sem segít: a pokol különféle bugyrait kínálja újra jó és rossz irány.

Mert sokfelől várhat a kárhozat, de nincs üdvösség, nincsen menedék a léleknek, ha létét, erejét nem edzi kín, mely mindent megmutat.

A szenvedésből értjük, hogy az ok, az okozat s a cél megérthető, hogy ne lankadjon akarat, erő és várjanak ott túl a csillagok.

PÉCSI SIMONRÓL SZÓLÓ KÉSEI ÉNEK

Pécsi Simon, Bethlen Gábor szombatos hitű tudós kancelláriusának emlékére

A jelenért a múltat hallgatom: Tóra és zsoltár mindig alkalom, hogy példaképpen az eszembe juss Pécsi Simon főkancellárius, ki Bocskaink és Bethlenünk körében Erdélyország tisztelt főrendjeképpen a jót kereső lélek nyugodalmát s a hit világot formáló hatalmát a szombatosok hirdette igében, az ,,Öt könyv”-ben és Adonáj nevében erkölcsre intő próféták szavában és magyaroknak magyar szóra váltan hirdetted Mózes Sinájnak hegyén kapott igéit, mint a jóerény s az emberségességnek bölcs tanát. Pécsi Simon, te régi jóbarát, ki nagy voltál magyarnak és zsidónak, zsoltáros szombatos, akit megóvnak a benned ébredt székely ízű szók, az áhítathoz s emlékhez valók, amelyek immár négy évszázad óta

hirdetik, hogy a magyar nyelvű Tóra magyarrá teszi azt, aki zsidó, s a zsidóság magyarnak is való. Az elsőséghez a tiéd a juss. Pécsi Simon, bölcs kancellárius, ki példát adtál négyszáz éve már, hogy közös kincsünk ő, a nagy tanár: Mózes, s az örök igazságra lesvén testvér-magyar a zsidó és keresztény. Nagyméltóságú kancellár uram, én tisztelettel hajtom meg magam magyar zsidóként nyervén jóerőt lelkemet edző nagy példád előtt.

A SPIELBERGI RAB

Kazinczy Ferenc halálának 150-edik évfordulóján

Egy ízben én is jártam ott. – A cella homályában találkoztam vele, kit céltudatos polgárrá nevelt a

börtön. – Itt érett értő szelleme széplélekből kultúrpolitikussá, hogy nyolc nagy évi rabsága után a nemzet vágyát érlelhesse jussá és útra mutathasson a tunyán múltjában élő és már enmagáról is feledkezett népnek. A sötét a spielbergi vakságban úgy kitárul, hogy a nép értse saját nemzetét. Itt megérted, hogy Kazinczy mit érlel: korát megértve rólunk álmodott. Sötét cellából fényes égig ért fel és túlélvén rabságot, átkozott nagy félhomályt, mely rosszabb a sötétnél saját vérből kevert tintával írt. A szellem tudta: múlandó az éjfél. Nyolc évi börtönt átélt és kibírt. Mert kibír mindent, aki látni képes, hogy van jövő és tenni is lehet. Élhetsz, ha lelked akarja: hogy élhess, és kiki teszi azt, amit tehet.

Ki elzarándokolt Kazinczy börtönébe s megértette a spielbergi rabot, az bizakodva néz a jövendők elébe, ha múltunkat tanuszemekkel élve a teendőkhöz jó erőt kapott.

A LÉLEKNEVELŐ

Arany János halálának századik évfordulójára

Toldival kezdettem, Budával folytattam, Keveháza zúgó kürtjére riadtam, balladák rémsége borzongatta lelkem, Széchenyivel kellett enmagamra lelnem.

Korunk rémeitől remegett a térdem, S „Daliás idők”-nek varázsában éltem, s miként Ő Dantéval élte az örököt: „Állottam vizének mélységei” fölött.

Bihari gyermekként csodát éltem, számost,

s öreg-nagybátyámként tudva Arany Jánost, tőle tanultam, hogy ábránd is az élet, de sivár valóság formál „Őszikék”-et.

Röppennek az évek, múlhat emberöltő, változik ízlésem, más-másféle költő, vonzza vagy riasztja rímre szomjas lelkem, eszme és hangulat biztat énekelnem –

de aki nem múlik, aki példaképem, tanítva, miképp kell jóról szólni szépen: Ő az, a világos fogalmakra edző néhai nagybajszú szalontai jegyző.

Arany János nyelve, strófáinak titka maradt örökségem mondává nagyítva, erősítve oktat zengő hangú vészre, szárnyra kelt szavaim „kirepítő fészke”

Léptem tőle hátra, léptem már előre: Ő az örök mérce, lelkem atyja, őre,

szüleimmel együtt, közel is meg távol, kezem fogva vezet regés túlvilágról.

HELTAI JENŐ EMLÉKEZETE

Halálának negyedszázados fordulójára

Bár dalaidnak az a része, mely túlnyomónak mondható, beleveszett a semmiségbe, mint az a régi kis Kató –

íróművészeted egésze ma is lelkünket átható, és bárha nem is vesszük észre: vegyileg kimutatható,

hogyan hatottál szívre, észre – s ez nem is kárhoztatható – mint alkotórész az egészre, mely van, ha nem is látható,

beleépültél sok veszélyre s minden derűre kapható költőlétünk ötvözetébe, te ébresztő és altató:

vidámság s komorság vegyésze, avult eszméket koptató, ki könnyeden elfütyürészve a szent eszméket, oktató

humorral korodnak vitéze voltál, ki hősnek vallható, mert bölcs bátorság nagy egésze a ránk hagyott költői szó,

miközben feléd visszanézve már nagyanyánk lett kis Kató.

KINCSEK KANCSÓJA

Babits Mihály születésének századik évfordulója elé

Tőle tanultunk szózenét, mely lelket, elmét járva át testi gyönyörként hinti szét a verssoroknak mámorát.

Hegeso vőlegénye volt – és élményünk lett a szonett, hogy végül a régóta holt Jónás példázza a hitet.

Komor felhők fölött az ég napfénnyel csillogott neki, s e fényektől a bűn kiég, ha van, ki fennen hirdeti.

Mert tett a szép és tett a szó, mely túlzeng egy komor koron, s lesz új reményre biztató a vén elefántcsonttorony.

Az ezredévektől tanult tudás úgy érti a jelent, hogy még a fásultságba hullt is gyaníthassa, mit jelent

az emberségből fakadó, világformáló jóremény, melyet ha szétáraszt a jó – a szépség lesz a nyeremény.

Kancsója kincsét adta át nekünk, s közös lesz általunk, kik tovább adván a szavát erőt, erényt és fényt adunk.

SZELLEM ÉS SZERELEM

József Attila emlékére

Igen, Attila, én tőled tanultam,

hogy szellem és a szerelem a lét: a kultúra, a tanulás a múltam, és életemnek örök jelenét a szerelemnek lángjaiba hulltan éltem és élem. Íme ez a tét: megérteni a minden mit jelent, és asszonycsókkal élni a jelent.

Mindig jelenben mindig jelen lenni, s élménynek élni mindazt, ami múlt, emlékezni és folyton észbevenni, amit az ember egyszer megtanult, miközben mindent a nagy tétre tenni, hogy férfilétünk női ölbe hullt: ez együtt így a méltó földi élet, melyben a lélek mindent jól megérthet.

Könyvek között, asszonytestek között megfogalmazni, mi is a valóság; mint kötelesség mindig ideköt egy parancsolat. Lelkem földi sorsát

ez irányítja. Bárhová szökött a tűz, mely tiltja, hogy hevét eloltsák – a meghátrálás nem csábít, sosem kell: győzni tudok szellemmel, szerelemmel.

RÉGI BARÁTOK

Radnóti Miklós, Rajk László és Ságvári Endre baráti emlékének

Régi barátok: utca, tér, szobor, iskolanév, kultúrház lett belőlük. Az emlékekké váló ifjúkor történelemmé érett: éltetőjük,

de altatójuk is, hogy bármikor süket szólamba lépünk őelőlük, holott egy tettre hívó harci kor volt nevelésre képes nevelőjük.

Tanúként vallom: rest agyú hanyag,

kinek az emlék puszta tananyag s nem éltető erő, mely tettre izgat

az emberségre méltóbb emberért. Ők példázták, hogy hogyan és miért kell közös üdvvé tenni vágyainkat.

LEVÉL TŰZ TAMÁSHOZ

Legújabb verseskönyvének olvasása közben

Mögöttem Mózes és a Tíz Parancsolat, mögötted Jézus mondja a Hegyi Beszéd igéit: úgy-e értjük egymást? Hiszen mindketten Arany Jánosunk lélek szerinti örököseként hirdetjük magyarul az emberség igéjét. Én itt, te ott. Én itthon értem azt, amit a versed túlnanról üzen. Te ottan érted, ami a Duna tájáról visszhangozza szavaid.

A versről írok válaszként neked.

A vers varázslat, és az anyanyelv varázskör: állhatunk a Földgolyó két túlfelén, fordíthatjuk szemünk az ég felé, hogy az egekbe lássunk (lehetsz te lelkipásztor Kanadában s lehetek én irodalomtanár az őshazában) – e varázskörön belül egymás szavára figyelő lélekkel egymást jól értőn beszélünk egymással is és érzelmükben is emberhez méltó értelemre váró testvéreinkkel, sőt azokkal is, kik ellenfeleinknek vélik magukat, de a magyar vers ízét, mámorát szeszes italnál kábítóbbnak élik.

Nem egy sorodat úgy olvasom újra, mintha nem is Te írtad volna ott a messzeségben, hanem ezek a

szavak belőlem itt és most szakadtak volna a frissen formált verssorokba. Ugyanegy chorus mysticus, vagy inkább azonos elvű, hitű agitáló szavalókórus egy-igét dübörgő közösségének összecsendülő két szólamán mondanók ugyanazt egymásnak, s együtt azoknak, akik bármely templomban s emberséges eszme hitet tevő párttaggyűlésein velünk tudják, hogy egy az ég, a föld, a szépség, jóság, üdv az embereknek, és közös szenvedélyünk: a magyar vers.

SZÉLJEGYZET

RÉGI KIRÁLYOKRÓL SZÓLÓ RÁDIÓJÁTÉK-SOROZATOMHOZ

Hajnóczy és Marx tanítványa voltam királyok bűnét értve érve tetten,

s évszázadoktól áldva-átkozottan régi királyok krónikása lettem: s mire fél évszázad haladt felettem, sejtem, mi oktat élőket halottan, a gyűlöletben és a szeretetben gyanítom már, mi él ma is a voltban.

Remények és szorongások között, hogy az értelmet bárki látva lássa, kutatva mi volt s mire majd mi jött, mint évszázadok újabb krónikása, aki magát a múlt időkbe ássa, úgy véli érteni az örököt, hogy sejtve már: az örök változásba belép a törvény, amely egybeköt

múltat, jelent és rejtelmes jövőt: úgy faggatom a volt királyokat, hogy mostani célokhoz új erőt adjon az emlék. – Áldás, kárhozat példája minden ok és okozat,

mely formálja a szüntelen időt. Egy ezredév kalandja elhaladt, mire a múltunk tanulságra nőtt.

De most már minden réghalott királyunk jelkép, hogy értsük: mi a feladat: a múltakból, ha értjük, megtaláljuk, mit követel a mai pillanat…

Megtanultuk egy ezredév alatt.

ÖRVÉNY SZÉLÉN

ÖRVÉNY SZÉLÉN

Remények és szorongások között, hiteket vesztve, hiteket találva, a percekben kutatva örököt, az örökben egyetlen percre várva idült részegként tántorog a lélek, bár amíg él, józanságot remél, melyben igaznak, szépnek és erénynek értelme van, és látható a cél. Vagyunk: ez tény. Magamon mérhetem le, hogy álomban is valóság a lét. De ennyivel sehogy sem érhetem be, ha puszta létnél magasabb a tét. A tét: a puszta létnél fényesebben világló mámorosan józan ész, mely végre érti: földön és egekben miféle jóra s milyen rosszra kész

az emberelme megismerte törvény, amellyel megválthatjuk minmagunk. Előttünk szédít s elnyelhet az örvény, ha saját megváltóink nem vagyunk.

EPIGRAMMÁK AZ IDŐRŐL

A reményeknek nehéz múlt az ára, tapasztalatból célt formál a hit: az emlékek márvány talapzatára emeljük fel a jövő szobrait.

*

A múlt jelen van: idegekbe rejtve és a régészek leleteiben, a történelem formált a jelenre: évezredek értetik meg velem, hogy ki vagyok s milyen az életem.

*

Amit tudok: példázatok sora. De példatáram most már akkora, hogy alig látom rendjében a rendszert s vegyszernek sejtem nem egyszer a kegyszert.

*

Szépségekből tanítom az időt, tudván, hogy idő függvénye a szép: az új eszmény a múlt eszménybe lép, így válik déllé minden délelőtt.

Foglalkozásom: én a szüntelen egyszerre múlót s nem-múlót tanítom, az igazság, szépség és szerelem (gyönyörűségem és egyszerre kínom) a tantárgyam; az időt figyelem, a voltat magyarázom vagy megírom,

hogy amit élek, érzek s tudni vélek megérthetőként fogadja a lélek.

IGÉNY EGY ÚJ GRÁL-LOVAGRA

Lehet derűs a pillanatnyi részlet – az összkép mégis szorongásra késztet. A külvilág rossz jóslattal ijesztget s aggaszt a tudat mélyére süllyesztett, ideget, szívet rémítő titok, és ahol lezárt ajtókat nyitok, képek helyett csupán megfejthetetlen képlet vagy jelkép látomása lebben szemembe, mely múltakból és jelenből tanulva mindent, érthető jelekből megérthető jövőt kívánna látni. De hogy lehet itt jó útra találni? A pillanatnyi részlet kis körön belül lehet reménység és öröm: szépség varázsa eljátszhat velem, gyönyört ígér s ad is a szerelem,

egy könyv, egy kép, egy okos társaság, egy dallam vagy egy kertben egy virág betöltheti a percet vagy az órát, de szörnyűséget lát az, aki jól lát, mert minden idill mögött ott lapul hol láthatón, hol láthatatlanul a rút, a rossz, a hazug és a lélek mélyén rejtőző gyilkos vágyú vétek. Hol az emberség, az Erény, akit – mint a meséknek Grál-lovagjait – mindenki várt, de senki sose kért, jóságba vetett hittel emberért, becsületért, jövendőért csatázzon? Sose gyalázzon, senkit se alázzon, tudjon győzni és mégsem ártani, átokszó nélkül tudjon áldani.

EGY TÚLÉLŐ ANAPAESTUSAI

Négy évtized elmúltán mi sem értjük, hogy’ lehetett átélni viszonylag ép idegekkel a rémületet,

a szorongást és a testeket elgyötrő mínusz 50 (igen: ötven) fok körül éjjel-nappali vaksi ködökben ezer meg ezer mérföldes tántorgás veszedelmét, mely könnyű halálra – a fagyra – igézte a lelket, az elmét. Négy évtized elmúltán nem is értjük, azt az erőt, mely létet akart és győzte, legyőzve teret meg időt mégis hazahozta az élvemaradtat, míg körülötte a fegyver, a fagy meg a járvány áldozatul odalökte a tántorgók túl nagy többségét. Nyűtt keveseknek lám megadatott a rideg lehetőség, hogy veszedelmek új rémületét is élje – remélve további szerencsét – kegyes isteneket kérlelve, hogy újra meg újra kimentsék a testet, a lelket a meg nem szűnő nagy viharokból, míg gyilkos erőknek esztelen öldöklő szele tombol: hullt fentről a bomba, riadt szökevény bujkált a sötétben, és ölni, rabolni, halálba terelni, bokáig a vérben még egy végsőt táncolni, hogy élő már ne maradjon – ezzel fejeződött csak be a múlt. – Év évre haladjon, mindig kevesebbet hisz el a múltból a máig is élő. Hisz jött a derű, a remény, de nyomában végenemérő másféle szorongás: vád, gyanúsítás vétlenek ellen,

megint a halál meg a börtön, a félelem ott ült folyton a lelken. Már nem tudtuk, kik az ,,Ők” és kik lehetünk ,,Mi”. A múltak s az új jelenek gyötrelmei egymáshoz hasonultak. Nem érti a máig is élő már, hogyan is lehetett átélni köröttünk elmúlt néhány évtizedet, hogyan edződtünk meg, hogy’ lett lelkünk izma kemény, hogy’ lett oly erős bennünk a kitartás és a remény?

A VÉGSŐ DOLGOK METAFIZIKÁJA

Határtalan felől határtalan felé nyújtózik el formák körül formátlanul hármas kiterjedésben érzékelt terünk, és végtelenből végtelenbe áradó a szüntelenség, melyet odakint az ész időnek mond, míg lelkünk idebent tartamnak él át, ameddig a földi lét lemérhető és számmal kifejezhető mértékegységeket képes koholni számlálhatatlan közt a megszámlálható körülhatároltaknak – ez az, amit élünk.

Élet előtti és élet utáni közt tér és idő tört számmal, hányadossal ki nem mondható paránya: pillanatnál rövidebb, millimikronnál rövidebb kiterjedésben éljük át a végtelent; egy megélt perc egy pontnyi földi téren sem kevesebb a számokkal nem mérhető határtalannál, amelyet az idegek sejtjeibe rejtőző emberész amúgy sem érhet át. – Egyetlen pillanat egyetlen ponton ugyanolyan folyamat, akár maga a lét; egy röpke gondolat, egy férfiajktól női ajkhoz vezető egyetlen csók vagy egy kép, egy zene, egy emberséges közéleti eszmerend saját-élményünkké teszi a végtelent, mert közben mi magunk vagyunk a végtelen: mind, ami volt – az ok, s a lesz – az okozat, és ami van – azonos enmagával, s tartalma lesz a szűkös értelemmel valóban fel sosem fogott valónak.

LÉTELMÉLET

ESSZÉ HELYETT TÖPRENGŐ KÖLTEMÉNY

Emitt a véges és az ésszerű, amott a végtelen s az érthetetlen, ezt megragadja mérték, szám, betű, az sejtelem gyanító képzeletben. A kérdésbe a lélek beleretten, mert ha ezt tudván itt is, ott is állasz, minden kérdésre sokféle a válasz.

Mert józan ésszel s pontos műszerekkel a formált anyag s formáló erő, mind, ami kell és mindaz, ami nem kell felmérhető és áttekinthető, az értő lelket rejtő agyvelő megmagyarázva mindazt, amit élünk fogalmazható létet tár elébünk.

De nincs határ se térben sem időben, ahol végződik a határtalan, az izmos elme egyszerre erőtlen, ha pontosan mért adataiban nem rajzolódik ki, hogy ami van, meddig érvényes, s van-e, ami nincs: a legvégső ajtókon nincs kilincs.

A tudomány csak torzókat farag. Az anyagot már egyre jobban értjük, csak azt nem tudjuk, mi is az anyag, a létezőknek sehol sincs miértjük; amit hiszünk, azt is csupán reméljük, s a képzelet bár szárnyat öltve lebben – az igen és nem egyként lehetetlen.

A hitregéket és a babonákat már túllépte a mérő józan ész, de túl szűkös, ameddig tudva láthat, ki felkészülten s bátran tudni kész, s mondhatjuk, hogy a Minden egy-egész,

és vágyunk újabb kutatásra késztet – amit tudunk, az mindig csak a részlet.

Ha nem tudom, hogy mit jelent az élet, hogyan tudhatnám, mi is a halál? Az élettan tudósa sok kísérlet alapján erre választ úgy talál, hogy az anyag fogalmánál megáll, de az anyagról nem tudja, valóban mi rejtezik az emberadta szóban.

S a lélektan tudósa bármit ért az ösztönökhöz és a tudatunkhoz, a lélek fogalmáig el nem ért, s bár elemezve gátlásokat oldoz és sejti is, hogy a társadalomhoz hogy hasonul a benső lelki élet, csak azt nem tudja: mi is az a lélek.

Hát így élünk egyszerre két világban: az egyik világosan érthető,

a másikban reménység és homály van az ésszerűség s a remélhető, de tényként soha nem ismerhető kilincstelen ajtókon túli létben a bölcseletünk mindörökre tétlen.

A KUFÁROKRÓL VAN SZÓ

A Názáreti mit érezhetett, mikor már tudta: bevégeztetett, s talán felrémlett, semmi sincs, ami képes a világot megváltani? Hisz istenfia bár az ácslegény, s boldog lehet a lelkében szegény – az ég alatt azé a föld, az asztag, ki testiekben kufárszívü gazdag. Mit ér az áldás és mit ér az átok, ha a templomból kiűzött kufárok a templom előtt találnak helyet s kötik a busás hasznú üzletet? Erényesebb s ékesebb így az élet?

Kufár nélkül a templom lett szegényebb és templom nélkül a kufár pogányabb. S ha választani lehet a kufárnak – az ítélete mi lehetne más? „Haljon meg Jézus s éljen Barrabás!” Inkább legyen magas a házadó, de vesszen az erényért lázadó, akit a törvény kínhalálra büntet… s úgy el is fogadhatjuk istenünknek és ettől kezdve már az ő nevében büntettetik – s ha nem, hát meghal éhen – aki az igét olyan módon érti, ahogy értette ő, a Názáreti. Igy múlik el a kis-kátékba veszve az emberséges forradalmi eszme. S bár változnak a társadalmi formák, új norma váltja fel a régi normát, az elmélet jó pénzre váltható, de a Megváltó meg nem váltható, mert a kufár jól tudja, mi a módja üzletet kötni másképp, amióta

kiűzetett s a templomok helyett templomok nélkül talált jó helyet buzgón imádva azt, ki végre nincsen; akit megöltünk – az már lehet isten, s ha ő ellene szólna újabb eszme – új alkalom is támad egy keresztre.

Mit sejthetett meg mindebből a régi ábrándos ácslegény, a Názáreti, mit sejthetett vagy mit érezhetett, mikor már tudta: bevégeztetett?

A TÜZES HAGYATÉK

Egy IBUSZ-program olvasásakor

Egyiptom! Őseim – ha tán igaz a monda – rabszolgák voltak ott. És az is meglehet, hogy ott ismerték meg a földet és eget teremtő Jehovát, ki az igét kimondva

Mózest avatta be a történelmi gondba, hogy szabad életért az ember mit tehet. A szolgaság felől tűzoszlop vezetett az ősöknek igért veszélyes létű honba.

Mert minden hon veszély: végzet vagy tenmagadnak; légy átkozott zsidó, nevezzenek magyarnak, legyen példád Athén avagy Mátyás király –

magyar vagy és zsidó, s athéni bölcs, azonban sosem feledheted, hogy egykor Egyiptomban rabszolga volt az ős, és sivatagi táj

a tüzes hagyaték, mely sose szűnve fáj.

KARÁCSONYI HIMNUSZ

Egy vallástalan, de nem hitetlen zsidó, egy áhítatos, de pártonkívüli kommunista, egy érzelmes, de nem nacionalista magyar tisztelgése az

Ómagyar Mária-siralom szüze előtt

Hozzád szól próza, ária karácsonyesti órán, ó Mária, szűz Mária, Istent szülő zsidó lány.

Téged hív minden földi bú szemét reád meresztvén, mert minden zsidó szomorú és bús minden keresztény.

Vigasztalást kér az ima, mely egyebet se kérhet – ó Mária, szűz Mária! – hogy legyen jó az élet,

hogy vigasztaljon az igaz s legyen részünk a szépség. Hisz minden imádság panasz, hogy az Egek megértsék:

szívünknek ki kell várnia vágyunk karácsony-éjét: ó Mária, szűz Mária, Te árassz végre békét.

HYMNUS AGNOSTICUS

Vitám Celanoi Tamással, Dáviddal és a szibillákkal

Hinni hittel, bárha félni, aggodalmak közt remélni, értelemben bízva élni –

így kívánná létem éjén, tudatomnak szürke mélyén, kételyeim meredélyén

emberléthez méltó vágyam akár barlang homályában, akár vágyban, nászi ágyban.

De az elme nem tud hinni, szomjas lélek nem tud inni, nincsen szárnyam mennybe vinni.

Ami van, az mindig kétes, eszem tagadni se képes, keserű is, ami édes.

Rabul zárva az anyagba, képzeletem bár ragadna, nincsen, ami választ adna.

Mindent értek s mit sem értek– akik eddig szóval éltek s tanítottak oly temérdek

egymás ellen vívó eszmét, óhajtozván egymás vesztét, csak feladták a nagy leckét,

s ígérgetve kötést-oldást csak kínálták a megoldást s nem figyeltek, hogy ki mond mást.

Sír a kunyhó, víg a villa, de a jövő rémmel nyílva ígérgeti: „Dies illa!”.

Végítélet, atombomba dönti létünk holt halomba – szüntelenül lelkünk gondja.

Száz neve van, egytől félünk, rettegések között élünk, félelmeink közt remélünk.

Hogyha hinni képtelenség, s képtelen a hitetlenség, csak a kétely lehet mentség.

Csak a kétely az a fényjel,

amely eltölt jó reménnyel, hogy számolva tudott ténnyel,

ahol állunk, bizton álljunk, s bárha bármi rosszra várunk mégis legyen láthatárunk,

amely félig alva-ébren túlmutatva időn, téren sejteti, hogy földi léten

innen és túl ismeretlen végtelenség szélesebben vesz körül a végtelenben.

„Dies irae, dies illa…” Ha a mennybolt ki is nyílna, amiként ez meg van írva –

nem láthatnánk úgy se többet, bár tudásunk egyre több lett,

mennyiség csupán a többlet.

Új tudásunk szomjat olthat, de csak sejtelmünk hatolhat túl a titkon, de nem oldhat

ölni képes tudományunk, életvágyú hagyományunk olyat, amit sose látunk.

Tudásunknak útja: kétség, s benső vágyunk csak a szépség, s hitetlenül csak reménység

biztat mégis lesni másra: szépre, jóra, igazságra, s nem hallgatni szibillákra,

akik szava rémmel rettent. Várni kell a hihetetlent, mely a rémtől végre megment

s életemet túl az éjen embermódon élve éljem s el ne vesszek a veszélyben.

REMÉNY

A lélek testbe öltözött, hit és tudás közt tétovázik, a bölcs tanítások között sejtés és értelem vitázik.

Örökségünk a logika, mely felnőtt dialektikává, hogy elménknek legjobbika (remélve, hogy holnapja vár rá)

választ találjon a ködös, de végre érthető zavarban. Olykor váratlan üstökös jelezte: létünkben zavar van.

De mi már tanult képletek tudásával tévhitben élünk. A hit magában mit tehet? De hit helyett együtt remélünk

egy jövendőben, amelyet széppé formálhat ember-elme, hogy tetteket és lelkeket a közös pusztulás helyett vezessen, ameddig lehet az élet értelmes szerelme.

ESTI MAGÁNY TELEFON MELLETT

Esti magány a reményekkel ér föl. Egy telefont várok a messzeségből: személyes hangot, mely személytelen zenedallammal át az éteren, és át a levegőn s az ablakon, a távbeszélő dróthálózaton

bár hang, de mégis fényekben ragyog, és csupán annyit mond, hogy ,,Én vagyok”. A lámpaégők dohányfüstben ülnek, s egy női szó mondja a férfifülnek, hogy ,,Én vagyok”. – Mire a férfilélek csak annyit válaszol, hogy ,,Én is élek”. ,,Én vagyok”, ,,Én is élek” – ez elég, a többi ábránd, álom, messzeség, többet beszélni nem is illik erről, hiszen a Vénuszról vagy Jupiterről, vagy talán egy másik galaktikáról hozzámig ért vágy, vagy egy földi bárhol fellobbanó és felém lobogó hanggá lett érzés, értem dobogó távoli szív, mely elküldi szavát a felcsengető telefonon át, mondván, hogy ,,Én vagyok”, és én beszélek,. de csupán annyit: „Igen, én is élek” – ez azt jelenti füledben, fülemben, hogy eggyé lettünk lám a végtelenben, s az életünk értelmét megtalálja

az ismeretlenség erotikája. Te vagy a vágykép s én vagyok a vágyad, mindent megértet ismeretlen ágyad és te is érted minden vágyadat tőled oly messzi paplanom alatt. Várod a hangom, hangod várom én, hogy messzeségünk közös éjjelén, melyet a vágy varázslatába von, felcsengjen ez a néma telefon, s mondd: „Én vagyok” – és mondjam: „Élek én is” – ez reménytelenség is és remény is –, hogy véghetetlen mérföldeken át halljam a Mindenség hívó szavát, mely asszonyhangon mondja, tudja, érti, hogy asszonytestre vágyódván a férfi egyszerre ért múltat, jövőt, jelent, és lelkes asszonytestben éri el a végtelent.

HASONLAT A TELEFONRÓL

Ha magamat hívom fel telefonon –

a készülék „mással beszél”-t jelez. Talán megfejthető szimbólum ez: saját magamhoz semmiféle dróton

el nem jutok. – És tév-ábrándú módon örömet, tudást, hasznot nem szerez (akár bújócska, akár kényszer ez) ha azt remélem, mint egynémely ódon

bölcselkedő, ki csak magába nézett s hitte, hogy enmagával párbeszédet folytatva érti, mi az ok s a cél.

A készüléket mindhiába rázom: ha mániásán magamat tárcsázom – a hívott szám mindig mással beszél.

MARISKA NÉNI

Maga se tudta, német vagy szlovák elődöktől lett magyar paraszt-néni

(ő persze régi módon svábnak mondta s tótnak a magyar mondatokba elkevert idiómákat: volt egy semmihez se hasonlító jóízű, mulatságos nyelvötvözete). – Úgy tűnt, hogy öregnek született, noha el sohase fáradt: az élete, a léte volt a munka. Kapált, főzött, mosott, a kerteket vagy fél tucat háznál tartotta rendben, és háztól házig hordta a falu minden pletykáját. Mindenki szerette: számlálhatatlan esztendőkön át ő volt az örök nélkülözhetetlen mindig vidám s mindig alázatos „Mariska néni”. – Tőkésrend után a bontakozó szocializmusban, mint köreinkben élő régiség, jobbágyasszony maradt, akár a dédanyái. Az élete szakadatlan robot volt, de vidáman viselte bajait, pedig jól ismert minden bánatot.

Egyetlen igazán nagy vágya volt: hogy kis házában a hegyoldalon egyszer legyen saját fürdőszobája. Tervezve gyűjtött és zsugorgatott, s mikor közelgett a hetvenedik évéhez, boldogan mesélte faluszerte, hogy építik már a fürdőszobát, amelyben kád lesz, mosdó és tükör. S amikor végre az iparosok befejezték a munkát, és a pénzt is már lefizette érte, csillogó szemekkel járta végig azokat a házakat, ahol természetes volt, hogy ami a teendő, azt Mariska néni majd megcsinálja, boldogan közölve, hogy ma este már megfürödhetik saját kádban, saját fürdőszobában. Hát akkor mámorosan az örömtől összeesett. Agyvérzés. Azt az első fürdést a kádban, abban a saját fürdőszobában nem érhette meg.

Temetésén a fél falu siratta. Azóta is mindenkinek hiányzik. Milyen szomorú jelkép vágyainkról! Egy rég-elmúlt világnak névtelen, mindig öreg és mindiglen tevékeny hősnője volt: az örök névtelen Mariska néni. – Én csak azt remélem, hogy ott a mennyországban, amelyet oly buzgón hitt s remélt a földi élet nem lankadó sok munkája után, egy fénylő, égi fürdőszoba várta. Visegrád

KIS DAL A KÖZÖS HAZÁRÓL

Szülőfalum! Földkerekség! Minden tájat fölkeresnék, ahol eddig sose jártam véghetetlen kis hazámban.

Mindenségben kicsi fészek

ez a bolygó, ahol élek, kicsi, mégis véghetetlen röpke létű életemben.

Világrészek, óceánok legközepén ébren állok, ébren állok álmodozva, felkészülten jóra, rosszra.

Jöhet áldás, jöhet átok; ez a hazám, ez hazátok, lehet félni és remélni: csak a Földön lehet élni.

Itt kell tudni s tenni rendet, csak értelmünk, ami menthet, hogy a köröttünk gomolygó vészben ez a kicsi bolygó

közös falu legyen végül emberségnek menedékül,

éden, ahol élni tessék, Édes otthon, Földkerekség.

HAJNALFÉNY

ESŐS REGGEL LONDONBAN

Eső esik már szürke napok óta, a télből sírva ébred a tavasz. A bánat és az öröm túl ravasz játékkal váltja egymást. – Itt az óra,

mikor nem tudjuk, holnap virradóra a dermedt tegnap mindent behavaz, vagy napsugárral olvaszt a vigasz, amely reményt ad újra szépre, jóra.

Eső esik, zokog a láthatár, de lelkünk mégis kikeletre vár, felhők fölött lappang az égi fényjel.

Esős reggel, de reggel végre már, lábujjhegyen tovább osont az éjjel:

a fénynek jönni kell már új reménnyel.

London, 1983. március

TANULSÁG

SZÁMOS ÉVTIZED UTÁN

Mert bárhol állsz, a világ közepén, a te világod legközepén állasz: a lét a kérdés, és te vagy a válasz, a világ: ők, és csak te vagy: az én.

Okot keress, indokot vár az elme: a mindenség, a társadalmi rend formál kívülről, amíg odabent készülsz eszmékre, tettre, szerelemre.

A célunk: szépség, jóság, értelem; az ellenségünk az embertelenség, fegyverzetünk a méltóság, a szentség,

hogy mi legyünk úrrá az életen.

És amikor majd betelt az idő úgy léphessünk az időtlen örökbe, hogy példánk példaképpen örökölve maradjon meg, mint éltető erő.

Akinek immár nincs határsorompó lét és öröklét közt, ki félelem nélkül éli a tett s a szerelem gyönyörűségét, tudja: nincs múlandó

s kellő szavakkal tanító lehet (jogosítják a sokkalandu évek) és tanúsíthatja: az emberélet erkölcsi példa, szépség, szeretet.

JAMBUSOK A HAJNALFÉNYRŐL

Amor sanctus, amor mundus, amor festus et iucundus

(SZENT BERNÁT HIMNUSZA)

A jambus himnuszt énekel szép szóval áldozván Neked, ki hajnalfénnyel öntőd el az alkonyati éveket.

A bánatokra Te hozod az újra megtalált derűt, mert itthonom lett otthonod, lelkemben lelked lángja fűt.

Hogyan köszönjem a csodát, hogy mögöttünk elmúlt a múlt? Hogyan léphettük együtt át a mindig új lángokra gyúlt

emlékeket? Két más világ miképp lett végérvényes egy? De lám a lét már újra tág s ki lép – a végtelenbe megy.

S új messzeségeket igér az égig tárult földi lét. Miénk az idő és a tér, így éljük egymás életét.

Szavunk csak egymásnak felel, hogy tovább léphessek Veled, ki hajnalfénnyel öntőd el az alkonyati éveket.

ELZÁSZ–LOTARINGIÁBAN

KÉPESLAP STRASBOURG-BÓL

Új látvány és időtlen látomás: a folyóparton régesrégi házak emlékeikre épségben vigyáznak, hogy általuk a régmúltakra láss.

De itt a régi s a mindújra más, a változás, mely újra várva másnap új arcot ad a változó világnak azonos képben kábító varázs.

A Szentegyház színpompás optikája, az óramű, mely napról napra játssza bábjátéknak a misztériumot

és odakint a nagyvárosi nyüzsgés együtt példázza, hogy a múltba tűnt és a most-való kézzel kezet fogott.

KÉPESLAP NANCYBÓL

A földönfutó Szaniszló király lába alól elfogyván Lengyelország ehhez a földhöz kötötte a sorsát: játéka lett a fény, a nép, a táj.

Tudta, érezte, mi a játszi báj:

stílussal vetett a látványra kordát, s a „rokokó” kecses igényű korlát: nemes összhangra késztető szabály.

Múlhatnak már a lassú léptű évek: utókorok múltőrző emberének továbbadják, hogy örök, ami van.

E kecses szépség megkönnyít a mától – ezt tanultam ma Szaniszló királytól a látványokkal ékes Nancyban.

1983. november

ERASMUS SÍREMLÉKÉNÉL

Ma Bázelben a Münster áhitatparancsoló kőívei alatt személyesen találkoztam vele, ki régóta ösztönző szelleme elszántan szelíd, harciasan békés

szándékaimnak, a józan megértés tudósával, ki emberséges őre az emberségnek, s itt lelt pihenőre; a jóemlékét őrzi itt a tábla beleépítve a Münster falába. Latin szöveg, hogy bárki tudja meg: A nyughatatlan itt derűs öreg, nyugalmas bölcs lett: immár mindig élő, a szent eszmékről gúnyosan beszélő, a zűrzavarban rendet hirdető, a nagy enigmák közt közérthető szavakkal ékes; zengő latinul tanít, miközben tanítva tanul, és megkísérli megnyerni a szent pert: eszménnyé tenni az értelmes embert.

E zűrzavaros, veszélyes világban Erasmusom ma újra rád találtam, úgy fekszel nyugton a bázeli sírban, hogy hirdeted, milyen gyógyító ír van a műveltségben és a szeretetben,

mely tettrekész és vissza sose retten, de nem kíván se rágalmat, se vért, derűsen harcban áll az emberért és hirdeti, hogy szent az értelem, testi halál se győz az életen, hisz előbb-utóbb meghal, aki él, de megmarad az élet és a cél.

Ezt éltem át a Münster oszlopánál, Erasmus Rotterdamus humanista doktor aranybetűkkel vésett gyászfalánál.

Bázel, 1983. november

EGY FREIBURGI KÁVÉHÁZBAN

Ez Németország, félórányira – ha gépkocsin jársz – svájci földre érsz amott meg Elzász-Lotaringia (a térkép szerint immár Franciaország) oktatja, milyen útra térsz.

Mit sem jelent a határ és a vám: itt most Európa együtt a hazám, egész világrész tárul itt elém: Athén és Róma mutat énfelém, Párizs és Moszkva, London, Szófia, Stockholm és Madrid… Európa fia, ha nem ül otthon napról napra resten, majd együtt éli újra Budapesten s meséli – lelkét Európára tártan hogy egyszer egy freiburgi kávéházban megillette s megihlette a mámor, hogy Európában egy az itt s a máshol.

Freiburg in Breisgau, 1983. december 1.

SZILVESZTERI STRÓFÁK

Megint lejárt az év. Az új mérföldköveknél előbb a számvetés, aztán a számadás késztet az ésszerű – és évről évre más –

belátásokra, hogy mit kellene, ha tennél.

És tettekkel felér egy bölcs elgondolás a jövendők felől. Hisz ahogy tovalépnek a napok és hetek, a hónapok s az évek – az a szükségszerű, hogy mindig újra láss,

mert újabb láthatár, mely újabb létre éltet, új bánat, új gyönyör minden újízű év: mindegyik új kaland és egyben újra rév, és minden, ami volt – jövendőket megértet.

Szilveszter mámora, meg az újévi hév újabb jövőt ígér, s talány minden jövendő: olykor egy jó pohár pezsgő is elegendő, hogy az, aki leszel, ne legyen puszta név.

Ne légy te puszta név, ne légy te puszta bendő, melyet étel, ital émelygésig betölt: újévkor újakat kínál az ég, a föld, és minden évre más a bűn, az eredendő.

A reményeidet rossz kedvvel meg ne öld, pezsgőt ürítve várd az újévben leendőt, hogy jókedvvel tehesd a mindig új teendőt s új otthonod legyen a régesrégi Föld.

HŐSÖK EMLÉKEZETE

A KARVEZETŐ ANTIGONÉRA EMLÉKSZIK

Sophoklés 90 éves korában meghalt, Periklés példás demokráciája akkor már régen a múltba homályosodott, kihaltak a régi színészek is, a színházakban alig-alig játszottak tragédiákat, sőt már a komédiákhoz sem tódult úgy az athéni nép, mint azelőtt. Egy öreg karvezető azonban még élt, de az ő számára is csak emlék volt a Dionysos-színház, ahol hajdan oly sok tragédiahőssel állt szemben, hogy kimondja a költő és a nézőközönség véleményét. – Most fiai és unokái körében visszaemlékezett legkedveltebb tragédiájára, Sophoklés Antigonéjára, és vízzel

kevert bor mellett, ahogy ez illik józan férfiúhoz, aki mégsem veti meg az italt, így beszélt, ama hatos jambusban – szakszerű nevén: trimeter iambicusban – amely a nagy tragikusok dialógusainak leggyakoribb versformája volt.

Hát íme már Sophoklésünk, a legnagyobb színházi mester, jellemek és helyzetek tragédiába foglalója is halott. S egy kósza hír úgy hozta, messze északon meghalt Euripidés is, hiába volt oly népszerű, míg itthon élt, s hiába ment el önként vállalt számkivettetésbe, hogy bár hontalanként, mégis biztonságosan éljen: a halál ott is megtalálta őt. Mert nem csak a tragédiákban bizonyos, hogy elmúlással végződik a földi lét, nem csak a hősök halnak, sajnos végül is meghal a kórus minden egyes névtelen

közembere, és azok is, kik odafent a nézőtéren gyönyörködve figyelik az elbukó félistenek gyötrelmeit. Meghalt Sophoklés, meghalt Euripidés is, és nemcsak Antigoné, meg a többi hős és hősnő halt meg, de idővel mindegyik szinész is, aki egykor álarcok mögül mondotta el a költők zengő szövegét a küzdelemről, mely halál felé vezet. És előbb-utóbb majd a nézők ugyanúgy meghalnak, mint a végzetes tragédiák végzet sújtotta híres nevü hősei. De mindig újra vívódnak a színteren a hősök s mindig felelnek a kórusok, s a nézőtéren mindig ott vannak, akik részvétet és félelmet élnek át, ahogy lelkükben érzik Antigoné és Kreón a színészekkel és nézőkkel nem haló halálos színjátékát, ezt a soha nem muló, soha sehogy ki nem békíthető nagy ellentétet, amely halhatatlanul

vezeti létünk az örök nemlét felé. Igen, igen, de hát aki néző csupán, vagy a kórusban akarja megérteni, hogy aki hős, miért rohan a semmibe – legvégül egyszer ő is ugyanoda jut. Csak a néző küzdelme és múlása nem olyan látványos, mint a hősöké, akik példázatosan szenvedik a bárkinek hasonlóképp kijáró szenvedéseket, mivelhogy őket nem Homéros éneke és nem Sophoklés jambusokban gördülő drámája tette múlhatatlan példaként mulandókká. Pedig a nézőtéren is Kreónok, Antigonék, Ismének meg Haimonok ülnek, akiknél otthon olykor ugyanaz lehet a szenvedések és halál oka, mint Sophoklésünk hírneves drámáiban a hősöknek, akik lám halhatatlanul lettek halottak. És egészen bizonyos, hogy ha a lélekgyötrő zord tragédia cselekményében nem okoznak annyi kínt

egymásnak és maguknak, végül akkor is meghalnak, mint a nézők és a kórusok, s együtt nem tudja sem a néző, sem a hős, hogy mi van, azaz mi lehet a földi lét befejeztével; amit költők és papok eleddig mondtak s mondanak majd bármikor, azt földi érzék, ész, tudás, tapasztalat sehogy se képes akár bizonyítani, akár cáfolni. Ülhetsz a nézőterén, vagy zengő szóval játszhatod a hősöket, okozhatsz bajt magadnak és másoknak is, vagy ritka kivételként élhetsz boldogan meghitt körödben békén, észrevétlenül: az élet mondat s végén a halál a pont. Ami utána jön, vagy nem jön, vagy jöhet, ahhoz már nincs közöd. Vagy hogyha tán valami mégis lenne – ez a földi lét mögötted van már és ehhez nincsen közöd. De hát, ha így van, miért az a gyötrelem, melyet egymásnak okoz annyi kitűnő férfi és asszony, apa, anya és gyerek,

szomszéd és szomszéd, egymásra irigykedő kézműves, árus, földművelő vagy hajós? Miért gyilkolja egymást minden nemzedék, mikor eleve tudja azt a gyilkos is, hogy ő is meghal, akárcsak az áldozat? Az embert ember ellen mi bőszíti fel? Oly sokszor kellett már végiggondolni ezt, ki sokszor voltam egykor kórusvezető Sophoklés Antigonéjában. Valahogy túléltem őket, énelőttem mentek el e földi létből volt szinészbarátaim, bizony meghaltak mind a kórus tagjai, kevesen élhetnek a sok-sok év előtt oly lelkes nézők közül is; talán azok, kik ifjú fővel ültek a legmagasabb sorokban és azóta sem a harcmezők, sem betegségek, sem hajókat tördelő tengerhullámok nem kívánták életük, és élemedett, tisztelettel övezett athéni polgárokként élnek s énvelem együtt emlékeznek még arra, hogyan is

dicsőitette Sophoklést egész Athén, mikor először hangzott fel a színpadon az Antigoné oly magasztos szövege. Én voltam ott a színtér kellős közepén a karvezető, s lám a kegyes istenek megengedték, hogy mesebeli öregen még emlékezni tudjak és a szavaim még értelmesen emléket idézzenek s inyem számára most is kellemes legyen ez a kevéske bor, mely oldja nyelvemet, hogy újra megkérdezzem ezt: vajon miért gyötörte egymást az a kitűnő Kreón és az a még magasztosabb szelíd leány, Antigoné? – Hiszen akkor se hittem el, mikor először hallottam a nagy vitát, hogy egy temetés körül lehet ennyi baj. Hisz annyi embert temettek a földbe már és oly sokan haltak meg temetetlenül: ettől az élők nyugodtan éltek tovább. Nem az a szigorúan tiltott temetés lehetett itt a bánat és halál oka.

S ki más töprengjen erről, mint a névtelen, de mindig jelenlévő kórusvezető? A hősök tesznek, legbelülről nézik ők, ami történik ővelük és általuk: a képeket s a szobrokat se láthatod, ha túl közel vagy s így csupán a részletet látod, az egész kívül esik szemeden. A kórus tagja pedig egy a sok közül, a véleménye nem több, mint közvélemény, csak távolról lát s részletekre nem tekint. De én, a kórusvezető, a névtelen személytelen személyek közt a szóvivő, középen állok, látva minden részletet és együtt látva mégis az egészet is. S minthogy mögöttem áll már olyan nagy idő, hát mindenképpen messziről tekinthetem, mit oly közelről szemlélhettem ifjúként. Közelről láttam és távolból értem is, hogy Antigoné és Kreón halálthozó nagy ellentéte szembefeszül akkor is, ha nincs is ott egy szemétdombra vettetett

testvéri holttest, melyet engedetlenül a bánatos nővérke mégis eltemet. Ha arról van szó, kit illet a hagyaték, vagy hogyan tartsák végül azt az esküvőt, mely végre-végre közös ágyba fekteti Antigonéval Kreón szerelmes fiát, de talán még ezeknél is csekélyebb ok is elegendő, hogy a lélek mélyein megbúvó végzet szembeállíthassa a kétféleképpen ítélkező szenvedélyt. Mert arról van szó, hogy néhai Oidipus leánya, Antigoné, és a sógora, Kreón, más mérték mércéjével mérte fel az egyazon lét egyazon fogalmait. Kreón jogász volt, s tudjuk, hogy minden jogász akként ítél, ahogy törvényben mondatott; hol nincs kimondott egyértelmű jogszabály arról, hogy mit kell tenni és mit nem szabad, ott felborul a biztonság, a nyugalom, ott elszabadul minden alvilági rém: rablás, gyilkosság és erőszak fenyeget.

Kreónnak, a jogásznak hát igaza volt, mikor a kimondott törvény szerint itélt, De Antigoné mondta s tette azt, amit a nép közös erkölcse kívánt. S tudjuk azt, hogy az erkölcs a lelkek mélyein lakik s irtózik attól, amit közös vélemény és néma egyetértésünk nem helyesel. Ahol az erkölcs nem érvényesülhet, ott a lelkek mélyén kavarog a zűrzavar, ott értéktelen, ami van s ami lehet, az erkölcs nélkül értelmetlen, céltalan, eszménytelen és kietlen a földi lét. Nincs ember és ember közötti kapcsolat sem erkölcs nélkül, sem pedig a jogszabály nyugalma nélkül. Ámde mégis más a jog és más az erkölcs. Ez is szabály és az is, és hogyha egyszer mégis összeütközik az ugyanarra vonatkozó két parancs, hát akkor itt is és ott is engedni kell. Itt volt a baj. Kreón csupán a jog szerint tudott ítélni, Antigoné tetteit

csupán az erkölcs vezérelte. Itt a jog csak önmaga volt, az erkölcsre nem figyelt, és az erkölcs is csak maga volt, konokul nem tisztelve a jogérvényes jogszabályt. Ha kettejük közül akármelyik csak egy egész kevéskét enged, hogyha ez vagy az csak megpróbálja azt a tényt megérteni, hogy bár neki is mindenestül igaza van, de azért a másik érve sem hamis, ha átlátják, hogy létünk nagyon bonyolult, és két igazság egyaránt igaz lehet, akkor mindkettő enged egész keveset, és Antigoné meg Haimón halál helyett nászágyban éli át, hogy milyen szép a lét, s Kreón se marad mindörökre szomorú. A tragédia egyetlen és főoka a csökönyösség volt. Aki nem érti meg, hogy ámbár igaza van, mégis úgy lehet, hogy más szempontból más igazság is igaz – elrontja saját életét s elrontja sok másoknak életét is. Aki csökönyös,

aki egyetlen igazságban hisz csupán – magának és másoknak lesz a gyilkosa. Különös, hogy a két csökönyösség között egyetlen tisztánlátó ember csak a vak Teirésias volt, a híres világtalan jós. Ilyen furcsa, ilyen különös a lét, hogy az lát tisztán, aki már semmit se lát. Nos hát, fiaim, unokáim, egy pohár vízzel kevert bort igyunk még és azután várjunk az istenektől nyugodt, kellemes, szép álmu éjszakát. De még gondoljatok alvás előtt Kreónra, a királyra és Antigonéra, a kedves, boldogtalan királyleányra, s lássátok be, hogy milyen gyötrelmeket okozhat, amíg élhetünk, a csökönyösség. Egyszer úgyis halni kell, de igyekezzünk békén élni addig is, és színházban nézzünk csupán tragédiát, de óvakodjunk attól, hogy hősök legyünk.

SZEMELVÉNY FAUSTUS PROFESSZOR EMLÉKIRATAIBÓL

természetes jambusokban, mivel Marlowe, Shakespeare, Goethe és Lenau mindig jambusban beszéltette a kitűnő wittenbergi doktort is, meg azt a Hamlet nevű dán fiatalembert is, aki otthon állítólag királyfi volt, és idővel hazatérve, mielőtt egy ostoba családi-udvari bonyodalom folytán meg nem halt, a wittenbergi, részben még skolasztikus, de egyben-másban már reneszánsz szellemű spekulációktól átszokott az ánglius Bacon empirizmusára, és ettől kezdve maga se tudta, mit is higgyen a földön és egen gyanítható dolgokról. No persze már Wittenbergben, Faustus doktortól is megtanulta, hogy minden elmélettel valami baj van. – Nos, amikor a már igen idős Faustus, még mielőtt elvitte volna az ördög, amire egyébként már régóta felkészült, egy kósza hírből értesült dán tanítványának egy állítólag vívás közbeni rejtelmes baleset

folytán bekövetkezett haláláról, ezeket a sorokat írta régóta készülő emlékirataihoz:

Hát igen, ez a Hamlet különös fiu volt: minden mindig érdekelte, de hogyha bármi probléma akadt az életében (akár egy kalandos szerelem, akár egy skolasztikus vitaprobléma, vagy egy ittasan kirobbant kocsmai verekedés állította olyan helyzet elé, amelyben nem tudta, mit is tegyen), akkor egyszerre vagy tökkelütött hülyének, vagy értelmetlen szavakkal a többieket vagy ijedelembe vagy legalábbis alapos zavarba ejtő őrültnek tettette magát. Otthon – legalább ő mindiglen is ugy állította – valami királyfi, sőt, trónörökös… de hát Dánia túl messze van, és Hamletnek soha

sem volt hiteles pecséttel s királyi vagy főpapi aláírással és szövegkezdő iniciále-képpel ellátott oklevele, ki is ő. Ezért aztán kétséges máig is, hogy tényleg dán volt, s főleg, hogy családja azonos azzal a hírek szerint Helsingőrben uralkodó családdal, amelyről az amúgy is túl kevéssé hiteles – ámbár jól fogalmazó Saxo, akit túlzott elismeréssel ,,Grammaticus”-nak neveznek azok, akik nem tudják, hogy mit is jelent a császároknál is hatalmasabb Grammatica, azt állítja, hogy a família valóban királyi. Nekem mindegy volt: aki idejött és tőlem tanult filozófiát, az éntőlem lehetett dán királyfi, párizsi kalmár fia vagy Firenze valamelyik bankárának kíváncsi

leszármazottja, vagy magyar nemes famíliának sarja, mint az a Johannes Sambucus (az, akit állítólag anyanyelvén, amelynek szavait alig lehet kiejteni, ha jól emlékszem, Zsámbokinak hívnak és keresztnevét Jánosnak mondják): énnekem tehát igazán mindegy volt, hogy ez a Hamlet tényleg dán volt és királyfi. De kétségtelen, hogy nem volt buta fiú, ha néha ostobának is akarta elhitetni másokkal magát. Színészkedő volt, és kedvelte is a léha erkölcsükről és hazug életvitelről olyan jól közismert komédiásokat. Egy ízben azt mondotta egy bölcselmi disputát előkészítő szeminárium vitái közt, hogy akadhat olyan kérdés is, amely jobban érthető, ha traktátus helyett misztérium

eget, földet, poklot megmozgató szövege szerint párbeszédesen fogalmazódik. Néha úgy hiszem: ebben a dán filozófusjelöltben egy léha drámaíró lelke rejtezett. Jó, jó, hiszen én magam is tudom, hogy ami egyszer drámának való, az a mi létünk jelképe: a bölcs vagy Istent követ, vagy egy ördögi hatalommal köt szerződést. Idáig a lét misztérium. De ez a Hamlet valami olyan földi rációt keresett, amely sem üdvözüléssel nem végződhet, sem az elkárhozás végérvényes kínjával. Ez a Hamlet a mindenség kibillent tengelyét akarta helyrezökkenteni és – ha igaz, amit Saxo könnyedén pletykált felőle – államot, családot, jogot és erényt kivánt rendbehozni. Ezért előbb elromlott a szerelme,

majd azután mindenki sültbolondnak tartotta, s végül az az ostoba vívójáték, benne egy mérgezett kard vagy tőr szegénynek halálát okozta. Hát nem lett volna okosabb, ha itt marad s vitázik a skolasztikus bölcsekről, vagy ha egyszer hazament, inkább annak a túl sokat beszélő udvari embernek kedves leányát fekteti ágyba? Sokkal okosabb akár Helénát múltakból idézve, akár a szomszédból Oféliát ölelni, tudván, nincs magasztosabb, mint egy kivánt hölgy lábai között feküdni, s nem egy erkölcstani eszme nevében előbb egyedül maradni aztán egy értelmetlen viadal áldozataként akár színpadon, akár egy zsarnok rendszer börtönében vagy vérpadán, ha látványosan is, de mégiscsak meghalni túl korán.

No igen, engem majd előbb-utóbb elvisz az ördög, de én Margitot, aztán Helénát mégis az enyémnek tudhattam, és a könyvek sokasága mégis tanított mindenféle szépre, bölcsre, helyesre. Nincsen céltalan szerelem s nincsen cél nélkül való tudás: az ismeret s a megvalósult, hevült testet istenné lelkesítő szerelem ez maga az örök-élet, még ha utána el is visz az ördög. De szegény Hamlet, egykori derék bölcsészethallgatóm, ha úgy igaz, ahogy a hírverés elhozta, egy bizonytalan létű kisértet és egy elvont erkölcstani eszme folytán nászágy helyett a kolostorba küldte szerelmesét, s egy mérgezett hegyű vívótőrt forgató fiú elé úgy állt ki, hogy még reménye se volt a győzelemre. Szegény egykori

tanítványom, aki talán királyfi volt Dániában, hiába tanultál tőlem töprengő filozófiát, nem tanultad meg, hogy nem az a kérdés, elvisz-e végül vagy nem visz az ördög, hanem, hogy ez az élet úgy ahogy van, mégis csodálatosan gyönyörű, és akkor győztél, hogyha földön élő Margitok és a mondákból kilépő Helénák előbb vagy utóbb, de testük lelkedet lángra gyújtó szép varázslatával levetkőznek s ágyadba fekszenek. Ez a költészet… A többi csupán elmélkedés vagy dramaturgia.

RUDENZ ULRIK JEGYZETEI TELL VILMOSRÓL

A néhai Schiller Frigyes klasszikus német költő emlékére, aki gördülékenyen gyönyörű jambusokban drámába fogalmazta a hajdani svájci parasztok diadalmas szabad-

ságharcát és jelképpé tette Tell Vilmos alakját; de nem kevésbé a néhai Piatnik Nándor pesti kártyagyáros emlékére, aki máig tartó érvénnyel ennek a szabadságharcnak és ennek a Schiller-drámának elképzelt személyeivel díszítette a magyar kártyákat, hogy minden ultizó személyes ismerőse legyen Tell Vilmos, Gessler Hermann, Rudenz Ulrik, Stüssi, a vadász, Kuoni, a pásztor és mind a többiek. – Nos, évekkel a nép győzelme után, amikor Tell Vilmos már nem élt, Rudenz Ulrik, aki még akkor sem volt túlontúl idős ember, tartós boldogságot találva Bertája oldalán, számos gyermekük körében visszagondolván arra a győztes szabadságháborúra, a jövendő olvasnitudók okulására íródeákjának lediktálta az itt következő sorokat, amelyeket – tisztelegve Schiller emléke előtt – jambusokban skandálhat a magyar olvasó.

Én, Rudenz Ulrik, attingshauseni földbirtokos, ki feleségem által a brunecki uradalmaknak is tulajdonosa lettem, s ennyi földdel, amelyet többé nem jobbágy, hanem bérért munkálkodó parasztjaim müvelnek, úgy ítélhetem, hogy én vagyok, mint szabad svájci, a szabad s független svájci nép körében a leggazdagabb, de úgy gazdag s hatalmas, hogy elismerem: mindegyik parasztom velem egyrangú s azonos jogú, én, Rudenz Ulrik talán bárkinél hitelesebben tudom felidézni nagy példaképünk, Tell Vilmos alakját. Én jól ismertem azt a néhai Tell Vilmost, s úgy hiszem, hogy jobban is tudom őt jellemezni, mint azok a derék svájci parasztok, akiknek élén kivívta őskantonjaink

szabadságát. E jóerényű népség, köztük a birtokaim oly serény falusi népe, túlontúl közelről látta vezérét: közülük való volt. Én nemesúr voltam, az én helyem a kormányzó körül a lovagok közt, igen, a Bécsből idejött s a bécsi császárt szolgáló lovagok között volt, s még csak gyanús se voltam, noha tudták, hogy svájci vagyok, sőt a bácsikám, a zászlós úr nem szenvedheti őket. De bennem bíztak, maga a kormányzó, az a fanyar humorú Gessler Hermann úgy mondogatta: aki egyszer úr, mert annak született, az az urakkal komázik, és ha egyszer itt a baj, közelebb áll két idegen lovag, mint a legitthonibb nemesurak, meg az itthoni hegyipásztorok. No persze ebben van némi igazság, de én időben mégis észrevettem,

hogy jobbágy nélkül is lehet az ember még földes úr is, hogyha a parasztok szabadon s büszkén felemelt fejekkel mégis csak neki dolgoznak a földjén. Továbbá: jobb, ha egyenrangú polgár vagyok és élek, mint hűbéri joggal halottnak lenni. S mi értelme van egy svájcinak svájciak ellenében egy csatatéren elesni a bécsi császárért? Néhai öreg, de mindig bölcs nagybátyám értette legkorábban, hogyha remélhető a harcra felkelt parasztok győzedelme, az okos nem ellenük veszt, de élükre áll és velük együtt győzi le a császárt. Továbbá: némi döbbenettel azt is felismertem, hogy boldog életemhez szükséges volt az éppen aktuális paraszti népszabadság. Ugyanis kiderült, hogy üdvöm, menyasszonyom édes szerelmem, akihez lovagként

illő szerelmes verseket diktáltam iródeákomnak, Brunecki Berta nem csak vendége, de rabja is egyben Gessler Herrmannak: túl nagy birtoka túlontúl érdekelheti a császárt, és Bécsben akarják eldönteni, ki feküdjék az én édes szerelmem mellé a nászi ágyba, és szerelmes karjai közt ki nyeri el az engem megillető lelket s földbirtokot. Hát ennyi indok éppen elegendő, hogy jóerénnyel, lelkemben magasztos, svájci lovaghoz méltó feladatnak tudjam elhagyni Gesslert és a Bécsből küldött s vezérelt lovagi hadat, elhagyni őket s a hegyek között találkozni az urak ellen lázadt hegyi parasztok vezéreivel, hogy én, a lovag azt mondjam nekik: ,,Én nem vagyok az ellenségetek, közös az ellenségünk, én tehát

vezetni foglak most a várak ellen.” És amikor már az utat kerestem, amely a hegyi rejtekek felé, a zendülő parasztokhoz vezet, akkor hallottam forrásnál vizet merítő asszonyoktól, hogy a híres nyilazó Tell a kormányzót lelőtte, s az egész nép most már mögéje állt. Akkor már tudtam: őt kell megkeresnem És másnap vele foghattam kezet. Az ő hadával indulhattam el, hogy rabságából kimenthessem édes szerelmemet, Brunecki Berta úrnőt. Az ő számukra én voltam a jelkép, hogy az urak is mellettük csatáznak, az én számomra Tell volt az erő, vagyis a Tell Vilmos vezette nép, hogy szabad emberek között, szabad köztársaságban boldogságban élő, egyenlő rangú, egyenlő jogú ura lehessek bajnok társaimnak.

Ebben a diadalmas háborúban én Tell Vilmosnak vezértársa voltam, jól megismertem, becsülni tanultam, és emlékét is mindig tisztelettel idézem, noha én lovag vagyok, mig ő vezérként is és azután is köztiszteletben megmaradt parasztnak. De éppen ezért jobban ismerem, mint a hozzája hasonló parasztok, s talán ezért tanulságos, amit rá emlékezve továbbadhatok. Kezdjük azon, hogy soha életében belőle nem lett volna népvezér az urak ellen, sőt megbízható és békességes híve mindhalálig a távoli császárnak is, meg a közeli kormányzónak, hogyha Gessler csak egy kevéskével is józanabb zsarnoka itt a karddal leigázott pásztor, halász és vadász szolganépnek. Ha Gessler Hermann furcsa humorával

nem olyasmit parancsol, hogy a rúdra akasztott kalap előtt hódolattal köszönjön, aki éppen arra jár; ha Gessler nem akarja mindenáron, hogy az igázott, rabsorsra alázott embernek mindig az jusson eszébe, hogy leigázott és hogy megalázott; ha Gesslernek oly fanyar humorú eszébe nem jut az, hogy egy apának azt parancsolja, lőjje le fiának fejéről azt a félig elrohadt, fájáról lehullt almát – akkor a császár hatalmát éppen az ilyen derék Tell Vilmosok őrizték volna híven Hiszen az egyszerű és tiszta szívű szegények a legjobb alattvalók, amíg a zsarnok nem közli velük, hogy elnyomottak, kiszolgáltatottak; amíg a zsarnok igen ostobán nem maga figyelmezteti a hozzá hasonló módon igen ostoba

megalázottat arra, hogy milyen megalázott. De Tell Vilmos saját bőrén érezte, hogy hiába békés, hiába nem lázongó: neki egy kalap előtt kell kalapot emelni, hogy saját fia fejéről kell azt az almát lelőni. A legegyügyűbb alattvaló is mérges lesz ilyenkor, és végül a zsarnok csodálkozik, hogy a rossz tréfa méltán feldühíti a közélettől, a politikától mindeddig elhúzódó, ámde végül felingerelt józan családapát, aki ha már oly jól tud célbalőni, hát hova lőjjön? – A következő nyíl már pontosan a kormányzó szivébe talált. Dehogy is volt ez lázadás: ez mindössze egy ingerelt apa oly természetes dühödt kitörése, amely eleve kiszámítható volt, csak Gessler Hermann éppen elfeledte,

hogy egy vadász is érzelmes apa, ki nem szeret saját fiára lőni. Tell Vilmos tettét nem közéleti meggondolás, hanem a kormányzónak nem elég bölcs Gessler idézte fel. S a jó Tell Vilmos arról sem tehet, hogy magánügye a hegyi parasztok szemében és szivében hősi tettnek tűnt, hogy nem egy, hanem egyszerre három kanton bolyongó hegyi pásztorának hirdette: a biztos kezű vadász azt tette, amit bárki közülük tehetett volna. Ez a nyíllövés jeladásnak hatott, s egyszerre Tell azt vette észre, hogy mögötte áll a lelkesülten felzendült parasztság. A békés Tell Vilmos sohasem állt a nép élére: népe állt mögéje s az ő nevében vitte győzelemre a szépen hangzó szabadság ügyét a kormányzóját vesztett elnyomás

ellen, az úri idegenek ellen az erdőmélyi kantonok jogáért.

Mikor már tudtam: én szerelmemet, öröklött ősi birtokaimat, és szép szerelmem gazdag javadalmát csak úgy tudhatom magaménak és biztonságban csak úgy birtokolom, ha a győztes nép szerzi meg nekem, s ha megszerezte, a számomra őrzi – akkor az édes érzelem, s a józan meggondolás mint lelkiismeret parancsolta, hogy én nyújtsam kezem Tell Vilmosnak, s vezérnek vallva őt, lovag létemre harcoljak a népért. Hát így ismerhettem meg azt a bátor, derék s felettébb ügyeskezü embert, aki egyformán jól kezelte az ijat, hajót, a favágó szekercét és mindig azt mondotta, amire valóban gondolt. Ha nem úgy adódik,

hogy harcainkban vezérem legyen, keresve sem találtam volna jobb, hasznosabb és főleg megbízhatóbb udvaros szolgát, számadójuhászt vagy fővadászt, ki nagyszámú cselédem felügyelője s egyben példaképe. Mert Gessler Hermann rossz politikus volt, Tell Vilmos meg nem volt politikus. Gessler nem tudta, hogy aki a néppel elhiteti: van emberméltósága, szabadon él, meghallgatják szavát, akkor a megalázott meg se tudja, hogy megalázott, s abban a hiszemben munkálkodik az urai javára, hogy azt hiszi – maga akarja így. Tell Vilmos pedig úgy hitte valóban: aki betartja a szabályokat, a törvényeket, amelyeknek őre a császár küldte kormányzó nagyúr – annak sérelme, baja nem lehet. E jámbor hitet igen ostobán

sértette Gessler. Tell Vilmos csalódott, mert elvették a lelkét nyugalomban oly kitűnően érző tévhitét. Ettől még Tell korántsem vált a tények megértőjévé, de annyit megértett előbb, hogy többé semmit meg nem ért a hatalmasok szándékából, aztán már nem csak érthetetlen volt az önkény, de legmeghittebb, merőben magánérzelmeit sértette a parancs, hogy lője le nyilával azt az almát fia fejéről. És mikor lelőtte s hazudni azután is képtelen volt – igazságáért bilincsekbe verték. Hát van-e olyan épérzékü férfi, aki ha értelmetlenül ütik, ne ütne vissza? Van-e rab, aki ne szökne meg, ha erre módja támadt? Tell megszökött és első alkalommal lelőtte Gesslert. Lelkifurdalása sem volt miatta. Akkor arra sem

gondolt, hogy ezt három kanton helyesli. Alighanem csodálkozott is akkor, amikor egyszeriben észrevette, hogy a hegy népe őmögötte áll s a harcnak, melytől mindig óvta a szomszédait, ő lett a fővezére. Hogy valóban mi történt, azt se Gessler, se Tell Vilmos nem értette. Csak én értettem, aki e drámába illő történetben nem voltam főszereplő. Szerelmes voltam, földeket akartam, tehát úgy tettem, ahogy tenni kellett egy értelmes kardforgató vitéznek, ki nem kivan egy bukásra itélt úgy hősi vértanúja lenni, s futni sem kivan egy olyan hadsereg elől, amelynek kedvelt bajnoka lehet. Ezért választottam az ostoba nagyúr helyett a korlátolt parasztot, ki azóta is igen indokoltan szeret, hiszen lovag létemre érte

harcoltam, s emelt fővel, szabadon szolgál a földjeimen, melyeket neki, a diadalmasan felszabadult népnek köszönhetek. De jól tudom, és tudja Berta is, a feleségem, s tőlünk tanulja számos gyermekünk, hogy a hatalom titka a tapintat, s szívesen szolgál engem, aki úgy tudja és érzi, hogy közös a jog, létünk alapja egyenrangúság, így szolgálni emelt fővel lehet. Én egy parasztasszonynak is előre köszönve megemelem kalapom, megadva néki hölgynek férfitől kijáró tiszteletet. Ez az asszony lelkes örömmel feji tehenem. A vadászoknak és a pásztoroknak én magam nyújtom előre kezem, sőt meg is köszönöm szorgalmukat. Büszkén szolgálnak ezek, tudva hogy a közös jogrend egyenlő jogú

s egyenrangú polgárai vagyunk. S ha egyszer egy költő drámába írja Svájcunk magasztos s végül győzedelmes szabadságharcát, elvárom, hogy a két főszereplő az a kitűnő és oly korlátolt Tell Vilmos legyen, és ellenfélként fanyar humorával Gessler Hermann, az ostoba nagyúr. Az én helyem ezen a színpadon végig a mellékszereplők között van. Nekem nem cím, nem rang és nem szerep kell, hanem földbirtok, kedves feleség s egy olyan indokolt köztisztelet, amelyben íme biztonságban élek.

Kelt ez az írás a Krisztus után tizenötödik század elején a szabad svájci parasztok szabad Kantonjainak szép példát adó Köztársaságában, ahol a pásztor, vadász, halász meg a földművelő

felemelt fővel szolgálja urát.

EGY ESZTENDŐ LÍRÁJA

EGY ESZTENDŐ LÍRÁJA ELÉ

Ennek a verseskönyvnek kiadói szerkesztése 1983 decemberében zárult, akkor pótlólag még bekerülhetett az év végén kelt Szilveszteri strófák, amely stílus- és alkalomszerűen egy napilap szilveszteri számában meg is jelent. A kötet az eredeti tervezés és a bevégzett szerkesztés szerint 1981-től 1983 legvégéig írt lírai költeményeimet foglalta volna magába, így is került a műszaki osztályra s onnét hamarosan a nyomdába. Tipográfiai körülményeink azonban alaposan elnyújtják az „átfutási idő”-nek nevezett távolságot a nyomdakész mű és a megvalósult könyv között: az 1983-ban lezárt és szerkesztett kéziratból csak 1985-re lehetett lapozható és olvasható kötet. A két dátum között egy egész esztendő telt és múlt. A Múzsák pedig az átfutási idők alatt sem hallgatnak, a lírai megfogalmazandók kikövetelőznek a lélekből. 1984 folyamán az itt következő verseket írtam, és a már kiszedett könyvanyag korrektúrájakor végső alkalom kínálkozott, hogy kiegészítsem velük utóbbi éveim termésének gyűjteményét. Indokolt lett volna persze, hogy tárgyaik szerint különválasztva helyezzem el az egyes költeményeket a megfelelő versciklusokba. Ez azonban alaposan felforgatta volna a már lapszámozott egész szöveget, s ez bosszantó többletmunkát jelent a nyomdának és további időmúlást a megjelenéshez. Hasonló volt a helyzet legutóbbi verseskönyvem esetében is. Most is úgy egyszerűsítem a pótlást, mint akkor: végső ciklusként fűzöm az eddigiekhez az 1984-ben kelt lírai műveket; talán ez az időbeli egység is ad némi saját arculatot ezeknek a legközelebbi múltban megfogalmazást kívánó költeményeknek. Az olvasó mindenesetre úgy forgathatja az innét következő oldalakat, hogy tudomásul vegye, milyen érzéseit és gondolatait tartotta éppen mostanában versbe fogalmazandónak a költő.

1984. november

A MINDENNAPOS ÉLET EPIKÁJA

„Vérrel folyó napok bús panaszát hallgatom.” (ARANY JÁNOS: CSABA-TÖREDÉK)

Fegyverrel és vitézzel ébreszt a rádió, csatát üvölt a tévé, vérgőzös dáridó kábítja szakadatlan az ölni-halni kész, lelket-vesztette elmét – Csak fegyver és vitéz:

mióta szól az ember, mióta dalra kelt – a harag volt az első, amiről énekelt. Könyörögtek az éghez, vagy mondtak átkokat – egyszerre volt a költő uszító s áldozat.

Hősköltemény meg újság, művészet, tudomány versengve szól mirólunk s halálról mindahány: olvassuk, halljuk, éljük (vérengzünk s vérezünk) újabb szavakra váltó eposz-költészetünk.

Te legfőbb realizmus! Te zengő hangú gyász!

Örökös Nibelungok! Örökös Iliász! Ha nyitva rádióm már derengő hajnalon „Vérrel folyó napok bus panaszát” hallhatom.

Mi gyilkolunk naponta, s ugyancsak mi magunk skandálunk a halálról, amelyet mi halunk. És oly lassan tanuljuk, hogy hősköltészetünk végére végre pontot is csupán mi tehetünk.

A FEHÉRVÁRI CSONTHALOM

(Székesfehérvárott a királysírokban több évszázadból származó összehányt csontokat találtak).

Halomba hányt csontok közt válogat a régész és az embertan tudósa: keresgélik a volt királyokat. A kegyelettel szüntelen adósa a napról napra növekvő utókor a közös sírba kevert régieknek:

a királyoknak s köröttük a kóbor, hazára itt talált idegeneknek.

A mi múltunk e kusza csonthalom, s véletlen, hogy a tudós mit talál. A bordák közt gyanítható vajon melyik volt csatlós, melyik volt király, melyik nagyapja volt honfoglaló, melyiknek hódolt illír, kelta, szláv? Hisz volt germán is, volt itt már zsidó, kik együtt jöttek innentől tovább.

Innentől? Honnét? – Árpádok korától a „Vegyes Ház”-ból származó királyok csontjaiig fél évezrednyi távol (egymástól távol) élt áldott vagy átokvert életű elődök keveredtek a rablók járta közös sírgödörben. Hajdani eszmék, régesrégi tettek vegyülnek itt halomban, összetörten.

De innét jöttünk, ez a csonthalom a múltunk, amely bennünk él tovább. Hol a tudós s mikor van alkalom, hogy lelkünk mélyein, vagy legalább emlékeinkben igényelve rendet szétválogassa ezt az örökséget, hol összedobtak nagyemlékű szentet, királyt, úrhölgyet, alázott cselédet?

MARCUS AURELIUS EMLÉKE ESZTERGOMBAN

Valahol itt élt jó tíz éven át békességőrző háborúk között szolgálva az alattvalók javát, feltartóztatva bőrbe öltözött barbárokat, megosztva fáradalmat és életveszélyt katonáival a filozófus-császár. – Mit akarhat egy elmélkedő, akit sem ital se kockajáték, sem ledér leányok hamarkodott gyönyöre nem igéz?

Egy államférfi, aki sosem álnok, egy hadvezér, ki lélekmélybe néz, és az a dolga, hogy megvédje itt a „Római béké”-t, a birodalmat: a „Limes”-t védve éli éveit, és csatazajban az eszmékre hallgat.

Valahol itt, a Garam-torkolat vidékén, latin vezényszók után a késő esti pihenők alatt (egy-két órányit aludt is talán) frissült elmével nádat vesz kezébe s az ötluku olajmécseshez ül, és ami fontos, az jut az eszébe s írja a szellem nyelvén: görögül. Csak ami fontos: a lélek nyugalma – ezt keresi a háború zajában. Hiú csalódás a császár hatalma – a szavakkal kell szembenézni bátran: a hatalomnál több a gondolat, a birodalmak múlnak az időben,

de avító évezredek alatt sem lesz az eszme és a hit erőtlen.

Hit az emberben, ki eszmét teremthet, hit a szóban, mely korból korba száll át – ez teszi naggyá létünkben a lelket, ez élteti a harcok közt a császárt, a filozófust, aki érclován ott ül az antik Róma főterén, a Campidoglio-n, akit jókorán okos könyvéből ismertem meg én, és akivel most találkoztam újra, járván Esztergom utcái között, s rémlett, hogyan fog iró-nádat ujja esténként, ahogy már átöltözött, levetette a sisakot, a vértet és könnyű vászon-tunikában ül, gondolkodik, már sokmindent megértett, az eszmék között él most, egyedül, és nekem üzen, itt, ezen a tájon, nekünk ír úgy kétezer év előtt,

hogy vele lelkünk jó útra találjon és jó utódként megérthessük őt.

BALATONI EMLÉKEK

Almádi, Szárszó – ez volt a gyerek-kor, Tihanyi rév – ez volt az ifjúság: a látványban a regét éltem ekkor s elémbe tárult az elmúlt világ, Földvár vidékén Koppány úr köszöntött, Tihanyról szólt a régi oklevél, a Badacsonyról Kisfaludy költött, Keszthely parkjában Berzsenyi beszól. S a hegyoldalon Csokonai hivja a visszhangot, a „riadó leány”-t… Az ifjú lélek viadalra bírta a múltakból kisértő sok talányt.

Balaton tája! Serdülő tudattal a titkokat itt kezdtem érteni: az ittmaradt múlt engem is marasztal.

Egy esztendőben elég kétheti nyaralgatás a lágyan ívelő pannon dombok közt, messze láthatok innét, látványként lépnek itt elő a példálózó volt évszázadok. A múltakból itt rémlett legelőször lelkembe, milyen az a zord jelen, amelyben értőn és saját erőmből kell formálnom saját történetem.

Fények mögött itt láttam meg az árnyat, a gondtalanság mellett a nyomort. Tihanyban történt, hogy lelkembe áradt a felismerés, amelyben a kort, saját koromat gyanítani kezdtem, a lévő létre oktatott a volt. Saját utamra akkor, ott eredtem, mikor életre buzdított a holt. És elkísért a balatoni emlék, a felnőtt elmét érlelő varázslat: Balaton tája, hol a nyári vendég

álmodni kezd s a valóra találhat.

NÉGY ÉVTIZED MÚLTÁN

I

Négy hosszú évtized ugy gördült el felettünk, mint lassú harckocsik a tarlott földeken, a nem feledhetőt is már-már elfeledtük, mert védően borult multunkra a jelen.

Minden nap új jelen s a volt már nincs jelen, – a kínos álmokat ébrenléttel befedtük, mert józanok vagyunk s urunk az értelem, az emlék mind komor, vidám cél kell helyettük.

De mindaz, ami volt, bennünk mégis valóság, a negyven éve mult a nagy közös adósság, a jelen és jövő törlesztést követel.

Négy évtized alól, mely betemetne minket, ugy kell kibontanunk kínzó emlékeinket, ahogy az álmokat idézzük újra fel.

II

Ment bűn a feledés. Lehettél te a tettes, lehettél áldozat, de közös múlt a tett: bárki akárki volt s idővel bármi lett, (beosztott senki, vagy fennhéjázó felettes) nem lehet felelős a másika helyett. Közös múltért adós a mogorva s a kedves, a magány rabja és a szüntelen szerelmes – felelősségre von a zord emlékezet.

Mikor a szörnyűség köröttünk égre nőtt, az új élet felé négy évtized előtt együtt léptünk ki az újabb bűnök közébe,

hogy most már életünk nem is lehetne más, mint enmagunk felett ítélő számadás,

csakis így léphetünk a jövendők elébe.

SZONETT ÜNNEPEK ÉRTELMÉRŐL

Ha itt az ünnep – emlékezni kell, mert minden ünnep emlékeztető: múltakból őrzött ösztönző erő, melytől a lélek új célokra lel.

Ha itt az ünnep – megáll az idő s leendőnek időtlenség felel: az élő emlék bizonyságra jel, hogy a teendő meg is tehető.

Az ünnepekkel bizonyít a múlt, mely évszázadról évszázadra hullt, hogy jövendőkhöz talpazat legyen.

Az ünnepen a lélekteljes ész a közös célért emléket idéz, hogy tettrekész legyen az értelem

MARGIT-NAPI VIRÁGÉNEK

Margaréta, Margaréta, virágom, virágom, színeidet, mosolyodat kívánom, kívánom.

Nálad nélkül a világom színtelen, színtelen, te biztatsz a szépre, jóra szüntelen, szüntelen.

Nálad nélkül búsan járnék egyedül, egyedül, melletted a csöndesség is hegedül, hegedül.

Szín vagy bennem, fény vagy bennem dallam is, dallam is, szíves szavad mindig igaz,

nem hamis, nem hamis.

Veled vagyok, mégis kérlek: keress meg, keress meg, minden napon mindig újra szeress meg, szeress meg.

EMLÉKEZTETŐ JANUS PANNONIUSRA

születésének 550-edik évében az ő modorában és az ő formavilágában

Pannon tájról és Nagyvárad iskolatermő földjéről kocsizott Észak-Itália szent ó hagyományokat őrző, új szépséggel igéző földje felé. – S a magyar jó tanuló repeső értelmével, képzeletével nagynevü költő lett, akit ünnepel és nagyra becsül a világ, Itthon kancellár és püspök, államügyeknek értő férfia lett, túlmagas égre törő — s mint Icarus lebukott. – Rövid élete példa lehetne:

talmi a földi siker, míg a poéta örök. Hol van az államférfi, kimunkált cselszövevények diplomatája, akit eltemetett az idő? Költő léte azonban örök: múlhatnak a lassú száz és száz évek – Jánusz, a disztichonok, hexameterbe szedett szavak és tizenegytagu versek szellemes és elegáns mestere él, a miénk: szépséges latinul lebegő költészete máig s egyre tovább mind új századokig magyarul verseket író kései sarjak példa-elődje. Európánk közepén ő a magyar reneszánsz.

A TEMPLOM ÉVFORDULÓJÁRA

A budapesti Dohány utcai zsinagóga fennállásának 125. esztendejében

És újra tárul a kapu – oldott saruval lépj oda: itt minden tanú vértanú vagy vértanuknak rokona. A szent szó itt halált idéz,

a múltunk, mely szemünkbe néz ott benn a frigyszekrény felöl, kiontott vérrel megjelöl, hogy az az emlék, az a jel bennünk ne muljék soha el, s a Frigyszekrényben Ő, a Tóra adjon erőt nekünk a jóra s szentek lehessünk, amig élünk, holott halál az örökségünk.

Halál és megaláztatás, sérelmek, méltatlan gyanu – jól tudja, ki a multba ás, hogy az élő is vértanú, ha a „parancsnak fia” lett és onnét vár feleletet, az örök Frigyszekrény felől. Itt néz a lélek égre föl, s az égből innét visszanéz, ha enmagára látni kész. Itt bennünk van a föld s az ég is.

Itt a halál járt, ámde mégis a lét mind uj életre kelt s mondja a „Halljad Izrael”-t.

A Templom áll, imára vár és hirdeti az életet, magyar szóval idézi már a héber ezer éveket, kint eszme múlik, eszme jön, árad s apad a vérözön, más arcot ölt a szép, a jó, de bent az Örökkévaló, az Istenünk egyetlen egy, a perc s a száz év egyre megy a múlhatatlan szent igének. A templomi magasztos ének az életért kiáltja itt Dávid király zsoltárait.

Megy évtizedre évtized, száz év után az újabb század

következik. S te úgy viszed hited igéit, mint hazádat, és félni nem lehet okod, ha a parancs az otthonod, ha hittel szolgálod hazád, és van hazád, mely hitet ád. Hát lépj be és kiáltsad el bátran, hogy „Halljad Izrael!” Ismételd szakadatlanul a héber igét magyarul.

SZONETT SIMONE WEILHEZ

Tanulmányainak olvasása közbe

Te katolikus hiteddel zsidó tanár-leány, ki értetted a lelket, már értelek: te sejtetted a jó reményét, amely bennünk hitre kelhet,

s a kiküzdött hit megváltásra lelhet;

az Istenért gyötrődő földi szó a szeretetről keményen feleltet, de feleletünk égig áradó.

Kár, hogy sosem beszélhettem veled (túl rövid volt a földi életed), hogy megtudhassam, lelkem mit is érez,

és okuljak a magyarázaton, hogyan vezet a munkásmozgalom Mózes felől a krisztusi igéhez.

AZ ÁBRÁND-VILÁG KRITIKÁJA

Jó volna élni gondtalan szerelmek, versek, zenék, képek, szobrok között, mesének vélni minden veszedelmet; s ha indulattal összeütközött

a jól szabott s a rosszul öltözött fennen hirdetve ellentétes elvet –

ugy hinni, hogy a kék égbolt fölött egy jószándék békés utakra lelhet.

Jó volna… De a szép-bűvölte ábránd, valónak vélve lelkünk csalfa álmát, ellankasztja az elmét és erőt.

S ha a viharban szétfoszlik az álom, nem lehet ur a váratlan halálon, ki aludt, mig a vész fölébe nőtt.

TOLDOTT SZONETT AGGODALMAK KÖZÖTT

Mikor a napihír vagy rettegést vagy undort ébreszt az olvasó nyütt idegeiben, s összhangot áhitó ábrándunk szürke komfort szabványai között már alig van jelen –

akkor az útvesztők között az értelem lázálomnak hiszi, mit józanul kigondolt: kétségeink között kisért a félelem,

hogy amit tudni vélt, valójában titok volt.

Csak önzésünk vigasz (s a vágyat vegyük észbe): szerelmesek vagyunk a nőkbe és a pénzbe, hajszával űzzük el az aggodalmakat,

magunkba fordulunk, hogy enlelkünkbe lássunk, bár tudjuk közben is, hogy lelkifurdalásunk a kábulat helyett a nehezebb utat

igényelné, s az ész erény felé mutat.

Az erény pedig: józanész, és reménység, hogy aki néz, az látni tud, s az értelem át is foghatja a jelen zűrzavarában rejtező kilátást, amit a jövő magába rejt, és végül is bizakodásunk nem hamis, s a fenyegető rémeken

győzni erős az értelem.

BŰNÜGYI SZONETT

Regény, mozi vagy televízió: szépségszempontu értékrendje nulla, a lényege, hogy ott legyen a hulla, amelytől kezdve találgatni jó,

hogy ki a gyilkos. Egy mindentudó nyomozó elme helyettünk okulva a bűnjelekből, rátalál az útra, melyen elválik a rossz és a jó.

Itt kétségtelen a jó és a rossz; a krimi – ez a modern naiv eposz – pihenni vágyó elménk etikája.

Mister Sherlock Holmes, Monsieur Poirot, Inspecteur Maigret! Oly megnyugtató, hogy vigyáztok a lelkünk nyugalmára.

EGY KLASSZICIZÁLÓ VALLOMÁSA

A hexameter ősi örökségem és édes anyanyelvem a szonett, az életet ritmusban, rímben élem s a megformált sor számomra a tett.

A versformáktól kapok érveket, ha a szavakban testet ölt reményem: a lényeges számomra forma lett, hogy örök törvényt értsek röpke tényben.

A hangzó forma töri meg a csendet, a formálás teremti meg a rendet, hogy hallható és érthető legyen

az érthetetlen és átélhetetlen ismert világ, amig formára lelten nem rendezi itt bent az értelem.