Orvosok és Katonák 1b2w2n

Orvosok és Katonák

P. Adams

2013

Publio kiadó

Minden jog fenntartva!

Köszönetnyilvánítás

Sosem tudtam volna eredményes megírni ezt a könyvet, régi kedves barátom, Endlein Attila nélkül, aki lehengerlő biológiai és anatómia tudásával, segített átjutni a nehéznek ígérkező akadályokon. Legnagyobb érdeme azonban kétség kívül az, hogy ő adta az inspirációt eme könyv megírására, bár ezt sosem ismerte el. A tények viszont tagadhatatlanul bizonyítják, hogy az a bizonyos „isteni szikra” tőle ered, és ezért nagyon hálás vagyok neki.

A könyvben szereplő történések a szerző agyának szüleményei, ám a regényben található történelmi utalások megfelelnek a valóságnak.

Adatok

Az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma az 1960-as évek közepétől, folyamatosan azt kérte az Államok Szenátusától, hogy a tervezett költségvetési számokon felül, további forrásokat biztosítson a számára biológiai hadviselésre is alkalmas mikroorganizmusok, vírusok és baktériumok tanulmányozása, valamint kifejlesztése céljából.

A szenátus épp ezért egy védelmi és költségvetési szakbizottságot állított fel, ahol meghallgatták a hadsereg egyik vezető biológusát Dr. Donald MacArthurt, kinek meggyőzési célú érvei a mai napig olvashatók a szenátusi jegyzőkönyvek között:

„ A következő öt-tíz évben valószínűleg képesek leszünk egy olyan új, fertőző mikroorganizmus előállítására, amely alapjaiban különbözni fog minden eddigi ismert, betegség-előidéző organizmustól. A legfontosabb különbség az, hogy ez a mikroorganizmus magát a szervezet immunrendszerét fogja megtámadni, amely alapesetben megvédi az embert a külső fertőzésektől.”

USAMRIID: Az Egyesült Államok hadseregének fertőző betegségekkel foglalkozó orvosi kutatóintézete, mely a Maryland állambeli Fort Detrickben található.

SIGINT: A Nemzetbiztonsági Hivatal által életre hívott, rádióelektronikai felderítési művelet rövidítése, amely arra hivatott, hogy az ország biztonsága érdekében bármelyik számítógépre, mobiltelefonra, vagy egyéb műszaki készülékre szabadon rácsatlakozhasson, megfigyelési célból.

NRO: Nemzeti Felderítési Hivatal a Virginia állambeli Chantillyben, melynek az a feladata, hogy a kémműholdak, valamint a légi és szárazföldi felderítés irányításával segítse a vele szorosan együttműködő CIA és Nemzetbiztonsági Hivatal munkáját.

NSF: Nemzeti Tudományos alap a Virginia állambeli Arlingtonban. Elsődleges célkitűzése a nemzeten belüli matematikai, számítástechnikai, szociológiai, biológiai, földtudományi és nanotechnológiai kutatások és fejlesztések szponzorálása.

A regényben felbukkanó valamennyi szervezet és technológia létezik.

Ezt a könyvet azért írtam, hogy rávilágítsam a tisztelt olvasót arra az igen egyszerű tényre, miszerint a világban semmi sem az, aminek látszik.

„ A szenvedés és a félelem irányítja a világot. A betegség mindkettőt egyesíti magában.”

Gabriel Chevallier

Prológus

Valahol Chicagoban…

SZÖRNYEN szakadt az eső. Egészen érthetetlen. Két órája még verőfényesen sütött a nap s madarak csiviteltek a gyengén fújó szélben. Most meg az eget éjfekete fellegek takarják el, mint valami sötét lepel, s milliárd számra ontják magukból a kövér, hideg cseppeket. Az utca teljesen kihalt. Még kocsikat sem látni az amúgy forgalmas utcában. Olyan lehangolóvá és komorrá vált a környék, mintha a világ fájdalma szakadt volna a közeli házakra. Egy kialvatlan szempár kémlelte az egyre nedvesebb külvilágot, meleg, kényelmes otthonából. A szemet a lélek tükrének tartják, mely már azelőtt elárulja az embert, mielőtt bármit is szólna. Ez a szempár kialvatlan, véreres s árad belőle a bizonytalan rettegés. Ideoda forog, mintha keresne valamit, amit nagyon nem szeretne megtalálni. Egy gondterhelt férfihoz tartozott ez a zöld szempár, ki már jó ideje el se hagyta, dekoratívan berendezett házát. Drága selyemingét már teljesen átizzadta, s a penetráns szag lassan az öltönyébe is beleette magát. Cipője a legfinomabb bőr, mandzsettagombjai aranyozottan csillognak a közeli lámpa fénykörében. Homlokán apró ráncok szántották kanyonként, zsíros bőrét, ami lassan tizenöt órája nem látott szappant. Vaskos ajkai reszkettek minden lélegzetvételkor, mely feszült, akár az ugrásra kész vadászkutya. Nadrágja modern fazonja, némileg elrejti kikandikáló úszógumiját, viszont a nyakánál felgyülemlett zsírpárnák, könyörtelenül árulkodtak. Hirtelen megcsörrent a dohányzó asztalon pihenő telefon. A két oldalt őszülő férfi oly hévvel futotta le az ablak s a kanapé előtt álló bútordarab közti távot, mint egy olimpiai aranyért küzdő atléta. Húsos ujjaival valósággal megragadta a kagylót s mohón emelte aprócska füléhez. ─ Igen? ─ szólt bele rekedtes hangján.

─ Én vagyok az Mr. Huff.

─ Hála az égnek ─ sóhajtott a férfi, mialatt gyöngyöző homlokát törölgette.

Megkönnyebbülése azonban, csakhamar ideges dühbe csapott át. ─ Korábban is hívhatott volna! Mi tartott ilyen sokáig? Van fogalma róla, mit teszek én ezért kockára?

- Nyugalom uram! ─ csitította a túloldali férfihang. ─ Minden rendben. Megszereztem, amit kért. Igaza volt.

─ Tudtam ─ szorította ökölbe a kezét az öltönyös úriember. ─ Végre van valami a kezünkben. Még egyszer nagyon köszönöm. Nem leszek hálátlan - azzal lecsapta a kagylót. Néhány pillanatig az állát dörzsölte, majd ismét magához vette a kagylót s nagy igyekezettel tárcsázott.

A túl végen kicsörgött egyet, majd kettőt s végül az ötödiknél végre létrejött a kapcsolat. ─ Ki az? ─ szólt bele mélabúsan egy negyvenes férfihang.

─ Én vagyok az Dr. Strecker.

─ Már vártam a hívását. Nos? Mire jutott?

─ Megvannak az anyagok, amikről beszéltem. Ezzel és az ön kutatásaival együtt, végre kiderülhet az igazság, amivel letörölhetjük a szégyenfoltot hazánkról. Mindent el fogok követni, hogy a tanulmány, amit ön és az öccse készítettek, az egész világ tudomására jusson.

─ Jó ezt hallani. Bárcsak Ted is megérhette volna. Dagadna a melle a büszkeségtől.

─ Nem marad megtorlatlanul a halála. Ezt garantálom! ─ Azzal ismét letette a telefont. Izgatottan járt fel-alá a szobában, mint valami éhes oroszlán. Leült a kanapéra, majd felállt s közben rövidre nyírt haját birizgálta.

Szörnyű villámcsapásként érte, mikor apró zárcsattogást követően az ajtó kitárult, s váratlanul hat talpig feketébe öltözött fegyveres rontott rá egy szempillantás alatt. A símaszkos fickók mérnöki pontossággal kerítették be, s jól begyakorolt mozdulatokkal tették ártalmatlanná a sokkolt áldozatot. Nem telt bele fél perc, s kezeit hátrabilincselve ültették a kényelmes bőrfotelba. Üvöltött volna, ahogy a torkán kifért, de az ajkaira tapasztott szalag ezt végleg meghiúsította. Mialatt ott ült tehetetlenül, körülötte a rámeredő pisztolycsövek fenyegetésében, agya szüntelenül azon járt, miként vágja ki magát ebből a lehetetlen helyzetből. Gyerekkorában édesanyja csodálta gyors eszéért, amit aztán az életben is remekül kamatoztatott. Büszke is volt azon képességére, hogy a mások számára megoldhatatlannak tűnő feladatokat is képes volt sikerre vinni. De ez a slamasztika, amibe egyik percről a másikra csöppent, meghaladta valamennyi tapasztalatát. Amint rémült tekintettel keresett valami egérutat, az egyik fegyveres leült vele szemben a szomszédos fotelba s meglepő kedvességgel rámosolygott. - Üdvözlöm képviselő úr - hangja elképesztően rideg volt s vérfagyasztóan magabiztos. - Bizonyára ön nem ismer engem, de én az elmúlt hetekben alaposan kiismertem önt, hála a technika fejlődésének hátranyúlt a zöldes telefonhoz s lassan felemelte a kagylót, majd, hogy a fogoly is jól lássa, gyors mozdulattal leszedte a burkolatot s egy aprócska szerkezetet emelt ki belőle. ─ Tudja, hogy mi ez? ─ mutatott rá. ─ Ez egy rádió adó-vevő, vagy ismertebb nevén poloska. Mindenütt van a lakásában, az irodájában, de még a kedvenc hotelszobájában is, ahol minden pénteken seggbe rakja kedvenc titkárnőjét. ─ Azonnal észrevette milyen értetlenséggel mered rá a politikus s ez akaratlanul is gúnyos kuncogásra bírta. ─ Csak nem leptem meg? Pedig önnek, mint a Honvédelmi bizottság tagjának tudnia kéne, hogy a Nembiztos hivatal SIGINT osztálya, azonnal megfigyelés alá von, minden olyan személyt, akit veszélyesnek ítélünk ─ fél szemmel egyik emberére pillantott, aki azonnal megértve a célzást, letépte a képviselőt némaságra ítélő szalagot.

Huff teljesen összezavarodott s jó néhány percbe telt, mire magára talált. ─ Tudom, hogy miért vannak itt. De hiába fáradnak. Szarok rá kinek mi áll az érdekében. Én az igazságot képviselem.

─ Az igazságot? Az igazság nagyon képlékeny dolog képviselő úr. Hadd éljek egy remek példával. Ha egy aprócska csoport valami agresszív cselekményt követ el, az terrorizmus. Ha ugyanezt egy ország teszi, az politika. De, ha mi tesszük ezt, az meg se történt. Remélem világosan fogalmaztam. Most pedig árulja el, mi az a dolog, amit talált és amit Streckernek szándékozik átadni? Roppant kíváncsi ember vagyok és gyűlölök bizonytalanságban maradni.

─ Engem nem érdekel ki maga ─ förmedt rá Huff. ─ Az se, hogy mire kíváncsi. Belőlem nem szed ki semmit. Úgy bánnak velem, mint valami árulóval, de közlök egy titkot. Önök az árulók nem én, és azok, akiknek milliók élete szárad a lelkén. Nemcsak az országot árulták el, hanem mindazt, amit Amerika jelent.

─ Amit Amerika jelent? ─ mosolygott rá a fegyveres, majd ismét az egyik emberére nézett, aki hirtelen elkapta a képviselő fejét s egy méretes fecskendőt döfött a kapálódzó férfi nyakába, aminek a tartalmát egy az egyben, belenyomta.

Mihelyt hátrébb lépett a politikus szörnyű pánikba esett. ─ Mit adtak nekem?

─ Kokain és heroin keverékét. Ettől az adagtól még a kemény drogosok is kifeküdnének.

─ Maguk megbolondultak! ─ vágta rá megvetően Huff, miközben egyre hevesebben szédült. ─ Mindenki tudja, hogy sosem fogyasztottam kábítószert. Nincs az a hülye, aki ezt beveszi.

A vele szemben ülő férfi hirtelen felállt s csak kuncogott. - Dehogyis nincs. Hisz ismeri a dörgést. Bármit el lehetett hitetni a közvéleménnyel, csak szépen kell becsomagolni.

Ekkor a fegyveresek levették a képviselőre erősített bilincset s pillanatokon belül távoztak. Huff szíve egyre hevesebben kalapált s szörnyű légszomjtól gyötörve terült el a finom padlószőnyegen. Hiába tépte szét az ingét, a kínzó nyomás csak fokozódott s az izmok már a legerősebb ingerre sem reagáltak. Mintha egy teherautó parkolt volna a mellkasán, tüdeje teljesen lebénult. Szaggató, égető érzés futott át a testén, míg végül minden elsötétült, s az elviselhetetlen kín, az élettel együtt tovaszállt.

Első Fejezet

25 évvel később…

Az Egyesült államok hadseregének fertőző betegségekkel foglalkozó orvosi kutatóintézete, Fort Detrick, Maryland

MINT egy robosztus bálna, úgy terült el a zöldellő tájon a gigászi, sokszögű komplexum. Krémszínű fala s zöldes üveghomlokzata nem tükrözött semmiféle különlegességet. Főbejárata előtt mindössze három biztonsági őr strázsált, s a kocsi behajtónál is csupán egy sorompóval felszerelt őrbódé állt. Sem elektromos kerítés, sem fegyveresekkel teli tornyok. Meglepően gyér védelem az épület fontosságához mérten. Ám az is igaz, hogy a legtöbben nem is sejtik, mit is művelnek ezen építmény vaskos falai mögött. Louise Pasteur és Robert Koch óta tudja az egész világ, hogy a baktériumok s a vírusok, mennyire lényeges szempontok az emberiség sorsát illetően. Ezer és ezer mikroba létezik a földön, mely csak arra vár, hogy megfelelő gazdatestet találva elszaporodjon, s kiadva könyörtelen dühét, a legbiztosabb lábakon álló szervezetet is romba döntse. Sokakat megrémít ez a láthatatlan világ, de az itt dolgozók számára a háború ezen mikroszkopikus csatatere, valóságos második otthon. A dupla üvegajtókon, s a szolid eleganciával berendezett előcsarnokon túl kezdődik a létesítmény valódi arca, a kamerákkal s mozgásérzékelőkkel biztosított liftek érhálózatán keresztül. A felsőbb szinteken sorakoznak a tágas irodák s tárgyalók, melyek bőrfoteljeinél s polírozott asztalainál vitatják meg nap, mint nap a lényeges, vagy épp mellőzhető formaságokat. Jól öltözött hölgyek s urak sürögnek a szőnyeggel borított folyosókon. Főzik a kávét, iktatnak s intézik a gyors egymásutánban érkező telefonokat. De, ha a liften a lefele gombot nyomjuk be, egy rémálmokkal, s félelemmel teli világba csöppenünk, ahol nagy tudású koponyák egész hada fáradozott az első vonalban, védve az országot s a világot. A formaruha errefelé igencsak különbözik a föntitől. Sárga és fehér védelmi öltözékek mindenütt, a megfelelő csúszásmentes csizmával s átlátszó sisakkal, az esetleges nyílásokat szikszalaggal vastagon lefedve. A néhány négyzetméteres termekben, kémcsövek s mikroszkópok sorakoztak az asztalokon, kincstári

rendben, s a járólappal burkolt padlóról szinte enni lehetett, olyannyira tiszta volt. Az ajtó kizárólag az erre szolgáló kódkártyával nyílt s, ahhoz hogy valaki belépjen, egy fertőtlenítő folyosón kellett áthaladnia, megszabadulván minden fölösleges szennyeződéstől. Ugyanez kifele is igaz, csak éppen ekkor a levegőben terjengő mikrobáktól ajánlatos megválni, nehogy a külvilágba valami fertőzést juttassanak. A rend s a fegyelem itt nem alapszabály, hanem létkérdés, az életben maradáshoz szükséges direktíva. Csélcsap, figyelmetlen ember ide nem való, mert szerencsétlenkedésével nem csupán magát, hanem társait s környezetét is jóvátehetetlenül veszélybe sodorja. Innen nézve nem véletlen az a sok pszichológiai teszt, amiken át kell esniük azon jelölteknek, kik ide vágynak. Személyiségük minden apró részletét átnézik, mielőtt akár egy csipeszhez is odaengedik. Ha valakinek mégis érthetetlenek az agyontervezett biztonsági intézkedések, olvassák el figyelmesen a termek bejárataira felerősített adatközlő táblákat. Ebola, Marburg, Antrax, Hanta-láz. Egyik kellemetlenebb ellenfél, mint a másik. Ők azok az aprócska lények, akiket az óvintézkedések, fanatikusan igyekeznek a helyükön tartani, miközben a velük dolgozó szakemberek, épp azon agyalnak, miképp lehetne őket a leghatékonyabban semlegesíteni. Kitartást s emberfeletti megszállottságot igénylő munka ez, ahol hibahatár nem létezik. Ennek az állóháborúnak a kellős közepén végezte mindennapi feladatait a csinos, visszafogott, talán kissé komor tekintetű Nora Westlake. A lassan harmincéves doktornő a frontvonal legkeményebb szakaszán a gyógyíthatatlan, abszolút halálos vírusok részlegén dolgozott, idestova négy éve. Nagy tehetségként érkezett ide, az egyetem s a szakgyakorlati helyszínek legjóindulatúbb ajánlásaival. Az alacsony, vékony testalkatú hölgy, korát meghazudtoló komolysággal nézett mélyen ülő barna szemeivel, ívelt keretű szemüvegén át. Apró levegőket vett a sisak védelmében, miközben gyakorlott kezeivel a kémcsöveket pakolgatta. A különféle színű folyadékokból néhány millilitert egy üveglapra cseppentett s a modern elektromikroszkóp alá helyezte. Fáradt szemekkel pillantott a lencsébe, amin át megelevenedett a láthatatlan ellenség kristálytiszta képe. Jobbjával egy kicsit állított a fókuszon, csakhogy minden részlet kivehetővé váljon. Hirtelen egyik idősebb munkatársa lépett mellé. ─ Dr. Westlake.

Nora lassan felemelte a fejét s nyugodt tekintettel meredt a nála jó húsz centivel magasabb férfira. - Igen?

─ Ezt a mintát hozták Angolából?

─ Pontosan ─ biccentett elégedetten a nő ─ és igazuk volt. Ez Marburg. Jobb, ha szólnak az ottaniaknak, mert ha elszabadul, abból komoly káosz lehet!

Nem sokkal mellettük egy vele hasonló korú nő, épp az egyik kémcsövet emelte ki a tartóból, mikor az kicsúszott a kezéből s éles hanggal tört ezernyi darabra a padlón. A lilás folyadék, mely eddig a jól lezárt fiolában pihent, minden irányba szétfröccsent. Nora nem gyakran vesztette el a lélekjelenlétét, de most ő is hátrébb ugrott.

─ Jaj, nagyon sajnálom ─ mentegetőzött a rémült hölgy s egy pillanat alatt pánikba esett.

─ Nyugalom! ─ rivallt rá felettese s azonnal a közeli kapcsolószekrényhez rohant, amin felkattintva egy gombot, aktiválta az elszívó rendszert. A szerkezet, néhány másodpercen belül az összes oxigént kiszippantotta a teremből, amolyan vákuumot hozva létre.

─ Azonnali tisztítást! ─ kiáltotta a fejmikrofonjába Nora ─ Ismétlem. Azonnali tisztítást kérek a hetes labornál! Veszélyes mikrobákkal fertőzött levegő a tárolóban. Semlegesítést! Most!

─ Értettem! ─ harsant fel egy izgatott hang a túloldalról. - Semmi gond. Egy perc és kész.

Nora fellélegzett, de abban a pillanatban villámló tekintettel meredt, bajt okozó beosztottjára. ─ Mi a fene történt?

─ Én csak... ─ hebegett zavarodottan a nő - Nem akartam. Valahogy kicsúszott a kezemből.

─ Mi volt a kémcsőben?

─ Ebola.

─ Atyaisten! ─ kapott a fejéhez Nora s alig tudott lehiggadni. ─ Ilyen soha többet ne forduljon elő! Idebent a világ leghalálosabb vírusaival foglalkozunk. Mindegyik csak arra vár, hogy egy védtelen gazdatestbe befészkelje magát és romboljon. Aki ezt nem képes felfogni és elég komolyan venni a munkáját, az nem való ide! Elég világosan fogalmaztam?

─ Igen Dr. Westlake - felelte a körülötte álló három ember szinte egyszerre.

─ Szerencsére nem történt komoly baj, de itt, nincs helye a hibáknak! Főleg nem az ilyeneknek. Most pedig kifelé mindenki! Fél óra szünet.

A főnöki irodáknak van egy utánozhatatlan, semmihez sem fogható hangulata. Belépvén az embert szinte megrohanja a kisebbségi érzés s akaratlanul is feszültség járja át a szívét. A főnöki irodák általában ridegek és matematikai pontossággal rendezettek. Ez az iroda azonban nem ilyen. A tágas ablakokon csipkézett függönyök törték meg a kintről beszűrődő nyári napfényt. A

krémszínű falak mentén álló, orvosi könyvektől roskadó mahagóni szekrények s az előttük strázsáló, világos bőrfotelek, kellemesen rusztikus hangulatot varázsoltak a helységben, amit a mintás padlóra kiterített perzsaszőnyeg, csak tovább erősített. Az ajtóhoz közel állt az ébenfekete íróasztal, melynek névtábláján, ezüstös betűkkel ez állt: Dr. Robert Conrad tábornok. Az ívelt betűk szépek és jól olvashatóak. Méltón illettek a tartalomhoz. A fényesre polírozott asztal sarkában egy laptop állt, nem messze tollak s ceruzák szép sorban. A csinos bútordarab mögött pedig helyet foglalt, maga a név gazdája, hús-vér valójában. Conrad tábornok nem volt az a tipikus tiszt. Bár egyenruhát hordott s vállapján ott díszelegtek a csillagok, ki nem állhatta a hadseregben szokásos viselkedést, ahol még a vizelést is a szabályzat alapján végzik. Szerette a rendet s a fegyelmet, de csak egy bizonyos határon belül. A magas, széles vállú férfit csak még vonzóbbá tette éltes kora s ezüstös haja, mely egykoron mogyoró barnán virított markánsan szögletes fején. Acélkék szemeiből szinte sütött az értelem s a könyörtelen magabiztosság kettőse, mellyel még most is bármelyik nőt levette a lábáról. Vékonyka körszakállát minden reggel nagy gonddal rendezgette s ezen beidegződése, valóságos rituálévá vált. Méretes kezeit az asztallapra fektette s úgy tekintett a vele szemben ülő, pufók, öltönybe bújt úriemberre. ─ Mindjárt itt lesz ─ szólt öblös hangján s fejét diszkréten az ajtó felé fordította, ahonnan előrejelzésének megfelelően, pár másodpercre rá, finom mégis jól kivehető kopogás hallatszott. ─ Szabad! ─ emelte fel a hangját s elégedett mosollyal figyelte, amint az ő tehetséges kedvence, illedelmesen belépett az irodába.

Nora kissé feszélyezve érezte magát, s mikor a tábornok hellyel kínálta, még akkor is megfontolt léptekkel közelítette meg az üresen hagyott széket. ─ Hívatott uram? ─ kérdezte kissé megilletődve, majd óvatosan leült s villámgyorsan megigazította mogyoróbarna fürtjeit.

─ Igen Dr. Westlake. Ez az úr itt Mr. Harmon - mutatott jól öltözött vendégére. A Pentagon küldte, azzal a céllal, hogy ellenőrizze le az itteni munkánkat. Előbb érkezett, mint vártam, de ez már nem számít.

Nora kezet rázott az erősen kopaszodó férfival, aki rögvest a tárgyra tért. ─ Sokat hallottam önről doktornő. A tábornok szuperlatívuszokban beszélt az ön szakmai képességeiről.

─ Szokása szerint csak túloz ─ pirult el a nő nem is kicsit.

─ Viszont a sok pozitívum ellenére, aggodalommal töltött el, amit láttam.

─ Kifejtené? ─ ráncolta össze a szemöldökét Nora.

─ Örömmel ─ hajolt közelebb az unszimpatikus férfi. ─ Eléggé furcsállom, hogy egy olyan nagy szaktudást és tapasztalatot igénylő helyen, mint a Delta biztonsági fokozatú részlegen, ön irányítja a munkát.

─ Már ne is haragudjon, de ezt hogy érti? ─ vágta rá a tábornok nem kis gyanakvással.

─ Bocsásson meg uram, amiért ezt kell mondanom, de szerintem a doktornő túl fiatal egy ilyen felelősségteljes megbízatás betöltéséhez, ráadásul nem is tagja a hadseregnek. Ami pedig ma történt, az egyértelműen a kezdetleges tudásának a számlájára írható.

─ Egy pillanat! ─ rivallt rá Nora, igen erélyesen. ─ A stressz mindennapos jelenség nálunk, főleg a Delta részlegen. Képzelje el, amint négy ember, egy agyonbiztosított védőruhában dolgozik napi több órát egy szobányi helyen a világ leghalálosabb vírusaival. Igen az egyik beosztottam hibázott. Nemrég

kezdte és még nincs hozzászokva az efféle megpróbáltatásokhoz. De remek szakember és ugyan figyelni fogjuk a teljesítményét, viszont én nem szeretném, ha elkerülne mellőlem. Ön viszont úgy beszél erről a munkáról, mintha főzőcskéznénk. Dolgozott már efféle helyen?

─ Még soha.

─ Akkor honnan veszi a bátorságot, hogy kritizáljon?

─ Na ide hallgasson kislány! ─ förmedt rá az öltönyös. ─ Én a Pentagon megbízásából vagyok itt, ami azt jelenti, hogy a maga neve hallgass. Ezekben a kémcsövekben a társadalomra abszolút veszélyes létformák vannak, és ha nem képes beleverni az emberei fejébe, hogy figyeljenek oda, akkor nem való ide. Felfogta vagy magyarázzam el még egyszer?

─ Álljon meg a menet! ─ szólt közbe a tábornok mialatt feje egyre vörösebbé vált a dühtől. ─ Hogy merészel ilyen hangot megütni az egyik legértékesebb beosztottammal szemben? Igaz, hogy Dr. Westlake fiatal, de ez korántsem jelenti azt, hogy tapasztalatlan. Nem egyszer volt márt mély vízben, és a mai kritikus helyzetben is megőrizte a lélekjelenlétét. Remek szaktekintély, akinek minden körülmények közt adok a véleményére. És még valami ─ látszott a férfin, mennyire szeretne az asztalra csapni. ─ Igaz, hogy önt a Pentagon küldte, hogy beleüsse az orrát mindenbe, amibe nem kéne, de ennek az intézménynek én vagyok a parancsnoka, úgyhogy ha nem vesz vissza a tahó stílusából, úgy kidobatom innen, hogy a lába nem éri a földet! Felfogta, vagy magyarázzam el még egyszer?

Az öltönyös arcáról szinte azonnal lefagyott az öntelt vigyor s megszeppenve húzta össze magát, amit Nora alig bírt ki diszkrét kuncogás nélkül.

─ Elmehet Mr. Harmon! Azt hiszem elég anyagot talált a jelentéséhez.

Karót nyelt vendége, sértődött tekintettel indult a kijárat felé s bár látszott rajta, mennyire becsapná maga mögött az ajtót, inkább a csendesebb utat választotta.

─ Az agyam elszáll ezektől a tintanyaló seggfejektől ─ morgolódott a tábornok. ─ Azt hiszik, mindent tudnak, csak azért, mert a Pentagonban van az irodájuk.

─ Elég keményen megfegyelmezted ─ vigyorgott Nora.

─ Bár minden ilyen könnyen menne! ─ sóhajtott az öreg. ─ Sokkal nyugodtabban tudnék aludni. ─ A férfi kémlelő pillantásokat vetett az előtte ülő nőre. ─ Nora, beszédem van veled.

─ Ajjaj ─ húzta fel a szemöldökét a doktornő. ─ Már rosszul kezdődik.

─ Kérlek, most ne viccelődj! Komolyan akarok beszélni veled, de nem úgy, mint a felettesed, hanem mint a barátod. Nagyon aggódom érted.

─ Értem? ─ mutatott magára a nő. ─ Ugyan miért?

─ Harminc éves vagy. Intelligens, csinos nő, aki komoly karriert futott be már most. Jelenleg nincs az a tudományos intézmény, amelyik ne alkalmazna. De mi

a helyzet a magánélettel? Mikor randiztál utoljára? Jó lenne néha elfelejteni a vírusokat és emberek közé is menni.

─ Már megint ugyanaz a téma.

─ Most komolyan beszélek Nora. Így el fog melletted szaladni a fiatalságod és közben egyedül maradsz. Ezt akarod?

─ Két hónapja voltam randevún, ha érdekel, de pocsékul sikerült.

─ Én is hallottam róla ─ meredt rá a tábornok. ─ Megismerkedtél egy tehetséges szívsebésszel, aki rajongott érted, de az étteremben ahol találkoztatok, egész este másról se beszéltél, csak a fertőzésekről és a hullákról. Hová gondolsz? Senki se vágyik ilyen első randevúra.

─ Viszont engem csak ez érdekel. Lenyűgöznek a vírusok és a fertőzések. Erre tettem fel az életem, akárcsak te.

─ De én különbséget tudok tenni a munka és a magánélet között. Apád se akarná, hogy ezt tedd magaddal.

─ Őt hagyjuk ki jó!?

─ Nem Nora. Ezúttal nem. Három éve, hogy meghalt. Én is meggyászoltam nemcsak te. A legjobb barátom és kollégám volt negyven éven át. Kiváló ember

volt és igazi hazafi. De a halálos ágyán megkért, hogy vigyázzak rád, amennyire tőlem telik. Épp azt próbálnám tenni, ha hagynád, de ugyanolyan makacs vagy, mint szegény megboldogult apád volt.

─ Jól van, jól van ─ tette fel a kezét Nora. ─ Megadom magam. Ígérem, eljárok társaságba és igyekszem felszedni egy pasit. Megfelel?

─ Meg ─ mosolygott rá az öreg. ─ Holnap már el is kezdheted.

─ Micsoda? ─ rázta meg fejét a nő. ─ Nem értem.

─ Elég sok szabadságod gyűlt össze az elmúlt időben, amit szokásod szerint nem vettél ki. Élj egy kicsit! Pihenj, szórakozz! Utazgass és ismerj meg új embereket!

─ Ezt nem teheted meg velem ─ ellenkezett a nő.

─ Hogy mondtad? ─ nézett rá a tábornok. ─ Mintha azt hallottam volna, hogy nem tehetem meg? Igaz, hogy nem vagy katona, így nem parancsolhatok neked, de a főnököd vagyok és utasításba adom, hogy három hétig a labor közelében sem akarlak látni! Világos?

A nő mély sóhajtása tele volt aggályos dühvel, de mivel mást nem igen tudott tenni, rábólintott a zsarolással felérő rendelkezésre.

Nora unott képpel zárta be maga mögött a több ponton illeszkedő biztonsági

ajtót. Sietve lerúgta magáról a cipőt, fogasra akasztotta vékony kabátját s nagy sóhajtással lépett be a tágas nappaliba. Finom léptekkel az ablak mellett álló akváriumhoz sétált, ahol már vártak rá kedvenc díszhalai. - Hogy vagytok? nézett rájuk a vastag üvegen keresztül. - Jól telt a napotok? - akaratlanul is elmosolyodott a saját szellemes megjegyzésén, majd szórt nekik egy kis eledelt. Kinyújtóztatta tagjait s egykedvűen pillantott körbe. ─ Mi a fenét fogok én csinálni három hétig? ─ sopánkodott, majd elindult a konyha felé. Nem tartozott a kedvenc időtöltései közé az itthonlét. Utálta, amiért folyton az üres lakás várta újra és újra. Munka után általában bekapott valamit, átnézte a szaklapokat, lenyomta a napi pár mérföldet kedvenc futógépén, kicsit nézte a tévét, zuhany, majd irány az ágy. Reggel pedig ismét mehetett a vírusok és baktériumok közé, amiket úgy imád. A szoba túl felén álló dolgozóasztalán szinte hegyekben álltak a fertőzésekről szóló forrásanyagok, s a betegségeket elszenvedő szerencsétlenek képei. Ám most, hogy a tábornok hetekre eltiltotta a munkától, valósággal a pánik kerülgette s miközben a konyhapulton épp egy szendvicset készített, megállás nélkül azon agyalt, miként kerülje el az unalom okozta őrületet. Nem szokott társaságba járni, nem ismert szórakozóhelyeket. A hajdani randikra is csak azért ment el, hogy a tábornok végre leszálljon róla. Felmarkolta a jól megpakolt szendvicset, meg a gyümölcslével félig telt flakont s elterült kedvenc foteljében. Jobbjával kinyúlt a telefonhoz s egy erőteljesen mozdulattal, benyomta az üzenet visszahallgatás gombját. Nagynénje hangja csendült fel a szerkezetből, aki már sokadszorra érdeklődött, mikor is látogathatná meg. Magazinok és szaklapok szerkesztőségei következtek, akik egy hosszabb interjúért könyörögtek. Ugyanaz, mint mindennap. A nagy semmi. Gyorsan bevágta a kaját, majd kortyolt rá néhányat s máris pattant az asztalán heverő laptopja elé. Amint feléledt a rendszer, s bejelentkezett az Ebola mikroszkopikus képét ábrázoló háttér, máris elindult, hogy a legújabb kutatások után keresgéljen a neten. Ekkor azonban működésbe lépett a chatprogram, ami jelezte, hogy valaki üzenetet hagyott a számára. Érdeklődve kattintott rá s legnagyobb meglepetésére, egy rég nem látott ismerős adott hírt magáról. Izgatottan nézett utána, be van e még jelentkezve s mihelyt észrevette, hogy igen, habozás nélkül működésbe hozta a web kamerát s a hozzá rendelt mikrofont. ─ Hát téged is látni? ─ mosolygott a középen megjelenő képre s beleintegetett a kamerába.

─ Szia Nora! ─ ámuldozott a túloldalt ülő harmincas nő. ─ Azt hittem csak órák múlva érsz haza.

─ A főnököm merényletet követett el ellenem. Elküldött három hét szabadságra. Engem, aki utál itthon lenni az üres lakásban.

─ Ez remek! ─ vigyorodott el beszélgető partnere.

─ Mi ebben a remek? ─ hőkölt hátra Nora s gyanakvó tekintettel meredt a képernyőre.

─ Nem véletlenül üzentem neked. Szerettem volna megkérdezni, van e kedved és persze lehetőséged velem jönni egy kis kutatási útra? Ahogy hallom időd most lesz dögivel.

─ Álljunk csak meg! ─ rázta meg magát a doktornő. ─ Elvesztettem a fonalat. Mi a fenéről beszélsz és különben is miért nem jelentkeztél már hetek óta?

─ Mi ez? Vallatás? ─ mosolygott a nő. ─ Nem történt semmi rendkívüli, csak épp nagyon lefoglalt a munkám. Egy roppant fontos tanulmányon dolgozom, de még nincs kész, és szükségem van további kutatásokra, hogy befejezhessem. Épp ezért kérdeztem, van e kedved elkísérni?

─ Na és hová? ─ érdeklődött Nora.

─ A Kongói Demokratikus Köztársaságba.

─ Hogy hová? ─ kerekedett ki a doktornő szeme. ─ Elgurult a gyógyszered? Nem mehetek csak úgy Afrikába.

─ Igen, és miért nem? ─ hajolt közelebb kajánul vigyorgó beszélgető társa.

─ Nem érek rá. Sok a dolgom.

─ A főnököd most küldött három hét szabadságra. Különben sem szoktál csinálni semmit. Legalább világot látnál.

─ Na és a betegségek? Egy rakás dolog ellen kellene beoltatnom magam.

─ Egy-két nap alatt el lehet intézni, főleg neked, akit a beosztása miatt még előre is vennének a listán. Ugyan ne keress már kifogásokat! Gyere velem! Remek kaland lesz. Úgyis évek óta nem tartottunk olyan igazi csajos bulit.

Nora mély sóhajtása nem volt túl meggyőző, ám pillantása mindent elárult. Egye fene - rázta diszkréten a fejét. - Benne vagyok.

Második Fejezet

Nemzetbiztonsági Hivatal, Fort Meade, Maryland

AMIÓTA csak Truman elnök, 1952-ben életre hívta a hivatalt, vagy, ahogy oly sokan nevezik, a céget, azóta a nap óta, néma őrként figyel és vigyázz az amerikai átlagemberek életére. Számtalan súlyos terrorcselekményt, támadást és merényletet hiúsítottak meg, azok a bátor és eszes férfiak és nők ezrei, kik nap, mint nap a hivatal gigantikus épület együttesébe jártak dolgozni. Az üveggel borított szárnyakban, lázas s egyben szigorúan titkos munka folyt, nehogy a nemzet biztonságát fenyegető elemek, bármit is kiszimatoljanak az őrájuk vadászó szervekről. Milyen szép ideál. Kár, hogy ez a propaganda szöveg, igencsak megkopott az évtizedek során. A nembiztos hivatalt számtalan alkalommal hozták összefüggésbe, igencsak megkérdőjelezhető esetek kapcsán, s nem egyszer felvetődött a kérdés, hogy ez a szervezet, mely minden évben súlyos dollár milliárdjaiba kerül az adófizetőknek, valóban az állampolgárok védelmében cselekszik, vagy csupán bizonyos érdekköröket szolgál. Bármi is az igazság, a hivatal már képtelen lemosni azt a sok mocskot, amit végeredményben a saját zakójára kent. Mélyen bent az épület belsejében, a sok száz monitor s szakember felett, egy tágas irodában foglalt helyet a nyüzsgő részleg, nagyra becsült vezetője. Modern eleganciával berendezett kis birodalma, inkább hasonlított meghitt dolgozószobára, mint felelősségteljes munkaterületre. Az Art Deco stílusban elrendezett polcok, szekrények és tárolók, mind valami megmagyarázhatatlan nyugodtságot árasztottak magukból, amit csak fokozott az automata illatosítóból áradó kellemes narancs aroma. A fal mellett álló méretes íróasztalnál görnyedő, nagydarab, őszülő férfi, épp néhány iratot tanulmányozott. Finom selyemzakója szinte rátapadt, korát meghazudtolóan sportos testére. Ráncosodó homlokát, vékony forradások és hegek csúfították, melyből jutott az arcára s a nyakára is. Mélybarna szemei már könnyeztek a sok apró betűtől, s ugyan az orvos felírt neki egy szemüveget, ő fel nem venné a világ minden kincséért sem. Hirtelen kopogás rázta fel elmélyült figyelméből. Sietve elrendezgette a papírokat, magabiztosan hátradőlt székében s csupán ekkor adott engedélyt a belépésre. - Szabad! - kemény hangja szinte visszhangzott a szobában.

Egy jó kiállású, harmincas férfi nyitott ajtót s finoman be is csukta maga után. ─ Bocsásson meg a zavarásért Mr. Strickland ─ komoly feszültség sugárzott, simára borotvált arcáról.

─ Ugyan már Rob ─ legyintett ezüstös hajú főnöke. ─ Már megmondtam, hogy nem kell ez a kisfiús megilletődöttség. Ha szüksége van valamire, csak szóljon. Na mondja, mi történt?

Beosztottját láthatóan megnyugtatták az iménti szavak s nyakkendőjét megigazítva, jelentős bátorságot öntött magába. ─ A SIGINT részleg talált valami érdekeset. A Fort Detricki támaszpont egyik befolyásos munkatársa, Dr. Nora Westlake, hosszú hetek elteltével ismét felvette a kapcsolatot Dr. Helena Nowickzyvel ─ egy vaskos paksamétát rakott felettese asztalára.

─ És ez miért érdekes a számunkra? ─ nézett rá Strickland, mialatt közelebb húzta a papírköteget.

─ Mert Nowickzy rajta van az FO listán.

─ Csakugyan? ─ kerekedett ki az idős férfi szeme s belelapozgatott az anyagba. ─ Mit tudunk róla?

─ A WHO munkatársa idestova hét éve. Szakterülete az Afrikai betegségek és fertőzések eredetének vizsgálata.

Strickland arcán megkeményedtek a vonások. ─ Akkor már értem miért került fel az FO listára. Milyen kapcsolatban áll Westlake-kel?

─ A beszélgetéseik alapján jó barátnők. Az elmúlt egy évben négyszer találkoztak személyesen. Aztán tegnap délután Nowickzy, elhívta egy tudományos kutatásra a Kongói Demokratikus Köztársaságba.

─ Mi a fene? ─ dörzsölte a homlokát Strickland. ─ Milyen szinten követik Nowickzyt?

─ Béta parancs szerint.

─ Megemelem alfára. Tudni akarok minden lépéséről, a legjelentéktelenebbekről is. Ismeri az erre vonatkozó eljárási dikertívákat. A szerint járjon el! De vigyázzon! Westlake tabu, amíg más parancsot nem kapunk. Világos?

─ Igen uram. Máris intézkedem ─ azzal sarkon fordult s kiviharzott a szobából.

Eközben Strickland alaposabban is beleolvasott Nowickzy anyagába. A baráti köre csupa újságíróból és szabadúszó tudományos csoportokból áll. Habozás nélkül felkapta a mellette heverő telefon kagylóját s benyomta az egyes gombot.

─ Jó napot Jennyn ─ szólt bele kisvártatva. ─ Kérem, hívja fel a CIA aligazgatóját! Mondja meg neki, hogy azonnal beszélnem kell vele!

Harmadik Fejezet

Dulles nemzetközi repülőtér, Washington.

NORA az idejét sem tudja, mikor ült utoljára repülőn. Még vonattal sem szokott utazgatni, nemhogy átrepüljön a világ túl felére. Miközben ott ült a taxi hátsó ülésén, végig azon agyalt, hogyan volt képes otthagyni az ő megszokott kis környezetét, amiből senki és semmi nem tudta kiszakítani. Annyira nemet akart mondani a felkérésre, de valami megmagyarázhatatlan erő mégis igenre mozdította a száját. Egyre kevesebb az esély a menekülésre. Már elfoglalta helyét az első osztály kényelmes ülésében. A csomagjai sincsenek már mellette. Az utolsó utas is beszállt s a gép már készült az indulásra. Talán még lenne mód, hogy visszavonulót fújjon, de ekkor az elegáns stewardess bezárta az ajtót. Túl késő.

─ Jól vagy? ─ nézett rá mellette ülő barátnője, aggódó tekintettel.

─ Persze ─ felelte Nora s egy eléggé félresikerült mosolyt préselt ki magából.

─ Biztos? ─ Helena gyanakvással teli pillantásokat vetett egyre sápadtabb útitársára. ─ Úgy festesz, mint aki mindjárt kidobja a taccsot. Sosem említetted, hogy nem bírod a repülést.

─ Nem a repüléssel van a gond ─ legyintett Westlake. ─ Csak túl sok az izgalom egyszerre. A doktorim óta, még a városból sem tettem ki a lábam, nemhogy Afrikába utazzak. Izgulok, de félek is.

─ Nincs miért ─ lelkendezett Helena. ─ Remek kaland lesz. ─ A dekoratív, roppant csinos nő, ahogy felszállt, az éhes férfitekintetek kereszttüzébe került. Hátáig lelógó csokoládébarna haját, egyetlen íves copfba fogta, ami számára roppant praktikusnak bizonyult, ám a külső szemlélő számára csak tovább emelte az iránta érzett vonzalmat, amihez a végzetes kegyelemdöfést, méretes keblei s feszes szövetnadrágja szolgáltatta. Nora jelentéktelen kisegérnek érezte magát az oldalán, s bár sosem vágyott nagy figyelemre, most mégis kellemetlenül érintette a köztük lévő különbség.

─ Üdvözlöm önöket a fedélzeten ─ hangzott a kapitány megnyugtató, mégis roppant határozott orgánuma az oldalfalakra telepített hangszórókból. ─ Douglas Mabamro kapitány vagyok. Az előrejelzés szerint szép tiszta idő vár ránk. A menetidő nagyjából huszonegy óra. Kellemes utat kívánok és köszönöm, amiért az Etiopian Airlinest választották ─ éppen csak befejezte, mikor a vezető légikisasszony lépett a központi mikrofonhoz s fényes mosollyal az arcán, elmagyarázta az ilyenkor szokásos tudnivalókat. A kecsesen ívelt Boeing 787-es lassan megmozdult, s követve az irányítótorony utasításait, szépen ráfordult a tizenhetes kifutóra. Néhány pillanattal később a gép teste megrázkódott s rövid, de annál intenzívebb startolást követően, gyönyörűen elemelkedett a talajtól.

Nora diszkrét ásítással ült fel a kényelmes borítású székben. Ahhoz képest, mennyire meg volt rémülve az elején, alig egy órával felszállás után elnyomta az álom. Szemeit dörzsölgetve nézett körül s, ahogy jobbra fordult, barátnője mosolygós arcával találkozott.

─ Te aztán nem vagy semmi ─ kuncogott Helena. ─ Totál be voltál tojva, erre úgy aludtál, mint akinek a repülés mindennapos.

─ Mennyit aludtam?

─ Több mint négy órát.

─ Mennyit? ─ rázta meg magát Nora s kissé elszégyellte magát.

─ Jól hallottad. Ezek után meg ne próbáld azt mondani, hogy nem vagy hozzászokva a kalandokhoz!

Ezalatt egy pocakos, szürke vászonnadrágba s kockás ingbe öltözött, kopaszodó, negyvenes férfi lépett ki a mellékhelységből, láthatóan megkönnyebbülten. Határozott léptekkel indult vissza első osztály beli helyére, de igencsak elbambult, ahogy a szomszéd sorban felszolgáló, formás stewardesst vizslatta. Későn vette észre a túl közel került üléseket s hirtelen nagy erővel ütközött bele az egyikbe. Jóvátehetetlenül elvesztette az egyensúlyát, s jobbját ösztönösen kirakva borult előre, egyenesen Helena fejére, aki a váratlan becsapódás következtében, magára öntötte a tűzforró kávét. A nő ideges kiáltással jajdult fel s dühösen lökte el magától az ügyetlen férfit. ─ A francba ember! ─ tekintete szinte tüzet hányt. ─ Miért néz a lába elé! Látja mit csinált?

─ Jaj, szörnyen sajnálom ─ szabadkozott a rémült pasas s egy zsebkendőt rántott elő a zsebéből, amivel azonnal elkezdte enyhíteni a kárt. A kiömlött folyadék rendesen átáztatta a ruhadarabot, ami miatt az amúgy is kidudorodó mellek, még szembetűnőbbek lettek s innentől a vastag szemüveget hordó alak, képtelen volt levenni róluk a szemét. Helena azonnal vette a lapot s ettől csak még ingerültebb lett. ─ Máshol élvezkedjen!

Ekkor érkezett meg a stewardess, aki egy papírtörlővel s némi folttisztítóval igyekezte orvosolni a problémát.

─ Szörnyen érzem magam hölgyem ─ magyarázkodott az egyre jobban verejtékező férfi. ─ Esküszöm nem volt szándékos.

─ Rendben ─ sóhajtott Helena. ─ De legközelebb nézzen a lába elé!

Az időeltolódás nagyon alattomos dolog, főleg, ha az ember nincs hozzászokva. Nora saját bőrén tapasztalta ezt a fejfájással s levertséggel kevert érzést, amit csak tovább rontott a párás, fullasztó hőség. Kinshasa nagy nemzetközi repülőterén a világ legkülönfélébb légitársaságai megfordulnak, tömve turistákkal, kalandorokkal és tudóscsapatokkal. A kiszolgálás itt semmivel sem rosszabb, mint máshol, csak épp a környezet üt el attól, amit a nagy átlag megszokott. Ő és barátnője, gond nélkül megkapták csomagjaikat s a terminálból kiérve, a reptér előtti parkolóba siettek. Helena jól ismerte az utat s a legnagyobb magabiztossággal vezette megszeppent útitársát. Jó száz métert sétálhattak előre, mikor egy szürke Mercedes terepjáróhoz értek. Egy magas, sportos testalkatú férfi támaszkodott a kocsi motorháztetejének, de mikor észrevette a feléje haladó nőket, rögvest kiegyenesedett, s leporolta vékony selyemingét. Ébenfekete bőrétől csillogva ütöttek el elefántcsont fehér fogai, melyet nem győzött mutogatni, széles mosolyával.

─ Szervusz Helena ─ lépett nyájasan a nőhöz s egy diszkrét puszi után, azonnal átvette a legnehezebb csomagokat. ─ Remélem jó utatok volt.

─ Remek ─ mosolygott Nowickzy. ─ Bár azért akadt némi kellemetlenség ─ ekkor elnyűtt útitársára pillantott. ─ Marc. Hadd mutassam be kiváló barátnőmet Nora Westlaket.

A csontos arcú férfi azonnal kinyújtotta méretes kezét. ─ Örvendek. A nevem

Marc Poitiers. Helena rengeteget mesélt önről.

Nora a tőle telhető illedelmességgel rázta meg az izmos, leginkább péklapátra hasonlító tenyeret. ─ Én is örvendek. Na és miket mesélt?

─ Például azt, hogy önnél senki sem tud többet a vírusokról. Két lábon járó enciklopédia, ha betegségekről van szó.

─ Ez azért túlzás ─ kuncogott a nő ─, de elismerem, van benne némi igazság ─ ekkor fedezte fel a terepjáróra festett WHO feliratot. ─ Ön is az Egészségügyi Világszervezetnek dolgozik?

─ Igen. Évek óta tanulmányozom az itteni betegségeket és azok hatásait.

─ És mióta ismeri Helenát?

─ Majd hét éve. Annyit utaztunk együtt, hogy egymás gondolatait is ismerjük.

─ Rendben ─ kiáltott Helena. ─ Pakoljuk be a csomagokat és induljunk!

─ Még nem lehet ─ rázta a fejét Marc.

─ Ugyan miért?

─ Várunk valakit.

─ Kicsodát? ─ érdeklődött a két nő szinte egyszerre.

─ Nick Kenwood váratlanul felhívott, hogy szeretne velünk tartani.

Helena szemei kikerekedtek. ─ Nick Kenwood? Az a Kenwood?

─ Kiről beszélsz? ─ pillantott rá Nora.

─ Világhírű fotós ─ lelkendezett barátnője. ─ A National Geographic-nak is dolgozott. Imádom a munkáit. A Föld legdurvább vidékein dolgozik és hihetetlen mennyiségű érzelmet tud belevinni a képeibe. Lenyűgöző, hogy megismerhetem.

Hirtelen egy hang csendült fel mögöttük. ─ Remélem nem késtem.

Helena megpördült, de szinte azonnal sokkolta a felismerés, hogy az a férfi áll vele szemben, aki miatt magára öntötte a kávét. ─ Na ne! Maga? ─ nézett rá elképedve.

─ Milyen kicsi a világ ─ vigyorgott a férfi s azzal rögtön ki is nyújtotta a kezét. ─ Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Nick Kenwood vagyok. Még egyszer

nagyon sajnálom, ami a gépen történt.

Nora örömmel rázott kezet a fotóssal, de barátnője képtelen volt felfogni, ami történt. ─ Maga Nick Kenwood? Ez biztos?

─ Mint a halál ─ vigyorgott a köpcös férfi.

─ De ez lehetetlen ─ hüledezett a nő.

─ Miért mit várt? ─ förmedt rá a fotós. ─ Hogy két méteres vagyok, tiszta izom és zselézem a hajam?

─ Hát legalább. Rég nem ért ilyen kiábrándító élmény.

─ Sajnálom ─ vetette oda a férfi sértődötten. ─ És, ha most megbocsájt, bepakolom a felszerelésemet.

Nora alig győzte noszogatni értetlenkedő barátnőjét. Mindeközben a két férfi módszeresen elrendezte a tekintélyes mennyiségű poggyászt, mely zsúfolásig töltötte a kocsi tágas csomagterét. Ahogy minden s mindenki a helyére került, Poitiers elfordította a slusszkulcsot, s a nyolchengeres motor, első pöccre beindult.

─ Mi az utazási terv? ─ kérdezte Kenwood nem sokkal azután, hogy elindultak.

─ Feljebb a folyón ─ vágott bele Marc ─ úgy húsz kilométerre északra, Kinkole falunál vár ránk egy hajó, ami elvisz minket, messze az átvizsgálandó terület belsejébe.

─ Az is a WHO tulajdona? ─ érdeklődött Nora.

─ Részben. Egy testvérpáré, akik már évek óta lelkesen kutatnak az országban.

─ Na és kik ők? ─ fordult felé Helena.

─ A Vigo fivérek. Két milliomos aranyifjú. Kalandorok, világutazók és hírhedt nőcsábászok. Te imádni fogod őket. Gabriel az afrikai betegségek elismert szakértője. Több könyvet is írt a helyi fertőzésekről. Az öccse Felipe pedig genetikus. Lassan öt éve szerveznek saját pénzükön expedíciókat. A helyiek imádják őket.

─ Alig várom a találkozást ─ felelte Helena s kissé megigazította a haját.

─ Maga is sokat járt már errefelé? ─ nézett Kenwood az egykedvűen bámuló Nora szemébe.

─ Az az igazság ─ mosolygott a doktornő ─, hogy ez az első utam Amerikán kívül. Erre is Helena beszélt rá. Magamtól sose jutott volna eszembe.

─ Mit panaszkodsz? ─ förmedt rá barátnője. ─ Legalább kimozdultál a laborból. Élvezd az életet és felejtsd el a rohadt kémcsöveket!

─ Hiába erőlködsz. Úgysem lépsz ki a testedből, soha az életben.

─ Csak figyelj! ─ vágott vissza a különleges jógamozdulatban feszítő férfi.

Az efféle beszélgetések mindennaposnak számítottak a Vigo testvérek közt. Bárki, aki látja, megesküdne rá, hogy ki nem állhatják egymást, annyit kötekednek s undokoskodnak egymással. Pedig az ő kapcsolatuk a különlegesek közül is a legkülönlegesebbek közül való. Olyanok ők, mintha két tükröt egymással szembe állítottak volna. Gabriel az elsőszülött, s ezt igyekezett is kihangsúlyozni csipetnyi felsőbbrendűséget sugározva viselkedésével. Öccse Felipe ezzel szemben a háttérből figyelte az eseményeket, de egy pillanatra sem vált jelentéktelenné. Buddhista lévén a test s a lélek harmóniáját mindennél fontosabbnak tartotta, amit jógával, egészséges étkezéssel s állandó meditálással tartott elfogadható állapotban. Bátyja ezzel szemben jobban kedvelte a feszültség brutális levezetését, mondjuk néhány őrült extrém sportot igénybe véve. Magasról tett ő az egészséges életre. Egy jól átsült hússzeletet többre tartott a zöldséges rizsnél, s kedvenc sörét mindennél nagyobb élvezettel kortyolta az unalmas estéken. Külsőre már inkább akadtak hasonlóságok. Éjfekete hajuk rövidre nyírt s még a fazon is megegyező. Életmódjuknak köszönhetően testük sportos s szépen kidolgozott. Mindketten a két métert súrolták s még az arcuk is egymáshoz roppant hasonló. Aki messziről figyelte őket, kivétel nélkül meg volt róla győződve, hogy ikrek s olyanok akár két tojás. Pedig az egyetlen dolog, amiben maximálisan megegyeztek az a munkájuk s az elhivatottságuk. Kecses, majd tízméteres motoros jachtjuk belsejében, hegyekben álltak a műszerek, a minták, a jegyzetek, a fotók s a kutatási feljegyzések, legfontosabb életcéljukról, a helyi gyógyíthatatlan betegségekről. Nyughatatlan tudásvágyuk s fékezhetetlen kíváncsiságuk a leghitetlenebb helyekre is elvitte őket, ahol sikerült lényeges eredményeket felmutatniuk a világ leghalálosabb kórjaival szemben.

─ Csak az idődet pocsékolod ─ kommentálta testvére mozdulatait Gabriel. ─ Ha valóban a lelki megnyugvást keresed, vigyél egy bombázót az ágyba és rakd meg keményen. Meglátod, azonnal elmúlik benned minden stressz.

─ Kösz nem ─ vágta rá Felipe. ─ Te azt csinálod és nézd milyen gyökér vagy.

─ Te meg agyalágyult.

─ Vagy te!

─ Vagy te!

Ekkor mindketten elhallgattak, hisz az annyira várt útitársak végre megérkeztek. Marc a móló előtt parkolta le a kocsit s máris kiszállt, hogy nekilásson kibányászni a csomagokat. Kenwood rövid úton követte s óvatosan a földre helyezte méregdrága felszerelését. A látvány egy csöppet sem hozta lázba a fivéreket s egykedvűen bámulták a történést. Ám ahogy a csinos Nora s a még csinosabb Helena is előkerült, vérnyomásuk azonnal az egekbe szállt. Egymást taposva ugrottak le a hajóról s feltűnés nélkül lökdösődtek egész a kocsiig.

Helena lejjebb tolva a napszemüvegét vette górcső alá a felhozatalt s igencsak tetszett neki a kínálat. Nora szeme is megakadt a feléjük masírozó félmeztelen pasikon, ám az ő ingerküszöbét egy cseppet sem remegtették meg.

Gabriel volt az első, aki odaért. ─ Üdvözlöm önöket Kinkoléban.

─ Én úgyszintén ─ mosolygott a rögvest utána érkező Felipe.

Helena jót kuncogott a két kakas vetélkedésén s igyekezett minél elbűvölőbb lenni. ─ Gondolom önök a Vigo fivérek.

─ Mindent tagadunk ─ vigyorgott Gabriel s huncut kacsintással fűszerezte meg válaszát. ─ Ön bizonyára Dr. Helena Nowickzy.

─ Eltalálta.

─ És önben kit tisztelhetek? ─ fordult Nora felé.

─ Dr. Nora Westlake vagyok.

─ Nocsak ─ mosolygott Felipe. ─ Két doki néni. Ez egyre izgalmasabb. Ön is a WHO munkatársa?

─ Nem ─ vágott közbe Helena. ─ Ő az Egyesült Államok hadseregének dolgozik, Fort Detrickben.

A két férfi mosolya szinte azonnal lejjebb ment, s innentől már nem is foglalkoztak a nővel. Inkább mindketten Helena kegyeit keresték, aki nagyon is élvezte a körül rajongást.

A Lincoln emlékmű melletti park, élénkzöld gyepén sétálgatott Strickland s mozdulataiból jól kivehető volt a kitörni szándékozó feszültség. Föl-alá járkált, mint valami oroszlán, s unalmában egy-egy pillantást vetett a tőle alig ötven méterre álló műemlékre. Drága öltönyét, fullasztó katlanná változtatták a késő délutáni nap sugarai s az egyre jobban verejtékező férfi türelme a végét járta.

─ Hozzád mindig órát lehetett állítani Mike ─ szólt egy ismerős hang váratlanul.

Strickland lassan megfordult s arcáról gyorsan lesöpörte a gyöngyöző cseppeket. ─ Féltem el se jössz. Még pár perc és hazamentem volna.

─ A türelem nagy erény ─ mosolygott Conrad tábornok. ─ Azt hittem a nembiztos hivatalnál töltött idő alatt valamennyit magadra szedtél, de ugyanolyan nyughatatlan vagy, mint annakidején. Nos? Miért hívtál ide?

─ Tudod te azt nagyon jól ─ lépett közelebb Strickland. ─ Az olyannyira imádott kedvenced épp ezekben az órákban érkezett meg Kinshasába. Te tudod a legjobban, mennyire érzékeny terület az a számunkra.

─ Nem kell mindjárt bepánikolni ─ nyugtatgatta az öreg. ─ Nora a szabadságát tölti. Csupán azért ment, mert a barátnője elhívta.

─ Na, igen ─ harsant fel Strickland ─, de az a Nowickzy a mi dolgainkról készít tanulmányt és lassan kezd veszélyes mélységekbe ásni. Most pedig kapott maga mellé olyat, aki a saját laborunkból származik.

─ Állj le Mike! ─ förmedt rá a tábornok. ─ Nora semmit sem tud a Cerberusprogramról és az a Nowickzy sem fog róla találni semmit. Minden szálat elvarrtunk annakidején, ezt te tudod a legjobban. A nemzet érdeke ma is ezt kívánná.

─ A nemzet érdeke? ─ hüledezett Strickland. ─ A nemzet érdekében cselekedtünk huszonöt éve is, amikor felégettük az egész programot, mert a tudós urak elbaltáztak mindent és nekünk kellett takarítanunk utánuk. Én voltam az utolsó ember, aki beszélt Huff képviselővel. Rezzenéstelen arccal figyeltem, amint beledöfik az injekciót, ám akkoriban nem érdekelt, hiszen csakis az előrejutás motivált. De most? Ha ez kiderül, mind a kivégzőosztag elé kerülünk. Van egy jól felépített életem. Öt év és nyugdíjba mehetek. Pecázni taníthatom az unokáimat. Sosem derülhet ki mit tettünk!

─ Esküszöm rosszabb vagy, mint egy vénasszony ─ nevetett a tábornok. ─ Vegyél egy nagy levegőt és nyugodj meg szépen! Soha semmi nem fog kiderülni. Erre nagyon vigyázunk. Lehet, hogy Nowickzy kiderített valamit, de túl keveset ahhoz, hogy bármit is tegyen. Nora pedig rendes lány. Nincs mitől tartani.

─ Remélem, igazad van ─ förmedt rá Strickland. ─ Nem szívesen öletném meg az egyik legjobb virológusunkat.

Conrad agyát elöntötte a vér. Valósággal kirobbant a helyéről s iszonytató erővel ragadta meg az előtte álló férfi gallérját. ─ Ide figyelj! Ha csak egy újjal is hozzá mertek érni, elintézem, hogy a Hágai bíróság kötelére kerülj! ─ vérben forgó tekintetéből gyilkos düh áradt. ─ Tartsd távol tőle a véreskezű talpnyalóidat! Világos?

─ Jól van! Jól van! ─ rikácsolt Strickland. ─ Parancsba adtam, hogy ő tabu.

Engedj már el!

─ Helyes ─ sóhajtott a tábornok s elengedve a férfi ruháját, hátrébb lépett. ─ Ne haragudj, de szeretném épségben viszontlátni.

─ Egy haja szála sem fog meggörbülni. Erre a szavamat adom.

A kristálytiszta éjszakai égbolton, teljes fényében pompáztak a csillagok. A közeli parton sorakozó fák közül a legkülönfélébb állathangok szűrődtek ki, mialatt a halványan fodrozódó víztükröt a telihold fénye változtatta gyémántragyogásúvá. Nora elmélyülten figyelte a romantikus hangulatot árasztó tájat, mélyen magába szívva a hely semmihez sem fogható illatát. Kissé megriadt, mikor Gabriel lépett mellé, egy bögre teával a kezében.

─ Hogy érzi magát ─ tudakolta a férfi s azzal átnyújtotta a kellemesen hűvös italt.

─ Köszönöm jól ─ felelte Nora s mialatt belekortyolt a remekül ízesített teába, gyanakodva méregette váratlan beszélgető partnerét. ─ De miért kíváncsi rá? ─ buggyant ki belőle a kérdés, kissé nyers modorral.

─ Talán zavarom?

─ Ezt nem mondtam, csak épp azóta, hogy elindultunk, maga meg az öccse, teljesen levegőnek néztek.

─ Sajnálom - szabadkozott a férfi. ─ Elismerem kissé bunkó módon viselkedtünk, csak elsőre nem tudtuk, hányadán állunk magával.

─ Hogy érti? ─ meredt rá a nő értetlenül.

Nem messze tőlük, Felipe épp valamit rajzolt s mivel hallotta az eddigi beszélgetést, a válasz jogát magához ragadta. ─ Túl sok pletyka kering az ön munkahelyéről kisasszony.

Gabriel ideges tekintettel pillantott öccsére, majd sebtében visszafordult. ─ Én másképp fogalmaztam volna, de lényegében így igaz.

Nora türelme vészesen csökkent. ─ Most már igazán elárulhatnák, mi a frászról beszélnek?!

─ Tudja doktornő ─ vette át Felipe ─ a helyiek nem kedvelik túlzottan az amerikai orvosokat, főleg, ha a katonaság támogatását élvezik.

─ Na és miért nem?

─ Terjeng egy fura történet, miszerint a hatvanas években, nem messze Kisanganitól, az amerikai hadsereg létrehozott egy szigorúan titkos bázist, ahová bezsúfoltak egy rakás orvost és kutatót, hogy ott biológiai fegyvereket kísérletezzenek ki. Mikor pedig elkészültek, a teszteket a helyi őslakosokon végezték el.

─ Micsoda? ─ hüledezett a nő. ─ Ilyen marhaságot, még életemben nem hallottam. Bizonyára ez is, valami elmebajos összeesküvés-elmélet hívő agyából pattant ki.

─ Nagyon sokan állítják ezt ─ folytatta Gabriel. ─ Helyi öregek, akik egymástól függetlenül ugyanazt mesélték. Neves szaktekintélyek és független kutatócsoportok.

─ Sokukkal megmagyarázhatatlan balesetek végeztek ─ vágta rá Felipe, nem kis szarkazmussal.

─ És ezért nem szóltak hozzám mostanáig? ─ rázta a fejét a még mindig értetlenkedő Nora. ─ Maguk nem különcök, mint gondoltam, hanem elmebetegek. Tisztában vagyok vele, hogy a kormányunk sok kétes dologba keveredett, főleg a CIA és a Nemzetbiztonsági hivatal jóvoltából, de Fort Detrick tiszta, mint a hó. Azt hiszik, azért járunk be dolgozni, hogy biológiai fegyvereket fejlesszünk? Hát akkor hadd világosítsam fel önöket! A kollégáim és én, a nap minden percében azon gürcölünk, hogyha ne adj Isten valami őrült, vírussal fertőzné meg a Keleti-partot, mi azonnal lépni tudjunk s minimalizáljuk a veszteségeket. Mi a nemzet érdekében cselekszünk és nem ellene!

─ Csak tudja ─ mosolygott Felipe ─ a vírusok elleni harc egy tollvonással átváltozhat azok katonai felhasználásáig ─ azzal a férfi felpattant s lement a kabinokhoz.

─ Ne haragudjon rá ─ szabadkozott Gabriel. ─ Érzékeny lélek. Rengeteg időt öltünk a betegségek elleni kutatásba és a tény, hogy maga a legfőbb bűnösnek tartott helyről jött, egy kicsit kiakasztotta.

─ Nincs mitől tartaniuk ─ duzzogott a nő. ─ Nem fogok a legszebb álmuk közben, Ebolát csempészni a szájukba.

─ Mertem remélni ─ nevetett Gabriel. ─ Nem álmos? Mindjárt egy óra.

─ Azonnal megyek ─ felelte Nora kissé nyugodtabban. ─ Csak még szeretném egy kicsit magamba szívni ezt a friss, éjszakai levegőt.

Negyedik Fejezet

Greensboro, Észak-Karolina

A CSALÁDDAL töltött időt nem pótolhatja semmi. Ez az érzés, főleg az olyanok számára fontos, akik sokat vannak távol szeretteiktől, hisz egy régi bölcsesség szerint, addig nem tudunk értékelni valamit, amíg el nem veszítjük. Terence Hamilton ezt nagyon is jól tudta. Munkájából adódóan nem egyszer töltött heteket a világ különféle pontjain s csak ritkán adatott meg neki, hogy hosszasan élvezze a felesége s cserfes kislánya jelentette boldogságot. A magas, szikár, jóvágású férfi, lassan a negyvenhez ér, ám sosem érezte magát fittebbnek, mint most. Napi kétszáz has prés, ötven fekvőtámasz s reggeli előtt a szokásos egy mérföld kocogás. Vaskos karját majd szétvetette az erő, mégis oly gyengédséggel ölelte párját, mintha izmai helyébe, tollpihék kerültek volna. A leginkább kidobó emberre hasonlító férfi, épp kertvárosi háza nappalijában ült a kanapén s a gyerek kedvenc meséjét nézte, meglepően nagy elmélyültséggel. Felesége a konyhában vágta a zöldséget s közben azon kuncogott, férje miként bohóckodik a lányuk kedvéért. Hirtelen csöngetés rázta fel az önfeledt mosolygásból. Félretette a kést s kezét megtörölve az ajtóhoz sietett. Legnagyobb meglepetésre egy fess, elegáns öltönybe bújt férfi várta a küszöb előtt.

─ Segíthetek? ─ szólt nyájas kedvességgel, de az ismeretlen kimértsége nem keltett benne túl sok bizalmat.

─ Elnézést a zavarásért asszonyom, de a férjét keresem.

─ Valóban? ─ azzal a nő rögvest hátrakiáltott.

Néhány másodpercre rá, Hamilton, egész ajtókeretet elfoglaló alakja jelent meg. ─ Jó napot! ─ kemény, érdes hangja csak úgy hasította a levegőt. ─ Kihez van szerencsém?

─ Üdvözlöm Hamilton százados. Elliot McCain vagyok a védelmi minisztériumból ─ azzal felmutatta az igazolványát. ─ Megbíztak, hogy ezt adjam át önnek ─ azzal egy aprócska fémtáskát nyomott a meglepett férfi kezébe. ─ 35667 ─ folytatta kimért hangon. ─ Jól jegyezze meg és kezelje bizalmasan!

Hamilton egy szót sem értett, ám mielőtt bármit is kérdezhetett volna, az ismeretlen sarkon fordult s bepattanván éjfekete kocsijába, elviharzott.

Terence sosem volt félős ember. Mindig bátran viselkedett a leglehetetlenebb helyzetekben is, de ez a táska a frászt hozta rá. Még sosem történt vele ilyesmi, ám a kíváncsisága erősebb volt, bármely benne dúló érzésnél. Félrevonult kedvenc hobbiszobájába, magára zárta az ajtót s leülvén a szoba sarkában álló fotelbe, ölébe vette a súlyos tárgyat. Egy vörösen villogó számkombinációs bilukszolt a tetején. Rögvest eszébe jutott az ismeretlen által említett szám: 35667. Habozás nélkül beütötte, s legnagyobb örömére a vaskos zár, nagy kattanással kioldott. Izgatottan nyitotta fel a fedelet, ami alatt egy sötét szegélyű LCD képernyő fogadta, mely szinte azonnal be is kapcsolt. A tetejére szerelt web kamera a férfira fókuszált s néhány másodperccel később, egy idős, díszes uniformisba bújt főtiszt képe jelent meg az aprócska monitoron. ─ Jó napot százados ─ az ezüstös hajú férfi széles vállapjain, ott virítottak a nagy gonddal fényezett aranycsillagok. ─ Carlington tábornok vagyok. Bizonyára hallott már rólam.

─ Igen uram ─ húzta ki magát Hamilton. ─ Örömömre szolgál, hogy megismerhetem.

─ Sajnálom, amiért épp a szabadsága közben kell zavarnom, de volna itt egy probléma, amihez az ön szakértelmére lenne szükség.

─ Hallgatom uram.

─ A Nemzetbiztonsági Hivatal és a Nemzeti Felderítési hivatal információi szerint, terrorakció készül az Egyesült Államok ellen. A terrorista csoport központjáról sajnos még nincsenek információink, de azt tudjuk, hogy a merénylet végrehajtásával egy Dr. Helena Nowickzy nevű személyt bíztak meg. A nő a WHO munkatársaként, évek óta az Afrikában terjedő vírusok eredetét kutatja. Szélsőséges nézeteket vall s a baráti köre csupa olyanokból áll, akik Amerika ellenes csoportokkal szimpatizálnak.

─ És pontosan mire készülnek? ─ rémüldözött Hamilton.

─ Biológiai fegyvert akarnak becsempészni az államokba. Az elkészítéséhez Afrikában található vírusokat használnak fel. Jelenleg épp ezzel kapcsolatban végez begyűjtést.

─ Hol van most pontosan?

─ Harminchat órája szállt le a gépe Kinshasában. A tervek szerint onnan hajóval folytatják az útjukat felfelé a Kongó folyón, egészen Kisangani-ig.

─ Vannak társai?

─ Vele tartott egy Nora Westlake nevű virológus is, aki a Fort Detricki laboratórium, vezető munkatársa. A közte és Nowickzy között fennálló jó viszony alapján úgy véljük, ő is támogatja az Amerika ellenes törekvéseket.

─ Na és mit kell tennem?

─ Pontosan huszonnégy órát kap arra, hogy kiválasszon egy hat fős csapatot. Bízom az ítélőképességében így tudom, hogy a nemzethez teljes mértékben lojális embereket fog összeszedni.

─ Már megbocsásson uram ─ emelte fel a hangját Hamilton. ─ De a Delta Force kötelékében mindenki lojális a hazájához.

─ Ezt tudom jól ─ szabadkozott a tábornok ─, de ehhez az akcióhoz különösen nagy lojalitásra van szükség. Ha megvan a csapata, a New Yorki La Guardia repülőtéren vár önökre egy csomag, amiben egy részletes tájékoztató anyagot találnak a helyzetről.

─ Milyen segítségre számíthatunk?

─ Semmilyenre.

─ Hogyan uram? Eddig minden alkalommal vagy a légierő, vagy a haditengerészet volt a hátvéd.

─ Igen, de ez az akció fedett műveletnek minősül. Nem verjük nagydobra a természete miatt. Túl sok a liberálisan gondolkodó tintanyaló a kongresszusban. Ez a dolog, viszont nem tűr halasztást. Ha a hivatalos utat választanánk, addigra Ebola fertőzéssel lennének tele a Keleti-parti csatornák. Másrészről ez a hűvelet nem tenne jót a két ország közti diplomáciának. Tudja jól, milyen érzékeny pont számunkra, katonai szempontból Afrika. De nincs más választásunk. Egyébként nem lesznek egyedül. Néhány helyi kapcsolatunk a segítségükre lesz. Értesítjük őket az önök érkezéséről.

─ És mi lesz a feladatunk, miután rájuk találtunk?

─ Ne veszítsék őket szem elől egy pillanatra sem! Kövessék őket, kerül, amibe kerül! Folyamatosan tájékoztatást kapnak a kialakult helyzetről, és ha a hírszerzési adatok igazolást nyernek, akkor feltétlenül szükségessé válik a célpontok likvidálása. Van kérdése?

─ Beszélhetek őszintén uram?

─ Hogyne.

─ Hét éve szolgálok a Deltásoknál. Imádom a hazámat és meghalni is kész vagyok érte. Eddig hetven akcióban vettem részt és kivétel nélkül mindről tudott a Kongresszus. A fedett műveletnek több a buktatója, mint az előnye és elég bizalmatlan vagyok velük kapcsolatban. Nagyon féltem a családomat és tökéletesen tisztában vagyok a veszéllyel, amit magában hordoz egy biológiai támadás. De semmi kedvem marionett bábúként részt venni egy CIA, vagy valami iparmágnás érdekeit szolgáló zsoldos akcióban. Remélem, egyetért velem uram.

─ Teljes mértékben százados ─ mosolygott a tábornok. ─ Nos? Elvállalja?

Hamilton tekintetéből szinte sugárzott a kemény határozottság. ─ Igen uram.

Ötödik Fejezet

A HAJÓ finom kecsességgel közeledett a rozzant mólóhoz. Amint megállt, Felipe beugrott a sekély vízbe, s a műanyag rostokból sodort kötelet, jó erősen a vaskos facölöphöz rögzítette. Gabriel egy gyors mozdulattal a vékony deszkákból eszkábált pallóra ugrott, ahol széttárt karokkal várta az ostromló seregként rohamozó gyerekhadat. A sok, lenge ruhás csöppség s kamasz, úgy visítozott, hogy abba még a közeli fák is belejajdultak. Gabriel nem győzte kapkodni a fejét s a bordái igencsak megsínylették a sok ölelést. Felipe sem úszta meg. Ahogy kimászott a vízből, őt is lerohanták. Nick és Marc, ezalatt néhány csomagot pakoltak ki. Helena azonnal magához ragadta a mintavevőkkel teli táskát s magabiztos gyorsasággal gyalogolt ki a partra. Nora megfontolt léptekkel követte, miközben döbbenten leste, hogy a körülöttük szaladgáló majd harminc gyerek közül, szinte mindegyiken felfedezhetők az AIDS tünetei.

─ Elképesztő ugye? ─ termett hirtelen mellette Gabriel.

─ Micsoda? ─ kérdezett vissza a nő értetlenül.

─ Látom, hogy nézi őket. Virológusként azonnal felismerte a tüneteket igaz?

─ Igen ─ sóhajtott Nora. ─ Mindig hallottam, hogy a világ ezen részén a HIV nagyon elterjedt, de így élőben látni ─ hangja egy pillanatra elcsuklott. ─ Nem is tudom mihez hasonlítani.

─ Bizony ez más, mint egy labor odaát Fort Detrickben. De most jöjjön! Bemutatom a falusiaknak.

A nádtetővel fedett vályogházak nem voltak nagyobbak egy közepes méretű lakásnál, mégis egy népes család élte ott mindennapjait. Arcukon azonban egy pillanatra sem lehetett felfedezni a városi emberekre oly jellemző levertséget, vagy aggódást. Barátságos tekintetükből, sugárzott az ártatlan jóság s emberség. Nora szívét leírhatatlan melegség járta át a tucatnyi felé integető s ismeretlenül is őt üdvözlő férfi és nő által. A falu központjában állt egy épület, mely háromszor nagyobb volt, mint a többi s a tetejéből egy féloldalas kémény állt ki. Széles ajtajában hirtelen egy meglepően jól öltözött, éjfekete bőrű férfi jelent meg. Bőrövvel átfogott szürkés vászonnadrágjával s patyolat fehér ingével, igencsak kilógott a sorból, ő azonban ösztönös természetességgel állt a ház előtt. Mikor meglátta a felé közelítő embereket, fehér mosolya elővillant, s elébük sietvén, szorosan átölelte a szintén vigyorgó Gabrielt.

─ Où était tout ce temps, mon ami? ─ harsant fel a férfi örömittasan.

─ Haut dans le monde et beaucoup de travail ─ vágta rá Gabriel s mihelyt a két férfi hátrébb lépett, ő rögvest a mellette álló nőre pillantott. ─ Nora. Ő itt a falu vezetőjének a fia, Laurent Nomombro. Régi jó barátom.

─ Beszél angolul? ─ meredt rá a doktornő.

─ Kicsit még japánul is ─ szólt váratlanul a velük szemben álló férfi.

Nora nagyon elszégyellte magát. ─ Ne haragudjon. Nem akartam megbántani.

─ Szóra sem érdemes. Jó szívvel fogadjuk az olyan idegeneket, akik segíteni

jöttek.

─ Laurent ─ vette át Gabriel ─ a Kinshasai egyetem agrármérnöki szakán szerzett diplomát.

─ Csakugyan? ─ kerekedett ki nő szeme. ─ És tudja hasznosítani a tudását?

─ Nem véletlenül lettem agrármérnök kisasszony ─ mosolygott Nomombro. ─ Az elmúlt években sikerült egy szép kis gazdaságot kiépítenem. És hála Gabriel múltkori segítségének, most már van generátorunk is, amivel villamosítottuk a falut és a gazdaságunkat. Szinte önellátóak lettünk, ami remek. De a betegségekkel nem tudok mit kezdeni ─ sóhajtott a férfi s végigpillantott a Felipe nyakán csüngő gyerekeken. ─ Az AIDS a legnagyobb gond és tehetetlen vagyok ellene. Minden évben nyolcan halnak bele. A felük gyerek. Sokan elmenekülnek, és a városban próbálnak szerencsét. A falu már csak negyed akkora, mint tíz éve volt. Néha úgy érzem, hiába dolgozom.

─ Ne aggódj barátom ─ mosolygott Gabriel. ─ Hoztunk egy rakás gyógyszert és további felszerelést. Ráadásul ez a hölgy itt mellettem virológus. Ő és a barátnője mindketten azért jöttek, hogy az itteni fertőzéseket tanulmányozzák. Hátha tudnak segíteni.

─ Komolyan megtennék? ─ kérdezte Laurent szinte könyörgő szemekkel.

Nora szívesen ellenkezett volna, mondván, hogy ő csak kirándulni jött ide, de látván a sok fertőzött gyereket s az előtte álló férfi tekintetében a reménykedést, képtelen volt megtenni. ─ Igen. Azért jöttünk, hogy segítsünk.

Nomombro örömittas nevetésben tört ki s elkapva a nő kezét, jó alaposan megrázta.

Nora a móló szélén ülve figyelte a víztükrön megcsillanó naplementét. A romantikus látvány s a nemrég elfogyasztott isteni vacsora, remek hangulattal töltötte el. Helena és Marc egész nap a lakosokat vizsgálták, nem győzve gyűjteni a különféle mintákat. Nick a helyieket fotózta s közben néhány érdeklődő kamasznak magyarázta el, miért is fontos a munkája.

─ Nem rossz itt egyedül? ─ szólt a hirtelen feltűnő Gabriel, majd gyorsan leheveredett a nő mellé s jó nagyot beleszippantott az istenien friss levegőbe. ─ Utánozhatatlan ez a hely. Tudja apánk gazdag kereskedő volt, aki járta a világot a minél jobb üzletek reményében. Az öcsém és én, valami sokkal maradandóbbat akartunk, mialatt felfedezzük a világot. S tessék ─ tárta szét a kezét ─ Valóságos misszionáriusokká lettünk.

─ A falusiak imádják magukat ─ felelte a nő. ─ Annyi jót tettek velük, amit talán még sosem kaptak.

─ Bizony rettentően csúnya hely volt ez annakidején ─ sóhajtott Gabriel. ─ Állandó háborúk és népirtás. De amióta ismét egyesült az ország, viszonylagos béke van és a politikusok ott Kinshasában, kezdenek ráérezni a demokrácia ízére.

─ Maga olyan igazi Indiana Jones.

─ Én? ─ nevetett fel a férfi. ─ Ennyire azért ne túlozzon.

─ Most miért? Járja a világot. Minden kalandba benne van. Gondolom, a nők bomlanak magáért.

─ Hát nem panaszkodom, de a kaland és a nők nem minden. Nemrég múltam harminc és kezdek elgondolkodni, mit akarok kezdeni az életemmel. Az igaz, hogy segítek és próbálok valamit tenni az AIDS ellen, de a saját életemmel mit kezdek?

─ Biztos majd talál egy csinos nőt, aki mellett lehorgonyozhat. Gyerekeket szül magának, akiket idővel hülyíthet a kalandjairól szóló történetekkel.

Gabriel jót kuncogott. ─ Ahhoz képest mit mesélt magáról Helena, egész belevaló csaj maga.

─ Miért? ─ vonta össze a szemöldökét Nora. ─ Mit mesélt rólam?

─ Azt, hogy kezdett besavanyodni a sok labormunka és kémcső miatt. Hogy sosem járt sehová, hogy nemigen vannak barátai. Innen nézve, nehéz elhinnem.

─ Pedig igaz ─ pirult el a nő. ─ Csakis a tudománynak élek és fogok is, mikor ennek vége. A főnököm három hétre elzavart szabadságra. Így most itt ülök tízezer mérföldre az otthonomtól.

─ És megbánta?

─ Egyelőre még nem. Csak fura ez a sok élmény egyszerre.

─ Na és van valami oka annak, hogy folyvást a laborban dekkolt?

─ Jórészben apámnak köszönhetem ─ mosolygott Nora. ─ Ő volt a legjobb virológus a szakmában. Az elnök is kitűntette. Igazi hazafi volt és nekem egy hős. Ő szeretette meg velem a mikroszkopikus világot, s ő nyitotta fel a szemem, mennyire fontos a betegségek elleni háború. Mindig ébernek kell lenni, mert a vírusok nem ismernek irgalmat. Könyörtelenül lecsapnak, és csak romokat hagynak maguk után.

─ Látom, csodálja őket.

─ Úgy van ─ bólintott Nora. ─ Egymilliárdszor kisebbek nálunk, mégis a legerősebb szervezetet is rövid idő alatt elpusztítják. Képesek a legmostohább körülmények közt fennmaradni és mutálódni. Nem csoda, hogy a biológiai fegyverek még a nukleáris hadviselésnél is veszélyesebb terep. Ezen a fronton nem lehet hibázni, mert abba ezrek, sőt milliók pusztulhatnak bele.

─ Félelmetes mennyire elhivatott ─ rázta a fejét Gabriel. ─ Úgy beszél, mint valami tömegeket megmozdító szónok. Nem csoda, hogy él-hal a munkájáért.

─ Nagyon hasznos nekem ez az út.

─ Valóban?

─ Igen. Látni ezt a sok szerencsétlent, mialatt szépen felzabálja őket az AIDS. Borzalmas. Eddig csak fotókat és filmeket láttam a tünetekről és a lefolyásukról. Össze sem hasonlítható a kettő.

─ Nekem mondja? Megszakad a szívem, ha látom, hogy ezek a csöppségek, már HIV-el a testükben születnek és a tíz éves kort sem érik meg. Aki tizenöt lesz, azt már mázlistának tartják. Ezért vágott mellbe, mikor megtudtam, hogy maga Fort Detrickből való. Nagyon sokan állítják, hogy az ő kezük van az AIDS kifejlesztésében.

─ Ugyan! ─ vágott vissza kissé ingerülten Nora. ─ Erről már beszéltünk és akkor is mondtam, hogy ez egy óriási marhaság. Minden értelmes ember tudja, hogy a zöld majomtól származik a vírus. Mikor az őslakosok elejtették, nem egyszer, nyersen ettek az agyából és így megkapták a kórt, amit tovább adtak. A migráció következtében pedig elterjedt a fertőzés.

─ Nem hinném, hogy ennyire egyszerű lenne a dolog. Könnyű egy majomra kenni, hisz az úgysem tud érveket felhozni.

─ Hallott már Occam borotvájáról? ─ nézett rá Nora. ─ Minden kérdésre a legegyszerűbb válasz a helyes. Itt sincs másképp.

─ Tudja, engem az nyugtalanít igazán ─ vakarta a fejét Gabriel ─ és ezt már mások is felvetették előttem, hogy az AIDS kimagaslóan nagy arányban támadja meg a fekete rasszhoz tartozó embereket és nem csak Afrikában. Mindenhol. Nem találja ezt furcsának? Egy természetes vírus, ami kétharmad arányban a

fekete lakosságot fertőzi meg? Nem kéne mindenkit ugyanúgy megfertőznie, mint az influenzának?

─ Nem feltétlenül ─ erősködött a nő. ─ Minden bizonnyal ők sokkal hajlamosabbak a vírusra.

─ Na de miért? Ez az, amit nem értek a mai napig. Olyan, mintha kimondottan a feketéknek készült volna, csak az évtizedek alatt mutálódott és most már mindenkit megtámad.

─ Őrültség ─ rázta a fejét Nora. ─ Őrültség és abszurd. Csak nem arra akar célozni, hogy a Fort Detricki támaszpont egy feketék elleni biológiai fegyvert hozott létre? Ezzel mindazt, amire feltettem az életem, azzal vádolja, hogy emberiség ellenes bűntettet hajtott végre és engem is cinkosnak nevez.

─ Én ezt egy szóval se mondtam ─ szabadkozott a férfi, de a nő addigra már felállt s ideges léptekkel elviharzott.

Az éjszaka sötétjében, apró lámpásokként mutattak utat a hajó fényei. Nick a fedélzet hátsó részén állt s az aznap készített fotókat szanálta digitális gépe, apró képernyőjén. Nem győzte magára fújni a rovarriasztót, hála a méretes szúnyogfelhőnek, mely egész délután az ő vérére pályázott. Mintás inge s combján feszülő rövidnadrágja, egész napos nevetség tárgyává tette a gyerekek körében. Ő azonban rájuk se hederített. Felvette az ilyenkor szokásos fapofát s a gépén át figyelte a körülötte mozgó világot. Hirtelen Felipe lépett fel a fedélzetre s tekintete azonnal megakadt az elmélyülten dolgozó férfin. ─ Maga aztán nem semmi fazon ─ vetette oda félvállról, mialatt a közeli hűtőládából egy doboz üdítőt húzott elő.

─ Miért is? ─ érdeklődött Kenwood, majd lassan felnézett.

─ Hát, azért amit csinál ─ mosolygott Felipe, majd leült az egyik ládára. ─ Olvastam magáról egy cikket nemrég. Bosznia, Csecsenföld, Irak, Afganisztán. Megjárta a legdurvább helyeket, de ha először látnám, sose találnám ki, hogy maga a legvagányabb fotós a szakmában.

─ Na, ne mondja ─ nézett rá Nick. ─ Mindenki a kinézetemmel van elfoglalva mostanság.

─ Csodálkozik? Úgy fest, mint egy unott képű hivatalnok, akinek a hétvégi tévézés az egyetlen szórakozása.

─ Tudja pont ezért maradtam életben. Annyi fegyverropogás és bombázás közepette, amiben eddig részem volt, épp egy ilyen unott képű hivatalnok nem jelentett célpontot. A modellek és a színészek az arcukból élnek meg. Én abból, hogy ott is meglátom a lényeget, ahol más nem. Ez a szenvedélyem, az életem. Bejártam a bolygót keresztül-kasul, de ez az egyetlen dolog, ami örömet okoz. Magát mi hozza lázba?

─ Engem? ─ mutatott magára Felipe, de mielőtt bármit is szólt volna, meglátta Helenát, amint az orr felé sétál s innentől megszűnt számára a világ. ─ Engem a szépség hoz lázba. Bocsi, de dolgom van ─ azzal már fel is állt s óvatosan a víztükröt figyelő nő mögé lépdelt. ─ Befejezte mára a munkát?

─ Azt hiszem igen ─ dörzsölte meg a szemeit Helena. ─ Rengeteg mintát gyűjtöttem és Norával rendszereztük. De holnap is lesz nap.

─ Milyen igaz ─ vigyorgott a férfi s szemeivel rögvest vetkőztetni kezdte a lenge ruhába öltözött nőt.

Helena szemrehányóan pillantott rá. ─ Miért érzem azt, hogy akar tőlem valamit?

─ Marc sokat mesélt magáról. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy egy ilyen vadítóan dögös nő, hogyan lehet facér?

─ Jobban szeretem a kötöttségektől mentes függetlenséget ─ emelte fel a fejét Helena. ─ Egyébként nem voltam ám mindig szingli. Én is kipróbáltam, milyen állandó kapcsolatban élni, de több a hátránya, mint az előnye. Nem tetszett, így inkább a magam útját járom. Nekem egy férfi se mondja meg, mit tehetek és mit nem.

─ Volna kedve lefeküdni velem? ─ vágta rá Felipe minden kertelés nélkül.

A nő ledermedt akár a jégcsap. ─ Mi van?

─ Jól hallotta. Elvarázsolt, amióta csak megláttam.

─ Na ne mondja ─ kuncogott Helena s huncut mosollyal az arcán fordult a reménykedően pislogó férfi felé. ─ Akkor mire vár? Keressen egy helyet, ahová elvonulhatunk!

Hatodik Fejezet

BÁR nem mutatta, Hamilton az egész út alatt kellemetlenül érezte magát. New Yorkban tényleg ott várt rájuk egy szekrény a csomagmegőrzőben, benne egy táska, tele fotókkal, útlevelekkel és egy tájékoztatóval, amiből nem csak a célpontokról tudhattak meg többet, hanem azt is, hogy Kinshasában a reptéren fog rájuk várni a helyi kapcsolatuk, egy Leroy nevű fickó. A hatfős társaság roppant mód izgult. A gyomruk végig összeszorult a hosszú út alatt. Kételyek s bizonytalanság gyötörte valamennyit. A terminálban tényleg ott várt rájuk Leroy, ez a vékony, rikító ruhát s széles napszemüveget viselő, igencsak gyanús alak. Állandóan járt a szája s próbálta eladni magát, mint valami ripacs. A katonák hamar fejfájást kaptak a szövegelésétől, ám dühük pillanatok alatt elszállt, mikor a férfi az egyik félreeső hangárhoz vezette őket, ahol már várt rájuk egy szürkés színű magángép. A mindössze tízüléses madárka, alaposan letaglózta a különítményt, melynek meglepően jóleső kényelme csak fokozta az értetlenkedést. Hamilton próbált nyugodt maradni s ezt az érzést, igyekezett emberei felé is közvetíteni, nem sok sikerrel. Négy órát repültek kelet felé, végig a folyókkal átszelt dzsungelen és síkságokon át, egészen egy istenháta mögötti táborig, melynek csontrázóan hepehupás repülőterén értek földet. Tikkasztó hőség, szúnyogok s egy jeep várakozott, nem túl bizalomgerjesztő sofőrrel a volán mögött. A terepruhát viselő férfi éjfekete bőrén csak úgy csillogtak a kövér verejtékcseppek. Nyugodt dúdolással figyelt, míg utasai beszállnak, ám amint elfordította a kulcsot, úgy vezetett a poros földúton, mint valami eszelős. Őrtornyok s raktárak közt vezetett az útjuk, mélyen be az erdőbe, ahol lassacskán egymást érték a hevenyészett bádogkunyhók. A kétszintes téglaház, mely a bekötőút végén terpeszkedett, jócskán elütött ebben az elmaradott környezetben. Cserepekkel kirakott tetejéből, parabola antenna s néhány díszítőelem állt ki. Korlátokkal övezett lépcsője előtt, kikövezett udvar állt, állig felfegyverzett katonák őrizetében. Hamilton és társai, érdeklődve szálltak ki a nagy fékezésekkel leparkoló kocsiból s az elébük siető tisztet követve, beléptek a tágas építménybe. A giccses és ízléstelen berendezés úgy volt elhelyezve, mintha sebtében dobálták volna be. A függönyök s a szőnyegek szinte ragadtak a kosztól s mindenhonnan valami elviselhetetlen bűz áradt. Kínzó undorral az arcukon baktattak előre, egyik szobát hagyva a másik után, mígnem egy tágas, leginkább ebédlőre hasonlító terembe nem értek, ahol a sok katona s egyéb furcsa szerzet közt, egy magas támlájú, aranyozott trónus állt, elefántcsont

díszítéssel az oldalán. A pazar bútordarab önmagában is lenyűgözően hatott, ám a benne ülő embertől vált igazán fontossá.

─ Őhatalmassága ─ szólt a vendégeket kalauzoló katona s illedelmesen fejet hajtott. ─ A kommandósok megérkeztek.

A trónon terpeszkedő nagydarab, izmos férfi tekintete rögvest odafordult. Még így ülve is látszott milyen magas, s vaskos karjaiból ítélve a fizikuma sem mindennapi. Hófehér inget s krémszínű vászonnadrágot viselt, ami egyáltalán nem ment a lábára feszülő csicsás kígyóbőr csizmához. Mellét tucatnyi kitüntetés díszítette, s vaskos ujjain egymást érték a mázsás aranygyűrűk. Márkás napszemüvegét, tar kopasz feje tetején viselte s hideg, mélyen ülő szemeivel úgy mustrálta a katonákat, mintha halakat nézne valamelyik akvárium üvegén át. - Na végre! ─ hangzott mély, öblös kiáltása. ─ Azt hittem sosem érnek ide.

Hamilton igyekezett nagy határozottságot mutatni. ─ Ön kicsoda?

─ A közös barátaink nem említették?

─ Egy szóval sem és még mindig sok a fehér folt.

─ Fehér folt? ─ vigyorgott az éjfekete bőrű óriás. ─ A nevem Lewis Makubo, de nyugodtan szólíthatnak őhatalmasságának. Az én feladatom lesz, hogy kellő ellátmánnyal és segítséggel lássam el önöket a közös érdekeinket szolgáló akció sikeréért.

─ Közös érdekeink? ─ szaladt fel a százados szemöldöke.

─ Úgy bizony. Azért jöttek, hogy elintézzék a csúnya terroristákat, akik veszélyt jelentenek drága országukra igaz? Én is nagyon szeretem Amerikát ─ lelkendezett Makubo. ─ És a szívemen viselem a sorsát. Rossz fényt vet rám, hogy ellene szervezkedő férgek törnek be a területemre. Szegény apám is remek kapcsolatot ápolt Amerikával. Én is ezt teszem.

─ Egész pontosan milyen segítségre számíthatunk?

─ Rendelkezésükre bocsájtom a felderítő egységeimet és két őrnaszádot, ha esetleg eldurvulna a helyzet. Remélem gyorsan és fájdalommentesen túlesünk ezen a kellemetlenségen ─ ekkor az egyik közelben álló nőre mutatott, s egy csettintéssel magához rendelte. A fiatal, alig nagykorú lány, lesütött szemmel sietett a robosztus trónus mellé. ─ Furulyázzál! ─ förmedt rá Makubo s kissé hátradőlt.

A lenge ruházatú szolga, habozás nélkül teljesítve ura parancsát, szabaddá tette annak férfiasságát s máris nekilátott a kényeztetésnek.

─ Nos, akarnak még valamit? ─ nézett a kommandósokra Makubo.

Hamilton csak nagy nehézségek árán tudta véka alá rejteni, megvető utálatát. ─ Igen lenne. Pontosan miféle kapcsolatban áll ön az Egyesült Államokkal?

─ Hajdanán, mikor még nem volt ilyen bolond világ, a CIA egy sor ügynököt

küldött erre a területre, akiknek sikerült megegyezniük apámmal s később velem is. Hasznos információkat kapok tőlük, cserébe néhány baráti szívességért. Bizony azokban a csodálatos régi szép időkben ─ sóhajtott Makubo ─ még nem volt ennyi szabály. Nyugodtan szervezhettem portyákat. Fosztogathattam városokat, falvakat. Annyi őslakost ölhettem meg, hogy a hulláikkal a folyót el lehetett volna terelni és senki sem akart felelősségre vonni érte. Én mondom ─ vihogott a férfi ─ a háborúnál nincs jobb szórakozás.

Eközben a lány befejezte s mialatt szájáról törölgette a maradékot, ura hirtelen előrántotta kilencmilliméteres pisztolyát, s rezzenéstelen arccal fejbe lőtte. A hirtelen jött dörrenés, ösztönös sikolyra fakasztotta a közelben állókat, ám riadalmuk abban a pillanatban el is szállt.

A Deltások, földbegyökerezett lábbal nézték, amint a lány élettelen teste, a saját véréből alakult tócsába zuhan.

Makubo azonban csak kuncogott. ─ De amint látják, azért maradt valami az unalmas napokra is.

─ Miért kellett megölni? ─ értetlenkedett a százados.

─ Miért ne? ─ jött a közömbös válasz ─ Van még kérdésük?

Hamilton torkán alig jött ki hang. ─ Nincs.

─ Remek. A tisztjeim megmutatják a szállásukat. Elmehetnek!

A Deltásokat egy félreeső kunyhóba kvártélyozták, amit csak az isteni gondviselés mentett meg az összeomlástól. A kemény körülményekhez szokott katonák, nem vártak öt csillagos ellátást, de a bűzös és omladozó priccsek, még az ő ízlésüket is alulmúlta. Hamilton felpüfölte a zsírfoltos párnát s batyuját letette az ágy lábához. Épp leült volna, mikor egyik társa melléért s félreérthetetlen jelét adta, hogy beszélni kíván vele. A nála jó egy fejjel alacsonyabb, széles vállú férfi tekintete tele volt nyugtalansággal s valami mélyről jövő dühvel.

─ Igen? ─ nézett rá Hamilton.

─ Szeretnék veled négyszemközt beszélni! Ha lehet azonnal!

A százados kissé meglepődött a kemény hangnemen, de ő az ilyeneken nem szokott fennakadni. Teljesítve a kérést, odasétáltak az egyik sarokhoz.

─ Tessék Hank ─ sóhajtott a százados. ─ Mit akarsz?

─ Nyolc éve ismerlek ─ vágta rá a kávébarna bőrű férfi. ─ Együtt léptünk be a Deltához. Szolgáltam melletted is, alattad is. Sohasem kérdőjeleztem meg a döntéseidet. Most viszont meg kell kérdeznem valamit. Mi a lófaszt művelünk? ─ buggyant ki belőle az igencsak hevesre sikerült kérdés. ─ Ezekkel kell együttműködnünk? Ezzel a rakás gyilkossal és hullarablóval, akik gyerekeket és nőket öldökölnek, puszta szórakozásból? Ezek a szövetségeseink?

─ Kénytelenek vagyunk ─ förmedt rá Hamilton. ─ Ez az ő területük. Nem

törhetünk be csak úgy. Ha hatékonyan akarjuk végrehajtani a feladatot, akkor szükségünk van az engedélyükre és a támogatásukra. Tudod, jól mi forog kockán. Nekem sem tetszik ez a helyzet, de nincs más választásunk.

─ Igen én is láttam azokat a CIA jelentéseket ─ bólintott Hank. ─ De az meg se fordult a fejedben, hogy talán nem kéne mindent elhinni, amit mondanak?

─ Ők a hírszerzés. Azért vannak, hogy minket információval lássanak el.

─ Ugyan már Terry. Te tudod a legjobban, hogy nincs olyan mocsok, amibe a CIA nem nyúl bele. Az meg se fordult a fejedben, vajon miért nem tud a Kongresszus erről a hűveletről? Szerintem ez a fedett művelet csak valami duma, amivel be akarják fogni a szánkat. Ha valóban veszély fenyegeti az Egyesült Államokat, arról miért nem tudhat a Kongresszus? Vagy a légierő? Vagy a tengerészek? Miért csak mi vagyunk itt, ezek közt a vademberek közt? Itt nekem valami bűzlik.

Hamilton valahol ott belül, szintén ezeket a kérdéseket tette fel magának, ám a kötelességtudat azt sugallta, hogy semmi esetre sem hátrálhat meg. ─ És, ha mégis igazuk van, s biológiai támadás készül? Mit akarsz? Menjünk haza és üljünk ölbe tett kézzel, várva hány millióan pusztulnak el?

─ Láttam azokat a fotókat. Te el tudod képzelni arról a két nőről, hogy bioterroristák? Az egyikük a WHO munkatársa és az itteni betegségeket tanulmányozza. A másik pedig a saját laborunk szakértője. Gondolod nem világították át vagy százszor, mielőtt beengedték Fort Detrickbe? Erről a Makuboról inkább el tudom képzelni, hogy vírusbombát dob a keleti partra. Láttad mit csinált? Az orrunk előtt szaxiztatta le azt a szegény lányt, majd hidegvérrel agyonlőtte. Inkább ő a terrorista, mint akikre vadászunk.

─ Tudod mindig azok a legveszélyesebbek, akik nem látszanak annak.

─ Rendben ─ tette fel a kezét Hank. ─ Te vagy a parancsnok és én bízom benned. De ez az ügy nekem rohadtul bűzlik. Remélem tudod, mit csinálsz. Két gyerek vár otthon és nemsokára jön a harmadik. Szeretnék hazamenni hozzájuk. A barátod vagyok, jól tudod, de egy valamit megígérhetek ─ tekintete némileg fenyegetővé vált s ujjával egyenest Hamiltonra mutatott. ─ Ha nekem lesz igazam és ez az egész nem más, mint egy zsoldos akció, amiben valami hataloméhes féreg számára végezzük el a piszkos munkát, akkor az Istenre esküszöm, golyót röpítek a fejedbe. Mert abban biztos lehetsz, hogyha ezen elcsúszunk, senki sem siet a segítségünkre. Fedett művelet, így senki sem hagyta jóvá, és senki sem vállal érte felelősséget. A megbízóink elpárolognak, aztán mi mehetünk a hadbíróság elé. Ugye érted?

─ Tökéletesen ─ biccentett a százados félszeg mosollyal. ─ De nem kell aggódnod! Vigyázok rátok.

Hetedik Fejezet

NORA homlokán egyre-másra sorakoztak a hideg verejtékcseppek. Szinte hallani lehetett, ahogy járt az agya, s kezeivel lehelet finoman állította a mikroszkóp fókuszát. A méretes lencse alatt pihenő üveglapon az egyik falusi kisfiú vérmintája hevert. Még több tucat állt vigyázban az egyik tárolóban, de a nő már végignézte valamennyit. Nyugtalanság érződött, minden mozdulatából, s ahogy egymás után cserélgette a mintalapokat, úgy nőtt a benne rejlő feszültség. Hirtelen Helena lépett be a hajó alján berendezett kis laborba, s érdeklődve figyelte barátnője szorgalmas igyekezetét. ─ Mit csinálsz? ─ pillantott rá könnyed mosollyal.

Nora ideges sóhajtással egyenesedett fel. ─ Épp a faluból vett mintákat ellenőrzöm, de azt hiszem, valami gond van.

─ Ezt hogy érted? ─ lépett közelebb Nowickzy.

Kollégája megmozgatta elgémberedett nyakát s nem kis elégedetlenséggel az arcán, fordult felé. ─ Mi ez, valami áprilisi tréfa?

─ Elárulnád végre, mi a fenéről beszélsz? ─ förmedt rá Helena. ─ Mi az ami nem stimmel?

─ Ugyebár ezek HIV-vel fertőzött minták igaz?

─ Igen.

─ Én már sokszor tanulmányoztam a HIV vírust, de ezek biztos nem azok. Rendkívüli módon hasonlítanak rá, ám sok az apró eltérés. A dokkoló proteinjeik nagyobbak, és a lipidmembránjuk is szélesebb. Nem tudom mi ez, de ez biztos nem HIV.

─ Rengeteget tudsz a vírusokról ─ kuncogott Helena ─, de most tévedsz. Ez bizony HIV, méghozzá az eredeti.

─ Hogy érted azt, hogy eredeti? Sok variánsa létezik, de mindegyik eredeti.

─ Amiket te tanulmányoztál odaát Fort Detrickben ─ ült le mellé egy székre Nowickzy ─ azok a vírusnak azon alfajai, melyek az évtizedek alatt mutálódtak és fejlődtek, így hozva létre azt a sok variánst. De ez itt az alapvírus, amiből az összes többi kifejlődött. És végre megszereztük.

Nora teljesen összezavarodott. ─ Álljon meg a menet! Miről beszélsz? Alapvírus? És hogy érted azt, hogy végre megszereztük?

─ Nem véletlenül erősködtem annyira, hogy el gyere ─ hajolt közelebb Helena. ─ Te vagy a legjobb virológus, akit ismerek és tudtam, csakis akkor fogod elhinni, ha a saját szemeddel látod.

─ Mégis micsodát?

─ Idestova öt éve dolgozom egy olyan független kutatási csoportnak, amelyik

azt szándékozik bebizonyítani, hogy amit a nagyvilág ismer, az nem az eredeti HIV. Számtalan pletyka terjengett arról, hogy az alapvírus még megtalálható itt Közép-Afrikában, ahol az egész elkezdődött. Négyszer jártam erre és mindig árnyékra vetődtem. De most végre megvan. Bebizonyíthatom, hogy akiket kinevettek, azoknak igazuk volt.

─ És mit akarsz csinálni?

─ Elviszem a mintákat az államokba. Egy régi barátom a Berkley egyetemen dolgozik genetikusként. Megígérte, hogy használhatom az ottani remekül felszerelt labort, és segít nekem kielemezni az alapvírust. Gondolj bele! Ha sikerül áttörést elérnünk, az óriásit lendítene az AIDS elleni harcon. Nobel-díjat is kaphatunk, és akkor az a sok nagyokos, végre befogná a száját. Érted már?

─ Értem én ─ vakarta a fejét Nora ─ de akkor is hajmeresztő ez az egész. Ha végig létezett egy alapvírus, miért nem tudott róla senki Fort Detrickben, és hogyhogy nem írt róla egy szaklap sem?

─ Ez jó kérdés ─ vágta rá Helena nem kis szarkazmussal.

Váratlanul Felipe sietett le a lépcsőn. ─ Bocsi, ha zavarok ─ meredt rájuk kétségbeesett szemekkel ─, de jó lenne, ha feljönnétek! Gyorsan! Ha lehet inkább rögtön!

Gabriel lágyan elfordította a kormányt, majd szépen leállította a motort. Valamennyi magabiztosságát összeszedve húzta ki magát, mint valami pökhendi turista. Két toronygéppuskával felszerelt őrnaszád állta útjukat, nem sokkal a közeli kanyar előtt. A fedélzeten csak úgy hemzsegtek az állig felfegyverzett

katonák, akik vérebekként vizsgálták az övékénél jóval mutatósabb jachtot.

─ Ne csináljanak semmi meggondolatlanságot! ─ szólt bele megafonjába a baloldali hajó orrán álldogáló tiszt. ─ Csupán ellenőrzést tartunk.

Ekkor jött fel a fedélzetre Felipe a két nővel s lassacskán Marc és Nick is előbújt vackából.

─ Mi a probléma? ─ kiáltotta teli torokból Gabriel.

─ Egyszerű rutinellenőrzést tartunk ─ jött a tiszt válasza. ─ Nincs miért aggódniuk.

Eközben a másik őrnaszád, közvetlenül a jacht oldalához ért s máris két fegyveres lépett át, mint valami kalóz. Vad léptekkel rohantak végig a fedélzeten, s árgus szemekkel figyelték a legkisebb rongydarabot is.

Nem sokra rá a tiszt is követte őket s első útja a kormánynál álló férfihoz vezetett. ─ Kik maguk és mit csinálnak itt? ─ förmedt rá a pufók arcú, éjfekete bőrű hadnagy.

─ Semmi gond ─ nyugtatta Gabriel. ─ Kutatók vagyunk ─ azzal elővette a papírjait s illedelmesen átadta. A tiszt azonban rá se hederített, csak a két nőt figyelte. ─ Na és miket kutatnak?

─ Betegségeket ─ vágta rá Helena. ─ Az itteni betegségeket vizsgáljuk. Helena Nowickzy vagyok a WHO munkatársa. Minden engedéllyel rendelkezünk.

─ Azt az információt kaptuk ─ folytatta a hadnagy ─, hogy csempészek járnak errefelé, így megállítunk minden hajót, a gyanús dolgokat pedig elkobozzuk.

Gabriel figyelmesen hallgatta, ám ekkor a szomszédos naszádon meglátott egy magas, fehérbőrű férfit, s egy tetoválást a karján, amit nem tévesztett össze semmivel. Akkorát nyelt, hogy még az ádámcsutkája is belefájdult. Óvatosan fivérére pillantott s megvakarta szája jobb csücskét.

Felipe azonnal vette a lapot, s mint aki csak sétált, lassan odaslisszolt bátyja mellé. ─ Mi van? ─ suttogta halkan.

─ Látod azt a fehér a faszit ott a hajón?

─ Igen.

─ A Delta Force jele van a karjára tetoválva. Nekem itt valami nagyon nem stimmel. Készülj!

Felipe az állát vakarva megfordult, s a tatnál álló két fegyvereshez sétált. Úgy nézett rájuk, mint egy idióta s csodálattal leste, minden mozdulatukat.

Mindeközben a tiszt egyre erőszakosabban viselkedett, s követelte, hogy

mutassák meg, milyen betegségeket kutatnak.

Gabriel az elmeorvosok nyugalmával vigyorgott, majd megragadta a kormányt s egy erőteljes mozdulattal tökig nyomta a gázkart. A hajó vadlóként iramodott meg, hatalmas hullámokat keltve maga körül. Az oldalt álló katonák, tehetetlenül csapódtak a padlóra, ám mielőtt sikerült volna felpattanniuk, Felipe egy kemény lökéssel, a vízbe küldte őket. A tiszt ordítva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát s már a fegyveréért nyúlt, mikor Gabriel megragadta s a nyakánál fogva átsegítette a korláton.

Az őrnaszádokon figyelő katonákat, annyira ledöbbentette a váratlan fejlemény, hogy jó két másodpercig csak álltak, mint a faszent. Ám ahogy észbe kaptak, rögvest befaroltak a hajókkal, s teljes gázzal a menekülők után eredtek. A géppuskáknál álló lövészek irányba állították a méretes fegyvereket, s felhúzva a zárdugattyút, azonnal tüzelni kezdtek.

Gabriel ösztönösen behúzta a fejét s próbált cikk-cakkban haladni, alaposan megnehezítve ezzel üldözői dolgát. ─ Mindenki hasaljon a rohadt padlóra! ─ üvöltötte teli torokból. Szemeivel megállás nélkül a partot pásztázta, valamiféle egérutat keresve, de a sűrű növényzet csakis akadályt jelentett. Egy éles kanyar következett. ─ Kapaszkodni! ─ kiáltotta, s élesen eltekerve a kormányt, igyekezett gyors tempóban bevenni a fordulót. A manőver sikerült, azonban az olyannyira vágyott lépéselőnyt nem sikerült megszerezni, ráadásul a feje mellett elsüvítő golyók, kezdték felőrölni az idegeit. Hirtelen egy fémhíd tűnt fel a távolban, ami önmagában nem jelentett volna problémát, ám a rajta strázsáló géppuskás dzsipek, már annál kellemetlenebbül érintették.

─ A rohadt életbe! ─ szitkozódott összeszorított foggal, s kétségbeesése minden méterrel csak nőtt. A hídon álló járműveken a lövészek már csőre töltött fegyverekkel várták, s abban a pillanatban, hogy lőtávolba ért, össztüzet zúdítottak rá. A gyönyörűen festett s polírozott jacht, hangos robajjal vált, romos Edami sajttá, de túlélte a pusztítást. Gabriel áldotta az eget, amiért sikerült ép

bőrrel átszáguldani a híd alatt, ám a motor teljesítménye váratlanul csökkenni kezdett. ─ Nagyon kérlek ne most! ─ könyörgött, ám az üzemanyag szintmérője rideg pontossággal jelezte, hogy a benzinmennyiség rohamosan csökkent. ─ A franc egye meg! ─ csapott egy jó nagyot a műszerfalra s agyát kezdte elborítani az elkeseredett düh, mikor hirtelen egy tisztást fedezett fel, nem messze jobbra. Azonnal odafordult s eszelős tekintettel vezette a hajót, egyenest a partnak. ─ Készüljetek! Ez durva lesz! ─ utasai hamar megtapasztalták a szavak igazságtartalmát. Amint elhagyta a vizet, a hajó nagy rázkódások közepette repült ki a sáros partra, s úgy bucskázott végig a bokrokon s a tompa sziklákon, mint valami szárnyaszegett madár.

Jó hetven méteren szántotta fel a talajt, de ahogy megállt, Gabriel őrült iramban ugrott ki a kormányállásból, s ideges kapkodással sietette a menekülést. Helena azonban nem ment sehová. Lerohant a laborba s bepakolt annyi mintát, amennyit csak tudott. Marc és Felipe úgy ráncigálták le a fedélzetről, miközben a katonák már ott lihegtek a sarkukban. Rohantak, ahogy csak a lábuk bírta, be a minél sűrűbb erdőségbe. Nem volt érdekes merre, csak el a hajótól s a fegyveresektől. Vagy két percig vágtáztak mire Gabriel megálljt parancsolt a verejtékben fürdő gárdának. ─ Egy rövid időre leráztuk őket ─ felelte zihálva. ─ Nem tudom kik ezek, de biztosan nem a kormánynak dolgoznak. Nagyon érdeklődtek irántatok ─ mutatott a nőkre ─ és a kutatásaitok iránt ─ feszülten pillantott körbe. ─ Ha jól láttam a térképen, olyan harminc mérföldre lehetünk Mbandakától. Annyi a dolgunk, hogy észak felé indulunk és tartjuk az irányt.

─ Szerintem váljunk ketté ─ vágta rá Kenwood ─ és igyekezzünk folyamatosan mozgásban maradni. Akkor nehezebben találnak ránk. Legalább egy kilométeres távolságra legyünk egymástól, és párhuzamosan haladnánk észak felé.

─ Nem rossz ötlet. De hogy tartjuk a kapcsolatot?

A fotós kihúzta oldaltáskája zipzárját, s egy fekete adó-vevőt dobott a férfi kezébe. ─ Ez egy ICOM frekvenciájú katonai vevőkészülék. Hetven kilométer a

hatósugara és az akku hatvan órát bírja. Javaslom, óránként üzenjünk, de mindig más sávon, hátha megpróbálnak lehallgatni!

─ Maga aztán nem semmi ─ hüledezett Marc.

─ Rendben ─ vágta rá Gabriel. ─ A terv megvan. Felipe ─ pillantott fivérére. ─ Vidd Helenát és Marcot beljebb, és siessetek! Mbandakában találkozunk. A többiek velem jönnek! Mozgás!

A Fehér ház a tőle elvárható fennköltséggel terpeszkedett az őt körülvevő parkban. A neoklasszicista épület, James Hobant dicséri, aki merész terveivel, egy fenséges jelképet adott az ifjú nemzetnek. A Pennsylvania Avenue 1600 alatti ingatlan a világ leghíresebb államfői rezidenciája. Még a húszdolláros hátulján is ott díszeleg. Híres és hírhedt politikusok jöttek-mentek patyolat fehér falai közt, komolyan alakítva a világ történelmét. Negyvennégy elnököt szolgált ki töretlenül, a biztonság s a rendíthetetlenség érzését közvetítve az emberek felé. A negyvenötödik elnök épp most hagyta el az ovális iroda, gondokkal teli légkörét. Három lépés után már ott loholt mellette az egész stáb, s megállás nélkül bombázták a tanácsokkal, s a szűnni nem akaró kérdésekkel. Daniel Smith jól tudta mit vállalt, mikor két éve másodszor is letette a beiktatási esküt, ám a hivatallal együtt járó stresszt és idegeskedést, még ennyi idő után sem tudta megszokni. Minden nap ugyanúgy telt. Felkelés után a hírek, a feladatok, a megbeszélések, állandó mosolygás és látszat elégedettség mindennel, ami fontos a közvéleménynek. Rabszolgája ő az elnöki bársonyszéknek, nem az élvezője, de ahogy mondani szokták, a nagy hatalom, nagy felelősséggel jár.

─ Nelly ─ szólt oda dekoratív sajtófőnökének. ─ Milyen visszhangot kapott a kínaiakkal való tárgyalás?

─ Elég vegyeset ─ vágta rá az alacsony, pápaszemes nő. ─ A liberálisok szerint

jól áll az új arculat, ám a demokraták úgy vélik, símán beijedt.

─ Tömjék be valamivel a szájukat, addig kitaláljuk mit lépünk!

─ Igen uram.

─ A gazdasági törvénycsomag előkészítése hogy áll? - fordult az elegáns kabinetfőnökhöz.

─ Williams szenátor épp most készül átverni a kongresszuson. A visszajelzések jók. Azt hiszem pár hét és komolyan számolhatunk vele.

Smith elnök léptei alatt, csak úgy döngött a szőnyeggel borított padló. Egymás után hagyta el a szobákat, míg végül egy ezüstös borítású liftajtóhoz ért. Vaskos ujjával benyomta a kapcsolót, mire a szerkezet éleset csippantott, s a felvonó halk suhanással kinyílt.

─ Később folytatjuk ─ mosolygott embereire, s beszállván a faburkolatú kabinba, azonnal megérintette a lefele gombot. Komoly elégedettséggel töltötte el, mikor az ajtó végre becsukódott s egy rövidke egyedüllétet kapott a sorstól. Az alacsony, mégis jó kiállású, barnás bőrű férfi, közelített az ötvenhez, mégsem érezte magát gyengének. Fűtötte a tetterő, s hogy e hatalommal a kezében, igazi változásokat hozhat az országnak. Finom selyemöltönye, kellemes érzéssel simult a testére, modern eleganciát kölcsönözve minden helyzetben. Csontos, merev arca, markáns keménységet sugárzott, ám barátságos tekintete, hamar felülbírálta ezt az érzést. A lift eközben az akna aljához ért, s mihelyt lefékezett a sínbe ágyazott ajtó, lassan odébb csúszott. Két, karót nyelt fegyveres állt a kijáratnál, s habozás nélkül tisztelegtek a főméltóság előtt. Smith komótosan

végigsétált a kamerákkal s lézeres érzékelőkkel teletűzdelt folyosón, gond nélkül átkelve az első és a második ellenőrzési pontnál, melyek után egy kétszárnyú acélajtó fogadta. A bejárat oldalánál strázsáló tiszt, ijedten húzta ki magát s loholó sietséggel tárta ki az ajtót. Odabent egy valóságos kis irányító központ terült el, hatalmas, egész falakat elfoglaló digitális térképekkel, órákkal, monitorokkal. A puha szőnyeggel borított padló, kellemes légkört teremtett, amit a jókora terem közepén álló polírozott asztal csak még tovább emelt. Két, öltönyös férfi várt rá a székeken ülve s bár felálltak az érkezésekor, túl nagy hajbókolást nem rendeztek. Smith kissé ingerülten ült le velük szemben s alig tudta visszafogni magát. ─ Nos, mi olyan sürgős, ami nem várhatott?

─ Bocsásson meg elnök úr ─ magyarázkodott Strickland ─, de ez az ügy nem tűr halasztást.

─ Hallgatom ─ kulcsolta össze ujjait a politikus.

─ A hírszerzés adataira támaszkodva, nemrég elindítottunk egy hűveletet, néhány veszélyesnek ítélt célpont felkutatása és esetleges semlegesítésére. Sajnos azonban nem úgy sikerült, ahogy terveztük és nyomuk veszett.

─ És ezért hívtak ide? ─ förmedt rájuk Smith. ─ A bizalmi tanácsot tudtommal azért hozta létre annakidején Eisenhower, hogy a nemzetet súlyosan érintő ügyeket lehessen megvitatni a sajtó és a külső szemlélők kíváncsiskodása nélkül. De az ön által említett problémát bármelyik akciócsoportunk el tudja intézni.

─ Elnök úr ─ szólt váratlanul a másik öltönyös ─ ezek a célszemélyek igenis komoly veszélyt jelenthetnek a nemzetre. Minden jel arra mutat, hogy bioterroristák, és csapásra készülnek valamelyik nagyváros ellen.

Smith iménti elégedetlensége másodpercek alatt, komoly riadalomba csapott át. ─ Hogyan? Egészen biztos ez?

─ Igen uram ─ a kissé pocakos, ezüstös hajú férfi szemei gondterheltséggel teltek meg. ─ Minden jelentés szerint a célpontok azért látogattak el a Kongói Demokratikus Köztársaságba, hogy ott vírusmintákat gyűjtsenek a merénylethez.

─ És mivel tudják bizonyítani, hogy azok az emberek tényleg erre készülnek?

─ Konkrétan semmivel.

─ Akkor a mi fenét akarnak? ─ mosolygott az elnök.

─ Nézze uram! ─ meredt rá a férfi, kellő határozottsággal. ─ Mi ott a felderítésnél értjük a dolgunkat. Megértem az aggályait, de a jobb félni, mint megijedni filozófia eddig bevált. És a rendelkezésünkre álló információk alapján határozottan úgy vélem, hogy valós a veszély.

─ Rendben ─ bólintott Smith. ─ Na és mit tudunk a célpontokról?

─ Az egyikük ─ vette át Strickland ─ Dr. Helena Nowickzy. A WHO munkatársa, és az Afrikai betegségek szakértője. A másik, Dr. Nora Westlake. Ő a Fort Detricki labor egyik befolyásos szakértője és csoportvezetője.

─ A mi emberünk? ─ kapta fel a fejét az elnök. ─ De hiszen a Fort Detrickben

dolgozókat ─ tárta szét a kezeit ─ nagyítóval figyelik. Hogy csinálhatott ott karriert egy terrorista? Nem, itt valami félreértés lesz. Ekkorát nem tévedhet a rendszer.

─ Minden és mindenki kijátszható ─ felelte Strickland. ─ Bárhogy is, nem kockáztathatunk meg egy esetleges biológiai támadást. Egyébként a bűnösségüket erősíti a tény, hogy nyomuk veszett. Bizonyára tudtak a megfigyelőkről, és igyekeznek kereket oldani. Épp ezért arra kérem önt, hogy engedélyezze a térségben keringő NROL műholdak ráállítását a területre, hátha sikerül rájuk akadni. Lehet, hogy tévedünk. De mi van, ha nem? Az ostobaságunkért több millió ártatlan ember fizethet az életével.

Smith elnök komolyan elgondolkodott. Figyelmesen átolvasta a két nőről szóló dossziét, amit Strickland az imént nyomott az orra alá. Látszott rajta a sok kétség s a gyanakodás, ám a veszély súlya, könyörtelenül átbillentette lelkének mérlegét. ─ Legyen ─ nézett a két férfira. ─ Az engedélyt megadom. A nemzet érdeke mindennél előbbre való. De előre szólok! ─ meredt rájuk fenyegetően. ─ Ha tévednek és ezek csupán lelkes tudósok, akik közül az egyik ráadásul a mi katonai laborunk szakértője, maguknak vége! Erre jobb, ha felkészülnek!

Gabriel és csapata, borzalmas éjszakán volt túl. Szemhunyásnyit sem tudtak aludni, pedig az indákból s levelekből tákolt függőágyaik meglepően nagy kényelmet nyújtottak, ráadásul remek védelmet adtak a földön hemzsegő rovaroktól. Ám a bokrok közül felsejlő neszekről, folyvást azt hitték, hogy a katonák leltek rájuk s lábizmaik állandó készültségben várták az újabb megpróbáltatásokat. A csípős reggelekkel együtt járó éhes szúnyoghadat, melyet a helyiek igen találóan, csak kongói vekkernek neveztek, jószerivel sikerült elkerülni, hála a korai indulásnak. Gabriel pontosan tartotta a Kenwood által javasolt eljárást, s minden órában, más frekvencián beszélt nem messze haladó fivérével. Kíméletlen terepnek bizonyult a sáros, gyökerekkel s csúszós fűvel teli erdőség, ami még a túrázásnak élő férfit is kikészítette. Nora bokái már sajogtak a sok meneteléstől, ám büszkébb s intelligensebb volt annál, hogy akár csak egy panasz is elhagyja a száját. Kenwood viselte a legjobban. Neki még némi mosoly

is került, halványan borostás arcára.

Nem is sejtették, hogy magasan fölöttük, épp ezekben a pillanatokban fókuszált rájuk az egyik NROL kémműhold, méregdrága optikájával. Az árulkodó felvételeket habozás nélkül továbbította a parancsnokságra, feldolgozás céljából.

─ Milyen messze lehetünk? ─ szólt egész halkan Nora.

─ Azt hiszem félúton ─ vágta rá Gabriel s hangjába próbált minél több magabiztosságot csempészni. ─ Ha ilyen tempóban haladunk, néhány órán belül odaérünk. ─ Hirtelen lövések dördültek pont abból az irányból, amerre öccse haladt. Bátyja rémülten kapta fel az adó-vevőt, s valósággal belekiáltott. ─ Felipe! Jól vagytok? ─ ám csak az éter sercegése volt a választ, miközben újra lövések dördültek. ─ Felelj már te farok! ─ üvöltött a szerkezetbe kétségbeesetten. Váratlanul motorzúgást hallottak maguk mögül.

─ Nyomás! ─ rivallt csapatára a férfi s azzal gyilkos iramban rohanni kezdtek. A fák óvó takarása nem tartott soká. Úgy ötven méterrel odébb hirtelen véget ért, s helyét egy óriási, nyílt síkság vette át. Gabriel idegesen kutatott valami fedezék után s hirtelen meglátta a távolban magasodó, sűrű erdőséggel borított dombtetőt. ─ Gyerünk! ─ kiáltott a többiekre s a reménybeli célpont felé vette az irányt. Nora nem győzött hálát adni a sok futóedzésnek, mely most valószínűleg az életét menti meg. Ám gyorsan megtapasztalta, hogy az unalomból végrehajtott tréningek, nevetséges játszadozások ehhez a vágtához képest. Gabriel ösztönösen jobbra pillantott, s ekkor vette észre a szintén őrült tempót diktáló öccsét, s csapatát. A látvány új erővel ruházta fel, mialatt egyre közelebb látta a fákkal borított domboldalt.

Ekkor három géppuskás dzsip s az őket futva követő katonák törtek ki a fák közül. A jelentős különítmény, vérebként üldözte a menekülőket s az egyik

lövész, meglátva a remek alkalmat, elsütötte a méretes géppuskát. A gyilkos lövedék épp csak súrolta a testét, de ez Marknak épp elég volt ahhoz, hogy összeessen. A karján megsérült férfi jajveszékelése, megállásra késztette társait, akik azonnal a segítségére siettek, de ő csak kiabálta, hogy menjenek tovább. Megbékélt a sorsával, s még közelebb is kúszott a felé rontó járművekhez. A legelöl haladó dzsip, hirtelen megállt s az anyósülésen helyet foglaló, nagydarab tiszt, valósággal kiugrott a járműből. Megérkező katonái, súlyos ütlegelés közepette ragadták meg a sebesült foglyot, aki próbált a helyzetéhez képest higgadt maradni. Hamilton százados nem bírta a látványt s azonnal ott termett ő is. ─ A rohadt életbe. Tényleg szükség van erre? ─ förmedt az elégedetten vigyorgó őrnagyra.

─ Muszáj! ─ harsogta jókedvűen a talpig terepszínbe öltözött, éjfekete bőrű férfi. ─ Meg kell tanulniuk kik az uraik.

Ekkor dobták elé Marc jócskán összevert testét. A misszionárius, kínzó fájdalmai ellenére lassan feltérdelt s egyenest az őt bámuló tiszt szemébe nézett. ─ A WHO alkalmazottja vagyok. Ehhez nincs joguk.

─ Kussolj! ─ üvöltötte habzó szájjal az őrnagy s szolgálati pisztolyával jó alaposan képen vágta.

Hamilton egyre ingerültebbé vált. ─ Álljon már le! Ha agyonverik, akkor hogy hallgatjuk ki?

A tiszt eszelős vigyorában, volt valami rémisztő. Gondolkodás nélkül az előtte térdeplő fogoly homlokának nyomta a pisztolyt és lőtt.

Helena ijedt kiáltása szelte át a levegőt. A katonák vadászkutyaként kapták fel a fejüket s hamar felismerték az árulkodó hang forrását.

─ Ott fönt a dombon ─ kiáltotta egyikük s ujjával nem győzött rámutatni.

─ Lőjetek mindennel! ─ üvöltött felettesük. ─ Össztűz!

Ekkor a kézifegyverekből s géppuskákból csak úgy záporozni kezdtek a golyók, egyenest a magaslaton elterülő fák közé. A gyilkos zárótűzben, megállíthatatlanul röpködtek a szétzúzódott fákból kivágódó repeszek. Kenwood alig bírta túlkiabálni a hangzavart. ─ El kell tűnnünk, különben meghalunk! ─ hasra vágta magát s lapos kúszásban elindult a domb túl felére. Társai szó nélkül követték.

Hamilton agya elborult. Megragadta az őrnagyot s közel volt ahhoz, hogy leüsse. ─ Tüzet szűntess maga idióta! Élve kell őket elfogni.

─ Ne szóljon bele hülye amerikai! ─ vágott vissza a tiszt s ráfogta a fegyverét. A deltásnak ezzel betelt a pohár. Kicsavarta támadója kezéből a pisztolyt s azonnal ellene fordította. ─ Ne merd rám fogni te szarházi, vagy kiloccsantom az agyad! ─ azzal fogta magát és otthagyta az egész kompániát.

Az őrnagyot viszont ez a legkevésbé sem izgatta. Dühöngve ugrott be a legközelebbi dzsipbe s néhány fegyveressel máris a domb mögé tartott.

Kenwood mesteri körültekintéssel haladt az ismeretlen terepen, kihasználva

minden fát és bokrot. Jó időbe telt, mire átverekedték magukat a túloldalra, de már látszott az alant elterülő, mocsaras ligetekkel teletűzdelt táj. Hirtelen lövések csapódtak be mellettük.

Az őrnagy már várt rájuk s most három katonájával az oldalán rohant feléjük. A Vigo testvérek maradék elszántsága is elszállt. Rémülten húzódtak az egyik odvas fa mögé, magukhoz ölelve a sikítani akaró nőket. Kenwood tekintetében azonban egyre jobban a gyilkos elszántság rajzolódott ki. Nadrágja oldalzsebéből egy méretes, alul recés, felül sima pengéjű kést rántott elő, s szorosan nekitámaszkodott az egyik közeli fatörzsnek. A fegyveresek ekkor értek be őket. Kenwood elmozdult oldalra s egy gyors mozdulattal nyakon szúrta a bal szélső katonát. Az eddig önfeledten vihogó őrnagy most döbbenten figyelte, amint beosztottja vért hányva terült el a földön, mégsem látott körülötte senkit.

A fotós ekkor mögéjük került s elkapva a jobb szélső fegyveres nyakát, a hátába mártotta a kést. A másik kettő, rémülten nézett rájuk s ösztönösen tüzet nyitottak, ám Kenwood számára ideális pajzsot nyújtott az amúgy is haldokló ellenség. Váratlanul feléjük lökte áldozatát, amitől a támadók megzavarodtak s ez a pillanatnyi kihagyás épp elég volt neki. Valósággal odaugrott az őrnagy melletti katonához, kirúgta remegő kezéből a gépkarabélyt, majd a levegőben elkapta s azzal lőtte szitává lőtte mindkettőt. Véresen, zihálva sétált társai felé, akik elhűlt értetlenséggel lesték minden mozdulatát.

─ Ki maga? ─ buggyant ki Norából a mindenkiben megfogalmazandó kérdés.

─ Remélem nem esett bajuk ─ törölte meg a képét Kenwood. ─ A brit hírszerzésnél szolgálok.

─ Micsoda? ─ esett le az álla Helenának. ─ Ugye csak viccel? Hiszen mindenhol

úgy jelent meg, mint a legjobb fotós a szakmában.

─ Gyerekkorom óta imádok fotózni. Így pont kapóra jött az alteregómhoz.

─ És miért van itt? ─ dadogott Felipe.

─ Egy szívességet teljesítek. Ő rájuk kell vigyáznom ─ mutatott a két nőre. ─ A közös barátunk ─ fordult Nora felé ─ Conrad tábornok nem bízott a hazai csapatban. Engem kért meg, hogy segítsek. Különben is tartoztam neki. De most elég a dumából. Ha jól értettem, a város a mocsár túloldalán van. A katonák biztos hallották a lövéseket, így remélhetőleg azt hiszik, hogy meghaltunk. Ám az őrnagyot nemsokára keresni fogják. Azonnal indulunk kell és, ha szerencsénk van, sikerül pont elkerülnünk az őrjáratokat. Indulás!

Az előbbi akció után, senki sem mert ellenkezni a véráztatta férfival. Habozás nélkül felpattantak, s újult erővel vágtak neki a könnyűnek semmiképp sem ígérkező útnak.

Nyolcadik Fejezet

HAMILTON és csapata volt az első, aki rátalált az őrnagyra, s az ő kis bátor különítményére. A holttestek első ránézésre nem mutattak semmi érdekeset, ám sokat látott szemeikkel, hamar felfedezték a mesterien elhelyezett vágásokat s a meglepően kevés nyomot. Nem kellett sok, hogy rájöjjenek, ezt csakis egy képzett ember csinálhatta. Miután visszaértek a táborba, megállás nélkül csak a hullákra tudtak gondolni s azon agyaltak, vajon ki segítheti a csoportot. A századost eközben présként nyomták össze a rázúduló kétségek. Családjára gondolt s a veszélyre, mely végig ott lebegett lelki szemei előtt. Ám most már képtelen volt vakon hinni a parancsnak, s az egész hűvelet jogosságát is megkérdőjelezte. Makubo váratlanul hívatta s ez feltette számára az i-re a pontot. Gyűlölte azt az embert s a katonáit, sőt gyűlölte ezt az egész helyet, mindenestül. Fortyogó dühvel menetelt a nagyterembe, ahol Makubo, szokása szerint a trónján pöffeszkedett. Kubai szivar illata töltötte be a levegőt s a nagydarab férfi, öntelt ábrázattal eregetett füstkarikákat, tepsi formájú szájából. ─ Nagyot csalódtam magukban százados ─ förmedt Hamiltonra s egy szempillantás alatt odafordult. ─ Barátaim szerint, önök a híres Delta Force kitűntetett veteránjai, de ma úgy töketlenkedtek, mint a szűzlányok. Hála maguknak az egyik legjobb tisztem és három katonám meghalt, a terroristák pedig elszöktek. Mit tud felhozni a mentségére?

─ Velem szemben ne üssön meg ilyen hangot! ─ vágott vissza vérben forgó szemekkel a deltás. ─ Nem vagyok sem a kutyája, sem a szolgája. Az Egyesült Államok katonája vagyok és maga nekem nem parancsol! Egyébként a drágalátos őrnagy megszegte a megállapodást. A parancs értelmében egyelőre csak megfigyelni kellett volna a célszemélyeket, és kizárólag akkor semlegesítjük őket, ha erre kifejezett utasítást kapunk. De a maga katonái azonnal végezni akartak velük, bármiféle felhatalmazás nélkül, ráadásul a tisztje csak úgy kivégezte az egyiküket, mikor az már megadta magát, ráadásul volt pofája rám fogni a fegyverét. Én katona vagyok és nem hentes. Nem erre esküdtem és nem ezért vagyok itt.

Makubo az ujjait tördelte. ─ Nagyon érdekes, amit mond. Mivel láthatóan nincs tisztában a helyzetével, néhány dologról felvilágosítom. Ez itt az én birodalmam ─ mutatott magára. ─ Itt én isten vagyok. Azt teszek, amit akarok. Amerika rohadt messze van és szarok rá, mit tartanak helyesnek. Amíg itt vannak, nekem engedelmeskednek.

─ Azt lesheti! Semmi közöm magához, vagy a hullarabló vérebeihez.

─ Na, most már elég! ─ kiáltott rá Makubo. ─ Jobb, ha visszafogja magát, különben a társaival együtt golyót kapnak a fejükbe!

─ Azt hiszi, büntetlenül megússza ─ röhögött a képébe Hamilton ─, ha megöl hat amerikai katonát? A hadsereg kinyomozza mi történt és akkor élve feldarabolják. Felfogta maga fekete seggfej, vagy túl kicsi hozzá az agya?

─ Csakhogy ez fedett művelet volt kisapám! ─ vigyorgott rá Makubo, s jelezve embereinek, az oldalt álló fegyveresek máris lefogták a keményen kapálódzó századost. ─ Senki sem tudja, hogy itt vannak, úgyhogy ezt megszívta. A társaival együtt vigyétek őket a verembe! Addig kitalálom, mi legyen velük!

A verem volt az a hely, ahová még a legkeményebb zsoldos sem vágyott, s a helyiek úgy féltek tőle, mint a tűztől. Nem pusztán börtön volt ez, hanem a rettegés, az elnyomás jelképe, ami nem pusztán a testet, hanem a lelket s a szellemet is könyörtelenül megtörte. Egy kimerült rézbányában kapott helyet, hétszáz méterrel a föld mélyén, elérhetetlenül távol a szabad égtől s a frissen illatozó fáktól. Idelent a homályos lámpafényen megvilágított sziklafalakon kívül, nemigen akadt látnivaló. A dohos, penészes levegő, fullasztó erővel nehezedett az emberre, mint valami láthatatlan súly. Mindenütt fegyveresek, kamerák s a távolból visszhangzó kiáltások, nyomasztó egyvelege. A hat deltást a számtalan falba vájt zárka egyikébe zsúfolták. Némi pánik s zavarodottság lett

úrrá rajtuk, különösen Hanken, aki dühödt tekintettel meredt barátjára.

─ Te! ─ mutatott fenyegetően a századosra. ─ Te rángattál bele mindannyiunkat! Megmondtam, hogy ez az egész dolog bűzlik és igazam volt.

─ Fejezd be jó?! ─ üvöltött rá Hamilton. ─ Ha nem vetted volna észre, én is ugyanabban a szarban vagyok, mint te. Nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy egymás torkának essünk. Nyilvánvaló, ha itt maradunk, vagy halálra kínoznak, vagy símán agyonlőnek. Számunkra az egyetlen alternatíva a szökés, méghozzá nagyon gyorsan. De csakis akkor van esélyünk, ha összetartunk!

Hank kezdett lehiggadni. ─ Egy rohadt bánya mélyén vagyunk. Legalább ötven fegyveres mászkál odakint. Kíváncsian várom a tervedet.

─ Kizárólag a megtévesztésben bízhatunk. Mellettünk szól, hogy az ellenségeink agyatlan idióták, akik csak fegyverteleneket tudnak öldökölni. Mi viszont deltások vagyunk! Az elit. Kitűntetett veteránok, akik sok szart megéltek. Hiába vannak túlerőben, nem állítanak meg! Százszor jobbak vagyunk náluk.

─ Okés ─ bólintott Hank. ─ Próbáljuk meg. Mit veszíthetünk? De, ha elkezdjük, csináljuk végig.

Hamilton kissé megzavarodott. ─ Ezt hogy érted?

─ Hallod a sikolyokat? Itt nem bűnözőket tartanak. Pusztán szórakozásból kínozzák azokat, akik csupán rosszul mertek nézni arra a féregre. Mind láttuk a

rabszolgaként dolgoztatott nőket és gyerekeket. Ez nem tábor, hanem egy birodalom, aminek az élén egy őrült gyilkos áll.

─ Nekem is már nagyon viszket a tenyerem ─ helyeselt az egyik oldalt álló társuk. ─ Azt mondom, nyírjuk ki mind. Senki sem fog sírni utánuk.

─ Így igaz ─ csatlakozott egy másik. ─ Az a lány akit Makubo a szemünk láttára lelőtt, annyi idős volt, mint a húgom. Azóta másra se vágyom, csakhogy golyót eresszek belé.

─ Tisztában vagytok vele egyáltalán miről beszéltek? - nézett rájuk a százados. ─ Legalább háromszázan vannak, járművekkel és nehézfegyverekkel. Nem a mi feladatunk felszámolni ezt a gerillacsoportot.

─ Akkor kié? ─ lépett elé rendíthetetlen határozottsággal Hank. ─ Nem mondunk le senkiről. Ez a Delta Force jelmondata. Erre esküdtünk fel. Képtelen lennék tükörbe nézni azzal a tudattal, hogy ezt a sok embert magára hagytam, csakhogy mentsem a bőrömet. Nem lennék méltó a rangomra.

Hamilton csak a fejét rázta. ─ Ki gondolja még így?

Mind előre léptek.

─ Rendben ─ sóhajtott elkeseredetten. ─ Akkor megcsináljuk.

A hat férfi, egy emberként tette össze a kezét, mintha a kupadöntőre készülnének. Szemükben nyoma sem volt félelemnek, vagy kétségnek, csak a töretlen, mindent elsöprő elszántságnak.

A fal mellett álló két őr épp azon vihogott, amint társai egy fiatal lányról tépték le a ruhát, mikor kiáltásra s jajveszékelésre lettek figyelmesek, a kommandósok cellája felől. Megragadták fegyvereiket s rögvest odasiettek a vaskos fémajtóhoz.

─ Kuss, legyen kutyák! ─ üvöltötte egyikük, ám a jajgatás csak nem akart szűnni. ─ Azt mondtam pofa be, vagy bemegyek és szétlövöm a fejeteket! ─ Ám minden szava falra hányt borsónak bizonyult. Dühödt hévvel kapta elő a kulcsot s a zárba helyezve, gyorsan elforgatta. Szinte kitépte az ajtót, s belépvén már készült volna az újabb üvöltésre, de sem neki, sem társának erre már nem volt alkalma, köszönhetően annak a négy izmos karnak, mely szinte azonnal, törésig fordította vaskos nyakukat. A deltások két ajándék karabéllyal hagyták el a cellát s osontak, szorosan a falhoz tapadva. Nem sokkal odébb várta őket a forduló, mely mögött az egyre keservesebben sikongató lányról, már az alsóneműt is leszedték. A rámászó férfiak, kiéhezett tekintettel bámulták, nem törődve puskáikkal. Hamilton csak erre várt. Társaival pillanatok alatt leteperték valamennyit, dühödt erővel némítva el őket örökre. Szegény lány rémülten kapkodta a fejét mikor Hank váratlanul mellé ért. ─ Ne félj! ─ a férfi hangjából csak úgy áradt a megnyugtató kedvesség. ─ Nem bántunk. Tessék ─ azzal a kezébe nyomta a cellák kulcsait. ─ Menj és szabadíts ki mindenkit!

A most már állig felfegyverzett csapat, egymás után tette jégre az útjába eső őröket. A kínzókamra, az étkező, a biztonsági szoba. Alig öt perc alatt, mészárszékké változott az összes.

A bánya kijáratánál álló katonák, egyre idegesebben mászkáltak fel alá. Szörnyű kétségek közt nézegettek a lift felé, ahonnan többször is, halk, alig kivehető, leginkább lövésekre emlékeztető zajokra lettek figyelmesek, ráadásul a tárnában

szolgálatot teljesítők sem jelentkeztek. Hirtelen a felvonó működésbe lépett, s a súlyos csigákra lassan feltekeredett a vaskos drótkötél. Remegő gyomorral kémlelték az akna minden rezdülését. Az öt férfi, egész testében reszketett s görcsös ujjaikkal a ravaszt simogatták. A lift már szinte teljesen felért, mikor az aknából egy aprócska tárgy repült, szinte a lábuk elé.

─ Gránát! ─ kiáltotta egyikük, ám mire izmaik reagáltak a detonáció bekövetkezett.

Az időközben megérkező deltások, nagy élvezettel szívták magukba a friss levegőt, jól hallva a robbanás zajára idetartó dzsip motorzúgását. Ellenőrizve a tárakat, behunyták a szemüket s abban a másodpercben, kitörtek a barlangból.

A járműn álló katonák, úgy megrémültek, mint még soha, de az érzés hamar elszállt, s helyét a testükbe csapódó golyók okozta fájdalom vette át. A százados már ugrott is fel a platóra, s habozás nélkül birtokba vette a csinos toronygéppuskát. Emberei sorban követték, míg végül a dzsip egyetlen mozgó erőddé vált.

─ Irány a ház! ─ kiáltott Hamilton s a sofőr tökig nyomta a pedált. Úgy robogtak a hepe-hupás földúton, mint valami mozdony, nem ismerve irgalmat.

A barakkokból kiözönlő katonák, tanácstalanul forgatták a fejüket s a tegnap esti tivornyától még kótyagos tisztjeiktől várták a megoldást, kiknek lehengerlő harci tapasztalata a halál rájuk parancsban ki is merült. A pusztán túlerejükre építő egységek rohama, csak arra volt jó, hogy tiszta célpontot adjanak a deltások számára. Hamilton és csapata, úthengerként tarolta le a tábort, cafatokra lőve az összes elébük ugráló gerillát. Véres és kegyetlen munka volt, de a bosszúra éhes katonáknak, maga volt a felüdítő szórakozás. Kártyavárként roskadtak össze a lövésektől meggyengült, hevenyészve összetákolt tornyok s őrbódék. Az

ellenség, még az egyetlen épkézláb páncélkocsiját sem volt képes bevetni, az azt irányító tiszt, bizonyára a nagy kavarodásban támadt rémületében, belevezette azt az egyik árokba. Amelyik katona nem hevert holtan, vagy nem próbált ellenállni, az fegyvereit eldobálva futott, ahogy a lába bírta.

Makubo épp legújabb cafkájával szórakoztatta magát, mikor megszólalt a riasztó. Elszánt őreit a bejárathoz küldte, mialatt ő szépen elbarikádozta magát. Fegyverszekrényét kiürítve, gondosan felszerelkezett, s készen állt királysága megóvására. Az ütemes dörrenések, minden perccel közeledtek s hamarosan már a ház előtt szólt a géppuska utánozhatatlan hangja. Személyi testőrségében csupa veterán szolgált, akik férfiak ellen is bizonyítottak. Megkérdőjelezhetetlen vitézségük okán kerültek be ebbe az elit társaságba, ám most, mikor bennük volt uruk minden bizodalma, csúfosan alulmaradtak, hisz a kommandósok, alig fél perccel belül legyilkolták őket. Makubo verejtékben fürödve hallgatta a folyosón végigdobogó lépéseket, melyek valósággal az agyáig hatoltak. Hirtelen egy gyors sorozatot lőtt a kijárathoz, s elkeseredett dühvel ordibált, mint valami sarokba szorított pávián. ─ Tűnjetek innen! Ez az én birodalmam.

─ Milyen birodalmad? ─ kuncogott Hamilton. ─ A katonáid nagy része kifingott, a többiek meg elszaladtak. Nem vagy te semmi. Megmondtam, hogy nem úszod meg büntetlenül.

─ Úgyis megdöglötök. Élvezettel fogom kivájni a beleteket.

Ám hirtelen egy fémhenger repült be a védelemként szolgáló bútorok elé, s nagyot durranván, fojtogató füstöt árasztott magából. A lassan mindent elborító szürkés ködben, Hamilton s Hank araszolt befelé, mint valami portyázó macska. Célpontjuk egyre jobban bepánikolt, s ringlispílként forgolódott össze-vissza. Eközben a levegő fokozatosan kitisztult, s Makubo élvezettel figyelte amint ismét láthatóvá válik minden. A semmiből ugrott elő a két deltás, s lábait kirúgva, villámgyorsan a földre teperték. Hank a jól begyakorolt mozdulattal csavarta ki kezéből a fegyvert, miközben a százados, fogvicsorgatva szorította a

torkát. ─ Neked annyi!

─ Inkább neked ─ fújtatott Makubo s vaskos kezeivel, minden erőlködés nélkül dobta le magáról kellemetlen terhét. Játszi könnyedséggel pattant fel s előkapván az oldalára erősített bozótvágót, üvöltve rontott nekik.

Hamilton minden idegszálával a kezét s a lábait figyelte, keresve a megfelelő alkalmat.

─ Sokkal erősebb vagyok! ─ vigyorgott Makubo. ─ Kiontom a beleteket.

A százados azonban szemfüles módon kikerülte a felé lendülő csapást, s azzal a lendülettel átkulcsolta izmos alkarjával a fekete óriás nyakát.

Hank sem maradt tétlen s tiszta erővel beletalpalva a férfi lábikrájába, azonnal térdre kényszerítette. Úgy csüngtek a fékevesztetten üvöltő izomkolosszuson, mint két vicsorgó pitbull, ám áldozatuk nem adta fel. Minden erejét összeszedve felállt s habzó szájjal ledobta magáról a ziháló függeléket. A kint várakozó deltások egyike, megunván az elhúzódó küzdelmet, szó nélkül belépett a küzdőtérre, s rezzenéstelen arccal lőtte térden a bikaként fújtató férfit. Makubo fájdalmas kiáltásokkal zuhant a földre, s ösztönösen, szétroncsolt térdkalácsához kapott.

─ Ezt azért a fiatal lányért, te szarházi ─ nézett rá a katona, majd egyszerűen szemen köpte.

Makubo arra ébredt, hogy a lába pokolian fáj, meztelen, s a kezeinél fogva felkötötték. Hat elégedetten vigyorgó férfit látott maga előtt, akik közül egy már oda is lépett mellé.

─ Jól aludtál? ─ meredt rá Hamilton. ─ Remélem sikerült kipihenned magad, mert szükség lesz az emlékező tehetségedre.

─ Miért kötöztetek ki?

─ Olyan egyszerűen magyarázom el, hogy te is megértsd ─ förmedt rá a százados. ─ Ha pontosan arra felelsz, amit kérdezek, akkor nem bántalak ─ hirtelen a nála lévő pengével egy gyors, de annál fájdalmasabb vágást ejtett a fogoly bőrén. ─ De ha nem segítesz, akkor kivágom a golyóidat és megetetem veled!

─ Rohadj meg! Halottak vagytok.

─ Na, ne mond. Ki rendelte meg ezt a fedett akciót?

─ Anyád, miután leápolt.

Hamilton dühödt erővel végzett egy újabb metszést, ezúttal valamivel lejjebb. ─ Rossz válasz. Újra megkérdezem. Ki rendelte meg ezt a fedett akciót?

─ A szajha anyád!

A százados agyát elöntötte a vér, s dühödt erővel mártotta áldozatába a kést. A húsig hatoló, vérző seb rettenetesen fájt, ám Hank egy marék sót hozott, amit egyenest beletömött.

Makubo összevizelte magát a kibírhatatlan fájdalomtól, de akkor sem volt hajlandó segíteni. Hamilton bekeményített. Lefektették a foglyot, majd törülközőt szorítottak a fejéhez, s úgy locsolták rá a vizet. Ám ez a hírhedten szadista módszer sem vezetett eredményre. Végül egyik társa, merőben új ötlettel állt elő. Fogott egy kést s ott lóbálta Makubo férfiassága előtt.

─ Ide hallgass te seggfej! Jobb, ha beszélsz. Mit veszíthetsz? Véget ér a szenvedésed. De ha továbbra is kussolsz, lemetszek egy darabot a farkadból.

Ám a fogoly nem reagált semmit.

─ Rendben. Ahogy akarod ─ vigyorgott a deltás s megragadva a férfi fitymáját, egy határozott mozdulattal levágta. ─ Gratulálok ─ kuncogott jóízűen. ─ Zsidó lettél.

Makubo már sírt a fájdalomtól s testén eluralkodott a rettegés. ─ Jól van! Mit akartok tudni?

─ Ki rendelte meg a fedett akciót? ─ hajolt közelebb a százados.

─ Két nappal azelőtt, hogy megérkeztetek ─ dadogta a kínoktól kába fogoly ─ itt

járt egy CIA ügynök, aki meghagyta, hogy segítsek nektek elintézni az orvosokat. Sok pénzt és fegyvereket ígért.

─ Mit mondott, miért kell őket megölni?

─ Mert kényes ügybe tenyereltek. Ha jól értettem, valami Cerberus-programot említett. Biztos a bázisról beszélt.

─ Milyen bázisról?

─ Fönt északon, Kisanganitól nem messze, van egy évtizedek óta lakatlan támaszpont. Valaha a tietek volt. Apám mesélte, hogy teherautó számra vitték oda a különféle orvosokat és tudósokat. Úgy őrizték, mint valami rakétasilót. Aztán hirtelen elhagyták, és azóta már benőtte a dzsungel.

Hamilton elhűlve nézett a szintén döbbenten figyelő Hankre. ─ És mit csináltak ott? ─ fordult vissza ismét.

─ Nem tudom. Esküszöm. Senki sem tudta. Még apám se, pedig akkoriban az az ő területe volt.

─ Köszi, az együttműködést ─ vigyorgott a százados, majd egy pisztolycsövet nyomott Makubo agyongyötört fejéhez s dühödt képpel meghúzta a ravaszt.

─ Igazam volt ─ bólogatott Hank. ─ A dokik nem terroristák. Velünk akarták

elvégeztetni a piszkos munkát. Azt mondom, tűnjünk el innen, amíg lehet.

─ Ti menjetek ─ sóhajtott Hamilton. ─ Nekem még dolgom van.

─ Mit mondtál? ─ hüledezett barátja. ─ Jössz velünk te is! Otthon vár a családod.

─ Hát ez az ─ nézett rá a százados. ─ Nem akarok félelemben élni, nap, mint nap attól rettegve, mikor tesz a hírszerzés bombát a kocsimba.

─ És mit akarsz csinálni?

─ A dokik után megyek. Azok után, ami történt, a legkevesebb, hogy segítem őket. Különben is meg akarom tudni, ki húzott minket csőbe, hogy aztán megkeressem és az orrán át rugdossam ki az agyát.

Hank erélyesen lépett felettese elé. ─ Ezt nem teheted! Mit mondjak a nejednek?

─ Az igazat ─ mosolygott Hamilton. ─ Próbáld vele megértetni, hogy amit teszek, azt értük is teszem. De most már menjetek! Ez parancs!

Kilencedik Fejezet

CIA központ, Langley, Virginia

A LEGTÖBBEN igencsak túlmisztifikálják az itteni munkát. Azt hiszik, a világ leghíresebb kormányzati hivatalában, a mindennapok tele vannak James Bond szerű rejtélyekkel, s izgalmakkal. Akik itt dolgoznak, bizonyára súlyos államtitkokról, s a világot befolyásoló kérdésekről tanácskoznak, izzasztó órákon, sőt napokon át. A valóság ennél jóval prózaibb, sőt kiábrándítóbb. A sokszögű, ablakok ezreivel tarkított épület, betonszürke falai mögött, nem találunk többet, mint amelyet bármelyik unalmas közhivatal nyújthat. Igaz, hogy a bekötőútnál szigorú ellenőrzés folyik, fegyveres őrséggel, s bombaszkennerrel, ám amint az ember leparkolta a kocsit, komótosan besétál az üveghomlokzatú főbejáraton s kezdődik a mindennapos taposómalom. A pultnál álló, magas, öltönyös úriember, illedelmesen köszön s várja, hogy a jövevény betegye igazolványát a leolvasóba. A lámpa zölden világít, most már semmi akadálya a belépésnek. Unalmas, jól öltözött fapofák jönnek szembe vagy suhannak el mellette, mind a lifthez, vagy a szabadságot jelentő kijárathoz igyekezve. Nagyot csalódik, aki ide belépve, lehengerlő csodát vár. Persze, mint ahogy az életben oly sok minden, ez is pusztán nézőpont kérdése. Carmen Perez a legjobb példa erre. Kemény, karizmatikus, csordultig telve ambícióval. A nagy többséggel éles ellentétben, számára a cég inkább ugródeszka, mintsem mókuskerék. Sosem kérdez feleslegesen, s szinte sóvárogva várja az újabb kihívásokat. Igazi mintaalkalmazott. Csinos, szolidan elegáns, öltözködésével szinte azonnal magára vonta a figyelmet, lazán, sőt néha ízléstelennek festő munkatársai közt. Ruháit szinte már mániákusan gondozta, kiküszöbölve a legapróbb gyűrődéseket is, ám mindig ügyelt arra, hogy jól kidomborodjanak alóla formás idomai. Isten áldásaként tekintett előnyös külsejére, melyet sosem volt rest kihasználni. Finom ívben göndörödő fürtjei, éjsötét zuhatagként omlottak vállaira. Vonzó, kávébarna arcának, kislányos bájt kölcsönöztek lágy vonásai, miközben gyémántként ragyogó szeméből, megsemmisítő erővel sugárzott a démoni szenvedély. Bármit mondott vagy tett, abból csak úgy áradt a dögös szexualitás, mellyel falhoz állította a legközömbösebb férfit is. Sok nő az ő adottságaival, inkább a szépségipar, vagy a divatszakma felé venné az irányt, nem pedig egy hírszerzési

szolgálathoz, ahol bármit is tesz az ember, azt önmagán vagy kollégáin kívül, nem tudhatja senki más. Az elemzési részleg, vagy hivatalos nevén a Hírszerzési igazgatóság, különösen szokatlan állomáshely, egy ilyen kaliberű nőnek. Az itteni mindennapok általában másból sem állnak, mint a külföldi követségekről beáramló jelentések áttanulmányozása. Az aktakukac barlangnak csúfolt emeleten, sok száz szakértő elemezte a különféle országokban folyó politikai és katonai helyzeteket, s kombinálva azt az átnyálazott jelentésekkel, kész formában juttatta tovább a vezérkar, esetleg a Fehér Ház felé. Ők az agy, a szem és a fül: ahogy a cég egy korábbi igazgatója fogalmazott. Viszont rossz felé kapizsgál, aki azt hiszi, hogy a tengernyi beérkező adattól egy percnyi szabadidejük sincs. Valaha, még a hidegháború puskaporos időszakában így volt, de mára ez gyökeresen megváltozott. A komoly válságoktól eltekintve, aki itt a munkaidejének az egyharmadát végigdolgozza, az a helyi viszonyokhoz mérten már munkamániás. Nos, Carmen, közülük is a legsúlyosabb eset. Nem állt le egy pillanatra sem. Lót-fut, mint a mérgezett egér s szűnni nem akaró maximalizmusával, menetrendszerűen túlfeszítette kollégái idegeit. Most is az íróasztalánál görnyedt s egy nemrég befutott forrásanyag részleteit tanulmányozta. Szomszédai jót kuncogtak eminensi szorgalmán, s a két férfi inkább némi eszmecserével ütötte el az időt.

─ Baromi nagy tévedésben vagy. Nixon biztos nagy elnökként vonult volna be a történelembe, ha nem bukik le a Watergate-botránnyal.

─ Szerintem meg benézted. Nixonból már elege volt az embereknek. Láttad az akkori közvélemény kutatásokat? Ha ki is tölti az idejét, akkor sem vitte volna többre.

─ Honnan veszed?

─ Egyszerű következtetés. A SALT egyezménnyel lefeküdt az oroszoknak, ráadásul ő vetett véget Vietnámnak. Az emberek szemében gyenge volt és puhány. Nem úgy, mint Reagan, aki leszámolt a vörös uralommal.

─ A Szovjetunió valójában belülről roppant meg ─ vetette oda hirtelen Carmen. ─ Reagannek ehhez semmi köze. Az orosz embereknek lett elege a kommunista vezetésből, amelynek egyre jobban kicsúszott kezéből az irányítás. Végül Gorbacsov adta a kegyelemdöfést.

Hirtelen az egyik közeli fax, működésbe lépett s egy teligépelt papírlapot dobott ki magából.

A nő szinte elveszett a munkában, ám látta, hogy kollégai fülük botjukat sem mozdítják. ─ Ó kérlek, ne fáradjatok ─ vetette oda lekezelő stílusban. ─ Úgyis annyira ráérek ─ ideges sóhajtással állt fel s masírozott a géphez. Mikor kézbe vette a lapot, egykedvűen olvasta a sorokat, ám hamarosan értetlenkedés ült ki az arcára, ami a leírtak végére, komoly zavarodottságba csapott át. ─ Frank! ─ kiáltott oda az épp arra járó részlegvezetőnek.

A köpcös, negyvenes férfi gyorsan odasietett, de láthatóan nem ide készült. ─ Igen Carmen? Mit akarsz?

─ Ez most jött ─ adta át a lapot ─, de nem igazán értem.

Kopaszodó felettese, öntelt mosollyal látott neki, viszont csakhamar ugyanazt érezte, mint a nő. ─ Mi a lószar ez? ─ vakarta a fejét s abban a pillanatban elviharzott.

Igazi csúcstalálkozó jött létre az emelet végében álló, golyóálló üvegfallal borított tárgyalóban. A szendvicsekkel, némi ásványvízzel s egy rakat papírral

megrakott asztal körül, foglalt helyet a nívós társaság. Frank Meyers az elemzési részleg vezetője, szokása szerint valami ódivatú rongyot vett magára s, hogy felhívja magára a figyelmet, állandóan a szemüvegét igazgatta. Doyle Harrigan vezérőrnagy, a kiszuperált, időközben nagy hasat s vaskos bajszot növesztő egykori háborús hős, aki nyugdíjhoz közeledve, jelenleg a cég legfőbb katonai tanácsadójaként teljesített szolgálatot. Na és persze a minden lében kanál Lance Trenton, aki fiatal kora és tapasztalatlansága ellenére a szervezet aligazgatójaként pöffeszkedett a székben, mialatt lenyalt hajával, s undorítóan önelégült mosolyával úgy festett, mint egy alsógatya reklám.

─ Nos Frank? ─ tárta szét a kezeit Trenton. ─ Szeretnék választ kapni.

─ Azzal nem szolgálhatok ─ vágta rá Meyers.

─ Pedig az üzenet elég egyértelmű ─ mutatott az előtte heverő papírlapra. ─ A Kinshasai követségen dolgozó forrásaink jelentik, hogy tegnap délután a kormányerők, rábukkantak egy hatalmas gerilla táborra, miután a közelben cirkáló őrjáratuk elképesztő lövöldözésre és robbanásokra lett figyelmes. Fogalmuk sincs mi történhetett, de több száz halott fegyverest találtak, összeroncsolt járműveket és kiégett épületeket. Néhány szemtanú azt állította, hogy amerikai katonák mészárolták le a gerillákat. Ezek után egy nagyon egyszerű, de annál fontosabb kérdés fogalmazódott meg bennem. Mi a büdös rohadt élet folyik itt? ─ fordult ingerülten Harriganhez.

─ Én se értem ─ rázta a fejét a hatvanas éveit taposó főtiszt. ─ Nincs tudomásunk arról, hogy bárki is elrendelt volna katonai akciót a térségben. Szerintem a szemtanúk rosszul látták.

─ Abban én is nagyon reménykedem ─ meredt rá Trenton. ─ Mert ha, ne adj Isten, mégis igazuk van, a Kongóiak azonnal nekünk szegezik a kínos kérdést,

hogy milyen jogon rendeltünk el katonai beavatkozást, az engedélyük nélkül? Ugye nem kell elmondanom, mekkora szart kavarna ez, főleg most, amikor a kormány igyekszik barátságos lenni a Közép-Afrikai régióval?

─ De maga a feltételezés is abszurd ─ hüledezett Meyers. ─ Ugyan ki az a hülye, aki katonákat küldene az ottani gerillák ellen? Nem is találkozunk velünk, nemhogy még konfrontációra kerüljön sor.

─ Ez most mindegy ─ förmedt rá Trenton. ─ Most a legnagyobb ellenségünk az idő. Ki kell derítenünk mi történt, méghozzá villámgyorsan, és ha esetleg valami okos tojás nyúlt át felettünk és dobta be magát, akkor el kell tűntetnünk a szarkupacokat, mielőtt a Kongóiak belelépnek. Szükségünk van egy megfelelő emberre, aki totálisan lojális a céghez, és nagy szakértője az ottani helyzetnek.

─ Azt hiszem, én tudok valakit ─ bólintott Meyers.

─ Na és ki lenne az?

─ Carmen Perez.

─ Micsoda? ─ kuncogott Trenton. ─ Egy kezdőt állítana rá? Mióta van a cégnél? Két éve?

─ Négy éve uram és nem kezdő. Dolgozott a terepen is. Ruandában volt megfigyelő kilenc hónapig. Nem ismerek senkit, aki annyit foglalkozott volna Közép-Afrikával, mint ő. Köpi-vágja még a legutolsó hivatalnok szeretőinek a

nevét is.

─ És megbízható?

─ Egy törtető ribanc ─ vágta rá Meyers. ─ A saját anyját is eladná az előléptetésért, de kiváló szakértő.

─ Ha törtető az csak jól jön. Legalább az ambíciói hűségessé teszik. Hívja be! Látni akarom, mit tud!

─ Rendben ─ Meyers sietve lépett ki a fotocellás ajtón, s megkeresve az emelet túl felén ténykedő nőt, szinte odaráncigálta a tárgyalóba. Carmen igyekezett a legjobb arcát mutatni, s lehengerlő magabiztossággal foglalt helyet.

─ Nos Ms. Perez? ─ nézett rá Trenton. ─ A főnöke rengeteg jót mondott önről, és ha helyesek az értesüléseim, ön volt az, aki először olvasta a jelentést.

─ Így van uram.

─ És mi a véleménye a dologról? Mint szakértőnek. Ön szerint mi történt?

─ Tudja ezt roppant nehéz megmondani ─ felelte nagy határozottsággal Carmen. ─ Nincs információnk róla, hogy bármiféle hűveletet folytatnánk Kongóban. De figyelembe véve, hogy az elnök milyen mértékű közeledéssel próbálkozik a régióval, az is elképzelhető, hogy valaki ezzel az akcióval szeretné szabotálni a

tárgyalásokat. Elvileg lehetett valamelyik riválisunk, de erre kicsi az esélyt, hisz nem származna a mi kudarcunkból semmi hasznuk. Azt már inkább el tudom képzelni, hogy az elnök valamelyik politikai ellenfele akarja ezzel aláásni a kormányzat terveit, amit aztán felhasználhat a két év múlva történő választásokon.

─ Nem rossz ─ mosolygott Trenton. ─ És maga szerint melyik csoportot intézték el?

─ Ha az információk pontosak, akkor a tábor helyzete alapján a Lewis Makubo vezette Kongó Csillagait.

─ Mit tud róluk?

─ Szélsőségesen agresszív csoport, amely még a hatvanas években alakult, akkor még Zairei területen. Igazából nem harcoltak semmiért. Fosztogatásban és az őslakosok halomra ölésében merült ki a tevékenységük. Nem tudom mi történhetett, de a kormányerők biztos tapsikolnak örömükben, hisz már tíz éve vadásztak rájuk. Nagy győzelemként élhetik meg, ami csak úgy az ölükbe hullott. De ha a véleményemre kíváncsi, szerintem ez egy fedett művelet volt.

─ Ezt honnan veszi? ─ hőkölt hátra az aligazgató.

─ Ez a leglogikusabb. Sem mi, sem a Kongresszus nem tud róla, így nincsenek is felelősök. Ha valóban amerikai katonák végeztek a gerillákkal, akkor csakis ez jöhet számításba, hisz kudarc esetén a zsoldosokat otthagyják, a megbízóik meg eltűnnek, mint szürke szamár a ködben.

─ Ezt nevezem ─ rázta a fejét Trenton. ─ Az elmélet, amit levezetett teljesen hihető és bármikor elképzelhető, de bizonyíték nélkül csak mese. Mondja, szeretné vezetni azt a nyomozást, amely kiderítené mi az igazság?

Carmen elhűlt döbbenetében, de ebből igyekezett minél kevesebbet mutatni. ─ Természetesen.

─ És úgy véli alkalmas a feladatra?

─ Hát, ha gondolja, bekaphatom a farkát, hogy engem válasszon.

Meyers épp vizet ivott, de ettől a megjegyzéstől kiköpte az egészet.

Trenton csak nevetett. ─ Nem szívbajos azt meg kell hagyni. De meggyőzött. Elintézem a papírokat, és holnap reggel jelentkezzen az irodámban az új beosztása körüli részletek miatt! Elmehet!

─ Igen uram ─ pattant fel a nő, s ugyan kimérten hagyta el a tárgyalót, ám legszívesebben sikított volna a boldogságtól, ami ezekben a pillanatokban, hihetetlen eufóriával járta át a testét.

Trenton egykedvűen állt a fákkal övezett folyóparton s elmélyülve figyelte a közelben úszkáló vadkacsákat. Hirtelen egy fekete kormányzati gépjármű parkolt le az övé mellett.

Strickland ideges sóhajtással szállt ki a volán mögül, s finom bőrcipője, szinte azonnal belesüppedt az átnedvesedett talajba. Az amúgy is feldúlt férfi ezt már nem bírta szó nélkül, s válogatott szitkokkal rázta le a ragadós sarat.

Gyorsan megigazította gesztenyebarna öltönyére terített ballonkabátját, majd vaskos léptekkel sietett a vizet pásztázó férfihoz. ─ Csakhogy tudd ─ vetette oda nem kis szemrehányással ─, utálom az ilyen nem hivatalos randikat.

─ Látod a kacsákat? ─ mutatott rájuk Trenton ─ Gyerekkoromban ők voltak a kedvenceim. Egyszerűen lenyűgözött, milyen hévvel rontanak a kiflivégek és kenyérgalacsinok után. Valósággal ölik egymás a morzsákért, amiket eléjük dobnak.

─ Most szórakozol? ─ förmedt rá Strickland. ─ Ugye nem azért autóztam több mint egy órát, hogy a redvás kacsákról beszélgessünk?

─ Nem ─ vágta rá az aligazgató s hirtelen felé fordult. ─ Gratulálok. Sikerült oly mértékben elcsesznetek mindent, hogy azt már tanítani kellene.

─ Miről beszélsz?

─ Ma délelőtt érkezett egy fax a Kinshasai nagykövetségről, amiben közlik, hogy az ottani kormányerők, őrjáratozás közben, robbanásokra és lövöldözésre lettek figyelmesek. Mikor pedig a kérdéses helyre értek, egy feldúlt tábort találtak, több száz fegyveres gerilla hullájával. Tudod, kikről van szó? Makubo embereiről. Elmondjam a slusszpoént? A szemtanúk beszámolói szerint,

amerikai katonák végeztek velük.

─ Lehetetlen ─ hüledezett Strickland. ─ A kommandósok, annak rendje és módja szerint, felvették a kapcsolatot a gerillákkal, hogy aztán a segítségükkel elkapják az általuk terroristának hitt két nőt.

Trenton feje elvörösödött a dühtől. ─ Megígérted, hogy csakis olyanokat válogattok ki, akik maximálisan lojálisak az országhoz és teljesítik a parancsot! Minden elismerésem. Sikerült akkora szart kavarniuk, hogy az már művészet. Hogy lehetsz ennyire idióta? Mi van akkor, ha Makubonak eljárt a szája?

─ Ugyan már ─ legyintett Strickland. ─ Makubo egy agyatlan barom volt semmi több. Nem mondhatott olyat, ami fontos lenne.

─ Na ne mond! Az apja nekünk dolgozott. Mi juttattuk hatalomra, cserébe a területért, ahol elvégeztük a kísérleteket. Ki tudja mibe avatta be?

─ Szerintem túlreagálod. Még a telefonomnak is nagyobb az IQ szintje, mint neki volt. Ha tudott is valamit, azt már biztos elfelejtette, vagy meg se értette. Nincs miért aggódni.

─ Remélem igazad van ─ meredt rá Trenton. ─ Mert ha tévedsz, az atombombaként fog visszaütni ránk, hála a töketlenkedésednek.

─ Ide hallgass! ─ mutatott rá Strickland. ─ Ti kavartátok ezt a szart, mégis nekünk kellett utánatok takarítanunk. Most megint a nyakunkba akarjátok

varrni? Felejtsd el! Én megtettem, amit kellett. Innentől a ti felelősségetek. Én mosom kezeimet.

─ Csak épp azt felejted el ─ nézett rá fenyegetően Trenton ─, hogy ebben a helyzetben egymástól függünk. Titeket legalább annyira elborít a mocsok, mint minket, úgyhogy ne gyere nekem a szentbeszéddel, mert ha mi belebukunk, akkor ti is kötélre juttok! Épp ezért, hanyagoljuk a torzsalkodást és próbáljunk meg összedolgozni. Az Afrikai dologgal, majd mi foglalkozunk, neked nem kell. Viszont volna itt valami más.

─ Micsoda?

─ Tudomásunkra jutott, hogy Nowickzynek van egy kapcsolata itt az államokban, aki segítséget ígért neki. Azonban lövésünk sincs róla ki az. Találd meg! Nem érdekel, hogy csinálod, de meglegyen! Tudj meg róla mindent, hogy mire a két nő visszaér, lépni tudjunk! Semmiképp se áshatnak mélyebbre, főleg most, mikor zöld utat kapott a renováció.

─ Ti nem vagytok normálisak ─ rázta a fejét Strickland. ─ Aki kétszer lép ugyanabba a tócsába, az hülye.

─ Nem kértem a tanácsodat! ─ vágott vissza Trenton. ─ Jól tudod, mi forog kockán. Hát e szerint járj el!

Tizedik Fejezet

MBANDAKA legelőkelőbb szállodája, leginkább egy kétszintes vasútállomásra hasonlított. A sárgás falak s a vörös sátortető, meglepően jó állapotban tündökölt a környékbeli lepusztult középületekhez képest. A szobák más helyen, az egy csillagos besorolást sem kapnák meg, de itt a földöntúli kényelmet jelentették. A legfelső szint, utolsó szobája viszont, jelen állás szerint, menedékkén funkcionált. Nora és a közeli ágy szélén ülő Helena, még mindig remegve kaptál fel a fejüket a nagyobb zajokra. Ők és társaik, csatakosan, kimerülve értek a városba, s csupán Felipe lélekjelenlétének köszönhették a szállást, aki jó szokásához híven, most is egy kis pénzt rejtett, alsónadrágja bélésébe.

─ Van valami ötleted? ─ szólt váratlanul Helena.

─ Nincs ─ jött a gyors válasz. ─ Ugyan honnan lenne?

─ Honnan lenne? ─ nézett rá barátnője kisírt szemekkel. ─ A hadseregnek dolgozol. Abban a rohadt laborban éled az életed. Mi az, amit annyira féltenek?

─ Ez most szemrehányás akar lenni? ─ förmedt rá Nora.

─ Nem, csak azt hittem, ha már ott dolgozol Fort Detrickben, legalább van valami fogalmad a belső ügyekről.

─ Jól nyisd ki a füled! ─ meredt rá Westlake, nem kis dühvel. ─ Én egy virológus vagyok. A kémcsövek és a mikroszkóp belső ügyeit ismerem. Még

sosem üldöztek fegyverrel, és nem akartak megölni. Épp elég volt nekem egész nap a világ leghalálosabb vírusaival dolgozni.

─ Jól van rendben, de mégis meddig dekkoljunk itt? ─ mutatott körbe Helena, az igencsak gyéren berendezett szobán. ─ Lassan tizenhét órája bujkálunk. Még az ablakon se merek kinézni. És Marc ─ hangja vészesen elcsuklott. ─ Agyonlőtték, mint egy kutyát.

─ Nyugalom hölgyeim! ─ rivallt rájuk a fürdőből kilépő Nick. ─ Azzal nem segítenek, ha egymás idegeit cincálják. Gabriel és Felipe elment valami járművet keresni. Megvárjuk az estét, aztán elindulunk vissza a fővárosba.

Hirtelen kopogásra riadtak fel, s Nick ösztönei automatikusan vészhelyzet üzemmódra kapcsoltak. Elővette kedvenc kését s erősen az ajtóhoz lapult.

─ Ki az? ─ emelte fel a hangját Helena.

─ Önök nem ismernek, de én magukat igen. Azért jöttem, hogy segítsek.

─ Na és ki maga?

─ Hamilton százados vagyok a Delta Force-tól. Muszáj beszélnem önökkel!

A két nő idegesen pillantott Kenwoodra, aki a fejét rázta s mutatta, hogy bújjanak el.

─ Azonnal nyitom ─ kiáltotta Nowickzy s már rohant is a szomszéd szobába.

Nick elfordította a kilincs gombját, majd lassan kitárta az ajtót. Hamilton gyanútlanul lépett be, s ekkor a mögötte lapuló férfi, tigrisként vetette rá magát. A deltás ijedten húzta össze a testét s izmos karjával, odébb ütötte a felé tartó pengét. Felugrott s védekező állást vett fel. Nick egy pillanatnyi időt sem hagyott neki. Újra felé bökött a késsel, s ugyanazzal a lendülettel, kirúgta a lábát. Hamilton nagy puffanással terült el a padlószőnyegen, ám abban a pillanatban, elgáncsolta ellenfelét s dühödt erővel támadt vissza. Fizikai fölénye, elég egyértelműnek tűnt, Kenwood viszont egy jól irányzott torokütéssel, visszaverte a rohamot s ismét ő került előnybe.

Nora valósággal kirobbant a közeli szobából, s ahogy meglátta a kíméletlen harcot, agyát elöntötte a kétségbeesés. ─ Az istenért! Hagyják abba! ─ kiáltotta a sírással viaskodva.

─ Nem akarom bántani magukat ─ nyögte felé Hamilton. ─ Segíteni szeretnék.

A nő agyában oly sebesen cikáztak a gondolatok, mint villámok az égen. ─ Kenwood! Hadd beszéljen!

─ Nem mondhatja komolyan.

─ Azt mondtam elég volt! ─ förmedt rá a nő. ─ Ha az életünkre akart volna törni, biztos nem kopog, és nem mutatkozik be.

Nick nem szívesen, de engedelmeskedett, s a pengét visszahúzva, gyorsan hátrébb mászott.

Hamilton a nyakát dörzsölve próbálta kifújni magát. ─ Köszönöm kisasszony. Igaza van. Nem áll szándékomban bántani magukat.

─ Akkor mit akar? ─ lépett elő Helena, és ekkor bevillant agyába a férfi arca. ─ Ismerem. Maga is ott volt, amikor Marcot agyonlőtték. Szemét gyilkos! ─ üvöltötte szinte habzó szájjal.

─ Nem vagyok gyilkos! ─ pattant fel a százados. ─ Épp azon voltam, hogy megakadályozzam. De csődöt mondtam ─ hajtotta le a fejét, majd szépen elmesélt mindent, elejétől a végéig.

Nora és barátnője, elhűlve hallgatták valamennyi szavát, de Nick számára korántsem volt ennyire meggyőző. ─ Ne higgyék egy szavát se!

─ Az igazat mondom ─ vágott vissza Hamilton. ─ Ha nem hiszik, nézzék csak meg a hírekben. A kormányerők, még most is a tábor körül szaglásznak. Makubo a CIA támogatását élvezte. Minket azért küldtek, hogy elvégezzük a piszkos munkát.

─ Az eszem megáll ─ hüledezett Nowickzy. ─ Még hogy mi bioterroristák? Mi bajuk van velünk?

─ Valószínűleg a Kisangani melletti tábort féltik.

─ Miről beszél? ─ nézett rá Nora.

─ Nem sokkal azelőtt, hogy meghalt, Makubo elmondta, hogy évtizedekkel ezelőtt egy komoly katonai támaszpont működött ott. A mi hadseregünk bázisa. Állítólag rengeteg tudóst szállítottak oda, de mára benőtte a dzsungel.

─ Tegyük fel egy pillanatra ─ vágott közbe Kenwood ─, hogy beveszem a meséjét. Miért nem ment vissza a társaival együtt?

─ Mert meg akarom találni azt a mocskot, aki ezt a szart kavarta!

─ Ugyan minek?

─ Én katona vagyok ─ meredt rá Hamilton ─ és nem zsoldos. Szeretem a hazámat, de nem leszek senki vérebe. Ez, ami történt, bemocskolta a híremet, és ami még rosszabb a becsületemet.

─ Magával tartok ─ vágta rá Nora.

─ Megvesztél? ─ nézett rá értetlenkedve barátnője. ─ Kis híján megöltek és te tovább akarsz menni?

─ Ahogy mondod.

─ Ez nagyon rossz ötlet ─ rázta a fejét Kenwood. ─ Ha igaz, amit a százados állít, egy egész sereg CIA ügynök hemzseghet azon a területen, főleg most, hogy ránk vadásznak. Öngyilkosság pont arra menni.

─ Nem kell velem jönnötök ─ Nora arckifejezésében egy szemernyi megingás sem látszott. ─ Menjetek haza, de én oda fogok menni arra a bázisra!

─ Neked teljesen elmentek otthonról? ─ lökte meg Helena.

─ Épp most jött meg az eszem. Te ezt úgyse érted.

─ Mit nem értek?

─ Amit érzek ─ kiáltotta Nora ─ Nem értheted. Én az életemet tettem fel a vírusok elleni harcra. Apám tanácsai lebegtek előttem nap, mint nap. A hitem abban, hogy a Fort Detricki labor a jó ügyért harcol, megingathatatlan volt és csak legyintettem Felipe őrült meséire, hogy hajdanán olyan tudósok, mint én, biológiai fegyvereket teszteltek itt Afrikában ─ szeméből két kövér könnycsepp csordult végig finom arcán. ─ Tudni akarom az igazat! Látnom kell a támaszpontot, kerül, amibe a kerül! De nem akarlak bajba sodorni titeket. Menjetek haza! Rám úgyse vár senki.

Helena mély sóhajtással rázta a fejét. ─ És még engem neveznek bevállalósnak. Őrült vagy ugye tudod? Sose bocsájtanám meg magamnak, ha csak úgy

elengednélek.

─ Maga nagyon bátor ─ nézett rá Kenwood. ─ Őrült, de bátor. Csakhogy elfelejtettek valamit. Mi lesz a fivérekkel? Ők jelenleg azon fáradoznak, hogy minél előbb elhúzzunk innen.

─ Velük nem lesz gond ─ mosolygott Helena. ─ Ahogy őket ismerem, semmi pénzért sem hagynának ki egy ilyen balhét.

Tizenegyedik Fejezet

Amerikai nagykövetség, Kinshasa

CARMEN nagy határozottsággal masírozott a mintás szőnyeggel borított folyosón. Szürkés farmerjában s zöldes ingében, nem hatott túl nőiesen s az a kemény járás, csak tovább rontotta az amúgy is rémes összképet. Egy finom öltönybe bújt férfi várta az út végén, s rögvest a kezét nyújtotta.

─ Üdvözlöm ─ szólt nyájasan. ─ Harold Peterson vagyok.

─ Igen ─ vágta rá a nő. ─ Önnel beszéltem telefonon. Sikerült elintézni mindent?

─ Hogyne. Itt van a szomszéd szobában. De nincs valami jó állapotban.

─ Miért? Mi baja?

─ Nagyon szeretne már elmenni innen és fél, hogy nagy bajba keveredik.

Carmen csak mosolygott. ─ Akkor lesz nagy bajban, ha csukva marad a szája ─ azzal fogta magát s meg sem állt a tőle pár méterre álló barnás ajtóig. Behunyta a szemét, vett egy mély levegőt, majd hirtelen lenyomta a kilincset.

A napfénytől ragyogó szobában, a bézs padlószőnyegen, egy asztalon s néhány irattartó szekrényen kívül nem nagyon akadt más. A helység túl felén ült az, akire a nő már annyira várt. A kopasz, éjfekete bőrű férfi, bágyadtan ült fel a székében s lábait kinyújtóztatva dőlt a támlának. Hosszasan méregette a szobába belépő nőt, ám nem tulajdonított neki jelentőséget. Bűzlő pólója, borostás arca s kialvatlan szemei nem következtettek túl sok pihenésre, ám a leírhatatlan unottság, ami a tekintetéből áradt, még azt is megkérdőjelezte, hogy egyáltalán élni van e még kedve.

─ Ki maga? ─ szólalt meg erőtlenül.

─ Harris ügynök vagyok ─ vágta rá póker arccal Carmen, s hirtelen felült az asztal szélére ─ Hallom maga tudna nekem segíteni.

─ Én magának?

─ Ugyan Karim ─ vigyorgott a nő ─ ne raboljuk egymás idejét. Tudom, hogy ott volt a táborban. Sok mindent tudhat, amire nekem szükségem van. Ha segít nekem, akkor én segítek magának. Korrekt üzlet nem?

─ Az az igazság ─ meredt rá a férfi ─, hogy az ilyen magafajtákkal nem szívesen beszélnék.

─ Milyen fajta vagyok? ─ hajolt közelebb Carmen.

─ Nőkkel nem tárgyalok ─ jelentette ki Karim s karba tette a kezét.

─ Mi baja a nőkkel?

─ Nem érnek valami sokat.

─ Maga muzulmán ugye?

─ Hát persze ─ vágta rá a férfi.

─ Ha a nők nem érnek valami sokat, akkor Allah miért teremtette őket?

─ Hogy a férfiaknak legyenek szolgáik. Küldjenek ide egy férfit, mert magával nem beszélek.

─ Értem ─ bólintott Carmen s abban a pillanatban elborult az agya. Szédítő gyorsasággal ugrott a padlóra, s egyetlen kemény rúgással kitörte az előtte álló szék lábát. Karim magatehetetlenül dőlt el s mire bármit is tehetett volna, a gyilkos tekintetű nő a mellkasára térdelt, s egy méretes rugós kést nyomott a torkának. ─ Jól nyisd ki a füled te barom! Ha nem mondod el azonnal, amit tudni akarok, kivágom a golyóidat és akkor már félig-meddig te is nő leszel. Felfogtad?

─ Igen ─ válaszolt Karim remegő hangon. ─ Sajnálom. Kérem, ne bántson!

─ Jó fiú leszel?

─ Igen. Igen.

─ Helyes ─ kuncogott Carmen s szépen visszaült az asztalra.

Karim zihálva tápászkodott fel, de még egyszer nem volt kedve leülni. Nekitámaszkodott a falnak s onnan figyelte az őt bámuló nőt, na meg a keze mögül kikandikáló kést. ─ Mire kíváncsi?

─ Mindenre. Kezdje az elején!

Karim akkorát nyelt, hogy még az ádámcsutkája is belefájdult. Még sosem találkozott ilyen kemény és férfias nővel, s az előbbi után, jobbnak látta, ha engedelmeskedik. ─ Két évig dolgoztam a táborban, mint munkafelügyelő. Az volt a dolgom, hogy a helyi építkezéseken hajtsam a munkásokat. Kényelmes és nyugodt életem volt. Igazából csak akkor kellett kiöltözni, amikor Makubo ellenőrzést tartott, de szerencsére ez ritkán fordult elő. Aztán két amerikai érkezett a táborba, akikkel a főnök, nagyon illedelmesen bánt.

─ Maga szerint kik lehettek?

─ Szinte biztosra veszem, hogy CIA ügynökök.

─ Ezt honnan veszi? ─ lepődött meg a nő.

─ Abból, ahogy Makubo viselkedett. A legjobb szállás, a legfinomabb ételek, és külön szajhák. Az apja pont ugyanígy nyalta az ügynökök seggét. Nem is csoda, hiszen nekik köszönhette a hatalmát.

─ Mi a fenéről beszél?

─ Maga is CIA-s nem? Mégse ismeri a saját ügynökségének a múltját? Vagy a maiaknak már nem teregetik ki a mocskos dolgokat?

─ Térjen a lényegre! ─ förmedt rá Carmen.

─ Nem sokkal azután, hogy Kongó felszabadult a belga uralom alól, a politika kezdett egyre inkább, kommunista befolyás alá kerülni. Akkoriban az öreg Makubo csak egy szaros kis őrnagy volt a kormányzati hadseregben, és hatalmat akart, nem is keveset. Összeszűrte a levelet a környéken működő amerikai titkos ügynökökkel, és módszeresen kiárulta nekik az általa ismert katonai célpontok helyét. Cserébe fegyvert és pénzt kapott, amiből saját kis gerilla birodalmat hozott létre fent Kisangani környékén. Hihetetlen vagyont rabolt össze, és ezrével gyilkolta az általa csak állatoknak nevezett bennszülötteket. A fia ezt a királyságot örökölte tőle, ami az évek során alaposan összezsugorodott.

─ Folytassa!

─ Nem tudom biztosan, de a táborban terjengő pletykák szerint az amerikaiak,

egy szívességet kért Makubotól.

─ Miféle szívességet?

─ Hogy öljön meg két orvost, akik a Kongó folyón hajóznak felfelé. Ő miattuk jöttek a katonák is, akik egyszer csak bevadultak és lemészárolták a fél tábort.

Carmen értetlenül vakarta a fejét. ─ De miért kellett volna megölni azokat az orvosokat?

─ Tőlem kérdi? ─ vonta meg a vállát Karim. ─ Állítólag valami terroristák voltak, akik betegségeket gyűjtöttek. Honnan tudjam? De szerintem az ügynökök attól féltek, hogy az orvosok a bázist keresik.

─ Milyen bázist? ─ hunyorgott a nő.

─ Valaha a maguk hadserege végzett ott valami kutatásokat. Mit tudom én miről? De állítólag nagyon védték. Ott rohad már évtizedek óta. Benőtte az őserdő.

─ És hol van ez a bázis?

─ Azt hiszem Kisanganitól nem messze. Ne kérdezze a pontos helyét, mert sosem jártam ott ─ Karim kissé kihúzta magát. ─ Elmondtam, amit tudok. Teljesítettem az alku rám eső részét. Mikor kapom meg a pénzt?

─ Ne aggódjon a pénze miatt! ─ rivallt rá Carmen. ─ Majd Mr. Petersen kifizeti. Nekem viszont még lenne egy kérdésem. Nem is sejti ki küldhette azokat a katonákat?

─ Honnan tudjam? ─ sóhajtott a férfi. ─ Egyesek szerint talán a CIA, de ezek csak kósza pletykák. Ha biztos választ akar, keressen mást!

─ Oké ─ bólintott a nő s finoman leugrott az asztalról. ─ Kösz a segítséget ─ sarkon fordult s kilépett a szobából. Épp csak becsukta maga után az ajtót, mikor hirtelen egy ismerős hang ütötte meg a fülét.

─ Látom, te még mindig úthengerként dolgozol ─ a magas, pocakos férfi nemrég érkezett, s Petersennel együtt a kémlelő üvegen át figyelte a bent zajló eseményeket. Kopaszodó fején már csak oldalt nőtt ezüstös haja, melyből szinte csöpögött a verejték, nem is beszélve krémszínű ingjéről, s rövidnadrágjáról, ahol kiterjedt szigeteket hagyott penetráns testnedve.

─ Larry! ─ csillant fel Carmen szeme, s mint egy bakfis kislány, úgy ölelte át a hegyként fölé magasodó alakot.

Az ötvenes éveit taposó férfi, jót kuncogott vaskos bajsza alatt, miközben drabális kezeivel, szorosan magához karolta a nőt. ─ Nem hittem volna, hogy egyszer visszajössz.

─ Elnézést ─ forgatta a fejét Petersen ─ de önök ismerik egymást?

─ Hogyne - felelte Carmen miközben hátrébb lépett. ─ Őtt is Larry Booman. Az én egykori kiképzőm, mentorom és nem mellesleg, apám helyett apám.

─ Mit keresel itt te lány? ─ vigyorgott medve termetű barátja. ─ Azt hittem a CIA központban vágod a centit.

─ Szerencsére nem. Egy fontos dolgot bíztak rám. Végre itt az én nagy lehetőségem és nem fogom elszalasztani.

─ Vettem észre. Szegény pali jó ideig nem mer kikezdeni a nőkkel.

─ Tapló barom ─ vágta rá Carmen. ─ De rengeteget segített. Ja és Petersen ─ fordult az izgatottan bámuló öltönyösre. ─ Ne felejtse el kifizetni.

─ Gondom lesz rá.

─ Ne haragudj ─ nézett a nő Boomanre ─, de sietnem kell.

─ Semmi gond. Menj és végezd a munkád! Majd később beszélhetnénk.

─ Mindenképpen ─ azzal Carmen már el is indult a kijárat felé.

Petersen elmélyülten figyelte a nő feszes hátsóját, s szenvedélyes gondolatok kavarogtak a fejében. ─ Nem semmi csaj ─ szólalt meg végül. ─ Kemény és harcias. Maradandó élmény lehet vele az ágyban.

Larry szinte gurgulázott a nevetéstől. ─ Látszik, hogy semmit sem tud Carmenről.

─ Ne haragudjon, de ezt hogy érti?

─ Finoman szólva nem az esete.

Tizenkettedik Fejezet

Nemzeti Felderítési Hivatal, Chantilly, Virginia

NAGY volt a mozgolódás a központi vezérlőteremben. A falra szerelt. több méter átmérőjű képernyőkön, egymást váltották a műholdas felvételek s a computer által generált virtuális kép. A száznál is több munkaállomásnál, díszes egyenruhába bújt férfiak és nők görnyedtek a monitorok előtt, s már a harmadik kávét döntötték be, mialatt szemeikkel, megállás nélkül a kijelzőket bámulták. Felettük, a korláttal szegélyezett karzaton állt az operatív vezető, s úgy pásztázta az alatta elterülő termet, mint valami zsákmányát kereső sas. A jó kiállású férfi egyenruháján, még a gombok is csillogtak s csak úgy illatozott a magára locsolt töménytelen parfümtől. Hirtelen az órájára pillantott, majd elégedetten lépett előre. ─ Jól van emberek ─ szólt kemény hangján. ─ Most mi jövünk.

A főképernyő átváltott a Kongó-medence látképére s innentől a légkör egyre feszültebbé vált.

─ A drónok rendben felszálltak? ─ kérdezte a karzaton álló tiszt.

─ Igen uram ─ felelte a tőle balra strázsáló hadnagy, miközben a füléhez tartotta a telefont. ─ A Dél-Szudáni támaszpont megerősítette a sikeres startolást.

─ Helyes. Akkor mostantól maximális figyelem mindenkitől.

A központi kivetítőn, két aprócska piros négyzet jelent meg, melyek

folyamatosan déli irányba tartottak Kongó felé.

Őrszem egy és kettő átlépték a határt ─ vágta rá az egyik kezelő néhány percre rá. ─ Még fél óra a célterületig.

A New Yorki Central Park varázslatosan szép ebben az évszakban, különösen az ilyen kora délutáni órákban. A zöldellő fák között, csiviteltek a madarak, a kellemesen fodrozódó tónál, piknikező családok nevetgéltek, míg mások kocogással vezették le a napi feszültséget. Sokan viszont a földutak mellett álló padokra heveredtek le s ott olvasták az újságot, vagy egyszerűen csak gyönyörködtek a tájban. Ugyanígy tett az az alacsony férfi is, aki az imént csapott le az egyik tóra néző helyre. A jól öltözött, harmincas éveit élő, szemüveges fiatalember, leginkább valami házalóügynökre hasonlított csíkos öltönyében s azzal a ronda aktatáskával a kezében, amit úgy szorongatott, mintha a város aranyát tartalmazná. Finom nyugalommal kényelembe helyezte magát s mihelyt megbizonyosodott róla, hogy senki sincs a közelben, villámgyorsan beütötte a táska számkombinációs zárjához szükséges kódot, mire a vaskos, fémszínű doboz belsejéből halk kattanás szólt. A férfi rezzenéstelen arccal nyitotta fel a tetejét, majd ölbe vette. Odabent egy nagy felbontású LCD monitor állt, egy egész kis kezelőfelülettel s egy telefonkagylóval, mely ebben a pillanatban halk búgással megszólalt. A szemüveges azonnal felkapta, s lágyan a füléhez nyomta, miközben a túloldalról éles kattogás s zúgás hallatszott. A furcsa gépzaj viszont egyszer csak megszűnt s egy mély orgánum vette át a helyét. ─ Fél óra az alfa pontig. Az azonosítás: ALFA-DELTA-CHARLIE. A jelszó CHEROKEE ─ azzal a hang megszűnt.

A férfi nagy nyugalommal tette vissza kagylót, majd beütött néhány dolgot az előtte heverő klaviatúrára és várt.

Gabriel nem túl nagy lelkesedéssel kormányozta a hajót. Bár a nap már lefelé tartott s így a nagy meleg kezdett elszállni, ám a páratartalom továbbra is magas tartományban maradt. Hirtelen Nora lépett mellé s figyelte, amint irányban tartja

a hajót. Úgy tett, mint aki nem foglalkozik vele, de titkon, szeme sarkából, egyfolytában a nő finom vonásait leste. ─ Remélem, igaza van ─ szólt váratlanul. ─ Nagyon remélem.

─ Mivel kapcsolatban? ─ fordult felé Nora.

─ Tudja azt maga nagyon jól. Arról a kommandósról, meg az elképzeléséről beszélek. Ha meggondolta magát, szívesen visszafordulok.

─ Eszemben sincs. Már közöltem a véleményemet. És valahogy bízom a századosban.

─ Maga tudja ─ ráncolta szemöldökét a férfi. ─ De én a maga helyében, már rég visszafordultam volna.

─ Szóval ön szerint is bolond vagyok? ─ vágta rá Nora kissé morcosan.

─ Szó sincs róla. Épp ellenkezőleg. Nagyon értelmes és kedves hölgynek tartom, csupán a motivációival nem értek egyet. Azok után, ami történt, a legtöbbeket nem érdekelné, mi várhatja az út végén.

─ Csakhogy azok a mások nincsenek a helyemben.

─ Az lehet ─ mosolygott Gabriel ─, de önön kívül még öt ember van a fedélzeten.

─ Kértem én, hogy jöjjenek velem?

─ Nem. De maga tudja a legjobban, hogy úgysem hagytuk volna a sorsára ─ rápillantott a sebességmérőre s előbbi nyugalma azonnal elszállt. ─ A rohadt életbe! Ennél az ócska ladiknál még gyalog is gyorsabb vagyok. Amint visszaérünk a civilizációba az első dolgom lesz beszerezni egy új jachtot.

─ Sajnálom ─ búslakodott Nora.

─ Mit?

─ A hajóját. Tudom, hogy mennyire szerette.

─ Hagyja ─ legyintett a férfi ─ Nem a maga hibája. Csak olyan jó lenne, ha egyszer átlépnénk a huszonöt kilométeres sebességet. Úgy érzem magam, mint egy ijedős nyugdíjasokkal teli sétahajó kapitánya.

Váratlanul Hamilton jött fel a fedélzetre, s szó nélkül a hajó elejéhez sétált, ahonnan megállás nélkül az eget pásztázta.

─ Mire olyan kíváncsi százados? ─ vetette oda Gabriel.

─ Két napja hagytuk el Mbandakát. Egy rakás műhold van erre a térségre állítva

a környékbeli Al-Kaida bázisok miatt. Ennyi idő alatt biztos ránk találtak.

─ De azok az űrben keringenek nem? ─ kuncogott a férfi.

─ Nem is azokat keresem ─ rivallt rá Hamilton. ─ Ismerem az észjárásukat. Ha valóban a doki nénikre pályáznak, biztosan becéloztak minket és bármikor ránk küldhetnek egy légi egységet.

─ Na, de ─ hebegett Nora ─, hogy hagyhatja ezt a kormány?

─ Két Amerika létezik kisasszony. Az egyiket a tévében látja, a másik a kormányhivatalokban működik. Ha el akarnak minket söpörni, megtalálják a módját.

─ Az őrszemek a célterületre értek.

─ Remek ─ kiáltotta a korlátnak támaszkodó tiszt. ─ Kezdjék meg a pásztázást.

─ Igen is.

A vezérlőtermináloknál ülő kezelők, beütötték a szükséges kódokat, majd aktiválták a drónokra szerelt nagyfelbontású kamerákat.

Nem telt el fél perc, mikor valami egészen váratlan dolog történt. Az egyik drón mintha a saját feje után kezdett volna menni, abbahagyta a pásztázást s elindult nyugat felé.

─ Uram! ─ kiáltotta rémülten az egyik kezelő. ─ A kettes őrszem kivált az alakzatból és nyugat felé tart.

─ Micsoda? ─ hőkölt hátra a parancsnok. ─ Azonnal hívják vissza!

─ Azon vagyunk ─ jött a gyors s egyben roppant ideges válasz, ám bármivel is próbálkoztak a drón vezérlője nem reagált. ─ Uram nem veszi be a parancsot. Teljesen önállósította magát.

─ Az lehetetlen ─ üvöltötte a karzaton álló tiszt, mialatt a homlokát törölgette. ─ Állítsák meg!

Hamilton továbbra is az eget kémlelte s hirtelen az egyik kósza felhő mellett valami nem odaillőt vett észre. Hiába látszott csak elmosódottan, a körvonalai nem hazudtak, főleg a számára nem, aki látta már eleget. ─ A rohadt életbe ─ kiáltotta el magát. ─ Azonnal partot kell érnünk! ─ üvöltött a rémülten figyelő Gabrielnek. ─ Most!

─ Na de miért? ─ értetlenkedett Nora.

─ Az ott fönt egy drón és erre tart. Másodpercek kérdése és becéloz minket. Kanyarodjon az istenverte part felé!

Gabriel habozás nélkül elfordította a kormányt s a sokat látott fahajót, egyenest a sekély partnak vezette.

Helena és a többiek ijedten szaladtak fel, de mielőtt bármit is kérdezhettek volna a deltás máris leparancsolta őket a fedélzetről.

A drón ebben a pillanatban vette észre őket, s ahogy a Central Parkban ülő férfi utasította, habozás nélkül becélozta a hajót s útnak indította a bal szárnya alatti rakétát.

Hamilton fülét azonnal megcsapta az utánozhatatlan fütyülő süvítés borzalmas hangja, s nem győzte hajtani rémülten iszkoló útitársait.

Ekkor a fehér testű rakéta becsapódott, s iszonyú robbanással vetette szét az amúgy is romos ladikot. Az izzó tűzgolyóból kicsapódó lökéshullám az egész kompániát behajította a fák közé, mint valami papírgalacsint.

Nora jó pár másodpercig nem is tudott magáról, ám hirtelen felriadt, de a feje úgy fájt, mintha ráesett volna egy tégla. Iszonyú zúgást érzett a fülében s csak kóválygott, mint valami részeg. A többiek is hasonló kínokat éltek át, de a rosszullét nem sokra rá enyhült s az elviselhetetlen fülcsengés is abbamaradt.

─ Azonnal tovább kell mennünk! ─ vágta rá a még mindig dülöngélő Hamilton. ─ Lehet, hogy több rakétája is van.

─ De miért lőtt ránk? ─ jajveszékelt Helena.

─ Most nem érünk rá! ─ förmedt rá a deltás. ─ Szedjék a lábaikat!

Egy gondterhelt arc ült az ovális iroda előtti teremben. Finom selyem öltönyét a legújabb divat szerint készítette, akárcsak ízléses nyakkendőjét. Őszülő haját, nemrég rövidre nyíratta, amitől némi fiatalos kinézetet várt, ám megfáradt acélkék szemei s az arcát végigszántó ráncok, ezt lehetetlenné tették.

─ Mr. Marbeck ─ szólt a vele szembeni asztalnál ülő dekoratív, igen csinos titkárnő. ─ Az elnök úr hívatja.

A férfi szó nélkül felállt s miután vett egy mély levegőt, kinyitotta a falba olvadó ajtót.

─ Üljön le! ─ förmedt rá Smith elnök, nem kis dühvel.

Marbeck engedelmesen az íróasztal melletti kanapéhoz sietett s gyorsan helyet foglalt. ─ Tudom miért hívatott uram ─ hangja tele volt bizonytalansággal.

─ Ez remek ─ gúnyolódott a politikus. ─ Akkor bizonyára azt is tudja, hány hívást kaptam a kongóiaktól, csak az elmúlt órában. Roppant kíváncsiak rá, hogyan szabadulhatott el egy drón és lőhetett ki egy rakétát? Főleg úgy, hogy felderítő repülésről volt szó, amelynek eredetileg az lett volna a célja, hogy segítsünk nekik megfigyelni a lerombolt gerillatábor környékét. És tudja mit? Én is rettentően kíváncsi vagyok ─ hangja hirtelen fenyegetővé vált. ─ Halljam!

Hogy a vérbe került rakéta egy felderítésre kiküldött drónra, és miként önállósíthatta magát?

─ Még vizsgáljuk az esetet uram.

─ Vizsgálják? ─ üvöltött az elnök. ─ Van, fogalma róla milyen következménye lehet ennek? Két éve vért hugyozunk, hogy baráti kapcsolatot építsünk ki a kongóiakkal, hátha így sikerül megerősítenünk a pozíciónkat Közép-Afrikában. Erre az egyik drón elszabadul, és csak úgy kilő egy rakétát? Még szerencse, hogy a dzsungel közepén történt. És mi lett volna akkor, hogyha egy nagyváros zsúfolt kerületében tette volna ezt?

─ Fogalmunk sincs, hogy fordulhatott elő ilyen. Minket is váratlanul ért.

─ Ó valóban? Maga a felderítési hivatal vezetője, és fogalma sincs? Akkor kit kérdezzek meg? Az utódját?

─ Mindent elkövetünk uram. A szakértőink már vizsgálódnak, de az előzetes jelentések szerint, műszaki hiba lépett fel és ez zavarta meg a drónt. Hogy miként kerülhetett egy felderítő drónra fegyver, arra sajnos nem tudok felelni. Ezt a Dél-Szudáni támaszpont parancsnokától kéne megkérdezni.

─ Na, ide figyeljen! ─ förmedt rá az elnök. ─ Nem érdekelnek a találgatások. Konkrét eredményeket akarok. Óriási szarban leszünk, ha ez a műszaki hiba a többi drónnál is előfordulhat. Az egész világ rajtunk fog röhögni, hogy a dollár tízmilliárdokat érő haditechnikánk, bármikor önállósíthatja magát. Meg kell tudni mi okozta a zavart, mert mi van, ha a következő drón, amelyiknél ez előfordul, egy iskolát, vagy egy menekülttábort fog lebombázni? Ez a maga

felelőssége Andrew. Ha nem mutat fel használható eredményeket negyvennyolc órán belül, magának vége. Megértette?

─ Igen uram ─ hebegett Marbeck. ─ Nem lesz probléma.

─ Ajánlom is! Most pedig tűnjön innen!

Tizenharmadik Fejezet

Dirksen szövetségi irodaház, Washington

A SZÉLES panorámaablakokon át gyönyörű kilátás nyílt a fenséges Capitoliumra. Finom narancs és fahéj illatkeverék járta át a levegőt, egzotikus, s legfőképp isteni aromákkal töltve meg az ember orrát. Hatalmas, pácolt tölgyfából készült, antik polcosszekrények sorakoztak a tapétázott falak mentén, roskadásig megrakva azt, a törvényeket s száraz jogi szövegeket tartalmazó bőrkötéses könyváradattal. A faltól-falig érő finom padlószőnyeg a luxusszállodák kényelmét biztosította, akárcsak a krémszínű bőrfotelek, és a garnitúrához tartozó széles kanapé. Az odakint tomboló hőség alig érződött, hála a plafonra szerelt ventillátornak, mely halk zúgással tette elviselhetővé az amúgy tikkasztó klímát. A roppant igényesen berendezett irodából csak úgy áradt a nagyság, s a hatalom kettőse, mely azonnal mellbe vágta a küszöböt átlépő vendéget, s ennek a szinte megfoghatatlan erőnek a középpontjában állt, az oly sokak által irigyelt íróasztal. Az ablak előtt tespedő bútordarab, sokszor cserélt gazdát hosszúra nyúlt élete során, ám még egyiket sem irigyelték annyira, mint a mostanit. A mahagóni asztallapot nemrég polírozták, így most csak úgy csillogott a rávetülő napfényben, amihez az oldalt álló laptop s papírkötegek, remek kiegészítőkként szolgáltak. Egy kövérkés, nagydarab férfi ült a híres asztal mögött, kényelmesen elterpeszkedve széles karosszékében. Nem épp elhanyagolható súlyfeleslegét remekül palástolta ízléses öltönye s kimondottan elegáns nyakkendője, valamint a fejét nyújtó frizurája, mely őszülő haját roppant fiatalossá, sőt vonzóvá tette. Frissen borotvált arcát egy kósza szőrszál se csúfította, köszönhetően a remek borbélynak, melynél menetrendszerűen eltöltött jó két órát, minden második délután. Pocsolya zöld szemeivel épp néhány statisztikai adatot vizsgált, mikor hirtelen a közeli vonalas telefon csörgése riasztotta fel. Unott képpel vette fel a kagylót s szólt bele hasonló intenzitással. ─ Ki az?

─ Remélem nem zavarok.

A férfi lapos hangulata, egy csapásra visszafogott, mégis kemény dühbe fordult. ─ Mondtam, hogy ne hívja ezt a számot!

─ Sürgősen beszélnünk kell!

─ Rendben ─ felelte bosszúsan, majd gyorsan belepillantott kedvenc határidő naplójába. ─ Ötkor a Jefferson emlékműnél. Ne késsen! ─ azzal lecsapta a kagylót. Már épp folytatta volna a munkát, ám kopogás zökkentette ki ismét.

─ Szabad! ─ vetette oda gorombán.

Egy alacsony, elegáns hölgy lépett be az irodába. ─ Elnézést szenátor úr, de várják a megbeszélésre.

─ Köszönöm Tracy. Mondja meg, hogy pár perc és jövök!

A méregzöld gyeppel övezett emlékmű előtt ácsorgott a melegtől kissé zabos Trenton. Hamar rájött, hogy a vastagabb zakó rossz ötlet volt, de akkor sem kívánt megválni tőle. Váratlanul egy hosszú éjfekete limuzin hajtott mellé. A férfi, habozás nélkül kinyitotta az ajtót s sportos lendülettel vetette magát a kényelmes ülésre.

─ Mire vár? Csukja már be! ─ förmedt rá a vele szemben görnyedő szenátor. ─ Nem szeretném, ha bárki is meglátna.

─ Nyugalom ─ csitította Trenton majd finoman becsapta az ajtót.

─ Induljon! ─ szólt a sofőrjének a politikus, mire a kocsi mozgásba lendült. Ahogy ez megtörtént, a szenátor valósággal letámadta rámosolygó vendégét. ─ Teljesen meghibbant? Direkt szóltam, hogy az irodámban sose keressen, és erre napközben felhív? Normális maga?

─ Csigavér Irwin. Mit van úgy oda? Én vagyok a CIA aligazgatója. Az összes lehallgatást én hagyom jóvá, így nincs miért aggódni.

─ Mi olyan fontos, amiért idehívott?

─ Gondok vannak ─ sóhajtott Trenton. ─ Az orvosok most már kezdenek zavaróan sok gondot okozni.

─ Ez már jóval több annál ─ vágta rá idegesen a szenátor. ─ Az elbaltázott fedett akciójuk jó nagy szart kavart, de a legutóbbi ténykedésük a drónnal kizárólag arra volt jó, hogy Kongóban felfordulást okozzon. Viszont ─ mosolyodott el a férfi ─ sikerült tök hülyét csinálni az elnökből, aki jelenleg vakarhatja a fejét, mert ahogy a helyzet jelenleg áll, nem sok jóra számíthat Közép-Afrikától.

─ Na látja ─ vigyorgott Trenton. ─ Minden rosszban van valami jó. A fedett akciónak azonban simán kellett volna mennie. Ki a fene gondolta, hogy egy rakás űber hazafit küldenek, akik a lelkiismeretükre hallgatva, lemészárolták az összekötőnk táborát? Sajnos a drón esete ennél jóval aggasztóbb.

─ Ezt hogy érti?

─ A műholdfelvételeken tökéletesen látszott, hogy közvetlenül a célzás előtt, a hajó hirtelen irányt változtatott és az utasok rögtön az erdőbe menekültek. Valaki figyelte a drónt.

─ De ki az ördög?

─ Hát ez a gond ─ grimaszolt Trenton. ─ A kommandósok közül, akik a fedett akcióban részt vettek, nem mindenki jött haza. Egy hiányzott. A parancsnokuk. Hamilton százados.

─ A rohadt életbe! ─ csapott az ülésre Clifford. ─ Hogy lehetnek ennyire hülyék? Tálcán kínálták fel nekik a szakértő segítséget.

─ Nem kell pánikba esni. Végül is csak egy ember. Majd ezt is megoldjuk.

─ És, ha a két orvosnak mégis sikerül visszatérnie az államokba?

─ Akkor végzünk velük ─ jelentette ki Trenton meglepő nyugalommal.

─ És, ha beszéltek a családjaiknak, barátaiknak?

─ Akkor azokkal is végzünk. Kettő vagy huszonkettő. Ki nem szarja le? Olyan mocskos a kezünk, hogy egy kis vér már meg se látszik rajta.

─ Csak a maga nevében beszéljen ─ förmedt rá a politikus. ─ Nekem semmi közöm a gyilkosságaihoz, és nagyon remélem nem is lesz. De bízom benne, tudja mit csinál. Az idő rohamosan fogy. Hogy állnak a munkálatok?

─ Pár hét és készen leszünk.

─ Megemberelhetnék magukat! A befektetők kezdenek nyugtalankodni. Van fogalma róla mennyit öltek ebbe a projektbe? Nyolcvan milliárd dollár, tengernyi sok pénzt. Eredményeket akarnak, méghozzá gyorsan.

─ Tudom jól mit várnak tőlem, de a szélsőséges körülmények nehezítik a munkát.

─ Na és a szakértők? Beszerveztek mindenkit?

─ Nem igazán ─ rázta a fejét Trenton.

─ Hogyhogy?

─ A programigazgató még nem választotta ki a helyettesét.

Clifford alig látott a pipától. ─ Elárulná mi az Isten haragjáért nem?

─ Nem volt túl közlékeny. Azt mondta megvan a megfelelő ember, aki tökéletesen el fogja látni a feladatát, de még nem áll készen. De biztosított róla, hogy induláskor már vele lesz.

─ Ajánlom is! Rengeteg forog kockán. Ha a renováció kitudódik, akkor a börtön lesz a legkevesebb.

─ Nem fog kitudódni! Egy-két apró gondtól eltekintve óramű pontossággal dolgozunk.

─ Örömmel hallom ─ vigyorgott a politikus. ─ Ugyanis siker esetén ön nagyonnagyon gazdag ember lesz.

─ Akárcsak ön ─ helyeselt Trenton. ─ Ráadásul a támogatói kör, amit utána a magáénak tudhat, egyenes utat jelent az elnöki székbe. Irwin Clifford elnök. Jól hangzik.

A szenátort teljesen magával ragadta a csábító gondolat. ─ Hmm. Milyen igaz. Nagyon jól hangzik.

Tizennegyedik Fejezet

Kimbanseke kerület, Kinshasa

A KÖRNYÉKBELI, szinte egy kaptafára épült házak közt döcögött bérelt autójával Carmen. Nem csoda, hogy ez a hely nem szerepelt az útikalauzban. Mindenütt por, szétvert kerítések, döglött állattetemek s az utcákat járó bandák. Nem épp turistáknak való vidék, igaz ő nem hétköznapi látogatásra jött. Lassan hajtott, hogy lássa az elmosódott táblákat, de az itteni kis utcák labirintusában még ez sem segített. Ennek ellenére sejtette hol van, már csak a házszámokat figyelte. A nap már szinte teljesen lebukott a horizont alá, miközben utolsó sugaraival rozsdabarnává változtatta, a területet mindenhol beterítő vöröses földet. A házakat errefelé csak a színűk alapján lehetett megkülönböztetni, de jelenleg a narancsos fényben ez se nagyon sikerült. Végül a rendületlenül kémlelő nő csak rátalált a célra s nagy elégedettséggel parkolt le a kétszázhatos számú épület elé. A szögletes, sátortetős ház jóval rendezettebb képet mutatott a többinél, amit az ép kerítés s a frissen nyírt fű tökéletesen példázott. Carmen gondosan bezárta a kocsit, majd a bejárati ajtóhoz lépett s erőteljes mozdulattal benyomta a csengőt. Néhány másodpercre rá, Larry jelent meg a bejáratnál, korához képest igen lezser öltözékben s meleg öleléssel üdvözölte lelkes tanítványát. Belépve, a nőt alaposan letaglózta a látvány. Az otthonosan berendezett szobákban pisztolyok, puskák s a kinti kamerákhoz csatlakoztatott monitorok fogadták, melyek infra és hő érzékeléssel pásztázták a lassan estébe burkolózó környéket. Larry jó házigazdához illően, azonnal a nappali, kényelmes kanapéjához invitálta vendégét, majd gyorsan kiszaladt a konyhába, hogy néhány percre rá egy szendvicsekkel megrakott tálcával s némi sörrel térjen vissza.

─ Heineken? ─ kapta fel az egyik üveget mosolyogva Carmen.

─ Tudom, hogy a kedvenced ─ vigyorgott rá Larry, majd hátradőlt a nővel

szemben álló fotelban. Előttük egy széles dohányzóasztal állt, roskadásig megpakolva különféle színű, méretű és vastagságú aktakötegekkel. ─ Mennyi időd van?

─ Sikerült magam holnap reggelig szabaddá tennem.

─ Helyes ─ bólintott a férfi. ─ Mert szerintem egész éjjel elleszünk.

─ Állok elébe ─ meredt rá a nő. ─ Gondolom találtál valamit.

─ Van egy két dolog ─ a férfi lassan közelebb hajolt ─, de szeretném leszögezni, hogy amit most elmondok, az sosem kerülhet ki innen!

─ Tiszta sor ─ helyeselt Carmen, majd valamicskét kijjebb gombolta, jócskán átnedvesedett ingjét.

─ Jól van. Levettem néhány fülest egy pár régi havertől, és ők megerősítették, hogy igazad volt a fedett akcióval kapcsolatban.

─ Tudtam.

─ Két fazon az ügynökségtől felkereste Makubot és üzletet ajánlottak neki. Ha megöli a folyón felfelé hajózó orvosokat, akkor kap tőlük fegyvereket és pénzt az üzelmeihez. Ám nem bíztak benne eléggé, ezért küldték a Delta Force egy kispécizett alakulatát, akik valamiért ellenük fordultak és lemészárolták a tábort.

Szerintem a két doki valami nagyon komoly dologba tenyerelt. Úgy vélem az a múltkori incidens a drónnal sem véletlenül történt. Az lehetett a B terv.

─ Karim valamiféle bázisról beszélt.

─ Na igen ─ mosolygott Larry. ─ Még az ötvenes években lépett életbe az MKOFTEN hűvelet, amelynek az volt a lényege, hogy biológiai és vegyi fegyvereket fejlesszen ki a kormány számára. A műveletet a hatvanas évek végén hivatalosan leállították, de néhány mellékága egészen a közelmúltig fennmaradt. A Karim által említett bázist az MKOFTEN keretén belül építették hatvankettőben. Az akkori csúcstechnológiával szerelték fel és nagyon komoly harci egységek vigyázták. A legjobb tudósok és mérnökök százai végeztek ott teszteket. Egyes pletykák szerint a helyi őslakosokon próbálták ki a kész fegyvereket. Aztán hirtelen a bázist bezárták és most is ott rohad Kisanganitól ötven mérföldre, délnyugatra. Szerintem már annyira benőtte a dzsungel, hogy a műhold sem veszi észre. És itt jön a bökkenő.

─ Micsoda?

─ Forrásaim szerint a két dokiról azt hiszik, hogy bioterroristák, akik itt gyűjtenek vírusmintákat, hogy aztán támadást intézzenek az államok ellen. De, ha ez igaz, akkor miért nem hivatalos úton intézik el a dolgot a Kongói kormány bevonásával? Miért kell fedett hűvelet útján beavatkozni?

─ Tudod mi jutott eszembe? ─ nézett rá a nő. ─ Emlékszel, a képzeljük el játékra, amit mindig akkor játszottunk, amikor valami bonyolult dolgot kellett kitalálni?

─ Igen, de ez, hogy jön most ide?

─ Mi lenne, ha erre az ügyre is alkalmaznánk?

Larry elgondolkodva dörzsölte az állát. ─ Nem tudom. Egy próbát megér. ─ Majszolni kezdett egy szendvicset, mialatt agya folyamatosan járt. ─ Vegyük a hivatalos verziót. A két nő bioterrorista és csapásra készülnek az államok ellen. Szerintem marhaság, de képzeljük el, hogy ez a jó válasz. Mit tudunk a dokikról?

Carmen felkapta az egyik előtte heverő aktát, majd gyorsan szétnyitotta. ─ Az egyikük Dr. Nora Westlake. Csendes, visszahúzódó személy, aki nem igazán jár társaságba. A Fort Detricki katonai járványügyi labor, vezető munkatársa. Remek virológus. A főnökei szuperlatívuszokban beszélnek róla. Többször is átvilágították, de nem találtak semmit.

─ Nem hiszem, hogy a saját laborunkban karriert csinálhatna egy terrorista ─ kuncogott Larry. ─ Na és mi a helyzet a másikkal?

Carmen kissé odébb lapozott. ─ Dr. Helena Nowickzy. Az anyja lengyel bevándorló, de ő már az államokban született. Az apjáról sajnos nem tudunk semmit. A WHO elismert és megbecsült munkatársa, lassan tíz éve. Misszionárius és kutatómunkák a világ minden táján, de legfőképp Afrikában. A baráti köre eléggé kiterjedt, de mind tudósok vagy újságírók, igaz a független fajtából.

─ A terepen töltött hosszú évek alatt ─ mosolygott a férfi ─ kemény leckék árán megtanultam, hogy az életben semmi sem az, aminek látszik, de itt valahogy

mégis a legegyszerűbb megoldás a helyes. Bárhogy is agyalok, egyikükről sem tudom elképzelni, hogy terroristák lennének, de persze ettől még lehetnek. Ha pedig azok, akkor jó lenne őket gyorsan beszervezni, mert higgadt pofátlansággal készítettek elő mindent az ügynökség orra előtt. Az egyikük ráadásul a saját katonai laborunkban tette mindezt ─ Larry hirtelen elnevette magát. ─ Na jó. Ezt csak valami agyhalott veszi be. ─ Kissé előrehajolt s mélyen az előtte ülő nő szemébe nézett. ─ Most képzeljük el a másik lehetőséget. A két doki néni tiszta és csupán kutatás céljából vannak itt. Miért tört kétszer is az életükre az ügynökség? Talán attól félnek, hogy rátalálnak a bázisra? Ugyan miért? Évtizedek óta üresen áll. Bárki, aki arra jár, felfedezhette. Miért pont ők nem találhatják meg? Mi olyan különleges bennük? Egy pillanat ─ képedt el a férfi. ─ Mit is mondtál, hogy hívják azt, amelyik a mi laborunkban dolgozik?

─ Nora Westlake.

─ Westlake ─ ismételgette halkan. ─ Hallottam egy Howard Westlake nevű fazonról, aki hajdanán a Fort Detricki labor vezetője volt. Állítólag szigorúan titkos biológiai kísérleteket irányított a hadsereg és az ügynökség támogatásával. Elméletileg itt is dolgozott Afrikában.

Carmen elhűlve nézte az aktát. ─ Howard Westlake a nőnek az apja.

─ Az anyját ─ csettintett Larry. ─ A kiscsaj nem semmi ajánlólevéllel mehetett a munkahelyére. De, ha az apja ilyen jó haverságban volt az ügynökséggel, akkor őt miért akarják eltűntetni? Nincs benne semmi logika. Aki ilyen kapcsolatokkal rendelkezik, azt általában támogatni szoktuk és nem megölni. Érthetetlen. Egy okkal több, hogy odamenj!

─ Én? ─ mutatott magára a nő. ─ Hová?

─ Az elhagyott bázishoz. Az a következő nyom. Ha érdemben előre akarsz jutni, akkor muszáj lesz odamenned.

─ Eszemben sincs ─ rázta a fejét Carmen. ─ Már így is jóval többet megtudtam, mint akartam. Írok egy szép kis jelentést, aztán megyek haza az első géppel. Vár a párom, meg az íróasztalom.

─ Ezt nem hiszem el. Beijedtél?

─ Még csodálkozol? Azt a nőt kétszer is el akarták intézni, pedig az apja mekkora fejes volt. Én meg csak egy szaros kis ügynök vagyok. Azon a területen csak úgy nyüzsöghetnek az orvgyilkosok. Bocsi, de még nem készülök a halálra.

─ Rendben, de egy valamit ne feledj! Te hiába akarsz tiszta maradni, ha az ügynökség nem az. Az egész szervezet alapján ítélnek majd meg téged is.

─ Tudok vigyázni magamra ─ vágott vissza Carmen. ─ Különben is. Ha beüt a szar, biztos nem én kerülök a címlapra. Amiről pedig nem tudsz, az nem fáj.

Tizenötödik Fejezet

KALANDOROKAT megszégyenítő utazásban volt része a vegyes kutatócsoportnak. A drón támadását követően, tíz mérföldet gyalogoltak, mire ráakadtak egy útra, ahol három órán belül találkoztak is egy rozzant teherautóval, melyre egy kis anyagi meggyőzéssel, sikerült felkéredzkedni s eljutni a legközelebbi városig Lisalaig. Gabriel hálát adott az égnek, amiért talált egy bankot, s első dolga volt felvenni a kapcsolatot saját pénzintézetével, hogy aztán néhány órán belül, tekintélyes összeget vehessen fel az esetleges kényelmetlenségek elkerülése végett. Még jobb hírként ért mindenkit a város szélén álló aprócska repülőtér létezése, melynek szolgáltatását, habozás nélkül igénybe vették s bár kissé kényelmetlenül, de még az este beállta előtt leszálltak Kisangani nyüzsgő nagyvárosában. A helyi viszonyokat nézve metropolisznak tetsző, hétszázezer fős tartományi központban mindent beszerezhettek, amire csak szükségük volt. Strapabíró terepjárókat, ellátmányt, felszerelést, s ami a legfontosabb, néhány kényelmes szobát a város előkelő szállodájában. Nora és Helena fülig érő szájjal nyúltak el a széles kádban s a habkönnyű párnák között. Élvezték a kényelmet s a gondtalanságot, de jól tudták, hogy a cél már csak egy karnyújtásnyira van. Magukba szívták a kellemes légkört s egy napi pihenő után indultak is tovább. Nora el nem tudta képzelni merre lehet az a támaszpont s még a sokat látott Nick és Hamilton is csak a fejét vakarta. A deltás ugyan körbeérdeklődött a helyieknél, ám elég ellentmondásos útbaigazításokat kapott, ami csak tovább növelte bizonytalanságát. Végül Felipe szerezte meg a legbiztosabb támpontot, egy öreg bazárostól, aki hajdanán, állítólag látta is a bázist és a dzsungel mélyén van, nagyjából ötven mérföldre, dél-nyugatra. Jobbat nem tudván ezt az irányt lőtték be. Jó ideig a remekül kiépített főutat használták, mélyen be a vadon szívébe, ahol mást sem lehetett látni, mint vészesen sűrűn növő fákat. A gond ott kezdődött, mikor elérték a kérdéses távolságot, hisz az egyetlen irány az út volt, azonkívül csak az átláthatatlan rengeteg. Nora fejében csak úgy kavarogtak a kétségek, ám a kíváncsiság, mely idáig hajtotta, mindennél erősebbnek bizonyult. Felpakolták a legszükségesebbeket s miután a kocsikat gondosan elrejtették a fák közé, nekivágtak a dzsungelnek. Hamilton állt az élre, s mint valami felfedező, vaskos lombvágójával utat tört a sűrű növényzetben. Órákon át meneteltek, egyre mélyebbre a nedves, csúszómászóktól s rovaroktól hemzsegő talajon, de a kíváncsi majomcsapatokon kívül, nem igen akadtak másra. Végül a deltás

jobbnak látta, ha megpihennek, s keresve egy tisztást, kijelölte az éjszakára menedéket nyújtó tábor helyét. A Gabriel által vásárolt sátrakat, nem volt nehéz felállítani. Miután kicsomagolta, elég volt egyszerűen csak lenyomni egy kallantyút s a szerkezet magától készen állt.

─ Ez ám a gyorsan felállítható sátor ─ nevetett Hamilton. ─ Kár, hogy a seregben nincs ilyesmi.

─ Elég sokat utaztam hasonló helyekre ─ vágta rá Gabriel. ─ Ha nem muszáj, nem fárasztom magam feleslegesen. Kényelmes és tartós. Megérte az árát.

─ Jól van emberek ─ emelte fel a hangját a százados, mialatt végigpillantott mindenkit. ─ Ma éjszakára ez lesz a táborhely. Semmiféle kaját se hagyjanak elől! Nem lenne jó ötlet idecsalogatni a vadállatokat. Ha pedig valakinek ki kell mennie, akkor ne távolodjon el túlzottan. Itt a dzsungelben mi is csak prédának számítunk.

Csípős szelet hozott a hajnali napsütés. Felipe elképesztő vizelési ingerre ébredt, így ahogy csak bírt, kimászott a sátorból s a közeli fák közé vetette magát. Megtett két lépést, majd még kettőt s még ötöt. Utálta, ha legintimebb tevékenysége közben figyelik, de ez a hely már megfelelőnek bizonyult. Odafordult a tőle jobbra ereszkedő lejtőhöz s átszellemült arccal könnyített magán. Épp csak befejezte, mikor hirtelen a laza talaj beomlott alatta, s magatehetetlenül csúszni kezdett a vizes földön. Kétségbeesetten kiáltozott s igyekezett elkerülni a szembejövő fákat, ám néhány kiálló ág, rendesen összekarcolta a bőrét. Száz métert is csúszhatott lefelé, mire végre megállt. Idegesen pattant fel s gyorsan leellenőrizte a szemét, a fülét, a végtagjait s a családi ékszereket. Elégedetten lélegzett fel, egészen a következő pillanatig, mikor is valami egészen elképesztő tárult a szeme elé.

─ Hahó, srácok! ─ kiáltotta teli torokból. ─ Halljátok? Gyertek ide, ha valami szépet akartok látni!

─ A jó életbe ─ ámuldozott Hamilton, miközben a növényzettel sűrűn benőtt vasbeton épületeket figyelte. A jó két méter magas acélkerítés, alig látszott a szorosan ránövő indáktól. Ameddig a szem ellát őrtornyok, barakkok, garázsok és egy központi épület, valahol hátrébb.

─ Pedig azt hittem, csak kamu ─ hüledezett még mindig a deltás.

─ Szóval mégis létezik ─ nyelt egy nagyot Nora s nem győzte kapkodni a fejét.

─ Szerintem váljunk szét! ─ javasolta Nick. ─ Úgy nagyobb területet tudunk átvizsgálni. A százados velem jön keletre! Maguk menjenek nyugatra!

A rozzant, végtelenül elrozsdásodott kapun nem volt nehéz a bejutás.

KATONAI TERÜLET ─ állt az egyik megfakult táblán. ─ AZ ILLETÉKTELEN BEHATOLÓKRA TÜZET NYITUNK.

A valaha tágas udvaron, egymást érték az égig nyúló fák és indarengetegek. Nick és Hamilton a barakkok felé vette az irányt s közben végig azt lesték, mi ugrik elő a következő bokorból.

─ Annyira ijesztő ez a hely ─ hunyorgott a százados. ─ Mint valami

szellemtelep.

─ Menjünk tovább! ─ nyugtatgatta Kenwood.

A hozzájuk legközelebbi hosszúkás, ívelt tetejű építmény homlokzatára, egy nagy kettes szám volt felfestve. Valaha masszív fémajtaja szinte belerohadt a keretbe s a két férfi összes erejére szükség volt, hogy kibányássza. Dohos, bódító szag áradt odabentről, mely jóval kísértetiesebb képet mutatott, mint a környező táj. A vaskeretes ágyak még mindig ott sorakoztak a megfakult, penészes falak mentén, mintha csak a gyakorlatokban megfáradt katonákat várnák. A több fakkos szekrények is ott álltak, ahol kell, miközben rágcsálók s mindenféle bogarak használták átjáró házként.

─ Száz ágy ─ fejezte be a számolást Kenwood.

─ És odakint harminc ugyanilyen barakk áll ─ rázta a fejét értetlenül Hamilton. ─ Háromezer katona. A falon található jelzés szerint tengerészgyalogosok állomásoztak itt. Egy egész ezred. De mi a fenét csináltak itt, amiért ekkora katonai jelenlétre volt szükség? Láttad kint a földre rögzített acéltalpakat? Légelhárító lövegeket és toronygéppuskákat szereltek rájuk. Négy garázst is láttam szerelőműhelyekkel.

─ Komoly támaszpont lehetett ─ bólintott Nick. ─ De, hogyhogy ennyi éven át nem fedezte fel senki?

─ A semmi közepén van. A műholdak nem igen pásztáznak erre. Ráadásul inkább az északabbra fekvő területeket vizslatjuk a sok Al-Kaida tábor miatt.

Hirtelen Felipe jelent meg az ajtóban. ─ Csakhogy megvagytok. Találtunk valamit.

A szögletes, felül törött ablakokkal borított főépület, tele volt szobákkal, raktárakkal, s egy széles, négy méterszer, három méteres nyílással, mely a valahol a hátsó részben tátongott, mint valami feneketlen verem.

─ Ez minden bizonnyal egy liftakna ─ vágta rá Nick. ─ Csak nem tudom hová tűnt a gépház, meg a tartószerkezet.

─ Vajon milyen mély lehet? ─ érdeklődött Helena.

Hamilton felkapta az első keze ügyébe eső követ s szépen ledobta. Jó időbe telt, mire hallani lehetett az elég tompa koppanást.

─ Az anyját ─ füttyentett a deltás. ─ Legalább száz méter. Hozzuk a köteleket, a hevedereket, meg a lámpákat. Tud itt valaki szakszerűen ereszkedni? ─ nézett a csapatra, de csak Nick és a Vigo fivérek jelentkeztek. ─ Rendben ─ vágta rá teljes nyugalommal. ─ Én viszem le Dr. Nowickzyt.

─ Westlake kisasszonyt meg én ─ harsant fel Gabriel.

─ Jól van. Legyen nagyon óvatos mindenki! Egy rossz lépés is valaki életébe kerülhet. Mozgás!

A közelben hagyott felszerelésből kiválogatták az összes kötelet, gondosan leellenőrizték, majd odarögzítették az egyik megbízható oszlophoz. Helena nagy alapossággal vette magára a hámot, amit Hamilton egy karabiner segítségével, jó erősen a kötélhez rögzített, majd szorosan átölelte a helyzetet roppant élvező nőt s csigalassúsággal elindultak lefelé. A százados pontosan úgy ereszkedett, ahogy a kiképzésen beleverték. Apró, de biztos szökkenésekkel, melyek után egész talppal nyomódott a falnak. A vak sötétben remekül teljesített az elemlámpa fénye, mely hamarosan egy tágas szintet tárt fel a kíváncsi szemek előtt. A deltás erőteljesen meglendült s belekapaszkodva az egyik kiszögellésbe, biztos lábbal talajt ért. Helena néhány mozdulattal kiszabadította magát s azonmód körbenézett. Nem sokra rá a csapat többi tagja is leért s őket is komolyan mellbe vágta a földalatti, elképesztő méretekkel bíró emelet. A lámpa éles fénykörében, kopott asztalok és munkaállomások százai tűntek elő, szorosan odarögzítve a vastag betonpadlóhoz. A növényzet ide nem nagyon jutott be, de denevérürülék és patkányok nyomai, akadtak bőven.

─ Ez valami labor lehetett ─ szólt váratlanul Nora. ─ Látjátok a kémcső maradványokat, meg a sok elszívó helyét? Mivel nincs elkülönítve, szerintem itt csak előkészítették a mintákat. Bár elnézve a terület nagyságát, biztos volt munkájuk bőven.

Jó ideig sétáltak befelé, mikor hirtelen vaskos falba ütköztek, melynek közepén egy széles acélajtó állt, amire ez volt festve vastag, fekete betűkkel: FOKOZOTTAN VESZÉLYES TERÜLET. BELÉPÉS CSAK VÉDŐFELSZERELÉSBEN!

A figyelmeztető kiírás, apró félelmet keltett valamennyiükben, főleg úgy, hogy a ránézésre súlyos acélajtó, jól be volt zárva.

─ Azt hiszem, ide nem kéne bemenni ─ vágta rá kissé ijedten Gabriel.

─ Ugyan miért nem? ─ nézett rá Nora. ─ Évtizedek óta üres a tábor. Biztos nem hagytak itt semmit. Látni akarom, mi van odabent. Ha félsz nem kell jönnöd.

─ Ki fél? - szabadkozott a férfi ─ Csak ez a felirat engem megállásra bír.

─ Ennek csak hajdanán volt értelme ─ azzal a nő, tiszta erővel elforgatta a leginkább kormánykerékre hasonlító szerkezetet s az ajtó lassan kinyílt. Borzalmas szagú áporodott levegő áramlott ki, mely rövid ideig betöltötte az egész teret. Nora felkapta az elemlámpát s a legkisebb megingás nélkül belépett.

Az ajtó mögött egy aprócska folyosó állt, mely valaha fertőtlenítő kamraként üzemelt. Utána következett a hatalmas terem, mindenfele asztalokkal, székekkel s néhány ősrégi mintavevő felszereléssel. Nora ijedten simította végig a rideg alumíniumlapokat s fénylő szemekkel tekintett körbe.

─ Olyan, mint egy időutazás ─ nézett rá a többiekre. ─ Szinte hallom amint az itt dolgozó férfiak és nők beszélgetnek és megvitatják a mindennapokat.

─ Tovább kéne mennünk! ─ javasolta Hamilton. ─ Lejjebb még lehetnek szintek és még az este beállta előtt vissza szeretnék menni a felszínre!

Vagy harminc méterrel lejjebb, valóban akadt egy másik szint, mely valaha a tudományos személyzet szálláshelye lehetett, amit a számtalan ruhásszekrény, fekhely és dohányzók, kísérteties mementóként bizonyítottak. Végül a feneketlennek tűnő akna mélyén, rábukkantak a harmadik s egyben utolsó emeletre, ám ez merőben más képet mutatott, mint fenti szomszédjai. A dohos,

megfakult falak mentén, orvosi szekrények s ágyak sorakoztak, melyeknek végein vaskos bőrszíjak hevertek. Valamivel odébb egy hullaházra s néhány műtőre is ráakadtak. Norát sokkolták a látottak s közel állt ahhoz, hogy hisztérikus rohamot kapjon.

─ Azok az ágyak. Ti is láttátok a szíjakat? Embereket kötöztek hozzájuk. És a műtők. A hullaház. Ezt nem akarom elhinni ─ szeméből újabb és újabb könnycseppek törtek elő. ─ Ez az őrült legenda tényleg igaz? Lehetséges?

─ Miféle legenda? ─ nézett rá értetlenül Hamilton.

─ Évtizedek óta terjeng egy pletyka arról ─ kezdett bele a szintén ijedt Helena ─, hogy az amerikai hadsereg valamikor a hatvanas években, egy titkos kutatólaboratóriumot működtetett itt Kongóban, ahol biológiai fegyvereket fejlesztettek. Állítólag a helyi őslakosokon végeztek teszteket. Amint látom a legtöbben nem önként jelentkezők voltak.

─ Úristen! ─ hüledezett a deltás s mikor újra rápillantott az egyik ágyra, ereiben valósággal megfagyott a vér. ─ Miféle emberek dolgoztak itt? Olyan ez a hely, mint egy haláltábor.

─ Vajon tudtak mindenről? ─ pillantott barátnőjére könnyes szemekkel Nora. ─ Tudták mi folyik itt?

─ Nézz csak körül! ─ meredt rá Helena. ─ Tudniuk kellett.

─ Nem csodálom ─ fordult Nick a doktornőhöz ─, hogy a barátja, Conrad tábornok féltette. Ez a hely borzalmas. Ahogy mondta százados. Olyan, mint egy haláltábor. Van vagy kétszáz ágy. Ki tudja hány embert gyilkoltak meg, és szerencsétlenek mennyit szenvedhettek a beléjük fecskendezett vírusoktól? Az én szememben, akik itt dolgoztak, semmivel sem jobbak az Auschwitzi náci orvosoknál.

─ Menjünk innen! ─ zokogott Nora. ─ Ki akarok menni! Eleget láttam. Friss levegőre van szükségem.

Hamilton javaslatára a főépület előcsarnokában vertek tábort, szemben a bejárattal. Gabriel épp a sátrában heverészett s elgondolkodva tekintett a semmibe. Nem hitte volna, hogy annyi kaland után, még képes lesz valami ennyire megrázni, mint az, amit odalent találtak. Lelki szemei előtt szinte látta az alanyokat, kiket akaratuk ellenére kötöztek az ágyakhoz, hogy aztán mindenféle borzalmas kísérleteknek vessék alá. Egyre szörnyűbb gondolataiból Nora rántotta vissza, aki hirtelen megjelent a sátor bejáratánál.

─ Bejöhetek? ─ kérdezte a nő kissé megszeppenten.

─ Persze ─ vágta rá Gabriel s gyorsan felült a hálózsákon. Öröme igen hamar meglepettségbe csapott át, mikor a nő egyik pillanatról a másikra letelepedett mellé s szorosan hozzábújt.

─ Nem akarok egyedül lenni ─ sóhajtott Nora. ─ Remélem nem bánod.

─ Miért bánnám? Csak kicsit furcsállom ezt a nagy bizalmat.

─ Igazán? ─ nézett rá a nő.

─ Mit mondjak? ─ mosolygott a férfi. ─ Az elmúlt időszakban többször is próbáltam közel férkőzni hozzád, de minden alkalommal értésemre adtad, hogy nem szeretnéd. Erre most ez. Örülök neki, csak nem értem.

─ Sajnálom ─ vágta rá a nő. ─ Helenának igaza van. Túl sok időt töltök a laborban. A sok kémcsőtől érzéketlenné váltam.

─ Nem vagy érzéketlen. Ha az lennél, hidegen hagyott volna, amit találtunk.

Nora váratlanul felé fordult s egy gyors, de annál érzékibb csókot nyomott a férfi ajkaira.

─ Ez finom volt ─ kuncogott Gabriel, majd visszacsókolt, ám a második próbálkozás, jóval hosszabbra s szenvedélyesebbre sikerült.

Nora nem is akarta abbahagyni. Leheveredtek a földre s ott folytatták a szerelmes ölelkezést, mialatt a külvilág egy csapásra megszűnt a számukra.

Tizenhatodik Fejezet

Time Warner Center, New York

A CNN egyes stúdiójában nagy volt a nyüzsgés. Mindenfele technikai alkalmazottak szaladgáltak, gondosan kerülgetve a földön heverő kábellabirintust s a méregdrága felszerelést.

─ Egyes kamera? ─ harsant fel a rendező döngő szava.

─ Kész ─ jött a kurta válasz.

─ Kettes kamera?

─ Kész.

─ Hármas kamera?

─ Kész.

─ Négyes kamera?

─ Kész.

─ Rendben. Mindenki a helyére! Öt. Négy. Három. Kettő. Egy. Felvétel! ─ A piros lámpa kigyulladt s felcsendült a jól ismert főcímdal. Pár pillanattal később, minden szempár, Amerika legnépszerűbb beszélgető műsorának vezetőjére, a fess Peter Morganra szegeződött, aki szokás szerint, egy ötszögletű üvegasztal mögött ülve várta a műsor kezdését.

─ Hello Amerika. Peter Morgan vagyok. Mint azt bizonyára sokan tudják, az egy héttel ezelőtti drón probléma Közép-Afrikában, nagy nemzetközi botrányt okozott, ami igen kellemetlenül érintette a Fehér házat. Nem sokra rá, Smith elnök leváltotta a Nemzeti Felderítési Hivatal vezetőjét, Andrew Marbecket, mert alkalmatlannak találta ennek a roppant felelősséget megkövetelő tisztségnek a betöltésére. Ám mint kiderült, hamar megtalálta az utódját, ugyanis tegnap délután hivatalosan is bejelentette, hogy a hivatalnál régóta dolgozó Andrea Lazarust nevezi ki a megüresedett vezetői székbe. A hír sokakat meglepett, hiszen ezt a tisztséget, most először tölti be nő, és bizony rengetegen fogalmaztak meg a döntéssel kapcsolatban aggályos kritikákat. De az egészről kérdezzük meg magát az új igazgatót ─ azzal a tőle balra ülő, roppant elegáns és dekoratív, ötvenes évei elején járó hölgyhöz fordult, aki láthatóan kivirult, mikor rá került a sor.

─ Üdvözlöm Ms. Lazarus ─ köszöntötte roppant nyájasan a műsorvezető. ─ Milyen érzés volt megtudni, hogy az elnök önt nevezte ki annak a hivatalnak az igazgatójává, ahol már tizenhét éve dolgozott?

─ Köszöntöm a kedves nézőket ─ biccentett a nő, miközben nagyon vigyázott, hogy vadiúj hajkölteménye s ruhája, egy pillanatra se mozduljon el. ─ Természetesen nagyon meglepődtem mikor megtudtam, de nagy elégedettséget is éreztem ekkor.

─ Miért?

─ A nőket a mai napig másodrendűnek tartják a hadseregben. Egyikük sem tölthet be magas beosztást, mert oda mindig férfiak kerülnek, még ha nem olyan jól képzettek is. Ebben a helyzetben igazi nagykövetnek érzem magam. Végre bebizonyíthatom, hogy a nők vannak olyan jó vezetők, ha nem jobbak, mint a férfiak. Régóta dolgozom a felderítésnél. Sok tapasztalatom van és eltökélt célom, hogy merőben új irányt vezessek be a hivatalnál.

─ Pontosan mit ért új irány alatt?

─ Nézze! Az elődöm alatt kész káoszba fulladt az irányítás. A jobb kéz nem tudta mit csinál a bal. A drón hiba csak a jéghegy csúcsa volt. Évek óta tapasztaltam hiányosságokat, amiket könnyen ki lehetett volna küszöbölni, de bármikor akartam erről beszélni, csak falakba ütköztem. Ez így nem mehet tovább. A Nemzeti Felderítési Hivatal a nemzet szeme és füle. Egyszerűen megengedhetetlen az, hogy a saját technikánk ellenünk forduljon. Első dolgom volt felvenni a kapcsolatot a drónok gyártójával, hogy tárgyalásokat kezdjünk a hibák kiküszöbölésére. Azok a gépek rakétákat szállítanak. Soha többé nem történhet meg olyan, hogy az egyikük hirtelen önállósítja magát! Ez nonszensz.

─ Nagyon határozott a fellépése ─ mosolygott Morgan. ─ Sokan azonban úgy gondolják az elnök pusztán azért önt választotta, hogy így nyerje meg a pártjától lassacskán elforduló női szavazókat.

─ Én is olvastam a kritikákat és nevetnem kell rajtuk. Alaptalan és cinikus valamennyi.

─ Ha már itt tartunk, kérdezzük meg mit gondol a helyzetről az, aki a legélesebb kritikákat fogalmazta meg önnel szemben. Irwin Clifford szenátor a Belbiztonsági bizottság elnöke ─ azzal a műsorvezető, a tőle jobbra ülő politikushoz fordult. ─ Nos szenátor úr? Az előbb hallottuk Ms. Lazarus érveit. Ön mit felel ezekre?

─ Üdvözlöm a mélyen tisztelt nézőket ─ harsant fel a politikus erős hangja. ─ Mindenki tudja rólam, hogy a konzervatív értékek elszánt híve vagyok. De nem vagyok nőgyűlölő. A nőknek roppant fontos szerepe van az életben, ami elvitathatatlan. Ők a férfiak lelki támaszai, gyermekeink édesanyái, háziasszonyok, és bizony az utóbbi években sok más területen is komoly szerepeket vállaltak. De a hadvezetés mindig is a férfiak kezében volt, mert egy férfi sokkal könnyebben rá tud hangolódni az ilyen természetű dolgokra. A felderítés nem pusztán a nemzet szeme és füle, hanem a hadsereg egyik alappillére, amit csakúgy lehet irányítani, ha az embernek megfelelő ambíciói és tapasztalata van. Ön valamivel több, mint huszonnégy órája igazgató, és ezalatt harminchét alkalommal adott interjút s tudom, hogy vagy száz másikat fogadott el. Amikor az ön elődje került kinevezésre ő két év alatt nyilatkozott ennyi helyen. Döntse el! Ön most a felderítés igazgatója, vagy médiasztár? Mert a kettő együtt nem megy. Olvastam az önéletrajzát. Sosem dolgozott a terepen, mégis tapasztaltnak érzi magát? Milyen alapon?

─ Szenátor úr ─ mosolygott a nő. ─ Nem gondolja, hogy ez a lemez már unalmas? Miért bántja magukat, hogy egy nő tölti be ezt a pozíciót? Talán zavarja az önérzetüket? Ha jól értettem a véleményét a nők dolgáról, akkor ön szerint a gyerek és a fakanál mellett a helyünk? Elárulom nem a középkorban vagyunk. Ami pedig a nyilatkozatokat illeti. Ez is az új irány része. Meg kell mutatni az állampolgároknak, hogy nem egy mindenki felett álló hivatal vagyunk, hanem egy olyan szervezet, ami őértük működik és az adófizetők pénze a lehető legjobb helyre megy.

─ Eddig is jó helyre ment az adófizetők pénze ─ vágott vissza gúnyos mosollyal

Clifford. ─ Csakhogy az ön elődje komoly terep tapasztalatokkal rendelkezett, még a hidegháború idejéből és azt mondta rá, hogy nála káoszba fulladt az irányítás. Igen, elkövetett hibákat. De ön aki fele ennyire sem ért hozzá, majd csodát tesz és minden probléma a múlté?

─ Nem lep meg a nyers durvasága szenátor. A kongresszusban is hasonló stílusban tart beszédeket. Hallottam egy párat. Némelyik Fidel Castrót juttatta eszembe.

A műsorvezető gyorsan közbelépett, mielőtt még inkább elharapózna a helyzet. ─ Kérem! Erre semmi szükség. Szenátor úr. Miért gondolja egyenes következményként azt, hogy mivel Ms. Lazarus nem rendelkezik terep tapasztalatokkal, akkor rossz vezető lesz belőle?

─ Mert a hatékony irányításhoz, szükség van gyakorlati tapasztalatra. Nem a neme, hanem a kvalitásai ellen szól a kritikám. De szerintem ez csak egy újabb fogás a Fehér ház sajtóosztályának boszorkánykonyhájáról. Láttunk már ilyet.

─ Ezt határozottan visszautasítom! ─ förmedt rá a nő. ─ Én nem egy kirakatbábú vagyok. Egyszerűen jól akarom végezni a munkámat és bizonyítani az ország felé, bármennyire szúrja is ez az ön szemét.

─ Azt hiszem jogosak az aggályaim ─ vigyorgott a politikus. ─ Évi több tíz milliárd dollár megy el a felderítésre, és úgy vélem mindenki számára evidens elvárás, ha ezért az összegért minőséget kapunk.

─ Miért? Ön szerint a drón hiba a minőség? Vajon ön elnézte volna elődömnek ezt az incidenst?

─ Nem. De másképp mérlegeltem volna az biztos.

─ Csakhogy nem ön az Egyesült Államok elnöke ─ vetette oda, kissé lekezelő stílusban a nő. ─ Így a jelen helyzetben, azt hiszem nem mérvadó, hogy ön miképp mérlegelt volna.

Morgan jól látta, hogy egy időzített bombán ül. Felüdülve vette tudomásul, hogy a vendégeire szánt műsorkeret lejárt. ─ Azt hiszem mások is szívesen hallgatnák még ezt a szenvedélyes vitát, de sajnos lejárt az időnk. Köszönöm, hogy időt szakítottak ránk és eljöttek.

─ Én is köszönöm ─ bólintott Lazarus.

─ Köszönöm ─ vágta rá sebesen Clifford, miközben arca olyannyira elvörösödött, hogy ebben a pillanatban, talán még a tojás is megsült volna rajta.

Tizenhatodik Fejezet

NAGYON csúnyán köhögött a pufók arcú, kissé szeplős kislány. Alaposan magára húzta tündérekkel zsúfolt takaróját, de még így is vacogott. Egész testét kirázta a hideg, s bár a betegség hevesen ostromolta, ő folyvást a tágas ablakon át beszűrődő fényt vizslatta, s szíve húzta ki az utcára a többi lányhoz, akik ezekben a percekben is valahol jót játszottak. Gyűlölt beteg lenni s még jobban gyűlölt ilyenkor az ágyban kuksolni a szobája mélyén, pedig a legtöbb lány, a fél karját odaadta volna, ha olyan hercegnőket megszégyenítő lakosztályban élhetne, mint ő. Mindenfele plüssállatok, habos-babos párnák, rózsaszín függöny, a szekrényben a legszebb, legdivatosabb ruhák s az összes játék amit csak el lehetett képzelni. A plafonon mesefigurák nézte le rá, kedves mosollyal, miközben az íróasztalát, roskadásig megtöltötték a színes tollak s ceruzák. Hirtelen újra az a fájó érzés hatalmasodott el a testén s a kínzó köhögő rohamtól, még a könnye is kicsordult. Tehetetlen dühvel csapott az ágyra s legszívesebben sikított volna, ahogy a torkán kifér. Ekkor azonban az ajtó kinyílt, s mindig fess apukája lépte át a küszöböt, ami egy csapásra eltűntette rosszkedvét.

─ Apu! ─ harsant fel csillogó szemekkel s máris kiugrott az ágyból, hogy azzal a lendülettel a férfi nyakába ugorjon.

─ Szia kicsim ─ szorította magához édesapja minden szeretettel, amit csak egy szülő adhat. ─ Na, de hogy gondoltad ezt? Mars vissza az ágyba, vagy sosem gyógyulsz meg! ─ A lány szó nélkül engedelmeskedett s a következő pillanatban már ismét a takaró melegéből kuncogott.

─ Helyes ─ bólintott a talpig öltönybe bújt férfi, miközben odaült az ágyra. ─ Remélem szeded a gyógyszert és sokat fekszel, mert az influenzát csak pihenéssel lehet átvészelni.

─ Jaj apu ─ hüledezett a lány. ─ Kilenc éves vagyok. Nem kell engem állandóan kioktatni!

─ Az én okos lányom ─ kuncogott az ötvenes férfi, azzal megsimogatta a gyerek mogyoróbarna haját.

─ Ma is sokat dolgoztál?

─ Igen, de nem számít, mert mikor hazaérek és te megölelsz, az nekem a legnagyobb energiabomba. Viszont gyógyulj meg minél hamarabb, különben mihez fogok kezdeni ezekkel? ─ azzal előhúzott a zsebéből három jegyet a hétvégi jégbalett gálára.

─ Úristen! ─ kerekedett ki a lány szeme s fájós torka ellenére akkorát sikított, hogy talán még a szomszéd utcában is hallották.

─ De csakis akkor megyünk ─ csitította az apja ─, hogyha teljesen meggyógyulsz! Úgyhogy meg ne lássam még egyszer, hogy csak úgy kiugrálsz az ágyból!

─ Értettem ─ tisztelgett a lány fülig érő mosollyal. ─ Innentől el se mozdulok innen.

─ Azt nem mondtam, csak gyógyulj meg. De most már megyek. Kezdek éhes lenni.

─ Apu ─ ült fel hirtelen a gyerek.

─ Igen kicsim?

─ Miért vannak a betegségek?

─ Nem tudom. De a természet nem véletlenül hozta létre őket. Biztos van velük valami célja, amiről mi még nem tudunk.

─ De te nagyon okos vagy. Te biztos rájössz.

─ Tudod drágám, hiába vagyok okos, vannak dolgok amiket még én sem értek. Minden napom azzal telik, hogy a csúnya, az influenzánál százszor veszélyesebb betegségek ellen küzdök, ám néha áthatolhatatlan falakba ütközöm.

─ Mi az a spanyolnátha?

─ Ez hogy jutott most eszedbe? ─ emelkedett magasba a férfi szemöldöke. ─ Egy pillanat. Már megint a szakkönyveimet olvasgattad?

─ Igen ─ felelte lesütött szemmel a gyerek. ─ Baj?

─ Nem baj, csak nem értem miért érdekelnek ezek? Az ilyen kislányok, mint te

inkább babáznak.

─ Szóval mi az a spanyolnátha?

─ Egy nagyon szörnyű betegség, ami rengeteg embert elpusztított az egész Földön. Sosem találták meg az ellenszerét. Egyszer csak abbamaradt.

─ Nagyon izgalmas.

─ Téged ez tényleg ennyire érdekel?

─ Igen ─ húzta ki magát a lány. ─ Annyira hihetetlen, hogy olyan dolgoktól betegszek meg, amiket nem is látni.

─ Tudod mit? ─ mosolygott apja ─ Ha ennyire izgat ez a téma, akkor veszek neked, egy a te korodhoz jobban illő könyvet.

─ Köszönöm ─ lelkendezett a gyerek, ám hirtelen megint rájött a roham.

─ Na, de most aztán elég a kérdésekből és tessék pihenni! ─ parancsolt rá édesapja, s alaposan betakargatta a testét. Indult volna kifelé, ám a lány váratlanul utána szólt.

─ Apu.

─ Igen?

─ Miért foglalkozol betegségekkel?

─ Mert hiszek benne, hogy megfelelő tudással és kemény munkával, sikerül őket legyőzni s egy nap talán a hasznukat is vehetjük.

Nora ijedten nyitotta ki a szemét. Nem is emlékezett rá mikor aludt el s döbbenten vette tudomásul, hogy már este van. Ásítozva mászott le a kanapéról s a konyha felé vette az irányt, hátha egy jó erős kávé megoldja a gondjait. Ma reggel ért haza rég nem látott lakásába, de az időeltolódástól még most is úgy kóválygott, mint valami részeg hajléktalan. Fájt a feje, a kezeiben még a kanál is remegett s mázsás súlynak érezte a kellemesen meleg bögrét. Elnyűtten sétált vissza a szobába s arra készült, hogy némi tévézéssel frissíti fel magát, mikor az egyik polcon meglátta édesapja fényképét. Először nem nagyon foglalkozott vele, aztán eszébe jutottak az álmában előtörő emlékek, s hirtelen legyőzhetetlen késztetést érzett arra, hogy a kezébe vegye az ezüstös keretbe foglalt fotót. Elmélyülten figyelte az arcot, melyhez annyi élmény kötötte, most mégis összezavarodott benne minden érzelem. ─ Hogy a fenébe értetted azt, hogy egy nap talán a hasznukat is vehetjük? ─ sóhajtása tele volt kétséggel ─ Kérlek! Ugye nem a bázisra céloztál?

Nora a legnagyobb természetességgel tért vissza a munkához. Kedvesen üdvözlő kollegái, semmit sem vettek észre a benne kavargó bizonytalanságból, amely majd szétvetette amióta csak visszatért. Úgy vágott bele az elvégzendő feladatokba, mintha el se ment volna s berögzült rutinnal folytatta az épp aktuális vizsgálatokat. Talán még jobban is végezte a munkáját ebben a robot üzemmódban, mint egyébként. Felhőtlen álarca mögött azonban csak az

alkalomra várt, ami a délutáni szünettel el is érkezett. Védőruháját, kedvenc fehér köpenyére cserélte s egyenesen a lift felé vette az irányt. A kezelően erőteljesen benyomta a mínusz kettes feliratú gombot s ezzel olyat tett, ami nem gyakran fordul elő a bázis életében. Valójában a legtöbb alkalmazottnak fogalma sincs, micsoda kiterjedt labirintus húzódik, jó tíz méterrel a lábuk alatt, a teljes ismeretlenség homályába burkolózva. Még Nora is csak egyszer járt itt lent, akkor is a tábornok kíséretében s pusztán néhány percre. A központi archívum nem tartozik a leglátogatottabb helyek közé itt Fort Detrickben, ami nem is csoda, hisz az odafent zajló eseményekhez képest, itt nem történik semmi. A nő szívverése felgyorsult ahogy a felvonó megállt s mikor az ajtó nagy csippantással kinyílt, áporodott, viseltes levegő csapta meg híresen érzékeny orrát. Bizonytalan léptekkel sétált a közelben álló ovális asztalhoz, ami mögött egy kövérkés, a környezethez képest egész jól öltözött nő épp kedvenc magazinját olvasgatta.

─ Elnézést ─ szólt Nora kissé bátortalanul.

A hatvanas éveit járó, ezüstös hajú hölgy, lassan felnézett s ekkor gyermeki lelkesedés ült ki mély ráncokkal teli arcára. ─ Ms. Westlake! Ezer éve nem láttam. Hogy sikerült a szabadsága?

─ Köszönöm Meredith, nagyon jól ─ mosolygott a nő s próbált a tárgyra térni. ─ Szeretnék kérdezni valamit.

─ Hallgatom.

─ Mióta dolgozik itt?

─ Jövő hónapban lesz harmincegy éve.

─ Remek. Meg tudná nekem mondani, hol találom a hatvankettő és hatvannyolc közötti aktákat?

─ Miért van szüksége rájuk? ─ kapta fel a fejét Meredith.

─ Egy kutatás kellős közepén vagyok és szükségem lenne néhány adatra, amiket szerintem azokban találok meg.

─ Conrad tábornok küldte?

─ Nem ─ felelte Nora kemény határozottsággal. ─ Saját hatáskörömben kutatok. Talán probléma?

─ Ugyan dehogy ─ mosolygott az idős hölgy. ─ De sokat kell sétálnia. Menjen egyenesen előre és az elágazásnál balra! A polcokra rá van írva az évszám. A többit már tudja.

─ Köszönöm ─ vágta rá a nő s azzal már el is indult a megadott irányba.

Az előtér utáni tágas folyosó, tele volt kamerákkal s nagy erejű izzókkal, melyek a legkisebb sarkot is bevilágították. Ám amint véget ért, a tér hirtelen kitágult s egy óriási, polcos tárolók százaival telerakott terembe ért, ahol még a szabadságszobor is elveszett volna. A jó három méteres fémállványok

fegyelmezetten sorakoztak, egymástól egyenlő távolságra, mint a katonák a díszszemlén, roskadásig megpakolva a legkülönfélébb feliratú kartondobozokkal. Nora az utasításnak engedelmeskedve, balra fordult s egyfolytában a tárolók oldalára festett évszámokat leste, melyek nagyon nehezen akartak csökkenni. Hosszú, fárasztó séta árán sikerült az éveket lefaragni, mialatt a lift jóvátehetetlenül távolodott. Nora szíve mind hevesebben kalapált, ahogy egyre mélyebbre hatolt ebbe a polcrendszerek alkotta végeláthatatlan labirintusba. Folyton az az érzése volt, hogy figyelik, de bárhova nézett csak az ezernyi nyugodtan pihenő dobozt látta. Fojtogató erővel préselte össze ez a nyomasztó légkör s magában számolva igyekezett uralkodni magán. Ekkor ugrott a szeme elé az 1962-es szám, amitől némileg nyugodtabbá vált. Izgatott tekintettel vett egy mély levegőt s újult önbizalommal vetette bele magát a szinte emberfeletti munkába.

Próbált igyekezni, ám a számtalan doboz átvizsgálása közben észrevétlenül repült az idő. Futó pillantásokat vetett az akták tartalmára, valami figyelem felkeltőt keresve, de kutatási jegyzőkönyveken s jelentéseken kívül nem talált semmit. Agya folyamatosan zakatolt s nem győzte törölgetni, mind jobban gyöngyöző homlokát. Órájára pillantva, kétségbeesetten vette tudomásul, hogy másfél órába telt, mire az előtte álló sorral végzett. De nem adta fel. Átsietett az 1963-as részlegre, s újult erővel folytatta az idegtépő kutatást. Egymás után szedte le a vaskos dobozokat, őrült tempóban forgatva át mindnek a tartalmát, ám az eredmény egyre elkeserítőbben hatott rá. Csüggedése kezdett kihatni a gyorsaságára s mikor a sor felénél már a huszonhatodik irathalmazt nyálazta át, akaratereje kezdte cserben hagyni. Ám hirtelen egy vaskos, szürkés mappa akadt a kezébe, melyre széles betűkkel ez volt ráírva: RENDKÍVÜLI ÁTHELYEZÉSEK.

Nora gondolkodás nélkül felnyitotta s a nejlonfóliákba elhelyezett papírokon, neveket s fotókat talált a bázis egykori alkalmazottairól. Virológusok, sejtbiológusok tucat számra. Egész pontosan hatvannyolcan. Ránézésre a munkahelyükön kívül nem volt bennük semmi közös, ám ahogy jobban átvizsgálta az iratokat, mindnek az alján a következő bejegyzést találta, piros, nyomtatott betűkkel: RENDKÍVÜLI ÁTHELYEZÉS ENGEDÉLYEZÉSE, KÖZÉP-AFRIKAI RÉGIÓBA, FONTOS KUTATÁSI CÉLZATTAL.

Nora azt hitte menten megüti a guta. Legszívesebben most azonnal felkapta volna a mappát és kiszaladt volna vele, ám annak nem lenne túl jó vége. Ehelyett kézbe vette aprócska mobilját s az összes iratot lefényképezte. Épp visszapakolt mindent a helyére, mikor a szeme sarkából észrevette, hogy valaki a túloldalról figyeli. Ijedten fordult oda, de a homályos árnyalak hirtelen eltűnt. A nő majd elájult rémületében s ahogy eltakarított maga után, gyorsan a kijárat felé vette az irányt. Ám ekkor meglátta, hogy az árnyalak vele együtt hagyja maga után a sorokat s ettől lassan pánikba esett. Egyre gyorsabban szedte a lábait s a végén már szinte rohant. Zihálva, verejtékezve fordult be a folyosón s mosollyal az arcán zuhant a lift melletti asztalra.

─ Jól van? ─ pattant fel Meredith, értetlenül szemlélve a vészesen kimerült nőt.

─ Nagyon megijedtem. Azt hiszem valaki követett.

─ Megbocsásson doktornő ─ mosolygott az idős hölgy ─, de az lehetetlen. Itt rajtunk kívül nincs senki. Biztos az egyik árnyék zavarta meg és azt nézte félre.

Nora gyűlölte az efféle kioktató hangnemet s úgy visszavágott volna valami különösen sértővel, ám túl fáradt volt ahhoz, hogy leálljon vitázni. Jobbnak látta, ha illedelmesen elköszön s gyorsan beszáll a liftbe.

Még most, a biztonságot jelentő lakásban is remegett a keze. A második nyugtatót vette be, de olyan volt, mintha elvesztette volna a hatását. Nora sosem érzett ilyen elsöprő erejű félelmet, mint ott az archívumban. De legalább nem volt hiábavaló. Telefonjáról azonnal a számítógépre töltötte az adatokat, s egy bögre forró kávé közben nézegette át őket sorban. Az iratokon szereplő tucatnyi tudós, mind a szakterülete elismert tagja, remek ajánlásokkal s nagyfokú

tapasztalattal. Ahogy az egér segítségével lapozgatott közöttük, rálelt valami egészen hihetetlenre s számára sokkolóra, ami korábban teljesen elkerülte a figyelmét. Elhűlve kellett tudomásul vennie, hogy apja ajánlotta ezeket az embereket a kutatásokhoz. Tagadóan rázta a fejét, mint valami dacos kisgyerek, ám az igazság, jóvátehetetlenül befészkelte magát az agyába. Közel járt ahhoz, hogy megbolonduljon ott helyben, de erőt vett magán s egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, kikereste a legelső iraton szereplő elérhetőséget, majd felkapta a telefont és tárcsázott.

─ Igen? ─ szólt egy kedves női hang néhány másodperc elteltével.

─ Jó napot ─ vágott bele Nora meglepően nyájasan. ─ Elnézést a zavarásért, de Dr. Margettit keresem. Ugyanott dolgozom, ahol valaha ő, és ezt a számot adták meg.

─ Nagyon sajnálom ─ felelte a hang kissé szomorúan ─, de a nagyapám 1973ban meghalt egy autóbalesetben.

─ Ó értem. Sajnálom. Akkor nem is zavarom és ne haragudjon amiért kerestem ─ azzal megszakította a beszélgetést. Lapozott egyet s felhívta a sorban következő számot.

─ Igen? ─ a rekedtes férfihang nem tűnt túl fiatalnak.

─ Üdvözlöm. Elnézést a zavarásért, de Dr. Orlandot keresem. Ugyanott dolgozom, ahol valaha ő és ezt a számot adták meg.

─ Sajnálom kisasszony, de el kell szomorítanom. Régebben valóban lakott itt egy Dr. Orlando, de hetvenháromban leégett a ház és bizony nem sikerült kijutnia. Én vettem meg a telket hetvennégyben és felhúztam rá a házamat. Azóta itt vagyok.

─ Értem ─ sóhajtott Nora. ─ Nagyon köszönöm a segítséget. Minden jót ─ nem sokat teketóriázott. Máris hívta a következőt. Egy nővel beszélt aki közölte, hogy az apja, még hetvenháromban egy rablótámadás áldozata lett. Jó két órába telt, mire az összes számot felhívta, de az eredmény kivétel nélkül, mindig ugyanaz volt. ─ Mindegyik ugyanabban az évben halt meg? ─ nézett maga elé elképedve. ─ Itt valami nagyon nem stimmel ─ azzal hatvankilencedszerre is magához vette a telefont, de ezúttal Helenát hívta.

─ Ki az? ─ szólt bele barátnője kissé álmosan.

─ Én vagyok az, Nora.

─ Szia. Mi van veled?

─ Figyelj! Tudunk valamikor találkozni? ─ hangja tele volt félelemmel vegyes kétséggel ─ Azt hiszem találtam valamit.

Tizenhetedik Fejezet

CIA központ, Langley, Virginia

CARMEN egy szolid kosztümben ült íróasztalánál, elmélyülten bámulva a semmibe. Oly mélyen járt gondolataiban, hogy csak harmadszorra eszmélt fel a részlegvezető hangjára.

─ Hallod amit mondok? ─ förmedt rá kissé ingerülten Meyers.

─ Igen hallom ─ kapta fel a fejét a nő s próbált úgy tenni, mintha mi se történt volna.

─ Hála az égnek. Úgy elbambultál, mint aki álmodozik. Most hívott Trenton aligazgató. Azt mondta amint lehet, menj fel hozzá az irodájába.

─ Nem említette miért?

─ Egy szóval se ─ vonta meg a vállát Meyers. ─ De én a helyedben, kapkodnám a lábam.

Lance Trenton irodája olyan volt, mint egy luxuslakás. A széles ablakokon át, gyönyörű kilátás nyílt a folyóra. A fal mentén, finom bőrbútorok s egy széles bárpult sorakozott, tele a legnevesebb márkákkal. A túl végen egy mini golf

pálya állt, digitális kivetítővel, akár a vidámparkban. A széles, mahagóni íróasztalon, ott hevert a méregdrága laptop, néhány irat, aranyozott tollak s egy faragott ládika, tele kubai szivarral. Minden elképzelhető kényelem, a legmagasabb szinten, akár valami lakosztályban. Carmen még sose járt itt s mihelyt bekopogott, nagyot nyelve lépte át a küszöböt. ─ Hívatott uram? ─ szólt kissé bátortalanul.

─ Igen. Jöjjön! ─ biccentett a mocskosul elegáns férfi s szemével az asztal előtti székre bökött.

A nő villámgyorsan helyet foglalt s próbálta leplezni, egyre kényelmetlenebb izgatottságát. Trenton ezalatt egy aktát nézett. Az övét. ─ Nem rossz ─ bólogatott elismerően. ─ Az apja tengerészgyalogos volt, az anyja pedig tanárnő. Miért ezt a hivatást választotta?

─ Mert nagyon izgatott a gondolat, hogy a CIA-nál dolgozhatok.

─ Még úgy is, hogy semmit sem mondhat el a munkájáról?

─ Nekem elég maga a tudat is.

─ Nézze! ─ rakta félre az aktát Trenton. ─ Nem szokásom, de most maximálisan őszinte leszek. Az én szememben ön az ideális ügynök. Kemény, határozott, törtető és mindig tudja, hol a helye. Remek munkát végzett Afrikában és a jelentése is az egyik legjobb, amit valaha láttam. Gondolkodás nélkül ágyba vinném, de tudom, hogy nem igazán a férfiak társaságát kedveli.

Carmen szomorkásan hajtotta le a fejét. ─ Reméltem, hogy ez nem lesz probléma. Nem véletlenül hallgattam el a kollégák elől. Semmi kedvem az idétlen vicceikhez. Jobbnak láttam, ha azt hiszik én egy megközelíthetetlen szajha vagyok.

─ Ki beszél itt problémáról? ─ mosolygott Trenton. ─ Az, hogy maga egy nővel él együtt, az teljes mértékben a magánügye és egy pillanatig sem kell aggódnia attól, hogy ez az információ kijut innen. Engem kizárólag az érdekel, hogyan látja el a feladatát, és abban lenyűgözően vizsgázott. Ezért is hívattam ide. Volna kedve egy jóval összetettebb és magasabb kvalitású munkához?

─ Mire gondol uram?

─ Hamarosan beindítunk egy új programot. A projekt delta fokozat alatt fog futni.

─ Delta fokozat alatt? ─ kapta fel a fejét Carmen. ─ A hidegháború idején használták utoljára a legmagasabb minősítést.

─ Tényleg marha gyorsan vág az esze kisasszony ─ bazsalygott az aligazgató. ─ De mielőtt folytatnám, meg kell kérdeznem, szeretne e a személyi asszisztensem lenni?

─ Hogy én? ─ képedt el Carmen.

─ Igen. A jelenlegi bére ötszörösét kapná, na meg egy kényelmes irodát az

enyémtől nem messze. Az lenne a dolga, hogy segítse a munkámat, előkészítsen nekem minden fontos iratot, valamint, hogy a szemem és a fülem legyen. Képesnek tartja magát erre?

A nő nem sokat teketóriázott. ─ Még szép uram.

─ Remek ─ nevetett Trenton. ─ Akkor jól nyissa ki a fülét! A program fedőneve, melyet lassan öt éve készítek elő, Nemesis.

─ És ez a Nemesis-program ─ érdeklődött a nő ─ pontosan miről szól?

─ "A" típusú fegyverek kifejlesztéséről.

─ Már megbocsásson uram, de mi voltunk az egyik elsők akik aláírták a Biológiai és Toxinfegyver egyezményt. Maga Nixon tett esküt, hogy az Egyesült Államok soha többé nem fog előállítani ilyen fajta fegyvereket és most mégis indul ilyen program?

─ Mit gondol ─ vigyorgott rá az aligazgató ─, miért van szükség a legmagasabb szintű besorolásra? Erről a programról nagyon kevesen tudnak. Hivatalosan nem is létezik. És amíg ez így marad, mindenki boldog lesz. Ugye értjük egymást?

Carmen nem volt ijedős, de az iménti hangnemtől a frász kerülgette. Tudta jól mit kockáztat, ha újat húz a rá meredő férfival, így azt tette, amit ebben a helyzetben a legjobbnak ítélt. ─ Tökéletesen uram.

─ Nagyszerű. Most menjen haza és szóljon a párjának, hogy pár napra elutazik hivatalos ügyben!

─ Miért, hová megyek?

─ Este kilencre várom a Manassas reptér egyes hangárjánál! Ne késsen mert azt ki nem állhatom! Hozzon meleg ruhát! Végeztem.

Carmen szólni sem bírt döbbenetében. Zavart értetlenséggel állt fel, s mialatt a kijárathoz sétált, végig azon agyalt, mi a fenébe keverte magát az imént.

Az aprócska Manassas reptér, mindössze néhány mérföldre volt a CIA központtól. Általában itt nincs nagy élet. A legnagyobb esemény errefelé, néhány turista repülő manőverei és a közelben fekvő repülős iskola diákjainak bénázásai. A helyzetjelzők fényei, távoli lámpásként villództak az egyre sűrűbb sötétségben, mialatt néhány Cessna, épp most szállt le csikorogva a kifutópálya betonjára. Carmen az egyik szélső úton menetelt kitűzött célja felé. Arcán a smink sem tudta eltűntetni a sírás nyomait. Bizony párja nem vette jó néven, hogy ismét elutazik s a két nő, hamar egy kiadós veszekedés közepén találta magát. Carmen azonban elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy a zűrös magánéletét félretegye, s megkeményített arckifejezéssel siessen a megbeszélt találka helyre. A széles, ívelt homlokzatú hangár, súlyos alumínium testével, úgy pöffeszkedett, mint valami bálna. Gigászi ajtaját épp most mozdították odébb s mikor a nő meglátta mi is van odabent, alig találta meg földre zuhant állát. Hat éjfekete kormányzati kocsi, öltönyös úriemberek s közepén egy csillogó fényezésű Gulfstream magángép várt rá. Alig ocsúdott föl, mikor Trenton lépett mellé, szinte a semmiből.

─ Pontos volt ─ bólintott a férfi elismerően. ─ Tetszik a hozzáállása. Jöjjön! Sietnünk kell!

Olyan gyors iramot diktált, hogy a nő alig bírta követni. ─ Elnézést uram, de hová megyünk?

─ Az Antarktiszra kisasszony ─ lépett melléjük egy jó kiállású, harmincas férfi. ─ A Föld utolsó még viszonylag érintetlen helyére.

Carmen azt hitte rosszul hall. ─ Hogy hová?

─ Erre most nem érünk rá ─ szólt Trenton idegesen s valósággal feltuszkolta a nőt, aki jobbat nem tudván, gyorsan keresett egy szabad helyet, s aprócska bőröndjét szorosan a lába mellé támasztotta.

Tizennyolcadik Fejezet

Berkeley egyetem, San Francisco

ELLIOT WOODROW professzor nem tűnt túl jelentőség teljes figurának. Alacsony, köpcös, az öltönye már a hatvanas években is idejét múltnak számított, akárcsak fényes lakkcipője. Fémkeretes szemüvege, kissé bevágta méretes orrát s a kelleténél jobban kiemelte beesett, halvány barna szemét. Ritka, ezüstös haját gondosan hátrafésülte, hogy amennyire csak lehet, elfedje egyre jelentősebb kopaszságát. Előnytelen kinézete azonban roppant megtévesztő. Nagy ember ő itt, sőt köztiszteletnek örvendő. A diákok imádják, amiért kora ellenére, közvetlen, sőt baráti hangot üt meg velük. Nála a tanulás inkább felfedezés, mint magolás s amit csak lehet, elkövet, hogy a nebulók élvezzék, és ne utálják a tananyagot. Most is épp az egyik előadásról jött, kezében egy vaskos paksamétával s egyenest a kijárathoz sétált. Odakint mellbe vágta az iszonyú hőség, mely már napok óta töretlenül tombolt. Épp azon volt, hogy valami árnyékos helyet keressen magának a közeli parkban, mikor egy ismerős, de rég nem hallott hang ütötte meg a fülét.

─ Jól tartja magát professzor.

Elliot meglepetten fordult meg s döbbenete, hirtelen örömteli mosolygásba csapott át. ─ Helena ─ kiáltotta nagy lelkesedéssel s szorosan átölelte a lenge ruhába öltözött nőt. ─ Szégyelld magad, de nagyon! ─ förmedt rá hirtelen. ─ Nem ismered a telefont?

─ Ne haragudjon ─ pirult el Nowickzy ─, de mostanában igencsak felgyorsult körülöttem az élet.

─ És ki ez a csinos hölgy itt melletted? ─ pillantott a némán álló Norára.

─ Ő itt a legjobb barátnőm, Nora Westlake.

Nora illedelmesen kezet rázott az öreggel, akit láthatóan azonnal elvarázsolt a nő kisugárzása. ─ Kegyed is a WHO-nál tevékenykedik?

─ Nem. Én a hadsereg Fort Detricki laborjában dolgozom virológusként.

Woodrow arcára kiült, hogy bizony nem erre a válaszra számított, de igyekezett leplezni az érzéseit. ─ Na és mi járatban itt? ─ fordult ismét Helenához.

─ Emlékszik arra, hogy régebben felajánlotta, hogyha bármikor találok eredeti AIDS mintát Afrikában, akkor önhöz bátran fordulhatok?

─ Persze.

─ Nos végre sikerrel jártam. Tizenhét ép mintát hoztam magammal. De van még ezenkívül sok más is. Láttam a bázist és Nora is talált hajmeresztő dolgokat.

─ Mi lenne, ha bemennénk az egyik üres előadóba? ─ mosolygott az öreg. ─ Ott nyugodtabban folytathatnánk.

A tágas, lépcsőzetes padsorokkal telezsúfolt teremben olyan síri csend uralkodott, hogy még a légyzümmögés is zajnak tűnt. Woodrow ide kísérte be a két hölgyet, majd bezárta az ajtót. Felkapták az első útjukba eső székeket s körbeülték az előadói asztalt, ám mielőtt a professzor akár egy hangot is szólt volna, még egyszer alaposan körülnézett. ─ Itt már biztonságosan beszélgethetünk ─ fordult vendégei felé.

─ Mi szükség erre a nagy óvatosságra? ─ értetlenkedett Nora. ─ Talán az egyetemen is félnünk kell valamitől?

─ Kisasszony ─ mosolygott az öreg. ─ Az ördög sosem alszik. És az az ördög, akitől nekünk kell félnünk, mindet lát és mindent hall. Ha nem vagyunk elég elővigyázatosak, könnyen pórul járhatunk.

─ Milyen ördögökről beszél?

─ Tudja az előbb nagyon meglepett, hogy ön pont Fort Detrickben dolgozik, ráadásul Helena barátnője. Az pedig még inkább, hogy hajlandó segíteni az ügyünknek.

A nő teljesen elvesztette a fonalat. ─ Miféle ügyről beszél?

─ Nem mondtad el neki? ─ fordult az öreg Helenához, de az csak a fejét rázta.

─ Halljam! ─ vágta rá Nora ingerülten, miközben barátnőjét, majd a professzort

figyelte. ─ Mi folyik itt?

─ Mindketten ─ vágott bele Woodrow ─ egy szigorúan titkos csoportnak a tagjai vagyunk, amelyet a néhai kiváló orvos biológus, Robert Strecker alapított, még 1984-ben. Legfőbb feladatunk, hogy felfedjük a világ előtt a hadsereg szörnyű múltját és végre pontot tegyünk egy évtizedek óta fennálló talány végére.

─ Mire gondol?

─ 1945 után az Egyesült Államok volt az egyetlen ország, amelyik atomfegyverrel rendelkezett s így korlátlan hatalmat gyakorolt a világra. Viszont pár évvel később a hírhedt Rosenberg házaspár, ellopta a nukleáris fegyver terveit és átadta az oroszoknak. Az előnyünk végérvényesen elszállt és ezzel kezdetét vette a hidegháború. Abban az időben a kormány bármit megtett volna, hogy letörje a kommunisták szarvát. Ez alól nem volt kivétel Eisenhower elnök sem, akiről mindenki tudta, mennyire gyűlölte az oroszokat. Arról viszont már jóval kevesebb embernek van fogalma, hogy 1955. március 16-án, behívatta az irodájába egyik tanácsadóját, Hitoshi Isagurát. Dr. Isagura nagyon elegáns és tisztelettudó ember hírében állt, aki mindent tudott a vegyészetről. Ám csak kevesen ismerték valódi kilétét. Az igazi neve Isii Siró volt, aki a második világháború idején a hírhedt 731-es alakulat parancsnokaként tevékenykedett. Mai napig őt tartják a biológiai hadviselés atyjának, hisz ő volt az első ember, aki célzottan fertőzött meg ártatlan kínai polgárokat, mindenféle halálos vírussal, majd azon dolgozott, hogy a pusztítást minél jobban fokozza. A háború után néhány OSS titkos ügynök felkereste és alkut ajánlottak neki. Vagy hadbíróság elé állítják, ahol egyértelmű ítélet vár rá, vagy tudását az Egyesült Államok szolgálatába állítja, amiért cserébe új személyazonosságot, jól jövedelmező állást és állampolgárságot kap. Siró beleegyezett s hamarosan Dr. Isaguraként segítette a kormány munkáját.

─ Atya világ ─ kapott a fejéhez Nora. ─ Nem is érdekelte őket, hogy mennyi ember vére tapad a kezéhez?

─ Miért érdekelte volna? ─ nevetett Woodrow. ─ Több száz volt náci tudóst is átmenekítettek, csak azért, hogy technikai előnyt biztosítsanak Amerikának. A mi kormányunk, nagyon is komolyan vette a cél szentesíti az eszközt mondást. De, ha megengedi folytatom. Szóval Eisenhower, megbeszélésre hívta Isagurát és arra kérte, dolgozzon ki neki egy hatékony programot, aminek a segítségével, sikerül kifejleszteni egy olyan biológiai fegyvert, ami komoly pusztítást végez a Szovjetunió területén. Az elnök viszont nem akarta, hogy a szélmozgás esetleg a szövetséges államok lakosságát is veszélybe sodorja, így kimondottan egy olyan vírust kért, amely rassz specifikusan gyilkol, hogy csakis az orosz genotípushoz tartozó embereket fertőzze meg. Isagura hamar rájött, hogy ez a kérés kivitelezhetetlen, hiszen ahhoz, hogy eredményeket érjenek el, egy rakás orosz férfira és nőre lett volna szükség a kísérletek lefolytatásához. Hosszú időn át a megoldáson törte a fejét s egyszer csak az az ötlete támadt, hogy a feketéken kellene előzetes kísérleteket végrehajtani. Úgy vélte, hogyha a negroid rassznál sikerül átütő eredményeket elérnie, akkor egyszerűen csak tovább kell fejlesztenie a vírust és kész a csodafegyver. Ötlete a kormánynál hamar megértő fülekre talált, hiszen akkoriban tomboltak a polgárjogi mozgalmak, és sokan szívesen látták volna a feketéket a saját vérükben fürdeni.

Ekkor született a Cerberus-program amely mind a mai napig a legszégyenletesebb folt a nemzet testén. Isagura azonban 1959-ben meghalt s ezzel odalett a projekt szülőatyja, ami a kormányban nagy csüggedést váltott ki. Már ott tartottak, hogy leállítják az egészet, amikor Isagura helyettese, egy mindössze huszonhárom éves zseniális virológus, felajánlotta, hogy ő tovább viszi a programot. Lehengerlő stílusával s hozzáértésével, mindenkit meggyőzött, így pár hetes kihagyással az egész folytatódott tovább. Rövid idő alatt olyan eredményeket mutatott fel, hogy kora ellenére őt nevezték ki a Fort Detricki katonai labor élére.

─ Hogy hívták ezt a férfit? ─ remegett Nora.

─ Howard Westlake. Az ön édesapja.

A nő, valahol belül érezte, hogy ez lesz a válasz, mégis annyira sokkolta, mint még semmi ebben az életben. ─ Folytassa! ─ sóhajtott keservesen.

─ Westlake az ország minden tájáról beszervezte a legkiválóbb virológusokat, sejtbiológusokat és génsebészeket, egész kis tudományos szupercsapatot hozva létre. Bármit kérhettek, a kormány zokszó nélkül teljesítette. Főhadiszállásukat Közép-Afrikába, a kongó-medencébe tették, ahol több milliárd dollárból létrehoztak egy csúcstechnológiás kutatólabort, jó messze mindentől, hogy sose találják meg. Mai napig élnek a pletykák, hogy a velük dolgozó katonák és néhány beszervezett gerilla hadúr segítségével, ezrével rabolták el az őslakosokat, hogy a negroid vérvonal legtisztább formáin kísérletezhessenek. Rengetegen pusztultak el, néha egész falvak. Végül Westlake csapata sikerrel járt. Létrehozták a történelem első rassz specifikus vírusát. A fertőzést viszont el kellett terjeszteni. Itt jött a képbe a WHO, ahová Helena is beépült. A szervezet több tucat orvosa vállalta, hogy oltások formájában, sok tízezer helyi lakosba fecskendezik bele a halálos kórt. Hogy miért tették azt senki sem tudja? Talán a pénz, talán valami zsarolás miatt cselekedtek így. Sosem tudjuk meg. Az viszont biztos, hogy a gyilkos vírus, futótűzként terjedt, kizárólag a fekete lakosság körében. Westlake elnöki kitűntetésben részesült s a kormány nem győzte körülrajongani ─ a professzor hirtelen elmosolyodott. ─ Ám a természet sose arról ismert, hogy behódolna az emberek akaratának. A rengeteg válogatott zseni bárhogy is számolt, bármennyiszer is ellenőrizte le az eredményeket, a vírus egyszer csak mutálódni kezdett s onnantól már mindenkit megfertőzött. Mivel eleinte csak a meleg közösségek körében terjedt, úgy beszéltek róla, mint homoszexuális pestisről. De pár évvel később, már az egészséges heteroszexuálisokat is megtámadta. A programban dolgozók megrémültek, hisz ezt a gyógyíthatatlan kórt, ők szabadították a világra. A kormány viszont félt, hogy néhányan a lelkiismeret furdalástól vezérelve beszélni kezdenek, így a CIA és a Nemzetbiztonsági hivatal segítségével, szinte mindegyiküket eltetette láb alól. Természetesen fű alatt, nehogy bárkinek is szemet szúrjon. Ezt követően hosszú évek teltek el teljes nyugalomban és főleg gyanúsítgatások nélkül. A kormány már azt hitte, minden rendben, ám egy Kaliforniai orvos biológus testvérpár, Robert és Ted Strecker, komoly nyomozásba kezdett, majd nyolcvanhétben kiadtak egy tanulmányt, amiben elgondolkodtató következtetéseket tártak a nyilvánosság elé. A hatalom számára roppant kínosan

hatott az ő felbukkanásuk, ám Robert a sok interjúval, már szinte médiasztárnak számított, így őt nem bánthatták. A testvérét viszont igen, akit nyolcvannyolc augusztus 12-én holtan találtak springfieldi otthonában. A hivatalos vizsgálat szerint főbe lőtte magát, ám néhány független szakértő szerint ez a megállapítás erősen vitatható a bemeneti nyílás helyzete miatt. Robert nagyon megijedt, de nem adta fel. Pár héttel később felvette a kapcsolatot egy Douglas Huff nevű Illinois állambeli képviselővel, aki felajánlotta, hogy mindent elkövet a tanulmány széleskörű terjesztéséért. Szeptember 24-ére szerveztek meg egy szakmai találkozót, amire a képviselő nem ment el, ugyanis két nappal korábban, egész váratlanul, halálos adag kokain-heroin keveréket fecskendezett be magának, miközben sosem élt drogokkal. Természetesen a hivatalos vizsgálat itt sem talált semmit. Dr. Strecker ezek után jobbnak látta, ha minden szálat elvarr maga körül s a háttérből próbál eredményeket elérni.

Nora magába roskadva hallgatta a beszámolót. A helyzethez képest, egész jól viselte. A táskájáért nyúlt, amiből kivett egy dossziét, melyben a kinyomtatott áthelyezési parancsokat hozta. Finoman a professzor elé tette, aki mohón kinyitotta s nem győzte kapkodni a fejét.

─ Ezt honnan? ─ hebegett az öreg.

─ A Fort Detricki központi archívumból szereztem. Rajta van minden. Nevek, aláírások, pecsétek.

─ Szent Isten! ─ ujjongott Woodrow. ─ Közel harminc éve gyűjtjük az anyagokat, de egyik sem volt túl meggyőző. Annyira vágytunk valami perdöntő bizonyítékra, és tessék, most itt van. Maga nagyon ügyes kisasszony. Helena jól tudta, kire van szükségünk.

Nora csak pislogott döbbenetében. ─ Már megbocsásson, de hogy mondta? ─

Barátnőjére nézett, aki igyekezett kikerülni, erősen vádló tekintetét. ─ Jól tudta kire van szükségünk? ─ idegesen fordult ismét a professzorhoz. ─ Mit akar ez jelenti?

─ Mikor annakidején Helena elmondta, hogy megismerkedtek, rögtön éreztem a felsejlő lehetőséget, hisz önnél komolyabb bennfentest keresve sem találhattam volna. Reméltem, hogy egy nap komoly szövetségesünk lehet, de az amit hozott, túlszárnyalta minden várakozásomat.

─ Szóval csak kihasználtál ─ dühöngött Nora, mialatt gyilkos tekintettel meredt barátnőjére. ─ Az egész barátságunk nem volt más, mint hazugság?

─ Nem! ─ kiáltott fel Helena. ─ Én komolyan gondoltam, hogy jó barátnők lettünk.

─ És ezt higgyem is el? Csak azért kellettem, hogy kicsikarj tőlem valami információt.

─ Most mi a fene baja van? ─ förmedt rá az öreg, kissé gúnyos hanglejtéssel. ─ Igen, valamelyest elferdítettük az igazságot. Na és mi a helyzet az apjával? Ő mennyit árult el magának a múltjáról? Az is furcsa, hogy a kihasználásról beszélt. Úgy tesz, mintha mi lennénk a rosszak, miközben éveken át egy olyan szervezetnek dolgozott, amely a múltban, emberiség elleni bűntetteket követett el. Kapjon a fejéhez és gondolkozzon el!

Nora némán tűrte a leszúrást, ám valahol ott legbelül érezte, hogy jogosan érkezett. ─ Igaza van ─ hajtotta le a fejét. ─ Ne haragudjon. Csak ez az egész, hirtelen olyan sok.

─ Semmi baj ─ mosolygott Woodrow, majd ismét átfutotta a papírokat s ekkor észrevett valamit, ami eddig furcsamód elkerülte, híresen éles figyelmét. ─ Egy áthelyezési parancs hiányzik.

─ Hogyan? ─ kapta fel a fejét Nora. ─ De hiszen a dossziéban csak ennyi volt.

─ Akkor valaki eltűntette ─ nézett rá az öreg. ─ Mindenkinek a neve itt szerepel, akiket megöltek hetvenháromban, kivéve egyet. Ő valamiért túlélte a tisztogatást.

─ Ki az?

─ Dr. Robert Conrad.

Nora alig kapott levegőt. Olyan rémület ült ki az arcára, mintha egy őrült gyilkost látna maga előtt. ─ Robert Conrad? ─ iszonyúan remegett a hangja. ─ Az lehetetlen.

─ Talán ismeri?

─ Robert Conrad jelen pillanatban tábornoki rangban szolgál a Fort Detricki labor vezetőjeként. Ő a főnököm és a barátom. Apám barátja is volt évtizedeken át. Ő küldte azt a brit titkos ügynököt, hogy megvédjen minket ─ értetlenül rázta a fejét. ─ Ennek nincs semmi értelme. Ha ő is benne volt, akkor miért vigyázott rám? Miért nem hagyta, hogy bántsanak?

Woodrow finom mozdulattal tolta vissza lecsúszott szemüvegét. ─ Ezt talán tőle kérdezze meg kisasszony. Most viszont, ha nem haragszik, javaslom menjünk át a laborba! Szeretném megvizsgálni a Helena által hozott mintákat.

Az egyetemi terület keleti felén található Stanley Hall ad otthont a csúcstechnológiával felszerelt s folyamatosan fejlesztett biotudományos laboratóriumoknak. Maximális védelmet nyújtó, vákuumkamrák, új generációs mikroszkópok tucatjai, melyek némelyike egy széles LCD képernyőre volt kötve, hogy mindenki nagyban láthassa az épp folyó munkát. Mindenből a legmodernebb, a legmegbízhatóbb, hogy a diákok maximális tudással léphessenek ki az életbe.

Woodrow professzor különösen imádta ezt a helyet. A halványkék csempékkel borított laborokban, mindent áthatott a tömény fertőtlenítő szag, ám az öreget láthatóan ez egy csöppet sem zavarta. Vendégeivel együtt gondosan beöltözött s lefoglalta az egyik szabad termet. A Helenától kapott mintákat, rögtön betette az egyik mikroszkóp alá, majd bekapcsolta a szemközti falra helyezett képernyőt, hogy azon át prezentálja, épp mit is csinál.

─ Ugyebár, ha a HIV vírus mutálódott, akkor kell lennie egy eredeti változatának, amelyet sajnos hivatalosan sosem fedeztek fel. Lássuk mink van! ─ megfáradt szemeivel a lencsébe pillantott s jó ideig a mintákba zárt sejteket figyelte. ─ Elég egyértelműnek tűnik ─ szólalt meg hirtelen. ─ Ezek a vírusok, nagyon hasonlítanak arra a HIV-re, amit már mindenhol bemutattak, de ez mégis más. Ha valaki nem keresi az eltéréseket, talán észre sem venné őket, pedig ott vannak. A dokkoló proteinek, tizenöt százalékkal nagyobbak és a lipidmembránok is nagyjából ugyanennyivel térnek el. ─ Hirtelen kiegyenesedett s széles mosollyal pillantott az egyre izgatottabb Helenára. ─ Gratulálok. Megtaláltad. Ez itt az alapvírus.

Miközben barátnője majd kiugrott a bőréből, Nora fejében csak úgy cikáztak a kérdések. ─ Na, de hogy hozták létre ezt a vírust? Hiszen előtte még csak hasonló sem létezett. Valamiből csak ki kellett indulniuk.

─ Pontosan ─ vágta rá az öreg. ─ Sok elmélet létezik, de mind közül a legéletképesebb az, amely szerint a Humán Papillomavírus és a Hepatitis C keresztezéséből jött létre, és az elegyet még alaposan fel is turbózták, így látva el a kombináltakon kívül, teljesen egyedi tulajdonságokkal.

─ Ezt nem egészen értem ─ rázta a fejét nő. ─ A Papillomavírus? Hepatitis C? De hiszen egyiknek sincs, még megközelítőleg se olyan ismertetőjegye, mint a HIV-nek.

─ Biztos ön ebben? ─ mosolygott rá Woodrow s vett egy igen mély levegőt. ─ Mi is az a HIV? Egy retrovírus igaz? A benne levő reverz traszkriptáz enzim arra képes, hogy a saját dupla RNS szálairól a gazdasejtben, DNS molekulát másoljon. Lényegében önmagát másolja a gazdatest sejtjeiben. Ugyebár ennek a vírusnak az a specialitása, hogy a sejtmembránjain található glikoproteinek segítségével, a szervezetben található T limfocitákhoz kapcsolódik, az immunrendszer legfontosabb elhárító rendszeréhez. Beilleszti a sejtekbe a saját genetikai kódjait, majd észrevétlenül lapul akár éveken át és hagyja, hogy a sejt dolgozzon, mialatt ő tovább hízik. Majd egyszer csak beindul és sorban megöli a limfocitákat, aminek következtében az immunrendszer összeomlik.

─ Elárulná mire akar kilyukadni? ─ förmedt rá Nora.

─ A Hepatitis C vírusa is hosszú éveken át képes tünetmentesen meglapulni a szervezetben, majd hirtelen elindul és rombol. Ráadásul nagyon nehéz ellene védőoltást kifejleszteni, mivel igen széles a változékonysági mutatója. Leginkább vérrel és testnedvekkel való érintkezés útján fertőz. A Papillomavírus

amikor bejut az egészséges sejtekbe, azt úgy kódolja át, hogy a normális működésen kívül a saját genetikai kódját is sokszorozza. Az átkódolás visszahat a gazdasejt saját életére, mert például a vírus kikapcsolja a sejtben található védekező mechanizmusokat, amelyek saját örökítő anyagának védelméért felelősek. Ezután a fertőzött sejt lebénul és nem képes kivédeni a belé hatoló vírus károkozását. Ráadásul a fertőzés igen nagy százalékban szexuális úton terjed. A Cerberus-programban virológusok, sejtbiológusok és génsebészek dolgoztak össze. Ha figyelembe vesszük a pénz mennyiségét amit a kutatásokba öltek, nem nehéz elképzelni, miként vegyítették ezeket a tulajdonságokat, majd turbózták fel őket, hogy a kívánt eredményt kapják.

─ De ez nem áll össze ─ rázta a fejét Nora. ─ A génsebészet a hatvanas években gyerekcipőben járt. Csak a nyolcvanas évek közepén mutatta fel az első komoly sikereket.

─ Kisasszony ─ kuncogott Woodrow. ─ A tudomány valódi állása, harminc évvel előrébb jár, mint ami publikus. De azt hittem egy olyan embernek, mint ön, ezt nem kell elmagyaráznom.

Nora gyűlölte a kioktatást, de most a sokk, erősebb volt bármiféle érzésnél. ─ Na és erre, hogyhogy nem jött rá senki?

─ Az egyik felük az árnyékban maradt akárcsak mi. A másik részük pedig már jó ideje halott. Persze tagadhat továbbra is ─ meredt rá az öreg. ─ Megmaradhat a szép kis világában, ahol az apja a legjobb, legnagyszerűbb ember a világon. De azzal csak magának árt, ha továbbra is táplálja ezeket a hazugságokat.

─ Csak egyvalamit elfelejt professzor ─ vágott vissza Nora könnyes szemmel. ─ Nekem ezek a hazugságok jelentették mindazt ami vagyok.

Tizenkilencedik Fejezet

A HOSSZÚ repülőutak nagyon meg tudják viselni az embert, főleg ha nincs hozzászokva. A Gulfstream csak annyi időre ért földet, amíg Sao Paulóban feltankolták s már indult is tovább dél felé. Tizenhat órán keresztül volt a levegőben s a táj lassacskán a nedves trópusiból, száraz síksággá, majd jeges szelekkel tarkított óceánná változott. Az ablakokra ráfagyott a tejfehér dér, pedig Carmen nagyon szerette volna látni mi húzódik alatta, különösen akkor, mikor a gép, érezhetően süllyedni kezdett. A kecses fémtest, egy város méretű, jéggel borított földdarab felé közelített. A pilóta finoman kiengedte a futóműveket s irányba állt. Odalent tucatnyi, élénkszínű termo ruhába bújt ember várta a leszállást, miközben a helyzetjelzőket ellenőrizték. Csak mikor a gép egészen földközelbe került, akkor lehetett kivenni az egyszínű tájból a gondosan legyalult kifutópályát, melyet a biztonság kedvéért csúszásgátló anyaggal vontak be. A fejlesztés remekül bevált, hisz a gép simábban szállt le itt, mint bármelyik reptéren. Mikor megállt, az alaposan felöltözött utasok máris az egyik közeli épülethez siettek, ahol néhány férfi, néhány pohár meleg teával s erőteljes kézszorítással fogadta a jeles vendégeket. ─ Isten hozta önöket Ross Islanden ─ mosolygott rájuk egyikük s máris beinvitálta őket, a leginkább szerelőcsarnokra hasonlító komplexumba. Odabent már jóval kellemesebb volt a klíma. Mindenfele technikusok, katonák és a kiszolgáló személyzet egyéb tagjai sürgölődtek a lánctalpas hójárók között. Trenton elégedetten pillantott végig, mintha csak újdonsült otthonába lépett volna be. Carmen azonban alig ocsúdott fel a zavarodottságtól. ─ Hol vagyunk egész pontosan?

─ Az előbb mondták ─ mosolygott az aligazgató. ─ Ross Islanden. Az Antarktisz északi partjainál.

─ Ne haragudjon uram, de az Antarktisz egyezmény, szigorúan megtiltja katonai tevékenység folytatását a világnak ezen a részén. Mi lesz akkor, ha valaki fölfedezi ezt a helyet?

─ Egész nyugodtan ─ vágta rá Trenton. ─ Itt mellettünk található a McMurdo kutatóállomás. Ahol most vagyunk, az hivatalosan egy ellátmány raktár. Még az ENSZ is jóváhagyta a felépítését, így innentől nincs miért aggódni.

Carment annyira sokkolta ez az egész, hogy inkább befogta a száját s kizárólag a szemét forgatta. A csarnok túloldalán egy széles liftakna állt, két fegyveres őrrel a bejárat előtt. Azonnal félreálltak, ahogy meglátták az elől masírozó aligazgatót. Trenton és a többiek, bezsúfolódtak a fémes színű liftkabinba s megnyomva az irányítóen világító gombot, elindultak lefelé.

Szerencsétlen nő alig győzte kapkodni a fejét. Vagy tíz méterrel, a jéggel borított felszín alatt, egy gigantikus csarnok tárult a szeme elé, melynek bézs színű falai közt, egymást érték a csúcs modern felszerelések s az azokat kezelő fehérköpenyes kutatók. Mikor kiszálltak a felvonóból, Carmennek erőt kellett vennie magán, hogy ne úgy bámuljon, mint valami ijedt kislány. A széles fémasztalokon ott sorakoztak a legújabb generációs mikroszkópok, 3D-s képernyők, holografikus táblák, lézeres mintavevők a legkisebb sarokban is. Úgy érezte magát, mint Alice, mikor a nyúl üregébe esett. ─ Hogy a fenébe hozták ezt létre, mindenki orra előtt?

Főnöke jót kuncogott, mindent felülmúló csodálkozásán. ─ Nem volt nehéz. Teherhajón szállítottuk ide a felszereléseket. A hivatalos papírok szerint ezeket a kutató állomás használja. Az persze már senkire sem tartozik, hogy miféle kutatásokhoz kellenek.

─ Iszonyú sokba kerülhetett mindez. Némelyik berendezésről azt se tudom micsoda. Hogyan szereztek erre pénzt?

─ Nyolcvan milliárd dollárnál járunk, és még mindig van dolgunk. A forrásaink pedig igen magas körökből származnak. Legyen elég ennyi!

Váratlanul egy fehér köpenyes férfi lépett elébük, diszkrét vigyorral az arcán. ─ Üdvözlöm önöket ─ szólt erélyesen s kezet rázott az aligazgatóval.

─ Ms. Perez ─ fordult Trenton Carmenhez. ─ Hadd mutassam be a Nemesisprogram igazgatóját, Dr. Robert Conrad tábornokot. Nélküle sosem jutottunk volna el idáig.

─ Örülök, hogy megismerhetem kisasszony ─ mosolygott a fehér köpenyes főtiszt.

A nő próbált határozott maradni, de bármit is tett, csak még jobban összezavarodott. ─ Olyan ismerős a neve ─ buggyant ki belőle az első dolog, ami eszébe jutott.

─ Nem csodálom ─ nevetett a tábornok. ─ Hivatalosan én vagyok a Fort Detricki labor vezetője, de most átmenetileg szabadságoltam magam, hogy itt lehessek.

─ Jut eszembe ─ vágott közbe Trenton. ─ Megtalálta már a helyettesét, akiről beszélt?

─ Kérem még legyen egy kis türelemmel! Legfeljebb egy hét és készen áll arra, amit elvárunk tőle. Most még biztosan össze van zavarodva, de megfogja érteni, miért is dolgozunk.

─ Nekem is elárulhatnák min is dolgoznak ─ vakarta a fejét Carmen.

─ A biológiai hadviselés új korszakán ─ vágta rá az öreg, kemény határozottsággal. ─ A múltban már egyszer próbálkoztunk, de akkor a siker nem volt felhőtlen. Túlzottan elbíztuk magunkat és ebből később komoly problémák származtak. Ám tanultunk belőle és azóta sokkal körültekintőbben állunk a dolgokhoz.

─ Ennek őszintén örülök ─ bólintott Trenton. ─ A megbízóink türelme vészesen fogy és egyre több a kíváncsi szempár. A végtelenségig nem húzhatjuk a kezdést.

Carmen némán figyelte a két férfit, mialatt szíve majd kiugrott a helyéből. Fejében vészcsengőként harsogott a kérdés: mi a fenét keresek itt?

Huszadik Fejezet

A Waldorf Astoria Hotel, New York

A POMPÁZATOS nagyteremben csak úgy csillogott a méretes perzsaszőnyegekkel díszített parketta, melyen sok száz, fehér abrosszal fedett asztal sorakozott mindenfelé. Jó kétezer ember ült mögöttük, drága szmokingban s estélyiben, kizárólag a társadalom legelitebb köreiből. A plafonról fenségesen lógó kristálycsillárok, az illatozó virágcsokrok s a nagyasztalokat roskadásig megtöltő finomságok, mesebeli hangulatot varázsoltak a jókedvvel teli légkörben. Ám a helység vitathatatlan fókuszában, a színes szalagokkal, s zászlókkal teletűzdelt emelvény állt, melynek csillagos homlokzatára, nagy fehér betűkkel ez volt írva: BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT CLIFFORD SZENÁTOR.

Ebben a pillanatban egy fess, elegáns, nagydarab férfi sietett fel a pazarul dekorált pódiumra, s széles mosolyával egyenest a jelenlevőkre pillantott. ─ Hölgyeim és uraim. Örülök, amiért ma itt vannak, mert ez egy jeles nap. Mind ismernek, épp ezért engedjék meg, hogy elmeséljek egy történetet. Tizenhat éve történt az eset, amikor még fiatal tacskóként épp csak beleszagoltam a Washingtoni politikába. Szegény én, akkor még nem is sejtettem, mennyi éhes cápa hemzseg a Kongresszus termeiben ─ jóízű nevetés kísérte a szellemes megjegyzést. ─ Elég elveszettnek éreztem magam, nem tagadom. De ekkor, mint valami égi angyal, megjelent egy erős, határozott férfi, aki segített nekem. Ő mutatta meg, hogyan maradjak életben. Mindent neki köszönhetek. Nélküle ma nem lennék a törvényhozásban, sem sehol máshol. Mind tudjuk kiről van szó. Irwin Clifford szenátor. Boldog születésnapot kívánok neki ─ elsöprő taps követte a beszédet s minden szempár az egyik elülső asztalra szegeződött, ahol a politikus kissé zavartan próbálta elfordítani a fejét. Fülig érő vigyorral az arcán állt fel s az őt éltető vendégsereg éljenzése közepette lépett az időközben szabaddá váló mikrofonhoz. ─ Köszönöm ─ zavara csak nehezen akart elmúlni. ─ Nagyon szépen köszönöm - a zsivaj lassan elült s néhány másodpercre rá, síri csönd ült a teremre.

─ Köszönöm Phil a szép beszédet ─ mutatott Clifford az őt felkonferáló férfira. ─ Jó, hogy emlékeztettél, mert nekem már eléggé kihagy a memóriám. ─ Finom kuncogással reagáltak a fakó poénra. ─ Nehéz bármit is mondanom. Hatvankét éves lettem. Amikor az ember eléri ezt a kort, akaratlanul is elgondolkodik azon, mit is tett le az asztalra. Nos én szerencsés helyzetben vagyok. Voltam képviselő, dolgoztam a törvényhozásban, elfogyasztottam két feleséget és bizony már jó ideje ülök a szenátori székben. Sok százan vannak olyanok, akik szerint én már egy dinoszaurusz vagyok és semmi keresnivalóm a politikában. Túl agresszívnek tartanak, akinek sosem lett volna szabad odaadni a Belbiztonsági bizottság elnökségét. Nos az ő számukra van egy üzenetem. Én az igazi amerikaiakat képviselem és kemény vagyok, akár egy oroszlán. Sosem fogom hagyni, hogy a nyálasszájú liberálisok miatt, fellazuljon a nemzet védelme és drága hazánk, vérszomjas terroristák célpontjává váljon! ─ az elvarázsolt tömeg, felállva tapsolt s éljenzett, megköszönve a buzdító szónoklatot. Clifford nem győzött integetni, mialatt szép lassan visszaült az asztalához. Újult erővel folytatódott az ünnepség, az oldalt helyet foglaló zenekar kellemes melódiáival, mely a vendégsereg nagy részét a tánarkettre csábította. A szenátor nyugodt tekintettel figyelte az eseményeket, mikor titkára váratlanul mellé lépett s valami olyat súgott a fülébe, amitől a politikus hirtelen felállt, s kiviharzott a teremből.

A zajos konyha melletti rideg, szürkés járólapokkal kirakott folyosón állt Clifford, a titkára s egy harmadik alak, óvatosan behúzódva az egyik árnyékos sarokba.

─ A titkárom szerint ─ suttogott a politikus, mialatt a vele szemben álló kissé riadt tekintetű férfi reakcióját figyelte ─ van valamije a számomra, ami engem nagyon fog érdekelni. Remélem igaz a hír, mert egy remeknek ígérkező partit szakítottam félbe maga miatt. Először is árulja el ki maga!

─ A nevem Thomas Greelwood ─ felelte egész halkan a harmincas éveit taposó, jól öltözött pasas. ─ A Felderítési hivatal jelenlegi vezetőjének, Andrea Lazarusnak voltam a sajtófőnöke három éven át.

A szenátor igencsak felkapta a fejét. ─ Valóban?

- Igen. De az a szuka kirúgott, amikor kinevezték, mert szerinte rosszul végeztem a munkámat. Pedig mindent megtettem neki. A piszkos kis titkára is vigyáztam.

Clifford érdeklődve hajolt közelebb. ─ Miféle titokról beszél?

─ Arról, hogy Lazarus kokainfüggő, elég keményen.

A szenátor kis híján elkiáltotta magát. ─ Mi a francról beszél?

─ Kokszol. Évek óta. Van egy házi videója, amin épp az asztalról szívja fel az anyagot. Mikor kirúgott, én titokban lemásoltam. Gondoltam zsarolási alapnak remek lesz, de meg akarom fingatni azt a ribancot, és ehhez magára van szükségem.

Cliffordot láthatóan érdekelte a dolog, de túl régóta forgott politikai körökben ahhoz, hogy gondolkodás nélkül rávesse magát a lehetőségre. ─ Honnan tudjam, hogy nem ver át?

Greelwood hirtelen egy műanyag tokot húzott elő a zsebéből, benne egy fényes lemezzel. ─ Itt van a teljes anyag, vágatlanul. Nyugodtan megnézheti.

─ Rendben ─ vágta rá a politikus. ─ Mit akar?

─ Félmillió dollárt a kiadásaim fedezésére és egy állást a csapatában.

─ Megőrült? ─ mosolygott a szenátor. ─ Azt hiszi csak úgy kipengetek magának ennyi pénzt?

─ Tudom jól mennyire ki akarja csinálni Lazarust. Ennél zaftosabb anyag nem is kell. Elküldhet, de akkor másnak adom, és utána eheti a kefét, amiért volt olyan hülye, hogy elengedett.

Clifford az állát dörzsölgette s szinte hallani lehetett, ahogy zakatol az agya.

─ Uram ─ lépett mellé titkára kissé bizonytalanul. ─ Szerintem nem kéne elfogadnia. Gyanús nekem ez az egész.

─ Nekem is Harold, nekem is. De nincs más választásom. Marbeck sokat segített és mind megbíztunk benne. Lazarus viszont komoly veszélyforrás. Őt maga az elnök ajánlotta. Szerintem Smith sejt valamit, ezért küldte a nőt, aki megállás nélkül vizsgálódik és átszervez amióta csak kinevezték. Nem szeretném, ha bármit találna a tervünkről. El kell takarítanunk az útból, méghozzá azonnal!

─ És mikor teregetjük ki az anyagot?

─ Egy hét múlva.

─ Miért várunk addig? Miért nem rögtön?

─ Azért, mert Lazarus a jövő héten jelenti be hivatalosan az új átalakítási stratégiáját. Akkor vetjük be ezt az adu ászt és bemutatjuk, hogy az elnök üdvöskéje, akire a nemzet egyik legfontosabb szervét bízták, valójában egy drogos szajha. Holnap adja le a drótot, a Washington Postnál és a Heraldnál dolgozó embereinknek, hogy mire robban a bomba, már kész cikkük legyen a botrányra éhes közvélemény számára. ─ Clifford nem gondolkodott tovább egy percig sem. Közvetlenül Greelwood elé lépett s magabiztos vigyorral rázta meg a férfi kezét. ─ Elfogadom az ajánlatát.

Huszonegyedik Fejezet

ESTE tíz is elmúlt már. Nora és Helena, a professzor külvárosi otthonában talált magának szállást. A modern stílusú, kétszintes épület, eléggé kitűnt a környékbeli házak közül. Lapos teteje s széles panoráma ablakai, olyan hatást keltettek, mintha valami filmsztár nyári rezidenciája lenne. Pedig a berendezés meglepően egyszerű volt. Kopottas huzatú bútorok, rusztikus függönyök s festmények, a borzalmasan rideg lépcsőről már nem is beszélve. Woodrow zseniális sejtbiológus volt, de förtelmes lakberendező. Az öreg épp a konyhában készített magának némi vacsorát, mialatt Nora az ablakkal szemközti fotelokba süppedt. Elgondolkodva figyelte a kinti, sötétbe burkolózó utcát. ─ Egyszerűen borzalmas ─ szólt kissé elcsukló hangon. ─ Vajon én is olyan leszek, mint apám? ─ azzal finoman a tőle jobbra álló kanapéhoz fordult, lustán heverő barátnőjéhez.

─ Nem hiszem ─ felelte Helena erőtlenül. ─ Ha olyan lennél az már kiderült volna. Kár ezen aggódni!

─ Könnyű neked. A te apád biztos nem volt tömeggyilkos.

─ Az én apám ─ sóhajtott Nowickzy ─ sosem törődött velünk. Csak fényképeken láttam, de amit anyám mesélt, abból tudtam, hogy szar alak volt. Kislány voltam mikor meghalt, de sosem hiányzott, egy pillanatra sem. Igazából nem is ismertem.

Kellemes hangnemben folytatták a társalgást, nem is sejtve, hogy szakértő szemek s fülek egész hada figyelte a legkisebb rezdülésüket is. Odakint az utca túloldalán, egy hosszúkás, szürkés furgon állt, valami vízszerelő cég reklámjával az oldalán. Szerszámok helyett viszont csúcstechnikás berendezések és kijelzők

lapultak benne, a kissé unott képű technikusokkal, kik fülhallgatóval a fejükön s friss kávéval a kezük ügyében végezték rutinszerű munkájukat. Strickland parancsára, három napja álltak rá az öregre s mialatt dolgozott, szépen telepakolták mikro kamerákkal, s poloskákkal a házát, melyek tíz különböző szögből s irányból továbbították a képet a monitorokra.

Helena eközben úgy döntött elindul lezuhanyozni. A technikusok azonnal éberebbekké váltak s kiéhezve figyelték a fürdőbe helyezett kamerán keresztül amint a nő lassan megválik ruháitól. Ám mintha csak érezte volna, hogy éhes szempárok nézik, a berendezés holt terébe lépett.

─ Jaj, ne csináld baby! ─ dühöngött elkeseredetten az egyik kövérkés technikus. ─ Pedig azt hittem végre látok valami izgalmasat. Istennő ez a csaj. Mit nem adnék, ha leszívna.

─ Az ilyen kaliberű nők, nem a magadfajtákra buknak ─ kuncogott mellette ülő kollégája.

─ Pedig, ha csak egy kicsit a kezembe vehetném azokat a frankó dudákat.

Hirtelen búgni kezdett a kezelőre illesztett műholdas telefon. A férfi azonnal félrenyomta a fejhallgatót s gyorsan a füléhez emelte a kagylót. ─ Itt Kowalsky.

─ Most beszéltem a főnökkel ─ szólt egy hang a túloldalról. ─ A megfigyelésnek vége. Behatolunk, nagyjából egy óra múlva.

A technikus láthatóan nem örült a változásnak. ─ Akkor felkészülünk a három fogoly szállítására.

─ Csak kettőére.

─ Hogyan?

─ A parancs szerint az öregre nincs szükség, de a két nő élve kell. Erre külön hívja fel a csoport figyelmét!

─ Értettem ─ sóhajtott Kowalsky.

Woodrow épp a nappalin vágott át, mikor hirtelen minden sötétségbe borult. Nora ijedten kapta fel a fejét, főleg mikor egyik villanykapcsoló sem reagált. Szinte fel sem ocsúdtak, mikor a széles ablakok egyik pillanatról a másikra berobbantak, ezernyi szilánkkal árasztva el a házat. Nora és barátnője a konyhában keresett fedezéket. Az öreg nem volt ilyen szerencsés. Annyi ideje sem maradt, hogy elfusson. A házba behatoló, símaszkos fegyveresek, habozás nélkül szitává lőtték. Helena fájdalmasan sikoltott, pedig ezzel jóvátehetetlenül elárulta magát. Nora védelmi ösztöne azonban épp most kapcsolt be. Megragadta az egyik nagyobb konyhakést s társával a hátsó kijárat felé lopódzott. Alig tettek meg négy lépést s az éjfekete ruhába bújt alakok villámgyorsan körbevették őket, majd hangtompítós géppisztolyaik lézerirányzékával, egyenest a fejükre céloztak.

─ Vége a dalnak madárkáim ─ kuncogott egyikük. ─ Nincs szükség, hősködésre! ─ agresszív mozdulattal feléjük lépett, ám Nora vadul nekirontott s a késsel megvágta a férfi karját. A bátor ellentámadás azonban nem sokat ért. A

többi behatoló valósággal közéjük ugrott s fegyvereik tusával, keményen leterítették a halálra rémült nőket. A durva ütés, mindkettejükre úgy hatott, mint néhány pohár tömény vodka, de mikor zavaros tekintetük lassan kitisztult, támadóik géppisztolyaival néztek farkasszemet.

─ Szerencsétek, hogy a főnök élve akar titeket ─ mosolygott az egyik hátsó.

Hirtelen a Nora által megvágott alak hajolt föléjük s kellemesen megsimogatta Helena arcát. ─ Pedig én szívesen meghágtalak volna cicám ─ nevetése egyszerre volt ördögi s rejtélyes. ─ Na mozgás! – kiáltotta vérben forgó szemekkel s egy dühödt mozdulattal fölrántotta őket. ─ Be velük a kocsiba és pucolás!

Huszonkettedik Fejezet

A PUFÓK arcú, mindig jó kedélyű Karim Husszein, épp bezárni készült nagy becsben tartott szőnyegboltját. Az aprócska, de annál népszerűbb üzlet a helyiek kedvence. A környékbeliek mind tudják, hogyha betérnek, kedves szót kapnak, rendkívül pozitív kiszolgálást s, ha sokáig időznek, akkor egy ingyen kávét is. A barnás bőrű férfi gondosan leeresztette a bejárat előtti biztonsági redőnyt s egy vaskos lakattal rögzítette. Jókora ásítás hagyta el a száját s gyorsan megdörzsölte megfáradt lábait. Ekkor szinte a semmiből egy szürke furgon hajtott mellé, melynek oldal ajtaja hirtelen kivágódott s három símaszkos férfi ugrott ki belőle, akik szó nélkül megragadták a halálra rémült boltost s durván betuszkolták az utastérbe. Nem kellett hozzá négy másodperc s amilyen sebesen érkezett, olyan gyorsan el is tűnt a rejtélyes jármű.

Igencsak felbolydult az élet az FBI országos központjában. A J. Edgar Hooverről elnevezett épületben, amúgy sem szoktak unalmasak lenni a napok, de az egyik előadó teremben, különösen tetőfokára hágott a hangulat. A tágas helységben ügynökök egész sora foglalta el a kényelmesnek nem igen nevezhető székeket. Némelyikük épp csak megkapta az igazolványát, ám a legtöbben oly régóta szolgáltak itt, hogy már valamelyik vezetői székben lett volna a helyük. Nyugtalan, egyre fokozódó várakozás terjengett a levegőben. Váratlanul minden szempár az ajtóra szegeződött, melyen egy magas, széles vállú, kifogástalanul öltözött alak lépett be. A negyvenes évei elején járó, kávébarna bőrű férfi, kimért határozottsággal masírozott a terem elejébe. Középre állt a nagyalakú mágnes tábla elé, hogy mindenki jól lássa, de csak akkor szólalt meg, amint az összes fej felé fordult.

─ Üdvözlök mindenkit ─ hangja egyszerre volt erőteljes, de barátságos is. ─ A legtöbben bizonyára ismernek és sokakkal jelenleg is együtt dolgozom, ám látok szép számmal új arcokat is. Akik nem tudnák, a nevem Jason Reynolds különleges ügynök. Én vagyok a keleti-parti irodák vezetője, de ez nem azt jelenti, hogy egész nap csak lógatom a lábam. Akik ismernek, azok tudják, mennyire maximalista vagyok nem csak magammal szemben, hanem mindenki

mással is. Nálam a száz százalék a szarral egyenlő. Nem véletlenül vannak itt. Az elmúlt két napot azzal töltöttem, hogy összeválogassak egy olyan csapatot, akikkel meg tudom oldani az ügynökség történetének talán legkomolyabb és legfurcsább ügyét. De most lássuk a tényeket! ─ Felkapta a közeli asztalon heverő egyik filctollat s írni kezdett a hófehér táblára. ─ Négy hónappal ezelőtt, vagyis március 16-án, New Yorkban, váratlanul nyoma veszett a negyvenhét éves Abdul Rashidnak. Mr. Rashid könyvelőként dolgozott, de egyszer csak nem ment haza. Se búcsúlevél, se holttest azóta. Három nappal később Baltimoreban szintén egyik pillanatról a másikra nyoma veszett a harminckét éves Juszuf Badramnak, aki hentesként dolgozott. Nála sem volt búcsúlevél, se holttest. Az azóta eltelt időben, százhét rejtélyes eltűnést jelentettek, ahol ugyanez volt a felállás. Nem tudjuk miért, nem tudjuk hogyan. Kilenc nagyvárosban történtek az esetek, rendszertelen időközönként. Az eltűntek között látszólag nincs semmi kapcsolat. Sosem találkoztak, nem ismerhetik egymást, sem üzletileg sem barátilag. Nem tagjai egyazon szervezetnek és a közösségi oldalakon sem futottak össze. Vannak köztük férfiak és nők is. Láthatóan nincs semmiféle rendszer az eltűnésekben. Ám egy közös dolog mégis akad. Valamennyien az arab etnikumhoz tartoznak. Az eset kezd egyre nagyobb pánikot kelteni. A rendőrség tehetetlennek bizonyult és sajnos több FBI nyomozócsoport is. Egy hete, maga Smith elnök kért meg, hogy végre szállítsak valami kézzel fogható eredményt. Ezért vannak most itt. Mielőbb rá kell jönnünk mi áll a rejtélyes eltűnések hátterében! Kell lennie valami lényeges kapocsnak, amit muszáj megtalálnunk, mert az a kulcs! Bármilyen ötletet szívesen meghallgatok.

─ Szerintem egy rasszista szekta áll az eltűnések mögött ─ vágta rá az egyik fiatal nő. ─ Túlzottan gyanús, hogy csakis arabok szerepelnek a listán. Bizonyára elvakult fanatikusokkal van dolgunk.

─ Érdekes elgondolás ─ dörzsölte az állát Reynolds. ─ De még egy szektáról se hallottam, amelyik ennyi energiát ölt volna, emberek elrablására. Ők inkább a nagy és látványos megoldásokat szeretik, hogy odafigyeljenek rájuk. Itt viszont nyom és feltűnés nélkül zajlottak le az esetek.

─ Furcsa, hogy nem követeltek az ég világon semmit ─ jött a következő kérdés, ezúttal egy jóval idősebb kollégától. ─ Ahhoz képest, hogy némelyikük kimondottan jól élt, se zsaroló levél, se váltságdíj követelés.

─ Na, igen ─ vágta rá Reynolds. ─ Ez a legaggasztóbb az egészben. Az a gond, hogy bármelyik irány jónak tűnik, hisz nincs semmi a kezünkben. Mozgassák meg az agyukat és a hosszú alvásokat felejtsék el! Bizonyítsuk be, hogy megbirkózunk bármilyen feladattal! Készüljenek fel és munkára! ─ csapta össze a tenyerét.

Az eseti nyomozócsoport, egy egész szárnyat kapott a nyugodt munkához. Itt aztán hat különböző állomásra osztották az irodákat, saját teret adva a bűnügyi tudományok szakértőinek. Reynolds parancsára ideszállították az esetekkel kapcsolatosan felgyülemlett jó egy tonnányi aktahegyet, melyet testvériesen elosztottak a csapatok közt. Leginkább a kriminológusok ugrottak fejest a munkába. Némelyikük oly megszállottan próbált előrejutni, hogy az iroda egyik kanapéján töltötte az éjszakát. Az elmúlt negyvennyolc órában fotókat, jelentéseket s lehetséges nyomokat vizsgáltak, vadászkopókat megszégyenítő elszántsággal. Tankönyvbe illő összhanggal dolgoztak egymás keze alá, pedig a csapat vegyes összetétele alapján ez több mint meglepő. Ott van mindjárt az egység kinevezett vezetője Ian McCormick. A mindig kimért és határozott, ötvenhét éves férfi, öreg róka már. Eddigi majd kétszáz megoldott esetével messze ő a legtapasztaltabb, bár karót nyelt modorával, időnként kikezdte kollégái türelmét. Az ő szöges ellentéte a fiatal és csinos Mary Brandle. Eddig csak két ügyön dolgozott s ennek a lehetőségnek úgy örült, mint más a lottó nyereménynek. Hangos volt és feltűnő, nehogy akár egy percre is kikerüljön abból a bizonyos körből. Valahol kettejük közt helyezkedett el Howard Winkley. A maga harmincnégy évével még a fiatalok közé tartozott, de eddigi hetven esetével, s zseniális megérzéseivel, komoly figyelmet kapott feletteseitől. És végül a csapat legkiemelkedőbb tagja a harmincéves Rudy Colucci. A vékony testalkatú, folyton virágmintás pólókat viselő férfi, olyan volt, akár egy két lábon járó számítógép. Adatok, helyszínek, nyomok. Nem létezett olyan téma, melyet ne vágott volna kapásból, ám ha mégis árnyékra vetődött, egyszerűen felcsapta az ő külön bejáratú adatbázisát, melyben a vérnyomoktól kezdve a késekig, az égvilágon minden szerepelt.

Nyomasztó csönd telepedett az irodára. Mindenki a saját kis asztala fölé görnyedt s próbált valami hasznossal előállni.

─ Hahó, emberek! ─ kurjantotta el magát Rudy mialatt mosolya már szinte a füléig ért. ─ Lehet tapsolni és puszikat adni.

─ Mit találtál? ─ sétált mögé az öreg McCormick.

─ Ezt nem fogja elhinni ─ hüledezett Rudy s gyermeki lelkesedéssel mutogatott az előtte heverő laptop képernyőjére. ─ Jó időbe telt, de utána néztem az eltűntek családjainak és tudja mit találtam? Mindegyik kivétel nélkül, négy generációig visszamenőleg, színtiszta arab felmenőkkel rendelkezik.

─ Mi a fene ─ túrt ezüstös hajába meglepett főnöke. ─ Kivétel nélkül?

─ Igen. De most fog berosálni. Valamennyien tagjai voltak az EGY VÉRCSEPPEL TÖBB mozgalomnak, amit az Egészségügyi Minisztérium hívott életre úgy egy éve. Mind adtak vért és, ahogy ezt megtették, rá nem sokkal eltűntek.

Na erre már a többiek is felkapták a fejüket.

─ Úristen! ─ rázta a fejét McCormick, de agytekervényei máris beindultak. ─ Nézz utána kik azok a négy generációig tiszta arab vérvonallal rendelkező emberek, akik az elmúlt időben vért adtak a mozgalomnak.

─ Már megtettem ─ vigyorgott Rudy. ─ Három nevet dobott ki a rendszer. Főnök ─ sóhajtott a reménykedően tekintő férfi. ─ Lehet, hogy bolondnak tart, de szerintem valaki kiválasztotta ezeket az embereket, méghozzá a vérmintáik alapján és, ha kíváncsi a véleményemre, azt a maradék hármat is be fogják gyűjteni.

─ Szép munka Rudy ─ veregette meg beosztottja vállát az egyre idegesebb parancsnok s pár másodpercnyi habozást követően, azonnal Reynolds irodája felé vette az irányt.

Manhattan sosem a nyugalmáról híres, ám mikor tucatnyi, szirénázó rendőrségi jármű és FBI feliratú kocsi rontott az EGY VÉRCSEPPEL TÖBB mozgalom székháza elé, még a legunotabb képű járőkelők is megrökönyödtek. Reynolds maga vezette a nyolc ügynökből s tucatnyi rendőrből álló különítményt, mely akár egy úthenger, bemasírozott az előcsarnokba s közölte a lefagyott recepcióssal miért is van itt, majd orra alá nyomta a házkutatási parancsot. Ahogy beljebb értek, a jó hatvanfős egység mohón nekilátott az irodák feltúrásának. Hamarosan az egész épület tudott a razziáról s negyed óra elteltével, maga az igazgató loholt a földszintre. Reynolds érdeklődve figyelte a dühödt léptekkel felé közelítő alacsony, nagy orrú férfit, aki mintás öltönyével s még szörnyűbb csokornyakkendőjével, úgy festett, mint valami rajzfilmfigura. A hangja azonban annál nagyobb volt, amit az ügynök hamar meg is tapasztalhatott. ─ Jó napot. Thomas Carter vagyok ─ forgatta a fejét a százhatvan centinél nem magasabb alak ─ a központ igazgatója. Megtudhatnám, mi a fenét művelnek itt?

Reynolds kihúzta magát s olyan megvető képet vágott, amilyet csak bírt. ─ Jason Reynolds különleges ügynök vagyok az FBI-tól ─ azzal felmutatta szépen kifényesített jelvényét. ─ Egy roppant fontos nyomozás kellős közepén járunk és a nyomok önökhöz vezettek.

─ Hozzánk? ─ hitetlenkedett az igazgató. ─ Nem akarom megsérteni, de ez teljességgel kizárt.

─ Gondolja? Az elmúlt négy hónapban, több mint száz embert raboltak el. Kizárólag olyanokat, melyek az önök mozgalmával álltak kapcsolatban. Itt van nálam a házkutatási parancs, ha érdekli. Választhatja a könnyebb utat, mikor megmutat mindent. Ellenkező esetben, letartóztatjuk a nyomozás akadályozásának vádjával!

─ Kérem ez hallatlan ─ dühöngött az aprócska férfi. ─ Mi az Egészségügyi Minisztérium egyik mellékága vagyunk. Nincs semmi közünk az ön által említett emberrablásokhoz.

─ Majd meglátjuk. Mutassa meg a központi nyilvántartásukat, méghozzá azonnal!

Az igazgató nem kívánt kekeckedni. Finoman biccentett s az ügynököt, néhány kollégájával egyetemben, felkísérte a harmadik emeleti nyilvántartóba. A számítógépek előtt ülők, rémülten figyelték az árgus szemekkel vizslató ügynököket s nem értették, hogy kerülnek ide. Reynolds azonban nem törődött semmivel, csak az adatokkal.

Carter próbált nyugodt maradni s nem várt vendégeit az egyik szélső terminálhoz vezette. A monitor előtt ülő csinos fiatal hölgy, ijedten nézett a hirtelen köré gyűlő csoportra s mikor felettese elmondta mit is vár tőle, aggodalma még tovább nőtt. Reynolds szorosan mögé állt s figyelte minden rezdülését. A kezelő szolgai engedelmességgel nyitotta meg a fájlokat s kikereste az eltűntek adatait. ─ Egy pillanat ─ dermedt le hirtelen. ─ Valami nem stimmel.

─ Micsoda? ─ idegeskedett Carter.

─ A rendszer szerint ezeket az adatokat valaki lemásolta és továbbította egy külső meghajtóra.

─ Az lehetetlen ─ dadogott az igazgató. ─ A tűzfalunk a lehető legmodernebb.

─ Akkor valaki belülről szedte le az adatokat ─ vágta rá Reynolds.

─ Teljességgel kizárt. A mi alkalmazottaink becsületes állampolgárok.

─ Akkor mivel magyarázza a dolgot?

─ Fogalmam sincs ─ rázta a fejét Carter. ─ Ez egész egyszerűen abszurd.

Reynolds agyába szörnyű gondolat ékelődött. Megmutatta annak a három embernek a nevét, akiket elvileg még nem raboltak el. A nő gyorsan utána nézett s bizony azt vette észre, hogy nemrég az ő aktáikat is kimásolták.

Az ügynökben megszólalt a vészcsengő. Irdatlan sebességgel szaladt le a lépcsőn, egész a földszintig, mialatt telefonján egy számot pötyögött be. Mikor leért, zihálva kezdeményezett hívást s türelmetlenül emelte füléhez az aprócska készüléket. ─ Harry ─ szólt bele fékevesztett izgatottsággal. ─ Azonnal riaszd a Baltimorei és a Washingtoni irodákat! A listán szereplő utolsó három ember nagy veszélyben van. El kell érnünk őket bármi áron! A harmadik itt lakik New

Yorkban. Máris indulunk érte ─ kinyomta a telefont s azzal a lendülettel már be is pattant az éjfekete kormányzati járműbe, mely hamarosan versenyautókat megszégyenítő gyorsulással indult kitűzött célja felé.

Reynolds elnyűtten, fáradt szemekkel ült íróasztala mögött. Lassú mozdulatokkal masszírozta elnehezedett szemhéjait, de az elmúlt kemény órák nyomát, nem tudta eltűntetni. Mikor társaival elhajtott a székház elől, alig találta meg a keresett címet s végig attól félt, hogy elkésik. Ám szerencsére a célszemélyt otthon találta s ugyan kissé zavarosan, de sikerült neki elmagyarázni a veszély súlyát. Mint később megtudta, a riasztott kollégák is hasonló eredményt értek el. Az elégedettség büszke tudatával térhetett vissza, hisz legalább ezt a három embert képes volt megóvni. Komoly védőőrizetet rendelt melléjük s az ő külön engedélye nélkül még a frissítő szellőt sem engedték a közelükbe. Mostanra viszont olyannyira kimerült, hogy ott helyben képes lett volna elaludni. Épp kezdett álomba merülni, mikor hirtelen, erőteljes kopogás zökkentette ki kellemes érzéséből. ─ Szabad ─ vágta rá gyorsan s közben igyekezett teljesen ébernek látszani. Az ajtó lassan kinyílt s egy öltönyös férfi lépett be rajta ─ Üdvözlöm Reynolds különleges ügynök ─ szólt az idegen, sejtelmes hangján. ─ Michael Strickland vagyok a Nemzetbiztonsági Hivataltól ─ komótosan felmutatta az igazolványát, majd szó nélkül közelebb sétált.

Reynolds alig bírt megszólalni a döbbenettől. ─ Miben segíthetek uram?

─ Tudomásomra jutott, hogy komoly áttörést értek el egy olyan ügyben, amelyben mi is érdekeltek vagyunk.

─ Ne haragudjon, de ezt hogy érti?

─ Mi is részt veszünk az elrablásokkal kapcsolatos nyomozásban. Tudom, hogy ez igazából az önök asztala, de az elnök úgy vélte, a mi tapasztalatinkra is

szükség lehet.

─ Egy pillanat ─ Reynolds teljesen elvesztette a fonalat. ─ Nemrég Smith elnök, személyesen bízott meg ennek a nyomozásnak a vezetésével és erre kiderül, hogy magukat is bevonta? Engem nem értesített senki. Különben is mióta váltak ezek az emberrablások nemzetbiztonsági üggyé?

─ Mostantól ─ vigyorgott Strickland. ─ Nézze, nem szándékozom elvenni a munkájukat, de a rangsorban messze ön fölött állok. Úgyhogy magasról teszek rá értesítették e vagy sem. Kérem, adjon át minden aktát, amit összegyűjtöttek!

─ Ugye most viccel? ─ meredt rá Reynolds. ─ Mi az, hogy csak úgy elviszi a nyomozati anyagokat? Azt mondta nem akarja elvenni a munkánkat, de most épp azt teszi. Nem visz innen semmit sehová, hanem szépen sarkon fordul és visszamegy oda, ahonnan jött!

─ Na, ide hallgasson! ─ förmedt rá Strickland. ─ Jobb, ha nem szórakozik velem! Olyan helyekre is elér a kezem, amit talán fel sem bír fogni. Ha tovább ugrál, véletlenül még megvádolom azzal, hogy akadályozni próbált egy nemzetbiztonsági szintű ügyet és akkor legfeljebb söprögetheti az FBI irodát. Szépen ott marad a seggén, kussol és hagyja, hogy az embereim elvigyék az aktákat! De ne aggódjon! Minden héten kap majd egy részletes jelentést, és ha a jövőben bármit is találnak, azt kötelessége elsőnek velem közölni! Elég világosan fogalmaztam?

─ Igen ─ felelte Reynolds ökölbe szorított kézzel.

─ Helyes ─ mosolygott Strickland. ─ Egyébként hallottam, hogy sikerült

megmenteniük a véradó mozgalom listáján szereplő utolsó három embert. Gratulálok. Remek munka volt. Most viszont árulja, el hol vannak! Szeretném őket kihallgatni, hátha tudnak segíteni.

─ Na ebből most már elegem van ─ pattant fel Reynolds vérben forgó szemekkel. ─ Mit képzel, hol van? Csak úgy belibeg ide, elveszi tőlem az ügyet és még a babérokat is learatná? Egy frászt. Szövetségi területen van, úgyhogy ha nem vesz vissza az arcából, úgy kivágatom innen, hogy a lába nem éri a földet.

─ De, ha kilép az utcára, az viszont már az én birodalmam ─ vigyorgott rá Strickland s újra elővette a jelvényét. ─ Tudja mit jelent ez? Azt, hogy a nemzetbiztonság érdekében, bárkivel bármit megtehetek. Úgyhogy ehhez tartsa magát.

─ Csak nem fenyeget?

─ De bizony azt, és nem ajánlom, hogy beleköpjön a levesembe, mert úgy megfingatom, hogy behugyozik! Halljam! Hol van az a három ember?

Reynolds legszívesebben képen vágta volna a tenyérbe mászóan öntelt férfit. Ám legbelül tudta, hogy igaza van s vele szemben ő csak egy porszem. Nem maradt túl sok választása.

Huszonharmadik Fejezet

NORA lassan kinyitotta a szemét. Úgy fájt a feje, mint még soha s kellemetlen szédülés kísérte fejének minden mozdulatát. Szemhéjai tonnás súlynak tűntek s tekintete előtt homályosan tárult fel a világ. Csak arra emlékezett, hogy egy pisztolyszerű tárgyból, valamit a nyakába lőttek, amitől szinte azonnal önkívületi állapotba került. Félelemmel vegyes zavarodottsága kezdett, komoly méreteket ölteni. Főleg miután teljesen visszanyerte a látását. Egy félhomályos szobát látott maga körül. Sehol egy bútor, vagy bármiféle tárgy, csak a csupasz falakból kirajzolódó ajtó s vele szemközt, két bedeszkázott ablak, melyeken át épp csak beszűrődött a kinti napfény. Ekkor vette észre, hogy egy széken ült s kezeit hátra bilincselték, mint valami rabnak. A rideg acélkarperec, fájóan vágta érzékeny bőrét s bárhogy is próbálta lazítani, a helyzet csak rosszabbá vált. Hirtelen nyögéseket hallott maga mögül s hátra tekintvén vette észre Helena ébredező alakját. ─ Jól vagy? ─ súgta neki olyan halkan, ahogy csak tudta.

─ Azt hiszem ─ jött az eléggé bizonytalan felelet. ─ Hol a pokolban vagyunk?

─ Gőzöm sincs, de már biztos nem a városban. Te emlékszel valamire?

─ Csak arra, hogy valami beleszúrt a nyakamba, aztán filmszakadás.

─ Szintúgy ─ sóhajtott Nora.

─ Szegény professzor ─ szipogott Helena. ─ Én ölettem meg. Nem lett volna szabad felkeresnem.

─ Hagyd abba! ─ förmedt rá barátnője. ─ Ezzel nem hozod vissza, csak még jobban kikészülsz.

Váratlanul az ajtó kinyílt s egy rejtélyes árnyalak lépett be a szobába. Lassan közelebb sétált, egyenest Nora szeme elé s finoman elmosolyodott. ─ Örülök, hogy semmi bajod ─ Conrad tábornok hangja tele volt kedvességgel. ─ Féltem, hogy ide fele jövet megsérültél.

─ Nem kell a jópofizás Robert! A szememben annyit se érsz, mint egy szarkupac.

─ Ugyan Nora. Ne légy ilyen ellenséges! Biztos vagyok benne, hogy hamarosan másképp fogsz tekinteni a jelenlegi helyzetedre.

─ Erősen kétlem.

─ Ami azt illeti dupla az örömöm, hiszen a kedvenc tanítványomon kívül itt van a lányom is, akit évek óta nem láttam.

─ Mi? ─ képedt el Nora. ─ A lányod?

─ Semmi közöm hozzád ─ üvöltött Helena. ─ Te nem vagy az apám! Sosem voltál!

─ Az anyja nevét használja. Úgy látszik még mindig dühös rám, amiért gyerekkorában elhanyagoltam. Nem képes felfogni, mennyi időmet lefoglalta a munkám.

─ Ja persze. Miféle munka? Biológiai fegyverek előállítása? Az én szememben te halott vagy.

─ Miért nem mondtad el? ─ hüledezett Nora.

─ Mert nem láttam értelmét ─ vágta rá Helena, miközben szeméből néhány kövér könnycsepp vándorolt a padlóra.

─ Komolyan megorrolhatott rám ─ rázta a fejét Conrad ─, hogyha az irántam érzett gyűlölete miatt csatlakozott ahhoz a terrorszervezethez, amely már évtizedek óta le akar minket leplezni.

─ Ők a terroristák? ─ kiáltott Helena. ─ És te mi vagy? Egy rohadt gyilkos. Tudod mit? Az volt életem legszebb pillanata, amikor beálltam közéjük.

─ Azt hittem a barátom vagy ─ meredt Nora az előtte álló férfira.

─ Az is vagyok ─ vágta rá a tábornok. ─ Ez a dolog nem változtat semmin.

─ Már miért ne változtatna? Hazudtál nekem. Végig. Magadról, az apámról. Egy őszinte szavad nem volt hozzám és én hülye még el is hittem.

─ Tudom ─ hajtotta le a fejét Conrad ─ és sajnálom. De muszáj volt. Másképp nem ismertethettem volna meg veled a teljes igazságot. A saját szemeddel kellett látnod minden részletét.

─ A szabadságolásom is csak a terv része volt igaz? Úgy játszottál velem, mint valami kísérleti patkánnyal. Elpusztítottál bennem minden illúziót és boldogságot. Miért? Miért nem hagyhattál meg a régi életemben?

─ Mert szükségem van rád Nora! Apád volt a legzseniálisabb virológus, akivel valaha találkoztam. Mindig rá akartam hasonlítani. Olyan lenni, mint ő. De te már most jobb vagy őnála. Akaratlanul is a helyébe léptél. Büszke lenne rád.

A nő korántsem értett egyet. ─ Valaha én is büszke voltam rá. Kislány koromban nem győztem dicsekedni azzal, hogy az én apámat, maga az elnök tűntette ki. Közben nem volt más, mint egy tömeggyilkos. De te sem vagy jobb nála, egy fikarcnyival sem. Láttam a bázist. Az ágyakat. Ezer és ezer ártatlan embert gyilkoltatok meg a rohadt fegyver miatt. Aztán a vírus beleröhögött a pofátokba és mutálódni kezdett. Bepánikoltatok és sorsára hagyva az embereiteket, csak a magatok bőrét mentettétek. Mint a süllyedő hajóról menekülő patkányok. A CIA meg felégette a programot és megöltek mindenkit, aki tudott róla. Ti meg a fületek-farkatok behúzva lapultatok, nehogy kiderüljön az igazság, mert akkor az emberjogi bíróság székháza elé tűzték volna ki a fejetek. Csak egy valamit árulj el! Mire volt jó a Cerberus-program?

─ Tudod Nora, a világ akkoriban egészen más volt, mint ahogy ma ismerjük. Hajdanán még nem léteztek a minden lében kanál jogvédők, és a kormányzat kész volt bármit megtenni a hidegháború megnyeréséért. Én is abban hittem, amiben apád, hogy a nemzet érdekében bármilyen áldozat elfogadható. Sajnos súlyos hibákat követtünk el, ezt nem vitatom, de képesek voltunk túllépni ezen a szörnyű mementón.

─ Helenának igaza van ─ vágta rá a nő. ─ Rohadt gyilkosok vagytok.

─ Igen azok ─ sóhajtott Conrad. ─ De mindig könnyebb a háttérből kritizálni, mint elvégezni a piszkos munkát.

─ Még te vagy felháborodva? Amit ott műveltetek az semmivel sem volt különb annál, mint amit a nácik tettek a zsidókkal. Emberiség elleni bűnt követtetek el és ezt nem tudod kimagyarázni.

─ Nem is akarom. Túl arrogánsan álltunk hozzá az eredményekhez. Azt hittük tévedhetetlenek vagyunk, de a természet megmutatta mennyire ostobák voltunk. Még egyszer nem fogom elkövetni ugyanezt a hibát.

Nora szinte lefagyott. ─ Még egyszer? Hogy érted azt, hogy még egyszer?

Conrad nyílegyenesen a nő szemébe nézett. ─ Egy ez idáig soha nem látott méretű akcióra készülünk. Rendkívül komoly erők állnak mögöttünk, de így is vért izzadtunk mire összehoztuk. A program fedőneve Nemesis. A névválasztás nem véletlen. Nemesis a bosszúállás istennője és nekünk is ez a célunk. A visszavágás. Visszavágás azoknak, akik nem törődnek senkivel és semmivel, csak a saját fanatikus elképzeléseikkel, s ezért képesek bármennyi embert elpusztítani.

─ Mi a fenéről beszélsz?

─ A terrorizmus elleni harcról. Szeptember 11-e felnyitotta a szemünket, hogy a terrorizmus, a létező legkomolyabb fenyegetés. Keményen harcoltunk ellene földön-vízen- levegőben, de nagy eredményt képtelenek voltunk elérni. Az arab világ, túl rejtélyes és túl összetett ahhoz, hogy megtaláljuk a potenciális veszélyforrásokat. Törzsek és klánok, melyek egymást fedezik s mi csak egy helyben toporgunk, mint a hülyék. Mindeközben egymás után robbannak a bombák, melyek iskolás gyerekeket és dolgozó anyákat szaggatnak széjjel. Velem együtt még sokan gondolják úgy, hogy ezek ellen csak a kegyetlen módszerek a hatásosak. Ezért jött létre a Nemesis-program. Teljes titokban tartottuk, nehogy az átkozott jogvédők az utunkba álljanak. Egyfolytában azt harsogják, hogy az araboknak is vannak jogaik és ők is emberek. Aztán az egyikük hirtelen azt kezdi hinni, hogy ő Allah kiválasztott harcosa, teleaggatja magát plasztikkal és megöl száz embert. Az ilyen mocskok nem érdemlik meg az életet.

─ Csak nem azt akarod mondani ─ dadogott Nora ─, hogy renováltátok a Cerberus-programot?

A tábornok jót mosolygott. ─ Imádom, hogy olyan gyorsan vág az eszed.

─ Szemét féreg ─ vágott közbe Helena.

Nora csak a fejét rázta. ─ Nem volt elég egy katasztrófa? Akarsz még egyet?

─ Ez teljesen más.

─ Ugyan miben más?

─ Abban, hogy ezúttal hatványozottan számoltunk a mutáció lehetőségével. A vírusba, amit megalkottunk, beültettünk egy gént, amely azonnal működésbe lép, ha nem a beprogramozott genommal találkozik. Amolyan önmegsemmisítő rendszer, mellékhatások nélkül. És ezt a zseniális eredményt neked köszönhetem.

─ Micsoda? ─ a nő ereiben valósággal elhűlt a vér. ─ Hogyhogy nekem?

─ A doktori disszertációdban, részletesen kifejtetted, miképpen lehetne szabályozni, azoknak a baktériumoknak a szaporodását, melyeket bizonyos célokra szeretnénk felhasználni, de közbe el akarjuk kerülni azok túlzott elterjedését. Egy kikapcsoló gombra hasonlító gént javasoltál, mely blokkolná a baktériumok működését és megakadályozná a további szaporodást. Nekem sosem jutott volna eszembe és már elsőre is zseniálisnak találtam. Akkor jöttem rá, hogy te sokkal többre vagy hivatott, mint az apád.

Nora közel járt hozzá, hogy elájuljon. ─ Én? Én adtam az ötletet?

─ Pontosan. Ha te nem vagy, a program sosem jutott volna idáig. Ezért is kérlek, hogy legyél a helyettesem! Nálad alkalmasabbat keresve sem találnék.

─ Nem gondolod, hogy ez egy kicsit sok? - förmedt rá a nő. ─ Egy hónapja még boldogan éltem az életem, aztán elkerültem Afrikába, ahol többször is megpróbáltak kicsinálni. Rá kellett jönnöm, hogy az apám és a legjobb barátom tömeggyilkosok, ráadásul nekem köszönhetően kezdődik, minden előröl? És még van pofád azt kérni, hogy dolgozzak melletted?

─ Tudom, hogy nem könnyű, de azt is tudom, hogy jó döntést fogsz hozni. Ez most teljesen más, mint hajdanán. Akkor az elsőségért harcoltunk, de most az ártatlanok védelmében. Ha csak egyetlen gyereket is megmenthetek attól, hogy egy őrült végezzen vele, bármikor eladom a lelkemet, akár az ördögnek.

─ Hallod, amit mondasz? ─ hüledezett Nora. ─ Nem minden arab terrorista. Te is tudod, a muszlimok mennyire gyűlölik a radikálisokat, mert kiforgatják a korán értelmét és ezernyi gyilkosságot követnek el Allah nevében. A legtöbbjük ugyanolyan ártatlan ember, mint akikről beszéltél.

─ Akkor miért nem segítenek? Miért bújtatják a mészárosokat? Ugyanolyan bűnösök, mint ők.

─ Úgy beszélsz, mint a nácik, akik minden zsidót ellenségnek kiáltottak ki. Legyen eszed! Nincs jogod ítéletet mondani felettük. Olyanná akarsz válni, mint akik ellen harcolsz? Mi értelme megölni a szörnyet, ha közben teremtesz egy másikat? Azt hiszed, jót teszel azzal, hogy rájuk szabadítasz egy pusztító vírust? Csak még nagyobb szart kavarsz.

Conrad az ésszerű belátás legkisebb jele nélkül meredt az előtte ülő nőre. ─ Nekem most el kell mennem, de három nap múlva visszajövök. Remélem addigra megérted, miért is harcolunk és csatlakozol. Kérlek, ne utasíts el! Mert, ha megteszed, a feletteseim ki fognak végezni. Nem akarom, hogy meghalj. Gondold át, amit mondtam! ─ azzal sarkon fordult s gyors léptekkel kiviharzott a félhomályos szobából.

Huszonnegyedik Fejezet

HATALMAS volt a tolongás a Carnegie Hall díszes előcsarnokában. A széles ajtókon belépő emberek, egymás után vették le méregdrága felöltőiket s a legkülönfélébb szőrméből gyártott bundáikat, csakhogy azzal a lendülettel, már át is adják az oldalt álló ruhatárosoknak. A pompázatos márványpadlón, csak úgy csillogtak a fentről lógó lámpák fényei, jól kiemelve a középre helyezett vörös szőnyeget. Mindeközben a hangosan duruzsoló vendégsereg, rendezett sorokban araszolt befelé, megállás nélkül a műsorfüzetet bámulva. A szmokingba öltözött személyzet, nyájas köszöntéssel fogadta a nagyérdeműt, gyors egymásutánban kérve el a jó előre lefoglalt jegyeket. Néhány lépéssel odébb, a magasra szerelt, díszes faliórán, este nyolcnál jártak a mutatók. A hangulat a tetőfokára hágott s mindenki a csodásnak ígérkező zongora előadás kezdésére várt. Néhány éve az egyik újságíró a kultúra templomának nevezte ezt a nem mindennapi helyet. A Carnegie Hall a világ talán leghíresebb koncertterme. A New York szívében álló neoreneszánsz stílusban épült, mogyoróbarna épület, az egyik leghíresebb látványosság az egész metropoliszban. Évente több millióan látogatnak el ide, csak azért, hogy megcsodálják, s esetleg egy képen is megörökítsék maguknak. A több mint százhúsz éves épületet, már többször felújították, mégis képes volt megtartani az idő vasfogának ellenálló romantikus báját. A mai este is bizonyos értelemben tisztelgés eme nemes épület előtt, hisz a hamarosan hallható melódiák is tovább öregbítik az amúgy is roppant színes dicsőség lajstromot.

Odakint az utcán, csöpörögni kezdett az eső. Számtalan különféle alak mászkált az átnedvesedett járdán, ám egyikük sem volt oly rejtélyes, mint a közeli sikátorból nemrég előbújó, magas, ballonkabátos férfi. Hosszú éjfekete haja, rendezetlenül lógott mindenfelé s barnás, himlőhelyekkel teli bőrén csak úgy szánkáztak az egyre duzzadó esőcseppek.

Mélyen ülő fekete szemeiből áradt a búskomorság s lehajtott fejjel lépdelt előre, mint aki nemrég vesztett egy fogadáson. Ekkor ért a Carnegie Hall főbejáratához, amin egyszerűen besétált. A vendégek és a személyzet, egy

emberként méregették a gyanús külsejű alakot. Elnyűtt volt, szakadt és bőrig ázott. Roppant mód elütött a teremben tolongó tömegtől. A főportás, egy diszkrét fejbiccentéssel jelzett a közelben álló biztonságinak, mire az öltönyös férfi, nagy határozottsággal lépett az ismeretlen elé. ─ Jó estét uram ─ szólt öblös hangján. ─ Sajnálom, de nem engedhetem tovább. Finoman szólva nem szalonképes. Megkérem, hogy haladéktalanul távozzon!

A ballonkabátos lassan felemelte a fejét, s elképesztően rideg tekintettel meredt a fölé magasodó őrre. Úgy tűnt nem értette az imént hallottakat, ám hirtelen egy pisztolyt rántott elő s gondolkodás nélkül fejbe lőtte az útját álló férfit. A csarnokban mindenki, sikoltva guggolt le, de az ismeretlen rájuk se hederített, csak rohant befelé, egyenest a félig megtelt koncertterembe. Odabent már jó ezer ember gyűlt össze, izgatottan várva a remeknek ígérkező előadást. Rémülten figyelték a vadkanként berontó férfit, aki zavarodottan tekintett körbe, mint valami űzött vad. A terem közepén hirtelen megállt s csak nézett maga elé. Pár másodpercre rá, biztonságiak jelentek meg s őrült tempóban rontottak társuk gyilkosa felé. Ám túl messze voltak, hogy bármit is tegyenek. Az ismeretlen hirtelen széttárta bő kabátját, ami alatt egy vaskos hevedert viselt, rajta nyolc, nagy alakú tartállyal. A tenyerében egy mobiltelefonhoz hasonló szerkezetet szorongatott s úgy nézett a halálra várt tömegre. ─ Linak di alali juka! ─ kiáltotta teli torokból, majd ujja egyetlen mozdulatával aktiválta a bombát.

Martin Grant imádott este vezetni. Képtelen volt érdemben megmagyarázni az okát, viszont a tudat, hogy nem a megszokott időben indult útnak, azonnal lázba hozta. Felesége már korántsem örült ennyire, bár tudta, hogy a véleményével alighanem magára maradt. A férje fontos ember, és mint ilyennek, kötelessége megjelenni a lényeges eseményeken. Grant nemrég töltötte a negyvenet, de máris a politikai élet egyik legfényesebben ragyogó üstökösének számított. A lapok nap, mint nap cikkeztek az ambiciózus és eszes férfiról, aki New Jersey állam megválasztott képviselőjeként, milyen hévvel harcol a nemzet biztonságáért. Valaha tűzoltóként dolgozott, így pont illett hozzá a védelmező szerepe. Magas, széles vállú, jóképű. Minden adottsága megvolt, hogy komoly karriert fusson be s hamarosan a közvélemény igazi kedvencévé vált. Amolyan politikai G.I. Joe-vá, ahogy nemrég az egyik napilap nevezte. Ma este is arculatépítő célzattal igyekezett a Carnegie Hallban rendezett fényes koncertre.

Ő és felesége, díszesen elegáns ruhát öltött, mialatt krémszínű Fordjukkal ráhajtottak az ötvenhetedik utcára. Épp csak befordultak, mikor óriási detonáció rázta meg az egész környéket. A tőlük alig száz méterre álló Carnegie Hall épülete egyetlen fénylő tűzgolyóvá vált. A robbanás keltette lökéshullám, brutális erővel söpört végig, letarolva mindent, ami az útjába állt. Üvegszilánkok, összeroncsolódott kocsik s égő faldarabok borították az egész utcát. Ám hevert még valami a hőtől megrepedezett aszfalton. Emberek. Megégett, összeroncsolt emberek szanaszét, mint valami rongybabák. Grant döbbenten taposott a fékre. ─ Azt a büdös rohadt életbe! ─ kiáltotta, majd hirtelen, levegő után kapkodó nejéhez fordult. ─ Jól vagy drágám?

─ Azt hiszem ─ zihált a nő. ─ Mi a fene volt ez?

─ Egy robbanás ─ vágta rá férje idegesen, majd azon nyomban levette a nyakkendőjét. ─ Értesítsd a tűzoltókat és a mentőket! ─ Fiatalos lendülettel vetette ki magát a kocsiból.

─ Hová mész? ─ szörnyülködött a neje.

─ Muszáj segítenem. Maradj itt és hívd, akiket mondtam! ─ Ekkor tiszta erőből futásnak eredt. A lángoló épülethez közeledve egyre kínzóbbá vált a forróság. Úgy érezte, ott helyben meggyullad, de látva a pusztítást a fájdalom azon nyomban el is szállt. Sietve átnézte az útjába kerülő testeket, ám azokon már nem lehetett segíteni. Figyelme azonnal a szétroncsolt főbejárat felé irányult, amit még nem terítettek be lángnyelvek. Óvatosan közelebb sétált s hirtelen észrevette az egyik kiszakadt ajtó darabját. Erejét megfeszítve felkapta, s pajzsként tartva maga előtt, berontott a szerkezetileg igencsak meggyengült épületbe. Mintha egy sütőbe került volna, olyan erővel csapta meg a szinte elviselhetetlen forróság. Agya habozás nélkül reagált s akaratlanul is előtörtek a régi tűzoltós élmények s gyakorlatok, melyeknek remek hasznát vette. Oldalazva, a falakat gondosan kerülve igyekezett előre, mialatt füleit, eget rengető erővel rohanta meg a szerkezet recsegésének s távoli elhaló sikolyoknak

a szörnyű keveréke. Ám hamarosan vékony, épp csak észlelhető segélykiáltásra lett figyelmes. Jó ideig azt hitte, pusztán a zavaros körülmények játszottak vele, de a semmihez sem fogható hang ismét eljutott hozzá. Innentől nem volt megállás. Egyre mélyebbre hatolt az omladozó folyosón, melyet lassan átláthatatlan falként borított el az éjfekete füst. A látótávolság nullára csökkent, ám a segélykérés egyre közelebbről hallatszott. Alig vette észre a padlón heverő testeket, melyeken, kis híján átesett. Habozás nélkül guggolt le melléjük s örömittasan vette észre, hogy a nagyrészük még élt. Saját helyzetével mit sem törődve, az arca elé kötötte megperzselődött szmokingját s egymás után felélesztette őket. A fuldokló emberek, pánikba estek az izzó pokoltól, de Grant zseniálisan tartotta bennük a lelket. Libasorba rendezte valamennyiüket, meghagyva, hogy fogják egymás vállát, mintha vonatoznának. Ezt követően a férfi ismét megragadta az ajtót s így rontottak kifelé, mint valami sebesen száguldó hernyó. Egy örökkévalóságnak tűnt az alig ötven méteres út, de az utcáról beáramló friss levegő, titáni erőt adott, s a következő pillanatban, üvöltve rohantak ki a szabad ég alá. Grant összezuhant a fáradtságtól, miközben a villogó tűzoltó kocsik, ebben a pillanatban hajtottak az épület elé. A férfi alig kapott levegőt s zihálva próbált feltápászkodni, mikor egy erős kéz ragadta meg a karját.

─ Jól van öregem ─ mosolygott rá a védőruhába bújt tűzoltó. ─ Semmi gond. Már biztonságban vagy.

Reynolds agyát majd szétvetette a düh. Ott állt az FBI igazgatójának az irodájában s úgy meredt felettesére, hogy az kezdte kényelmetlenül érezni magát. ─ Ugyan már Jason ─ próbált némileg nyugodt hangot megütni. ─ Lépj túl ezen!

─ Mégis hogyan? ─ tajtékzott Reynolds. ─ Az a szemét Strickland csak úgy becsörtet az irodámba, elveszi az ügyemet, az anyagainkat és te azt mondod, hogy lépjek túl rajta?

─ Azt! ─ vágta rá az idős férfi. ─ Mást úgyse nagyon tehetsz. A nemzetbiztonságiak felettünk állnak és, ha akadályozzuk a munkájukat, azt nem úsznánk meg szárazon. Elhiszem, hogy dühös vagy, de fogadd el!

─ Itt nekem valami bűzlik ─ rázta a fejét beosztottja. ─ Méghozzá nagyon.

─ Ezt, hogy érted?

─ Komoly áttörést értünk el a nyomozásban, erre hirtelen megjelenik és mindent kivesz a kezemből? Nem furcsa ez neked? Az elnök személyesen kért fel erre a munkára, erre ő csak úgy simán beavatkozik? Milyen felhatalmazással?

─ Ne játszd meg magad! A nemzet biztonsága mindennél előbbre való, így Strickland keze nagyon messzire elér.

─ Ezt már hallottam ─ fortyogott Reynolds.

Váratlanul kivágódott az iroda ajtaja s egy ziháló ügynök rontott be rajta.

─ Harry! ─ nézett a döbbenettől lemerevedett főigazgató. ─ Nem hallottál még a kopogásról?

─ Hallottátok mi történt? ─ nyögte ki a váratlan vendég. ─ Bomba robbant a Carnegie Hallban. Legalább is a helyiek így tudják. Szörnyű káosz van Manhattanben. A tűzoltók szerint mindenfele hullák hevertek az utcán.

Megbecsülni sem lehet, hányan haltak meg.

Reynolds földbe gyökerezett lábakkal állt az asztal előtt, mint valami szobor. ─ Atyaég! ─ arcán a rémület helyét, egykettőre az izgatott tenni akarás vette át. ─ Azonnal odamegyek! ─ fordult az öreg felé.

─ Vidd az egyik helikoptert! ─ vágta rá felettese. ─ Azzal hamarabb odajutsz. Én addig szólok a helyi kollégáknak, hogy várjanak és mindenben álljanak a rendelkezésedre.

─ Kösz Tim ─ biccentett Reynolds s már rohant is kifelé.

Grant magába roskadva ült az egyik tűzoltó kocsi szélén. Annyi ereje sem volt, hogy egyáltalán felálljon. A kezei még mindig remegtek, miközben állandó köhögő rohamok kínozták, füsttel teli tüdejét. A haja a szőre, de még a zoknija is megperzselődött. Úgy festett, mint aki túlélt egy bombázást. Hirtelen a kirendelt tűzoltó parancsnok lépett mellé s a kezét nyújtotta. ─ Le a kalappal uram. Amit tett az egész egyszerűen hihetetlen. Maga egy igazi hős.

Grant viszonozta a kézfogást, ám keserűen szomorkás arca mindent elárult. ─ Nem vagyok én hős. Ha hős lennék, sokkal több embert hoztam volna ki.

─ Ne legyen magával ilyen szigorú! Védőfelszerelés nélkül hatolt be és mentett meg tizenkilenc életet. Megérdemli az elismerést.

Az újságírók eközben már ott tolongtak a rendőrség által felállított kordonok

mögött. Valamennyien a heroikus bátorságot tanúsító politikust akarták mikrofonvégre kapni, hátha sikerül a hős hazafitól, néhány mondatot kicsikarni.

Huszonötödik Fejezet

CLIFFORD úgy rontott be az irodájába, mint egy vadkan. Feje pecsenye vörösen izzott s nyakán csak úgy dagadtak az erek. Íróasztala előtt már ott várta ijedt titkára, aki még egy kósza pillantást, sem mert vetni, dühöngő főnökére. A szenátor valósággal beleugrott kedvenc karosszékébe, majd egy köteg újságot, csapot az asztalra. ─ Ezt nem hiszem el ─ üvöltötte teli torokból, mialatt egymás után lapozgatta a sajtótermékeket. ─ Washington Post, USA Today, Time magazin. Az összes szaros újság címlapon hozta le ennek a Martin Grantnek a hőstettét. Az egyik újságíró a valódi Amerika kapitánynak nevezi. A másik pedig hazafi politikusnak. Miért nem mindjárt a jóságos atyaúristennek? Miért kellett pont akkor, pont ott lennie? Mit tudunk róla?

Titkára akkorát nyelt, hogy még a nyakkendő is elmozdult. ─ New Jersey állam képviselője a kongresszusban. Amióta csak bekerült, elszántan támogatja a nemzetbiztonság megerősítését. Nős. Egy gyereke van. Anyai ágon ír származású. Mérsékelten konzervatív, de a védelmi intézkedések szigorítására tett javaslataival, egyre több szavazónál talál megértő fülekre. Fiatalkorában tűzoltó volt. Biztos ezért boldogult olyan jól a lángoló épületben.

─ Megmentett tizenkilenc embert, akik sírva mondtak neki köszönetet, egyenes adásban. Innentől kikövezett útja van a politikában. Az összes párt a seggét fogja nyalni, csakhogy maguk mellett tudhassák.

─ Az elnök is szimpatizál vele és nemcsak azért, mert egyazon államból származnak, hanem elvi kérdésekben is hasonló az álláspontjuk.

─ Smith persze lecsapott rá ─ dühöngött a szenátor. ─ Ma reggel sajtótájékoztatót tartott, amiben részletesen kifejtette, mennyire büszke arra,

amiért ilyen ember ül a kongresszusban. Ráadásul holnap kitűnteti a hihetetlen bátorságáért ─ Clifford idegesen rázta a fejét. ─ Pedig már abban reménykedtem, hogy Lazarus kokain ügyével, jól szétrúghatom a valagát, erre szinte az ölébe hullik ez a lehetőség. Ha elismerem, akkor Smith mellé állok, de ha nem, akkor én leszek a mocskos görény, aki egy hős ellen beszél. Életemben nem voltam még ennyire két tűz között.

─ Nem könnyű a felállás ─ sóhajtott titkára ─, de azt hiszem nincs minden veszve. Szerintem a jelen helyzetben az lenne a legokosabb, ha kivárnánk mi lesz az egészből és csak azután lépnénk, hogy már ismerjük az erőviszonyokat.

─ Folytassa! ─ kapta fel a fejét a szenátor.

─ Javaslom, adjunk ki egy semleges közleményt! Úgy vélem ezzel okozzuk magunknak a legkisebb kárt. Várjunk egy hetet! Addigra lecseng ez a felhajtás és utána, majd kitaláljuk, mi legyen.

─ Nem rossz ötlet ─ mosolygott főnöke. ─ Egye fene! Intézkedjen! Hátha ezzel a gerilla taktikával végre célt érünk.

Huszonhatodik Fejezet

A HELYSZÍNRE kiérkezett szakértők, egy hegyni maradványt halmoztak fel a néhai koncertteremtől pár utcányira álló raktárépületben. Az FBI specialistái, órák óta azon agyaltak, miként tudnák rendszerezni a sok millió apró törmeléket s fémdarabot. Az ördög kirakójának is szokták nevezni ezt az átláthatatlan káoszt, mikor centiről-centire haladva kell rekonstruálni az eseményeket. Reynolds üres tekintettel sétálgatott a bizonyíték halmok közt. Úgy tett, mint aki ellenőriz, de valójában csak szerette volna lefoglalni magát. Teljesen váratlanul érte az idős főigazgató felbukkanása, aki úgy termett mellette akár egy szellem. ─ Tim! ─ kapta fel a fejét ijedten. ─ Hogy kerülsz te ide?

─ Úgy ahogy te ─ nevetett felettese. ─ Helikopterrel és kocsival. Jöttem megnézni, hogy állunk.

─ Szarul. Nézd ezt a káoszt! Hetekbe is beletelhet, mire valami komoly nyomot találunk. Kész elmebaj.

─ Tudjuk már mennyi a halott?

─ A becslések szerint ezerkétszáz ─ sóhajtott Reynolds ─, de a kórházban sokan fekszenek válságos állapotban és rengeteg az eltűnt. Iszonyú. Viszont sikerült kihallgatni a ruhatárost, aki azt állította, hogy egy ballonkabátos férfi okozta a robbanást. Szerinte öngyilkos merénylő lehetett.

─ Na és mit mondanak a szakértők?

─ Azt, hogy a helyszíni nyomok alapján kilencven százalékos valószínűsége van annak, hogy bomba robbant az épületben.

─ A rohadt életbe ─ fogta a fejét az öreg. ─ Már csak ez hiányzott. Egy újabb terrorakció New Yorkban. A sajtó élvezettel fog csámcsogni rajta.

─ Ezt még nem hozhatjuk nyílvánosságra! ─ vágta rá Reynolds. ─ Ha úgy tesszük közzé, hogy semmi sincs a kezünkben, kitör a pánik.

─ Igazad van ─ bólintott felettese. ─ Viszont olyan ember kellene a nyomozás élére, aki érti a dörgést és van elég tapasztalata az efféle ügyekben.

─ Mit szólnál Davenporthoz?

─ Nem rossz, de én inkább rád gondoltam.

─ Rám? ─ hőkölt hátra Reynolds. ─ Ugye csak viccelsz? Igaz most eljöttem, hátha tudok segíteni, de nekem az emberrablási üggyel kell foglalkoznom.

─ Ugyan Jason ─ mosolygott a főigazgató. ─ Te is tudod, hogy annak a nyomozásnak vége. A nemzetbiztonságiak mindent lefoglaltak. Ez most különben is fontosabb. Veheted úgy is, hogy a feladat hasonló.

Reynolds kemény cinizmussal tekintett főnökére. ─ Na, ne röhögtess! A két ügynek az égvilágon semmi köze egymáshoz.

Az FBI New Yorki központjában, gőzerővel folyt a nyomok kielemzése, s a hangulat leginkább egy felbolydult méhkast idézett. Az üvegfallal elválasztott laborokban, fehér köpenyes kriminológusok egész hada vizsgálta az ideszállított törmeléket, miközben az emelet másik felén, technikusok tucatjai görnyedtek a csúcs modern képernyők előtt a technikát hívva segítségül az előrejutáshoz. Reynolds szigorú tekintettel masírozott, egyik munkaállomástól a másikig, gondosan leellenőrizve az állapotokat. Bár nem mutatta ki, dagadó elégedettséggel szemlélte az őt körülvevő szakemberek és zsenik sokaságát, kik óramű pontossággal dolgoztak az ügy megoldásán. Ám ahogy a monitorokkal teletűzdelt informatikai csoporthoz sétált, az elegáns, bár kissé fiatal részlegvezető habozás nélkül elé sietett. ─ Jó napot igazgató úr ─ lelkendezett a drága öltönybe bújt, alig harminc éves férfi. ─ Megtiszteltetés, amiért ön irányít minket.

─ Hagyjuk a rizsát ─ mosolygott Reynolds. ─ Találtak valamit?

─ Igen uram. A Carnegie Hall biztonsági terme, a belső kamerák felvételeivel együtt, sajnos elpusztult, de sikerült megszerezni az utcai térfigyelők lemezeit. ─ A mellette álló széles képernyőre mutatott, amin az előtte ülő technikus, már lejátszotta a kérdéses felvételt. Jól látható volt, amint a ballonkabátos férfi bemegy a koncertterem főbejáratán s egy pillanatra, belenéz az utca túloldaláról figyelő kamerába. A kezelő kimerevítette a képet, majd ahogy csak lehetett, kinagyította, így már jól láthatóvá váltak a férfi arcvonásai.

─ Remek ─ szólt elismerően Reynolds. ─ Tudják meg ki ez!

─ Már utána kerestünk ─ vigyorgott a részlegvezető. ─ A neve Abdul Raziz.

Jordánia fővárosában, Ammanban született. Gépészmérnökként dolgozott az egyik ottani fegyvergyárban. Van egy felesége és öt gyereke. Negyvenhat éves volt.

─ Na és azt elárulná nekem valaki, hogy a bánatba jött be az országba? ─ dühöngött Reynolds ─ Egyáltalán honnan szerezte a robbanóanyagot? Bezzeg az a barom Strickland, ott verte nekem a mellét, hogy az ő keze messze elér. Akkor ezt miért nem akadályozták meg? ─ vett egy mély levegőt s mire elszámolt magában tízig, már sokkal nyugodtabb idegállapotba került. ─ Gratulálok ─ biccentett a technikusok felé. ─ Szép munka volt. De sajnos ez még kevés. Keressék meg az összes itteni kapcsolatát, barátait, ismerőseit! Egymagában nem tudta volna végrehajtani az akciót. Valaki segített neki.

Huszonhetedik Fejezet

MIKOR még csak a kocsijában ült az autópályán, Strickland már akkor érezte, hogy ennek nem lesz jó vége. A nyugalmas délelőtt közepén kapta a telefont, hogy azonnal induljon! A felszólítás hangvétele semmihez sem hasonlított. Ő is látta a riportokat s olvasta az újságot, ám hiába fogta a fejét s szidta magát, mint a bokrot, tudta milyen közel került a szakadékhoz.

─ Mr. Strickland ─ szólt a vele szemben álló asztalnál helyet foglaló titkárnő. ─ Az elnök már várja.

A férfi oly mélyen temetkezett baljós gondolataiba, hogy elsőre nem is igazán fogta fel a szavak értelmét. Ám amint agya visszaállt, sietve feltápászkodott s nyakkendőjét megigazítva lépett be az ovális irodába.

Az elnök nem szólt semmit, csak lazán az íróasztala melletti díványra mutatott. Strickland mély sóhajtással csukta be maga mögött az ajtót, majd leült a finom bőrrel borított bútordarabra.

Smith fel se nézett, csak némán körmölt valamit. Fényesre polírozott asztalán nagy volt a rend, s még nagyobb a tisztaság. El is várta, ha már napjainak jelentős részét kénytelen mellette tölteni. Jó két perc is eltelt, mire végre hajlandó volt letenni a kezében szorongatott töltőtollat s egyre idegesebb vendégére pillantani. ─ Nézd Mike - sóhajtotta a politikus kissé szomorkásan. ─ Mióta is ismerjük egymást?

─ Közel tíz éve ─ vágta rá Strickland.

─ Úgy bizony. Mikor először ültem ebbe a székbe, nem volt kérdéses számomra, hogy téged kell kineveznem a nem biztos hivatal élére. Lenyűgözött a hozzáértésed és a mentalitásod. De most a helyzet gyökeresen megváltozott. Olvasol újságot nem igaz? Hiába titkoltuk el a robbanás okát, a választóink nem hülyék. Nyilvánvaló számukra, hogy terrortámadás történt és most vért akarnak. Na meg egy bűnbakot.

─ Egyszerűen érthetetlen ─ rázta a fejét Strickland. ─ Se egy nyom, se egy elejtett beszélgetés. Mintha a semmiből tűnt volna elő az a faszi.

─ Azt hiszed, ezzel el van intézve? ─ förmedt rá az elnök. ─ Az adófizetők, évi több tízmilliárd dollárt adnak nektek, hogy vigyázzatok rájuk és őrködjetek. Erre az orrotok előtt simán besétál Manhattan szívébe egy öngyilkos merénylő, felrobbantja a Carnegie Hallt és megöl majdnem ezerötszáz embert? Olyan felszereléssel dolgoztok, amiről a nyilvánosságnak tudomása sincs. Ha emlékezetem nem csal, néhány hónapja épp te mondtad nekem, hogy a hatékonyság mindennél előbbre való. Ez volna az a marha nagy hatékonyság?

─ Elismerem, ezt elcsesztük. Nagyon. De ne aggódj! Összeszedem a legjobb embereket és a föld alól is, de felkutatom ennek a rohadéknak a barátait, az ismerőseit, és ha kell magam verem ki belőlük a vallomást.

─ Sajnálom Mike ─ rázta a fejét Smith ─, de már késő. Ezt a balhét neked kell elvinned, mert én biztos nem fogom. A hideg kiráz, amiért ezt kell mondanom, de alkalmatlan vagy a feladatod ellátására.

Strickland szinte sóbálvánnyá vált. ─ Most kirúgsz?

─ Felmentelek a tisztséged alól. Ha te nem tudod jól ellátni a hivatal vezetését, majd megteszi más.

─ Kérlek ne! Te is tudod, hogy ez a munka az életem. Ne vedd el tőlem!

─ Épp te szoktad mondani, hogy a nemzetbiztonság mindennél fontosabb. Ez a szabály rád is vonatkozik. A döntésem végleges és ne könyörögj! Nem illik hozzád.

Strickland legszívesebben üvöltött volna a dühtől. ─ Ki lesz az utódom?

─ Steve Newbarry. Átnéztem az anyagát. Elég tapasztalattal rendelkezik, hogy megbirkózzon a feladattal.

─ Kitűnő választás ─ helyeselt remegő hangon Strickland. ─ Newbarry remek szakember és megbízható.

─ Mike ─ sóhajtott az elnök. ─ Menj el szabadságra! Úgysem voltál jó ideje. Lazulj el, szórakozz, élvezd az életet! Aztán, ha visszajöttél, kitalálunk valamit.

─ Köszönöm ─ felelte Strickland. ─ Ne aggódj! Majd csak elleszek valahogy. ─ Lassan felállt s elindult az ajtó felé. Szája megtelt keserűséggel, mely sehogy sem akart eltűnni onnan. Mint valami vert sereg, úgy bandukolt ki az irodából, csüggedten, megsemmisülve.

Huszonnyolcadik Fejezet

─ OLYAN szótlan vagy ─ jegyezte meg Helena, miközben a csuklójára erősített bilincs szorításán próbált lazítani. ─ Remélem nincs bajod.

─ Nincs persze ─ kapta fel a fejét barátnője ─ csak gondolkodom.

─ Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? Három napja ide vagyunk bezárva. Csak annyi időre állhatunk fel innen, amíg vécéznünk kell. Fáj minden tagom és elegem van az egészből.

─ Nekem is ─ vágta rá Nora. ─ Pont ezen gondolkodom.

─ Vajon mit csinálhat Felipe?

─ Ez most, hogy jutott eszedbe?

─ Ő az első férfi, aki normálisan bánt velem. Olyan jó lenne megint látni. Egy szenvedélyes éjszakát eltölteni vele. De biztos valahol Afrikában van a bátyjával. Te szoktál gondolni Gabrielre?

─ Mostanában ritkán jutott eszembe.

─ Pedig én azt hittem szereted ─ értetlenkedett Helena. ─ Még le is feküdtetek.

─ Nem feküdtünk le!

─ Akkor mit csináltatok ott a bázisnál a sátorban? Láttam, hogy bementél és csak órák múlva jöttél ki. Szópókereztetek?

─ Ha annyira érdekel ─ mérgelődött Nora ─ csókolóztunk és már közel jártunk ahhoz, hogy levegyük a ruhát, de mégsem tettük. Valahogy nem akartam. Sokáig beszélgettünk aztán aludtunk.

─ Micsoda? Bemegy hozzád egy tök jó pasi, aki teljesen beléd van zúgva, le akar fektetni és elutasítod?

─ Teljesen ki voltam borulva. Abban a helyzetben egy megértő barátra volt szükségem és nem kefélésre.

Mindkettejükbe beléfagyott a szó, ahogy a szemközti ajtó váratlanul kinyílt. Conrad tábornok, határozott léptekkel sétált egyenesen Nora elé. ─ Szervusz. Gondolom, tudod miért jöttem.

─ A válaszomra vagy kíváncsi ─ nézett rá a nő.

─ Úgy van. Nos?

─ Elfogadom.

Helena azt hitte rosszul hall ─ Mi a franc van?

─ Elfogadom ─ ismételte Nora.

A tábornok majd kicsattant a boldogságtól. ─ Köszönöm. Tudtam, hogy okosan fogsz dönteni ─ intett a kint álló őröknek, akik leszedték foglyukról a bilincset. Nora elégedetten állt fel s nyújtóztatta ki, elgémberedett végtagjait.

─ Teljesen megőrültél? ─ hebegett barátnője. ─ Hogy vagy képes, elfogadni az ajánlatát?

─ Elismerem az elején tele voltam kétségekkel, de amit mondott a nemzet érdekéről, abban tökéletesen igaza van. Úgy vélem a helyes utat választom.

─ És én még azt hittem barátok vagyunk ─ dühöngött Helena. ─ Olyan hitelesen adtad a megtört szüzet, aki bánkódik az apja tette miatt, de nem vagy különb nála egy fikarcnyit sem.

─ Sajnálom amiért így érzed ─ felelte Nora, majd a tábornokhoz fordult. ─ Ha nem bánod, szeretnék hazamenni. Össze kell szednem néhány dolgot, mielőtt belevágok a munkába.

─ Ez csak természetes ─ mosolygott Conrad. ─ Mi lenne, ha néhány emberünk elkísérne?

─ Tudok magamra vigyázni ─ kacsintott a nő. ─ Helenát pedig ne bántsátok! Később még szükségünk lehet rá.

Furcsa volt újra belépni ebbe a mostanra, idegenné váló légkörbe. A falak, az emlékek, mind ismerősek, mégis oly távoliak. Nora egykedvűen vette le a táskáját s gyalogolt végig az előszobán. Ujjai hegyével, finoman végigsimogatta a porral belepett bútorokat, mély sóhajtással tekintve körbe a komorsággal teli helységben. Hirtelen szeme elé került a díszes kialakítású vitrin, rajta apja bekeretezett képeivel. Rideg nyugodtsággal sétált oda s megragadta az egyik ezüstös keretet. ─ Mi vagy te? ─ kérdezte halkan. ─ Mert ember sosem voltál, és apa sem ─ agyát elöntötte a gyilkos düh s tiszta erővel a földhöz vágta, az egykor oly nagy becsben tartott fotót. Ám itt nem állt meg. A többit is hasonló sorsra kárhoztatta. Elővette az ollót, s egymás után szétnyiszálta valamennyit. Hamarosan egy nagy kupacot alkottak a szabálytalan alakú ficnik, melyeket egy széles üvegtálba dobált, némi alkoholt öntött rá s egy gyufával lángra lobbantotta. Se bánatot, de még sajnálkozást se érzett. Rezzenéstelen arccal nézte a tűzben megolvadó maradványokat, mintha sosem jelentettek volna számára semmit. A lángok után maradt hamut egy nejlonzacskóba öntötte s kidobta a szemétbe. Épp a kezeit mosta, mikor valaki csöngetett. Idegesen rezzent össze s minden bátorságát magába szívva sétált a bejárathoz. ─ Ki az?

─ Én vagyok az Gabriel.

A nő szóhoz is alig jutott döbbenetében s gyorsan kinyitotta a jól bezárt ajtót. ─ Te meg mit keresel itt?

─ Nahát ─ mosolygott a férfi. ─ Nem ilyen fogadtatásra számítottam. Talán nem

te mondtad, hogy keresselek fel? Itt vagyok.

─ Gyere be! ─ intett a nő, s ahogy vendége átlépte a küszöböt, sietve visszazárt mindent.

─ Baj van? ─ Gabriel nem tudta mire vélni, a nő félelemmel vegyes izgatottságát.

─ Ugyan miért lenne baj?

A férfi hamar átlátott a szitán. Odalépett kedvese elé s lágyan megsimogatta az arcát. ─ Látom, hogy valami nincs rendben. Kérlek, mond el!

─ Most nem érek rá ─ vágta rá Nora. ─ Tudod nagyon sietek, és pont rosszkor jöttél.

─ Na álljunk csak meg! ─ förmedt rá vendége. ─ Odaát Afrikában még azt mondtad, hogy szeretsz és kérted, hogy keresselek föl. Most meg, hogy itt vagyok, elzavarsz?

A nő próbált valami kegyes hazugságot kitalálni, de a férfi tekintete végleg összetörte lelkének minden pajzsát. Sírva zuhant a karjába s úgy zokogott, mint egy kislány. Hosszú percekbe telt mire képes volt megnyugodni. ─ Baj van ─ vágta rá szipogva. ─ Nagyon nagy baj.

─ Mégis mi? ─ meredt rá Gabriel aggódva.

─ Minden igaz. A bázist egy titkos kormányprogram miatt hozták létre, hogy biológiai fegyvert fejlesszenek ki az oroszok ellen. Apám vezette, és most az egészet renoválják. Tudod mi a legrosszabb? Hogy tudtomon kívül, az én egyik ötletem adta meg hozzá a kezdő lökést. Ezzel én is bűnrészes lettem ebben a véráztatta ügyben. A főnököm meg, akit a barátomnak hittem, átvette apám helyét és ő irányítja ezt az új programot. Elraboltatta Helenát meg engem és megkért, hogy legyek a helyettese. Igent mondtam.

─ Micsoda? ─ merevedett le Gabriel.

─ Tudod ─ szipogott a nő ─ apám egyszer azt mondta, hogyha elég közel akarsz kerülni az ellenségedhez ahhoz, hogy megöld, be kell bújnod az ágyába. És én éppen ezt teszem.

A férfi csak kapkodta a fejét. ─ Hogy mi? Megvesztél? És Helena hol van?

─ Montana államban egy elhagyatott házban. Chinooktól harminc mérföldre, délre. Azt hiszem tíz fegyveres vigyázz rá. Képzett zsoldosoknak tűnnek. Huszonnégy órában figyelik. Kérlek, segíts rajta! Nem élném túl, ha valami baja lenne. De most tényleg sietnem kell. Pár óra múlva találkozom a tábornokkal. Nem késhetek, mert gyanút fog.

─ Kit érdekel? ─ ragadta meg a nő kezét Gabriel. ─ Menjünk el a rendőrségre vagy az FBI-hoz!

─ Nincs értelme ─ sóhajtott a nő. ─ Magas kormánykörökből származó emberek vezetik az egészet. A nemzetbiztonság, a CIA. Mind benne van. Semmi esélyünk.

─ Mindig van esély. Ne tedd ezt, kérlek!

Nora tüzes szenvedéllyel csókolta szájon a férfit. ─ Szeretlek. Mindennél jobban. De most menj!

Gabriel képtelen volt elfogadni ezt az önfeláldozó döntést, ám látva a nő szeméből áradó elszántságot, tudta, hogy minden szava falra hányt borsó. Csalódottan állt fel s indult az ajtó felé. Mielőtt kiengedte volna, a nő még egyszer átölelte bánkódó szerelmét, kinek aggódó tekintete, rongyként csavargatta amúgy is megviselt lelkét.

Gabriel magába roskadva ült az egyik park félreeső padján. Szemeiből nem győzte törölgetni a könnyeket s csak egy hajszál választotta el attól, hogy menthetetlenül elbőgje magát. Ezer és ezer, szörnyűbbnél-szörnyűbb gondolat rohanta meg az elméjét, melyektől csak még inkább pánikba esett. Annyi vagány kaland és megpróbáltatás után, nem tudta mi tévő legyen. Reményvesztetten bámulta a földből kinövő fűszálakat, ám ekkor bevillant az agyába valami, ami újult erővel töltötte fel idegszálait. Előkapta mobilját, s ahogy bepötyögött rajta néhány számot, izgatottan nyomta a füléhez.

Felipe vette fel a vonal túl felén. ─ Szia bratyó. Na, milyen volt a randi?

─ Hallgass és figyelj jól! ─ nem is emlékezett rá mikor beszélt öccsével ilyen keményen. ─ Nora hatalmas szarban van, akárcsak Helena. Ugye emlékszel még

Hamilton és Kenwood elérhetőségére?

─ Persze! De miért kérded?

─ Mert most nagy szükségünk lesz rájuk.

Huszonkilencedik Fejezet

REYNOLDS elmélyülten olvasgatta az íróasztalán hegyekben álló jelentéseket. Laborvizsgálatok, helyszínelési eredmények, fotók. A titkárnője által felszolgált kávé, már vagy fél órája kihűlt, de ő még csak hozzá sem ért. Beosztottjai, aggódva figyelték fanatikus elszántságát, mely lassan tizenhét órája a székébe szögezte, s a sokak által tisztelt igazgató, borostás, izzadt s szemeit hálóként borították be a vérerek. Iszonyú görcs állt a nyakába, s beállt csigolyáit próbálta kimozdítani fájóan rossz helyükből, mikor az informatikai részleg, minden lében kanál vezetője, gyors s egyben heves kopogás után, valósággal feltépte az ajtót. ─ Bocsásson meg uram ─ szabadkozott nem kevés izgatottsággal ─, de azt hiszem találtunk valamit.

─ Csak hiszi?

─ Nem uram ─ odasétált az asztal elé s közvetlenül felettese kezébe nyomott néhány nagy felbontású fotót. ─ A csapatommal átnéztük a Carnegie Hall környéki utcák térfigyelő kameráinak több száz órányi anyagát és ráakadtunk az emberünkre. ─ A legelső képre mutatott, majd sorban a következőkre. ─ Tizenkét perccel a robbanás előtt még az egyik közeli sikátorban várakozott, majd egyszer csak elindult. Ám kiderült, hogy húsz perccel korábban, egy sötét színű furgonban érkezett, mely pár utcával odébb rakta ki. A felvételeken jól látszik a rendszám és az, hogy legalább két másik ember is volt a járműben.

Reynolds kiéhezve leste a fotókat, mialatt elismerősen bólintott. ─ Szép munka. De gondolom a rendszám hamis.

─ Sajnos igen és az utóbbi időben nem vásároltak a környéken ilyen típusú furgont. Azonban a felvételek alapján, sikerült kiszámítani a lehetséges útvonalát

és a csapattal úgy véljük, hogy nyugati irányból érkezett. Még vizsgálódunk, de egyelőre csak ennyit találtunk.

─ Nem sok ─ mosolygott Reynolds ─, de a semminél lényegesen több. Menjen vissza és folytassa a keresést! Hátha felszínre kerül más is.

Lelkesedéstől fűtött beosztottja épp csak kinyitotta az ajtót, mikor egyik idősebb kollégája, kis híján félrelökte. ─ Jason ─ kiáltott az ötvenes éveit taposó férfi. ─ Megtaláltuk Raziz unokatestvérét.

─ Tényleg? ─ pattant fel az igazgató. ─ És hol van most?

─ Ebben a percben vitték be a kihallgatóba. Gyere!

A harminc körüli férfi, nyugtalankodva fészkelődött a kényelmetlen széken. Összebilincselt kezeit az előtte álló asztalra fektette, miközben a rideg falakat kémlelte. Barnás bőrétől, erősen elütött rikító öltözéke, melyet csak tovább rontottak a nyakában lógó vastag aranyláncok. Éjfekete haját olyan fazonra nyíratta, mint a focisták s izmos testét elnézve, talán ő is sportolt valamikor. Reynolds jó darabig méregette a kémlelő üveg túl feléről, próbálva feltérképezni a lehetőségeket.

─ Megváltoztatta a nevét ─ szólt a mellette álló ügynök. ─ Csak a családfa alapján akadtunk rá.

─ Hol kapcsoltátok le?

─ Harlemben. Ott van egy szőnyegkereskedése. Ne akard tudni micsoda patáliát csapott, mikor behoztuk. Iszonyúan erős. Négyen alig bírtuk betuszkolni a kocsiba.

─ Meglátjuk, mit tud ─ vágta rá Reynolds s egy erőteljes mozdulattal nyitott be az alig pár négyzetméteres kihallgató helységbe. ─ Jó napot Mr. Raziz ─ pillantott a megbilincselt férfira, majd ahogy becsukta az ajtót, leült az asztal mellett álló üres fémszékre.

─ Már a kollégáinak is elmondtam, hogy a nevem Husszein.

─ Ha ez így van ─ mosolygott rá Reynolds ─ akkor két évvel ezelőtt miért hívták Raziznak?

─ Annak már vége ─ felelte a testes férfi. ─ Azzal a korszakkal leszámoltam. Különben is mit keresek itt? Én egy tisztességes szőnyegkereskedő vagyok. Ismerem a jogaimat. Csakis az ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó beszélni. És beperelem magukat jogtalan letartóztatásért.

─ Na ne mondja! És mit szólna, ha mi meg azzal vádolnánk, hogy bűnrészes a Carnegie Hall elleni terrorcselekményben?

─ Maga meghibbant! ─ hőkölt hátra Husszein. ─ Semmi közöm hozzá.

─ Bizonyítani is tudja?

─ Már miért ne tudnám? Hat ember is képes igazolni az alibim.

─ És, ha kiderül, hogy ők is benne voltak és csak egymást védik?

─ Mit akarnak tőlem?

─ A nagybátyja megölt több mint ezerötszáz embert. Szarok rá, hogy van e ügyvédje! Mondjon el mindent, különben elintézem, hogy már ma este rács mögé kerüljön!

Az arab férfin tisztán látszott a rémület, s nem kellett sok, hogy beadja a derekát. ─ Jól van. Azért változtattam meg a nevem, hogy teljesen elszakadjak a múltamtól. Otthon Ammanban, elég rosszra fordultak a dolgok. Apám meghalt, anyám pedig lebetegedett. Nem volt munkám és legidősebbként nekem kellett volna eltartanom a három öcsémet. Olyan nyomorba kerültünk, amit maga el sem tud képzelni. Abdul bácsi mentett ki a mocsokból. Befogadott minket. Még azt is elintézte, hogy a testvéreim a legjobb iskolába kerüljenek. Nagyon jól ment a sora. Mérnökként dolgozott az ország legnagyobb fegyvergyárában. A családom biztonságban volt, de én elvágyódtam. Kaptam tőle egy kis pénzt és ide jöttem, ahol megnyitottam a boltomat. Hosszú ideig nem hallottam róla. Aztán két hete váratlanul felkeresett, de már nem ugyanaz az ember volt, aki régen. Úgy nézett ki, mint aki a pokolból tért vissza. Egész testében rettegett és szállást kért tőlem. Nem nagyon akart válaszolni semmire. Azt mondta az én érdekemben. Annyit azonban sikerült kiszednem belőle, hogy a korábbi remek élete összeomlott. Belekeveredett egy politikai összeesküvésbe. A börtönt megúszta, de kirúgták és fekete listás lett. Hiába próbált meg bármit, elfogyott a pénze és szép lassan elveszítették mindenüket. Nem igazán értettem, de valami nagy lehetőségről beszélt.

─ Miféle lehetőségről ─ érdeklődött Reynolds.

─ Rengeteg pénzről hadovált, meg arról, hogy ide tudja hozni a családját. Alig értettem belőle valamit.

─ Köszönöm ─ mosolygott az ügynök. ─ Sokat segített.

─ Most már elmehetek?

─ Amint aláírta a vallomásáról készült jegyzőkönyvet, szabad, mint a madár.

Reynolds és néhány ügynöktársa, egy külön szobába vonultak, ahol átbeszélték az ügy eddigi állását. Az igazgató szokása szerint határozott maximalizmussal állt a dolgokhoz. A fal mellett álló, nagyalakú, fehér színű mágnes táblát használva szemléltető eszközként, aprólékos részletességgel vázolta fel az elképzelt eseménysort. ─ Azok alapján, amiket eddig megtudunk, a következő kép rajzolódik ki. Abdul Raziz súlyos gondba kerül hazájában. Nincs munkája és a családját vészes nyomor fenyegeti. Ezt minden áron el akarja kerülni. Valami nagy lehetőségről beszélt, amivel sok pénzt fog szerezni és a szeretteit ide tudja hozatni. Szerintem felvette a kapcsolatot a helyi szélsőségesekkel, akik kaptak az alkalmon. Felhasználva a szakértelmét és elszántságát, megszervezték a terrorakciót, amit a kétségbeesett férfi végre is hajtott. Cserébe gondolom azt ígérték neki, hogy megmentik a családját.

─ Logikus elgondolás ─ vágta rá egyik kollégája.

─ Annak tűnik, de valahogy mégsem áll össze a kép. Hogy a fenébe tudott az újdonsült barátaival együtt, észrevétlenül bejutni az országba? Az utóbbi években, nagyítóval figyeljük a közel-keletről érkezett személyeket, de a reptéri nyilvántartások szerint Mr. Raziz sosem szállt le az országban. A személyszállító hajók utas listáin sem szerepelt. Akkor hogy a pokolba jött ide? Átteleportálta magát? A társairól már nem is beszélve.

─ Lehet, hogy potyautasként érkeztek valamelyik nagyobb teherhajó rakterében ─ jött a gyors észrevétel.

─ Talán, de az efféle szállítmányokat nagyon szigorúan ellenőrzik. Ráadásul az út akár egy hétbe is beletelhet. Ennyi időn át, több embernek szinte lehetetlen maximálisan észrevétlennek maradnia egy hajón. Képtelen vagyok felfogni, hogy a bánatba jöttek ide és tudtak mindent megszervezni, feltűnés nélkül.

─ És mi van akkor ─ szólt a legidősebb ügynök ─, hogyha valaki belülről segített nekik?

─ Ezt hogy érted? ─ meredt rá Reynolds.

─ Szerintem azt a lehetőséget is fontolóra kéne vennünk, hogy valaki olyan segített nekik, aki elég befolyásos ahhoz, hogy észrevétlenül becsempéssze őket az országba, megfelelő búvóhelyet biztosítson és ellássa őket az összes szükséges felszereléssel.

A többiek értetlenül néztek rá, akárcsak az igazgató. ─ Arra célzol, hogy egy amerikai állampolgár támogatta őket?

─ Miért olyan hihetetlen ez? ─ nézett körbe a férfi. ─ Timothy McVeigh is amerikai volt, mégis robbantott Oklahomában. Úgy vélem ezt az eshetőséget is figyelembe kell vennünk!

Reynolds valahol legbelül, érezte benne a logikát, mégis annyira hihetetlennek tűnt, hogy az agya maximálisan próbált az egész teóriától elzárkózni. ─ Na és szerinted miféle ember lehet ez az állítólagos támogató?

─ Csakis olyan, aki hasonlóan szélsőséges gondolkodású. Talán ugyanabban hisz, mint az elkövetők. Komoly anyagi forrásokkal kell rendelkeznie, valamint széleskörű kapcsolatokkal kormányhivataloknál, máskülönben sosem jutott volna el a kivitelezésig. Jó viszonyban kell lennie az alvilággal, ha gond nélkül be tudta szerezni az akcióhoz szükséges, tetemes mennyiségű robbanóanyagot.

─ Létezik egyáltalán ilyen ember? ─ hitetlenkedett Reynolds.

─ Tudom, hogy elég abszurd ─ mosolygott az ügynök ─, de ti is jól ismeritek a legendás szabályt. Néha a legképtelenebb elgondolás vezet a helyes irányba.

Harmincadik Fejezet

NORA megint arra az ismerős zajra ébredt. Lassan kimászott habos-babos takarója alól s kedvenc maciját szorítva, kinyitotta az ajtót. Fülét azonnal megcsapta apja ingerült s agresszív hangja. Az elmúlt hetekben egyre többször idegeskedett és nem értette miért, hisz mikor vele beszélt, mindig olyan kedvesnek és segítőkésznek tűnt. Meztelen talpainak, hűvös volt az emeleten lerakott parketta. Finom léptekkel közelített a lépcsőhöz, miközben édesanyja vágott vissza férjének, ugyancsak kemény habitussal. A lány óvatosan mászott le a lépcsőn, figyelve nehogy zajt csapjon. A fordulóban aztán megállt s szorosan a korlátnak nyomta tíz éves testét.

─ Szó sem lehet róla, hogy ezt a sok értelmetlen szart nyomd a lányunk fejébe ─ tajtékzott anyja.

─ De, ha egyszer érdekli, akkor minek akadályozzam meg? - erősködött édesapja. ─ Képtelen vagyok felfogni mi bajod ezzel? Örülj annak, hogy nem csak a babák meg a vásárlás érdeklik.

─ Inkább vásároljon minden hülyeséget, mint a te nyomdokaidba akarjon lépni! ─ a nő alig látott a dühtől. ─ Minden normális lány, szép ruhákat akar magának, de Nora, hála neked a gyilkos vírusokról olvas. Nem veszed észre, hogy ezzel tönkreteszed?

─ Te jó ég! ─ csapta össze a kezét férje. ─ Elárulnád mi olyan végtelenül bűnös ebben?

─ Az, hogy be akarod vezetni abba a szörnyű világba, amiben te is vagy. Nem okultál a saját hibádból? Talán ő is adja el a lelkét az ördögnek, mint te?

─ Álljunk meg! Ha annak idején nem teszem, meg amit kellett, akkor most nem laknál nagy házban, nem utaznál drága kocsiban és nem lenne szabad bejárásod a helyi elithez.

A nő hirtelen sírva fakadt. ─ Egy cukormázas hazugságban élek, amit te meg a nyomorult barátaid teremtettek. Ha rád nézek, próbálom azt a férfit látni, akit megszerettem és nem azt, aki a hazájáért vált érzéketlen gyilkossá ─ remegő térdeiből elszállt az erő s valósággal összeroskadt.

Férje habozás nélkül odarohant, hogy felsegítse, mialatt a nő csak zokogott és zokogott.

─ Tudom, hogy nehéz ─ vigasztalta a férfi ─, de hiszem, hogy amit tettem, az az ország hasznára vált és vele biztonságosabb világot teremtettem a családomnak.

Neje váratlanul megcsókolta. ─ Szeretlek, és melletted állok.

─ Köszönöm ─ sóhajtott férje s rögvest magához szorította a még mindig zokogó asszonyt.

Nora arra eszmélt, hogy valaki finoman lökdösi a karját.

─ Ébresztő ─ mosolygott a tábornok. ─ Megérkeztünk. Igyekezz!

A nő gyorsan lelket vert magába s feltápászkodott, az ágyakat megszégyenítően kényelmes fotelből. Nem sokra emlékezett az útból. A Dulles repülőtéren szálltak fel, majd nem sokra rá elfogyasztott egy ínycsiklandozóan finom vacsorát. Nem tudta mikor aludt el, de csak egy homályos álomra emlékezett, mielőtt kinyitotta a szemét. Ám bármilyen távolinak is tűnt az emlék, kegyetlenül belevésődött az agyába s nem volt hajlandó távozni. Az első tiszt, egy vastag termo kabátot nyújtott át neki, melyet felvett a többi védőfelszereléssel együtt, s csakis azután lépett ki a visszataszítóan rideg, hófehér tájra. Még a többrétegű szöveten át is beléhasított az extrém hideg okozta érzés, mely jeges áradatként futott végig, elkényelmesedett testén. A szél egyre erősebben fújt, kövér hódarabokat sodorva a levegőben. Jelentősen korlátozódtak a látási viszonyok. Conrad egy hevedert adott rá s megmutatta neki, mire való az oldalán lelógó vaskos karabiner. A leszállópálya szélétől, ujjvastagságnyi vezetőkábel tartott az alig száz méterre álló épület felé. Nora erőteljes mozdulattal rögzítette magát, a földbevert acélkarók közt kifeszített drótkötélhez s fejét lehajtva követte a tábornokot. A rövidkének tűnő út, hosszadalmas fáradozássá duzzadt a néhol bokáig érő hóban, melyet a fájóan vágó szélrohamok is nehezítettek. Nora valóságos felüdülésként élte meg a raktárépülethez való megérkezést, ahol színes kabátba bújt emberek vártak rájuk, forró teával s meleg üdvözléssel. Odabent a klíma már sokkal elviselhetőbbnek tűnt. A két jövevény, gyorsan ki is gombolkozott. A nő érdeklődve figyelte a körülötte sürgölődő szerelőket és katonákat, ám a tábornok nem hagyott időt a nézelődésre. A felvonóhoz érve, Conrad jót kuncogott a nő ámuló tekintetén. ─ Azért ne hagyd el az álladat!

─ Hogy tudtátok mindezt titokban tartani?

─ Megfelelő emberek és megfelelő mennyiségű pénz ─ vágta rá a férfi, majd benyomva a lefele gombot a kabin elindult a föld alá. Lassan haladt a széles betonaknában, de így is rövid időn belül elérte az egyes szintet. Az ajtó kinyílását követően, Nora egy olyan világba csöppent, mint amelynek baljós

mementóját, Afrikában találta.

Ameddig a szem ellát, csúcstechnológiával ellátott munkaállomások a hozzájuk rendelt, fehér köpenyes szakértői csoportokkal. Az egyik helyen épp szövetmintákat vettek, majd a lézeres vágófejjel lemetszett darabokat, küldték is analizálásra. Voltak szép számmal genetikusok, akik háromdimenziós képernyők segítségével elemezték a vizsgált részek DNS szerkezetét. Száz és száz hozzáértő férfi és nő, kik jól látható szorgalommal dolgoztak, ennek a roppant költséges vállalkozásnak a sikerre vitelén. Nora egyik ámulatból a másikba esve figyelte a minden képzeletet felülmúló technikai parkot, melyhez képes a Fort Detricki labor, múzeumi kiállító teremnek tűnt.

Ahogy egyre beljebb sétáltak, hirtelen egy jól öltözött férfi s egy csinos, dekoratív nő közelített feléjük.

─ Már nagyon vártunk titeket ─ vigyorgott Trenton s erőteljes kézfogással üdvözölte a tábornokot.

─ Lance ─ fordult Conrad a mellette álló nőhöz ─ hadd mutassam be az én aranyat érő jobb kezemet Dr. Nora Westlake-et.

Carmen elhűlve figyelte az idegesen pislogó nőt.

─ Bátran állíthatom ─ folytatta a tábornok ─, hogy nem ismerek nála kiválóbb virológust.

─ Sokat hallottam önről kisasszony ─ bazsalygott Trenton. ─ Közös barátunk, már jó ideje áradozik magáról.

─ Bizonyára csak túloz ─ viccelődött Nora. ─ Mostanában szokása. Na és a hölgy kicsoda?

─ Ő itt az asszisztensem ─ vágta rá az aligazgató. ─ Ms. Perez. Kiválóan érti a dolgát. Azt teszi, amit kell, és nem beszél sokat.

Carmen elővette legfényesebb mosolyát. ─ Örülök, hogy megismerhetem doktornő.

Nora illedelmesen kezet rázott a vele srégen szemben álló nővel s legnagyobb megdöbbenésére, félelemmel vegyes undort látott a szemében.

─ Nos? ─ csapta össze a kezeit Trenton. ─ Megmutassam a szállásotokat?

─ Én inkább ─ emelte fel a hangját Nora ─ a vírusra lennék kíváncsi.

Conrad akaratlanul is elnevette magát. ─ Te sosem változol.

─ Akkor megnézhetem?

─ Persze ─ bólintott a férfi. ─ Mehetünk.

A védőfelszerelést mindig háromszor kell leellenőrizni. Először te, aztán a kollégád és utána megint te. Ez a legalapvetőbb szabály, melyet minden vírusszakértőnek, könyörtelenül be kell bifláznia, ha élve szeretnének hazajutni. Nora nem hitt a rutinban. Az csak figyelmetlenséget szült és az itt megengedhetetlen. Mint két űrhajós, úgy indult el ő és a tábornok, az elkülönítve őrzött laborig. Kanyargós folyosón vezetett az útjuk, melynek falai, rideg fehérséggel csillogtak a nagy teljesítményű lámpák fényében. Kamerák s érzékelő szkennerek sorakoztak a falon, öt méteres távolságonként. A végén pedig ott állt a páncéltermeket megszégyenítő acélmonstrum, mely a négyes fokozatú védelem alatt álló helységnek szolgált ajtó gyanánt. Conrad magabiztosan sétált a bejárat mellett álló kezelőhez, s habozás nélkül bepötyögte a hét jegyű számkombinációt. Finoman hátrébb lépett s az automatika, lassan kitárta a jó három tonnás szerkezetet. Belépve a fertőtlenítő alagútba, szkafanderhez hasonlatos védőruhájukat, több irányból is enzimmel dúsított permettel szórták be, melyet aztán a nagy teljesítményű szárítók fújtak le. Csakis ekkor engedte őket tovább a rendszer s nyitotta ki a labor jóval szerényebb fémbejáratát. Odabent gőzerővel folyt a munka. Legalább tíz férfi és nő görnyedt a nagyteljesítményű mikroszkópok fölé, mialatt buzgón jegyzetelték észrevételeiket. Meglepetten pillantottak a jövevények felé, de csak egyikük sietett az üdvözlésükre. Az alacsony, szemüveges férfi még a védőruhában is csenevésznek látszott, ráadásul a sisak nem nagyon takarta el, súlyosbodó kopaszságát. ─ Örülök, hogy ismét látom tábornok ─ vigyorgott kissé sárgás fogaival. ─ Kit hozott nekünk?

─ Ő itt a helyettesem ─ húzta ki magát Conrad ─ Dr. Nora Westlake. Nora ─ fordult a nőhöz ─ hadd mutassam be Dr. Robert Gordont, a labor vezetőjét.

─ Boldog vagyok, amiért megismerhetem ─ lelkendezett a férfi. ─ Ha ön nincs, ez a kutatás sem jött volna létre.

─ Büszke vagyok ─ felelte Nora, mialatt próbálta leplezni fortyogó indulatait.

─ Sokan nem értik meg ─ sóhajtott Gordon ─ miért is dolgozunk. Könnyű elítélni valamit, ami csak kicsivel is átlépi a társadalmi normákat. Én a nővéremet vesztettem el a szeptember 11-ei terrortámadásban, de az itt lévők közül sokan, nagyobb veszteségeket szenvedtek. Nem akarom, hogy bárki is átérezze ezt a kínzó fájdalmat amit én. Meg kell büntetni a bűnösöket, méghozzá könyörtelenül.

Nora alig tudta tartani magát. ─ Beszéljen a vírusról!

─ Na, igen. Ő a mi kis büszkeségünk. De nem adta magát olcsón. Négy évünkbe került, mire sikerült életképes példányokat kitenyésztenünk.

─ És hogy hozták létre?

─ Nagyjából ugyanazt az utat követtük, mint hajdanán az ön apja. A Hepatitis C és a Papillomavírus, számunkra hasznos tulajdonságait ragadtuk ki, de harmadik alkotórészként a Fekete himlő helyett az Ebolát választottuk.

─ Miért pont azt?

─ Mert sokkal biztonságosabb. A HIV-nek roppant lassú a lappangási ideje, akár több év. Emiatt lényegesen nagyobb az esély a mutációra. Az Ebola viszont pár nap alatt megöli a legegészségesebb szervezetet is, így a mikrobáknak nem igazán marad idejük a változásra. Ráadásul az ön által javasolt kikapcsoló gén,

plusz biztonsági rendszerként szolgál a korábbi hibafaktor kiiktatására. FCHID lett a neve, vagyis Emberi Immunpusztulást okozó Filovírus.

─ Na, de hogyan hozták létre?

─ A már jól bejáratott módszerrel. Első körben, a vírusmintákat gondosan megtisztítottuk a legapróbb szennyeződéstől is. Aztán következtek a génsebészek, akik a legújabb háromdimenziós felszerelések segítségével, pontosan kiemelték a minták DNS láncaiból, azokat a tulajdonságokat, melyekre szükségünk volt. Utána jött a fekete leves. Úgy kellett összeillesztenünk a három különféle vírus alkotóelemeit, hogy azok tökéletesen működő egészt alkossanak. Mit ne mondjak nem volt könnyű. Az első időkben sorra elpusztult az összes mintánk, de hála a csapat emberfeletti kitartásának, sikerült megtalálni a helyes kombinációt.

─ Láthatnám működés közben? ─ érdeklődött a nő.

─ Hogyne. Jöjjön!

Dr. Gordon a legközelebbi képernyőhöz kísérte vendégét, majd a távirányító segítségével lejátszotta neki a vírus kifejlődésének és szaporodásának, mikroszkóp alatt felvett eseménysorát, hatvanszoros gyorsításban. Nora elképedve figyelte amint az aprócska mikrobák, milyen könnyedén ütik ki az limfocitákat, majd hatolnak be az egészséges sejtekbe s pusztítják el azokat, vérfagyasztó hatékonysággal.

─ És valóban csak az arab rasszhoz tartozó embereket fertőzi meg? ─ Természetesen ─ húzta ki magát az elégedett vigyorgó férfi. ─ A kész vírusok,

kizárólag a beléjük programozott genotípussal rendelkező sejteket támadják meg. Eddig minden tesztalanynál hiba nélkül beváltak.

Nora azt hitte rosszul hall. ─ Milyen tesztalanyok?

─ Akikre szükségünk volt ─ lépett mellé Conrad. ─ Nélkülük sosem tudtuk volna száz százalékos biztossággal letesztelni a vírust.

─ Élő embereken próbáltátok ki? ─ hüledezett a nő.

─ A legtöbbjük már nem él ─ jegyezte meg Gordon.

─ És itt vannak a komplexumban?

─ Természetesen ─ vágta rá a tábornok. ─ Hol máshol lennének?

Nora közel járt ahhoz, hogy üvöltsön. ─ És, hogy jutottatok hozzájuk?

─ Trenton aligazgató szívélyes adományai a nagy cél érdekében.

A nő megszédült, s ha nem kapta volna el a közeli asztallap szélét, el is ájul. ─ Nem vagyok jól ─ hebegte. ─ Ennyi elég volt. Fáradt vagyok. Szeretnék ledőlni egy kicsit!

─ Ugye nincs nagy baj? ─ aggodalmaskodott Conrad.

─ Nincs, csak túl sok volt az izgalom.

Főnöke óvatosan megragadta a nő kezét. ─ Gyere! ─ hangja tele volt kedvességgel. ─ Elviszlek a szállásra.

A támaszpont második szintjén berendezett lakrészek, kellemes légkört biztosítottak a munkában kimerült dolgozóknak. Volt itt kávézó, tornaterem, kápolna, fodrászat, sőt egy amolyan relaxációs helység, ahol csúcs modern kivetítők és hangtechnika segítségével igyekeztek, némi zöld környezetet varázsolni ebbe a rideg betonerődítménybe. Nora meglepően kényelmesnek találta az ágyat, amit kapott, de képtelen volt elaludni. Megállás nélkül az élő kísérleti alanyok jártak az eszében s lázas képekként villantak be neki az afrikai kutatóállomás maradványai. Végül nem bírta tovább. Éjjel egy is elmúlt, mikor kikelt az ágyból s a felvonóhoz sétált. A tábornoktól szerencsére megkapta a legmagasabb szintű besorolást biztosító fényképes igazolványt, így az őrök nem kérdeztek semmit. Mindössze egy szintet kellett lejjebb menni, a nő számára mégis olyan volt, mintha az alvilág kénköves bugyraiba szállna alá. Az ajtó kinyílását követően egy széles csarnokba került, ahol tucatnyi, nejlonfüggönyökkel eltakart ágy sorakozott, végig ameddig a szem ellát. A köztük húzódó folyosókon, szájmaszkos orvosok és nővérek szaladgáltak ideoda, mint a mérgezett egér. Nora összeszedte maradék bátorságát s lassan elindult feléjük, de minden lépéssel csak jobban elhatalmasodott rajta a pánik. A hozzá legközelebb eső ágyhoz araszolt. Remegő kézzel fogta meg a színtelen térelválasztót s hirtelen félrehúzta. A látvány mely szeme elé került, rettegéssel vegyes undorral töltötte el. A valaha szebb napokat látott kövérkés arab férfi, mozdulatlanul feküdt az ágyon, mintha halott lenne s csupán halványan mozgó mellkasa bizonyította az ellenkezőjét. Valamennyi testnyílásából, sötétes vére folydogált, befestve az egész ágyat. Végtagjait bilincsekkel rögzítették s a bőrén tátongó vágások bizonyították, hogy nemrég még hevesen próbált szabadulni.

Nora alig tudta visszafojtani, vulkánként kitörni akaró zokogását s inkább elfordult, csakhogy ne lássa a borzalmat.

─ Dr. Westlake ─ lépett mellé az egyik idősebb orvos. ─ Nem számítottunk önre.

A nő azonnal megemberelte magát s úgy tett, mint akinek az ég világon nincs semmiféle baja. ─ Kivetett az ágy ─ mosolygott a férfira. ─ Úgy gondoltam ezt a szintet is megtekintem.

─ Örülök, hogy csatlakozott hozzánk. Hallottam milyen sokat tett ennek a kutatásnak a sikeréért.

─ Igen ─ sóhajtott a nő. ─ Nem maga az első, aki megjegyzi.

─ Jól van? ─ méregette az ötvenes évei végén járó doki.

─ Persze. Csak az időeltolódás. Kissé megvisel. Megyek is, hátha vissza tudok aludni ─ azzal sarkon fordult s elindult a lift felé. Szemeiből, alig győzte törölgetni a könnyeket s vigyázott rá, nehogy valaki is felfedezze. A szállásokra visszaérve, Carmenba ütközött a folyosón, ki maga is álmatlanul sétált fel-alá.

─ Mit csinál itt? ─ buggyant ki Norából az első dolog, ami eszébe jutott.

─ Semmit ─ vágta rá Perez, miközben a kezében szorongatott gyógyszeres tégelyre pillantott. ─ Nem tudok aludni. Na és maga hol járt?

─ Lent voltam a hármas szinten.

Carmen gyilkos tekintettel meredt rá. ─ Ahol a kísérleti nyulakat tartják? Délután én is voltam ott. Szép látvány ugye? Főleg az ártatlanul haldoklók látványa.

Nora gyorsan el akart szaladni, de az ügynök kíméletlenül visszarántotta. ─ Hallottam, hogy magának köszönhető ez az egész. A maga ötletéből épült itt minden ─ felemelte a jobbjában tartott dobozkát s a vele szemben álló nő képébe nyomta. ─ Tudja mi ez? Nyugtató. Már bevettem vagy tízet, de még most is látom magam előtt azoknak a szerencsétleneknek az arcát. Ez nem kutatóállomás, hanem temető. Maga a pokol és mi vagyunk benne az ördögök. ─ Ahogy kimondta, szemen köpte a rémülten figyelő doktornőt. ─ Menjen csak aludni! Látom nagyon fáradt ─ hangjából átütő erővel sugárzott a megvető gúny. ─ Megérdemli a pihenést.

Nora eget rázó késztetést érzett, hogy a nő képébe vágja, tulajdonképpen miért van itt, de agya rögtön megálljt parancsolt s visszafogta, tengerként háborgó lelkét. Némán tűrte a megaláztatást, s arcát törölgetve indult puha ágya felé.

Harmincegyedik Fejezet

NÉGY kíváncsi szempár leselkedett a sűrűn növő fák közül. Mindenütt kellemes fenyő és akácillat áradt. Még a madarak is csiviteltek s szinte hallani lehetett a természet megnyugtató hangját, ám ez az idilli légkör, most egy cseppet sem izgatta a kíváncsi tekintetek tulajdonosait. Hamilton, finoman szeme elé emelte a seregtől lenyúlt távcsövét. A nagyjából egy mérföldre álló épületet, remekül felnagyította, de nem eléggé. Ujjával megnyomott egy gombot s a zoom mindjárt segített a problémán.

─ Nos? ─ érdeklődött Kenwood. ─ Mit látsz?

─ Öt célpontot. Kettő a tornácon áll, kettő a ház előtti útnál beszélget és egy figyel a tetőről. Az alsó négynél G36-ost látok, a felsőnél pedig egy M249-est. Valamennyien golyóálló mellényt viselnek.

─ A francba! ─ szívta a fogát a brit. ─ Mi van még?

─ A mozgásukból ítélve nem amatőrök. Ha beszélgetnek is, fél szemükkel akkor is a tájat pásztázzák. Nora tíz zsoldosról beszélt. Ezek szerint még öt van a házban.

Kenwood a fejét dörzsölte. ─ Nem egyszerű.

─ De ugye azért megoldjátok? ─ nézett rájuk Felipe.

─ Most viccelsz öreg? ─ förmedt rá a deltás. ─ Mi vagyok én? Szuperkatona? Ezek a fószerek nem szarakodnak. Ahogy mozgást látnak, odapörkölnek. Semmiféleképpen nem rohanhatjuk le őket. Száz méterre se jutnánk.

Kenwood agya máris tovább gondolt. ─ És ha lenne hátvédnek egy orvlövész?

─ Az sokat segítene. De én távolra nem lövök jól. Hát te?

─ Én se.

─ Én remekül célzok ─ jelentkezett Gabriel.

─ Tényleg? ─ meredt rá kissé hitetlenül a deltás. ─ Na és mennyire?

─ Afrikában az egyik törzs, kihívott egy íjász versenyre. Szétlőttem az összes levegőbe dobott gyümölcsöt.

─ Gyümölcsöt? ─ hüledezett Kenwood. ─ Most szórakozol? Ez vérre megy.

─ Nem vagyok hülye. Tudom mi a tét. Nem fogok hibázni. Bízzatok bennem?

─ Lőttél már precíziós fegyverrel? ─ kérdezte Hamilton.

─ Azt se tudom mi az.

─ Mégis bevállalnád?

─ Igen ─ húzta ki magát Gabriel.

A deltásnak több se kellett. Felállt s elgyalogolt a közelben hagyott terepjáróig. Mikor visszatért, egy barnás színű puskát hozott magával. Egyenesen az idősebbik Vigo testvér elé rakta, majd leült mellé. ─ Ez egy McMillan TAC 50es. A hatásos lőtávolsága, nagyjából kétezer méter. 12,7 milliméteres lőszer van hozzá, ami bőven elég egy ember leterítéséhez. Az állványzat nem véletlenül van hozzá. Először is segít a pontosabb célzásban, ráadásul megóv a brutális visszarúgástól, ami kiverné a fogaidat. Forgótolózáras a mechanizmusa. Eddig világos?

─ Nem ─ rázta a fejét Gabriel.

─ Figyelj! ─ meredt rá Hamilton s elővett egy teli tárat. ─ Megfogod a társzekrényt. A fegyver alján van egy széles nyílás. Abba belenyomod, hogy kattanjon. Ha ez kész, jó erősen magad felé húzod a tolózárat, majd visszanyomod és a töltény máris bent van a csőben. Célzol és lősz. De ekkora távolságnál, már figyelni kell a szélsebességre és azt is bele kell számítani a célzás irányába.

Gabriel nagyon megrémült a reá váró feladattól, de csakis Nora és Helena lebegett a szeme előtt. Megemberelte magát s néhány perc gyakorlás után már egész jól elsajátította a fegyver kezelését.

─ És én mit csináljak? ─ szólt váratlanul Felipe. ─ Csak üljek itt és malmozzak?

─ Nem ─ mosolygott Kenwood. ─ Megkapod a távcsövet és te leszel az őrszem. Figyeled, mit csinálnak a célpontok! Folyamatos rádiókapcsolatban leszünk. Tegyétek oda magatokat, mert ez nem játék! Most nem csak a saját életünk a tét, hanem Helenáé is. Ne feledjétek! Figyelem és hidegvér.

Helena kisírt szemekkel ült a széken s próbált nem tudomást venni egyre kínzóbb hátfájásáról. Épp elgémberedett nyakát tekergette, mikor az ajtó váratlanul kinyílt s az egyik őr lépett be rajta, undorítóan önelégült ábrázattal. ─ Nagyon csini vagy cicám ─ nevetése megfagyasztotta a levegőt. ─ A főnök azt mondta, hogy vigyázzak rád, de nem mondta hogyan ─ egyenesen a nő elé lépett s váratlanul megragadta az állát. ─ Olyan szép az arcod. Hatalmasak a dudáid és a segged is kemény. Kár az ilyen isten adta ajándékot elpazarolni.

Helena jó erősen beleharapott a férfi húsos ujjába.

─ A francba ─ kapta el vérző kezét az őr. ─ Harapós egy vacska vagy ─ tiszta erővel arcon csapta a magatehetetlen nőt, majd egyetlen erőteljes mozdulattal letépte róla a pólót.

Helena szemeiből csak úgy sütött a gyűlölet. ─ Rohadj meg! Hozzám ne merj érni!

A férfi azonban csak nevetett. Elővette széles pengéjű kését s egy finom metszéssel, kétfelé vágta a nő csipkés melltartóját. Dühödt erővel tolta félre a középen elválasztott fehérneműt s mohó hévvel markolta meg a szabaddá váló kebleket. ─ Ha jól fogsz viselkedni, akkor nem verem ki a fogaidat. ─ Lassan kigombolta a nadrágját. ─ És most le fogsz szívni, de úgy, mint még soha senkit.

─ Azt lesheted! ─ üvöltött Helena, ám ekkor a kés egyenest a torkának szegeződött.

─ Ugye nem akarod, hogy átszabjam az arcod? ─ vigyorgott rá a felajzott őr. ─ Vedd a szádba és kezdj neki!

A tetőn ülő fegyveres már nagyon unta a banánt. Jobb elfoglaltságot is el tudott volna képzelni, mint itt tespedni és figyelni a nagy semmit. Mert bizony ezen az isten háta mögötti helyen, még az is jelentős eseménynek számított, ha elhúzott felettük egy madár. Eleinte azzal szórakoztatta magát, hogy a környékbeli állathangokat próbálta beazonosítani, de csakhamar ez is nyomasztóan unalmassá vált. Végül már csak a bagó nyújtott némi kikapcsolódást. Vaskos kezével, mély oldalzsebébe nyúlt, ahonnan lassan előbányászta kedvenc márkáját. Felnyitotta a dobozt s szájába vette az egyik szálat. Épp öngyújtóját kereste, mikor lövés dördült a fák közül. Ijedten köpte ki a cigit s lapult a cserepekre. Vadászkutyaként kémlelte a környező erdőt, de nem látott semmit. Ekkor újabb lövés szólt, de erről már nem nagyon szerzett tudomást. A bivalyerős lövedék, valósággal lerobbantotta a fejét.

A lentiek elborzadva vették tudomásul társuk halálát s szorosan a földre tapadva próbálták kideríteni a lövész helyzetét. Az út melletti két őr óvatosan elindult a fák felé, roppant mód figyelve a legapróbb mozdulatra is. Úgy negyven métert tehettek meg így, mikor hirtelen belefutottak, az épp feléjük araszoló Hamiltonba. A deltás egy pillanatig sem habozott. Fegyverével, könyörtelenül

lemészárolta az igencsak meglepődött zsoldosokat.

A tornácon rejtőzködő két fegyveres, kezdett teljesen berezelni. Nem mertek megmozdulni sem s ugrásra készen várták a támadást. Fogalmuk sem volt, hogy Kenwood mintegy hatvan méterre tőlük figyeli, mire készülnek. A brit nem sokat teketóriázott. Elővette a magával hozott füstgránátot s jó erősen a bejárat felé dobta. A zöldes fémhengerből, átláthatatlan tejfehér köd lepte be az egész tornácot.

A két zsoldos idegesen kapkodta a fejét s végül a kitörés mellett döntöttek. Felpattantak s már rohantak is le a lépcsőn, egyenest Kenwood karjaiba. A brit, rezzenéstelen arccal nyitott tüzet, esélyt sem hagyva a menekülésre.

Jó egy percbe telt, mire a füst oszladozni kezdett. Hamilton az ajtó egyik, míg társa a másik oldalánál várakozott. Finoman összenéztek s kölcsönös fejbiccentéssel jelezték, hogy készen állnak.

A deltás brutális erővel rúgta be az ajtót, s ahogy belépett máris tüzelnie kellett a szemközti fal mögül előugró ellenségre. Kenwood a konyhába ment, de némi kajamaradékon és mosatlan edényeken kívül nem talált mást. Hamilton azonban a bejárattal szemközti szoba felé vette az irányt. Az ajtó nyitva volt, csak be kellett volna menni, de valami nem stimmelt. Meg se mozdult s lélegzetét is lelassította. Füleit hegyezve próbált rájönni mi történhet a fal túloldalán. Ösztönei azt súgták, hogy odabent csapda várja. Agyában egymást érték a gondolatok, de úgy döntött nem kockáztat. Újratöltötte fegyverét s össztüzet nyitott a falakra. A szanaszét repülő farepeszek közé, vér és húscafatok is vegyültek, ahogy a hetedik őr holtan rogyott össze. Társa azonban heves golyózáporral válaszolt, mely kis híján a másvilágra küldte Hamiltont. Kenwood vette a lapot s ő is beszállt a kíméletlen párbajba.

A deltás alaposan megszédült, de nem az a fajta volt, aki ennyitől visszavonul. Kihasználva társa fedező tüzét, előkapott egy gránátot, kirántotta belőle a szeget, s tiszta erővel bevágta a szobába. A robbanás fülsikítető volt s kivitte az összes ablakot. Mindenfele por és égett fa szaga töltötte be a levegőt. Hamilton apró nyögések közepette feltápászkodott s óvatosan bekandikált az egykor szobaként használt romhalmazba. A padlón heverő férfi testét mindenütt vaskos faszilánkok borították s némely a koponyáját is átfúrta.

Kenwood elégedetten fújta ki a levegőt s figyelme az utolsó szobára irányult. A vékony deszkaajtó ajtó itt csukva volt, de ez csak még nagyobb feszültséget keltett.

A két férfi, jó erősen megmarkolta fegyverét s képzeletben lejátszották maguk előtt a várható eseményeket. Összeszedték minden bátorságukat s felfokozott dühvel rontottak be a szobába.

─ Megállj! ─ kiáltotta az utolsó fegyveres, miközben kését a félmeztelen Helena torkának nyomta. ─ Egy rossz mozdulat és elmetszem a kis ribanc nyakát.

─ Engedd el! ─ kiáltott rá Hamilton. ─ És akkor gyorsan megöllek.

─ Nem hinném ─ mosolygott a zsoldos. ─ Leteszitek a fegyvert és iderúgjátok!

─ Egy nő mögé rejtőzöl? ─ jegyezte meg Kenwood, megvetéssel kevert gúnnyal. ─ Milyen szánalmas.

─ Kussolj te rohadék, vagy kinyírom a nőt!

Hamilton azonnal kihasználta az ellenség figyelmetlenségét. Tudta, hogy csak egyszer próbálkozhat. Villámgyorsan tartotta célra fegyverét s meghúzta a ravaszt. A golyó sebesen pörögve csapódott ki a csőből, tűzforró csíkot húzva maga után. Nem tért el egy fokot sem. Pontosan a zsoldos homlokába vájódott s valósággal szétvetette a fejét. Helena óriásit sikoltott rémületében, de mikor látta, hogy az arcába fröccsenő vér nem az övé, rögvest jobban érezte magát. Ezalatt a brit, átkutatta a néhai őr zsebeit s megtalálta a bilincs kulcsát.

A nő, remegő lábakkal állt fel a székről. Karjai zsibongtak s görcsöltek a fájdalomtól. Ám nem érdekelte. Gyilkos tekintettel lépett a földön heverő holttesthez s őrjöngő dühvel rúgott belé néhányat.

Hamilton alig tudta visszatartani. ─ Jól van ─ nyugtatgatta. ─ Semmi baj. Biztonságban vagy.

─ Hogy kerültök ide? ─ kapkodta a fejét Helena.

─ Nora küldött minket ─ vágta rá Kenwood.

─ Nora? ─ pislogott a nő. ─ De hiszen ő elfogadta a tábornok ajánlatát.

─ Csak színlelte ─ mosolygott rá a deltás. ─ Végig érted aggódott. Egyébként itt van velünk Gabriel és Felipe is.

─ Felipe itt van? ─ csillantak fel Helena szemei. ─ Hol van?

─ Nem messze az erdőben. De most már elég a dumából! Menjünk innen gyorsan!

Harminckettedik Fejezet

A Ritz-Carlton Hotel, Washington

A LÉLEGZETELÁLLÍTÓAN festő bálteremben, egymást érték a fehér abrosszal díszített asztalok, mögöttük az ország vezető politikusaival, hírességeivel, s tőkéseivel. A pezsgő isteni, az ételek fenségesek s a kiszolgálás maga a tökély. Megérdemelt luxus azért az ezer dollárért, amit belépő gyanánt kellett fizetni.

Clifford szenátor, élvezetesebb programot is el tudott volna képzelni, mint itt tespedni a sok kétszínű tekintet közt. A körülötte ülők legtöbbje, régóta azért harcolt, hogy ő örökre eltűnjön a politika színpadáról, s most mégis oly kedvesen mosolyogtak rá, ami már egyenesen gyomorforgató. Ám elutasítani a meghívást, egyenlő lett volna az önkiütéssel. Martin Grant ünnepelt hőssé vált a közvélemény szemében, s e tényt még ő sem hagyhatta figyelmen kívül. Ha nem akarta, hogy az újságok érzéketlen tuskónak állítsák be, kénytelen volt tapsolni ezen a komédián. Magában azonban már a tenyerét dörzsölte, hisz holnap fogja bemutatni a sajtónak, Lazarus kokainos felvételeit, mellyel remélhetőleg sikerül akkora botrány kavarnia, ami nemcsak a nőt, hanem Grant széles mosolyát és Smith politikáját is végleg elsöpri az útjából. Addig viszont kénytelen játszani a bazári majmot.

A zene hirtelen felharsant s a pódiumra lépő férfi, örömmel jelentette be az Egyesült Államok elnökét.

Smith bárgyú vigyorral lépett be a terembe s lágy integetéssel köszönte meg a hangos tapsot. Néhány előre megbeszélt személlyel kezet rázott, majd fess testőrei kíséretében, lassan az emelvényen álló mikrofonhoz lépett.

─ Köszönöm ─ biccentett elismerően. ─ Nagyon köszönöm, hogy ennyien eljöttek, erre a valóban különleges estére. Néhány nappal ezelőtt szörnyű tragédia rázta meg a nemzetet. A Carnegie Hall csodás épületét, egy őrült fanatikus, a testére szerelt pokolgéppel romhalmazzá tette és kioltott több, mint ezerötszáz ártatlan életet. De akkor a tragédia közepén, egy férfi bebizonyította, hogy még léteznek bátor és önfeláldozó politikusok, akik nemcsak mondják, hogy megvédik választóikat. Ez a férfi, nem törődve saját testi épségével, berontott az égő épületbe és tizenkilenc embernek adott még egy esélyt az életre. Mind tudjuk ki ő. Két napja magam tűntettem ki, halált megvető magatartásáért. Ezt az estét az ő tiszteletére szerveztük. Köszöntsük együtt a mi hősünket, Martin Grant képviselőt.

A reflektorok, mind a zavarba esett férfira szegeződtek, aki alig akart felállni a székből. Ám a hangorkánszerű taps, valamint az elnök hívása, végül meggyőzte s sportos lendülettel sietett fel Smith mellé, aki kezet rázott vele, majd illedelmesen félreállt.

─ Köszönöm ─ szólt Grant a mikrofonba, de a reá meredő szempárok csak fokozták amúgy is tekintélyes zavarát. ─ Mit mondhatnék? A sajtó hősnek és a valódi Amerika kapitánynak nevezett. Ez túlzás. Akkor este, öt perccel később indultunk, mert nem találtam a mandzsetta gombjaimat. Öt perc. Ennyin múlott az életünk. Talán a sors akarta, talán Isten. Nem tudhatom. De akkor azt kellett tennem, amit a helyzet megkövetelt. Tizenkilenc életet mentettem meg, de jobb lett volna mindenkit. Hajdanán, mikor az első napomat töltöttem tűzoltóként, a parancsnokom megtanított valamire, amit azóta sem felejtettem el. Egy tűzoltó nem szűnik meg annak lenni, ha hazamegy, vagy kilép az állományból. A vérében van a segítségnyújtás és ezt nem lehet megtagadni ─ diszkrét sóhajtása tele volt keserűséggel. ─ Mindenki tudja rólam, mennyire elítélem a terrorizmust. Nem létezhet oly ideológia, mely felmentést ad a tömeggyilkosságra. Szeptember 11-e már a múlt, de a terror még mindig kegyetlenül valós fenyegetés. Nem fogom hagyni, hogy ilyen megtörténjen. Kalapácsként sújtok le azokra, akik azt hiszik, büntetlenül gyilkolhatják az ártatlanokat!

Beszéde minden eddiginél elsöprőbb tapsvihart s éljenzést generált. Smith elnök annyira meghatódott, hogy nem törődve a protokollal, ott mindenki előtt ölelte át a képviselőt s veregette meg a vállát.

Clifford gúnyos tekintettel figyelte az eseményeket, mikor zsebében megrezgett a mobil.

A politikus eltűnődve hajtott rá a 675-ös mellékútra. A Stricklandtől érkezett SMS nyugtalanító volt és rejtélyes. Bár nem igazán értette a miértjét, jó ürügyként szolgált, hogy végre eltűnjön a partiról. Kocsiba pattant s elindult a jól ismert találkahelyre. Végig az járt a fejében, mi lehet a baj s valami megmagyarázhatatlan rossz érzés telepedett folyton járó agyára. Az elmúlt hónapokban többször is járt erre, de az efféle borongós éjszakákon, még az ismerős út is velőtrázó félelemmel töltötte be a levegőt. Megnyugodva vette észre az úttól alig ötven méterre álló ház fényeit s finoman ráfordult a bekötőútra. Ahogy kiszállt a kocsiból, eleredt az eső. Összébb húzta vékony szövetkabátját s a tetővel fedett ajtóhoz sietett. Megkocogtatta a keret felső részébe erősített üveget, majd várt.

─ Ki az? ─ kiáltott ki Strickland.

─ Én vagyok az te marha ─ vágta rá idegesen Clifford. ─ Engedj már be!

Az ajtó hirtelen kinyílt s a politikus gyorsvonatként száguldott a száraz előszobába. ─ A rohadt esőnek is most kellett elerednie.

Strickland ideges tekintettel csukta vissza a bejáratot, majd valósággal letámadta vendégét. ─ Hogy a francba hagyhattad ezt te szemét?

─ Fogd vissza magad ember! ─ förmedt rá a szenátor.

─ Eszemben sincs. Mindent megcsináltam nektek. Én hajtottam fel Nowickzy kapcsolatát, megölettem a professzort, a nőket, meg elvitettem. Még a rohadt emberrablásoknál is eltakarítottam a szart. És mit kapok cserébe? Semmit. Miért nem védtetek meg? Ti csináltátok a robbantást, mégis engem rúgtak ki.

─ Nem tehettem semmit ─ vágta rá Clifford. ─ Az elnök bűnbakot akart és te lettél az. Ha jobban belefolyok, akkor veszélybe sodrom a programot. Azt hittem a jó viszonyotok miatt megkegyelmez neked, de tévedtem.

─ Ennyi? ─ tárta szét a kezeit Strickland. ─ Tévedtél?

─ Nézd! ─ húzta ki magát Clifford ─ Holnap teszem közzé Lazarus drogos ügyét. A botrány tökéletes alkalom lesz Smith politikájának aláásására. Ha már elég nagy szarban lesz, bedobom magam, s a sajtón keresztül rávilágítom, milyen fatális hibát vétett az elmozdításoddal. Ne aggódj semmiért, csak most pár hétig húzd meg magad!

─ Egész jó terv ─ mosolygott Strickland.

─ Mi az, hogy egész jó? ─ nevetett a szenátor. ─ Zseniális. Nekem mindig zseniális terveim vannak a problémák kivédésre. Te tudott a legjobban. Ezért is

hívtál ide.

─ Én nem hívtalak ─ rázta a fejét Strickland. ─ Miről beszélsz? Te hívtál engem.

─ De hiszen ─ értetlenkedett Clifford ─ üzenetet is küldtél a mobilomra.

Ebben a pillanatban iszonyú golyózápor zúdult a házra. A két férfi, alig tudta földre vetni magát a körülöttük becsapódó lövedékek közt. Mindenfele fadarabok s üvegszilánkok záporoztak, csatatérré változtatva a nemrég békés szobát.

─ Kifelé! ─ üvöltötte Strickland s a szenátorral együtt a konyha felé kúsztak. Hirtelen néhány tojásgránát repült a közelükbe. Cliffordnak még sikerült beugrania a szomszédos helységbe, de Stricklandet pont elkapta a robbanás. Magatehetetlenül csapódott a falnak s valósággal hallotta, amint csontjai s izmai, roppant fájdalommal szétszakadnak. Túlélte, de a száján kitóduló vérmennyiség nem sok jóra engedett következtetni. ─ Menekülj! ─ kiáltotta a konyha padlóján kucorgó politikusnak.

Hirtelen síri csönd támadt. Clifford halálra vártan kapkodta a fejét s kihasználva a tűzszünetet, felállt s őrült tempóban a hátsó kijárathoz tartott.

Épp csak kiért a konyhából, mikor egy erős láb, bezúzta a sajttá lyuggatott ajtót s néhány símaszkos fegyveres rontott be az előszobába. A legelöl haladó, gondolkodás nélkül belelőtt Strickland haldokló testébe, majd figyelme rögtön a pánikszerűen menekülő szenátorra irányult.

Társaival össztüzet nyitott az üvöltve rohanó politikusra, aki nem ismerve lehetetlent, rögbi játékosként rontott neki, s szakította át a szabadságot jelentő deszkaajtót. A ház mögötti füves talajra zuhant, ám azzal a lendülettel fel is állt s olimpikonokat megszégyenítő sebességgel rohant a közeli fák közé. Perceken át csak futott, akár az űzött vad, mialatt pulzusa az eget verte. Nyálcsorgatva zihált, de nem volt hajlandó megállni. A benne buzgó adrenalinnak hála, remekül kerülgette a sötétben alig látszó törzseket, melyek néhol egy méteres vastagságban vetődtek az útjába. Hamarosan apró fénypontokat látott átszűrődni a fák között, melyek halvány reménysugárként öntöttek bele új erőt. Nagyjából száz métert tehetett meg az irányukba, mikor váratlanul egy tóparton találta magát. Ösztönösen lelassított a vizet látva s ekkor úgy zuhant össze, akár egy kártyavár. Égető fájdalom hasított végletekig kimerült testébe. Megdöbbenve fedezte fel a jobb vállán tátongó sebet, mely furcsamód eddig nem adott semmi jelet magáról. Lassan odakúszott, a tó csendesen fodrozódó víztükréhez s nekilátott kimosni, egyre csúnyábban vérző sérülését.

Harmincharmadik Fejezet

REYNOLDS épp irodája kényelmében élvezte a forró kávé nyújtotta örömöket, mikor egyik kollégája, gyors kopogást követően, szinte rátörte az ajtót.

─ Mi a fene olyan sürgős? ─ mérgelődött az igazgató.

─ Ez itt ─ emelt fel az irodába belépő ügynök egy papírtokba helyezett lemezt. ─ Ma reggel, minden nagyobb hírcsatorna kapott egy Benjamin Netanjáhú néven feladott csomagot, benne egy ilyennel. Ezt az NBC főszerkesztője adta.

─ Miért mi van rajta? ─ értetlenkedett Reynolds, ám a mellé lépő férfi szó nélkül laptopjába helyezte a lemezt s elindította a rajta tárolt videofelvételt.

A monitoron egy félhomályos szoba képe jelent meg, melynek csupasz, kopottas falai közt, nem volt semmi, csupán egyetlen magányosan álló szék. A rozoga bútordarabon egy vékonyka férfi ült, aki ránézésre már túllépte a hetvenet. Hófehér köpenye egész a földig ért s ugyancsak fehér burnuszát, éjfekete kötéllel rögzítette, hosszúkás fejéhez. Arca csontos volt s végtelenül ráncos. Hosszú, rendezett szakállat viselt, mint valami napkeleti bölcs. ─ Üdv nektek Amerikaiak ─ szólalt meg hibátlan angolsággal. ─ Bizonyára elgondolkodtatok azon, hogy a pár nappal ezelőtti robbantást, mely szétzúzta szennyes kultúrátok egyik ékkövét, kinek köszönhetitek. A válasz egyszerű. Nekem. Ám veletek ellentétben én nem menekülök az ismeretlenség ködébe. Muhammad Al-Jaffra emír vagyok, Allah és népem védelmezője. A Carnegie Hall csupán az első tőr volt rút szívetekbe. Számtalan fogja követni, ha nem söpritek el a népemet fojtogató ragályt. Az egész muszlim világ nevében követelem, hogy az Egyesült Államok, mint az ENSZ egyik alapítója, vonjon meg minden támogatást Izraeltől, majd hivatalosan jelentse ki, hogy a zsidó állam illegitim és semmi

joga létezni, hiszen amióta csak fennáll, nem tesz mást, mint gyilkolja és megnyomorítja palesztin testvéreinket! Ha kilencvenhat órán belül nem teszik meg a kezdő lépést, egy újabb robbantás sújt le önökre, kellően zsúfolt helyen. Ne feledjék! Allah lándzsája sosem felejt ─ azzal a felvétel véget ért.

Az igazgató döbbent csendben meredt maga elé. Jó időbe telt mire feleszmélt. ─ Lejátszották ezt már valahol?

─ Eddig még nem, de a hírcsatornákat ismerve, ez már csak idő kérdése. Biztos megvárják vele az esti főműsor időt.

Reynolds idegesen dörzsölte a homlokát. ─ Akkor már csak néhány óra és kitör a káosz.

Aznap este, tévénézők milliói ültek sokkolva a készülékek előtt, elhűlve hallgatva az emír fenyegetését. Smith elnök, másnap reggel sajtótájékoztatót hívott össze, amiben hevesen elítélte a feltételezett terrorista vezér szavait s kijelentette, hogy Amerika nem ijed meg az agressziótól s nem tárgyal gyáva terroristákkal. Hazafias beszéde ellenére, komoly pánik alakult ki a nagyobb városokban, hisz az ott élők potenciális célpontokká váltak. Sokan, gyorsan leutaztak vidéki rokonaikhoz, míg mások, inkább feltöltötték készleteiket s úgy várták a szörnyűség bekövetkeztét.

Az FBI eddig is komoly nyomásnak volt kitéve, ám a felvétel bemutatását követően, terhük a sokszorosára duzzadt.

Reynolds számolt ezzel a kellemetlen eshetőséggel s még az esti hírek előtt összehívott egy válságcsoportot, melybe kizárólag a nagy tapasztalattal

rendelkező ügynökök kaptak meghívást. Jó kétszázan gyűltek össze az iroda előadó termében, ahol az igazgató kiosztotta az elvégzendő feladatok végtelen listáját. Ian McCormick és csapata automatikus meghívást kapott, hisz az emberrablási nyomozásban bizonyítottak. Most azonban minden eddiginél nagyobb feladat hárult rájuk, hisz a parancs szerint nekik kellett megtudniuk, Raziz hogyan jutott be az országba, teljesen észrevétlenül?

A mindig vidám s hivalkodó ruhákat viselő Rudy, épp számítógépe előtt görnyedt s ceruzáját forgatva próbálta elütni az időt. Váratlanul csinos kolléganője termett mellette s finoman nekitámaszkodott az aktákkal teli íróasztal szélének.

─ Igen Mary? ─ pillantott rá a férfi kissé gyanakodva.

─ Beszélgethetnénk egy kicsit ─ mosolygott a nő.

─ Ajjaj ─ vigyorgott Rudy. ─ Akkor te akarsz valamit.

─ Nem is igaz ─ vágta rá kolleginája kissé gyerekesen. ─ Épp nincs semmi dolgom, és amint látom, neked sincs. Nem volna kedved este hazakísérni?

─ Most randit kérsz tőlem?

─ Igen.

─ Akkor szívesen elkísérlek ─ hirtelen egy levél alakú ikon villant fel a képernyő sarkában található e-mail értesítőben. ─ Na, végre! ─ lelkendezett a férfi s habozás nélkül megnyitotta az üzenetet. A levél mindössze néhány soros volt, de olyannyira felvillanyozta, mintha a lottót nyerte volna meg s máris a közelben sétáló McCormickhoz rohant. ─ Főnök. Ez érdekelni fogja.

─ Majd meglátjuk ─ vigyorgott az idősödő ügynök. ─ Vezesd elő!

─ Van egy régi barátom a nemzetközi légügyi hatóságnál. Megkértem, hogy egy kicsit kutakodjon. Felhívta pár ismerősét s megtudta, hogy Raziz harmincnégy nappal ezelőtt az Ammani nemzetközi repülőtéren, felszállt egy New Yorkba tartó gépre. Megvan a járatszám és az időpont is.

─ De akkor miért nem szerepel egyik itteni repülőtér jegyzékében sem? Ha leszállt New Yorkban, akkor annak nyomának kell lennie. Tudd meg melyik repülőtér fogadta azt a gépet! Aztán, ha az megvan, ki kell deríteni, kik voltak azon a napon szolgálatban! Valamelyikük biztos emlékszik Raziz arcára.

McCormick személyisége, leginkább egy vadászkutyáéra hasonlított. Amíg nem volt semmi különösebb dolga, csak pihent és nézelődött. Ám ahogy szagot fogott, minden idegszálával a feladatra koncentrált s úgy tört előre, akár a gyorsvonat. Rudy hamar kikereste a kérdéses napon szolgálatot teljesítők listáját, akiket főnöke egytől-egyig kihallgatott. Fotókat mutatott nekik az elkövetőről, melyeket a számítógép állított elő a térfigyelők felvételei alapján. A hatvanöt nő és férfi, idegesen válaszolt a feltett kérdésekre, de közülük csupán hárman emlékeztek Raziz arcára, ők viszont tisztán. Az ügynök számára ennyi bőven elég volt. Ahogy feletteseitől megkapta az engedélyt, néhány kollégája kíséretében sietve indult a La Guardia repülőtérre.

Reynolds nagy elégedettséggel figyelte beosztottja sziporkázó lendületét s

türelmetlenül várta az eredményeket. Négy óra elteltével, McCormick és csapata visszatért, néhány fémdobozba helyezett adatlemezzel.

Az idősödő ügynök első útja az igazgatóhoz vezetett, aki a folyosón állva, szokásához híven, egy jókora bögre kávéval próbálta ébren tartani magát. ─ Nagy híreim vannak uram.

─ Hallgatom ─ mosolygott Reynolds.

─ Sikerült megszerezni a Raziz érkezésekor készült felvételeket. Az informatikai csapat már ellenőrzi. Ezenkívül beszéltem a reptér biztonsági főnökével, aki szerint aznap délután, nem sokkal Raziz földet érését követően, a nemzetbiztonsági hivatal egyik ügynöke jelent meg nála és arra hivatkozva, hogy terrorfenyegetéssel kapcsolatos ügyben nyomoznak, elvitte a biztonsági felvételeket tartalmazó lemezeket és a beérkező utasokról szóló jegyzéket.

Reynolds érdeklődve kapta fel a fejét. ─ Csakugyan?

─ Igen uram. Állítása szerint, másnap reggel már vissza is kaptak mindent. Mai napig nem érti miért volt erre szükség.

Az igazgató fáradtsága egy csapásra elszállt s helyét a gyanakvással teli érdeklődés vette át. Habozás nélkül az informatikai csapathoz sietett, ahol a technikusok már a felvételeket vizsgálták.

─ Uram ─ húzta ki magát a részlegvezető amint meglátta, izgatottan pislogó

főnökét. ─ Szüksége van valamire?

─ Ami azt illeti igen ─ felelte Reynolds. ─ A Rudy által megszerzett adatok szerint, Raziz gépe 13:40-kor szállt le a La Guardián, de a jegyzékben ennek nyoma sincs. Látni akarom, szerepel e a felvételen.

Az előtte ülő szakember, azonnal az általa megjelölt időre pörgette a felvételt. A monitoron jól látszott a tizenhetes kapu, amin át az Ammanból érkező utasok sétáltak a tágas terminálba. Minden arc tisztán látszódott, hála a remekül elhelyezett kamerának, Raziz azonban nem volt köztük. Reynolds újra nézte a felvételt, de bárhogy is meresztette a szemét, nem látta a férfit.

─ Egy pillanat ─ harsant fel a technikus. Lassan visszapörgette a felvételt. Egy adott pontra fókuszált, melyet alaposan ki is nagyított. Négyszer vagy ötször játszotta le ugyanazt a részt. ─ Gyere és nézd ezt meg! ─ fordult a részlegvezetőhöz s ujjával a monitor középső régiójára mutatott. ─ Szerinted is az, amire gondolok?

Felettese közel hajolt s csak ekkor vett észre valami furcsát. ─ Játszd le újra! ─ szólt a technikusnak s mikor a felvétel egy bizonyos ponthoz ért, döbbenten kapott a fejéhez. ─ Te jó ég!

─ Találtak valamit? ─ érdeklődött Reynolds.

─ Mi az, hogy? ─ vigyorgott a technikus azzal ismét elindította a felvételt s ujjával mutatta a helyes irányt. ─ Látja ezt a halvány megugrást?

─ Látok valamit ─ dörzsölte állát az igazgató ─, de nem tudom mi az. Képhiba?

─ Nem uram. Ez az alig látható dolog azt jelenti, hogy valaki kivágott egy darabot a felvételből. Elképesztően profi munka. Tizenöt éve csinálom ezt, mégis elsőre én is képhibának néztem. Tízszeres nagyítás nélkül nem nagyon lehet felfedezni.

Reynolds agyában azonnal elindultak a fogaskerekek. ─ Aznap mikor Raziz leszállt, a nem biztos hivatal egyik ügynöke, felkereste a reptér biztonsági igazgatóját és terrorfenyegetésre hivatkozva, elvitte ezeket a felvételeket a beérkező utasok jegyzékével együtt. Csak másnap reggel adta vissza. Meg lehet így buherálni a felvételt egy éjszaka alatt?

─ Ha azt vesszük alapul ─ szólt a részlegvezető ─, hogy a nemzetbiztonságiak milyen felszereléssel dolgoznak, szerintem simán. De miért tűntetnék el annak a nyomait, aki két héttel később robbantott?

─ Nem pusztán Raziz nyomait tűntették el ─ mérgelődött az idegesen vigyorgó Reynolds ─ hanem a sajátjaikat is.

─ Azt akarja mondani, hogy a nem biztos hivatal, segített ennek a terroristának?

─ Strickland ─ suttogta az igazgató. ─ Most megvagy te rohadék.

─ Hogy mondta uram?

─ Semmi-semmi. Folytassák a munkát! ─ azzal néhány lépést odébb sétált s mobilját elővéve, izgatottan hívta főnökét.

─ Igen? ─ szólt bele felettese kisvártatva.

─ Figyelj Tim! Nagy újságom van ─ azzal elmesélte főnökének az Ammanból, New Yorkba tartó gépet, a reptéren megjelenő nem biztos ügynököt, a felvétel és a jegyzék elkobzását, valamint az informatikai részleg nagy felfedezését.

─ A jó életbe ─ hangzott főnöke döbbent válasza. ─ Ez tuti?

─ Teljesen. A fejemet tenném rá, hogy Strickland rendelte el. Az a szemét már egyszer bekavart és ezer százalék, hogy sáros ebben az ügyben. Nem érdekel hány követ kell megmozgatnod, de intézd el, hogy kihallgassam!

─ Sajnos őt már senki sem fogja kihallgatni.

─ Miért nem? ─ hőkölt hátra Reynolds.

─ Nem figyeled a híreket? Strickland tegnap előtt meghalt. Öngyilkos lett.

─ Micsoda?

─ Teleengedte a vidéki házát gázzal, majd magára robbantotta. A búcsú üzenete szerint, képtelen volt elviselni, hogy a töketlenkedése miatt, annyian meghaltak a robbantásban. Sajnálom.

Reynolds üres tekintettel szakította meg a vonalat. Mélabús arca körül szinte megfagyott a levegő, pedig belül elképesztő forróságot érzett, melyet a lelkében fortyogó, elkeseredett düh táplált.

Harmincnegyedik Fejezet

A FEHÉR HÁZ Bizalmi Tanácsa, vagy egyszerűbben a bizalmi tanács, tipikusan az a szervezet, melynek létezéséről sokan tudnak, de bizonyítani nem képesek. Ezt a szervezetet, hajdanán Eisenhower hívta életre, hogy megakadályozza a KGB, minden hájjal megkent hírszerzőinek, hogy tudomást szerezzenek a Fehér ház legbelsőbb ügyeiről. Az elnöki rezidencia alatt, sok emelet mélyen található, fegyveres őrökkel, kamerákkal s mozgásérzékelőkkel telepakolt bunker, képes túlélni egy atomtámadást s közel két évig nyújt menedéket az ország vezetőinek. Ám általában arra használják, hogy az elnök a sajtó kíváncsiskodását kizárva, itt vitassa meg az ország valódi politikai irányvonalát. Smith elnök, meglepő jókedvvel szállt ki az agyonbiztosított liftből s fütyörészve menetelt a vasbetonnal körülvett tárgyalóba. A széles asztalnál már ott várt rá a csinosan dekoratív Andrea Lazarus, a nemrég kinevezett Steve Newbarry s a szokása szerint elégedetten vigyorgó Lance Trenton.

─ Üdvözlöm mindannyiukat ─ mosolygott beosztottjaira Smith s habozás nélkül leült velük szemben az asztalfőhöz. ─ Köszönöm, hogy nem késtek.

─ Uram ─ emelte fel a hangját Trenton. ─ Volna egy kis probléma.

─ Micsoda?

─ Clifford szenátort nem sikerült likvidálni. Ugyan megsebesült, de egy kempingező család rátalált és kórházba vitték. A szobája előtt szinte őrt áll a sajtó.

─ Felesleges ezen aggódni ─ legyintett az elnök, majd finoman lesimította selyemöltönyét. ─ Az öreg már csak fogatlan oroszlán. Szerintem úgy becsinált, hogy amint felépül, fülét-farkát behúzva fog menekülni. Ezt leszámítva minden az elképzeléseim szerint alakult. Marbeck eltávolítva, Strickland halott, Conrad megkapta az ő kis helyettesét, a vírus tökéletesen teljesített a teszteken, az emír egyre komolyabb félelmet kelt, és Grant személyében már meg is van az, aki a leköszönésem után tovább viszi, amit mi elkezdtünk. Most először végre nyugodtan tudtam aludni. Nagyjából mikor válik szállíthatóvá a vírus?

─ Két hét múlva ─ felelte az aligazgató.

─ Remek. Na és mi a helyzet a hatóságokkal? Azt tudom, hogy az emberrablási ügyet sikerült elsikálni, de a robbantást is? ─ pillantott Newbarryre.

─ Igen uram ─ vágta rá a visszafogottan elegáns, kissé alacsony, szemüveges férfi, aki számára, élete nagy beteljesülése volt a nem biztos hivatal, igazgatói posztjának elfoglalása. ─ Ugyan az FBI már majdnem szagot fogott, de Strickland halálával zsákutcába jutott.

─ Helyes ─ biccentett Smith. ─ Ilyen közel a célhoz nem akarok semmiféle gikszert. A befektetők egyre türelmetlenebbek. Nagyon szeretnék már eltűntetni az arabok jelentette akadályt.

Harmincötödik Fejezet

Boston, Massachusetts

HAROLD DEBNEY igen közkedvelt figurája volt a jelenlegi politikai életnek. A mindig kedves, közvetlen s jó humorú férfit a sajtó is szerette, hisz az ő nyilatkozatai, mentesek voltak a szokásos kliséktől, melyek csak úgy áradtak a képviselők s szenátorok szájából. Bárhol is jelent meg, sosem viselt hivalkodó, vagy drága holmit. Egyszerű mégis fess öltönyöket hordott, akár egy könyvelő. Energiája azonban megkopott már. Közeledett a hetvenhez s bizony belefáradt a nyilvánosság keltette örökös pörgésbe. Nyugalomra vágyott, tóparti nyaralójában, ahol sokáig alhat, horgászhat, elmehet vitorlázni s végre jobban megismerheti az unokáit. Ám az alelnöki mandátumból, még jó másfél év volt, hátra s nem szívesen hagyta volna csak úgy ott. A kötelességet mindig is roppant szigorúan vette s ez alól a munkája sem volt kivétel. Szerencsére alig akadt számára feladat, hála csekélyke hatáskörének. Általában ott ült a Szenátusi üléseken s érdeklődve figyelte a vérre menő szócsatákat, vagy ha nagy ritkán úgy adódott, az eldöntetlen kérdéseknél bíráskodott. Viszont ennek az állapotnak is megvolt az előnye. Mivel nem az ő vállát nyomta az ország irányításának felelőssége, nyugodt szívvel elégíthette ki jótékonykodás iránti elkötelezettségét. Különösen a nehéz sorsúak megfelelő egészségügyi ellátásáért kardoskodott s ért is el komoly eredményeket az elmúlt években. Nem csoda hát, ha mai nap díszvendégének őt választották. A Boston Medical Center, mindig is élen járt az orvostudomány fejlődésében s korszerű programjaival, nagy lépéseket tett a súlyos betegségek elleni harcban. Csakhogy a mai nap, különösen jelentősnek számított az intézmény életében. A kórház melletti kicsiny parkban komoly ünnepség készülődött. Vagy tizenöt sorban, szétnyitható fémszékek álltak a méregzöld gyepen s mindegyiken a város egyik neves személyisége, esetleg bőkezű támogatója foglalt helyet. Mint valami fal, úgy tornyosult előttük a színpompás szalagokkal díszített emelvény, melyre az elegáns kosztümbe bújt polgármester asszony, ebben a pillanatban lépett föl. Sietve megigazította frissen dauerolt frizuráját s kimagasló határozottsággal termett az állványra szerelt mikrofon előtt. ─ Üdvözlök mindenkit, aki eljött ezen a csodás, napfényes délutánon. Három évvel ezelőtt a Boston Medical Center vezetői megálmodtak

valamit, ami jelentősen megnövelné ennek az amúgy is lenyűgöző intézménynek a hatékonyságát. Egy külön hematológiai szárnyat szerettek volna, ahol gőzerővel folyhatna a harc a vér alattomos betegségei ellen. Sokáig ez lehetetlen dolognak tűnt. De van egy ember, aki velük álmodott s megmozgatva minden követ, elegendő forrást szerzett, hogy a nagyszerű álom valósággá váljon. Hölgyeim és uraim. Nagy szeretettel köszöntsük mai díszvendégünket, az Egyesült Államok alelnökét.

Debney széles mosollyal fogadta a tapsot s nem törődve egyre kínzóbb derékfájásával, lassan a mikrofonhoz sétált. ─ Nagy szeretettel köszöntök minden jelenlevőt. Bevallom jól estek a polgármester asszony szavai, de erősen túloz. Nem csak az én érdemem ez. Mondjunk köszönetet azoknak a befektetőknek, akik nem sajnálták a pénzt, hogy létrejöjjön ez a csodálatos létesítmény. De köszönettel tartozunk azoknak a mérnököknek, építőmunkásoknak és egyéb szakembereknek, akik nélkül ez az új szárny, most nem lehetne itt.

Mialatt az alelnök épp belemélyedt jól átgondolt beszédébe, egy krémszínű furgon kanyarodott a parkhoz vezető Springfield Streetre. Szabályosan haladt, megállva az összes tilos jelzésnél. Az ünnepség környékét biztosító rendőrök nem is igazán figyeltek fel rá. Végül mikor már csak úgy ötven méterre lehetett a parktól, a sofőr padlóig nyomta a gázt, s a jármű kipörgő kerekekkel száguldott egyenest a pódium felé. Fogpiszkálóként szakította át a kerítést s mint valami buldózer, mindenen átgázolva csapódott az emelvénybe. Akik félre tudtak ugrani, zihálva nézték a füstölgő roncsot, melynek meggyűrődött karosszériáját, hirtelen elemi erejű robbanás vetette szét, izzó tűzgolyóvá változtatva a környéket.

A CNN New Yorki központjának előcsarnokába váratlanul az egyik csomagküldő szolgálat futára érkezett, kezében egy aprócska dobozzal. Némi útbaigazítást követően, egyenest a főszerkesztő irodájába sietett, aki igencsak meglepődött a csomag láttán. Ám ahogy elolvasta a feladó nevét, szerfelett idegessé vált. Gyorsan aláírta az átvételi elismervényt, majd ahogy a futár

távozott, már kapta is fel a telefont, s habozás nélkül az FBI helyi központját hívta.

Reynolds s az időközben helyettesévé kinevezett McCormick, elhűlve nézték az emír újabb üzenetét, melyben a Bostonihoz hasonló robbantásokat ígért, ha nem teljesítik a követelését. A két férfi, magába roskadva kapcsolta ki a felvételt. Hibásnak érezték magukat a kórháznál történt merényletért s az alelnök haláláért.

─ Most Ariel Saron néven adták fel a csomagokat ─ jegyezte meg Reynolds. ─ Úgy tűnik komolyan gyűlöli a zsidókat. Azzal, hogy híres zsidó politikusok neve alatt küldi az üzeneteit, azt akarja sugallni, hogy Izrael miatt történnek velünk a szörnyűségek.

─ Pszichológiai hadviselés ─ vágta rá McCormick. ─ Várja, hogy megtörjünk, és teljesítjük amit követel.

─ Ennyire nem lehet ostoba. Tudnia kell, hogy nem tárgyalunk terroristákkal. Mégis mire számít?

─ Ostrom alá vett minket. Félelmet gerjeszt a lakosságban és mind tudjuk, mennyire ragadós a félelem.

Halk kopogást követően, a mindig vidám Rudy lépett be az irodába. ─ Remek híreim vannak ─ kezdett neki nagy lelkesedéssel.

─ Már ideje volt ─ sóhajtott Reynolds.

─ Sikerült visszakövetni a csomagok útját. Mindegyiket Chicagóban adták fel.

─ Igen? ─ értetlenkedett McCormick. ─ Én azt hittem, hogy a tengerentúlról.

─ Van itt még valami ─ vigyorgott Rudy. ─ Sikerült azonosítani az első robbantásnál használt anyagot. FOX-7. Ez egy rendkívül nagy romboló erejű anyag, amit Svédországban fejlesztettek ki, és eddig kizárólag katonai célokra használták fel. Nálunk nem nagyon ismert. Viszont az előállítása meglepően egyszerű és egy vegyészetben járatos ember gond nélkül létre tudja hozni.

─ Mi a fene? ─ vakarta a fejét Reynolds. ─ A terroristák már leszoktak a jó öreg plasztikról?

─ Köszönjük Rudy ─ mosolygott beosztottjára McCormick. ─ Szokás szerint remek munkát végeztél.

Ahogy a kriminológus elment, Reynolds elgondolkodva nézett maga elé. ─ Nem értem ─ rázta a fejét. ─ Az emír miért nem a közel-keletről juttatja el a felvételeket?

─ Talán van Chicagóban egy kapcsolata ─ dörzsölte az állát McCormick ─ és rajta keresztül akarja eltűntetni a nyomait.

─ Elképzelhető, de szerintem akkor is körülményes.

Hirtelen az egyik fiatalabb ügynök lépett be az ajtón, kezében néhány papírlappal. ─ Elnézést a zavarásért igazgató úr ─ vékony hangja, eléggé bizonytalannak tűnt ─, de a CIA megküldte a Jaffra emírről szerzett adatokat.

─ Na végre! ─ pattant fel Reynolds. ─ Halljam!

─ Nos ─ kezdett bele huszonhat évesnél nem idősebb beosztottja. ─ Az emír az egyik legbefolyásosabb Jordániai törzs uralkodója és nem mellesleg a jelenlegi király legkomolyabb politikai vetélytársa. Szélsőségesen radikális nézeteket vall a nyugatiakról és régóta amellett érvel, hogy ki kell őket zárni a közel-kelet kereskedelméből. Mélységesen gyűlöli Izraelt és ebbéli meggyőződésének nem egyszer hangot is adott. Sokan támogatják, de jelentős azoknak a tábora is, akik félnek tőle. Hetvenkét éves. Öt fia, három lánya és harminckét unokája van. Meglehetősen jó kapcsolatokat ápol a Hamász és a Hezbollah terrorszervezetekkel.

─ Ennyi? ─ érdeklődött McCormick.

─ Attól tartok uram.

─ A semminél több ─ sóhajtott Reynolds. ─ Azért köszönöm. Elmehet!

Ifjú beosztottja épp becsukni készült az ajtót, mikor az igazgató, éltes korú titkárnője, váratlanul megjelent. ─ Mr. Reynolds. Clifford szenátor keresi

telefonon.

Reynolds kissé idegesen ácsorgott a Theodor Roosevelt sziget közepén. Éjjel tizenegy is elmúlt már, s az egyébként népszerű sétálóhelynek minősülő földdarab, mostanra kísértetiesen kihalttá vált. Csupán néhány delíriumos fiatal kurjantása zavarta fel az egyre hidegebb levegőt. A sötétségbe boruló erdő, baljós árnyként ölelte át az elnök szobra előtti kikövezett tisztást, melyen az igazgató fel alá gyalogolva próbálta oldani a benne szunnyadó feszültséget. Hirtelen léptek zajára lett figyelmes az egyik közeli útról. Pisztolyát előkészítve meresztette a szemét, ám ahogy Clifford alakja lassan kirajzolódott a lámpák fényében, megnyugodva fújta ki a levegőt.

─ Nagyon köszönöm, hogy eljött ─ biccentett a politikus. ─ Kérem ne haragudjon, amiért nem nyújtom a kezem ─ mosolygott s közben felkötözött karjára pillantott. ─ Remélem mindent elhozott, amit kértem.

─ Természetesen ─ lépett közelebb Reynolds. ─ De miért kellett ilyen rejtélyes körülmények között találkoznunk? Úgy érzem magam, mint valami bűnöző.

─ Sajnálom ─ felelte Clifford. ─ Csak tudja, bármennyire is örülök a rámakaszkodott sajtónak, most talán jobb, ha nincsenek jelen.

─ A telefonban azt mondta, hogy a nemzet biztonsága szempontjából roppant fontos ügyről akar velem beszélni. Tessék. Hallgatom!

─ Előbb kapcsolja be a digitális felvevőt!

Reynolds kissé gyanakodva húzta elő zsebéből az aprócska szerkezetet, melyet nyomban működésbe is hozott.

─ A nevem Irwin Clifford ─ kezdett bele a politikus, végtelenül határozott stílusban ─ az Egyesült Államok kongresszusának szenátora. Amit most elmondok, azt felelősségem és ítélőképességem teljes tudatában teszem. Nem véletlenül önt hívtam ide Reynolds ügynök. Az FBI kívülálló ebben az ügyben és mivel tudom, hogy ön és a csapata nagy áttörést értek el a terrorcselekményekkel kapcsolatos nyomozásban, így kizárólag önben bízhatok.

─ Nem egészen értem ─ rázta a fejét az igazgató.

─ Muhammad Al-Jaffra emír nem létezik. Sosem létezett. Csupán kitaláció. Az a férfi, aki a felvételen látható, csak egy jól betanított színész. Az egész egy zseniálisan kitervelt átverés.

─ Hogy mondta? ─ kerekedett ki Reynolds szeme. ─ Átverés? De hiszen a CIA ma délután, egy ismertető anyagot küldött róla.

─ A CIA? ─ nevetett Clifford ─ Egy szavukat se higgye! Ez csak egy csont, hogy eltereljék a figyelmet. Sem Jordániában, sem máshol nem élt soha Al-Jaffra nevű emír. Nem furcsállja, hogy az összes csomagot, melyekben az üzeneteket tartalmazó lemezeket tárolták, Chicagóban adták fel?

─ Ezt meg honnan a frászból tudja? ─ hőkölt hátra az igazgató. ─ Nem is hoztuk nyílvánosságra.

─ Még mindig nem hisz nekem? ─ meredt rá a politikus. ─ Ha érdekli, azt is meg tudom mondani, hol vették fel a fenyegetéseket.

─ Már megbocsásson szenátor úr, de most szórakozik velem?

─ Eszemben sincs ─ sóhajtott Clifford. ─ Öt éve elindult egy program, Nemesis fedőnévvel. A támogatói tengernyi sok pénzt öltek a megvalósításába. Akiket beszerveztünk azok mai napig abban a hitben élnek, hogy az egész a terrorizmus elleni harcról szól. Velem együtt mindössze néhányan ismerik a valódi célját.

─ És pontosan mi ez a Nemesis-program?

─ Az ország legkiválóbb szakembereinek segítségével, nagy nehézségek árán sikerült kifejleszteni egy vírust, amely kizárólag az arab rasszhoz tartozó embereket támadja meg. Génkeresztezés útján, különféle halálos mikroorganizmusok legelőnyösebb tulajdonságait ötvözték és hoztak létre valami újat.

Reynolds úgy érezte magát, mint akit áramütés ért. ─ Miket beszél? Biológiai fegyvert állítanak elő? De hiszen mi voltunk az egyik elsők, akik aláírtuk az efféle fegyverekről szóló nemzetközi tiltást.

─ Mit gondol, miért nem tud róla sem a Kongresszus, sem a Védelmi Minisztérium?

─ Na és maga, hogy jutott ezekhez az információkhoz?

─ Én is részt vettem benne ─ hajtotta le a fejét Clifford. ─ Voltak aggályaim, de a terrorizmus elleni harcot, mindig is teljes mellszélességgel támogattam, így nem teketóriáztam sokáig. Az lett volna a feladatom, hogy politikai kapcsolataim segítségével, minél több befektetőt és pénzforrást hajtsak fel. Később azonban rájöttem mi is a program valódi rendeltetése és onnantól nem akartam részt venni benne. Arra készültem, hogy nyílvánosságra hozom ezt a mocsokságot, és a terveimhez találtam is egy szövetségest.

─ Kicsodát?

─ Michael Stricklandet a nemzetbiztonsági hivatal korábbi igazgatóját.

─ Te jó ég! ─ pislogott Reynolds. ─ Folytassa!

─ Strickland is részt vett a programban, de ő is csalódott benne. Egyesítettük erőinket és bíztunk a sikerben. Aztán mikor elmentem hozzá a vidéki házába, váratlanul megtámadtak minket. Nekem sikerült elmenekülnöm, de Stricklandet sajnos megölték.

─ De hiszen ─ értetlenkedett az igazgató ─ azt mondták öngyilkos lett. Még a szakértői vizsgálatok is ezt támasztották alá.

─ Megnézném ki fizette azokat a szakértőket ─ hangzott Clifford gúnyos válasza. ─ Ezt a sérülést is a házban szereztem. Alig tudtam kereket oldani. Persze a nagyokosok biztos azt hiszik, hogy ezek után befogom a pofámat, de tévednek.

─ Na és ehhez mi köze az emírnek?

─ Szükségük volt egy ürügyre, hogy újabb nagyszabású háborút indítsanak a közel-kelet ellen. Ha pedig már ott vannak, gyerekjáték lesz elterjeszteni a fertőzést. A robbantások komoly pánikot és haragot gerjesztettek a közvéleményben. Most pedig az alelnök is halott. Hamarosan a lakosság, követelni fogja a mielőbbi válaszlépéseket.

─ Azt mondta tudja hol vették fel a fenyegető üzeneteket.

─- Chicago belvárosában a Congress Parkway alatti csatornahálózatban, nem messze a LaSalle metróállomástól, kialakítottak egy bunkert. Ott készítették a lemezeket és a bombákat is. Nem tudom, hányan lehetnek ott, de biztos nem kevesen.

─ Többször is megemlítette, hogy nem a terrorizmus elleni harc a Nemesisprogram fő célja. Akkor mi?

─ Amerika vezető szerepének visszaszerzése.

─ Nem értem ─ rázta a fejét Reynolds. ─ Mi köze ennek a vírushoz?

─ A fertőzés segítségével, drasztikusan meg akarják tizedelni a közel-keleten élő arab népességet. Mai napig léteznek olyan, alig kiaknázott olajmezők, melyek felett helyi törzsek uralkodnak s hallani sem akarnak a nyugatiakról. Ám, ha

sokan meghalnak, akkor elvesztik a területeik feletti irányítást. Ekkor lépnek színre azok az Amerika barát befektetői csoportok, melyek felvásárolják a gazdátlan területeket Líbiában, Szaúd-Arábiában, Kuvaitban, Katarban, Bahreinben s kitermelik az összes fekete aranyat, amennyit csak találnak.

─ És ezért képesek megölni egy halom embert? ─ dühöngött az igazgató.

─ Viccel? ─ meredt rá Clifford. ─ A lelküket is eladnák. Több százbillió dollárról van szó, és Amerika abszolút gazdasági hegemóniájáról, Kínával szemben. Mikor megtudtam, hogy valójában ezt szolgálja minden, azonnal otthagytam őket. Nézze! Bármit megteszek. Bárhol tanúskodok, csak állítsák meg ezeket a tömeggyilkosokat!

─ Na és azt tudja, kik vezetik ezt a programot?

─ Lance Trenton a CIA aligazgatója és Daniel Smith az Egyesült Államok elnöke.

Reynolds szájtátva pislogott. ─ Mi a francot mondott?

─ Jól hallotta ─ mosolygott a szenátor. ─ Ebben a játszmában az elnök a legfőbb sakkjátékos. Trenton végezte el az összes piszkos munkát, a robbantások előkészítésétől kezdve a tesztalanyok elrablásáig, de a valódi vezető Smith.

─ Tesztalanyok? ─ nézett gyanakodva Reynolds. ─ Úgy érti, hogy az a nagyhorderejű emberrablási ügy, ahol kizárólag az arab etnikumhoz tartozó

férfiakat és nőket vittek el?

─ Pontosan.

─ De ezt nem értem. Személyesen maga az elnök bízott meg a komoly pánikot keltő esetek nyomozásával, majd pedig pont Strickland vitte el az összes nyomozati anyagot. Aztán, mint kiderült a nemzetbiztonsági hivatal tűntette el az első robbantást végrehajtó Raziz nyomait.

─ Ahogy mondja ─ vágta rá Clifford. ─ Stricklandnek ez volt a feladata. Meg is kapta érte a jutalmát. Pár golyót a testébe. De még rengetegen fognak meghalni, ha nem teszünk valamit, de marha gyorsan.

─ Megőrült? ─ kiáltott rá Reynolds. ─ Vádoljam meg azzal az Egyesült Államok elnökét, hogy terrorakciókat szervezett amerikai polgárok ellen, hogy ezzel ürügyet szolgáltasson egy biológiai fegyver bevetésére, amivel rá akarja tenni a kezét az összes Közel-keleti olajra? Már rúgnának is ki és kapnék egy szép kis gumicellát, valamelyik diliházban. Nem indíthatok ellene nyomozást. Ha konkrétan bizonyítani tudnám, még akkor se hiszem, de így egyszerűen képtelenség.

─ És akkor most mi lesz? ─ tárta szét kezeit a politikus. ─ Szépen hazamegyünk és elfelejtjük, hogy találkoztunk?

─ Mégis mit vár tőlem? Nem szállhatok szembe az elnöki hatalommal.

─ Akkor majd megteszem én ─ húzta ki magát Clifford. ─ Úgyis jobban értek a politikához. Maga pedig vessen véget a terrorakcióknak és mutassa be mi az igazság! Az embereknek tudniuk kell! ─ szeméből csak úgy sugárzott az elszántság. ─ Eszemben sincs hagyni, hogy Amerikát, egy szintre süllyesszék a nácikkal.

Harminchatodik Fejezet

NORA az elmúlt öt napban nem sok időt töltött alvással. Úgy viselkedett, mint valami soha le nem álló felhúzhatós játék. Újra és újra végigjárta a munkaállomásokat, gondosan leellenőrizve a kapott eredményeket. Őrületes sziporkázásával, lassan mindenkinek az idegeire ment, különösen a genetikusokéra, akikkel óránként vizsgáltatta át a vírus DNS szekvenciáit.

A tábornok csak mosolygott a nő végtelenül lelkiismeretes hozzáállásán, még akkor is, mikor tucatjával érkeztek a panaszok a folyamatos zaklatásai miatt. Nemrég viszont azt az üzenetet kapta, hogy a kis kedvenc beszélni szeretne vele, méghozzá sürgősen. A férfi gyanakvással telve sietett beosztottja lakrészéhez. El nem tudta képzelni mi lehet a probléma. Mire az ajtóhoz ért, már majd szétvetette az ideg. Finoman kopogott s az engedélyt megkapva, nagy izgalommal lépett be a szobába.

Nora az ágy szélén ült, egykedvűen pillantva az őt vizslató férfira.

Conrad gyorsan becsukta az ajtót s letelepedett mellé. ─ Tessék ─ szólt nyugtalan hangon. ─ Azt üzented sürgősen beszélni akarsz velem. Itt vagyok.

─ Jobb is, hogy leültél ─ meredt rá a nő. ─ Az elmúlt pár napban, alaposan átvizsgáltam a vírussal kapcsolatban mindent.

─ Na és mire jutottál?

─ Robert ─ sóhajtott Nora. ─ A kikapcsoló gén hibás. Nem úgy működik, ahogy kéne.

A férfi elsápadt döbbenetében. ─ Micsoda? Miket beszélsz?

─ A vírust csak arabokon teszteltétek le?

─ Persze ─ vágta rá Conrad. ─ Hisz ellenük készült.

─ Úristen! ─ fogta a fejét a nő.

─ Miért mi a baj?

─ Hogy mi a baj? ─ förmedt rá Nora. ─ Öt nappal ezelőtt, pusztán kíváncsiságból, vért vettem magamtól és a mintákba beletettem a kész vírust. Ugyebár a kikapcsoló génnek az a feladata, hogy mikor az FCHID, nem arab genotípussal rendelkező szervezetbe kerül, automatikusan lebontó enzimeket kezd gyártani, amik felfalják a vírust körülvevő fehérjeburkot, így könnyű célponttá téve azt a limfociták számára. Csakhogy a vérmintámban ennek nyoma sem volt. A gén csak nagyon rövid ideig termeli ezeket az enzimeket, így a fehérjeburok szinte érintetlen marad és a vírusok továbbra is élnek és szaporodnak. Ráadásul a mintákba tett FCHID alléljai, negyvennyolc órán belül elkezdtek átváltozni. Megindult a mutáció. Tudod mit jelent ez? Hogy mindenkit meg fog fertőzni. Az egész Földet és kiirtja az emberiséget.

Conrad csak a fejét rázta. ─ Nem. Képtelenség. A szimulációk szerint minden

rendben van.

─ A szimulációk szerint? ─ hüledezett Nora. ─ Az csak egy számítógépes program. Elhiszem, hogy több százezer variációt átvizsgál, de az életben bármi előfordulhat. Itt van rá a példa. Miért nem teszteltétek más rasszhoz tartozó emberek vérében is?

─ A te tanulmányodban leírtakat követtük ─ vágott vissza Conrad kissé ingerülten. ─ Beütöttük a gépbe és húszadik átvizsgálásra sem talált benne hibát.

─ Könyörgöm Robert. Azt a tanulmányt mindössze néhány laborvizsgálat után írtam. Elméleti számításokra épül. Sosem volt lehetőségem élesben leellenőrizni. Komolyan engedélyt adtál a vírus gyártására, mindössze azért, mert a számítógép jóváhagyta? Negyven éve vagy a szakmában. Hogy követhettél el ekkora hibát?

─ Maximálisan bíztam az ítéletedben.

─ Én ezt megértem és köszönöm, de az adott körülmények közt nincs helye tévedésnek.

A férfi teljesen összeomlott. ─ Egész biztos vagy abban, hogy a gén hibás?

Nora egy rakás papírt nyomott a kezébe. ─ Tessék. Nézd át őket! Bárkinek megmutathatod. Hidd el! Szart sem ér.

Conrad megsemmisülve bámult maga elé. ─ Pedig azt hittem minden simán megy, hogy mindenre gondoltam. Apokalipszist indítottunk volna el ─ hirtelen a nőre nézett. ─ Soha nem örültem annyira a jelenlétednek, mint most. Mikor először találkoztam veled, még csak kislány voltál, de már akkor látszott rajtad, hogy többre viszed apádnál. Igazam lett. Rendkívül okos nővé cseperedtél. Köszönöm, amiért ezt nem kürtölted szét.

─ Nem akartam ártani neked ─ mosolygott rá Nora.

─ Már jó ideje nőként tekintek rád ─ felelte Conrad. ─ Nagyon vonzó nőként. Őrülten kívánlak. Hónapok óta másra se tudok gondolni, csakhogy ágyba vigyelek.

Nora huncut pillantással meredt az egyre izgatottabb férfira s finom mozdulattal simogatta végig felettese arcát, nyakán, mellkasát, mígnem leért férfiasságához, melyet érzékien masszírozni kezdett. ─ Én is vonzódom hozzád és nem bánnám, ha jól megkefélnél. De most még nem ─ azzal visszahúzta a kezét. ─ Jól figyelj rám! Ki tudom javítani a hibát.

─ Hogyan? ─ kapta fel a fejét Conrad.

─ Ezt a gént én csináltam. Nálam jobban senki sem ismeri. Felhasználva a vérmintáimból szerzett eredményeket, meg tudom oldani, hogy a gén azt tegye, amit kell. De egyedül nem boldogulok. Szükségem lesz minden emberedre, ha időben be akarjuk fejezni a munkát. Segítesz?

A tábornok egy pillanatig sem habozott. ─ Bármiben ─ felelte ─ csak szólj, mire van szükséged!

─ Köszönöm ─ mosolygott Nora s hirtelen szájon csókolta a meglepett férfit. ─ Kérlek, most hagyj magamra! Gondolkoznom kell.

─ Hogyne ─ pattant fel igencsak tűzbe jött főnöke s bárgyú vigyorral az arcán sietett ki a szobából, gondosan takarva, kínosan dagadó nadrágját.

Harminchetedik Fejezet

CLIFFORD kemény határozottsággal lépett be az ovális irodába. Egy csöppet sem zavartatta magát, felkötött keze miatt. A legelegánsabb selyem öltönyét vette fel, kasmír mintás nyakkendőjével. Nem bízott semmit a véletlenre. Polírozott bőrcipő s a legújabb divat szerint kialakított, arany mandzsetta gombok. Úgy festett, mint egy divatlap sztárja.

Smith elnök, habozás nélkül felállt, ahogy meglátta s nagy lendülettel sietett elé. ─ Örülök, hogy látlak barátom ─ mosolygott rá nyájasan. ─ Remekül nézel ki ─ jegyezte meg elismerően, miközben saját igencsak snassz kinézetére pillantott. ─ Gyere! Ülj le! ─ eltérve a szokásos protokolltól, nem az íróasztalához ment, hanem vendégével együtt a kanapén foglalt helyet. ─ Mi van veled? Hogy van a vállad? Látom, még mindig fent van a kötés.

─ Köszönöm jól vagyok ─ felelte Clifford egykedvűen.

─ Nagyon megijedtem, mikor hallottam a téged ért támadásról. Egyszerűen hihetetlen mennyi őrült szaladgál az utcákon.

─ Kimondhatatlanul örülök, hogy ennyire aggódsz értem ─ mosolygott a szenátor. ─ Pedig azt hittem meglep a jelenlétem.

─ Miért lepne meg? ─ érdeklődött Smith.

Clifford gyilkos tekintettel meredt a vele szemben ülő férfira. ─ Na hagyjuk a

rizsát Daniel! Mindenre rájöttem. Elismerem csúnyán átvertél. Hagytad, hogy azt higgyem, én irányítok mindent, de a legfőbb bábjátékos végig te voltál. Le a kalappal. Mesterien mozgattad a bábukat. Először Marbecket golyóztad ki és a helyére betetted Lazarust. Aztán Stricklandet is eltakarítottad és utódjának kinevezted a szintén veled szimpatizáló Newbarryt. Persze én is rajta voltam a listán. Ha akkor éjjel meghalok, két legyet ütsz egy csapásra. Trenton volt az egyetlen, aki végig melletted állt.

─ Ha ezt mind tudod ─ mosolygott rá az elnök ─ akkor minek jöttél ide?

─ Hogy vigyorogva a képedbe vágjam, mennyire elcseszted - felelte Clifford. ─ Még élek és a körülöttem nyüzsgő sajtó olyan nekem, mint egy védőpajzs. Ez az én bizniszem is volt ─ szorította dühödt erővel ökölbe a kezét. ─ Nekem köszönhettek egy rakás befektetőt, akik hajlandók voltak finanszírozni a rohadt programot. Milliárdos haszonra számítottam. Hogy volt pofátok elsöpörni? Ezt nem úszod meg Daniel. Kicsinállak Trentonnal együtt.

─ Kevés vagy te ahhoz ─ nevetett Smith. ─ Nincs semmi a kezedben csak egy mese, azzal meg kitörölheted a seggedet. Én az Egyesült Államok elnöke vagyok. Szilárd, megdönthetetlen bizonyíték nélkül szart se ér a fenyegetésed. Úgyhogy jobb, ha meghúzod magad! Azt hiszed, érdekel a sajtó? Ha bárkinek is eljár a szád, csak a fogaid alapján tudják majd azonosítani a hulládat.

─ Úgy beszélsz, mint valami maffiavezér. Kinek képzeled magad? Azt hiszed legyőzhetetlen vagy?

─ Nézel híreket? Az emberek egyre jobban zúgolódnak. Az alelnök halála óta, megháromszorozódott az arabok elleni gyűlöletük. Már csak idő kérdése és a Kongresszus jóváhagyja a háborút. Utána már semmit sem tehetsz.

─ Micsoda egy gennyláda vagy ─ vágta rá Clifford. ─ Debney mit ártott neked?

─ Útban volt. Szükség van a helyére az utódom számára.

─ Grant ─ bólogatott a szenátor. ─ A kis felfedezett. Nem véletlenül késett aznap a Carnegie Hallból. Az egész cirkusz előre el volt tervezve. Miből gondolod, hogy a Kongresszus jóváhagyja a kinevezését?

─ Miért ne hagyná jóvá? ─ mosolygott Smith. ─ Ő most a nagy hős. A szenátorok egymást ölik, csakhogy a barátai lehessenek. Meg sem kell erőltetnem magam. Azt mondod gennyláda vagyok? Lehet. De neked van jogod legkevésbé kritikával illetni. Ha emlékezetem nem csal, a te ötleted volt a tesztalanyok elrablása és Makubo beszervezése. Ugyanolyan féreg vagy, mint bármelyikünk. Kettőnk között viszont az a nagy különbség, hogy téged pusztán a pénz motivál, engem pedig az, hogy Amerika ismét a világ ura legyen. Ha pedig ehhez át kell lépnem a határokat, hát örömmel megteszem.

Harmincnyolcadik Fejezet

AHOGY feljön a Hold, Chicago belvárosában nagyobb fokozatra vált az élet, ám a mai este még a szokásosnál is komolyabb izgalmakat tartogatott a sokat látott utcák számára. Közel száz különféle jármű megkülönböztető jelzései töltötték be a fülledt éjszakát. Rendőrségi járművek, SWAT rohamkocsik, a csatornázási művek és a közlekedési hatóság szabvány furgonjai, s mind között ott strázsáltak a jól ismert éjfekete FBI sedánok. Reynolds nem sokat teketóriázott a szenátor igen felkavaró beszámolóját követően. Kapcsolatba lépett az ügynökség Chicagói központjával s mihelyt iderepült, egyből át is vette az irányítást. A polgármester, hamar zöld utat adott s a rendőrfőnök is szabadon hagyta a terepet. Kemény fellépésének köszönhetően, alig tíz óra leforgása alatt maga alá rendelt mindenkit, akire csak szüksége volt. Rögtönzött főhadiszállását a forgalom elől lezárt úttesten rendezte be az egyik rendőrségi jármű motorháztetőjét használva asztalnak. ─ Jól van figyelem! ─ szólt a köré gyűlt fél tucat emberhez. ─ A helyzet roppant komoly. Tudomásunkra jutott, hogy az az ember, aki felelőssé tehető a New Yorki és a Bostoni robbantásért, itt bujkál valahol alattunk. Gondolom, nem kell kifejtenem mennyire fontos, hogy elkapjuk.

─ Na és azt tudjuk merre lehet? ─ érdeklődött a SWAT helyszíni parancsnoka.

─ Informátorunk szerint ─ emelte fel a hangját Reynolds ─ a LaSalle metróállomás alatti csatornarendszerben, egy számára kialakított bunkerben tartózkodik ─ ekkor a csatornázási művek emberéhez fordult. ─ Remélem oda tud minket vezetni.

─ Hogyne ─ vágta rá a kövérkés arcú, narancsszínű védősisakot viselő férfi. Az eddig kezében szorongatott papírtekercset hirtelen kiterítette a közeli rendőrautó motorháztetejére. ─ Amint látja ─ mutogatott az igazgatónak ─ egy szerelőjárat vezet le a csövekhez, közvetlenül a peron után. Innen viszont baromi nehéz dolgunk lesz. Olyan az egész, mint egy istenverte labirintus. Nem tudom, hogy

fogjuk megtalálni annak a bunkernek a bejáratát. Ráadásul ez a térkép több mint tíz éves, és azóta számtalanszor végeztek erre felé felújításokat, átépítéseket. Mintha egy tűt keresnénk a szénakazalban.

─ Majd csak kitalálunk valamit ─ biccentett Reynolds s azzal a lendülettel a tőle balra álló járőrparancsnokhoz fordult. ─ Sikerült maximálisan lezárni a környéket?

─ Igen uram ─ felelte a nyugdíjhoz közeledő öreg. ─ Innen hatutcányi távolságban eltereltük a forgalmat. Az embereim minden utcasarkon ott vannak és figyelnek.

─ És a metróforgalom? ─- nézett az igazgató az épp cigiző közlekedésihez.

─ Nem lesz vele probléma ─ mosolygott a folyamatosan verejtékező szakember. ─ Teljesen lezártuk a vonalat. Sem utasok, sem kocsik nem maradtak a közelben.

─ És milyen ellenállásra számíthatunk? ─ hajolt közelebb a SWAT főtiszt.

─ Az informátor beszámolója szerint ─ igazította meg kevlár mellényét Reynolds ─ több tucatnyian lehetnek. A fegyverzetükről és felkészültségi szintjükről nincsenek adataink, de minden jel arra mutat, hogy nem kezdőkkel van dolgunk. E szerint járjanak el!

Negyven SWAT kommandós s közel kétszer ennyi felfegyverzett FBI ügynök haladt libasorban, a csatorna térképen bejelölt szerelőjárathoz. A sínekről már

rég lekapcsolták az áramot, így a különítmény biztos lábbal sétálgathatott köztük. Reynolds a csatornázási művektől kapott kulccsal, gond nélkül bejutott a perontól alig tíz méterre álló, ILLETÉKTELENEKNEK BELÉPNI TILOS feliratú ajtón. Odabent dohos, áporodott levegő fogadta őket, mely valósággal beleivódott a falakba. Mindenfele tárolók s kapcsolószekrények sorakoztak, baljós hangulatot teremtve, az alig pár méter átmérőjű helységben, melynek túl felén egy újabb ajtó állt, ami mögött ott várta őket a csatornába vezető, védőkorláttal ellátott függőleges létra. Leérve, egy olyan világba csöppentek, amiről a felszínen élőknek fogalmuk sincs. Mindenfele csövek húzódtak a plafonon s az oldalfalakon, alig hagyva helyet a továbbjutásra.

─ Mindenki készenlétbe ─ suttogta Reynolds s követve társait, kibiztosította fegyverét. A SWAT elővette az infra optikát s a méregdrága szemüveget, gondosan a szemük elé helyezték. Innentől ők vezették a csapatot. Lassú, megfontolt léptekkel haladtak előre, mint a vadászó macskák. Ötven lépést követően egy elágazáshoz értek. Vezetőjük két részre osztotta a csapatot. Az egyik balra, míg többiek toronyirányt folytatták a keresést. A csatornázási művek szakembere nem hazudott. A rengeteg elágazással, s keresztúttal, tényleg olyan volt ez a hely, mint egy bűzös, sötét labirintus. Feladásról azonban szó sem lehetett. Vadászkutyaként kémleltek körbe mindent, de egy órányi kutatás után nagyon úgy tűnt, hogy reménytelen harcot folytatnak. Ám a SWAT őrnagy által vezetett alfa csapat egy a környezettől roppant műd elütő, vaskos fémajtóra akadt.

─ Reynolds igazgató ─ kapcsolta be gégemikrofonját a tiszt.

─ Igen? ─ jött a gyors válasz.

─ Találtunk egy feltűnően jó állapotú és erősnek tűnő fémajtót.

─ Hol vannak most?

─ Ha én azt tudnám ─ nézett körbe a férfi. ─ De, ha minden igaz, akkor valahol északi irányban.

─ Elindulunk maguk felé. Várjanak hét percet! Aztán hatoljanak be! Addigra remélhetőleg odaérünk.

─ Értettem ─ a tiszt közölte társaival a parancsot s felkészültek a támadásra. Egyikük egy henger alakú plasztik darabot helyezett a zár mellé a hozzá tartozó elektronikával. Magához vette a detonátort és várt. Az a bizonyos hét perc nagyon gyorsan eltelt, de az erősítés sehol. Ám a parancs egyértelmű volt.

─ Most! ─ kiáltotta a főtiszt, s mellette álló társa aktiválta a detonátort.

Tompa robbanás futott végig az alagúton, mely könnyedén zúzta szét az ajtó zárszerkezetét. A SWAT s az őket követő FBI ügynökök, vaddisznókként rontottak be a FEL A KEZEKKEL utasítást ismételgetve. Ám ahogy a por elült, egy lelket se találtak a szobányi kis helységben. Gyanakvó tekintettel fordultak körbe, de ellenséges fenyegetésnek nyoma sem volt.

─ Tiszta! ─ kiáltotta a főtiszt s szinte azonnal a túloldali, ezúttal műanyagból készült ajtóhoz sétált. Ahogy meggyőződött róla, hogy mindenki felkészült, tiszta erővel berúgta az ajtót, s az eredeti forgatókönyv szerint rontottak be, az előbbinél legalább tízszer nagyobb csarnokba. Sehol egy bútor, vagy bármiféle tárgy, csak a csupasz falak.

─ Mi az isten folyik itt? ─ dühöngött az őrnagy. ─ Hol a frászba vannak?

Időközben megérkezett maga Reynolds is, aki érdeklődve tört utat magának. ─ Nos? Mi a helyzet?

─ Semmi uram. Sehol egy teremtett lélek. Biztos, hogy az informátora nem téved?

─ Kizárt ─ vágta rá az igazgató, de legbelül csak úgy mardosták a kétségek. Egyik embere azonban új reményt keltett, mikor rálelt a sarokban magányosan álló fémajtóra.

A SWAT újfent akcióba lépett. Nagy bizakodásra adott okot, hogy a zárat ismét robbantani kellett, ám ahogy ez megtörtént, nem találtak mást a szétforgácsolódott bejárat mögött, mint egy halálra rémült embert, aki a sarokban kucorogva rettegett az életéért. ─ Kérem! Ne lőjenek! ─ kiáltozott s rögvest feltette a kezét.

─ Ki maga? ─ förmedt rá Reynolds. ─ És mit keres itt?

─ A nevem Abdul Hassan ─ hebegte a negyvenes éveit taposó kreol bőrű férfi. ─ Én nem tehettem mást. Esküszöm.

─ Miről beszél? ─ értetlenkedett az igazgató s közben figyelme azonnal a szoba túl végében álló sminkasztalhoz s ruhákkal teli ládákra irányult. Heves izgatottsággal ragadta meg a felvételekről jól ismert burnuszt és szakállat.

Elkeseredett méreg futott át a testén, s dühödt erővel rontott a még mindig remegő idegenre. ─ Maga Jaffra emír?

─ Az csak egy szerep. Nem létezik.

Mindenki földbegyökerezett lábbal nézett a másikra.

─ Mi az, hogy csak egy szerep? ─ hüledezett Reynolds.

─ Kitaláció ─ sóhajtott Hassan. ─ Az volt a feladatom, hogy eljátsszam a rettegett terrorista vezért. Muszáj volt megtennem. Azt ígérték, hogyha teljesen hiteles leszek azokon a fenyegető videókon, akkor ide hozatják a családomat.

─ És hol vannak, akik felvételeket készítették?

─ Ma délután elmentek és az összes felszerelést magukkal vitték, engem meg ide bezártak. Fogalmam sem volt mit akarnak. Esküszöm. De most már ugye hatástalanítják a bombát?

─ Milyen bombát? ─ merevedett le az őrnagy.

─ Ami abban a ládában van ─ mutatott Hassan remegő ujjal a sarokban álló egyik méretes fadobozra.

Reynolds nagyot nyelve lépett a kérdéses tárgyhoz, az egyik tűzszerész társaságában. A szakember rögvest elővette szerszámkészletét, s a köztük található fúróval, egy aprócska lyukat vájt a mély sötét faburkolaton, hogy aztán száloptikát vezessen be a résen át. Óvatosan körbe fordította a mikro kamerát, mely könyörtelenül felfedte a dobozba zárt bonyolult, legalább öt kiló plasztikkal ellátott robbanószerkezetet. Már ettől is kiverte a víz, ám mikor az optika, a közepén álló számlálóra fókuszált, mely húsz percről számolt vissza, rémülten kapkodott levegő után.

─ Mit látsz? ─ érdeklődött felettese.

─ Azonnal ki kell jutnunk! ─ meredt rá a tűzszerész. ─ Egy rakás plasztik van benne és a számláló szerint alig húsz perc múlva robban.

─ Mi? ─ hüledezett Reynolds. ─ Kifelé mindenki! ─ üvöltötte teli torokból. ─ Futás!

Az egész csapat, Hassannal együtt, őrült tempóban rohant a kijárat felé, egymás után hagyva maga mögött a szűkös alagutakat. Talpuk alatt csak úgy döngött a beton s mikor végre a létrához értek, elszabadult a pokol. Félresöpörve a rendet s a tekintélyt, egymást lökdösve igyekeztek fel a létrán, de még ebben a gyilkos iramban is jó tíz percbe telt, mire valamennyi felért. Reynolds bezárta maguk mögött az ajtót s rohantak ki a sínekre. Ekkor azonban bekövetkezett a detonáció, mely oly erővel hatolt szerteszét, hogy valóságos földrengést idézett elő, melyet még a felszínen is tisztán lehetett érezni. A csapat magatehetetlenül zuhant a földre s fejüket fogva próbálták kivédeni a fentről rájuk zuhanó burkolat darabokat. Hirtelen a robbanás keltette lökéshullám, papírként tépte ki a szerelőjárat ajtaját, valósággal nekilökve azt a síneknek. Ám amilyen hirtelen támadt, olyan gyorsan meg is szűnt minden. A remegés abbamaradt s a burkolatok sem záporoztak tovább.

Reynolds zihálva, porosan, néhány zúzódást begyűjtve állt fel s nagy örömmel vette tudomásul, hogy még élt.

Az őrnagy már kevésbé volt ilyen jó kedélyállapotban. Válogatott szitkok közepette tápászkodott fel, mialatt feje csak úgy vöröslött a dühtől. ─ Egy istenverte csapda volt. Az a bomba ránk várt. Nem tudom kik voltak odalent, de Hassan szerint már a délután folyamán leléptek ─ szúrós tekintettel meredt az őt bámuló Reynoldsra. ─ Valaki szólt nekik, hogy jövünk.

Harminckilencedik Fejezet

Dean A. McGee Avenue 34. Oklahoma City

AZ OKNYOMOZÓ újságírás, sosem számított könnyű keresetnek. Erre Frank Pirelli is rájött már. A törtető, végtelenül ambiciózus, harminchárom éves zsurnaliszta, a szakma azon kevesei közé tartozott, akik nem voltak restek belenyúlni mindenféle mocsokba, csakhogy bomba sztori mellett szerepeljen a nevük. Az ő esetében más lehetőség aligha adódott a kitörésre. Olasz-amerikai családból származott, munkásosztálybeli szülőkkel. Alacsony volt és vékonycsontú, ami hamar alkalmatlanná tette a sportok számára. A testére sosem számíthatott, így maradt az esze, s a hozzá kialakult ördögi rafináltság. Egy nagy példányszámú lapnál kezdte, de ott nem érezte a lehetőséget, így hamar váltott s végül kikötött itt, a Stark Reality magazinnál. A leginkább kendőzetlen stílusáról s könyörtelen leleplezéseiről hírhedt sajtóterméket, komoly gyűlölet övezte a társadalmi elit körében. A mindössze három éve alakult magazin, eleinte csak a zavarosban halászott s próbált életben maradni. Mára azonban országos ismeretségnek s heti hárommilliós példányszámnak örvendhetett s mindezt Pirellinek köszönhette. Mikor a csontos arcú férfi, átlépte a szerkesztőség küszöbét, rögvest megtalálta a helyét. Itt nyugodtan kutathatott, szabályok és idegesítő megkötések nélkül. A lényeg csak az volt, hogy a sztori nagyot üssön és botrányt okozzon, ha lehet minél nagyobbat. Így került az újságíró látószögébe Oklahoma állam kormányzója, akiről hét hónapos, fáradtságos nyomozás árán kiderítette, hogy meglopja a fejlesztési alapot, s abból finanszírozza a Las Vegasi kiruccanásait. Brutális cikkben közölte le az esetet, s ez földindulásszerű sikert hozott a lapnak, valamint ugyanekkora kudarcot az azóta börtönbe került kormányzónak. Pirelli nem volt szép ember. Aránytalanul nagy orra s kissé tepsi formájú szája, elég mulatságos látványt keltett. Ám a cikk leközlése után furcsa mód a szerkesztőségben dolgozó mindhárom titkárnőt sikerült ágyba vinnie. Számára viszont az újságírás maradt a legnagyobb élvezet. Most is egy zaftos, botrányszagú ügyön dolgozott. Íróasztalát átláthatatlan káoszként borították el a jegyzetek, akták s összegyűrt kajás zacskók. Még a laptopja is tele volt ragasztgatva cédulákkal, hirdetőtáblává alacsonyítva az amúgy hasznos szerkezetet.

Hirtelen megcsörrent a telefon. Pirelli ijedten kapta fel a fejét, s próbálta megkeresni a papírhegyek alatt rejtőző készüléket. Szinte mindent levert, mire sikerült előbányásznia s felkapva a kissé poros kagylót, nagy sóhajtással dőlt hátra kényelmes székében. ─ Stark Reality szerkesztőség ─ szólt bele kissé vékonyka hangján. ─ Frank Pirelli vagyok. Miben segíthetek?

─ Üdvözlöm Mr. Pirelli ─ a túloldali hang egyszerre volt sejtelmes és érdekfeszítő. ─ Nagy tisztelője vagyok a magazinjuknak. Olvastam a kormányzóról írt cikkét. Lenyűgözött.

─ Ez igazán kedves ─ mosolygott az újságíró.

─ Mondja csak? Volna kedve egy ezerszer komolyabb ügyet az olvasók elé tárni?

─ Mire gondol?

─ Ha érdekli a sztori, jöjjön ma éjjel egyre a Metro parkolóház hármas szintjére! Ott fogom várni ─ azzal az ismeretlen lecsapta a telefont.

Pirelli értetlenül rakta vissza a kagylót, ám agyában máris cikázni kezdtek a kíváncsisággal teli gondolatok.

Az újságíró időben odaért a megbeszélt helyre. Kellemetlen érzés fogta el az éjszakai sötétségbe borult parkolóház láttán, melyben a nyugodtan strázsáló

autók halovány árnyékai, csak még ijesztőbb légkört teremtettek.

─ Itt vagyok ─ szólt egy hang hirtelen.

─ Hol? ─ vágta rá Frank, mialatt rémült tekintettel nézett körbe.

─ Balra. A magához legközelebbi oszlop mellett.

Pirelli kissé nyugtalanul indult a megadott irányba. Tíz lépést, ha megtett, mikor egy sötét árnyalak bukkant elő a vaskos beton tartóelem mögül. Sem az arca, sem a ruhája nem látszódott, csupán nagydarab termetének körvonalai. ─ Pontos volt ─ szólalt meg ismét. ─ Szeretem, ha valaki pontos. Sokat elárul egy ember jelleméről.

─ Ki a fene maga ─ förmedt rá Pirelli ─ és mit akar tőlem? Nem szoktam hozzá az ilyen baljós találkákhoz.

─ Pedig kénytelen lesz, ha azt akarja, hogy segítsek.

─ A telefonban azt mondta, hogy egy komoly ügye van a számomra. Kíváncsian várom.

─ Tudja mit takar az a fedőnév, hogy MKNAOMI?

─ Hogyne. A CIA biológiai fegyverekkel kapcsolatos programjának volt a fedőneve.

─ Mit szólna, ha azt mondanám, hogy a programot renoválták?

─ Kiröhögném ─ mosolygott Pirelli. ─ Az USA volt az egyik első, aki aláírta az ilyen fajta fegyverek betiltásáról szóló egyezményt. A kormány nem merné vállalni a renoválás kockázatát. Az az egész nemzetet elásná a világ szemében.

─ Na, ne mondja ─ kuncogott az ismeretlen. ─ Ugyan mikor érdekelt minket, ki mit gondol rólunk? A második világháborúban irtottuk a nácikat, és utána kinevezzük a NASA élére a Harmadik birodalom rakétaprogramjának vezetőjét, csakhogy előbb érjünk a Holdra, mint az oroszok? Nem barátom. Amerikát sosem izgatta a világ véleménye.

─ Miért hívott ide? ─ idegeskedett Pirelli.

─ Tudja valahogy rögzíteni, amit mondani akarok?

─ Persze ─ vágta rá az újságíró s azzal máris bekapcsolta digitális felvevőjét.

─ Több mint öt évvel ezelőtt, nem sokkal Smith elnök hatalomra kerülését követően indult egy Nemesis fedőnevű program, amely azzal a céllal jött létre, hogy újra Amerikát tegye a világ vezető hatalmává. Összeszedték az ország legkiválóbb genetikusait, virológusait és sejtbiológusait, akik hosszú és fáradtságos munkával keresztezték a Hepatitis, a Pappilloma és az Ebola vírus

legfontosabb szegmenseit s létrehoztak belőle egy rassz specifikus alapon fertőző mikrobát, amely rendeltetése szerint, kizárólag az arab genotípussal rendelkező embereket támadja és öli meg. Minderre azért volt szükség, hogy Amerika barát befektetői csoportok, a vírus által kipusztított területeket megszerezzék, s a mi számunkra kibányásszák az ott található összes kőolajat. Szaúd-Arábia, Kuvait, Arab-emirátusok. Ahol csak olaj van, az célponttá vált. Már meg is találták a megoldást, hogyan terjesszék el a fertőzést. Ügyes szervezéssel, bombát robbantottak a Carnegie Hallban és a Boston Medical Centernél. Az egészet egy Jaffra nevű emír vállalta magára, de ő csak kitaláció. A CIA pénzelte és tanítatta be a felvételeken szereplő imposztort. A vírust egy titkos kutatólaboratóriumban fejlesztették ki, nem sokkal az Antarktiszi McMurdo bázis alatt. Egész kis erődöt rendeztek be a legmodernebb csúcstechnológiával.

─ Egy pillanat ─ hebegett Pirelli. ─ Honnan a fenéből tudja maga mindezt?

─ Én is részt veszek a programban. Épp ezért kell így találkoznunk. Mindenkit megfigyelnek.

─ És kik irányítják ezt az egészet?

─ Személy szerint egy ember. Daniel Smith.

─ Az elnök? ─ hőkölt hátra Pirelli. ─ Most szórakozik? Azzal akar megetetni, hogy terrorakciókat hajtat végre a saját polgárai ellen? Miért?

─ Ürügyként szolgál, hogy bevethesse a biológiai fegyvert. Az ő keze alá dolgozik a CIA, a Nemzetbiztonsági Hivatal, a Felderítés. Minden rohadt

ügynökség, amelynek elvileg az állampolgárokat kellene védenie, de mint oly sokszor, az egyszerű emberek most is csak jelentéktelen sakkfigurák a kormány kezében.

─ De, hogyan tudták mindezt titokban tartani?

─ A McMurdo bázis a Nemzeti Tudományos Alap felügyelete alatt áll. Pár hónappal azután, hogy Smith hatalomra került, kirúgta az igazgatóját s a helyére a saját tudományos tanácsadóját helyezte. Dr. Miller kiváló szakember, csak épp fedőszervezetté alakította a rábízott hivatalt. A kormány, titkos forrásokon keresztül, közel nyolcvankét milliárd dollárt utalt át nekik, amelyet hivatalosan az Antarktiszon folyó kutatásokra fordítottak. A vicces az egészben, hogy nem is hazudtak. Igénybe véve a kormányzati kapcsolatokkal rendelkező NewLand hajózási társaság szolgáltatásait, rengeteg felszerelést és munkást szállítottak Ross Islandre, akik hivatalosan az ott dolgozó tudósoknak segítettek. Mivel nem történt semmi rendkívüli, a világ orra előtt hozták létre a vírus kifejlesztésére szolgáló komplexumot.

─ Megáll az ész ─ fogta a fejét Pirelli. ─ Maga komolyan azt akarja, hogy egymagam álljak neki mindezt bizonyítani?

─ Csak nem ijedt meg?

─ Tele a gatyám. Ez az ügy messze meghaladja a képességeimet.

─ Ne legyen ilyen sötéten látó! Kövesse a pénzt! Az sok mindent megmutat. A Nemzeti Tudományos Alap pénzügyei közérdekű adatok. Kérdezze meg, mi került az Antarktiszi kutatásoknál nyolcvankét milliárd dollárba. Maga a

sajtóhoz tartozik, így jóval nagyobb védettséget élvez. Volna itt még valami. Lance Trenton a CIA aligazgatójaként sok mindent megtett a program érdekében. Nemrég asszisztensének nevezett ki egy Carmen Perez nevű ügynököt. A jelentések szerint, a nőt megviselték a kutatóállomáson látottak. Csapjon le rá és tudjon meg tőle minél többet! Általa első kézből származó információkhoz juthat.

─ És, ha nem akar beszélni?

─ Maga ravasz ember hírében áll Mr. Pirelli. Találjon ki valamit!

Másnap reggel, a felzaklatott újságíró, kialvatlan szemekkel ment be dolgozni s első útja a főszerkesztőhöz vezetett.

Jack Senderos, már harminc éve dolgozott a szakmában s mikor független lapként megalapította a magazint, melle csak úgy dagadt a büszkeségtől. A köpcös, kissé kopaszodó, komoly zsírpárnákkal megáldott férfi, tudta mi kell egy jó újság működéséhez. Sokat követelt, de alkalmazottaiban feltétel nélkül megbízott s a jó teljesítményt bőkezűen jutalmazta. Nem titkolva, Pirelli volt a személyes kedvence, aki naggyá tette a lapot, így mikor belépett az irodájába, tárt karokkal fogadta. ─ Frank ─ mosolygott beosztottjára, ám ahogy meglátta annak csapzott kinézetét, jókedve azonnal gyanakvásba fordult. ─ Szarul nézel ki. Mi történt? Átmulattad az éjszakát?

─ Azt hiszem találtam egy nagyon durva sztorit ─ meredt rá Pirelli, majd elővette s bekapcsolta a felvevőt.

Az idegennel történt beszélgetés, alaposan letaglózta az amúgy nehezen

meglephető főszerkesztőt. Mikor a szerkezet kikapcsolt, szólni is alig bírt. ─ Ez valami hülye vicc?

─ Kizárt! ─ ellenkezett Pirelli. ─ A fickó hangja végig remegett. Engem teljesen meggyőzött. Épp ezért szeretnék elindulni az általa adott szálakon.

─ Te teljesen megvesztél? ─ förmedt Senderos. ─ Van fogalmad róla mi lehet ebből? Ez a manus azt állítja, hogy az Egyesült Államok elnöke, sorozatosan visszaélt a hatalmával. Bevonva az összes nagyobb kormányhivatalt, terrorakciókat szervezett az állampolgárok ellen, hogy egy biológiai fegyver bevetéséhez legyen ürügye. Sok hülyeséget hallottam, de ez eddig a csúcs.

─ És, ha mégis igaz? ─ nézett rá beosztottja.

─ Akkor Amerikát lehúzhatjuk a vécén az alkotmányunkkal együtt. Nem bánom ─ vágta rá hirtelen. ─ Láss hozzá! De figyelmeztetlek! Ez az ügy messze túlhaladja az erőnket. Az elnöki hatalmat nem lehet csak úgy megvádolni. Kikezdhetetlen bizonyítékok kellenek, mert ha mellélövünk, akkor a lappal együtt, minket is bezárnak.

─ Ne aggódj ─ mosolygott Pirelli. ─ Tudod jól milyen körültekintő vagyok. Nincs az az isten, hogy ezt elszúrjam. Olyan cikket írok belőle, hogy a lapok csak úgy füstölni fognak. Talán még a Pulitzer-díjat is megkapom.

─ Kit érdekel a Pulitzer-díj? ─ kuncogott Senderos. ─ Ha ez sztori beválik, aranyszobrot állítok neked a szerkesztőség elé.

Negyvenedik Fejezet

Nemzeti Tudományos Alap, Arlington, Virginia

JACK MILLER sosem volt a tettek embere. Már kisgyerekkorában is többre tartotta az olvasást, mint a játszótéri kalandokat. Magába forduló, kissé besavanyodott hozzáállása kihatott egész életére, s még most, felelősségteljes beosztásában is úgy festett ovális keretű szemüvegében s ízléstelen öltönykollekcióival, mint egy szürke kisegér. Geológiából szerzett diplomát, majd doktori címet, terepre viszont csak akkor ment, ha feltétlenül szükségessé vált. A világ bármely szegleténél többre tartott egy kényelmes irodát. Az övé tökéletesen megfelelt a kritériumoknak. Bézs színű falak, néhány könyvespolc, egy nagyobb méretű akvárium s a mindent belepő síri csönd. A hangszigetelt falak, remekül elnyomták a kint dolgozó sok száz alkalmazott zsivaját, akik az ország legfontosabb tudományos hivatalában végezték mindennapi feladataikat. Miller fikarcnyit sem törődött az odakint zajló eseményekkel. Ő reggel kilenckor beült az íróasztalához, elővette kedvenc magazinját, s egy forró capuccino mellett szépen végigolvasta. Ma sem tett másképp, csak a szokásosnál is jobban körülvette a fájó unalom. Ám a kényelmes állapot hamar véget ért, mikor megcsörrent a telefon. Miller eleinte fel se akarta venni, de végül rászánta magát s komoly kínok közt tette füléhez a kagylót. ─ Igen? ─ szólt bele ingerülten.

─ Elnézést igazgató úr ─ titkárnője alig találta a szavakat zavarodottságában. ─ Egy Pirelli nevű újságíró van itt és önnel szeretne beszélni. Azt mondja sürgős.

─ Már csak ez hiányzott. Engedje be!

Pár másodpercre rá már nyílt is az ajtó s a zsurnaliszta úgy masírozott be, mintha csak a saját küszöbét lépte volna át.

Miller mély sóhajtással állt fel s amint vendége az asztalhoz ért, erőltetett mosollyal az arcán nyújtotta a kezét. ─ Üdvözlöm. Dr. Miller vagyok, az igazgató.

Az újságírót jól meglepte a kedves fogadtatás, hisz legtöbb helyen szóba sem álltak vele. Ennek ellenére örömmel viszonozta a kedves gesztust. ─ Frank Pirelli. Stark Reality.

─ Foglaljon helyet ─ Miller az asztal előtti bőrfotelre mutatott, majd vendégével együtt ő is kényelembe helyezte magát. ─ Sokat hallottam az önök magazinjáról. A kormányzóról szóló fejezet különösen a kedvencemmé vált ─ hangjából csak áradt a gúnyos szarkazmus. ─ Mit ne mondjak, jól lejáratta a közfinanszírozás rendszerét.

─ Ha az igazság feltárása lejáratásnak minősül ─ vigyorgott önelégülten Pirelli ─ akkor igen.

─ Mit akar tőlem?

─ Szeretnék feltenni néhány kérdést, csak ha nincs ellenére.

─ Most jól nyissa ki a fülét! ─ nézett rá Miller ─ Gyűlölöm az önhöz hasonló szenzációhajhász firkászokat, akik pofátlan hazugságokkal töltik meg a szennylapokat, melyeknek dolgoznak. Ennek ellenére válaszolok a kérdéseire, nehogy még azzal jöjjön, hogy semmibe veszem az istenverte sajtószabadságot.

─ Remek ─ vágta rá Pirelli s már aktiválta is a zsebéből előhúzott felvevőt. ─ Mióta tölti be ön ezt a pozíciót?

─ Öt éve és négy hónapja.

─ Akkor ezek szerint nem sokkal Smith elnök beiktatása után került ebbe a székbe.

─ Pontosan.

─ Előtte hol dolgozott?

─ Szabadúszó geológus voltam.

─ Ez pontosan mit jelent?

─ Azt, hogy nem alkalmazott egyetlen tudományos intézet vagy egyetem sem.

─ Miért nem alkalmazták?

─ Mert nem rendelkeztem elegendő szakmai tapasztalattal és terepgyakorlattal.

─ Ha jól tudom, az ön elődje egy bizonyos Dr. Jeremy Mitchell volt, aki húsz éven át irányította ezt a helyet.

─ Így van. Remek szakember volt.

─ Efelől semmi kétség. Négy elnököt szolgált ki gond nélkül, de mikor Smith elnök került hatalomra, váratlanul leváltotta, pedig erre nem adott semmi okot és még tíz éve volt a nyugdíjig. Nem értem miért rúgott ki egy ilyen sokat kipróbált és tapasztalt vezetőt és ültette a helyére magát, aki sehova se kellett.

Miller azt hitte menten megüti a guta. ─ Igaz, hogy senki sem alkalmazott, de határozott elképzeléseim voltak, melyeket publikáltam is. A tanulmányom az elnök úr kezébe került, aki velem képzelte el az arculatváltást.

─ Meséljen nekem a McMurdo bázisról. Pontosan mit csinálnak ott?

─ A McMurdo az egyetlen kutatóállomásunk az Antarktiszon. Az ott dolgozó szakemberek mintákat gyűjtenek a jégrétegekből.

─ Erre miért van szükség?

─ A klimatológusok különösen nagy hasznát veszik. A jégben rekedt légbuborékokból és porszemcsékből, következtetni tudnak a régmúlt időjárási viszonyairól és képet tudnak alkotni az eljövendő meteorológiai eseményekről.

─ Drága egy ilyen vizsgálat?

─ Nem olyan vészes.

─ És maguk a felszerelések drágák?

─ Mivel speciális műszerekről van szó így nem olcsók, de azon a szinten, melyen mi dolgozunk, nem számítanak jelentős kiadásnak.

─ Ezt nem értem ─ rázta a fejét Pirelli. ─ A tegnapi napomat, az önökkel szerződésben álló NewLand hajózási társaság Norfolki központjában töltöttem. El nem tudja képzelni hány dobozni jegyzőkönyvet és fuvarlevelet kellett átnyálaznom. De nem volt hiába. Sikerült kiderítenem, hogy az elmúlt öt évben, közel hatvanszor szállítottak az önök megbízásából a Ross Islandre, mindenféle berendezést. Ha a szállítóhajók teherbírását nézzük, ez a baráti becsléssel is, több mint két millió tonnát jelent, és az oda fuvarozott áruk összértéke nyolcvankét milliárd hétszázhetven millió dollár. Mit építenek ott? Las Vegas sarkköri változatát?

─ Várjon ─ hebegett Miller. ─ Itt valami félreértés lesz.

─ Találtam még valamit ─ vágott közbe Pirelli. ─ Megtudtam, hogy ez a NewLand hajózási társaság, pár nappal az ön kinevezése után kapta meg a megbízási szerződést és azt a Delasgeen nevű céget ütötte ki a nyeregből, amelyik már lassan húsz éve állt alkalmazásban. A NewLand főrészvényesei közt egyébként sokaknak, befolyásos barátai vannak a kongresszusban. Mit tud

ön ezekre mondani?

Miller nem szokott hozzá az ilyen mozdony stílushoz. Elvesztette a fonalat s teljesen összezavarodott. Belekezdett egy mondatba, de aztán gyorsan visszaszívta. Így ment ez vagy fél percig, mire képes volt összeszedni magát. ─ Hiába is próbálja elferdíteni a tényeket, nem fog sikerülni.

─ Hogy mit ferdítek el? ─ kuncogott az újságíró. ─ Ezek az adatok le vannak írva feketén-fehéren. A kérdés most az, hogy mit reagál a felvetéseimre?

Miller teljesen pánikba esett s legvégső kétségbeesésében, megnyomta az asztal alatti hívógombot. Egy perc sem telt bele s két tagbaszakadt biztonsági ember nyitott rájuk. ─ Hivatott minket uram? ─ kérdezte egyikük.

─ Igen ─ vigyorgott az igazgató. ─ Dobják ki ezt a mocskot, de úgy, hogy a lába ne érje a földet!

─ Szóval ez a válasza? ─ nevetett Pirelli. ─ Sok mindent elárul. ─ Épp csak ki tudta kapcsolni a felvevőt, mikor az őrök megragadták, s gyorsított eljárásban mutatták meg neki a kijáratot.

Negyvenegyedik Fejezet

Riggs Street, Washington

CARMEN egykedvűen tért haza kényelmes otthonába. Fáradt volt és nyűgös. Enni akart, fürdőre vágyott s végre a saját ágyában szerette volna álomra hajtani a fejét. Párja kirobbanó örömmel ugrott a nyakába s halmozta el szenvedélyes csókjaival. Minden ragyogott a tisztaságtól s a finoman gőzölgő ebéd, már ott várt rá az asztalon. Életében nem evett olyan jóízűen, mint akkor. Délután aztán forró vizet engedett, s átszellemült képpel terült el a széles kádban, mely párja csatlakozását követően, heves szeretkezés színhelyévé vált. Boldognak kellett volna éreznie magát, ám a jó érzés, melyre vágyott, álom volt csupán. Lelki szemei előtt állandóan az ágyhoz kötözött, több sebből vérző haldoklókat látta. Hiába terelte el figyelmét bármivel, a velőtrázóan borzalmas emlékek nem akartak eltűnni s éjszaka csak még rosszabbá vált minden. Többször is verejtékben fürödve riadt fel s fájdalmas könnyeit alig tudta leplezni, aggódó szerelme elől. Egymás után szedte be a nyugtatókat, de a hörgések, a segélykérő pillantások, továbbra is maradtak s remegéssel töltötték el egész testét. Táskás, kialvatlan szemekkel ült az ablak mellett s az utcán sétáló embereket figyelte. Hirtelen az ajtócsengő éles hangja rázta fel melankolikus gondolataiból. Nem volt rajta más, csak átizzadt hálóinge. Gyorsan magára kapta kedvenc fürdőköpenyét s úgy sietett a bejárathoz. Kissé gyanakodva nyitott ajtót az ismeretlen férfinak. ─ Segíthetek? ─ erőltetett magára némi udvariasságot.

─ Elnézést a zavarásért ─ szabadkozott az újságíró. ─ Frank Pirelli vagyok a Stark Reality magazintól. Ms. Perezhez van szerencsém?

─ Igen. Maga valami riporter?

─ Oknyomozó riporter egész pontosan. Nem bánja, ha felteszek önnek néhány kérdést?

─ Ne haragudjon, de nagyon fáradt vagyok és semmi kedvem válaszolgatni. Minden jót ─ épp csak becsukta az ajtót, mikor Pirelli elkiáltotta magát. ─ Tudom miben vesz részt kisasszony. Azzal kapcsolatban nyomozok.

A nő agyába villámként csapott az előbbi kijelentés. Valósággal feltépte a bejáratot s dühödt tekintettel meredt a magabiztosan vigyorgó újságíróra. ─ Honnan tudja mi a munkám?

─ Az egyik informátoromtól, aki szintén részt vesz a Nemesis-programban.

Carmen elképedve bámult, majd gyorsan beinvitálta vendégét s leültette a kanapéra. ─ Mit tud még?

─ Mindent ─ mosolygott Pirelli s tömören elmesélte neki az eddig feltárt információkat.

A nő magába roskadva zuhant az ablak melletti fotelbe. ─ Hogy mondja? Az egész csak a rohadt olaj miatt van? Néhány hájas befektető kedvéért kellett megölni azt a sok embert? ─ határozottsága semmivé vált s menthetetlenül elbőgte magát. Párja is csak alig tudta megvigasztalni. Ám ahogy magára talált, depressziója egy csapásra, fortyogó dühbe csapott át. ─ Az a szemét Trenton. Hányszor tartott kiselőadást a terrorizmus elleni harcról ─ elhűlve tekintett a nyugodtan ülő újságíróra. ─ Akkor ezek szerint az ott dolgozók nem is tudják mi is folyik itt valójában?

─ Valószínűleg nem ─ sóhajtott Pirelli. ─ Muszáj elmondania amit tud.

─ Megkattant? ─ hőkölt hátra Carmen. ─ Az imént mondta, hogy az elnök is benne van. Már azért is bajba kerülhetek, hogy beszéltem magával.

─ Pedig, ha beszélne azzal könnyítene a lelkén. Nézzen magára! Úgy fest, mint egy űzött vad. Gondolom sorban szedi a nyugtatókat. Tönkre akarja tenni a maga és a párja életét? Ráadásul a hallgatásával az ő malmukra hajtja a vizet és bűnrészessé válik.

─ Kérem távozzon! ─ pattant fel Carmen. ─ Ha lelki segélyre van szükségem, elmegyek pszichológushoz.

Az újságíró nem ellenkezett. Mély sóhajtással indult a kijárat felé. A nő úgy csapta be mögötte az ajtót, hogy talán még a szomszédban is hallották. Lelkében azonban gyökeret vertek a zsurnaliszta szavai, melyek könyörtelenül az elevenébe találtak.

Pirelli ismét kénytelen volt, éjnek éj vadján a parkolóház sötétjébe hatolni, ahogy rejtélyes informátora kérte. Az idegen ott volt a jól ismert oszlop mögött, s halk kuncogással figyelte a riporter egyre fokozódó idegeskedését. ─ Mitől retteg ennyire?

─ Frászt kapok ettől a helytől. Nem tudnánk más találkahelyet rendszeresíteni?

─ Sajnálom ─ felelte az idegen ─, de nem lenne jó ötlet, ha az elnök tudomást szerezne a mi kis szövetségünkről. Nos? Jutott valamire?

─ Ami azt illeti igen ─ vágta rá Pirelli. ─ Nem is kevésre. Az útmutatásai alapján, felkerestem a NewLand hajózási társaságot és bizonyítékot találtam arra, hogy egy rakás alkalommal szállítottak Ross Islandre felszerelést.

─ Na és járt Dr. Millernél is?

─ Igen. Elég furcsán reagált. Úgy tűnt fogalma sincs semmiről.

─ Miért lenne? Ő csak egy kirakatember akit azért ültettek a székbe, hogy az ő céljaikat kiszolgálja. Minden részletet nem kell ismernie.

─ De szerintem sokat tud. Látszott rajta mennyire zavarba hoztam a kérdéseimmel. Biztos, hogy vetít. Sajnos mielőtt jobban megszorongathattam volna, kidobatott.

─ Pánikba esett ─ nevetett az idegen. ─ Félt, hogy olyat mond amit nem kellene. Biztos habozás nélkül értesítette a főnökeit. Célponttá vált barátom. Jó zsíros célponttá. Maradjon mindig előtérben! Akkor nem bánthatják.

─ Nem most jöttem le a falvédőről.

─ Na és Trenton aligazgató asszisztense? Sikerült vele beszélni?

─ Igen. Teljesen kiakadt, mikor közöltem vele az igazságot. Furcsa, hogy még őt sem avatták be.

─ Minél kevesebben tudnak róla, annál könnyebb az irányítás.

─ De nem akart beszélni. Ő is elzavart. Látszott rajta mennyire kikészítették az elmúlt hetek. Viszont úgy érzem sikerült egy kicsit felzavarnom az őt körülvevő állóvizet.

─ Az remek. Pár nap múlva keresse fel ismét! Addigra talán megpuhul.

─ Volna esetleg egy újabb szál amit követhetek? ─ kíváncsiskodott Pirelli.

─ Akad ─ vágta rá az idegen. ─ Az elnök szeretné, ha a távozása után is folytatódna a program. Épp ezért, keresett magának egy utódot. Martin Grantre esett a választás.

─ A Carnegie Hall hősére?

─ Nem hős ő, csak jókor volt jó helyen. Tudott a robbantásról, és úgy szervezte, hogy elsőként hatolhasson be az épületbe. Az, hogy régebben tűzoltó volt, csak fokozta a későbbi színjáték hatását. Smith kitűntette és nem egy sajtótájékoztatón körülrajongta. Az ország ismeri és szereti. Debney halálával, megüresedett az alelnöki szék. De már nem sokáig. Smith mindent el fog követni, hogy a Kongresszus jóváhagyja Grant kinevezését. Ismerve, hogy a

politikai pártok, mennyire benyalnak a védencének, nem fog sokáig húzódni a döntés.

─ Akkor azt hiszem ─ vakarta a fejét Pirelli ─ ideje lenne visszarepülnöm Washingtonba.

─ Én is úgy vélem ─ vigyorgott az idegen.

Negyvenkettedik Fejezet

AZ ELNÖK épp azon ritkaságszámba menő perceket élvezte, mikor csakis magával törődhetett. Kezeit tarkójára kulcsolva dőlt hátra kényelmes foteljében, s behunyt szemmel ringatta magát ide-oda. Szárnyaló gondolatai a hegyekbe röpítették, ahol épp zúgó patak mellett próbált kihorgászni, néhány méretes pisztrángot. Mérhetetlen nyugalom s jó érzés töltötte el, ám egy erőteljes kopogás, végképp szétzúzta a kellemes látomást. Ingerülten fordult a ajtó felé ─ Szabad ─ hangjából igyekezett elűzni, nyűgös kedélyállapotát.

Bájosan dekoratív sajtófőnöke nyitott ajtót. ─ Elnézést uram. Remélem nem zavarok.

─ Ugyan már Nelly ─ meredt rá felettese. ─ Maga sosem zavar. Foglaljon helyet!

Az aprócska nő nem volt több százötven centinél, ezt azonban egy csöppet sem tekintette hátránynak. Félelmetes tekintéllyel rendelkezett. Beosztottjai valósággal rettegtek tőle, s bár a liftben messze ő volt a legkisebb, kemény határozottságával, szinte megfagyasztotta a levegőt. Ugyanezzel a rátermettséggel sietett a kanapéhoz, s miközben leült, kíváncsi tekintettel fürkészte a férfi reakcióit.

─ Mi híre van számomra? ─ hajolt közelebb Smith.

─ A demokraták egy fikarcnyit sem engednek. A meghallgatás holnap délután egykor kezdődik.

─ Ki vezeti?

─ Tim Johnson szenátor.

─ Valahogy sejtettem ─ mosolygott az elnök. ─ Amióta csak bejelentettem Grant jelölését, megállás nélkül támad. Szerinte elhamarkodott döntést hoztam és a védencem nem alkalmas arra, hogy betöltse az alelnöki pozíciót. Úgy viselkedik, mint egy területét védő oroszlán.

─ Nagyon makacs és rendkívül ravasz. Nem lesz vele könnyű dolgunk.

─ Nem érdekel ─ vágta rá Smith. ─ Grant lesz az alelnök ez nem vitás. Johnson és a talpnyalói hiába ugrálnak, a Kongresszus hülye lesz nemmel szavazni. A közhangulat úgyis a mi malmunkra hajtja a vizet.

Timothy Aaron Johnson, vagy ahogy a kongresszusban hívták, morcos Johnson, nem épp finomkodásairól volt híres. A demokrata párt vezéralakjaként, az elnök leghangosabb és egyben legbefolyásosabb kritikusaként volt jelen. Több alkalommal is bírálta Smith módszereit s merész törvényjavaslatait, ám a mostaninál kiválóbb támadási felületet még nem kapott. Mikor az elnök, élve az alkotmány huszonötödik cikkelyének, második bekezdésében megfogalmazott jogával s Grantet jelölte meg Debney utódjaként, a keményfejű politikusnál betelt a pohár. Tucatjával adott interjúkat, ahol nem győzte hangoztatni, milyen alattomos szentségtörésként éli meg, hogy pusztán azért jelölnek egy minden bizonnyal, kevés tapasztalattal bíró embert alelnöknek, mert megmentett néhány embert. Tisztelte és elismerte a hőstettet, de elutasította a kinevezést, melyet egyértelműen az elnök hibás és pusztán szimpátia alapján meghozott döntéseként jellemzett. Élve szenátori jogaival, sürgős meghallgatást hívott

össze, melynek elsődleges céljaként a jelölt alkalmasságának kiderítését tűzte ki. Könyörtelen fellépése után, nem okozott túl nagy meglepetést, hogy a Kongresszus őt bízta meg az eseti bizottság felállításával s vezetésével. Az ötvenhat éves politikus, kemény kis csapatot verbuvált s a felkészüléshez saját Georgetowni villájában szorított helyet.

Fárasztó napok álltak mögöttük, jó pár átvirrasztott éjszakával. A ma reggel azonban, minden eddiginél fontosabbnak számított. Már csak néhány óra volt az első meghallgatási nap kezdetéig s Johnson még egyszer utoljára át akart venni mindent. Fáradhatatlan csapatával, az ebédlőben álló, széles mahagóni asztalhoz ült s elégedett vigyorral tekintett végig az elszánt arcokon. ─ Egész pontosan három óra negyven perc múlva kezdődik a játszma ─ kissé rekedtes hangja remekül illett kemény vonásaihoz s rideg, acélkék szeméhez. ─ Nagyon észnél kell lennünk. Igaz, hogy Martin Grant alkalmatlan az alelnöki poszt betöltésére, de ő egy nemzeti hős, aki tizenegy embert mentett ki halált megvető bátorsággal a lángok közül. Föl sem merülhet, hogy be akarjuk feketíteni. A közvélemény szinte követeli a kinevezését. Ő benne látják a karizmatikus vezető mintapéldáját. Be kell nekik bizonyítanunk, hogy pusztán szimpátia alapján, senki sem válik alkalmassá az elnök utáni tisztség betöltésére. Ezzel azonban vékony jégre lépünk. Elég egy rossz elszólás és politikai hullák leszünk. Száztíz százalékot várok mindenkitől. Ne feledjék mi a tét!

A Capitolium központi termében, már nagy volt a készülődés. Egymást érték a tévékamerák, a riporterek s az őket követő technikai személyzet. Mindenki a nagy sajtóvisszhangot kapott esemény kezdését várta. A Kongresszus valamennyi tagja megjelent, s elfoglalták kijelölt helyüket a több száz férőhelyes csarnokban. Odafönt a pódiumon is már csak az utolsó simítások voltak hátra. Johnson és segítői, a mikrofonjaikat ellenőrizték s némi vízzel benedvesítették kiszáradt torkukat. Az óra lassan egyet mutatott. Ideje volt nekilátni.

─ Üdvözlöm a Kongresszus jelenlevő tagjait ─ szólt az elnöki székben helyet foglaló szenátor ─, a sajtó képviselőit, és mindenkit aki figyelemmel kíséri az eseményeket. A Kongresszus által engedélyezett eseti meghallgatás, első

vizsgálati napját ezennel megnyitom ─ lefutva az ilyenkor szokásos tiszteletkört, sorban bemutatta a segítőit. ─ Az itt felállt bizottság azt próbálja kideríteni, hogy a nemrég tragikus körülmények közt elhunyt Debney alelnök helyére, az elnök úr által javasolt Martin Grant, alkalmas e a pozíció betöltésére ─ tekintete az előtte pár méterrel álló asztalsorra meredt, mely mögött ott ült maga a jelölt, az őt támogató népes csapattal egyetemben. ─ Mr. Grant. Miért érzi úgy, hogy alkalmas az alelnöki posztra?

A hőssé váló politikus, finoman magához húzta a mikrofont s annyi határozottságot erőltetett magára, amennyit csak tudott. ─ Sokan lekicsinylik az alelnökséget, pedig nagyon is fontos. Biztos pontként kell állnia az elnök mögött, hogy az tudja, ha vele történik valami, akkor biztos kezekbe kerül az ország sorsa. Ehhez viszont olyan emberre van szükség, aki nem csak a szavak, hanem a tettek erejében is hisz. Én ilyen vagyok és a sors akaratából bizonyítottam is.

─ Ez mind szép és jó ─ mosolygott Johnson ─, de az alelnökséghez felkészültségre is szükség van. Elég felkészültnek érzi magát?

─ Minden tekintetben.

─ Hogy állíthatja ilyen biztosan, amikor mindössze két éve van jelen a politikában?

─ Úgy vélem a felkészültségi szintem, nem ennek a függvénye.

─ Valóban? ─ nézett rá Johnson, majd kezébe vette az egyik előtte heverő papírlapot. ─ Nagyjából öt hónappal ezelőtt, interjút adott a Washington

Postnak. Ha megengedi szó szerint idézem: " Még nem töltöttem el elég időt a politikában ahhoz, hogy komoly döntésekben vegyek részt. Ahhoz még nagyon sokat kell tanulom ". Árulja el Mr. Grant ─ érdeklődött a szenátor ─ mi változott az elmúlt hónapokban? Hirtelen a fejébe öntötték a politika minden ismeretét?

A jelenlevők néhol kuncogva, néhol elgondolkodva súgtak össze.

Grant egy kissé összezavarodott. ─ Valóban ezt nyilatkoztam, de azóta mindent másképp látok.

─ Na ne mondja - mosolygott a bizottsági elnök. ─ Hadd idézzem egy másik nyilatkozatát, amit közel egy éve adott szintén a Postnak: " Még csak nemrég kerültem be a képviselő házba. Ráérek később is foglalkozni a törvények, és az alkotmány kiegészítések bonyolult labirintusával. " ─ a szenátor érdeklődve hajolt közelebb. ─ Ezek után még mindig azt állítja, hogy teljes mértékben alkalmas? Hiszen a saját szavai cáfolják. Mit várhatunk öntől, ha alelnök lesz?

A teremben szinte érezni lehetett a feszültség ízét s Grant egyre kisebbnek érezte magát a rettentő nyomás alatt. Próbált higgadt maradni s gyors válaszokkal reagálni, ám Johnson fogást talált rajta s mint valami pitbull, a világ minden kincséért sem engedte volna el.

Johnson nagy megelégedéssel lépett kényelmes irodájába. A mintás tapétát, még a szokásosnál is ízlésesebbnek találta s mikor hátradőlt finom tapintású karosszékében, elégedett sóhajtással tekintett körbe a modern stílusú szobán. Eredményes nap állt mögötte. Be is kapcsolta a szemközt álló tévét, hogy a hírekben újra átélje azokat a remek pillanatokat. Miközben egyre jobban átadta magát a pihentető relaxációnak, mobilját elővéve egy számot tárcsázott, majd a szerkezetet, finoman a füléhez nyomta.

─ Igen? ─ szólt egy hang a túloldalon.

─ Látta a híreket?

─ Viccel? Ez a legjobb műsor évek óta. Őszintén gratulálok. Alaposan kitett magáért. Ha holnap is így fog menni, bonthatjuk a pezsgőt.

─ Viszek poharakat ─ nevetett Johnson. ─ De nem számítok könnyű menetre. Nagy harc lesz az biztos.

─ Bízok magában ─ vágta rá Clifford szenátor. ─ Ne okozzon csalódást!

Másnap kora délután, már a kezdés előtt két órával, dugig telt a központi ülésterem. A politikusoktól kezdve, a sajtó munkatársain át a civilekig, mindenki azt találgatta mivel rukkol elő Grant s az őt tegnap úthengerként földbe döngölő bizottság. A rendelkezés értelmében, a mai nap le kellett zárni a meghallgatást, hogy aztán az este folyamán egy ügydöntő szavazás keretében, a Kongresszus meghozza ítéletét. Pirelli a Capitolium előtti téren állt a sok ezer kíváncsiskodó közt, akik mind a mobil kivetítőkön át figyelték a nagy horderejű eseményeket. Meg se próbált bejutni az ülésterembe. Tudta, ha csak meglátják az igazolványán a Stark Reality nevét, már rúgják is ki. Jobbat nem tudván, csatlakozott a bámészkodókhoz s irigykedve leste a bentről közvetítő tévéseket.

─ A meghallgatás második ─ harsant fel Johnson ─ és egyben utolsó ülésnapját, ezennel hivatalosan megnyitom ─ másodpercre pontosan egyet mutatott az óra. Gyorsan felolvasta a meghallgatást s az ügydöntő szavazást összekapcsoló jogi

rendelkezéseket, majd némi víz kortyolása után belevágott a sűrűjébe. ─ Mr. Grant. Remélem a tegnapi nap óta sikerült némi határozottságot magába szívnia, hogy végre teljes válaszokat kaphassunk öntől.

─ Én a helyében inkább azon aggódnék ─ vágta rá a jelölt ─, hogy mit mondjak a sajtónak, miután elnézést kell kérnie.

─ Elnézést kérnem? ─ hőkölt hátra Johnson. ─ Mégis miért?

─ Mert a rugalmatlan és maradi hozzáállásból adódó csőlátásával, elsiklott a leglényegesebb kérdések fölött.

Meglepettség söpört végig a termen, mely a bizottsági elnök értetlen arckifejezésében csúcsosodott ki. ─ Ne haragudjon, de ezt, hogy érti?

─ Tegnap, több korábbi nyilatkozatomat idézte, melyekben elismerem, azt vallottam, hogy kevés tapasztalattal rendelkezem. Valóban így történt. Azóta viszont teljesen másképp látom a dolgokat. Rájöttem, hogy a mai politika, csak úgy hemzseg a sztereotípiáktól, melyek inkább megkötik, mintsem segítenék az ország irányítását.

─ Arra céloz ezzel ─ meredt rá Johnson ─, hogy az alelnöki poszt betöltésére nincs szükség jelentősebb politikai előéletre?

─ Ahogy mondja!

─ És mi alapján jutott erre az álláspontra?

─ Néhány hónapja, kezembe akadt egy könyv, mely George Washington életét mesélte el. Mire a végére értem, alapvetően megváltozott a hozzáállásom. Élete nagy részében katona volt és a politikának a közelébe se került. Mégis remek vezető vált belőle. Miért? Tettem fel magamnak a kérdést. A válasz egyszerű. Azért, mert kiváló értékeket képviselt. Természetesen én sosem lehetek olyan, mint ő, de a munkásságát igen is felhasználhatom. A politika nem olyan, mint egy mesterség. Itt nincs szükség szaktudásra, mérhetetlen ismeretekre. Az ország vezetéséhez erő kell és szív. Nem tagadom, szükség van a törvények és jogszabályok ismeretére is, de nem lehet ez a kizárólagos szempont. Az ön álláspontja szerint, bármilyen ember alkalmas az alelnöki poszt betöltésére, ha elég ideje jelen van a politikában, függetlenül attól mit képvisel. Tehát ezek szerint lehet romlott és erkölcstelen, de a fő, hogy elég tapasztalattal rendelkezzen.

Mind a teremben, mind a téren, heves taps és ováció követte a beszédet.

Johnson alig jutott szóhoz az ujjongással teli hangzavarban. ─ Én semmi ilyesmit nem mondtam. Ön kiforgatja a szavaimat!

─ Még valami ─ vágott közbe Grant. ─ Sosem állítottam, hogy én leszek minden idők legjobb alelnöke. Viszont ezekben a vészterhes időkben, mikor ismét a terror árnyéka vetül a nemzetre, szükség van erőre és kitartásra. Ne aggódjon Mr. Johnson! Mindkettővel bőven rendelkezem.

Innentől a bizottság, pusztán szükséges rosszként volt jelen. Bármit mondhattak, a Kongresszus s a képernyők előtt izguló közvélemény, egy emberként Grant mellé állt.

Smith idegesen tekintett maga elé. A bizonytalanság szörnyű terhe nehezedett rá, mely minden perccel csak súlyosabbá vált. Ujjaival íróasztalát kopogtatta, vagy épp a tollával játszott. Bármit kitalált csakhogy elterelje a figyelmét. Időnként kitekintett az ablakon, de a méregzöld gyep, valahogy nem hozta lázba. Remegő izgalommal kapta fel a fejét, mikor sajtófőnöke lépett be az irodába. ─ Igen? ─ meredt beosztottjára kiéhezett tekintettel. ─ Megvan az eredmény?

─ A Kongresszus ─ kezdett bele az aprócska nő, kaján vigyorral az arcán ─ négyszázkét igen és százharminchárom nem ellenében, jóváhagyta Grant kinevezését.

─ Ez az! ─ kiáltott Smith s örömittasan csapott az asztalra. Úgy pattant fel akár egy tinédzser s ott helyben kedve lett volna táncra perdülni. Váratlanul a mosolyogva őt néző sajtófőnökhöz ugrott, s egy az egyben szájon csókolta. ─ Bocsásson meg ─ mentegetőzött, amint rájött mit is tett. ─ Nem is tudom mikor éreztem ekkora boldogságot. Kíváncsi lennék annak a szarházi Cliffordnak a pofájára.

─ Akkor elküldhetem a győzelemre szánt közleményt? ─ húzta ki magát a nő.

─ Mi az, hogy ─ nevetett Smith. ─ És, ha azzal végzett, szervezzen meg egy nagyszabású sajtótájékoztatót! Tudatosítani akarom a kinevezés tényét!

Negyvenharmadik Fejezet

HELENA és Gabriel, egyre türelmetlenebbül viselték a kínzóan hosszúra nyúló várakozást. Több mint két órával ezelőtt, azzal a céllal érkeztek az FBI Washingtoni központjába, hogy beszéljenek Reynolds igazgatóval. Az egyik titkárnő kis türelmet kért, de ennek már jó ideje. Már a fejük is belesajdult a fárasztó semmittevésbe, pedig a J. Edgar Hoover épület tágas előcsarnoka, bőven szolgált látnivalóval.

Hirtelen egy feltűnően csinos és dekoratív hölgy ült le melléjük.

Carmen azonnal felismerte a doktornőt, de jobbnak látta, ha inkább meg se szólal.

Pár perc elteltével, végre egy ügynök lépett Gabrielhez. Elnézést kért a hosszúra nyúlt várakozásért, majd elmondta nekik merre találják Reynolds irodáját.

─ Egy pillanat ─ pattant fel Carmen.

─ Igen kisasszony? ─ nézett rá a roppant udvarias férfi.

─ Én is az igazgató úrral szeretnék beszélni és azt hiszem ennek a két embernek ugyanaz a problémája, mint nekem.

Helena értetlenkedve lépett közelebb. ─ Na ne mondja. Ki maga?

─ A nevem Carmen Perez, és ami azt illeti, találkoztam a maga barátnőjével Dr. Westlake-kel.

─ Hol? ─ tört előre Gabriel.

─ Javaslom, hogy menjünk az igazgatóhoz! Ott mindent elmesélek.

Reynolds kissé gyanakvóan tekintett az irodájába belépő személyekre. Nyájas udvariassággal ültette le őket széles íróasztala elé, majd sietve visszahuppant éjfekete bőrfoteljébe. ─ Nos? Önök akartak beszélni velem?

─ Igen ─ vágta rá Helena. ─ Hosszú időn át tépelődtem, hogy eljöjjek e. Azok után ami történt, nem igazán bízok az állami hivatalokban.

─ Miért mi történt?

─ A nevem Dr. Helena Nowickzy. Vírusszakértőként dolgozom a WHO-nak. Tudomásomra jutott egy zavarba ejtő ügy, épp ezért felvettem a kapcsolatot legjobb barátnőmmel, a szintén virológus Dr. Nora Westlake-kel, aki a Fort Detricki laboratórium, vezető munkatársa. Néhány hétre Afrikába utaztunk, ahol sikerült kiderítenünk, hogy a hatvanas években az Egyesült Államok kormánya, a Kongói dzsungel mélyén egy szigorúan titkos katonai támaszpontot működtetett, ahol biológiai fegyvert állított elő, igen nagy mennyiségben. Egy faj specifikusan fertőző vírust fejlesztettek ki, amely kizárólag a fekete rasszhoz

tartozó embereket támadta meg. A siker érdekében, számtalan helyi bennszülöttön hajtottak végre kísérleteket. Így hozták létre az AIDS-et, amely mint tudjuk, azóta már számtalanszor mutálódott, így gyakorlatilag bárkit megfertőzhet.

Reynolds alig találta meg leesett állát. ─ Folytassa!

─ Pár évvel ezelőtt ezt a programot renoválták, csakhogy most az arabok a célpontok. A legmagasabb szintű kormányhivatalok állnak mögötte a CIA-tól kezdve a Nemzetbiztonságiakon át a felderítésig ─ a nő kemény határozottsága valósággal felszántotta az irodát. ─ Nem szabad hagyni, hogy újra merényletet kövessenek el egy népcsoporton! Ezért vagyunk itt. Szükségünk van a segítségére.

─ Na és a barátnője ─ érdeklődött Reynolds ─ hol van most?

─ Nemrég foglyul ejtett minket a program vezetője Dr. Robert Conrad tábornok a Fort Detricki labor igazgatója. Szerette volna, ha Nora csatlakozik hozzá és ő igent mondott. Először nem értettem miért, de aztán megtudtam, hogy csak szeretett volna beépülni, hátha sikerül megakasztania a tevékenységüket. Bárcsak tudnám hová ment!

─ Az Antarktiszra ─ vágta rá Carmen. ─ Az új vírust ott fejlesztik ki a Ross Islanden található McMurdo bázis alatt, egy hatalmas komplexumban. Elképesztően sok tudós és katona tartózkodik ott. Arab férfiakat és nőket raboltak el, hogy aztán kísérleti nyulakként használják őket. Mai napig nem tudom kiverni a fejemből azokat az arcokat. Mostanáig azt hittem, hogy Dr. Westlake is a gyilkosok pártján áll.

Reynolds azt se tudta merre nézzen. ─ Egy pillanat. Próbálom értelmezni, amiket mondtak. De ne aggódjanak! Minden szavukat elhiszem ─ s ekkor elmesélte azt a rengeteg furcsa és baljós információt, melyekhez az utóbbi hetekben jutott. ─ Így már összeáll a kép ─ vágta rá mosolyogva.

─ Akkor tegyen valamit! ─ meredt rá Helena

─ Az nem olyan egyszerű kisasszony.

─ Ugyan miért nem? Ha egyszer az elnök terrorakciókat szervezett, hogy ürügyként felhasználhassa a vírus bevetéséhez. Mi kell még?

─ Megdönthetetlen bizonyíték.

─ Ezt a baromságot ─ szólt közbe Gabriel. ─ Miféle megdönthetetlen bizonyíték. Videofelvétel? Beismerő vallomás? Nem hagyom Norát magára.

─ Higgyék el, én is ugyanolyan dühös vagyok, mint maguk, de megfelelő tények nélkül, sosem érünk el eredményt az elnök beton biztos alibijével szemben.

─ Legalább próbálja meg! ─ förmedt rá Carmen. ─ Ezért kapja a fizetését.

─ Jól van ─ sóhajtott Reynolds. ─ Beszélek a főnökömmel és reménykedek benne, hogy találunk megoldást ─ tetterőtől fűtve pattant fel s indult felettese irodájába. Jó fél órát volt távol, ám mikor visszatért, elkenődött arckifejezése,

nem igen adott túl sok okot a bizakodásra. ─ Nagyon sajnálom ─ pillantott vendégeire. ─ A főigazgató szerint, az önök állításai túl kevesek egy nyomozás megkezdéséhez. Mindent megpróbáltam, de elutasított.

─ Remek ─ ugrott fel Carmen. ─ Ennyit az FBI-ról ─ kétségbeesett dühvel hagyta el az irodát, akárcsak az őt követő Helena és Gabriel. A férfi egyenesen üvölteni tudott volna a tehetetlenség okozta nyomástól, miközben sorstársai csak a fejüket rázták. Lógó orral indultak a lift felé, mikor egy jól öltözött pasas, váratlanul útjukat állta. ─ Bocsássanak meg amiért csak így magukra török, de tudom miért jöttek ma ide, és a szervezet melynek dolgozom, ismer megoldást a gondjaikra ─ egy cédulát nyomott Carmen kezébe, amire egy cím s egy időpont volt írva.

─ Mi a fene ez? ─ hüledezett Gabriel.

─ Ha valódi megoldást szeretnének ─ nézett rájuk az ismeretlen ─, legyenek pontosak! ─ azzal sarkon fordult s mielőtt a trió bármit is kérdezhetett volna, már el is viharzott.

Timothy McGruder, bátor ember hírében állt. Muszáj volt annak lennie, hisz a Szövetségi nyomozóirodánál sosincs nyugalom. Hosszú, kemény évek árán jutott el a főigazgatói székig, számtalan nyomozáson s veszélyes helyzeten át. Idős, megfáradt teste, amúgy is képtelen lett volna a fárasztó terepmunkára. Haja egyre fehérebb, a látása sem a régi s elhízott testére alig kapott már igényes öltönyt. Sosem volt ijedős természet, ám Reynolds iménti beszámolója a hozzá látogató három emberről, teljesen elborzasztotta. Alig tudta leplezni zavarodottságát, mialatt beosztottja heves, néha indulatos győzködését igyekezett hárítani. Boldog elégedettséggel figyelte, ahogy végre elmegy. Hosszú perceken át csak ült a székében s hevesen verejtékező testét próbálta lehűteni. Később azonban új erőre kapott s felemelve a telefont, remegő idegességgel ütötte be a számokat. ─ Én vagyok az ─ olyan halkan beszélt a kagylóba amennyire csak lehetett. ─ Reynolds egyre közelebb jár. Félek. Tenni

kéne valamit! Találkozzunk három óra múlva a Montrose parkban! Ott leszek a padoknál.

A főigazgató, már fél órával a megbeszélt idő előtt a helyszínre érkezett. A nyugodt légkörű, csendes parkban, épp néhány gyerek játszott a homokozóban és a hintáknál, miközben szüleik a közeli padokon ülve beszélték át a mindennapokat. McGruder gondosan kiválasztotta azt a helyet, mely a legkevésbé feltűnő, majd némi habozás után elfoglalta. ─ Nem vagy semmi öregem ─ szólt egy ismerős hang a háta mögül. A férfi ijedten pördült meg s látva a felé közelítő Reynolds alakját eluralkodott rajta a remegés. ─ Te meg mi a francot keresel itt?

─ Nem rám számítottál ugye? ─ mosolygott beosztottja majd finoman leült mellé. ─ Annyira reménykedtem benne, hogy nem igaz és csupán rémeket látok. Tévedtem.

─ Honnan tudtad, hogy ide jövök?

─ Emlékszel a Chicagói jelentésemre? Azt a bombát nekünk készítették oda. Órákkal korábban eltűntek. Valaki leadta a drótot. Csak te lehettél, hisz rajtad kívül más nem ismerte előre a részleteket. Bepoloskáztattam az irodádat a telefonoddal együtt.

─ Volt pofád hozzá? ─ hüledezett a főigazgató.

─ Még te vagy felháborodva? ─ vágott vissza Reynolds. ─ Az istenit Tim! Lassan húsz éve ismerjük egymást. Hogy tehettél ilyet? Hogy támogathatod ezeket a tömeggyilkosokat?

─ Ezek a tömeggyilkosok az ország érdekét nézik, és nem mellesleg az elnök irányít mindent, s ha nem tudnád, nekünk ő parancsol.

─ De az elnök megsértette az alkotmányt és nekünk elsődlegesen azt kell védenünk nem az elnököt. Van fogalmad róla mit tettek ezek? Emberkísérletek? Biológiai fegyver? Olyan akarsz lenni, mint a nácik? Emberiség elleni bűnöket támogatsz te seggfej! Ráadásul terrorakciókat szerveztek védtelen állampolgárok ellen, csakhogy ürügyet szolgáltassanak. Azzal, hogy melléjük álltál, elismered, amit tesznek.

─ Látom nem érted ─ rázta a fejét McGruder. ─ Amerika sosem lehet ismét nagy, ha ezt nem tesszük meg.

─ És ilyen áron váljunk megint elsőkké? Hullákon átgázolva? Ezzel szemen köpjük a Függetlenségi nyilatkozatot, és mindazt amire felesküdtünk. Ember vagy te egyáltalán?

─ Igen az vagyok ─ kapta elő a zsebében lapuló pisztolyt a főigazgató s egyenest Reynolds mellkasához nyomta. ─ Most pedig tűnj innen! Fontos találkozóm lesz.

Beosztottja azonban odébb lökte a fegyvert s megpróbálta elvenni azt. Szörnyű kézi tusa indult a csőre töltött pisztolyért, mely hirtelen elsült. A nem messze állók, ijedten pillantottak oda, majd gyerekeiket felkapva, sietve iszkoltak el a környékről.

Reynolds sokkal erősebb volt az öregnél, s néhány jól irányzott ütéssel sikerült ártalmatlanítani ellenfelét. Zihálva tápászkodott fel s rúgta odébb a füstölgő huszonkettest. Idegesen nyúlt mellényzsebébe s húzta elő szép lassan, a még mindig rögzítő felvevőt, melynek láthatóan nem ártott az iménti dulakodás. Úgy szorongatta vaskos markában, akár egy kincset, vigyázva nehogy egy karcolás is essen rajta, majd egy végső ellenőrzést követően, finom mozdulattal kikapcsolta a felvételt.

Negyvennegyedik Fejezet

HELENA roppant bizalmatlan volt a váratlanul felbukkanó idegennel szemben, de az elmúlt hetek élményei után ez egy csöppet sem meglepő. Carmen kíváncsiságát azonban felpiszkálta a nem várt fejlemény, s némi rábeszélést követően, mindhárman a papíroson álló címre siettek. A Lincoln emlékmű s az azt körülölelő díszpark, a város egyik legszebb látványossága, különösen ilyenkor este, mikor a gondosan elrendezett reflektorok, fényárba borították a klasszikus stílusú emlékművet. Gabriel órája este tízet mutatott. Izgatottan ácsingóztak az épülettel szemközti útnál s figyelték az arra haladó járműveket. Hirtelen egy széles, éjfekete kocsi hajtott melléjük s a hátsó ülésen helyet foglaló öltönyös férfi, sietve kinyitotta az ajtót. Nem szólt semmit csak intett, mire a trió, gondolkodás nélkül beszállt. Hosszú kocsikázás kezdődött keleti irányba, elhagyva a nyüzsgő város forgatagát. Helena kissé idegesen szemlélte az egymás után maguk mögött hagyott településeket. Érzése hamar ragadóssá vált, mikor a kocsi az Andrews légitámaszpont főbejáratához ért. A kapunál álló őr elkérte a sofőr igazolványát, majd némi szemmeresztés után tovább engedte őket. Gabriel gyermeki lelkesedéssel leste a vagyonokat érő harci gépeket s a körülöttük szaladgáló kiszolgáló személyzetet. Közepes tempóban haladtak észak felé, egyenest a legközelebbi hangárig, melynek széles tolóajtaját, ebben a pillanatban nyitották ki. Az amúgy méretes Chrysler, aprócska foltként hajtott be a gigantikus épület belsejébe. Odabent egy óriási C-130-as szállítógép strázsált, körülötte néhány autóval s az előttük sétáló fegyveres katonákkal. A triót sofírozó kocsi, finoman melléjük hajtott, majd szépen leállt. Helena szállt ki elsőként s akárcsak őt követő társai, elképedve kapkodta a fejét. Nézelődésre azonban nem sok idejük maradt, hisz néhány másodpercre rá egy magas, terepszínű ruhába bújt férfi lépett eléjük s a katonákba szorult valamennyi udvariassággal arra kérte őket, hogy kövessék. A gépmadár elülső, már leengedett ajtajához siettek, melyen át könnyűszerrel bejuthattak a háztömb méretű törzs belsejébe. A vaskos fémburkolat takarásában egy széles asztal állt, melyet egyenruhás főtisztek s egy divatos öltönybe bújt, ezüstös hajú férfi ült körül, aki mikor észrevette őket rögvest felállt s diszkrét mosollyal az arcán invitálta vendégeit magához.

Helena nagyot nyelve indult el s csupán társai közelségének tudta be, hogy még nem vette a nyúlcipőt. Legnagyobb meglepetésére, pont három üres szék állt a polírozott bútordarab oldalánál, melyre félve ugyan, de végül mindhárman leültek.

─ Köszönöm, hogy eljöttek ─ rázta meg a kezüket az acélkék szemű férfi. ─ Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Timothy Aaron Johnson szenátor vagyok. Az urak pedig körülöttem az Egyesült Államok vezérkarának tagjai.

─ Miért vagyunk itt? ─ buggyant ki Helenában a már jó ideje magába fojtott kérdés.

─ Mindhárman tisztában vannak vele ─ felelte a politikus ─, milyen súlyos válságba került az ország. Nem szabad hagynunk, hogy a dolgok még az eddigieknél is jobban elfajuljanak.

─ Ezzel már elkéstek ─ förmedt rá Carmen. ─ Azok a szerencsétlenek mind belehaltak a kísérletekbe.

─ Tudom ─ sóhajtott Johnson ─, de itt a lehetőség arra, hogy megakadályozzuk a további rombolást. Sokáig tudomásunk sem volt arról mi is folyik a nemzet orra előtt. Ám nemrég, felkeresett Clifford szenátor és részletesen beszámolt mindarról a rettenetről, amit az elnök és csatlósai végigvittek az elmúlt években. Sosem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet a modern Amerikában, de a tények önmagukért beszélnek. Rengetegen állnak mögöttem, akik mind rendet akarnak teremteni.

─ Kikről beszél? ─ érdeklődött Gabriel.

─ Politikusok százai, katonák és üzletemberek, akik nem akarnak ilyen országban élni. Mindenre elszántuk magunkat, már csak a kezdő lökésre vártunk, amit szerencsére nemrég, meg is kaptunk.

─ És mi lenne az? ─ hajolt közelebb Helena.

─ Vállalva a kockázatot, felvettem a kapcsolatot a Stark Reality egyik újságírójával, és amolyan rejtélyes informátorként a megfelelő irányba tereltem. Ha bármelyikünk kezdett volna nyomozásba az mindent elrontott volna, de ő tökéletes volt erre a feladatra és nem okozott csalódást. Feltárta az utolsó hiányzó láncszemet is. Itt az idő a visszavágásra.

Carmen kissé bizalmatlanul állt az egészhez. ─ Na és azt, hogyan tervezik?

─ Ott csapunk le rájuk, ahol a legérzékenyebb ─ vágta rá az egyik idősebb tábornok. ─ Ugye azt mondta, hogy az Antarktiszon, a Ross Islanden van a főhadiszállásuk a McMurdo bázis alatt?

─ Igen uram.

─ Mondjon el a komplexumról mindent, amit csak tud!

─ A felszíni kutatóállomás nyugati szélén elterülő reptér mellett, egy nagy raktár áll. Tele van katonával és mindenféle technikai személyzettel. Onnan vezet le egy liftakna a föld alá. Az a bejárat.

─ Hány katona lehet ott?

─ Fogalmam sincs. Harminc-negyven. Ránézésre tengerészgyalogosoknak tűnnek.

─ Folytassa!

─ A lift körülbelül tíz-tizenöt métert halad lefelé az első szintig, ami roskadásig van pakolva csúcs modern berendezésekkel. Mindenfele okostojások szaladgálnak, de láttam jópár fegyverest is, kamerákat, mozgásérzékelőket. Olyan az egész akár egy erődítmény. Ezen a szinten van a labor is, de oda nem engedtek be, igaz én nem is voltam rá kíváncsi. A másodikon találhatók a lakrészek, az irodák és a szórakoztató részlegek. Talán ha tíz őr vigyázz ezekre. A harmadik viszont a pokol legszörnyűbb bugyra. Ott tartották fogva az élő kísérleti alanyokat ─ hangja akaratlanul is elcsuklott. ─ El nem tudják képzelni azt a látványt. A haláltáborok lehettek ilyenek. Itt is rengeteg az orvos, na meg a rájuk vigyázó katonák.

─ Szóval jelentős ellenállásra számíthatunk ─ jegyezte meg a tábornok, majd a szenátorra nézett. ─ Nem számít. Százhúsz fegyveres így is rendet tud teremteni.

─ Micsoda? ─ hüledezett Carmen. ─ Meg akarják támadni?

─ Természetesen ─ bólintott Johnson. ─ Annak a helynek el kell pusztulnia, az ott folytatott embertelen kutatásokkal együtt! Ha valaha is kiderül, hogy az elnök engedélyével és támogatásával, biológiai fegyvert gyártottak, amellyel egy egész

népcsoportot akartak kiirtani, pusztán gazdasági érdekek miatt, ráadásul ehhez terrorakciókat szerveztek hazai területen, csakhogy ürügyet szolgáltassanak, az szörnyű láncreakciót indítana el. Gondoljanak bele! Az elnöki hatalom örökre elvesztené a tekintélyét. A jelenleg hatályos államforma és jogrendszer összeomlana. Nem is beszélve a kívülről érkező problémákról. Egyetlen ország sem bízna többet Amerikában. A diplomáciánk egyenlő lenne a nullával. Sosem derülhet ki a teljes igazság!

─ És azt hiszi ─ mosolygott Carmen ─, hogyha amerikai katonák, egy amerikai katonák által védett bázist támadnak meg az Antarktiszon, ahol a nemzetközi jog szerint tilos bármiféle harci tevékenység, az sokat fog segíteni a diplomácián? Különben is az elnök jóváhagyásával folyik az egész program, így elvileg teljesen legális.

─ Téved kisasszony ─ oktatta ki Johnson. ─ Smith súlyosan megszegte és szemen köpte az alkotmány legalapvetőbb cikkelyeit. Egy ilyen horderejű akciót, mindenféleképpen meg kellett volna vitatnia a kongresszussal, de ezt nem tette. Önhatalmúlag döntött, pedig ehhez nincs semmiféle jogi alapja. Úgyhogy innentől kezdve a Nemesis-program törvénytelen, és figyelembe véve az elkövetett szörnyűségeket, a benne részt vevő összes ember terrorista és háborús bűnös.

Ezek után könnyű lesz kimagyarázni az ENSZ előtt a beavatkozást. Bár megszegjük az Antarktisz-egyezményt, de a béke és az emberiség érdekében tesszük, így teljes mértékben igazolható.

─ Egy pillanat. Pirellitől tudom, hogy az ott dolgozók azt hiszik, ez teljesen legális és a terrorizmus elleni harcot támogatják. Mindannyiukat átverték.

─ Ne aggódjon! ─ felelte a szenátor. ─ Idejében tájékoztatva lesznek, de annak

ellenére, hogy a program más célú, mint azt hitték, még nem menti fel őket az alól, hogy biológiai fegyver előállításában vettek részt, amit be is akartak vetni.

─ Na és Nora? ─ vágott közbe Gabriel. ─ Ő vele mi lesz? Azért fogadta el Conrad tábornok ajánlatát, hogy keresztbe tegyen nekik.

─ Rá is lesz gondunk, ne féljen! Biztonságban kihozzuk, ígérem.

─ Na és az elnök ─ érdeklődött Helena. ─ Vele mi lesz?

─ Hamarosan kikerül a képből.

─ Semmit sem érnek vele ─ rázta a fejét Carmen. ─ A nemrég alelnökké választott Martin Grant is az ő embere.

─ Helyesbítenék ─ vigyorgott Johnson. ─ Már nem az ő embere.

─ Ezt meg, hogy érti?

─ Pár nappal az általam vezetett meghallgatás előtt, felkerestük és közöltük vele mi lesz a sorsa, ha továbbra is Smith terveit támogatja. Nem volt kedve sem az esetleges halálbüntetéshez, sem az életen át tartó börtönhöz. Épp ezért elfogadta az üzleti ajánlatunkat és zseniális színészi játékkal végigjátszotta az egész meghallgatást. Az egész nem volt több, mint egy jól megszervezett komédia és nemcsak Smith, hanem a szintén bűnös Clifford is maximálisan bekapta a csalit.

─ De az elnök mandátuma ─ sóhajtott Helena ─ még majdnem két évig fennáll, ráadásul tudtommal nincs ellene semmi konkrét bizonyíték. Simán megúszhatja büntetlenül.

─ Ki mondta azt ─ nézett rá Johnson ─, hogy csak a mandátuma lejárta után tűnhet el?

Carmen agyában baljós gondolatok támadtak. ─ Miért? Mit akarnak tenni?

─ Kennedy elnök sem töltötte ki a hivatali idejét. Kapott két golyót és máris az alelnöknek kellett átvennie a helyét.

─ Elment az eszük? ─ a nő megrökönyödve tekintett körbe. ─ Végezni akarnak az elnökkel? Hogy fogják ezt eltussolni?

─ Könnyedén. Megvannak erre a bejáratott módszerek. Úgysem érdemel mást. Ha pedig már nem lesz útban, akkor Grant veszi át az ovális irodát. Mint mondtam, a teljes igazság sosem láthat napvilágot. Ezzel a problémával magunknak kell megbirkóznunk.

─ De, ha nem derülhet ki ─ tárta szét a kezeit Gabriel ─, akkor azt az újságírót miért avatták be mindenbe?

─ Először is, mert muszáj volt ─ vágta rá Johnson. ─ E nélkül nem állt volna kötélnek. Másodszor pedig, nincs semmiféle bizonyíték a kezében, csak egy

rejtélyes, névtelen árny információi, akit senki sem látott. A Stark Reality különben sem örvend jó közmegítélésnek. Hadd írja meg a cikket! Az a néhány száz összeesküvés hívő, majd jót csámcsog rajta, de ennyi.

─ És most mi lesz? ─ nézett a politikusra Carmen.

─ Maguk szépen elmennek a Renaissance hotelbe, ahol foglaltunk maguk és a családtagjaik számára két lakosztályt! Megbízható emberek fognak ott őrködni, amíg ez az ügy meg nem oldódik. Pihenjenek! És ne felejtsék! A nemzet rengeteggel tartozik önöknek. Mi pedig előkészítjük az akciót, és amint mód nyílik rá támadunk. El kell söpörnünk azt a bázist, ha törik, ha szakad!

Negyvenötödik Fejezet

ÉJFEKETE szivarra emlékeztető fémmonstrumok rejtőztek a Ross Island közeli vizekben, alig ötven méterrel a felszín alatt. A három atom tengeralattjáró, a Pensacola, a Gettysburg és a Massachusetts, négy napja indultak Norfolk kikötőjéből, fedélzetükön a Delta Force, a Ranger és a Navy Seal, százhúsz fős különítményével. Az orca fedőnévre keresztelt hűvelet, a legnagyobb titokban került kivitelezésre, extra nagy sebességgel. A tervezéssel megbízott tiszteknek mindössze egy napjuk volt az akció részleteinek kidolgozására, miközben végig a fejük felett lógott a lebukás veszélye. Gondosan válogatták ki azokat a katonákat, akik nem igazán hittek az elnöki hatalom feddhetetlenségében. Az éjszaka leple alatt, feltűnés nélkül szállították őket a tengeralattjárókhoz, melyek hivatalosan egy kötelékben végrehajtott gyakorlaton vettek részt. A kapitányokat jó előre figyelmeztették a helyzet súlyosságára s külön parancsban kapták meg a szükséges instrukciókat. Mostanra az egész legénységet szétvetette az adrenalin. Kihasználva a szabadidőt a rajparancsnokok még egy utolsó eligazítást tartottak ugrásra kész katonáiknak. Nem győzték kihangsúlyozni a siker fontosságát és a nemzet hosszú távú érdekét. Csigalassúsággal teltek a percek s mindenki csak a jóváhagyásra várt.

Conrad tábornok, elégedett vigyorral az arcán sétált végig a munkaállomások közt. Pedig az elmúlt hét, alaposan kikezdte amúgy is megviselt idegeit. Biztosítva minden technikai és személyzeti feltételt, hallatlan izgalommal leste Nora igyekezetét, hogy az kijavítsa a vírus végzetes hibáját. A nő könyörtelen hajcsárként irányította a munkát, nem engedve egy percnyi lazsálást sem, őrült maximalizmussal ellenőrizve le újra és újra valamennyi fázist. Végül hatnapi, szinte folyamatos erőbedobást követően, sikerült kicserélni a hibás géneket s helyükre a Nora által újratervezett allélokat beilleszteni. A vírus most már úgy reagált a tesztekre, ahogy kellett, s az egész csapat nagy tapssal ünnepelte a doktornő zsenialitását. Conrad melle dagadt a büszkeségtől s szívéről hegynyi kődarabként hullott le a fatális kudarc árnyéka. Ebben a percben is nagy örömmel idézte fel a diadal pillanatait, mikor váratlanul Dr. Gordon alakja tűnt fel. A férfi öles léptekkel közeledett s arcáról csak úgy sugárzott a kétségbeesett düh. Ahogy odaért, megszólalni is alig bírt a méregtől. ─ Azonnal velem kell

jönnie a laborba!

─ Miért? ─ értetlenkedett Conrad. ─ Nagyon jó helyen vagyok itt.

─ De tényleg velem kéne jönnie! ─ erősködött beosztottja, mialatt feje egyre vörösebbé vált.

─ Elárulná végre, mit akar?

─ Az áttervezett gének nem kijavították a hibát, hanem súlyosbították.

─ Micsoda? ─ kapta fel a fejét a tábornok.

─ Úgy működnek, mint egy trójai faló. Tegnap reggel még azt tették, amit kellett, de mostanra katasztrofálisan átváltoztak. Arra utasították a FCHID vírusokat, hogy zabálják fel saját magukat. Az éjszaka folyamán az összes tenyészet elpusztult. Minden amiért dolgoztunk odalett. A kis ribanc átvert minket.

A tábornok nem akarta elhinni a szörnyű vádakat, így gyorsan beöltözött, hogy saját szemével győződjön meg Gordon állításairól. Mintha egy tőrt döftek volna a szívébe, úgy érte a felismerés, hogy az ő kedvence, akit diákjaként és nőként is imádott, ilyen alattomosan kihasználta és becsapta. Agyát irgalmatlanul elöntötte a vér, keserű dühvel árasztva el a testét.

Néhány aprócska deszant tengeralattjáró jelent meg a Ross Island keleti részén álló jégmezőnél, s szinte egyszerre partra tette a fehér termo ruhába bújt kommandósokat. A terv szerint három részre oszlottak, hogy bekerítsék a támaszpontot s úgy hatoljanak be a kérdéses raktárépületbe. A McMurdo területén, nem szembesültek semmiféle ellenállással, csak a kíváncsi tudósok döbbent arckifejezésével. Perceken belül a reptérhez értek, ahol gyorsan lopakodásra váltva, kúszva folytatták útjukat. A kifutópálya mellett strázsáló őrök, semmit sem vettek észre a feléjük közelítő emberekből. Jobban el voltak foglalva a szűnni nem akaró hideggel, mialatt egyfolytában órájukat nézték a váltásért könyörögve. Hirtelen mindannyiukat leteperték a szellemekként mögéjük lopózó katonák. Mukkanni sem maradt idejük s beragasztott szájuk mellé, műanyag karperecet is kaptak. A rajparancsnokok habozás nélkül a közeli raktárépülethez vezették embereiket, ahol máris plasztik csíkot helyeztek a bejáratra. Egy kattintás, s a több centi vastag acélajtó úgy robbant be, mintha papírból lett volna. A detonáció keltette füst még el se ült, de már tucatjával özönlöttek az épületbe, frászt hozva a gyanútlanul ügyködő személyzetre. A technikusokon kívül harminc katona volt is odabent, de még arra sem volt idejük, hogy célra tartsák fegyvereiket. Ijedt szemekkel lesték az abszolút fölényt szerző támadókat, s jobbat nem tudván, gyorsan megadták magukat.

Nora tudta, hogy csak idő kérdése míg lelepleződik, így gyorsan keresett magának egy búvóhelyet, várva a megfelelő alkalmat a menekülésre. Conrad eközben bikaként fújtatva szállt ki a liftből s indult el tanítványa szobája felé. Úgy rúgta be az ajtót, mint egy vadállat, de a nőnek hűlt helyét találta. Dühöngve káromkodott, mialatt szolgálati pisztolyával hadonászott. ─ Úgyis megtalállak! ─ kiáltozta akár egy félőrült.

Nora mindössze pár méterre tőle, a plafonon futó szellőző vezetékben rejtőzött s hallva a férfi minden szavát, komoly elégtételként élte meg annak tajtékzását. Megvárta, míg kimegy a szobából, majd szép lassan elindult a lift felé. Az útvonal sok minden volt, de ideális semmiképp. Hason fekve is alig maradt hely, ráadásul mindent ellepett a vastagon álló por. Ennek ellenére nagyon kellett ügyelnie a legkisebb mozdulatra is, elkerülve bármiféle zajkeltést.

Ebben a pillanatban az összes falra szerelt riasztó észveszejtő ricsajt préselt ki magából, mialatt bekapcsoltak a plafonra erősített vészhelyzeti fények. ─ Figyelem! Figyelem! - harsant fel egy nőies géphang. ─ Behatolók a komplexumban. Ismétlem. Behatolók a komplexumban.

Conrad meglepetten tekintett körbe, s bár ösztönösen a lifthez indult, a benne fortyogó indulatok hatására tovább folytatta a keresést.

Nora minden lépéssel közelebb került az áhított felvonóhoz. Kezét kinyújtva haladt előre, mikor az illesztések nem bírták tovább s a vékonyka alumínium lemezek, egyszerűen beszakadtak alatta. Nagyon megütötte az oldalát, de a testében szétáradó adrenalintól ebből semmit sem vett észre. A folyosó végéről visszaforduló tábornok ellenben kiszúrta s gondolkodás nélkül rohanni kezdett felé. ─ Nem menekülsz!

A nő rémült tekintettel pattant fel s iramodott a közelben álló lépcsőházhoz, melynek ajtaját úgy lökte be, hogy az szinte kiszakadt. Szédületes iramban hagyta maga mögött a lefele vezető fokokat, ám mire a fordulóhoz ért a tábornok is megérkezett s a pisztolyából leadott lövés szinte megpörkölte a fülét. Nora zihálva rohant a harmadik szintre, hátában érezve a férfi vérben forgó tekintetét. Faltörő kosként rontott a kísérleti részlegbe, s nem törődve az őt bámuló orvosokkal a hullaház felé rohant.

Conrad nem volt már fiatal s ez a sok mozgás alaposan kikészítette. Szíve majd kiugrott a helyéből s szemei előtt fehér foltok cikáztak.

Váratlanul egy ismeretlen férfi orgánuma csendült fel a hangszórókból. ─ Ray Michaels őrnagy vagyok a Delta Force tisztje. A Nemesis-program, melyben részt vesznek, nem a terrorizmus elleni harcról szól, hanem arról, hogy néhány dúsgazdag befektetői csoport, a biológiai fegyver segítségével rátegye a kezét a

jelenleg hozzáférhetetlen arab olajmezőkre. Nem szolgál a munkájuk sem nemes, sem erkölcsös célt. Az Egyesült Államok elnöke súlyosan megszegte az alkotmány s az emberi jogok több alapvető cikkelyét, és ezt teszik maguk is. De, ha ellenállás nélkül megadják magukat, az enyhítő körülménynek fog számítani.

A tábornok értetlenül kapkodta a fejét. Nem értette mi folyik itt s homályos tekintettel nézett az ugyancsak döbbenten álló személyzetre. Hitetlenkedését azonban hamar átvette a düh, mely újult erővel lángolt fel elméjében. Vadászkopóként nézett be minden paplan s az ágyak alá, míg végül már csak a hullaház maradt. Gúnyos vigyorral nyomta le a vékony fémajtó kilincsét s lépett be a komor, rideg helységbe. A mindent átható fertőtlenítő szag, csak még visszataszítóbbá tette az amúgy is baljós érzést keltő falakat, a tárolókról s boncasztalokról már nem is beszélve. Fürkésző tekintettel mérte fel a terepet, ujját végig a ravaszon tartva.

─ Látod te seggfej? ─ töltötte be a levegőt Nora kiáltása. ─ Az egész programotok pokolra száll veled együtt.

─ Csúnyán átvertél ─ vágott vissza Conrad. ─ Azt hittem mellettem állsz.

─ Ugyan miért állnék melletted? Szemét gyilkos vagy semmi több.

A tábornok épp a szövetmintákkal teli hűtők mellett haladt el, mikor az egyik mögül, váratlanul a kétségbeesett Nora ugrott elő, egy fémszékkel a kezében. Kegyetlen erővel sújtott le a férfi karjára, melyből azonnal kirepült a pisztoly s a reccsenésből ítélve a csontja is szilánkosra tört. Conrad fájdalmas nyögéssel terült el a padlón, miközben a nő gyorsan felkapta a kilencmilliméteres Berettát s egyenest az előtte heverő tábornok fejére célzott vele.

─ Kérlek ne! ─ rázta a fejét a férfi. ─ Ezt nem teheted! Mindig megvédtelek. Én küldtem Kenwoodot, hogy vigyázzon rád és Helenára. Apád halála után úgy óvtalak, mint a saját lányomat.

─ Könyörögsz? ─ üvöltötte Nora, mialatt szemeiből csak úgy csordogáltak a kövér könnycseppek. ─ Azok a szerencsétlenek, akiket élő kísérleti nyulaknak használtatok is könyörögtek, de te nem törődtél velük. Miféle tudós vagy te? Élő embereken kísérletezel ki halálos vírusokat? Semmivel sem vagy jobb Mengelénél.

─ Nora ─ nézett rá a tábornok. ─ Ugye nem akarsz csak úgy megölni? Te nem vagy gyilkos. Hogy fogsz majd együtt élni ezzel a tudattal? Hogy fogsz tükörbe nézni?

─ Tudod mit csináltam, miután az ajánlatodat elfogadva hazamentem? Az apámról készült összes fotót miszlikbe vágtam, majd elégettem. Ő számomra megszűnt létezni. Te is erre a sorsra jutsz.

─ Ne! ─ üvöltötte Conrad, de a nő rezzenéstelen arccal húzta meg a ravaszt újra és újra, mígnem az utolsó golyó is kirepült a csőből.

A hangosbemondóban közölt ultimátum, finoman szólva megtette a hatását. Valamennyi tudós és laboráns, zavarodottan kapkodta a fejét, mialatt a kétségek szörnyű lándzsája döfte át egyre hevesebben verő szívüket. Értetlenül pillantottak egymásra, mintha csak a választ várnák s eközben a türelmi idő lejárt. A behatolók egységei áramtalanították a liftet s az aknába eresztett köteleken át ugráltak szép sorban az első szint betonpadlózatára. Hatalmas tűzharc kezdődött a megadásról hallani sem akaró őrséggel. A személyzet sikoltva lapult a földre, mialatt a szanaszét repülő golyók, darabokra zúzták az útjukba kerülő méregdrága felszereléseket. Egyetlen csatatérré változott az

amúgy békés hangulatú csarnok. Vér és lőporszag töltötte be a félelemmel teli levegőt. A még harcképes zsoldosok, a fémasztalokból emeltek barikádokat s onnan indították elkeseredett rohamaikat a megállíthatatlanul nyomuló behatolókkal szemben. Irdatlan elánnal küzdöttek, ám a hatalmas túlerő, percek alatt felmorzsolta őket. Jó időbe telt mire a padlóhoz lapuló tudósok egyáltalán ki merték nyitni a szemüket. Mindenfele töltényhüvelyek hevertek, amik csak úgy ropogtak a vaskos katonai bakancsok alatt. A legtöbben biztosra vették, hogy az őrség után ők következnek, ám mikor a fehér ruhás kommandósok, barátságos mosollyal a kezüket nyújtották, velőtrázó rettegésük egy csapásra elszállt.

Negyvenhatodik Fejezet

AZ ELNÖK hallatlan jókedvvel kelt ki puha ágyából. Jól tudta milyen nap van, de azért ránézett az éjjeli szekrényen pihenő digitális órára, csakhogy megnyugtassa magát. Ugyanúgy indult ez a reggel is, mint a többi. Zuhany, fogmosás, ízletes finomságok, majd valami fess öltöny kiválasztása. Azonban az egész légkör, valahogy eltért a megszokottól. A folyosón szembejövő alkalmazottak, különösen udvariasan viselkedtek s mindig kritizáló felesége is kedvesebben szólt hozzá, ráadásul új ruhájában, meglepően csinosan festett. Aztán úgy délelőtt tíz óra körül, megérkeztek az első vendégek. A felbérelt rendezvényszervező cég, egy rakás lufival, zászlóval s válogatott ínyencségekkel rakta tele a Fehér Ház mögötti parkot. A sebtében felállított színpadon, már próbáltak a zenészek, mialatt a biztonságiak, folyamatos járőrözéssel igyekeztek kiszűrni minden veszélyforrást. Délután egyre már sok százan gyűltek össze a szabad ég alatt, s már csak a díszvendég hiányzott. Smith, oldalán a First ladyvel, hatalmas ováció közepette lépett ki az ünnepi hangulatban fürdő kertbe. BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT ELNÖK ÚR! Állt az ezernyi színben pompázó szalagokon. A zenekar azonnal rázendített a Happy Birthday To You dalocskára, melyet a jelenlevők egy emberként énekeltek. Smith nem győzte fogadni a gratulációkat s megkaparintva az egyik pezsgővel teli poharat, jóízűen ivott a saját egészségére. Épp csak lenyelte az utolsó kortyot, mikor éles, leírhatatlan fájdalom futott át a testén, ám abban a pillanatban meg is szűnt. Lábaiból elszállt az erő s magatehetetlenül rogyott a földre. Szétfröccsenő agyveleje, sugárban terítette be feleségét s a körülötte állókat. Sokkolt tekintetek tucatjai figyelték szétroncsolt koponyáját. A kiáramló vér, élénkvörösre festette a frissen nyírt füvet, groteszk szín kavalkádot hozva létre. Mindeközben a First lady úgy bámult a semmibe, mintha a valóság s az illúzió határán rekedt volna. A rémülten sikoltozó tömegre pillantott, majd holtan heverő férjére. Szemei előtt hirtelen elsötétült a világ s rongybabaként összecsukló teste, ájultan zuhant a méregzöld gyepre.

Negyvenhetedik Fejezet

GYÁSZBA borult az ország. Daniel Smith szörnyű halála, még a nagypolitikától távol maradókat is elborzasztotta. Kicsik és nagyok, együtt siratták Amerika negyvenötödik elnökét. Ezzel egy időben, rég nem látott méretű embervadászat kezdődött. Az FBI ballisztikai szakértői, kiszámították a gyilkos lövedék pontos röppályáját s az alapján sikerül megállapítani, hogy a merénylő a Szövetségi biztosítótársaság székházának tetejéről tüzelt. A nyomozók rengeteg embert hallgattak ki, s oda-vissza átvizsgáltak mindent, de képtelenek voltak rájönni, hogy egy fegyveres, miként tudott észrevétlenül feljutni a tetőre, majd nyomtalanul eltűnni a helyszínről. Eközben Martin Grant, teljesítve az alkotmány huszonötödik cikkelyében foglalt kötelezettségeit, átvette Smith helyét s annak rendje és módja szerint, letette a hivatalos elnöki esküt. Beiktatási beszédében, nem győzte magasztalni elődje képességeit s határozottságát. Daniel Smith földi maradványait, díszes keretek között, hatalmas sajtóérdeklődés mellett kísérte el családja, barátai, valamint sok százezer ember, utolsó útjára az Arlingtoni nemzeti temetőbe, ahol katonai tiszteletadás mellett eresztették le, zászlóval letakart koporsóját. Grant ezt követően, komoly tisztogatásba kezdett. Azonnali hatállyal menesztette Andrea Lazarust a felderítés éléről, Steve Newbarryt a Nemzetbiztonsági hivatal igazgatói székéből és Lance Trentont a CIA aligazgatói posztjáról. Nem telt bele egy hét s mindhárman furcsa, rejtélyes körülmények között távoztak az élők sorából. Clifford szenátor maradt utoljára, ő viszont különleges elbánásban részesült. A tűzoltók már csak elszenesedett maradványait találták meg, porig égett házában. Egyik szakértő sem értette miért nem próbált kimenekülni a lángoló épületből. A holttest túlzottan is összeroncsolódott az érdemi vizsgálathoz, így aktája bekerült a megoldatlan ügyek hosszú sorába.

Lassan minden visszatért a régi kerékvágásba. A korábbi robbantásokat, egy őrült anarchista csoport számlájára írták, ám a hivatalos jelentések szerint, pont mielőtt rájuk akadtak volna, egy nagy erejű robbanószerkezet felhasználásával, rituális öngyilkosságot követtek el. Reynolds is megkapta a maga jutalmát. Nehezen ugyan, de sikerült megértenie a nagyobb horderejű összefüggéseket. A felettese beismerő vallomásáról szóló felvétel nyomtalanul eltűnt, s a korábbi

főigazgatót korrupció és sikkasztás vádjával ítélték el. Helyét természetesen ő vette át, akit az elnök személyesen tűntetett ki a terrorakciókkal kapcsolatos nyomozásban tanúsított emberfeletti elszántságáért. Mindenki, aki a kelleténél több információ birtokába került előléptetésben s némi pénzjutalomban részesült.

Egy hónap telt el Smith halála óta, s a mai nap roppant fontossággal bírt az elmúlt hónapok és évek eseményeit illetően. A Kongresszus belső körei, a vezérkar és azok a befektetői csoportok, akik támogatták a Nemesis-program felszámolását, tudni akarták, hogy történhetett ilyesmi a huszonegyedik századi Amerikában. Johnson szenátor vállalta magára a tények részletes ismertetését. A titkos megbeszélésre a Fehér Ház Bizalmi tanácsának tárgyalójában került sor. Vagy tizenöten gyűltek össze a széles asztal körül s minden szempár a túloldalon helyet foglaló politikusra szegeződött, aki furcsa mód, annyi felszólalást és bonyolult sajtótájékoztatót követően, kissé zavarban érezte magát. ─ Azt hiszem a legjobb ─ köszörülte meg a torkát ─, ha az elején kezdem. Mint azt bizonyára jól tudják, a hatvanas években a CIA, MKOFTEN fedőnevű biológiai fegyverek kifejlesztésért felelő csoportja, felhasználva második világháborús kapcsolatait, nekilátott kifejleszteni egy genom specifikusan ölő vírust. Ebből született a Cerberus-program melynek vezetésével Dr. Nora Westlake édesapját, Dr. Howard Westlake-et bízták meg. A kutatóbázisukat a Kongó-medence sűrű dzsungelében építették ki. Virológusok, genetikusok és sejtbiológusok, sok év megfeszített munkájával létrehozták a HIV vírust. Mivel nem voltak biztosak benne, hogy valóban képes lesz az eredeti célpontként belőtt orosz embereket megfertőzni, így az alap változatát a feketék ellen vetették be és a kezdeti eredmények nagyon bíztatónak tűntek. Ám a HIV hirtelen mutálódni kezdett, és lassan mindenkit megfertőzött, aki nem volt elég óvatos. A programot sietve leállították s mindenkit megöltek akiről úgy vélték, hogy eljárna a szája. Hosszú évtizedek teltek el és az afrikai eseményekről szóló akták, mélyen el voltak süllyesztve a Fort Detricki bázis archívumában. Aztán nem sokkal Daniel Smith hatalomra kerülését követően, a frissen megválasztott elnök be akarta váltani választási ígéretét s újra Amerikát akarta tenni a világ, vezető hatalmává. A cél érdekében nem riadt vissza semmitől. A megoldást Dr. Robert Conrad tábornok, a Fort Detricki labor igazgatója adta meg a számára, aki hajdanán maga is részt vett a Cerberus programban, sőt egy ideig, Westlake asszisztenseként is dolgozott. Innentől az események drámai ütemben felgyorsultak. Smith brilliánsan mozgatta a szálakat. Első körben, beszervezte a CIA aligazgatóját és

a Nemzetbiztonsági hivatal vezetőjét. Rájöttek, hogy kutatóállomásként olyan helyre van szükségük, amely senkinek sem szúr szemet. Gyorsan eltávolították a posztjáról Dr. Jeremy Mitchellt, a Nemzeti Tudományos alap megbecsült igazgatóját és helyére a kétes referenciákkal rendelkező Jack Millert ültették, aki csupán báb volt a kezükben. Ezt követően, sietve felmondták a szerződést az addig kifogástalanul teljesítő Delasgeen hajózási társasággal, amelynek a helyét a NewLand nevű cég vette át, melynek a főrészvényesei, az elnök holdudvarába tartozó nagybefektetők. Az új vállalat által biztosított hajókkal, nyolcvankét milliárd dollárnyi értékű felszerelést, valamint sok feketén beszervezett munkást szállítottak a Ross Islandre, ahol négy év leforgása alatt, kiépítették a háromszintű kutató komplexumot. Az ott dolgozó tudósokat, azzal az ürüggyel szervezték be, hogy a terrorizmus elleni harc érdekében kell kifejleszteni az új biológiai fegyvert. Természetesen Conrad tábornokot bízták meg a Nemesis fedőnevű program vezetésével, aki felhasználva a régi tapasztalatokat, valamint a CIA által rabolt kísérleti alanyokat, népes szakértő csapatával, létrehozta az FCHID vírust, amelyet kimondottan az arab genotípussal rendelkező emberek ellen kísérleteztek ki. Mikor azonban Dr. Westlake és Dr. Helena Nowickzy, egyértelmű nyomozási szándékkal indultak Afrikába, Smith megijedt, hogy rájönnek valamire, épp ezért szerette volna őket eltenni láb alól. Trenton, hamisított iratok segítségével bio terroristáknak állította be a két nőt. Így került sor a már jól ismert, Delta Force alakulat fedett műveletben való bevetésére, akik szerencsére elintézték a hírhedt kongói gerillavezért Makubot. Azonban a felderítés itt nem állt le. Elnöki parancsra, a Dél-Szudáni légi támaszpontunkról felszállt néhány Predator drón, hadgyakorlat címszóval. Az akkor még csak részlegvezető Andrea Lazarus, kiszolgáltatta a vezérlőkódokat, amit az egyik CIA ügynök fel is használt s eltérítve a kettesszámú robotrepülőt, kis híján megölte a két nőt. Az incidensből kerekedett botrány miatt a mit sem sejtő Marbecket, Smith azonnali hatállyal leváltotta és helyére a jó szolgálatokat tevő Lazarust tette. Arra is rájött miképp tudná gond nélkül bevetni a vírust. A nem biztos hivatal segítségével, terrorakciót hajtatott végre a Carnegie Hall ellen, ahol hősként tűnhetett fel Martin Grant, akit arra szánt, hogy az ő leköszönése után, tovább folytatja az elkezdett munkát. De mivel helyettesévé szándékozta tenni, így a Bostoni robbantással, megszabadult Debney alelnöktől. Aztán Strickland is elhalálozott, miután Smith már elintéztette vele a piszkos munkát. Helyére Steve Newbarry került, aki nagy odaadással tűntette el a Fehér Ház nyomait. És tudják mi a legmegdöbbentőbb? Smith úgy próbálta elterelni magáról a gyanút, hogy megkérte az általa képviselt pénzügyi csoportokat, Clifford szenátor beszervezésére, aki éveken át azt hitte, hogy ő irányít mindent. Mikor pedig már terhessé vált a jelenléte, Strickland-el együtt, neki is szántak

pár golyót, de sikerült elmenekülnie. Ekkor keresett fel és mondta el nekem mindezt.

A vele szemben ülő hallgatóság, hitetlenkedő arckifejezéssel rázta a fejét. ─ Mi a helyzet Dr. Westlake-kel? ─ érdeklődött az egyik tábornok.

─ Nem lehet eléggé kihangsúlyozni a doktornő érdemeit ebben az ügyben ─ vágta rá Johnson. ─ Fittyet hányva a roppant veszélyre, beépült a Nemesisprogramba és szabotálta az ott folyó munkát, elpusztítva az összes életképes vírustenyészetet.

─ Igaz az, hogy ő ölte meg Conrad tábornokot?

─ A tábornok, hivatalosan a bázis elfoglalása közbeni tűzharcban vesztette életét. Természetesen a testében található golyókat senki sem vizsgálta meg.

─ És azt lehet tudni ─ kérdezte a szenátorhoz legközelebb ülő kövérkés üzletember ─ mik a doktornő további tervei?

─ Grant elnök felajánlotta neki a Fort Detricki labor igazgatói székét, de ő határozottan visszautasította, morális problémákra hivatkozva, sőt ha jól tudom, az országot is elhagyta, de a jelenlegi tartózkodási helyéről fogalmam sincs.

─ Na és az újságíró? ─ vágta rá a szomszédos asztalfőnél helyet foglaló vezérőrnagy. ─ A Stark Reality legújabb száma, pont tegnap jelent meg és benne van Pirelli húsz oldalas cikke az eseményekről. Nem aggódik emiatt?

─ Ms. Perez pont ugyanezt kérdezte ─ mosolygott Johnson ─, de önöknek is ugyanaz a válaszom, mint neki volt. Az a cikk egy arctalan, sötét árny információira épül, akit senki sem látott, ráadásul semmiféle konkrét bizonyítékkal nem tudják alátámasztani a leírtakat. Az összeesküvés hívők persze hosszú időn át fognak rajta csámcsogni, de ez már legyen az ő gondjuk.

─ Ha már szóba hozta. Mi a helyzet Carmen Perez-zel? Ha jól tudom ő árulta el a kutatóbázis pontos helyét.

─ Ms. Perez továbbra is a cégnél dolgozik, a korábbinál jóval magasabb beosztásban. A depressziója kezd alábbhagyni s a párkapcsolata sincs már veszélyben.

Az eddig szótlanul ülő vezérkari főnök, kétségbeesetten ingatta ráncos fejét. ─ Remélem mind tudják, hogyha az itt elhangzottak bizonyítást nyernek, az Amerika végét jelentheti. Sosem mosnánk le ezt a szégyenfoltot. Épp ezért nem készülhet semmiféle akta, de még egy széljegyzet sem. Ennél az ügynél fabatkát sem érne a titkosítás. Nemhogy száz, de ezer év múlva se derülhet fény erre a gyalázatra. Csakis egy megoldás létezik. Vegyük úgy, hogy ez az egész meg se történt s még a nyomát is eltöröljük a Föld színéről!

Kivétel nélkül egyetértő válaszok érkeztek, s bár sokak igazságérzetét bántotta ez a hozzáállás, mégsem találtak jobb alternatívát a problémára.

Epilógus

Seychelles-szigetek, La Digue szigetétől keletre

A KÉKESZÖLDEN csillogó víztükrön, ragyogó ékszerként ringatózott a hófehér vitorlás. Mindössze pár kilométerre volt a part, mégis oly csend töltötte be a levegőt, mintha a közelben nem is létezne civilizáció. A Callisto nevű kétárbocos, mindazzal rendelkezett, amire egy hosszabb tengeri úthoz szüksége lehetett, az utóbbi napokban viszont inkább napozóhelyként funkcionált. A fedélzet egyik végén Helena és Felipe sütette a hasát, míg a túloldalon Nora és Gabriel bújt egymáshoz. Hetekkel korábban indultak el Miamiból, ahol a hajót is vették s átszelve a fél világot, itt kötöttek ki egy kis kikapcsolódásra.

Nora, életében nem élvezte ennyire az életet, mint most. Annyi megpróbáltatás és feszültség után, jótékony terápiaként hatottak rá az izgalmas kalandok. Behunyt szemmel tette feje alá a kezét s úgy tűrte a trópusi napfény cirógatását.

─ Nem bánod, hogy eljöttél? ─ szólt váratlanul a mellette fekvő Gabriel.

─ Muszáj hülyeséget kérdezned? ─ felelte a nő anélkül, hogy akár szemhéját is megmozdította volna.

─ Komolyan kérdezem. Hiszen Amerikában nőttél fel, ott volt a munkád, az életed. Nem fog hiányozni?

─ Egy kicsit sem ─ nézett rá Nora. ─ Én leszámoltam a múltammal. Ott minden

az elmúlt hónapokra és apámra emlékeztetne. Felejteni akarok, de tudom, hogy nehéz lesz. Ha viszont nem kell szembesülnöm mindazzal, ami történt, az számomra már felér a sikerrel. Sokan ostoba döntésnek tartották, amiért visszautasítottam a Fort Detricki bázis igazgatói posztját, de őszintén szólva, az a legutolsó hely, ahol szívesen dolgoznék.

─ Értelek ─ bólintott a férfi. ─ És mik a terveid?

─ Még egy kicsit szeretnék itt maradni. Aztán elmegyek Angliába.

─ Miért pont oda?

─ Az anyám angol volt. Kiskoromban sokat mesélt a part menti mészkősziklákról és az élénkzöld mezőkről. Szeretném látni és azt hiszem, az elég messze lesz a régi életemtől. A referenciáimmal könnyen találhatok munkát, bármelyik kutató intézetben. Jó lenne az egészségügyben elhelyezkedni. Nem akarok több halálos vírust látni. Helena azt mondta szívesen velem jönne, aminek persze örülök, de számomra a legfőbb kérdés mégis az, hogy te mit szólsz hozzá?

─ Hosszú ideje járom a világot ─ mosolygott Gabriel ─ újabb és újabb felfedezni valót keresve, mialatt a bajba jutott embereken próbáltam segíteni. Remekül megvoltam az öcsémmel, de én se leszek már fiatalabb. Te vagy az első nő, akiért érdemes megállapodnom.

─ Komolyan ─ csillant fel Nora szeme. ─ Akkor velem tartasz?

─ Persze. Felipe és én, biztos találunk ott valami testhez álló munkát. Angliában még úgysem jártunk.

A nőt majd szétvetette a boldogság s szenvedélyes hévvel ölelte át szerelmét.

─ De addig is ─ nevetett Gabriel ─ élvezzük ki a forró napsütést, mert úgy hallottam, Angliában inkább az eső jellemzi az időjárást.

Könyv címe : Orvosok és Katonák

Könyv szerzője : P. Adams

Publio Kiadó

Elektronikus ISBN szám : 978-963-381-182-5

Tartalomjegyzék

Köszönetnyilvánítás

Adatok

Prológus

Első Fejezet

Második Fejezet

Harmadik Fejezet

Negyedik Fejezet

Ötödik Fejezet

Hatodik Fejezet

Hetedik Fejezet

Nyolcadik Fejezet

Kilencedik Fejezet

Tizedik Fejezet

Tizenegyedik Fejezet

Tizenkettedik Fejezet

Tizenharmadik Fejezet

Tizennegyedik Fejezet

Tizenötödik Fejezet

Tizenhatodik Fejezet

Tizenhetedik Fejezet

Tizennyolcadik Fejezet

Tizenkilencedik Fejezet

Huszadik Fejezet

Huszonegyedik Fejezet

Huszonkettedik Fejezet

Huszonharmadik Fejezet

Huszonnegyedik Fejezet

Huszonötödik Fejezet

Huszonhatodik Fejezet

Huszonhetedik Fejezet

Huszonnyolcadik Fejezet

Huszonkilencedik Fejezet

Harmincadik Fejezet

Harmincegyedik Fejezet

Harminckettedik Fejezet

Harmincharmadik Fejezet

Harmincnegyedik Fejezet

Harmincötödik Fejezet

Harminchatodik Fejezet

Harminchetedik Fejezet

Harmincnyolcadik Fejezet

Harminckilencedik Fejezet

Negyvenedik Fejezet

Negyvenegyedik Fejezet

Negyvenkettedik Fejezet

Negyvenharmadik Fejezet

Negyvennegyedik Fejezet

Negyvenötödik Fejezet

Negyvenhatodik Fejezet

Negyvenhetedik Fejezet

Epilógus