Valahol A Világ Végén... 5o5u3v

Valahol a Világ Végén

(Majdnem) igaz történetek, a mi világunkból

Magyar Szilvia

2014

Publio kiadó

Minden jog fenntartva!

Egyszer volt, hol nem volt...

„Once upon a time there was an enchanted forest filled with all the classic caraters we know. Or think we know…One day they found themselves trapped in a place where all their happy endings were stolen. Our world.”

(abc, Once upon a time, Pilot)

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy elvarázsolt erdő, ahol az összes mesealak élt, akiket ismerünk. Vagy azt hisszük, hogy ismerjük őket. Egy napon csapdába estek egy olyan helyen, ahol elvették tőlük a boldog befejezést. A mi világunkban.”

Ajánlások

For my Jyväskylä brothers, sisters, friends and moms, because I keep you in my heart with endless love, forever!

Ildikónak és Krisztának, a könyvbemutatókért és a szerkesztésért.

Továbbá szeretettel mindazoknak, akik e történetek magvait elvetették bennem. Azt hiszem, egész erdő lett munkájuk következménye.

Felhívom a tisztelt olvasók figyelmét arra, hogy az itt olvasható történetek mindegyike megtörtént esteken alapul. A valósággal kapcsolatos bármiféle hasonlóság vagy egyezés NEM a véletlen műve!

A barátság megmarad…

Ismertem egyszer egy finn gyúrót. Az egyik vantaa-i hokicsapatnál dolgozott régen. Sokat beszélgettem vele azokról az időkről. Akkoriban két jó csapat is működött a városban. Mindkettő a finn másodosztály élcsapati közé tartozott. A HC Vantaa és a KVK két örök rivális volt, de csak a rajongók szemében. A játékosok eleinte megértették egymást, gyakori volt a játékosmozgás a két klub között. Aztán eljött az idő, amikor élcsapatokká nőttek, és a bajnoki címért rendszeresen egymás ellen szálltak harcba. A rivalizálás nem maradt a palánkokon belül, és a játékosok elfelejtették, hogy valaha jó viszony volt a két csapat között. Akkoriban barátságok szakadtak szét, és emberi kapcsolatok mentek tönkre. Ez a történet, melyet a KVK egykori gyúrója mesélt el nekem, azokból az időkből származik. Valamiért mégis szép, és különleges.

Aki Jokinen és Mika Salmu a KVK csatárai voltak. Mindketten jobbszélsőt játszottak, mégis az első pillanattól kezdve elválaszthatatlan barátság volt köztük. Gyerekkoruktól fogva ugyanabban a csapatban jégkorongoztak, minden rezdülését, bánatát, örömét ismerték egymásnak. Mintha csak testvérek lettek volna. Mindig megértették egymást, egészen egy szép augusztusi napig.

Aki mindig gyorsan végzett az edzés utáni átöltözéssel, de most csak ült, és beöltözve bámult maga elé. Mintha furcsa szomorúság szállta volna meg. Már mindenki elment, Mika is csak rá várt.

- Hé, haver, kész leszel még ma? Mi a bajod?

- Rögtön kész vagyok – mondta Aki, de nem mozdult.

- Látom, hisz meg sem mozdulsz!

- Menj nélkülem!

- De két mozijegyem van, és én csak egyedül vagyok. Mondd már el, mi a bajod!

- Lehet, hogy ma volt utoljára edzésem ezzel a csapattal.

- Tessék? – kérdezte Mika, érthető meglepődéssel a hangjában.

- Tudod, hogy lejár a szerződésem. A klub akar hosszabbítani, de én annyi pénzért nem játszok itt tovább. Máshol egy taknyos kezdő is többet kap. Ezt meg is mondtam a vezetőségnek, mire azt mondták, hogy akkor keressek másik csapatot. Nem is kellett keresnem, ők találtak rám.

- És messzire mész?

- Nem. A HC Vantaa-hoz.

- Az lehetetlen! Mi vitt rá erre?

- Mondjuk az ideális fizetés, a lakás és az autó, amit ígértek, hogy tovább ne soroljam.

- De ugye nem írtál még alá?

- Még nem. Majd ma, ha öt percen belül nem szól valaki az igazgatóságról. Akkor jár le a határidő.

- Szóval ezért ülsz itt.

- Tudod, ha mégis mennem kell, – sóhajtott Aki – szeretnék utoljára körülnézni az öltözőben. Elítélsz?

- Én? Ugyan miért? De örökké visszavárunk.

Sokáig ültek néma csendben. Aztán Jokinen is átöltözött, és elmentek moziba. Másnap Aki már nem jelent meg edzésen. A csapattal az edző közölte az indokot, és az eddig oly összeszokott baráti társaság unottan látott hozzá a napi tréninghez.

Közben, alig néhány kilométerrel távolabb Jokinen bizakodva lépett be egy idegen öltöző ajtaján, nyomában új edzőjével.

- Sziasztok! – köszönt Aki.

- Hát ez meg hogy kerül ide? – hallatszott a morgolódás.

- Ő az új csapattársatok – mondta az edző. – Remélem, bemutatni nem kell. Szeretném, ha mihamarabb befogadnátok.

Ezzel kiment.

- Na, nézd már! Valaki nemhogy hajlandó idetolni a képét a KVK-ból, de még nálunk is akar játszani! – jegyezte meg Timo Rohinen.

- Ugyan, Rozsdás! Én is onnan jöttem – mondta az egyik kapusuk, Matti Honka.

- Igen, Tiho, onnan jöttél. Hét éve, az ifi-csapatból. Van egy kis különbség. Neked is berámolt már néhány gólt, ha nem emlékeznél rá!

- Te sem itt születtél, Rozsdás!

Aki csak állt, és hallgatta a veszekedést, ahol ő volt a fő téma. Megfordult vele a világ, és csak azt tudta, hogy menekülni akar. De a tudat, hogy aláírta azt a papírt előző nap, visszatartotta. Nem futhatott el a saját csapata elől.

- Hagyjátok abba! Ha tetszik, ha nem, közénk tartozik. Mi a neved, fiú? – kérdezte a csapatkapitány, Tatu Suomalainen.

Mindenki elhallgatott. Neki tekintélye volt. Aki érezte, hogy mindenki őt nézi.

- Aki Jokinen – mondta.

Erre harsány nevetés támadt.

- Szerinted nem tudjuk, kölyök? A becenevedre vagyunk kíváncsiak. Otthon hogy szólítottak? – kérdezte Tatu.

- Monti.

Aki legjobb tudása szerint igyekezett beilleszkedni, de ez nem ment neki könnyen. Az idény nyitómérkőzését éppen ez a két csapat játszotta egymás ellen. Mika alig várta, hogy lássa régi barátját az új csapatában. Amúgy is régen találkoztak már. Jokinen inkább új csapattársai társaságát kereste, és, bár hiányzott neki Mika, tudatosan kerülte a találkozást. Most azonban ez elkerülhetetlen volt. Salmunak feltűnt, hogy barátját csak a kispadon látja, a jégen nem. Az első harmad végén, miközben lekorcsolyáztak a jégről, Aki mellé csúszott.

- Hányadik sorban játszol eredetileg? – kérdezte gyanakvó hangon.

Aki úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.

A meccs végeztével, mikor kezet fogtak, Mika újból megkérdezte, és nem engedte el barátja kezét, amíg nem kapott választ. Jokinen nyelt egyet, lehajtotta a fejét, és úgy mondta:

- Egyikben sem. Tartalék vagyok.

Valami olyasmi reakciót várt, hogy „ezért érdemes volt eljönni?”, de Salmu nem szólt egy szót sem, csak átölelte. Aki úgy érezte, mélységesen szégyellnie kellene magát. Szégyellte is…

Pedig nem igazán volt miért. Ahogy jobban együtt tudott élni új csapata játékával, úgy nyert egyre több bizalmat az edzője részéről. A következő KVK elleni meccsen már a második sorban játszhatott. Az eltelt idő alatt sikerült magát néhány új csapattársával is elfogadtatnia. Leginkább Tiho kedvelte meg, akivel nem is szakította meg soha jó kapcsolatát. A két csapat közti összecsapásnak ezúttal már igazi tétje is volt. A mérkőzést pedig a KVK otthonában játszották.

Mika egész nap úgy viselkedett, mint egy gyerek karácsony előtt. Nem fért a bőrébe, alig várta már az új találkozást, mivel az első egymás elleni meccsük óta nem is látta régi barátját. Délután, amikor a másik csapat megjött, és nekiláttak az udvaron melegíteni, Salmu odament hozzájuk.

- Hát te meg mit keresel itt? – kérdezték többen is egyszerre.

- Nem mit, hanem kit. Egykori barátomat, ha még megismer.

- Menj már! Miért ne ismernélek meg?

- Manapság igencsak mellőzöl.

- Megvitathatnánk ezt a meccs után egy sör mellett?

- Legyen, ahogy akarod – mondta Mika, és visszament a saját csapatához. Hangjában némi sértődöttség érződött.

Aki csípősebb nyelvű csapattársai egyből felhívták a figyelmét arra, hogy ők bizony le nem ülnek sörözni az ellenfél játékosaival.

- Nem az ellenfél játékosa, hanem a haverom, és akkor sörözök vele, amikor akarok! – mondta durcásan Aki, és elment átöltözni.

A mérkőzésen aztán megtapasztalta, hogy azok az egykori keménykötésű, védő csapattársak még mindig ugyanolyan jól tudják a testjátékot és a palánkra szorítást, mint tavaly, csak már nem csapattársak. Előfordult, hogy három-négy percen belül többször is a palánknak nyomták, de mindenkinek volt hozzá egykét „kedves” szava. Salmu, annak ellenére, hogy csatár volt, kimondottan „fogta” barátját. Az első alkalommal ezt mondta:

- Örülök, hogy a második sorban látlak…

Mikor legközelebb a palánkra szorította, így szólt:

- Jó játszol, öregem, alig győzlek tartani…

Aztán ezt a cselekedetet viszonozta Aki, a következő szöveggel kísérve:

- Nem is az a dolgod, hogy tartsál, egyébként kösz az elismerést…

Az első harmad utáni szünetben aztán Jokinen megkapta a fejmosást az edzőtől, mondván, nem az a dolga, hogy közelről gyönyörködjön a palánkban. Aki kezdett ideges lenni. Pedig addig – csatár létére – mindenki nyugodt, kiegyensúlyozott fiatalembernek ismerte meg, aki sosem provokált verekedést a pályán. Sőt, ha verekedés volt, mindig igyekezett csitítani a feleket.

Megint kapott rendesen a kemény játékból, és nagyon fogyott már a türelme. Egy ártatlannak tűnő szituációban aztán valaki nekiment hátulról, és Aki elesett. Ebben a pillanatban volt egy másik ütközés is mellette, és mindkét másik játékos az ő hátán landolt. Jokinen könyökkel megütötte az egyiküket, hogy szálljon le róla, de saját csapattársát találta el, aki természetesen rögtön visszaütött a KVK rajta fekvő hokisának, mert azt hitte, hogy az ütötte meg. Ebből aztán szép kis verekedés kerekedett. Mika Salmu pedig – balszerencséjére – rosszkor akart békítőleg fellépni. Hátulról próbálta elrángatni Akit a verekedésből, de Jokinen már nem figyelte, mi folyik körülötte. Nem is tudott uralkodni többé magán. Félfordulatból ütni kezdte azt, aki megfogta. Nem látta kit üt, nem látta hol találja el, egyszerűen magán kívül volt. Soha életében nem történt vele ilyen eddig, és ez után sem. Később sem tudta megmagyarázni, mi volt ez.

Olyan szerencsétlenül találta el Mikát, hogy az orvosi vizsgálat később azt mutatta, nem zárható ki a súlyos látáskárosodás. Alig bírták Akit lerángatni egykori barátjáról. Mindenkiben megült a vér, mikor látták, hogy melyik két játékos volt az eset résztvevője. Mikor Aki felfogta, hogy kit vert eszméletlenre – mert Mika elájult – teljesen magába roskadt. A bíró természetesen azonnal az öltözőbe küldte, ahol ez a kemény fiatalember elsírta magát. A csapattársai nem emlékeztek arra, hogy valaha is látták volna sírni. Salmut kórházba szállították,

ahol egy kisebb szemműtétet végeztek el rajta, és remélték, hogy ennyivel megússza a dolgot. Hogy ezek után mi történt a HC Vantaa öltözőjében addig, amíg mindenki el nem hagyta a pályát, azt csak azok tudták, akik ott voltak.

Aki hazament, és miután kicsit összeszedte magát elindult a kórházba. Érzései legjobb barátja iránt semmit nem változtak attól, hogy már nem egy csapatban játszottak. Aggódott érte, és nagyon bántotta a lelkiismerete. A folyosón a KVK játékosainak egy részét látta üldögélni. Ők is a fejleményeket várták. Mikor azonban meglátták Jokinent, Jani Peltonen, a kapus, aki mind Mikának, mind Akinak jó barátja volt, kemény, bíráló hangon szólalt meg:

- Még van képed idejönni? Nem szégyelled magad? Neked ennyit ér a barátság?

- Nem tudom, mi történt velem. Nem akartam én senkit bántani, pláne nem Mikát. Hiszen a legjobb barátom. Nem tudom, miért ütöttem meg egyáltalán bárkit is. De nagyon sajnálom, amit tettem, aggódom a barátomért, és szeretném tudni, hogy van.

- Takaródj innen, mielőtt neked ugrok! Ha Mika valaha is fog látni arra a szemére, akkor sem téged akar látni. Jobb, ha soha többé nem kerülsz a szemünk elé!

- De én…

- Nem érdekel senkit! – mondta Peltonen, most már kiabálva.

Aki elment. Jarmi Uksinen, a csapatkapitány rászólt a kapusra, hogy ne kiabáljon a kórházban, és elindult Jokinen után. A folyosó derékszögű kanyarjánál azonban megállt. Látta Akit, amint egy oszlopnak támaszkodva zokog. Nem tudott rá haragudni.

Miután Mika felébredt Jarmi ment be hozzá először. Rövid beszélgetés után a beteg megkérdezte:

- Van még itt valaki rajtad kívül?

- Sokan a csapatból. A többiek hazamentek, majd holnap bejönnek.

- És Aki?

Jarmi mélyet sóhajtott.

- Itt volt. Jani elzavarta. Ő meg elment, és sírt. De ne mondd el senkinek, hogy elmondtam.

- Sírt? Ő? Hiszen tudom, hogy nem rám haragudott, nem engem akart bántani, ha akart valakit egyáltalán.

- Jani nagyon megmondta neki a magadét a nevedben…

És bizony Aki komolyan is vette, amit Peltonen mondott. Nem kereste többé Mikát. Pedig a lelkiismerete mást súgott neki, de nem volt bátorsága hozzá, hogy felemelje a telefont.

Tiho nem bírta nézni, hogy szenved a csapattársa. Az eset után három héttel kinyomozta Salmu címét, és elment hozzá. Különös látogatás volt. Mikor kopogott, Mika rendes szokása szerint megkérdezte, hogy ki az. Matti megmondta a nevét, erre a házigazda ámulva nyitott ajtót.

- Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte.

- Nálatok így fogadják azt, aki beteglátogatóba jön? Vagy netán valamelyik csapattársamra számítottál?

- Számítok én rá már három hete. De még csak fel sem hívott.

- Nem, mert nem mer. A fejébe vette, hogy tönkretette a karrieredet. Hogy van a szemed?

- Szerencsére ennyivel megúsztam. Egy kis heg marad mellette, de három hét múlva már játszhatok. Hogy van Aki?

- Nagyon rosszul. Hiányoztok neki. Ez az ő csapata. A játékán nem látszik, de nagyon megviselte, amit tett. Bocsánatot akart kérni, de állítólag elzavarták.

Még órákig beszélgettek.

Később Mika többször is megpróbálta felhívni Akit, de hiába. Mikor Jokinen meglátta a telefonja kijelzőjén a számot, nem vette fel. Folytonos önvád kínozta. December vége felé újra egymás ellen volt meccsük. Salmu csak keveset játszott, de egyszer véletlenül nekiment Akinak. Jokinen elesett, és felrepedt a szája. Össze kellett varrni.

A mérkőzés végeztével Aki egy padon üldögélt a csarnokban, és egy gézlapot nyomott a szájához. Mika kifelé menet észrevette, és odament hozzá.

- Szia!

- Szia!

- Ne haragudj, nem szándékosan löktelek fel, de már nem tudtam megállni. Nagyon fáj? – kérdezte Salmu.

- Még te kérsz tőlem bocsánatot? Az életemet sem érdemlem meg!

- Hogy mondhatsz ilyent?

- Jani azt mondta, az ilyen ember, mint én, nem barát. Pedig nem tudtam, kit ütök meg. Azt sem tudtam, miért. Soha ez előtt nem fordult elő ilyesmi. Néha régi nagyoktól hallottam, hogy van olyan, mikor az embernek „elszáll az agya”,

de soha nem hittem el. Azt gondoltam, csak kifogás. De most már tudom, mi az, és rettenetes érzés volt látni, hogy éppen téged ütöttelek meg. Tudom, ez nem mentség, mást sem lett volna szabad bántanom, és...

Befejezte volna, de elcsuklott a hangja. Mika megölelte.

- Ne sírj! Nem haragszom rád. Soha nem is haragudtam. A barátom vagy. A barátjára nem haragudhat az ember.

- De milyen barát az ilyen?

- Tudod, mi az a barát? Ő az az ember, aki melletted áll, ha szükséged van valakire, és segít, ha problémád akad. Te ötéves korunk óta ez az ember vagy nekem. És szeretném, ha ez is maradnál.

- Én is szeretném – mondta Aki.

Még nagyon sokáig ültek ott a padon, és beszélgettek. Akik látták őket, nem hittek a szemüknek. Csak Tiho mosolygott magában, mert valami különös, jó érzés volt benne. Megérezte, hogy a másik csapat nem az ellenség, csupán az ellenfél, és jól tudta, hogy van élő példa arra, hogy a barátság nem az öltözőajtóig tart.

A rájátszás megkezdése előtt újra átigazolási lehetőség nyílt a csapatok, és a játékosok számára. Egy szép tavaszi napon Aki Jokinen bement a KVK öltözőjébe, rendes szokása szerint ledobta a táskáját, és köszönt.

- Mit keresel itt? – kérdezte Jani.

- Mától ez az új csapatom. Fenébe az anyagiakkal, ti fontosabbak vagytok nekem!

Salmu felugrott, és megölelte Akit. Majd az öltözőpadon arrébb húzódott, átengedve Jokinennek a régi helyét.

- Mondtam, hogy fenntartjuk a helyedet! Közénk tartozol.

Aki nevetett. Boldog volt.

A következő HC Vantaa elleni mérkőzésen a lehető legjobban játszott. 9-0-ra nyertek, és a kilencből hetet ő lőtt. A meccs végén a kézfogásnál a sor végére állt. Amikor Mattival kezet fogott, a kapus azt mondta:

- Csöndben mentél el, senkinek nem szóltál.

- „Aki némán távozik, győztesen távozik.”*

- Sillanpää. Hiányozni fogsz.

- Te is nekem. Néha majd felhívlak – mondta mosolyogva Aki, és megölelte Tihót.

Ők ketten barátok maradtak, annak ellenére is, hogy soha többé nem játszottak egy csapatban. De megtanulták mit jelent az, hogy a szív nem ott él, ahol van, hanem ott, ahol szeret. Az életben a legfontosabb dolog a szeretet, és az ebből fakadó barátság. Ez a legnagyobb kincs a földön, de ha nem tudsz megbocsátani annak, akit szeretsz, soha nem szeretted igazán.

*: Idézet Frans Eemil Sillanpää Silja (eredeti címén Nuorena nukkunut) c. regényéből

2002, március

Mindig fel tudsz állni!

„Gondolatban visszatértem, hogy lássam a nap alatt: nem a gyorsaké a futóverseny, nem az erőseké a harc, sem a bölcseké az eledel…mert bajokkal terhes idő jön, és előre nem látható események történnek mindannyiukkal.” (Prédikátor 9:11)

Azon az őszön bajokkal terhes időszak köszöntött az emberiségre. Mint valami félelmetes hullám söpört végig a világon a terrorizmus szele. De amellett, hogy mindenki erről beszélt, élni is kellett, és voltak kisebb gondok is a földön. Azonban az ilyen kis dolgokra akkoriban csak azok figyeltek fel, akikkel történtek. Mert a világ mással volt elfoglalva…

Szeptember tizenötödikét írtunk. A németországi Lausitzring felett szürke felhők gyülekeztek, de esni nem akart. Az amerikai terrortámadások áldozataira emlékezve a Germán 500-ról Amerikan Memorial-ra keresztelt autóverseny a 142. körében tartott. Alex vezetett a versenyben, hosszú évek óta először. Érezte, hogy megnyerheti, ha jól sikerül a tankolása. A boxutcába hajtott, a szerelők elvégezték a szükséges munkákat a versenyautóján, és a piros gép visszaindult a pályára. Alex érezte, hogy valami nem tökéletes. A boxutca kijáratánál a gázra lépett, és a kocsi megpördült. A versenyzőtársak igyekeztek kikerülni a pálya közepén forgó autót, de az egyik újonc túl későn vette észre, és teljes gázzal belerohant. Alex autója kettétört, a világ elsötétült előtte, és mire felébredt a kómából, már nem ugyanaz az élet várta.

Az orvoscsapat erejét megfeszítve küzdött a versenyző életéért. Rengeteg vért vesztett, egyik lába térd fölött, a másik térd alatt leszakadt, sok belső sérülése is volt. Életét ugyan meg tudták menteni, de mindkét lábát amputálni kellett. Az orvosai úgy döntöttek, jobb, ha mesterséges kómában tartják egy ideig.

Daniella, a felesége, összetörve ült a kórház folyosóján. Mindig ettől rettegett. Valami nagy balesettől, amiből nincs felépülés. Próbálta elfogadni a tényt, hogy Alex soha többé nem kaphatja vissza a lábait. De rettegett attól is, hogy mi lesz, ha a férje felébred, és szembe kell néznie a szörnyű valósággal. Kisfiuk, Nicolo semmit sem tudott minderről. Otthon játszott a nagymamája udvarán és átlagos hároméves olasz kisfiúként viselkedett. Nem autóversenyző akart lenni, mint apja, hanem nagy focista. Mielőtt Alex elment, megígérte neki, hogy ha hazajön együtt fognak focizni. Ez az egy mondat csengett Daniella fülében akkor is, mikor megérkezett Johnny, Alex egykori csapattársa.

- Úgy örülök neked! Hogyan kerülsz ide? – kérdezte a nő.

- Alex mindig is a barátom marad, annak ellenére, hogy már nem versenyeztünk együtt. Mikor meghallottam a szörnyű hírt, azonnal repülőre ültem, és most megérkeztem.

- Azt tudod ugye, hogy veszélyes dolog manapság Amerika és Európa között röpködni?

- Drága Daniella! Mióta az eszemet tudom, soha nem csináltam semmi olyant, amiről ne tudtam volna pontosan, hogy az mennyire veszélyes. Háromszázzal száguldozni egy körpályán nem veszélyes? Gondoltam, szükségetek lehet rám.

- Ugyan, Johnny, rád mindig mindenhol szükség van. A világnak ilyen emberekből kellene állnia, mint te, és akkor soha semmi rossz nem történne.

- És ha mindenki ilyen lenne, mint én, hol lenne rám szükség? – kérdezte Johnny, és nevetett.

Furcsa volt a humora, egy angoltól mindenképpen szokatlan. Ennek is megvolt az oka, és akik később ismerték meg, mind ilyennek fogadták el. Szerették, mert sugárzott belőle az optimizmus, és mindig tudott mosolyogni. Johnny és Alex nagyon jó barátok voltak, és a nehéz helyzetekben mindig segítettek egymáson. Azóta mindketten családot alapítottak, más bajnokságban versenyeztek, de soha nem feledkeztek meg a másikról. Mikor Johnny abbahagyta a forma-1-es pályafutását, a csapata búcsúpartit szervezett neki. Alexnek valahol a világ másik végén volt versenye, de azért ajándékot ő is küldött. Egy autókölcsönzési utalványt, amely emlékeztette az angolt arra, hogy nagyon szegény korukban, mikor egy csapatban versenyeztek, egyszer Alex fizette ki egy autókölcsönzés teljes összegét. Az utalvány csak Timbuktutól Bognor Regis-ig volt érvényes.

Már hosszú ideje ültek szótlanul a folyosón, mikor Johnnynak eszébe jutott ez a furcsa ajándék, és elmosolyodott.

- Min mosolyogsz? – kérdezte Daniella.

- Azon az ajándékutalványon, amit Alex küldött a búcsúpartimra.

- Hát elküldte? Azt hittem, csak viccelni akart, mikor mondta.

- Szeretném még hallani a bugyuta olasz vicceit. Sosem volt igazán jó humora, mindig rám maradt a nevettetés feladata.

- Szerintem élni sem akar majd, ha megtudja, hogy amputálták mindkét lábát.

- Hogy mondhatsz ilyent, Daniella? Hisz itt vagytok neki ti. Te és Nicolo. Fel kell, hogy nevelje a fiát! Láttam én már az én régi barátomat kórházi ágyon feküdni. Mindent akart, csak meghalni nem!

- Johnny, ez más! Ő már meghalt, csak még nem tudja. Neki a versenyzés volt az élete…

- Egy időben nekem is az volt. – szakította félbe Johnny. – De aztán baleset ért. Semmitől, de soha semmitől nem rettegtem úgy, mint akkor attól, hogy mégis le kell vágni a lábaimat. Akkor tanultam meg optimistán nézni a dolgokat. Rájöttem, hogy nem az a lényeg, tudok-e majd valaha is versenyezni, hanem, hogy tudok-e majd járni. És most sem az a lényeg, hogy ő tud-e majd járni, hanem az, hogy életben marad-e.

- De Alexnek már nincs lába! – Daniellából kitört a sírás.

Moris Nunn, Alex főnöke eddig csendben ült mellettük. Szűkszavú ember volt, de fiaként szerette Alessandrót. Most megszólalt:

- Hidd el, Daniella, én igazán tudom, hogy Alex – amíg volt benne szikrányi erő is – soha, de soha nem adta fel a legkisebb harcot sem. És most vár rá élete legnagyobb harca. Imádkozom érte, egyelőre ez a legtöbb, amit tehetek.

- Már harmadik napja ülünk itt, teljesen tehetetlenül – mondta Daniella. – Nico

is sejt valamit, pedig mondtam anyámnak, hogy ne engedje a TV közelébe.

- Honnan tudod? – kérdezte Johnny.

- A telefonban megkérdezte, hogy milyen baleset érte az apját.

- Mit mondtál neki?

- Azt, hogy amint rendbejött indulunk haza, fogadjon szót a mamának, és feküdjön le időben. Szerinted mit kellett volna mondanom egy hároméves gyereknek?

- Semmiképpen se az igazat! Még túl kicsi ahhoz, hogy felfogja – mondta Johnny. – A csapattársai hogy viselték?

- Christian tegnap egész nap itt ült, Massimilianóval épp elkerültétek egymást. Hazaküldtem őket. Nem tehetnek semmit – mondta Nunn.

- Juan-Pablo és Jacques telefonált. Együttérzésükről biztosítottak minket. Sőt Jacques azt mondta, bármit kell segíteni, szóljunk – folytatta Daniella.

- Az a Jacques, akire gondolok? – kérdezte Johnny.

- Miért, hány Jacques-ot ismersz forma-1-es körökből?

- Azt az egyet, amelyik félig, vagy tán teljesen őrült – válaszolt rosszallóan az angol.

- Szerintem minden autóversenyző teljesen őrült. Épeszű ember nem száguldozik háromszázzal két betonfal, és harminc másik kocsi között – jelentette ki könnyeivel küszködve Daniella. – Alex is őrült volt.

- Jobb lenne, ha elmennél a szállodába, és lepihennél – mondta Nunn.

- Igazad van, de előbb bemegyek, beszélek hozzá egy kicsit – válaszolta a nő.

Johnny és Moris nézték az üvegen keresztül, mint beszél a kómában fekvő férfihoz a felesége. Lassan kezdett olyan érzésük lenni, hogy Danielláért sokkal jobban kellene aggódniuk, mint Alexért.

- Mennem kell – mondta Johnny. – Vissza kell repülnöm Amerikába. Éjjel versenyem van, amint végeztem, jövök vissza.

- Tényleg veszélyes ilyenkor repülőre ülni. Nem kéne játszanod az életeddel – mondta Nunn.

- Érdekes, Becky is ezt mondta.

- A feleségednek igaza van. Két lányt hagynál apa nélkül.

- Ugyan, Moris, minden áldott nap az életemmel játszok, valahányszor autóba ülök, és minden este hálát adok az égnek, hogy még élek. Sosem tudhatod, mi történik majd.

- A te dolgod. Ha minden a tervek szerint alakul, akkor holnap még egy ellenőrző-műtétet végeznek, és csütörtökön felébresztik.

- Szorítok érte, és amint tudok, jövök. Biztosra veszem, hogy akar ő még játszani a fiával. Ezt Daniellának is mondd meg!

Csütörtök délelőtt Johnny lélekszakadva érkezett meg a berlini kórházba. Még mindenki a folyosón ült, és a levegőben tapintható feszültség úszott. Az angol pontosan tudta, hogy még semmi nem történt, de próbálta feloldani a várakozók feszültségét.

- Elkéstem? – kérdezte.

- Mihez képest? – kérdezett vissza Daniella. – Ahhoz mindenképpen, hogy lebeszéld a férjem az autóversenyzésről.

- Bocs, itt most a nevetésnek kellett volna következnie. Ezek szerint elszúrtam a főpróbát. Szóval még egyszer: Elkéstem? Hé, csak egy kis mosolyt!

- Ne haragudj, de ez biztosan nem fog most menni – mondta Nunn.

- Igazából nekem is sírni lenne kedvem, de azért meg akartam próbálni. Bocs, ha valakit megbántottam – mondta Johnny szomorúan.

- Ha már te is szomorú vagy, mi lesz velünk? – kérdezte egy régen hallott hang.

És a hang tulajdonosa, a hat nappal azelőtti ütközés másik résztvevője bicegett oda a várakozókhoz. Ő két emelettel feljebb feküdt, gerinckörnyéki zúzódásokkal, és egy kisebb lábsérüléssel megúszta az esést.

- Nicsak, a „Kölyök”, a kis Alex Tagliani! – jegyezte meg Johnny.

- Hogy van Alessandro? – kérdezte Tagliani.

Daniella nem válaszolt. Gyilkos pillantást vetett a srácra, aztán elfordult.

- Ne büntesd őt! – mondta az angol. – Nem az ő hibája. Bárki ülhetett volna abban a másik autóban. Rosszkor voltak, rossz helyen.

Johnny félrevonta Taglianit.

- Rólad el is felejtkeztem. Hogy vagy?

- Azt hiszem jobban, mint a baleset másik résztvevője. Joggal haragszanak rám. Ha lassabban megyek, ki tudtam volna kerülni.

- Figyelj, Kölyök! Az autóversenyzés arról szól, hogy gyorsan megyünk. Néha hibázunk, ütközünk. Te éppen olyan vétlen vagy, mint ő. Honnan is tudhattad volna? Ne hibáztasd magad! Nagyon fiatal vagy, és húsz évesen szembenéztél a halállal. Most nyertél, lehet, hogy legközelebb veszítesz. Ez nem rajtad áll, aki kockára teszi az életét, ezzel is számoljon! Menj haza, gyógyulj meg, és próbáld meg elfelejteni az egészet!

- Nem lehet. Ezzel alszok el, és ezzel ébredek. Mintha beleégett volna az agyamba a baleset.

- Elmúlik. Most pihenned kell. Menj! Később benézek hozzád is.

Mire Johnny visszament a várakozókhoz, addigra Daniella már Alex mellett ült. Az üvegen keresztül nézve erős emberként fogadta a hírt.

Az angol csak azután ment be hozzá, hogy már mindenki beszélt Alex-szel.

- Hé, mókamester, hát te meg honnan pottyanttál ide? – kérdezte Alessandro.

- A potyogást inkább ne emlegesd! Az elmúlt pár napban leesett egy s más az

égből. Hogy vagy? Alaposan kialudtad magad, az biztos! Becky és a lányok üdvözletüket küldik.

- Azt mondják, nincs lábam.

- Sajnálom, Alex, igazat mondtak – mondta letörten Johnny.

- És azt hiszik, bár ezt nem mondták ki, hogy ezért már nem is akarok élni többé.

- Csak félnek tőle, ez minden.

- Te is?

- Úgy ismersz? – kérdezte aggódva az angol.

- Soha! Vén mókamester, úgy örülök, hogy látlak! Örülök, hogy megadatott nekem, hogy egyáltalán lássak még valakit az enyéim közül. Boldog vagyok, hogy túléltem, és hálát adok az égnek, hogy láthatom felnőni a fiamat. Csodálatos, hogy az embernek ilyen szerettei vannak, akik így aggódnak érte.

- Most eszembe jutott valami – kezdte Johnny, de elcsuklott a hangja.

- Soha az életben nem láttalak sírni, pedig tizenegy éve ismerlek. Ne teremts

most hagyományt!

Johnny folytatta:

- Az jutott eszembe, hogy egyszer, mikor még nagyon fiatalok, és nagyon szegények voltunk, azt mondtad: „Nyerek gyorsan egy-két bajnoki címet, lesz egy csodálatos feleségem, gyerekeim, és ha már nem versenyezhetek, akkor akarok egy csodaszép villát Bolognában. Ott majd otthonérzem magam, mert sehol nincs igazán otthonom, és minden szórakozásom az lesz, hogy nézem, amint felnőnek a gyerekeim.”.

- És most ez így is lesz. Pedig akkor kinevettél.

- Drága barátom, kívánom, hogy mielőbb hazaérj!

Négy hónap múlva Alessandro egy Monte-Carlói gálán először állt fel műlábaira, hogy díjakat adjon át arra érdemes autóversenyzőknek. A balesete után másfél évvel pedig egy speciálisan kialakított versenyautóban megtette a Lausitzringen azt a tizenkét kört, ami hiányzott neki azon a szeptember tizenötödikén a célig; ezzel befejezte autóversenyzői pályafutását.

Két évvel lábai elvesztése után, egy szép szeptemberi napon vendégei érkeztek bolognai villájába. Egy szőke, mindig mosolygós angol úriember, kedves feleségével és két kislányával. Régen találkoztak már, rengeteg megbeszélnivalójuk akadt. Amíg Daniella Beckyvel tárgyalta meg a világ ügyesbajos dolgait, addig a lányok az udvaron fociztak Nicolóval. Alex és Johnny az emeleti szoba ablakából nézték az önfeledten játszó gyerekeket.

- Szóval, öreg barátom, úgy látom, van egy csodálatos feleséged, aki második gyermekedet várja, van egy gyönyörű kisfiad, aki álmaid villájának kertjében rúgja a labdát, és van egy szép otthonod. Azt hiszem, hazaértél – mondta Johnny.

- Hazaértem. Néha, mikor fájnak a régi sebek, és rájövök, hogy nem taníthatom meg egy-két labdatrükkre a fiamat, akkor el-elgondolkozom, hogy miért is vagyok itt, s miért maradtam akkor életben. De összességében mondhatom, hogy boldogabb ember vagyok, mint aktív versenyző koromban. És itthon vagyok.

- Tudod, egyszer valaki azt mondta, hogy „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”.

- Nem, Johnny – mondta Alex –, azért vagyunk a világon, mert feladatunk van benne. Az én feladatom a családom. Ehhez pedig nem elengedhetetlenül szükséges két saját láb. Csak a feladatra koncentrálj!

2003, január

Megköszönni a megbocsátást

Dan Snyder emlékére

Még szinte gyerek voltam, mikor megtanultam, mit jelent a szó legmélyebb értelmében a megbocsátás. Én akkor azt hittem, hogy az ember csak addig tud élni, és az életnek örülni, amíg minden dolga a lehető legjobban alakul. Tévedtem.

Fiatalok voltunk, tele ambíciókkal, tervekkel, vágyakkal. Tudtuk, hogy élni kell az életet, és szerettünk élni. Talán túlságosan is. És amilyen szerencsénk volt, nekünk majdnem mindig minden sikerült. S ha mégsem, akkor talpra álltunk, nekifutottunk újra. Nem vettük komolyan a bukást, hiszen azt hittük, minden hibánkat könnyedén ki lehet javítani. Egészen egy szép, júliusi napig…

A nevem Jimmy Bealey, és ez az én történetem.

Ben a legjobb haverom volt gyerekkorom óta. Olyanok voltunk egymásnak, mint a testvérek. Együtt kezdtünk el annak idején lejárni a kis tóhoz, mikor télen befagyott. Lehettünk úgy hét évesek. Nem törődtünk semmivel, csak azzal, hogy kergethessük azt a kis fekete gumidarabot, ami annyira meg tudott bolondítani minket, hogy gyakran sötétedés után, fülönfogva cibáltak haza drága szüleink, hogy tanuljunk is valamit. De mi gyerekek voltunk, a szívünkben élt a játék szeretete, és ezt a tüzet nem lehetett kioltani semmivel, attól a naptól fogva, hogy először láttunk hokit a TV-ben.

Emlékszem, a tóparton találkoztunk először. S este, mielőtt hazamentünk, azzal

váltunk el egymástól, hogy az NHL-ben egy csatársorban fogunk játszani, és mi leszünk minden kapus réme. All Star gálákon fogunk villogni, és legalább olyan nagy klasszisok leszünk, mint akkori nagy példaképünk, Wayne Gretzky.

Így, visszagondolva buta, gyerekes álmodozásnak tűnt mindez, de a világért sem tettünk volna le az álmainkról, mert akkor nekünk ez volt a világ maga. És ahogy cseperedtünk egyre közelebb kerültünk ahhoz, hogy az álmaink valóra váljanak. Aztán ott álltunk egymás mellett a rendezvényen, ami minden kanadai kisgyerek vágya, és ahol eldől mindenkiről, hogy kell-e valamelyik csapatnak a profi ligában. Nálunk ezt hívják draftnak. Tulajdonképpen arról szól, hogy amelyik csapat érdemesnek tart arra, hogy nála játssz, az lefoglalja a játékjogodat, vagyis draftol.

A szívem a torkomban dobogott, de Ben később elmondta, hogy ő sem volt ezzel másképp. Engem már az első körben hívott az Atlanta, és én egészen a következő pillanatig a világ legboldogabb embere voltam. Rögtön utánam ugyanis egy másik csapat szólította a barátomat. De hiszen mi mindig mindent együtt csináltunk! Egymásra pillantottunk, és láttam, hogy ő ugyanazt érzi, amit én. Még harminc név hangzott el, mire újra Ben csapatán volt a sor, és ekkor megtörtént a csoda: elcserélték az Atlanta tavalyi elsőhelyes választottjára! Mi pedig olyan boldogok voltunk, mint még soha azelőtt.

A gyerekkori álmok valóra váltak, a következő szezonban már együtt űztük a fekete gumidarabot, és a kapusok rémeiként, a jövő nagy reménységeiként tartottak minket számon. Életem első szezonjának közepén pedig bekerültem az All Star válogatottba, ahol egymagam négy gólt ütöttem. Természetesen kettőt Ben helyett, mert őt nem válogatták be. Teljesítményemet akkor egy sportautóval jutalmazták, és onnantól fogva azzal jártunk mindenhova, ahová együtt mentünk, Ben és én.

Felelőtlen, elkényeztetett, újgazdag srácok voltunk, de közülünk is én voltam a felelőtlenebb. Mikor elérkezett az a júliusi nap, akkor pedig még sokkal inkább,

mint máskor. Szurkolói ankétról mentünk hazafelé. Este volt, barátságtalan, esős idő. De nekem jó kedvem volt, mert Ben aznap szerencsétlenkedett az edzésen. Szegényt egész nap ezzel ugrattam, és úgy mocorgott bennem a kisördög, hogy hazafelé sem tudtam befogni a számat.

- Ha egyszer-kétszer meccsen is eleresztesz egy ilyen szerencsétlen zot felém, esküszöm, a tele csarnok előtt halálra röhögöm magam. És akkor jövőre már én sem mehetek a gálára.

- Miért nem tudsz már leszállni rólam? Ügyetlen voltam, elrontottam. Meglásd, jövőre már én is ott leszek a válogatottban, amelyik megvédi a világbajnoki címet!

- Csapatot akarsz váltani, drága barátom? Ennyire megsértettelek volna? Vagy mi az ördög lelt? Jövőre nem érünk rá világbajnokságra menni, mert Stanley Kupát nyerünk!

- Rendben, nekem az is megfelel – mondta, szemernyi keserűséggel a hangjában.

- Jól van, na! Nem piszkállak többet a mai bénáskodásod miatt. De ne legyél szomorú! Kihúzatom ezt a csodajárgányt, most figyelj! – és a gázra léptem.

- Ne, Jimmy! Még a végén nekimész valaminek.

- Eszemben sincs! Túl drága kocsi ez ahhoz, hogy összetörjem – mondtam, és tovább nyomtam a gázpedált.

Láttam rajta, hogy megijedt, mikor elénk ugrott egy macska, de még nekünk és az állatnak is szerencséje volt.

- Csak nem félsz? – kérdeztem.

- Miért? Mi van, ha igen? Talán megvetsz érte?

Csak nevettem. A sebességmérő mutatója elérte a 120 mérföldet óránként, és vészesen közeledett a város. Ben szinte könyörgőre fogta:

- Kérlek, lassíts!

- Szeretnél kiszállni?

- Soha többé nem ülök be melléd, csak most érjünk haza! Képzeld, félek! Azt sem bánom, ha egész Kanada megtudja, de tele van a gatyám. Lassíts egy kicsit!

- Holnap már az egész csapat tudni fogja, ne izgulj!

- Mi ütött beléd? Jimmy, állj meg!

- Nem! – mondtam, és nevettem. – Ne félj, mindjárt otthon vagyunk.

Aztán egy pillanatra én is megijedtem, amikor szinte súroltam az egyik szalagkorlátot. Láttam rajta, hogy észrevette. Talán ezért nem engedtem el a gázt. Kicsit megcsúszott a kocsi. Féltem, de nem akartam, hogy lássa rajtam. Túl büszke voltam hozzá. Elértük a város határát. Sokszor jártam erre, tudtam, hogy nagy kanyart vesz az út, de túl gyorsan mentem. Hirtelen akartam fékezni, megcsúszott az autó, még láttam a kerítést amint nekicsapódunk, éles fájdalom hasított a lábamba, és elsötétült a világ.

Álmosan nyitogattam a szememet, de a fájdalom nem hagyott már aludni. Édesanyám arcát pillantottam meg, aggódó tekintettel hajolt fölém.

- Jimmy, kisfiam, hogy vagy?

- Hol vagyok?

- Az atlantai városi kórházban. Autóbalesetet szenvedtetek.

Belémnyilalt a felismerés:

- Ben hogy van? Megsérült? Mondj valamit, anyu! Megöltem?

- Nem, Jimmy, él. Súlyosan megsérült ő is, de a lényeg, hogy mindketten életben vagytok.

- Miért nem hallgattam rá? Pedig úgy kért, hogy szálljak le a gázról…

- Megtörtént. Most pihenned kell. Próbálj aludni!

Ellenkeztem volna, de nem volt hozzá erőm. A fájdalomcsillapító erős volt és gyorsan hatott. Csak másnap reggel ébredtem fel újra. Beszéltem az orvossal, aki szerint szerencsém volt, mert néhány kisebb-nagyobb zúzódással, és egy elég súlyos térdsérüléssel még olcsón megúsztam a balesetet. Bejött a rendőrség is, megpróbáltak kihallgatni, de hamarosan időzavarba kerültem, melyet magam sem értettem igazán. Még többször jártak nálam később is, amikor már többet tudtam nekik mondani.

Déltájban bejött Ben anyukája. Kedves hölgy volt, gyerekkoromban is mindig nagyon kedveltem. Most azonban szívem szerint elsüllyedtem volna a föld alá, csak, hogy ne kelljen vele találkoznom. Mélységes szégyent éreztem.

- Ne haragudjon, Mrs. Verner! – ez volt az első mondat, amit ki tudtam nyögni.

Láttam kisírt szemeit, s balsejtelmes érzés kerített hatalmába. De szólni nem tudtam.

- Szervusz, Jimmy! Hogy vagy?

- Hogy van Ben?

- Viszonylag tűrhetően. De veled mi van?

- Azt mondta a doktor, hogy mostmár megmaradok.

- Örülök neki. Napokat aggódtunk végig értetek.

Időzavarom csak fokozódott, nem értettem, miről beszél.

- Milyen nap van? – kérdeztem ijedten.

- Kedden este volt a baleset. Csütörtök este tértél magadhoz, ma pedig péntek van.

- És Ben?

- Most alszik. Megnéztelek, hogy vagy.

- Nagyon nagy butaságot csináltam. Ha Bennek valami baja esett, azt sosem bocsátom meg magamnak.

- Ugyan, Jimmy, mindannyian hibázunk az életben. Van úgy, hogy nagyot. De

reméljük, minden rendbe jön, és tanulunk a hibáinkból.

A hangja kedves volt, és aggódó. Pedig arra számítottam, dühös lesz majd.

Miután elment aludni próbáltam, de nem hagyott nyugtot számomra, hogy olyan keveset tudok a barátomról. Arról az emberről, akiről gyerekkorunk óta mindent tudtam. Annyira balsejtelmes volt az érzés, ami hatalmába kerített, hogy szinte rettegtem. Miért? Miért nem mondanak róla többet? Később megtudtam a választ, de ez a válasz máig gyötrő fájdalmat jelentett számomra.

Hétvége volt, én pedig kétségek között bámultam mereven a plafont. Sem TV-t nézni, sem rádiót hallgatni nem engedtek. Azt mondták, az agyrázkódásom miatt nem lehet. Ostoba kifogás volt, de elhittem. S azt a hétfőt, mely erre a hétvégére következett, nem kívánnám még a legnagyobb ellenségemnek sem.

Járni még nem engedtek az operációm után az orvosok, a kórterem ajtaján lévő ablakon kémleltem ki, hátha látok valakit. Aznap délelőtt láttam. Ben szüleit, és az enyémeket. Ott álltak, nem messze az ajtómtól, és sírtak. Pedig én még sosem láttam Ben apját sírni. Az én apám pedig kemény katonaember volt, ritkán hullatta könnyeit, és annak bizony alapos oka kellett legyen. Oly soká álltak az ajtó előtt, hogy már-már egy örökkévalóságnak tűnt, és ezen öröklét minden másodpercében csak nőtt bennem a félelem fagyasztó érzése. Végül édesanyám jött be, kisírt, szomorú szemekkel. De megszólalni nem tudott.

- Anyu, mi a baj? – kérdeztem aggódva.

- Ígérd meg, hogy erős leszel!

- Mi történt Bennel? Ugye vele történt valami? Hogy van?

Anyu megfogta a kezemet, miközben mellém ült.

- Édes kisfiam, az orvosok mindent megtettek érte, de Ben ma reggel meghalt.

Az utolsó négy szó visszhangzott a fejemben, és úrrá lett bennem a fájdalom.

- Nem, az nem lehet! – kiáltottam. – Mondd, hogy nem igaz! Kérlek, mondd…

Gyermeki zokogás tört rám. Tudatosult bennem, hogy megöltem a legjobb barátomat. Belémhasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése, és ennek az egésznek az vetett véget, hogy az orvos igen erős nyugtatót adott. Elaludtam, de amint felébredtem, kezdődött elölről az egész. A folytonos önvád nem hagyott nyugodni napokon és éjszakákon át. Nem akartam már semmit, nem akartam többé jégkorongozni, enni, inni, aludni, élni sem akartam többé. Az élet minden perce fájt.

És fenyegetően közeledett az a másfajta büntetés. Az, amitől sokkal kevésbé rettegtem volna, ha nem társul mellé a belső önvád, az, ami megmutatja a társadalomnak, hogy látszólag büntetlenül nem élhet egy gyilkos. A rendőrök újra kihallgattak, de a vád ezúttal már nem közúti veszélyeztetés volt, hanem gondatlanságból elkövetett emberölés. Mindent elmondtam nekik, vesztenivalóm már nem volt. Mindent elveszítettem, ami egykor fontos volt számomra. S jól tudtam, ha a térdem rendbe is jön, többé már nem húzok korcsolyát. A börtönben nem lesz miért.

Nem magamat sajnáltam, hanem Bent és a szüleit. Nagyon szerettem őket. Érthetően azóta a hétfő óta nem láttam egyiküket sem. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, nem számoltam a napokat, de egyszer bejött hozzám az egyik csapattársunk.

- Hogy vagy, Jimmy? – kérdezte.

- Mint a gyilkosok szoktak lenni az ítélethirdetés előtt.

- Igyekezz összekapni magad, számít rád a csapat.

- Hol lesz ez a csapat már akkor, mikor engem kiengednek? Akár tizenöt évet is a nyakamba akaszthatnak. És azt mondom, hogy ez még kevés is azért, amit tettem. Ha akarnék sem tudnék visszamenni a jégre, de ha tudnék sem akarok!

- Ezért nem vagy hajlandó a gyógytornára?

- Ezért. Nincs értelme.

- Jimmy, mindennek van értelme. Gyógyulj meg minél hamarabb! – mondta, és elment.

A plafont bámultam. Ha elcsapom azt a macskát, ha nem vagyok túl büszke a

fékezéshez, ha… Csupa ha. Nincs értelme. S ekkor jött egy látogatóm, aki minderre rácáfolt.

- Szervusz Jimmy!

Összerezzentem az ismerős hang hallatán.

- Jó napot, Mrs. Verner!

- Hogy vagy?

- Ez most egyáltalán nem lényeges. Megöltem a legjobb barátomat.

- Nagyon is lényeges. Nekem Ben volt az egyetlen fiam. Úgy szeretett, mintha a testvére lettél volna. Most meghalt, de te élsz.

- Jobb lett volna fordítva.

- Kinek?

- Bennek. Maguknak. Mindenkinek.

- Nem, Jimmy. Nem lett volna jobb fordítva. Bárhogy történt, nem lehet megváltoztatni. Az egyik fiam meghalt, és már soha többé nem kaphatom vissza. Viszont a fogadott testvére él, és előtte az élet. És azért, mert nekünk fáj Ben elvesztése nem lenne kárpótlás, hogy a te életedet és karrieredet derékba törjük egy feljelentéssel. Jimmy, mi megbocsátottunk neked. Ha nem teszünk feljelentést, a bíróság elejti a vádat. Csupán egy kérésünk van. Igyekezz felépülni és visszatérni a pályára. Ha már a fiam nem élhet ott, legalább egy darab éljen belőle tovább a barátja játéka által. Biztos vagyok benne, hogy Ben is így akarná – mondta könnyeivel küszködve.

Én a meglepetéstől alig bírtam szóhoz jutni, s akkor is csak annyi hagyta el a számat:

- Köszönöm.

Mrs. Verner elment, és én egyedül maradtam marcangoló gondolataimmal.

Másnap már a rehabilitációmra próbáltam koncentrálni, és innentől kezdve a térdem gyorsan javult, bár minden este eszembe jutott a baleset, s az önvád szemernyit sem csökkent.

Hónapok múlva, októberben elérkezett az idő, mikor először korcsolyázhattam. Furcsa, de jó érzés volt, már nagyon hiányzott. Legalább annyira, mint Ben. Nem sokáig voltam a jégen, és mikor lejöttem a pályáról egy újságíró várt. Nem igazán akartam neki semmit sem mondani, de nem küldhettem el. Soha nem beszéltem a sajtó előtt arról, hogy mit érzek mélyen a szívemben. Úgy éreztem, hogy gyengének látszanék, és különben is, az érzéseim az enyémek, és senkinek semmi köze hozzájuk. Most azonban – magam sem tudom, miért – kinyíltam.

- Tudom, hogy ez már nem változtat a dolgon – mondtam –, de nagyon sajnálom, ami történt. Sajnos azonban visszacsinálni nem tudom. Nem múlik el úgy nap, hogy ne gondolnék Benre, és minden este úgy alszok el, hogy eszembe jut a baleset. A családja megbocsátott nekem, és én igyekszem élni a tőlük kapott ajándékkal.

Nem kérdezett, és nem mondott semmit. Elment, nem tudom, miért. Ez a pár mondatos nyilatkozatom a világot bejárta, de én annak örültem volna, ha soha nem kerülök olyan helyzetbe, hogy ezt kelljen mondanom.

Nemsokára elérkezett az első igazi edzésem ideje, és én félve léptem az öltözőbe. De a csapat várt rám. Kedvesek és megértőek voltak velem, bár ez előtte nem volt éppen szokásos nálunk. Sok támogatást kaptam tőlük addig a napig, amíg felépültem annyira, hogy újra mérkőzésen vehettem részt. Hiába öltöztem be, nem akaródzott kimennem a pályára. Hazai pályán teltház volt, és én most, életemben először féltem a saját közönségemtől. Az egyik kapusunk jött vissza értem.

- Gyere Jimmy, már régen a cserepadon kellene ülnünk – mondta.

- Nem tudok.

- Miért?

- Félek.

- Mitől? – kérdezte olyan értetlenül, hogy nem láttam volna értelmét elmagyarázni neki.

Úgy gondoltam, túl sokáig tartana, és akkor sem biztos, hogy megértené. Nehézkesen álltam fel, és kimentem utána.

A többiek a jégen álltak már, a kék vonalon. Utolsóként kellett volna a sor végére csúsznom, ha lett volna merszem hozzá. Felemeltem a tekintetemet, és láttam, hogy valóban tele van a lelátó. Megborzongtam. Hallottam én már teltházat fütyülni, amikor nemkívánatos személyt fedezett fel a közönség a jégen. Kegyetlen érzés volt, még akkor is, ha nem nekem szólt. És én, valahol legbelül éreztem: most rám is ez vár. De tudtam: bármi lesz is, nekem most oda kell állnom a sor végére. Elindultam hát. Nem volt messze, de egy úgy éreztem, sosem érek oda. Fagyasztó némaság lebegett a csarnokban. Megérkezve fékeztem, de a fejem nem mertem felemelni. Szemem lehunyva vártam azt a bénítóan kegyetlen érzést. És ekkor, a sokezer férőhelyes csarnok némaságát tapsvihar törte meg.

Döbbent, értetlen arccal néztem körül. Engem tapsoltak. S rájöttem, hogy nem csak egy maroknyi ember bocsátott meg nekem, hanem az egész világ. Hihetetlen volt, és mégis igaz. Tudtam, hogy most már csak egyetlen dolgom van: erőm szerint a legjobban játszani, amíg csak tudok. Már csak Ben emléke miatt is.

Ám hiába tett meg mindent a csapat, sajnos a rájátszásról megint lecsúsztunk. Mikor megkaptam a behívómat a válogatottba, épp úgy, mint tavaly ilyenkor; eszembe jutottak Ben szavai: „Meglásd, jövőre már én is ott leszek a válogatottban, amelyik megvédi a világbajnoki címet!”. Az én drága barátom oda vágyott igazán, ahová soha nem jutott el. Közülünk mindenki a Stanley Kupát akarta, de ő nem. Ő világbajnok akart lenni. Vagy legalább játszani a nemzeti csapatban. Én újra mehetek, de ő, aki igazán erre vágyott, már sosem. Megint olyan jóvátehetetlennek éreztem az életet.

De mentem. Miatta is. Játszottam helyette is. Nekem még soha úgy nem fájt a kanadai himnusz, mint mikor Budapesten, a magyarok elleni felkészülési gálameccsen elénekelték. Bennek is ott lett volna a helye. Azon az estén három gólt ütöttem, egyet a saját kapunkba. Ó, ha az én legjobb pajtásom látta volna, talán a következő világbajnokságig piszkál vele. De akkor nem piszkált senki. Nagyobb hibát is elnéztek már nekem…

Abban az évben Csehország rendezte a világbajnokságot. A csoportkörökben nem brillírozott nemzeti válogatottunk, de azért továbbjutottunk. Az egyenes kieséses szakaszban talán a finnek ellen volt a legnehezebb mérkőzésünk. Ott volt a holtpont. Egészen addig úgy játszottam, mintha valami láthatatlan erő lekötözte volna a kezeimet. Ment a játék, de nem úgy, ahogy akartam, és ahogy tudtam volna. De akkor és ott nekem sikerült a hosszabbításban belőnöm a győztes gólt. Ha nem vagyok, talán más teszi meg. Talán a finnek győznek. De ekkor éreztem először azt, hogy tényleg szükség van rám, van még keresnivalóm a jégen. És onnantól újra tudtam olyan felszabadultan, és jól játszani, mint régen.

Este bulizott a csapat, de én hamar leléptem. Örültem a továbbjutásnak, de vigadozni nem volt kedvem. Miután lefeküdtem, egyik csapattársam kopogott az ajtón.

- Miért tűntél el ilyen hamar? Valami baj van? – kérdezte Marc.

- Semmi. Egyszerűen nem volt kedvem bulizni. Gondolom, érted.

- Értem, persze, hogy értem. Már csaknem egy éve volt, és téged annyira megviselt, hogy még mindig ezzel fekszel és ezzel kelsz. Ezzel van tele minden gondolatod, és ez irányítja a cselekedeteid nagy részét. De valahol a büntetésnek

is van határa, még akkor is, ha ezt az egyetlen, de annál nagyobb büntetést kaptad az élettől. Jimmy, te élsz! És élned kell! Az élet megy tovább. Meg kell próbálni akkor is átlépni az érzéseiden, mikor lejössz a jégről.

- Majd igyekszem – mondtam.

Marc elment, és én megint egyedül maradtam a gondolataimmal. Minden kétséget kizáróan volt némi igazság abban, amit mondott. De úgy éreztem, a büntetés jogos. A mai napig így érzem.

Aztán nem volt megállás számunkra. Végigszárnyaltuk a világbajnokságot, és a döntőben legyőztük a svédeket, éppen úgy, mint tavaly. Minden nagy torna végén választanak egy MVP-t, egy játékost, aki elnyeri a torna legértékesebbje címet. Álmomban sem gondoltam volna, hogy én leszek az. De aztán eredményhirdetésnél hívtak, és én kimentem, hogy átvegyem a különdíjat.

Furcsa, szorongató érzés volt a torkomban. A bánat és az öröm megmagyarázhatatlan keveréke. Magasra emeltem a kupát, mosolyogtam, a csapat boldog volt, újra mi voltunk a világbajnokok. Aztán valaki a tolongó tömegből az orrom alá dugott egy mikrofont. A kérdést nem értettem a zajtól, de ha értem, akkor is ezt mondtam volna:

- Rendkívüli érzés újra a világ csúcsán lenni, keveseknek adatik meg, hogy ezt kétszer egymás után átéljék. Velem is csak azért történhetett meg, mert akadtak kedves emberek, az én Ben barátom szülei, akik megbocsátottak nekem. A legnagyobb szívfájdalmam mégis az, hogy éppen ő nem lehet velünk. Éppen ezért a szüleinek, és Ben emlékének ajánlom ezt az MVP-címet. És nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki megértően, és segítőkészen viselkedett velem, hogy támogatásuknak köszönhetően én is itt lehettem most.

Többet nem tudtam, és nem akartam mondani. Nem is kérdeztek. Aznap este már jól éreztem magam a csapat partiján…

Éppen ma egy éve, hogy legjobb barátom áldozatul esett a saját felelőtlenségemnek. Háromszázhatvanöt napja azzal a tudattal kell élnem, hogy jóvátehetetlenül hibáztam, és miattam meghalt egy ember. Tudod, nagyobb büntetést nem tudtak volna kitalálni, de jogosabbat sem.

Hogy miért mondtam el mindezt? Azért, hogy tudd: bármikor bármit teszel, felelősséggel tartozol a tetteidért. Én felelőtlen voltam, de kaptam még egy esélyt az élettől.

Megkaptam a legnagyobb ajándékot, amit ember kaphat a világon. A megbocsátást. És ezt köszönöm!

2004, június

A Fa

Egy gyönyörű nyári estén egy dallamot sodort a szél az őserdőből a tenger felé. A dzsungel legmélyéről származó dallam volt ez, onnan szólt, ahová ember még sosem jutott el, s ahonnan bővizű, ismeretlen folyók táplálják a hatalmas Amazonast. A brazilok azt tartják, minden dal egy történetet mond el.

Én csak ültem a tengerparton, hallgattam ezt a csodálatos dallamot és megértettem a történetet, mely a szívemig hatolt.

Az őserdő mélyén állt egy fa. Kétségtelen, hogy az esőerdők nagy és öreg fákból állnak, de ez a fa egyidős volt a folyó emlékezetével, s oly magas, hogy a tetejére ülő legélesebb szemű madár sem látott magasabbat. Öreg, fenséges és bölcs volt.

Madárnemzedékek fészkeltek ágain, majmocskák ugráltak hosszú törzsén, bogarak laktak odúiban és egérkék gyökerei között. A tájon már nem létezett senki, aki emlékezett volna arra, hogy a Fa valaha csemete volt. S mégis, ily öregen is minden levelében pezsgett az élet. Ki gondolta volna, hogy ez az élet elpusztítható?

Egy nap, hajnalhasadtakor, amikor a fény áthatolt az ágak között, a Fa egy kis idegen hajtást vett észre, egészen közel a törzséhez.

- Nicsak, eddig még téged nem is láttalak. Üdvözlet! – mondta a Fa, és alaposabban szemügyre vette az új jövevényt.

- Üdvözlet neked is, Nagy Fa! – mondta a hajtás. – Gondolom, vagy olyan bölcs, hogy tudd: tőlem jót nem remélhetsz.

- Ó, igen! – sóhajtott a Fa, miután alaposan megnézte a hajtást. – Szóval számomra is már csak idő kérdése az elmúlás… Remélem, a madarak vagy az egerek még tehetnek értem valamit.

- Ne reménykedj! – nevetett gúnyosan a hajtás. – A gyökereim már túl erősek egy madár lábának, és túl vastagok egy egér fogának. Eddig ügyesen megbújtam a fűben. De most eljött az idő, hogy ledöntsem túl hosszúra nyúlt királyságodat, és átvegyem az uralmadat.

- Hiszen én nem vagyok király. Soha nem uralkodtam senkin és semmin.

- Te vagy a legnagyobb fa az őserdőben, ameddig csak a legélesebb szemű madár elláthat. És én meg foglak fojtani. Törődj bele! Valamikor úgyis meg kell halni.

A Fa mélyet sóhajtott. Egész lombjában megremegett, úgy, hogy minden élőlény felébredt rajta.

- Mi történt? – kérdezte egy öreg tukán álmosan.

Egy kis kék madár röppent föl, fáradtan csapkodva apró szárnyaival.

- A Fa meg fog halni – mondta.

- Ugyan már! Ne csivitelj badarságokat! – mondta a tukán. – A Fa nem tud meghalni. Még sosem láttam nagyobb, erősebb, öregebb és élettelibb fát. Gyümölcseivel táplál minket, leveleivel véd az esőtől, ágain otthonra lelünk. Lehetetlen, hogy a Fa meghaljon!

- Pedig így van! – csivitelt a kis kék madár. – Ma reggel egy fafojtó lián hajtása bukkant elő a fűből. Láttam. Sajnos már túl nagy ahhoz, hogy bármit is tegyünk.

- Egy fafojtó lián… fafojtó lián… fafojtó lián… Túl nagy,… már túl nagy… – visszhangzott a Fa levelei között.

Aztán a visszhang lassan elhalt, és csak néma, szomorú csendesség maradt utána. Mindenki tudta, hogy a Fa, ami eddig maga az élet volt nekik, immár halálra van ítélve. És pontosan tudták: már nincs remény.

A lián csak nőtt és nőtt. Aztán elfeküdt a fűben, közelebb kúszott a Fához, lassan átkarolta a törzsét, és elindult rajta felfelé. A Fa meg sem érezte. Hetek teltek el, az élet pezsgett a lombjában, és, bár az elmúlás már ott lebegett a levegőben, mindenki vidáman élte az életét.

Mindennap eső esett, tovahömpölygött a víz, felszállt a pára, és eljött az éjszaka. És a lián minden napon egyre feljebb kúszott a Fa törzsén.

Aztán, amikor már elég erős volt, sebeket ejtett az évszázados kérgen, és a Fa testébe bocsátotta a kacsokat, melyek elszívták a tápanyagokat. Saját gyökere lassan elszáradt, innentől élete a Fa életétől függött, táplálékát tőle nyerte. És a Fa, akarata ellenére táplálta gyilkosát. A lián pedig egyre feljebb kúszott…

A Fa most már mindent érzett. Egyre gyengébb lett. A lián elhatalmasodott rajta, és mindinkább elszívta belőle az életet. Egyszer, amikor a Fa úgy érezte, hogy már csak félig él, így szólt a liánhoz:

- Mi lenne, ha megpróbálnánk együtt élni?

- Hogy érted ezt?

- Ha nem fojtanál meg egészen. Csak élnél rajtam.

- Nevetséges vagy. Megöllek, akár tetszik neked, akár nem.

- Nem rólam van szó – mondta a Fa. – Én mindenképpen szenvednék. A te érdeked.

- Még hogy az én érdekem? Micsoda? Hogy ne győzzelek le, amikor megtehetném? Te vagy a legnagyobb fa. Én leszek a legnagyobb lián, mire végzek veled. És erre most azt mondod, hogy hagyjalak életben? Nekem abból mi hasznom lenne?

- Életben maradnál – mondta a Fa. – Ha elpusztítasz magad is meghalsz. A fa, melyet végképp megfojtottál, nem fog táplálni. Mi lesz veled az után?

- Ugyan már! Csak meg akarsz ijeszteni. Ne reménykedj! Olyan gyors leszek, és olyan kegyetlen, amennyire csak lehet. Meg fogsz halni. Nincs kegyelem! – nevetett gúnyosan a lián, és nagyot szívott a Fa tápanyagaiból.

A Fa beleremegett. Amint múlt az idő az élősködő befonta körös-körül, eltakarta levelei elől a napot. A madarak elmenekültek, a majmok nem jártak arra többé. És a Fa hónapok múlva azt érezte, hogy haldoklik. A lián a legfelső ágig hatolt, s a Fának többé nem jutott sem napfény, sem víz. Szenvedett.

- Ölj már meg, mire vársz? – kérdezte a Fa.

- Még nincs itt az idő – mondta a lián.

Nem vallotta be, hogy még nincs elég ereje ahhoz, hogy végezzen a gazdanövénnyel.

Hiába teltek el hónapok azóta, hogy a Fa figyelmeztette, soha nem gondolt arra, hogy mi lesz a következménye, ha elpusztítja. Erőfeszítéseinek végül meglett az eredménye. Egy borongós hajnalon a Fa nem lélegzett többé. Törzse kiszáradt, még megmaradt levelei élettelenül hullottak alá. Az őserdő legnagyobb fája meghalt.

A fafojtó lián örült a győzelmének. Elterpeszkedett a halott törzsön, és élvezte

munkája gyümölcsét. Azonban csak pár napig érezhette jól magát. Amikor már minden tápanyagot kiszívott a halott fából, éhezni kezdett. Hiába áztatta bőséges eső minden délben az erdőt, hiába volt gazdag a talaj tápanyagokban, a lián tehetetlen volt, neki mindebből semmi sem jutott.

Érezte, hogy elkezd kiszáradni. Levelei hullani kezdtek, s hiába próbált meg mindent, gyökerei már régen elszáradtak. Csak a fában bízott, annak erejéből élt, és most, hogy megölte, már nem volt erő, ami éltette volna. Rájött: halálra van ítélve. És ekkor felismerte, mennyire igazat mondott a Fa. Felsóhajtott:

- Bár hallgattam volna a Fára! A legnagyobb és legbölcsebb fa volt, de én elpusztítottam, és vele magamat is.

Azonban már minden megbánása hiába volt. Hatalmas akart lenni, és ezt el is érte, de azon az áron, hogy halálra ítélte magát. Hetek teltek el. A nagy Fa végképp kiszáradt, és egy reggelen hatalmas morajlással dőlt a földre, magával rántva a liánt is. Az a tompa puffanás után felnyögött. Néhány napig csordogált még benne némi élet, aztán nem lélegzett többé. Halott volt, akárcsak a nagy Fa.

Eltelt egy év, kettő, és ahol egykoron a nagy Fa állt, ott már csak egy korhadt farönk feküdt, valami alig azonosítható, rátekeredett dologgal a hosszú törzsön. Ennyi maradt a gigászok csatájából. A Fa gyökerének egy darabja még mindig a földben volt.

Egyszer, a déli eső elvonulása után egy apró kis hajtás dugta ki a fejét a földbe szivárgó vízből. A hajdani Fa élettelennek látszó gyökeréből eredt. Kinyújtóztatta apró leveleit, és a lombkoronán áttörő fénynyaláb felé fordult. Megpillantotta a földön heverő farönköt.

- Ó, dédnagyapa! Milyen nagy voltál te! Egyszer szeretnék én is ilyen nagyra nőni! – sóhajtotta.

Ismét nagyot nyújtózott, szélesre tárta levélkéit, és felnézett a végtelennek tűnő magasságba. Tudta, hogy hosszú út lesz...

Szomorúan ültem a tengerparton, és a vízből felbukkanó vöröslő nap első sugarait néztem. És ekkor egy új dalt sodort felém a szél a dzsungel mélyéről. Egy vidám dalt az életről és a soha meg nem szűnő reményről. Én pedig hallgattam a történetet, mely a szívemig hatolt, és a szél szárnyán a tenger felett tovaszállt…

2006, február

Valahol a Világ Végén

Szeretettel az Öreg Ház lakóinak. In memoriam ifj. Ocskay Gábor

Valamikor, már nem is tudom pontosan, hogy mikor, valahol a Világ Végén, egy kicsi faluban élt egy kicsi lány. A világnak egészen pontosan azon a végén, ahol a szivárvány lába a földre ér eső után; a szárazföld végén elkezdődik a tenger, mely messze-messze, a világ szélénél hatalmas, morajló vízesésként zuhan a semmibe; és ahol az emberek semmivel sem éltek másképp, mint bárhol máshol, csupán néhányuk még hitt egy régi-régi legendában.

Amikor éjjelente kibukott a tengerből a Hold, csodálatos, ezüstszínű ösvényt varázsolt a vízre. Ösvényt azok számára, akik képesek voltak végigmenni rajta, és ha elég ügyesek voltak, és tiszta szívvel hittek, ha eljutottak a végéig és ott elég nagyot tudtak ugrani, akkor máris a Holdon találták magukat. (Melyről persze azon nyomban megállapíthatták, hogy, bár élnek rajta apró, repülő kutyák, és nagy fehér sárkányok, a sajtborítást már réges-régen lerágták róla az egerek. Többek között ezért tűnik olyan egyeletlennek a felszíne messziről nézve.)

Szóval a világnak ennek a különös végén, kicsit messzebb a tengerparttól volt egy kicsi falu, Végfalva. A domb lábánál fekvő település volt az utolsó, emberlakta hely a tengerig. Innen már csak a világ másik vége felé laktak emberek.

A legközelebbi város Utolsó Város volt, alig tíz mérföldre Végfalvától. Ebben a városban volt egy ház, egy nagy, öreg ház, ahol többnyire olyan emberek laktak,

akiknek valami kellemetlen dolog történt az életükben, és ezért néha vigasztalásra szorultak. A kicsi lány, Anelli (bár a legtöbben csak Aninak hívták), akiről ez a történet szól, ebben a házban volt önkéntes munkás. Örömfestőként dolgozott.

Az örömfestés rendkívül nehéz munka. Nagy odafigyelést igényel, s mindig tudnod kell, hogy éppen kinek szeretnél örömet szerezni, és együtt kell érezned az illetővel, különben bizony nem sikerül a festmény, s így nem okoz örömet.

Az örömfestő ebben az időben hagyományos szakma volt. Néhányan hivatásszerűen, fizetésért dolgoztak, és nagy nevük volt szakmai körökben, néhányan, így Ani is, csupán azért festettek, mert örömüket lelték benne. És ez nagyon fontos volt.

Az ilyen munkások a falra festettek mindenféle gyönyörű képeket, melyekkel megörvendeztették a többi embert, akik kinyitották szívüket. De a képek két okból nem szereztek igazi boldogságot. Először is csupán örömet tudtak okozni, ez volt a feladatuk, másodszor pedig az idő múlásával egyre halványabbak lettek, végül eltűntek. Ilyenkor nyílt alkalma a festőnek arra, hogy másikat fessen helyettük. Lehetőleg olyant, mely még nagyobb örömet okoz, annak, aki nézi, és annak is, aki festi. De éppen a munka mulandósága miatt jónéhányan amolyan szélmalomharcnak tartották ezt a foglalkozást.

De Ani szerette. Szerette, ha örülni láthatta az embereket, és ettől ő is felvidult. Volt egy kicsi, fekete-fehér foltos pónija, éppen csak akkora, hogy kényelmesen eljárhatott vele Utolsó Városba festeni. De barátai nem voltak, és emiatt gyakran boldogtalannak érezte magát.

Valamikor, még egészen kisgyerek korában hallott a nagymamájától a Szivárvány-legendáról. A legendáról, melyben már nem sokan hittek a világnak

ezen a végén sem, hiszen emberöltők óta nem hallottak arról, hogy valakivel is megesett volna a történet. Persze attól még megeshetett.

Anellinek mindig azt mesélte a nagymamája, hogy aki eléggé jól él, és segít az embertársain ott, ahol tud, ahhoz egyszer, egy eső után eljön a Szivárvány. Illetve hozzá egészen közel teszi a lábát a földre. Ha ilyenkor ezt észreveszi az ember, és még idejében odaér az égi szalag tövéhez, akkor megláthatja Pegazust a színes fényben táncolni. Amennyiben valóban ő a kiválasztott, felülhet a szárnyas ló hátára, s amíg az repül vele, kívánhat egyet. A kívánságnak vannak szabályai, és nagyon rövid az idő, de ha az ember ügyesen kívánt, akkor boldog lehet egy életen át.

Ani pici kora óta dédelgette a szívében ezt a mesét, s bár a józan ész még itt a Világ Végén is mást diktált, rendületlenül hitt benne még most, felnőtt korában is.

Egy napon, mikor éppen dolgozni indult az Öreg Házba, már jó egy mérföldnyire a Háztól különös, szép zenét hallott. Valaki zongorázott. De olyan szépen, olyan különlegesen, és olyan magával ragadó módon, hogy Ani szinte beleszeretett a dallamba. És ekkor, hirtelen egy fals hang vegyült bele. Utána minden folytatódott, ugyanolyan szépen, mint előtte.

A lány a Házhoz ért, s hallotta, hogy egy emeleti szoba nyitott ablakából száll ki a muzsika. Ekkor újabb hibás hang hallatszott, s a zene abbamaradt. Ani, maga sem tudta miért, azt pedig pláne nem, hogy kihez, de így szólt:

- Ne hagyd abba! Olyan szép volt. Játssz még egy kicsit, kérlek!

Egy fiú hajolt ki az ablakon.

- Nem volt szép – mondta. – Elrontottam. Nem játszom tovább. Értelmetlen dolog.

- Ne mondd ezt! Ha én tudnék így zongorázni… Ki vagy te? Eddig nem láttalak erre.

- Gyere fel egy teára – mondta a fiú, és becsukta az ablakot.

Anelli felment, bemutatkozott, és egy tea mellett hosszan elbeszélgettek.

- Szóval te itt dolgozol? Ezeket a szép képeket te festetted? Ha én tudnék így festeni…

- Te meg zenélni tudsz. A muzsika is felvidítja az ember szívét.

- Csak tudtam zenélni – sóhajtott a fiú, nagyon szomorúan.

- És most mi a baj?

- Baleset ért. Egy törött üvegszilánk átvágta az idegeket a csuklómban. Rendbejött ugyan valamennyire, de gyakran nem sikerül azt a billentyűt leütni,

amelyiket akarom. Néha nem engedelmeskedik nekem a saját kezem.

- Majd rendbejön, ne aggódj! – próbálta vigasztalni Ani.

- Ez már nem. Három éve volt. Ha nem történik csoda, már nem jön helyre soha. Nekem pedig elegem lett abból, hogy várjam a csodát. Eljöttem ide – mondta Jankó.

- Szóval ezért vagy most itt? Mit szeretnél csinálni itt, a Világ Végén?

- Meg akarom találni a boldogságot.

Ani erre kacagni kezdett. Hangosan és csengőn kacagott. Aztán megszólalt:

- A boldogságot itt sem könnyebb megtalálni, mint bárhol máshol a világon. Feleslegesen jöttél ilyen messzire, ha csak ez volt a célod. Sajnos a boldogságot nem lehet megtalálni úgy, hogy keresed. Vagy véletlenül jön a nyomára az ember, vagy sehogy.

- Lehet, hogy igazad van, kislány – sóhajtott ismét a fiú. – De itt jól érzem magam. Gyönyörűek ezek a képek. Nem festenél nekem is egyet?

- Ahogy parancsolja, uram – nevetett Ani, és munkához látott.

Így ismerkedett meg hát két fiatal, magányos ember, valahol, egy Világ végi, Öreg Házban, egy napsütéses, kellemes délutánon. Barátságnál több ugyan sosem lett ebből az ismeretségből, de legalább már nem érezték magukat annyira magányosnak a világban.

A lány már több éve dolgozott örömfestőként az Öreg Házban, amikor az egyik lakó – akit addig nagyon szeretett – durván és becsmérlően beszélt a munkájáról és kiabált vele. Anelli csalódottan és megbántva rohant ki a házból, szívéből kívánta, hogy bár sose ismerte volna az ott lakókat. Hirtelen gyűlölet lobbant a lelkében az egész munkája és az emberek iránt. Biztos volt benne, hogy többé látni sem akarja az Öreg Háznak még a környékét sem. Felült a pónijára, és hazáig meg sem álltak. Szegény kis póni még egy óra múlva is fújtatott a megerőltető vágtától.

Aninak hosszú idő óta ez volt a legszomorúbb éjszakája. Valahol a szíve mélyén tudta, hogy őrültségre készül, de ez most nem érdekelte. Hajnalban felkelt, s minden holmiját összepakolta, amire egy hosszabb utazáshoz szüksége volt.

Felszerelte Foltost, a pónit, és csomagolt abrakot is a számára. Az apró lónak bőven elég volt cipelni a csomagokat, így Anelli megfogta a kantárt, és gyadult el. Az ajtót kulcsra zárta, s szomorúan nézett vissza a kis házra. Aztán nekivágott a hosszú útnak. Sokan látták, hogy elmegy, de nem tudták miért.

Először Utolsó Városban állt meg. Korántsem pihenni, vagy dolgozni, csupán vásárolnia kellett még néhány dolgot. Foltost a bolt előtt kikötötte, de az ajtóban egyik kollégájába botlott. Régen látták már egymást, de a férfi rögtön észrevette, hogy nincs minden rendben.

- Hová mész, kislány?

- El.

- Azt látom. Ráadásul, szerintem, jó messzire. Mégis, hová?

- Megyek, megkeresem a boldogságomat – válaszolta Ani, és maga sem hitte el, milyen ostobán hangzik ez a saját szájából.

- Ani, az nem lehet. Tudod, hogy ez képtelenség! És mi lesz az Öreg Házzal?

Erre a lány elmesélte, mi történt előző nap.

- Szóval csak sértődött vagy. Tudod, hogy a boldogságot nem lehet megkeresni.

- Akkor keresek egy értelmesebb helyet. Gondolod, hogy van ételme itt maradnom, Fili?

- Nem gondolom, tudom. Hová mennél?

- Szerinted máshol nem is lehet rám szükség? Ennyire ügyetlen lennék?

- Tévedés! Éppen arról van szó, hogy itt van rád a legnagyobb szükség. Egyedül

hagynád a régi jó, Öreg Házat egy ostoba tuskó miatt? A többieknek attól még szükségük van rád. Tudom. Ha kell segítek, amiben tudok, de ne menj el! Csak akkor, ha már nem dúl benned a méreg, és még mindig úgy látod, hogy nem akarsz maradni.

- Hát jó – sóhajtott a lány. – Meggyőztél. De ha végképp nem megy, elmegyek.

- Rendben. Gyere, hazakísérlek.

Ezután Ani hetekig nem volt a Házban. Már minden festmény régen elhalványult, s már a körvonalak sem látszottak. A rosszkedv általánossá vált a lakók között. Már semminek nem tudtak örülni. Ekkor, mikor már végképp tarthatatlanná vált a helyzet, Jankó elment, hogy elhívja dolgozni Anit.

- Ugyan már, semmi szükségetek nincs rám. Vagy nem hallottad a múltkor azt a patáliát? Egyetlen rossz ecsetvonás miatt! Bárki hibázhat.

- Ó, már régen elfelejtette mindenki. Gyere vissza, kérlek! Szomorúak vagyunk, szükségünk van rád.

- Miért nem alkalmaztok egy profit, megfelelő fizetésért?

- Már mondtam: nekünk te kellesz! Számunkra te vagy a legjobb. Legfeljebb majd ő hív magának profibbat. Nem számít. Gyere, kérlek!

- Rendben. Legyen úgy, ahogy szeretnéd – mondta Ani, felnyergelte Foltost, felpakolta a festőkészletét, és elindult.

Eztán még évekig dolgozott a házban. Minden lakó ugyanúgy gyönyörködött a képeiben, mindenkinek ugyanúgy örömet okozott a munkája, csupán ő maga érezte úgy néha, hogy semmi keresnivalója már itt, a Világ Végén.

Egyik hajnalban arra ébredt, hogy fergeteges vihar tombol odakint. A másik oldalára fordult, és aludt tovább. Az eső lassan alábbhagyott.

Egyszer csak valaki megfogta Ani vállát, és ébresztgetni kezdte.

- Anelli, kelj fel, menned kell!

- Hová kellene mennem, és Fili, te hogy kerültél ide?

- Ha nem akarod lekésni a kívánságodat, menned kell.

- Hová? – értetlenkedett a lány.

Fili az ablakhoz lépett, és elhúzta a függönyt. A hajnali fényben csodálatos szivárvány ragyogott a domb mögött.

- Hozzád jött – mondta bátorítóan Fili.

- Honnan tudod?

- Egy próbát megér! Szaladj!

Ani nem kérdezett többet, felugrott az ágyból, és hálóingben, mezítláb szaladt keresztül a dombon, a vizes fűben. Alig hitt a szemének. A Szivárvány eljött hozzá. Tövében ott táncolt a ragyogó, fehér szárnyas ló, Pegazus. És amint a lány közelebb ért hozzá, a ló letérdelt. Anellinek földbe gyökerezett a lába.

- Gyere, kislány, gyere! – mondta a ló.

- Hát mégis értem jöttél?

- Különben nem térdelnék itt, arra várva, hogy a hátamra ülj.

- De hát miért?

- Tudunk az áldozatos munkádról. Megérdemled a kívánságot. Ismered a szabályokat? – kérdezte Pegazus, miközben Anelli a hátára ült.

- Most láthatlak először és utoljára, bármit is kívántam. Nem áll módodban

visszaforgatni az időt, halottakat támasztani fel, kifogyhatatlan kincseket adni, és nem kívánhatom azt sem, hogy egyszerűen egy csapásra boldog legyek. Három percem van, ha az idő lejárta előtt nem hangzik el a kívánság, akkor sem találkozhatunk többet. Jól tudom?

- Jól tudod. És soha, senkinek nem beszélhetsz a kívánságodról. Arról is, hogy egyáltalán találkoztunk, csak olyannak, aki szintén kívánhatott tőlem – mondta a ló, és felállt. – Felkészültél?

- Fel.

- Akkor kapaszkodj!

Anelli átölelte Pegazus nyakát. A ló vágtatni kezdett. Hideg szél csapott a lány arcába, amint felemelkedtek.

Ani nem tudta, mit kívánjon. Tulajdonképpen egész életében erre a pillanatra várt, de soha nem gondolt arra, hogy mit fog majd kívánni.

- Egy perced maradt – mondta Pegazus.

Ez kizökkentette Anellit a gondolataiból. Elrepültek az Öreg Ház fölött, és Ani, maga sem tudta miért, de felsóhajtott:

- Úgy szeretném őket boldoggá tenni!

- Jól meggondoltad? – kérdezte a ló.

- Szeretem őket. Mindent, amit tudtam, megadtam nekik, ők a családom, az életem. Meggondoltam, nincs más kívánságom, csak az, hogy boldoggá tehessem azokat az embereket, akikért eddig éltem.

- Az időd lejárt. Jól van hát, legyen úgy, ahogy szeretnéd. Ha felébredtél fess egy képet Jankó ablaka alá, a külső falra! – mondta Pegazus.

A következő pillanatban Anelli felébredt. Egy régi ismerős ült az ágya melletti széken.

- Fili?

- Igen. Hogy érzed magad?

- Csak álmodtam?

- Utasítás volt az utolsó mondat?

- Az álmomban? Igen.

- Nem álmodtad. Repültél Pegazuson. Menj, és tedd, amit mondott!

- Honnan tudod?

Fili elmosolyodott.

- Én voltam az utolsó előtted…

- Sosem mondtad.

- Tudod, hogy nem tehettem.

- Most már tudom.

- A találkozásról beszélhetsz velem, és most már én is veled, de a kívánságodat soha, senkinek nem árulhatod el.

Anelli felkelt.

- Hová mész? – kérdezte Fili.

- Végrehajtom az utasítást – mondta Anelli, felöltözött, felnyergelte Foltost, és elindult az Öreg Ház felé.

Reggel volt, kevés ember járt az utcákon, többnyire még aludtak. Ani megállt a ház előtt, leszedte a szerszámait lováról, és hozzálátott élete legszebb művéhez.

Nem volt nagy kép, de ragyogó színekben pompázott: csak egy fa látszott rajta, ágán egy kék madár ült.

Miután végzett, Anelli felnézett a kész művére. Még soha, senki nem festett ilyen szép képet az Öreg Háznak még a környékén sem. Ekkor csodálatos muzsika szállt ki az emeleti ablakból, és Anelli nem hitt a szemének: a kék madár, a boldogság kék madara, amit a képén a fa ágára festett, megelevenedett. Megrázta magát, kinyújtóztatta szárnyait, és gyönyörű hangon énekelve a levegőbe emelkedett.

Ani csak most vette észre, hogy mennyien állnak körülötte. És az emberek arcán boldogság látszott, Ani szívét pedig valami különös melegség öntötte el. Tudta: ez nem csak öröm, ez az az érzés, amire mindig is vágyott…

Valahol a Világ Végén áll egy Öreg Ház. Vakolata ütött-kopott, megrágta az idő. Ám az emeleti szoba ablaka alatti falon még ma is egy csodálatos festmény virít. Aki arra jár, és nyitott szívvel nézi meg a képet, annak hirtelen boldogság költözik a lelkébe. Úgy érzi, mintha hallaná énekelni azt a kék madarat, amely a fa ágán ül, és mintha az éneket valami csodálatos, halk zongoraszó kísérné.

2008, április

Történet a garázsból

Mille grazie, Alex!

Ragyogó júniusi nap volt, nem túl meleg. Éppen alkalmas arra, hogy végrehajtsuk a munkát, amit oly régóta terveztünk. Nekiláttunk hát, hogy kitakarítsuk édesanyám háza alatt, a pincében berendezett öreg garázst.

Már régen nem állt benne autó, csak egy rakás lim-lomnak adott otthont. Jobbára olyan dolgoknak, amiket valamikor fontosnak tartottunk megőrizni, de mára már elfelejtettük, hogy ott vannak, sőt, gyakran azt is, hogy miért is tettük őket oda. Legalább felük hasznavehetetlen régi kacat volt.

Amíg hétéves fiammal a tágra tárt ajtajú garázsban próbáltuk elvégezni a munka oroszlánrészét, feleségem édesanyámmal ebédet főzött a konyhában. A nap fénye és melege beömlött a tárt ajtón, s mi izzadva húzkodtuk a régi szekrényeket, kivittük a törött gyerekágyat, és valahogy olyan nehéznek éreztem minden darabot. Mert a sok kacat között ott volt a múltunk is. Emlékek hada… És délre már tudtam, hogy miért nehéz kipakolni a régi házunkat, kidobni a gyerekkori játékot, mely most már inkább egy „istentuggyami”-re hasonlít. Mert ezek az emlékek voltak egykor az életünk.

Elfáradtam, és egy pohár hideg vizet kortyolgatva egy székre ültem megpihenni. Fiam azonban, aki most először érezte úgy, hogy igazán fontos férfimunkát végez, egy pillanatra sem akarta letenni a fenekét. Olyan dolgokat is megmozgatott, amiket nem bírt el, csúszott-mászott a lomok között. Gyermeki boldogság látszott az arcán.

Egyszer egy nagy, nehéz, poros bőrtokba bújtatott holmit húzott elő.

- Apu, ezt kidobjam? – kérdezte.

- Mi az, kisfiam?

- Nem tudom – mondta, és ruhája ujjával letörölte a port (ó, ha az anyja ezt látta volna!) a címkéről. – Az van ráírva: „hólánc a következő típusú autókerekekhez… gyártva: 1987-ben.”.

Én ültem ott, mint akit megbabonáztak, és éreztem, hogy minden eddiginél jobban megrohannak az emlékek. Egy sosem használt hólánc, 1987-ből…

- Papa, most meg miért sírsz? – riasztott fel a gyerek kérdése. – Kidobjam? Vadonatúj.

- Nem, kicsim, azt a hóláncot nem szabad kidobni.

- Miért?

- No, gyere csak ide, ülj az ölembe, elmesélem neked a történetet apádról, a túlzott önbizalomról, meg a nagypapáról, akit te már nem ismerhettél.

Fiam szerette, ha a régi időkről mesélek neki. Az ölembe kucorodott, átkarolta a nyakamat, és én mesélni kezdtem.

Tizennyolc éves voltam, magabiztos fiatal felnőtt. Évek óta gokartoztam, eredményeim is voltak, éppen ezért úgy gondoltam, hogy jól tudok vezetni. És akkor elhatároztam, hogy elmegyek egy autóvezetői tanfolyamra, és szerzek én is jogosítványt. Nem is volt semmi gond, minden teszten és vizsgán jó eredménnyel végeztem, és akkor elérkezett az idő, hogy részt vegyek a forgalmi vizsgán.

Magabiztos voltam, mint mondtam, talán túlzottan is. Március vége volt, a barátaimmal elhatároztuk, hogy pénteken szépen átmegyek a forgalmi vizsgán, és szombaton felmegyünk a hegyekbe síelni. Akkoriban még nem tartott hetekig egy jogosítvány kiállítása, még aznap délután készen lett volna. Elő is adtam a tervemet apámnak, édesanyámnak, és Emma néninek, apa húgának, aki éppen nálunk vakációzott. Apa döbbenten reagált:

- Fiam, nem gondolhatod komolyan, hogy friss jogosítvánnyal akarsz a jeges, havas utakon vezetni! Ezt én nem engedem.

- Tudod, hogy jól vezetek, meg tudom csinálni!

- Fiam, ez nem gokart! Egy többszáz kilós autót kell uralnod, extrém körülmények között.

- Nem hiszel bennem, soha nem is hittél! Ezt kikérem magamnak! Felnőtt ember vagyok, bármit meg tudok csinálni, amit akarok!

Már-már tettlegességig fajult a veszekedésünk, amikor Emma néni megszólalt:

- Ugyan már! Hagyd rá arra a szegény gyerekre! Ha lesz jogosítványa, hadd menjen, ahová akar!

- Jól van! – támadt neki apám. – Rakd csak a tüzet te is! Fogalmad sincs, milyen felelőtlen gyerek! Képzelem, mi lenne, ha elvinné a kocsit. Az első fának nekimenne…

- Nem lesz semmi baj – vágott közbe a nagynéném –, nyugodj meg, ennek a gyereknek nem lesz holnap jogosítványa. Ezt biztosan tudom!

- Ugyan, honnan tudnád, Emma néni! – mondtam.

- Kisfiam, ennyi idősen érzi azt a te nagynénéd, mi fog sikerülni, és mi nem.

Duzzogva vonultam a szobámba. Senki nem állt mellém, senki nem hitt bennem. Még anya is csak állt a tűzhely mellett, és bölcsen hallgatott. Tudtam, hogy egyetért a többiekkel, és azt is tudni véltem, hogy én vagyok a legjobb sofőr széles e világon.

- És nem voltál az? – kérdezte kisfiam.

- Hát nem egészen – mosolyogtam a garázs félhomályában. – Amíg az ember fiatal, azt hiszi, ő a legjobb mindenben. Olyan dolgokban is, amiket még nem is

próbált.

- És lett jogosítványod?

- Elmondom, kicsim, mindjárt – mondtam, és visszatértem a történetemhez.

Aznap éjjel mélyen aludtam. Apám megbántott, és tombolt bennem a vad dac, hogy márpedig én megmutatom ennek a hitetlen népnek, hogy micsoda fiuk van. Azt álmodtam, hogy síeltünk a haverokkal, és ők csodálták, milyen szépen és egyenletesen vezetek a nehéz körülmények ellenére is, pedig csak tegnap tettem le a forgalmi vizsgát. Sajnos reggel felébredtem, és rájöttem: csak álom volt.

Felöltöztem, ettem, és elmentem az oktatóközpontba, ahol a vizsgabiztos és az oktatóm már várt rám. Elhatároztam, hogy nagyon óvatos leszek, egyetlen hibát sem fogok véteni, és már láttam lelki szemeimmel, hogy dicséretek között adják át a kitöltött igazolást, amivel máris mehetek az irodába, jogosítványt csináltatni. Mi tagadás, nagyképű voltam. De a tény, hogy bizonyítani akartam rátermettségemet óvatosságra sarkallt. Legalább is a vezetésben.

Tudtam volna gyorsabban is, vadabbul is vezetni, uraltam volna az autót, hiszen két országos bajnokságot nyertem gokartban. De nem villogni akartam, csak meggyőzni azt a két embert, aki velem éppen egy kocsiban ült, hogy alkalmas vagyok a közúti közlekedésre.

Ment is minden, mint a karikacsapás. A kijelölt útvonal végéhez közeledtünk, amikor az egyik parkolóban az oktató meglátott egy üres helyet. Igazán keskeny hely volt, az egyik oldalon egy nagy terepjáró parkolt, a másikon a járdaszegély futott végig. Az oktatóm megkérdezte:

- Mit gondolsz, be tudsz oda parkolni?

Én meg azt gondoltam magamban: „Na, ez sem tudja, kivel beszél!”. De csak annyit mondtam:

- Megpróbálhatom!

Minden gond nélkül sikerült, és én olyan büszke voltam magamra, hogy egyetlen hiba nélkül abszolváltam a forgalmi vizsgát. „No, lesz mit mutogatni apámnak otthon” – gondoltam, mialatt elhangzott a felszólítás, hogy szálljak ki az autóból. Büszkén vágtam ki a járdaszegély felőli ajtót, hogy diadalmas arccal kipattanjak a kocsiból, amikor megkaptam a büntetésem a túlzott magabiztosságomért. Máig hiszem, hogy a sors akarta így…

Egy idős bácsi éppen arra biciklizgetett, mellesleg szabálytalanul, a járdán. Én pedig, önteltségemben, anélkül nyitottam ki az ajtót, hogy körülnéztem volna. Ellöktem a bácsit, akinek ugyan semmi baja nem esett, mégis harsányan kiabálni kezdett. Szidta az összes rokonomat, tudod, kicsim, ahogy manapság is szokás. Én pedig csak álltam ott, mint akit leforráztak. A vizsgabiztos szigorúan nézett rám.

- Ezért kár volt, fiatalember – mondta. – Találkozunk negyven nap múlva.

Életem legnagyobb kudarca volt. Sosem felejtem el, hogy amikor hazaértem, ott feküdt ez a hólánc a küszöbön. Apa vette.

Apa, aki mindig tudta, mi a teendő, apa, akit én a világ legjobb emberének tartottam előző nap estig, apa, aki féltett engem a jeges utaktól, vett nekem egy hóláncot, hogy elvihessem a kocsit hétvégére. És akkor én megértettem, hogy ők hittek bennem, csak egyszerűen nem akarták, hogy bajom essen…

Lógó orral mentem ki a konyhába.

- No, hol van az én nagy fiam? Azt hittem, már sosem érsz haza – mondta anyám lelkendezve. – Hadd gratuláljak!

- Ugyan, anyu, nincs mihez! – mondtam, de alig jött ki hang a torkomon.

- Egy friss jogosítványhoz csak illik gratulálni! – mondta apa.

- Mutasd, milyen jogosítványokat gyártanak manapság! – kérte Emma néni.

- Nincs jogosítvány – mondtam, és a föld alá tudtam volna bújni szégyenemben az előző napi viselkedésem miatt. – Nem sikerült.

- Nahát, fiam! Akkor mit fogok én csinálni most azzal a hólánccal, amit a holnapi kirándulásodhoz vettem?

Apa megjegyzése ráébresztett, mennyire ostoba, felelőtlen és nagyképű gyerek

módjára viselkedtem. Sírtam a szégyentől! Szerettem volna visszamenni az időben. Csak huszonnégy órát, hogy jóvá tegyem az esti viselkedésemet, hogy meg nem történtté az érzéseket bennem és bennük. De nem tehettem…

Napokig gyötört a szégyen, de aztán rájöttem: az eset jó volt arra, hogy megtanuljam: az alázatosság és a szerénység épp olyan erény, mint az önbizalom, csak mindegyiket tudni kell a megfelelő helyen és időben használni. Természetesen negyven nap múlva minden további nehézség nélkül sikerült levizsgáznom. És attól kezdve, ha apa úgy érezte, kicsit túlszaladt az önbecsülésem – ami már nem fordult elő gyakran – akkor elég volt csak annyit mondania: „Fiam, mit csináljak most a hólánccal?”. Én pedig rögtön tudtam, hogy mire gondol.

Ez a hólánc, 1987-ből arra emlékeztet, kisfiam, hogy mindig viseljem úgy magam, hogy ha nagyapád itt lenne, ne kelljen megkérdeznie, mit csináljon vele.

Fiam rám nézett nagy, kerek, szeretetteljes szemeivel, és megölelt.

- Köszönöm, hogy ezt elmesélted, apu. Majd én is igyekszem szerényen viselkedni.

- Ezek után el is várom – mondtam mosolyogva, és megkócoltam szőke haját.

- Mit vársz el? – kérdezte feleségem, amint megállt a nyitott ajtóban. – Kész az ebéd, ti világ lustái! Látom megint mesedélután volt, egy újabb sztori, ami úgy kezdődött, hogy „amikor én még kissrác voltam…”, igaz?

- Nem, anyu – mondta fiam. – Ez most úgy kezdődött, „amikor én nagy lettem…”. – Aztán felém fordult: – Te vagy a világ legjobb apukája.

Dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy az én fiam ezt gondolja rólam, de aztán szerény mosolyt erőltettem az arcomra, és, bár gyanítom, fiam még nem értette teljesen, mire is gondolok (és mennyi mindenféle értelemben) azt mondtam neki:

Tudod, kicsim, anyád nélkül nem ment volna.

2009, március

Ami széppé teszi a sivatagot

A Daniel por la interpretación destacada.

Gondolataimba roskadva ültem a repülőtér várótermében. Az imént adtam fel a csomagjaimat, és azon gondolkoztam, vajon mit hagytam ki csomagoláskor. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy olyan dolgokra is szükségem lehet, amire első nekifutásra nem is gondolnék…

Talán éppen ezért jutott eszembe egy régi, legalább tizenöt éves történet. Én olyan fiatal voltam még akkor, hogy leginkább magam is tanácsra és segítségre szorultam. Volt egy barátom, aki mindenáron le akart beszélni arról, hogy motoron vágjak neki a Dakar Ralinak, és előszeretettel mondogatta: „Ha a sivatagba mész, vigyél magaddal egy barátot!”. Sergio már akkor is az én hősöm volt, hát még azután, hogy túléltük életünk egyik legnagyobb kalandját! És most, hála neki, elmondhatom, hogy van barátom, akit magammal vihetek a sivatagba.

Tizenöt évvel ezelőtt épp így ültem a kanapén. Motorsként a Dakarra készülve leginkább azt válogattam, hogy mit hagyjak itthon. Így maradt ki a csomagomból jónéhány olyan dolog, amire aztán igencsak szükségem lett volna…

A mezőny Párizsból indult. Én előző nap érkeztem, és Sergio várt a reptéren. Neki ez volt az ötödik Dakarja, nekem csak a második. Előző évben ismerkedtem meg vele közelebbről, és mire végigszenvedtük a versenyt örök barátság szövődött kettőnk között. Ő autóval indult, és a navigátora nem túlzottan kedvelt engem, de Sergio valamiért rendkívül segítőkésznek bizonyult már rögtön az első perctől.

Szóval tizenöt éve felvett a reptéren.

- Nem mondtam neked tavaly is, hogy ha a sivatagba készülsz, vigyél magaddal egy barátot? Nem vagyok túl boldog attól, hogy motoron látlak.

- Szeretek motorozni, és szeretek egyedül lenni.

- Magányos típus vagy, spanyol létedre! – mondta, és elkezdett jó tanácsokkal tömni.

Aggódott értem, és én a mai napig hálás vagyok ezért az aggodalomért. Az életemet mentette meg.

A gépátvételnél, mialatt kicsit várakoznom kellett, szemet szúrt egy srác. Lerítt róla, hogy ez az első Dakarja. Nem igazán tudta, hogy mikor mit és hogyan kellene csinálnia, a felszerelése messziről nézve is hiányosnak tetszett. Ráadásul angolul sem beszélt valami jól. Láthatóan nem boldogult a motorjával és a csomagjával. Magam sem tudom miért, de valamiért odamentem hozzá segíteni.

Olasz volt, csapnivaló angoltudással, hiányos felszereléssel, gyakorlatilag nulla tapasztalattal, veszélyérzet nélkül. Legalább akkora aggodalmat keltett bennem, hogy ez az alig huszonkét esztendős srác így akar nekivágni a sivatagnak, mint amekkorát én keltettem egy évvel ezelőtt Sergióban. Beszéltem ugyan egy kicsit olaszul, de így is elég nehézkes volt a kommunikáció…

Meg kell hagyni, amikor a harmadik napon behajóztunk Afrikába Giblaltárnál, őszintén meglepődtem azon, hogy Pietro még a mezőnnyel volt. Ráadásul elég előkelő helyen állt az összetettben. Sergio negyedik volt az autósok között, alig lemaradva a három élen álló versenyzőtől, Pietro a huszadik helyen állt, én meg valahol a tízedik környékén…

Az ötödik nap volt az egyik leghosszabb szakasz, bőven voltak már sivatagi részek, és én boldog voltam, hogy épségben célba értem. Sergio szokása volt, hogy minden nap átjött a tábor másik felébe, és megnézte, hogy megvagyok-e. Idegesítő szokásnak tartottam, de később áldottam érte.

Az az igazság, hogy ő már akkor sem volt az a tejfölösszájú ifjonc. Én éppen a huszonötöt töltöttem, ő meg már negyven felé járt. És éppen elégszer volt már addig is a sivatagban, ahhoz, hogy megtanulja: szép, de veszélyes hely. Szóval az ötödik nap estéjén is megkeresett. Mocskosan, hullafáradtan, de átjött a sátrakhoz.

- Hé, Diego, hogy ment ma? – kérdezte.

- Örülök, hogy túléltem – próbáltam viccelődni, ámbár félig-meddig talán komolyan is gondoltam. – Piszok fárasztó nap volt.

Esteledett. A kamionok is bevánszorogtak már, és nekem valami szörnyű balsejtelmem támadt. Aggodalmasan bámultam az egyre mélyülő sötétségbe, míg elő nem bukkant belőle egy rendkívül fáradt, elcsigázott és dühös olasz.

- Merre jártál? – kérdeztem.

- Mit érdekel? – mordult rám.

- Mondd el szépen, mi történt!

- Nem elég, hogy eltévedek a sivatagban, este későn érek a táborba, hajnalban kelhetek, még a versenybíróság is figyelmeztetett, hogy azonnal cseréljem ki a jeladómat, mert nem működik – mondta, majd bemászott a sátrába, fogta a törölközőjét és zuhanyozni indult.

- Nem kéne akkor kicserélni a jeladót? – kérdeztem, amikor rájöttem, hogy semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy aznap este még motort szereljen.

Pietro nem válaszolt, és amíg zuhanyozni volt, alaposabban szemügyre vettem a gépét. Bizony jó néhány más dolgot is kellett volna cserélni rajta. Némelyik alkatrészt sürgősen. A szerelőcsapat megcsinálta volna, de ahhoz szükségük van a pilótára és a motorra. Újdonsült olasz barátom pedig semmi jelét nem mutatta annak, hogy fel szeretné keresni a csapatát. Ha ugyanahhoz a márkához tartoztunk volna, szó nélkül betolom a szerelőkhöz a motorját, és elmesélem nekik, hogy mit kell kicserélni. De így csak abban bízhattam, hogy a zuhany alatt Pietro meggondolja magát.

Nem így történt. Bemászott a sátrába, és elterült a hálózsákon. Utána szóltam:

- Mégis csak ki kéne cserélni legalább azt a jeladót. Bár ahogy elnéztem a motorodat, más is cserére szorul.

- Holnap kibírja, a hetedik nap pihenő, akkor majd megcsináltatom.

- Kérlek! Bajod eshet!

- Hagyj aludni! Az a jeladó harmadik napja nem működik. Semmi bajom nem lehet azon kívül, hogy nem látják, hányadik vagyok az összetettben, amíg be nem érek – mordult rám, és lehúzta a sátor zipzárját.

Öt percig sem voltam mérges. Annyi idő ugyanis bőven elég volt ahhoz, hogy elaludjak.

Reggel motorzúgásra ébredtem. Hogy a mennydörgős! Ezek már az autók! Lekéstem a motorosok rajtját. Áldottam a szerencsémet, hogy előző este mindent összepakoltam. Magamra rángattam a ruhámat, felugrottam a motorra, a rajtpontnál lekaptam egy fél literes ásványvizet az asztalról, és megkérdeztem:

- Elrajtolhatok még?

- Hát ha nem zavar, hogy a többiek egy órája elmentek, mehetsz! De gyorsan, mielőtt elengedjük az autókat!

Húztam egy kövér gázt, odaálltam a rajtvonalhoz, beolvasták a jeladóm kódját, ezzel elindítva az órámat, és elrajtoltam életem legesleghosszabb sivatagi etapjára.

Azért szokás a mai napig külön indítani a motorosok és az autósok mezőnyét, mert el akarják kerülni az esetleges baleseteket. Igyekeznem kellett, mert az első autó alig 10 perccel mögöttem jött. Nem olyan sokára utolért és megelőzött. Alig egy óra múlva befogott Sergio is, amikor az első ellenőrző ponthoz érkeztünk.

- Csak nem aludtad át a rajtot? – kérdezte, kihajolva az ablakon.

- Naná, hogy átaludtam. Sosem érem utol a többieket.

- Vigyázz a dűnéken! – mondta, leolvasták a jeladóját és elhajtott.

Dühös voltam magamra. Hogy lehet átaludni a rajtot? Nem figyeltem oda, és csak kilométerek után jutott eszembe, hogy nem vettem magamhoz vizet. Amit reggel tettem a nyereg alá, már eléggé poshadt volt. Gondoltam, a következő ellenőrzőpontnál jobban figyelek majd.

Egy idő után elterelték a motorosokat, hogy egy bizonyos szakaszt más útvonalon tegyenek meg, és így ijesztően egyedül maradtam – motoros, autós vagy akár kamionos versenyzőtárs nélkül – a sivatag kellős közepén, legalább 300 kilométerre minden lakott helytől. Csak abban bízhattam, hogy jól olvasom az itinert, és nem tévedek el. A sivatagban nincsenek utak. Megérzések vannak, itiner, és versenyzőtársak, akikkel egy irányba haladsz. Nekem csak az első kettő volt, és természetesen eltévedtem. Most mondhatom, hogy szerencsére.

Órák óta bolyongtam. Réges-régen meg kellett volna találnom a következő ellenőrzőpontot, de csak dűnék és homok volt mindenfelé. Mindinkább éreztem,

hogy rossz irányba megyek. Próbáltam a nap állása alapján tájékozódni, teljességgel sikertelenül. Az itinerem szerint jó irányba mentem, és mivel még mindig nyomát sem láttam emberi lénynek, tudtam, hogy vagy a térkép rossz, vagy rosszul olvasom azt. Egy újabb dűne tornyosult előttem, és úgy döntöttem, hogy inkább kikerülöm, minthogy felhajtsak rá. Aztán eszembe jutott, hogy egyre inkább eltévedhetek, ha össze-vissza kerülgetem a dűnéket. Megerőltettem magam, felmentem rá, és elállt a lélegzetem is: egy motoros feküdt a homokban a másik oldalon. Láthatóan nagy fájdalmai voltak, felkelni nem bírt.

Óvatosan mellé hajtottam, és amikor közelebb értem, csak akkor láttam, hogy Pietro az.

- Hát veled meg mi történt? – kérdeztem.

- Azt hiszem, eltévedtem. Aztán hirtelen eltörött valami az első keréknél, és lebukfenceztem a dűnéről.

- Hol sérültél meg?

- A lábam. Semmi más, de a lábam nagyon fáj.

Megnéztem a lábát, és, bár nem volt nyílt a törés, tisztán látszott, hogy eltörött. Aztán megnéztem a motorját is. Olyan állapotban volt, amivel nem lehetett volna tovább menni semmiképpen sem. És ennek most az egyszer őszintén örültem. Gyorsan szétszedtem az elejét, és sínt fabrikáltam belőle. A nyereg alatt nem volt túl sok dolog, de egy fáslit találtam. Sínbe tettem Pietro lábát, a két motorból némi fényfogó alkalmatosságot állítottam fel a homokba, és az árnyékba húztam az olaszt.

- Most mit fogsz csinálni? – kérdezte.

- Hát sokkal többet nem tehetek érted. Itt maradok melletted, amíg meg nem találnak minket. Mióta fekszel itt?

- Dél körül kerültem ide. Folyton szétesett valami, amit szerelnem kellett, és nagyon lemaradtam a mezőnytől, végül teljesen elveszítettem őket.

- Nagyszerű, már esteledik. Ha nem érünk a táborba sötétedésig, akkor majd megkeresnek minket.

- Ha megvárod a technikai segítséget, akkor feladod a versenyt.

- Ha itt hagylak a sivatag közepén, törött lábbal, és valami bajod esik, akkor mit sem érne a győzelem sem. Ez a verseny amúgy is elment. Elaludtam a rajtot és most még el is tévedtem. Mikor láttál erre utoljára helikoptert? – kérdeztem végül.

Merthogy a televíziós és kiszolgáló helikoptereknek kísérniük kellett volna a mezőnyt, de eszembe jutott, hogy én bizony jó ideje nem láttam egyet sem. Valószínűleg ez a tény fokozta bennem a megérzést, hogy nagyon eltévedtem.

- Nem láttam erre egyetlen helikoptert sem, de még csak nem is hallottam – mondta Pietro, és rám nézett nagy, barna, szenvedő tekintetével. – Bajban vagyunk, ugye?

És én akkor és ott megértettem, hogy nem is akármekkora bajban. Körülnéztem. Vizet, élelmet, és technikai eszközöket kerestem.

- Innivaló van nálad? – kérdeztem.

- A nyereg alatt.

Pietrónál is csupán egy félig kiivott félliteres palack volt, akárcsak nálam. Csakhogy nála nem is volt a világon semmi más a nyereg alatt. Tény, hogy ott nagyon kicsi a hely, de azért az elsősegély dobozát nem kellett volna kiszerelnie.

- Elsősegély doboz?

- Tegnap elhagytam – mondta. – Meg fogunk halni?

- Dehogy fogunk, Pietro, miért idegesítesz ilyenekkel? Van jeladó a motorunkon, meg fognak minket találni.

- De nekem nem működik a jeladóm negyedik napja – nyögte Pietro, és ekkor rájöttem, hogy aggodalma egyáltalán nem túlzott.

Megnéztem a saját jeladómat. Kívülről persze sem az nem látszott rajta, hogy működne, sem az ellenkezője, az viszont nagyon is látszott, hogy az elem le fog

benne merülni, méghozzá igen rövid időn belül. Mélyet sóhajtottam.

- Mi a gond? – kérdezte Pietro, egyre inkább szenvedő hangon.

- Semmi – füllentettem. Hogy is mondhattam volna azt neki, hogy gyakorlatilag esélyünk sincs. – Csak nagyon fáradt vagyok. Hogy van a lábad?

- Alig elviselhető.

A zsebemben matattam. Valahol kell lennie fájdalomcsillapítónak, vagy legalábbis tegnap még volt. Koszos kis műanyag gyógyszertartó került elő, de szerencsére volt benne gyógyszer. Bár tisztában voltam azzal, hogy lábtörésre két pirula mit sem ér, ha beláthatatlan ideig kell itt szenvednünk. Elővettem az egyiket és adtam Pietrónak egy kis vizet mellé. Megnéztem az elsősegély dobozomat, de nem volt benne más, csak kötszer és fertőtlenítő akut sérülés esetére.

Esteledett. A sivatagban pedig elég hűvösek az éjszakák. Mindkettőnknek innunk kellett volna, hogy ne száradjunk ki, de mindössze három deci poshadt meleg víz lötyögött az üvegjeinkben.

Lement a nap, és baljós vörös fény jelent meg a látóhatár alján. Én már megjártam a Szaharát, tudtam mit jelent ez… Páni félelem lett úrrá rajtam.

- Kellemes ez a kis szellő – mondta Pietro tudatlanul.

- Alig öt percünk van, hogy valami menedéket találjunk! – kiáltottam rá.

Az imént még árnyéknak használt motorokból épített torlaszt szélirányba fordítottam, és amennyire csak lehet levetkőztem. Levettem a dzsekit és az overállt. Aztán Pietrótól is elkértem a dzsekijét.

- Tulajdonképpen mit csinálsz? – kérdezte.

- Torlaszt a homokvihar ellen. Vörös volt az ég alja napnyugtakor!

- Normális, ha vörös az ég alja napnyugtakor – mondta naívan-értetlenül.

- Csakhogy nem a sivatagban! – kiáltottam rá. – Érzed a szellőt te is. Ha ideér a vihar, végünk van.

Miután végeztem a szegényes rejtek megácsolásával, fedezékbe húztam Pietrót, és mellé kuporodtam. A szemébe néztem, és láttam, hogy sír.

- Mi baj? – kérdeztem.

- Félek – válaszolta. – Ha nem temet be minket a homok, akkor éhen vagy szomjan fogunk meghalni a sivatagban. S ha ez sem, hát biztos vagyok benne, hogy levágják a lábamat.

- Ne beszélj már badarságokat! Tény, hogy eltörött, de szimpla törés. Nem tud elfertőződni vagy ilyesmi. Fáj, de ez a legnagyobb baja, majd szépen begipszelik, és rendbe fog jönni.

Elért minket a vihar. Most éreztem csak igazán, hogy nem tudok kifejezetten jó szélfogót építeni két dzsekiből, egy overállból és két terepmotorból. Szerencsére nem tartott sokáig, de úgy éreztem, hogy még olyan helyeken is tele vagyok homokkal, ahol lehetetlen. Hát még azután hogy viszketett mindenem, miután visszaszedtem magamra a ruháimat a hideg ellen…

A percek óráknak tűntek, és mi a csillagos ég alatt dideregtünk. Ha lett volna miből tüzet rakni, akkor sem tudtuk volna meggyújtani azt, így hosszas gondolkodás után lemondtam arról a tervemről, hogy valahogy felmelegedjünk.

Kísérteties csönd volt. Tudom, szinte hihetetlen, de hallottuk, amint a homok sugárzik. Pietrót hajnaltájban elkezdte rázni a hideg. A fájdalomtól nem tudott elaludni, a kimerültség és a kiszáradás miatt pedig lázas lett.

Szendevett, de megpróbált másra figyelni, én pedig olyan tehetetlennek éreztem magam. Kellett volna legalább egy doboz fájdalomcsillapító, több liter víz, és melegítőtakaró. Lehetett volna nálam mindegyik. De én olyan ütődött voltam, hogy ezeket a pehelykönnyű dolgokat is, mint amilyen a gyógyszer és a fóliatakaró, szándékosan otthon hagytam. Nem láttam értelmét cipelni.

Elővettem a másik fájdalomcsillapítót, és a maradék vízzel beadtam Pietrónak.

- Most mi lesz velünk? – kérdezte.

- Megvárjuk amíg értünk jönnek!

- Szerinted miért vagyunk itt?

Nem akartam rávágni, hogy azért mert ő lusta volt motort szerelni, én pedig elaludtam a rajtot. Aztán folytatta:

- Úgy értem, miért vagyunk a sivatagban? Gyerekkoromban mindig néztem a versenyzőket, és ide vágytam. De nem tudom, hogy most miért vagyunk itt.

- Mert a sivatag szép.

- Na jó, de mi teszi széppé?

Jöhettem volna neki valamilyen Exupery idézettel a Kis hercegből, de nem hiszem, hogy sok haszna lett volna.

- A sivatagot mindenki számára más teszi széppé. Elégedett általában attól lehetsz, ha legyőzöd. Amíg uralni tudod a körülményeket a táj bűvöl el, ha bajba jutsz, akkor az összetartás teszi széppé. Mindig valami más.

- Köszönöm!

- Mit?

- Hogy nem hagytál itt.

- Ez a dolgom. Emlékszel az eskü szövegére? Mindig segíteni kell a bajba jutott versenyzőtársadon.

Abban az évben Pietro volt a legfiatalabb versenyző, így neki kellett elmondani a verseny előtt az esküt. Én azonban eskü nélkül is magától értetődőnek éreztem, hogy egyetlen versenyzőtársamat sem hagyom magára a sivatag közepén. De az eskü szükséges. A fiataloknak is meg kell tanulniuk, hogy itt nem a győzelem, az életben maradás a tét!

Fogalmam sem volt mi lesz velünk. Sergio nélkül valószínűleg tényleg ott haltunk volna meg a motorjaink mellett. Csakhogy a jó öreg Sergio a nap végén ismét keresett engem a motorosok között, de nem talált. Érdeklődött a versenybíróságnál, de ők sem tudtak mit mondani rólam. A jeladómban délután hatkor lemerült az elem, és természetesen pótelem sem volt nálam. Valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy kell hogy legyen megoldás a helyzetünkre, és csak azért aggódtam, hogy Pietro kitartson.

Mint később megtudtam, Sergio éjjel egyig virrasztott a sátorom előtt a csapatom szerelőivel, majd azonnal a keresésemre akart indulni. Nem engedték neki. Éjszaka senki nem hagyhatja el a tábort. Esélytelen lenne, hogy valaha is visszatér… A szervezőbizottság megígérte, hogy amint pirkad, azonnal kiküldenek két helikoptert a keresésünkre.

A motorok mögött kuporogtam, és hajnalodott. Tudtam, hogy semmiképp nem hagynak minket a sivatagban, a kérdés csak az volt, hogy időben megtalálnak-e. Pietro kicsit elbóbiskolt, de most felébresztette a fájdalom. Innentől kezdve egész nap szóval kellett tartanom. Beszéltem hozzá, hogy eltereljem a figyelmét, és tartottam benne a lelket. Életem legnehezebb feladata volt.

A nap delelőre hágott, és a hőmérséklet elérte a 45 fokot. Pietro rám nézett:

- Kérlek, Diego, hagyj itt! Menj a többiek után, amíg tudsz!

- Bolond beszéd! Nem megyek sehová. Megvárom veled a segítséget.

- Diego, ezen a motoron nincs jeladó. Nyilvánvaló, hogy messze letértünk a kijelölt útvonalról, ahol keresni fognak. Napokig is eltarthat, mire egyáltalán ránk találnak. Neked van esélyed. Menj!

- Igazad van. De maradok.

Alkonyodott. A nappal még az éjszakánál is hosszabbnak tűnt, és mindketten súlyosan kiszáradtunk. Rettegtem. Immáron a sivatag nem volt szép számomra. A hely volt, ami elkéri az életemet a merészségemért…

És ekkor motorzúgást hallottam. Nem repülőgépét vagy helikopterét, hanem autóét. Azt hittem, hallucinálok. Minden erőmet összeszedtem, és felmásztam a dűne tetejére. Tényleg egy autó közeledett. Vadul integetni kezdtem.

Nem sokkal később Sergio parkolt le mellettem. Fáradtan, elcsigázottan, navigátorával együtt. Marco elképesztően dühös volt, de egy darabig igyekezett nem mutatni.

Kaptunk vizet, és Sergio segítséget kért rádión. Nekem már semmihez nem volt erőm. Lerogytam az autó hosszúra nyúlt esti árnyékába, és sírva fakadtam. Sergio Pietróval törődött, Marco leült mellém.

- Tudod, hogy az első helyről jöttünk vissza értetek? – kérdezte szemrehányóan. Bár az is lehet, hogy csak én képzeltem bele a kérdésbe a szemrehányást…

- Sajnálom! – mondtam.

- Sergio hajthatatlan volt. A helikopterek hiába fésülték át százszor is az útvonalat, ti szó szerint lementetek a térképről… Hol tanultál itinert olvasni?

Nem válaszoltam neki, csak a kezébe adtam a saját térképemet. Marco nézegette egy darabig, az orrom alá dugta, és egy pontra mutatott: a dátumra. Az előző napi itinert használtam, tévedésből. Később kiderült, hogy Pietro is. Marco folytatta:

- Soha az életben még egy ilyen barátod nem lesz, mint Sergio, ezt garantálom. Én azt mondtam, hogy vissza nem jövök vele, de ő egyedül is neki akart vágni…

- Akkor miért vagy itt? – csattantam fel.

- Mert nem tudja magát navigálni – elhallgatott, és hosszú szünet után hozzátette: – És mert nem engedem, hogy a barátom navigátor nélkül lófráljon a sivatagban.

- Hogy találtatok meg?

- Drága Diego! A csapatod feltúrta a holmidat, és megtalálták az aznapi itinert, amit a reggeli kapkodásban ott felejtettél. Sergio ötlete volt, hogy menjünk vissza a tegnapi első ellenőrző pontig, ahol találkoztunk, és onnan használjuk az előző térképet. Szó, ami szó, a motoros itinerrel meggyűlt a bajom, ráadásul nem zolt a terephez, mint azt gondolom te is észrevetted, de itt vagyunk.

- Köszönöm!

- Ne nekem! Sergio évek óta küzdött azért, hogy egyszer első legyen a Dakaron. És miattad a kukába dobta mindezt.

Nem beszéltünk többet, mert megjött a mentőhelikopter. Pietrót felpakolták, és intettek nekem is.

- De én nem akarok kórházba menni – mondtam Sergiónak. – Semmi bajom.

- Úgy érted a súlyos kiszáradáson kívül? Gyerünk! Nincs vita!

Az ajtó becsukódott, a helikopter a levegőbe emelkedett, és semmi másra nem

emlékszem…

Másnap délben ébredtem. Sergio ült az ágyam mellett.

- Nem megmondtam neked, hogy ha a sivatagba mész, vigyél magaddal egy barátot is? – kérdezte, inkább viccesen, mint szemrehányóan. Aztán megölelt.

- Köszönöm, barátom, köszönöm!

- Ez volt a kötelességem. És ne vedd zokon kérlek, de neked is kötelességed lett volna pótelemet, fóliatakarót, két liter vizet és fájdalomcsillapítót tartanod magadnál. Alapfelszereltség.

- Sajnálom! – mondtam, és elsírtam magam.

- Ugyan mit? Nagyon hősiesen viselkedtél. Pietro életét legalábbis megmentetted.

- De miattam vezető helyről adtad fel a Dakart.

Rámnézett, nagyon értetlenül, és azt mondta:

- Dakart bármikor nyerhetek másikat. De belőled csak egy van. Nem hagyhatok

egyetlen embert sem a sivatagban. Erről szól az eskü, emlékszel? És mindezen felül a barátom vagy.

Nem tudtam mit mondani. Ugyan hány ember ment volna vissza egy versenyzőtársáért az első helyről, eskü ide vagy oda? Senki! De Sergio megtette… Lassan felállt, hogy távozzon.

- Sergio!

- Tessék!

- Mi teszi széppé a sivatagot?

- Mindenkinek más. Nekem a színek.

- Hogy érted?

- Minden embernek más színű a lelke. Te Pietrót nem hagytad elveszni, én téged, Marco pedig engem. A sivatag tulajdonképpen kék és arany. De a barátod, akit magaddal viszel, és az, hogy melletted küzd valaki, azonos célért, kiszínezi az egészet. Jöhet homokvihar, szakadék, baleset, vagy bármi egyéb, ha ketten vagytok, az egyik mindig fel tudja segíteni a másikat. A mai rohanó világban itt még létezik az egymásra utaltság, az egymásért is való küzdés. Mindenki mást tud jobban, kiegészítjük egymást, így színes a világ. És számomra a sivatag is.

Még akkor is ezek a tizenöt évvel ezelőtti szavak csengtek a fülembe, amikor a gépem landolt Párizsban. Sergio soha többet nem vezetett a Dakaron, még csak napi futamot sem nyert…

Sergio, Marco és Pietro vártak a reptéren.

- Örülök, hogy végre megjött a jobbik eszed! – fogadott Sergio.

- Örülök, hogy tizenöt éve visszajöttél értem. Hála neked, most van kit magammal vinnem a sivatagba – mondtam, és megöleltem Pietrót.

- Miután még tizenöt évig motoroztál…

- Pietróval motoroztunk minden évben. És most kaptunk egy autót a gyártól. Vagy ha úgy tetszik, megjött a jobbik eszem.

- Az soha nem jön meg – mondta Marco, kissé morcosan. – A Dakar nem azok versenye, akiknek megjött az eszük…

- Hogy tudod a folytonos morgását elviselni? – kérdeztem Sergiót.

- Része a szivárványomnak. Annak a nagy egésznek, ami széppé teszi a sivatagot…

2010, március

100 mérföld

„...és hogy őszinte legyek, irracionálisan.” (Egy 2300 km-es, irracionális barátság örök emlékére.)

A felkelő nap sugarai simogattak meg aznap reggel. Nyújtózkodtam és kiráztam a tengerparti homokot a bundámból. Tegnap este kilencvenhét mérföldnyi kutyagolás után kuporodtam le ide, hogy kipihenjem magam, de most már itt az ideje tovább indulni a városba…

Első ránézésre ugyan egy átlagos golden retriver vagyok, de közismert tény, hogy sosem szabad első pillantás után ítélni. Épp az volt a feladatom azon a nyáron, abban a tengerparti spanyol kisvárosban, hogy ezt bebizonyítsam.

Egyáltalán nem vagyok átlagos kutya. Még csak nem is ebből a dimenzióból származom, de úgy szeretem az ittenieket, amint egy igazi kutya a gazdáit. A mi dimenziónkat ti sosem értenétek meg. Feladatunk itt a Földön mindössze ezer mérföldre, vagyis tíz emberre szól. 100 mérföldenként egy valakinek kell segítenünk abban, hogy megtalálja azt, amit annyira keres, vagy megtanulja azt, amit már oly régen tudnia kellene. (Ha eztán jól ápolt, céltudatosan ügető, piros nyakörvet viselő kóbor kutyát láttok, biztosak lehettek benne, hogy egyik kollégám dolgozik a közelben.)

Vannak, akik a feladatuk végeztével visszatérnek a saját dimenziónkba, vannak, akik jóval tovább maradnak az általuk választott területen, pusztán azért, mert beleszeretnek a Földbe, és a munkába, amit végzünk.

Azon az emlékezetes nyáron én az ezerháromszázadik mérföld végén érkeztem meg Castellón de la Plana városába, ott is abba a bizonyos parkba. Tapasztalatom tehát bőven volt, de még így sem volt egyszerű a dolgom.

Délelőtt tíz körül járhatott az idő, amikor észrevettem az emberemet. A kis tó partján ült egy padon, és a kacsákat nézte. Igazán nem volt nehéz kiszúrnom, hiszen talpig feketében volt. Fekete hosszúnadrág, kissé nyúlott fekete póló, nagy napszemüveg. Még nem volt egészen 30 éves, Santiagónak hívták, és reménytelen esetnek tetszett már ránézésre is.

Igazság szerint Santiagónak mindene megvolt, ami egy korabeli srácnak kellhet. Saját háza, irodája, autója, jól menő cége. Nem volt gazdag, csak kényelmesen tudott volna élni, ha a munka ki nem töltötte volna az életét teljes egészében. Gyakorlatilag ez volt minden, amit tudtam róla, és az, hogy igencsak vágyott egy társ után, aki elkíséri az élet útján. Akadt volna nem is egy lány, aki boldogan megtette volna ezt érte, vele és miatta, csakhogy Santiagónak a magányon kívül két további problémája akadt. Az egyik az volt, hogy ő maga ugyan sem különösebben szép, sem különösebben okos nem volt, mégis elvárta volna mindkét említett tulajdonságot leendő szíve választottjától. És amelyik lány ennek az elvárásnak rögtön első pillantásra nem felelt meg, az hiába is adta volna akár az életét ennek a fiúnak, barátságnál több sosem szövődött köztük. Így aztán Santiagónak bőven voltak barátai, de a tátongó űrt az életében nem töltötték ki. A másik probléma az volt, hogy Santiago maga lehetett volna a szégyenlősség mintapéldája.

Az én faladatom az volt, hogy megtanítsam neki, hogy ne a külső alapján ítéljen, és hogy kiderítsem a szégyenlőssége okát. Úgy gondoltam, ha mindezzel megvagyunk, akkor készen áll majd arra, hogy igazán szeressen valakit, és hagyja, hogy az a valaki őt is éppúgy szeresse. Úgy tűnt, hosszú ideig fogok én ebben a városban lakni…

Santiago pólója felgyűrődött a pad támlája miatt, úgy gondoltam hát, hogy itt az

ideje megigazítani azt. Hátulról lopództam mögé, és jól megrántottam a pólót lefelé. A fiú megijedt. Hirtelen hátrafordult, de aztán nyugodt hangon szólt:

- Nézd már, egy jó humorú kutyus.

Nevetett. És ettől a perctől kezdve szerettem hallani ezt a nevetést, mert bárki szívét felvidította.

- Hát a gazdádat hol hagytad? – kérdezte.

Körülnézett, és talán csak ekkor vette észre, hogy az egész park üres.

- Mutasd, hogy hívnak! – kérte, és megnézte a bilétát a nyakörvemen. – Timo. Szép neved van. De nincs itt sem cím, sem telefonszám. Velem pedig sajnos nem maradhatsz, nem érek rá kutyát tartani.

- Még hogy nem érsz rá! – gondoltam. – Arra érsz rá, amire csak akarsz! És ha tetszik, ha nem, dolgom végezetlenül én innen el nem megyek…

Bánatosan néztem rá, és a térdére tettem a mancsomat.

- Na, álljunk meg egy szóra! – mondta. – Csak nem kinéztél engem magadnak?!

- Még hogy kinéztelek? Hah! Úgy kaptalak, hogy tegyem rendbe az életedet! De ha neked így jobb, játszhatjuk azt is, hogy nekem van szükségem rád – gondoltam.

És ez a stratégia bejött.

Mint később megtudtam, Santiago nagy örömmel nyugtázta, ha segíthetett valakinek, mert olyankor hasznosnak érezte magát. Szóval néha sokat lendített közös ügyünkön, ha úgy tettem, mintha nekem kellene segítség, és nem neki.

Felugrott a padról.

- Máris elkéstem a megbeszélésről – mondta, és az autója felé indult.

Követtem.

- Hé, ezt már megbeszéltük, nem? Nincs időm kutyát tartani, sajnálom, nem jöhetsz velem.

Kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy beszálljon, de én megelőztem. Letelepedtem az anyósülésre, és rendíthetetlenül ültem ott. Santiago levette a napszemüvegét, és cinkos fény csillant megértő tekintetében.

- Szóval ezt te döntöd el, ahogy látom – mondta és elmosolyodott.

- Még szép! – gondoltam, és egyetértésemnek hangot adva ugattam.

Estére saját etető és itatótálam volt, valamint kényelmes alvókosaram az előszobában. Santiago mindenről meggyőzhető volt, amit legalább egy kicsit ő is akart, valahol a szíve mélyén. Csakúgy, mint a bátyja, Felipe. Ők ketten laktak egy akkora házban, ami két egész családnak elég lett volna. Valamikor Santiago apja építette, de a családjuk széthullott. Az apa beköltözött a városba, a fiúk húga az anyjukkal ment a szomszéd településre, a srácok pedig itt maradtak. Mindez néhány éve történt, és azóta a fiúk agglegény-életet éltek az erdőszéli hatalmas házban.

Spanyol szokás szerint késő este ettek, és Felipe le is feküdt aludni azon nyomban. Santiago viszont hosszas telefonbeszélgetésbe kezdett egy távol-keleti gyárral, amellyel a cége együtt dolgozott. Nem tudom, mikor feküdhetett le, csak annyit tudok, hogy reggel kilenckor már bármit megadtam volna, hogy a kutyák reggeli dolgát elvégezhessem az udvaron, de mindkét fiú úgy aludt, mint a tej. Felmásztam hát a lépcsőn Santiago szobájába, és lerántottam róla a takarót. Ő csak a másik oldalára fordult… Ugattam.

Kinyitotta álmos szemeit, és erélyesen rám parancsolt:

- Tünés kifelé! Hajnali négyig Kínával tárgyaltam, aludni akarok!

Dühös lettem.

- Ó, te ostoba fajankó, hát pont azt szeretnék! Kimenni! – hangosan ugattam.

- Nem szólok újra, Timo!

Hangja határozott volt, és én épp ilyen határozottsággal pisiltem a következő pillanatban a szoba közepére. Milyen megalázó! Pfúj! Ilyent még a földi kutyák is csak a legszükségesebb esetben tesznek.

Santiago többé nem volt álmos, dühös annál inkább. Felipe lépett a szobába.

- Mi folyik itt hajnalban? – kérdezte álmosan.

- Leginkább kutyapisi – mondta morcosan Santiago, amin Felipe önkéntelenül is elnevette magát.

- Szerintem szólt, hogy ki akar menni – mondta Felipe.

- Igaz, igaz – válaszolta kócos fejét vakargatva Santiago.

És amíg a két testvér tanácstalanul állt ott, én elmentem a fürdőszobába egy felmosórongyért…

Hihetetlenül nehéz volt együtt lakni ezzel a két fiúval, és hosszú hónapokig kellett őket nevelnem ahhoz, hogy egyáltalán legalább szívrohamot ne kapjon egy lány, ha összeismerkedik velük. Azt azonban hozzá kel tennem, hogy a

legjobb és legszeretetreméltóbb emberek voltak, akikkel valaha is dolgom volt.

Lassan, nagyon lassan elértem, hogy Santiago a lehetőségekhez mérten időben feküdjön le és keljen fel, azt, hogy ha lehet, abbahagyja a munkát este tíz előtt, hogy másnap emberi kinézete legyen. Hogy ágyban maradjon, ha beteg, és hogy ne csináljon meg minden házimunkát Felipe helyett. Amint utóbbit sikerült elérnem, és Felipe rájött, hogy tulajdonképpen miről is van szó, valahogy nem kedvelt már annyira, mint azon a reggelen, amikor bizony Santiago takarította fel a kutyapisit a szoba közepéről.

Negyedik hónapja voltam velük. Santiago számítógéppel dolgozott, és láttam, hogy időnként nagyon hosszan beszélget valakivel az interneten keresztül. Egy szép napon, egy átdolgozott éjszaka után, délután kettő körül Santiago ledőlt pihenni, és menten el is aludt. És mivel a számítógép meg a beszélgető-program bekapcsolva maradt, gondoltam, éppen itt az ideje, hogy megismerkedjek ezzel a titokzatos baráttal. Az emberek primitív számítógépeinek kezelését még kölyökkutya koromban megtanultam, mielőtt a Földre jöttem volna, nem okozott hát gondot kikeresni a régi beszélgetéseket egy bizonyos Ana nevű lánnyal.

Semmi meglepőt nem találtam. Ana rendkívül okos, szellemes és kedves lánynak tűnt. Spanyolország északnyugati csücskében lakott, igencsak messze tőlünk, és a lányoknak abba a csoportjába tartozott, akik úgy szerették az én Santiago barátomat, ahogy azt ő meg sem érdemelte. Éspedig éppen azért nem érdemelte meg, mert hiába volt teljesen tisztában a lány belső értékeivel, nem álmai nője nézett vissza rá a fényképekről, így barátságnál többre nem is gondolt. Ana nem volt sem szép sem ronda, sem kövér sem sovány, sem nagy sem kicsi. És ha én földi fiú lennék, bizony azt megjegyeztem volna, hogy csodálatosan szép szemei vannak.

Elképesztően hosszú beszélgetéseket találtam, és tudtam, hogy ő az a lány, akivel Santiago boldog lehetne, ha akarna. Néha úgy tűnt, talán akarja is, de túlságosan szégyenlős… Éppen ott tartottam, hogy Ana a következő héten a

városunkba jön néhány ügyét elintézni az itteni egyetemen, amikor Santiago állt meg a hátam mögött.

- Ha nem tudnám, hogy a kutyák nem tudnak olvasni, azt hinném, turkálsz a magánéletemben – mondta mosolyogva, és megvakarta a fülem tövét.

- Hej, ha tudnád mennyi mindent nem tudsz! – gondoltam.

- Bár, ha tudnál olvasni, akkor azt is tudnád, hogy milyen kedves, édes és lenyűgözően okos lány – mélyet sóhajtott –, de nem vagyok biztos benne, hogy az esetem.

Santiago lehuppant mellém a díványra, és erős karját a nyakam köré fonta. Mesélni kezdett:

- Tudod, kutyus, ismertem egyszer egy hasonló lányt. Ugyanilyen okos és kedves volt, csak sokkal szebb. És sajnos ugyanilyen messze lakott. Akkoriban együtt jártunk ugyanarra az egyetemre, és én tudtam, hogy beleszerettem. Hónapokig győzködtem magam, hogy megmondjam neki, és végül, amikor megtettem csalódnom kellett. A következő hónapban diplomázott, és hazament a szülővárosába. Azóta néha felhív, és beszélünk az időjárásról, a munkáról, meg úgy általában az életről. Szerettem. Ana csak ritkán jár erre, tudom, hogy szeret, és senkinek a világon nincsenek olyan csodálatosan szép szemei. De nem tudom, mit is mondhatnék neki.

- Ha ez így van, ostobább vagy, mint hittem – gondoltam, és oldalba böktem az orrommal.

- Tudod, belehalnék, ha elutasítana. Szükségem van a barátságára, és nem hiszem, hogy ő többet akarna ennél.

- Még mindig ostoba vagy! – gondoltam. – És emellett talán kissé gyáva is. De legalább az egyik legjobb ember, akivel valaha is találkoztam. Jövő héten Ana nem megy haza, ha rajtam múlik.

Leugrottam a kanapéról és játszani hívtam, hogy felvidítsam. Értetlenül nézett rám.

- Dolgoznom kell, Timo! – mondta. – A jövő héten sokat kell törődnöm Anával.

Végre! Az első értelmes mondat, amit hallottam tőle. Majd öthónapnyi próbálkozás után.

Aznap Felipével játszottam a tengerparton. Ő olyan boldog és önfeledt volt harmincegy éves létére, mint egy 10 éves kisfiú. Azt hiszem, ő sosem fogja megérteni, hogy miért kellene vacsorát főznie Santiago helyett, vagy hagyni, hadd aludjon szombatonként egész nap. Felipe örök gyerek marad.

Vasárnap délután Anát vártuk a vasútállomáson. Igazság szerint a valóságban sokkal szebb volt, mint a képeken. Én elnéztem őket, és ők úgy néztek egymásra, mint két igazán szerelmes ember. Santiago zárkózottsága és szégyenlőssége azonban falat emelt közéjük.

- Igazán szép kutyád van – mondta Ana.

- Azt hiszem, az az igazság, hogy én egy igazán szép kutyáé vagyok – válaszolta Santiago.

- Hogy érted? – kérdezte nevetve Ana.

- Lehet, hogy most bolondnak fogsz tartani, de néha úgy érzem, nem én tartom ezt a kutyát, hanem ő tart engem. Rendre szoktat, elzavar a gép elől, ha túl sokáig dolgozok, vigyáz rám, épp hogy meg nem szólal, hogy kioktasson.

- Igaza is lehet. Régóta ismerlek már, tényleg elkelt neked egy ilyen társ.

- Lehet. Tudod, hogy mit szoktam mondani: egy feleségre nagyobb szükségem van…

- … de kutyát szerezni sokkal könnyebb.

Mindketten nevettek. Érdekes páros voltak. Kitalálták egymás gondolatait, befejezték egymás mondatait, egyszerre nevettek és egyszerre sírtak. Olyanok voltak, mint az ikrek.

Ana harmadik napja lakott a városban bérelt kis lakásában, és Santiagóval együtt minden nap vele töltöttünk néhány órát. Annyira élvezték egymás társaságát, hogy az esti búcsú szinte nekem fájt, de Santiago mintha vak lett volna mindezt

észrevenni. Ahhoz is túl szégyenlős volt, hogy Anát egyáltalán meghívja a saját házába egy ebédre, annak ellenére is, hogy majdnem két éve ismerte. Az én drága barátom kiválóan főzött, mégis inkább egy éttermet választott, csak hogy Ana ne láthasson bele jobban az életébe, mint ahogy azt ő maga szeretné.

Nem értettem, mi takargatnivalója lehet. Vele laktam öt hónapja, és bízvást állíthatom, nála rendesebb, megbízhatóbb, szeretetreméltóbb idiótával még nem találkoztam. Az viszont tény, hogy aki ennyire vak lelki értelemben, az nálam csakis az idióta jelzőre szolgálhat rá.

Szerda reggel volt. Santiago a nappaliban dolgozott, és én a hálószobájában kutattam szégyenlőssége okát. Kinyitottam az ágy fölötti kis szekrényt, és régi, nehéz papírdobozt húztam elő belőle. A doboz az ágyra esett és kiborult. Régi fényképek voltak benne.

Santiago csenevész kisgyerek volt, vastag szemüveggel és fogszabályozóval, ami némi magyarázattal szolgált arra, hogy miért is olyan zárkózott és szégyenlős. Gyerekkorában sem lehetett neki könnyű. És ahogy elnéztem az öt hónap alatt, most sem volt éppen kibékülve magával. Nagy és erős férfi volt, talán azért járt mindig feketében. Azt hitte, túl nagyra nőtt, holott Felipe még nála is nagyobb volt. Igen, Santiagónak egyszerre voltak komplexusai önmagáról, és túl nagy elvárásai leendő párjával szemben. Na meg az a tapasztalat azzal a korábbi lánnyal…

Santiago ekkor lépett be, és nagyon dühös lett.

- Mocskos, szemtelen kutya! Mit csinálsz? Felmászol az ágyra, feltúrod a szobát, szétszórod a fényképeket? Tünés innen!

Leültem az ágyra és ugattam.

- Szedd csak össze a fényképeidet! Nézz szembe önmagaddal! Lásd meg, hogy hiába vársz egy szupermodellre, magad sem vagy az! Ostoba ember, az a lány szeret téged! Úgy szeret, ahogy vagy. Nem érdekli, hogy kövér voltál vagy sovány kis korodban, és az sem, hogy össze-vissza álltak a fogaid, vagy hogy szemüveged volt. Az sem érdekli, hogy most milyen vagy! Nem bánja, ha nem borotválkozol, mielőtt sétálni mész vele, vagy hogy fáradt vagy a napi munkától. Nem érdekli milyen széles a hátad, vagy hogy kisebbnek tűnsz-e feketében, mint amekkora valójában vagy. Legalább egyszer próbálj meg valami színeset felvenni! – mancsommal elélöktem néhány képet, melyeken színes pólót és farmernadrágot viselt.

- Most meg mi bajod van? – nézett rám egy pillanatig értetlenül, de aztán felvette a képeket a földről. – Azt akarod mondani, hogy hordjak színesebb ruhákat?

- Ó, mit nem adnék azért, ha érthetnéd, amit mondok, tökfej! – felugrottam, és a szekrényéből előrángattam egy sárga inget, egy színes pulóvert, és a farmerjét.

Santiago leült az ágyra, teljesen magába roskadva, és elkezdte szedegetni a fényképeket… És mintha megértette volna, mit is ugattam világgá az előbb… Rám nézett.

- Gondolod, hogy ostoba vagyok? Hogy mindaz, ami kívül van fele annyira sem fontos, mint azt hiszem?

- Csakhogy rájössz végre, drága barátom! – gondoltam, miközben szelíden

megbökdöstem a kezét az orrommal. – Gyerünk, itt az ideje öltözni, Ana vár téged.

Az órájára nézett, és észrevette, hogy szokás szerint késésben van. Bedobálta a fényképeket a dobozba, majd megkérdezte:

- Akkor most szerinted mit vegyek fel? Kék pulcsi farmerrel jó lesz?

Én pedig bátorítóan ugattam a boldogságtól. Végre valami kis szín!

Szokás szerint elkéstünk. De Ana türelmesen várt ránk. Lehet, hogy ennek a lánynak is meg kéne tanulnia némely dolgot, de hála Santiagónak, türelemből már jelesre vizsgázott.

- Nézd csak, neked színes gönceid is vannak? – kérdezte. – Nagyon jól nézel ki.

- Köszönöm, te is jól nézel ki – nyögte ki Santiago, miközben fülig vörös lett.

Aznap nem mentünk sehová, csak leültünk az egyetem kertjében kávézni. Santiago galambokat etetett és a gyerekkoráról mesélt, Ana pedig hallgatta, mert nagyon szerette hallgatni, amit mondott. Amikor a száraz kenyér elfogyott, Santiago elment egy újabb adagért a madaraknak.

Ana mélyet sóhajtott, én bátorítóan néztem rá.

- Csak tudnám, mi baja van velem – mondta. – Ha azt kérdeznéd, szeretem-e, azt válaszolnám, hogy „feltétel nélkül, visszavonhatatlanul, és hogy őszinte legyek, irracionálisan”.

- Tudom, tudom – gondoltam.

- És azt hiszem, te tudod ezt – mondta, és megsimogatta a fejemet.

Aznap este Santiago nagyon szomorú volt. Ana másnap délután indult vissza a saját városába, és tudták, hogy legközelebb egy fél év múlva láthatják egymást.

Másnap délután kettőkor, a vasútállomás bejáratánál elbúcsúztunk Anától. Megsimogatta a fejemet és megölelte Santiagót. Mintha sosem akarta volna elengedni… Aztán mégis elengedte, átment az út túloldalára, és én tudtam, hogy ha Ana felszáll arra a vonatra, kudarcot vallottam.

Olyant tettem, ami a szabályok áthágásának minősült, és akár azt is eredményezhette volna, hogy egyszerű, földi kutyává változok. Soha, semmilyen esetben nem tehetjük kockára az életünket. Ez a szabály. És aki a szabályokat áthágja, az könnyen a valódi kutyák sorsára jut. Én azonban fütyültem a szabályokra, és következő pillanatban egy ártatlan autós szélvédőjén feküdtem, eszméletlenül.

Másnap reggel tértem magamhoz, és két dolgot örömmel tapasztaltam. Először is továbbra sem voltam valódi földi kutya, másodszor pedig Ana és Sangiago egyszerre hajolt fölém aggodalmas arccal. Nem csak a küldetésemet, de az

életemet is kockára tettem, amikor szándékosan sérülést okoztam magamnak, csak azért, hogy valahogy itt tartsam Anát. Most aztán szó szerint úgy éreztem, hogy ez a szerelem nekem fáj. De értük bármikor, gondolkodás nélkül újra megtettem volna.

Ana és Santiago két hétig ápoltak. Néha felváltva, néha egyszerre ültek mellettem, és beszélgettek. Ahogy Felipe mondta egyszer: „Talán életükben összesen nem beszélgettek annyit, mint abban a két hétben.” Én pedig tudtam, hogy jobb, ha jó alaposan kipihenem magam, hogy a beszélgetések alatt elhangozzon az is, aminek el kell hangzania.

Csütörtök este volt, éppen két hete a balesetemnek. Az ágyon feküdtem, Santiago mellettem ült, és a falnak támasztotta a hátát. Ana jött fel, hozott egy pohár forró teát neki.

- Ezt idd meg szépen, aztán irány az ágy – mondta a lány. – Kora reggel óta ülsz mellette. Az állatorvos azt mondta, sokkal jobban van már. Lefekhetsz aludni.

- Nincs kész a házimunka, és nem főztem ma este – válaszolta Santiago.

- A házimunka készen van, és ami azt illeti, főztem is – mondta mosolyogva Ana. – Ígérd meg szépen, hogy elmész aludni!

- Köszönöm! Egy igazi angyal vagy – mondta Santiago, két kezébe fogta a meleg teásbögrét, és nagy, mélybarna szemeivel Anára nézett. – Szeretlek!

- Hogy mondtad? – kérdezte Ana.

- Szeretlek! Épp úgy, ahogy te engem. Feltétel nélkül és visszavonhatatlanul.

- És azt hiszem, már cseppet sem irracionálisan – mondta Ana és könnyek szöktek a szemébe. – Másfél éve vártam erre a szóra. Én is szeretlek.

- Hozzám jönnél feleségül?

- Miért teszel fel buta kérdéseket, amikre úgyis tudod a választ?

- Mert szeretném hallani azt a választ, hangosan kimondva – mondta Santiago, és Ana boldogan és hangosan válaszolta, amit Santiago hallani akart.

Aznap éjjel különös dolgok történtek a nagy házban, az erdő szélén. Santiago hosszú idő óta először azt érezte, hogy semmi nem hiányzik a boldogságához, Felipe komolyan viselkedett és gratulált nekik, én pedig másnap reggelre szinte teljesen rendbe jöttem.

Még hat hónapot töltöttem el velük, de az esküvő után már csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy folytathassam az utamat.

Verőfényes szombat délelőtt volt, és együtt mentünk sétálni, Santiago, Ana és én. Tudtam, hogy a mai napon indulnom kell, és fél éve tudta már Ana és Santiago is, hogy nem pusztán a véletlen műve volt az a találkozás napra

pontosan egy évvel ez előtt, abban a parkban. Ana okos lány volt, magától is rájött, hogy küldetésem van, és hogy feladatom náluk véget ért. Mindketten tudták, hogy egy szép napon magukra hagyom majd őket.

Éppen a buszpályaudvar előtt sétáltunk el. Santiagón piros póló volt és sort, Anán pedig épp csak elkezdett látszani, hogy nemsokára anya lesz. Őszintén reméltem, hogy viszontlátom még őket, és megtorpantam, amint elhaladtunk az ajtó előtt. Felágaskodtam a buszpályaudvar bejárata melletti térképhez, és mancsomat a következő városomra tettem. Újabb 100 mérföld… Jávea.

Visszanéztem Santiagóra, aki olyan szorosan ölelte magához Anát, hogy immár biztos voltam benne: egyedül hagyhatom őket. Ők már együtt teszik meg az útjukat, bármi történjen is…

Elfogott valami sötét szomorúság. Most, életemben először szerettem volna igazi, rendes kutya lenni, és együtt maradni azokkal, akiket úgy megszerettem. De nem lehetett. Egy év után először ismét útra keltem.

Santiago leguggolt mellém, nevetett és megkérdezte:

- Vegyek neked egy buszjegyet? Jávea messze van.

Képen nyaltam, mint valami igazi, érzelgős földi kutya. A szemembe nézett, és tudta mire gondolok.

- Tudom, nem kell, hisz’ csak 100 mérföld… – mondta, majd a fülembe súgta: –

Tudom, csak egy kívánságod van, és ígérem: én ezt a lányt soha el nem hagyom! – Erős karjával utoljára átkarolta a nyakamat, úgy mondta: – Köszönöm, Timo, köszönöm!

A reggel már félúton talált Valencia felé…

2011, március

A lehetetlen hatalmába vetett hit

1995-ben szeles és hűvös volt a nyár Koppenhágában. A kis Caspert a szülei a szomszédban lakó idős bácsi gondjaira bízták, mivel hirtelen el kellett utazniuk.

Peter bácsi a család régi jó barátja volt. Valamikor együtt járt főiskolára Anders Grindsteddel, aki Casper nagypapája és Dánia leghíresebb építésze volt. A Grinsted család számos unokája közül Casper volt a legkisebb, és már csak homályos emlékképei voltak nagyapjáról, aki hét éve halt meg. Ennek ellenére Casper volt az egyetlen a családban, aki mindennél erősebb vágyat érzett arra, hogy nagyapja nyomdokaiba lépjen. Nem csak külsőre, hasonlított Anders papához, de a rokonság szerint tulajdonságaiban is őt formálta. Különösképpen egy tulajdonságában: igen gyakran vélte azt bizonyos dolgokról, hogy ez bizony lehetetlen, és makacsul ragaszkodott is ehhez az álláspontjához.

A tavasszal betöltötte a tizenkettőt, így lehetősége nyílt részt venni egy országos versenyen, melyet a nyáron rendeztek. Olyan fiatalok mentek el erre a versenyre minden évben, akik szerettek volna bekerülni a híres építészeti iskolába, a Koppenhágai Művészeti Iskola Építész Szakosztályába. Erre minden évben az első három helyezettnek adatott meg a lehetőség.

Mivel a verseny éppen szülei utazásának időpontjában volt, Casper Peter bácsinál maradt, aki mindig örömmel mesélt neki nagyapjával átélt közös kalandokról, amikor még mindketten fiatalok voltak, és nem hittek a lehetetlenben.

Hétfőn Casper vastag borítékot kapott a verseny szervezőitől, melyben egy tájékoztató volt a követelményekről, és egy nevezési lista. Casper megtudta, hogy saját korosztályában idén nincs másik nevező, így a verseny szabályai

szerint a 14-15 éves korosztályban kell indulnia. A bejutók a korosztályonkénti győztesek voltak.

Peter bácsi a boltból érkezett haza, amikor meglátta Caspert a verandán üldögélve zokogni.

- Mi baj van, kicsim? – kérdezte aggódva.

A gyerek egy szót sem szólt, csak az értesítő papírt nyomta az idős úr kezébe.

- Na, ezért nem kell annyira elkeseredni, hiszen elindulhatsz a versenyen! – mondta Peter bácsi.

- Igen, de teljesen esélytelen leszek. Minden gyerek legalább 2 évvel idősebb nálam, és tizenhárman vannak. Lehetetlen, hogy ilyen körülmények között bármit elérjek.

- Ugyan, Casper! Soha ne mondd, hogy lehetetlen valami! Biztosan figyelembe fogják venni a korodat. És tulajdonképpen így is ugyanaz lesz a feladatod: játszóteret és iskolát kell tervezned. Hónapok óta tudod, erre készültél, menni fog.

- Jobb, ha el sem megyek arra a versenyre!

- Már nagyapádnak is ez volt a baja, kisfiam! Ismerte a szót „lehetetlen”,

dobálózott vele és komolyan is gondolta, végül pedig makacsul ragaszkodott ehhez a véleményhez, ahelyett, hogy megpróbálna bármit is tenni az ügy érdekében.

- Mégis, mit tehetnék én? – nézett fel Casper könnyei közül.

- Ne add fel! Ha szembenéztél a problémával, akartad megoldani a helyzetet, nekifutottál, és ennek ellenére mégsem sikerült, akkor talán nem volt megoldás. De ha meg sem próbálod… A te esetedben csak el kell menni a versenyre, amire hónapok óta készülsz. Add a legjobbat, amit tudsz! Veszíteni valód pedig nincsen. De ha azt teszed, amit nagyapád ifjú korában, nos, akkor sok reményt én sem látok.

- Miért, mit csinált nagypapa?

- Gyere, üljünk le egy teára a szobában, és elmesélem neked!

Casper mosolyogva huppant le a kanapéra, Peter bácsi pedig belekezdett a mesébe.

Andersszel a főiskolán ismerkedtem meg. Ő építészetet tanult, én ipari dizájnt. Nagyapád már a főiskola alatt híres tervezővé nőtte ki magát. Több jelentős projektet is megkapott, többek között az új színházét és a vasútállomásét. Miután végzett, bőven volt munkája, és megismerkedett élete első nagy szerelmével, Johannával.

Andersnél boldogabb embert nem ismertem, miután feleségül vette azt a lányt. És Johanna tényleg csodálatos asszony volt. Két gyermekük született, és békében, boldogságban nevelték őket.

Tíz éve voltak házasok, amikor kitört a második világháború. Bár Dánia független kívánt maradni, 1945-ig német megszállás alatt volt az ország. Miután a háború borzalmainak vége szakadt, és a németek elmentek, sorra támadták meg a lakosságot a különböző járványok, egyik a másik után jött, mivel nem volt elegendő élelem és gyógyszer az országban. Sokan kerültek kórházba, köztük én és Johanna is.

Anders szerencsére nem kapott el semmi súlyosabb betegséget, és én is hamarosan hazajöhettem, de Johanna sajnos sosem hagyhatta el többé a kórházat.

Nagyapád ott maradt két fiával – a te két idősebb nagybátyáddal –, a nagyobbik épp csak a tizenötöt töltötte azon a tavaszon, a kisebbik egyidős volt veled. Még a háború előtt nyitottak Johannával egy tervezőstúdiót, ahová az egyetemről jártak az ifjú tervezőtanulók, hogy nagyapádtól leshessék el a finomságokat.

És szegény Anders ott maradt, minderre egyedül. A társa nélkül, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szertetett.

- És aztán mi lett? – kérdezte Casper.

Ekkortájt kezdett nagyapád hinni a lehetetlen hatalmában. Azt hiszem, emellett eléggé depressziós is lehetett, ami természetes, ha az ember elveszít valakit. Csakhogy Anders makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy az élet megállt számára

felesége elvesztésével. Bár fiatal volt, nemhogy az újranősülésről, de még csak a stúdió újraindításáról sem akart hallani.

A háború befejezése után 2 évvel az élet jobbára a megszokott mederben folyt már mindenütt az országban. Folytatódott az egyetemi oktatás is, és három évvel a német csapatok kivonulása után már akkora volt az érdeklődés a stúdió iránt, hogy napjában 10-12 ember kopogtatott az ajtón. Ekkor jött el az idő, hogy nagyon komolyan leüljek beszélni nagyapáddal.

- Nem gondolod, hogy mégis újra kellene indítanod azt a stúdiót? – kérdeztem tőle egy este.

- Nem látom értelmét. Johanna nélkül nem – válaszolta, mint mindig.

- Anders, nem ülhetsz itt örökké, arra várva, hogy mikor lesz a feltámadás! Az élet tovább megy, akár akarod, akár nem. A stúdió Johannával működött, de nem érte! És azok az emberek, akikért működnie kellene, napjában 10-12 ember, bekopognak. Minden nap. Várják a csodát, hogy észrevedd, hogy szükségük van rád. Anders Grinsted nem halt meg, és Dánia profitálni akar a létezéséből! Épp úgy, ahogy te is profitálhatsz a hallgatókból, ha újraindítod a stúdiót.

- Egyedül?! – nézett rám döbbenten.

- Ha segítségre van szükséged, itt lakom a szomszédban, és ha úgy gondolod, szívesen beszállok, ha neked attól könnyebb lesz.

- Legyen – mondta, és mélyet sóhajtott.

Nem volt könnyű. Eleinte sokkal bonyolultabb volt, mint amire számítottam, hiszen Johanna volt az, aki rendet tudott tartani, aki átlátta a káoszt. Én azt sem tudtam, milyen igazolást hozassak a tanulóval az egyetemről. De szépen, lassan mind én mind pedig Anders belejöttünk.

Később a két fia is segített, amiben csak tudott, és egy éven belül ismét ez volt az ország egyik legnevesebb gyakorló művészeti stúdiója.

Másfél évvel az újraindítás után már 22 tanulónk volt. Egyszerűen nem fértek el többen. Sem egy szabad szék, sem egy szabad asztal nem volt az egész házban sehol. De talán még egy szabad lépcsőfokot is nehéz lett volna találni.

Sorra kellett elküldenem a jelentkezőket, azzal, hogy jöjjenek vissza a következő félévben, bármilyen tehetségesek is voltak, mert egyszerűen leültetni sem tudtuk őket hová. Nagyapád többször is azt mondogatta, hogy ez lesz az utolsó turnus, mert egyszerűen lehetetlen, hogy ennyi emberrel, ilyen kis helyen, ilyen szűkös időbeosztással boldoguljon.

Tavasz volt, és a legújabb turnus a múlt héten indult útjára. Ezen a hétfőn sorra küldtem el az utólagos jelentkezőket, mert egyszerűen nem fértek hová. Este valaki megint csengetett. Épp indultam a kapuhoz, és Anders velem tartott.

Fiatal tanulólány állt a kapuban, olyan 22 év körüli. Hosszú, sötétbarna haja, és ragyogó kék szeme volt. Illedelmesen köszönt, mi szintén.

- Miben segíthetek? – kérdezte Anders.

- Szeretnék a mostani kurzuson helyet kapni – mondta a lány.

- A mostani turnus a múlt héten indult. Sajnos elkésett. Ezen kívül már túl sokan vagyunk. Jöjjön vissza a következő félévben!

- Sajnos csak tegnap érkeztem a városba, és vendéghallgató vagyok az egyetemen. Csak ebben a félévben vagyok itt, és az ösztöndíjam is csak most használható fel arra, hogy ebben a stúdióban szerezzek gyakorlatot.

- Igazán sajnálom, ifjú hölgy – mondta Anders, és mélyet sóhajtott –, de még csak egy szabad rajztáblám sincs. Ebben a félévben lehetetlen!

- Köszönöm! – mondta a lány, és legnagyobb meglepetésemre mosolyogva távozott.

Másnap reggel tízkor kezdtük volna a napi foglalkozást, de már jó negyed órával korábban csengettek. Meglepetésünkre a tegnapi lány volt, tervezőmappával a kezében. Mielőtt még bármelyikünk is szólhatott volna egyetlen szót is, a lány előkapta a rajztábláját, felmutatta és megkérdezte:

- Hoztam magammal rajztáblát. Most már csatlakozhatok?

Eleinte egyikünk sem jutott szóhoz, majd egymásra néztünk Andersszel, és

nevetni kezdtünk.

- Találékonyságból máris jelesre vizsgázott – mondta a lánynak nagyapád. – Jöjjön be, és keressen magának egy széket!

Nos, kisfiam, így lett nekünk eggyel több tanulónk abban a turnusban, mint ahányan egyáltalán befértek a stúdióba. Mit gondolsz, mi lett volna akkor, ha az a lány feladja az első szóra, hisz a lehetetlenben, és még csak meg sem próbálja tréfával és találékonysággal elütni a dolgot, és valahogy mégis bekerülni abban a félévben a kurzusra?

A kurzus négy hónapig tartott, és Mia nem csak tervezői tudásával kápráztatta el nagyapádat, hanem humorával, találékonyságával, kedvességével és segítőszándékával is.

Egy szó, mint száz, nagyapád, aki addig még csak hallani sem akart más nőkről, pedig volt éppen elég szép és kedves tanítványa addig is, most a turnus végére fülig beesett ebbe a kislányba, aki alig volt idősebb, mint a legnagyobb fia.

Néhány nap volt csak hátra a nyári szünetig, és a tanulók és én is hulla fáradtak voltunk. De Anders mintha megfiatalodott volna. Újra tele volt energiával. Egyik este, miután mindenki hazament, Anders az ablak mellé rángatott.

- Szép a naplemente – mondta.

- Valóban – válaszoltam. – Minden nap ugyanolyan szép a naplemente. Valami

mást is akarsz mondani? Mert ha nincs más fontos dolog hazamennék lefeküdni.

- Van, van.

- Hallhatnám?

- Nyakunkon a nyár.

- Anders, ez is elég nyilvánvaló. Bökd már ki, mit akarsz!

- Nősülni!

- Tessék?!

- Szerelmes vagyok. Azt hittem, velem soha többé nem történik ilyen. Johanna után azt hittem, hogy lehetetlen… És most érzem, tudom, hogy ha nem mondom meg neki holnap, és elengedem, soha többé nem lesz majd egy percnyi nyugtom sem.

- Nosza, akkor rajta! – mondtam, mert tudtam, hogy Miáról beszél, és azt is tudtam, hogy a kislány is éppúgy érez az én Anders barátom iránt, mint ő érez Mia iránt.

- Úgy érted, mondjam meg neki? Lehetetlen! Gondolkozz már! Hiszen 18 évvel fiatalabb nálam. Talán még ki is nevetne azzal a szépen csengő nevetésével, hogy egy ilyen vén ember, aki az apja lehetne, mit is akar tőle. És ha mégsem, még mindig ott van, hogy mások, a külvilág mit gondolna erről a házasságról.

- Anders, a te legnagyobb bajod az, hogy még mindig létezik a szótáradban a lehetetlen szó! – mondtam, ezzel sarkon fordultam és hazamentem.

Másnap nagyapád gondolatai láthatóan messze-messze jártak. Este, mielőtt Mia elment volna, kihívta a teraszra, és leült mellé, hogy beszéljen vele.

- Holnap vége a kurzusnak – mondta Anders. – És sajnos te is elmész.

- Sajnos?

- Igen, régen volt már ilyen jó tanítványom.

- Be sem akartál engedni, emlékszel?

- Bár ne engedtelek volna be soha! Akkor most nem érezném azt, amit érzek.

- Mit érzel?

- Ígérd meg, hogy nem nevetsz ki egy ilyen vén embert, mint én!

- Ugyan, miért nevetnélek ki?

- Mert szeretlek. És szeretném megkérdezni, hogy hozzám jönnél-e feleségül.

Mia elmosolyodott.

- Ekkora benyomást tett rád a rajztáblám?

- Igazság szerint inkább a személyiséged és a megoldásaid. De mit is várhatnék…

- Pszt! – intette csendre a lány. – Én is szeretlek. És boldogan leszek a feleséged.

- De hát a korod! Fiatalabb vagy nálam…

- …Igen, 18 évvel és két hónappal…

- …és ez…

- Ez mi? Csak nem megint azt akarod mondani, hogy lehetetlen?

- Ugyan, eszemben sincs. Legkésőbb holnap reggelre kitalálnál valamit!

- Így van, Anders. Talán az apám lehetnél, talán néhányan megszólnak minket, de mindez nem számít, mert szeretlek. És ha te is engem, akkor mások véleményének nincs keresnivalója egy házasságban.

Így esett, hogy a következő szeptemberben már négyen dolgoztunk a kurzus előkészítésén: az ifjú házasok, idősebb nagybátyád és jómagam.

Később három gyermekük született: édesapád, Heidi nagynénéd és Fredrik nagybátyád. Boldogságban élték le az életüket egymás mellett, és ha nagyapád bármikor kimondta a lehetetlen szót – ami még nagyon sokszor előfordult – nagyanyád annyival toldotta meg a mondandóját, hogy szerencsére nem mindenki hisz a lehetetlen hatalmában, különben most a családjuk nem is létezne.

Augusztus végén Casper szüleivel és Peter bácsival együtt izgult a díjátadón, ahol felolvasták az azévi tervezőverseny eredményeit.

Egy öltönyös úr – az iskola igazgatója – lépett az emelvényre a mikrofon elé.

- Az 1995. évi tervezőverseny győztesei: A 12-13 és 14-15 éves összevont kategória győztese: Filip Johansson, Koppenhága! A 16-18 éves korosztályban a győztes egy hölgy: Henrietta Pettersson – A taps után tudta csak folytatni. Az

után a taps után, ami alatt Casper odabújt édesanyjához, aki vigasztalóan simogatta kisfia szőke fejecskéjét. – A zsűri egy különdíjat osztott ki: kiemelkedő precizitásáért és korosztályán túlmutató tehetségéért különdíjban részesítjük Casper Grinsted-et, aki ifjú kora ellenére a 14-15 éves korosztályban kényszerült helytállni. A zsűri döntése értelmében, az általános iskola végeztével nálunk folytathatja tanulmányait, bármely, általa választott szakirányon.

Caspert szorosan magához ölelte anyukája, Peter bácsi pedig megkócolta a fejét.

- Hiszel-e még a lehetetlenben, kisfiam?

- Nem hiszek benne, Peter bácsi. Soha többé!

2012, július

Bolognától Genováig

A Michele. Ho una scusa seria.

Május eleje volt, virágoztak a fák, a késői tavasz illata úszott a levegőben, és senki nem is gondolt semmi rosszra, de csak egy pillanat műve volt, hogy megtörténjen.

Hajnali fél egykor csöngött a telefon. Riasztás. Én jól tudom, mi ez, és tudja a kutyám, Archie is… De míg nála minden mást elnyom a munkába indulás öröme, az én szívem összeszorul a fájdalomtól.

Fél óra múlva a csapat buszában ültünk, Genova felé. Levettem Archiról a mentőkutya-mellényt. Így jóval nyugodtabb. Valahol talán érezte, hogy rámtört az emlékezés sötét szomorúsága, és ölembe fektette okos fejét.

És az emlékek csak jöttek. Nem tudtam, de talán nem is akartam megállítani őket azon az éjszakán, amikor a mentőcsapatunkkal Genovába indultunk, túlélők után kutatni. Mert ez az én történetem…

Úgy emlékszem arra a 33 évvel ez előtti napra, mintha tegnap lett volna. Azon az augusztusi reggelen nyugodtan indultam munkába. Szombat volt, és mi szombaton nem szoktunk dolgozni. Pénteken délután szóltak, hogy mégis be kellene menni. Mivel abban az évben először kértek túlórát tőlünk, mindannyian belegyeztünk, hogy dolgozzunk. Pénteken este Maria, a feleségem elhatározta, hogy másnap kislányunkkal elmennek meglátogatni a nagymamát. Minden szombaton együtt mentünk, de Mariát nem zavarta, hogy most nem tudok velük

tartani, annak ellenére sem, hogy ezért vonattal kellett menniük. Mindig is hiányolta az édesanyját, amióta csak beköltöztünk Bolognába, így amikor csak lehetett elmentünk hozzá.

- Holnap dolgoznom kell, nem tudlak elvinni titeket autóval – magyaráztam. – Idén még nem kértek túlórát, és elmehetünk vasárnap is.

- Nem számít, elmegyünk vonattal – mondta mosolyogva Maria. – Szép időt mondanak, tudunk sétálni, és csak két megálló. Jó lesz nagyon! Gyere utánunk este, ott alszunk, és együtt töltjük a vasárnapot!

Mindig olyan energikus volt. Olyan tettre kész, és mindig mindent megoldott egyedül is, nem várt vele másokra. Később azt kívántam, bárcsak most az egyszer megvárt volna engem és a vasárnapot. De amit egyszer az én szép és okos feleségem elhatározott, attól nem lehetett egykönnyen eltántorítani. És hát valljuk meg, átmenni a szomszéd faluba vonattal 1980-ban, egy három éves kislánnyal: nem volt éppen az a rettenetesen nehéz feladat.

Szóval azon a verőfényes szombat reggelen megcsókoltam a kislányomat és a feleségemet, mielőtt a munkába indultam…

Maria vacsorát főzött nekem, felöltöztette Angelát, és kimentek a délelőtti vonathoz.

Tizenegy óra tájban szörnyű felbolydulást keletkezett az építkezésen, ahol mérnökként dolgoztam. Az állványzat túlsó végénél végeztem statikai számításokat. Abból a szempontból semmiképp sem tűnt biztatónak a dolog, hogy még jó néhány szombati munkanap kinézett, ha időben akartunk végezni.

Az ideiglenes irodának használt bódé az állványzat másik oldalán állt, közel az úthoz. Egyszer csak kivágódott az ajtaja, és Luca barátom – akivel még a főiskola első évében ismerkedtünk meg – szinte eszét vesztve rohant felém.

- Michele, Michele, ismersz bárkit, aki lehet, hogy a vasútállomáson volt ma?

- A lányom és a feleségem utaztak a nagymamához – válaszoltam nyugodtan, nem értve, mitől ilyen hisztérikus a hangja. – Miért? Mi a baj?

- A vasútállomást felrobbantották!

- Tessék?!?! – elejtettem a mappámat, az iratok szanaszét szóródtak a földön.

- Azt mondták a rádióban, hogy a vasútállomást felrobbantották. A rendőrség kéri, hogy mindenki, akinek hozzátartozója lehetett ott a délelőtti órákban, haladéktalanul menjen be a központi kapitányságra. A vasútállomásnak még a környékét is lezárták, keresik a túlélőket, oda nem mehetsz. Továbbá a városból kivezető utakat is lezárták, mivel terrorcselekményre gyanakszanak.

Luca csak mondta és mondta, de én már nem értettem semmit. Süket és vak voltam. Megrázta a vállam.

- Michele! Mennünk kell, beviszlek kocsival. Menj, összeszedem a papírokat.

- Bárki másnak az itteniek közül volt ott rokona?

- Két munkásnak. Már elindultak.

Luca úgy vezetett, mint egy őrült. De Luca mindig úgy vezetett. Nápolyi volt, erős déli akcentussal, heves természettel, hihetetlen kedvességgel és empátiával.

A kapitányság tömve volt. Mindent a káosz uralt, és ügyet sem vetett a tömeg arra a néhány emberre, akik megpróbáltak némi útmutatást adni ebben a káoszban. Minden asztalnál ezzel az üggyel foglalkoztak, de így is délután öt után kerültem oda, ahol az adatokat vették fel. Fiatal rendőr volt, velem egyidős lehetett.

- Neve?

- Michele Fresu.

- Lehetett hozzátartozója a vasútállomáson?

- A feleségem és lányom.

- Melyik vonatra vártak?

- Castel Maggiore-ba mentek, anyósomhoz, de nem tudom, hány órási vonattal.

- Próbálta elérni őket? Otthon vagy az anyósánál?

- Próbáltam telefonálni, még a munkahelyemről, de nem kaptam vonalat.

Elém rakta a telefont az asztaláról.

- Próbálja meg! A kapitányság soron kívül kap vonalat.

Valóban. A központ jelentkezett. Otthon nem vette fel senki. Késő volt már, legalább hat óra, tudtam, hogy nem maradtak otthon. Anyósomat kértem legközelebb.

- Gianna, te vagy az?

- Michele?

- Igen.

- Egész délután hívom Bolognát, nem lehet vonalat kapni. A központ képtelen kapcsolni bárkit is. Mi folyik ott?

- Maria és Angela megérkeztek?

- Nem tudok róluk semmit, éppen ezért próbálok telefonálni. Mi történt?

- Nem tudjuk pontosan. Gianna, ne ijedj meg, kérlek! – később csodálkoztam azon, hogy én voltam a leginkább megijedve, mégis én próbáltam megnyugtatni őt. – Robbanás történt a vasútállomáson. Nem tudjuk, ki lehetett a környéken, és azt sem tudom, hogy a feleségem és a lányom hol vannak. Mivel nem érkeztek meg, felveszik az adataikat, és a lehetséges eltűntek listájára kerülnek. A rendőrségen vagyok, nem tudok többet mondani. Le kell tennem.

- Odamenjek?

- Nem tudsz, lezárták a várost. Amint többet tudok, rögtön hívlak. Szia!

Csak egy kattanás jelezte, hogy ugyanolyan sokkos állapotba került, mint amilyenben én is voltam. Kitört belőlem a zokogás.

A rendőr arrébb tette a telefonkészüléket, és így szólt hozzám:

- Uram, tudom, hogy ez most nehéz Önnek, de ne gondoljon rögtön a legrosszabbra. Már találtak túlélőket. A tűzoltók, a mentők folyamatosan dolgoznak. Mivel nincs elég mentőautó, a 37-es buszok is a könnyebb sérülteket szállítják. De fel kell vennem az adatait ahhoz, hogy segíteni tudjak.

Bólogattam.

- Született?

- 1955, Bologna.

- A felesége neve, születési adatai?

- Maria Fresu, született Ferrara, 1958, Castel Maggiore.

- Személyleírása?

- Körülbelül 170 centi magas, átlagos testalkatú, hosszú, hullámos, világosbarna haja és sötétbarna szeme van.

- Tudja, milyen ruha volt rajta?

- Sajnos nem. Korán reggel mentem el dolgozni, minden bizonnyal átöltözött, mielőtt elindultak.

- Mit tudhatunk a gyermekről?

- Angela. Itt született, 1977-ben. Két hete volt három éves. Szőke, hullámos haja van, barna szeme, nem tudom, milyen ruha lehetett rajta, de valószínűleg kék vászoncipőt viselt és biztosan volt nála egy rózsaszín plüssmaci.

- Köszönöm, felírtam.

- Mit tehetünk most?

- Igazából sajnos nem tehetünk semmit. A mentők és a rendőrség folyamatosan dolgoznak, ha találnak túlélőt, azt a központi kórházba viszik, mindaddig, amíg lesz hely abban a kórházban. Kérem, menjen haza. Van valaki, aki haza tudja vinni?

- Igen, a barátom. Kint vár az autóban. De…

- Nem tehet itt semmit. Segítse a munkánkat azzal, hogy hazamegy. Amint tudunk valamit, azonnal értesítjük. A kórházban, a bejárat mellett van egy nagy tábla. Azon áldozatok nevét írják fel rá, akiknél megtalálták az irataikat. Nézze meg, sokszor előbb van információ ott, mint nálunk. Ha látja ismerősének, esetleg a feleségének a nevét, be kell mennie azonosítani. A már azonosított áldozatok nevét törlik a tábláról. Sajnos ez minden, amit most megtehet.

Hangja bátorító volt, de nekem az volt az érzésem, hogy menten odarohanok a vasútállomásra, és a saját kezemmel kaparom a törmeléket mindaddig, amíg meg nem találom a szeretteimet.

Beültem Luca mellé, zokogtam. Sokáig ültünk ott. Ő nem kérdezett semmit, csak átkarolta a vállamat, én pedig sírtam. Aztán, hosszú idő után mégis megszólalt:

- Tudnak valamit?

- Semmit – válaszoltam. – Azt mondták, menjünk haza. Menjünk a központi kórház felé, meg akarom nézni az áldozatok tábláját.

- Rendben.

Megdöbbentem, amint közeledtünk: valóban mentőautók és 37-es buszok sorakoztak a kórház előtt. S amint a sérülteket kivették, a járművek visszaindultak a helyszínre. A kórház megtelt. Augusztus volt és szombat. Rengetegen voltak a vasútállomáson.

Próbáltam az előtérbe bejutni, de – csakúgy mint én – mások is a táblát olvasták, hozzátartozójuk nevét keresve. Nekünk még volt reménységünk…

Egy idős asszonyt amott támogattak ki a folyosóra. Azonosította a lánya holttestét. Egy nővér jött a táblához, fogta a szivacsot, és letörölte a nevet. „Istenem! – gondoltam. – Ez lenne minden? Ennyi volt egy emberélet?”

Egyre összetörtebben böngésztem a táblát, de szerencsére Maria és Angela neve nem szerepelt rajta sehol. Némileg megnyugodtam. Visszamentem az autóhoz,

és kértem Lucát, hogy vigyen haza…

Amikor kitett a ház előtt, megkérdezte, hogy maradjon-e. Igazán örültem volna neki. Bementünk. Villanyt kapcsoltam a konyhában. A hűtő ajtaján mágnessel volt felerősítve egy kis, sárga cetli, rajta Maria kézírása:

„Szerelmem, készítettem neked vacsorát. A kedvenced. Jó étvágyat, és várunk az esti vonatnál. Csókol: Marii.”

Zokogva dőltem a hűtőnek. „Ó, drága Mariim, bár csókolhatnálak még egyszer!” – gondoltam.

Nem aludtam semmit azon az éjszakán, és másnap korán reggel a kórházhoz mentünk. A táblán még mindig nem szerepelt egyikük neve sem. Nem tudtam, hogy ez reményre vagy szomorúságra adhat-e okot. Csak ültem ott, az előtér padlóján, és néztem azt a táblát, amin folyamatosan változtak a nevek. Fel sem tudtam érni ésszel, hogy hány halott lehet.

A rendőrség hívott telefonon, de nem értek el, mivel nem voltam otthon. Így egy nővér – láthatóan elcsigázott volt, és megrázták a történtek – jött ki az előtérbe, ahol négy órája kuporogtam a földön.

- Van a várakozók között egy bizonyos Michele Fresu?

Felugrottam.

- Én vagyok.

- Uram, kérem, jöjjön velem!

Amint beljebb mentünk a folyosóról, folytatta:

- A rendőrség telefonált ide, mivel otthon nem érte el önt. Azért önt keressük, mert találtunk egy három év körüli kislányt, de nem tudjuk azonosítani sehogy. Ön volt az egyetlen, akinek ilyen fiatal hozzátartozója tűnt el.

Remény öntött el, melyet a következő mondata mindenestül, örökre eloszlatott:

- Tudná esetleg azonosítani a holttestét?

- Megpróbálhatom – mondtam, és sírva bólogattam hozzá.

A kislány az én kislányom volt. Megfordult velem a világ.

Nem tudom, hogyan jutottam haza, és azt sem tudom, mennyi idő telt el utána. Nem tudom, mit csináltam, nem emlékszem semmire. A feleségemről nem kaptunk hírt még jó sokáig, talán napokig.

Folyamatosan takarították el a romokat, túlélőt egyre ritkábban találtak köztük.

Egyszer csak megkértem Lucát, hogy vigyen el a kórházhoz.

Néztem a táblát a földön ülve. Nem tudom, meddig. Az idő, épp úgy, mint a világ, melyben addig éltem, szétcsúszott. Egy másik nővér jött, neveket írt fel a táblára. A harmadiknál tartott. F – istenem, csak ezt ne! R – hát mégis… E – talán jobb lesz, mert végre vége lesz. S – kétségtelen. U – felálltam. Mellé léptem.

- Maria? – kérdeztem.

- Tessék?

- Azt írta a táblára, hogy Fresu. A keresztnév Maria?

- Sajnálom.

- A feleségem volt. Hol tudom azonosítani?

Abba a terembe vezetett, ahol a lányunk holttestét láttam. Felhajtotta a lepedőt. Egy pillanat múlva elfordultam.

- Ő az – mondtam. – Letörölheti a tábláról.

Napok, majd hetek teltek el… De számomra az idő, csakúgy mint a vasútállomás épen maradt nagy órája, megállt azon a szombaton, 10:25-kor. A rendőrség nyomozást indított. Letartóztattak majd elengedtek, majd újra letartóztattak embereket. Az igazság az, hogy bárkit is tartóztattak le, bárkit is ültettek rács mögé, bárkiről is állították, hogy ő lehetett, az igazi tettes személyére mind a mai napig nem derült fény. Mint ahogy az okra sem, hogy valakik miért robbantották fel éppen a vasútállomást, éppen azon a szombaton.

Télbe hajlott az idő, amikor Luca egy nap átjött. Igazság szerint gyakran átjött, mivel tudni akarta, hogy vagyok. És mindig ugyanúgy voltam. A többi áldozat családja igazságot akart, de én úgy éreztem, hogy már az ok is csillapítaná fájdalmamat, bár, bármit is kapunk végül, semmi nem fogja visszahozni a lányomat és a feleségemet.

- Hogy érzed magad? – kérdezte Luca.

Tulajdonképpen mindig ezzel a kérdéssel kezdődtek a látogatásai, és legtöbbször valamiféle ordibálással végződtek, habár mindketten tudtuk, hogy rá haragszom legkevésbé. De ő ennek ellenére mindig visszajött…

- Kezdjük elölről? – mélyet sóhajtottam.

- Nem muszáj mindig ugyanoda kilyukadni – válaszolta mosolyogva. – Voltál pszichológusnál?

- Voltam. Sajnos újfent kiderült róla, hogy nem tud embereket feltámasztani.

- Nem ez a dolga – mondta, és tovább mosolygott. Úgy nézett ki, ma elhatározta, hogy nem hagyja felhúzni magát, bármit is mondok. – De ha gondolod, hogy a cinizmus segít, azt is hallgatom.

Eddig mindig azt mondta, ne legyek cinikus, és általában itt kezdődött a vita arról, hogy mégis milyennek kéne lennem. Mélyet sóhajtottam.

- Felfogtam, hogy segíteni akarsz – mondtam. – Igazság szerint réges-régen felfogtam, hogy mindenki azt akar. Sajnálom, hogy általában mindig kiabálásba fullad az összes segítőszándék.

- Látom, ma jobb napod van. Bármit mondasz, meghallgatom.

- Tudod, a helyzet az, hogy meghalt a három éves lányom, és a feleségem. A lányom volt a legfiatalabb áldozat. Három éves volt! Soha nem ártott senkinek. És még csak nem is az a szörnyű, hogy nem tudom ki tette ezt. A legszörnyűbb számomra az, hogy nem tudom, miért tette. Amikor gyerek voltam, voltak kérdéseim, amikre nem tudtam a választ. Aztán ahogy idősödtem, megoldódtak a kérdések, és el kellett fogadnom, hogy némely kérdésre egyszerűen nincs válasz. De soha az életben nem gondoltam volna, hogy a „MIÉRT?” lehet olyan bonyolult kérdés, hogy nincs rá válasz. Ez dühít a legjobban.

- Sajnálom – mondta Luca, és megölelt. – Köszönöm, hogy elmondtad.

- Ideje volt. Bár a pszichológus nem tud halottakat feltámasztani, valamennyit talán ért ahhoz, hogy segítsen túllépni a tragédián. Tudod mit mondott?

- Nem. Mit?

- Azt, hogy a bolognai merénylet nem annak a 85 embernek a tragédiája, aki meghalt. Hanem annak a 200 embernek, aki ott volt és túlélte, és annak a több száznak, akik itt maradtak az elhunytak után. Azért, mert bármilyen terápiával is próbálkozunk, soha, de soha, egyikünk sem fog tudni túllépni ezen. És nem szabad, hogy bűntudatot érezzünk emiatt. Azt mondta, keressem meg azt a kérdést, ami leginkább bánt mind közül, és ne akarjam visszaforgatni az időt, hogy bármint is máshogy csináljak.

- Vádoltad magad valamivel?

- Minden nap, reggeltől estig azzal telt, hogy azon gondolkoztam: mi lett volna ha? Ha nemet mondok a szombati munkanapra, ha nem engedem őket el egyedül, ha Giannát kérem, hogy jöjjön el a hétvégére… Folyton ez a ”mi lett volna ha bármit is másképp csinálok?”. És magamra voltam dühös, ahelyett, aki ezt az egészet elkövette. És erre mondta a pszichológus, hogy ezek nem kérdések. Nem relevánsak a számomra, mert nem lehet rájuk valós idejű választ adni. Így jutottam a „miért?”-hez. És, bár ettől is meg tudnék őrülni, annyival könnyebb, hogy nem magamra haragszom.

- Így sokkal jobb, szerintem is.

- Így már csak az a kérdés, hogy mikor fogok beleőrülni a miértbe, amire nincs válasz. Miért érdemelte meg a három éves lányom, hogy meghaljon? Mit vétett bárkinek is?

- Van Bibliád?

- Á, arra a vastag, fekete könyvre gondolsz, amiben embereket támasztanak fel?

Luca mosolygott:

- Megint cinikus vagy.

- Rögtön hozom – mélyet sóhajtottam. Azt hiszem, itt adtam fel. Végleg megtört a jég, és innentől kezdve hallgattam rá.

Luca nem volt vallásos. Nem érezte magát egyetlen felekezethez tartozónak sem, s nem hirdetett semmilyen vallási nézetet. De olvasta a Bibliát, és ami fontos: ő elhitte, amit abban írtak. Én már nem tudtam hinni semmiben. De érdekelt, mit tud nekem mutatni, ami választ ad a kérdésemre.

Felolvasta Lukács evangéliumából a 13. fejezet négyes versét:

- „Vagy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámban, és megölte őket, azt hiszitek, hogy nagyobb adósnak bizonyult minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Semmiképpen!” Nem azért haltak meg, mert elkövettek valamit ők, vagy a hozzátartozóik. Csakis azért, mert rosszkor voltak rossz helyen, és senki nem láthatta előre, hogy ez be fog következni. Nem az ő hibájuk, és nem is a tiéd.

Igazság szerint ez nem válasz volt a kérdésemre, csupán csak arra mutatott rá, hogy senki nem tett semmi olyant, amiért halált érdemelt volna. És én akkor és ott, nem tudom miért, talán mert akartam hinni újra valamiben, talán mert könnyített a lelkemen, de elhittem, hogy ez egy üzenet számomra. Én nem tehetek semmiről, csakúgy ahogy Angela vagy Maria sem, és Isten nem is büntet így semmi miatt. Nem mondom, hogy jobb volt így, de azt mondom, hogy könnyebb.

Csak néztem a szöveget könnyes szemmel, és bólogattam.

- Érted már?

- Értem. Köszönöm! Csak egy dolgot mondj még meg nekem!

- Hát ha tudok, válaszolok.

- Majd négy hónapja az összes kísérletünk arra, hogy megbeszéljük mindezt, kudarcba fulladt. Mi történt veled?

- A fontosabb, hogy veled mi történt. Hajlandó vagy elfogadni a segítséget. Voltam a pszichológusodnál. Rólad csak annyit mondott, hogy ha türelemmel kivárom, eljön majd a nap, amikor elfogadod a segítséget. Nekem meg csak annyit, hogy tartsak ki, mert akár évekig is tarthat, de szükséged lesz rám egyszer. De én majdnem belehaltam abba, hogy szenvedni látlak.

És én megértettem, hogy az elmúlt négy hónap minden napján Luca ugyanúgy

szenvedett, mint én.

- Köszönöm! – mondtam.

- Mit?

- Hogy nem hagytál el.

- Sosem tudnám megtenni. Mikor jössz vissza dolgozni?

- Nem állok készen rá.

Luca mélyen a szemembe nézett, és úgy mondta, hogy ezt meg kell mondania, bármi történjék is eztán:

- Michele, szükségünk van rád! Az élőknek szükségük van az élőkre! Tudom, hogy nehéz, de temesd el a halottakat! Engedd el őket! Tudom, hogy nem akarod, hogy tovább menjen az élet, senki nem akarja, de itt az idő.

Én nem szóltam semmit. Megértettem, hogy az élőknek szükségük van az élőkre, Luca pedig elment.

A következő héten nem jött el, én pedig az utána levő hétfőn visszamentem a

munkahelyemre.

Bármennyire is értettem, mit jelentettek Luca szavai, sokszor úgy érzem, még mindig nem temettem el a halottaimat teljesen. És azért ülök most ezen a buszon, és tartok egy mentőkutyával Genovába.

Nyolc év telt el a merénylet óta. Azon a nyáron ismerkedtem meg egy csapat kutyás mentővel. Úgy éreztem, tehetnék valamit a veszteségek csökkentéséért, ha csatlakoznék hozzájuk. Elhatározásomat tett követte, és a nehéz kiképzés ellenére is, a munkám mellett elvégeztem a tanfolyamot.

Luca egy nap megkérdezte:

- Miért csinálod ezt?

- Emlékszel? Az élőknek szükségük van az élőkre. A kutyák megtalálják a sérülteket. Emberéleteket menthetek meg. Tudom, hogy nem kapom vissza azokat, akik elmentek, de ha csak egy élettel kevesebbet veszítünk azért, mert én és a kutyám ott vagyunk, akkor úgy érzem, tettem valamit az élőkért.

Luca aznap nem szólt semmit, de a következő héten, miután megbeszélte a feleségével, csatlakozott a csapatunkhoz. Azóta együtt járunk kiképzésre és bevetésre is. Archie a harmadik kutyám, fiatal, épphogy túl van a záróvizsgán. Ez lesz az első éles bevetése. Luca amott ül, Neróval. Néró öreg már, neki, ha minden jól megy, ez lesz az utolsó.

Az ablakból látszanak már Genova fényei…

Öt nap telt el a riasztás óta. A Régi Kikötőben üldögélek, és a harangjátékot hallgatom. Archie amott játszik egy csapat gyerekkel. Rettenetes öt nap volt…

Mivel én vagyok a rangidős, én vezettem a csapatot. Amint megérkeztünk, hihetetlen látvány tárult a szemünk elé. A teherkikötőben történt a baleset: egy távozó teherhajó valahogyan nekitolatott az irányítótoronynak, és szó szerint a vízzel tette egyenlővé. A különleges búvárok már dolgoztak, amikor megérkeztünk. A mentést nehezítette, hogy éjszaka volt, és félig a vízbe (vagy sokkal inkább a víz alá) dőltek a romok. Nem tűnt esélyesnek, hogy bárkit is életben találunk.

- Hányan dolgoznak az épületben? – kérdeztem a mentés helyi koordinátorát.

- Heten, de…

- De micsoda?

- Műszakváltás volt. Tizennégy embert keresünk.

- Tessék?!

Már azt sem akartam elhinni, hogy lehetséges, hogy egy irányítótorony semmivé lesz. Hogy egy teherhajó nekitolat, úgy hogy zavaró körülmények nincsenek, az

idő pedig tiszta… De hogy ez abban a 20 percben történik, mialatt éppen műszakváltás van, az már tényleg nonszensz!

Másnap reggelig öt embert találtunk életben. Mindannyian súlyos állapotban kerültek kórházba, egyikük később meghalt. Közben kiderült, hogy csak tizenhárom embert keresünk, mivel valaki éppen aznap 30 percet késett a munkából. Eztán, ha majd nagyon sietsz, és azt hajtogatod, hogy a főnököd meg fog ölni, eszedbe juthat majd a történet, hogy valakinek éppen az mentette meg az életét, hogy egyik este 30 percet késett a munkahelyéről…

Másnap déltől csak holttesteket találtunk. Három csapat dolgozott egymást váltva. Halálosan kimerültünk mindannyian, de minden erőfeszítésünk hiábavaló volt. Kilencen soha nem mentek haza a munkából aznap, és soha senki nem is tudott magyarázatot adni arra, hogy miért történt a baleset.

Luca mellém ül a padra és átkarolja a vállam.

- Harcolsz az emlékekkel? – kérdi.

- Megharcoltam velük idefelé a buszon.

- Nem tudom, hogy min mész keresztül, csak el tudom képzelni. És ezért csodálom, hogy végzed ezt a munkát.

- Legalább az élők most eltemethetik a halottaikat. Mást nem tudtunk segíteni. És ha legközelebb csörög a telefon, megint fogom a kutyát, és indulunk.

- Hogyan vagy rá képes? Huszonöt éve csináljuk együtt, és még mindig ámulok.

- Tudod, Luca, valahányszor megtalálunk valakit, vagy kihúzunk egy embert a romok alól, felemelünk róla egy darab falat vagy sziklát, a bolognai vasútállomás mázsás törmelékéből újabb adag szakad le a szívemről. Nekem el kell temetnem a halottaimat, de másnak nem feltétlenül, ha mi ott vagyunk.

- Tudom, hogy sosem tudtad eltemetni őket teljesen.

A pénztárcámba túrok: piszkos, laminált, sárga cetli kerül elő. A cetli a hűtőszekrényünk ajtajáról, Maria utolsó üzenetével. Megfordítom. A hátulján két sor áll: „Lukács 13:4. Az élőknek szükségük van az élőkre!” Luca kezébe adom.

- Azt mondták, nem leszünk rá képesek – mondom –, Bologna pedig sosem felejt. Igazuk lett. Mindazonáltal a Lukács 13:4 mostantól így hangzik számomra: „az a kilenc, akikre rádőlt a torony Genovában, és megölte őket…”

- Drága barátom, menjünk haza!

***

Két öreg ember ballagott a parkolóban álló kis buszhoz. Akik messziről nézték őket, úgy látták, az alacsonyabbik egy felrobbantott vasútállomás törmelékeit cipeli a szívén, a magasabbik pedig őt viszi a vállán, immár harminchárom éve.

2013, november

Könyv címe : Valahol a Világ Végén…

Könyv szerzője : Magyar Szilvia

Publio Kiadó

Elektronikus ISBN szám : 978-963-381-650-9

Tartalomjegyzék

Egyszer volt, hol nem volt...

Ajánlások

A barátság megmarad…

Mindig fel tudsz állni!

Megköszönni a megbocsátást

A Fa

Valahol a Világ Végén

Történet a garázsból

Ami széppé teszi a sivatagot

100 mérföld

A lehetetlen hatalmába vetett hit

Bolognától Genováig