A Budai Napkirály: Világverő Mátyás Király 2. 5s1h4w

JANKOVICH FERENC

VILÁGVERŐ MÁTYÁS KIRÁLY

A BUDAI NAPKIRÁLY

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó 1971

Korrektor: Pálinkás Krisztina

978-963-374-476-5

Borító: Rimanóczy Andrea

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Jankovich Ferenc jogutódja

A királynét álmában sem szokták elhagyni a számítgató ösztönök, a szép valóság rideg mozzanatai: holott az álom gyakran kicseréli az embereket, vannak, akik barnák, és szőkéknek látják magukat. A királyné sohasem látja magát másnak, mint királynénak. Elég jó emlékezőképességgel bír, ami még álmában sem hagyja el őt; férjeura szokta mondani róla, hogy esze úgy fogad be magába mindent, mint a viasz, és úgy őrzi meg azt, mint a márvány. Ezek is olyan kedveskedő szólamok… Ágya melletti asztalon örökégő olajlámpácska látható: áttetsző üveggömbjében meghitten úszkál a fény; legközelebbről egy szürkés, aranyszemcsés érckődarabot világít meg az asztal lapján. Selmecbányái emlék… Egy feledhetetlen szép utazás örömeinek és hangulatának őrzője. Itt van a helye az ágy mellett, a lámpa előtt; ezzel szokott elaludni. Különben jól lehet használni iratnyomónak is. Két évvel a házasságkötés után történt, hogy férjeura felvitte magával a Felvidékre, és megmutatta neki a legfőbb királynéi javadalmat jelentő bányavárosokat; Kassát, a pénzverdével, aztán Körmöcbányát, Besztercebányát, Selmecbányát. Legalább látták, hol és hogyan terem az arany, ama sok, ami után Magyarországot az arany országának nevezik Itáliában. Leszálltak a bányák mélyébe, megcsodálták, hogyan ássák ki a földből, majd zúzzák össze, választják el és olvasztják ki az ezüstöt és az aranyat. Besztercebánya… A levegőben fátyolszerűen lengeti a havat a szél. A völgyből már ide tetszik a város a behavazott tornyokkal, tetőivel. – Hozta Isten felségteket a mi hazánkba! – hangzik fel Ernuszt János hangja, ő a bányaügyek és pénzverdék igazgatója. Megálltak, és két fa között alátekintettek a völgybe. – Ilyenkor mindig örül a szívem – lelkesedett őfelsége. – Városaink az átalakulás virágzó képét mutatják országszerte! – Jó város, sok aranyat ad a kincstárnak; igaz, hogy elég gazdag is ahhoz.

Itt egy kis szóváltás támad a király kíséretében jött kancellár és Ernuszt János között. – Jó az, hogy jól működnek a bányák – akadékoskodott a kancellár –, de azért jó tisztában lenni mindennel. Hogy városaink az átalakulás virágzó képét mutatják országszerte, az is megtévesztő körülmény. Mert a városi kisemberek és a parasztság ugyanakkor még keserves árát fizetik meg ennek. – Nem értem, miért mondja ezt kancellár uram épp az én jelenlétemben? – Azért, mert a kincstár után első helyen mindig az idegenek látják előnyét a városok felvirágzásának: vagyis az a réteg, melyet udvar és főrendek kizárólagos jogokkal ruháznak fel. Aztán szabad a vásár… Ernuszt János uramnak erre megrándult a derék, vastag bajusza: – Meg is érdemlik, mivel a városokat ők virágoztatják fel! – Kicsodák? – Hát mi! A tiszteket viselő polgárság… Lássuk be, hogy nélkülük semmire se mennénk a bányáinkkal, pénzverdéinkkel. – Lehet… De azért az se járja – kötötte az ebet a karóhoz Váradi kancellár –, hogy ezek a jó tisztesek, akiknek családjai valóságos falkákban verődnek ide a világ minden tájáról: ott teremjenek mindenütt, ahol az aranyszagot érzik. Sokfelé megfordulok, és látom már, hogy valóságos kompániákat szerveznek városok szerint. Legalább most felséged is látja… – Többet is adóznak, mint bármely más vidék. – Lecsapnak a magyarországi városokra, aztán lepik, mint a legyek. A király nem szólt bele, de arcáról le lehetett olvasni, mit gondol: hogy van némi igazság abban, amit Váradi kancellár dohog; de ilyet mondani mégsem illik a királyné előtt. – Tudjátok, barátaim, úgy van ez, mint a szentírásban – mondja. – Aki a könnyebbik részt választotta, annak jobb… Élnek a polgári jogaikkal. Jól teszik!

– Úgy élnek a polgári jogaikkal, hogy tetszés szerint kiuzsorázzák a várost és a környékbeli parasztokat? – De ahol az oroszlán eszik, ott jut csont a sakáloknak is. – Menjünk a városházára inkább – indítványozta őfelsége –, és adjuk meg a szokásos tiszteletet a polgármesternek. – Fischenbacher Szaniszló a polgármester itt, magyarul csak nyög szegény. Lóhátról néznek alá a két fa közül… Ez a kép maradt meg Besztercebányáról a legélénkebben a királyné emlékezetében. A többi már szokványosabb. Érdekes látni az arany születését, de a kohók hamujánál sokkalta izgalmasabb a Vezúv lávája… Mátyás is ilyen Vezúv volt: szerelmi Vezúv… – Ezeket a dísztelen bódékat pedig, melyek akadályozzák a szállásunkról való kilátást, lebontatom! A királyné fordul egyet az ágyban: gyors, biztos, fegyelmezett mozdulattal, mintha ébren volna. Pedig most csakugyan álmodik… Mennek a felsővidéken tovább, városról városra: erődítményekkel és szép épületekkel, kincsekkel teli helyeken. Útjuk valóságos diadalmenet. A lakosság elébük tódulva fejezi ki hódolatát: az emberek letérdepelnek az utcákon, és még a ruhájuk szegélyét is csókokkal halmozzák el. Selmecbányán kíséretükben van Nagylucsei Dóczi Orbán prépost és kincstartó és Mühlstein Vid körmöci kamaragróf. Itt meg a dominikánus rendház perjele siet eléjük, és itt vannak a város fői is az esküdt polgárokkal, Steck Boldizsár városi jegyző, aki azóta is oly sok szolgálatot tesz a fejedelemasszonynak. Nagyobb harangzúgás fogadja őket, mint egykor Zsigmond királyt, aki aranyai lelőhelyét szintén nem mulasztotta el megtekinteni a Felvidéken. A csiliki városkapunál huszonhárom dominikánus barát égő gyertyákkal várja őket, lóháton érkezőket. Átvonul a menet a kamaraházba. A bányászok részére mulatságokat rendeznek. Megnézték a város utcáit, tereit és templomait, s természetesen a bányákat és ércolvasztókat is: szép ércdarabokat hozva magukkal emlékbe. Ahány város, annyiféle szállás, mulatság, boldog nász emléke a királlyal… A királyné álmaiban gyakran visszatérnek a szerelem emlékei Mátyással. Ágyak,

lakomák, tánc, ölelések… És az olmützi éj… Mikor Ulászlóval ketten enyelegnek a sátor előtt, egymást két kézül fogva a csillagok alatt, mielőtt bekövetkeznék a feledhetetlen, nagy pillanat… – Nem sajnálom a fáradságot – csendül fel az uralkodó hangja –, türelmesen összefoglalom előtted a zűrzavaros cseh állapotokat; ne legyen a helyzet merőben ismeretlen a magyar királyné előtt. A csehekén meglátszik a jó vezető hiánya – de ők arról mit tehetnek? Úgy kell elfogadnunk Ulászlót, amilyen. Ha nem tudnak változtatni, továbbra is meg kell alkudniok a helyzettel. Ulászló nem valami nagyra hivatott uralkodó. Ennél a szépelgő gavallérnál akkor már százszor többet ér Podjebrád, ki talán ha nem is állott korának színvonalán a tudomány és a műveltség dolgában, viszont annál több gyakorlati érzékkel és kormányzói rátermettséggel rendelkezett. Vitán kívüli, hogy a csehek legnagyobb uralkodója volt. Ulászló viszont nem hozott a cseh nemzetre semmi dicsőséget, inkább vereségeket, visszaesést. Viszont elvitathatatlan előnye a fiatalsága és a szép lovagi megjelenés… Ó, ezek az északmagyarországi utak! Mindig útban valami felé… Ezen utak alkalmával ismerte meg férjeurát arról az oldaláról is, hogy szívesen és sokat szeret példálózni a parasztokkal meg a kis dunai népekkel, akiktől valósággal el van ragadtatva. Kora nyár van, amikor a lepkék járnak, és ők egy cseresznyefa előtt állnak… Tele van a fa lakmározó gyerekekkel. A király mindjárt példát vesz a fáról és a gyerekekről: hogy lám csak, az ország is szakasztott úgy van a népeivel, mint mikor a rektor úr megengedi az iskolásoknak, hogy a kertjében fölmenjenek a cseresznyefára. Ki-ki valamely ágra ül, valamennyié a cseresznyefa, mindenki szedi róla a magáét… – Hasonlóképpen van az ország is, és a benne lakó nemzetek: mindenki minden ágról szedhet, ehet, és ha nem talál, átmászhatik a másik ágra… A mi cseh barátaink is titokban még mindig folytatják a kétszín áldozatot: de honnan vennének hozzá kenyeret és bort – hogy mást ne mondjunk –, ha az életközösséget megtagadnák velünk? Mert van úgy, hogy ami van nekem, az nincs neked, és ami neked van, az nekem nincs – mit lehet tenni? Cseréljünk ágat, és ne veszekedjünk azon, hogy kié a fa? Mindenkié…

Egy faluban vezet át az út, éppen valami ünnep van ott, mert Magyarországon minden jeles napon szép jó szokásokkal dicséri az Úristent a nép. Mindegy, magyar vagy tót, vend vagy bosnyák, sokác-e vagy horvát: azok között a kisebbnagyobb népek között, akik beletartoznak a dunai hatalomba, efféle szokások honosodtak meg – villőznek, pünkösdölőznek, betlehemeznek –, és a vége, természetesen, mindig a hurka, kolbász, szalonna (ami pásztoroknak jó volna!) s esetleg némi pénzecske, mindenesetre valami szájba vehető vagy kézbe fogható… Kevés nép tud a rendelkezésére álló csekélyke javakkal oly dús szívvel bánni, mint ez a sok kicsi dunai nemzet, itt – mert így szépíti meg igazán napjait a szegénység. Míg jobbal nem tudja! Minden hétre, sőt napra esik valami ünnep, névnap vagy keresztelő s hasonló. Ha más nem, előkapják a naptárból a szenteket, azokra emlékezve vigadoznak. – Sok még a babonaság ezekben a dolgokban! Különösen itt fent, az északi részeken. – A babonaságokkal is úgy vagyunk – mondta akkor őfelsége –, hogy nehéz pontos határt vonni a babona és a mindennapi lelki ügyek közt. De majd ha jól végzik feladatuk a magunk köré gyűjtött írók, tudósok, és megtanul a nép bátran, szabadon élni és gondolkodni: akkor magától szűnik meg a babonaság. Ám az nem fog kedvezni a papoknak… – Papoknak? Egyet nem ért meg a királyné, mikor a király képes beszédbe rejti el gondolatait. Ahhoz már magyarnak kell lenni, hogy azt valaki megértse. Ilyen volt az, mikor egyszer kiértek egy faluból – szintén egy országjárás alkalmával –, és két parasztot láttak a földön dolgozni. Az egyik egy eke elé befogott bivalyt láncon vezetett, a másik nyomta le az ekét a föld mélyébe, és mögöttük, a kiforgatott barázdák között nagy kövér varjak ugráltak. Őfelsége meghúzta a kantárt, megállt a kíséret, úgy nézték a hétköznapi jelenetet. Egyszer csak odaszólt a szántónak: – Mit csinálsz, atyafi? – Töröm az ugart, felség – válaszolta az. – Kinek töröd az ugart?

– Az egri püspökségnek. – Jól kaparnak a varjak. – A varjak? Hadd kaparjanak… – Minek hizlalsz varjakat? A paraszt megállt a munkával, és görnyedt állapotából kiegyenesedett: – Felséges királyom! Majd ha felséged meg tudja tiltani a varjaknak, hogy fészket rakjanak az országban mindenfelé: akkor én se hizlalom őket. Nagyot nevettek ezen. – Váradi! – szólt hátra őfelsége. – Mit gondolsz, ne adjunk ennek az okos parasztembernek egy kis barázdába való magot? – Adjunk, felség… A paraszt megkapta az aranyakat a mondásáért. – Ültesd el – mondta neki – és majd ha kikeltek, gyere fel hozzám, Budára! Azzal továbbmentek. Fél év múlva feljött a paraszt Budára, és jelentkezett a királynál. – Felség, adtál nekem barázdamagot, és azt mondottad, hogy ültessem el és ha kikeltek, jöjjek fel hozzád Budára. Itt vagyok… – Hát elültetted? – El. – És kikeltek? – Ki. – Mondd el, hogyan csináltad.

– Fele aranyamat földbe tettem, felség. Másik feliért búzát vettem, és elvetettem a földbe. Most azután kikeltek az én aranyaim. Szép búzaföldem vagyon, most lesz az aratás. Megdicsérte a parasztembert, hogy megértette, amit mondott, és okosan cselekedett. Addig nincs baj, míg jó helyre kerülnek, és kikelnek a földből Mátyás aranyai… Az efféle történeteket nem érti, és nem tudja élvezni Beátrix asszony; nem is érdekli őt. Viszont a kincstár még álmainak is gyakran visszatérő tárgya; néha így legalább megérheti a boldog percet, hogy odavezetheti Eleonórát, és megmutathatja neki kincseit. Több mint tízszer száz darab ékszer! Kigyújtatják a gyertyákat a kincsesházban, és együtt kápráznak… – Válasszál! – biztatja legkedvesebb nővérét. – Vidd el haza, Ferrarába azt a darabot, amelyik a legjobban tetszik neked. De jön Szapolyai kincstartó, kutya képében közeledik, smaragd szemei villognak, szemcsés aranyércből van a szakálla is, mérgesen morog körülöttük. Az utazást és a szerelmi álmokat leggyakrabban az arany- és ékszerálmok váltják fel, de arról is szokott álmodni, hogy boszorkányégetés van a Szent György téren… Ami soha nem történt meg a valóságban! Álmodni könnyű és szép és jó. Ilyenkor nyaldosó lángok közt áll egy fahasábhoz kötve a soha nem látott nő, a fattyú anyja – és a palota erkélyéről Mátyással és Corvin Jánossal együtt nézik a budai fehér asszony pusztulását. Azok nem leplezhetik könnyeik, míg ő gyönyörködik a látványban – és egyszerre csak arra eszmél álmában, hogy fent ül a trón magasában, egyedül és tanúja, sőt élvezője a legüdvözítőbb percnek: mikor a pápa őszentsége és a német-római császár a magasból fejére eresztik a királynői koronát. Aztán kezébe fogja a jogart, körülnéz… – Magyarország királynője… – éneklik láthatatlan angyalok. Csend van a hálóházban, még a szokásos szú sem percen. Míg a királyné tovább repdes álmai mezőiben, alvó fejét, takarója kékbe játszó gyüremléseit alig árnyalatnyira világítja meg az üveggömbben úszó mécsláng fénye. A hálóház bútorait és berendezését elnyeli a sötétség; csak az asztalon ragyognak, táncolnak az aranyszemcsék, nyugtalanul, mint az égen a csillagocskák.

Künn most kezdődik az élet a palotán… Már világosodik; a folyosói ablakokban nyugtalan, elfúvatlan gyertyák lobognak. Az udvari szürkületben lakájok rebbenő alakjai tünedeznek fél: surranva a csúcsba szökő épületek tömbjei alatt. Csend és csend… Bármely pillanatban felhangozhatik a szokásos, általános, ébresztő harangzúgás a Vár felett. Köd, sejtelem… Majd hirtelenül nyikorogni kezd a Beátrix-kút a Duna felől. Csörög a lánc (mint valami mélyből jövő vicsorgatás)… A félszerből fejszecsapások gyors üteme hallatik. Vörös fény izzik a kemencék ajtaján, és a kémények világos színű füstöt fújnak az ég derengésébe. Aztán idomtalan bődülés támad: vigasztalan siráma ott kelt fel valahol a „Csöbrös-bástya” körül, betölti a környéket – úgy látszik, hajnalt jelez már a vízhúzó öszvérek iákolása is. Nyomban felhallik egy magyar nyelvű, cifra káromkodás: ahogy az öreg Csonka, a Dunáig nyúló, harántfal tetején levő csigánál, a maga módján csendre inti az állatjait. Idebent azonban taljánul cseng a szó. – Jó reggelt… Buon giorno, signorina… Milyen volt az éjszakai nyugodalom? Nagyon jó? Nem kopogtatott be senki hozzánk?… Bravissimo, kisasszonyka… Siessünk a kis dolgainkra? Mindenki teszi a magáét… Mikor elindul a nap, fülkéjéből ilyeneket mondogat ki a folyosóra a királynéi dada férje, Sebastiano Viola konyhamester úr. Felült már uralkodói zsámolyára, és onnan leskel kifelé a zümmögő világba, mint hálójából a pók. Háta mögött így is hívják: palotapók… Fürge szeme ide-oda jár. A folyosó legelején lépcsőfeljárat kanyargója látható; néma embercsoport jelent meg ott. Lassú léptekkel közelednek, tenyereik az előttük járó vállára támasztva. És csoszognak… Azt hihetnénk, hogy valami női zarándokcsoport – pedig egészen más szerzet: bár ők is rendet, csak nem egyházi, hanem világi rendet képviselnek. Udvarnők… A konyhából kivezető boltodúból erős fénykéve keresztezi a benső út homályát; étekfogók innen szokták kihordani és felszolgálni reggeltől estig a fejedelmi étkek százait.

Mikor ide ér a csoport, újból hallik a hang: – Buon giorno, művész úr drága… Álljon csak meg egy pillanatra! – Mit óhajt, kedves Viola mester? – kérdi az élenhaladó. – Egy pohárka eredeti dalmatinska… Mivelhogy ön úgyis dalmáciai! Ha nincs ínyének ellenére, baráti szívvel fölajánlom: eresszük le a kis hasunkba, Mátyás urunk dicsőséges uralkodásának huszonhatodik, boldog házasságának nyolcadik esztendejében: a saját magunk egészségére! S fölnevet. – Viszont, egészségére, Viola úr! – A mi urunk igen korán kezdte el az uralkodását – kívánjuk, hogy minél később fejezze be azt! – teszi hozzá, magyarázatul. De a szólított már letette a pohárt; izgatott, oda se figyelt többet.

Reggel hét körül jár az idő, ilyenkor jönnek fel az énekmondók a palotába, hogy a királynét gyengéd hangokkal ébresztgessék álmából. Elöl lépked a hárfás. Lengő mozgású, barna arcú férfi; bőrére van írva, hogy tengerparti. Adriai. Csípőből hányt, harisnyás lábait ollózva nyújtogatja maga elé: mintha gázolna valamiben. Egy képzeletbeli fénytóban talán, mely mély és veszedelmes… De ő abban biztonságosan, teljes otthonossággal mozog – mármint a palotai, fensőbb világban… Udvari ember… Köztudomású, hogy a királyi első szobrász testvéröccse: azé, aki a visegrádi palotát évek óta vörösmárvánnyal díszíti, és a sárkányölő Szent György lovag képét, mely a kút tetején ágaskodik, a király fiáról mintázta meg. Furcsa, eredeti emberek ezek a dalmátok! Csupa izomzat a lovagszobor, szépségtől és fiatalságtól duzzadó, szinte maga a kicsattanó egészség: csak a bal láb térdtől alá satnya, béna, és valami bunkóban végződik. Így ül a lovon Corvin Jánoska… Giovanni Dalmata híres ember a faragásban, meg is merte mintázni király fiát Visegrádon, olyannak, amilyen; de a saját területén nem marad el tőle öccse sem: Lodovico Dalmata, aki bent működik a királyi zenekarban, és ott az első hárfás szerepét viszi. Ez se lebecsülendő mesterség. Néha, mint ma is, ő

vezényli a női kart… Mikor ugyanis nincs ünnep napja, nincs szükség más hangszeres emberekre: síposra, orgonistára, trombonjátszóra, miegyébre: megteszi a hárfamester is. Szerepe annyi, hogy az énekesnőket aláhangolva, előadásukat könnyű pengetésekkel kíséri. Viola úr elereszti maga előtt az első, hajnali karavánt. Ma nem is jöttek át a kórusból valamennyien. Vagy huszonöt körül lehetnek: de ez a válogatott leánykar. A legszebb, legharmatosabb, legüdébb hangúak – kik arcra, küllemre nézve, viszont, a legcsúnyácskábbak közül valók. Mert úgy van az, hogy általában elég előnytelen külsejűek a szolgálónők a palotán. Szomorú, hogy ennek így kell lenni: egy hárfamesternek azonban nem áll módjában a sajnálatos dolgon változtatni. Hiszen csak rajta múlna: majd megmutatná, hogy asszonyemberek dolgában nem állna ilyen csehül a budai palota… De vannak magasabb tekintetek is; téved, ha valaki azt gondolná, hogy a szépséget nem lehet szabályozni. Hízelgő, találékony udvaroncok, mint amilyen a Viola úr is, igen szépen kicsinálják: hogy asszonyembert a királyné közelében véletlenül se lehessen valamirevalót látni. Talján szokás – hogy vigye el az ördög!… Egyszabású, köntösös ruházatokban vannak. Alakjuk egybeolvad, mint a szent nőké és angyaloké a faliképeken. Vannak köztük kedves holdvilág arcocskájúak, vannak bariképűek is. Madárorrúak és enyhe túlzással – uram bocsa! – még csikófejűek is. (Aki még nem látott ilyent, és kíváncsivá lett, milyen lehet egy csikófejű nő: hát itt van, ni! mint a „Donna Bella” – más néven „Aranyördög” … Itt ihog-vihog-nyihog a hátunk mögött: s hosszú nyakát oly angyali ártatlansággal nyújtogatja, mint ének közben, míg kerek szeme barna fénnyel csillog, és kétfelől kissé oldalvást néz, rebegve. No, nem kell meghökkenni tőle, szép kis teremtés azért, adriai nemes vér – és még csak nem is talján: holott annyi fáradsággal az is lehetne. Dalmáciában kezdte, Velencében tanult zenét, majd Nápolyban folytatta, onnan került át Budára. Ha nem is különlegesen szépecske: de a hangja, mint a mennyből szállt angyalé! Ő az, aki az énekkarban a legtúlvilágibb hangon szólamozik. Hogy miféle eges hangzatok és selymes sóhajok bélelik ki az énekesnői rend egyforma talárjait – amor di Dio! –, csak az tudja megmondani, kit hivatása ezek közé rendelt hárfásnak.) A donnák mintha sejtenék a hárfamester lesújtó gondolatait, fázósan összebújva és kissé lógatott orral iparkodnak a nyomában. Dalmatáról tudva van, hogy nem nagy kedvelője az olasz fajnak; szállóigeként kereng egy mondása a karban: „Még mindig nem tanulták meg a drága hölgyek, hogy nálunk nem a szépség

teszi a nőt…?” – Na, jerünk, angyalkák! Jerünk… Nem susogunk, nem csoszogunk, nem vihogunk, kérem. Csak előre, előre… Szárnyakat szépen összecsukni. Rebbenve szoronkodnak a sarka körül. Igyekeznek szépen, udvariasan viselkedni: vigyázva, hogy puszta jelenlétükkel se adjanak okot valami feltűnésre. (Aranyördög erre szépen nekiszaladt a hátának, testtel. És még vihog is hozzá a szemtelen. Megcsúszott a lába a síkos padozaton. No, persze…) – Ej, kisasszony… Mindjárt tudtam, hogy maga az! – fordul hátra a hárfás, szemmel láthatóan ingerülten. – Nem tud vigyázni? – Véletlenül… – Csak hagyjuk, kérem, ezeket a véletleneket! Hogy feltűnésre okot szolgáltatni? Isten őrizz… Királyi udvaroknál úgy van a valóságban is, mint a mesében szokott lenni: hogy a királyné a földön a legszebb, legjobb, legnemesebb és legokosabb teremtmény. Ez már a menyegzőn is kiviláglott: mikor a Vénusz-hírű és valóban megnyerő szépségű aragóniai Beátrix oly riasztó külsejű udvarnőket hozott Budára, a nem csúnya nők honából, Itáliából (mindjárt vagy százhúszat!) – hogy – amint írásba került: „A királyné asszony tündöklő szépségével, bűbájos mosolyával, varázsos lényével úgy elhomályosította környezetét, mint a csillagokat a teljes fényű hold”… No, nem volt nehéz elhomályosítania ezeket a fény nélküli csillagokat! Mikor pedig a királyné háta megett, szép rendben, külön asztalnál foglaltak volt helyet, és többed ízben megtörtént, hogy a felséges király bejövetelekor – talján szokás szerint – nem álltak fel ülőhelyeikről, és ezt a magyar urak közül többen zokon vették, őfelsége vidáman megjegyezte: „Hagyjátok őket, nagyon okosan teszik az udvarhölgyek, ha ülve maradnak. Mert jól tudván, hogy nem csinosak, sőt rútak, azon vannak, hogy az ember ne lássa őket, azért ereszkednek le. Hisz ha állnának, minden szem feléjük fordulna, így meg, ha ülnek, csak kevesen és jó ismerősök látják őket. Ők hát megbújnak, s hasznos dolog is az alaktalan és csúnya dolgokat elrejteni a világ elől – minek zavarnák a sokaságot? Mert a szépség gyönyörködteti, a rútság ellenben bosszantja az embert.”

A hárfás hátrakapja tekintetét, hogy fegyelmezze a nőket egy újabb ajtó előtt:

mire azok mind egyforma képet vágnák, kifejezéstelenül udvariasat. Arcukon egytől egyig álarcszerű bambaság, mely az udvari nőkre jellemző. Idomított hölgyikék… – Csúnyák előnyben! – szól hátra a hárfás. Nos, azok közül egy sem akar hasonló előnyben részesülni. Végül Aranyördög szánja rá magát: belép az ajtón Dalmata mögött; s rögtön utána mind a nyomában surrognak, pisszegve és bársonytalpakon, mint a macskák. Eléggé járatosak a keleti palotaszárnyon. Otthonosan rebbennek át a remek berendezésű, használatlan hálótermek és tágas ebédlők egymást váltó sokaságán. Megszokták már az aranycicomás mennyezeteket is, melyek mindegyike termenkint más és más; és a rakott mívű, nagy ajtószárnyakat meg a zománcos, színes csempéjű kandallókat: „melyek tetejére négyesfogatú diadalszekerek és más antik ékítmények vannak alkalmazva.” Tekergőző lépcsőkön, fedett boltú folyosókon kell helyenkint le s fel hancúrozni; és amint tovább érnek, ismét magas boltívű termek váltogatják egymást. Külön a téli, külön a nyári használatra valók; napsütésnek kitett szobák, dúsan aranyozott társalgók. Itt-ott mély rejtett fülkék, sötétlők: padokkal, mint a templomokban. S mindenütt veretes ezüsttárgyak, székek és négyszögletű asztalok. S hívesség… Az ajtókban lándzsás ajtónállók állnak: mert a királyné lakosztályát egész sereg fullajtár őrzi. Mondják, hogy a királyné már rá akarta beszélni őfelségét is, hogy a palota népével ne érintkezzék („mert a királyi méltóság pompakereséssel zárkózzék el az alattvalóktól”) – de őfelsége még tartja a régi szokását. Egyelőre még magyarkodnak odaát, a másik palotaszárnyon; habár el kell ismerni: ez a szárny, itt a mindenképpen tündökletesebb, fényesebb. Itt sorakoznak a királyi tanácstermek is. És a lakószárny-épületek alatt, mélyen a Vár kövébe vájva, nehezedik alá a három helyiségből álló, dúsan megrakott kincstár, mint egy fejedelmi fundamentum. Az a hely, ahová ritkán szagol be közönséges halandó; főképpen nem egy ilyen messziről szalajtott, dalmát udvari zenész.

De hát nem mindegy? Jó képet kell vágni a fejedelmi dolgokhoz; minden úgy van jól, ahogy van. Olaszok szerint úgyis az a bökkenő, hogy a magyarok nem ismerik eléggé a művelt életmódot és az élet igazi élvezeteit: azért sokat és fölöslegesen bosszankodnak oly dolgokon, amikről úgysem tehetnek. S maguk

okai annak, ha egyre idegenebbül maradnak „a tíz év óta már csodálatosan megdíszített palotában, amely pompa dolgában nem marad el a rómaiak fényűzésétől”… A magyarok szerint viszont itt a hiba, hogy eltaljánosodik lassan már minden, és a királynéi szárnyon magyar ember még ajtónállónak és utcaseprőnek se jó… Nesztek, nesztek! Kellett nektek? Idáig züllöttetek, magyarok… Hát most fene tudja: melyiknek adjon igazat egy született nemes dalmát hárfás muzsikus? Egyiknek se: ahol Mátyás király, ott vari valahol, középütt, az igazság… Ő mondta Piszkén a múltkoriban: nem közönséges ember a modruszi dalmát. Mert egy modruszi dalmát olyan ember: hogy mindegy neki, akár rómainak, akár magyarnak vallja magát; hármat is kitesz egy személyben. A modrusziak ma is „madzsarszkának” nevezik maguk… A piszkei márványbányában tette őfelsége ezt a nagy horderejű kijelentést. Nem is oly régen történt, hogy kiruccant a művésztársaság Visegrádról Piszkére: és már ahogy ilyenkor lenni szokott, különféle nemzetek fiaiból való költők, énekmondók, tudósok, zenészek csellengtek együtt az uralkodó társaságában; voltak azok közt németek és morvák is, a taljánokon, dalmátokon és franciákon kívül. És, természetesen, magyarok… Giovanni ugyanis akkor fejezte be Szent György szobrát a bányában. (Künn szokott dolgozni; a piszkei márvány könnyen reped, s ha kell, mindjárt hasíttathat helyette másikat.) A királyt kellemesen érintette a meglepetés, mikor a lovag képében a fiára ismert; csak a láb láttán, érthetőleg, elkomorodott. – Látom, szobrod azt példázza, Giovanni, hogy a művészetben hogy kerülhet össze a szép a rúttal, a természetes a természetellenessel – mondotta. Majd elismeréssel fűzte hozzá: – Semmi gáncs nem érheti művedet, azért, hogy nem változtattad meg a valóságot: mert a szobor annak ellenére jó. Mire Giovanni azt felelte: – Felségednek óhajtottam kedvében járni … És hogy a valóságtól nem tér el? Azért nem, mert én az igazságot kutatom, felség – és az igazság ellen vétettem volna, ha nem tettem volna rá a szoborra János herceg ismertető jegyét. Izgalmas pillanatok voltak, őfelsége kifejtette véleményét a művészetről, természetről, igazságról… – Helyes, hogy nem javítottad ki, amit a természet előnytelenül formált. Igazi

művész sohasem lehet hízelgő – mondta. – Mert az igazságot kutatja: ami a valóság mögé rejtőzik a szemünk elől. Talán könnyebb is úgy megragadni, miként ti, művészek, mint tudománnyal vagy diplomáciával: mert az igazság sokféle arccal jelentkezik a világban, és nem tűr emberi számítgatásokat. Akkor nyilvánul legerősebben, mikor nem is számítunk reá. Ezt sokszor véletlennek nevezzük. De hát mi a véletlen? Arra szoktuk rámondani, ami váratlanul jön az életben, mikor nem számítunk valamire, s látszólag úgy hat, mintha magától adódnék. – Felség, ha ez így van, talán szabad egy kérdést tennem… Akkor mi a mátyási, a fejedelmi igazság? – kockáztatta meg Giovanni, messzire elrugaszkodva a tárgytól. – Hogy a mátyási igazság? – révedt el az uralkodó oroszlánszemekkel a levegőbe. – Az más, Giovanni… Más, mint a művészi igazság: habár ez is benne foglaltatik. Mert az igazság törvény erejével jelentkezik a természetben. Az emberi természetben is. Azért nem szabad a természettel visszaélni. A saját emberi természetünkkel sem. Nem hiába tanítják a szent tudósok: hogy legnagyobb vétek a természet elleni bűn… A mátyási igazság alapja röviden az, hogy mi iparkodunk soha nem véteni a természet ellen. Ezt tőlünk telhetően minden téren betartjuk. De hát a népek természete sem lehet egyforma. Előfordul, ami egyiknek jó és hasznos, a másiknak egyenesen káros volna. Például, hogy mást ne mondjunk, egész eltérő módon öltözködik, lakik és táplálkozik a dalmát, mint a talján. A bosnyák ismét másként, mint a magyar: s az uralkodás egyik titka, hogy a népeket eredeti természetükben kell megbecsülni és fenntartani. Ez teszi magasztossá az uralkodók szerepét: mikor a természet és igazság nevében összehangolják a legellentétesebb érdekeket. Népeink boldogulására: a közérdekért… Majd, a továbbiakban, így folytatta: – Persze, az sem volna igazságos, ha egy erősebb nép hatalma alá akarnók hajtani a többi népet. Mert az erőszak békétlenséget támaszt. Maguknak a kisebb-nagyobb népeknek kell megtanulniok, hogy tiszteletben tartsák egymás erejét és képességeit: és a gyengébbek ne akarjanak erősebbeknek látszani sokszor maguknál az erősebbeknél is. Mindenki elégedjék meg képességeivel, és férjen meg a maga bőrében. Addig nyújtózkodjál, amíg a takaród ér! – És a magyarok? – kérdezte, folytatva az eszmecserét a közeli nagymarosi vár

ura, este, vendégül látva a hazafelé tartó társaságot. Fapadokon ülve, gőzölgő tálak felett folyt a beszélgetés. Az uraság a következő választ kapta. – A magyarok? – mosolyodott el őfelsége. – Attól függ, kit nevezünk ma annak… Itt élnek például ezek a mi boldogtalan uraink: zsíros-piros megereszkedett ősiségükben, körülárkolt és támfalazott kőváraikban, miknek pincéiben zsír, bor és káposzta van felhalmozva. Szobáikban és termeikben mogorva homály és dísztelenség uralkodik. A házakban darabosan faragott parasztbútorok, abból is csak a legszükségesebbek: asztal, pad, ágy, egy-két zsámoly, és sarokba taszított kulcsos ládák, s padlóikról keserű szagot árasztanak a leteregetett szőrös bőrök. A mennyezetekről lógó gerendák fáklyafüsttől feketék. A levegőben avasság, szurokszag, ami talján orrnak: már büdösség. Asszonyaik élete is inkább ég alatt, kertben és udvaron, konyhán, munkával telik el. Látni való, hogy ezekbe a házakba csak enni, aludni, telelni húzódnak be. Nem is nagyon látszik a nyoma rajtuk a díszítő női kéznek. Nincsen itt semmi fölösleges, minden csupa egyszerűség, célszerűség… Mert a magyaroknak önmagukkal szemben nincsenek nagy igényeik. De ha ki kell öltözni, lóra kell ülni: az más…! Az olasz palota és udvarnői köre mégis mindjárt orrához nyomogatja illatolajjal becseppentett keszkenőjét, mihelyt átlépik egy vidéki vendégház küszöbét: mert nehéz levegőt, dohosságot, füst- és gyantaszagot orrontanak még ott is, ahol nincs. Hát még ahol van! De abban mindenesetre túloznak, hogy a magyarok asztala és lakása, ruházata tisztátalanok volnának. Minden népnek van valami saját szaga: így a magyar várlakásokat a farkasbőr, medve- és vacskabőr meg a nyersen ácsolt tölgy és diófa bútorok összeáporodott szaga jellemzik. Egyáltalán nem oly kellemetlen, amitől mindjárt ájuldozni kell. Egy kis faggyúszagnak mindenütt kell lennie, ahol fáklyákkal vagy gyertyákkal világítanak, mert a gerendázatokba is beivódik. Rátért a továbbiakban arra is őfelsége: milyen veszedelmes egy nép életében az önmagában való megrekeszkedés; hogy nincs nagyobb buktató az államok életében, mint a megállás, és az ezt követő esetleges visszahanyatlás a történelemben: mert az süllyedést, esetleg elsüllyedést jelenthet. Ez a veszély mindig fennáll a messziről vándorolt népek életében: ahonnan századok munkájával, kötéllel kell őket kirángatni. – Különösen, mikor a töröknek az minden célja, hogy a magánál műveltebb országot lehetőleg a saját maga szintjéig lerombolja, és ezzel újból visszahúzza

az ősi parlagi állapotába! – jegyezte meg Giovanni Dalmata. – Nekünk többé már nem kell ettől tartanunk. Utunk lépésről lépésre felmérhető: és most már kétségbevonhatatlanul biztonságos a mi megkapaszkodottságunk a történelemben és fölfelé haladásunk a tetőre. S higgyétek el, nem hiú képzelgés, ha mindannyiunkat eltölt a kilátóra jutás boldogító érzete, látva, hogy már nemcsak, hogy európai államszövetség vagyunk, de Európa fénye kezdünk lenni; s nem fenyeget többé, mitől IV. Béla még tartott: az elázsiasodás veszélye… – Szeretjük mi a múltból és a régiből is a szépet és a jót. – Félreértés ne essék, itt nem az antikvitástól való tartózkodásról, nem a görög vagy római hagyományokról van szó, melyeket tisztelünk: hiszen az antikvitás és újdonúj keresése – éppen Giovanni a megmondhatója – nem áll ellentétben egymással! Azért félre minden filozofálást: inkább az athéni Akropolisz és a római Pantheon építményét és szellemét követjük és utánozzuk: mikor az újdonatújat keressük, mint azt a nyomorúságos ázsiai, keleti kalyibát, melyből örülünk, hogy végre magunk is kikeveredtünk.

A királyné asszony hálója előtt egy nápolyiasan öltözött nő éberkedik: fahéjszín bőrű, fekete szemű asszonyság, aki nem más, mint Viola konyhamester felesége. De ennél sokkal nagyobb címe is van: a dajka. Köztudomású róla, hogy a királynéhoz minden udvarnép közül a legközelebb álló személy. Pedig élnek itt még taljánok vagy két-háromszázan a palotán: a királyné minden egyes ajtója, kertje, konyhája, fürdője, háza, temploma, hálója és istállója körül foglalatoskodók – akiknek látniok adatott, mint telnek az órák, mozognak a napok a felséges királyné asszony körül. Itt élniök ezeknek százszorta jobb és fényesebb, mint odahaza Itáliában volt. Hiába, dalmát szemmel nézve, másképp mutatnak a dolgok: lelepleződik itt minden talján turpisság! A dalmáciai Modrusz városában, mit az ott lakók már az árpádi idők óta Madzsarszkának neveznek, nemhogy a nagy, de még a kicsi kutyák is azt ugatják úton-útfélen, a kapukban: hogy a volt nápolyi királykisasszony irigylésre méltó udvarnépe előtt a tékozló pompa, a szabad költekezés soha nem álmodott lehetőségei nyíltak meg Budavárában; s ezek a boldogok most ennél is többre vágynak: áhítozva várják Budán azt az időt, hogy

király és királyné környezetében nemsokára eljuthassanak a híres-neves Bécs várába, ahol az ingyenélés még ennél is pazarabb lehetőségei nyílnak meg az udvarnép előtt… Ezen a téren pedig maga a nápolyi udvar sem olyan nagyon lebecsülendő, mert Európa-szerte a legfényűzőbb híre van. Csakhogy az életörömök behabzsolása, az élvhajhászás, önistenítés, mindenféle pazarló szokásokkal párosulva: itt még sokkal kecsegtetőbb tért nyit számukra, „Pannoniában: a kánaáni bőség honában”. Aztán, legyünk őszinték: kinek ne esnék jól, távol Itáliától, egy kis jó külországi kiruccanás, mely együtt jár a hirtelen megtollasodással? Jólesik az még egy Dalmáciából szalajtott, tisztességes művésznek is: aki nem azért szeret Budán élni, mert jó sora van – mint nekik –, hanem magáért a művészetért. Hiszen ezekhez képest a hangásznépnek már inkább csak csurrancseppenik a jóból. A mór arcú asszony lábujjhegyen siet az érkezettek elé, és két kézzel integet, a csendet félti. Mire ezek megállapodnak. Egyedül a hárfamester surran elő, csúszkáló lépteivel és merész orral, holdforma kalpaggal, gázolva fényben, aranyban. Hajlongva köszön a koránkelt, már kifogástalanul rendben levő dajka előtt. – Buon giorno, Nardella asszony! Grácia… – Grácia, Lodovico mester! Nos, megérkeztek? Ma kegyelmed van soron? Jaj, miért öltözött kékbe az énekkar? – aggodalmaskodik. – Miért nem rózsaszínben jöttek? – Nem értem, miért kellett volna rózsaszínben jönnünk? – Hogy nem érti? – méltatlankodik az. – Hát nézzen ki az ablakon! Nem látja, hogy ma kezdődött el a mandulavirágzás? Este azzal aludt el a felséges asszony: reméli, hogy mire kinyitja a szemét, reggelre kibomlanak a mandulavirágok az Öntőház utcai függőkertekben. Első lesz, ha felébred: várja, hogy rózsaszínt mutasson körülötte a világ… Dalmata hárfamester e szavakra megsemmisülten csuklik hangszerére, és magas homloka felett hajába túrja kezét: – Szerencsétlen, ostoba tökfilkó vagyok… Hogy erre nem gondoltam!

– Pedig erre már igazán kiterjedhetett volna Lodovico mester figyelme – pereg Nardella asszony nyelve. – Nem azért vannak az énekesnők, muzsikusok ruháinak, köntöseinek százai, legalább tucatnyi szín szerint válogatva, az énekkar jelmeztárában: hogy alkalmankint ne a legmegfelelőbb színt vegyék elő! – Ó, milyen tökkelütött vagyok! – veri a homlokát tenyérrel. – Hogy erre nem gondoltam… – Fordulhatott volna a szertartásmesterhez is, akivel még az est folyamán közöltem a felséges asszony vágyát. De, mindegy… Remélem, nem keltenek a kékkel különösebb feltűnést! – Remélem… Szorongva figyelik a kar tagjai a párbeszédet, egyre nagyobb a várakozó feszültség. Ajtónyílásból jól ide látszik a karból néhány riadt női fej: tartózkodó közönnyel bámulók… Aranyördög a jelenetet szembefordulva, élénken figyeli. – Aztán mit akarnak énekelni, Lodovico? – A mai napra – kezdi Dalmata letörten – egy szép Josquin des Prés kardalocskára gondoltunk. Ezt választottuk közös elhatározással Pierre de la Rue karigazgató úrral, aki személyesen nem jelenhetik meg, és ezért kimentését kéri. – Tudjuk, tudjuk… Jobb, ha Péter mester ma nem mutatkozik… – Nardella asszony! – ragyog fel Dalmata szeme. – Oly gyönyörű kis ének fog következni, hogy hallatára őfensége biztos, hogy mosolyogva ébred álmából! Egy csupa bűbáj és könnyed májusias melódia: A virágok éneke… Egész jól illik még a mandulafa-virágzáshoz is. – Ismerjük… Sőt, magát a szerzőt is, személyesen, Ferrarából – hangzik fölényesen. – A felséges Mátyás király úr és úrnőm sógora: Ercole herceg udvarában működik. Hanem inkább ajánlanék mára valami mást előadásra. Például egy szép Johannes Tinctoris-számot, mindjárt megmondom, miért… – Tessék? – ijed meg a név hallatán.

– Azért – súgja, bizalmasan helyezve tenyerét a hárfás vállára –, mert ezzel esetleg eltereljük a felséges asszony figyelmét a rózsaszínről, minek hiánya kellemetlenné válhat. A hárfamester egyre nagyobb riadalommal fülel. – De, hogy Tinctorist? – húzza el az orrát. – Azt, azt. Van Tinctorisnak egy híres éneke: „A Chartres-i katedrális üvegcsodát”… Tudnivaló, hogy a legcsodálatosabb szín a katedrális ablaküvegén az ibolyakék. Ez pedig megegyezik a kórus ruházatának színével. Ha már ilyen gyászos színt öltöttek fel, kedves Lodovico, pont, mire kivirágoztak a mandulafák! A hárfamester lekókadva, de azért bizonyos hálatelt mosollyal tekint udvari pártfogójára, és viszonozva annak bizalmát, ő is ráhelyezi kezét a dajka vastag karjára: mialatt már azt is sikerült kinyögnie, hogy a szóban forgó különleges darabot egyedül az énekkar igazgatója: Pierre de la Rue úr tudná elvezényelni. Őt viszont nehéz volna most hasonló célból ide rángatni, mert tudjuk, hogy miért… Tegnap, hogy itt volt, megsértette, kifigurázta őt a királyné a gyermekkar előtt, s az ősz mester annyira a szívére vette ezt, hogy el akarja hagyni Budát. Mire a dajka fölnevet: – Ó, milyen mimózalelkek ezek a művészek! Mert a tegnapi ébresztésnél véletlenül úgy történt, hogy a felséges királyné kissé rakoncátlan kedvében nyitotta ki a szemét, és azt találta mondani a fehér hajú és gyermekes mosolyú, öreg karigazgatónak: – Hallja, mester! Miért, hogy kegyelmed mindig a gyermekkart vezényli? Ez legalábbis gyanús, nem gondolja?… Szeretném már egyszer a leánykar élén látni! Mert az a híre kegyelmednek, hogy oly erkölcsös férfi, akinek még a sírkövére is rá fogják majd vésni, hogy ártatlan volt Vénusz bűnében. Azzal fölnevetett. Pierre de la Rue karigazgató láthatólag kissé találva érezte magát a megjegyzéstől. De a legzavaróbb az volt, hogy irulva-pirulva, dadogva és pont a

felséges asszony ágya előtt kellett mindezt a szörnyűséget végighallgatnia: majd a királyné gúnyosan csilingelő nevetését. És még a gyermekek is nevettek!… Hisz rendben van, ha a királyné kedvét leli olykor mások bosszantásában… Tudjuk, hogy jókedvtől szikrázó lény, aki csupa ötlet és derű, csapongás… De hogy ennyire elvesse a sulykot a hálóágyából egy önérzetes, öreg művésszel szemben, kinek több éves érdemei vannak az énekkar körül, minden gyengesége ellenére is: az mégis némi túlzás… – Jól van, megértem, ha Péter mester nem kívánkozik ide fáradni – folytatja a dajka –, és hogy kegyelmedet küldte el maga helyett. De nem tudom, mit fog szólni a királyné? Éppen azért, értse meg, hogy az üvegcsodás énekhez, már csak a maga jól felfogott érdekében is, ragaszkodnom kell, kedves Lodovico. Annál inkább, mert hisz tudhatja, hogy Tinctoris a királynéhoz sokkal közelebb áll, mint Josquin: Tinctoris a királyné zenetanára volt. – Előpróbát tartok a másik teremben! – nyögi Dalmata, végképp lehengerelve, és izgatottan rohan el, mint aki körül felfordult a világ. Megbolydult az énekkar is. Aranyördög arcán pukkadozó riadalom jelent meg. Hirtelenül elfordul, mert éppen szemben kapja a hálóteremőrnő vizsla tekintetét.

A mór nő ellenőrzőn fürkész a távozott felé… Leskelő helyzetében éppen úgy fest, mintha valami dereka körül kerekedő hordóra tette volna fel kétfelől a kezét: csuklói felett gazdag csipkefodrokkal. Fején rózsás főkötő virul; arca telt, de a színe, az fakó, és tán nem is tudna rózsás lenni. Szeme, haja megmaradt szénfeketének. Aranyördög bosszúsan szemléli őt. Unja a szertartást: hogy milyen körülményes egy királynéi ébredés… És milyen idegen szellem ez az uralkodó lelkétől! – ha valaki, ő csak tudhatja!… Némi elégtétellel gondol reá, hogy e nőt itt ki nem állhatja a felséges király anyja: annyira utálja, hogy szóba sem áll vele, messziről elkerüli, mikor Budára jön. Nem, mintha olyan nagyon el volna ragadtatva magától a királynétól is!… Sokkal rokonszenvesebb a király anyja az udvari nők közül sokaknak, mint maga a királyné. A mór nő külsejére van írva, hogy ő is Nápoly önistenítő légkörében nőtt fel.

Nápolyi udvari lény. Nápolyban a fény a kénnyel és pompával párosul. Akik onnan jöttek, azok nemcsak külsejükön, de hangjukban, modorukban és egész valójukban hoztak magukkal valami fennhéjázó ragyogást. Valljuk meg, van is a talján udvariasság szellemében bizonyos magasabbrendűség. E kor talján földön a még soha nem volt tündökletek ideje: a nagy palotaépítkezések, szobrok, szökőkutak, a langy eső módján permetező, nap átsütötte zene, festmények és ötvösremekelések tékozló bőségű időszaka. Áhítattal figyel oda egész Európa – és még „Aranyördög” is… Szinte csak megtetszik a talján udvari szellem egy ilyen Nardella-féle, mindenes hálószobanő külsején és viseletén: de mór szeme idegenül ragyog át a pompázatokon, mindig valahova máshova néz… Sokan az udvarnők közül mégsem cserélnének Nardellával a palotán; nem kívánnak maguknak oly drága öltözékeket. Eszükbe jut az öreg Hunyadiné mondása: „Mindennek ára van, amiért valahogyan előbb-utóbb meg kell fizetni.” A főrendűek általános hétköznapi viseletét Nápolyban csak csupa selyem-, bársony- és aranyruházatok teszik ki: oly bőségesen megrakva drágakövekkel, ékszerekkel, hogy émelyítő… Magyarországon az efféle inkább ünnepi szokás a nagyurak közt. Ott, a palotákon most jött divatba a pompás kivitelű, művészi értékű lakásberendezés, és vele együtt az ínyenc lakomák, buja dáridók szokása, amiből a királynéi lakószárny maga is épületes példát mutat. Talján uraságok közt most van kimenőben a régi gyakorlat: hogy a vagyont érő, drága öltözőruhákat családon belül örököljék és használják az egymást váltó nemzedékek (mint volt a középkorban, vagy tán máig is nálunk) – Itáliában, a spanyol-francia divathullámok betörésével minden szíre-szóra cserélgetik az öltözéküket. Az énekkarok is. Nemcsak, hogy külön viselőruhákat szabatnak maguknak, tetszés szerint, de szokásba jött az udvaroknál az úgynevezett alkalmi ruhák bevezetése is – legyen az gyász, esküvő, vadászat vagy hangverseny –, ami például egy királyi udvartartásnál – mint Nápolyban – magában foglalja az alkalmazottak százainak öltözetét: mivel az ünnep vagy gyász stb. a maga külsőségeivel kötelezőleg kiterjed az egész személyzetre is; sőt, az alkalmankint változó, de mindig gazdag hintó- és paripadíszre is… És így lehetne menni tovább, ha nem unnánk el részletezni ezt a szédítően dúskáló fényűzést, mely azonban csak a szerencsés kiválasztottak kastélyain belül található – míg a hercegi és főpapi paloták falain és égbekiáltó tornyain kívül: már a bűz és tisztátalanság, a piszok és nyomor esz meg mindent egész Itáliában. A fénymázas tivornyahelyek mellett rikító ellentétet mutatnak a

hitvány lakóodúk, putrik, a disznóólszerű házak, nyomorúságos kalyibák: holmi ház előtti árnyat vető, görcsös, vén és szintén nyomorgó cédrus-, narancs- vagy fügefák és a mindennapi halászgatás nyomorult kis örömeivel. Aranyördög sokat sétált ott, ifjú fővel: mikor megismerkedett Dalmatával… Mindez azonban ettől a világtól – Budától is – igen távol! Mert, amiként Lodovico úr is találóan hajtogatta a minap: „Tudni való, hogy az élvkirályok és pápák honában csak a mennyei lakók üdvözülnek… A föld népe tőlük elkárhozhat nyugodtan. De nem így Mátyás úr országában!” Nardella intésére lábujjhegyen óvakodik befelé az énekkar. Időközben mégis az egyszerűbb megoldást választották: vagyis lóhalálában visszarohantak az énekesházba, és rózsaszínbe öltözködtek. Most azután jöhet a nap első nagy eseménye a taljánok palotaszárnyán: kezdődhetik az ébresztés… Nardella felnyújtózkodott a magas kilincsért, hangtalanul megnyitja az aranyozott ajtót. A hárfaművész sejtelmes hangú előjátékot penget. Tágul az ajtórés… Lodovico intésére már az énekhangok is szárnyra kaptak, és a mór nő bedugja fejét az ajtón. Lassan beljebb tünedezik testi részleteiben, egyszer csak üresen maradt az ajtónyílás: és ő macskaléptekkel oson a hálótermen át. Széthúzza a függönyöket a Duna felé néző ablakokon. Mindenki lábujjhegyen áll, és befelé leskelődik. Kékbe vonva az ágy – na lám, nem is rózsaszínbe! –, és az aragóniai ház címerével ellátott, aranydíszes baldachinos szentélyben, a nyoszolya mennyezetére vert nap, hold és csillagképek alatt: selyemmel vont párnái közt szendereg a fenséges asszony… Ugyan mit álmodhatik ilyenkor? Vannak egy királynénak egyáltalán álmai? Vagy talán nem is alszik, csak tetteti magát, és lehunyt szemmel figyeli, hogy mi történik körülötte? Jó lesz vigyázni a királyné álmaival! Úgy kell venni, mintha aludnék… Erősbödik az énekszó, és a mór már az ágy elé térdepelt, és elbűvölődött arccal leskeli úrnője moccanásait. Mint egy rabszolganő, becézgeti őt. – Ébredj, felséges asszonykám – suttogja. – No, ébredj már fel… Nyögdécselj szépen félálmodban, babácskám… Nyisd ki virágszép szemeiden a hosszú, sötét, seprűs pillácskákat… Úgy, ni! Hallod-e? Hárfa zsong… mint egy édes szellőfuvallat. Mennyből hullajtanak számodra zenét: angyalok kara égből szórja rád simogató énekét…

– Dada! Ó, Dada!… Nardella – nyöszörékel az ékszerszekrény építményű ágyban a királyné… Messzi álomból földre térő, cérnavékony hangon szólt, és – íme, mi történik? Felnyitja szemét… Tovább libeg az énekszó… Lábujjhegyre ágaskodva hajol fölébe a nagy kövér dada, akinek minden igyekezete oda irányul, hogy fölébressze a fenséges asszony első mosolyát. Arcából, homlokából kisimítja a főkötő alól elszabadult, rakoncátlan fürtöket; csókkal bontja el kezét, homlokát, párnáját, ahol éri… Milyen megható! Aranyördög ének közben váratlanul félrecikkan, valahogy egy kicsikét kisiklott a hangja… Uramisten! még utóbb erőt vesz rajta a nevetés… Hárfamester a rémülettől csaknem szörnyet halva, kumkod felé: a szeme szikrát hány, és a fejét csóválná, de nem meri, fél, hogy észreveszik. Közben kitárták az ajtó mindkét szárnyát: ide tetszik a teljes énekkar a hálószobába. Elöl Lodovico Dalmata úr hadonász, miközben csodálatos művészi kéztánccal még pengeti is hangszerét. Még a fejével, a fürtjeivel is vezényel. Elősurranó udvarhölgyek most teszik egészen szabaddá a tágas ablakokat: beáradnak a tavaszi reggel fénysugarai az aranymennyezetes terembe. A falakon fölébrednek a domborművek márványrajzai; csillog a kettős üvegcsillár a hosszú sárga viaszgyertyák bokrai körül és minden csupa ragyogás… Több szólamban száll a finom szövetű énekszó. Oly könnyű, hogy szinte szárnyakon lebeg. Templomias áhítat tölti meg a termet… Érzés és anyagtalanság lelke árad el a tisztán csengő hangokon, különösen Aranyördög szólóban felröppent, égies lebegésű belépőjén – és e dalocska elvont egyszerűségében kifejezésre jut a középkori ember minden vaksi sóvárgása, vágyakozása a fény felé… Eltűnnek a madárorrok az éneklés hullámaiban, és a kerek tésztaorcák helyén felolvad a holdvilág. A csikófejű nő szíve mélyéből áradoz: így szökkenve fel a földi vágy, az örök szomjúság érzése a magasba: a felbuzgó hang- és színhatások szökőkútjaiként. Lám, a csúnyák is megszépülnek… Bizony isten – buzdul neki Dalmata egyre jobban –, ilyenkor mintha eltűnnék a földről minden rútság, és kivétel nélkül mind imádni valók lesznek ezek a csúnya nők… Előadásukban egymást váltva gomolyog festészet, zene. És nehéz is volna határt vonni már ebben az emberi vágyódásban a vallásos és nem vallásos elemek, az egyházi és világi érzések között.

Jól megy az ének, és úgy belemelegedtek, hogy még A Chartres-i üvegcsodák-at is elfújják, kapásból, minden előzetes próba nélkül, és annak templomi áhítata zökkenő nélkül olvad át egy népszerű lovagének bókoló epekedéseibe: a több mint száz évvel előbb élt Guillaume de Machaut mester fogalmazásában. Hangzik emígyen:

Szóval, tettel, sem szándékkal sosem vétkezett, a te híved nem is véthet Hölgyem, ellened. Nézd e hű szívet, hódolattal tisztel téged s amíg él, szeret…

Beállt a zenei varázslat… Így kell élni! Így kell a napot kezdeni… Ébren-lehunyt pillákkal, ábrándos hangulatban ringva, hallgatja a dalt a királyné. E hangokra mindig Nápolyba képzeli magát… Eszébe villan, mikor tizenegy évesen és telve gyermeki rajongásokkal, először vehetett részt királyi ünnepélyeken atyja udvarán – és ez megint összeolvadt későbbi emlékekkel: mikor egésznapos hajtóvadászat mámora után, dús esti fényben énekelték a kedves trubadúréneket, a gyertyák ezreivel kivilágított Castello Nuovo dísztermében. (Az efféle vadászati ünnepségek ott valóságos divatbemutató számba mentek!) Egy alkalommal a vendégek között mandulavirágszín lovaglóruhában jelent meg, mellyel mindenkit elkápráztatott. Akkor érezte életében először: mit jelent királykisasszonynak, mit jelent gyönyörűnek lenni… Valóságos római diadalünnepség volt akkor, a vadászati szertartások végeztével: mert atyja és a főúri lovagi társaság reggeltől estig, de volt úgy, napokon át űzték a vadat: szemük láttára a fejedelmi vadászatra meghívott kényes-fényes udvari- és más vendéghölgyeknek: kik síkságokon előre fölvert ékes sátrakból szemlélték az erdőségekből behajtott őzek, szarvasok, agyarasok elejtését és végvonaglását…

Majd az öldöklő képtől mámorosulva, sólymaikkal maguk is űzőbe vették lóhátról a menekülő madarakat… Mikor az esti ünnepi lakomára egybesereglett vadásznép már falakhoz támogatta öldöklő fegyvereit, és íjak, puzdrák, tündöklő mívű lándzsák csillogtak ott az udvari fáklyák lebegő fényében, míg a leteregetett ponyvákon meggémberedve halmozódtak fel az elcsavart fejű és tagú ejtett vadak, mint leendő agancs- és agyartrófeák: a levegőben ott úszkált a régi római arénák véres viadalainak emléke, – egy lovag ajkán pedig esdve csendült fel ez a kis csupaszív dalocska, akkor is a királykisasszony felé fordulva és az egész vendégsereg nyilvánossága előtt:

Gyönge arcod, mint szép rózsa, bókol, int, nevet, május fénye andalítja, úgy hív, integet, inti hívedet – és ő dicséretét mondja, s amíg él, szeret…

Isten tudja már, ki volt az a szerelmes szívű lovagocska, és hogy kik voltak azok a szerencsés báró-, gróf- és hercegfiak, kik egymás helyét a szívében később felváltották: mindannyiok szerelme csupán egy-egy vadászati, örömteli kiruccanás olykor érzelmes, olykor talán pajzán emléke maradt… Azóta már mind visszahullottak a múltba, a feneketlen semmibe – mindannyiuk elé került egy legyőzhetetlen: a lenyűgöző budai imperátor képe: a legnagyobb, leghatalmasabb hősé és a legszorítóbb karú szeretőé, kit életében valaha ismert… Mert a fényűző, régi római világ nem korhatag puhánysága és beteges élvei támadtak fel a remek férfiban, a dicső nagy hadvezérben, mint azokban a kis lovagokban ott: hanem annak igaz, tartalmas tündöklete, valóságból jövő káprázata, a régi római nagyság megelevenült csodája: mely Budáról emelkedett, ihol, a világ elé…

Áldott óra, mikor téged megismertelek, hogy örökbe adtam néked testem-lelkemet, hogy tiéd lehet ez a szív és ez a lélek, s amíg él, szeret…

Mátyás, Mátyás… Királyné iránti szeretetét nemcsak dalnoki ömlengésben és tornyos-mennyezetes királyi ágyban: de annál sokkal kézzelfoghatóbb valóságban, gazdag adományokkal nyilvánította ki ez a legnagyobb uralkodó… Fejedelmi gavallérsága az egész mai Európában egyedülálló! Bőkezűségéhez kétség nem fér. Itt megengedve minden öröm, kény-kedv, mit királynéi személyünk óhajt, tetszésünk áhít… Felül az ágyban. Énekzengés közben maga elé mered. Álma után még kissé rázogatja fejét, mint akinek ezenközben holmi nem kellemes melléksejtelme is támadt… Visszahanyatlik a párnákra, s keblét sóhajtás emeli. Hangtalan piheg… Van ugyanis, amit megint szóvá tettek! A külön udvar és a játék nem tetszik nekik… Hogy idejövetelünk óta Budán is nagyban divatozóban vannak a különböző kártya- és szerencsejátékok. Hogy nincs annyi pénz, ami elég volna az olasz udvar körében. Vannak, akik ellenünk susognak a hátunk megett, és terjesztik a gyanút: hogy ez lehet oka a királyné örökös adósságainak… No de, csak lassan a testtel és az efféle fondor és alattomos gyanúsításokkal, uraim! Drágán issza meg a levét a rosszindulatú, gonosz híresztelő, aki ilyeneket terjeszt rólunk. Tudjuk, honnan fú a szél… Íme, a jellegzetes, kicsinyes, falusias budai irigység, mely körülfogja az emberleányát, sziszegve… ! És ha éppen történetesen úgy is volna, hogy unalmában néha hódol az ember az efféle szerencsekergető kedvteléseknek: miért ne, ha úgy tetszik? Ha szenvedélyét és

örömét leli benne? Otthon, Itáliában, még az apródok is kártyáznak az udvarokban. Versenyt pergetik a szerencsekereket… Ki tiltja meg, ha mi így szeretjük, és a fejedelem is jóváhagyja? Mi beleszólása királyon és királynén kívül bárkinek; legyen az nádor, kancellár vagy országbíró? Hogy „elfolyik az arany”… „idegen zsebekbe vándorol a sok ezüst?” Szép is volna, ha még ennyit se engedhetne meg magának a kánaáni gazdagságú Magyarország törvényes királynéja: mikor a fejedelem nagystílűsége folytán az arany-, ezüst-, sóbányák, pénzverdék kezdettől fogva a királyné tulajdonát képezik! Azokból pedig annyi pénzt vesz fel bármikor és akár előre, a következő év terhére: amennyi jólesik… Kezét könnyű mozdulattal emeli a levegőbe, és idegesen legyint az ajtónál állók felé – ami annyit jelent: „Köszönöm… láthatjátok, hogy fölébredtem… örüljetek, hogy jó hangulatban vagyok… Eridjetek innen a dolgotokra! Elég volt…” Leállt a zene. Kotródnak is azok a szem elől, és tűnnek el hátrálva a homályba, egymást farral tolva, hajlongva, a legbuzgóbb igyekezettel… Isten tudja, de valahogy ezeken az aranyozott termeken kívül mégis jobb s tágasabb! Hát csak mennek is… Fele annyi idő se kell, míg visszaröppennek, mint amikor idecsoszogtak, mert a palotán kül nekik is mindjárt jobb kedvük támad: nem szabad elfelejteni, hogy a kórus tagjait ilyenkor már a bőséges meleg reggeli és szabad délelőtt ígérete várja. Kint laknak a Boldogasszony-templom közelében, az énekesházban; ahol nemcsak tanulnak és gyakorolnak, hanem élnek is. Éspedig nők és férfiak mind egy palotában nyertek elhelyezést, csak külön-külön szárnyon: ilyen előnyösen különbözvén a királyi udvari rend az egyházi szerzetekétől. Az énekesházban mindenük megadatik. Élhetnek kedvükre… Átlag királyi kóristák fizetése a teljes ellátottságon kívül: havi tíz arany. Ehhez járul alkalmasint legalább annyi borravaló és ajándékérték. Szólistáké: tizenöt arany. Karigazgatóké: huszonöt. Vezetőkkel és muzsikusokkal együtt: havi kemény nyolcszáz arany forintjába kerül a kincstárnak a negyventagú együttes. Pierre de la Rue karigazgató a visszatérőket már az udvarban várja. Dalmatától lesújtva értesül arról, hogy távollétét a királyné szóvá sem tette. Könnyű ezek után levonni a kézenfekvő következtetést: ha meg akarja óvni nevének

tisztaságát, és ad a művészi becsületre, ezek szerint Budáról már alighanem mennie kell. Egy királynéi megjegyzésért!… Körülnéz az ámbitusos udvaron, a szép köremeletes épületben, ahol a visszajöttek zsibongnak: hej! de nehéz is lesz itthagyni Budát… Könnyű ezeknek, ők itt maradnak! Sétálgatva az udvar fái között, türelmesen várja az étteremből Dalmatát: de az reggeli után fölrohant az emeletre, mert Aranyördöggel volna holmi elintézni valója. Másodmagával lakik itt a szólistanő, egy kertre néző, kettős boltívű szobában: minek egyszerű bútorzatát a három ágyon és háromajtós szekrényen kívül asztal, tükör és székek teszik. A falon színesre festett, fából faragott feszület. A sarokban zöld mázas kandalló, feltűnően szép kivitelű csempékkel: melyeknek lapjai kis égetett domborművek, élénk színhatásúak, a képekben keveredik a zöld a sárgával, lilával, feketével Egyik csempén az énekesház látható, a többin lant, hegedű s különféle hangszerek képe s az énekesrend egyegy jellegzetes alakja. Ott vigyorog Dalmata is a központi helyen, épp az énekesház felett: amint fekete hajjal, merész orral és fejében holdforma kalpagjával, saját magától elbűvölve pengeti hangszerét… Szerencséje van: a keresettet már itt leli a lakásban. – Aranyördög! – kiált reá a csikófejű nőre haraggal, amint megnyitja az ajtót, és láttára a nő összereszket. – Tudja meg, hogy megrovást érdemel: ostoba vihogásaival és komolytalan viselkedésével majdnem elrontotta az előadást… Vegye tudomásul, ha nem viselkedik komolyan és szabály szerint: ki fogjuk csapni az énekkarból! A történtek után máris megérdemelné… – Miért érdemelném meg? – hangoskodik a művésznő. – Mért ne nevettem volna, ha jó kedvem volt? – Még kérdi? Szerencséje, hogy az a hangcsuklás nem tűnt fel a királynénak és a dajkájának. Látva a hárfás nagy felindultságát, Aranyördög megint ellenállhatatlanul fölnevet: rázza a vihogás, mely lehallik az udvarig, miközben pajzán tekinteteket lövell Dalmata felé. – Mit röhög maga itt? – ragadja meg a csuklójánál. – Tönkre akar tenni, maga szerencsétlen?! – Azzal magához vonja, átkarolva vékony derekát. – Úgy énekeltél ma is, mint egy angyal! Te édes csúnyaság… Mi lesz veled meg az énekkarral, ha innen kitesznek? Tönkre akarsz tenni veled együtt mindnyájunkat,

te ördög fattya nyihogó…! Dalmata hévvel rántja magához, és az elárasztó csókok közben is még mindig szidja és mossa a fejét: hogy olyan meggondolatlan és neveletlen, amilyennek egy dalmát nőnek már nem is illik lenni. Tékozlón bánik a hangjával is! Szemére veti, hogy nem törődik magával: pedig ha egyszer ki találják penderíteni az énekkarból, nehogy azt merje remélni, hogy ő majd felmond miatta, és itthagyja érte Budát… Olyan nincs! Így van, amelyik mester ide édesedett, érthetőleg, az már nem szívesen fogja meg a vándorbotot; mert szeretik a művészek Budát, határon túl híre jár köztük, hogy sehol egy udvarban, sem a fényűző Nápolyban, sem a gazdag hírű Bécsben, sem az élénk életű Párizsban nincsen oly jó ellátása, fizetése és becsülete a muzsikus embernek, mint itt, ahol tejben-vajban fürödhet. Világhírű énekesek jönnek-mennek itt folyton, egymás kezébe adva a kilincset: mert Budán megfordulni és a magyar Maecenas elismerését kivívni: ez ma sok vándorköltő és muzsikus álma… – Csak ne volna oly szeszélyes velünk a királyné és oly szigorú Nardella! – sóhajtja Aranyördög, feszengve Dalmata karjaiban. – Csak ne volnál mindig ilyen érzéketlen jégcsap nő! – sóhajt vissza a hárfás, eleresztve őt. – Ami azt illeti, nemcsak velünk ilyenek: de mindenkivel… – Ugyan miért? – Mert ők akarnak ketten-hárman, a volt merénylő Violával együtt mindeneket uralni a palotán. Ujjaik körül forgatják a palotai főpapokat, a legfőbb udvarnokokat. Hiszen tudod te azt nagyon jól… Neked mondjam? – De csak az innendső palotán. – Tévedsz, kis Aranyördög… Dalmata, az ágy szélén ülve, dús hajába túrja kezefejét, és meghitt beszélgetésbe kezd arról, mennyire vigyázni kell itt mindenre: mert a fentebb említett benső hármas, központjában a királynéval, a világon mindenről tudomással bír. Viola úr a fő tájékozott köztük: a legfőbb hírgyűjtő, hírszállító Nardellán át a királyné felé. Viola úrral nem kezd ki, akinek esze van. Két ujja körül forgatja a cselszövő ármányt és az egész palotai alvilágot – a másik három ujját a jobb kezéről

ugyanis Dóczi Péter uram már a kardjával lecsapta… Reggel is habozott, elfogadja-e tőle a dalmatinskát, mert bizalom kérdése: viszont Viola úrban még egy pohár ital erejéig sem ajánlatos megbízni. Tartani tőle és félni mindig jó… – De őfelségét azért nem kell félteni tőlük, remélem. – Nem, nem… Eléggé ismeri a taljánjait. Nyugodt lehetsz, bármit pusmognak vagy forraljanak magukban, visszakerül őhozzá is minden pontosan: még a dajkamesék is, melyekkel Nardella a királynét ura távollétében táplálja. Valóban szórakoztatók is azok! Akad köztük nem egy egészen érdekes és tanulságos. Meglepő ez a túlbuzgó tájékozódás, mellyel a dajka minden hírt összeszed a király körül, s tudni vél még a „családi nagy titokról” is… – S mi az a családi nagy titok? – emeli fel a fejét érdeklődőn. – Azt mondják, hogy létezik egy szakasztott Hunyadi-arcú szultán csemete Konstantinápolyban. – S az ki? – Dzsem hercegnek hívják – ami bizony elég bonyolult történet. Viszont annál érdekesebb! – lendül bele a hárfás az újságolásba egyre jobban. – Mert ugyan honnan is lehet szakasztott hasonlatosság köztük? S ki érdeke, hogy ezt őfelsége palotájában firtassa? Ez az undok dajka még arra is rávetemedik, hogy függetlenül a Corvina komoly tudósaitól, őfelsége családfáját külön kutatgassa, és észrevételeit úrnőjével közölje – mondja a legnagyobb megvetéssel Aranyördögnek, aki újból nevetgélni kezd magában. – Nevezhetjük ezt telhetetlen kíváncsiságnak is – veti oda. – Az ám, ha csak az volna!… Dalmata körülnéz a szobában, és letompítja hangját, mielőtt újabb részletezésbe kezdene. Szerinte Nardella már abba is beavatta a királynét: ki volt annak idején a szőke szakállú Zsigmond császár titkos arája Erdélyben. Az, akire állítólag visszavihető az egész családi eredet. Egy bizonyos Morszinai Erzsébet… S hogy hol élt, miként halt meg ez a szép emlékű, erdélyi asszonyember, és hogy élete vége felé gyakran emlegette egy fiatalon elveszített húgát, akit nagyon szeretett: és akit Kolozsvár határából törökök raboltak el. Valami betörés alkalmával. Így járt a másik szép Morszinai lány… De ez az elhurcolt székely lányka állítólag

oly ritka szép, ikonarcú nő volt, szálas és dús sötét hajú, kék szemű és magasan rajzolt szemöldökű; hogy a nőrabló bég nem merte megtartani magának, inkább fölajánlotta a szultánnak: aki örömmel fogadta a hárembe, és legkedvesebb feleségéül tette meg őt. És ami a legérdekesebb az egészben: a lányrablás nem sokkal utóbb történt, mint hogy a lány nénje fiat szült Zsigmond császárnak, éspedig Kolozsban és törvénytelent: dús szálas hajút, kék szeműt és magasan rajzolt szemöldökűt, kiről azóta már tudjuk, micsoda nagy, világraszóló vezér lett… De csitt, ne szólj szám! … És erre mit tesz isten: az elrablott lány szintén fiat adott a török szultánnak. Budán élő török rabok, akik látták, azt állítják, hogy az ifjú herceg fölserdülvén teljesen a Morszinai nővérek ismertető vonásait öltötte fel… – Beláthatatlan útjai a gondviselésnek! … Ki tudja, még hová nem vezetnek? – zárja le az előadást megborzongva Dalmata. – Nem is hiába susognak róla annyit a királynéi palotán. Tény, ami tény: nemcsak, hogy a királynéi palotán, de a budai polgári házak rácsos ajtói és ablakai mögött, és még a királyi cselédség között, a szolgaszárnyon és az énekesházban is susognak ezekről a dolgokról… Mert minden jó budai titkokat raktároz el, és szereti a pletykát. Ajtó választja el a királyi hálóteremtől a fejedelemasszonyét. De őfelsége hálóháza már akkor régen rendbe hozva, szoba kitakarítva, ágy bevetve: mikorára Nardella és az udvarhölgyek fölemelik a fejedelemasszony paplanját: és ő kecsesen kifordul az ágyból… Hárman-négyen segédkeznek minden mozdulatánál. Kísérgetik a vízöblítő helyre, innen a fürdőszobába, ahol tetőtől talpig beszappanozzák, és illatos vízzel locsolgatják, karcsú fiús szép alakját, aztán ruhákat hoznak be, megfésülik, fölpiperézik, öltöztetik, hogy olyan szép legyen, mint egy skatulyából elővett baba. Sietni kell, hogy mihamarább eleget tehessen a lelki ájtatosságoknak: mert az ezüstharangok már figyelmeztetőleg megcsendültek a kápolnában, és hívja az istenhez vivő áhítat… Addig nem részesülhet a reggelizés örömeiben sem, gyermekkora óta megszokta, hogy a lelki táplálkozással, az Úr testének magához vételével kezdődik a nap. Tíz év óta szakadatlanul itt is így történik. Kivéve, mikor úton van a királlyal. Különben minden kézre áll a közelben, még a szent ájtatosságok végzésére sem kell messzebbre fáradoznia: külön áldozathelyet építtetett

számára az uralkodó, mint egy elefántcsontból kifaragott ékszerdobozt, oly kecsesen: mely csupa lenge oszlopokba futó, csipkekönnyű márványíveléséivel a belépő lelkét az ég felé: négycikkelyes, kupolás magasságba viszi. Az épület neve: Beátrix-kápolna… Jó ideig Gábor plébános volt itt az atya, aki az isteni szolgálatokat végezte, és ilyenkor már teljes miseruhás beöltözöttséggel szokta várni a királyné érkezését: kifelé leskelve a sekrestyéből, egy kis uborka alakú nyíláson át. És hogy miként érzett a királyné iránt Gábor plébános, elárulja az, hogy miket motyogott magában, míg kukucskált a királynéi lakosztály felé: „Még mindig nem jön? Mindjárt itt lesz már… Oly érzékeny ideghangolású nő, mint Beátrix asszony, percig se bírja elviselni tétlenül az életet. Mindig kell, hogy valami történjék vele: ha más nem, akkor percről percre ki kell találni valamit, ami lekösse, elfoglalja. Minekutána, hogy igazában véve, aligha érdekli őt bármi is a világon. Csak a hatalom, csak a tündöklés! E nő képtelen magát elfoglalni. Ez a nyitja a mindennapi, időzített ájtatosságoknak is. Éppúgy, mint a délutáni kártyaütögetésnek, szerencsekerék-forgatásnak s más hasonló időtöltésnek. Nem ám, hogy valami lelki szükséglet. A fenét!…” Így vélekedett önmagában, amikor senki sem hallotta, Gábor pap a királynéról. Holott az új templom vezetésével való megbízás nem csekély kitüntetés volt a papok sokadalmában: s Gábor pap ezzel amaz előnyös helyzetbe került, hogy nap mint nap és tetszés szerinti közelből, Isten előtt és a legőszintébb pillanatokban figyelhette az oltártól a királyi párt. Szentmise közben megleshette, mit rejt maga mögött az a túlvilágra szegeződő, átszellemült arckifejezés? Különösen a királynál… Mert a királyné, mint bármely udvarnője, éppoly kifejezéstelenül tud bámulni maga elé; de a fejedelem valóban úgy néz ilyenkor, min aki lát maga előtt valamit. Tán élte kísértő, fényes árnyait szemlélgeti? Vagy talán a saját sorsát, jövőjét szeretné kifürkészni a láthatatlan messzeségekből?… Ama napokban, a menyegző után, mikor ketten szoktak alátipegni a lakóházból, a két ajtóból két félkörben tekergős lépcsőkön, lefelé, az alacsonyabban épített kápolnába: őfelségének még megvolt az a szokása, hogy már az előpitvarban féltérdre ereszkedett, és két kezét ájtatosan összekulcsolva, a boltozott magasságba irányozta tekintetét. Mellette balról Beátrix térdelt le; így imádkoztak egy kis ideig, egymás közelében: király, királyné… Őfelsége nem szokott a vallásos áhítatba olyannyira beletemetkezni, hogy szeme sarkából oda ne figyelt volna a közelében levő gyermekasszonyra is: hosszú pillákkal lehunyt

szemű hitvesére – és ilyenkor oly valamit árult el arculata, mintha azt méregetné magában: – Istenem-uram! Hát ez volna a sors küldötte, rég várt élettárs? Ez lesz, aki őt életén át boldogítja?… Szinte átlényegülve tekintett az asszonyra, akár az oltárra – mint Európa tündérkisasszonyára: és valami önkéntelenül őszinte bámulat tükröződött ki arcán. S volt a lényében valami nyers erő és parlagias a gyermekasszonyka mellett. Valami ősiséggel lenyűgöző… Aztán, mikor felsegítette élettársát, és előresétáltak a szentélyben levő trónushoz: őfelsége valósággal olvadozott a meghatottságtól. Alig győzött eltelni a fiatal élettárs szemlélgetésében: és teljességgel olyan képet mutatott, mint a tengeren a szerencsehalász csónakos, aki hálójába kerítette a Szirént… És most alig tud hinni a valóságnak: míg elnézegeti a más vizekről ide került női lényt – akinél nemcsak, hogy lényegesen idősebb, de sokkalta érettebb, fenségesebb s hatalmasabb jelenség… Ki tudja, hogy találták meg egymást pár kurta hét s hónap mákonyos leforgásában, s mit várt akkor még az uralkodó attól a kis gyermekasszonytól? Kifordulva a kápolna-oltár előtt, alig hallható latin szavak suttogása közben, Gábor plébános mindig nagyon ügyelt arra, hogy meg ne zavarja a királyi pár áhítatát. De azért állhatatosan figyelt… Kövér tekintete alázatos megértéssel borult reá a fejedelmi párra; vagy éppen úgy tett, mintha ott se lettek volna, nehogy óvatlan leskeléssel gyanúsítsák meg személyét. De azért figyelt, figyelt… S idők folyamán oly megállapításra jutott: rendben indult itt minden, nincs hiba. A fiatal szirénjelenség nagyon jól érzi magát a király hálójában: és ugyanakkor csupa sok áldott jóhiszeműség, türelmes bizakodás, de sok helyénvaló, magában őrzött ravaszság, fenntartás, valami ájtatos várakozás is tükröződik az őfelsége jövőt tekintő arcán… Sokszor mintha azt kérdezte volna ima közben: „– Istenem-uram! Ha tudnám, mit hoztál magaddal nékünk, Beátrix asszony? Lehet, hogy általad érkezett meg a mi régtől dédelgetett, tágasabb reményeink valóra válása? No, mondd… Szép vagy, fiatal vagy, gyönyörű vagy, Beátrix: itt térdepelve királynéi kék palástodban, míg imát piheg keskeny finom ajkad, s magad elé révedsz az átszellemült, leereszkedett pillákkal… Mondd, lehetséges, hogy valóban te szüld a jövőt: azt, amikor párosodunk az igazi Európával? Isten tudja, sorskönyvedbe mi van beírva az égiektől: ezért most én téged elbűvölve bámullak, és istennőmmé is emelnélek, ha úgy akarnám… Mert én sokat várok tőled – mindent, ami királyi családfámat e nemzettel gyökerezze: örököst… Egy paraszt ősöktől való király térdepel a közeledben; Mátyás, aki lehet, hogy Istennel szemben alázatos, bárgyú és gyámolatlan fatuskóvá válik,

mikor letérdepelt, hogy csillagokba rejtett sorsával szembe nézzen… Egy elámult király, egy ázsiai és egy közép-dunai vérből való európai uralkodó, másmás ősöktől vett szemmel, orral, homlokkal, termettel: az, ki téged most magához emelt, és királynéi lényed előtt vallásos buzgósággal megalázza magát… Mert – pislant fel – ni csak! te fehérke galamb, te római földről ide röppent, pihegő; lehet, hogy a hatalmas Úristen úgy rendelte, hogy te hozod meg a Hunyadi-ház dunai nemzetének a jövőt? S a békét…? Ha te tudnád, be igazi és nagy reménységeket fűzök hozzád! Hiszek és kételkedem, reménylek és közben azt gondolom: hátha nem is igaz, vak kockázat ez is: hiszen csak az uralkodóházak közti előítéletek, a puszta véletlenség tette fel a te fejecskédre is a királynéi koronát? Mimögöttünk már bukott hitek, és előttünk vakmerő remények vannak és tornyosodnak beláthatatlanul – hisz, ha jobban meggondoljuk: térdepelhetne itt most, a te helyedben, esetleg valaki más is…”

Hasonlókat fejezett ki az uralkodó összetett keze és oltárra szegezett tekintete: fején a korona aranyagancsa abroncsával… De hogy valóban hasonló gondolatokat forgat-é vala az ő fejében, mint aminőket Gábor pap az arcáról leolvasni vélt – azt már ki tudja? Sok fejtörést okoztak az első idők nemcsak Gábor papnak, a kancellária titkárának, de még Váradi kancellárnak is: úgy látszott, a fejedelem saját elképzelései egy váratlan megvalósulását bálványozza úgy Beátrix asszonyban – de valahogy olyképpen: mintha a sakkozó jól választott meg magának egy figurát… A felség mellett ülő királyné a trónuson hasonló szereppel bírt, mint a sakktáblán a király mellett a királyné: aki által nyitva lett az ajtó a távlati húzások, Dél- és Nyugat-Európa felé… – Nem gondolja atyaságod, hogy őfelsége túlságosan elfogult a királyné asszonnyal szemben? – fejezte ki aggodalmát még jókor a jó Gábor plébános, a szokásos, meghitt eszmecsere közben, Váradinak. – Miért, te?… Hiszen a hitvese. – Jó, jó… Megértem, ha a király szenvedélyes vonzalmat táplál a hitvese iránt – de hogy ennyire fölmagasztalja őt, hogy magával csaknem egyenrangúvá tegye ország-világ dolgaiban, mindenben: hogy még a rendeleteiben is a felséges királyné asszony beleegyezésére hivatkozzék nemegyszer: ez már szerintem

túlszárnyalja a házastárs iránti lovagiasság határait. Sok, sok, sok… Messze több, mint közönséges udvariasság! A fene érti? Úgy viselkedik vele, mintha legalábbis egy istentől küldött arkangyal volna mellette ez a talján hercegnő… Holott csak egy pipere-Panni az egész női teremtés! – Ha nem is istentől, de mindenesetre isteni földi helytartóitól: pápától és németrómai császártól is küldetett a nő – jegyezte meg óvatosan Váradi kancellár. – Egyébként pedig elárulhatom atyaságodnak, hogy a fejedelem újabban nékem is egyre nagyobb rejtéllyé kezd válni. Két fixa ideát táplál a külügyekben: Dzsem herceg, Beátrix… Ő tudja, mivégre? – Beátrix asszony azonban nemcsak külügy: belügy… Nagyon is szívügye a fejedelemnek! Valósággal megdelejezi ez a nő! Úgy néz reá, mintha szüntelenül istent látná a felesége háta mögött: istennel szemben pedig sokszor a legnagyobb, legvadabb, legzsarnokabb fejedelmek is: a legtétovázóbbakká és legbizonytalanabbakká s -jám–borabbakká válnak… Közelállók buzgón keresték a kulcsát: mi lehet oka a király változásának? De hiába: most sem tudtak eligazodni őfelsége számításain… A fejtörések végtanulsága rendszerint ez maradt: – Hogyan is volna lehetséges a fejedelem titkos érzéseit és gondolatait kiböngészniök holmi magukfajta, gyarló budai papoknak: mikor még az is fejtörést okoz, és többnyire megtévesztő nála, amit szemtől szembe mond valakinek? Gyónása sem áll egyébből, közönségesen, mint hogy időnkint vitatkozva megtárgyalja a „maga dolgait” Váradival, legrégibb bizalmasával… Mert a király nem öl, nem hazudik, nem paráználkodik, mint más közönséges halandó; hanem isten törvényeit testesíti meg cselekedeteiben. S tettein az áldás – mi is lehetne más – a magukfajta jámbor egyházatyák részéről… Az örül, aki ráadhatja azt. A királyt voltaképpen egyedül csak isten hallgathatja meg – gondolták. – Az világosíthatja fel kételyeiben, vagy oldozhatja fel „bűnei” alól… – Hát az az istennél való igazság?… Fenét! – tépelődött Gábor plébános számtalan sok kehelybontás közben, míg a szentélyben ott meredt a trónusán, a szép fiatal királyné mellett, a rögös arcú felség: fején a korona aranyagancsos abroncsával… Nincs is nehezebb, mint eligazodni a magasságbeliek szándékaiban: beleértve Istent, királyt, védszenteket és őrangyalokat…

Így tépelődtek a legjobb emberek a király körül. „Semmi sem tükrözheti jobban – jegyzi fel a krónikaíró –, mint az olmützi herce-hurca: hogy a kívülről szemlélőkben mily zagyva kavarodás van körülöttük.” Az ismert előzmények után: Borbála letűnt alakjával és egy törvénytelen utóddal a háttérben, érthetőleg, mindenkit foglalkoztatott – szereti-e hát az új asszonyt igazi élettársi szerelemmel a felséges uralkodó, s nyer-e tőle méltó viszonzást? Közben azt is látniok adatott, hogy a messziről jött hercegnő szívesen veszi, sőt egész természetesnek tekinti, ha nem csupán udvarnők veszik körül, hanem azokon kívül még mindenféle csinos kis ifjú lovagocskák és apródocskák. Amiért, hogy ezeknél így szokás… Egyszer aztán nem volt többé kétség: a messziről jött hercegné színt vallott – megmutatta, hogy a „koronából csakugyan agancs lett” – folytatja egy rágalmazó krónikaíró: s nincs nehezebb, mint e rágalmak ellen utólag hadakozni… Alig három évvel a házasságkötés után történt (1479) … A csehekkel kötött frigy ünnepére ötezred magával vonult fel Mátyás egy kis sziléziai városkába, Olmützbe, hogy fogadja Ulászló hódolati esküjét. Mindez történelmi tény. A cseh király 15 000 főből álló kíséretét nyilvános mulatságon vendégelte meg: méghozzá oly pazar fénnyel és gazdag ellátással, hogy jelenvoltak állítása szerint; „az olmützi napok pompázata felülmúlt mindent, amit kortársi szemek királyi udvarokon ez időkig tapasztaltak…” Húszezer volt a városon kívül elhelyezett lovak száma. Falakon kívül és belül: dúskált a pompa, fény… Az aranykocsik, lószerszámok, öltözködés és lakásberendezés, valamint az asztalkészlet dísze: azok keleties fényűzése és a szemlélhető drágaságok sokadalma akkora volt, hogy az egész cseh királyság értékével felért.” Mátyás úgy tűnt fel a külföldi követek és fejedelmek szemében: „mintha Ahasverus és Nagy Sándor s a föld minden királya fölött állana”… Lakomák és párviadalok, ének- és zeneszámok meg a szokásos színészelő bohócságok, mímelések, táncos vigalmak váltakoztak a napokon át tartó műsoron – és a frigy örömére kissé tán nagyon is belemerültek a barátságos hangulatba őfelségéék: egy kicsikét túlmentek az innenden – legalábbis Váradiék ítélete szerint. Igaz, hogy a vigalmak közepette napirenden voltak az összetűzések is a lakosság és a katonaság között – tömegmámor: kutya-macska barátság… Viszont a királyi mulatószínben is: lakoma, tánc, ölelkezés, játszadozás, szaladozás váltogatták egymást. Méghozzá nápolyi virtus szerint, vagyis eléggé szabadosan… Kár, bizony kár volt! Mondják, hogy a tánc hevében

kihevült Beátrix asszony egyre féktelenebb játékokba vonta bele férjeurát és a fővendéget. S több szemtanú állítása szerint a királyné heves szerelemre gerjedt a daliás termetű Ulászló iránt, aki nála egy évvel idősebb, s tizenhattal fiatalabb Mátyásnál. De királyurunk szintén nagy jókedvében lévén, és a mulatság elcsitulván: ,,bevivén Ulászlót az ő ágyasházába, ott tsúfolkodnak vala az Beátrix asszonnyal, nagy víg beszédekkel…” No, azóta sok magyar nagyasszonyt foglalkoztatott ez a „botrányos” eset; jó ideig föl sem lehetett már a sok mendemondát hallgatni: hogy voltaképpen mi s mi nem történt. Elég, hogy a mieink, Gábor plébános és Váradi ügyködésével már minden tőlük telhetőt megmozgattak, hogy elejét vegyék a szennyes rágalmaknak, miket szemfüles cseh udvari poroszlók híreszteltek, hogy kikezdjék a királyné asszony becsületét. Szembeszálltak a gyáva híresztelésekkel – viszont, bármennyire erőlködtek: az olmützi tábori vigasságok azért kétségkívül sok ferde visszhangra adtak tápot az ország egynémely területén: így mindjárt Sziléziában, ahol még érzékenyen őrzik boroszlói Borbála emlékét, és még nem felejtették el annak rejtélyes és hirtelen eltűnését Budavárából, a nápolyi királylány Magyarországra érkezésekor. „Ez immáron a második fiatal cseh teremtés, kit elnyelt a budai palota!” – sugdosták, s hasonlókat lehet még mindig visszahallani … A különféle mendemondák terjesztésében persze elöl járnak a Flanst követő, alacsonyabb rendű papság tagjai: kik inkább Frigyes-, mint Mátyás-pártiak; ezek közül is főleg azok, akik hiába táplált reményeiket és örökös háttérben maradásukat máig se tudták megbocsátani a magyar uralkodónak. – Kell-e mondani – bosszankodott meg Váradi kancellár –, valahány kispap, káplán, plébános vagy kanonok él s szűkölködik az északi sovány vidék eklézsiáin és klastromaiban: az mind legalább püspök, prépost, apát, ha nem éppen érsek vagy prímás szeretne lenni, uralkodónk jóvoltából, Magyarországon! – Vagy netán valami diplomáciai beosztásra óhajt szert tenni Mátyás körül: kecsegtető dél-európai kéjutazások reményében! – tódította Gábor plébános… – Legyünk tisztában azzal: pénzért, rangért, lehetőségekért sokan még most is szívesen szegődnének őfelsége szolgálatába – de hogy semmiért, itt hagyatva a régi testi-lelki szegénységben, egy Isten háta mögé dugott helyen, zabtermő lankák és borókafenyők világában? Olyan Mátyás nincs! „Akkor inkább megmaradunk hitbuzgó szilézitáknak!” – hajtogatják a felső-csehországi

vidéken… A tábor után tehát mindennemű ravasz papi gyanúsítások keltek szárnyra a királyi pár és Ulászló vigadozása körül, a kopár hegyek és babonás szurdékok sanyarúságos odúiban: olyfélék, melyek feltételezésekben egész az aljasságig elmennek. S Johannes Georgicus boroszlói rendfőnök – Flans közvetlen utódja a Mátyás építette rendházban – például, a hírhedt vigasság óta máson se töri a fejét, csak azon: hogyan volt lehetséges, hogy a búcsúzásnál Beátrix asszony az egész hálókelengyét, ágyastul, dunyhástul és az összes berendezéssel, mindenestül Ulászlónak ajándékozta? Szép emléket adott Csehország királyának! Könnyű következtetni e félreérthetetlen ajándékból az együttlét tartalmára: biztos, hogy valami hálóneműhöz kötött feledhetetlenség történt köztük, és ezek után már le sem tagadhatja Beátrix asszony a világ előtt, hogy miféle szálak fűzik őt Ulászlóhoz? És ha csakugyan valami efféle dolog történt, tegyük fel, hogy Ulászlót elcsábította a sátorban: hogy történt mindez Mátyás tudta és beleegyezése nélkül? Ha meg tudott róla, miféle erkölcsi felfogásra vall ez a magyar uralkodó részéről? Cseh udvari poroszlók is tudják, tanúsítják, amit tudnak… Nem történhetett a magyar uralkodó tudta nélkül, hogy hitvese csak úgy szépen átsuhanjon az ő sátrából a cseh uralkodóéba, éjfél után, a nyugalom óráiban… Hát ilyen egy uralkodó ez a Mátyás, a magyarok nagy kaczur-királya: nem átallana más véréből való magzatot fogadni a Hunyadiak bölcsőjébe, csakhogy meglegyen a törvényes utód, és megerősödjék a Hunyadi-ház, és kedvére kiterjeszthesse rémuralmát „a szerencsétlen kis szomszéd népek” felett!… Efféle és ezekhez hasonló ócska hírek és sanda gyanúsítások kerengtek egyes helyeken Moráviában, Sziléziában, eklézsiák és klastromok körül: szerencsére azonban nem a budai királyi kancellária tudomása nélkül. Mert ami a hírszolgálatot illeti a felséges uralkodó udvarában: hát nem fordulhat elő az a parányi kósza pletyka se Moráviában, se Sziléziában, se rutén földön, se Havasaljban vagy bárhol: ami teljes hívséggel és pontossággal meg ne érkeznék a maga szokásos útján: egyenesen Váradi kancellár, Gábor plébános, vagy ha kell, hát maga Mátyás asztalára… – No de, hát hasonló veszélytől a világért sem kell félteni a „szerencsétlen” kis szomszéd népeket: mert az uralom enélkül is ki vagyon rajok terjesztve: s ez a tény inkább lehet állapothatározó az egész mátyási birodalomban, mint Beátrix királyné kétes állapota – bújt elő az elmélkedés Váradi kancellárból…

Mert mindig így szokott csúfondároskodni a jó öreg kancellár, ha valamiért a méreg eszi: minek is csinált volna belőle titkot, őt magát is bosszantotta az eltúlzott ügy, a cseh barátság, az a mértéktelen belemelegedés az olmützi táborban… – Ama jámbor lelkű Johannes atyát azonban nem ártana orron koppintani! – szusszantotta Gábor plébános is, osztozva Váradi aggályaiban, és két kézzel reá könyökölve az asztalon heverő híradatokra. – Vagy talántán Flans János a ludas ebben is?

Azóta már helyre verődtek a hullámok az olmützi vigasságok körül… Gábor pap is átkerült Kalocsára püspöknek, és a kancellárián Nagylűcsei Ákos deáknak adta át titoknoki helyét. Váradi kancellár még valahogy tartja magát: de már ő is kiesett a királyné kegyéből. S hogy miért? Kevesen érthetik meg valójában, miért volt a nagy hűhó és vendégeskedés Olmützben és a nagy fejedelmi bőkezűség: hogy végül az egész sátor berendezését és a drága asztalkészletet, amit használt, odaajándékozták Ulászlónak – mikor a békefeltételek egyáltalán nem olyan elragadtatok (Mátyás és Ulászló ezentúl is megosztva, ketten uralkodnak Csehországon, mindenki a kezében tartott részeken. Ezt pecsételték meg…). Csakhogy sokkal mélyebb oka is volt annak, hogy királyunk a vendéglátás pazarságával és a mulatozás nagy zajával iparkodott elkábítani a lágy jellemű fiatal cseh királyt: reá árasztva nemcsak saját egyénisége teljes megnyerő varázsát, de nyilvánvaló igyekezettel még felesége megnyerő tulajdonságait is ütőkártyául használva fel. Mert a játszma arra ment ki, hogy már akkor el volt határozva őfelsége részéről a döntő lépés Ausztria ellen: végső csapást mérni a német császárra. Ezért kellett a lekötelező biztosíték a Jagellókkal szemben! Ezért kellett Beátrix asszonynak – a nép tetszéslármája közepette – nyilvánosan táncot lejtenie Ulászlóval, sőt még férje belső szobáiban is enyelegve sakkot játszania az elbűvölt cseh uralkodóval, és őt annyira kitüntetnie: hogy éjjel maga a királyné vetett neki ágyat, saját kezűleg készítve elő hálóruháit, ágyneműjét, a legdrágábbat mindenben: és hogy végül a drága ruházatok és az ágynemű, amiket a cseh király ajándékba kapott, ugyancsak Beátrix asszony jóvoltából, mind oda vándoroltak Ulászló udvarába, a Hradzsinba… Az uralkodó gyönyörűségét leli abban, hogy szerelme tárgya másokat is elbájol

vagy meghódít – egyébként, és minden félreértés elkerülése végett: nagyon is okosan és jól összehangolva szokták ők játszani a másokat megtévesztő szerepet, az élet minden területén. A királyné a gyóntatószékben meghitt beszélgetést folytat Antal zárai pappal, kit Nápolyból hozott ide magával. Megint elmúlt egy nap, megint kezdődhet egy újabb: azzal, ami legfontosabb az életben. S mi volna az, ha nem a mindennapi jó irányú, pontos tájékozódás mindenben, az előző napon történtek felől? – Tegnap értesültem róla, hogy az öreg Hunyadiné újból meglátogatta a fattyú anyját: és most meg kell gyónnom, hogy a hír hallatán őszinte haragra gerjedtem, szent atyám, és szitkozódtam a vénasszony ellen – vallja töredelmesen… – Ó, a vén holló… Istentelen károgója… Méregkeverő! – …Az agg hölgy képmutató játékot űz velem… Megfigyeltem, hogy jelenlétemben nevét sem ejti ki az egykori szajhának, mert azt gondolja, bevettem tőlük a dajkamesét, hogy a fattyú anyja már nincs életben: de ugyanakkor kapcsolatot tart fenn vele a hátam mögött, és mindenféle kegyes ajándékokkal halmozza el őt! – Még hogy ajándékokkal is traktálja? – Legutóbb is rózsacsokrot vitt neki meg egy új aranykapcsos imádságos könyvecskét. Filipecztől hallám, aki mindenről értesült. Mert Filipecz szerint egy kis óbudai udvarházban a szajha időnkint látni szokta a fiát… – Hogy kerül oda a zárt klastromból? – néz ki faragott ketrecéből a szent atya megütközve. – Csónakkal viteti át a Nyúl-szigetről Váradi kancellár. – Jellemző a magyar dominikánus szerzetesnők zárdai szigorára! Mint ahogyan az is jellemző az olasz udvari körülményekre, hogy még eddig senkinek se jutott eszébe megfúrni azt a csónakot! – mormogja magában Antal atya, a gyóntatószék ezüstözött rácsai mögül ingatva szakállas fejét. – No, és ennek a vén Váradinak is minden ármányban benne kell lennie, ami fenséged ellen irányul?

S tovább fülel… – Régóta tudom, hogy Váradi hozza össze a fiút a szajha anyával: mert a magyar papok között a fattyú legfőbb rajongója és pártfogója ő… – Misericordia… Elszomorodik egy jámbor atya szíve, mikor ilyeneket kell hallania – csüggeszti alá tar homlokát Antal barát. – Ajánlom, hogy jó lesz fenségednek résen lennie: nehogy még magával őfelségével is összehozza időnkint azt a rossz személyt… Istenem… Százszor jobb volna, ha azt a némbert már rég elszólította volna a földről a Gondviselés! Még szerencse, hogy résen van Filipecz… Filipecz a mi emberünk! Ezek a papok itt keresztül-kasul vannak szövődve és fonódva egymással; Antal zárai atya is a király kedvelte, Filipecz János belső titkos tanácsos meghittje; ugyanakkor Violáéknak szintén közeli bizalmasa. Filipecz támogatásával és a királyné hozzájárulásával, Antal atya túrta ki állásából Gábor budai plébánost; előbb a kápolnából, aztán a kancelláriából, ahol Nagylűcsei Ákos került be a helyére; most meg Váradi lesz a soron, hogy a királynéval együtt Filipecz János útját egyengessék a kancellária felé. Ilyen magas állást a királyné gyóntatója magának úgysem remélhet: különben is, ő már a modruszi püspökséget szemelte ki magának, és ezt már közölte is a királynéval. Száz és száz ember: talján udvari uraságok, cseh, morva, német papok, sziléziai szerzetesek s hasonlók tartanak össze és szövik együtt Beátrix asszony hatalmas pártjának ármányait, a palota keleti szárnyán; s jó hely erre, reggelenkint, éppenséggel a Beátrix-kápolna is; csendes, veszélytelen… Filipecz János pedig oly személy, akire király és királyné előtt hivatkozni mindig jó. Antal atya tisztában van a tudnivalókkal Filipecz körül. Pillanatra sem feledi róla, ami a lényeg: hogy Ulászló és Mátyás kedvenc udvaronca: összekötő ember ő… Nem is oly rég még barna csuhás barát volt Boroszlóban ez a vörös arccal és orral, vörhenyes hajjal illegő és örökkön lábujjhegyen fontoskodó Filipecz János szerzetes. Bűn az, ha minden szentnek maga felé hajlik a keze? – méláz Antal atya. – Filipecz jó hazafi, idejében felismerte, hogy a vallásháborúktól megdúlt cseh királyság sohasem remélt, hatalmas szövetségest nyerhet magának a katolikus Magyarországban: ami – ki tudja, még mire lehet nekik jó? Azért, a magyar király bizalmába férkőzve, sikerült elérnie, hogy már ő képviseli az összekötőkapcsot Mátyás és a cseh-morva tartományok közt. Bánja is a manó, ha e szövetség által netalántán, pont a néhai Vencel király koronájának régi fényét áhítozza vissza ez a Filipecz? Olasz-udvari részről fennáll a gyanú, hogy

szíve legmélyén, a nagy külerők segítségével, esetleg a régi birodalmi Csehországot szeretné valahogyan – alkalomadtán – összetákolni: mert hisz a lengyel Ulászlóhoz végeredményben éppoly kevés köze van, mint a magyarok fejedelméhez – így festeget vérmes reményeket maga előtt az egykori morva ácsmester fia, akit Mátyás így felkarolt Budán… Eltart némi ideig a gyóntatószékben való kölcsönös tájékozódás. Eközben az oltár előtt hat ministráns pap segedelmével folyik a szentmiseáldozat; a ministránsok offertóriumra adnak jelt, és a derűs csengettyűhangokra Beátrix asszony felriad, kéri a feloldozást. A szokott helyére vonulva a szentélyben, penitenciás imájába merült… Mögötte négy térdeplő udvarhölgye, akik magukban találgatják: – Vajon, mit gyónt olyan sokáig, milyen bűnöket vallott meg, és egyáltalán, mit tekinthet bűnnek a királyné?… Minap dévaj nyelven gúnyolódott a gyermekkar vezetőjével: szemérmetlen tréfát űzött egy aggastyánnal. S ezeket a térdeplő donnákat most az izgatja: belátta-e, megbánta-e, feloldozták-e bűnét? Mindegy! Úgyis megkapja a feloldozást… Nincs oly bűn a földön, ami alól a királyné asszonyt fel ne oldoznák az egyházatyák. S hogy isten előtt minden földi halandó egyenlő? Egyben-másban, talán… Különben, szó sincs róla! Aztán egyáltalán, ki mondaná azt meg, miből áll a lelki élet a Beátrixkápolnában: mikor négyen-öten itt ájtatoskodnak, beburkolódzva, mint héjában a dió, mely kéreg mögött rejtegeti belét, s mikor a kemény réteg széjjelhasad egy résnyit, utat engedve valami lélekből felcsírázó fohászkodásnak, az imának – azt is csalóka hangulatba vonják a megejtő kápolnai külsőségek: így mindjárt az oltár feletti színes üvegberakású rozetta, a lóherelevelekkel ékesen kerekedő: melynek napköltekor még a túlsó Duna-partról is meglátni kápráztató csillogását…? Az oltár felől fenyő- és tömjénszagot árasztanak a hosszú, fehér, illatos füstű gyertyák, és a királyné megkönnyebbülten érzi: hogy az oltári liblobok közt már nem szuszog és nem mormol ott többé az a rózsás arcú és mérges szemöldökű, sunkófejű magyar pap, aki kezdettől kiváltotta egyéni ellenszenvét. Fülébe jutott, hogy ócsárolta szépségét… Majd meg úgy nézte, hogy majd a szeme ugrott ki, koronázáskor, a fehérvári királyi bazilika oltáránál… Nem kell többé vastag ujjai közül fogadnia ajkára az Úr testét jelentő ostyát: hogy lehunyt szemekkel is maga előtt lássa annak erős, vaskos, fekete szőrös kezét; s nem kell összerezdülve éreznie, körme melegével, amint érinti alsó ajkát a sunkófejű pap – mert mire az ezüst csengettyűk felpillangóznak és

újból kinyitja a szemét: már csak Antal atya aranyos talárját látja, hátulról nézve, maga előtt, ahogy libegve távolodik az áldoztató edénnyel a szentségtartó lépcsőzete felé. Talárján rubintokkal hintett,”aranyszövésű nap: szerteküllőző sugarakkal… Pilláit aláeresztette; fejét keblére csüggesztve sóhajt fel: megtörtént az áldozás… Antal atya vékony, száraz ajkain gyorsan, vígan, elbocsátón pereg a misevégi lágy ima. Jobbra az ülőhelytől síkos fényben játszik a vörösmárvány keresztkút, melynek, tetejében a díszes veretű ezüstfedél kettős kereszt alakban végződik. Itt sem járt, csak hírből ismerte leendő férjét a királyné, mikor emeltetett a nevével jelölt kápolna s benne a királyi keresztkút – melynek vizével azóta sem kereszteltek. A kút, a templom, a papok, az udvarhölgyek, és mindenki a keresztelőre vár…! Mikor lesz már a királyi keresztelő? – Uram, segítsd meg szolgálólányodat! Adj világosságot királyi uram elméjébe: mert te fényes vagy… Adj termékenységet leányod méhébe: mert te mindenható vagy … És legyen meg a te akaratod… Ámen! – rebegi az atyáktól tanult, mindennapi hajnali imát, befejezésül, és keresztet vet magára. A házasság óta nem egy ízben, Mátyással együtt írt levélben kértek imát a pápától, a Vatikán-templomban: a Hunyadi-Aragoniai frigy késlekedő gyümölcséért. Remélték, hogy a pápai fohász segít – ha ugyan hajlandó volt ezért a frigyért fohászkodni őszentsége egyáltalán: és nem inkább Frigyes pártján volna; azén, aki fukar létére is azt a kijelentést tette: minden kincset megadna, ha ez a frigy magtalan maradna. Eh! hagyjuk az irtóztató emlékeket…

Kibontakozva a kápolna vakító fényességéből: csak kijövetkor döbben reá, hogy künn teljes a sötétség. Asszonyi riadalom lesz úrrá rajta – kábító zuhanat a rémületbe… Mintha nem reggel: esti szürkület volna. Sárga homály tölt el mindent… Mi történt? Eső-zene ropja táncát odakint, a palota kiugró szögelletei közt. Elemek tánca… Szédítő forgatag játszik a tetők felett; morajló zivatar paskol szanaszét, egyre hallhatóbban, erőteljesebben veri az épület falait, ablakait. Felhők gomolyognak,

haragos feketén, a sárgába hevült égen, mely felváltva ad ki magából rettentő hangokat: mintha diót csörgetnének, csontokat zörgetnének, vagy mintha fogak vicsorognának, és holtak puffannának alá egy pince fenekére, a mélybe, a Castello Nuovóban, dübörögve. Kísérteti idő… A királyné futva menekül a folyosón. Nyomában az udvarhölgyek szintén a rémület nyikkanásait hallatják, futva-közeledve a nem távol eső királynéi lakosztály felé; s falak hasadékain át látniok kell: rebegő apró villámok ezrei nyüzsögnek odakint, pici kígyókként vergelődnek a levegőben; még a réseken is bebújnak… S közöttük tekergőzve hasít az öreg villám: fejjel nyúlik alá, mint egy óriáskígyó, s beleüti orrát a földbe, mintha meg akarná marni a világot. Eget-földet rázó robogás… Azt is észre kell venniök futás közben, hogy a palota felett, a tomboló időben, falkákba verődve, kavarognak a hollók: mint leveleire bomlott, szétszórt, fekete rajzú kártyaköteg. S peregnek… Vívják rémisztő harcuk a viharral; vijjognak Buda tornyai közt. Nem lelve fészküket, megtépázottan vágódnak a palota hasadékaiba. S pihegnek… Bekandikálnak az ablakok rácsain. Irtóztató idő… A királyné megtorpant: erőt vett rajta a remegés… Az égből a jeges eső mintha edényekből öntenek: nem szálakban, nem csöppekben – sugarakban zuhog alá. Kikémlel egy résen; maga is pihegve: már alig lát lépni is a homályba tűnt folyosón. Künn fekete-sárga a világ: két színben remeg a mindenség köröskörül… Recsegés-ropogás. – Ó, mely riasztó jelek bújtak elő messzünnen! Valahonnan: ahol az emberi sorsok és a csillagok mozgását mérik… Mire átfut a folyosók zegzugos területein, és eléri a királynéi lakosztály bejáratát: látja, hogy a szél föltépte a nagy, nehéz ablakokat, és beáradt a szobába is a vihar. Jéggel kevert víz önt el mindent… Tóban úszik az arany padozat. Áznak a szőnyegek. Vizesek a gobelinnel vont székek. Nedves az ágy. Rohan a másik terembe: és ott is így… – Nardella!… Nardella! – sikoltja, mint egy rossz álomban, teremről teremre futkározva a kénköves nyirok- és szélszagú palotaszárnyon: mint akinek sarkát veri a vízözön, és azt érzi, hogy menten meg kell halnia: ha most azonnal karjaiba nem vonja a vigasztalón ölelő gyámolító szeretet: mint a ringató anya

gyermekét… A kiáltozásra előrohant a félmór nő. Minden ízében remegő kövérséggel közeledik a palota sötétlő zugai felől: és a királyné aléltan csuklik a dajka kitárt karjaiba. – Jézus! – kiált az. – Rosszul vagy, fenséges asszonyom? – Jaj… Nem, nem! – erősíti magát a dajka látásától. – Hol vagy, Nardella? Mért nem zárjátok be az ablakokat? Nézd, betört a vihar a palotába… Félek! – Ne félj, szerelmes asszonyom – öleli kebleire, és úgy ajnározza őt, szemefehérét mutatva, a terebélyes, fahéjszín bőrű nő… Ringatja a királynét, mint régen, kicsi korában szokta, mikor villámlás költ nyugat felől, és valamiért megharagudva, mérgesen öltögette fehérlő hidranyelvét a felzaklatott tenger, a Castello Nuovo bástyafalai alatt. – Ne félj, arany gyermek … A te Nardellád, bizony, a mindennapi takarítással volt elfoglalva. Mars ki, te csúnya villám! Ne tündökölj… Átkozott idő… Nem szeretjük a szemfényvesztő égi játékokat. No, jer csak a belső terembe: annak az ablakai vaspántosak, asszonyom. Kézül fogva, vonja maga után a királynét, mint valami gyámoltalan kisgyermeket. Beátrix asszonyt megnyugtatja Nardella testi közelsége. E nőt anyállja, mióta csak eszét tudja: a dadát, ki csecsemő korában testével táplálta őt. Etető dajkája volt, később pedig természetes nevelője, felette álló minden tanítómestereknek, és legmeghittebb bizalmasa, tanácsadója máig. Nincs asszonyi személy a királyné körül, aki otthonosabb volna a palota életében és titkos ügyeiben, különösen asszonyi dolgokban, mint Nardella. Hatalma titka: hogy olyankor tud erős lenni, mikor a királyné asszony gyenge állapotba kerül – amivel nagyon is tud élni… – Mi történt veled, hogy oly nyugtalan lettél, fenséges szép gyermekem? – cirógatja, bátorítja őt. – Nardella! Hát nem láttad? Nem tűnt fel neked? – néz körül kétségbeesetten. – Templomban voltam, és uramért és születendő magzatomért fohászkodtam Istenhez – és mikor kilépek: a Habsburg-császár színei jelentek meg az égen…

Fekete-sárga lett minden! És benéznek a hollók… Nardella, félek… Dideregve bújik oda az erős keblű dajkához. – Miért félsz az üres levegő játékaitól? … A világ leghatalmasabb ura: a te szolgád. Nincs mitől félned, asszonyom! Ne légy képzelődő, mint kicsikorodban: mikor a föld alól hangokat véltél hallani a Castello Nuovóban… A dajka szavaira Beátrix asszony összereszket. – Igen, mert ott volt a kínzókamra meg a börtön! – kiáltja. – Első vőlegényem máig ott van, ártatlanul bezárva. Nardella csak legyint erre a dologra. – Ej, szálló füst: gyermekszerelem… No, ne félj hát! – cirógatja, és szeme a szeretettől könnybe lábad. – Fogd át a nyakamat erősen. Ülj az ölembe. így… Leereszkedve a tágas ülőkéjű székre, térdeire vonja, dédelgeti az odaroskadt királynét. A hús melegét árasztó tenyerei anyásan végig tapogatnak a királyné karjain: végül közébük zárja annak kis kezét, hideg ujjait csókokkal leheli. Mint mikor régen altatta… Ismeri a drágalátos teremtést. Élte minden percében tudja: mitől retteg, mi kavarog fel a lelke mélyén? Tudja, mi terhek súlyosodnak rajta: tisztában van a királyné egész élete küldetésével. A budai szerep legapróbb részleteivel is… Nála jobban senki át nem látja, meg nem. érti: sokszor miért oly makrancos és szeszélyes, miért hóbortos a szíve szerint törékenynek született, de nevelői révén acélozottá edzett akaratú királyleány? Beátrixnek, atyja őfelsége és a pápa őszentsége sugallataira – no meg az aragóniai ház távolabbi érdekei szerint: kezdettől fogva békítő szerepet kellene betöltenie fejedelmi ura és Frigyes császár közt… Nem rossz szerep. Hisz abban a magyar urak rokonszenvével is találkozhatnék: mert azok legnagyobbrészt szintén ellene vannak a Frigyes elleni hadjáratoknak. Hogy miért? Hát, istenkém… Valami ellenzéki csökevényérzés ez az egész, még mindig, a Hunyadi-házzal szemben… Mással nem indokolható! Kalmári számítgatásokból kifolyólag, persze, hasznos volna megszerezni a tekintélyesebb magyar urak – lindvai Bánfiak, Ujlakiak, Szapolyaiak, Magyar

Balázsok – jóindulatát, az olasz udvar számára: ez azonban még az előbbinél is nehezebb dió. Legalábbis, még idáig, alig mutatkozik valami kis eredmény. Zátonyra jut minden talján törekvés a magyar főúri gőg s közöny miatt… Nem szerették meg a királynét. S ez nem a felséges uralkodó jóindulatán múlt: mert ő annak idején okosan és előrelátóan biztatta ifjú hitvesét a hazai nyelv elsajátítására: hogy udvarhoz bejáró magyar családok és a királyné közt kiküszöbölődjék minden esetleges, kezdeti zökkenő. Ám az áldatlan merevség a királynéi udvar és a magyarok közt, valahogyan mégis fennmaradt. Holott még azt se lehetne mondani, hogy Beátrix asszonyon múlt volna a dolog: mert ő igazán tanult és törekedett; évek során oly jól elsajátította a magyar nyelvet, hogy teljes könnyűséggel és folyékonysággal beszél. Magyar urakkal és családjaikkal mindig nyájasan bánt, és nem éreztette velük a rangjából adódó fölényt. Csak hát… Csak, csak… ezek a sűrű vérű magyarok ne volnának oly átkozottul csökönyösek minden dolgukban! Merevségüket azóta sem sikerült feloldani. Nem érthetik meg a királyné gyermeteg kedvteléseit: elítélik, hogy szeret részt venni mindenben, különösen hadi utakon és vadászatokon. Megróják, hogy kedveli a szépet, hogy költekezik. Hazulról hozott szokásait bűnös léhaságból adódó fecsérlésnek, esztelenségnek tekintik – mert ezek a magyar urak egyébre se szoktak költekezni: csak lóra, szerszámra, fegyverre, ruhára. Ilyenekre nem szánják szórni a gyöngyöt és tékozolni aranyaikat; de életmódjukban, lakás és táplálkozás, művelődés tekintetében már felettébb igénytelenek. Így azután számtalanszor adják jelét, hogy az olasz udvar életszemléletével nem értenek egyet… „Kutya meg az anyja! Ettől ugyan még nem fog összedőlni a királynéi ékes palotaszárny, mit annyi gonddal építenek és szépítenek a legkiválóbb talján mesterek!” – szokta volt hajtogatni Nardella a királyné előtt, ha szóba kerül… Mi sem érthetőbb, mint az: hogy látva a makacs tartózkodást és bizalmatlan elzárkózást; elvégre a magyar királynéi címet viselő, fejedelmi gyermekasszonyból is kitört a sértett hiúság. Csoda-e, hogy alig bírja türtőztetni magát, hogy annál kevélyebbül ne éreztesse ő is származás- és műveltségbeli fölényét, teljes talján felsőbbrendűségét ezekkel a parlagi uraságokkal szemben? Különben meg kár minden szóért: amúgy is hiába rokonszenveznének a magyarok a királynéval a frigyesi ügyek körül: mert itt meg a király nem ismer tréfát. Ezen a téren nincs részéről engedmény! Mátyás minden mellékszempontot félrevetve, vasakarattal tör a célja felé. S mi lesz még mind ennek a vége – Úristen! –, ha szándékától eltéríteni nem sikerül őt…?

– S ki lesz a gyóntatod, felséges szép gyermekem, ha a mi jó Antal atyánk Modruszba kerül püspöknek? – Hát ki? Ő marad továbbra is… Lelkemet gyermekkoromtól fogva ő ápolgatja, és amint mondani szokta, ő az én gyengeségeimmel sokkal inkább tisztában van, mint saját magam… Ebben, persze óriási nagyot téved a jó atyácska: no de, mért ne hagyjuk meg őt ebben a kellemetes hitében? – Hogyhogy? Én ezt nem értem – akad meg Nardella. – Modruszból fog ide járni gyóntatni? – Dehogy! Ismerve lelkem és a szokásos penitenciákat: a feloldozást, mielőtt útnak indul, fél évre előre megadja; akár mindennap az Úr asztalához járulhatok. Tiszta nyereség, dada! Nem kell más atyának gyónnom, amitől előre irtózom; viszont jobb, ha ő is távol… Nem szeretek gyónni, egyáltalán! Tudod, hogy szívem mélyéből unom már ezeket az önáltató hazugságokat… – Ugyan, mi gyónni valód is volna? Nincs tenéked olyan vétked, asszonyom – hízeleg a félmór nő. – Ó, van, van, dada lelkem… – Nincs, nincs! – Dada! Tudod, hogy én is húsból és vérből való vagyok! Én se vagyok ártatlanabb a budai fehér asszonynál. És amit szabad a királynak, mért ne volna szabad a királynénak is? – Ne hasonlítsd magad a király régi ágyasaihoz! Tudod, hiszen tanultad, hogy a fejedelemnői lelkiismeret tégedet az átlagemberek fölé emel. – Tudom, dada… Ismerjük ezeket az intelmeket! – A te rangod több szabadságot engedélyez bármi téren, mint a közönséges asszonyoknak. Bármit tész: te magad intézed el Istennel. – Hát a leveldi vacsora, akkor micsoda? Ami majdnem uram életébe került? – Leveldi vacsora? – rándult össze a dajka két fekete szemöldöke. – Hagyjuk azt – kéri csitult hangon, és hirtelenül, ösztönösen is a folyosók homálya felé

tekint. – Arról mi igazán nem tehetünk, asszonyom. A nápolyi udvar vendégei bizonyára többet tudnának mondani arról a dologról… A királyné legközelebbi rokonairól esvén szó: pillanatnyi hideg csend támad köztük. Éberül függesztve egymásra szemeiket, figyelnek: mintha mindegyikük a másik gondolataiban tapogatóznék. Aragóniái János pápai legátus és Frederigo herceg – a királyné testvérbátyjai – arról a nevezetes vacsoráról valóban többet tudnának elmondani: mert a hatalmas aragóniai ház, mely Itáliából kezdve Franciaországon át Bécsig behálózza az uralmi eshetőségeket: semmi téren sem felejti ki számításaiból Budát. Mert az már így van! A különféle hercegi és dinasztikus számítgatások, háttérben a német-római császárság sugallataival, semmiféle lehetőségnek a lehetőségét sem szalajtják el: csakhogy a lelkekben ülő ködben kivilágosodjék valami cél a hatalomról hatalomra törők szeme előtt, és hogy valamiképpen elérhessék azt… A király, felesége révén, maga is sógorságban van a nápolyi királlyal éppúgy, mint a firenzeivel, s bár ezek háborúságban voltak egymással, mégis méltányolni kellett: hogy Beátrix családja Frigyes segítségével akarta megszerezni a milánói trónt a testvérbáty Frederigónak, aki viszont Frigyes lányát, Kunigundát kapná nőül. Frigyes viszont trónigényt tart fenn Magyarországra, az esetben, ha Mátyás utód nélkül halna el: ő is tehát mint érdekelt fél szövetségesül a játékba, melyhez szintén hozzáköti a maga császári feltételeit. Hogy mily irányba? Megmutatta a leveldi história, amiről már sokan tudnak az udvarnál, ha kevesen is beszélnek róla; különösen Gábor pap és Váradi meg Gergő atya tartják élénken emlékezetükben… Hiszen egyenesen Bécsből jöttek ide akkor is: s ki tudja, Frigyes miféle sugallatait tolmácsolták a belső udvari emberei Beátrix fivéreinek, Mátyással kapcsolatban, mielőtt ide érkeztek? Budavárában ismeretlen fogalom a méregkeverés! Ám hagytak itt ők némi emléket magukról ilyen téren is – múlt januárban, mikor a leveldi karthauzi kolostorban üdültek… Helyesebben dőzsöltek! Őfelsége máig is érzi a vacsora nyomait a gyomrán, vigyáznia kell magára… Több mint fél éve annak, hogy Beátrix fivérei közül ketten, Aragóniai János herceg, pápai legátus és Frederigo herceg, Bécsből jövet vendégségben jártak Magyarországon. A mieink részéről nemhiába mondatik, hogy az arany minden taljánt elkápráztat: Beátrixnak a magyar királlyal csaknem egyenrangú királynésága (mellyel őfelsége, mint uralkodótársat, eltúlzott lovagiassággal felruházta őt), no meg a különféle bécsi beszédek és sugdosások, úgy látszik, hogy elkápráztatták és megtévesztették a vagyonra éhes, kapzsi rokonságot; ez

magyarázza – legalábbis a Váradi-párt felfogása szerint! –, hogy valami taljános fondorlathoz folyamodtak… Őfelsége előtt beszélni se lehet erről a dologról, de a karthauzi orvos atya, aki a leveldi rendház főnöke, tanúsíthatja: hogy csupán az azonnali orvosi felismerés és hánytatás mentették meg őfelségét valami nagyobb bajtól, valamint a vendégeket is attól: hogy a Veszprém völgyén rendezett téli vadászat és az azt követő királyi lakoma előre nem várt véget nem ért… Pénteki nap volt. A barátoknak haluk nem lévén, János herceg pápai legátusi hatalmánál fogva, húsvacsorát engedélyezett a társaságnak. A férfiklastromban – szintén külön engedéllyel – a vadásztársasághoz tartozó hölgyek szintén szállást kaptak: királyné és kísérete. Csupa talján társaság… Így vigadoztak a nagy Bakonyban, a behavazott klastromban: volt énekszó, poharazás, tánc. Az elfogyasztott vacsora után az uralkodó hirtelenül rosszul lett és megbetegedett. Beckensloer Flans János pedig a történtekkel egyidőben arról biztosította a császárt: „Nyugodt lehet abban, hogy nemsokára, de legkésőbb még ezen esztendőben meg fog halni a magyarok fejedelme.” Joggal tehetik fel a kérdést a király benső hívei, kik mindenről értesülve vannak: mi alapon biztosíthatta Flans János a német császárt efféléről? Tény, hogy a csupán rövid napokra szánt leveldi vadászkiruccanás kénytelen-kelletlen meghosszabbodott, és az uralkodó erős szervezete szerencsére legyőzte a húsmérgezést. Mikor felüdült, és útra kelt kíséretével, „hálásan emlékezett meg a vendéglátó kolostorról, nagyobb összeget adományozott rendházuk megújítására és egy nélkülözhetetlen halastó létesítésére”. Utóbb a könyvtárukat is megajándékozta pár értékes, szép könyvvel, s ezek egyikén – ami Gergő páter, a volt miniátor titkos közlése: bárkitől látható feljegyzés örökíti meg a király látogatását. Különösen figyelemre méltó itt az, hogy a szövegkezdő betű tükrében egy miniatűr festmény látható, és az egy nőt ábrázol, akit barát gyóntat. Hátuk mögött angyal és ördög állnak… Fölösleges volna bármit is belemagyarázni a háttérbe, hiszen valószínű, hogy a királyné a klastromban gyónást is végzett; csakhogy utóbb Gergő páter, a budaszentlőrinci pálosok újdonsült rendfőnök atyja maga is tanúja volt, mikor a király személyesen rendelte el a miniátornak, hogy a háttérben angyal és ördög álljon egymás mellett… Mármost, hogy az angyal és az ördög ki légyen utóbb, Frigyes császár vagy Beckensloer, az angyal meg azon udvarhölgy, aki a király rosszullétét látva, mindjárt abbahagyta az énekszólót, és szaladt, hogy az orvosatyát időben odahívja? Ez máig is találgatás tárgyát képezi a palotán. De hogy méregkeverés, ármányszövés történt a messziről jött vendégek részéről, és hogy nem alaptalanul remélték egyesek az uralkodó közeli halálát: bizonyítják a külföldön szárnyra kelt hírek. Még lengyelországi titkos embereink is azt jelentették Krakkóból Váradinak: hogy Leveldén előre kiókumlált mérgezés

történt. A lengyel ház krakkói krónikása (Dlugosz kanonok) pedig úgy jegyezte fel: „megmérgezték, aminek – teszi hozzá – annál szívesebben adnak hitelt a környező nemzetek, mert vannak ellenségei, köztük magyarok is, kik a magyar uralkodó pusztulását szívből kívánják”… És ami az egészben a leginkább elgondolkoztató: azóta van, hogy őfelsége a szokott étkezésnél csak azt az ételt hajlandó elfogyasztani az asztalnál, amit hitvese a tálból kiválaszt, és a kezéből nyújtja. Kell-e ennél kézzelfoghatóbb kifejezése a házastársi bizalomnak és egyszersmind finomabb figyelmeztetés – ha úgy tetszik – a talján udvar számára?

Ki tudja, hogy ezenkívül még mit s mit nem tapogat a két nő egymást kémlelő szeme a hátsó rejtelmek ködvilágában: melyek olykor külön választják még őket is? Csupa diplomáciai szövevény: hálókötés, bontás, létharc, küzdelem a királyné élete is Mátyás mellett. Mert már kezdetét vette köztük valami alig észrevehető tüzködés, egy láthatatlan küzdelem… A tegnap esti királynéi fogadáson pont a király volt, aki a legfeltűnőbben mellőzte a királyné estjét. Igaz, hogy magyar úr egy se volt jelen, vatikáni emberek és különféle külföldi követek, idegenek tolongtak a fényárral kivilágított teremben, a busásan terített asztalok körül. Ott volt a pártfogolt báty, Aragóniái János herceg is, akinek IV. Sixtus pápa épp mostanában hagyta jóvá rég húzódó esztergomi érseki kinevezését. És még sokan a közeliek közül, akik tudják, hogy élénk, mindennapos összeköttetést tart fenn atyja s nővére, Eleonóra családjával: s keresik kegyét, mert nem feledik, sőt maguk hajtogatják a legjobban, hogy a királyné nagy befolyást gyakorol a kormányzatra, udvarra és az Itáliával való összeköttetésekre is. Csak a vacsora után vonult be az estre Filipecz János belső titkos tanácsos – pártfogoltja, a cseh Jeroszláv kíséretében: ez sem kerülte el figyelmét… S fél füllel hallotta, mikor az egyik osztrák lovag átadta Filipecznek Flans János üdvözletét. A király épp hogy csak részt vett a vacsorán. Újra melegen figyelmébe ajánlotta Domenico Theofilt, a nápolyi főlovászmestert: de a felség nem volt hajlandó foglalkozni vele. Sőt, tüntetően hátat fordított a lószelídítőnek: inkább bárkivel, ajtónállókkal, éthordókkal állva szóba és enyelegve. Végül pedig, szokása szerint, teljesen háttérbe vonult, a humanistákkal vitázva… Ilyenkor már magánügyekkel nem közelítheti meg senki.

Közben azonban megszólalt a zene, és megkezdődött a tűzijáték a Mulatószín erkélyein. Nagy feltűnést keltettek a német lovagok, akik szép arcú, jóvágású, válogatott legények valamennyien, s tulajdonképpen a királyhoz jöttek követségbe – éppen ezért ki mást vontak volna már előre gyűrűbe, mint a királynét, akinek ajándékot is hoztak? Egyikük, a délceg alakú Ottó – egy kis báró – kijelentette: boldogok volnának, ha egyszer abban a szerencsében részesülhetnének, hogy láthatnák a királyné táncát, amelynek már hallották a hírét. Nem tagadhatta meg, hogy eleget ne tegyen a német lovagok kérésének. (S ha történetesen mást kértek volna?) Messze földön tudják róla, hogy imádja a zenét. Vannak, akik azt állítják, senki nem járja nála szebben és könnyedebben pillangózva az új táncot: a kerengőt – s ezt jó hallani… Ez az a szédítő, mámorító tánc, melynek nőies lágysága és érzékies bódulata Európa-szerte annyira felháborítja a maradi embereket: mégis, mint egy ellenállhatatlan divathullám, végighódítja az udvarokat. Itáliából indult útnak – és a legnagyobb felszisszenést, persze, itt kelti Magyarországon, a megkövesedett erkölcsök és szokások honában… No de épp ez jó a kerengőben, hogy nem is lehet másként, csak párhoz simulva, teljes odaadással járni! Mindjárt akadt a tánchoz kísérő is, a kitüntetett, bársonyos szemű és könnyed mozgású Ottó von Rupprecht lovag képében. Megbámulta az egész rajongó vendégsereg az önfeledt pergést, forgást, minek során mint lepkék, kerengőztek egymással; élvezetes kis játék volt, mikor a haja, barna csóvákban, hol jobbra, hol balra csapódott át, és néha elfedte a lovag arcát. Az ajándékkal kedveskedő német lovagok nem érkeztek váratlanul a palotába: Antal atya már napokkal előbb jelezte jövetelüket. Azt is, hogy küldetésük célja eleséget és békét nyerni a budai fejedelemtől: mihez Bécs és a német-római egyház kéri a királyné közbenjárását. Amit ő természetesen meg is ígért. Az eleség még csak menne valahogy – hanem a béke, azzal már baj van. Mert a zúzott arcú Zelini és Zerhanova most is ott pörkölik és égetik Nyugat-Ausztriát: és ez a kölcsönös dulakodás Bécs és Budavár urai között már évek óta húzódik. Sőt, évről évre csak fokozódik: mert Mátyás hadai mind beljebb hatolnak Ausztriába… Eleonóra hercegnő, a legkedvesebbik néne, szintén újabb panaszos levelet küldött Ferrarából, mert a húgában van minden reménye: Mátyás segítségét sürgeti a török ellen… Apuliában! … Ez is el lesz intézve! Mindez azonban és az ezekhez hasonló, elég didergető, és néha nyomasztó teherként hatnak a női lélekre… Ezt is legyűrjük (tánccal, vigalommal – és még az eddiginél is több eréllyel, okossággal) – hanem ez a kétségbeejtő fordulat megint a sánta körül, amiről a lovászmester hozott hírt Nápolyból: hogy a milánói hercegkisasszonyt szemelték volna ki a sánta Hunyadi részére…? Fölháborító!

– Nardella! – lobbant fel a szeme. – Azt mondd, édes dajkám, adj nekem tanácsot: ezt a korcs-házasságot hogy akadályozzuk meg? – Melyikre gondolsz, fenséges asszonyom? – Hát hírül hozta Domenico – toporzékol egyszerre az indulat tetőfokán –, hogy a sánta, a sánta…! – Hová dugta lábát az a sánta, édes gyermekem? Előadja, hogy a lovász, aki most is levelekkel rakva érkezett, magával hozta Pietro Ranzano püspök titkos figyelmeztető üzenetét: „a budai Hunyadidinasztiát célzó politika egy igen veszélyes és meglepő fordulatáról”: hogy ti. Mátyás követei Milánóban jártak, és megkérték Lodovico hercegtől a szépséges kis Blanka hercegnő kezét – Corvin János számára! Kedvező fogadtatásban volt részük, nemsokára megkötik az eljegyzést is. Sőt, a milánói herceg Mátyásnak a híres, nevezetes Leonardótól ígért egy Madonna-képet, mely Blankát mintázza… – Tűrhetetlen!… Nyilvánvaló, hogy teellened irányul, asszonyom, hogy oly titokban intézkedtek, a hátad mögött… Holott jól tudják, hogy te unokahúgodat, Estei Izabellát szántad a sántának! Csakhogy megfeledkeztek valamiről, akik Blankát szemelték ki ennek a fattyúnak. – Nos, miről? – Arról, hogy nővéred a ferrarai hercegnő, akit semmiképpen sem kerülhetnek meg. – Hol vannak a kémek? Mért nem tudott erről a te hírszerző urad? A palotapók! – türelmetlenkedik a királyné. – Ezt a kötést minden áron meg kell akadályozni! – Afelől nyugodt lehetsz, asszonyom – feleli rá a fahéjszín bőrű nő. – Affelé híreket szállítunk ki és terjesztünk el a fattyú körül, melyektől falra fog mászni az egész milánói udvarnép! – Mire gondolsz?

– Oly adatokat hintünk el a milánói köztudatban, melyek az érdekelteket a legnagyobb aggodalommal és bizalmatlansággal töltik majd el a fattyúval szemben. A királyné izgatott mozdulatot tesz. – Mondd, mondd, dadus… – Levelet írunk Eleonóra nővérednek… Úgyis hálára lesz kötelezve irántad, hogy kérését teljesíti a felséges uralkodó. Ne feledjük, hogy az Esték udvara mindig a legjobb fondorlatok fészke volt! Az Esték a legvégső eszközöktől se szoktak visszariadni… Megírjuk a hercegnőnek, hogy közreműködésével magát az Esték udvarát tegyük színhelyévé a fattyú elleni fondorlatoknak: melyeknek az lesz a célja, hogy elidegenítsük a gyermek menyasszonyt a gyermek vőlegénytől. – Pompás ötlettel szolgálsz, Nardella! – csillog a királyné, a gyönyörűségtől megrángatódzó vállal … – Ó, dada! Hiszen ez remek lesz… Ezért megajándékozlak a gyűrűmmel, látod – csavar le az ujjáról egy rubinszemekkel körülhintett gyémántkövűt, aranyból valót, s gyermekes szeretettel csókolgatja a dajka fahéjszín arcát. – Pompás ellenfordulat! Lodovico legbizalmasabb embereit: Arcimbaldót és Gian Olivát elég jól ismerem. Az külügyi, ez meg udvari kancellár. E két nemes férfi, a legkörmönfontabb cselszövő ma egész Ferrarában. Kérlek, hozd eszembe, hogy el ne felejtsem: még ma megírjuk Eleonórának a levelet! Beátrix asszony a belső hévtől átragyog, mint mindig, amikor legyőzi elleneit, és elemében van. Arca diadalmas. S szemhéjait aláereszti mélyen… Csak a dajka az egyedüli tudója annak, kit és kiket lát e pillanatban maga előtt… Nem Mátyás, akit szeret, nem Corvin János, akit utál: hanem két asszony képe jelent meg e pillanatban a királynői szemek lebocsátott függönyén: özvegy Hunyadi Jánosné és boroszlói Borbála… Mind a kettőt évek óta kitartóan és lelke mélyéből gyűlöli. A felséges király anyját, akit magánpillanatokban „a vénasszony” szóval szokott illetni, úgy érzi, több oka is van gyűlölni. E nő eleinte mindent elkövetett, hogy mint anya a lányát, magához vonja, és bűvkörébe zárja: leigázza őt. Tiszta „provinc” nagyralátás, falusias túlbuzgóság volt az egész…

Csak úgy özönöltek a kenetes szólamok: – Tudod, szép csillagom, mi mindannyian reménytelve és csodálattal nézünk fel a felséges uralkodóra… Nem azért, hogy anyja vagyok, de még én is annyira tisztelem őt: hogy mindig, mindenben, szó nélkül méghajlom akarata előtt. Ő az első személy: és csak azután jön minden más, anya, feleség… Mert tudod, aranyoskám, ő a legnagyobb király, aki valaha is élt Magyarországon. Az én fiam… Legszebb hajtás a nagyra hivatott Hunyadi-nemzetben! Ahol elmegy, ott új világ sarjad, és megszépül tőle, ahova néz… Falvakból városok, városokból klastromos és templomtornyos palotakertek emelkednek ki. Nincs falu, ahol egyszer megfordult: hogy ott legalább egy sziklabérc, egy domb, egy forrás vagy erdő, rét ne tartaná fenn dicső nevét. Ahol elvisz útja, kitódul az utcákra a nép: és az emberek a ruhája szegélyét csókolgatják, sírva és nevetve, boldogul. Paraszt a viskójában, dalnok a palotán, lantos a vásárban, regös a kocsmában csak az ő nevét zengik… – No, hisz az természetes is – vetette közbe. – Atyám is így van Itáliában. Királyoknak az mindenütt kijár, jó anyám… – Aztán, tudod, aranycsillagom, a király nagyszerűsége mitőlünk, asszonyoktól igen sok áldozathozatalt követel. Sok mindenről való lemondást! Nézz rám, lelkem… Mondd, láttál-e nálam egyszerűbb asszonyt életedben? Ugye, nem? Magyarország kormányzója, a világ legnagyobb törökverője volt az én áldott emlékezetű uram; fiam a király: de még a kesztyűm, a cipőm, ruhám, még a gyöngyöm is csak ilyen egyszerű fekete… Mert rajta kell lennünk, angyalocskám, hogy tőlünk, első asszonyoktól tanuljon az ország minden asszonya takarékosságot, lemondást. Ha azt akarod, hogy a magyarok megszeressenek, és a szívükbe fogadjanak téged: hallgass rám, lányom… Mondd, minek ez a nagy udvartartás Budán? Kérlek, bocsásd el udvarnokaidnak legalább, a felét! Jegyezd meg, hogy magyar királynéasszonyok, lelkem, sohasem tartottak ennyi udvarnőt. Tizedannyi is elég volna: azok pedig hazánk legszebb hajadonjai legyenek, akikre örömmel néz az idegen vendég. A csatákba sem volna szabad mindenüvé elkísérned uradat: nem asszonynak való, nézni a folyó vért és látni a haldoklók végvonaglásait. Rád fogják, hogy kegyetlen szívű vagy – kell az neked? A régi magyar királynéasszonyok még a közönséges vadászatokon sem vehettek részt… Nem szállt vitába a maradi öregasszonnyal. De egyre inkább pukkadozva hallgatta annak ájtatos gügyögéseit. Így aranyoskám, úgy csillagocskám –

hovatovább el kellett már unnia ezeket a mindennapos tanítgatásokat, és gyanút fogva fürkészte, vajon mit leplez e nyájas modor? És a megfigyelések és apró sérelmek egész tartaléka gyűlt fel lelkében egy kenyértörésig nem jutó, de szüntelenül tartó benső birkózás folyamán: melyben Hunyadinénak is észlelnie kellett, hogy menye személyében makacs, szívós ellenfélre talált. E felismerés indokolja azután, hogy szegény buzgó öregasszony, e póriasan jámbor igyekezet sikertelenségének láttára maga is frontot változtatott a királynéval szemben. Azóta folyton ellene beszél, tesz; szigorúan bírálja minden lépését. Mai napig visszatartotta magának a királynéi birtokok használatát: ugyanakkor tékozlónak minősíti menye életét. Eltaszította a családtól boroszlói Borbálában az anyát, de ugyanakkor magához ölelte annak törvénytelen gyermekét, kit dédelgetve imád, kishercegnek szólíttat, és királyfinak kijáró tisztelettel öveztet az udvar nagyobbik szárnyán, a nyugatin, a magyarokén. De arra már nem terjedt ki a figyelme, mikor hazavitte volt, és Vajdahunyadon saját maga nevelgette őt, hogy a gyermek fákra ne mászkáljon föl, hogy le ne essen, lábát ne ficamítsa – nem, nem: mert akkor még élt a törvényes utód reménye az anyagias, ravasz lelkű vénasszony számításaiban… Kincstárral összejátszva, nyilvánvalóan azért tartja vissza a nagy jövedelmű királynéi birtokokat is, azzal a sanda reménnyel; hogy majd az időközben már törvényesített unokára, a „trónörökösre” hagyományozza azokat, kijátszva a törvényt és a királynét. Minden oka megvan tehát gyűlölni ezt az öregasszonyt, aki alattomban most is ellene dolgozik, és mindent elkövet, hogy elidegenítse tőle a fiát… S még mire nem vetemedett! Gyűlölete akkor hágott tetőpontra az öregasszony iránt, midőn az, látva, hogy nem születik törvényes trónutód; magához illő fordulattal szeretetébe fogadta a fiú anyját. Ugyanazt a nőszemélyt, kit annak idején ő üldözött el Budavárából… Így fest a régi fekete asszony, vagyis a felséges király anyja, aragóniai Beátrix asszony, vagyis a felséges királyné szemében. Így él: a soha meg nem engesztelődő gyűlölet sötét lobogásában… Nincs bocsánat! Ez a fekete asszony most is csak fekete, és a sorsrendelés ugyanazon végzetes szerepét játssza a királyság és a palota életében, mint rég… A másikat, a budai fehér asszonyt, már csak a vetélytárs iránti természetes féltékenységgel gyűlöli… Ami érthető! Ez a nő az, aki mindig a jótékony csendbe húzódott el, és régóta félreállt: boroszlói Borbála… Az, aki akaratlanul is szembeállítja őt a sors kifürkészhetetlen szándékaival. Ennek a vadházastársnak rendelt a fátum a királytól vérbeli utódot, és neki, a törvényes élettársnak nem: ami által a sors az ágyasasszonyt, a maga szerepében, emlékében, egyenesen a királyné fölé rendeli, valamiféle legendás fehér

asszonynak; sőt, esetleg még a királyi trónig emelkedő törvénytelen utód anyjának. A sorsok a csillagokban előre meg vannak írva… Igaza van Antal atyának: addig nincsenek jó kilátásaink, míg ez a nő végleg el nem pusztul a láthatárról. Abban meg Nardellának: egy szerelmes házastárs szívén sohasem lehet mélyebb seb, mint a sértett hiúság: az asszonyi megalázottság, a kisebbrendűség érzete egy másik, idegen asszonnyal szemben, akiről a férj soha nem beszél – makacsul, következetesen tér ki minden célzás, puhatolódzás vagy felelősségre vonás elől. Ami önmagában is rossz jel… Egyszer, még a házasság első éveiben egy kora nyári délután mézes mámorában történt. Kéz a kézben, dudorászva ereszkedtek alá a délikert márvány lépcsőzetén a királyi mulatószín felé. A királyné váratlanul rámutatott egy kerti házra, melyet hársfák öveztek a palota Gerhardus-hegy felőli oldalán: – Az ott mi? – kérdezte. – Az ott? – fordult oda elkomorodva. – Semmi különös… Valami kertészház vagy efféle. Régi királynék lakóháza volt. – Nem lehetne bemenni és megnézni? – Miért ne? Tudhatja fenséges asszonyságod, hogy mielőttünk teljesíthetetlen kívánsága nincs. Akkorát kurjantott az új kertészre, hogy mit áll ott, hozza hamar a kulcsot – hogy a királyné összerezdült… Megnyitották az épületet. Száraz nyögéssel dőlt be az öreg ajtó, a küszöböt már benőtte a fű. Sötéten ereszkedő falú boltok fogadták őket, a levegőben hívesség és dohosság. Bentebb homályos, tágas szoba, a legszükségesebb női bútorokkal, s por, elhagyatottság… A rostélyos ablak közelében, a mélyszínű, törökös rajzú szőnyegre hullajtva, hevert egy összegyűrt, könnyű sál. Ki tudja, ki ejthette el? Egyáltalán, minek itt ez a szegényesen berendezett, használaton kívüli, lezárt női lakosztály? Miféle rejtelem lakozik vajon a vetett ágy, ovál asztal és párnás zsámolyok között?

Az épület lakatlansága különben annyira szembetűnő, hogy a belépőben szinte magától támad fel a kérdés: ki volt a szerény hely lakója? – Női lakás? – fitymálta Beátrix. – Mondtam, hogy régi királynék lakóháza volt. – Hm… Nem valami fölemelő hely. Ilyen lakosztályban laktak Budán régente a királynék? – fordult vissza borzadva. – Nem szeretem a homályt. Egyáltalán, gyűlölöm a sötétséget és a homályos dolgokat… – Menjünk ki innéd! Megfázol… – Jó, jó… Menjünk ki innéd – felelte beleegyező hangsúllyal, és amíg ki nem jutottak onnan, egyetlen megjegyzéssel vagy arcrezdüléssel el nem árulta volna, hogy hallott már róla, hogy ez a Borbála háza volt… Azóta már azt a kerti lakot is lebontották, átalakították: teljesen átrendezték, építették a palota mulatószín felőli részét. Ott, ahol a házikó állt, most hatalmas kapu magasodik: márványoszlopokkal és lépcsőkkel. Vasveretes domborművekkel van díszítve a két szárnya: melyeket mitológiai csoportozatok és allegorikus ábrázolásokban Hektor, Achilles, Herkules hősi képe láthatók, még Sámson küzdelme is, ahogy a Góbi-sivatagban a filiszteusok ellen hadakozik egy óriási szamárállkapoccsal … A kapubolt párkányszélén egy-egy üvöltő oroszlán rázza ércsörényét a világba, kelet, illetve nyugat felé. A tizenhat márványlépcső kiképzése félkör alakú: kétfelől két útban kanyarodik el. Az egyik hosszú, fedett csarnokba torkollik, mely egyenest a Király-fürdőhöz vezet (itt szokott a király a fürdőbe lejárogatni, két kezében pórázon vezetve állatkertje kedvenceit, két igazi oroszlánt); a másik, mozaikberakásos út viszont a mulatószín felé fordul el balra, hol fényből s üvegből szőtt, ezüsttetős nyári épületek csillognak. Könnyedén emelkednek a Várhegy délkeléti oldalán, és szinte lebegnek a Duna felett… Mindaz, ami dombormű és kőfaragvány itt látható: Giovanni Dalmata és tanítványai műve. Domenico Theofil főlovászmester úr, a nápolyiak titkos levélhozója, koránjában útban van a királynéi lakosztály felé. De előbb egy kis beszélgetést folytat régi jó, hazai udvarbeli cimborájával: Sebastiano Viola konyhamesterrel, aki most is változatlanul itt kuporog a kivilágított fülkéjében, és a járókelőket figyeli… – Ezer köszönet, kedves Sebestyén mester, hogy szívesek voltatok meghívni

szerény személyemet a tegnap esti, királynéi fogadásra! – Nos, hogy tetszett uraságodnak? – Pompás volt! El vagyok ragadtatva… – Örvendek… Most legalább saját szemeddel láthattad, és személyesen győződhettél meg róla, Theofil: mint szokott lezajlani egy közönséges estély nálunk, a palota innenső szárnyán – hangoztatja a nagyképű konyhamester, kitöltve a lovagnak is a szokásos dalmatinska-adagot. – Szeretném, ha nálunk szerzett benyomásaidról visszatértedkor majd híven beszámolnál a mi urunk, Ferdinánd őfelségének, és különösen hálás volnék, ha az én csekély érdememről se feledkeznél meg. – Afelől nyugodt lehetsz, Sebastiano… Meg kell vallanom, őszinte örömmel tölt el, hogy a felséges asszony oly csudásan feltalálja magát a budai napkirály udvarában! – feleli rá a nagy lovászmester, és lelkes szemével aprókat hunyorint. – Gyönyörű volt a táncmulatság a tűzijátékkal; és egész természetes, hogy aragóniai Beátrix körül forgott minden… Ezt nyugodtan megmondhatom bárkinek. – Mit tagadjam előtted, Theofil? Egész kiválóan szórakoztunk tegnap este is… Mint mindig! Pedig csak egy hétköznapi fogadást láttál. Hidd el, hogy semmi különös… Egy kis hétköznapi összejövetel. – S mit szólt utóbb őfelsége a dologhoz? – Már milyen dologhoz? – Hát például a tánchoz. – Hogy mit szólt utóbb? – néz reá találékonyul. – Nos, mit szólt volna? Semmit… Éppenséggel semmit. Örült, hogy a királyné jól mulatott a német lovagokkal. Punktum. Domenico mester erre közelebb hajolt, hogy suttogva közölje egy észrevételét az uralkodóról… Bizalmasan, gyorsan darálja barátja fülébe, hogy – az istenért! – jobban kell vigyázniuk a budai napkirály őfelségével: mert künn az a híre, ha nem is szól, tudni mindenről tudomással bír, ami udvarában történik, egészen a legapróbb árnyalatokig… Ravasz, nagy oroszlánmacska ő! Úgy tesz, mintha

becsukná a szemét… Látszólag mindent magára hagy: s közben még a fűszálak mozgását is figyeli. Olyan, mint a bűvész, aki ismeri az emberekre gyakorolható hatások minden titkát; könnyű megtévedni tőle. Átlagemberek szemében hitelt szerez magának azzal, hogy táborban, vigalmakban és szórakozásokban habozás nélkül velük tart. – No, erről az oldaláról igazán nem kell bemutatni őt! A mi királyunk nem érzi szükségét annak, hogy mint a többi szamár fejedelem, a méltóság megóvása végett folyton magára öltse a komolyság álarcát. – Itt a megtévesztés, és erre kell vigyáznotok a legeslegjobban: hogy lekenyerező a modora. Eleinte magam is meglepődtem, milyen örömest elegyül, társalog, enyeleg a köznéppel. Ami, persze, bizalomkeltő, mert mindjárt azt hiszik róla az ostobák, hogy bárki számára hozzáférhető. – Szó se róla, nagyon is ért ahhoz, hogy népszerűségét tetőpontjára emelje efféle – magunk közt szólván – mégiscsak közönséges, nem királyhoz méltó dolgokkal – sugdos a konyhamester is. – Mint például az, hogy részt vesz nyilvános viadalokban: és mi több, győztesen kerül ki azokból. – Tudjuk, tudjuk… Ismerjük a módját – legyint a lovászmester fölénnyel. – Ugyan ki merné kivetni a nyeregből a királyt? Amint hallom, a cseh Holubár vitézre egyenesen rá kellett parancsolnia, hogy vívjon vele, és a szerencsétlen úgy remegett, nehogy valami kárt tegyen a királyban, hogy már előre majd a hideg lelte ki őt. Boldog volt, mikor végre, a király kopjalökésére, kifordulhatott a nyeregből. Puff! le a földre… Győzött a király. E szavakra mindketten hahotában törtek ki. – Hja, barátocskám… Játékszín rendezéshez nemcsak Nápolyban értenek ám! Tudod-e, hogy én ijesztettem rá a legjobban Holubárra? Tudomására adtam: ha valami kárt talál tenni a királyban: élve nem hagyja el a palotát. – Olcsó dicsőség – jelenti ki fitymálólag a talján lovag, akinek egyáltalán nincs ínyére, hogy idő előtt kell elhagynia Budát: vagyis nem részesülhet továbbra is a vendégeltetés ingyen kapott örömeiben. – Gondolom, hogy Frigyes császár effélére sosem volna kapható. – De még Ulászló sem – kockáztatja meg a mindentudó palotapók, akinek szemében Mátyás harci kiválósága viszont már annyira megszokottá vált, hogy

azt fel sem veszi, természetesnek tekinti. Magától értetődő átlagfelettiség: ami szolgaszemmel nézve, nem érdem… Így vannak az olasz udvarnokok az uralkodó más erényeivel is. Akinek tulajdona a rendkívüli, attól az már többé nem különös a közvetlen környezete előtt. Ennyi az egész: Mátyás király, Magyarország stb. felséges és dicsőséges uralkodója… Sokkalta érdekesebb és izgalmasabb annál a gazdagsága, fényessége, az aranyöntő bányák, a mindig színig telt kincstár, a ragyogó paloták és vadaskertek, erdők: ontva az örömöt és a szórakozásokat. Ilyenekben sokkalta több lehetőséget nyújt, mint más uralkodó, mert ráadásul bőkezű, adakozó: s ez az, ami őt kétségkívül az egész földkerekségen egyedülivé teszi… A többi igazán mellékes! – Azért még nincs még egy hozzá fogható fejedelem, Theofil!… – kiált fel, félig zárt szemét teljes nyitásra erőltetve a konyhamester, s a követ úgy tekint reá, mint valami elragadtatottra: aki egyik végletből a másikba esik. – Nono, barátocskám… Itt, ezen a helyen senki sem vonhatja kétségbe Mátyás király őfelsége fenségét és nagyságát – feleli udvariasan, de rendkívül távolról az olasz udvar, Frigyes, és Frederico régi bizalmi embere. – No, mit gondolsz, kapok tőle valami jutalmat a lóiskoláért? – Fényes ajándékban részesülsz, Theofil! – No, mit? – Künn zeng, dörög és villog az ég. – Azt nem árulhatom el. – Csak ezek az átkozott zivatarok ne volnának nálatok! Sehol a világon nincs annyi égiháború, mint itt. – De földi háború sem! – A rivederci, Sebestyén! – Szerencsés utat, Domenico! Elindul a hosszú folyosón tovább, amelynek végén egy zömök ember keresztbe font karokkal nézi. Már várja…

Szapolyai János kincstartó áll ott: külső magatartásával sem valami biztató jelenség. Különösen egy talján lovag szemében! A tekintetével, egész megjelenésével, ahogy ott áll; már előre majd fölfalja a királyné közeledő kedvencét. Egyike azoknak, akik a taljánok miatt még a királyt is elítélik… Szapolyai uram rendes ember volna, csak már egy kicsit megint áthúz a túlsó oldalra. Igaz, hogy onnan is ijedte át magát az innendsőre; a Hunyadi-párt partjára, a király ifjú korában, erre kényszeredve egy erdélyi összeesküvés idején: mikor Mátyás véres eréllyel teremtett rendet a lázadók közt, s János úr boldog volt, hogy Imre bátyjával együtt kegyelmet nyert, és újból a király bizalmába fogadtatott. De már megint zúgolódik – mint öreg csont –, neki sincs ínyére ez a talján túltengés… Lassankint ugyanolyan vén dohogóvá válik ő is, mint Váradi kancellár… Igaz, hogy a magyar urakban is megvan, hogy az udvart kissé maradi szemmel, egyoldalúan ítélik: viszont az is tagadhatatlan, hogy egy idő óta megszűnt a régi szabad bejárás a palotán. Ezt sérelmezik. Úgy érzik, joggal veszik zokon a mi nemes uraink, hogy akik tetszés szerint jártak-keltek s ülhettek a király asztalához, és beszélhették meg ügyes-bajos dolgaik: most többnyire kívül rekednek, vagy kora hajnalban lopakodnak be a felség színe elé… Nincs már bizony az a kötetlen érintkezés a néppel, a király házán belül: mert aki bejut, azt is megállítják, aztán faggatják és firtatják, miért jött, milyen ügyben óhajt beszélni? Megállították ezek a taljánok a napokban magát a váci püspököt is; no, az legalább föltárta a helyzetet a király előtt. Hogy több, mint félóra hosszat kellett a folyosón álldogálnia! „Hogy lehet? – rökönyödött meg őfelsége. – Elvárom, hogy hajlongva fogadjanak, mint ahogyan a váci püspöknek dukál!” – „Úgy lehet, hogy idegen őrök strázsálnak a kapuknál, és hovatovább elkergetik a magyart, felség – felelte rá a váci püspök. – Míg bent külföldi kamarások és udvarhölgyek dőzsölnek, akik élősövényül veszik körül a királynét és felségedet, és kinézik maguk közül a nyelvükön nem tudót.” – „Mondtam, hogy a mi urainknak is művelődniök kell! De amikor Dóczi Péternek tudtára adtam a minap, hogy nem esik le az aranygyűrű a magyar urak ujjárul, ha ők is megtanulnak taljánul, ő nagy hetykén azt vágta oda: tanuljon meg előbb magyarul a talján úr, annak sem esik le az aranykalpag a fejéről. Ez volt a válasz…” Maga mesélte el a váci püspök. Ezek meg itt szabadon közlekednek! Mindez, élő szemrehányásul, szinte oda van írva Szapolyai János kincstartó uram komoran meredő arcára. Napokban is arról fejtegetődzött Váradi és kincstárnoka előtt az uralkodó, hogy

ismeri ő az embereit: ennyihány főpapon és humanistán kívül szinte eggyel sem tud magasabb eszmecserét folytatni; mert tudásuk fogyatékos, műveltségükről jobb nem beszélni. A királyné udvara viszont mindig teli van elmés, tudós, külföldi emberekkel, akikkel izgalmasan lehet társalogni. Bármikor és bármiről… Az már igaz! A királynénak csak egy a gondja: szabadon áldozni testi-lelki örömeinek. Fiatal és a hóbortjainak él. Eszes asszony lévén, hamar kiösmerte férjeura gyengéjét: csak arra kell vigyáznia, hogy a királynak mindig meglegyen a megfelelő emelkedett szellemű társasága, akikkel hosszan tartó vitákat és tudományos eszmecserét folytathat – akkor aztán az udvarnál ő ragadhat magához minden kezdeményezést! Egymást érhetik a pazarabbnál pazarabb lakomák, amelyeken magyar urat keveset is ritkán látni. Mert korosodó király urunknak nagy gyengéje kezd lenni, hogy mindene – mikor itthon – a szellemes társalgás: a humanista társaság. Lépni se tud már ezek nélkül! Aztán nagy ganajok, jól megkent kalandorok ezek a humanisták is… Legnagyobbrészt nemzetközi elemek, társadalmon kívül élő világtekergők. Abban megegyeznek a főpapokkal, hogy ugyanolyan kövérek és szuszogók; de abban már különböznek tőlük, hogy a tudomány fölkent papjainak vallván magukat, egytől egyig felvilágosult, rafinált szellemek: akik előtt csak a kenyér adójuk – értsd: a mindennapi arany a szent. Egyáltalán nem tisztelik az egyházi tekintélyeket. Váradi tudná ezt a legjobban megmondani… Csinálják az utat Budán a többi szélhámos világjáró utazók a magukhoz hasonlatosak előtt! Mostanában meg már mindenféle szesszel, még a tengerentúlról is ide szállingóznak ezek az ajándékleső vendégek: rohamosan fokozódik a külföld érdeklődése a híres budai kincstár iránt. Egymást váltják fel olyanok, akikről már nem egy alkalommal bebizonyosult, hogy jószerint maga a királyné sem ismeri őket. Valahonnan ide esz a fene valakit, mint ezt a hopszassza lóidomárt is: és a vége mindig a kincstár… Ezüstöv, ezüst lószerszám kell ennek is! De mért is ne jótevősködnék házinépével Ferdinánd nápolyi királyatya, mikor magának is már annyi alkalma volt részesülni fejedelmünk bőkezűségében? Csak az esküvőjére elküldött nászajándék, mit talján ötvösök is méltán megirigyelhettek volna: kincseket ér! Ilyen kedveskedésben még aligha volt része: küldtek neki nemcsak, hogy tizennégy szép spanyol paripát, valamennyit aranyrojtos, bíborvörös lepellel borítva, de amellett még nyolc teherhordó lovat is: melyeknek mindegyike óriási ezüstszekrényt vitt a hátán. Azokban az

ezüstszekrényekben pedig gyönyörű kivitelű ezüst asztalkészlet volt becsomagolva, összesen kilencvenkét darabból álló: mindenféle tálak, tálcák, korsók, billikomok, tányérok, csészék, sótartók meg kések és még gyertyatartók is… Az volt a fejedelmi bőkezűség! Azt mondják, magasabb megfontolás indította erre a királyt: ezzel is bizonyítani akarta népe fejlett iparát, a finnyás orrú talján fejedelmi rokonság előtt. Aztán bánják is azok! Röhögnek… Beátrix asszony ráadásképpen még külön ajándékokkal is kedveskedett a rokonságnak aggeb atyja esküvője alkalmából: amikor elvette saját unokanővérét, Aragóniái Giovannát: küldött neki brokát szövettel bevont aranyozott kocsit, melyet hat fehér, hasonló szövettel takart mén húzott; míg a rokoni kis hercegek egy-egy kis paripát kaptak ajándékba, teljes ezüst felszereléssel. Csekélység!… Mindez itt készült a Várhegyen, Budán, a magyar Ötvösök utcájában; a paripák viszont a királyi ménesből, Bábolnáról való lipicaiak voltak. S még akkor, hogy ez a Ferdinándus nem átallotta ide küldeni a lovászmesterét; aki valami spanyol módra idomított kancát meg egy ajánló írást hozott magával őfelségének (a levélben a nápolyi király melegen a mieink figyelmébe ajánlotta a lovat meg az idomárt). A spanyol módra iskolázott paripa kétségkívül sok minden hókuszpókuszra kapható: tud kecses táncot lejteni zenére, két lábon járva félkörbe, mint egy kiskutya, a királyné és az udvarhölgyek legnagyobb gyönyörűségére – viszont őfelsége lovászait a guta kerülgeti, amiérthogy így a nyakára telepedett a lovászságnak egy lóhopmester pojáca. A királyné szelídített fehér kancáját is mindjárt kezelésbe vette. Ami abból állt: békóra kötötte, féken tartva körös-körben maga körül járatta, és időnkint ,,Hop”-szót kiabálta feléje, egy spanyol nádpálca végével minden „Hop”-szóra oda-oda ütögetett a nemes állat hasa alá: igazgatva a ló mellső lábait. Eredmény: a királyné jámbor hátas paripája már az első napon harci ménné változott. Rúg és harap. Nemcsak, hogy a királynét, még az abrakolóját sem tűri meg maga körül. Mert a lovaknak egyáltalán nem imponál a nápolyi főlovászmester és a királynéi méltóság… Így zökkentett ki a sodrából a híres talján két hét alatt egy egész sornyi nemes mént: és a legjobb paripák föllázadtak. Most azután sem spanyol táncra, sem másra nem kaphatók…

– Jól van, lovak, ti csak rúgjatok, harapjatok! – morfondéroz a kincstartó a királynéi palota bejáratához felkanyargó lépcsők alján. – Nem vagytok ti, jó paripák, olyan fene úri iskolához szokva! Még hogy egy magyar ló idegen szóra ugrándozzék egy strucctollas lóhopmester szeszélye szerént? Olyan nincs! A király egyik vadászlova fölágaskodott, és az idomító úgy találta ejteni a lovat, hogy az lábát törte: ezzel betelt a pohár… Őfelsége megsokallotta, és most haza kell mennie a taljánnak. Annyit még kivívott a királyné, hogy fáradalmaiért tisztességes ajándékkal lássák el: aztán mehet: útjára… Ez hát egy ezüstöv és egy ezüst lószerszám története.

Künn megszűnt a vihar. A felocsúdott királyné, kitekintve az ablakon, ráréved: úgy tűnik fel a nap a fölyhők közül, mint valami csoda… Aranysugaras szentségtartó: mellyel IV. Sixtus atya, tündökletes talárjában, áldást oszt a világ négy tája felé… Közepében a tartónak a vakító ostyamag látható – és a csudálatos jelenség, diadalmas sugaraival, áttört már a csúnya égen: távolba kergeti az oszladozó felhőket. Fokról fokra fehéredő fénybe árad minden… Idebent is földerengett a nyomasztó légkör. Jólesik egy mély, felszabadult sóhajtás… Jó, hogy amily hirtelen jött, ugyanoly hamarsággal ért is véget a zaklató, kétségeket támasztó idő: jó, hogy beállt a rendes, hétköznapi világ… A tornyok közt könnyű pára emelkedik fölfelé, gombjaikon vidámakat rikkantanak a csókák. Vagy inkább hollók? Mindegy… Mátyás madarai azok valamennyien: olyanok, mintha a címeréből vagy a Corvina-könyvesház kódexképeiről röppentek volna ki… S cikognak, kárognak. Az uralkodó alakja ismét otthonosan, diadalmasan hajol át az égen: szüntelenül itt lebegve Buda és egész országa felett. Függetlenül borús égtől, kiragyogó sugaraktól: akaratával mindent betölt ő… A királyné még szép nyugodtan átadhatja magát a napi első táplálkozás apró, nyalánk örömeinek. – Nardella!… Madárnyelv-salátát is hoztatok? – Szolgálatodra, fenséges kis asszonyom – gügyögi a kövér dajka elragadtatással, s féltérdre guggolva a szőnyegre, kezében a frissen kapott ajándékkal, alázatosan megcsókolja a királyné ruhája szegélyét. …Jó is enni, eszegetni, nyalakodni, csipegetni: válogatni a könnyű, finom ételek

és tálcákra halmozott édességek gazdag sokadalmából. Ilyenkor a kis királyné asszony igen csak elemében van… Nem veti meg az élet örömeit. Élni, bizony, egy királynéasszonynak egyedül így érdemes. Csak a javát szedegetni ki mindennek! Ettől függetlenül, királynénak is jó lenni; de még jobb enni – és a legjobb, mindenen túl léve, az ágyban csókolódzni Mátyással… Törődjön az ördög a parlagi elfogultságokkal! Egyik öröm sem zárja ki a másikat… Tej és tea, apróhal, olajban főtt tavaszi csiga, mit a Várkert pázsitján és bokrain szedegettek össze a kertészek; vajban párolt szalonkamellek és melléje talján módra készített madárnyelv-saláta, hercegnői ínyre való; vaj, méz, eper és frissen készült cukrászsütemények, narancs, banán és ananász: egész egy nagy kerek asztalt beborítanak az ételekkel terhes és levélvékony, finom aranyozott edények. Reggelizzünk, reggelizzünk hát… Mint valami vidám kísérőzene, oly hangokat pengetnek ki az ide-oda értetett arany-ezüst evőeszközök a tányérokon, tálakon. Na, játszadozzunk is… Egészen úgy hat, evés közben hajladozva, mintha valami húrosasztalon muzsikálna valaki… Még jó, hogy ezen míveletet saját magunknak kell végezni, hogy nem reggeliz meg helyettünk valaki más! Szolgák, szolgálónők hada pedig bizonyára ezt is szívesen megtenné, hogy fáradalmainktól mentesítsen… No, enni, már azt magunknak kell: mindenki a földön magának rág… Ezt a munkát kinek-kinek személyesen kell elvégeznie… Megparancsolta volt a kincstartónak, hogy reggel nyolckor a csarnokban várja; ajándéktárgyakat kell előhozatni a Budáról távozó istállómester számára. Kinyittatja az ajtót, s azok már ott várják. – Előkészítették az ajándékokat? – fordul a kincstartóhoz. – Igenis! – feleli Szapolyai János mogorván. – Ide hozatom, ha felséged úgy kívánja. – Nem szükséges. Domenico úr látni szeretné a kincstárat is: a helyszínen ugyanúgy át lehet adni. Ezüst lószerszámról és egy aranyövről van szó…! – Ezüstövről! – javítja ki a kincstartó a királynét, ujjal legyintő udvarias mozdulattal, mintha ő maga botlott volna meg, és farkasfoggal mosolyog hozzá. – Őfelsége legalábbis úgy mondotta. Ez a kincstartó örökkön akadékoskodik.

– Mindegy… Aranyat kell adni! – toppant a kincstartóra. A nápolyi lovászmester már útra készen, két talján apród kíséretében tiszteleg a királyné előtt. Nagy hókuszpókusz következik… Szapolyai uram meg csak igazgatja magán a melleskardot, és annyit rág oda a bajusza alatt: – Akkor hát legyen arany… Előremegyek, megnyitom a házat. (A kincsesházra gondol.) – Hm… – morogja kétlépésenkint. – Hm… Jó kincstárnok a kincstárát lehetőleg kímélni szeretné. De azt már többé nem lehet… – No, jer hát, Domenico – biztatja az udvarnokot a királyné, s gyors léptekkel előreindul. Egész a kincstárajtóig elkíséri felséges atyja udvari emberét: maga is szemre akarja venni a neki szánt ajándékokat, mert Szapolyai Jánosban nem nagyon bízik. A kincstár mélyen a Beátrix-kápolna és a királynéi lakosztály alatt foglal helyet. Széle-hossza egy, ércveretes vasajtó tárul ki a kíváncsi jövevény orra előtt: s egyszerre szembe árad a templomias, ünnepélyes hívesség. Gyertyák lobognak, csokrokban; embermagasságú karosgyertyatartók váltogatják egymást, kivilágítva a hegy gyomrában tátongó, tágas, tüneményes barlangokat. – No, lépj hát be! – biztatja a királyné az ámuldozót, aztán előhozatja gyorsan, és átadja a szánt holmit az udvaroncnak, őt magát meg a kincstárnoknak. Azzal már fordul is ki a hideg üreg bejáratából, otthagyva az elképedt Domenicót. – No, mozduljon hát, jöjjön le uraságod onnan az ajtóból! – hangzik a fénylő barlangból érdesen a kincstartó hangja. – Ráér bámuldozni, ha beljebb kerül… Az pedig nem is jut szóhoz: mert még aki hallott már egyet-mást Mátyás palotájáról, arany-, ezüst-, drágakő-gyűjteményéről: az is elámul, mikor ide belép… Káprázatos gazdagságú a kivilágított kincseskamra belseje. A helyiség hosszúsága körülbelül száz, szélessége huszonöt láb. Több boltíves mennyezete

nyolc magas oszlopra nehezedik. Elsőül a művészi aranyterítők sokasága ejti bámulatba a belépőt. A szem alig győz hova nézni: megpillantva a nyolc magas pohárszéket, melyek arany-, ezüstedényekkel és pompás üvegtárgyakkal vannak telerakva az egyes oszlopok körül. A teremben fokozódó hívesség uralkodik. Érdemes egyet a nyolc pohárszék közül közelebbről is szemügyre venni. Domenico úr azt választja ki magának, amelyik egy oszlop köré négyszögben van építve. Nem is rest megolvasni: a pohárszék minden oldalát hosszában harmincegy csigadísz díszíti. Négyszer tizenegy, összesen negyvennégy hasonló polc emelkedik a helyiségben, körös-körül, egymás mellett – és az mind drágaságokkal rakva… Ni csak: a szék előtt meg hat darab színezüstből való, embermagasságú kenyérdagasztó melence áll: mindegyik száz márkánál többet ér. Mellettük finom mívű serlegen, sok képben ábrázolt egyiptomi kivonulást bámulhat meg. Elöl halad Mózes, a magasba emelt pálcájával: nyomában a zsidók… Itt áll két színezüstből való egyszarvú is – néma teremőrök – akkorák, mint egy-egy középmagas ló. De ilyen lovak nincsenek sem a nápolyi istállóban, sem kincseskamrában! Orrszarvuk egy öl hosszúságban mered föl: és egymást keresztezi, mintha viaskodnának. Nyakukat – mekkora előkelőség! – a hét apokaliptikus ország képével díszített, széles aranynyaklánc övezi. Csodálatos látvány! Sörényük és farkuk szintén bearanyozva… – Ó, milyen gyönyörűek vagytok! És mindez a palota alatt, a hegy gyomrában. A nápolyi lovászmester sokáig és kedvtelve szemlélgeti a kiállított tárgyak részleteit. A pohárszék másik oldalánál látható egy négy csappal ellátott, hatakós ezüsthordó, melyről a kincstárnok azt állítja, hogy nápolyi borokkal van színig; körülötte kívülről arannyal bevont, embermagasságú ezüstvödrök. – Tán el sem hiszi kegyelmed? – mondja, és lekap valamelyik polcról egy serleget a kincstartó. Teleereszti. – Na, igya meg hát! Ezt a felszólítást a hórihorgas lóidomár magyarul is megérti. Szívesen engedelmeskedik a felhívásnak. – Hej, kincstartó úr!… Kijelenthetem uraságodnak, ilyen finom nápolyi bort még soha életemben nem ittam – nyújtja vissza a serleget.

A kísérők elértik és mosolyognak. Szekrényekben csodálatos szép, aranyba foglalt üvegedények, tálak, nyakláncok és gyöngyből, gyémántból és más drágakövekből készült, csodálatos kincsek is sorakoznak. Mindez már kissé fárasztó kezd lenni. Különösen annak, akinek szeme nincs hasonlókhoz szokva. Sokáig tart a szemlélődés, mert annyi a látnivaló, hogy nem is lehet minden egyes darabot jól szemügyre venni. Az istállómester azonban fáradhatatlannak bizonyul a bámészkodásban és amíg győzi, nézi… Végül meg kell elégednie annyival, hogy a megszemlélt használati tárgyakon kívül még megolvas magának kilencszázhuszonhét értékes darabot… Legalább, hogy szám szerint tudja: ha majd otthon kérdik, és dicsekedni fog vele, hogy mit látott… Pedig még két ezüstkamra is megnézésre vár ezen kívül: egyik a királyé, másik a királynéé. – No, mivel eljárt az idő, válasszon, Domenico mester: a kettő közül melyiket óhajtja inkább megnézni? – Sértés ne essék: de ha már nézni kell, akkor inkább a király úr őfelségéét – feleli a lóidomár. Gondolja, ott bizonyára többet lát. Igaz, hogy a királyasszony készletét illett volna inkább szemre vennie, mint érdekelt nápolita taljánnak: de a hivatalos érdeklődést most az egyszer elnyomja a személyes kíváncsiság… Mindjárt, amint befordultak: három halom, egymásra rakott ezüsttál, és aranyozott fürdőkádak, öntözővödrök ütköznek a szemébe… Ejha! Nápolyban ilyen nemes súlyanyagoknak hírét se látni a kincstárban (ami volt, már azt is elvitte a török elleni hadviselés…) Mázsában mérik az aranyat és az ezüstöt Budán! Üvegszekrényben óriási ezüstjogar, és rajta ül egy holló, melynek a csőrében arany gyűrűcske csügg. Itt függ még a falon két taljános kalap, különleges díszítményű, telerakva ékkövekkel; aztán több díszsisak, az egyiken a dísz egy aranygálya, melynek evezőinél ezüstből formált hajadonok alakjai, a vitorlán pedig a király színei láthatók… Afféle fejedelmi csecsebecse! Ilyesmi a nápolyi kincstárban is sok látható. Itt a király koronázási ruhája is, melyben Beátrixot az oltárhoz vezette: csupa ékkő, drágaság az egész. Legfeltűnőbb rajta egy három mogyoró nagyságú gyémántot magába foglaló ékszer, melyről aranyláncon féltojásnyi smaragd és egy dió nagyságú igazgyöngy fityeg alá. Ezt szívesen elfogadná akármelyik fejedelem! Mert ilyen talán nincs is több a

földkerekén… Ilyen óriási szem igazgyöngy! A dolmány mellett gazdag zsinórozású, gyöngyszemekkel kirakott mente: közepén arany fémlemezkékből és nagy gyöngyökből kiterjesztett szárnyú denevér. Brr!… Fura díszekben lelik kedvüket olykor a fejedelmek! Értéke az egésznek vagy tizenötezer aranyforint. Az számít! Nem is a denevér… Itt látható, a denevéres sisak mellett, a pápa által adományozott aranykard, és még sok egyéb drágaság… – Ugyan hány darabot tartalmaz a király őfelsége ezüstkamrája? – fordul a kincstartó felé. – Összesen háromezerharminchatot. – Hát a királyné asszonyé? – Az meg? Négyezerszáztizenöt darabot… – Elképesztő gazdagság!… Talán még a pápa őszentsége vagy a török császár kincstárában se lehet látni hasonlót – fejezi ki legmagasabb elismerését a nápolyi lóidomár, míg végül kóválygó fejjel indul kifelé a kincstárból, a többi után. Ennyi szép látványért s oly értékes ajándékokért, mint amit kapott: valóban érdemes volt Budára fáradnia. Úgy látszik azonban, hogy őfelsége nem különösen kíváncsi a lórongáló olasz búcsúömlengéseire, mert csak a kincstartó útján kíván szerencsés utat a lóidomárnak. Az pedig az udvaron markába nyomja még az őfelsége levelét, melyet Beátrix atyja, királyi ipa nevére címzett a budai napkirály. …Elvitte a talján a latin nyelvű epistolát és valami két hét múlva meg is kapta azt Ferdinánd: aki Nápolyban, a Castello Nuovo sok bűntől árnyékolt királyi termében, kegyelmesen élvezhette, ha tudta, a budai őfelsége fölényét és humorát…

„A felséges fejedelemnek, Ferdinánd úrnak, Isten kegyelméből Szicília királyának stb. Legkedvesebb atyámnak és ipámnak, Mátyás, ugyanazon kegyelemből Magyarország és Csehország királya stb. Üdvözletünket küldjük… Felséged egy lóidomítót bocsátott vala hozzánk a

levéllel, melyben írja, hogy arról értesült volna, miszerint, hogy nekünk olyan lovászmesterre volna szükségünk, aki a terméketlenné tett kancalovak idomításában különlegesen jártas. Azzal küldte el hozzánk Felséged, hogy állítólagos kívánságunknak eleget tegyen. Ezzel kapcsolatban azt feleljük Felségednek, hogy mi ezt az embert – bár ilyet sohase kértünk – Felségedre való tekintettel szívesen láttuk. Hálásak is vagyunk, hogy Felséged mindenben eleget óhajt tenni akaratunknak és kívánságunknak. Tudván azonban, hogy Felséged igen okos eszű ember, aki mindent megfelelő megfontolással szokott mérlegelni: csodálkoznunk kell azon, hogy azt képzeli rólunk, ha mi talán rászorulnánk egy amolyan emberre, aki terméketlen díszkancákat szokott idomítani. Nekünk ilyen lovakra még ez ideig se háborúban, se játékainkban nem volt szükségünk. Azt gondoljuk, ha mélyebben megfontolta volna helyzetünket, amelyben itt vagyunk, és azt, hogy kikkel viseltünk eddig háborúkat: nem küldött volna hozzánk hasonló embert. Mert tudhatja, amit csaknem az egész világ tud: hogy mi gyermekkorunk óta jártasak vagyunk a fegyver forgatásban: sokféle néppel, nemzettel viseltünk elég sűrűn háborút, ránk nézve mindig sikerrel. A hadat pedig törökök és keresztények ellen egyaránt oly lovakon, viseltük, miket a mi népünk maga idomított. Mert ha mi külországi lóidomítókra vártunk volna, higgye meg Felséged, hogy mind ama háborúkat, miket a németek, csehek, lengyelek és törökök ellen vívtunk, sohasem nyerhettük volna meg. Itthon idomított lovainkkal győztük le a gétákat, még a jó lovas szerbeket is hatalmunk alá hajtottuk: és mindazokat, akik körülöttünk laknak, legyőztük. S mindezeket becsülettel végben vittük itthon idomított paripákkal. Terméketlen díszkancákat, melyek spanyol módra megtanultak egymáshoz illesztett lábakkal ugrándozni, sohasem óhajtottunk birtokolni. Efféle lovakat nemcsak, hogy komoly dolgokra, de még játékok céljára sem akarunk igénybe venni. Mert minálunk oly paripákra vagyon szükség, melyek nem egymáshoz illesztett lábakkal ugrálnak: hanem szétterpesztett lábbal erősen megállnak, ha úgy hozza a sor… Mindazonáltal, mi ezt az embert, bár nekünk nem tetszik, csupán a Felségedre való tekintettel, jól megjutalmazva küldtük vissza, és biztosítjuk, hogy máskor is hajlandók leszünk arra, hogy Felségtek iránti szeretetből nemcsak ezt, aki ilyen módon keresi a kenyerét, hanem bárkit, akárhányat is akarna Felséged még hozzánk bocsátani: nem fukarkodunk ajándékokkal elhalmozni, és mindent megteszünk, amiről úgy érezzük, hogy Felségteknek kedvére szolgál. Jó egészséget, boldogságot kívánunk, stb.…

Mátyás, Magyarország királya.”

Míg hajnali ébredezéséből a keleti, királynéi palotaszárny átlendül a délelőtt folyamatába: ideátról minden moccanását éber szemek figyelik… Falakon és falak mögé elhúzódva, kora estétől hajnalodásig leskel, kószál az éjjeli őrség: azok, kik a palotán belül és kívül mindent számon tartanak. Unalmas mesterség ugyan a lődörgés; de vannak, akik abban lelik kedvüket, arra születtek. Valahol csizma kopog a járdán: már gyanús; de ha olasz papucs surran: az még vigyázandóbb körülmény… Az őrök léptek neszére figyelnek fel… Megszokott látvány a kora hajnali órákban, hogy a várhegyi Zsigmond-kápolna felől feltűnik egy öreges papi udvarnok, kopott főtiszti köntösében – nem, mintha szebbre, jobbra nem tellenék: csak hát magával már nemigen törődik. A vén lassan általsétál a ráncos lebernyegjében és szokott, büszke tartásával, őszbe csavarodó fürtjeivel: a templomból a kancellária épülete felé. Ott azután megáll, otthonosan néz körül. Úgy látszik, vár valakit… Mikor Buda tornyaiban hatot kongatnak az órák: maga király urunk is köpönyegben és kezében irattekerccsel bukkanik fel a lakosztályt rész felől. Hol innen, hol onnan látni meg őt, mikor kezdődik a nappal. Olyan, mintha a föld alól vagy a levegőből bújt volna elő. Körülnéz, és friss léptekkel megindul… Kísérete nincs. Hátrafésült, bronzos, sűrű haját és teli piros arcát, ahogy pattanó léptekkel halad a fedett árkádon: meg-megsimogatják az oszloponkint bevillanó sugarak… Kip-kop… Árny – fény… árny – fény kíséri… Mint egy hajnali vesszőfutás: végig az oszlopos folyosón. Az őrök komoran figyelnek. Mert aki ott lépdel, fenséges és magános ember benyomását kelti; Isten tudja, miféle magasztos rögeszmék megszállottja… Váradi is elnézegeti a közeledőt a kancellária kapujából. Isten tudja, alig győz a látásával betelni… Önfegyelem sugárzik a fejedelem minden mozdulatán: ilyenkor már, hajnaltájban, egy szigorúan pontos és kötelességtudó, első számú

hivatalnokember ő. Hogy ki parancsol neki? A király! És ki parancsol a királynak? A lelkiismeret… Üdvözlégy Mátyás, Hunyadi fia! – térül elé gondolatban a szemben jövőnek. – Jer, jer, közelegj felénk… Elérkezett a te fényes nagy időd, uram: mit veled együtt annyi munkával, verejtékkel készítettek elő a te legjobb híveid… Régóta vártuk nagy korszakunk: mikor beleáramlik egész nemzetedbe a belőled kisugárzó hit; mikor egész nagy birodalmadat átalhatja a te nagy fejedelemséged egeket vívó akarata… Java korodat éled, uram; alkotóerőd teljében virágzasz, Mátyás! Ilyenkor képes legtöbbre a higgadt, józan, érett férfiész: a negyven körül… Minden jól megy a maga útján! Évek röppentek el, de te itt állasz köztünk rendületlenül, és hála isten, elmúlt rólad a szerelem első heves időszaka is: az utódért való erőlködés… Hiú próbálkozás, uram! Hagyd el azt; itt már az utód, az igazi Hunyadi-vér, a növendék fiad – tovább ne bíbelődj! Végben vitettek sok rendbeli haditettek és messzire kiható diplomáciai előkészületek is: nagy történéseknek kell következniük körülöttünk… Talán a legeslegnagyobbaknak, miket alkalmunk nyílt megérhetni: a te fejedelemségedhez fűzött, árva és keservekkel bélelt életünkben… És amik után még netán felsóhajtunk, és könnyek között rebegjük: érdemes volt értük küzdelmesen élni és minden áldozatot megkockáztatni… Amit már régóta vártunk, itt a pillanat: Taljánország soha nem múló hálára lesz kötelezve a Hunyadiak iránt. A délnyugati világ saját szemével láthatja meg a mátyási vitézséget, törökön győztes fegyvereink hatalmát. Most is megint, nemsokára, Velence és Otranto városa körül…! Érkezése jő, hogy pápa Őszentsége szíve is meginduljon irányunkban: és teljesítse, mit tőle várunk… Ulászlóval szintén megbékéltünk már Olmützben, és mindkettőnkre nézve előnyös szerződést hoztunk létre. A lengyeleket sakkban tartja Iván moszkvai fejedelemmel való megbarátkozásunk és a vele kötött, okleveles, pecsétes szövetség. Közeleg az idő, hogy velünk együtt az átkozott Frigyes is megérhesse : miénk lesz Bécs vára és Ausztria és vele együtt a császári trónus… Aztán, az sem éppen mellékes körülmény, hogy – amint követeink már jelezték – haldoklik a török szultán. Haldoklik, haldoklik… Jól van, mi csak segéllünk a taljánokon is, újra meg újra sereget adunk nekik: de mit tudják azok a talján népek, hogy eközben saját magunk legfőbb érdeke, hogy Itália partjairól haza takarodjék a kontyos török! Óriási sakkhúzás következik Törökországban… Olyan, amitől ámuldozni fogsz, világ; és új medret vesz magának a történelem. Ha minden kedvünk szerint sikerül…

Márpedig annak sikerülnie kell! – Nos, jerünk, ne ábrándozzuk, hanem vessük magunk az események áradatába; királyunkkal együtt mi is kapaszkodjunk belé a közös hajó kormánykarikájába! Ne féljünk semmitől: míg ő velünk… Gyors, biztos léptekkel közeledik az uralkodó a kancellári tanácsterem felé: már előre mosolyog. Innen is mosoly úszik vissza, elé… – Hát csak mindig van valaki, aki frissebb nálam? – hangzik előre a mély, vidám, érces hang, mely mellen üti a várakozót. – Én még sötétben ébredtem meg, uram – fogadja a közeledőt. – Jó reggelt… Már úgy verradatkor rendszerént fölrezzenek, aztán nyitott szemmel várom ki a hajnalt, felség. Váradi kancellár ilyenkor már a napi kötelező miséjén is túlesett, mit nem messze innéd, a Zsigmond-kápolnában – és olykor ura jelenlétében – szokott elmormolni. Nincs olyan nap, hogy harangszókor a tanácsterem előtt, munkára ajzva, ne várná a királyt: föltéve, mikor őfelsége a fővárosban tartózkodik. Mert most is úgy van, mint rég: Mátyás a palotán kívül és övéitől távol tölti életének legalább fele idejét. Ugyanoly középtermetű ember Váradi is, mint az uralkodó: feje pont a teremajtó aranyozott kilincséig ér. Csak hát, húsz évvel öregebb a fő: annyival többet élt… – Magyar Balázst berendelted-e, Péter atyánk? – Itt lesz, uram, Magyar Balázs, kívánságod szerént. – Akkor hát, legeslegelébb őt bocsájtjuk útnak! Azután bejöhetnek hozzánk a különb-különb követek: úgy, ahogy sorra, egymás után következnek. Ügyeik fontossága szerént. Kitárult előttük a Kancellária nagy ajtaja, fesztelenül beszélgetve lépegetnek befelé; a király helyet foglal a trónszerű széken, kezéből leteszi az irattekercset maga elé, az asztalra: ahonnan naponkint; így hajnalonkint, ügyek légióit indítja el útjukra, az ország és a világ minden tája felé. Ilyenkor történik minden: mikor látszólag nem történik semmi…

Jól indul a nap – gondolja magában Váradi, és a falon függő, aranynapba ágyazott órára tekint… Reggeli hat – s őfelsége már bent ül a kancellárián… A terebélyes asztal lapján itt-ott gyöngyházzal és arannyal munkált intarziás betét bukkanik elő: oly helyeken, ahol az iratok halmai el nem borítják a futtatott szalagok ákombákom csíkozatait. Születőfélben levő törvényiratok, kész rendeletek, címeres nemesi adománylevelek, cikornyás betűkkel kiállítva, posta és követi jelentések ezek mind: melyek gondosan rendbe rakva, feltornyozva, már csak király urunk szemére és kézjegyére várnak. Váradi kancellár, meg akiket illet, előzőleg már megolvasták és véleményezték az ügyiratokat; no de, azért bármennyire is bizalmunk részese és testi-lelki jó barátunk Váradi kancellár meg a többi: jó, ha saját szemünkkel ellenőrizünk mindent… Flans óta a saját kárunkon tanulhattunk! De meg a folyamatban levő ügyek és azok vivői úgyis egytől egyig ismerőseink: nem oly nagy fáradság egy oda vetett tekintettel általlátni a papirosokon – és szemünk előtt megjelenik a valóság képe: mindaz, mi ott nyüzsög az ügyek, az iratok tengere mögött… Könnyűszerrel tisztázható, ha valami mégsem volna világos, mert ilyenkor már nemsokára kéznél vannak a tisztviselők a hivatalokból: ügyek és jelentések hordói-vivői, fogadják intézkedéseinket… Így kezdődik a király napja a budai palotán – föltéve, mikor más zavaró körülmények nem esnek közbe. Mint most is… Mert hirtelen föltépődik az ajtó, s élve a királyhoz való szabad bejárás jogával: egy csomó magyar úr állít be váratlanul a tanácsterembe, tollasan és süvegesen, kardokkal oldalaikon – élükön Kinizsi… Tudják, mikor kell jönni! No, ezek megint valami sérelemmel vannak. Lerí már a külsejükről is… – Mi a baj már megint? – mordul eleibük barátságosan. – Fölség! Baj éppenséggel nincs: egyedül csak az bánt bennünket, hogy míg a régi urak még mindig ott hatalmaskodhatnak az országban, a régebben szerzett birtokaikban: mi, új emberek itt vagyunk csaknem minden nélkül, hogy olyanok, akiknek még V. László és Albert, Zsigmond adott a kincstárból zálogba földeket: több földdel, több jobbággyal rendelkezzenek, mint mi, és elnézzenek a vitézség feje fölött… – Vagyis ti is földesedni, gyarapodni akartok? Nem vagytok megelégedve azzal,

amitek van? – néz végig rajtuk, s különösen a rokon Thúz János jó nászán, Toldalaghi Áronon hordozza meg a tekintetét: aki nagy elégedetlenkedő volt mindig, és szinte biztos, hogy most is ő hozta ide a többit. Pedig Szapolyai Imre földije és barátja… Legutóbb is a jobbágyok szabad költözködése ellen szónokolt az országgyűlésen. Úgy látszik, még több jobbágy kéne nekik: még többet szeretnének rabul tartani… Kinizsi felfogta a királyi kérdés értelmét. – Azzal, amink van, meg vagyunk mink elégedve, hisz azt is csak fölségednek köszönhetjük – visszakozik egyszeriben. – Csupán azt szeretnénk megkérdezni: ha azok akkor kaphattak, akkor mi most mért ne vehetnénk a pénzünkért földet? – Azért, szolgám, mert a földet, azt érdem szerint adjuk: úgy kaptátok ti is… Jól is állnánk, ha tisztára csak pénz alapon adnánk oda a földet – esetleg valami osztrák vagy velencés érdekű uraságnak, mint teszem azt, Thúz Jánosnak akár –, s egyszer csak arra ébrednénk, mint Zsigmond: hogy eladtuk egész Magyarországot! …Tudni kell, hogy Zsigmond és az Anjouk meg a régebbi királyok még sokat pénzeltek a földből; de annak már vége. Mialattunk kimúlt az árnyékvilágból, megszűnt a régi királyi gyakorlat: mikor élelmes urak pénzért vásárolták a földet zálogba az uralkodóktól. A régebbi korban a földbirtokszerzés leggyakoribb formája ez volt. Helytelen volt! Mert az ország birtoka maradjon a kincstáré: az meg csak törvényes címhez vagy rangokhoz – és persze, kötelességekhez! – mérten adhat ki földet arra érdemes várkapitányoknak vagy bánoknak és miegyéb tartományfőnököknek – a királyi földek örökbeadásának befellegzett. – Hát neked mi a panaszod? – veti oda Toldalaghi felé. – Fölség… Akartunk földet venni a kincstártól – kockáztatja meg a fent nevezett –, s éppen az volna a panaszunk, hogy kérésünket Ákos deák ismételten elutasította. – Nyugodjatok meg, mert Ákos deák törvény nevében és a mi akaratunk szerint cselekedett. A jelenlevők összenéznek. Nem nagyon látszik rajtuk, hogy megnyugodnának. – Az ország érdeke, hogy minekünk is jobban legyenek javaink: hogy jobban

megvédjük – veti ellen Kinizsi. Mire a király jóízűen fölnevet. – Te csak forgasd a kardot, ne nyugtalankodj!… Szarvasokoskodásra sohse használd az eszed, Kinizsi Palkó! S főleg ne ugorj be mások érdekeinek. Mert nemcsak kard van a világon: mit tudod te, hogy pénzével a háttérből milyen messzire elér a velencés és az osztrák érdek…! Azért itt ne hajtogasd, öcsém, hogy az ország érdeke mit kíván: mert az ilyen földvásárló számításokban nagyon is közrejátszik a külérdek. Itt a pillanat, mikor kilép szótlanságából, és közbeszól az öreg Váradi. Perdöntőek a szavai: – Te se mondanád, öcsém, hogy az ország érdeke, ha… – kezdi, majd a király felé tekint: mondja-e, amit elkezdett vagy elhallgassa? – Mondd csak, mondd, Váradi! Mire az menten nekifohászkodik, aztán – váratlannak tetsző fordulattal – oly alaposan leszedi a szenteltvizet a Habsburgokról meg a velencés politikáról, hogy a jelenlevők egyik ámulatból a másikba esnek. Megtudhatják, hogy pénzügyileg mostanában már Nyugat-Európa legközpontibb hatalma kezd lenni Velence. A velencések keze pedig mindenüvé elér… Ráadásul, a hazánk elleni összeesküvők maradékai, a mindenkori Mátyás-ellenes erők szintén Velencébe gyűltek össze: ott nyertek menedéket… Vagyis Velence most Ausztriával parolázik miellenünk. Nékiek köszönhető, hogy mindama jóindulatú érdeklődések, tapogatódzások és közeledések, melyek a nyugati államok részéről szüntelenül felénk irányulnak: beleütköznek az útjukba eső velencei Habsburg érdekközösségbe – fejtegeti türelemmel az öreg Váradi kancellár, és érvsorozatát a fejedelem is bólogatva fogadja… Így van az! Ismét oly helyzetbe került az ország, hogy szinte létfontosságú lett a magyarok előtt a kapunyitás nyugatra. Az Árpádok óta talán még soha nem állt ennyire élére a kérdés! Váltig foglalkoztatja a mi nagy tehetséggel megáldott, vállalkozó szellemű fejedelmünket (aki itt ül a trónmagasságban, és e szavakra csak a fejét csóválgatja): nem kis gond, valamennyiünknek, a régi bevált útvonal megnyitása Nyugat felé… A Czillei-örökség – a határterületek – felosztása után ugyanis eldugult a régi, kitaposott, történelmi útvonalunk Európa iránt: mert mind ama szlovén területeken, melyek átjáró szerepet játszottak (rajtuk a

magyarok a honfoglalás óta zavartalanul közlekedhettek Itáliába és nyugat felé): a század közepén Velence köztársasága és a Habsburgok osztoztak meg. Ami annyit jelent, hogy a külső államok, melyek hazánk szövetségét keresik – mert szüntelenül keresik! –: az osztrák-velencei érdekközösség ellenállásába ütköznek bele. Nagy átok rajtunk – az Anjouk és Zsigmond óta – ez az osztrák-velencei érdekközösség! Nyomasztó, terhes örökség a nyakunkban: mely sok gondot okozott már a nagy Hunyadi Jánosnak is… Kár volt néked, Zsigmond császár, utat nyitnod a Habsburgoknak a magyar korona öröksége felé – rezegteti hangját a vén kancellár –, mert a Czillei Borbálával kötött házasság oly befolyást szerzett a czillei grófoknak, mely Zsigmond utódait – Habsburg Albertet és ennek fiát, V. Lászlót – is az ő gyámságukban tartotta. Innen rothad itt minden mai napiglan… Mert a szlovén területek örökösei – mi sem természetesebb! – szoros kapcsolatokat tartanak fenn az aragóniai házzal szemben álló francia Anjou királyi famíliával (mely – amint tudjuk – a nápolyi trónt követeli magának), valamint a Jagellókkal, akik meg trónkövetelői Magyarországnak… Váradi világos térképet rajzolt fel a jelenlevők előtt a délnyugat felől északig reánk karéjozó hatalmi törekvésekről: amelyek keresve az utat a déli-nyugati részek birtoklásáért, nem zárkóznak el a birtokfelvásárlásoktól sem! Majd régi vesszőparipáját kapva elő, újólag rávilágít, nagy kedvtelve, arra, hogy éppen azért lehetetlen volt szembe fordulnunk a huszitizmussal is: hisz ha Csehország lengyel kézbe kerül vala (mint ahogyan azóta már került is), akkor a Jagellók a huszitizmus ellen forduló császártól mindjárt szabad kezet kaptak volna ahhoz, hogy érvényesítsék a magyar korona birtokához formált jogaikat. – Ohó! Micsoda orcátlanság! Hogy mondod, öreg? Miféle jogokat mernek azok formálni még mindig a magyar korona birtokához? – hörken közbe Kinizsi, és csizmás lábával nagyot toppant… A király elnéző mosolya felhatalmazza Váradit a felvilágosításra. – Azon alapon, hogy a mi Nagy Lajos királyunk leányától, Hedvig lengyel királynőtől – vagyis dédanyai ágon – származó Kázmér király Habsburg Erzsébetet vette volna nőül: azért ők most szövetséget és állandó biztatást nyernek Frigyestől az ellenünk való mozgásra – azért, hogy déltől északig szorító gyűrűbe fogják Magyarországot. – Hát majd mi megmutatjuk, hogy pozdorjává törjük azt a gyűrűt, ha megtámadjuk őket…!

A király fölemeli a kezét: – Csend, feleim! Ami a múlté, azt ne hánytorgassuk már! Végül is azzal távoznak el a teremből a kardos-süveges csoport tagjai, hogy a fejedelem egyedül reájuk, áldozatvállalásaikra és vitézségükre hagyta: hogy várakban, birtokokban ők is gyarapodjanak, érdemük szerint. Felvidulva mennek el, mert fogadalmat tettek, hogy mindenben elöljárnak (vagyis, nem nyugszanak, míg meg nem gazdagodnak)… – Olyanok lesztek, mint a bolygó zsidók: már nem fértek meg a saját házatokban!

Váradi hümmögve néz a sarkukba, míg őfelsége egy irat fölé borult: belemerülve a teendők tengerébe … – No, végre becsukódott az ajtó. Menjetek… Ne zavarjátok őfelségét. Úgy ide állítottak ezek is, mint minap a zsidók, akik nem átallották őfelsége színe elé jönni azzal, hogy intse meg a budai tanácsot, mely eltiltja a zsidóknak a Német utca felől való átjárást a városban, és így ott ezek semmivel nem kereskedhetnek. Mintha egyéb dolga se volna őfelségének, mint a zsidók portékáinak árusítását biztosítani a Német utcában! De mi sem igazolja jobban, mily igaz szándék vezérli a nagy uralkodót, mint az ügyükben hozott intézkedés. Annyira szeme előtt tartja a nagy közösség eszméjét, hogy gondja van még a város zsidaira is… Egyszer a zsidók fényes küldöttséggel jöttek a király elé, követségjárásra, és bekéredzkedve a belső várba, itt gyülekeztek a kút körül, írásba vétetett az is… „Harmincegy pompás paripán érkeztek. Az elsőt egy ifjú lovagolta, aki nagyon szépen tudott trombitálni – őrzi a kancelláriai feljegyzés. – Trombitáját zászló díszítette. Nyomában még tíz ifjú lovagolt. Mindegyikük széles ezüstövet viselt, akkora, négyszögletesre vert csatokkal, mint egy-egy ezüstserleg. Oldalukon hosszú ezüstkard függött, díszes hüvelyű és markolatú. Nyomukban jöttek az öreg zsidók, akik fejükön bársonnyal bélelt, csúcsos csatos kalapot, oldalukon pedig szintén hosszú ezüstkardot viseltek. Kettesével lovagoltak az ifjak nyomában, és mind egyformán voltak öltözve, fekete kalpagjukat két fehér strucctoll díszítette. Egy óra hosszat tartózkodtak itt.” – Nos, mi járatban vagytok atyámfiai Mózesben? – kérdezte tőlük az udvarmester, amikor megérkeztek.

– A felséges és hatalmas Mátyás király, a mi urunk tiszteletére jöttünk: vele akarunk beszélni – felelte a főrabbi. Némi idő múlva előjővén a király a kápolna felől, szívesen fogadta őket, és a tőle szokott nyájassággal érdeklődött, mit óhajtanak? Mikor ezek azzal a kéréssel álltak elő: engedtessék meg nekik is, hogy a németekkel és a magyarokkal egyenjogú felekként éljenek Budán és az ország bármely területén, őfelsége azt mondotta: – Nincs részünkről akadálya annak, hogy a magyarokkal és a többi dolgos néppel egyenjogú létközösségben éljetek: de akkor tinéktek is azokkal egyen arányban kell kivennetek a munkákból és közterhekből a részt. Mert mi azon fáradozunk, hogy országunkban ki-ki a saját nyelve és szokása szerént oly nemzetű lehessen, amilyen lenni óhajt, nem pedig olyan, amilyennek születési korlátozó körülmények eleve elrendelik. Egy budai német polgár vagy északi morva vagy egy déli bosnyák vagy egy zsidó ember éppúgy lehet teljes jogú magyar nálunk, mint bárki más, ha az akar és tud lenni: föltéve, hogy a követelményeknek megfelel. Mert ennek, mondom, feltételei vannak… – Felség! Miféle munkára gondolsz, mikor az imént azt mondottad, hogy nekünk is a többi néppel egyen arányban kell a munkákból kivennünk a részt? Mi már bebizonyítottuk, hogy tudunk a pénzzel és oly árukkal bánni, mik a közösségnek nélkülözhetetlenek. – Tudom, hogy ti a népek közti kereskedelemben, még a velenceieket is túlszárnyalva, elöl tudtok járni, és ezen a téren csaknem nélkülözhetetlenekké tudnátok tenni magatokat: kalmároknak, vámosoknak, pénzszámolóknak, efféléknek továbbra is jók lesztek az országban. – Kérünk, felség, add tudtunkra, mik a feltételei ennek? – kíváncsiskodtak az elöljárók. – Az, hogy áruitokat a bor és búza értékében számítsátok, és magatoktól megadjátok az adót. Egy ruhának való posztó ne kerüljön többe egy fél köböl búza vagy egy akó bor áránál. Azt nem kívánom tőletek, hogy a közösség védelmére ti is állítsatok a hadseregbe megfelelő számú katonát, mint a földek, erdők és mezők birtokosai: de azt elvárjuk tőletek, hogy törvényeinknek engedelmeskedjetek. Mire a főrabbi megjegyezte:

– Felség, nekünk külön törvényeink vannak: Mózes a mi törvényhozónk. – Válasszátok külön a törvényeket a vallástól, és lássátok be, hogy a mi államunkban csak a mi törvényeink szerint lehet s kell élnetek… Meg is ígérték, hogy iparkodni fognak megfogadni az őfelsége tanácsát. Mármost, hogy úgy lesz-e vagy sem: az már nem a mi uralkodónk fejedelmi nemeskeblűségén múlik: inkább azon, hogy mindezek a kisebb nemzetek milyen hívséggel kötik maguk Mátyás nevéhez, uralmához, és hogy megtalálják-e egymással a jó megértést. Mert az uralkodói személyiség varázsa alatt vígan megtörténhet, sőt folyamatban is van: hogy egyszerűen kilépnek a maguk visszahúzó korlátaiból. Ami által fényesen és a szemünk láttára bizonyosul be az, hogy az efféle balga korlátok korántsem ledönthetetlenek. Állampolgárság még a neve szerint, ha nincs is: de annak fogalma már létezik, államközösség képében: minekutána az egész érdekeltség mostanában – beleértve vagy egy tucatnyi kisebb-nagyobb népet – újólag a valóságban: a gyakorlatban kezd létre jönni. Hosszú idők után újra, először az Árpádok óta: egy létközösség boldogulásáért… Később, mikor megkérdezték őfelségét: mi legyen hát a zsidókkal, azt a választ adta a kancelláriának: Adják meg a zsidók is a rájuk vetett adókat, és viseljék a közterheket gyarapodásuk arányában, a többi néppel egyetemben: aztán éljenek békességgel köztünk. Természetes, nem a maguk, hanem a mi törvényeink alapján! Azóta már a zsidók (nem úgy, mint az árpádi időkben, mikor a városokban elkülönítették, hanem mátyási politika szerint): teljes szabad mozgást és egyenjogúságot nyertek és élveznek; mint ahogyan a jobbágyok is, tekintet nélkül nyelvükre, országgyűlésileg jóváhagyott, törvényes királyi rendelettel visszanyerték régi szabadköltözködési jogukat.

– Nos, mi a legsürgetőbb ügyünk ma, Péter atyánk? – tér teendőire a király. – A kül- vagy a belügyeket vizsgáljuk-e elébb? Úgy vélem, azokat a küldolgokat vennénk előbbre, mik a legsürgetőbben függnek össze belügyeinkkel. Mint például a Dzsem herceg ügyében tett titkos lépések… Dzsem herceg Achmet szultán másodszülött fia. Leendő trónkövetelő… Főbasák

embere, reménysége: hogy ő legyen a szultán a bátyjával szemben. Egyelőre azonban még Achmet császár is él, bár az a hír járja felőle: hogy haldoklik… Hadai, ettől függetlenül, most fenyegetik legveszedelmesebben a déli tengerpartokat; itt-ott már mélyen betörtek Itália földjére. – Mindenekelőtt a szerencsétlen, szorongatott Otranto dolgát kéne dűlőre vinnünk, felség. Kár, hogy azok a jó nápolyi atyafiak nem hallgattak a felséged idejében figyelmező szavára! Kár, kár… Mert a mi titkos embereink, akik a fényes porta körül tartózkodnak, elég idejekorán értésére adták volt az érdekelt talján rokonságnak, Nápolyba és Ferrarába is: hogy Achmet szultán hatvan hajót készül vala indítani a Nápolyhoz tartozó apuliai partok megszállására. Fiúi jóindulattal maga őfelsége intézett kérdést akkoriban ipához: vaj, nem kívánna-e vele együtt fegyverszünetre lépni a törökkel, mert a kötés Buda és Konstantinápoly közt, a megindult tárgyalásokkal már folyamatban volt? Ferdinánd király azonban annyira belemerült az otthoni belviszályokba, hogy még ettől is húzódozott. Így, mielőtt a figyelmeztetés célt ért volna: bekövetkezett, mit urunk előre látott: „ami a váratlan és égből esett csapás egész iszonyatosságával érte Itáliát”. Július hó végén hatalmas török hajóhad evezett fel a görög szigetek felől, és megszállva Apulia Jóni-tenger felőli csúcsát: ostrom alá vette a vidék őrhelyét, Otrantót, a megerősített tengerparti várost. Egy hónap se tellett bele: Otranto a pogány hatalmába esett, és a török, maga módján, pogányul bánt el az ottaniakkal. Itt hever az asztalon a jelentés a török pusztító munkájáról… A behatolt pogány példátlan kegyetlenségeinek a lakosság fele áldozatul esett. A város parancsnokát, érsekét és papjait egymás után lenyakazták; nőket meggyalázták; fegyverforgatásra alkalmas ifjakat tűzzel-vassal a mohamedán vallásra iparkodnak áttéríteni, és akik keresztények akarnak maradni, azokat kardélre hányják, testüket táplálékul vetik az állatoknak… Behelyezkedvén a városba, a törökök rabszíjra fűzték a maradék lakosságot; templomokat pogány istentisztelet céljaira használnak fel, és az erődítményeket, a keresztény rabok kényszermunkájával, állandó védelemre képesekké tették.” Most látja a művelt Nyugat, mit jelent egy közelebbi ismerkedés a Kelettel… – Nincs nap, hogy új s új követek ne futnának hozzánk, könyörgő levelekkel, hogy segítsen felséged rajtok… Az Otrantóban történtek híre rémületbe ejtette az egész keresztény világot. Alfonso herceg Toscanából maga is Otranto visszavívására indult; de megverve tért vissza, még a télben. Felséged ipa,

Ferdinánd király, kit a török foglalása sújt, veszélyeztet: szorultában már a templomi kincseket kénytelen beolvasztatni, hogy katonai zsoldjára pénzt veressen. Segítséget sürget, és reménykedve fordul veje és lánya felé… – Azért küld terméketlenné tett díszkancákat, melyek spanyol módra megtanultak egymáshoz illesztett lábakkal ugrándozni? Szomorú, hogy idáig fajult a helyzet! De, amint hitvesünknek, a felséges királyné asszonynak is megmondottam: szívesen nyújtunk segítő kezet a szorongatottaknak. Pedig azt is mondhatnánk, vessenek magukra! Ide vezetett a talján belviszályokban elmerült római Curiatiusok sok mesterkedése, a félhold elleni küzdelem iránt való közönye; most azután segítségért rimánkodnak mindenfelé… Ám legyen! – bólint közben őfelsége. – De hogy fognak oda eljutni a mi segítő csapataink, Dél-Itália legalsó csücskébe? És hová tűntek hát azok a híres talján bajnokok, kikről a szép költemények beszélnek?… a lovagi tornákon edzett, kényes-fényes vitézek? – ha még oda is magyarok kellenek a török ellen! – Könnyebb kérni, uram, ha egyszersmind kapni is! – érti el a kancellár. – Én ugyanúgy vélekedem. A mi dicsőségünk is, ha bajnokaink megcsillogtatják fegyvereiket a Curiatiusok, Achillesek és a „bölcs” Alfonzok honában. Különben pedig megmondtam, mikor ismételten sürgette az ügyet a kancelláriának a királyné: nyugodtan megírhatja a rokonságának: ne féljenek, mert a mi királyunk legkisebbik ujja is leér egész Apuláig! Ha nékie úgy tetszik… – No, csak ne oly kérkedve a kisujjakkal, Váradi kancellár! – Márpedig így is van, uram. – Olyan ez, mint a mesében, ha el kell jutni valakinek a világ végére, és ott várja a sárkány meg a kacsalábon forgó vár: helyesebben itt most Otranto – egy befagyott rézsarkantyú a talján csizma sarkán… Kinizsit oda se merném ereszteni, meglátna egy török gályát, képes volna nyolcszázad magával lóháton és kivont kardokkal belerohanni a tengerbe… – Jobb lesz inkább Magyar Balázs. Diplomáciailag is tájékozottabb, ráadásul tapasztalt, öreg vitéz. Nyelvükhöz is konyít annyit, hogy nem tudják eladni őket Itáliában. Körülnézhet mindjárt Modruszban is, Antal atya püspöksége dolgában, mit a pápa oly oktalanul ellenez. Persze, ott is a velencések mozognak a háttérben…

– Úgy van, erre is gondolni kell, mert a velenceiek nagy kalmár nép!… De a mi Magyar Balázsunkat nehéz volna megvenniük vagy eladniok: ha őt küldjük, ő legalább majd megpengeti azt a híres rézsarkantyút a „talján csizma” sarkán – nevet közben őfelsége, újból visszakönyökölve az iratok halmaira … – Tegyük a dolgunk, míg ide ér az öreg… Elgyönyörködik benne Péter atya, a szarkalábakba futó, ráncos szemeivel: látva, ahogy asztala fölé dőlve, játszva vájkál a világ ezerféle dolgaiban… Mint mikor a macska gomolyaggal gurigáz; vagy mint a piros pettyes kövihal, a villámhal: mikor cikázva száguld szemben a reázúduló vízáradattal. Nem zavarja, nem fárasztja, sőt inkább kedvét leli benne, szórakoztatja – sőt tovább lendíti a maga útján az ügyek reá özönlő tömérdeke… Ott van elemében! – Hej, a mi urunk, bármihez nyúljon, mindenütt elemében van… És ha már Itáliánál tartunk, természetesen, hogy első ott is a Dzsem herceg dolga lesz! Ezzel a fogással az egész pogány és keresztény kérdést jól nyakon ragadhatjuk! Aztán mindent kézbe… Erről csitt! Itt van továbbá Frigyes újabb dolga is Ulászlóval; aztán a hadsereg átszervezési ügyei – erről is kell értekezni –, a két Tettauer kiemelése és az idősebbik zsoldosvezérré tétele, vigyázva közben a zúzott arcú Zelini és Zerhanova ismert érzékenységére is, mert a vitéz Hágh kapitány halála óta elárvult a fekete sereg, állandó fővezére nincs. Igaz, hogy nem is nagyon volt reá szükség; de most már hamarosan lesz. Mégpedig Ausztria irányában… Csak ezek az örökös ellentétek ne volnának köztük! Számolni kell a vitézi érzékenységgel még Magyar Balázs tervezett kiküldetésével is… Bár, hisz azóta is szüntelen folyamatban van bizonyos ellentétek kiküszöbölése a magyar és idegen tisztek és egységek között, különös tekintettel a kisebb népek közötti ellentétek háttérbe szorítására: különösebb eredménnyel nemigen kérkedhetünk… – És ha ismét Magyar Balázst küldjük ki Itáliába, mit szól majd ahhoz Báthori István és Kinizsi? Egy idő óta ezek is azt hajtogatják, hogy ők is szeretnének a külföldi jóban részesülni; hisz azért irigykesznek a zsoldosokra is, felség… – Ezen a téren nagyon igazságos és következetes egységpolitikát kell érvényesítenünk, Váradi… Sokszor hajtogattam vezéreimnek, múltkor is, a délen, közösen vívott csaták után: hogy a jó, az nincs semmiféle nemzethez kötve. Hágh emléke, Zelini és még számtalan sokak példája mutatja, hogy a jó

magyar érzés és a szomszéd népek érzése és közös birodalmunk érvényesülése és boldogulása: távolról sincsenek ellentétben egymással… Sőt!… – Nincsenek, uram – helyesel, öreg fejével bólogatva, a kancellár. – És az északvidékiek csak ne panaszkodjanak, felség, sem pedig a csehek: hisz hadseregben, egyházi állásokban, bányaipari hivatalokban már hovatovább több vezetőhelyet foglalnak el, mint maguk a magyarok… Szóhoz jutnak minden téren a mi hazai németjeink is. De még a hozzánk húzó osztrákok is megtalálhatják az ő számításaikat! – Így van. Régebben és eleintén még felháborítóan hatottak volna az efféle szavak a gyűlésekben, különösen oly türelmetlenek szemében, mint amilyenek voltak a két Tettauer, Zerhanova, vagy a magyar Báthori vagy Kinizsi Pál; de akik jobban bele tudnak merülni a királyi gondolatok mélységeibe, azok már egyre inkább általánosságban megértik a Mátyás királyi eszmét. Lelkesedve teszik magukévá Mátyás elgondolását. Magyar Balázs már egy véleményre jutott Zelini Jánossal, csak másképpen fogalmaznak. Az így: „A fejedelem többet tud, mint mi valamennyien, országbeli halandók. Nem oly gyarló, mint mi vagyunk. Azért úgy figyelmezzünk minden szavára, hogy azok nemcsak a mostani időkben: de még száz évek múltán is világítani fognak a nagy közösség lelkében”… Ugyanez Zelini szavaival így hangzik: „Ha élni akarunk, akkor a hadvezetés és az élet minden területén el kell fogadnunk, mit őfelsége rendel; mert nekünk nem adatott oly messze előre látni mindeneket”… Mindkét véleménnyilvánítás, mely egymástól függetlenül, más-más környezetben hangzott el: a szokott úton elkerült a kancellária és a fejedelem fülébe is. És mindig megnyugtatóbbak az efféle kinyilatkoztatások, melyek a hátunk mögött és teljesen érdektelenül hangoznak el: mint amik hízelegve, szemtől szemben… Mert vannak megfigyeléseink és jelentéseink, éspedig nemcsak oly emberekről, kik iránt okunk van bizalmatlanságra; de olyanokról is, kik egyébként a legmegbízhatóbb embereink közé tartoznak. Mint például a derék Zelini János, ki születése után ítélve morva volna: de van esze, ide nősült Budára, mert jobb királyközeiben lenni a morvának is, csehnek is, mint az esztendőről esztendőre gyengülő ellenség táborában. És bár a mi Zelinink a seregével, szüntelenül királyi parancsokat teljesítve, künn csatangol a világban szerteszét (most is Ausztriát dúlja): a szeme itt függ a családján, Budán, mert magvaival ő is inkább befelé szóródik, mint a határokon kül…

Így értelmesül aztán, lassan-lassan, egy szélesebb nemzet az esztendőről esztendőre táguló határokon belül: így történik a népek egymásra találása Mátyás király országában… Nem is rossz! Német, cseh, rác, bosnyák és magyar elemek egyaránt kavarognak a hadseregben… És, ami azt illeti, elég szép számban gyarapítják a nagy közösséget a velünk lakó, jó szomszéd népek és baráti nemzetek: azok, akikben a közösség érzete rég elnyomta a származási, gátló, téves tudatot. Ezek már kivetették fejükből az eretnekségben széthúzó rögeszméiket: zsarló, áruló uraik és sanyargatóik bármi eszközökkel noszogatják is őket… Erről van szó, pontosan! Mert hát ezek hová tartoznának akkor? Ember – ember…! Azonkívül az anyanyelvűség, a hazai szokások és erkölcsök korlátlan szabad gyakorlása, ugyanazon adók szolgáltatása, ugyanazon pénz használása: vagyis közösen értelmesült élet közös áldozatának vállalása – ez mind-mind összefűzi, egy közösségbe tereli a mindenütt csak egyforma úri elnyomottságban kornyadozó népek dolgos tömegeit. Mert a pénznek mindegy, hogyan hívják: csak jó legyen, és foga legyen a garasnak! Így vagyunk az emberekkel is. Mindenkinek gyümölcsözik a közösen végzett munka. Mindez tehát, így együtt, eléggé perdöntőén határozza meg bárki emberfia habozás nélküli hovaállását, tartozását, és igazi jellegét Mátyás virágzó országában – holott a neve talán – Hágh, Zelini, Tettauer stb. – nem is hangzik másképpen, csupán hazaiul. Legkevésbé sem: magyarul… Mégis közülünk valóknak számítjuk őket! És ha a jó nincs nemzethez kötve, miképp mondottuk: mért tekintenénk például a magyar anyanyelvű Ernuszt Jánost kevésbé jó magyarnak a felső-magyarországi bányavidéken, mint tegyük fel Kerekegyházi Ákost, aki a mi jobbágyaink közül való? Mindkettő egyértelműen fáradozik a köz javáért! Igaz, hogy örökkön nyesegetni kell a ragadozó karmait Ernuszt barátunknak is, hogy az államtulajdont ne dézsmálgassa annyira, összejátszva a nürnbergi kereskedőkkel: viszont az megint vitathatatlan, hogy a bányakultúrához, pénzügyekhez nála jobban senki Magyarországon nem ért… Tehát csak a tudása és cselekedete mutassa ki, kiben mi rejlik és kicsoda: és ha hallgat ránk, telik tőle még sok nagyra, jóra s tán többre, szebbre is, mint amit eddig kimutatott… Őfelsége saját kezűleg javítgat egy rendeleten: a kancellár meg tovább tűnődik a gondolaton: mennyire igazi és mélyen emberi szándék vezérli is ezt a hatalmas nagy kormányost a dunai népek egybefolyó tengerén: mikor folyton, minden egyes intézkedésében annyira szeme előtt tartja a nagy közösség eszméjét… Ez fűzi őket – kettejüket is – össze annyira, hogy a legteljesebb egyetértésben egy húron pendülnek eleitül fogva: anélkül, hogy összebeszéltek volna. – Hanem ennek a Kerekegyházinak a címerébe itt ugyan miért került bele a

mezőben álló varjú? – akad meg őfelsége kezében a toll, egy elébe került okirat láttán. Nézi, nézi, és csak csóválja hozzá a borzas, bozontos fejét… – Azért, felséges uram, merthogy a régi jobbágynevén amúgy is csak Varjúnak neveztetik… Így tehát most már Kerekegyházi Varjú Ákosnak fogják hívni. – Semmi kifogásom a neve ellen – legyint egyet a tollal a felség. – De azt már magatoktól tudhatnátok – hogy a hollómadár semmiféle nemzetsége a közönséges címerrajzokban nem szerepelhet. – Há’ a fenébe tettem az eszem? – kaparász a fején az öreg kancellár, mérgelődve. – Persze hogy nem szerepelhet a hollómadár semmiféle nemzetsége másutt… Inkább egy ürgét föstetek majd a varjú helyére, a mezőbe. Jó? – Azt se ajánlom. – Miért? – Mert a mi Ákosunk jó paraszti vér: nem olyan élősdi család sarja. – Hát akkor mit? – Inkább talán egy küllős nagy kereket kellene, mögötte a nyéki pálos klastrom tornyával…? – Nagyon helyes, uram. Így legalább benne foglaltatik mindjárt a neve is a deáknak. De ha már itt tartunk, egy más ügy kapcsán kérdem felségedtől: zsidóember folyamodhatik-e nemességért? – Miért ne? Folyamodni mindenki folyamodhatik. És aki rászolgált, kivétel nélkül megkaphatja azt – feleli reá őfelsége. Majd a zsidók és Ákos deák kapcsán újra visszatérve a szabad költözködésre, azt a megjegyzést teszi az urak magatartására: – Milyen sajátságosan érdekes, Váradi, hogy míg a zsidók szabad mozgása és telepedése ellen úgyszólván senkinek se volt kifogása a tanács urai közül: addig a jobbágyok szabad költözködése ellen csaknem valamennyien felháborodva zúgolódtak. Báthori, Toldalaghi, Dóczi… Még a két Geréb is! Jól állunk, ha még utóbb a mi új urainkból válnak majd az új rabszolgatartók! Lemásolják a régi uraságokat, hibáikat is átalveszik: hát ezért kell mindig jobban és jobban vigyáznunk a föld- és rangadományozásokkal!

– Sajátságos dolog ez nálunk! Egész csomó éles támadásnak voltunk és vagyunk kitéve e miatt a szerencsétlen jobbágyköltözködés miatt is – mordul az öreg Váradi, míg az iratok közt kotorász. Végre megleli, amit keres; a legutóbbi országgyűlés jegyzőkönyvét. Abból olvassa az urak követelését: – „Király urunk a saját birtokain, valamint anyja birtokain is, annyi adót tartozik szedetni a jobbágyokon, mint amennyit másutt szednek. Semmivel sem kevesebbet! Ha valamely jobbágyok más urak birtokairól oda telepednének a király és a király felséges anyja birtokaira: azok haladéktalanul küldessenek vissza előző uruknak.” Hát így fest még ma is a néhányak, az urak viszonyulása az országos gondokhoz. Csakhogy a megbolygatott jobbágykérdés ma már korántsem oly egyszerű, mint gondolják! Mert a jobbágyság zömét kitevő negyed-, fél- és egész telkesek közül napról napra több kétkezi zsellér és „kóborló” mezei munkás válik ki az uradalmak kötelékeiből, hogy húzódjék a városok felé: keresve a kedvezőbb életkörülményeket… Csoda-e, ha ezek a bolygóban levő, szegény és hazájukban hontalan rétegek szívesebben húzódnak át a király és a király felséges anyja birtokaira: mikor ott sokkal elviselhetőbb körülmények várják őket? Lényegesen kisebbek a terheik, kevesebb az adó, nincsenek többé kitéve a földesúri botosok és tisztesek könyörtelen zaklatásainak. – Tedd el azt a jegyzőkönyvet emlékbe, Váradi – veti közbe őfelsége. – Mert azokból a követelésekből úgysem lesz semmi. Ha a mi jó földesuraink követeléseibe ma belemennénk: abból az tűnne ki, hogy a jobbágy szabad költözködési joga, mely szerint megváltoztathatja földesurát: a gyakorlatban semmit sem ér… – Úgy van, uram. Abból pontosan az tűnne ki. A birtokosság mindig is azon erőlködik, hogy lehetőleg papíron maradjon a törvény, és ne legyen gyakorlat belőle. – Azért inkább majd mi marasztaljuk papíron a tanácstörvényt, mit többségi szavazattal hoztak legutóbb a szabad költözködés ellen: aztán várjuk a következő sakkhúzást – nevet fel őfelsége. – De mi lesz, ha áthúznak a másik partra? – Azokkal, akik oda áthúznak, az lesz, ami az összeesküvőkkel szokott lenni! És e kijelentésére őfelsége maga is föláll, és az ablakhoz lépve, hátratett

kezekkel bámul ki a távolba: követve a saját szárnyas gondolatait… Nem riasztják őt, ismerősök már előtte mindezek az áthúzó és hátrahúzó, kátyúba ragasztó incselkedések! Mert az urak jól érzik, ha világosan még nem is tudják: hogy már itt új országra, más birodalomra megy ki a játék. Abban a belső hadüzenetben, mit indítottunk a régi műveltség, az avult nézetek és ósdi intézmények ellen: ők őrzik és képviselik az Árpád-kori megrögzöttség, az Anjou-kori elmaradottság pilléreit… Azért ágaskodnak úgy! Vannak, akik hamarább értenének egyet a hazánk ellen kacsmargó idegen törekvésekkel: Frigyessel is, mint a mi intézkedéseinkkel: valamint Frigyes is hamarább ért egyet e törekvésekben a pápasággal: és a hatalmi és hitbuzgalmi törekvések mögött ott lapul a szemérmetlen anyagi haszonlesés. Miért fáj úgy Frigyesnek a mi nagyközösségre alapozott, független királyságunk, és miért a papságnak a magyar államegyház függetlensége? Mindkettőnek egyugyanazért! Csakhogy ők a törököt a mi hozzáállásunk nélkül sohasem háríthatják el Európa határairól: ők is a mi markunkban lehetnek. Azért hiába rugaszkodnak úgy a velencések a modruszi püspökségért is: Sixtus atya és Frigyes sohasem fogják megérteni, hogy azt a kulcslyukat ott, a vallás örve alatt, diplomáciai összekötőhelynek kaparintsák meg a pápaság és Dél-Ausztria között… Ebbe a kulcslyukba majd mi dugjuk be a saját külön kulcsocskánkat, aztán tetszésünk szerint mi forgatjuk azt. Antal zárai papot – Beátrix gyóntatóját –, ha a modruszi püspökséggel leköteleztük: biztos, hogy nem fecsegi ki többé Beátrix gyónási titkát; érdeke lesz, hogy kösse magát a magyar államegyházhoz. Mert, ha nem: hát útilaput a talpára, és mehet az is… – Keresd elő, Váradi, a másodlatot: azét a levélét, kit még Ince pápához küldtünk volt a modruszi püspökség dolgában. A kancellár mindig örvend, ha valami különleges ügyben tehet urának gyors szolgálatot; most is egyetlen kézmozdulattal emeli elő a pápai nagy levelesládából a kért iratot. Elébe teszi. A király saját, tiszta betűgyöngyözésével készült fogalmazvány…

IV. Ince pápa őszentségének, Rómában stb…

Vettük pápa őszentségétől a modruszi egyház betöltésére vonatkozó levelet…

Nem vártuk volna, hogy Szentséged a mi királyi jogunkat, melyet elődeink példájára szabadon gyakorolunk, megsértse, vagy akárkitől megsértetni engedje. Ismerheti vagy hallomásból is tudhatja Szentséged az én magyarjaim szellemét és természetét. Készebbek volnának ezek akár a katolikus hittől is elpártolni és a hitetlenek táborába állni, hogysem belemenjenek abba, hogy országunk javadalmait – a királyi választás mellőzésével – ezentúl a Szentszék kormányozza. Tudomásomra jutott, amit királyi jogom és országom régi szabadságának sérelmére Szentségednél megkíséreltek! Nehogy pedig ez a viszály további bajokra és botrányokra adjon okot: azért, kegyúri jogomnál fogva, mely a modruszi egyházra és országom minden egyházára kiterjed: a nevezett püspökségre tisztelendő Antal zárai papot, a fenséges királyné, szeretett hitvesünk gyóntatóját megválasztottam, és mint e tisztségre méltó, erkölcsös és tudós férfiúi, Szentségednek megerősítés végett bemutatom. Kérem, hogy az én jogos bemutatásom alapján, nevezett Antal zárai papot, apostoli hatalmánál fogva – bárki ellenkezése dacára is – megerősíteni méltóztassék, és abban nehézséget ne támasszon! Szentséged biztos lehet abban; bárki törekedjék is ama szentegyház elnyerésére, azt elnyerni sohsem fogja, még ha azon szentegyháznak főpásztor nélkül kellene is maradnia.

Hunyadi Mátyás Magyarország királya.

– Efféle leveleknek, persze, nem nagyon örvendezők a Szentszék – nyújtja vissza a fogalmazványt Váradinak… – Ők is ragaszkodnak jogaikhoz: a főpapok kinevezéséhez a katolikus országokban – viszont mi sem tűrhetjük, hogy kegyúri jogainkat csorbítsák. Nincs más út! Esetről esetre menve fogjuk megszüntetni a magyar egyház Rómától való függését, a főméltóságokra pedig a magunk embereit nevezzük ki. Ragaszkodhat a Szentszék és a bíbornoki kar mindenhez, amihez csak őszentségöknek tetszik: viszont mi is ragaszkodunk Árpád-korban szerzett apostoli királyi jogainkhoz – mert mért adnánk fel egy jottányit is mindama jogainkból, miket elődeink biztosítottak számunkra? Jogfeladás sohsem történhet a nagyközösség kára nélkül, mi pedig a közösség javát hirdetjük … El is húzták-halogatták a zárai püspöki hivatal betöltését egész mostaniglan: mert Ince pápa, ki azóta már más utódnak adta át helyét, a javasolt

erkölcsös és tudós férfiút megerősíteni még mindig nem méltóztatott, így máig a királytól rendelt vikárius látja el ott a diplomáciai szolgálatot. A püspök személye függőben maradt. Pedig téved a Szentszék, és semmire sem megy a pápai jogszokással, ha nálunk is fenn akarja tartani magának a főpapi kinevezési jogát, mint a többi katolikus államban: nem véve figyelembe, hogy a magyar királyság István király óta apostoli joggal rendelkezik. Mert a magyar államegyház más, mint a többi országokban: a király a főpapok kinevezésében főkegyúri jogot gyakorol. És hogy miért kell ehhez ragaszkodnunk? Sajátos belügyi kérdés: – így kívánja a hazai benső egyensúlypolitika az egyes érdekközösségi nemzetek között –, ami viszont már nem tartozik oda és nem köttetik a Szentszék orrára… Ím, így is felfogható – magyarosan – a papokkal kötött szövetség; Frigyesnek ettől aztán felkophatik és még szögletesebbé válhatik az álla – hogy ütné bele Beckensloer Alemannus oldalába! Hiszen, ha el is illant Flans Janus Alemannus, kihúzva lólábát nagy hamar a hínárból: tudjuk, hogy még mindig árulókkal vagyunk körülfogva. Nagystílű szélhámosok forgolódnak körülöttünk, mint mindjárt a pápai vikárius is, Miklós atya – akik beveszik magukat a királyné bizalmába, alattomban érvényesítve ártó szándékaikat… Mulandó figurácskák. Szükséges rosszak – nos, hadd éljenek, gazdagodjanak! Váltjuk, cseréljük őket, mint a kapcát – erre jó az egyházi hivatalok egynémelyike: játszatott szerep, lekötelezés… De az igazi jobbjaink – Váradink, Gáborunk, Gergő barátunk meg a többi, akikre mindenkor számíthatunk és alapozhatunk: ezek olyanok mellettünk, mint a katonák… Ők a mi elgondolásunk pillérei: ugyanolyan helytállók, mint Balázs bácsi, Kinizsi, Zelini, Tettauer és a legkomolyabbak a hadban… – Magyar Balázs még nincs kint? – kiált oda az ajtónálló hajdúnak, mert Menyhárt éppen bekukkantott, s ez rendszerint jelez valamit… No, csak emlegetni kell a farkast, íme, mindjárt megjelenik: Magyar Balázs betoppan az ajtón. Megérkezett a deres, csapzott tincsű, vén buzogányos vitéz, s körülnéz: – Hívásodra, fölségem, megjelentem! – áll meg szétvetett lábakkal és kilökött mellel az uralkodó előtt. – Akkor máris térjünk a dologra… Vállalod-e, jó vitéz, hogy ötszázad magaddal Velencén át Apuliába indulsz a török ellen?

– Felség, kész vagyok a világ végére is elindulni! – Vállalod-e, hogy lejutástok módját magad kutatod ki, útközben? Mert három ellenséges területen kell átaljutnotok: mire oda értek Dél-Itáliába, hogy kezdjetek valamit Otrantónál… – Vállalom. Bólint rá, miközben a szeme sarkából végigméri az öregedő legényt. Ezt várta tőle. A csupa ín és csupa csont katona még mindig oly embere királyának, aki nem ismer maga előtt lehetetlent. Jó kiállású vitéz volna még mindig Magyar Balázs, csak már egy kicsit megszikkasztotta az idő. Öreges lett az ábrázatja. De azon is felfénylik a régi bátor vitézi mosoly, mikor királyára néz. Ahogy fordul, a két pofán és hátul a nyakán cserepesen ráncokba töredezett a bőr. Mint a fakéreg… No de, az semmi! Csatán, nyeregben vagy bárhol a földön megállja ő még a maga helyét. Ezt a kiküldetést meg – mikor vannak nála fiatalabbak, és mégis reá esett a király választása – egyenesen kitüntetésnek tekinti. Mint ahogy az is. – Akkor készülj fel az útra, öreg legény. – Felség, mikor kell indulni? – Mihent tudsz. – Akár azonnal indulhatok. Helyeslőn bólint felé. A jó vitéz kissé lenéz közben a szép mázas padlóra, mert mivel még elgondolkodóban van egy kicsit; mindjárt a válogatáson jár az esze, hogy kiket is vinne magával erre a ritka szép hadi útra, amely elég kalandosnak ígérkezik. Csakis a legjobb legényeit… – Hacsak nem tart vissza valami ügyes-bajos dolog, amit el kellene még intézned…?

– Semmi a világon nem tart vissza, felség! Töröm a fejemet csupán azon: hogy lesz lehetséges a déli török állásokon átvergődni? – Nincs más, keresztülveritek magatokat rajtuk. Fontos, hogy embereiddel hiánytalanul érkezzél meg. Ajánlom, legjobb, ha a birodalom déli részén válogatsz magad mellé próbált vitézeket. Azok közelebb és mindjárt helyben vannak. Így van ez, mikor az egész határ csatatér. – Szívesebben vinném a magaméit, felség. – Hát csak válogass legényt, vagy ötvent-hatvant, hogy mégse indulj egyedül. A többit majd odalent, a horvátokból, bosnyákokból. De az öreg vezér megkockáztat egy kérdést: – Hát Kinizsit csak magammal vihetem, uram? – Kinizsit?… Kinizsi nem közlegény! Elég vagy oda egymagad is vezérnek. Minek még oda Kinizsi, akire a határon folyton szükség van? Dél felől és Erdély felől is mindennapos a betörés… Balázs vitéz tehát azzal távozik, hogy lehetőleg már holnap indulnak; annak előtte még jelentkezik a részletek megbeszélése végett. Viszont, ha holnap mennek, akkor máris nyargalhat előre a futár a jó hírrel, Eleonóra urához – jerünk csak gyorsan a levéllel…! Estei Hercules ferrarai hercegnek címezi.

Herculesnek, a kiváló fejedelemnek, Ferrara és Modena urának stb… Üdvözletünk és jókívánságaink küldjük Fenségteknek!… Eleonóra, a kiváló hercegnő, hitvesed, a mi kedves nővérünk és rokonunk leveléből vettük hírét: hogy a velenceiek ismét ellenetek készülődnek. Amit nem szívesen hallottunk, tudva azt, hogy a török hordáktól mennyi baj zúdult Apulia

földjére, nevezetesen Otranto városára. És hogy a mi kedves atyánk, Ferdinánd király és más szövetségesek szintén megsegítéstekre készülődnek, őtőlük is megkaptuk a segélyt kérő és sürgető levelet. Irántatok való különös jóindulatunk kifejezéseképpen, mi is megtesszük, mit rátok nézve hasznosnak tartunk. Leveletek olvasása után ugyanis tüstént elhatároztuk feleségünkkel, a királynéval együtt, hogy ötszáz lovassal leszünk segítségtekre: s ezek közt lesz száz huszár, azaz könnyű fegyverzetű ember, kik többet érnek a többinél. A királynéval és más híveinkkel együtt azt kutatván, hogy mily úton küldhetnők le őket: egyetlenegy utat se leltünk, ami biztos volna. Szerintünk a császár területén kellene áthaladniok, de azzal jelenleg viszálykodunk; amivel ugyan nem sokat törődnénk, mert valahogy majd csak kieszelnénk a biztos áthaladás módját. Mivel azonban a velenceiek területén is át kell haladniok, attól tartunk, hogy semmiféleképpen sem tudnak keresztülvergődni és hozzátok elérni. Azért írtunk még Ferdinánd királynak, hogy ő maga vagy Ferrara hercege nem tudnának-e kitalálni valami módot arra nézve, hogy miképpen jutnának oda biztosan a mi vitézeink, akiket szívesen küldünk segítségtekre. Holnap indul el tőlünk Velence felé Magyar Balázs kapitányunk ötven válogatott legénnyel, hogy Horvátországba térjen, ahol több embert gyűjt még össze… Reméljük, hogy az ellenség óvintézkedései ellenére is, szerencsésen kijuthatnak hozzátok!

Mathias, Rex Hungariae.

– Nos, mi van sürgős még? – löki félre a levelet. – Ezt itt máris gyorsfutárral küldjétek! – Az van még, felség, hogy az Ulászlóval kötött szerződést is által kellene futni legalább, hogy aláírva és bullával ellátva, még a mai nap visszaküldhetnők, mert várják. – Legyen! Addig talán megérkezik Ákos deák… Míg őfelsége az újabb pakszusokba mélyed, Váradi kirohan, hogy rendet tegyen a künt morajló követek közt: hogy milyen sorrendben jöhetnek be? Már itt vannak a bécsiek is, úgy látszik, igen sürgős nekik; aztán nincs nap, hogy olasz földről is valahonnét követek ne jöjjenek, ha más nem, hát humanisták vagy énekművészek meg festők, képfaragók, ilyen vagy olyan ajánlólevéllel. De a

legkövetelődzőbbek köztük a törökök, Dzsem herceg basái, kik szerződést kötni szeretnének, és már hetek óta várakoznak Budán.

A nádori palota felől, az Oroskapu utcán alákanyarodva, vidáman lépeget egy feketébe öltözött, egyszerű fiatalember, fehér gyolcsingben, gallérral, fejében a csúcsos kis fekete süveg félrevágva. Hóna alatt irattekercseket szorongat. Ebből is láthatja, aki talán nem ismerné, hogy hivatalnokember; de ismeri őt csaknem mindenki Budán: még a vidámsága és peckes léptei is messziről elárulják az utcabeliek előtt: hogy Ákos deák, és a lakásáról jön… Nem jár fogaton, lóra is ritkán ül fel, holott mind a kettőt megtehetné Ákos deák: csak hát egy kicsit különc őkelme. A király kedvence. Sohasem lehet tudni róla, mit forgat a fejében, a közönséges darutollas süvege alatt: hogy minek örvend úgy előre? Boldog ember! Életútja nemcsak azt példázza: milyen ragaszkodó szeretettel övezi a parasztnép a király személyét, de azt is, hogy amikor bizalmát veti belé, abban nem is csalatkozik. Az uralkodó országszerte rendet teremtett a nagyurak között, és erejével távol tartja a külső ellenségeket: s ezzel a szegény nép is kedvezőbb körülmények közé került. Jobban végezheti a munkáját, szedheti annak gyümölcseit. A budaiak tudják, hogy tetemes részben ennek az Ákos diáknak, a paraszti szabad költözködés kiharcolásának köszönhető: hogy országszerte kivirultak a gazdátlan földek, elhagyatott ugarok, és mióta a megyeurak kezéből kiragadták a korlátlan hatalmat: inkább virulóban vannak az önállósult városok is. Mindez, persze, nem történik magától; mindehhez emberek kellenek az uralkodó oldalára, újak, bátrak, belemenősek: kik nem félik többé sem a vármegyei uraságok, sem a városi tanácsok hatalmát, hanem tövénél nyúlnak a dolgokhoz. Hát ilyen ember ez az Ákos deák. Az, hogy fiatal kora dacára is már meglehetős szép tekintélynek örvend, az is onnét ered, hogy – amint mondani szokás – rajta akadt a király szeme. Ama ritka emberek közül való, kiket fenntartás nélkül szeretetébe fogadott. Valósággal az utcáról szedte fel őt az uralkodó, mikor egyszer – pár évvel ezelőtt – udvari poroszlók vertek egy tolvajt, csépelték a szerencsétlent a Szent György téren, a bejárati kapu előtt.

Kiáltozására lett figyelmes a kapu mögül kilovagló fejedelem. Kíváncsi lett, miféle ez a dühöngő? – Hé? Ki vagy te? – húzta meg a kantárt. – Mit lármázol oly esztelenül a palota előtt? A fiatalember kihúzta magát, mert mindjárt látta, kivel áll szemben (hetek óta várta már ezt az alkalmat a palota körül). Tehát lekapta fejéről a süvegét: – Felséges uralkodó! – kiáltotta. – Ha még sohasem láttál vándordeákot: hát én az vagyok, egy kallódó ördögfia, senki más. És mivel az igazság védőjének születtem: nem nézhetem, hogy egy szegény embert itt ártatlanul vernek… – Álljatok meg! – intézkedett az uralkodó. – Mit csinált az a szerencsétlen, akit bántalmaztok? – Felség, jelentjük alázatosan: lopott. – Mit? – Láttuk, hogy fölvett a földről valamit. Aztán nem akarta megmutatni, hogy mit? Kiderült, hogy egy gyűrű! Úgy véljük, hogy valaki elveszítette… Hát azért verjük ezt a latrot. – Akkor inkább szabadon kell engednetek – ágált a diák. – Benne foglaltatik a törvényben: „Talált jószágot megtartani nem büntetendő cselekedet: mert ki mit talál, azé…” – Honnan ismered a törvényt, hogy idézed? – Azt gondolom, hogy a törvényre születni kell. De azonkívül tanultam is, felséges királyom. Nem volt budai kinézetű a diák. Inkább parasztforma ábrázattal rendelkezett: öltözete is elárulta, hogy utcán élő, szabadban hál, talán egyvalaki a vár nyugati, üreges részein levő elhagyatott, félig romos boltok lakói közül. Látták itt már egyszer-kétszer ődöngeni az őrök, gyanús tekergőt, s kései kintjárását nem találva rendbenvalónak, el is verték. Azóta gyűlöli a katonaságot.

– Hogyan akarod te megvédeni a szegényeket? Hisz rongyosabb vagy, mint akit védelmezel! – Az igazság jogán, mert a szegénység nem bűn! Nem lehet minden ember Mátyás király… – Szóval te inkább gazdag szeretnél lenni, hogy Mátyáshoz hasonlítod magad? – Isten látja lelkemet, uram, hogy soha nem akarok gazdag lenni. – Hogy nem?… Miért nem? – táncoltatta lovát a király, egyre inkább eltűnődve az útjába akadt emberen. – Nem szeretnék gazdag lenni, mert a gazdagokra rájuk jár Mátyás király rúdja! – Hm… Még ezt is tudja … Úgy látszik, jól felelget a legény. – Nos, van-e valami panaszod az életben? – Nincs! nem panaszlom fel felségednek, milyen nagy teher a szegénység… Szívesen eltengődök én továbbra is, lemondok bármiről: csak legalább már egyszer felöltözködhetném rendesen! Ne kéne így rongyoskodnom Mátyás király városában! Jó eszű, elszánt fickónak látszik, kinek fel van vágva a nyelve; kár, hogy egy kicsit kiábrándult a fickó. No de, azt majd kineveljük belőle! Úgy látszik, keserű volt az élete; arca mindenesetre bizalomkeltő. – Aztán pont a ruha hiányzik néked: mikor a képedre van írva, hogy a Holdvilág-fogadóba jársz vacsorázni? – Igen, uram… Kárpótlásul erre a sok csizmakopogásra: legalább finomabb öltözékkel, némi hetyke eleganciával felelhetnék ezeknek – mutat méla undorral az őrök felé… Megtetszett az uralkodónak a diák szokatlan bátor felelgetése: végül megkérdezte tőle, mihez ért? Intézkedett, hogy vegyék fel egyelőre másolónak a királyi könyvesházba.

Ezzel nyert ügye lett Budán Ákos diáknak. Mert akin egyszer rajta akadt a király szeme: az, ha tud is még hozzá valamit, igen könnyen emelkedhet föl valakivé. Nemsokára átkerült az országbírói palotába: mégpediglen ő lett a pecsétnyomó, Guthi Országh Mihály mellett. Nem csekély megbízatás a palota körül, törvény, igazság nevében élni és dolgozni: a legtöbb, amit egy rendes, törekvő fiatalember kívánhat magának. Egész életében ezt áhítozta. Ákos deák azóta már elérte azt, hogy az ő pecsétadása, jóváhagyása nélkül országszerte nem érheti semmiféle károsodás vagy megterhelés sem a mezőgazdasági, sem a bányavárosokat: melyek a közönséges közterhek alól őfelsége alatt kiváltságokat élveznek. Az uralkodó közelében igen gyorsan fölismerte, hogy a városok pártolása szorosan összefügg a szegény parasztok helyzetével s ezen való javító szándékkal. Jó meglátással, okosan be tudott állni a munkába, és az uralkodót szolgálva, neki is része van abban, hogy a parasztok sorsa összefűződik a mezővárosokkal. A kancellária és az országháza (nem úgy, mint rég!) hivatalosan is becsüli már nemcsak a fallal kerített büszke nagyvárosokat, hanem a kisebbeket is. Mert nemcsak, hogy terményeket adnak, de ezek a hadviselés alapja: ágyút, hadiszereket és katonát küldenek a seregbe; s ettől eltekintve, még külön indokolja pártfogásukat – értsd: a polgári műveltség fölkarolását – ama kecsegtető körülmény: hogy csakugyan némi megkönnyebbülést nyújtanak a parasztoknak a levegőhöz jutott városok és mezővárosok. Lassankint feltörik a jég! Tizenöt év volt ebből maga az alapozó munka Mátyás urunk uralkodásában. És most már elmondhatjuk őfelségével, hogy szemlátomást kapnak erőre a szebbnél szebb városok: mert a szabad költözködés biztosításával szabadabb mozgáshoz jutott a röghöz kötött jobbágy. Méltán fáj az országbeli nagyuraságoknak, hogy a vásározó polgár és paraszt jószágát nem lehet többé büntetlenül elragadniok: nem tombolhat úgy az erőszak, mint rég. Mindezeknek a megértéséhez, szerencsére, már egyre több városi származású fiatalember kerül fel a királyi hivatalokba: Budára és mindenüvé, hasonlók, mint Kerekegyházi Ákos. Olyanok, akiknek már mondani se kell, maguktól tudják: miért folyik a harc, és mit kell cselekedni? Hivatalaikból urak ezek az új emberek, a városok jogaira már mindenkinél jobban vigyáznak: miután maguk is onnan jöttek fel, és nekik is bőrükre megy a játék… Ákos diák bekanyarodott, és átsétálva a Szombatpiac tér sátrai és bugyrosai között, megáll egy vendégfogadónál, mely közvetlenül a Magdolna templom

falának közelében, az Eötvös utca saroképületében foglal helyet. Fölnéz a cégérre, és körülszimatol. – Ha valaki kíváncsi volna, hogy milyen egy vendégfogadó Mátyás király korában, hát itt van, la… Előtte ácsorgó fogatok, szanaszéjjel a kis téren: éspedig magyarok és idegenek vegyest. A helyiség hatablakos; cégére egy nagy gyaluforgács koszorú. Belülről ugyanannyi boltja van, mert mindegyik egy-egy ablakra szolgál. Középütt a lépcsős feljáró a fogadóba, mely a budai magyar rész legelőkelőbb vendéglátóhelye. A ház emeletét maga a vendéglős lakja, és kiadó szobák foglalják el. Családtalan, magányos fiatalemberek, kiknek korog a gyomruk kora reggel, és külföldről beérkező utazók, akik megfáradtak út közben, itt szoktak megállni néhány percre. Annak különben, akinek szeme van hozzá, azt is jól meg lehet figyelnie a fölöstököm fogyasztása közben: mint csurdogál az aranyérdek, itt kívül, a palota alatt… Mert a fogadó budai és külföldi kalmároknak is bevett találkozóhelye. Ákos deáknak pedig különösen jó szem adatott az effélék megfigyeléséhez… Belépve a helyiségbe mint törzsvendéget, mindenki felállva köszönti őt. Népszerű fiatalember. A zöld bőrkötényes fogadós pedig személyesen szalad elő a pult mögül, és hajlongva fogadja: – Tessék, titoknok uram, tessék parancsolni… A fenntartott helyre méltóztassék, az ablaknál. (Utóbbit nem azért hangoztatja, mintha a vendég maga is nem tudná: hol az ő fenntartott reggelizőhelye, hanem hogy a fenntartást hangsúlyozza.) Kora reggeli tisztaság van és jó levegő, s az asztaloknál már ilyenkor megindult a szokásos terefere. A szomszéd ablaknál például Szakácsy Balázs uram sörözget, a legmódosabb budai magyar nagykereskedő, a szintén kalmár Budai Nagy János társaságában. Egy ételhordó most takarítja el előlük a reggelizőedényeket: két üres cintálat és egy cipóskosarat. A felsőfok – hogy legmódosabb – nem sokat jelent: mert csak a magyarok közt az Szakácsy uram… Künn valami patkócsattogás, kocsidübörgés támadt: az ablaknál ülők kifelé

kémlelnek. Nemsokára előkelően öltözött, kék bársony köntösű német úr lép be, nyomában kísérő szolgája. Körülnéz, a fejéről elfelejti levenni a strucctollas kalpagot; hetykén int a fogadós felé. Szakácsy Balázs kihívóan méregeti, míg végül csak odaköszön hozzá. – Isten hozta Budán, kedves Haller Ruprecht barátom uram! Hát már meg se ismeri a szegény budai polgárokat? – Á! Van szerencsém. – Mi járatban van? – Hát csak eljöttem, hogy meglátogassam Vid sógoromat. Mert úgy hírlik, már beteges szegény – mondja az, elhárítólag fordulva oldalt, miközben állva fülön fogja a habos sörrel telt cinkorsót. Szakácsy uram látszólag maga sincs túlságosan elragadtatva a szerencsétől, hogy így összeakadt Haller Ruprechtteh mert ő a maga jó magyar minéműségében nehezen viseli el a nürnbergi kereskedő fellengzős modorát és válaszát, és legfőképpen anyagi fölényét. De azért udvariasan kérdi a németet: – Hát amúgy, mint kalmár fél, nem keres valami portékát Budán? Hátha segítségére lehetnék…! De az mindjárt, egy kézlegyintéssel, igyekezik elütni a dolgot: – Hagyjuk, hagyjuk csak, kérem… Igazán nem fontos ügyben jöttem. Csak legalább szűnne meg már egyszer az országtokban dúló átkozott marhavész! Mert számunkra kibírhatatlan, hogy Nürnbergben duplájára emelkedett a hús ára… Mi lesz velünk, ha továbbra is így folytatódik a marhavész Magyarországon? Tönkre kell mennie, koldusbotra kell jutnia minden becsületes német marhakereskedőnek. – Higgyétek meg uraságtok, nálatok is százszor jobban járnak azok a kalmárok, akik hagyják a marhát a pokolba, és inkább az erdélyi és felvidéki bányákra mennek rá a pénzükkel. – Aranyra gondolja uraságod? – Fenét. Rézre! Ott a jövő… Mint a Thurzók meg a Fuggerek meg a velük összejátszó Ernuszt János kincstartó. Azoknak van itt nagy tehetség – tapogatja

alátömpülő orravégét. – Na, megyek már, sietek… Mindössze egy kis rokoni üzenetet hoztam Harber Mátyás uramnak… Wiedersehn! – Hát akkor csak fusson uraságod, szaladjon! – lihegi, piros tokája körül lilába játszó vigyorral… Arra már nem viszi rá a lélek, hogy hozzátegye: sok szerencsét!… Még hogy ennek a németnek, aki százszor inkább otthon érezheti magát a budai városházán, Harber Mátyás szobájában: ennek kívánjon ő sok szerencsét? Olyan nincs! A király meg süket a magyar tőzsérek panaszaira – az is ezeket futtatja… Szakácsy uram s a magyar tőzsértársadalom érthetőleg ellentétben állnak az idegen kereskedőkkel, de különösen Harber Mátyás többszörös városbíróval, aki maga is a századvég egyik legjelentékenyebb budai kereskedője. Övé a legnagyobb megtiszteltetés; Mátyás király marháit Itáliába hajthatja ki, és annak fejében Velencéből árukat hoz be az udvar részére. Polgármesteri minőségében valóságos kereskedelmi egyeduralommal rendelkezik. Haller Ruprecht is a Mühlstein Viddel való rokonságának köszönheti, hogy atyafiságos viszonyban van a budai bíróval. Mühlstein Vid azonos azzal a körmöci kamarás urasággal és zólyomi alispánnal, aki annak idején Holczer közvetítésével Beckensloer János egri püspöktől vásárolta meg a bányáit; s fia, Mühlstein András 1480 óta szintén Buda város esküdtje. Jól összevissza vannak kovácsolva ezek a kereskedelmi kapcsolatok. Nem elég, hogy Münzer János, az előző budai bíró felesége is Mühlstein leány: ráadásul még mindannyian érdekkapcsolatban vannak Ernuszt királyi kincstartóval is. Mühlstein András meg, a szintén budai Haller Stefán és Kalthenha András társaságában, kezében tartja a hazai rézkereskedelmet. Csekélység! Míg ennek sógora, Edlasperger Péter budai harmincadbérlő oly nagy úr: legutóbb is 2500 ft-os hitelt nyújtott az Innsbruckból ide származott Ludwig Holczernak egy besztercei bányavállalkozáshoz. Nekik sincs könnyű dolguk a kohászat körül, mert a bányákat ott meg a hatalmas Fuggerek tartják kézben, akiknek maguknak is kemény harcot kell vívniok a nürnbergiekkel és különösen Haller Ruprechttel: mert ezek már mindent elkövetnek az udvar körül a bányák megszerzéséért. Haller Ruprecht öccse, Ottó, most is a királyi udvar vendége… – Legalább az állatkereskedelmet hagynák nekünk! De még azt is ők tartják a markukban! Szakácsy Balázs uram morgolódik egy sort a szomszéd asztalnál, forgatva maga

előtt a cinkorsót; végül nem fér meg benne valami, kicsordul belőle, mint a korsóból a hab… Odafordul Kerekegyházi Ákos felé: – Hallja-e, titoknok úr! Nagyon idétlen törvény ám az, hogy az Alföldről Pestre vagy Fehérvárra hajtott marhát csak idegen kereskedőknek szabad átadni! – Nem én hoztam – feleli egykedvűen Ákos diák. – Idegenek viszik el, azok fölözik le a marha hasznát! Mért nem hajthatjuk ki saját magunk a kövér barmainkat külföldre: hogy jó pénzért mi magunk eladnánk? miénk maradna a haszna, jobb áron vehetnénk meg a tenyésztőktől is. Kétszeresen jól járnánk! Így pedig? Átok hazánkon, hogy a mi verejtékünk gyümölcse mindig idegen haszonlesőké lesz: mert ami nekünk nyereségül maradna, azt zsebre vágják ezek a nürnbergiek meg a talján pereputty… Lám csak, mily szépen feszíti a tőzsér hazafiúi önérzetét az üzleti önérdek! – Pedig még így is, a kiviteli haszon több mint felét a szarvasmarha jelenti az országnak – feleli oda neki, hogy meglendítse a szót. – Micsoda? Nincs olyan finom ízű hús a világon – melegedik bele Szakácsy –, mint azé az ágas szarvú és fekete szemű, füstszínű magyar ököré. Ezért aztán érdemes ide honosodniok a külföldi nagykereskedő házaknak, jobban mondva, kupcéherjeiknek: akár Firenzéből, Bécsből, Nürnbergből is, hogy valóságos kolóniákat tartsanak fenn a főbb helyeken. Hát érdemes itt még magamfajtának kalmársággal próbálkozni? Hiszen ezek már teljesen megszállva tartják a magyarországi állatkereskedelmet! Ákos deák a fejét csóválgatja jobbra-balra a tőzsér vastag panaszaira, végül legyint rá egyet. Mintha mondaná: ahogy vesszük… Részletesebb fejtegetődzésbe bocsátkozni nem akar, fölöslegesnek érzi; abban viszont igazat kell adnia a tőzsérnek, hogy Buda és Fehérvár nemcsak városjogilag, de földrajzilag is természetes gócai a nyugatra és dél felé irányuló kereskedelemnek: érthető, ha a külföldi kalmárcégek érdekeltségei legszívesebben e helyeken verik föl ideiglenes vagy végleges tanyáikat… – Jusson másnak is! – Nem elég az arany, nem elég a réz – kiszivattyúznak már ezek mindent! De erre kegyelmeteknek szavok sincs! – böki oda a kövér marhatőzsér a kancelláriai ember orra alá.

Erre is mit lehessen visszafelelni? Van benne némi igazság… Sajnos, főleg a királyné és udvari köre nyújtanak segítő kezet az idegeneknek: alig van külföldi üzlet olyan, amiben az olasz szárny udvarnokai érdekelve ne volnának. Összejádzanak még a bankházakat alapító velenceiekkel és lombardiaiakkal meg az izmaelita pénzváltókkal is… – Tudja az isten, miért – folytatja a tőzsér a kirohanást –, ezek markán mintha valahogyan síkosabban és megszaporodva csúszna az arany. Így van, így… Bár nemcsak erről van szó! Szívesen összejátszanak a külföldi kereskedőkkel a csendtartás szerepét betöltő földesurak is: akik nemcsak az árut szolgáltatják, de a további eladás hasznában is osztoznak az idegen kereskedőkkel. Így hát teljesen jogosnak és érthetőnek látszik Szakácsy Balázs és a hozzá hasonlók morgolódása: akik szintén a zsebüket tapogatva üvöltöznek az idegenek ellen; nem is lehet tőlük kívánni, egyszerűen képtelenek az ügyet nagyobb távlatokba tenni. Nem ismerik fel, hogy – kezdő hazafiak –, ők még csupán úttörők, amiért áldozatokat kell hozni. Akár a magyar iparosnak, ugyanoly körömszakadtáig való harcot kell folytatniok az első magyar kalmároknak is jogaik biztosításáért: mert a befurakodó idegenekkel szemben örökös csőddel küszködnek. Harcuk meglehetősen reménytelennek látszik. Hiába tiltakoznak az idegenek előjogai ellen, és követelnek egyenrangúságot azokkal: hiú erőlködés marad részükről, hogy kieszközöljék az idegen kereskedők magyarországi működésének eltiltását: mikor még a felséges uralkodó maga is rákényszerül a német, olasz meg más nagykereskedők igénybevételére: hogy tervei keresztülvitelével majd döntő csapást mérhessen Bécs piacuralmi, árumegállító jogára a Duna-térségben… Nem csekély vállalkozás! Ezért volt, hogy mikor Szakácsy Balázs és Sankó Miklós budai nagykereskedő panasszal fordultak a királyhoz egy nálunk grasszáló bécsi Harber ellenében, kifogásolva, hogy annak működése a magyar kereskedelem kárára, a közérdek rovására történik, az uralkodó így válaszolt: „Mi saját szükségleteinket vesszük figyelembe, és ugyanezen okból megtiltottuk, hogy mások ökreinek kihajtása ne engedtessék meg.” Rébuszos beszéd, amilyenből, ha kell, szokva vagyunk a fejedelemtől… Megint betolta a képét az ajtón egy idegen kalmár uraság: ez meg egy boroszlói

posztókereskedő; fürkészve néz körül, majd észrevéve Kerekegyházit, meghajol és odébbáll. Annyi biztos, hogy nem őt kereste: inkább valamelyik budai üzletfelét, aki, mérget vehetnék rá, hogy nem magyar: hanem velencés vagy firenzei. – Na, ugye? – hangzik át a megjegyzés a másik asztaltól, és a magyar kalmárság fura helyzetéről mindent elárul Szakácsy Balázs sokatmondó pillantása errefelé. – Sok mindenben igaza van! De újat kezdeményezni bármi téren nehéz. Legfőképpen számunkra még kevésbé ismert kereskedelmi műfajban: ahol a népi munka verejtékes eredményét, a szín pénzt szűrik maguknak a kalmárok. No, azért nem kell félteni őket! Van mit tejbe aprítania a pénzes budai polgárságnak… Viszont kétségbevonhatatlan: hogy a legmódosabbak köztük csakugyan nem magyarok, hanem a firenzeiek, a velencés kereskedők s effélék. Mert talján posztók, szövetek forgalomba hozatalán kívül, a telhetetlenek még banküzletekkel is foglalkoznak. Hitelt nyújtanak udvarnak, főuraknak, bárkinek: hasznukat meg kiviszik az országból. Hasonlóképp állunk a nagyobb német cégekkel, élükön a mindent behálózó Fuggerekkel; és a kisebbekkel se különbül, ezekkel a mindenféle nürnbergi, boroszlói, krakkói érdekeltségekkel, kik egymással versenyezve hozzák be a posztót az udvar és a katonaság meg a nagybirtokosok számára. Posztó, ruhanemű még mindig a legjobb üzlet a külföldieknek Magyarországon, mert effélére rá vannak utalva a parasztok is. Nemcsak a kincstár rendel tőlük, szintoly jövedelmesek a vásárok: tejben-vajban fürödhet nálunk a külországi kereskedő… Afelől pedig nyugodt lehet, nem érheti megrövidítés. Ritkán csalatkozik itt a kalmár számításaiban: mert ha történetesen nincs a kincstárnak pénze, úgy a hitelbe szállított áruk fejében fölveheti valamelyik királyi bányaváros, pl. Beszterce vagy Selmec évi adóját. Nemegyszer van zavar a kancellárián éppen abból kifolyólag, hogy a kiírt város már befizette volt évi adóját a kincstárnak. Az még a jó! mert ilyenkor a kereskedő urak elvárhatnak legalább a következő esztendeig, mire a kiadott kincstári levél ellenében kielégítik őket… Kerekegyházi Ákos diák mélyen belegondolt a kalmárkodás rejtelmes hátterébe, mindenbe; és ha nem is mutatja ki: együttérzése mégis a magyar kalmároké, akiket nem alaptalanul izgat a függetlenülés, az idegen tőkétől való felszabadulás reménye.

– Türelem, Szakácsy uram! Türelem… Majd lesz jobban is – mondja végszóval a szomszédságában ülőnek, és távozás előtt annak asztalához lépve, mindkettőjükkel leparoláz. Mire a tőzsér közelebb hajol: – Szívesen fölajánlanám valami hányadát a jövedelemnek kegyelmed részére – mormogja a fülébe. – Ha szólna egy szót őfelségének… – Arról szó sem lehet, Szakácsy uram! – No, mért? – Nem akarok én gazdag lenni. De ami igaz, az igaz – bólogat vissza az ajtóból. – Szerintem is úgy volna helyes, ha idővel Magyarországon csak magyar emberek irányítanák a kereskedelmet. Ezt a véleményemet senki előtt sem rejtem véka alá, és alkalomadtán meg fogom mondani őfelségének is.

– Jól van, eriggyetek hát, ott egyen meg a fene benneteket! – tárul föl a kancelláriai ajtó, behallik a bajszos hajdú morgása. Menyhárt elunta az idegenek zaklatásait, ajtónállói jogánál fogva önkényeskedik. Tudja, hogy király urunk úgyis egyet fog érteni ajtóőrségi intézkedéseivel. – Nézzük csak az időt – veti közbe őfelsége. – Tízkor találkozásom van a királyné őfenségével. – Nyolc óra múlt – jegyzi meg Váradi, a falon függő, ajtó feletti aranyóra korongjára mutatva. – Egy sereg ügyet kell még elintéznünk… Át kellene kerülnöm a könyvesházba is! A megnyitott ajtó mögött különböző nyelvű és ruházatú diplomaták tolonganak a folyosón. Vannak, akik pénzt kínálgatnak a hajdú felé, hogy előreengedje őket… De az már szokva van az effélékhez: elhúzza magát, morcos képet vág, el nem fogadná az isten pénzét se. Nem lehet őt lekenyerezni, még ha akkora aranysajtot kínálnának is, mint a telehold… Mert csak csínján és szőrmentén bánjunk ezzel a selyembe, bársonyba bugyolált, úri huncut népséggel: tudja azt, akinek van

szeme, füle, vastag bajsza, esze és tapasztalata a palota körül zajló dolgokhoz… Mert biz, e körül az ajtó körül zajlik a világ… És mit tudni a messziről szalajtott követ urakról, hogy közülük hányan kavarnak mérget titokban őfelsége ellen? Azért Menyhárt úgy szokta őket szemlélgetni az ajtóból: mintha azt méregetné, kinek harapja le a fejét? Tudva van a testőrség válogatott – magyar és bosnyák – tagjai közt, amit tudni kell: hogy a császár Mátyás király életére pályázik, és ezen törekvésében számosan vannak vele egyetértők, mind a római papok, pápák, mind pedig a fejedelmek közt. Azért, aki itt van, mind gyanús! És, hogy a német-római császár, az ő kisze-kusza szálaival, az egész világot behálózná miellenünk… Az első követi csoport az osztrákoké: Bécsből jöttek, heten vannak, mint ama bizonyos ördögök. Elég nagy képekkel feszengenék kívülről, de ahogy közelednek az ajtó felé: önteltségük fokozatosan alább lappad, egyszerre mindannyiukat szorongó érzés fogja el. Mert itt már, a küszöbtől kezdve, a budai napkirály jelenléte kisugárzik még a falak mögül is… Értő szemmel kukkant be a hátak mögül egy tekintetre, ahogy befelé kotródnak, Menyhárt… Őfelsége messziről is felfogja, viszonozza a hajdú tüzes tekintetét. Aztán, be sem kerültek még a terembe: ajtón belül csoportosan megtorladva, mélyes-mélyen bókolnak a jövevények… Ki-ki a legjobb képet vágva, leskel a magyarok királya felé. Az oda néz, de fejet se biccent nekik. Nem valami barátságos fogadtatás. Némán ül a helyén, ajkát se nyitva; s a belépőket átdelejezi az egyéniségéből feléjük áradó roppant erő. Lenyűgöző, kőbe dermedt nyugalom, kiülő szemek, keményen barázdált arcvonások, konok áll, akaratos homlok. Valóban van benne valami oroszlánszerű félelmetes; ahogy királyi székéből a világba néz és int, hogy maga elé bocsássa a jötteket. Társaságukban van a királyi tárnokmester is. – Felség! – kezdi el. – A bécsi kereskedelmi kamara küldöttsége érkezett. Valami kérésük volna felségedhez. – Hozta isten a kedves bécsi főpolgárokat! – köszönti őket nyájasan, s

barátságosan leparoláz a pártfogóként szintén velük jött Stahlenberg őrgróffal. – Nos, mit kívánnak tőlünk uraságtok? – Tiszteletét jelentjük a bécsi népnek! – kezdi külön meghajlással a tanácsnok. – Az volna a mi alázatos kérésünk felségedhez, hogy minekutána Bécs külvárosait is elérte és sanyargatja a pestis, húsz hajórakomány élelmet: húst, gabonát szeretnénk vásárolni a királyi birtokokról, valamint aztán hátas paripákat is, amihez felséged kegyes engedelmét kérnők… – Schinderlingért! – Nem, nem! dehogy Schinderlingért – tiltakozik az. – Eredeti francia pénzzel fizetjük ki. – Francia pénz nem rossz pénz, de hogy csakugyan úgy lesz-e…? Bécsben mindig másra válik minden, mint ahogy mondják vagy ígérik. – Felét a hajókra rakodáskor, másik felét a lerakodáskor fizetnénk, párizsi arannyal. Nagyon meg lehetnek, szorulva ezek a szerencsétlen bécsiek, hogy ilyen készségesen, azonnal ígérik a pénzt. Úgy látszik, hogy a mi Zelinink jó munkát végez az ausztriai portyán… Rájok vitte még a pestist is! – Nos, rendjén van… Csak vásároljatok! Jó pénzért is csak ott lehet kapni valamit, ahol van. Igaz-e? – feleli őfelsége, a tárnokmester bólintása közben. Azok nevetnek. Földerülve, megkönnyebbülve néznek egymásra. Harber Mátyás budai bíró feszít az előtérben, mellette a családi érdekelt. Őfelsége nyájas mosollyal nyújtja feléjük kezét: – Tárgyaljátok meg a részleteket még Kerekegyházi Ákos deákkal is… S legyetek boldogok… Üdvözöljük a bécsi népet! Csakugyan, minek sajnálni tőlük, mikor nálunk úgyis megterem? Mért ne tennénk jót a bécsi néppel, akit távolról sem azonosítunk a Burg uraival? Nálunk bőviben van minden, ami az élethez szükséges. Mért ne adnánk belőle a bécsieknek? Valamely ország annyival erősebb a másiknál, amennyi fölösleget

tud előteremteni: a szükség piacain értékesítve azt… Így vagyunk még a lóval is! Ahogyan az erdőt fattyazni, úgy kell évenkint gondos válogatással nemesíteni a ménesállományokat, s ez az, amihez a bécsiek nem értenek: kereskedelemben ugyanis jelentékeny kivitel van szép paripákból is. Vigyétek… De azon túl még van borból, búzából, ezüst-arany ötvösmívekből, miegyébből; csak oly portékák kivitelét tiltjuk, mik szükségesek a hazai termelés továbbfejlődéséhez: mint például bányákban a kenderkötél vagy a nyersbőr több iparágban. Ami magunknak kell, attól koppanik a foga az idegeneknek! Mert ez a szegény Ausztria is úgy van már, hogy mivel a benne lakó nép tán a kelleténél is jobban szereti a jó életet, a kényelmes lakást, csinos öltözetet, szórakozásokat: talán még éhen is halnának – különösen, mikor nyakukba szakad a pestis! –, ha élelmiszer-kiviteli megállapodásainkat évről évre meg nem újítanánk velük. Gabonájuk, gyümölcsük, boruk pedig bőven kielégíthetné az alsó és a felső vidékek szomjúságát: de amiért, hogy lakóik többnyire iparos és kereskedő emberek, akik egymás közt kalmárkodnak, hát úgy vannak, hogy amit hétköznap megkeresnek, ünnepnapokon elverik, magukra és szórakozásaikra tékozolva. Élnek és élvezni akarnak… Viszont elöljárnak a városodásban, építkezésben és szépítkezésben: megérdemelnek minden támogatást… Egészében véve, mégsem oly gazdag ország, mint amilyen föllengzősen élnek ott a felsőbb rétegek: a földjei elég soványak, ipara sem ágazott még szét annyira, hogy zavartalan gazdasági jólétet biztosíthatna az ország szegényebb polgárainak. Azért kapaszkodik úgy Frigyes Magyarországért! Egy másik osztrák csoport is érkezett Budára, emennek a nyomában: mintha csak megszimatolták volna, hogy Ausztria nagyobb arányú megtámadása elhatároztatott. Velük jöttek a Budán tartózkodó lovagok, keveredve az osztrákokkal, hogy ezekkel együtt ők is békességet kérjenek a nyugati világnak és főleg Ausztriának. A német lovagok, kiknek rendje védnökségünk alatt áll: Lengyelországgal kapcsolatos politikánkban játszanak fontos szerepet, azért mindig megértő és engedékeny velük szemben az uralkodó. Megjelenésük most sem érte váratlanul. Békeszózataikat kegyelmesen meghallgatván, az osztrákok felé fordulva feleli: – Nos, mi lesz a százezer arany tartozástokkal? Tudhatjátok uraságtok, hogy addig kár minden békességes beszédért, mert az ígért határidő többszörösen lejárt! Még hányszor akarjátok uraságtok, hogy könyörögjünk a saját pénzünkért a ti kegyelmes császártoknak?

– Tizedét a tartozásnak még az őszig megfizetjük – mentegetődzik a császár követe. – Elárulhatom felségednek: ezt is külön adókból adogatják össze a városok és falvak, hogy kifizethessük felségednek. – Mit tartozik ránk, hogy kik adják össze, és hogy kiktől kolduljátok azt a pénzt? – feleli ingerülten. – Sok menekülő féreg keservesen érzi, hogy kést tett a torkára a cseh háború és most az ausztriai hadjárat: tehát békéért könyörögni küldenek benneteket… A hitvány Flans is, ki annak idején mérget ajánlott fel Ulászló és Kázmér elemésztésére (amit mi felháborodottan utasítottunk vissza): most a „vérszomjas zsarnok”, a „ragadozó oroszlán”, a „megtestesült ördög” hírét terjeszti rólunk. Természetesen, Frigyes legnagyobb megelégedésére… Mindegy! Híreszteljenek bármit, amit csak tetszik: megjön az idő, mikor hamisságuk kétségtelen lesz a világ előtt. Azért, nekünk az ígérgetésekből elég volt. Követeljük, hogy egy hónapon belül az egész tartozás a kezünkben legyen! – Türelmét kéri a császár felségednek. – Az a baj, hogy nagyon is türelmesek voltunk. Több mint háromévi várakozással eléggé bebizonyítottuk türelmességünket. Nincs tovább türelem! – Uram – lép közbe Szapolyai kincstartó. – Én még abban sem bízok, hogy tizedét is az őszig megadják… Jártam kint náluk: oly nyomorúságos a bécsi kincstár és az egész Ausztria pénzügyi állapota… – Azt csak mi tudjuk igazán! – sóhajt közbe, üres tenyereit emelgetve, a bécsi követ, Stein generális úr. Mire őfelsége felpattan, a követ elé lobban: – Hát akkor mondd meg a császárnak – kiáltja annak arcába –, két hét haladékot adok. Ha két héten belül nem tesz eleget kötelezettségének: engemet a 77-ben kötött szerződés felhatalmaz, hogy tetszés szerint kárpótoljam magam. Némán meghajolva, leforrázva távoznak; Menyhárt hajdú mosolygós képpel nyitja ki előttük az ajtót. – Most azután mehettek a Flansotokhoz… – mormogja a király magyar szóval, s arcára megelégedés települt… Ezek nem tudják, hogy a cseh háború és a menthetetlenül nagyobb sodrásba lendült ausztriai hadjárat, ez mind csupán csak alapozó, előkészítő mozzanat. Sokkal távolabbi kilátást kínál a Duna-birodalom

eszménye, akiknek szemük van ahhoz; de a vakok odáig nem láthatnak: hisz ettől retteg Frigyes is… Mert mi átlépjük a határokat, a korlátokat: a jelent, és kitekintünk a jövő felé… Mert gyűlöljük a vakhomályú múltat, Frigyesestül, mindenestül: és az új világot, a fény országát szeretnők úgy megteremteni, hogy – ahol tehetjük, törvénnyel, intézkedésekkel, de ahol másképp nem megy, ott majd fegyvereinkkel vetjük meg annak ágyát…

Ákos diák fél kilencre idéztetett be, ide is ért pontosan a kancelláriára. Jön nagy pontossággal, hóna alatt az iratjaival. Menyhárt hajdú soron kívül bocsátja be őt, széles, otthonos mozdulattal tárva fel előtte az ajtó szárnyát: – Már várja őfelsége kegyelmedet. Gyorsan, gyorsan! – súgja a bajusza alól… – No, itt van Ákos – jegyzi meg Váradi is, látva a közeledőt. – Megérkezett… – Látom… Nos, jerünk hát, lássuk meg hamar, mit hoztál a kancelláriára, Ákos ecsém? – kérdi nagy frisseséggel az uralkodó. – Törvényjavaslatot a parasztadók csökkentéséről, felség – hangzik igen nagyon valóságosan. – Ej, de paraszt tuskó vagy te, édes fiam! – kötődik vele továbbra is őfelsége. – Hát nem tudod, hogy azt csak az országgyűlés hagyhatja jóvá? Az mi nemes nemzetünk? De ez győzi az ugratást. – Tudom én azt, hogy az országgyűlés, mármint az mi nemes nemzetünk mindig engedelmesen hajol meg fölséged legmagasabb akaratja előtt – feleli széles fogsorral Ákos. Szapolyai nagyot krákog a háttérben. Őfelsége meg azzal válaszol, hogy mindjárt mohón kézbe veszi a fogalmazványt, beleüti bunkós végű orrát a hersegő hártyák közé… Szagolja, lapozza, s velük együtt kényelmesen uralkodói székére ereszkedik. Sokáig ott is feledkezik…

Előtte áll Ákos diák, minden arcrezdülését figyeli. Kertelés nélküli ember, aki komoly arculattal várja, hogy bármi közbejövő kérdésére az uralkodónak azonnal kész legyen a válasszal. Megenged magának sok mindent immár ez a paraszt Ákos; tudja, meddig nyúlik a pokróc, néha még túlzásokba is esik – pislant felé jóságosan az uralkodó, olvastában elmosolyodva. – Olyan fene kukacos kis igazságember ez az Ákos, hogy lám: immáron még azt is kiókumlálta, hogy egy átlag polgár a városokban kevesebb adót fizet, mint egy átlag paraszt, jövedelem aránt, az ország bármék területén. Hasonló észrevételt téve, nem rest mindjárt orvosló javaslatokkal állítani a király elé. Kincstartó és kancellár némán figyelnek. Nekik is böki az oldalukat, hogy ugyan mi légyen hát az a fontos ügy: mit őfelsége eleibe helyezett sok minden másnak: és most itt ül, és elmerülten olvassa… A kijelölt percek hamar eltelnek, bizony, már indulnia kéne, ha még a könyvtárba is át akar jutni őfelsége; de bizony oda se kukkant a falra, mintha óra se volna a világon… Pedig a kerek aranyóra, együtt a künti toronyórákkal, már éppen a kilencet veri… Váradi kancellár is krákog egyet, és köhent utána jókorát. De semmi… Hát csak nagyfiú lett ez a senkifia Ákos: ha meggondoljuk, hogy nem is oly rég, a minapában még a Tisza-Duna közén lakozott egy vályoggunyhós, szalmafödeles faluban – ma meg már Buda szívében, fent a galambos házban van lakása, és a közeli országbírói palotába jár dolgozni. Nagy szó, hogy magyar létére a Német utcaiak befogadták lakónak: sőt, úgy alakult a helyzet, hogy a tisztes német polgárok nemcsak hogy maguk közé fogadták, de már valósággal dédelgetik őt. Mert a céhpolgári jogoknak és érdekeknek alig van buzgóbb istápolója nálánál. Még a király is hajt a szavára!… Egyszerű jobbágy szülők ivadékaként származott át Vácra: eredetileg papnak szánták. Jogot tanult, de elvégezve azt, nem tette le a papi esküt, hanem mint valami humanista, vándorbotot vett a kezébe. Összeütve sarkát a váci püspökkel, kallódott éveken át a különböző ipari és mezővárosok por- és trágyaszagú hivatalaiban – míg végül mellé szegődött a szerencse: felkerült Mátyás városába, és itt elkapta az ördög farkát… Az a szerencséje, hogy azok közé a fiatalabbak közé tartozik, akik érzik és képviselik már minden téren az igazi, magyarországi problémákat. – Jól van, fiam, Ákos… – teszi tenyerét az uralkodó az átböngészett papírlapokra. – Látom, jól átgondoltad a dolgot. Nem volna rossz, sőt

mindenképpen igazságos volna: országszerte bevezetni a jövedelmekhez mért adót. – Igen hasznos gondolat! – helyeselt Váradi kancellár. – Lehet – bökkenti kincstárnok uram is, tudva, hogy a király kedveli az újító szándékú fiatalokat: s hovatovább – sajnos! – fölébe helyezi őket az öregeknek is. – Mi azzal csak jól járunk. – Hát, ha ti is úgy gondoljátok, nagyságtok, akkor majd megbeszélem nádorispány urammal is: hogy sürgősen és újólag megerősítsük a földhözkötött parasztok költözési jogát. Hadd menjenek csak be mentül többen, a városokba! – Aztán akik városokba mentek lakni, hogy sorsukon könnyíthessenek: kapjanak kedvezményeket! – Nagyon üdvös gondolat – bólint rá ismét Váradi. – Én se tudtam megtartani az enyimeket Cinkotán – mormogja magában Szapolyai. – Hát akkor csak menjenek, költözködjenek… – Küldjétek ki a hírmondókat: úgyis össze kell hívni a főket az ausztriai hadjárat miatt. Mához két hétre országgyűlést hirdetünk Budán. – Úgy leszen! És az országgyűlésre már ebben az ügyben is előkészítjük a fogalmazványt javaslatokat, felség – hajol meg ura előtt a diák, mint aki egy kicsit az egész ügy értelmi szerzőjének tudja magát a király mellett. S menni készül. – Várj! – szól oda az uralkodó. – Parancsodra, felség! – húzza ki magát katonásan, és fejét fölszegve… Itt áll fekete hajjal és szemmel, telt, tömött, piros képpel: tűzzel és hévvel néz az uralkodóra. És csak úgy világít a szeme fehére, mint az inge gyolcsa a nyaka körül, a dolmány alatt. – Piros, fekete, fehér… Ezek legyenek a színei Ákos diáknak, aki mától fogva kancelláriai titoknoknak neveztetik. Címerében pedig ne kerék, hanem mérleg és kard képe legyen elhelyezve – utasítja Váradi kancellárt.

Az is mosolyogva néz a meglepődött fiatalemberre. Ismeri az uralkodó gondolatát. Mind a hárman egyre gondolnak. Mért ne lehetne egy tehetségtől fűlő ifjú emberből, aki sokszor bebizonyította hűségét, képességeit: már ezentúl királyilag eljegyzett és lekötelezett úr – mátyási nemes…! – No, fiú – biztatja Szapolyai. – Mit szólsz ehhez a dologhoz? De annak nincs szava, csak ámul… Bámul, egyre nagyobb örömben és zavarban: végre hirtelen térdre ereszkedik, hogy megragadja a király kezét. – Ez már a romlás kezdete volna, Ákos – tréfál vele a felség, elhúzva a kezét. – Sohasem csókoltál kezet. – Ez volt első és utolsó próbálkozásom, felség! – jön meg a diák szava is. – Köszönöm a nagy kitüntetést, majd megszolgálom a nemzetnek. – Melyik nemzetnek szolgálod meg, Ákos? – A mi új, nemes nemzetünknek, felség. – El is várjuk tőled. Váradi és a kincstartó összenéznek. Tudják, hogy őfelségének mindig tetszett az ilyen kertelés nélküli modor. Nem szeszélyes ember a király: de sohasem lehet nála tudni biztosan, kiben mi tetszett meg őfelségének?

Ügyek tengerén kell átvergődni mindennap, mire lélegzik egyet az ember… Őfelsége elhagyta a kancelláriát, és nem törődve a fogadásra váró és künt morgó török, lengyel követekkel, hanem Váradi gondjaira bízva azokat: a könyvesház felé indul egyedül. Eszébe jut, szívében ott motoszkál, hogy még ma nem is látta a fiát. Azt reméli, majd ott találja a Corvinában, mert János herceg ott szokott tanulni, így a kora délelőtti órákban. De János herceg nincs a helyén – persze, Ugoletti sincs itthon: hiába, ezek a könyvtárosok nem tudják pótolni az igazi nevelőt, aki megbízatással kiküldetett Itáliába.

Taddeo Ugoletti pármai származású humanista tudós, a budai Corvina könyvesház vezetője. Király urunk kegyelméből tanítója és nevelője a Borbálától származó gyermeknek: Corvin Jánosnak, aki atyja rendeléséből 1478 óta már a liptói herceg és Hunyad grófja címet viseli. A budai könyvtár fejlődését nem kis mértékben befolyásolják a királyi utód nevelésére vonatkozó tekintetek. És mióta a fiút végképp felhozták Budára: 78 óta öt év telt el, és azóta a figyelmes és körültekintő Taddeo Ugoletti okosan gyarapítja a könyvtárat is: ezzel párhuzamost kipótolva-egészítve a gyermekben az öreganyai nevelést, rendszeres nyelvtani és tudományos ismeretekkel ruházva fel őt. Őfelsége kívánságára ugyanazon tanulmányi rend szerint tanítja a király fiát a klasszikus és humanista műveltség alapjaira, mint annak idején Vitéz János a királyt. E kiváló könyvesembernek köszönhető, hogy a kis herceg tizenkét éves korára elérte azt, hogy négy nyelven beszél, és már a nyolcadik évében írni-olvasni tudott latinul. Nyiladozó értelmével sok örömet okoz atyjának, öreganyjának és legközelebbi övéinek: mert a tanulásban igen gyors eszű, könnyű felfogású fiúcskának bizonyul. Phaedrus meséit és a könnyebb latin auktorokat már zsenge korban eredetiben olvasta – most meg már folyékonyan tud olaszul, németül és legújabban törökül tanul. Királyfiúként készítik elő a leghivatottabbak a távolabbi életpályára, s nem véletlen, hogy már a fogadásokon is gyakran ott lehet látni atyja mellett: részt vesz a felnőttek társalgásában… Okosságától és édesanyjától örökölt kedves, szerény modorától el van ragadtatva mindenki, kivéve a királynét és az olasz udvarnokokat. Mert ezek a számukra idegen gyermek fejlődését és fokozatos előtérbe vonulását egyre bizalmatlanabbul, gyanakvóbb szemmel nézik… Mindez azonban nem ronthatja meg atyja és öreganyja örömét: mert a gyermek szépen serdül, és jól fejlődik, minden bizonnyal be fogja váltani a hozzá fűzött reményeket. Mintha sántaságáért, mely nem akar róla elmúlni: ezzel akarná kárpótolni a természet. Ezer szerencse, hogy nevelője oly sokoldalú, lelkéből odaadó, szigorú erkölcsű ember, mint Ugoletti: aki minden papnál jobban meg tudja őrizni a kis Hunyadi elméje tisztaságát és szívének ártatlanságát az udvar taljános légkörében! Még a királyné hívására sem engedi át talján bálra, hogy részt vegyen a mulatószínben, az udvar gátlástalan szórakozásaiban vagy túlragadtatott örömeiben. – Hol a gyermek? – ez őfelsége első kérdése, ahogy betette lábát a könyvesházba. – Miért nem tanul? – A kis herceg ma nem jött be – felelik –, mert a felséges király anyjával sétára ment.

– Sétára? – ismétli, mint aki maga is gondolkodóba esett, majd a helyettes könyvtárvezetőhöz fordul. – És mi van Ugolettival? Mikor jön már haza Rómából? – Ugoletti? Legutóbbi levelében azt jelzi, hogy nemsokára visszatér. Előbb Nápolyban járt, majd Firenzében, a kódex- és kéziratkereskedelem gócában. Elvégezte dolgát Sigismondo de’ Sigismondinál, annak utána az örök városba tért. A másolásra kijelölt könyveket rendre előkerítette, és lekörmöltette Sigismondisszal könyvesházunk számára. Előadja, hogy lemásolták Aiszkhülosz tragédiáit, Ariannus művét Nagy Sándor hadjáratáról, ami őfelségét különösen érdekelni fogja; továbbá Cicero Brutus-át, Plinius Panegyricus-át… Azt állítja, az írás szépen olvasható, a szerzők egytől egyig nevezetesek: és a könyveket Mátyás király stemmájával látta el a híresneves másoló… Sigismondo de’ Sigismondival, aki egyik legszorgalmasabb másolója a Medicieknek Firenzében, jó kapcsolatot tartunk fenn. Mert a budai humanisták egynéhánya állandóan külföldön kószál és böngész régi könyvek, kéziratok után, a művelt világ főbb állomásain, mint Firenzében is: mely a világ legfelkapottabb könyvmásoló műhelyével dicsekedhetik. Vespasiano az a híres könyvkufár, a Mediciek alkalmazottja, aki ezekkel a dolgokkal üzletszerűen foglalkozik. Negyvenöt másolóval dolgoztat, egy év alatt kétszáz kötetet képes előállítani. Raktáron tartja a kódexeket, a Mátyás címerével díszített, szebbnél szebb kivitelű könyveket is, melyek a dicsőséges uralkodó haditetteit magasztalják, és ügynökök útján kerülnek el az európai fejedelmi udvarokba. Egyébként a felraktározott kódexek első lapján a fejedelmi címek helyét rendszerint üresen szokták hagyni: és annak a könyvtulajdonosnak a stemmájával látják el utólag, aki megvásárolja azt. A fejedelem a legnagyobb érdeklődéssel csüng az öreg humanista könyvtáros szavain és adatain; láthatólag közelebb áll szívéhez Plinius meg a többi elhangzott régi név, mint a folyosó végénél felejtett és faképnél hagyott, künt morgó követek bármelyike. Közbevetőleg megjegyzi: – Jó hír, hogy meg tudott állapodni Sigismondival! Ennek a Nagy Sándorról szóló könyvnek pedig különösen örvendek… Mert a mi nagy eszményképünk

szinte naponkint kéri tőlünk számon a róla szóló Corvinát: különösen, mióta fölállítottuk a szobrát is az előcsarnokban. – Nagy Sándor életét mindannyiunknak külön öröm lesz olvasni – lelkendezik a kövér könyvtáros. – Hanem a mi Ugolettink jelentését elolvasva jutott eszembe ismét, uram, hogy a te életed és hadjárataid történetét se volna szabad oly sokáig halogatni! – Nono – hőköl rá őfelsége. – Netalántán attól féltek, hogy meghalok? – Isten őrizz… Ám mindenesetre addig írja meg azt is valaki, amíg lehet: míg életben vagyunk, és a részletek feledésbe nem merülnek. Taddeo is folyton sürgeti, uram… – Elkezdte már azt, még Olmützben, Bonfinius. – Na, itt az említett levél, felség – böngészi a könyvtáros a királyi levéltárat, és meglelve, amit keresett, átnyújtja: – „Míg a klasszikus alkotásokat sok fáradsággal a feledéstől megmented, te nagy király; egyben méltó emléket állítsz nevednek… Városunk – Buda – mint egy másik Athén, tündököl Pannónia szívében… Tündökölni fog a te nagy könyvtárad is, melynek legszebb dísze, hogy nevedet viseli… Szerencsés lesz, aki éltedet és a múzsáknál szerzett érdemeidet méltóképpen meg fogja örökíteni, és művét a te felséges géniuszodnak szenteli… Bármi jó is nekem szülőföldemen, Itáliában: meg kell vallanom, hogy honvágy gyötör már, és alig győzöm kivárni a pillanatot, mikor újra megláthatom Budavár tornyai közt a te palotád hódszínnel fehérlő falait: a Corvinusok büszke márványfészkét, remélhetőleg már szeptemberben…” – Nos, ezt akartam tudni! Ezek szerint tehát szeptemberre helyezi jövetelét… Sokáig tart Jánoska vakációja – mondja, és ajtócsapásra fordul meg. – Nem szeretem, ha a stúdiumokban mulaszt a gyermek… – Uram, ne vedd zokon a figyelmeztetést: de már tíz óra… –csendül a király felé, teljes hivatali szigorúsággal és szinte dohogva Váradi kancellár hangja. Őfelsége elmosolyul, mert sejti, mi húzódik meg a türelmetlenség mögött. Váradi már tudja, ha őfelsége valami időbeli mulasztást követ el a királynéval szemben, annak ő issza meg a levét. Mert a király vele volt… Hajlamos azt hinni, hogy ő tartóztatta meg.

– Jól van, kedves barátom, mehetek máris – kerekedik fel őfelsége, hogy indulna. – Az ám, ha közben ide nem esett volna a nyakunkba Nagy János is! Méghozzá nem is valami jó hírrel… – Mért? – üti fel orrát a felség. – Talán valami baj van megint Rácországban? Zendülés támadt vagy mi…? A nevezett hadnagy, a király egyik kipróbált vitéze, a boszniai határok törökverő őre. Süvege alól kuszán kicsapzó hajjal, azon mód, ahogy leszállt a lóról, gyűrött gúnyában jelentkezik: – Nagy a zűrzavar a tengerparton, felség! Tegnap reggel indultam el Zágrábból, hogy jelentést tegyek – áll meg a király előtt, és alig leplezheti, hogy a fáradtságtól düledez. Mindig vannak váratlanul közben esett, apró-cseprő, megbosszantó ügyek…

Amiről Nagy János tesz jelentést, nem is olyan kis apróság: előtárja, hogy a tengerpart vidékén – mint előrelátható volt – Thúz János bánsága alatt – máról holnapra kirobbant a nemzetségi tűz a szlovének, horvátok, bosnyákok és dalmátok között: s több mint egy hét óta komoly vérengzés folyik a délországok vidékén. Attól kell már tartani, hogy belháborúvá fajul a helyzet. Minek megakadályozására sürgős beavatkozást kérnek. Mert az új bán nemhogy egyensúlyban tudta volna tartani a királyi tartományokat, hanem – Ujlaki Miklós egyensúly-politikájától eltérőleg – inkább egymás ellen ingerli az ellentétes erőket, tisztára a maga kincshalmozó, harácsoló érdekeit tartva szem előtt… – Mondtam anyámnak, a kutya nemjóját annak a…! – szalad ki a király száján… De elhallgat, s tovább figyeli a jelentést. Tudni kell, hogy Laki Thúz János anyai ágon vérrokona, unokaöccse a fejedelemnek. Milyen szégyen! Egyedül rokonságának köszönheti, hogy ott a hatalomba belecsöppent – és most így állunk… Három évvel ezelőtt halt meg Ujlaki Miklós, a lekenyerezett, egykori ősellenség: aki mint Bosnyákország királya és a délországok bánja, hat éven át kifogástalanul uralkodott, és általános

megelégedésre kormányozta a reá bízott tartományokat. Király urunk nem egy ízben meglátogatta őt, volt erdélyi vajdát, adriai birodalmában: sok kellemes napot és órát töltöttek együtt. Egyszer eldicsekedett vele Budán, hogy saját kezűleg kenegette és kötözte be a bán úr fagyos lába ujjait. Még a halálos ágyánál is fölkereste, s megérhette, hogy – könnyező barát – ő fogta le az egykori legnagyobb Hunyadi-ellenség szemét… – Miklós úr nem így uralkodott az alsó végeken, sohasem volt alatta zendülés vagy rendzavarás. De Thúz János elvetette a sulykot: királyától vett hatalmával visszaélve, és fegyverét rosszra használva, visszavonást idézett elő a kisded nemzetek között: összefogott a nagy urakkal, és együtt zsarolják, fosztogatják a maguknál gyengébb gyámoltalanokat… – Sokszor jobb egy ellenségből lett barát, mint a legközelebbi rokonunk! Ujlaki csak dicsőséget hozott a magyar névre, Thúz pedig szégyent és gyalázatot! Jó, hogy most megy átal a területen Magyar Balázs, majd ő ráncba szedi a latrot! Fordulj meg, és indulj vele vissza te is – te jobban ismered a lenti állapotokat –, és vezesd őt Thúz elé! Balázs Kinizsit kérte társul a reá bízott vállalkozáshoz: menj, és légy te vezérlő társa a jó öregnek! Nagy János frissen húzza ki magát. – Parancsodra, uram! – Holnap már indulhattok is. – Elég nekem Budán, a családomnál egy éjszaka is. Hogy megpihenjek… Holnap már indulunk, uram. – Ez a vitézi beszéd – rázza meg kezét. – Ezt vártam tőled, Nagy János. Aztán amint tudok, magam sietek le Zágrábba, és azután kifüggesztjük a lándzsát: törvénynapokat rendezünk Zágrábban. Felelősségre vonjuk a bűnösöket!

Fél tíz tájban Beátrix asszony óvatosságból még átküldte Nardella dajkát a kancelláriára, hogy figyelmeztessék őfelségét az előző napon megbeszélt kirándulásra. Ugyanis tízre állapodtak meg, hogy találkoznak a szokott helyen: a Vár udvarbeli szökőkútnál, ami a kapu közelében van. Tervük, hogy lóháton nyargalnak ki a hegyek felé, és künt ebédelnek majd, a szellőzködés után, a

pálosok kolostorában. Nardella dajka örömrepesve fogadta úrnője parancsát. Ujján az ajándékba kapott drága gyűrűt forgatva, kedvenc dallamát, a reggel hallott Chartres-i katedrális üvegcsodái-t, illetve annak egy foszlányát dudorászta a palota ismerős zugaiban, míg kereste Filipecz Jánost, az udvar – már inkább a talján, mint a magyar rész – belső titkos tanácsosát, általa továbbítandó az üzenetet. De azt nem lelve helyén, mivel már az idő előrejárt, személyesen indult, hogy beüzen valakivel a királynak. Csakhogy a dolog a magyar szárnyon sem oly egyszerű. A kancelláriai folyosón szúrós szemek fogadják a talján szárny tekintélyes udvarnőjét, és az ajtóban elébe fordul Menyhárt: – Állj! – mordul reá. – Mit keres itt te asszonyságod? Úgy mered, hogy szemöldszárnyai majdnem összeérnek: és mint egy metszőolló középéből, villogtatja a szemét. – Hívd ki a kancellárt, vagy eressz be! – feleli az. – Mit? – nyújtja oda a nyakát értetlenül. – A kancellár őnagyságát nem lehet zavarni. Most azután jellegzetes magyar-olasz ajtónállói párharc következik. – Maga nekem nem parancsolsz! – fortyan fel a kövér nő. – Mars maga innéd! De Menyhárt rendületlen szigorúsággal állja el útját. – Azt próbáld meg, hogy tovább menj… – A királyné küldte engem… – Még az Úristen asszonyát se eresztem be – hajtogatja. – Őfelsége parancsolatja, hogy asszonyember a kancellária küszöbét át nem lépi! Kivétel nincs. Brávó, Menyhárt!… Ilyen az igazi hajdúbeszéd – gondolja magában Váradi kancellár, miközben kidugja birétumos fejét az ajtón; aztán nagyot néz… Így

folytatja: – Mit beszélsz, Menyhárt! Ki parancsolta neked, hogy a királyné asszony környezetét, ha ide talál jönni valaki, be ne engedd? – Senki! – Hát akkor mit beszélsz? Menyhárt kullogva vonul hátra. Váradi kancellár meg kifogástalan udvariassággal mentegetődzik a királyné dajkája előtt. Jól párviadalozik a magából kikelt, befolyásos asszonnyal – mert ismeri már ezeknek a hajbókoló modorát. Tudja tenni a szépet: adja a szót szaporán, csak úgy dobálja az udvarias szavakat a testes nő felé, mint a labdát… Kérleli, hogy ne haragudjék a váratlan botrányért. Igen nagyon kellemetlen számára is, hogy így történt. A hajdú csak a kötelességét teljesítette. Ígéri, hogy máskor nem fog előfordulni hasonló… Végre nagy nehezen egyetértenek. – Csakhogy már három fertály tízre jár, és az uralkodó őfelsége elhagyta a kancelláriát. – Hova ment? – ütődik meg az. – Még mindig odaát tárgyal a könyvesházban: váratlanul közbejött hadi ügyekben. Nem is lehet zavarni… Azt ajánlom: ne várakozzanak a szökőkútnál, menjenek inkább előre a királyné őfensége és kísérete a hegyek felé, és az Ordas-laknál majd találkoznak. – A faháznál? – Valahol ott… Nem kell nagyon sietniök útközben. Mindjárt megyek, értesítem őfelségét is. Nardella nem tehet mást, mint tudomásul veszi a kancellár utasítón hangzó szavait; de távozás előtt rámutat Menyhártra: – Ezt pedig megmondasz a királynénak!… Ezt a neveletlen hajdút őfelsége kapujából el kell hajtani innen. Sipirc hajdú, hinaus! – fejezi be német szóval, tudva, hogy az a taljánt kevésbé érti. – Na, igen… Azt meg lehet mondani – hagyja rá a kancellár, mert ő is

megtanulta, hogy a királynéval és gyűlölt környezetével úgy kell bánni, mint a hímes tojással: nehogy, netalántán, el találjon törni valamelyik, és kiboruljon a zápja… Az is csak nekünk volna kellemetlen. – Phű! – fúj egyet, mikor a kövér dada eltávozott, itt hagyva maga után a talján udvar ismerős szagát. – Phű! – fúj, viszonzásképpen a hajdú is, ujjaival befogva és megcsavarva a lilapiros görbületet orrán. Marokra fogja bajszát, úgy néz utána… Az meg már el is tűnt a folyosó végében. Teste gyorsan guruló, tömzsök gömbölyűsége még csupa izomzat: ahogy megy, csak alig észrevehetően rengenek a hájai… Visszafelé a férje fülkéjéhez került Nardella, és ott nem lepi meg, hogy urát együtt találja a német lovagokkal. Ott áll köztük Filipecz János is, az imént keresett udvari titkos tanácsnok. Valami fontos beszélgetésbe merültek. Avatatlanok nem is tudják, hogy Beátrix királynéi szárnyán itt történnek a legfontosabb események, a palota zugaiban. Nem lehet kivenni, miről suttoghatnak, mert a léptek neszére hirtelen csend támadt. Látva, hogy csak Nardella közeledik; összenéznek, és alázatosan hajlongnak egymás felé. S nagy hirtelen szétszéled a társaság, meg sem várva Nardella odaérkeztét. Velük tart Filipecz János is… – No, mi történt? – dugja ki vereslő orrát a boltodúból Viola konyhamester úr. – Hoztál valami újdon hírt? – Ezt hoztam, ni – csavarja le ujjáról a gyűrűt a kövérség, elégedetten ragyogva. – Ajándékba kaptam a királynétól! Gyémánt, rubinszemekkel kirakva. Itt hagyom, tedd a ládába, a többi közé. Biztató mosolyt váltanak közben: mint akik közt szent az egyetértés, mert hiszen azt napról napra hasonló kis dibdáb ajándékocskák pecsételik meg. – Miért kaptad? – csípi ki ujjai közül az ékszert Viola konyhamester úr, a csonka kéz két ujjával, majd közelebb dugva a gyertyák sárgás fényéhez, mohó szemekkel nézegeti. A konyhabolt belső nyílása mögül kihallik az alkalmazottak neszezése; Nardella fojtott hangon meséli: – Egy jó tanácsért kaptam tőle, ajándékba: mert ma igen rossz reggele volt.

Pedig egészen elfogadhatóan ébredt. Csak aztán felzaklatta a vihar… Utána kibökte a szeg a zsákot: hogy a lovászmester – Lodovico Theofil – figyelmeztető üzenetet hozott Pietro Ranzano püspöktől, arról, hogy Mátyás urunk követei megkérték János fia számára a milánói királykisasszony kezét. – Blanka hercegnőt?… Nem is volna rossz fogás a fattyú számára! – No, igen… Biztató ígérettel jött vissza a követség. A királyné pedig, gondolhatod, majd elájult a dühtől, mikor elolvasta a püspök levelét. Mert nem tudott az egészről semmit. Ingerültségében azt is a szememre vetette, hogy ez a fontos körülmény hogy kerülhette el figyelmünket? „Miért nem tudott róla a te hírszerző urad?” – kiáltozta… – Hogy az isten poklában is történhetett? Magam sem értem – gondol bele jobban a dologba a Viola konyhamester úr. – És mit tanácsoltál a királynénak? – Mi sem egyszerűbb… levelet írtunk Eleonórának, és tudatjuk vele, hogy János herceg sánta… – Nagyon helyes! – kap az ötleten Viola konyhamester úr. – De nemcsak, hogy sánta, hanem azt kell írni, hogy szánalomra méltó púpos, nyomorék és született rövidelméjű a király fia, aki mindenféle természeti hibákkal rendelkezik. Iszákos és nincs egy józan perce… – De Sebasti! – ütődik meg Nardella. – Egy tizenkét éves fiú? – Miért ne? – tüzel az tovább, miközben dalmatinskát tölt a két ujjal fogott pohárba. – Nemcsak, hogy iszákos, de kicsapongó is! Rossz nőkkel érintkezik, szerelmi botrányairól beszél az egész Buda. Üldözi az udvarnőket, és erőszakot követ el rajtuk… Ezeket kell elhíresztelni – hajtja föl a serleg tartalmát, hirtelenül megnyugodva. – Biztos, hogy célravezető lesz! – De ide figyelj, dadus… Ne feledd, hogy ehhez tömérdek pénz szükséges. Le kell küldenünk Milánóba előreképzett embereket; és ott fenn kell tartani őket, hogy külön ügynökséget szervezzenek, mely a rágalmakat rendszeresen terjeszti… Mert ezzel foglalkozni kell! Mindez jelentékeny pénzecskét igényel. Magam szeretnék beszélni a királynéval!

– Nem, nem! – hárítja el az, fenntartva a kezdeményező szerepet. – Elég, ha elmondod a tervet, a többit bízd rám, mafla… Szerintem is az Esték udvarát kell színterévé tenni a fattyú elleni fondorlatoknak. Még ebben az évben el kell érnünk, hogy Lodovico herceget és a királyleányt a Hunyadiaktól elidegenítsük. A konyhamester elemében van: – Bízd rám, dadus… Te csak siess a dolgodra. A hálóteremőrnő tovább indul, folytatva a dudorászást a Chartres-i katedrális színes üvegcsodái-ról: de a fordulónál egyszerre abbahagyja, és hangosan visszakiált: – Sebasti! A gyűrűt jól eltedd! – És közben majdnem szembe botlik Filipecz atyával, aki magában imát morzsolva, ájtatosan összetett kezekkel közeledik a folyosón. – Laudetur Jesus Christus! – In aeternum, amen…

A királynét kellemetlenül érinti, mert sérti hiúságát, hogy a király nélkül kell kilovagolnia. Ismeri a budaiakat. Tudja, ha egyedül látják kivonulni, megindulnak a találgatások, mendemondák. Százféle okát keresik Budán, miért nincs vele az uralkodó, mikor itthon tartózkodik? És a legkézenfekvőbb következtetés: hogy már megint összezördültek valamiért. Következésképp kutatják: hogy vajon miért kaptak már megint össze? S ilyenkor a jó nép mindent Borbálára vagy az öreg Hunyadinéra vezet vissza. Ákos diák tudná erről a legtöbbet elmondani, mert ő a palotán kül, a nép közt él: még mindig nem hódolt be úrnak, pedig tehetné. Ákos diák nem nagyigényű budai lakos: megelégszik ő egy jól kibélelt, egyszerű, kétszobás polgári lakással is, a galambos ház első emeletén. Mivel a legforgalmasabb helyen van a Fischenbacher-ház: hátránya, hogy sok a lárma, szekérnyekergés, napjában többször is itt járnak el a lajtárok is, vizet kiabálva. De ami a hátránya, az előnye: mert itt cserélődik ki, a pékműhely körül, a Német utcaiak közvéleménye, különösen a tereferélő asszonyoké… Itt aztán az ember,

ha nyitva áll az ablak, akaratlan is tanúja lehet mindennek, ami izgatja a budai nép begyét. Főleg az asszonyokét… Ha kinéz Ákos diák, és eltekint a tér felé – színes kép tárul szeme elé: sarkokon és piactéri sátrak, boltok előtt ráérős céhmesternék diskurálnak. A templom előtt élénk színű öltözetekben lovas csoport vonul el, közepében a királyné – s ez már magában is jó ok az összesúgásra… Nagyjából mindenütt ugyanazok a témák forognak. Milyen vendégek jöttek Budára? Hol van háború? Hova ment a király és a királyné? Vagy pedig, hogy miért nincs a király a királynéval? Ha nincs különösebb esemény, gyakran esik szó régebbi dolgokról, még a boroszlói Borbáláról is. Mindig ráérnek holmi nyelvforgatásra a jó német asszonyságok az ablak előtt; minap például váratlanul kiderült – mert még azt is tudni vélik a régi palotai szolgálók állításaiból –, hogy az a nő azért sokkal szebb volt a mostani Beátrix asszonynál… Mire aztán még Ákos diák is meghegyezi a fülét. Mert, hogy erről a két asszonyról mennyi mindent összebeszélnek… Jó ég tudja, a budai asszonyok mért lettek egyszerre oly Borbála-pártiak: mikor annak idején (amint hallani) folyton a szegény ágyasnőt szapulták Borbála személyében! A királynét legalább látják egyszer-kétszer, de azt még csak meg sem pillanthatták. Beátrix asszonyt mindjárt az esküvő alkalmával kedvükre megbámulhatták, kihajolva a házak emeleti ablakaiból: és máig is emlegetik, hogy hosszú uszályát egy olasz nő hordozta, mikor mise után az uralkodóval együtt elhagyta volt a templomot. Nyakában gyémántból való gyöngysor csillogott, melyet galambtojás nagyságú smaragdkapocs tartott össze. Évek hosszú távolából éldelik és részletezik ezt a feledhetetlen pompázatosságot… A templom előtt a király arannyal és ezüsttel kivert szerszámú fekete ménre szállt; a királyné fehér hátasparipára. De amikor fölszállt volna, lába valahogyan kicsuszamlott a kengyelből: majdnemhogy visszahuppant a földre. Úgy kapták el az udvarnokai a templom előtt. Rossz jel… Igen rossz! Borbáláról is sokat susognak, tudni vélik, hogy a király volt kedvese tulajdonképpen nem is halt meg, amint elhíresztelték: sőt ma is él, csak Mátyás házassága óta – nem csoda! – egy hirtelenül hervadásnak indult, beesett szemű, összerokkant, apácaszerű lénnyé változott… Néha-néha hoz róla valami hírt, és szárnyra ereszti azt a Duna-szigetről valaki. Lehet, hogy maga a gyóntató… Azt is elő-előveszik, hogy állítólag az öreg Hunyadiné, nem sokkal a fia házassága után, ajándékot küldött volna a klastromba Borbálának, egy szép nagy ezüstfeszületet.

– Lányom, fogadd ezt oly szeretettel, mint aminővel neked küldik – vitte be hozzá a főnöknő. – Ez azon feszület, melyet urunk Mátyás király és Beátrix királynéasszony a koronázáskor ajkaikkal érintettek volna… Tartsd a szobádban az ágyad felett, és úgy tekints fel rá, hogy ezt maga a felséges király anyja adományozta. Mire állítólag azt felelte volna az immár fekete ruhás, fehér fejkeretes, halvány arcú apáca: – Köszönöm a szép ajándékot, de ez engem nem illet. Szerelmetes asszonyom, kérlek tégedet, vigyétek ki, és helyezzétek el ezt a tárgyat a kápolnában: mert az irántatok való hálából, hogy köztetek élhetek: a rendnek ajándékozom. Jellemző, hogy a főnökasszony erre mindjárt azt kérdezte: – Foglalhatnék írásba? – Mindegy, szerelmes asszonyom… Legyen a ti tetszéstek szerint: de ez a tárgy engem nem érdekel… Aztán, mit bánja a király meg a király anyja és a körülöttük szorgalmaskodók: hogy az a szerencsétlen nőszemély hogy tűr és szenved a Duna vizétől körülfogott kolostor vasrostélyos cellájában…! Nagyobb szerencse alig érhette volna a rendjét mindig gyarapítani akaró nyúlszigeti főnöknő asszonyt: mint az, hogy a szép nagy ezüst feszület, mely a legritkább csókok emlékét őrzi, mint történelmi emlék, közszemlére bekerült a kápolnába, és most már a rend tulajdonát képezi. Lám, a budai fehér asszony kitalálta a főnöknő legtitkosabb gondolatát… Így gyarapodnak a budai „szegény szerzetek” a királyi udvar körül, drága holmikkal, miket a jövő időknek megőrizni érdemes. Persze, egészen más ellesni a férfiak véleményét, és latba vetni azt a királyné asszonyt illetőleg: mert a fejlettebb ítéletű, de azért még szintén túlzó férfiaknak a vélekedése se sokkal kedvezőbb. Sőt, még talán lesújtóbb, mert ilyeneket is lehet hallani: szégyentelen nő… Legalábbis, a hír szája ezt karattyolja szegény királynéról. Mert nekünk, budaiaknak – mondják –, hogyan is tetszenék oly asszonyi állat: aki kigúnyolja a szűzeket, és bolondoknak tartja őket? Amiért, hogy ő gyermekfővel átkerült az ártatlanság állapotán? Kurvának vagy

legalábbis fehérmájúnak mondatik nálunk az olyan nőszemély, aki nem tud a női bűnnel betelleni, s élvezeteinek erkölcsi gátlás nem szab határt. Túlvilági kárhozattól nem tart, mert hiszen talán nem is hisz a túlvilágban: azt mondják ezek a nápolyiak, nyugatiak, hogy a lélek a testtel együtt elenyész… Inkább leli kedvét udvarló lovagok vagy párta nélkül való lányok társaságában, mint a tiszta szép hajadonok körében, mert a női nemben is csak a magához hasonlókhoz hajladozik: olyanokhoz, „akiknek férfiak már megmérték köldökük hosszúságát és szép tőgyüket”… De miképpen Zsigmond császár erkölcsi világát se fogadták be a magyarok, úgy ezt se! Pedig bőviben vannak – sajna! – olyanok: züllésre hajló alakok, muzsikusok meg humanisták az udvar körül: akik éppen ebben a légkörben lelik meg a maguk jó világát. Mi mást is szeretnének az életből még kisajtolni, mikor mindenük megvan – mint enni-inni, táncot járni, estről estre kicsapongani és nőzni…? Ezek éltetik azokat a jófajta némbereket a királyné udvara körül. Ilyen mindjárt „Aranyördög” is, az első énekesnő mind közt, akiről sokan mondogatják, hogy még a királlyal is dolga volt… Sok mindent hall az újféle jövevény – mint amilyen Ákos diák – a budai légkörben, és gyakran maga se tudja: minek adjon hitelt, minek ne? Ebben a mendemonda-áradatban egy józan, elfogulatlan fiatalembernek csak annyit lehet tenni, hogy tapasztalatait összeszedegeti, próbálja elrendezgetni magában: és tovább figyel… A királyné udvari kísérettel indult ki a hegyek felé: víg lovagocskák és paripáikat ugrató talján apródok és nyűkéllő ebek kísérik. Szintúgy társaságában vannak az amazoknál sokkal komolyabb kinézetű német lovagok, kiket csak azért is elhívott magával a kirándulásra. Nardellát szintén biztatta, hogy tartsón velük, jöjjön utána kocsival; de a hegyekben, föntebb, már rosszak az utak, lovagolni pedig nem szokott a dada, mert fél a lótól, gyűlöli, mióta egyszer Nápolyban levetette a ló… Az Oros-kapu felé kanyarodik a fürge menet, és ahogy a piactérre érnek: ki jön ki ott a korcsmából, és cihelődik fel a lovára, piros dolmányban és ezüstzsinórosan, mint saját személyében Dóczi Péter úr, a szerémségi bán? Mindjárt szemben fordítja lovát, és karlendítéssel tiszteleg a királyné előtt. Az pedig meghúzza a kantárt, és a köszönést meglepett mosollyal és fejbólintással fogadja.

Ez megint biztatásul tetszik Dóczi uramnak a megszólalásra: – Hát űfelsége csak lemaradt? – veti oda hetykén, bajuszán sodorva. – Ejnye, basztikuli… Beátrix asszony önkéntelen elneveti magát a kucsmás ember gömbölyűségén és darabosságán… Kár ilyen emberre haragunni is… – Igen! Lemaradt… – feleli kissé gúnyba játszó hangsúllyal, átkerülve Dóczi uram jókedvének áramába. – Kegyelmed azonban velünk tarthat, ha akar, egy kis sétalovaglásra, a hegyek felé. – Ezer örömmel, felséges szép asszonyom! Igaz, hogy lóháton sétálni nem szoktam, csak inkább gyalog… De a fönség kedviért megteszem, hogy a lovamat megsétáltatom. A királyné társaságába fogadja a neves vitézt, kiről általánosan tudva, hogy több mint két évtized óta réme a töröknek a Szerémségben és vidékén: de ez csak diplomácia Beátrix asszony részéről… Tudja róla, hogy ura régi barátja. Aztán, mért ne lássanak környezetében egy vérbeli igazi magyart is, ne csak mindig idegent? Igaz, a Hunyadi-párt régi embere Dóczi Péter, és van egy bűne is, amit nehéz lesz neki megbocsátani: az tudniillik, hogy ő csapta le tavalyelőtt Viola mester uram három ujját… Viola úrról köztudomású, hogy fiatalabb korában, mikor ide került, egy ideig megátalkodott kötekedő volt és veszedelmes tőrűző. Már a menyegzői ünnepségeken elkezdte a szurkálást: mikor a Duna-parton megölt egy embert, a halászok egész a palota kapujáig kergették, de ott védelmébe vette az őrség. Több hasonló esete volt, sok emberben tett kárt, jó néhány életet küldött el a másvilágra az alatt a nyolc év alatt, amióta itt él: de könnyű neki, mert mindannyiszor megmenekült, ugyanis a királyné védelme alatt áll. Utoljára két évvel ezelőtt követett el merényletet, világos nappal, mégpedig a királyi mulatószín majálisán. Oda osont a talján zenekarral versengő magyar muzsikusok kara mögé, és ott alattomban hátba szúrt egy flótást, aki igen nagyon szépen tudott játszani. Hanem ez volt az utolsó tőrözése Viola úrnak: mert mikor a hirtelen támadt forgatagban egérutat akart volna venni, szembe találta magát Dóczi Péterrel… Ez egy pillantással átlátva mindent, kirántotta kardját, és kiütötte Viola úr kezéből a tőrt. De úgy, hogy annak három ujja is vele repült… Ezt a „bűnét” sokan máig sem bocsátották meg a királynéi palotán, de ő azzal nem sokat törődik. Mert ő viszont a saját kardja védelme alatt áll. Mögötte a király…

Amúgy nagy tekintete van még mindig, mert ahogy a királyné mellé léptetett: a lovagi kíséret máris kotródik hátrafelé, megtartva az illő távolságot… Dóczival nem jó kukoricázni. Egymás mellett kocognak: a király felesége és a király vitéz barátja. Szokatlan pár: meg lehet nézni… Néznek is ide sokan, úton-útfélről, és törik a fejüket: hogy ugyan hogy került a királyné mellé Dóczi Péter? Aztán miért ne volna itt mellette? Unaloműzőnek is megteszi: legalább lehet rajta jóízűen nevetni… – Hát hogy van mindig, Dóczi Péter úr?… Hogy vág a bajusz? A felséges uralkodó mellett sajátította el Beátrix ezeket a magyaros szólamokat. – Köszönöm, fenség, én mindig jól vagyok… Csak őszül már a bajusz! – Könnyű ám azon segíteni… Be kell föstetni feketére. Nem mondhatnánk, hogy Dóczi uram kapva kap a javaslaton. Sőt, egy ideig igen savanyodott ábrázatot vág: elképzeli, ha az ő orra alatt valami ronda, ragadós festékkel babrálnának… – Phű! – feleli rá nyomban. Mert nem bírja a természetellenes dolgokat… – No, amint hírlik, ránéz még olykor kegyelmed a fruskagorai szép lányokra, menyecskékre is…? Ezt is a királytól hallotta Beátrix asszony. – Az a feneség benne, hogy inkább csak nézek rájok. – Ó, a szegény Dóczi… Hogy szánatja-sajnáltatja magát, az ártatlan bárány, mint aki még sosem esett szézonyok szoknyájába… Egy őszinte kérdés… Mondja, igaz volna, hogy kegyelmednek száz gyermeke szaladgál a Vajdaságban? Ezzel szokta néha király urunk jó barátját ugratni. – Nem számoltam. Hunnan tudjam gyermekeim szerit-számát…? De ha egyszer jól megolvasná valaki: többnek kő annak lenni, mint száznak, fenség!

– No csak! A királyné alig győzi visszatartani a mosolygó fölényt és a nevetést ezzel a parlagemberrel szemben. – Kackiás legény azért kend, Dóczi… Tudja, mi a titka a nőkre gyakorolt hatásának? – évődik gonoszkodva. – A pocak! – Hát persze! Abba sincs hiány, fenség… Pocak nélkül nem ember az ember. Mert ha a pocakot az emberfia kinyomja: mindjárt van a nők előtt tekinteti… – Hát még akit megnyom a pocak! – kockáztatja meg a királyné, mert az élet minden helyzetében szereti a sikamlós dolgokat. – Ügy jó, mikor himbál, táncol, mint a vízben a görögdinnye. – És még mindig vannak a nőknél sikerei? Ránéz Dóczi uram Beátrix asszonyra ferdén, aztán, úgy feleli: – Vannak ám. – Mesélje el a legutóbbi kalandját! – A legutóbbit?… – húzódik magába, és szemmel láthatóan komorodik el a Dóczi Péter uram ábrázatja; látszik, hogy valami nagy kellemetlenség ötlött fel az emlékezetében. No de, ha már így biztatják, megfelelő humorral kell mérni a dolgot, mert a királyné őfensége szórakozni akar, és hogy kedveli a sikamlós dolgokat… Mért ne mesélné el? Ezek az idegen gavallérok itt a nyomukban úgysem értik… – Hm, hát… nem valami épületes história. De érdekesnek azért érdekes, és ha nem untatja fenségedet, elmondhatom… – Halljuk az érdekfeszítő történetet. – Éppen tegnap este vót… Megösmertem egy asszonyembert, éjjel, ebben a korcsomában, ahonnéd most kijöttem. Mondta, hogy nem mer egyedül hazamenni. Hát ha csak az az egyedüli baj, majd elkísérem én… Nem messzi laknak? „Itt a domb alatt – felelte –, mindjárt a városon kívül.” Hát elindultunk… Nem mondom, volt már bennem valami borféle; de benne is. Egész úton jádzott velem. Az utcán mindjárt azzal kezdte, hogy kiugrott a

kezemből és futóra. Én meg utána… Ő elöl szaladt, mint a nyúl, én meg a nyomában, mint az agár. Hogy elértem, megbabusgattam, mert hagyta magát; de mikor éppen a legkevésbé sem számítottam volna rá, megint kiugrott a kezem közül. Megin utána… Így hancúroztunk a nagy úton végig. Ha valaki látta, biztos gondolta, hogy ez a vén, hasas kokas mit szalad úgy az után a fiatal gérce után? Megin hozzám édesedett, mikor megfogtam, aztán mikor melegedett a helyzet, és a legkevésbé se számítottam rá, megint kiugrott. Megin utána… Én még olyan ügyes nőt életemben nem láttam! – Gyerünk már a lényegre, Dóczi uram! – türelmetlenkedik a királyné. – Ciceremicere nem is volt? – Cicere-micere?… Eh! Így ment, míg végre úgy látszott, hogy eljutunk a cicereházig… Egy ház elé értünk a domboldalban, és a kerítésen nyersbőrök voltak kiteregetve a holdvilágban. A nő megengedte, hogy bemenjek a házába. Kinyitotta, és belülről újra bezárta az ajtót. Az volt a kívánsága, hogy lesz egy kis akadály: addig várjak rá nyugodtan a folyosón. Ahogy várok ottan türelemmel, hát egyszer csak hallom ám, hogy az asszony noszogatja az urát az ajtó mögött, hogy keljen ki az ágyból. Az meg nyög álmában és az istennek se akar fölkelni. Eluntam a veszekedésüket meg a várakozást, bezörgettem: „Asszony, te! hagyd az uradat békességgel aludni, ha már engem ide csaltál, ribanc fajta!” Megfordultam, hogy békességgel elmegyek… De a szavamra megjelenik ám egy hórihorgas ember a tornácon, ümögben-gatyában, a kezében bárd, és az udvar felé kiabál a holdvilágban: „Tuskó! Pallos!… Fogjátok meg”… Egy pillanat, és az inamba akadt két nagy csaholó szeléndek… Futottam, és a büdös bőrök fölött kellett átugranom a kerítésen, mert a kapu zárva volt… – Ejha! de furcsa história, Dóczi uram – nevet a királyné a történeten. – Hiszen az a hóhér háza volt! … A nő meg, akit egész odáig kergetett kend, az meg a hóhér részeges felesége volt! … El akarták tenni kegyelmedet, a pénziért! – Lássa, ezt se gondoltam volna magamról, fenség… Így jár a falusi, mikor feljön a fővárosba! Könnyen félrevezetik a rossz nők… Így történik a sok gyilkosság. – Ó, szegény ártatlan falusi emberek! – Hát még azok a szegény ártatlan fővárosi asszonyok! – Magam sem vagyok a női nemről túlságosan jó véleménnyel – feleli a

királyné. – Jól mondja a nőkről egy római bölcs: „Femina pulchra et nobilis est, nunc habet duos oculos: spectare decem viros.” Nos, mondja, mi a véleménye erről? Osztozik a bölcs római mondásban? Kicsit kihívóan hangzott mindez a lenézett parlagember felé; de Dóczi uram jól oda fülelt a latin szóra és az egészet egy hallásból átfordítja magyarra: – „Szép a nő, de csalfa; két szeme van, de azt a kettőt tíz férfin is rajta tartja” – ez mintha igaz volna, fenség… Találó némely asszonyemberekre… Bámul is a királyné a nyeregből, és szemét ugyan hogy rajta felejtette a köpcös magyar lovagon: mert csak most ébredt rá, hogy Dóczi uram piros gömbölyűségében még latin tudás is leledzik, nemcsak magyar vitézség. Nemhiába pajtáskodik vele annyit Mátyás… Milyen jól elrejtette eddig! Ilyenek ezek a magyarok. Csupa meglepetés bújik ki belőlük váratlanul, és bök alattomban, mint a szeg a zsákból. Akkor hetvenkednek a legjobban, mikor nem is tudnak róla. Dóczi uram is ugyanolyan nagyot bámul vissza a királynéra: mert ésszel föl nem éri, hogy ugyan mi tetszhetett meg rajta oly egyszerre a fenséges királyné asszonynak, hogy tekintetével oly önfeledten rajta feledkezik? Mert, hogy tud latinul, az csak természetes… – Bravó, nőhódító uram!… Ezt igazán nem gondoltam volna. – Ugye, hogy a pocak? – motyogja szerényül. – Persze hogy az… Ebbe van a férfi tekintélye minden asszonyember előtt. – Azt nem mondaná meg: hogy a nagy Hunyadi János viselt-e ugyan pocakot? – Nem, bizony. Mert magas, csontos, szikár ember vót… Dóczi uram nem értette el a gúnyt: hogy a nagy Hunyadi János inkább törökhódító volt, mint nőhódító. – Hát azt miért mondta kegyelmed a bölcs mondástól, hogy találó némely asszonyemberekre? Minden asszonyra találó? – Nem bizony. – Rám találónak tartja?

– Igen, bizony. – A fenét! Hát a király anyjára? – Nem bizony. Ez a hirtelen szűkszavúság: egyenesen bőszítő tud lenni náluk. – Mért találó rám, és miért nem a király anyjára? – kérdi ingerülten… – Miért, miért sem? Azt már fenséged nálam sokkal jobban tudhatja… Nem ismerem én oly közelről fenségedet. – No és a király anyját oly közelről ismeri kend? Tán bizony volt vele valami kudarca kegyelmednek ifjú korában? – Egy szót se erről többet, fenséges asszony! – villan fel Dóczi uram szeme szikrázóan. – Mert a felséges király anyjára úgy néz föl az egész ország népe, mint egy szent oltárképre! Férfi és nő egyaránt… – Jól van, hagyjuk ezt… „Sanctissima et sapientissima donna”… „Heroica mulier”… Még a taljánok is!… Engedje meg, kedves Dóczi uram, hogy magamba fojtsam a nevetést. – Tessék egészen nyugodtan! – Tudja, kit imád ő? Csak az unokáját és a pénzt! Dóczi uram előbbre ugrat: jobb, ha nem válaszol a királynénak a különös megjegyzésre. Maga se hitte volna, mikor ide csatlakozott, hogy a beszélgetés idáig fajul. Mindig a pénz, a pénz…!

A királyné és a király anyja közti áthidalhatatlan ellentéteket talán még a két asszony eltérő természeténél és ellentétes életfelfogásánál is jobban indokolja egy bizonyos közös alaptulajdonságuk: hogy tudniillik, ha egymásról van szó, mind a ketten szörnyűképpen anyagiasak… Persze, mind a ketten más előjellel! Erről aztán egyikük sem tud tenni. Beátrix asszony önzéséhez és érzékies mivoltához kétség éppúgy nem fér (bár, talán, bizonyos fokig mentségére szolgál

a neveltetése és déli vérmérséklete), mint az öreg Hunyadiné ismert politikai nagyratöréséhez és nemzetasszonyi puritánságához (amit megint családi körülményei és a honi állapotok indokolnak). A javíthatatlanná fajult ellentéteknek tehát nemcsak lelki, de kézzelfogható anyagi rugói is vannak. Beátrix asszony sem veti meg az anyagi javakat, már azért sem, hogy fényűző módon eltékozolhassa; az öreg Hunyadiné sem, ő meg azért nem: hogy aggódó lelkű nemzetasszony módján magasztosabb célokra felhasználandó, gyarapítsa azokat. Senkinek sem okoz fejtörést a magyarok közül, hogy a kétféle anyagiasság közül melyiket teszik indokolttá emberileg és erkölcsileg is elfogadhatóbb körülmények? Már az Árpádok óta így van nálunk: kipróbált jogszokás, érvényben levő régi törvények jelölik ki a királynéi birtokokat, javadalmakat, valamint azok haszonélvezetét Magyarországon. Ennek értelmében a királyi hitvesek földtulajdonaikat szinte örökségszerűen adják kézről kézre. A királynéi birtokoknak tehát most is ugyanazoknak kellene lenniök, mint amik voltak Zsigmond császár vagy más előző királyok idején – ez pedig jókora termővidéket, jó pár tucatnyi falvat, községet és azokkal együtt járó terjedelmes földterületeket jelentene a királynénak, a szokásos bányaélvezeti jogokon kívül. Így mindjárt, Pilis megyében: az egész Kelenföld és Szt. Jakabfalva a királynét illeti; Pest megyében oly gazdag városok és községek, mint Kecskemét, Félegyháza, Kerekegyháza, Gödöllő, Pécel, Gyömrő, vagy emitt, a nyugati részen: Szent Lőrinc, Boldogaszszony-Hatvana, Kóka, Almás-Zsámbok, Rábi, Szent-Egyed puszta, vagy Gubacs, Haraszti, Szt. Dienes, Örkény, Sári és Halásztelek stb.; Fejér megyében: az egész Csepel, továbbá Tököl, Tamási, Becse, Tatárszállás, Szent Miklós, Lak, Szőlős, Szent Márton-hegye; Gömörben pedig: Ajnácskőalja, Csomatelke, Bődfalva, Balogfalva, Kerek-Gede, Majom, Badacsony stb.… Ekként állna a dolgok rendje – csakhogy ezek a földbirtokok legnagyobbrészt nem jutottak Beátrix asszony kezére: mert a királynéi birtokokat már előzőleg, évekkel a házasság előtt, saját magának tartotta fenn a hosszú özvegységre kárhoztatott uralkodó. Így azok javarészben a király felséges anyja, Hunyadi Jánosné használatában maradtak – aki ismert kuporgató természetével évről évre okosan gyarapítja belőlük a királyi kincstár jövedelmét, anyagilag állandóan ebből segítve Mátyást, és még most sem hajlandó azokat menye előnyére a kezéből kiengedni, csak az esetben: majd ha megjön a törvényes örökös. Ebben aztán egy húron pendülnek Mátyással. És ha történetesen – ne adj Isten! – nem születnék meg a törvényes utód –, akkor még mindig inkább Corvin Jánosra

szálljanak át azok, mint valami külföldi, tékozló idegenre! Ekként fest a színjózan hazai számítgatás a trón és az anyagiak összefüggésében: így írja elő a dinasztikus Hunyadi-politika. A királyné asszony tehát hiába töri magát, hogy megszerezze ama jogos királynéi birtokokat, amiket elődei is bírtak: mert ő immár benne találja magát mindenben, mint Pilátus a Credóban: csak éppen, hogy a nevére kiállított, hivatalos okmányok nélkül – ami önmagában is elég ok a bosszúságra és a titkos elégedetlenségre, sőt még a király anyja és a Corvin János iránti, fokozódó gyűlöletre is. Hiába van meg mindene: azért mégis kijátszottnak kell éreznie magát. Ha sürgeti, hitegetik: a hivatalok könnyen túljárnak a magyarul se igen tudó talján udvarnokok eszén. Eleinte még jó pontnak vette az öreg matróna részéről, hogy ő volt, aki eltávolította az udvarból a titkos, nem kívánatos szeretőt. Utóbb az a körülmény, hogy a törvénytelen utódot maga Hunyadiné vette gondjaiba: bizalmatlansággal töltötte el a királynét. Mikor aztán az öreganya révén megismerte magát a kisherceget is, kínos jelenet játszódott le köztük. Hunyadiné, el nem vétett célzatossággal, úgy mutatta be menyének a kis fiat, mint a nagy Hunyadi-törzs apja után egyetlen élő magját. Mert Hunyadinénak sohasem volt modora a kertelés: – Kérlek, tégedet, fogadd őtet anyai szeretetedbe, lányom – úgymond –, és tekintsd őt saját fiadnak: addig is, míg fiad nem születik. Hiszen urad az apja… Az én öreg napjaim már úgy is meg vágynak számolva, és ha egyszer el találnék halálozni: kire is hagyhatnám a birtokaimat másra, mint arra, aki van, örökös…? – Mátyásra! – hangzott a szigorú felelet. Persze, nemcsak a használatban tartott királynéi birtokokról volt itt szó, hisz tudjuk, hogy a keleti ország tetemes részét teszik a régi Hunyadi-birtokok: Erdélytől föl, Munkács váráig húzódva… – Csak azt szeretném tudni, jó anyám, már miért haláloznék el anyaságod idő előtt, és honnan veszi a te anyaságod azt, hogy még nem születhetik törvényes örökös is? – vetette ellen ingerülten. – Mire a te jó anyaságod elhalálozik, még megszülethetik az igazi: akit a birtokjog inkább illet, mint ezt a kis törvénytelent. Az öregasszony karjaiba ölelte a kisgyermeket.

– Ne mondd rá! – szorította öregszüléi keblére. – Hiszen tiszta Mátyás, csak nézz reá… Szakasztott olyan, mint az én fiam volt ennyi idős korában: a feje, a kis nagy orra, görbe füle, meg minden… Azzal összevissza csókolta őt. Lehet, hogy Beátrix pokolba kívánta az útjába került törvénytelen magzatot, de az már alig hihető, hogy – mint némelyek állítják – ő átkozta volna el, mikor a gyermekkel a baj történt. Ha nem is kárörömmel, a látható elégtétel érzetével vette tudomásul, mikor megtörtént a baleset, mely ugyanakkor valósággal tönkretette a gyermek atyját. – Isten nem ver bottal! – súgta a vetkőztetéskor úrnője fülébe Nardella. – Sosem tudni, mit vethet még közben a sorsrendelés. Netán még az is megtörténhetik a jövőben, hogy a poronty valahol a nyakát szegi. – Isten látja lelkem, azt nem kívánom – felelte csendesült mosollyal. Eleinte maga a király is annyira átérezte a helyzet fonákságát felesége és a gyermek közt, hogy maga rendelte el, ne hozzák fel gyakran az udvarba; úgy vélte, jobb helyen lesz továbbra is Vajdahunyadon, sokkal szabadabban növekedhet, és tán maga is úgy gondolta: várjunk csak még, bízzuk a sorsra a jövőt… Hátha, hátha… Mégis valami megmagyarázhatatlan aggodalommal és rossz sejtelmekkel telt el, valahányszor újra látta Budavárában anyját. Furcsa, féltő érzések támadtak lelkében a gyermeke miatt: egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy ne érdeklődjék iránta: – Hogy van a mi kis Jánosunk? – Jól van, ne féltsd – hangzott a biztató válasz. – Ott játszadozik, ahol kicsi korodban te szoktál. Ugyanazokon az utakon szaladgál, ugyanazon fákra csimpaszkodik fel, hogy kiszedje a vércsefészkekét… Nyugodt lehetsz, míg anyád mellett van, addig jó helyen van; mert én úgy vigyázok a galambomra, mint a szemem fényére. – Apja fia: hatéves sincs, és már kiszedi a madárfészket a betyár rossz kölyke – mormogta elégedetten… Egy év múlva, hogy felhozták a gyermeket, és az udvarban megpillantotta őt, kiáltva ugrott fel a fia láttán:

– Mért sántáll a gyermek? – Semmi, semmi – nyugtatta édesanyja. – Egy kis katonadolog történt… Leesett a lölköm egy fáról… – Mikor volt? – Hát most, a nyáron. – És még mindig így húzza a lábát? – Ne bánd, majd elnövi a galambom… Ugye, Jánoskám, ebcsont beforr? – Ebcsont beforr! – kiáltotta hetykén a kisherceg. Hát még ha azt is tudná róla atyja, hogy nem most nyáron, hanem még a múlt ősszel történt…! Bárki gyermekével megeshet, hogy fölmászkál és leesik valahonnan; mit tehet arról a hajlott korú öreganya, ha még oly figyelmes természetű is? Erre bizony gondolni kellett volna! Magához hívta, és térde közé állította a gyermeket. Elnézte egy kicsit az arcát, gyönyörködve, aztán a vállainál fogva megforgatta, körülvizsgálgatta kisfiát. Két keze atyai aggodalommal futott alá a gyermek testén, és mikor a csípők körül matatott, a fiúcska fölszisszent. – Aha! Emeld föl a lábadat, és hajlítsd be a térded! – parancsolt reá. – No, csak… Nem tudod? Elég baj az, fiam … Ez a jobb láb mintha béna volna, lóg … A térdnél még csak behajlaná valahogy… Beátrix is jelen volt a vizsgálatnál, de mintha ott sem lett volna. Teljesen a gyermekével volt elfoglalva a király, és míg próbálgatta a fia lábával így is, úgy is, kérdezte tőle: – Fáj? A fiúcska, ajkát összeszorítva, tagadólag intett, miközben a szeme teleszökkent könnyekkel – mire az atyai kézből kiragadta őt öreganyja:

– Persze hogy fáj a lölkömnek, ha nyomogatod! Azzal magához ölelte és csókolgatta, mintha ez a nagy rokoni szeretet még segíthetne minden bajon. Hiába, állhatatos lélek lakozik a gyermekben! Nem vallja be, hogy fáj, inkább némán viseli el a fájdalmakat, mint az anyja: csak ne okozzon vele csalódást vagy szomorúságot édesapjának. Szeme rebbenésével azonban mégiscsak elárulja érzelmeit: akár Borbála… Beátrix lebiggyedt ajkkal figyelte a trónusról az egész családi jelenetet, mindegyre idegenebbül érezve magát… A király pedig előhívatta az udvar legjobb orvosait, és a lelkükre kötötte, hogy gyermekét a leggondosabb vizsgálatokban részesítsék, és észrevételeikről minél hamarabb tegyenek jelentést. Duzzogó hitvese oldaláról aztán még hosszan és aggódó tekintettel kísérte az udvari nép közt elbicegő fiát, míg csak el nem tűnt a szeme elől. – Sántáll a gyerek. Sánta… Nyomasztó érzésekkel telt el iránta, türelmetlenül várta az orvosok jelentését. Azok ilyenkor még megnézik előbb a csillagok izenetét is, mielőtt véleményt mernének formálni: hogy mi is a tulajdonképpeni helyzet a Jánoska sántasága körül? Odaát, a talján szárnyon levő mulatószínben múlatta az időt Beátrix asszonnyal, egész este. De csak olyan erőltetett vigasság volt: pokolba kívánta volna mindazon baljós sejtelmeket, melyek tánc közben környékezték… Még az ágyba is elkísérték azok: egyszerre csak úgy kellett éreznie, mintha a kis sánta lábbal valami előreláthatatlan beavatkozás történt volna a távolabbi jövőbe, pont a csillagok járása felől: mintha megbiccent volna körülötte valami. Nem az önmagába vetett bizakodás! Nem is a Hunyadi–nemzet büszke tudata – hanem valami tündökletesen más: egy messzi távolba nyúló, fel-felködlő, gátlástalanul merész elgondolás… Fog-e sikerülni az is, ha…? Reggel az orvosok feje közölte vele, hogy a kisherceget tízen is megvizsgálták, a csillagok járását is alaposan szemügyre vették: a vizsgálati nap és a születési horoszkóp viszonylatában és az orvostudósok egyöntetű véleménye szerint csípőficam és ínszakadás történt.

– Kár, hogy a baleset után azonnal nem részesült orvosi kezelésben, akkor még lehetett volna rajta javítani! – fejezte ki sajnálkozását az orvosi kar vezetője. – Azért adtam a kezetekbe, hogy gyógyítsátok meg! – Nem lehet, felség… Beállt a bénulás. – Mit mondasz? Nem tudtok segíteni a fiamon? Én csak az apja vagyok, és én csak egy király vagyok, de ti orvosok vagytok! Parancsolom, hogy kövessetek el mindent a láb gyógyulásáért! – kiáltotta csukló hangon, ingerülten, felugorva ülőhelyéből, és hirtelenül a falnak fordult. Érezte, ahogy arca görcsbe rándul, míg szemével a terebélyes ablakon át messze furakodva, valahová a sziget felé kószáltak gondolatai… – Szegény Borbála, ha ezt tudná… Jobb is, ha sohasem tudja meg! Mit számít, porszemnyit se nyom a latban, mit beszélnek össze-vissza majd a rossznyelvű hazai emberek – de hogy miképpen fog kárörvendezni Frigyes és az ellenséges fejedelmek legszélesebb kara, ha ezt megtudják, és hogy miket mondanak majd róla, hogy egy ilyen sánta lábú örököst hagy maga után az utókorra, mint reményei letéteményesét: az már mégsem egészen közömbösen érinti, bármi világverő hatalmasság is… Ebből a bajból többé nincs kiút! Hacsak nem születik meg a másik, hiszen ez még úgysem törvényesített elsőszülött örökös… Hátha! Ki tudja? És ugyan mit akar ezzel a balfordulattal kifejezni a sors az utódban: bizonytalan célt, ingatag számításokat és talán magát a megbiccent jövőt?… Szörnyű belegondolni egy hasonló kis baleset beláthatatlan következményeibe egy mégoly hatalmas fejedelemnek is, aki eddig sohasem ismert maga előtt lehetetlent! S semmit nem tehet ellene… Holott, ha jobban meggondoljuk, a mi egész királyi életünk voltaképpen egyebekből sem áll, mint ilyen vak tétekből, lehetetlenekből, előre nem látott képtelenségek sokszor magától kibontakozó sokaságából: különösen pályánk kezdetén… Bele kell törődni a fiúcska sántaságába, mint a változtathatatlanba, akár a halálba? Corvin Jánoska már ezentúl sánta lábbal „nevelkedik, s mint az egyetlen Hunyadi-utód, mint az isteni hatalomtól rendelt nagy Mátyás király egyetlen, törvénytelen fia: egész életén át húzza a lábát maga után? Vonszolja élete terhét: mint valami békót, a lábát, a szerencsétlen… Nem valami nagy kegy a Sors uraságtól, mikor ide ad mindent: de egy, ilyen közönségesen egyszerű kis ajándékról: egy egészséges gyermeklábról megfeledkezik…

Sürgetve udvari csillagászait, újra meg újra elkészíttette a fiú horoszkópját: és némi megnyugtatására szolgált, hogy azok mindannyiszor fényességes jövendőt és nagy ígéreteket vázoltak fel szeme elé a kis Hunyadi-fi élete pályájáról. Legyen valami vigasztalás… Ha ugyan egyáltalán hinni lehet a csillagászoknak is, akik az ég titkait fürkészik, hiú Bábel-tornyaikban rejtezkedve el – aztán onnan előbújva, jövendölnek ostobán… Nagy altatás a tudomány!

Mikor kijöttek a bécsi kapun, Dávidházi felé fordul az uralkodó: – Zelini jelentette a tanácson a minap… A német császár maga is tisztában van vele: alattvalói közt oly nagy már az elégületlenség, hogy készek volnának ellenében Mátyás királyt támogatni. – Uram, egy szikra kell csak, mint a délországokban, hogy a puskaporos hordó felrobbanjon – feleli rá Dávidházi. – Zelini helyzete se lehet valami könnyű… Több mint fél év óta fitogtatja már a csúnyábbik arcát Dél-Ausztriában és a salzburgiaknak Zelini János: a zúzott arcú lovag… Feladata, hogy támogassa Rohr salzburgi érseket az átpártolt esztergomi prímás ellenében. Flans János ugyanis még máig se kapta meg a császártól a készen ígért salzburgi érsekséget, ellenben kisebb-nagyobb kölcsönök formájában már legnagyobbrészt a magával vitt, óriási gazdagságú prímási kincstár darabjait is kicsalogatta tőle Fridericus… Így bánnak el Mátyás király elrablott kincseivel Ausztriában! Holott: ami a prímásé, az az országé; az ország pedig a király kardja alá tartozik. De félreértés ne essék, nem Frigyesen múlt, hogy kárpótolja a megkopasztott Beckensloert: a salzburgi érsekség ugyanis még csak alája sem tartozik, mert független világi fejedelemség, mely a dél-ausztriai tartományokban komoly birtokokkal rendelkezik. Rohr Bernát tehát nem volt hajlandó lemondani az érseki tisztről Flans javára, hanem Stahlenberg őrgróf segítségével védelmet kért és nyert Mátyástól: s most így, a múlt év novemberében kötött szövetség értelmében, Zelini vezetésével magyar rohamcsapatok szállták meg az érsekség Stiriában és Karinthiában fekvő minden birtokát… Ami magától értetődő… Hiába kürtölik tele Frigyes követei a világot és a Vatikánt, hogy Mátyás békeszegést követett el: mert Salzburg fejedelemségéhez nincs semmi köze a német-római császárságnak, és még ha netán volna is: Frigyes sem tett eleget a béke

feltételeinek, nem térítette meg a tartozását – jogos a területfoglalás… Hasonlóképp állnak a dolgok Ausztriával. Holott tulajdonképpen még hadüzenet se volt: a végleges, döntő lépést csak a napokban tisztázták és szavazták meg a tanácsban – és majd Dávidházi viszi ki az osztrákoknak a meglepetést. Egy-két napba telik, míg az írnokok megfelelően kicirkalmazzák, és ellátják pecsétekkel… Mindez annyi, mint mikor két ellenség csak még amúgy kötekedve lökdösi egymást, minekelőtte komolyan verekedésre kerülne köztük a sor. Frigyes is beütött Sopron és a Győr vidék védtelen területeire. Kölcsönös a tapogatódzás. Nem, mintha nem tudnók, kivel állunk szemben! Csak még mindig vannak, akik rettenetesen ellenzik a német-római császárral való döntő megbirkózást; különösen Beátrix… Ezt pedig már dűlőre kellett vinni! A Vitéz utca vége felé kocog a kis lovas csoport, és itt a ferences atyák temploma előtt kell elhaladniok, ahol már delet harangoznak. A klastromból éppen egy barát lépett ki. Kezében letakart kehellyel indul és a nyomában ministráns, aki égő gyertyát visz magával. Nyilván valami haldoklóhoz mennek, utolsó kenetre… – Na, persze, Pelbárt atya – méregeti az uralkodó. – Az, akit a vízivárosiak aranyszájú papnak neveznek… Merthogy oly jó élesre fel van vágva a nyelve. Ez védte úgy a szószékből annak idején a börtönbe vetett Szilágyi Mihályt, és még nincs feledve, hogy hálátlan zsarnoknak bélyegezte az uralkodót… Annak ellenére máig itt él, haja szála se görbült miatta. Hadd éljen itt továbbra is a hitvány fapapucsos csuhása! Ki a fenének árt a beszédjeivel? Nem prédikálhatna oly büntetlenül, ha nem volna ilyen meztéllábas, nyomorult, árva ördög, szegény feje… Ráadásul még írogat: tollforgató a szerencsétlen… Hát csak forgassa a nyelvét és a pennácskáját: elválik, mire jut vele? Az a híre, hogy királyellenes! Pap lévén, a Vitéz János elmozdítását fájlalja még mindig oly igen nagyon… Lám, most sem állt meg, mint a járókelők közül annyian, hogy, tisztelegne az uralkodó előtt: csak megy, mint a vak ló, az oltáriszentséggel: mint aki se lát, se hall… Nem is érti az ember, mit becsül rajta annyira Váradi: hogy időnkint eljár hozzájuk a templomukba, és még azt is kieszközölte ennek az ágrólszakadt „magyar humanista” flótásnak, hogy bejárása legyen a Corvina-könyvesházba.

Minek úgy felkarolni az ilyen ostoba frátereket? Ezenközben már kiértek a völgytölcsér kezdetéig: ahol az északi várhegyi lankák az Ó-Buda felőli domblejtőkkel negédesen összehullámzanak. Meredezik a közelben egy különálló épület, melynek kerítése száradásra kitett nyersbőrökkel van teli teregetve, és a palánk mögül előrohan két nagy, csaholó szelindek, és megugatják a királyt. Itt fordul el az út, ahol a Rózsák dombja emelkedik… – Pallos! Tuskó! Gyertek ide, hozzám! – hangzik egy durva hang a kerítés mögül. Ez meg a hóhér hangja volt. Küljebb érve, a Duna menti polgári fürdő avagy Új fürdő látható: ahol már, így a déli órákban, elég nagy a forgalom. Ide járnak le a városi tanácsurak és főemberek családjai fürdőzni és tisztálkodni; számukra a Gerhardus-hegy alatti forrásfürdő már nem felel meg. Nem elég előkelő! Vagyis, ahogy a jó polgárok hajtogatják: közönséges lett, pórias… Azért hát ők is díszes, fedett fürdőházat emeltek maguknak a Duna partján levő hévvízeknél: a szigeti dömés apácaklastrommal nyílegyenest átellenben – de oly szépet, oszloposat, mely ékességben és berendezésben még a Vár alatti Király-fürdővel is versenyre merne kelni. Előtte pázsitos kert nyúlik, virágokkal; a bejárati kapu meg tele van futtatva rózsákkal, melyek nyáron illatukba borítják az egész fürdőt. – Hol vannak még ilyen remek fürdőhelyek a világon? – veti őfelsége, mire Dávidháziék közelebb ugratnak hozzá: mert mindaz, amit őfelsége tesz, mond vagy nézeget, a környezete előtt egyszeriben felettébb érdekessé válik. A király életének minden kis mozzanata jelent valamit a többi előtt… – Rendbe van! hisz, amiben tudják, csak kövessék és utánozzák a polgárok a királyi udvart – folytatja előbbi gondolatát az uralkodó: – Sosem baj az, sőt így van jól: így lesz széppé és híressé a mi városunk. De ez már a harmadik nyilvános fürdő Budán!… Nem lesz sok a jóból? – Ezt látogatják a külföldi követek is. Az épület körül fali karikákhoz kötött, nyerges paripák és ácsorgó, üres hintók láthatók. Ezek meg itt várják a lubickolókat, akik bent fürdőznek a jó pezsgő, habos, langyos hullámok között…

– Jól van, ti csak fürödjetek és élvezzetek, örüljetek: legjobb tinéktek, jó budai polgárok! Tirátok is hull a fényből valamelyes, legyetek tehát boldogok, hogy élvezhetitek Mátyás király városát… Mekkora tévedés jó anyámasszonyunk részéről: mikor mindezt, amit körülöttünk tapasztal, léha fényűzésnek és elpuhultságnak tekinti! „A nép országos nyomorát” rögeszmésen szembe szokta állítani a főváros fejlődésével. Beátrixnek is olyat mondott a múlt őszön, mielőtt elment volna Hunyadra, hogy vérig sértette vele a királynét. Beátrix máig sem felejtette el. De hát, mióta csak ismerik egymást, örökösen neheztel egymásra a két asszony… Ez a dolog – méghozzá! – nyilvánosan történt. A palota előkelő főurakkal és főpapokkal, fényes külföldi vendégsereggel volt teli. Két zenekar szolgáltatott muzsikát a tánchoz, talján és francia énekesek léptek fel: mindenki el volt ragadtatva a királyi palota pompájától és a fejedelmi vendéglátástól – mikor a forgatagban a királyné szembe találkozott a napával, és (lehet, hogy tán egy kissé kihívóan) azt kérdezte: „Mit szól hozzá? Ugye, milyen pazar itt minden? Hogy érzi magát, jó anyám?” – Mire a király felséges anyja azt felelte: „Lányom, sohasem hittem volna, hogy így tudjon csillogni egy nép verejtéke!”… S tetőtől talpig végigmérte a menyét. És most újólag itt van: visszajött… Megint kezdődik elölről a házi háború: mert még nem hordozott a föld a hátán asszonyemberben két konokabb teremtést! A Pálos-hegy (Zugliget) felé átvivő kaptató úton kapaszkodnak fel Ó-Budánál a hegyek közé: ott, ahol a nagy agyarosok tanyáznak a Vértes rejtekeiben, ahol már az ősrengeteg kezdődik, mely egészen Ó-Budáig alányújtja lábujjait. Itt van egy fából faragott palota, vadlesőknek télen-nyáron jó pihenőhelyül szolgál. Ez volna a nevezett faház. A királyné és kísérete már lóháton várnak a ház előtt. Elunták a várakozást, úgy látszik, már újból fölszálltak, és menni akarnak valahová. Kürtjelet váltanak a távolból, és láttukra a fölfelé kaptatok meggyorsították az iramot. Megszokott, elég mindennapi dolog a lovas csoport látványa a Várban és a budai hegyoldalakban, úton-útfélen; de ami szép és feltűnő, az csak felhívja magára a figyelmet. Lóháti társaság veszi körül a királynét, és mind ide tekintenek: színes kép… A királyné úgy mered alá hófehér hátasparipájáról, mintha szobrot állna. Messziről megtetszik, hogy férjeurával szemben csupa neheztelés.

Léptetve közeledik őfelsége, Dávidházi hadnagy és egy lovas csoport kísérik: elképzelhetetlen, hogy még egy ilyen kis sétalovaglásban is katonai dolgokról ne kéne társalognia. Bele kell törődni… Mindig van a környezetében vitéze, egykettő, aki valami csatából jőve vagy csatába kelve, átmenetileg Budán tartózkodik. Nincs kihasználatlan pillanat az életében. Hanem azok közül, persze, egy sincs vele, akik a török ellen játszanak szerepet: mert azok Dóczi Péter és Kinizsi meg Báthori és a hasonlók köré csoportosulva, már nem is a királytól magától közvetlenül, hanem vezéreitől kapják az utasítást a déli és keleti határszéleken. Örökkön ezek a hadi gondok!… Elárulja a vitézi csoport is, hogy miről lehet szó köztük: mert szigorúan azok forognak körülötte, akik az ausztriai hadjáratok miatt fontos, hogy kéznél legyenek. Vagyis, a harcra állandóan készen állók: mint ez az örmény ábrázatú, kacsmargó bajszú Dávidházi is… Megpillantva hitvesét, őfelsége felvidámodva ugrat előbbre a csoportból. Élete párja mellé szegődik. Ettől kezdve tartózkodóan, legalább tíz méter távolságot tartva, követi őket a kíséret… A király, megelőzve minden várható szemrehányást, teljes nyájassággal fordul feleségéhez: – Jó napot kívánok a kedves szomszéd asszonyomnak! Úgy is, mint feleségem őfenségének, szerelmetes páromnak… – Jó reggelt! – hangzik elég tartózkodón. Mármint a késés miatt… De a király jókedvűen évődve folytatja: – Hogy éreztük magunkat az este, édes lányom? – Köszönöm, kedves atyám, nagyon jól – hangzik vissza csípősen. – Hát a német lovagok? – Ó, semmi különös. – Pedig néhány igen jóképű kamaszt látni köztük! Az egyikük erősen hasonlít Ulászlóra… Nem tűnt fel fenséges asszonyomnak?

– Egyáltalán nem tűnt fel, felséges királyom. – Annál jobb… És hogy tetszik Ulászló király őfelsége fenségednek? – Ulászló?… Isten tudja. Elég mamlasz figurának látszik az is. De miért kérdi azt felséged? – mondja magára erőltetett mosollyal a váratlanul becsapó kérdésre: érezve, mi lappang annak alján. Egy kicsit kényelmetlenül érzi magát. Persze, Olmütz… Mindjárt ezek a kézenfekvő csacsiságok! Borzasztó nehéz átjátszani vagy megtéveszteni a rámeredő és örökkön vidám mosolyú embert, aki mindig a legváratlanabb fordulatokkal toppan elő, ha valamiről el akarja terelni a figyelmet. Ő az, akit még sosem látott szerelem miatt elkomorodni. Hiszen még Thuróczi János királyi főítélőmester is a „színlelés mesterének” nevezi: aki legalább oly büszke ügyességére, mellyel gondolatait rejteni tudja, és szándoka felől az embereket megtéveszti, mint hadvezéri babéraira. Asszonyi ügyekről nem is szólva! Mert őneki szabad, ő mindent, de mindent megengedhet magának… – Azért, mi tagadás, elég csinos mamlasz a mi Ulászlónk is – folytatja nevetve. – Elég jókora darab, figurának is… Elérte célját: látja, hogy Beátrix elpirult a megjegyzésre. Ez az egyetlen leszerelő hozdulat a durcáskodásával szemben: ellentámadást kezdeni. – Nini! – csattan föl, örvendezve. – Lányomasszony pirulni is tud? – Miért ne? Apámuram előtt…? És ha van rá okom…? – Ha tudná, milyen jól áll neki az… Vannak pillanatok, miknek megértéséhez évek, sőt évtizedek tapasztalata szükséges. Nyolc éve ismeri a talján királylányt, úgy is, mint feleségét, úgy is, mint különleges lelki berendezettségű nőt; de valahogy még sosem támadt oly helyzet köztük, hogy szerelmi évődés miatt pirulni lássa. Na, kár is volt talán ugratni vele… Ki hitte, hogy ennyire megváltozik, mikor elpirul: olyan lesz, mintha egyenesen bosszús volna arra, aki ennyire zavarba hozta. Szemlátomást durcáskodik, ami külön édességet kölcsönöz fitos kis orcácskájának. Hiába, no! Fiatalabb, fiatalabb… Ulászló is fiatalabb… Viszont, a féltékenység már az öregedés jele… Márpedig a fiatalság előnyeivel és jogaival tisztában illik

lennünk; magunkról tudhatjuk, kölyökebb korunkból, hogy a fiatalság többnyire önkéntelen cinkosságot, összefogást jelent a korosabbal szemben. Mi pedig hát lassan megülepedünk, ahogy telnek-múlnak az évek: ha öregek még éppen nem is vagyunk – és úgy megértjük a fiatalokat, mint annak a rendje… Táncoljanak, vigadjanak, ölelőddzenek, érezzék jól magukat a fiatalok: mert azért azok, előjoguk van az élethez… Az udvarmester kocog oda, és kéri, hogy nézzen csak hátra, tekintse meg, milyen szép két sólymot és agarat hoztak a német lovagok őfelségének ajándékba; és míg hátranéz, már Stahlenberg bécsi követ furakodik oda a szép fiatal királyné asszony közelébe, s közvetlen modorban köszönti őt, kit lánykorából eléggé ismerhet. De őfelsége egy tekintettel eltávolítja a tolakodót. Nem szereti a bizalmaskodást és az önkényes közeledéseket. Kalimachosz, a lengyel küldöttség élenjárója panaszolja, hogy a követeket két hétig várakoztatta Budán a fogadás előtt, és mikor végre maga elé bocsátotta őket: öt lépés távolból intett a közeledőknek, hogy álljanak meg. Ne tovább!… És azok mit tehettek? Megálltak… – Bocsánat, édes királyném asszonyom – fordítja át komolyabbra a szót –, hogy ennyi ideig magadra hagytalak, és itt felejtettelek a szép tavasszal: ami lényedhez legjobban illik… Bizonyára, igen nagyon rosszul érezte magát, és szüntelenül csak személyemet hiányolta fenséged – kezdi a tréfás oldalról. – No, azt éppen nem mondhatnám. No, ez már békülékenyebben hangzott. Még egy-két szó, hogy eljussunk a szokásos medrünkbe… – Akkor én nyugodtan meg lehetek sértve, asszonyom. Bánom is, hogy szemrehányásokat tettem magamnak útközben. – Miért tett magának szemrehányásokat, felséged? – Hát, hogy mindenféle közbejött badarságokkal töltöm el a drága időt: mikor a világ legszebb fejedelemasszonya vár engemet zöld erdőben, virágok között… Mindig rájövök, mikor mulasztok, hogy voltaképpen milyen nagy szamár ez a Mátyás…

– Szép a beismerés… És miért? – Azért, mert az éjjel és nappal minden órájában szüntelenül csak veled kellene lennem, királyném. Minden nálad nélkül eltöltött perc bűn a boldogság ellen… – Akkor te, uram igen sokat vétkezel a boldogság ellen, és megérdemled saját boldogtalanságodat! – hangzik vissza még mindig durcásan és epésen. – Sajnos, igen! Kivel tudok én még közelebbről és okosabban beszélgetni mindenről, mint… – Mint? – sürgeti türelmetlenül. – Mint Pallas Athénémmel…? No, ez már csiklandozóbban érintette meg, lelke legérzékenyebb pontján, amit úgy hívnak: asszonyi hiúság… A szép küllemek és szólamok a királyné mindennapi életének megszokott, beidegzett szükségletei. Életmenete annyira beléjük van ágyazva, annyira nélkülözhetetlen benső kendőzőszer nála már a széptevés, a hízelgés: hogy nélkülük létezni se tud… Pedig különben nem egyéb az egész, mint gyermekkor óta beidegzett nyafkaság: ilyen hercegnői és királynői lényeket hoz létre az udvari túlkényeztetettség, mely végigkísérte őket kicsi kortól kezdve. De hagyjuk ezt! Maga sem oka annak, hogy számára mindez életszükségletté vált! Aztán, mit bánja, ha mindaz, ami körülveszi, csak udvari szólamok hidegen zörgő füzére; nála a mesterkéltség természetes… – Afelől igazán nyugodt lehet felséged, hogy pillanatra se jutott időm miatta a bosszúságra vagy unatkozásra, útközben. Nagyszerűen elszórakoztattak Dóczi Péter szerelmi históriái… Így azután részemről is csak szamárságokkal telt el az idő – a tervezett sétalovaglásból pedig, úgyis tudtam előre, hogy nem lesz semmi. – Miért ne lehetne? – Az a legkevesebb! – forgatja a nyelvét Beátrix asszony. – Felséged mellett különben is megszokhattam már, hogy amit felséged ígér, abból sohasem lesz semmi. – Ne essünk királynéi túlzásokba, kérem.

– Soha semmi ígéretét nem tartotta be velem szemben! Ez a vád újabban került napirendre: immár hónapok óta mondogatja… Ugyan, ki súghatta a fülébe? – Ez sem felel meg a valóságnak. – Mindig mindent letagad és meghazudtol, mint most is… – De amikor fenséged valótlanságot állít… – És most ez a tromf, hogy rám licitál? Hogy visszafordítja a fegyvert ellenem? Férfias, lovagias dolog, mondhatom! A budai napkirály!… Ennek a kijelentésnek meg olyan lenéző, becsmérlő színezete van. Mindegy, a fő, hogy ingerültségének valahogy véget vessünk, mert még utóbb feltűnik és hátrahallatik valami nem kívánatos, a tíz-húsz méterrel mögöttünk kocogó kíséret felé. – Állj! – fordul hátra, kiáltva. – Dóczi, vezéreld Buda-Szent-Lőrincre ezt a dicső, szép hadsereget: mely az ebédhez terített asztalokat majd bátor rohammal ostromolni fogja. Mi még egy kicsit körülugratunk őfelségével… Ó-Buda… Szent-Endre… ezen a környéken… – Felség! Ígérem, hogy a hős sereget célba vezérlem: és a várat elfoglaljuk. Itt hagyva a kíséretet, külön ugratnak tehát, és a király fekete ménje szinte ragadja maga után a királyné hószínfehér kancáját. Ötletszerű utakon bóklásznak, árkot ugratnak, és az ilyen nyargalásoknak a királyné részéről rendszerint az lesz a vége, hogy beáll a teljes lelki megnyugvás. Beátrix asszony egy kicsikét telhetetlen: akinek a szépből, jóból, szórakozásból sohasem elég. Pedig csak így nyargaltában is mennyi sok látványban lehet része a természetszerető embernek: hisz bármerre visz az út, még a vaknak is meg kell látnia, hogy váraink, városaink peremeit már mindenféle szebbnél szebb kertek körítik. Országszerte így van már nálunk!

Egész sora látható a királyi kerteknek csak oly rövid kis útszakaszon is, mint Pest, Buda, Ó-Buda, Szent-Endre, Visegrád… Ezek volnának hát ama híres díszkertek, Mátyás király kertjei, mikről az idegenek oly sokat áradoznak és firkálnak. Szépek, szépek, bizony, a szent firkantyúját! már messziről elgyönyörködtetik a szemet… Jól dolgoznak ezek a remete barátok Buda körül! – Mathi… ! – hangzik végre a király mögül kissé bágyadtan. – Nos? Mi az, lelkem? – Ne hagyjál úgy el magad mögött! – Csak az ragadta meg a figyelmemet, hogy mily gyönyörű az a virágos rét az óbudai vár alatt: amint egész tarkaságával ide tetszik felénk. Nézd csak… – Nézem már – ugrat közelebb. – Látom. Valóban szép… De engem nézz, ne a virágos rétet! – Téged is… Mert ha te most itt nem volnál, bizonyára halványabb volna az egész természet. – És mik azok ott? Vadvirágos kaszálók? – Dehogy, királyné asszonykám! Hát nem látod! Ilyen a magyar kert. A vadvirágos rét fogalma – gyorsan meg kell jegyeznie az uralkodónak –, nem kaszálót vagy vadvirágos tarka mezőt jelent, mint ahogy a mező is más értelemben az: mindkettő sajátosan régibb kori fogalom. Efféle kerti kiképzés nem tenyészhet ki másutt Európában, csak a mienkéhez hasonló éghajlat alatt. Mert ahol sok a szárazság, forróság vagy nincsen tél, vagy ahol – homlokegyenest ellenkezőleg: kevés a nyár és sok a köd, pára: azokban az országokban, bizony, akár délre, északra vagy nyugatra vessük tekintetünket: más a kerti tenyészet, mint erre mifelénk… Sosem él ott meg együtt annyi fűszerszámos illatú, nemes virág, mint a mi várkertjeinkben és kolostorainkban: ahol tavasz időt a puha majoránna és a fehér rózsa vegyest a pirossal illatozik, illanó árral öntve el a sokszínű lugasokat… Százféle virággal mosolygó berkek, kertek: kikben a rózsaféléktől a legragyogóbb színű virágokig, a kékliliomtól a bazsarózsáig: minden virág egyre ontja lelkét… Más a mező, mert az már pázsittáblás térséget jelent: megmunkált sík pázsitot a várak alján, a függőkertekben. Ezeken a helyeken már hantról vagy magról nő a fű, sok helyütt

öntözéssel… – Kevesen tudják, hogy az első kertészek a királyi várak körül a remeték voltak… Tudtad-e? – Nem… Mifélék a remeték? – Hát, mint a Gergő atya Buda Szent-Lőrincen. – Gergő atya?… Hiszen az a rendfőnök! A remeték kápolnája rendszerint a várak közelén helyezkedik el. Remete Szent Pálé is itt állt vala, a nyéki vadaskert közvetlen közelében. Mindig jó, ha a vadasokkal, madarasokkal valaki törődik, és az egymással váltakozó ligetekben van valami rátermett ember, aki értője a gyökereknek, virágoknak is. Mert, uramisten, ahhoz is csak kell valakinek érteni… Ezek gondja a kert, valamint a pázsitok körülültetése a különféle kellemes, jó, édes szagú fákkal (mint pl. a szőlő, körte, alma stb.) és megfelelő virágágyásokkal: hogy a virágok illatozása mellett maga az árnyék is üdítő legyen. (Mert vannak keserű fák is, minek árnyéka elbágyasztja az embert, mint pl. a diófáé.) Mellékesen a remete ültetget magának ehető növényeket is, miket nyersen is elrágicsál. (Ezek honosították be a sárgarépát, zöldséget, zellert az Árpád-korban): de a remete azért sohasem konyhakertész, gondja inkább a virágokra, füvekre, pázsitokra terjed ki. Mikor egyszer a nagy szakállú Remete Szent Pált Fehérvárról fölkeresték a pálos barátok, a nyéki vadaskert mellett levő lakában, hogy tanácsát kérjék, hogyan lehetne kolostorukban pázsitkertet csinálni, a remete állítólag azt felelte nekik: „Semmi sem gyönyörködteti a szemet olyannyira, mint a finom tűlevelű, nem hosszú, de nem is rövid pázsitfű. De ez a sovány talajt szereti. Azért a földet, ahol kertet akartok, tisztítsátok meg mindenféle gyomtól, a gyökereket föl kell ásni, és a földet egyenesre gereblyézni. Aztán forrón lobogó vízzel az egészet alaposan megöntözzétek, hogy a benne maradt magvak ki ne csírázzanak. Annak utána az egész helyet befedjük finom fűvű, sovány pázsitkockákkal. Azt durunggal a földbe döngöljük, és a füvet a lábunkkal jól letiporjuk, hogy szinte egészen eltűnik… Néhány napra rá vékony hajszálakkal tör elő a pázsitfű: nemsokára zöld szőnyeg módján borítja el a földet…” Így csinálták a remeték az első pázsitot a Bélák idején – és ki tudja, egy kis szemnek való gyönyörűségért még mennyire meg nem nyírják, tiporják és sanyargatják vala a vadul burjánzó természetet ezek a jó ráérős, kolostori

emberek, kiknek más dolguk sincs, mint hogy mindig efféléken törjék a fejüket: ha időközönkint ide nem ütnek a tatárok, törökök és hasonlók, hogy százezernyi paripákkal végigtapodják és ledorbézolják a díszkerteket a királyi lakok és kolostorok körül, mint a zúgó fergeteg: s kardélre hányják a remetéket is – gondolja magában őfelsége, ringatózva a nyeregben, és újra meg újra körülhordozva tekintetét a királyi kertek szépségein. – De hát, így vagyunk a világon mindennel. Így vagyunk a féltettebb dolgok, az emberek rendjével is. Ahol ültetni akarunk, ott előbb irtani kell. Minapában valaki megcsodált egy intarziás asztalt, hat méter hosszút, a nyéki palotán. S kérdezte: nemde, olasz mesterek műve az? – Dehogy – felelte mosolyogva. – Buda-Szent-Lőrincen készítették az én jó pálosaim… Buda-Szent-Lőrincen, egy jó lóugratásnyira a Tábor-mezőtől van a pálosok kétemeletes szép klastroma, mit az Árpád-kori kolostor kibővítésével, saját kezűleg építettek fel. Gergő barát lett itt a rendfőnök: a Hunyadi-kódex egykori készítője, a Corvina-ház volt miniátora. Jó rendfőnök, mert itt is rendre beváltja a személyéhez fűzött reményeket, s gondja van reá, hogy a klastromban lakó szerzetesek ne unatkozzanak, hanem legkiválóbb mesterei legyenek a kézmívességnek. Ezek a barátok – a rend tagjai – mind magyarokból kerülnek ki. Legfőbb tudományuk az orgonakészítés, azonkívül még ötvösséggel és miniatűr díszítőszobrászattal is foglalkoznak; de különösen művészi faragványú bútoraik teszik őket nevezetessé… Isten a tudója, kikből tevődtek össze és miféle szerzetek ezek a csöndes mosolyú, nagy szakállú férfiak, akik föltették magukban, hogy egész életükben munkával dicsérik az Urat, és itt szüntelen műhelymunkától visszhangzik a kolostor: fúrnak, faragnak, kalapálnak, mint valami szent robot megszállottjai… Mert a világ legszorgosabb rendje a pálosoké. Ami magától értetődő, természetes: hiszen ez a kézi munkából élő, sokoldalú rend, Özséb alapítványa: magyar rend. Életben mozgó és valósághoz álló csuhás barátok sokadalma; kiknek a közösen végzett munkában telik minden örömük. Laknak itt vagy hatszázan. Háziiparon kívül is még mindenféle hasznos munkákkal foglalják el magukat: veteményeznek, pázsitoznak, kertészkednek ők is, övék az erdőtelepítés meg a vadnevelés gondja. Ki tartja számon ma már, hogy e fehér csuhás barátok, a különféle mesterségeket űző szerzetesek pálos ősei tölgyesítették be pl. a Buda mögött fölmagasió Nyék hegyét és a Pilist az Árpád-korban: mert szív s lélek buzgott bennük, és hogy eme faóriások, melyek a királynak árnyat adnak: bizony, látták még az itt vadászgató, Duna-szerető

Árpád-házi királyokat is; sőt tekintettel arra, hogy egy-egy ilyen tölgyóriás, mint amilyen Makkos-Mária erdeiben található; még hét-nyolcszáz évig is elélhet: látni fogják még a későbbeni századok emberei is… Ha ezek a fák beszélni tudnának… ha megszólalnának… Kibeszélnék a mi fenséges nyargalászásaink értelmét, nemcsak nappali, de a mi éjszakai kirándulásainkat is, elmondanák a király vadászkalandjait az utókornak … A Nyék alatt húzódó, hosszú, hűvös levegőjű völgy szintén a pálosokról neveztetik Pálos-völgynek; míg az ezt keletről szegélyező rózsás domb ugyancsak őutánuk van, hogy a Pálos-domb nevet viseli; megannyi figyelmező jeléül annak a jól megalapozott kultúrának, mely a pálosok keze nyomán virult fel ezen az ősrengeteges Budán és annak hegy-völgyes vidékein. Nem csodálkozik azon, hogy oly sok a szerzetesi birtok és a szent épületek száma Budán és környékén: aki tudja, hogy Budát voltaképpen a pálosok alapozták meg. Ezért hát szeretjük és támogatjuk is ezt a rendet! – Nos, végre itt vagyunk! Ez itt a pálosok klastroma, itt fogunk ebédelni. – Ebédelni? – mond a királyné nevetve. – Hiszen már három óra is elmúlt. – Nem baj, a szerzetesek úgyis szokva vannak a böjtöléshez – ugrik le a kapuban a nyeregből őfelsége, aztán maga siet, hogy nejét lesegélje. – Annál jobb lesz az étvágy… Most jut eszembe, ma még nem is étkeztem. Elvették tőlem a reggeli időt ezek a német lovagok. Az udvaron belül már ott ődöng a jóval előbb ide érkezett kíséret. Azok is éhes szemekkel merednek. – Nem muszáj mindig harangszóra ebédelni: legjobb harangszó ebéd előtt a gyomorkorgás – tréfál hangosan őfelsége, ahogy befelé tartanak, ahelyett hogy mentegetődzne. A klastromi ablakokból mindenünnen vidám, szakállas arculatok vigyorognak elő, és az elhangzott szavakra helybenhagyólag bólogatnak: mintegy kifejezéséül annak, hogy ők is egyetértenek a király szavaival. Az udvaroncoknak is jót tesz néha egy kis böjt: nem baj, a király megvárakoztatta őket. Itt vannak már az énekesek, muzsikusok is, akik hintókkal hozták ki hangszereiket. Számukra az udvarban terítettek, de egyelőre azzal vannak elfoglalva, hogy a forrás körül csoportosulva, lesik a halakat a vízben. Mások meg az erdő zenéjét figyelik, hangszereikkel utánozni iparkodván a madarakat.

Dalmata a dongót tudja a szájával megtévesztőén utánozni: kizümmögi, ahogy közeledik, zúg, mintha csípni akarna, majd valaminek nekiütődve, mérgesen cincog. Nagy bűvészek, komédiások ők. A természetben pedig mindjárt otthon érzik magukat. Itt nem alusznak el, mint némelyikük litánia alatt a templomban. Érthető, ha így nekividámodtak, hisz egyébként mindig csak a zsoltárok és a templomi szentenciák unalmában őrlődik életük. A budai polgárok nem is nagyon rokonszenveznek velük: megjegyzik maguknak, melyik volt az, aki Péter-Pál napján golyójáték miatt elmulasztotta a litániát, vagy az, aki szentbeszéd alatt elterült a zsámolyon, s horkolva aludt – s alkalomadtán besúgják őket az udvarmesternek. Ők meg, a budaiak bosszantására, azok egyszerű viseletétől elütő: égbekiáltó világias külsőségekkel hivalkodva, keresik a feltűnést: hosszú hajat viselnek (nem, mint a többi várbeli alkalmazott: illedelmes fülközép-magasságban lenyírt frizurát); eleven-tarka ruhákban, színes cipőkben tüntetnek az utcán, és a kocsmák körül éjszakánkint botrányos lármát csapnak. Budai szézonyok ablakai és rácsos kosarú erkélyei alatt éjjelizenét szoktak adni, férjeik bosszantására, akik nemegyszer kutyákat uszítanak rájuk, mint a hóhér Dóczi uramra…

Gergely atya az udvarban, csupasz fővel és mellén összefont kezekkel, hajlong már a belső bejárat előtt: otthonosan fogadja, és mindjárt a refektóriumba tessékeli a királyi párt. Földszintes, tágas, barátságos hely a barátok étterme. Középütt hosszú, terített asztal, ahol percek múlva már nagy tálakban kínálja magát, előételül, a forró sós vízben főtt spárga, behintve vajban pirult zsömlemorzsával. A fejedelem kényelembe helyezi magát, és eltérve a háziszokástól, hogy csak a királyné kezéből fogadja el az elfogyasztandó falatokat, saját kezűleg nyúl a tálba: kipróbált konyha a pálosoké, megbízhatóbb, mint otthon. Értenek is ezek a leleményes barátok a királyi tálak kieszeléséhez. Ha böjt napja van is, nem jönnek zavarba, mert nekik – nem úgy, mint a leveldi karthauziaknak – van a klastromkertben egy forrásból táplált, kővel kirakott halastavuk is, nem nagy, de a böjti szükségleteket kielégítő. Teli van cuppanós szájú pontyokkal, vízsodrot verő csukákkal meg cikázó, piros pettyes kövihalakkal, melyek szabadon villódzhatnak a vízben fölfelé, a zuhatagosán alácsobogó forrás felé. Megnőnek kilósakra is. Értenek a halakhoz a szerzetesek, főztek is olyan finom zöldséges csukát és pontyot lében, hogy még a király konyháján se jobbat. Őfelségéék nem is fukarkodnak az elismeréssel, mire Gergő atya elárulja, mi ennek a titka: ecet helyett könnyű fehér borral ízesítik, és mikor tálalás előtt felforralják, tojássárgáját habarnak belé… Levest követi a

roston sült kövihal: mindenféle kerti gyökerekből készült, fűszeres mártásokkal és sült csicsókával. Utóbbi a királyné kedvence, Nápolyban nem is látni olyant – úgymond. – Azután gombákat hoznak be a konyhai fráterek: az erdőből frissen szedett csiperkét és rizikegombát meg kucsmagombát, kit sülve, kit párolva, a legkülönbözőbb formákban. Utána jön a sajtos tojás, spenóttal – sűrű, édes bort kortyolnak közbe-közbe. – Lehet válogatni… Vannak a korsókban jó, savanykás fehér borok is – matat az asztal felett, a korsók között Gergő atya, izgatott kezével, és a vastag csuha ujjával mindjárt felborítja a királyné gyöngyös billikomát, és Beátrix asszony felsikkant, mert annak tartalma feléje folyt kígyózva. – Keresztelő lesz! – nevet fel őfelsége vidáman. – Ha fiú talál lenni, Gergő atyát hívjuk meg keresztapának. – Keresztelő…? – susogja megreszketve, de mégis kellemesen érintve és elmosolyodva Beátrix asszony, és eltűnődik a gondolaton. Maga is fiút szeretne… Gyapjas hajút, domború homlokút, kerek szeműt – olyant, mint Frederigo: akiről szájról szájra járt Nápolyban, hogy olyan szép gyermek volt, hogy Michelangelo az ölben ülő kis Jézust róla mintázta a fehérmárvány Madonna-szobrán. – Elég jók a boraitok, Gergő… – No, ezek már király urunk pincészetét dicsérik: Szent-Endréről és Visegrádról valók. Édes túrós gombóc a befejező étel, porcukorral hintve, olvasztott vajjal locsolva: könnyű és elolvad a szájban, mint a hab. Villával bökik, mert vannak már az ételekhez a pálosoknak megfelelő evőeszközeik: nemrégiben, egy alkalommal, velencei késekkel, kanalakkal, villákkal ajándékozta meg őket a királyné. Mi lehet az oka, hogy itt valahogy mindig jobb ízűek az ételek? Talán ez a jó harapós hegyi levegő…! – villan át az uralkodó elméjében, aztán egy kicsinyég mégiscsak összeborzong a híves, boltos refektóriumban, és Jaroszlávtól – a háta mögött settengő cseh inasától – a köpenyét kéri magára: mert hátul, a keresztcsontjában, combjaiban és forgóiban bujkáló szívós fájdalmakat érez, melyek olykor, ebéd után, fel szoktak hatolni a belek és a gyomor felé… Vagy, tán fordítva: a gyomor tájékáról indul? Ezt még nem sikerült megfigyelnie…

– Mindig mondtam, hogy egyszer csak fogom magam, és fölcsapok barátnak – tréfál őfelsége az asztalfőn. – Konyhafráterként fogom kezdeni… – De csak a böjti időre – veti közbe a királyné. – Nem lehet jobb, mint Buda-Szent-Lőrincen pálos atyának lenni! – Csakhogy akkor előbb vissza kell állítani felségednek a papok házasságát! – Ki mondja róluk, hogy nem házasok? Van a papoknak házuk – a többi az ő dolguk… Mit szólsz ehhez, Gergő atya? – Isten őrizz a házastárstól, felség! Mert akkor ez a sok jó ember, aki itt Isten dicsőségére összegyűlt, és a legszentebb egyetemben munkálkodik: egyszerre mind hajba kapna, és szétmenne világgá. Magam maradnék a klastromban barátnak. – Király uram volna a konyhás – emeli a fejét a tálak közül Dóczi uram. – Én meg elbíbelődnék a halakkal itt… Az tálban is! – Az volna még a jó férfiszerzet! Jó nektek… – Halat könnyebb fogni, mint törököt. – De asszonyt fogni volna legnehezebb a csuhával. – Boccaccio azt írja az egyik novellájában – élénkül fel a királyné –, hogy a csuha csalogatja az asszonyokat… – Attól függ, hogy ki van benne? Egy szuszogó, kövér pap, vagy egy üres csuha bizonyára nem csalogatja az asszonyokat. Ennyi minden jó böjti fogás végeztével fölállnak, és elmormolják az asztali ájtatosságot; a királyné rövid pihenőre tér, király urunk pedig átadja magát Gergő atyának, valami kis ebéd utáni járás-kelésre, szemlélődésre – mert van itt mit látnia a királynak is… A rend tagjai már réges-rég megebédeztek, és munkában vannak, iparkodnak. Termelő munkát végeznek: mert a pálosoknak nincsenek birtokaik, javadalmaik: önfenntartó szerzet… Érdekes műhelyről műhelyre járni, megnézni, mint gyalulnak a barátok, mikor csuhájukra száll a fűrészpor, szakállukba akad a forgács, és hogyan illesztgetik és ragasztgatják

egybe az előre kimunkált bútordarab-alkatrészeket: míg végre lábra áll egy szék vagy remekbe készült intarziás asztal vagy egy szép imazsámoly, széles támlájú, amelyen szükség esetén még szunyókálni is lehet. Megnézik még az orgonaépítőket, a fa- és kőfaragó-szobrászokat, üvegablak-készítőket és még a szabók műhelyét is. Őfelsége mindjárt él az alkalommal, és egy eredeti pálos csuhát rendel magának (elhatározta, hogy legközelebb megtréfálja Beátrix asszonyt), és míg mértéket vesznek róla, Gergő atya udvariasan megkérdi: – Miből legyen a barátruha, felség? – Hát posztó, posztó… – Talján vagy német posztót kedvel inkább felséged? – Fenét, Gergő! Oly nagy a választék? – Meghozathatjuk Budáról. – Jó nekünk a magunké… Mire még a szabómester barát is halványan elmosolyul, mert hogy maga is úgy gondolta: minek ide idegen portéka? Lehajol, és végekben rak föl az asztalra bíbor, fehér és kávébarna színű, jó cseh posztókat. – Boroszlóból valók, felséges királyom. – Boroszlóból… Így van az – turkál őfelsége a végek közt –, mikor már Boroszlóból egyéb se marad az embernek, csak a jó barátcsuhának való, sziléziai posztó. No, ebből a barnásból szabjatok egy szent öltözőruhát nékem… Mondtam, hogy beállok barátnak! „S mi lesz a jelszó?” – csendült fülébe egy hang, a régi kedvességgel és szinte hallotta, amint belülről megsimogatja a fülét kedvesen… Bor-BoroszlóBarátcsuha… S egyszerre Olmütz villant fel előtte: az olmützi tábor, ahol sátrából kikukkant, csillagot lát, s egy pillantással átérti, milyen kibírhatatlan űrt hozott az életébe valaki hiánya. Ezt a rést már nehéz lesz kába mókákkal, latinos dévajságokkal és mulatozásokkal kitölteni. Mátyás, Mátyás… Előbb meg kell vágnod tennen ujjadat, hogy megtudd, mily nehezen nélkülözöd még egy ujjad hegyét is…

– No, jerünk tovább innét! Gergő páter legfőbb büszkesége a kolostor könyvesháza, mely műhely maga is: itt gyümölcsözteti és adja tovább a fráteroknak a királyi nagy könyvtárban szerzett tapasztalatokat. Mert aki egyszer bekapta a horgot, és benne van a humanista métely, az rendfőnök korában se tudja abbahagyni; még itt is könyvészkedik, miniátorkodik a jó atya. Amint előadja, számára azok a nap legkellemesebb órái, mikor kódexeket másolgat, és színes címbetűkön pepecselhet. Mint rég… Jelenleg éppen a pálosok történetét körmölgeti: különös tekintettel arra, hogy időrendben kidomborítsa a rend kapcsolatait a királyokkal. Külön fejezet jut Mátyásnak: kinek a buda-szent-lőrinci szerzetestelepülés igen sokat köszönhet. Külön lapok örökítik meg Mátyás látogatásait; így bekerül a könyvbe a mai nap is. Megbeszélik, hogy milyen lap készül a kirándulásról, három apróképpel, és még a betűképek tárgyát is közösen, részletezve, kölcsönös izgalommal vitatják meg. – Az első betűképhez szükségünk lesz egy angyalra – vélekedik Gergő atya, mert a kolostori böjti lakomát érintve, utalni akar valamire… – Ha csak angyal kell, hát fel lehet hívni az énekkarból akár Aranyördögöt is – kapcsol mindjárt őfelsége is. Pár perc múlva előttük áll a csikófejű nő. – Ilica – fordul felé az uralkodó. – Te voltál, aki segítségért szaladtál a leveldi kolostorban… Nem felejtettük el, gyermekem… Azért most bekerül az arcod ebbe a szép emlékkönyvbe itt. – Nem vagyok én arra méltó, felség… Csúnya, csikófejű nő vagyok én ahhoz! – Úgy állj itt, hogy most te leszel az angyal. Gergő atya közben már lázba esett. A nagy művésznő láttán máris festhetnékje támadt, és képzelete megindult: előkapkodja festékes kagylóit, ecseteit, és menten munkához áll… Jó szeme van a tárgyhoz. Pár vonással pillanatok alatt odavarázsolja a pergamenre az előtte álló, bontott hajú, szőke nő egész alakját és nyílt arcvonásait. A király maga is elgyönyörködik a műveletben: – Brávó, Gergő! Jobb, mint az eredeti…

Aranyördög pedig ott áll angyal formában egy nagy O betű közepében, és int egy közeledő, fullánköltögető kígyónak, hogy elhárítsa őt… – Ugye, magadra ismersz, Ilica? – Magamra… Köszönöm a szép fehér szárnyakat: melyek olykor a mennyországba segítenek repülni… – No, eriggy!… A másik sarokban meg a király képe lesz látható, amint eltol magától egy ételes tálat… Beavatottak előtt nem szorul magyarázatra: mit ábrázol a kettős jelenet. A fejedelmet jó angyala védi az őtet környező, gonosz ármányok ellen. A lap közepében pedig majd az énekkar hangversenyez. Megállapodnak, hogy Gergő atya a lap alján még ördög képében oda fogja festeni Frigyest is.

Az uralkodó és Beátrix asszony kis sétát tettek az erdőn, a tervezett hangverseny előtt. Fölkeresték a Halleluja-bércet és a vadaknak felállított telelőt. A Hallelujabérc arról is nevezetes, hogy oda szokott kiállani Gergely atya húsvétnaponkint: és ott, egymagában, a Feltámadott dicsőséget énekszóval hirdeti. Csak úgy szívből: égnek-földnek, madaraknak, mint ahogyan a régi remeték szokták. A feltámadott emlékezetére keresztet is emeltek a pálos atyák a szikla tetején – egészen odáig kapaszkodva ült le a királyi pár, egyenesen a kereszt tövében. Mikor fölértek, alátekintettek a mélységbe. Lent, a völgyben, Dóczi Péter uram, a köszvénytől kissé sántikálva, himbálta, sétáltatta pocakját, két-három kis udvarnő kíséretében, és valamin nagyokat nevettek. Nyomukban csoszog már az udvari hölgyeknek Gergő páter is, akinek kopaszsága, mint egy nagy sárga fürt, nyúlik a homlokától hátra, a nyaka tövéig. Kevesen vannak, akiknek jól áll a kopaszság! Ugyan min nevetnek? Ahá? Dóczi uram a forráshoz telepedett, gyorsan lerángatja csizmáit, és a habokban megáztatja lábát… Példáját a jelenlevő hölgyek közül csak egy meri követni. Mindig akad egy, aki valamiért, valaki kedviért túl meri tenni magát a riasztó előítéleteken – és aki erre a nagy merészségre kapható –, hát ki volna más: Aranyördög…? A király egy ideig mosolyogva nézi kedves barátját és barátnőjét, ahogy együtt

mossák a lábukat a forrásnál: aztán távolabb tekint, a város felé, ahonnan ide tetszik a Duna ágazása és kanyargása a zöld szigetek körül, míg végre megszólal Beátrix felé: – Az élet olyan, mint a lassú dunai hömpölygés: mellékágakkal, szigetvilággal… Úgy tűnik, mintha minden állana: pedig a percek, órák dühösen rohannak velünk, ragadnak bennünket a mélyben valahova… Szép a nap itt! Minden nap újabb állomás a tengerhez vivő úton… – De hol a tenger? – A tenger: a halál. A királyné megborzad, mert a király sohasem beszélt neki hasonlókról. – Nem értem, minő gondolatok szálltak meg oly hirtelen? Idegenül hangzik a szádból mindez, amit mondasz: lényed és a halál összeegyeztethetetlenek. Aquila non captat muscas… – Jobban mondja Terentius: „Homo sum: nihil humani a me alienum puto” – (azaz: „Ember vagyok: semmi sem idegen tőlem, ami emberi”…) És ha úgy vesszük: a halál is emberi … – De beszéljünk másról! Nem azért jöttünk ide fel, hogy a halál gondolatával untassalak, hanem hogy felülről nézzünk alá az életre. Látod a Duna folyását?… Sehol nem oly nagyszerű ez a folyam, mint Buda és Visegrád között. Bécsből görögnek a hullámai errefelé, és Törökország felé tartanak. És mi itt vagyunk a világ legtöbbre hivatott táján: még mindig csak félben levő terveinkkel… Néhány pillanatnyi csend következett. – Nem értem, milyen tervekre gondolsz? – kérdezte, szinte a szeme résein át leskelődve, a királyné. – Előttünk vannak a mi életes nagy dolgaink: Bécs megvevése, Ausztria elfoglalása… A burgbeli élet majd téged is új örömökkel lep meg! Új fények, új élvek, új színek és lehetőségek vesznek majd körül: távolabb kerülsz az unt parlagtól és mindentől, ami te szerinted még barbár és alpári itt, és közelebb jutsz a nyugati káprázatok és művelt szórakozások világához. Mert más ott a divat, mint akár Nápolyban és mások a szokások is: finomabbak az ételek és nemesebbek az italok. Igényesebbek és életvidámabbak az emberek…

– Mindez, amit felsorakoztatsz, csakugyan csábító és sokat ígérő – csillan a távolba a királyné szeme. – De nem hiszem, hogy téged csak ez csábítana, uralkodóm, amit előttem oly kecsegtetve festegetsz… – Miért? – nézett felvont szemölddel és homlokkal az uralkodó. – Neked se egészen mindegy, és még a családodnak se lehet közömbös, hogy királyné maradsz-e továbbra is Budán, vagy pedig császárné leszel Bécsben…? – Az igaz. Csak én úgy tudom, hogy a német-római császárság pillanatnyilag elég jól be van töltve, felséges uralkodóm, és elég erős és hatalmas is ahhoz, hogy továbbra is megőrizze magát… – Te is ezzel állsz elő?… Nem érthetem ellenkezésedet! Ebben a hadjáratban csaknem mindenki egyetért velem. – Hogy én is ezzel jövök elő? – adta hirtelenül a durcást. – Hallgass te csak a követeidre, barátaidra, és járj a külön útjaidon, felséges uram, és kövesd ostoba tanácsaikat. Mit számít az, hogy én mivel jövök elő? Ez meg már szinte gúnnyal csengett. – Nem érthetem, mért csepülöd és ócsárolod mindig a tanácsadóimat, akik pedig egytől egyig hű és jó munkatársaim? – Tanácsadóid hízelgők, akik boldogok, ha kedvedben járnak: de a hátad mögött – ki tudja – talán éppen Frigyessel szövetkeznek ellened… Ez meg az ismert, kételyszóró harci mozdulat, ez sem újság… – Csak nem akarsz lebeszélni arról, Beátrix, ami befejezett tény: amire már pontot tettem? Ausztria elfoglalása elhatározott dolog előttem, és abban nem akadályozhat meg senki. Mire a királyné ingerülten fölnevetett. – Hogy lehet, hogy ennyire félreismered a munkatársaidat? – Mint például kit? – Váradit…!

– És Kinizsit is félreismerem? Meg Magyar Balázst? Országh nádort? Szapolyait és a magyar rendek legjobbjait? Talán az egész országgyűlést félreismerem: amely félreérthetetlenül a hadüzenet mellett foglalt állást? – Mondd, ki érdeke, hogy te császár légy? – Elsősorban a tiéd és az aragóniai házé! – És még ha az aragóniai ház is ellene lesz? – Ez olyan tréfásan hangzott, hogy reá csak azt felelhetem: akkor én is ellene leszek az aragóniai háznak. – És mi lesz azután? A király derékon ölelte hitvesét. Ez szokott lenni a legdöntőbb érv ilyenkor… – Azután? – ismételte, és erős karjával lassan maga felé hajlította őt. Így rengette-ringatta maga mellett egy ideig, és a királyné egyszerre felragyogott, mert a mélyből lágyan pengetett hangszer ismerős melódiát hozott fülébe: Szép férfihangon felhangzott az „O, musica napoletana…” kezdetű dal. Hátradőlt, és halk, selymes hangon, kábulva dúdolta az éneket:

Ó, zene, zene, nápolyi álom… Boldog nyűg, édes kötelem… Halk kábulat, királyi bálon… Hol vagy, te régi szerelem?

Emléked a szívembe zárom,

s mikor fölébred, vágytelin: „Hol vagy, szerelmem?” – ezt súgod, fájón – S letörlöm titkos könnyeim…

Őfelsége fura, izzó hajborzadást érzett a lobogó sörénye körül, míg kidülledt szemmel nézte hitvese ismeretlen elérzékenyülését. És ekkor, ahogy tekintete véletlenül alátéved a hang forrása felé: mit pillant meg ott a mélyben, a kies szép erdőszélen? Lázasan siető, surranó emberi párt, amint kéz a kézben, a zene ütemére, együtt szökkennek a zöld felé… Nicsak! Hát higgyen a szemének? Hiszen az ott Dóczi Péter és Aranyördög volnának ketten: azok, bizony, mindegyik a saját külön személyében… Ahogy meglátta őket, menten alárikkantott: – Hahó!… Péter atya, mi a jelszó? – A jelszó? – torpan meg riadtan, és láthatólag igen gyorsan töri a fejét. – Benekijje! benekijje! felség… E’ttalán csak jó lesz jelszónak, az ebugattát! – Mit mond? – érdeklődik a királyné, hirtelen izgalommal. – Azt hiszem, hogy most az egyszer a mi barátunk rácul fejezte ki magát… Vagy mindenesetre valami kutyanyelven vagy bivalynyelven szólt hozzánk… Mert az kiáltja: Benekijje, benekijje… – Bene… latinul annyit jelent, hogy jól… – töri a fejét királyné. – Ebből arra következtetek, hogy talán valami jó dologra készül… Mindenesetre kívánjuk neki a legjobbakat! – Lám, asszonyésszel is kitaláltad, mit kiáltott a Dóczi Péter. De a te neved is úgy kezdődik, hogy Be… Beáti… Be? A királyné bárányka-bégetéssel válaszolt: – Be-e-e…! – mondta csúfolódva, s rá pajkosan fölnevetett.

Több mint tíz éve tart már Ausztriával a háborús huzavona: s minap végre a tanácsban nyílt színvallással tisztázták, és dűlőre vitték ezt is a magyarok: megszerkesztették a belső hadüzenetet. Az ország legjobb vitézei voltak jelen a ritka fontosságú értekezleten, mely beillett volna akár seregszemlének is: Báthori, Kinizsi, Dávidházi, Zelini, Országh Mihály nádor és mindazok a főemberek és főpapok, akik a császárral való párharcot eleitül fogva nemcsak, hogy közelről szemlélték, de részt is vállaltak abban. Hogy vita kerekedett a vitézek közt, azt éppen az magyarázza, hogy mindannyian jól ismerik a háború mélyebben rejlő rugóit. Mátyás békeszerződést kötött Frigyessel 77-ben, s ezzel politikája egy alapgondolatát fejezte ki: állandó szövetség megvalósulását szorgalmazta a Habsburg-házzal. Akkor még a békesség elve vezérelte őt. S mekkorát kellett csalatkoznia!… A szerződésben vállaltak szerint Frigyesnek a nápolyi királysággal ellenséges Sforza-családot a milánói fejedelemségtől azonnal meg kellett volna fosztania. Továbbá pedig: lánya, Kunigunda kezét Frederigo nápolyi hercegnek biztosítania. Továbbá: felhatalmazta a kötés a mi királyunkat arra, hogy „amennyiben a százezer forint hadikárpótlás két részletét határidőre meg nem kapja, akkor azért tetszés szerint kárpótolhatja magát”. A császár esküt is tett, oltárnál, feszületre tett kézzel: hogy a szerződésben foglaltakat pontról pontra teljesíteni fogja… Ám úgy látszik, hiába iktatták be, hogy „egymás iránt apa és fiú érzelmeit fogják táplálni”, valamint, hogy „szüntelenül csak egymás javának előmozdításán, az őket környező veszedelmek közös elhárításán fognak fáradozni”: mert aki egyetlenegy pontját se tartotta be a szerződésnek, az Frigyes császár volt. Pillanatnyi szorultságában ha el is fogadta a békefeltételeket: csak az alkalmat várta Ulászló felbérelésére, és kedvezőnek tetsző fordulat beálltával megint a magyar királyság ellen fordult. Mert mint a régi középkort német császároknak, ugyanígy neki is vérében van az atyai örökség: nem hajlandó elismerni az István király alapította magyar állam függetlenségét; saját fennhatósága alá szeretné vonni egész Magyarországot. Ebből persze semmi nem lett – hiába a hajsza a magyar trónért –, mert mint ahogyan az Árpádok is mindannyiszor fegyverrel utasították vissza az idegen beavatkozást: most sem történik másként, a nemzet ugyanazt fogja cselekedni. Mert attól, hogy az Árpádok magvaszakadtával Habsburg Rudolf feljogosítva érezte magát, hogy István király koronáját saját fiacskájának, Albert ausztriai hercegnek ajándékozza oda: a magyar nemzet még korántsem ismerte el, hogy törvényesen cselekedett – és azóta a Habsburg-utódok, a rájuk jellemző szívóssággal, házassági összeköttetések lépcsőin át iparkodnak a magyar trónra fölemelkedni…

Lám csak, a kuttenbergi cseh királyválasztás annyi ideig halogatott jóváhagyását is Frigyes egyszeriben oly sürgősnek kezdte érezni, hogy maga szorgalmazta, azon feltétellel persze: hogy Ulászlótól ennek fejében Magyarország ellen újólag segítséget nyerhetne. Ulászló pedig kapott az alkalmon. Hálául a császártól jött megerősítésért, tavasz nyílván, hatezer fegyveres élén jelent meg Ausztriában: s nem átallott onnét mindennemű hadüzenet vagy indoklás nélkül megismételni, amit régebben tett, betörni Magyarországra. Csakhogy kárára, mert az orvtámadás felsüléssel végződött: Zelini János és vele együtt az egyre inkább feltörő Tettauer Vilmos – két kipróbált zsoldosvezér – és az előttük száguldó Dávidházi István magyar huszárjai nemcsak hogy egy-kettőre szétszórták fizetetten, éhes hadait (melyek „elérvén a bőség honát, rabló-kalandozásokba kezdtek Magyarországon”): hanem mindazokat közülük, akik a java erőt képviselték, régi szokáshoz híven, szépen beszerződtették a fekete seregbe. Így történt, hogy Ulászló, azzal a 150 főnyi gyászlovaggal, aki még megmaradt mellette, holmi versenyfutás után, meglehetősen dicstelenül és szégyenkezve tartotta bevonulását Prágába. Éppúgy kudarcot vallott Mátyás ellen, mint atyjával együtt egykor Sziléziában – miből az a tanulság: jobb lesz a magyarokkal a jövőben jóban lenni… Mindezzel és még sok mindennel tisztában voltak a megjelent vitézek, legfőképpen a zsoldosvezérek, az évek sora óta osztrák földön és mindig változó szolgálatban hadakozók; szintúgy a magyarok is, kiket még külön hivatástudat tölt el amazokkal szemben. Ilyen mindjárt a két legünnepeltebb vezéri alak a mátyási paladinok fénylő sorában: az erdélyi illetőségű Báthori István és a dunántúli Kinizsi Pál s velük együtt Dávidházi István: és mindazok a régi hadi hagyományt őrző, szigorú erkölcsű vitézek, kik nem olvadtak fel olyannyira a kor fényében, humanizmusában, mint például Dóczi Péter, hanem megőrizve középkorias ridegségüket, megmaradtak ájtatos vitézeknek. Ezeket mindannyiukat dicsfénybe vonja az a körülmény, hogy fegyvertényeik java része a pogány hatalom ellen irányul, és egyértelmű a kereszténység védelmével. Sok nagy tetteket hajtanak végre ők, még mindig a régi gőzzel: vagyis ama vallásos lelkesedés varázsa alatt, melyet még a jámbor lelkű, nagy törökverő, „Isten vitéze”, Hunyadi János alakja árasztott reájuk és mindazokra, akik vele együtt harcoltak volt a seregben, és mellette indultak el a lovagi pályán… Az erdélyi vajda és országbíró Báthoriról különben az a hír járja, hogy soha nőhöz még nem közeledett, s mielőtt öldöklő ütközetbe viszi vitézeit, az oltáriszentségben részesítteti őket, majd az elesettek fölébe maga emeltet kápolnát a kegyelet számára. Annak ellenére, minden jámborsága mellett, néha

kitör belőle az erdélyi gőg. Nemrégiben is oly kijelentésre ragadtatta magát, hogy ő, ha akarja: egy huszonnégy óra alatt olyan királyt állít Magyarországnak, aki túltesz Mátyáson, Ulászlón, Kazimíren és Frigyesen is. Az efféléktől éppúgy el kell tekinteni nála, mint annak idején Ujlakinál – hisz senki előtt sem kétséges, hogy a kijelentéskor enmaga uraságára gondolt… Férfiasságára vall, hogy a nyugati hadjáratnak a tanácsban nyíltan ellene szólt; Kinizsi viszont, szemben Báthorival, mindjárt a király oldalára szegődött a hadjárat megszavazásakor: – Abban igaza van Báthorinak, hogy ha ezt a háborút tisztességgel elkerülhetnénk, magam is jobb szeretném a nyugalmat, mint a veszedelmet – úgymond, míg az erő képviseletében köröskörben hordozta tekintetét a gyülekezeten a nagytestű óriás. – De mi azért csak ne siessük el a dolgot: várjuk meg király urunk döntő szavát! Fölöslegesnek tetszik, a királyi felséget megelőzve, szavazást rendeznünk. Mennyi fontos indítékot nem ismerünk mi, amiket csak ő tud! Ismerjük urunk bölcsességét, mert sokszor tapasztaltuk istentől nyert okosságát; láttuk akarata szilárdságát, és bámultuk szerencséjét is. Azért, ha a kegyelmes fejedelem meg is hagyta nekünk, hogy előtte itt szabadon beszéljünk: szerintem a fejedelemnek nincs szüksége a mi szavazásunkra, mert elméje emberi erőket maghaladó. Kinizsi Pál is megtanulta: ért már a szóhoz a gyűlésekben. – No, Palkó! – biztatja Dávidházi. – Hát csak megmondod talán mégis, hogy mi a véleményed…?! – Annak ellenére, mivel szólnom kell – folytatja .–, katonás nyíltsággal megmondhatom: ha forgatom magamban a Frigyes okozta sérelmeket, a szent korona eltulajdonítását s drága pénzen visszaváltását s hozzá nyűgzött szerencsétlen kötelezettségünket, sőt igánkat, továbbá a királynak meg nem adott tartozását, napirenden levő cselvetéseit meg a betöréseket: más véleményem nem lehet, csak az, hogy hadat kell indítanunk a német császár ellen. Mire őfelsége is szólásra emelkedett. Azért, hogy emberei előtt indokolja a régóta érlelődő általános hadjárat elkerülhetetlenségét: – Esküszöm az istenre és a kereszténység hitére, dc leginkább a tietekére, főpapok és vitézlő társaim – fordult vezéreihez –, hogy mióta jóvoltotokból király lettem: mást se kerestem állhatatosabban, mint azt, hogy minden

igyekezettel megbékítsem a német császárt, aki tifelettetek uralkodni áhítozik. Ti tudjátok, mily gyakran küldöztem hozzá követeim, és mikor tapasztaltam kapzsiságát, bizony, sok arannyal elégítettem ki őt, hogy visszanyerjük a szent koronát, mit annyi évig jogtalanul bitorolt. Ez sem volt elég! Azt remélve, hogy majd úgyis hamarosan elpusztulok: erőszakosan akarta magának megszerezni Magyarországot, és önkényesen használta a királyság üres címét… Nagyon sok más régi sérelmet mellőzök. Csak legalább nyugton élnünk hagyott volna! Hiszen, amint tudjátok, a választás után örökbe fogadott, fiának szólított, meghívogatott Bécsbe, én meg tőlem telhető, szülő iránti tisztelettel viseltettem iránta. Ő tudja, mit forralt ellenem. Én mindenben készségemet mutattam. Mikor a pápával együtt ösztönzött a cseh háborúra: akkor is az ő tanácsát követtem. Teljes segítségét, az egész Ausztria egy évi adójövedelmét ígérte nekem a hadakozás előmozdítására – ami mind üres ígéret maradt. Rútul megcsalt; nemcsak hogy nem adott semmit, de még ellenségeimet is támogatta, és uszította ellenem! Semmi türelem, követségjárás, levelezés, kérő szó nem használt, hogy ne bosszantana, ne kínszerítene fegyverre! Még a pápa és a fejedelmek közbenjárása sem! És midőn fiúi kötelességemre intve, legutóbb mint atyám látogatására csalogatott magához Bécs várába: ott késő éjszaka, egy polgártól kelle megtudnom, ünnepség, tánc, lovagjáték közepette: hogy végem lesz, ha nem szaladok el gyorsan: mert életemre törnek… Czobor és Bánfi Miklós a tanúk! Mind a ketten jelen voltak. Barátaink azt ajánlották: mivel had nélkül vagyunk, meneküljünk. És úgy lopakodtunk ki a városból, beleugorva az első csónakba a Dunán. Aztán Pozsonyig meg sem álltunk… Én azóta végképp nem hiszek a császárnak… Nem tűrtem volna oly soká a sérelmeket, ha nem riasztott volna vissza, hogy hálátlan fiúnak bélyegeznek: ami esetleg a ti károtokra fordul. De most is ellenem szövi az ármányt velenceiekkel és franciákkal – egyenesen fegyverre kényszerít. Higgyétek el, ő az oka, hogy ezt a háborút nem kerülhetem el… Beátrixtól és a családi háttértől eltekintve, a vitézeknek maguknak sem volt soha kétségük a hadjárat elkerülhetetlenségében; s most is Kinizsi tüzelt mind közül a legjobban: – Barátaim! Ezt nem lehet tovább tűrni… Alattomban, míg csapatokat küld a nyugati országrészre a kapzsi császár: panaszló követeinket szép szóval fizeti ki. Nem átallott idegen országhoz jogot formálni: Magyarország uralkodói címét bitorolni. Pedig nincs több hatalma felette, mint a római árnyékbirodalom felett… Isten ne adja, ha netán uralma alá kerülnénk, meglátnátok, hogy minket is elkótyavetyélne. Aztán ki tud folyton védekezni az ő állandó cselszövései

ellen? Nincs nap, hogy valami újabb bajt ne küldene ránk. Hol ezt, hol azt az ellenséget izgatja föl ellenünk, mások neve alatt iparkodik tönk szélére juttatni… Minden türelemnek van határa! Karddal kell gyógyítani az ilyen kórságot, nem pediglen a kígyót keblünkön melegíteni! Mire Dávidházi István is közbe pattant: – Nem vettétek észbe Beckensloer János esztergomi érsek futását? Nem veszitek észre, naponta mit forral ellenünk? Azt hiszitek, nincsenek cinkosai? Ó, be vakok és balgák vagytok! Itt a tanács közepette volt az ellenség, sőt a tanács feje, az ország prímása – és nem vettük észre! De Báthori István még mindig ellenkezőképp vélekedett: – Inkább el kell kerülni a háborút, mint kihívni – hangoztatta. – Mert ha már a jó keresztény szomszédok botlásait sem tudjuk eltűrni, akkor hogyan fogjuk az idegenekét elviselni? Inkább érdemel dicséretet, aki tűr, mint aki bosszút áll: mert a türelem rózsát terem… Hadd hívjam fel figyelmeteket egy ellentmondásra is: ha mi az ausztriaiakkal harcolunk, Krisztus nyája ellen ki fordíthatja lelkét, mely mindig csak Krisztusért harcolt? Ha mindnyájan testvérek vagyunk Krisztusban: ki meri köztünk testvéri vérrel szennyezni be kezét? Azért jól fontoljuk meg, hogy mit cselekszünk: nem német, hanem testvérháború lesz ez! Mennyi főúr, hány polgár és nemes akad mindkét részen, akiket atyafiságos kapcsolatok kötnek egymáshoz: és ha háborúba kezdünk, ezek akkor polgárháborúra kényszerülnek. Mert gondoljuk meg: hol van nálunk város, ahol ne akadnának németek, akik a közérdeket szolgálják mesterségükkel, és mindenütt felékesítették a városokat házakkal és épületekkel? Nálunk sincsen oly mezőváros vagy nagyobb falu, ahol német ne lakoznék. Lássuk be, ha kikergetnénk magunk közül a németeket: Magyarország semmivé válna… Azonban Zelini János se maradt adós a szóval: – Nem a hazai németekkel van a mi bajunk, akik Mátyás Duna országát szolgálják, és abban élnek, és a törvényekhez is hívek: hanem az ausztriaiakkal van a mi harcunk, akiknek rengeteg sok a kincsük és velünk szemben féktelenül gőgösek és lenézők. Gondolkodásuk csalfa és változékony: hanem azért szeretik a markukban szorongatni Mátyás király aranyát… Maguk is vitéz nép, megvannak hozzá az erős váraik és városaik, ahol védekezhetnek. Nem védtelenekre rontunk. De nem is ártatlanokra! Mert aki ebben a harcban nincs

velünk, az ellenünk; de ezeknél sokkal többen vannak náluk olyanok, akik maguk se bánnák a császár megleckéztetését a haszontalan kuporisága és a teméntelen sok adó miá, és szívesebben szolgálnának Mátyás királynak! Mert nem felejtik el, hogy Frigyes beszedette ugyan a rendkívüli adót, azzal, hogy megadózzék Mátyásnak: csakhogy azt magának tartotta meg. Mire megint Báthori István vette föl a szót: – Ám legyen, támadjuk meg a császárt, foglaljuk el Ausztriát: azzal aztán mit tettünk? Meg tudjuk-e majd tartani, ha háborút háborúra halmozunk? Nehéz a farkast fogva tartani a fülénél! A császár meg olyan: ha egy nap tízszer futamítod meg, tizenegyedszer is visszatér, és csak a hátadban ólálkodik. Évről évre több pénzt, több vért kell áldoznunk, mint elmaradt évi adójának a négyszerese! Ha a törökre költünk annyit, mint amennyibe ez nekünk majd kerül: három év alatt akár egész Európát megszabadítjuk a pogánytól – ami jogos, igazságos ügy volna, és Isten áldása lenne rajta… Nehezemre esik őfelsége ellen beszélnem. Mit tegyek? Mondjam-e, hogy mily jövendőt jósolok? Mégis elmondom, jó király; elmondom, s te jóságosan megbocsátsz. A Corvinusok vitézségének és szerencséjének, tudom, hogy semmi sem állhat ellen. Biztos vagyok abban is, hogy győzni fogsz. De ha egyszer birtokodba vetted Ausztriát, hidd el nékem, jó királyom: ritkán, nagyon ritkán lát majd téged a te hű Magyarországod! Özvegyen hagyod őt, és oda telepedsz a talján néppel Bécs várába, és Ausztriában fogsz székelni: és míg Magyarország kiszipolyozódik, Ausztria még jobban meggazdagszik – aztán már a mi adóinkat is a mohó Ausztria nyeli el. Bár úgy volna, hogy hamis jövendölő lennék: vigyázzatok, vigyázzatok… meglátjátok, hogy a mi urunkat, királyunkat az ausztriaiak még elveszik tőlünk! Mindezen egymásra pergő argumentumokra ismét szólnia kellett magának a királynak: – Vitézlő társaim! Távol vagyunk még attól, hogy Bécsben székelnénk – kezdte el válaszát. – De jó reménységre buzdít a lelkiismeretünk: mert mindig becsülettel végeztük dolgunkat. Tudjátok, hogy az érseket mennyi tisztséggel ékesítettem fel, és hogy úgy bántam vele, mint testvéremmel: magatok fontoljátok meg, szökése mire enged következtetni? Azt már értésére adtam a császárnak, hogy foglalással vesszük meg a tartozást: olyanformán, mintha a helyszínen személyesen jelenik meg a követelő fél, hogy az adósságot behajtsa. Igazságos törekvésünk vezérel a harcban, azért köszönöm az ügyhöz állástokat, és ne féljetek, hanem bízzatok igazságunkban és a mi szerencsénkben, amely

nem hagy el. Fogadjátok velem együtt bátor szívvel a háborút. Segítenek az égiek! Erre nyomban mindannyian felbuzdultak, és őfelsége trónja elé tolultak: éltetvén Hollós Mátyás királyt, Hunyadi János fiát… Aki pedig legelöl lelkendezett, kardját kivonva és magasban lengetve, az maga a jámbor szívű és remete lelkű, öreg Báthori István vajda volt: aki országbíró is lévén, kötelességszerűen hallatta imént a jóakarat és a higgadt ész féltő aggályait… De ki lát által mindőjük közül az uralkodó távolabbi számításain? Nagystílű és könnyed, mégis beláthatatlan a felséges uralkodó külpolitikája: egy tengeren szerteágazó gályarendszer mozgásához hasonló. Diplomáciája szálai térképszerűen hálózzák be a világtájakat és országokat: nincs elérhető hatalom a földön, mellyel így vagy úgy, de valamilyen kapcsolatban ne volna. De olyan fejedelem sincs, aki nála többet áldozna hadra és külpolitikára. Mert a mátyási birodalom eszméje megfelelő hadsereg és megfelelő diplomácia fenntartását igényli: ennek azonban meg is van az értelme! Hosszan, kitartón zúg a vivátozás a királyi nagy lovagteremben, az ékes öltözékű seregvezérek és főpapok közös lelkendezésétől kísérve – és ott áll mögöttük Váradi kancellár; néz a maga kopár egyszerűségében. Saruját verő, sötétszürke talárjának minden dísze a fehér gallér és mellén a köpeny szárnyait összefogó ezüstcsat. Megezüstösödött fürtjei csigásan hullámzanak ki a feje búbját borító papsipka alól. Beretvált arca piros és barázdált: szürke szeme bizakodva ragyogó: és benne csak a királyt keresi a régi, ragaszkodó, kutyahű tekintet. De már ennyihányszor megmutatta, hogy – vigyázat! – ez a hűség harapni is tud… Hát igen – folytatja töprengéseit a rovátkolt, vörös márványoszlop mellett, szemét le nem véve az uralkodóról… És ha most itt, kancellári mivoltunkban, mind meghúznók azon gondolatvonalakat, mik az őfelsége fejéből a világ legjelentősebb állomásai felé szerteágaznak – el kell szörnyedni egy félelmetes nagy elmétől, mely mindent legyűr, nem ismer lehetetlent! Napról napra, percről percre szüntelenül szórja magából szanaszét áramló akaratát, mely lenyűgözi közvetlen munkatársait: mindenkit, aki őtet körülveszi… A király elkapja végre hű kancellárja tekintetét. – Éljen a győzhetetlen uralkodó, Mátyás, Hunyadi János fia! – dörgi ez, minden hangot túlszárnyalva, a sokat látott márványboltozatok alatt. – Vezérelje őt még nagyobb hatalomra isten, és támogassa a nemzet egységes akarata! Éljen a

Hunyadi-ház: és éljen Hollós Mátyás fia…! – Vivát, vivát!… Olvadó szemmel néz vissza urára, királyára, mert nincs nagyobb öröm számára, mint az, hogy megláthatja, ahogy a király boldog mosollyal fogadja alattvalóitól az utolsó vivát hangzatait, melyek fia éltetésére csendültek fel a lovagterem tűzszínű boltozatai alatt.

Valamelyik este, a történtek után, őfelsége vacsorára fogadta vitézeit és legközelebb álló embereit. Komolynak indult a társalgás, de nem állhatta, hogy két szó közt oda ne bökje a körülötte kumkodó Dóczi uram orra alá: – Bestye kurafia Dóczi… Hogy sikerült a hangverseny az erdőn? – Micsoda hangverseny, felség? – szimatolt fel az a maga testi alacsonyságából, mert mostanában már, mióta szürkül a haja, mintha kissé bemohosodnék a füle is. Néha nagyothall. – Azt kérdeztem, Péter bátya, nem árnyékoltad be igen nagyon az udvarhölgyek erényeit? – Nem, nem, a világért se, felség – szabódik. – De jó volt megpöngetni a talján hangszert, ugye? Dóczi uram érti már tökéletesen, miről van szó; elmosolyodik, és a régivé változik: – Mért ne, felség?… Úgy gondolom, még a napon is vágynak némely fogyatkozások, a ló is kirúg a hámból néha-néha: hát akkor mért ne barátkozzunk mi is egy kicsit a talján emberekkel? – Inkább a talján asszonyemberekkel, érted te… De az a hangszer, amit te választottál, nem talján volt, hanem dalmát! – Antul jobb, uram… Most valahára értem, mért loholt úgy utánunk a zenekarból az a Dalmata nevű hárfás?

– Mért loholt? – Annyira a nyomunkba szegődött a szerencsétlen flótás: majdcsaknem karddal köllött eltágítanom a közelünkből… Mire őfelsége fölnevetett: – Dóczi… Dóczi… Jó neked bárki, csak asszony legyen. – Engedelmet… Az, mi a király felségének jó, mért ne volna jó szegény magamnak? – No, térjünk ám a komolyabb tárgyra is – inti le Dóczi Pétert mogorva tekintettel Országh nádor, azzal háttal fordul a zömök embernek s szembe a királlyal. – Azt hallani, felség, hogy megint egyszerre négyfelé kell hadakoznunk, nemsokára. Azt szeretném tudni, igaz ez? Országgyűlést hat év óta nem hívott össze őfelsége, tíz év óta az országnak szinte korlátlan hatalmú ura a király: kit a nemzet vakon követ külső és belső politikája útján… Viszont a nádornak mindenkinél több joga van tájékozódni a dolgok felől, hiszen a hadsereg főkapitánya ő, még ha e tisztében a király akarata és rendelete alá is tartozik. – Tudja az ég! – feleli a felség. – Annyi biztos, hogy mostanában megint olyan félbenszakadt állapotban vagyunk a világgal, kedves nádor uram … És amint látszik, a magyarok ismét valami sült galambra várnak: nem tudva azt, hogy a magasabb rendelések mindig adott helyzetek elé állítják a nemzeteket. Mint most is… De a sorsuk felől azoknak mindig maguknak kell dönteniök. Ki-ki a maga módján, saját akaratja szerint keresheti a jó megoldást… Ha négyfelé kell hadakozni: akkor egyszerre négyfelé hadakozunk! – Inkább négyfelé hadakozzunk, mint négyfelé szakadozzunk! –elménckedik Kinizsi, aki a tréfálkozásban újabban Dóczi uram nyomába szeretne hágni. – Aztán Dávidházin kívül ki megyén még a magyarok közül felségeddel Bécs felé? – Honnét tudod, hogy én Bécs felé fogok menni egyáltalán? – tetteti magát a nádor előtt, csaknem elnevetve magát.

– Azt könnyű kitalálnom … Én is ott szeretnék majd lenni felséged mellett a hadak útján! – Én is, én is… – hangzik innen-onnan, a vitézek karéja felől: mert itt vannak s fülelnek már mindannyian a legközelebbről érdekeltek, különösen Kinizsi. – Nono! Öreg legény vagy te már a hadak útjára, nádor uram. Dóczi Pétert, Báthorit, Kinizsit meg itt kell hagynunk a törökre. Aztán ki tartja kézben a gyeplőt Budán – fordul újra az öreg nádor felé –, ha te is velem akarsz jönni? Illő távolból Kerekegyházi Ákos diák hajol meg a királyi csoport felé, e pillanatban érkezett… A vitézek elfordulnak. Elmorcosul némelyik… Mit keres itt ez a földesurak ellenében ágaskodó, parasztokat pártulfogó, vékony dongájú, cinegelábú legény, a fekete dolmányában, a felséges uralkodó fényes asztala körül? Eh, eh…! De őfelsége füle hegyét nem kerüli el, hogy még olyan nagy hős, mint Kinizsi Pál, aki mindeneknek felette áll, még az is csibeszemekkel néz az újonnan jött Kerekegyházira, s elkülönülve, egymás közt pusmognak egy kicsit. Hangoztatják, hogy még csak akkor jön itt a cifra lakodalom az urakra, ha nadrágot húz a paraszt… (Elfelejtik, hogy szüléik után ők is onnan származtak.) Mert a paraszt, az járjon inkább gatyában, subában, kucsmában télen-nyáron, különben kifordul a sarkából a világ. Hagyja a viseletet vitéz uraimékra… Nyáron eljárhat meztéllább, télen jó neki a bocskor. Libacomb helyett meg jobban illik egy furkósbot a kezébe, hogy őrizze a marhát… Hát így tekintenek vissza ezek a parasztból lett urak a paraszti világba? – Hát majd lesznek itt ilyen fiatalabb emberek a kancellária körül – folytatja jó hangosan, hogy azok is hallják. – Aztán itt lesz Szapolyai uram is meg Czobor Mihály várporkoláb, meg mások, akikre rá lehet bízni az ország szekerének őrizetét… – Úgyszintén a királyné is itt leszen – kockáztatja meg a nádor. – A királyné velem akar jönni! Azt még meglátjuk, hogy lesz… Egyre nagyobb a nyüzsgés a teremben, de még nem ültek le az asztalokhoz. A királyasszonyt várják, aki kíséretével együtt most lépett be, szépségtől tündöklőn, udvarnők körében; míg a másik bejárat felől, szinte vele egyszerre,

mintha kiszámították volna, a felséges király anyja érkezett, magával hozza János herceget is. – Én ma levessel kezdem az étkezést – fordul őfelsége Beátrix asszony felé, mikor megtörtént a helyfoglalás. A királyné bólint és intézkedik. Őfelségének külön hozzák be a kívánt étket, merthogy Beátrix asszony nem levesfogyasztó, sőt utálja a sok mindenféle lét, amit a magyarok összeesznek. A konyhán ilyenkor úgy szokott történni, hogy – nagy fontoskodva – Viola úr veszi át a főszerepet. A főzés és tálalás tudósa személyesen szaladgál és ugrabugrál a fazekak közt. Saját kezűleg tölti a király levesét egy aranyozott, kerek tálba, majd kimerít belőle valamennyit, és nyelvcsettintve ízlelgeti, gömbölyű kanálból… Nagy gond a király levese, hogy jó legyen, és finom legyen: senki sem lehet jelen, nem zavarhatják őt a tiszteletre méltó konyhamesteri műveletnél. Polcokról előkerült dobozokból és zsebe mélyéről előkapart fiolákból Itáliából való, gyarmatokról származó, finom fűszerszámos kivonatokkal ízesíti a tálacska tartalmát. Kanállal fölkavarja, még egy kicsikét kotyvasztja, de többé már nem ízleli meg. Sietve viszi ki, hogy az ételhordó kezébe adja: – Ki ne döntsd, és rohanj vele, hogy el ne hűljön – utasítja a szolgát elégedetten. Őfelsége nem titkolja, hogy leveskedvelő; jó étvággyal, hörpölve kanalazza a gőzölgő húslét, és néhány percig magára feledkezik… A következő fogásokat már a szokás szerinti módon csak a királyné kezéből fogadja el. Összesúgnak, miközben közli nőjével, milyen húst szeretne fogyasztani; mire a királyné a felpúpozott tálra néz: értő szemmel kiválaszt egy fejedelmi darabot, és kézzel helyezi azt ura tányérjára. Ezenközben folyik a beszélgetés. A királyné csevegve újságolja el, hogy Bonfinius mester milyen érdekes könyvből olvasott fel délután. Talján könyv, a címe: Tündér és boszorkány… Mindenki felfigyel a királyi asztal körül a szokatlan, merész témára; már tudniillik azok, akik a királyi pár közelében foglalhatnak helyet az étkezésnél, mint a felséges király anyja vagy a mellette ülő öreg nádorispán – a többiek külön asztaloknál vannak. – Az ragadja meg az embert a könyvben – fejtegeti a királyné –, hogy mintha egyenesen Itáliát és Magyarországot akarná párhuzamba állítani a beszély írója.

Érdekes könyv nagyon ez a Tündér és boszorkány… – Hogyhogy? – áll meg őfelsége kezében a kés, libacomb. – Talántán azt példázza a könyv: hogy – míg Itália: tündérhon – Magyarország: boszorkányfészek? – Szó sincs benne névről: csupán két mesebeli országról. – Fenség! akkor ezt megfordítva is lehet értelmezni: aszerint, hogy ki olvassa – veti vissza elmésen az öreg nádor. – Megfordítva? Neee-em… Úgy nem lehet érteni, nádor úr! – Tündérek és boszorkányok vagy mindenütt vannak, vagy sehol sincsenek – vélekedik az uralkodó. – Nem lehet őket elkülöníteni országokba. S egyugyanazon személy is lehet tündér és boszorkány! – No, arról lehetne vitatkozni! – Nápolyban talán sosem voltak éji táncok, bacchanáliák? – Nem, nem! Nápolyban nyíltan vigadnak az emberek; nem úgy, mint itt, bujkálva kocsmákban vagy várak, klastromok zugolyaiban. Beátrix asszony szemében hirtelenül felizzott a keskeny, késvékony rés… Ebből lehet tudni, hogy a kidobált szavak a napaasszony felé vannak élezve. Könnyű hozzáképzelni, ki a tündér és ki a boszorkány, legalábbis Beátrix asszony felfogása szerint. Nem képezheti vita tárgyát, hogy a tündér egyedül csak ő! S a boszorkány? Némi csend támadt köztük. A gyertyafényes boltozatot, mely alatt ülnek, betölti egy pillanatra Borbála fölmeredő alakja és emléke. A nádor ajkáról felszáll egy öreges sóhaj. Szótlanul meghúzódva, de beszédes szemmel fogyasztja étkét a fiával szemben ülő Hunyadiné. Haja már erősen őszbe játszó, de a foga keményen fehérlik elő, megvan mind a harminckettő. – Hallottam hírét – tart ki a témánál, fölnevetve a királyné asszony –, hogy a

Gerhardus-hegyét régenten úgy hívták, hogy Boszorkányok-hegye; s nemegyszer rendeztek ott Walpurgis-éjeket: mikor a budai asszonyok közül azok, akik boszorkányok, seprőn lovagoltak… Kínos csend támadt. – Mért csak a vénasszonyok repültek volna seprőn? – nevet bele őfelsége. – Megtörténhetett az fiatalabbakkal is! – Elöl nyargaltak az öreg boszorkányok, fekete ruhában – folytatja Beátrix asszony gúnyosan –, mögöttük pedig a fiatal boszorkányok, fehérben… – Érdekes lehetett – veti közbe a felséges király anyja nyugodtan. – Milyen kár, hogy az már kiment a szokásból… A király élesen figyel. – A Nyúl-szigetet meg Boszorkány-szigetnek nevezték régebben… Mennyi boszorkány-hagyomány! – No, az már nagyon rég lehetett, kedves – hangzik öregesen, epésen. – Mért? – ámul nagyot a királyné. – Akár most is ráillenék az elnevezés! – Ugyan! – dörmög egyet a nádor a bajusza alatt. – Ugyan… A király közbeszól, hogy elüsse ezt a dolgot anyja és felesége közt. – Tudnivaló, hogy boszorkányok Kálmán király óta már nem léteznek Magyarországon – jelenti ki az asztaltársaság előtt. – Ő volt az első föleszmélt uralkodó – nemhiába Könyves Kálmánnak is hívták –, ő szüntette meg a boszorkányüldözést nálunk, akkor, amikor másutt – nyugaton és Itáliában – még évszázadok múlva is embereket égettek. – Kálmán király? – nevet föl erre Beátrix asszony gúnyosan. – Az, akiről följegyezték, hogy púpos volt? A magyarok csak ne nagyon kérkedjenek Kálmán királlyal! – Hogyhogy?

– Ő is egy boszorkány rabja volt… – No, ezt már kétségbe vonom és visszautasítom – dohog közbe az öreg Országh Mihály, a nádor. – Kérem a királynét, magyarázza meg a szavait: mert mi ilyesmiről sohasem tudtunk vagy hallottunk… Mire egy csiklandós és csengettyűző nevetés a felelet. – Hogy kegyelmetek nem hallottak róla? Az bizony meglehet… Hiszen a magyarok talán még azt sem tudják az ő Kálmán királyukról, hogy hol van eltemetve? – No, ez a kérdés valóban nem képezheti tréfa tárgyát, kedvesem – jegyzi meg őfelsége a szokott, jóságos türelmével. – Kálmán király eltűnt, sírhelye előttünk ismeretlen, és nyugodjék békével! – Nos, Antal zárai atyától másként tudjuk – ellenkezik a királyné diadalmasan. – Kálmán király ugyanis egy zárai kolostorban nyugszik még ma is a kis púpjával természetesen, és a boszorkánnyal együtt. A kolostor apátnője a király szerelme volt, állítólag ő temette el. Ott őrzik a titkos, kedves levelezésüket is, állítólag igen érdekes iratok… Mit nem tud ez a tudós királyné az Árpádokról! – Hagyjuk a holtakat – morog közbe Váradi kedvetlenül. Bosszantja, hogy egy nagy magyar királyról ilyeneket kell hallani… – Meg kellene róla győződni, szívem, mert meglehet, hogy csak mese az egész – mondja reá a felséges király anyja. – Jól is állnánk, ha mindent elhinnénk, amit alattomban sugdoznak… Mire a királyné is hangot változtat. – Hogy alattomban, jó anyám? Szó sincs róla! Csak ahogyan mások sem szeretik a királyszerelmek részleteit: úgy mi sem szeretjük a hátunk mögött tervezett gyermekházasságokat, találkákat, és egyáltalán a háttérben csinált dolgokat és alattomosságokat – hangsúlyozza királynéi többes számban a nagyasszony felé, úgy felütve a fejét, és végigmérve az öreg Hunyadinét, mintha éreztetni akarná, hogy ő az ország első asszonya, aki egyszersmind törvényes jogi hatalmasság.

Mint ahogyan az is. De a felséges király anyját nem kell félteni. Halkan, indulat nélkül mondja: – Igazad van, lányom, mert magam sem vagyok barátja oly dolgoknak, sötétségeknek, miket fényes máz takargat el az egyszerű emberek szeme elől – s bólint rá higgadtan, megértőn, mint aki szintén tudatában van annak, hogy itt nemkülönben az ország első asszonya hallatja a maga szavát: aki menyével szemben ha nem is jogi, de mindenesetre fölötte álló erkölcsi hatalmasság. Aminthogy úgy is van. Nézi őket, majdnem szánakozva, és elrágódik rajta őfelsége evés közben: ugyan mi választja külön e két nőt olyannyira élesen? Igen, igen… Köztük mered a budai fehér asszony alakja. Egy asszony és egy gyermek, az utódlás, az öröklés, a vagyonféltés… Eh!… Ki értené, ki látná világosabban, s ugyanakkor ki unná jobban ezt a családi zűrzavart, mint Mátyás, aki ismeri és figyeli a két asszony közt régóta feszülő ellentéteket: és maga is nehezen leplezheti el előttük, hogy egyre inkább anyjának ad igazat. Be kell látni: Jánoskának anya kell… Beátrix nem tud, nem is akar az lenni. Jánoskának sohasem mondták, hogy nincs anyja; csak mikor nődögélt, és hiányolni kezdte, azt mondták neki: elment… Hogy hova? Nagyon messzire… Mikor jön vissza? Nem biztos, hogy vissza lehet jönni onnan, ahova elment… De a gyermek érzékeny lelkű. Addig sürgette, hiányolta, számon kérte apjától és öreganyjától az anyját: míg végre is öreganyja gondolt egyet, és tett valamit. Összehozta őt egy ismeretlen asszonnyal. Egy tündér alakúval, egyszerű ruházatúval, halk beszédűvel és virágmosolyúval, akinek érintése más volt, mint a többi asszonyoké, keblének meleg fészke, csókja és ölelése is egészen más – aztán egy fél délutánra magukra hagyta őket az óbudai házban… Több találkozás során végül Jánoska megtanulta attól az asszonytól, hogy róla beszélnie sem atyja, sem a királyné előtt nem lehetséges, mert akkor többet nem láthatja őt – s ez a titok megüli a gyermek lelkét. Olykor már-már nyomasztó látni… Csöndes fiúcska lett, magába húzódó. Hiába veszi körül pompa, fény, kényeztetés, nevelők serege: a gyermek magánosságot érez. Senkitől sem kapott magyarázatot arra nézve: mi oka, hogy más fiú együtt lehet anyjával, csak ő nem, és hogy az a nő, aki apja mellett él, nem igazi édesanyja? Most is együtt ül az apródok asztalánál a többi udvari gyermekkel: együtt

estebédel a kis Zelini Jankóval meg a Dávidházi Petivel – s messziről is észre lehet venni, hogy a fiúk közt ő a leghallgatagabb. Alig-alig szól… Bár pajtásai meg a nevelők jókedvvel veszik körül: a kis János folyton csak az öreganyját lesi, aki itt, a királynéval és fiával átellenben ül az asztalnál, és szeme szintén oda-oda jár a gyermekhez… Érzi-e Jánoska, hogy a két asszony két egészen más világ? Hogy ellentét feszül köztük, talán örökre áthidalhatatlan, hiszen még egymás szemrebbenését is figyelik? Őfelsége mindent lát, tud az asztalnál, és unja már, hogy ő legyen az örökös ütköző és kiegyenlítő édesanyja és neje közt. Legszívesebben elkülönül a családtól a vacsora után, és katonákkal vagy tudósokkal folytat beszélgetést. Mert a király életében van más is, mint a körülötte zajló, apró kis életek eseményei. Száz emberrel is beszélnie kell egy nap, mire megérti: hogy egy uralkodó életében minden történik, ami körülötte emberileg elképzelhető, csak tulajdonképpen önmagával nem történik semmi. Mindig is így volt; önmagára nem jut idő, legföljebb ha kalandnyi… Egyetlen megoldás: fiát jó házassággal, mihelyt lehet, megerősíti, megnősíti, ráruházza a királyi földeket, várakat és az egész birtokát; híveket toboroz, akár titkos kötésekkel és esküvésekkel is, a magyarokból a fia köré, anélkül hogy hitvese érzékenységét sértse, és indulatait felkorbácsolná; de meg kell küzdenie a fiáért a királyné makacs ellenkezésén kívül még a rendek részéről mutatkozó nehézségekkel és az ellenséges közhangulattal is… – Egy király mindent megtesz a fiáért – hallja a fülében felzsongani anyja hangját… Egyik bolt mögül Jaroszláv inas roggyant alakja bújt elő, és gyorsan vánszorgó pók járásával ide siet őfelségéhez. Jelenti, hogy a calabriai herceg futára sürgős levéllel érkezett: ide kéredzkedik őfelsége színe elé. Maga elé hívatja a hírnököt, föltépi sógora levelét, és ott az asztalnál mindjárt belemerül annak olvasásába. – Nocsak… Lám… Ferdinánd király trónörökös fia, Beátrix fivére, Alfonso calabriai herceg levelet írt Budára Mátyás királynak az apuliai partok védelmének ügyében. Nagy oka lehet arra, hogy rokoni kérelemre szánta el magát az egyébként eléggé öntelt és

nagyratörő királyfiú, akinek rossz hajlamai még végzetessé válhatnak az aragóniai házra és birodalomra nézve, Itáliában. Leveléből kitűnik, hogy Toscana és Velence bujtották fel a törököket, kiknek – ezt már tudjuk – erős hadirajuk volt az Adriai-tengeren: hogy megtámadják Otrantót. Míg tehát Ferdinánd király serege nagy részét Alfonso vezérletével Toscanába küldte fel, a török 20 000 emberrel elfoglalta Dél-Itália csücskét, s rettenetes pusztítást végezve a város környékén – ezt is tudjuk! – már Brindisit fenyegeti… Alfonso tehát, abbahagyva a toscanai hadjáratot, seregével Otrantó alá sietett: de most arról panaszkodik, hogy hiába próbálkozik és követ el mindent, mert a várat körülzárnia nem sikerül a török állandó, zavaró kirohanásai és ismeretlen harcmodora miatt. – Azt meghisszük!… – Mi történt? – érdeklődik egyszerre aggodalmas arccal a királyné. – Semmi, semmi, no! – feleli kissé ingerülten az uralkodó, mert gyomra táján valami hirtelenül jött émelygést, fejében kókadtságot érez. – Csak egy kicsit megmutatta arcát a pogány Itáliának… Alfonso őfensége szintén segítséget kér tőlünk … A Curiusok földjén kitört a pánik. Dél-Itáliából megkezdődtek a tömeges kivándorlások – amint írja –, és a pápa elmenekült Rómából… Bravissimo! – Hallatlan! – szörnyülködik a királyné. – És mikor érnek oda a mi segítő csapataink, s vajon elegendő számban lesznek-e ahhoz, hogy Alfonsót hathatósan támogassák? – Ezt a sereget csak mutatóba küldtem, az igaz – nyegdeli, visszanyomva gyomra rángását: – de a legválogatottabb vitézeimből állítottam volt össze… Szükség esetén hajlandó leszek nagyobb sereget is utánok bocsájtani. Merevült arccal, összekapott homlokráncokkal néz maga elé… Mindez nem kerüli el az agg Hunyadiné figyelmét. – És akkor most tulajdonképpen hányan indultak útnak? – Utoljára azt a hírt kaptam felőlük – feleli valamivel enyhűltebb hangon –, hogy a sereg kétszáz huszárból, száz nehézlovasból és négyszáz gyalogosból áll… Balázs apó mellett még Nagy János és Budai Bálint a vezérek.

– Ó, mért is nem küldött nagyobb sereget felséged?… Ó, csak odaérjenek idején! – fohászkodik megremegve és kezét tördelve a királyné: nem tudva elleplezni Hunyadiné előtt, hogy minden idegszálával a családján csüng. Örökkön csak értük és Itáliáért aggódik. – Nem gondolnám, hogy szükség volna nagyobb sereg utánuk küldésére, ez a csapat ott magában is megállja a helyét! – Bár úgy volna! – sopánkodik, és napa felé fordulva, végre kiborul belőle őszintén: – Hiszek a magyarok vitézségében! – Na lám csak! … Szótlanul s kevélyen néz reá vissza az öreg Hunyadiné; bólint, és magában ezt gondolja: ki tudja, még mire nem lesz kapható egyszer ez a nő?… Hatvan legénnyel indultak útnak Magyar Balázs, Nagy János és Budai Bálint Itália felé, hogy teljesítsék az uralkodó parancsát. Útravalóul egy tarsoly Mátyáspénzt kaptak, hogy ne induljanak el üres kézzel, magának Balázs apónak pedig egy kardot nyújtott át, színaranyból valót, négyszemközt az uralkodó: – Tudod, mi a jelszó Velencén át! Többet ésszel, mint erővel – úgymond. – Ezt az egyet ne feledd, hű szolgám… Vigyázz, hogy eltaláld a pillanatot, mikor e kardot a hüvelyéből ki kell majd rántani. Magyar Balázs elértette a célzást. – Úgy vigyázok rá, felség, mint Mózes a pálcájára: amikor a zsidók előtt utat vágott a Vörös-tengeren – felelte. Az uralkodó meg volt elégedve a válasszal, mert abból kitetszett, hogy vitéze jól fogja fel, amire gondolt: a velenceiekkel a tengeren át csak efféle karddal lehet eredményesen meghadakozni, mint ahogy a becses, népes nápolyi famíliával is így lehet csak boldogulni és elbánni. Uralkodónk itáliai elképzelései nem ismeretlenek Balázs vitéz előtt. Beátrix és udvara, a királyné itáliai hozzátartozói is csak eszköznek tekintendők: mert ő egyházi javadalmakat, diplomáciai követségeket biztosítva rokonságának, változatlanul csak a maga elgondolásait iparkodik itt is előbbre vinni. Hajlandó volna akár hadat indítani Velence ellen is az ipa pártján: ha az érdekelt fejedelmek hadiköltségekre fizetnének némi kétszázezer aranyakat. De mivel ezek folyton csak az ingyen segítséget várják

tőlünk, magukat csapják be: „Úgy viselkednek, mint aki garasokat kuporgat, de forintokat áldoz fel” –mondta róluk… – És ha minden kötél szakad, és továbbra is csak azt az ötvenezer vékony aranyat kínálgatják nekünk, hát akkor – merész fordulattal – hajlandók leszünk szövetségre lépni akár a velencei ligával is! Nem is lenne rossz fordulat: alaposan megzavarná Frigyes számításait, jól jönne az ausztriai hadjáratokhoz, mert – hogy tisztában legyünk a dolgok lényegével – mindezeken túl: Bécs meghódítása, a török politikai vagy katonai leverése és a vele kötendő diplomáciai szövetség – ezekben nyiladoznak majd ki igazán a jövő kapui mielőttünk! Csakhogy őfelsége ezen távolabbi számításait már kevesen értik meg és fogják fel a maga történelmi valóságában. Mert ahhoz már némi látókör és orrunknál való továbbtekintés is szükséges – aminővel (talán az egy Váradit, Gábor papot, Ákos diákot és ennyihányunkat kivéve) kevés magyar rendelkezik. Ide kell számítani az értők és beavatottak közé, természetesen, Guthi Országh Mihály nádor uramat is: aki a rendi uraktól eltérőleg, az itáliai politikát és a nyugati hadjáratokat maga is szorgalmazza… A vitézek tehát útra keltek Itália felé. Feladatuk az induláskor kibővült még azzal is, hogy keressék meg Zágrábban, és verjék vasra a délországi bánt. Ebből már nem lehetett semmi. Laki Thúz nem várta be őket: közeledésük hírére az összeharácsolt pénzzel együtt Velencébe szökött át. Tehát nem tehettek Zágrábban egyebet, mint hogy a kárvallott Mátyás-párti urakból, valamint az érintett nemzetiségek fejeiből ideiglenes vezetőséget és helyőrséget szerveztek a további rend fenntartása végett, nemkülönben a királytól kilátásba helyezett törvénynapok előkészítésére; maguk pedig nyomban Thúz János és cinkosai után eredtek. Arról, hogy a hűtlen bánt elfoghassák, végképp le kellett tenniök. Függetlenül attól, hogy a hatalmas velencei köztársaság vette a bűnöst szárnyai alá: beutazásuk s hajóra szállásuk maguknak is nagy gondot okozott. Királyunkkal szemben Velence egy idő óta ellenséges magatartást tanúsít; tudomása van róla, hogy a magyar uralkodó Nápoly és a pápa szövetségében javaslatot tett nemrégiben Velence haddal való meghódítására, és azóta ellenségeinkkel összefogva, mindent elkövet a mátyási birodalom ellen. Velence, Velence… Befogadtad Thúz Jánost, a nép kegyetlen nyúzóját, a szép adriai partok zsarnokát: pénzéért, véres kincseiért. Elmondták a zágrábiak, hogy a hűtlen bánnak állítólag Beátrix asszony küldött ajánlólevelet, a velencés

hatalomhoz: „Magyarország és Dalmácia királynéja” alájegyzéssel. Régebbi családi kapcsolatok és kellemes lánykori emlékek fűzik a királynét a velenceiekhez. Újabb galádság is történt, ugyanakkor, Velence részéről a magyarok ellen; miről futár útján küldtek vissza jelentést – ugyanis a liga pénzt gyűjtött a töröknek, és felbérelte arra, hogy fejedelmünk távollétében, amikor Ausztria ellen indul (már ezt is tudják!): a Kárpátok délkeleti sarka felől zúdítson általános nagy támadást Magyarországra. Velence kalmár keze messzire elér! És még ennél is nagyobb galádság részéről, amit Apulia ellen követett el: hogy tisztára anyagi érdekekből, saját hazája földje, Otranto ellen tüzelte fel a pogány hatalmat – csupán azért, hogy egy kis borsot törjön a nápolyi királyság orra alá… Hogy fog a százhúsz főnyi kis magyar csapat a kikötőig elvergődni, és fogják-e engedélyezni egyáltalán a lovasság behajózását? – ez most a fő kérdés, mely Magyar Balázsokat a legjobban foglalkoztatja… Ha másként nem megy, hát úgy lesz, mint a fejedelem ajánlotta: keresztülverik magukat az akadályokon. Nem oly kis erő százhúsz válogatott huszár! Biztató hír is érkezett arról, hogy a horvát és dalmát tengerpart városai a magyar csapatot már lelkesen és felkészülve várják: ugyanis nemcsak Erdély felé, hanem Hercegovina felől is megmozdult a nagy török erő, sőt egy középső, jelentékenyebb csapatuk egyenesen Pannóniára törve, már elérte a déli vármegyéket; Zalát meg Vast… Ezek a tengerparti lakók most biztosan abban reménykednek, hogy tán az ő védelmükre iparkodnak a magyar vitézek: hogy általános népfölkelést hirdessenek a török ellen, mint a nagy Hunyadi idején… Nem tudják, hogy az itt most lehetetlen volna: hisz a török egyszerre négyfelőli megmozdulása mögött nem más, mint a hatalmas Velence számításai húzódnak meg. Krajnán átkelve, török hadak dúlásáról siránkozott a lakosság. A váratlan törökvész itt, ha másra nem, egyre jó volt: lehiggasztotta a kis nemzetek közötti háborús hangulatokat, a Thúz János okozta egyenetlenkedést. Érzik, hogy elsötétedett felettük az ég… A mieink viszont szorgosan elkerülik a törökkel való találkozásokat: haladnak egyenesen a kitűzött cél: Trieszt, majd Aquileia felé, mely a velencei köztársasággal határos. Velence, hátában a tiroli havasokkal s az Adriai-tenger hosszú zsákjával maga előtt; azt lehetne róla mondani, hogy a tenger tengelyében fekszik. De úgy, hogy a tenger szárazföldi sarkpontját képezi: mintha ő tartaná a kezében, hogy bekösse a nagy kék zsák száját. A határőrség semmi akadályt nem gördített útjokba; mintha észre se vették volna egymást. A huszárok iparkodtak a maguk gyors, biztos útján békésen, és a kis

vassisakos és bőrmellvédes velencei íjászok (akiknek minden egyéb fegyverük a rövid nyelű, ormótlan nagy, lapátos bárd): mit is mertek volna kezdeni velük? Vértet csak a lábszáraikon hordanak a velencei vitézek. Felsőtestüket ugyan páncél fedezi, de afelett már fodrosán buggyan elő nyakuk körül a csipkékkel díszített, drága selyeming. Mellükön aranyláncon függő kereszt, kezükön gyűrű látható. Magyar Balázs megfordult már talján földön egy-két ízben, tapasztalatból ismeri a helyi katonai körülményeket. És mikor beosztott magyarjai azt kérdezik, hogy hát azok mifélék, emígy válaszol: – Ezek azok a híres velencei vitézek, akik nyíllal lövik a tengeri pókot, rákot – kiáltozza hátra a nyeregből. – És ha éppen szerencséjük van, olykor valami nagyobb halat is eltalálnak. Aztán mit érnek vele? Elviszi a krokogyil a hátában a nyílvesszőt… Velence, Velence… Befogadtad a hitszegő Thúz Jánost, az Adria-vidéki szegénység vérszipolyozóját! De őfelsége ettől függetlenül sem néz rád jó szemmel, mert a velenceiek évek óta zavarják királyságunk belső Itáliával való kereskedelmi kapcsolatait: így például örökös a panasz, hogy a Magyarországról utazó firenzeiek áruval rakott hajóit a velencések rendszeresen lefoglalják, kirabolják és a legkevesebb, hogy örökös huzavonát támasztanak… Ilyen város Velence!… A tengeri pára közül már ide tetszenek a fehérlő utcák és márványpaloták egymáson túlszökkenő tornyai: mint egy kőből öntött szökőkút sugarai. Nehéz dohfelhőt sodor a nyári szél a lagunáról a közeledők orra alá: a tengeren épült és kényesen faragott tornyok és árkádokkal, oszlopokkal, szobrokkal díszített épületek közül. Bűztől szagló fényesség… Velencével már volt dolguk a hazai hadaknak egyszer-kétszer, így mindjárt Zsigmond korában is: igaz, hogy nem valami dicső emlékezetű hadakozás. A császár vissza akarta hódítani Dalmáciát a velenceiektől (1412), de kudarcot vallott, méghozzá ezeknek a kis tengerparti városoknak az árulása következtében, melyek most a dalmát partvidéken már előre ünnepi fénybe öltöztek a felszabadításra vonuló vitézek tiszteletére. Mátyás mindenképpen jobb katonai diplomatának bizonyul, mint Zsigmond volt: mert most is tudta, honnan kell majd válogatni a felmentő sereg színét-javát? Mint ahogyan felsővégi hódításoknál is előre látta, kiket kell a seregek élére állítani… Zsigmond viszont, hogy Velence ellen újra akart vállalkozni, de pénze nem volt hozzá: elzálogosította a tizenhat szepesi várost Ulászló lengyel királynak,

harminchétezer prágai aranyért. Hanem azért másodszorra sem sikerült Dalmáciát a velenceiektől visszahódítania! Ezekről folyik a szó. – Mekkora különbség mutatkozik fejedelem és fejedelem között! Holott – mi tagadás! – Zsigmond is nagystílű fejedelem volt, el kell ismerni róla. A sziklás, sivár tengerpartvidéket egyébként maga a nagy Hunyadi is nemegyszer megjárta; aki szintén tudta, akárcsak a fia, hol és kikből válogassa főembereit a hadak útján. De hol vannak már olyan önfeláldozó hősök, mint az övéi voltak: gondoljunk csak Kemény Simonra, aki életét mentette meg a vezérnek a szebeni nagy csatán, mikor ruhát cserélt vele az ellenség megtévesztésére, és míg a törökök minden erejükkel az általa vezérelt oszlopot támadták, Hunyadi addig más úton elragadta a diadalmat! Vagy hol van a bátor Szkander bég, az albánok nagynevű fejedelme, ki a mi nagy Hunyadink szövetségében szintén oly szép sikerrel harcolt a török ellen? Hát a szent tűzű János barát, Kapisztrán, a keresztes lobogójú, meztéllábas ferences, aki még hetvenéves korában is élen hordozta, lobogtatta a zászlót a megostromolt Nándorfejérvár ormain? Alig két hónappal élte túl a diadalt, végszava ez volt: „Boldog vagyok, hogy a legdicsőbb harcokban ott lehettem Hunyadi János mellett!” Hol vannak már ezek és a hozzájuk hasonlók? – méláz a nyeregben az öreg Balázs vitéz. – Egy a voltak közül még mindenesetre itt lovagol a kis mátyási sereg élén, s szemeit messzi előre, a velencei kikötőre függesztve, mint a zsákmányához közeledő ragadozó madár, kémleli a környéket… Mert eljött a pillanata, mikor a kis magyarországi had el fog foglalni a kikötőben két hajót. Legalább két gálya erejéig meg kell rabolnia Észak-Itália legrégibb s leghatalmasabb köztársaságát: a kalmárságából, tengerészeti élelmességéből dúskálkodó Velencét… No, hisz vagyon reá csábító ok bőven, hogy a török rablók szőrös mancsa már errefelé is tapogasson: mert mióta a köztársaság területeket nyert Dalmácia és Isztria partja vidékén – azóta végleg magához ragadta az egész Adriai-tenger kereskedelmi forgalmát. De az csak a kezdet kezdete volt (régebben is történt) – hanem amit még azóta sikerült itt elérniök! Azzal, hogy elfoglalták Krétát és vele együtt az apró szigeteket, majd több várost Moreában és Albániában: elérték, hogy úrrá lettek a konstantinápolyi latin császárság felett. Ami annyit jelent, hogy Velence urai Konstantinápoly tengerparti külvárosából irányítják már hosszú idők óta az egész tengeri

kereskedelmet a Fekete-tenger felé s onnan Örményországba, sőt a Dunán fölfelé Alemanniába is, ahová az Alpeseken keresztül is eljuthattak, és az Oderán lefelé, egészen a Keleti-tengerig. Így vált idők során világhatalommá a dózsék hírhedt Velencéje: ez a területileg aránylag tenyérnyi föld, mit megszokásból köztársaságnak neveznek. Hol van ez attól? Itt a dózse és a húsztagú uralkodó tanács tirannizmusa alá tartozik minden. Fényeskednek és hatalmaskodnak – de hogy az alatt a pár száz év alatt a hatalomért, gazdagságért minden eszközzel vetélkedő emberi kapzsiság, aljasság, gonoszság és merénylések miféle szörnyűséges rémtettei kavarognak végig a köztársaság történetében: arról jobb nem emlékezni… Csak annyit, hogy a dúsgazdag köztársaság ezen a téren szintén egyedülálló tán egész Európa történetében… Hadd mondjuk el, hogy később megszerezték Ciprus szigetét is; így kerültek végzetes kereskedelmi kapcsolatokba, majd ellentétekbe a törökséggel. Mindazon ideig, míg Kelet és Nyugat a büszke köztársaság vizein cserélték ki árucikkeiket: egyszerre kétfelől tömték a pénzt a zsebükbe a velenceiek, mert mindkét részről rengeteg vámot fizetnek nekik. – Mire jó az a temérdek hajó a tengeren? Annyi van, hogy belepik az egész kikötőt, még a vizet se látni! – érdeklődnek a tapasztalatlanabbak. Magyar Balázs elemében van, és már előre magyaráz… Úgy van itt, hogy naponkint többször hírnök kürtöli össze az érdekelteket a városban, mielőtt árverésre bocsátanak az árucikkekkel zsúfolt gályákat, amelyek – mint most is – egymás hegyén-hátán künn rengedeznek a tengeren; útra készen Alexandriába vagy a Fekete-tenger felé, vagy az Atlanti-óceán partjaira vagy éppen Afrikába … Az ipartalan mohamedánus országokba, melyek még a legelemibb gyógyszereket és szükségleti cikkeket is nélkülözik, oly szükségcikkeket szállítanak ki: mint például Magyarországból rezet és higanyt, Alemanniából acélt, Itáliából timsót. Velencéből különféle csecsebecsét, gyöngyöt, tükröt és más üvegárukat, bársonyt meg gyapjúszöveteket. Cserében értük Mekkán és Alexandrián át a fűszerszigetek gazdag termékeit hozzák vissza a büszke gályák vitorlás karavánjai: Indiából drágaköveket, a Perzsa-öbölből igazgyöngyöt (cserében a hamisakért!), Bengáliából selymet stb.… Nyugat-Európa felé viszont szöveteket, fémeket, aranyláncokat, viaszgyertyát és üvegárut szállítanak: az üres hajókat pedig visszafelé jövet megrakják egyéb, itt használható holmikkal: Angliában nyers gyapjúval, Spanyolországban sclyemgubókkal, miket itthoni

gyáraikban dolgoznak fel… Szigorú törvények szabályozzák a köztársasági ipart és kereskedelmet; gyári munkás itt nem hagyhatja el hazája területét, mert ha netán külföldre vándorolna, hazaárulónak bélyegzik, és bármely velencei bárhol megölheti őt… Valóban, egész kivételes módozatait vezették be a szipolyozásnak! Így tettek szert idők folyamán hatalmas vagyonukra a kivételezettek, a gazdag nemes urak: vámszedői a gyarmatvilág előtti cserekereskedelemnek és a hazai gyáripari munkának: s tett szert Velence köztársasága mindama temérdek gazdagságra, melyre most a török is már szemet vetett. A hajdani szalmatetős agyaggunyhók helyén, miket a lagúnák mocsaras szigetein emeltek egykor a római menekültek: cölöpökre építették föl a városukat. Oroszlánszerepet játszottak Velence alapításában a Modrusz-vidéki dalmátok ősei. Mert amit a rómaiak és elődeik elkezdtek, ezek tovább folytatták: még tovább tarolták a Karsztok kőkemény feketetölgy erdőitől sűrűséges, szálfás rengetegeit, hogy Velence város felépítéséhez kitermeljék a jó vízálló cölöpöket, melyek korhadásmentesek és az a tulajdonságuk, hogy a tenger alatt még inkább megkövesednek, mint hogy tönkremennének, és akár ezer évig is szilárdan állnak. A letarolt és azóta is rideg kopársággal meredő Karsztoknak köszönhető, hogy most itt ezek a gyönyörű szép, márványpalotás utcák végigsorakoznak a tenger felett előkelőn: szobrokkal, épületekkel, emlékművekkel pompázón. Hetvennél több ragyogó templomot olvasnak meg hamarjában a huszárok. A velencei nemesember fényesebben él sok fejedelemnél is: mert itt még a szegényebb polgárok is selyemfirhangok mögött alusznak, ezüsttálból esznek, és ékszereket, aranyláncot meg gyűrűket viselnek. – Mégse szeretnék itt lakni! A kikötő felé robogva, már lassúdik a huszárcsapat irama: alig ügetnek, sőt már lépésben kocognak még egy ideig, mikor elébük fordulnak a kikötőőrség fegyveresei: – Állj! – kiáltja foghegyről egy köpönyeges vezető, pökhendi, bársonykalpagos és strucctollas, az oldalán csüngő kard gyémántgombos markolatát szorongatva kesztyűs kezével. – Hiszen állunk… Itt állunk legfőbb uraságod színe előtt.

– Honnan jöttök? Mit akartok? – Elébb talán azt árulnád el, hogy ki vagy te, uraságom? – kiált le a nyeregből a gyalogvezérre Magyar Balázs, nem a legbarátságosabb hangon. – Én a kikötő parancsnoka vagyok. És ha tudni akarod: többszörös hajótulajdonos és a városi tanács tagja. Azt akárki mondhatja! Úgy lehet, talán még egy csónakod sincs… – Hogy nekem? Kikérem magamnak! Beosztottjaim tanúsítják, hogy ezek a gályák, miket a közelben a vízen rengedezni látsz, mind az enyémek. Palotám a legszebb épület a város közepén… No, kik vagytok? – Az más, uram! Bocsánat, ha véletlenül megsértettelek volna: de ugyebár mondott szóból ért az ember. Mi pedig Frigyes császár követei vagyunk, ha nem tudnád: akik Róma felé igyekszünk pápa őszentségéhez, hogy segítségért esedezzünk Mátyás, a magyarok uralkodója ellenében, aki megtámadta hazánk földjét, és Velence ellen haddal készül. – Miben lehetnék szolgálatodra? – Sürgős beszállásolást kérünk tőletek a dalmát partok irányában: ahonnan lóháton folytathatjuk utunk Szent Péter urunk városa felé. Érti a taljánnak való hangot Magyar Balázs, mert a döntő a biztos fellépés; tudja, hogyan kell ezekkel bánni. De a gyalog parancsnok egy ideig még gyanakodva méregeti őket: – Nem vagytok ti Frigyes császár követei – hunyorogja. – Sőt, amint nézem, huszárok vagytok! Láttam én már huszárt Spalatóban! Lerí a külsőtökről, süvegetekről és bajszotokról is, meg a zsinóros dolmánytokról és szablyamarkolatú egyenes kardotokról, hogy ti nem Frigyes császár őfelsége katonái vagytok, mint ahogy állítjátok. Hiába is tagadjátok – ti magyarok vagytok. Megmondom én szemetekben: mert rátok van írva, hogy valami rosszban sántikáltok itt… No, mit akartok? Feleletül Magyar Balázs leugrott a nyeregből, kezet nyújt az előtte álló főembernek:

– Eltaláltad, uram, a színtiszta valót… Oly igazi emberismerőnek mutatkozol, hogy már engedd meg, ehhez gratulálnom kell… – Végtelenül kedves részedről… – Fogadd őszinte elismerésem kifejezését. Nem árulunk mi sem zsákbamacskát: de amint látod, módot adunk néked, ha akarod, hogy mint többszörös gályatulajdonos, megalkudjál – nem a magyarokkal: de Frigyes császár követeivel: Mert azt megteheted… Ha néked is úgy tetszik! Tarsolyunk teli arannyal, nem kívánjuk a szolgálatot ingyért… Kérünk, gyorsan adjál választ, kedves úr, mert nekünk is sürgős: mert mi harcolni megyünk! Bemennek a legközelebbi hajó fedélzetére, és ott hamarosan megalkudnak. Mivel a velencei kevesli a száz aranyat, hangoztatva, hogy ezért a szabálytalan cselekedetért sokkal többet érdemel, Balázs úgy érzi, elérkezett a pillanat, mikor elő kell rántani a kardot. – Egy huszárvágással elintézlek én, te ronda velencés – morogja magyarul a fogai között. – Ezt érdemled! – Hő-hő! – ugrik az hátra, míg szeme már oda tapad a kard aranypengéjére. – Csak nem akarsz megölni saját hajóm fedélzetén? – Nagy kár volna érted, atyámfia! De ezért a szép aranykardért tüstént, azonnal átvihetsz minket… Szót se többet! Két remegő tenyerén mérlegeli a velencei az aranykard súlyát: aztán, mikor a dologra térnek: örömében nem is egy, hanem mindjárt két gályát bocsát rendelkezésükre… Így azután elmondhatták, hogy mint Mózes a Vörös-tengeren, egy kardcsapással átjutottak a vízen. De még ezzel nem ért véget, csak elkezdődött Magyar Balázsék kalandos útja. Céljuk itt tulajdonképpen csak az volt, hogy Horvátországban ezer főre kiegészítve csapatukat kipróbált, törököt látott vitézekkel: meginduljanak a kopár, meredek hegyek, sziklás bércek közt vivő utakon Cattaro felé. Mesébe illő útjuk volt. Az ormok tetejéről a tenger végtelenségéig el lehetett

látni, és fejük felett egyöntetűen, kékliliomként ragyogott a délszaki ég. Évszázados köves utakon csattogott a lovak patkója, míg kaptattak a fennsíkot körülguggoló, magas hegyek karéjában: és itt-ott, ősrégi barlangtanyákból hatalmas szál, állig fegyverzett, bőrruhákba öltözött emberek bukkantak elő, akik szájukba fogott éles tőrrel néztek alá a karavánra. Oldalukon durván kovácsolt kardokkal ólálkodtak a tekergőző utak lesen. Ezek az őslakosság évezredek óta itt élő, mindig tettre kész férfiai, kik már a rómaiak ellen is élethalálharcokat vívtak a tengerpart függetlenségéért; most meg a török beütések elhárítására állnak évtizedek óta fegyverben. Minden kis nép védi, ahogy bírja és megszokta, a maga függetlenségét. Hasonló vitézi elemekből verbuválta össze a csapatához szükséges kiegészítést Magyar Balázs. Jó fogást csinált velük: mert ezek a sziklaközi hegyi emberek már mind kipróbált, rettenthetetlen harcosok: ilyenek kellenek a török ellen. A többit majd összeszedjük Horvátországban, Bosznia, Hercegovina, Montenegro vidékén… – Olyan legényeket válogatunk, akikből egy: tíz mással felér – hajtogatja elégedetten. Innend szedik a testőrség színe-java legényeit a királyi udvarhoz is. Mikor Iván cár testőrségre alkalmas embereket kért követjei útján Mátyástól: akkor is innen küldött fel Ujlaki Miklós kétszázat. Mégpedig bosnyákot!… Az a jó ezekben, hogy nem kell vitézséghez szoktatni: harcra termett mind. – Annak ellenére csöndesek és engedelmesek – jegyzi meg halkan Nagy János. – Csak a csatajelre várnak: akkor aztán az öldöklésben menten kimutatják, mi lakozik bennük. Könyékig, vállig szeretik áztatni karjukat a vérben. Egy helyütt zergét lőttek nyíllal, a bosnyákok egykettőre megnyúzták, és nyársra húzták: ez volt a rögtönzött ebéd. Alig néztek szét, már őzet is hoztak, nem is lehetne ezek mellett éhen halni. Még a vezeték lovakat is jól tartják: legeltetik, és itatni viszik a forrásra, mert úgy ismernek minden utat, zugot, mint a tenyerüket… Hegyek csúcsáról alá kanyargózó, meredek kígyóutakon ereszkedik alá a lóháti vitézség az Adriai-tenger partján levő Cattaróba, amely ügyes kis városnak tetszik, régi kikötő. Ahogyan a bosnyákok elmesélik, arról nevezetes, hogy a vidék legrégibb öblében építették, amely még sohasem látott vihart… Nagy kőgátak oltalmazzák a tenger hullámzásaitól.

– Látjátok? Innen származik az a nő, aki megmentette a király életét Levelden. – Valami énekesnő az – kaparász Nagy János az emlékezetében: az udvar felől hallott mendemondák között… – „Aranyördögnek” csúfolják a taljánok maguk között. – Ismered? – Igen… Egyébként művelt nő, a nagyszülei nevelték fel Cattaróban, és zenére tanították, majd az öregeket elveszítvén, magánossá vált a világban. Így került az udvari zenészekhez, előbb Nápolyba, majd onnan mihozzánk, Budára… Cattaróban a magyar király, vitézeit sok száz főnyi lelkes tömeg fogadta. A kikötő előtt felsorakoztak a város tengerészei, ősrégi, színpompás díszruháikban. Magyar Balázs és Nagy János, leszállva a lovukról, melegen ráztak kezet a tengerészcsapat tagjaival: aztán megtekintették a gályákat, melyek a lovas alakulatot a talján partokhoz legközelebb eső raguzai szigetekhez fogják vinni. Pihenés nélkül folytatták útjokat a huszárok a tengeren: apró, zöldellő szigetek között, cédrus- és olajfáktól, babérligetektől és ciprdőktől szegélyzett partok mentén úsztak el a gályák a lovasokkal, és a harci mének vihogva kapkodták fejüket a hegyi partok öbleiből fel-feltünedező, kőfalakkal kerített, dolomittornyos lakóvidékek felé. – Az ott mi légyen? – bökte meg Balázs apó a nála járatosabb Nagy Jánost. – Az ott Raguza, az egyik legrégibb város. – Istenemre, szép! Elfogadnám magyarnak. – Már a X. században szabad város volt: hajósok, kereskedők és kézművesek laknak benne. Gályáik messze tengereket bejárnak, és versenyre kelnek a velencei köztársaság hajóival is. Raguzában egy napra végre leállomásozott a lovas csapat, és hangos estet rendeztek. Volt evés-ivás, danolászás, mulatozás, kinek-kinek a maga kedve szerint: jól is esett egy kis kényelmes megpihenés, jó alvás, mit ennyi hosszú fáradságos úttal mindannyian kiérdemeltek. A lovak is. A raguzaiak meg úgy várták és látták vendégül a magyarokat, bosnyákokat: mintha testvéreik

volnának. Tudják ők is: közös a harc, a küzdelem a török elnyomó és talján tengeri hatalmasságok ellen, különösen, mikor azok összeszövetkeznek ártatlan kis népek kiuzsorázására, hogy közösen jobban megtalálják számításaikat. Tudják azt is, hogy betört a török: zaklatja Hercegovinát, előcsapatai Horvátország felé közelednek. Kiben bíznának? Nem veri azt ki innen más: egyedül a Hunyadi fia, Mátyás… Raguza az Adriai-tenger keleti partján épült, és farkasszemet néz a tenger nyugati partján levő Itáliával: átellenben az egyházi állammal szomszédos nápolyi királyság területeivel. Hullámzó, viharos időben keltek útra: mikor a lovak bokrosodnak és a hab áztatta fedélzeten égdörgéssel és villámlással elegy, sűrűn hangzik fel a huszármiatyánk. Magyar Balázs buzdítja a fiatalokat; de vannak, akik öklendeznek, és bánják, hogy útra keltek egyáltalán – úgy érzik, hogy sosem érik el az itáliai partot. A tenger elvesztette kék derűjét, sivár szürkeségbe öltözött: átcsapnak a hullámok a hajón. Vigasztalanul vizes már minden. Egy-két ló a rugdalózástól lábát törte. Aztán, mintha egy sötét teremből egy világosba jutnának át: egyszerre kitisztul az ég, felsüt a nap, és áttetsző, sík vízterületek következnek előttük. Jókedvű halak lubickolnak a gályák körül, az utasok szórakoztatására; némelyikük fél testtel kiemelkedik a vízből, mintha köszöntené a jövevényeket. Fényben ragyog a víztükör végtelensége, egész az itáliai partokig, így közelednek a nápolyi királyság felé.

Nem változott meg semmi, helyén van minden… Két alácölöpölt fahíd – a nyúl-szigeti és a Gerhardus-hegyénél levő – közt hajókikötő és csónakforgalom teszi a Duna képét változatossá. Ahogy szétnéz a szem, öblös, papucsorrú csónakok láthatók a Dunán; csobog avíz tükre, működnek az evezők: ki Pest városa felől Budára, ki onnan visszafelé iparkodik… Dél felé jár, s ilyenkor már nagy a víziforgalom a Várhegy alatt. A pesti parton, de a Gellért mohos sziklái tövénél is, kötéllel kikötve, ringadoznak a nagyobb hajók; tartalmukat, a bőrbe kötözött málhákat vagy veretes sarkú, szegecselt faládákat hajóhidakon át matrózok hordják ki a partokon ácsorgó kocsikhoz. Játszi felhők nyargalásznak a szeptemberi égen. Idelent négy evezős forgatja a lapátokat, feltűrt ingujjakkal egy ladikban, mely a Várhegy felé irányozza nagy

tömpe bálnaorrát: s annak utasa, egy olaszos öltözékű, szerény külsejű, tiszta, rendes férfi, megigazítja fejében a kétágú tudóskalpagot. Fél kezével fogva tartja azt, hogy le ne sodorja a hullámok közé a hevesen csapkolódó szél. Elég goromba széláramlás kerekedett megint: mely belenyal a Dunába, fölkapja és porrá morzsolja a habokat – északról, a Nyulak-szigete felől sodródik, hempergőzik alá… Millió rajzú csipketerítőt ráz a Duna színén. – Fújhatsz már, itthon vagyunk! Utasunk győzködik ugyan a szélrohamokkal, másik kezével meg tógája leplét szorongatja: szemét azonban nem tudja levenni a rég visszavágyott, csodálatos látványról, mely a kék égbolt alól szinte valószínűtlenül, mintha a bárányfelhők közül ereszkednék alá a földre: csillogva, villogva és szikrázva bontakozik ki szeme előtt a napfényben. Süvít a dunai szél, csobognak az evezők – és a szív megdobog. Felujjong a lélek a viszontlátás örömétől: ahogy a Duna vizén lassú ringadozással a világ legszebb palotája felé közeledik a ladik. Mátyás, a magyarok legnagyobb királya lakik ott, a szemet-lelket lenyűgöző palotában. Alatta víz, fölötte ég, körülötte nyájas, zöld hegyvonulatok. Ez aztán fejedelmi lak! Oda nézz… Elbújhatnak mellette a legszebb milánói, nápolyi kőcsodák. Európa-szerte egyedülálló, művészi elhelyezése – így, a Duna lapjáról föltekintve – valóban ritka látvány… Pedig nem egyéb az egész, mint egy hószínben tornyozódó, ékszerszerűen egymásra halmozott épületsorozat: kiugrókkal taglalt bástyafalakkal körítve. De így, alulról nézve, oly légies és könnyed rajzú, mintha legalábbis papírból volna oda rakva – holott sokkal nehezebb anyagból, márványból verték rajta a csipkét a leghíresebb magyar és talján kőfaragók, szobrászok… Árbocos tornyú templomok, kupola, csúcsíves kápolnák, gótikus ablakokkal alánéző királyi és királynéi lakosztályok, majd megint vendégpaloták, gyűléstermek, oszlopcsarnokos lovagterem és könyvtár váltakoztak benne, oly zárt egységben, hogy az építmény kecsessége és játszin olvadó zeneisége könnyedén leplezi el az egyes részletek óriási halmazait. Hiszen csak maga az oszloptornácos lovagterem, mely hosszan villogtatja alá csillogó, ép márványfogait az őfelsége háza alatt: húsz méter széles és nyolcvan méter hosszú… Ki gondolná? S ez is a Duna felé nyílik, mint minden ablak és bolt… Alatta függőkert, nyolc óriás

támfalpillér fehér tömbje támasztja alá: húsz méter magasságú, két-három méter szélességű egy-egy… Ezek tövéből megint másik függőkert nyújtózkodik alá széltében-hosszában, újabb tizenkét, még hatalmasabb támfaloszloppal alátámasztva a hegy lábánál – melyen alul az öntőházak és istállók láthatók, ezeken alul pedig a Duna hullámai sodródnak sebesen, hátukon a himbálódzó hajókkal, csónakokkal. Taddeo Ugoletti, a király fia nevelője és a könyvesház vezetője, nem jelezte előre érkezése pontos napját: így tehát most egyedül baktathat fel a Várhegyre. Talján szolgái lent maradtak a hajóhídnál, a málhák átvétele végett. Nem jő zavarba, hiszen minden őr előre tiszteleg, és minden ajtó nyitva áll személye előtt. Nincs, aki őt itt ne ismerné, ezen a tájon… Fölérve a hegyre, újból meg-megáll, és fordulgat a saját tengelye körül, hogy a viszontlátás friss mohóságával újra meg újra kigyönyörködje magát… Itt is van mit nézni! Csaknem egy évig volt künt Itáliában, karácsonykor lesz esztendeje, hogy elhagyta ezt a világszép várost, mely már fekvésénél fogva is egyedüli. Ahogy alátekint a szemlélő, a falak kívülén lankásan terül el a környék. Utakon és utcákban még nyárias, eleven színű ruhákban jönnek-mennek a budai lakók, akik a falakon kül is túlnyomórészt olaszok és németek, némi francia, morva és cseh szórványokkal. Sok idegen szó hangzik… Megejtő a kép, a még fúratlan és bontatlan Várhegy két oldalán: a Pest iránti részen a hadiszertárak és kaszárnyák, királyi és lovassági istállók, jégvermek, bástyák alatti halászváros és kötélverő műhelyek meg dunai kompok, hídlások ismerős tagozataival – eminnen meg, a fejérvári kapu alatt elhúzódó Fehérvári-völgy vagy Tábor-völgy terjeszkedik, mely a katonák gyülekező helye (Vérmező), mögötte a nagy Vizes-árok és a tó képével, amely felett hullámosan emelkednek a Nyárs-hegy (Nap-hegy) szőlőlepte lankái, egybeolvadva a Gerhardus-hegy és a további hegyek végtelenségig zöldellő szőlőskertjeivel: ahová nem kisebb uralmi erők, maguk a rómaiak ültették el a vesszőt… Ők is tudták, hova való a szőlő! Vajon mért is teremnek itt jobb illatú és tüzesebb, ízesebb borok, mint Itáliában? Európai hírű bortermelő vidékek virágoznak itt is, mint még annyifelé, Mátyás országában: s boraik vetekednek a legjobb talján, dalmát és fruskagorai borokkal, nemhiába a Szerémségből hozták a telepítéshez kellendő vesszőket… Van itt mit nézni! A szőlős lankák, Buda-szerte végig: a fehér és sárga homlokú kis présházakkal

és borospincékkel, a szokásos nyájas képet mutatják… Tudni kell azonban, hogy a Buda-eleji szőlő- és gyümölcskultúrán túl is hasonló táblák lepik a domboldalakat: arra, ahol büszkélkedve áll Sasad, a kéttornyú, nagy minorita monostoros templommal – vagyis a Dunán túli Európa, virágzó szőlős- és gyümölcsligetekkel, választékosan érintkezik a folyam másik oldalán fekvő és homoktalajú alföldi lapállyal… Ej, jerünk tovább! Egyenesen az őfelsége színe elé…! De azért még itt is meg kell állni egy lélegzetre: a Csöbrös-bástya ismerős környékén – ahol nyolc öszvér húzza a víztekerő csigákat, és láncszerkezeten kúszó vizesvödrök sétálnak föl-alá, a parttól a hegyig: felhozván a Duna vizét és szakadatlanul töltögetve a medencét. Mert ebből a csobogó víztömegből itt, a palotát bekerítő felső-vársánc vizesárkai táplálkoznak. Az árok felett pedig felvonóhíd köti össze a királyi lakot a külső szárazzal. A palotától északra eső széles tető lapályán, a halászok bástyái feletti részen áll az a térség, a belső budai várnép piaci tere, az úri vesztőhely: ahol kivégezték a király bátyját… Közvetlenül a piacteret elhatároló vizesárkon túl látható a magyar negyed: a palotai urak, szolgák és lakájok házaival és megszokott viskóival. Ez a városrész a Boldogasszony-templomon innen levő énekesháznál ér véget. Ottan megint hármas sugárban ágazik szét a Talján utca, Francia utca és Német utca, a palotának dolgozó különféle iparosokkal s ezek mögött, az Oros-kapu környékén újabb magyar sziget – míg az északi vároldalon alul, mélyen a falak alatt látható a cigánynegyed: vályogvető és téglaégető helyek a szakadékos lankán, mely lenyúlik a Tábor-völgy északi sarkáig, csaknem egészen odáig: hol a hegyi árok meredek partjai közt szivárog vagy olvadáskor árad alá a hegyekből a víz, míg valahol alább, a Gerhardus lábánál meg nem találja a Dunát. Az ároktól jobbrabalra szintén ápolt földek, veteményes- és gyümölcsöskertek, és azokban ezüstfedelű, üvegfalú nyáripaloták láthatók: s csillogva-villogva hirdetik a szeptemberi sugarakkal a babéros homlokú budai napkirály múlhatatlan dicsőségét. A nyári villák felett az új palota márványárkádos és szellős-világos vonalai emelkednek: egyre fennköltebben rajzolódva, tornyozódva a Gerhardus-hegy felé eső, ősi várrészen… Végre belül került a palotán, végiglépked az oszlopokkal tagolt, hosszú-hosszú folyosón: a palota keleti és nyugati szárnya közt. Ha szerencséje van, itthon leli az uralkodót. Pedig kérdezhette volna bárkitől, akár az őröktől: de eszébe sem

jut, hogy érdeklődjék, annyira biztosra veszi, hogy itthon találja. Vannak egy humanistának megérzései… Fellélegzés belépni a nagyterembe! Végre elérkezett a pillanat, mikor az ember teljesen itthon érzi magát: különkülön ismerősül köszöntik, körös-körben, a vastag vörösmárvány burkolás csodálatos szép, faragott díszei, az ismert mitológiai ábrázolásokkal: delfinekkel, hidrákkal, medúzákkal, sárkányokkal; különféle emberi és állati alakzatokkal, felfuttatott gyümölcs- és virágkoszorúkkal… Árnyalatos művészi finomságú, kőbe lehellett és cirkalmas az egész: pedig mindez csak futó dísz, ékítmény a mennyezeten és a falsíkokon, melyek közt megszépül és átlelkesül a terem. Istenem, milyen jólesik, mikor a milánói és nápolyi paloták nappali, benső homályossága után szemünkbe záporoz ez a kiáltó nagy világosság: ajtónyi, sőt kapu nagyságú ablakokon át lövell be a fény… Százszor jobban érvényesül a klasszikus, szegletes alakú terem nagysága és az egész helyiség lenyűgöző fenségessége: az ajtó- és ablakméretek szokatlan arányai miatt, melyek az egészet látszólag kicsivé és meghitté tudják tenni. Itt már elősiet Jaroszláv, a lakáj, akinél jelentkezni kell: ha valaki, akár a legbensőbb palotanép köréből is, beszélni óhajt a királlyal. Ugoletti olaszul szól, az csehül válaszol vissza: egy ideig idegenül néznek egymásra, nem csoda, hisz most látják egymást először az életben. Végül kikötnek a magyar beszéd mellett. Elegendő a lakájnak Ugoletti nevét hallania, máris bólint, felélénkül, és türelmet kér egy percre. Aztán őfelsége személyesen jön ki Ugoletti elé kézfogásra. Leülteti őt, majd int Jaroszlávnak: mire az meghajol, és mint egy öreg pók, vánszorogva siet el. – Ki ez az ember, felség? – csúszik ki Ugoletti száján. – Egyike új lakájaimnak, Ernuszt és Filipecz hozták be a palotába: előzőleg Ulászlónál, azt megelőzőleg Frigyesnél szolgált. Miért érdekel? – Mindez az arcára van írva – jegyzi meg Ugoletti. – Ennél kifejezéstelenebb arcot még keveset láttam.

– Igazi lakáj… Nos, hogy történt utad, mi jó híreket hoztál? Beszélj! – biztatja az uralkodó és arca csupa érdeklődés. – Utam, egészében véve, jól sikerült, felség. A levelemben említett könyveket megvettem, és a kódexeket lemásoltattam; magammal is hoztam, kivéve azokat, amelyeken még dolgoznak. Két láda könyvvel gyarapodik a könyvtár, összesen huszonöt darabbal. Ára az egésznek négyezer arany volt. Jóváhagyólag bólint. – Szép mívűek a könyvek? – Selyemkötésűek, kívül-belül gyönyörű rajzokkal, és különleges betűkkel vannak írva. – Megnézzük – feleli őfelsége felvillanyozva. – Vespasianótól valók? – Legnagyobbrészt tőle, ki felségednek ez alkalomból is szerencsekívánatait és legalázatosabb hódolatát jelenti. Őfelsége újólag bólint, de már máshol járnak gondolatai. – Mi újság Itáliában? – kérdi, mint aki nem sok jót sejt: tudva, hogy Ugoletti huzamosan időzött Milánóban, s megfordult az aragóniaiak családi körében, Nápolyban is. – A továbbiak inkább csak hírek és tapasztalatok, felséges uralkodó. Nem a legkedvezőbbek ugyan, de hasznos ismerni őket. – Halljuk… Itt azután leplezetlenül előtárja, hogy Milánóban felelőtlen elemek miféle ocsmány rágalmakat terjesztenek János hercegről. Azt kürtölik, hogy Corvin János csenevész hajtása a Hunyadi-családnak: púpos és vak, akinek foga volt és szakálla, mikor született, és hogy a jobb kezén csak három ujja van, meg, hogy mindenféle gonosz rossztulajdonságokkal rendelkezik: olyanokkal, mik egy gyermekkel még csak kapcsolatba sem hozhatók… – Mint például! – toppant őfelsége.

– Hogy örökkön részeg, nincs egy józan perce és kicsapongó, botrányos szerelmi ügyei vannak. Őfelsége türelmetlen mozdulatot tesz, s komoran szól: – Minden képtelen rosszat elhíresztelnek az én kiskorú fiamról… El tudom gondolni, milyen rémületbe esett ezek után a Sforza-család: úgy megijedt, hogy ijedtében még egy krajcár se maradt a zsebében.

– Valóban, a legnagyobb riadalom támadt a házassági ügy körül. Lodovico herceg kerülő úton hozzám is vagy tucatnyi kérdést intézett, hogy a híreket ellenőrizze. Ilyeneket: szokott-e vadászatokon részt venni, hogyan üli meg a lovat? tud-e nyíllal célba lőni? mióta visel szakállt? jobbkezes vagy balkezes? Kiderült, hogy jobb – a következő kérdés az volt: szokott-e kardviadalokban részt venni? És így tovább… Sigismonditól vett értesülésem szerint a hercegnő pedig állítólag kijelentette, inkább kolostorba adja leányát, semhogy ilyen emberhez menjen nőül. – Átkozott cselszövők és méregkeverők… Nem érdemes törni a fejünket azon, ki fejében születnek meg az efféle aljasságok… Mi sem jellemzőbb az itáliai udvari erkölcsökre, mint az, hogy mindezt készpénznek veszik. Pedig mi sem egyszerűbb, mint hogy meggyőződjenek a valóságról, a rágalmak alaptalanságáról… Ugyan ki agyalta ki a fiamról szóló rágalmakat? Szerinted honnan fújnak a szelek? – Felség, megtudtam, hogy a rágalmak Ferrarából indulnak ki: mégpedig – tisztesség ne essék, szólván! – a hercegnő udvarából… Ugoletti itt zavartan elhallgat; egy ideig a királyba is belefúl a szó. Annál beszédesebb lesz a hirtelenül beállott csend… Beátrix? Ez már a király magándolga!… Hálátlan szerep is volna a király házasságába avatkoznia valakinek, aki nem akarja bajba keverni magát. Őfelsége összeszorított ajakkal bólint, s felsóhajt: – Eleonóra!… S Nápolyban mi újság? – cseng hűvösen a további kérdés. – Nápolyban pedig azt kellett megtudnom, hogy János herceggel kapcsolatban már maga Ferdinánd király is aggályainak adott kifejezést Eleonóra lánya és veje előtt. Figyelmeztette őket, ne bízzanak abban, hogy Corvin János valaha is magyar király lesz: Bianca Máriából biztosabban válhatna királyné, ha a leendő nápolyi trónörököshöz, a huszonhárom éves capuai herceghez menne férjhez – vagyis képes volna összeházasítani két unokáját: csak, hogy megakadályozza János herceg frigyét… – Mi a kánya! – nevet bosszúsan őfelsége. – Ugyan, mi célt szolgál ez a nagy buzgóság?

– Kertelés nélkül megmondhatom, ha meg nem sértem felségedet… Az én egyéni tapasztalatom és meglátásom szerint Ferdinánd király önkényesen félreértelmezi a magyarok alkotmányát… Abban a hiedelemben van őfelsége, hogy Magyarországon a királyné, ha egyszer megkoronázták, egész életében az is marad, és e jogától nem lehet őt megfosztani; ha férje magtalanul hal meg, a nádor és néhány főúrból álló tanács élén ő veszi át az ország kormányzatát, s mindaddig ő uralkodik, míg újra férjhez nem megy valakihez, aki a házasság puszta tényével az ország királyává válik… Így lehetne összefoglalni a lényeget. Ez a legközelebbről érdekeltek: az aragóniai ház álláspontja a trónutódlás kérdésében. – S szerinted honnan merítik ezt a nevetséges badarságot, mely minden törvényes alapot nélkülöz? – Felség azt is megmondhatom: a szálak, sajnos, Budára vezetnek… Már megint itt vagyunk! Úgyis tudni, ha nem is mondja az ember: honnan fújnak a szelek itt is… Őfelsége – ugyanúgy, mint az imént – összeszorított ajkkal bólint, de orrlyukai veszedelmesen kitágulnak, szemeiben apró, tűhegynyi tüzek szurkálnak… Rágalmak János ellen, trónigény az aragóniai ház részére… Lehetetlen is volna meg nem látni, hogy e két dolog egymással szorosan összefügg. Igen, hát máris ilyesmi foglalkoztatja a palota túlsó szárnyán a kedélyeket: a trónutódlás távoli kérdése…?! – Köszönöm szolgálatodat, Ugoletti, hogy olyan alaposan utánanéztél mindennek! Majd beszélgetünk még a dolgokról – áll fel őfelsége, azzal elbocsátja Itáliából jött hű emberét. – Egyelőrea könyvtár legyen a gondod, pihend jól ki az út fáradalmait, mielőtt újból kezedbe veszed János herceg tovább nevelését. Jutalmad nem fog késni… – Méltatlan szolgád vagyok a jutalomra, felség! – hajlong a tudós férfi (már amennyire megengedi azt vastag dereka a testén aláomló talár alatt): s felvidulva gondol távoli népes családjára, növendék lányaira, kik Buda után élnek Milánóban, nem merte őket ide hozni a pestistől és egyéb ázsiai betegségektől való félelmében… Megnyugodott lelkiismerettel hagyja el a nagytermet; örül a szíve, hogy fontos tudnivalókra figyelmeztette az uralkodót és jó szolgálatot tett a Hunyadi-háznak.

Ugoletti felvilágosult elme; egy pillanatra sem érzi, hogy talján létére árulást követett volna el hazájával szemben: mert hazája ott van, ahol Mátyás, a mecénás aranya fénylik – azonkívül hűségre kötelezi őt a szeretet és a tudósi lelkiismeret. Messze földön számon tartják a humanisták: melyik az igazság országa a földön; tudják, hol a határ, ameddig a budai napkirály birodalma terjed. Visszaérve a folyosón, otthonosan szalad le a tekergőző lépcsőn a kis udvarba – ez itt már a királynéi palotaszárny –, és ekkor a Csöbrös-bástya felől durva, kiáltozó hangokat hall. Odanéz: és a palota külső fényességében visszataszító látvány mered a szeme elé. Megállt a forgócsiga a csöbrökkel, és az öszvérek visszafelé húzatják magukat a levegőben úszó vízteherrel… Az öszvérhajcsár öreg csonka bal kezében kétségbeesetten pattogtatja az ostort, míg kezetlen jobbja könyékhajlásába fűzve a gyeplő. Minél jobban csépeli a makacs húzóállatokat, annál jobban fölmeredve emelkedik a gyeplőt szorító csonk a palota magassága felé, mint valami fenyegetés. És ami a legmeghökkentőbb az egészben; hogy az öreg hajcsár mit sem tud erről… Ő csak veri az állatokat, miközben ismeretlen, barbár nyelven érthetetlen szavakat makog… Bizonyára káromkodik, szidalmazza az öszvéreket. Ugoletti elfordítja a fejét, továbbmegy a Beátrix-kápolna irányába… A királyné kútján most is dolgoznak. Ferravante, a bolognai építész, úgy látszik, most helyezte el a rózsaszín márványból faragott kútkávát: itt-ott még kőfaragók vésnek és csiszolgatnak rajta… A királynéi lakosztály végében, az udvarról nyíló Beátrix-kápolnával csaknem szomszédos a könyvtár. Keresztet vet, s nem állhatja, hogy a visszatérés örömére be ne kukkantson a templomocskába is. Égnek a gyertyák, istentisztelet van. Az oltárnál, Antal atya szokott helyén, egy szőke hajú, kék szemű, fiatal pap misézik: most fordul ki, áldást oszt a padokban ülő udvarhölgyek felé… A királyné nincs jelen. Hogy került ide ez a fiatalember? És ki lehet az? Gyorsan tovább lép, nehogy kitegye magát valami váratlan találkozásnak. Ugoletti jól tudja, hogy nem kedveli őt Beátrix, egy ízben már fel is akarta váltatni: azért, mert ő neveli Corvin Jánost. Pedig nem azért neveli, mintha ezzel

ellene akarna tenni a királynénak: mindenki tudja, hogy ez a tisztességes kenyere. Mindent elkövet, hogy királya kedvében járjon, s megtarthassa a mindennapi kenyerét. Mégis örökkön félteni kell azt. Attól tart, hogy egyszer csak arra fog ébredni, hogy kiesett az állásából, és mehet világgá… De hagyjuk a palotát és rejtelmeit – ezek csak külsőségek egy vérbeli humanista könyvtáros életében! Az a világon a legfölemelőbb érzés, mikor belép az ember a palota lelkébe: a könyvtárba! Ahogy belökjük az ajtót, s körülnézünk a mi saját, könyvekkel bélelt fészkünkön: nincsen az a palota belseje vagy Beátrixkápolna, mely nagyobb hatást gyakorolna lelkünkre: olyan, mintha a szentlélek sugallata érintene meg… Palotai tudósfogadásokon már sok ízben elhangzott egy magyar – de ugyanakkor humanista – igazság, az uralkodó és az írástudók részéről: hogy amikor sokan még a környező kis országok közül azt sem tudják, mi fán terem a könyv: itt már ezer kötetből álló könyvtár áll a hazai és külföldi tudósok rendelkezésére, a mi felséges nagy királyunk jóvoltából: immáron az Úr 1471. esztendejétől fogva… Ma meg különösen! Nem ok nélkül van hát, hogy mindenki felujjong az ajtónyitásra, és ide rohannak a könyvtári alkalmazottak – mert nem akárki, sőt a maga portáján igen nagy tekintélyű valaki Taddeo Ugoletti –, s van némi része abban, hogy Buda tudományos központ lett: könyvkincseire a külföld irigykedve néz… A könyvesházban együtt vannak a budai humanisták legjelesebbjei: így mindjárt Amadeo Boccalo, a nagy betűművész és retorikus, aki a beszédjét éppoly fondor módon tudja cirkalmazni, mint az iniciálén Filippio Tolliani, akinek minden író neve, minden könyv címe hibátlanul a fejében van, összezsúfolva minden, amit csak leírtak a földön; a délvidéki származású Sedernyik Isztipán, a leglassúbb eszű, de leggyorsabb kezű másoló az egész könyvesházban; Páter Leopold Matricah, aki a teológia istentagadó tudósa és éleselméjűségéről nevezetes, valamint mások, még magyarok is. Egy barna csuhás baráttal vannak vitában, aki Váradi kancellár jóvoltából járogathat fel időnkint kölcsönözni a könyvtárba: de sok tekintetben szemben áll az udvari világgal, nem is csinál titkot abból. Maga is író – nemcsak, hogy olvasó –, a neve: Temesvári Pelbárt… Nyilván többre tartja magát a királyi udvar humanistáinál, akik idegenek, de hozzá képest dúsgazdagok módjára élnek; míg ő magyar kolduló barát, a ferences szerzet tagja. A vita azon éleződött ki köztük, hogy Pelbárt atya nyomdapárti, vagyis a könyvnyomtatás védelmezője, míg amazok kézírás- és kódex-pártiak. Egyébként mindkét részről humanisták: de azok szerint a könyv annyira szívügy és lelki

ügy, hogy nem lehet géppel előállított valami: nem lehet mindenkié, csak a kiválasztottaké, akik drága pénzen megszerzik maguknak vagy lemásoltatják, íratják. Ami elég vitába ugrató álláspont egy valahonnan a Vízivárosból ide keveredett koldus barát fülében. – A könyv nemcsak azé, aki pénzt adott érte és megvette: hanem azé, aki éppen olvassa! – hangoztatja amazok ellenében. – Amit kitanul belőle, magának tanulja: nem kell érte senkinek fizetni. Ez a jó… Ebben van az írástudók jövője! És ebben van a könyvnyomtatás hatalmas jelentősége: mindenkiévé teheti a könyvet. Szegény barát létemre hogyan tehetném meg, hogy vegyek vagy írassak magamnak egy drága könyvet? Ezért szorulok rá a kegyelmetek könyvesházára. De ha Hess András kétszáz példányban kinyomtatja, akkor esetleg könnyebben hozzájutok én is. – A könyv érték – állapítja meg Amadeo Boccalo mester –, és a benne levő értéket a kiállításban is kifejezésre kell juttatni. Ovidius könyve sokkal inkább megérdemli a gyöngyöt és az aranydíszt, mint sok hiú dáma, aki olvassa. Egy Hess András ezen a téren sohasem versenyezhet a fejedelemmel. – De a fejedelem állíttathat fel nyomdákat, sokkal többet, mint Hess András! – Isten őrizz – sopánkodik Filippio Tolliani a töksárgás ábrázatával és lelkes, savószínű szemével. – Még az hiányzik nekünk! – néznek össze. – Hogy a fejedelem szabvány nyomdákat állítson: ahol gépiesen gyártják a ronda, egyforma és lelketlen könyveket, minden szín, rajz és művészet nélkül! – Boldogok vagyunk, atyámfia, hogy megszűnt az az egy is, amely a királyi könyvtár hírnevét rongálta a világ előtt! – Kit érdekelne a Corvina-könyvesház, ha a polcokat ócska nyomtatványokkal töltenők meg? – hápog Sedérnyik Isztipán. – Alantas beszéd… – Márpedig én meg kitartok annál, hogy a könyv legyen mindenkié, aki egyszer írni és olvasni megtanult – mert akkor minek tanítani a népnek az írást-olvasást a plébánia-iskolákon? – próbál Pelbárt atya a vita végére pontot tenni. – Amelyik uralkodó majd egyszer fölismeri, hogy csak a könyvnyomtatással lehet szólni a

legszélesebb közönségnek: az lesz a legnagyobb fejedelem a században! De erre már készülődik Bernardus Kupeczky is egy perdöntő, erős és ellenfelét leterítő argumentummal: – Aztán mire megy az uralkodó azzal a sok könyvvel, mikor a legszélesebb közönség nem tud latinul? – szegezi neki a kérdést csúfondárosan, mire Pelbárt atya fejéhez kap és megtántorul… Erre a bődületes nagy ellenérvre csakugyan nem számított: nem tud mit visszavágni… Szava elakadt a vitában, arca a szégyentől kipirul. De a szóváltásnál szerencsére jelen vannak – a könyvek közt, a háttérben – Váradi kancellár és a szintén könyvügyben fáradozó Gábor plébános, aki lóháton jött fel olvasnivalóért Kalocsáról. Ezek mindjárt Pelbárt pártját fogják. – Bizony, igaza volna Kupeczky uramnak – kapcsolódik közbe Gábor plébános –, mert a nagy közösség nálunk csakugyan nem ismeri a latin nyelvet. Országszerte uralkodik a latin írás a magyar városokban. Tele vagyunk latin, német és cseh nyelvű oklevelekkel; magyarul írott még véletlenül se akad köztük. De erre én azt kérdeném: mért nem lehet használatba venni a magyar nyelvet? – Azt kellene – tüzel Váradi kancellár. – Hiszen még a külföldieknek is szemet szúr, hogy a magyarok a nemzeti nyelvüket írásban olyan kevéssé használják, mintha szégyenlenék a saját anyanyelvüket. – Pedig Alemanniában csakúgy, mint nálunk is a legtöbb német városban, csak a saját nyelvüket használják a bürgerek a hivatalos irataikban – veti közbe Gábor plébános megint, s amazok egyre jobban meglepődve figyelnek. – Oly színmagyar városok, mint Fehérvár, Esztergom, Pest, Debrecen, Kalocsa stb. kivétel nélkül latin nyelvvel élnek. – Nem Mátyásban van ezért a hiba, hanem magukban a magyarokban – jegyzi meg rögtön Bernardus mester: tudva, merre kell fordítani a vita élét, hogy a támadó kedélyek lehiggadjanak. – Itáliában, Franciaországban is úgy van, hogy a királyoktól pártolt tudományos irodalom nyelve a latin, ami általános európai szokás: azért Budán se lehet másként. – Persze hogy nem a királyban keressük ennek okát – veszi át a szót újból Váradi kancellár. – A király a palotán mindig magyarul társalog a magyarokkal,

van úgy, hogy még az idegenekkel is. Fogadásoknál sosem maradhat el a felcsendülő magyar dal. Az is őfelsége kezdeménye, hogy magyar származású tudósok már tudományos igényekkel, más nyelvekkel összehasonlítva, kezdik anyanyelvüket tanulmányozni. – Az a legkevesebb! – jön meg a szava Pelbárt atyának. – Magyar nyomdákat kellene felállítani, aztán magyar könyveket csinálni a magyaroknak… – Kegyelmed beszél? – böki oda Boccalo mester gúnyosan. – Hisz kegyelmed is latin nyelven ír! Stellárium, Pommárium… – No, hiszen, ami azt illeti, tudnék én írni magyar nyelven is – tűnődik Pelbárt, s táguló szemmel messze réved: szinte megborzong a háta közepe a csuha alatt, ahogy a mondottakba mélyebben belegondol. Most, e pillanatban toppant be a könyvtárfőnök, váratlan érkeztének mindannyian hangosan örvendeznek: nemcsak az idegen humanisták, a magyarok is. Kezét rázzák, elárasztják a kérdések pergőtüzével, és amikor az eleget tett az érdeklődésnek, udvariasan viszontérdeklődik. – Nos, nem akarom kegyelmeteket megzavarni – miről folyik a parázs vita tudós uraim közt, ebben a szép budai könyvesházban? – tekint körül boldogsággal, a nagy renden, tisztaságon és a kötetek sorain legeltetve szemét. – A könyvnyomtatásról beszélgettünk – tér vissza a tárgyra Páter Leopold Matricah. – Ki lehetne nyomtatni mindazokat a szép ősi dalokat, regéket, amiket mindannyian ismerünk – lelkesedik tovább Gábor plébános. – Annyi van, mint a fű… A könyvtári humanisták savanyodott képpel néznek: ők ehhez a tárgyhoz végképp nem értenek. Viszont annál inkább otthonos e kérdésekben Taddeo Ugoletti: s mihelyt érzékeli, miről van szó, fejest ugrik a problémák legmélyébe. Tárgyilagosan kifejti társai előtt, hogy a híres Corvina-könyvtár okáért oly elfogultak nem lehetünk, hogy lebecsüljük a könyvnyomtatást. Tudjuk, milyen fogékony érdeklődéssel figyeli a dicsőséges fejedelem a harci gépekben bevezetett újításokat is, ne csodálkozzunk, ha figyelmét nem kerülte el a kézi géppel

kezdődő könyvgyártás. Ő adott engedélyt Hess Andrásnak, hogy felállítsa Budán első nyomtatóműhelyét, ahonnan a magyar könyvnyomtatás első fecskéje, a Chronica Hungarorum rég kiröppent (1473) – s ezzel elmondhatjuk, hogy előbb jelent meg Budán nyomtatott könyv, mint sok más környező országokban. Odalép a polcok elé, két kódex közül előhúzza a szóban forgó könyvet. Belélapozgat… Aztán teszi vissza gyorsan a maga helyére, mintha megégette volna az ujját – mintegy cáfolatául annak, amit mondott. A többiek nevetnek… Váradi, Gábor pap és Pelbárt atya élénken figyelik a viháncos kedvű idegen csoportot. Hát bíz ezek a kézírásból élő udvari humanisták, címfestők, betűrajzolók és mifenék nem nagyon lelkendeznek a magyar könyvnyomtatásért – gondolják. – Azért ne csodálkozzunk, ha talán maga a király őfelsége sem fogja fel a világraszóló találmány teljes jelentőségét: hogy mit képvisel az a tudomány gyors terjedése, a közműveltség területén. Meglehet, hogy átvette és magáévá tette tudós tollnokai véleményét, akik szerint a nyomtatott könyv csak lelketlen, silány utánzat, éppen mivel nem egyedüli példány: viszont a Corvina-kódexek eredeti barátbetűkkel írott, egyedüli példányok. Ezeket tehát többre értékelik. Jellegzetesen barát- és könyvbarát szemlélet: kár, hogy megtéveszti az uralkodót… – Többet jelentene az összes drága Corvinánál együttvéve – hangoztatja Temesvári Pelbárt –, ha felséges királyunk fölismerné a könyvnyomtatásban rejlő további nagy lehetőségeket: ha pénzverdéi mellett mindenütt nyomdákat állítana fel az ipar- és iskolavárosokban, hogy kinyomtassák magyarul az új könyveket, amiket már mindenki olvashat. – Meg az énekmondók dalait meg a nép mondáit, meséit – hangsúlyozza Gábor plébános, – a magyar nyelvű irodalom alapját, mely így, a Corvinák mellett, bizony sorvadásra van ítélve, és szinte nyomtalanul enyész el: befullad az általános latinnyelvűségbe. – Nagy mulasztás az őfelsége részéről – fakad ki a meztéllábas sarujában Pelbárt: – sz’ néhány ezer papon, tudóson, főemberen kívül ki tud még itt Magyarországon latinul? S ki érdeke, hogy a nép gyereke ne olvashassa és ne

értse a tudományt? – Nem lehet mindent egyszerre! – zárja le a vitát Váradi. – Legyünk türelemmel… Várjunk és dolgozzunk. – No, jó… Részemről nincs különös panasz, az egészet csupán megjegyeztem – visszakozik Gábor plébános. – Még ha nem is cselekedhetünk semmit: mindig jó az, kancellár uram, ha számon tartjuk magunknak való tartozásunkat. – Egy külön okiratház se volna elegendő, annyi mindent kell számon tartani! – Pedig nagyságodra várna a szép feladat, hogy próbálhassunk valamit ezen a téren: őfelsége reád leginkább hallgat! – A király előtt kellene szóvá tenni a dolgot! – csatlakozik Pelbárt is. Váradi nem szól semmit; csak elkomorodva néz maga elé. Nem vallhatja be, hogy egyre nyomasztóbban nehezedik reá a budai talján udvar hatalma; számtalanszor tapasztalja, hogy a felséges királyné asszony egy szavával meghiúsít vagy megváltoztat valamit, amit már megbeszélt őfelségével, és elintézettnek tekintett. Nem barátja az okvetlen háborúzásnak, mégis a fegyverek szörnyű összecsattogása közben telik el élete javarésze a királynak: most megint Zágrábba száll, fegyvereseivel rendet teremteni, törvénynapokat tenni; onnan pedig egyenest Ausztriába indulhat, hogy ott majd ismételten megcsalatkozva a saját nemeslelkűsége miatt, újabb bosszúságokkal térjen vissza Budára. A törvénynapok az egyedüli oly alkalmak, miktől széltében rettegnek a törvénybontók az országban. Vészt hozóak: könyörtelenül ütnek vissza a zsarnokoskodók fejére. Mert ilyenkor Mátyás király a maga teljes fenségében és rettenetességében szokott megmutatkozni. Ezért a nép csak örvendezik a törvénynapoknak, a főurak viszont, érthetőleg, annál inkább rettegnek tőle: lévén az ilyen törvényszéki eljárás szerfelett határozott, rövid, de annál rettenetesebb. A vádlottnak a király ítélőszéke előtt egy felfüggesztett lándzsa alá kell állnia: és mikor mindkét részről előadták az ügyet, vagyis elhangzott a vád és a védelem szava: akinek a fejére lebocsátják a lándzsát, az annyit jelent, hogy főbenjáró bűnben elmarasztaltatott és azonnal kivégzik. Semmi tréfa! Vészbíróság: ahol egyszerre működik ítélőszék és vérpad. Föllebbezésnek helye nincs. A vádlottak

a kitűzött határidőre megjelenni tartoznak a király – mint a legfőbb földi bíró – színe előtt: aki pedig azt elmulasztja, azonnal száműzéssel és vagyonelkobzással sújtatik. Sajnálatos, hogy még mindig szükség van a törvénylátásban hasonló elrettentő megnyilatkozásokra az ország egy s más területén: de a rendkívül súlyos törvénykezést rendkívül súlyos bűnök, kihágások teszik indokolttá és elkerülhetetlenné, mint például emberölés vagy különféle önkényeskedő latorságok a védtelenekkel szemben, vagy rablás, harácsolás, közpénzek elsikkasztása stb. Sajnos, mondani sem kell, hogy az efféle főbenjáró bűnösök rendszerint és mindenfelé a fegyverforgató főrangúak és nemesek sorából kerülnek ki. Ebben a korban a köznapi életben még érvényesülési eszköz a fegyveres erőszaktétel a hatalmasok részéről: a középkorból itt maradott „Aki bírja, marja” elv. Ezeket csak a még nagyobb erőszak, az állam hatalma bírja letörni… Egész csomó visszaélés sereglett össze Thúz János körül, azért sietni kellene az utazással, hogy az áldatlan viszonyoknak mielőbb végét vessen: de az indulást még az utolsó pillanatban is halogatni kénytelen az uralkodó. Oly megtartóztató körülmények jöttének közbe: mint egy váratlan gyomorrontás (ami őfelségénél könnyen megy), aztán a pénz összeszedése, a zsoldhátraléké, amire szintén halaszthatatlan szükség van az ausztriai hadjáratok folytatásához. Zelinit és az idősebb Tettauert épp ezekért az ügyekért rendelték át Tirolból Zágrábba – mert a volt zsoldügyeket rendezni kell. A király rosszullétét a vacsorához adott sárga lé (valamiféle szósz) váltotta ki, mert a királyné Kassára utazott, a pestis elől, amely grasszál Budán, és addig a Felvidéken a maga bányajogi ügyében intézkedik: nem tudott ott lenni és felügyelni a király táplálkozásánál. Az evés utáni rosszullét úgy szokott jelentkezni őfelségénél, hogy arcvonásai megkeményednek, tekintete elkomorul, szemei különös izzásba jönnek – és Beátrix asszony ilyenkor már tudja, hogy amikor így néz, benső fájdalmakkal győzködik. Szavát se hallani, ha kérdik, se szól; arca elárulja, hogy testi fájdalmat fojt vissza magában. Most azonban a király anyja is tanúja volt a pillanatnyi rosszullétnek. Figyelmét nem kerülte el semmi körülmény. Mikor fia fölállt az asztaltól, és rosszkedvűen visszavonult: az öreg hölgy közbelépett. Elutasította az előkerült talján háziorvost a szokásos hánytatójával, és magyar felcsert rendelt a fiához, azután

nem engedte lebontani az asztalt, hanem előhívatta a konyhamestert, és felszólította, hogy egyék az ételekből, mikből az uralkodó fogyasztott. Viola úr szemrebbenés nélkül teljesítette a parancsot, majd minden további nélkül rosszul lett. Miáltal kétségtelenné vált, hogy az ételben van a hiba. Másnap, hogy hazaérkezett a királyné, és őfelsége már el is felejtette előző esti rosszullétét, Nardella asszony bepanaszolta a király anyját a királynénál a vacsora utáni intézkedésekért, s kiderült, hogy Viola konyhamester úr, annak ellenére, hogy bevette a talján orvos hánytatószerét, még mindig az ágyat nyomja, fájdalmai vannak, öklendezik. Nem is csoda, nincs olyan erős szervezete, mint a királynak. Előkerült egy üveg is, minek tartalmát a sárga lé készítésénél használták: állott olaj volt benne. – Viola urat mostanában mindig éri valami – mondja a király nevetve. – Úgy látszik, rájár a rúd… Múltkor meg egész héten át azért nem kerülhetett a nyilvánosság elé, mert megcsúfolta őtet egy harcsa: heges fekete horzsolásokkal volt teli a fél ábrázatja. Ami úgy történt, hogy a halászok behoztak egy ilyen vén ravasz vízi szörnyeteget a Dunáról a konyhára, fölakasztották a fogasra, de akkorát, hogy egész a földig ért a farka, s nagy ívben hátraálló bajsza szálai érintették a kőpadozatot. Összeszaladt a konyha népe az óriáshal hírére. Viola konyhamester úr azzal akart szórakozni, hogy két kézre fogta a harcsa bajszát, mint a gyeplőt és megrántotta: – Gyí!… Mire a vén dunai szörny vágott egyet a farkával, és úgy találta Viola urat oldalba simítani, hogy nekiröpült a falnak, és a fél képéről lement a máz. Többen meglódultak a harcsa ütésétől, de azok inkább nevettek; Viola úr viszont káromkodott, és szidta a harcsát, majd szekercét ragadott, és addig nem volt nyugta, míg szét nem vette a merénylő állat fejét. A királyné rosszkedvűen ért vissza Kassáról. Meghallgatva Nardellát és udvari környezetét, s megállapítva azt, hogy távollétében semmi különösebb nem történt: még az örömnyilvánítást se tartotta szükségesnek kifejezni a király jobbanléte miatt – mert minek keverni a bajt, ha őfelsége az egész ügyet maga is oly jelentéktelennek találja, hogy szóra se méltatja? Mint ahogy az is… Százszorta bosszantóbb ennél Beátrix asszony számára e sikertelen utazás, hogy a bányavidékről üres kézzel, pénz nélkül kellett visszajönnie. Filipecz azt ajánlja, hogy a kincstárhoz kell fordulni, s ha máshol nem, az öreg Hunyadiné

kincstárában őrzött ládájában, biztos, hogy lesz arany bőven; oda pedig a királyon át vezet az út. Bakócz azonban azt súgta a királynéi gyóntatószékben: hogy Ernuszt Jánoshoz forduljon kölcsönért, ha már az itáliai kalmárcégéknél összegyűlt adósságot okvetlenül törleszteni kell; mert a volt pénzverdeigazgató és bányafőellenőr mindenkinél inkább rendelkezik pénzzel. Most készíttetett magának a német ötvösökkel egy olyan remek szabású, drágaköves aranyserleget, háromdudoros szárút, mely még a Szapolyaiét és Báthoriét is felülmúlja, és azt mondják, értékben a királyé után következik. Legalább ötezer aranyat ér! A királynét mindenbe beavatja a mindenről tájékozott Bakócz. Filipecz hű tanítványa, aki ügyesen iperedve emelkedik. Nem feledi mestere jó tanácsait; hogy a feltörés titka az, hogy jóban kell lenni mindenekkel, és a legellentétesebb érdekköröket is habozás nélkül jó szolgálatokkal kell lekötelezni magunk iránt. „Mert ez az udvari politika alapja! Mert nekünk papoknak más nem marad, mint amit vallásunk számunkra előírt: türelmesen, de ügyesen játszani egyszerre mindenféle érdekekkel: aztán, hogy az egész hova fordul, majd meglátjuk…” Filipecz (Pruisz) János tehát a majd meglátjuk elve alapján álló, ügyes udvari politikus: aki egyszerre jó tud lenni királynak, királynénak, Frigyesnek, Ulászlónak és még Beckensloernek is: anélkül, hogy bárhol túlzásba vinné a dolgát. Számító, de világosan látó ember, nagy óvatossággal felruházva, és megvan az az ösztönös diplomatái jó tulajdonsága, hogy alaposan ki szokta fürkészni a hátterét mindennek. Az uralkodó is leginkább ezt értékeli benne, valamint a cseh–morva–osztrák–lengyel kapcsolatait. Ez a Filipecz tehát nemhiába ígérte pártfogoltjának, Bakócz Tamásnak, hogy még nagy embert csinál belőle: kancelláriai titoknoki címmel máris ő lett a királyné körüli papi teendők végrehajtója. Mesterétől elsajátított ügyes hajlékonysággal teljesíti a reá bízott kötelességeket; mert azt még Antal atya idejéből tudják mind a ketten, hogy a királynéval való hathatós diplomáciai érintkezésre a legmeghittebb alkalom a gyónás. A királyné roppant nagy befolyást gyakorol a férjére, valósággal uralkodótársi szerepet visz mellette, különösen diplomáciai dolgokban. S nem feledik, hogy bátyja – János herceg – a király jóvoltából esztergomi érsek, aki benső kapcsolatban van a Vatikánnal, puszta címe után húzza az esztergomi érseki címmel járó – évi mintegy 60 000 arany járandóságait. Egyetértő buzgalommal vesznek részt tehát a királynéi udvar ama törekvéseiben, hogy minél többet a talján rokonok közül – valóságban vagy legalább egyházi szerződésekkel – ide kell fűzni Magyarországhoz: hogy vatikáni összeköttetéseikkel elfoglalják a legfőbb, legfényesebb állásokat. Mert

ez itt a királyné és a feltörekvő idegen papság kecsegtető érdeke. Beátrix asszony inkább Filipecz tanácsát követte, és a királyhoz fordult segítségért: és őfelsége lovagiasságában ezúttal sem csalatkozott. A felség mosolygó udvariassággal utalta ki számára a kincstár utolsó 10 000 aranyát. Minek megtörténtével a királyné megjegyezte, hogy ez tulajdonképpen az ő saját pénze, amit felvesz: mert nemcsak a bányajogok, hanem a királynéi birtokok jövedelme is őt illeti. – Úgy van – felelte az uralkodó. – Megkaptad, és nem is panaszkodhatsz. Fizesd ki belőle a pipereadósságaidat a talján cégeknek, hogy méltatlan gondok ne háborgassák életedet. – Az már az én gondom, hogy mire fordítom – felelte a királyné. – Elég nekem, hogy szüntelen anyagi gondokkal győzködöm melletted. – Ezt még sohasem hallottam tőled, és sajnálom, ha csakugyan úgy volna. – Istenem, mit is remélhetek én itt később, ha már életedben így kell élnem, hogy más élvezi a királynéi birtokok hasznát? – Gondom lesz rá, hogy soha szükséget ne szenvedj, uradhoz és királynéi rangodhoz méltón élhess mellettem. – Köszönöm – mondta ingerülten. – Könyöradományokra azonban nincs szükségem: mert én az ország veled egyenrangú királynéja vagyok. Különös, hogy soha nem szólsz róla, hogy utódunk nem lévén, majdan ki örökli utánad a koronát? – Bízzuk a jövőre – felelte nyíltan őfelsége. – Nem csekély gond! Sokan tudják, hogy részint Beátrix asszony az oka, hogy őfelsége a maga nagy gondjai közepette, örökös anyagi zűrben él. Ilyenkor, mikor már minden kötél szakad, édesanyjához szokott folyamodni: hiszen ami anyjáé, az övé… Mégis, röstelli kissé az efféle fonák helyzeteket: habár csakugyan úgy van, hogy anyjaasszony nemcsak a saját birtokai jövedelmét kuporgatja a jövőnek, hanem a királynéi birtokét is, anélkül persze, hogy ebben összebeszéltek volna. És ez így is van rendjén… – Jó estét, anyám!

– Mi újság, fiam? – Pénz kellene. – Mire kellene, fiam? A király nyög egyet. – Üres a kincstár, és ki kell fizetni a zsoldosságot Ausztriában. – Mennyi pénz kellene? – Huszonötezer arany. Most meg a király anyján a sor a nyögéssel: – Annyi temérdek sok pénz…! Húszat talán még ki tudok nyögni, fiam – mondja a nagyasszony, újabb hangos fohászát kíséretében, mitől a fia is föllélegzett… De ezzel még koránt sincs vége a dolognak. Mert amikor kerül-fordul, előkereste kulcsát, s átalmennek a kincstartóhoz, és Szapolyai uram kiszámolja a zacskókban a pénzt, a felséges király anyja még jámboran megkérdezi: – De ugye, a zsoldos seregre költöd el, fiam? Mire őfelsége dühbe gurul: – Hát persze! Mi a fenére költenem másra? Arra költöm, amire kell. Ha nem kellene, nem szóltam volna. – Azt hallani, fiam, hogy Antal atya tégedet Zágrábban vár, hogy hivatalba helyezzed… Nehogy a modruszi püspökségre tékozold ezt a sok pénzt! – Dehogy, dehogy… És ha éppenséggel arra költenem? – makacsodik meg anyja előtt. – Mindig a kutya pénz és az anyagiak miatti háborgás… Antal atya a királyné gyóntatója volt – és a királynéi birtokokat te éled, anyám! Minek félted úgy ezeket a hitvány aranyakat? Nem a te pénzedet kérem tőled, az istenbe is, hanem az enyémet. – Ne mérgelődj, fiam! – kérleli szeretettel. – Inkább bizakodjál, hogy majd megsegél bennünket az Isten: a Hunyadiak istene!

– Az Isten! – áll oda, anyja elé meredve, s szemei tűzben forognak. – Én Jézushívő vagyok, anyámasszony. Mert a ti fiatok, mi lehetnék más? De hogy Jézus még le nem pofozta azt a közönyös atyját az égből, azon nagyon csodálkozom! – Ó, ne mondj olyat! – rimánkodik anyja. – Bocsásd meg neki, Úristen…! Bocsásd meg, bocsásd meg… Háborgó szívvel lépked át az anyai lakosztályból a magáé felé, s átmenve egy nyitott párkánya folyosón, meglegyinti a csillagok sugallata, és mire szobájába ér, csendesen megnyugszik… Holnap lesz az indulás az Adria partjai felé. Szeme előtt előre megjelennek a barna sziklapartok várai és városai, a tintakék tenger és olajzöld növényzet. A függesztett lándzsa, a rettegő latrok és a törvényszék udvarán fölállított vérpad, a bakóval. Aztán az ausztriai dolgok… – Bocsásd meg, Úristen… – harangozik még fülében anyja és a saját, iménti hangja. Nagy rendnek kell egy fejben lenni ahhoz, hogy rendben menjen minden az egész birodalomban! Ezt a kegyelmet áhítozzuk, mi fejedelmek: kik a népekhez szóló rendeleteinkben és egymáshoz küldött leveleinkben és a mindenség nevében hallatjuk gyarló szavunkat. Ó, pedig mi fejedelmek is, milyen esendők és változékonyak vagyunk!… Van egy Fejedelem, akivel szemben nem lehet fejedelmi többes számot használni. Mikor Vele beszélünk: megszólal szívünkből a vezeklő, emberi egyes szám… Ez az a pillanat, mikor lefekvés közben még fohászkodik egyet, és valami ilyeneket gondol magában, leereszkedve az imazsámolyra az uralkodó, míg összekulcsolt kezekkel a magasságba néz: – Uram, Isten!… Világok fejedelme, adj erőt, hogy amit a te nevedben kezdtem, azt végben vihessem: hogy megtaláljam az igazságos utat a földön mindenkihez, aki a te hű szolgád, s hogy a mi bűnös szenvedélyeink el ne ragadjanak minket; hogy ne vezessen vérontás, vérszomjas bosszú minket, de megbüntessük a mi ellenségeinket és az igazság tükre el ne homályosodjék a mi szívünkben! Add, hogy gazdaggá tehessem a szegényt az ő becsületes munkája s hite szerént, a te szent nevedért és igazságodért, az ország épüléséért és gyarapodásáért! Add, hogy megalázzam ellenségeimet, törököt és németet kiűzhessem innét: török nyakát hogy megtiporhassam, Bécs várában a magyar takarodót fújassam; pápát, helytartódat rávegyem arra, ami a kereszténység szent könyveiben írva: hogy

vagyonunkat a papok mind elosszák, hogy gyarapodjék a földön a lelki gazdagság, ahol a te szolgáid eszeket nyitnak, mindenkit olvasni, írni és békességre tanítanak – hogy amit elkezdtem a te nevedben, befejezzem a te nevedben és az én nevemben – Ámen!

Reggel őfelsége még szokás szerint behívatta a főcsillagászát, hogy tájékozódjék az időjárásról, mielőtt útnak indul Zágráb felé. A főasztrológus biztató képet festett az időről: – Megfigyeltem a csillagok állását, derűs szép napok következnek, felség. Nyugodtan útnak indulhatunk. Őfelsége örömmel fogadta a jóslatát, és a várost Ráskai Balázs, Budavár kapitánya őrizetére hagyva, elindult kíséretével. Mikor végigporoszkált a menet a hosszú Fehérvári úton, Kelenfölde táján egy juhásszal találkoztak, aki szamáron ült, és nyáját terelgette. Alighogy odaért a lovas sereg, a szamár éktelen ordításba kezdett. Őfelsége szeret az emberekkel szóba elegyedni, jártában-keltében. Azért most oda kiáltott a juhász felé: – Hé! te juhász… Mért nem szólsz rá a szamaradra, hogy illedelmesebben viselkedjék? – Felség, hiába szólnék rá a szamaramra, akkor is csak tovább ordítana… Mert a szamár: szamár. – Mért ordít úgy ez a szamár? – Felséges királyom, azért ordít úgy a szamár, mert az idő változását érzi. Valahányszor a szavát hallatja, bőven hull az eső harmatja. – Halljátok ezt? – fordult őfelsége a kíséretéhez. – Mást jósol a szamár, mint a csillagász. Vajon, melyiknek lesz igaza? – Felség, ne hallgass rá! – felelte a csillagász. – Bolond ez a juhász szamarastul, mikor ilyeneket beszél, mert eső nem lesz.

Jóformán Érdig sem értek el, mikor a Vértes felől fekete felhő kerekedett, és hirtelenül akkora zápor szakadt a nyakukba, hogy alig győztek bevágtatni előle az érdi agártelepre. A kutyakarámból nézték a szakadó esőt és a ropogó villámokat, mikor megszólalt őfelsége: – Látjátok? A szamárnak lett igaza, nem a csillagásznak. Azért nem jól mondta a juhász, hogy a szamár: szamár – ezentúl inkább úgy mondhatnánk, hogy szamár a csillagász és csillagász a szamár. Őfelsége mondása mindjárt szájról szájra indult, és még a kísérő sereg tagjai is, akik egy erdő szélében húzódtak meg, a csillagászon nevettek. Vele jött őfelsége kíséretével Dávidházi István is, akinek Tettauer Vilmos és László, Kinizsi Pál és Zelini mellett még eddig jelentős szerep jutott ki az ausztriai hadban; mert szintén a hadak nagyja, északi-déli várostromoknál több ízben kitüntette magát. Azt szereti benne az uralkodó, hogy eltérőleg a többi száguldótól, nemcsak hogy jó nyargaló vitéz, de ha leszállt a lóról, akkor mindjárt vérbeli gyalogossá válik, és szükség esetén jó pattantyús is, akármelyik tűzmester helyére oda állhat. Ezenkívül, a nagyon kevesek közül azon egyik ő, kinek van némi bekukkantása az elmúlt évek cseh–magyar–osztrák politikájának beláthatatlan szövevényeibe. Mátyás szereti maga mellett tudni az ilyen embereket. – Szerencséje Ebelsburgnak, hogy nem alatta táborozunk – mutat az égiháborúra Dávidházi. – Miért? – Mert ahogyan én ismerem fölségedet: ebben az időben bizonnyal lármát fúvatna a város ellen… – Az bizony még megtörténhetik – felelte őfelsége Dávidházinak sejtelmesen: miközben a zivatart szaglászva és a jövőt kémlelve, furán néz el a messze távolba… Ebelsburg Flans János egyik búvóhelye. Fölkerekednek, és – mintha a csillagászt is igazolni akarná az ég – ettől kezdve

napokon át verőfényes időben folytatják útjokat. Kétezer főnyi lovaskísérete élén, lóháton vonul a fejedelem és katonai udvara mind egyre délebbre, ama nyugtalan dél-dunántúli, majd tengervidéki területen át, ahonnan fél évszázad óta csak úgy áradnak hazánk felé a délnyugatról északig reánk karéjozó, idegen hatalmi törekvések: beleértve a velencéseket és az azokat támogató törökséget éppúgy, mint a velencésekkel és pápasággal együtt paktáló császár számításait. Azért megéri a fáradságot: nem érdektelen jól belenézni a kelevénybe – kik voltak Thúz emberei, akik a császár és a velencések meg a törökök malmára hajtják a vizet? Vonulásuk hírére már itt is, ott is hozzájuk ragadnak a kelet-ausztriai területeken állomásozó zsoldosság vezérei, akiket becsülettel és megértőn kell fogadni: mert szólítva vannak, és mert Zelenit és Zerhanovát meg a többi morva zsoldosvezért tudvalevőleg nem érintette kellemesen a két Tettauer kiemelése, különösen az idősebbik zsoldosvezérré tétele. Ezek ugyanis osztrákok, azok meg nem feledik, hogy a dicső emlékű Hágh kapitány morva volt. Zelini is az, aki már átnevelődött. Nem olyan, mint a többi morva zsoldosfő, kezén már könnyű lovasságot is találunk: minekutána az előző években olyannyira alkalmasnak bizonyult a fordulatos lesharcok vezetésére a Felvidéken, hogy őfelsége őbenne lelte meg a cseh és a könnyű magyar: a huszáros harcmód leghivatottabb összeegyeztetőjét. Zelini nincs jóban Zerhanovával, s mind a ketten kutya-macska barátságban vannak a Tettauerekkel: a nehézlovasság megfontolt vezéreivel, akik higgadtságra, önfegyelemre, keresztényi családiasságra edzik a fekete sereg zord dandárjait – s ezen a téren, a jámbor erkölcs megkövetelésében és tűzön-vízen való keresztülvitelében még a Hunyadi-hagyományokat őrző „isten vitéze” Báthori Istvánnal mutatnak rokonságot; míg Zelini, a régi ellentétek szűntével, inkább a száguldó, rohamozó természetű Kinizsi harci társa volt már nem egy ízben. Mindezeket tudni és számon tartani a fejedelemnek annyi, mint kisujjából rázni ki a terveit és a legjobb megoldásokat: esetről esetre, lépésről lépésre haladva Bécs körülfogása és meghódítása felé. Mert Szilézia és Morvaország birtoklása egyszersmind hadi biztosítékot is nyújt – az ott állomásozó őrségekkel – ÉszakAusztria sakkba tartására s a bécsi bástya őrizetére; mely mögött nem ok nélkül nyugtalankodva, a kiüttetés szégyenétől rettegve, lapul a német-római császár… Nos, talán, mindebből érthető, miért nincs szükség ezentúl az ausztriai

hadjáratoknál a szívük mélyén netán még Frigyes felé kacsingató, nagyobb birtokú magyar alattvalókra – nemesi fölkelésre vagy városi, főúri bandériumokra –, de annál inkább a mi sokszor kipróbált cseh zsoldosainkra, rác lovasainkra és udvari népünkre: – mert itt nem hirtelen lerohanásokról van szó, hanem szívós várviadalmakról, sokszor évekig is eltartókról. Könnyű és gyors győzelemről korántsem ábrándozhatunk… Ez a magyarázata, hogy a királyi fősereg, a déli szárny inkább a peremvidék és a Duna környékének megszállására szolgál; ott is fog harcolni a háború tartama alatt mindaddig, míg be nem következik a döntő lépés: Bécs megvívása és elfoglalása. Mindez Dávidházi előtt egészen természetes… És ezek a zsoldos fő- és alvezérek, akiknek urunk oldalán idők során oly jelentékeny szerep jutott Ausztria keleti, északi és déli várainak meghódításában, még a fejedelem társaságában sem türtőztetik magukat. De nem ám, hanem táncoltatva lovuk, szüntelenül vicsorognak egymásra: – Halld meg, Zelini!… Szabálysértő voltál – mordul amaz felé Tettauer Vilmos. – Kőszeg visszafoglalásánál mért kergetted el a falak alól öcsémet? – Bocsáss meg, pajtás, de én a te öcsédet Bruck felé küldtem, hogy azt a várat ostromolják: nem kergettem el… Egyébként a farkasok, mikor csordában vannak, egymást is marják. – Bruck felé küldted, de mire rohamra kellett menni, ott is megzavartad, hogy első lehess a híd és a vár visszavételinél… Ami szintén lovagiatlan dolog volt! – Lovagiasságról nem vitázunk! Megmondta már a fekete Haugwitz… – Csattogtassátok csak a fogaitokat Haugwitzcal, Zerhanovával! – feleli Tettauer fenyegetően. – Megmutatom, hogy öcsémet még ebben az évben a fekete sereg helyettes parancsnokává neveztetem ki! – Jó, jó, Tettauer – inti csöndesen az uralkodó. – A harc hevében mindenki egyképpen gondolkozik. Ez alapon, ahogy te beszélsz, én is csupán magamnak követelhetném a dicsőséget –, mert ki járt elöl, mikor elfoglaltuk Kahlenberg és a többi erőd, Markenstein és Haimburg, Radkersburg és az ellenséges várak végeláthatatlan sorát Ausztriában? – A felség! – bizonyítják többen egyszerre, a szemtanúk.

– Igaz… ahol az oroszlán lakmározik, ott jut csont a sakáloknak is – feleli Tettauer. – Sakáloknak? – morog Zelini. – Ereggy, te szappansíkoló! Hatalmas szál, csontos emberek valamennyien. Lóháton meg különösen ijesztő méretűek; hosszú lábuk annyira alálóg némelyeknek, mintha nem is lovon, hanem szamáron ülnének. Egyedül a púpos mellű, kerek alakú Tettauer kuporog majomszerűen a nyergében: éles és csúcsos sisakos, félelmes ábrázatával. Mikor leszállnak a lóról Zágrábban, és az uralkodó mellett lépked: látni, hogy alig középmagas és szokatlanul tömzsök ember, mint egy földből kiásott fatuskó; gorilla alakját rövid, görbe lábak, térdig nyúló karok veszik körül. Peckesen jár, csaknem akkora nagy fejjel, mint egy hordó. – Szállásra! – kiabál vissza parancsolón a vár udvarából a kísérőinek, hangja éles és vág, mint a penge. Az udvarban a törvénylátó napokra gondosan előkészített tuskó, hóhérbárd és egy-két akasztófa látható. Járdán kinőtt a fű a kőkockák között. És a sarkokban virágzó leanderek… Sűrű kék ég a tetők felett. Alighogy ide ért a király, máris nagy bosszúság éri. Lábatlan Gergelytől, a bánság ideiglenes vezetőjétől kell végképpen megtudnia – előre –, hogy Magyar Balázséknak nem sikerült elfogniok Thúz Jánost: mert az, meg sem várva a törvénylátás napjait, összeharácsolt vagyonával – ékszerekkel és mintegy 60 000 arany készpénzzel – Velencébe menekült a király haragja elől, előre itt hagyva ingatlanait, várait, kastélyait Magyarországon. A velenceiek pedig nemcsak hogy védelmet nyújtottak számára Mátyással szemben: de vagyona után – és mintegy az uralkodó bosszantására – befogadták mindjárt a patríciusok rendjébe. Ide züllött a régi, gazdag, előkelő magyar úr, aki kétségkívül a leghatalmasabb főnemesek közé számított nálunk is. Köztudomású róla, hogy eszét, tekintélyét és tanácsait sokra értékelte az uralkodó. Érthetetlen, hogy vetkőzhetett ki ennyire a régi valójából, mikor különféle királyi tisztségeket becsülettel viselt, még kincstárnok is volt, mielőtt lekerült volna a déli országok bánjának. Elveszítette a mértéket. Őtet is elragadta a vagyonszerző kapzsiság, miképpen a Frangepánokat, s egyszer csak arra ébredt, hogy őtet is török érdekeltségű határbirtokosokkal hozta össze a velencei ármány. Már nemcsak hogy a szegénység és hazája ellen, de egyenesen a mátyási birodalom ellen dolgozott. A

szökevénynek ugyan utánaküldték a királyi idézést Velencébe is, de őfelsége tudja, és rögtön mondja is: – Thúz János nem fog eljönni a törvénylátásra, mert Frangepán barátja… Nem mer többé az igazsággal szembenézni. Frangepán János viszont az egyik legelőkelőbb, tősgyökeres tengerparti uraság: neki is az a baja, hogy szegény feje, a dalmát szigetek áruba bocsátásával, teljesen a velenceiek markába került. Mikor hűtlenségét megbánja, átfut a császár oltalmába; aztán ismét meggondolja magát, visszatér a velenceiekhez: mindenütt ott van, csak otthon nincs. Azért oly nyugtalan, mert féli a fejedelem haragját a hazaáruló… Túlesvén a fogadtatás örömein, az uralkodó azzal kezdi dolgát Zágrábban, hogy meglátogatja Osvát atyát, Zágráb püspökét: aki esküdt híve és régi barátja a Hunyadiaknak, és a modruszi behelyezésre váró Antal atyának most is, a király érkeztéig ideiglenes szállást adott. A látogatással tehát elsősorban Osvát atyát tünteti ki, de esik annak fényéből egy sugár a tar Antal atyára is, akinek püspöksége diplomáciailag fontos és már elintézett ügynek tekinthető. Modrusz figyelemre méltó állomás és átjáró a pápaság és a német-római császárság közt, de még talán annál is fontosabb hely Zágráb: ahol Osvát püspök minden tekintetben kielégítően működik. Itt van a báni palota, szükség esetén királyi szállóhely is, de most – Thúz szökése óta – üresen áll az is. A királyi törvénylátó napokra szokatlanul megnőtt a város forgalma. Vásár is van, merthogy katonaság érkezett: s habár annak egy része már útnak eredt Dávidházival Modrusz felé, hogy ott a király tekintélyével megfelelően bebiztosítsák az atyát a püspöki palotán, a zöme itt maradt, s ez a két-háromezer ember jókedvével valósággal elárasztja a városkát. Azonkívül a királyi törvénynapokra is sokan jöttek el panaszaikkal a bánság különféle vidékeiről: és e tarka ruhás, mindenféle nép még külön színekbe öltözteti az utcákat. A katonaságnak nincs sok vásárló igénye, mert, amint lenni szokott ilyenkor, ide felé jövet, az útba eső helységekben már előre meghirdették a vásárokat, hogy a nép magától összegyűjtse eladásra szánt portékáit, miket a katonaság a kirendelt szekereken a tábori állomáshelyre szállít. Így előre biztosítva van az élelmezés kérdése, nincs rablás, fosztogatás, vevő és eladó egyaránt jól jár. Ezt azonban csak előre eltervezett levonulás vagy hadjárat esetén lehet megcsinálni; de ha betör az ellenség, hogy hirtelenül kell menni a határra, olyankor a mieink sem alkalmazhatnak más elvet, mint a szokásos régit: onnan vesznek, ahol találnak.

„Milites ex bello se ipsos alerent” – önmagát táplálja a háború… Ez a legrosszabb! mert ilyenkor a támadó seregek az ellenséges területeket kíméletlenül kiélik, mint épp mostanában a zsoldos hadak Ausztriát. Ilyenkor a megszállókat katonailag is nekik kell támogatniuk: hisz mindenki előtt emlékezetes még, hogy mikor Zelini több mint ezer lovassal kalandozta be Ausztriát (1480): mindannyiszor, ha ostromok esetén támogatásra volt szüksége, olyankor az éppen meghódolt tartományrészhez folyamodott segítségért. Így kapott pl. a zwittli apátságtól százhetven gyalogost és nyolc lovast. – Itt azonban szó sincs ilyesmiről. A király jelenléte a seregben vasfegyelmet hoz magával. De még Zágráb városában is! Tudják, hogy törvénynapok kezdődnek: azért semmi lopás, visszaélés vagy verekedés nem történik a nyüzsgő téren és utcákon. Katonai ellenőrök járják a sátorsorokat, és érdeklődnek a vásározóktól: – Nincs semmi hiba? – Még egy dinnyét se gurított el senki – mondja a kofa hitetlenkedve. – Mindig így köllene lenni! A törvénylátás két napja közül az elsőn a Thúz-ügy került szőnyegre: mindaz, ami ezzel kapcsolatos. Ezek fejére azonban egyszer sem bocsáttatott le a lándzsa. Megúszták pénzbírságolással és fenyegetésekkel. Délután került sor az igazi bűnösökre: a másokat megkárosítókra, gyilkosokra és harácsolókra. Míg összegyűltek az idézettek, egész délelőtt kint álldogáltak az udvarban: megnyugodva látták, hogy a törvény végrehajtó emberei egyszer sem hozták működésbe a vesztőhelyet. Hanem aztán, mikor délután is elfoglalta helyét őfelsége a terembeli ítélőszék magaslatán: annak átellenében a két zsoldos vitéz – Zerhanova és Zelini – kezükbe fogják a fonált. A fonál felső végén, a gerenda alatt, a csigákon mozgó függesztett lándzsa látható. Ekkor átkísérték a törvénylátásra behívottak csoportját a termen át egy másik szobába. Előre megszégyenülten és összetörve kullogtak el a felség és a törvényemberek színe előtt. Ezek azok a latrok, akikre, mint mondani szokás, majd külön-külön „rájár a rúd”… E csoport tagjai egytől egyig az Ádria-vidéki magyar, szlovén,

horvát, szerb és talján nemesekből és rangosabb uraságokból kerültek ki. Thúz Jánossal voltak üzérkedő kapcsolatban: helyesebben, azt is belevitték a velencésekkel és a törökökkel való kalmár játékokba. A barmaiktól és gazdasági termékeiktől megfosztott, ki nem elégített jobbágyok zsírján akartak gyarapodni: azokén, akik az uraktól való félelmükben még most se igen mertek eljönni panaszukkal, de be se tudná őket fogadni az udvar, annyian vannak. A szék előtt, a lándzsától balra-jobbra a vádló, illetve a védő jogi emberek sorakoznak fel; amazok a királyi államügyészség képviselői, ezek meg fogadott fiskálisai a vádlottaknak. A fővádló – Kerekegyházi Ákos, a királyi kancellária tagja – a behívott bűnösök jelenlétében elsorolván a Thúz János körüli visszaéléseket és törvénytelenségeket: külön hangsúllyal mutat rá arra, milyen nagy alávalóság volt ily rútul kijátszani és megrövidíteni a szlovén és horvát hazafiakat: mikor amúgy is ezek érzik leginkább az osztrák-velencei érdekközösség átkát. Nem elég, hogy embereket gyilkoltak, asszonyokat, szűzeket ragadtak: azzal, hogy az emberekkel kereskedő törökök kezére jártak, a hazaárulás bűnébe estek – minek elkövetőire méltán sújt le a legnagyobb szigorúsággal a törvény. De még ennél is főbenjáróbb vétek, hogy gonosztetteikkel általános elégedetlenséget, visszavonást, testvérharcot támasztottak a kis délországi népek között. Míg védők, vádlók és bűnösök Kerekegyházi szavait hallgatják: a szemük folyvást őfelségét figyeli, mintha látásához oda volnának nyűgözve. Dermesztő is a királyi felség látása; amint rendületlen nyugalommal, komolyan, figyelmesen tekint alá a színe előtt zajló dolgokra; arca csak az igazságot fürkészve, tárgyilagos és befolyásolhatatlan kifejezést öltött. Méltán tartanak és félnek tőle a bírák, mint a tűztől, hiszen köztudomású róla, hogy ő az ország első jogtudósa, és talán az egyedüli szakképzett jogszakértő a ma élő európai fejedelmek közt. Udvarában gyakran történik meg az, hogy alapos nemzetközi jogtudásával nemcsak hogy a hazai, de a külföldi, vatikáni jogtudósokat is zavarba hozza. Így tehát nem sok jóra számíthatnak itt azok a garázda hatalmasok, akik ügyük védelmére külön fiskálisokat állítottak, mert azok már előre remegnek a királytól, és maguk is tisztában vannak vele, hogy nem sokra fognak menni a legfőbb jogi szakértővel szemben, akinek kisujjában van az egész Corpus Juris… Nincs olyan pontozata a római és vatikáni jogkönyvnek, mit fejből, paragráf szerint citálni ne tudna – éspedig a legnagyobb pontossággal. E hozzáértés már

önmagában is megsemmisítő, ijesztő… Természetes, hogy arról folyik itt a vita a védők részéről, az uralkodó jelenlétében, hogy mi a főbenjáró és mi nem az: s hiába minden szépítő szó, mentegetődzés, vannak, akikre – rablógyilkosokra, velencés pártiakra és török kiszolgálókra – az uralkodó egyetlen mozdulatára szó nélkül leeresztik a rudat, és már viszik, nyakalják őket az udvar felé – jöhet a következő… Vannak viszont, akiknek esetében az uralkodó egy-két mozdulattal szükségesnek tartja jogilag megvilágítani a helyzetet – ilyenkor aztán kiderül, hogy csakugyan nincs oly pontozata a római vagy a vatikáni jogkönyveknek, mit fejből, paragráf szerint citálni ne tudna a vádlott fejére, a védelem ellenében, éspedig szó szerinti pontossággal – ilyenkor aztán egy-két mozdulattal később eresztik le a főbűnös fejére a lándzsát. Jöhet a következő… És így tovább… A zágrábi törvénynapok első délutánja három kivégzéssel, négy életfogytiglani börtönbüntetéssel és hat esetbeli száműzetéssel ért véget: s valamennyi ítélethozatal magával vonja az érintett felek vagyonának elkobzását – kisebb börtönbüntetés esetén pedig az okozott anyagi károk megtérítését. Riasztó és végítéletszerű ez az öregjéből-nagyjából történő, rögtönítélő eljárás, de utólag még a védők is elismerik, hogy az uralkodó törvénylátó napjai fenségesen fejedelmiek: mert mindig igazságosak és éppen azért óriási lelkületre vallók. A második és harmadik napon a szabadon bejöttek kerülnek sorra, akik hírét vévén a fejedelmi alkalomnak, különféle ügyes-bajos dolgaikban szeretnének törvényt látni. Ezek már apróbb helyi, környékbeli dolgok, mindennapi történetek, szokásos visszaélések: ingyért dolgoztatás, házasságrontás, asszonykínzás, becsapás, csalás, jószág elkötés, tiklopás, de még olyanok is, hogy valaki bosszúból kivágta vagy forróvízzel leforrázta a szomszéd gyümölcsfáját. Itt is előadódhatnak komolyabb bűnök, még gyilkosság is… Ilyenkor már, tekintettel a tekintendőkre, az ítélőszék mellé előre le van téve egy véka arany, Kerekegyházi Ákos lába mellé. Aztán az uralkodó példátlan emberi érdeklődéssel, el nem fogyó türelmességgel hallgatja végig ezeket a csip-csup kis dolgokat, majd jogi formák szerint, de népies mederben hoz feledhetetlen ítéletet, még a tiklopás ügyében is. Így került sorra egy gatyás paraszt a feleségével, aki oly szépen tud sírni-nevetni egyszerre, mint senki más asszonyember. A fiatalasszony, meg se várva az itt ülő urak biztatását, amint belépett, mindjárt rákezdte a sírást-zokogást. Majd, amikor

megkérdezték, miért sír, mi baja, rimánkodva adta elő, hogy nekik pedig az egyetlen tehénkéjüket hajtották el a bán úr volt emberei. Az asszony szavaiból kiderül, hogy pénzt nem adtak, csak egy bilétát, hogy azt beválthatják, de a bánság számadója visszadobta, hogy ilyent bárki hozhat… Mit tehettek egyebet, mint hogy elfogadták a bilétát? Elfogadható történet. Ha nem úgy volna, nem is mernének ide jönni.’ – Pedig olyan tehén nem volt a földön még egy, felséges királyom, Galamb volt a neve is, mert olyan szelíd volt, mint a galamb. Hat apró családot tartott el a háznál, most pedig még egy kecskénk sincs – folytatta az asszony a siránkozást. – Node, bakkecske talán csak akad a ház körül? – Itt van, ne – mutat urára. Máris általános nevetés. – Hallgass, ne szaporázd! – vág közbe a férfi bosszúsan. – Sírás-nevetés… – Miért hallgattatod el őt? – Azért, felséges királyunk, mert tudom, hogy nincsen arra itt idő… Nem ér meg annyit egy tehén, hogy éjnaponkéd sírjon-ríjon utána. Hanem, mivel hogy egy tehén volt: kérünk tehát a helyében egy másik tehenet. Mire őfelsége ilyen ítéletet hoz: – Ezek szerént tehát, mivel hat család van, adassék hat királyképe arany annak, aki értük jól sírt és jól nevetett. A tehenet pedig keresse meg a bakkecske… – Már hogy melyik tehenet? – pereg az asszony nyelve. – Köszönjük az ítéletet, felséges királyom – hálálkodik a férfiember, letérdepelve a véka mellett és húzva maga felé az asszonyt, hogy ő is úgy tegyen. – De olyan bakkecskét én még nem láttam, aki megkeresi a tehenet. Mert különben, nincs is a házunknál bakkecske… De az asszony jobban érti, visszacserfel az urának:

– Már hogyne volna a háznál bakkecske! Te vagy az, Estyán, aki a munkáddal majd megkeresed a tehén árát… Hát nem látod? Egyszer volt az Zágrábban, hogy sírás-nevetés: hat arany a fizetés… Az is Mátyás király törvénynapján volt, hogy az Isten sokáig éltesse! Kerekegyházi kiadta már az aranyakat, hogy menjenek csak: azok pedig megcsókolják a király köntöse szélét, és távoznak a teremből. Ez volt a legkönnyebb eset. Mindez már itt, hellyel-közzel, a mókásabbik, a játékbeli rész. Előfordul azonban, hogy a játék könnyen válik általános rettenetre, amiért, hogy esetje válogatja azt is: ha az oroszlán hirtelenül megmutatja a fogát-körmét… Ilyenkor rettenetes, emlékezetes ítéleteket hoz őfelsége, olyanokat, mikről még hetedhét határon túl is sokáig beszélnek… Egy szegény öregasszony is odakerült a király elé, és ott elsiránkozta, hogy immár negyednapja fekszik az ura halva, és nem tudja eltakaríttatni. – Miért nem tudod eltakaríttatni? – Egy az, hogy nincsen pénzem koporsóra, felséges királyom. Aztán a pap is azt mondja, hogy fizessek neki, ha azt akarom, hogy eltemesse. Háromszor mentem a paphoz könyörögni, három egymást követő napon, de mindig elküldött, mert azt mondja, pap sem él meg a Jézus koporsójából, ő bizony nem temet ingyen. – Nem temet ingyen? Jól van, anyámasszony… Adjatok ennek a szegény asszonynak egy aranyat, hogy vigye a papnak. Adjatok pénzt koporsóra is, hogy kettőt vegyen. Aztán vigyétek ki a sírhoz mind a két koporsót. Mikor a pap eltemette szépen palástban, és már leeresztették a halottat a sírba, megjelent a király a temetésen, és az egész gyülekezet előtt rászólt a papra: – Te vagy az a pap, aki nem akartad ennek a szegény asszonynak a halottját pénz nélkül eltemetni? Fogjátok meg – mondta katonáinak –, tegyétek abba a másik koporsóba, és temessétek el őtet is! És úgy is történt. Ennél még aligha volt emlékezetesebb és rettenetesebb temetés Zágrábban: erről még majd száz esztendők múlva is beszélnek.

Mikor elment, megengedte, hogy ássák ki és bocsássák szabadon: nem mintha megbánta volna ítéletét, de a lecke már megtörtént, és föladatott a papnak és a hozzá hasonlóknak, minden időkre szólón. Érthető, hihető, ha a pap még azon az éjjel fogta a vándorbotot, és kereket oldott a határból. Mindezeknek a törvénynapoknak, miket az országban itt-amott tartani szokott őfelsége, maradt egy óriási, sürgető tanulsága a király fejében: az tudniillik, hogy ezen rendetlenségek és mindenféle megveszekedett visszaéléseknek a megszüntetésére: szükség lesz immáron valami olyan üdvös és állandó szabályokat alkotni a közösség védelmére: amelyek az egész ország becsületére, javára, nyugalmára válnak. Ez leszen ama Corpus Juris Hungariae: melynek pontozatait majd mindenki örök időkre törvényekül, írott jogul ismeri el, soha senki meg nem változtathatja. Régi tervünk már ez a magyar törvénykönyv, csak még a körülmények mindig úgy hozták magukkal, hogy szándékunkat évről évre, húsz év óta halogatnunk kell. Az ország legfontosabb szükségei gátoltak és gátolnak meg bennünket még most is a terv keresztülvitelében: mindenekelőtt hazánk határait és végeit kellett és kell helyreállítanunk, kiűzve legkegyetlenebb ellenségeinket, akikkel az országot elárasztva találtuk. Mert az ország határait folytonos betöréseikkel annyira széjjelszaggatták és elfoglalták részint a csehek, részint a törökök, részint pedig a németek s hasonlók: hogy az anyaterületen kívül egyéb semmi nem maradt meg. Sőt, nemcsak hogy tépték, de tűzzel-vassal pusztították: és teljesen abban a tudatban kezdtek élni, hogy azt már maguknak örökösen megtarthatják (mert már úgy megvetették itt a lábukat, hogy kezdenek az országlakosokkal házasságokat kötni, és velők sógorságba lépni). Ezen ellenségeket azért előbb le kellett győzni, és ki kellett ábrándítani csalfa hiedelmükből: hogy egyúttal békét és nyugalmat teremtve, hozzáláthassunk a törvények megteremtéséhez. Mindehhez csak a szabad időt várjuk: de az emberi nem ellenségeinek mesterkedése, a gonosz emberek sugalmazása és féktelen uralomvágya ismét elodáztatja velünk a rég várt törvényhozó országgyűlést, mindaddiglan, míg Bécset el nem foglaltuk, és Ausztria legnagyobb részét meg nem hódítottuk. Mert hiába űztük ki az ellenséget, és állítottuk helyre a legnagyobb áldozatokkal az ország határait és végeit, s készültünk legjobb erőnkkel arra, hogy amit rég szívünkön hordunk, teljesítsük: mikor, íme, a felséges Frigyes úr, a római császár és Ausztria hercege, akit mindig atyánkként tiszteltünk és becsültünk, és kedvére igyekeztünk járni mindenben: újból elrugaszkodott jogtól, törvénytől, kötéstől – mikor nekünk, akik a hosszú és igen súlyos háborúnkban kifáradtunk és kimerültünk: hadat üzent, és országunkra tört. Helyrehozhatatlan károkat

okozott, gyújtogatást, pusztítást és mindennemű kárhozatos, rossz tetteket vitt véghez. Mikor mindezt Zágrábban őfelsége vitézeinek előadta, még hozzátette: – Annak okáért tehát, bár akaratunk ellenére, ismételten meg kellett fognunk a fegyvert a magunk és országunk védelmére: s kénytelenek vagyunk az erőszakot erőszakkal megtorolni. Velős volt a beszéd a zsoldkiosztás végén, de toborzásjellegű – inkább mondta volna el egy országgyűlésen őfelsége! –, mert ebberr aztán mind a két Tettauer, Zerhanova, Zelini lovag és még az időközben már visszatért Dávidházi István is egyetértenek. – Úgy van, meg kell fognunk a fegyvert! – helyesel a zsoldosfővezér. – Nemcsak a zsoldért, amit szétosztunk velünk harcoló katonáinknak, hanem a lovagi tisztességért: fejedelmi becsületéért annak a nagy uralkodónak, akire esküt tettünk Isten előtt. Éljen a hadak ura, Mátyás király! – Éljen, éljen köztünk! Dávidházi megnyugtatja az uralkodót afelől, hogy a püspök helybetétele megtörtént, Antal atyát hódolattal fogadta Modrusz város népe, és bekísérték a palotába, ahol kapcsolatba lépett a pápai helytartóval, Cafarello Prospero őuraságával, ki Ancoli tudós püspöke, és most is diplomáciai úton van a Szentszék részéről Frigyes császár felé. Majd elválik, mi értelme lesz ennek a barátkozásnak? Dávidházi tehát mindjárt hírt is hozott (mert ilyen a jó vitéz, aki nyitott szemmel jár mindenfelé); Lábatlan Gergelyt viszont hírért küldi előre őfelsége Ausztriába: azzal, hogy kémlelje ki Flans János pillanatnyi tartózkodási helyét, és tegyen róla jelentést Budára, vagy ahol éri. Annak utána pedig, ha útjáról sikeresen visszajött, mint új bán elfoglalhatja helyét a zágrábi bánsági palotán. Ezt viszont Kerekegyházi jegyzi fel magának, az írásbeli kinevezés előkészítése végett. Így van, sok a tennivaló, jerünk tovább, sürget az élet… Rövid szemle a zágrábi környezeten: Osvát püspök, Kerekegyházi, Dávidházi,

Tettauer, Zelini, vedd hozzá még Váradit és az otthon maradottak néhányát – és az uralkodó fején átvillan: van egypár szál ember, akik tudnak vagy nem tudnak egymásról, de mindig egyértelműen cselekszenek. Ezek csinálják a történelmet. A kor sűrül beléjük, és hatja át általok atöbbi embereket. Ezeket kell fenntartani, biztatni, mert még a legjobbaknak is jólesik néha valami noszogatás. Azoknak a bánsági uraknak pedig, akiknek kisebb vétkeikért megkegyelmezett, a búcsúzásnál még csak azt mondta: – Legyen már egyszer magatokhoz való eszetek, gyáva gyámoltalanok, akik vagytok! Mert, ha a nép úgy fizetne nektek vissza, mint ahogy ti őt fizetitek: bizony, pórul járnátok, uraim. Azért, amíg meg nem javultok, takarodjatok a szemem elől! Lehet, hogy Frangepánhoz szaladnak: menjenek, ahová tetszik. Magyar Balázs hadjáratával úgyis megerősödik a magyar diplomácia a velencésekkel szemben… Csak sikerüljön Apulia felszabadítása! Őfelsége több ízben küldött már Itáliába katonaságot, hol egyik, hol a másik szorongatott fejedelemség megsegítésére; míg tartottak a jó kapcsolatok és remények Velencével. Sőt, meg-megsegélte még a velencéseket is. Fűződik ahhoz holmi érdekünk, hogy a talján hatalmasságokat magunk mellé vonjuk, ahogy bírjuk: előbb Frigyessel szemben, majd egyesülve a török ellenében vagy akár a török mentében is – esetleg! –, befogva azt az európai elgondolásba. A jövő titka… Egyelőre őfelsége hazafelé tart. Mégpediglen Ausztrián át tart hazafelé őfelsége, a magával hozott kétezer emberével. Bécs várának további körülzárására, különféle irányban és feladatokkal már útnak indította zsoldosvezéreit. Az átkelés nem jelent gondot, a mieink már felszabadították és megszállva tartják a salzburgi érsekség délausztriai birtokait, maga Zelini pedig fölvágott egyenesen Salzburgnak. Folytonos érintkezésben vannak Rohr salzburgi érsekkel, állandó hadikapcsolatot tartva fenn Stahrenberg őrgróffal is. Habár – amint a hírnökökkel izenik – Flanst ugyan nem kell félteni, mert amióta a mieink Ausztriát és Bécset egyre közelebbről szorongatják: nemhogy Salzburg, de még Bécs táján sem mer mutatkozni, annyira beleesett az ijedelem. Flans János pillanatnyilag még beljebb valahol, az érintetlen tartományokban húzta meg

magát, és szerepe ott az, hogy a baráti német fejedelmeket próbálja uszítgatni Mátyás ellen. Csakhogy Mátyás és a kancellária tudomással bírnak arról, hogy ez a Beckensloer-Flans féreg, ki hol ily, hol oly néven szerepel az iratokban, és még Janus Alemannusnak is neveztetik: Antal atya és valószínűleg Filipecz révén, még mindig titkos kapcsolatot tart fenn a királyné asszonnyal is, és a pápa őszentsége palástja mögül most újabban a békítő szerepében szeretne díszelegni, éspedig a két ellenséges keresztény fejedelem, Frigyes és Mátyás közt: úgy játszva ki a dolgot a hiú és hiszékeny Beátrix asszony előtt, mintha őtet támogatná e közbenjárói, királynéi magasztos elhivatottságában. Mialatt mást se tesz, mint ahol csak tud, áskálódik a fejedelem ellen. S hogy miért teszi? Mert morva szíve (mint Filipecz Jánosé és még sokaké) több reményt fűz Frigyes magyarországi királyságához, mint a meglevő Mátyáséhoz. Azért Flans a németrómai császár útját és Mátyás vesztét szeretné előkészíteni. Mert amennyire, annyira, az Ausztriában eltékozolt esztergomi prímási kincstár egyelőre még biztosítja a tekintélyét Bécs urai előtt: nem beszélve Vitéz János titkos irattáráról, melyet szintén teljes egészében magával vitt Esztergomból, és a Burg oklevélházában befalazva tartják. De majd megkapják még a magukét, lesz riadalom, lótás-futás, menekülés, ha hírét veszik, hogy Mátyás Zágrábból elindította táborát, és Radskerburgig vonult előre… Nem első ízben szántott végig Ausztrián, nem is utolszor: mint ahogyan a római császár is ott pusztítja Felső-Pannóniát, ahol éri – mikor távol tudja a királyt az ország valamelyik tartományában. Ércágyúkkal rontatta le Radskerburg falait, majd felgyújtatta a várost: válaszul a császári erők felső-pannóniai pusztításaira – és mikor már nyeregben ült, és ott tartott, hogy a város meghódol előtte, és megadja magát: „történt, hogy jövének a császár követei, élükön Ascoli derék püspöke, Cafarello Prosper pápai megbízott: aki tudós ékesszólással könyörgött, mentegette a császár bűnét, buzdította Mátyást a békességre”… Hangoztatta, hogy a császár is inkább békét akar, mint háborút. Végül előadta a pápa intelmét és kérelmét: – Őszentségét kimondhatatlanul aggasztja és elszomorítja a borzalmas háborúság. Kérünk, vessetek véget annak: mert ebből csak a keresztény világ és a katolikus hit végveszedelme fenyeget. Ezt mondotta befejezésül, ami mélyen gondolkodóba ejtette a magyarok nemes lelkű királyát. Ezért is azt válaszolta nekik a nyeregből:

– Hiába kérnek engem atyaságtok meg a császári követek a hitünk szerint való békességre, mikor azt tapasztalom, hogy a császár minden követével együtt mindig csak egyre törekszik: arra, hogy félrevezessen. Hogy azonban azt ne gondoljátok, hogy mi ellenkezünk a pápa tekintélyével, mit eddig is a legbuzgóbb tiszteletben tartottunk: lássátok, alkalmat adok békességre… Fegyverszünetet kötök a császárral, a pápa kedvéért, bár előre tudom, és majd ti is megláthatjátok, hogy a császár azt a jövőben nem fogja betartani, hanem mindjárt az első alkalommal, ahogy tudja, kijátssza. – Úgy lett, amint mondotta. A császár még nemcsak hogy nem is fogadta többé a pápa tudós követét, hanem hírét vévén Mátyás visszavonulásának és a pápának tett ígéretnek, kétezer lovasból álló sereget küldött a város „fölmentésére”, hadüzenettel bírva távozásra a város őrizetére ott hagyott, csekély számú magyar lovasságot. Ezzel még korántsem szakadt vége az egymással való leszámolásnak: de a mi fejedelmünk tartotta magát a pápai követnek adott szavához: nem akarta az álnokságot álnoksággal viszonozni, hanem nyílt csatatéren legyőzni az ellenséget.

Budán ez idő alatt még jobban felütötte fejét, és nagy riadalmat okozott a pestis. Azt beszélik, Pestről valahonnéd szökött által a Dunán: most rémisztgeti legjobban a budai lakosságot. A polgármester elrendelte és kidoboltatta, hogy a tereken tüzeket gyújtsanak estefelé, hogy a füst megszállja a várost, és elűzze a betegség kísértetét. De hiába: mert a pestis annak ellenére is végigjárta Budát, utcáról utcára ment, beszagolt a Mészárosok utcájába is, beszegődött a Zeliniek házába, megszedte áldozatait. Itt az asszonyt és a fiút ragadta el (míg a hős apa a távolban csatározott) – csupán a csonka kezű vízmérő öregnek irgalmazott. Inkább a völgyeken és lapályokon, mint a Várhegyen grasszált, és addig nem is hagyta el a város alját, míg az égről a hold dagálya el nem múlt. De addig két hétnek kellett elmúlnia, mely keserves volt és halálfélelmes. Akárkit utolérhet, nincs menekvés. Ilyenkor érzi az ember, hogy mulandó. A királyné is százszor megbánta, hogy visszajött Kassáról, maradt volna inkább ott: mert valóságos házi fogságba került idehaza a saját palotájában. Lelkére kötötték az orvosok, hogy az épület hűvösét el ne hagyja, és a világ minden

kincséért eszébe ne jusson: átalmenni az alsó városrészeken. A bejárati kapukat a pestis elől lakatokkal már jól lezárták, és fegyveres őröket állítottak kívülről, a falak körületében – és azok, kezükben alabárdjukkal, tétlenül nézik az alsóvárosok utcáin fetrengő, bús emberi csaj vadékot: a lődörgő koldusokat, dülöngélő csavargókat és eszelősöket, akik hajléktalanok és kiszorultak az ég alá, némelyiküket már megszökte a mirigy. A bélpoklost arról lehet megismerni, hogy kereplővel jár, azzal ad jelt magáról a járókelőknek, akik láttára elszaladnak. Egymást érik a temetések. De a Duna túlsó partján levő Széna téren – a Gerhardus-hegy átellenében – mégis megtartják a vásárt a pestiek. Szénásszekerek álltak be a térre, kocsikról dinnyét raknak le kupacokba, és a palota felőli hídláson át járókelők igyekeznek Budáról Pestre, míg a tér melletti kéttornyú templomban, mely ide mered át Budára, éppen misére harangoznak. Ez az a templom, hol á különféle céhek oltárai sorakoznak az oldalhajókban, és a hajósok védőszentjének tiszteletére külön Borbála-oltárt emelt a budai ötvösök céhe, a magasságban a szent asszony szépen festett oltárképével – mely a festőművész csalafintaságából, állítólag a budai fehér asszonyt mintázza. Sok mindent beszélnek… Mindez, így ablakból tekintve, néhány napig elviselhető volna a királyné számára. Hanem aztán, mikor egy reggel hírül hozták, hogy meghalt a kezelőorvos is, aki pedig makkegészséges ember volt – mégpedig egyetlen éj pár órájának munkájával szállta meg és végezte ki a rettenetes betegség: egyszerre a királynén is kitört a rémület, hideg-meleg kezdett futkározni a hátán. Ezt megint hajlandók voltak tünetnek tekinteni az aggályoskodó szakértők: minek következményeképp a királynét levetkőztették az udvarhölgyek, és tetőtől talpig bekenték kutyazsírral. Majd szárított békák áztatott bőrét rakták fel a háta közepére, és hason kellett feküdnie, lekötözve az ágyban. Mindenféle undorító ételeket kellett elfogyasztania. Kerek öt napig tartott a kezelés – míg csak meg nem gondolta magát, és teljesen el nem tágult tőle az ólálkodó nyavalya. Boldog volt, mikor a maga lábán indulhatott át a kápolnába, hálálkodó istentiszteletre, hogy a haláltól megmenekült. E napokban teljesen magára volt utalva. Nardella szintén nyomta az ágyat és nyögött: mert még a palotán is messziről és óvakodva kerülték egymást a

betegséggyanús emberek. Viola úr ugyan egyelőre még nem dőlt ágynak, de az orvosok tanácsára ő is az egész fejét bebugyolálta, és orra előtt hosszú orrmányt ragasztva fel, távolról szívta a levegőt. Valami kun szolgát hívtak át a túlsó szárnyról, az ápolta a hipochondriás taljánokat. Az egész udvarnép lebetegedett. Azért, hogy ne kelljen mással érintkeznie. Mindenki gyanús lett, aki él… Kerek fejű, kis karika bajszú, vérpiros, szívókorongos szájú emberke volt az a halálmegvető kun férfi, aki Viola úr útmutatásai szerint látta el a napi szükségleteket a királyné körül. Ilyen embereket nevelnek az alföldi, Tiszavidéki vadvizes lapályok, ilyen telhetetlen nadályokat, akiket nem fog a betegség – gondolta a királyné… Feneketlen mocsári mélységek s rezzenékenységek, föld öléből fellappangó olajláng indulatok hánykódtak ebben a mindenre kapható, hetyke kis kun emberben – aki utóbb aztán eldicsekedett azzal, hogy amikor akarta, akkor volt meghitt kapcsolatban a királynéval. Hiszi, aki akarja – de nem olyan elképzelhetetlen a királynéról az efféle kis dolgocska, különösen amióta elhagyja magát, keblet és tokát kezd ereszteni: holott pedig hát nem képezhetik vita tárgyát az uralkodó iránt táplált érzelmei. Legfényesebb bizonyítéka ennek – vagy tán a sértett hiúságának? – az a vigasztalan nagy féltékenység, mely Corvin János anyja iránt eltölti őt. Violáék körei már rég kinyomozták, hogy a fattyú anyja életben levő személy. Az sem titok már a királyné előtt, hogy melyik klastromban tartózkodik. Azért igen áttetsző alamusziság a király részéről a királyné szemében, hogy még mindig azt a látszatot kelti, mint aki engedi magát Borbála halálával megtéveszteni. Holott tudja, hogy él! Minden Borbála napján, augusztus 4-én, anyjához bocsátja fiát, a leghűbb emberei kíséretében. Ezen a napon rendszerint a királynak is nyoma vész a palotán; senki sem tudja, hol jár, ágya hajnaltól hajnalig üres… Kiderül az, hogy a budai hegyekben volt valahol a pálosok kolostorában vagy hasonló… Az olasz udvar élénken figyeli a körülményeket, de még csak egyet tudott megállapítani, ami bizonyos: azt, hogy ilyenkor őfelsége a szigeten nincs. Hát akkor hol csatangolhatott? Odaát, a pesti Duna-parton levő templomban pedig minden Borbála napkor kigyújtják a Borbála-oltárt, és felvonulnak a szentkép elé az ötvöscéhesek és a budai hajósok: akikről tudva, hogy kedvencei a királynak. De hisz Borbála a legújabb egyházi fogalmak szerint, ha úgy vesszük: nem is lehet más, csak boszorkány. Nardella és férje dugta a királyné fülébe a gyanút, mit papi környezetben is megerősítettek. Csak bűbájos lehet az a nő, aki a távolból, egy cella mélyéből tud kelteni tilalmas sugallatokat, és ezzel rontó

hatást gyakorol a királyra és családjára: bizonnyal bűbájolásának tulajdonítható, hogy a királyné nem tud gyermeket foganni. Ez a felfedezés még Borbála életébe kerül! – gondolták. – Mert a budai fehér asszony titkos befolyásolásai egyházilag kimerítik a boszorkányság feltételeit: amiért perbe lehet fogni, és megfelelő összeköttetésekkel a Szentszékkel máglyahalálra ítéltetni őt. Világraszóló esemény lesz Budán és a legméltóbb elégtétel: boszorkányégetés a palota előtti Szent György téren, az összes fővárosi nép jelenlétében! A királyné még Antal zárai atya útján tette meg a kellő lépéseket a római Szék felé: aláírásával, pecsétjével ellátott följelentést küldött Rómába, több hamis tanú kézjegyével, akik eseteket tudtak felsorolni, hogy Borbála csakugyan boszorkány. Mindez a készülődés a király tudta nélkül ment végbe – elindíttatva az elmúlt esztendő Borbála napján –, de úgy látszik, valaki beavatkozott a dologba, mert leirat nem jött, és utóbb Antal atya – már Modrusz püspöke – azt írta a királyné titkos levelére vissza: hogy ismételt sürgetésére Rómából oly hírt adtak, hogy a följelentés a szentszéki bíróságra még nem érkezett meg. Jóllehet, talán oda sem ért! De hogy lehetséges, mikor minden szigorúan ötük közt és a legnagyobb titokban történt?… Megfeledkeztek a tanúkról! Azok egyike, a Fischenbacherház lakója beavatta a titokba Ákos diákot azért, hogy érdemet szerezzen magának a király előtt. Viola úr aztán hiába csapázta végig az összes képzelhető járóutat, nem tudtak az esküszegő nyomára jutni. – Nem sikerült… Újabb bizonyság Isten előtt – mert ez is a boszorkány rontásának köszönhető – toporzékolt a királyné. – Nincs más, mint új perfelvételt kell készítenünk – nyugtatta őt papi környezete és Nardella. Eszelősen újra elölről kezdett el mindent, külön futárral küldve el a följelentést egyenesen a fivérének, aragóniai János bíborosnak, aki lekötelezettje (mert neki köszönheti, hogy utódja lett Beckensloernak az esztergomi prímási székben): ezúttal tehát a Borbála boszorkánypere csakugyan a legjobb kezekbe került. – És hogy mégsem lett folytatása a dolognak, köszönhető a Szentszék tapintatának, talán a pápáénak, aki előre tudta, hogy ebből a boszorkányperből és asszonyégetésből, még ha volna is valami alapja, úgysem lesz soha semmi. Jobban ismerte Mátyást, mint Beátrix és udvara.

Őfelségéék megelégedéssel fogadták a hírét – nemsokára – Itáliából annak, hogy a segítségül kiküldött Magyar Balázs és vitézeinek bátorsága, a török harcmodorban való jártassága bámulatra keltették az elcsüggedt taljánokat Apuliában… Balázs apó és vezérlő társai ugyanis, oda érkezve a tett színhelyére, azzal kezdték, hogy tisztába jöttek a helyzettel, és a tövéhez nyúltak a török kérdésnek Dél-Itáliában. Mátyás ipától, Ferdinánd királytól, aki fogadta őket birodalmában, majd további hajókat bocsátott rendelkezésükre: már részletes felvilágosítást nyertek Otranto állapota felől. Az a panasz, hogy a törökök a megszállt várerősségből lesharcokkal és váratlan kirohanásokkal nyugtalanítják a hőslelkű Alfonso herceget és vitéz katonáit, de nyílt ütközetbe nem bocsátkoznak velük. A várat egy forrás látja el vízzel, a Minerva-kút, a falon kívülről, azt is hatalmukba kerítették. És akkor még volt idejük a törököknek arra is, hogy külön erődítményt építettek maguknak a kút körül, a királyi herceg legnagyobb bosszúságára, s mi több, abba is török várőrséget helyeztek el. Balázs vitéznek és társainak volt mért mosolyogniok és csóválgatniuk a fejüket… Ha így megy tovább, a talján vitézek már teljesen elcsüggednek, kedvük vesztik – ecsetelte a nápolyi uralkodó –, megszökdösnek, és azt kiabálják a fenséges vezérnek: „Már vizünk sincs? Bajtársak, legjobb pucolni innen!” Messze vidékről hordják maguknak az ivóvizet és az élelmet a táborba: ahol éj idején szüntelenül a török orvtámadásaitól tizedelve, állandó rettegésben élnek. Alfonso vezér már minden reményét és bizalmát csak a magyarokba vetette – s attól tart, hogy Otranto alól csúfos kudarccal kell elvonulnia. Ferdinánd király megmutatta Magyar Balázsnak fia kérlelő és fenyegető levelét, melyben azt írja: két hétig még tartja magát a sereggel, de ha atyja nem járja ki Mátyásnál, hogy a magyarok belátható időn belül megérkezzenek Otrantóba, a lejárt határidővel visszavonul, és folytatja a dicsőséges toscanai hadjáratot: amit kár is volt Otrantóért abbahagynia… Magyar Balázsék tőlük telhetőleg megvigasztalták az elkeseredett királyi atyát: aki a magyaroknak a győzelem esetére szép jutalmat helyezett kilátásba. Aztán, mikor megérkeztek, első föllépésük mindjárt egy dicső haditénnyel kezdődött: partra szállva, a vár azon pontját támadták meg, ahol leggyakoribbak voltak a

török kitörések. Heves harc kerekedett a magyar csapat és a védelemre kirajzó törökség között a forrás körül: olyan, aminőt talján szem ritkán láthat, mert a két ellenség teljes erővel rohant egymásra és ember ember ellen küszködött, órák hosszat vagdalkozva. Heves harc és mindkét fél jelentékeny veszteségei után sikerült is a magyaroknak a forrást és az erődöt elfoglalniuk. – Bravo, bravissimo, magyar vitézek! Ekkor újólag Alfonso herceg vette át az egyesített sereg vezérletét – mindenben vakon követve most már Magyar Balázs és társai elgondolását. Alfonso ugyanis, a magyarok sikerétől felbuzdulva, általános ostromot akart indítani a kapuk ellen, hogy betöréssel foglalják el a várat. De a mieink felvilágosították őket afelől, hogy ez bizony felesleges vérontás volna – elég volt már a vérből, ami folyt –, a többit, ami még hátra van, inkább majd ésszel… Többet ésszel, mint erővel! – De értsétek meg végre, szeretném, ha az én vitézeim is megmárthatnák kardjukat a pogány vérében! – kötötte az ebet a karóhoz Alfonso herceg. – Nem, nem! Kezünkben van a török, fenség, most már csak ki kell várni türelmesen – hajtogatták a magyar vezérek. – Türelem rózsát terem! Mert a vár immár annyi, mintha a miénk volna: mivel ezt a vízvezető csatornát most szépen szétromboljuk, és többé nem lesz mit inniok a törököknek Otrantóban. – Nem a leglovagiasabb fegyvernem! – hangoztatta a herceg. – Higgye meg azt fenséged, hogy az ellenség legyőzésében és a vár megvételében legfőbb fegyvertársunk az éhség és a szomjúság lesz! A körülmények a magyaroknak adtak igazat; a rákövetkező téli és tavaszi hónapokban a törökök ciszternákban felfogott esővizén tengődtek, miközben Balázséknak jutott idejük arra, hogy – ha már itt vannak – Brindisiben és Leccében is előnyös szolgálatokat tegyenek a taljánoknak: megismertetve a várőrségekkel a török harcmodort és az ellene való eredményes védekezést… Közben nyílt alkalmuk gyakorlatilag is részesíteni őket holmi törökellenes katonai kiképzésben: mert a törökök, nem bírva a víztelenséget, majd a forró nyarat, a várból többször kitörtek, hogy a Minerva-forrást visszahódítsák: de huszár-hajrákkal, rohamokkal mindannyiszor visszaverték őket… Végül is a megszállók, több mint egy évig tartó itáliai garázdálkodásuk után

kitűzték a fehér lobogót az otrantói vár tornyán: s ennek utána – szabad elvonulással és némi elkerülhetetlen utóharcokkal – kitakarodtak a városból a tengerpart felé. Mivel már amúgy is izgalmas hírek érkeztek Törökországból a szultán haláláról, fölkerekedtek, és gályáikon végképp elvonultak az olasz partokról. – Belátom, hogy igazatok volt – jelentette ki a hercegi vezér a magyarok fejeinek a kivonulás befejeztével, ami Itália számára a diadalmámor napja volt. – Lovagiatlan hordával szemben lovagiatlanul kell fellépni! Győzött a legjobb fegyvertárs: a vízhiány a pogánnyal szemben… – Szomjjal szemben vízhiány, karddal szemben kard a jó fegyver, fenség – viszonzá Magyar Balázs. – Csak lehetőleg fortélyosabban és gyorsabban kell a fegyvert forgatni, mint amire az ellenség számít. Ez a titka a harcmezei életnek… – Bátorság kell a harchoz, nem más – jegyezte meg Nagy János, egy marék falevéllel letörülgetve kardjáról a vért… – Semmi sem hökkenti meg jobban az ellent, mint a váratlan, vakmerő kockázatok – vélekedett Budai Bálint. – A török is ezt a módszert alkalmazta fenségtekkel szemben: a kirohanásoknál… – Úgy van! … A kutat pedig, mely eddig Minerva-kútja volt: elrendelem, hogy ezentúl a magyar vitézség emlékezetére Magyarok-kútjának nevezzék Otrantóban… Evviva Fontana degli Ungheresi! – kiáltotta, lelkesen emelgetve a levegőben tokban levő kardját. – Evviva! Evviva! – zúgta a diadalmas talján hadsereg, a számbeli többség… Ennyiből állt a magyar vitézség szerepe és dicsősége Otranto felszabadításánál – és a jutalom se maradt el: mire visszatértek Nápoly iránt, a győzelem mámorával eltelt öreg király, a Rómába visszatért pápával együtt emlékérmeket veretett, és szétküldözték azokat a világ minden keresztény fejedelmének: hirdetvén a talján fegyverek dicsőségét a betörő pogányok felett; ebből a magyar vitézeknek is jutott egy-egy emlékdarab; azonkívül a vezérek és a legjobb vitézek nevét is följegyezték a talján krónikákban. Ezek: Magyar Balázs, Nagy János, Budai Antal, Gál Fülöp és Lukács, Membai Pál és György, Füredi Balázs és Mihály, Garai Márton, Kádár György, Kassai Péter, Komáromi Endre, Kornis János, Lázár Gyula, Pécsi Mátyás, Pesti Mátyás, Pollák György és László, Simon Péter,

Somkői Ferenc, Somogyi Jakab, Szálai Endre, Vitéz György… Így fordult hazafelé a magyar harci csapat, egy csomó úti kalanddal és hadi élménnyel, valamint emlékkel s tapasztalatokkal gazdagodva. Akik elestek, azokat ott temették el az otrantói temetőben: míg árván maradt családjukról majd – amint szokás – őfelsége fog gondoskodni… Mert az őfelsége élet és halál ura – és ha ő így látja célravezetőnek: bizonyára megvolt és meg is van az itáliai hadjáratok további értelme… Magyar Balázs a hosszú út közben elég sokat beszélgetett vezértársaival mindezekről. Hazafelé jövet, majd itthon is jobban tájékozódván az ügyes-bajos dolgokról, úgy érezte, egyre jobban belelát a fejedelmi gondolat szédületes távlatába… Ezek a külországi diadalmas hadjáratok, a kereskedelmi üzletkötések, a pápáknak és külföldi fejedelmeknek és diplomatáknak küldött üzenetek és levelek: voltaképpen egységes tanúságot nyújtanak afelől, hogy a felséges uralkodó bel- és külpolitikája és hadjáratai mind ugyanazon célt szolgálják: hazájának, Magyarországnak megfelelő helyet biztosítani az európai államrendszerben… Aztán, ahogy telnek-múlnak az évek, egyre inkább látnia kell, hogy ehhez az igényhez – nagy távlatokban mérve – nem kevesebbet, mint magát az európai államrendszert kellene gyökerestül átalakítani: vagyis átformálni Európa térképét – nem is volna rossz gondolat! –, és éppen e körül vajúdnak a törökkel kapcsolatos, nagyszabású tervek a mi uralkodónk elméjében… De mint mindegyikét eddigi eltervezéseinek: természetes, hogy ezeket is majd csak a valóraváltás, a valósulás tényével szeretné – utólag! – napvilágra hozni… Itt búvik meg a mátyási koncepció rejtett rugója. Mert túl minden beszéden, levélen, diplomácián – még mindig az előre nem látott, befejezett tények, a végrehajtott tettek embere ő. Nagy fejedelem mindig a cselekedeteivel vallja ki magát, tettekkel beszél a történelem – a többi sokszor csak látszat, mellékzörej… De hagyjuk a találgatásokat! Hogy Balázs apó nem egészen alaptalanul mérlegeli a helyzetet, és keresgéli elméjében a tulajdonképpeni valót: azt bárki tudhatja a fejedelem közvetlen környezetéből, aki valamennyire is beavatott a tettek titkos rugóiba, mert képességéhez mérten módjában áll a bekukkantás, vagy nézi, mit mondanak hát az önkéntes tudósítások – a levelek Európáról?… Mert van még egy fegyver a török ellen – Európáért! –: ezt az ütőkártyát a mi dicső uralkodónkon kívül mások még nem próbálták ki rajtuk: belső válságot idézni elő a saját hazájukban.

Ez a módozat a legnehezebben kieszközölhető, viszont, ugyanakkor a legcélravezetőbb: mert ilyenkor minden basa attól tart, hogy odahaza majd lekésik valamiről vagy kegyvesztett lesz: azért lóhalálában hazatakarodik… Ilyen most a szultán halála után kitört pártvillongás, mely évekig is lekötheti majd a török erejét. Hasonló válságot idézhetne elő Dzsem herceg visszahozatala és egy vele kötött előzetes megállapodás – a távolabbi jövőre nézve… Mint Arcimbaldo, a ferrarai udvar külügyi tanácsnoka Budán jártakor mondta: – Kivételes ritka kor, mit nagyon meg kellene becsülniök a magyaroknak: mikor úgy futnak össze Európa gazdasági erői és közös békeérdekei: hogy abban jelentős szerep jut Magyarországnak. E kivételes helyzetben a teendők is benne foglaltatnak a magyarok számára. A szultán halála után bekövetkezett trónválság, a két ellenpárt meglevő, lecsapolatlan ellentétei előnyös lehetőséget rejtegetnek Mátyás királynak: egyéni politikája érvényesítésére, birodalmi, európai politikája kialakítására… A történelem időnkint meghökkentő fordulatokat vesz; és ki tudja, hogy maholnap csakugyan hogyan alakul át Európa térképe? Az uralkodó legjobb hívei látják, hogy az ifjú évek heves, robbanékony időszaka után, most van a fejedelem uralkodói képességeinek teljében: erejét és hatalmát kisugározza a többi európai fejedelemre is. Úgy látszik, hogy a törököknek is igen éghet talpuk alatt a talaj, mert újra meg újra megjelennek Budán a török követek, de már nem is a szultán, hanem az ellenkör részéről: a Dzsem-pártiak… Valóban, senki sem hívja őket, de ha már annyira odavannak, hát csak jöjjenek, kerüljenek be a mi utcánkba! Az, hogy meghökkentő fordulatokat vesz időnkint a történelem, nem téveszthet meg bennünket. Merthogy íme, az egész európai török hódoltságnak kiélesedett kérdése, Achmet szultán halálával, most egyszerre egy dívánon belüli, közönséges trónutódlási kérdéssé fajult: az előttünk csöppet sem volt váratlan. Előre tudva volt. Az itáliai vert haderők gyors visszavonulása mögött már ott lappangott a basák és hadvezérek hatalmi vetélkedése a török trónörökösök körül: mert elvégre, számukra se lehetett mellékes, hogy ki lesz a szultán? És hogy a vérbeli jó katonák s hadvezérek szívesebben látnák a trónon Achmet fiatalabbik fiát, ez is érthető! Eltekintve attól, hogy Dzsem hozzánk isteni rendelés folytán közelebb áll (sokkalta közelebb, semmint óhajtottuk volna vagy mások gondolnák!): Dzsem valóban inkább bizonyul hadakozásra született, harcra termett férfiúnak, mint bátyja, a puhány Bajazit. (A basák sem csinálnak belőle titkot, hogy majd ki ellen kívánna

hadakozni, velük és velünk együtt, Dzsem!) S hogy az elpuhult többség, a törvényesség jelszavával, utóbb mégis Bajazit mellett döntött: ebből támadt az óriási veszedelmes kelepce a török birodalmon belül – és egy példátlan lehetőség Magyarország számára: mert mentségünkre legyen mondva, ha magunkat mentjük: Európát mentjük – most azonban már senkinek sem fogunk ingyért tenni fejedelmi szívességeket! A török követek már a múltkor itt jártukkor is előadták panaszukat. Bajazit, a trónvillogási csaták eldőltével, száműzte öccsét Törökországból, és az külföldre menekült, majd észak-itáliai összeköttetésekkel pápa őszentségétől kért és nyert menedéket. Itt játszotta el a dolgot: hogy nem mert egyenesen hozzánk fordulni. A velenceiek irányították őt a pápa karjaiba. Pápa őszentsége pedig úgy látta üdvösnek, ha a trónkövetelő pogány herceget a rhodosi lovagrend védnöksége alá helyezi. Most azután, a jó keresztes lovagok, őrzés örve alatt immáron bezárták őt egy mogorva lovagvárba, éppúgy, mintha foglyuk volna, és a helyzettel csúnyán visszaélve: megkezdték a zsarolást. Rablólovagi találékonysággal pumpolják a basákat, és fenyegetik Dzsem herceg híveit: nemegyszer elsírták itt a basák az ő rettenetes állapotjukat… Vagyont tevő súlyos aranyak vándorolnak el tőlük időnkint a rablólovagok markába: mert a keresztes haramiák újabban már azzal fenyegetődznek: ha nem tesznek eleget követelésüknek, akkor megölik a herceget. Ugyanakkor évi hatvanezer aranyat vesznek fel Bajazittól azért, hogy öccsét nem bocsátják szabadon. Tudva a magyar uralkodó olaszországi kapcsolatairól, azon könyörögtek tehát a megszorult török vezetők: tegyen közvetítő lépéseket a pápánál Dzsem herceg érdekében, minek fejében – ha rabságából kiszabadítaná, és trónra jutásában segéllené – ők az egész Törökországgal együtt szolgálni fognak Mátyásnak… Fogadkoznak, hogy hajlandók lesznek seregeiket kardcsapás nélkül visszavonni az Al-Duna tájékáról, Bosznia határairól s Havasaljból; kivonulni a mátyási birodalom közeléből is: és velünk oly egyezséget kötni, mely mindkettőnkre nézve előnyös lehet. Így például fölajánlottak hadi népet, tetszés szerinti számban, zsoldmentesen: kik Mátyás kardja alatt szolgálnának, s bérük csak az volna, amit zsákmányolnak. Minek fejében annyit kérnének: hogy Mátyás soha támadó hadjáratot ne indítson Törökország ellen. És így tovább, a legelképesztőbb ajánlatokkal állnak elő… Vannak még kecsegtető javaslatok! Ahogyan ők a jövőt, a maguk pogány módján, elképzelik… Ugyanakkor meghökkentő belegondolni is, hogy ez a horda egy értelmes hadvezér kezében mily ellenállhatatlan átütőerővé válnék…

Vannak még kecsegtető javaslatok… Több levelet is írt, melyekben Dzsem herceg kiadását sürgette a Szentszéktől. De a pápa a Dzsem-ügytől még mindig érthetetlenül húzódozik, és igen óvatos magatartást tanúsít, úgy bánik ezzel a kérdéssel, mint a tűzzel: ki tudja, esetleg mögötte áll a frigyesi, mindig rosszat szimatoló éberség?… Váratlan pénzforrássá, üzlet tárgyává válik a Dzsem-ügy kezükben: minden elképzelhető hitegetésekkel húzzák-halogatják az időt, és csak nem adják ki a herceget… Mit várnak? Tán azt, hogy majd hoz valamit az idő, közbeszól egy véletlen fordulat vagy halál, s dugába dől az egész mátyási koncepció? A tettre kész Mátyást viszont semmi sem ingerli jobban, mint a halogatás, a tehetetlenség érzése… Egyik levél, amit még a boldogult Sixtus pápának írt volt a Dzsem ügyében, legfényesebb bizonysága annak, hogy látóköre mennyire mindenre kiterjedő, európai távlatú. S hogy mennyire nem kerülte el figyelmét a déli országokban ama körülmény, hogy a területileg megosztott Itália még gyújtópontja lehet a Kelet-Nyugat közti végső ellentéteknek; s félreérthetetlen álláspontját mutatja az a felismerés, hogy Itália egységének hiánya könnyen akadályává válhatik a török elleni védekezésnek egész Európában – azért Itália egységét vissza kell állítani…

Szentséges Atyám – kezdődik a levél. – Arról értesültem, hogy Szentséged tárgyalásokat kezdett mostanában az ellenpártiakkal Itáliában, és hogy közte és ellenségei közti békekötésről folyik a szó – ami számomra igen kedvező hír… Szívesen és örvendezve hallottam mindezeket: fontolóra véve, milyen döntő előnyei származhatnak abból Szentségieknek és az egész kereszténységnek: ha Itáliának visszaadatik a béke, amit rokonaim, a felséges Ferdinánd, Nápoly királya és ennek családja kérésére magam is több ízben csapatok küldésével, önzetlen szívvel, sőt komoly áldozatok árán, nem is minden eredmény nélkül szorgalmaztam… Most is a béke érdekében kérem, és újólag sürgetem Szentségedtől a rhodosi lovagrend védnöksége alá helyezett, trónkövetelő török királyfi, Dzsem herceg kiszolgáltatását: mert higgye meg Szentséged, hogy az összes keresztény fejedelmek közül talán senki sincsen, aki Dzsem személyével a kereszténység és Európa érdekében annyit tudna kezdeni, mint mi… Többször figyelmeztettem már Szentségieket arra, hogy Dzsem személyének otttartóztatása és Itália belháborúja könnyen végzetes lehet az egész kereszténységre: és csak tért nyit a törökök előtt a keresztény világ felé… Mert a háború tartama alatt, a mai nyomorú állapotok közt, semmi remény sem marad

arra nézve, hogy a kereszténység érdekében bármi jó történjék, sőt attól kell rettegni, hogy míg Szentséged másutt vagyon elfoglalva, azonközben a kereszténység zilált ügyei még jobban megrendülnek, a kereszt ellenségeinek hatalma meg a mi hitünk veszedelmére napról napra jobban növekedik… Azért könyörgöm Szentségednek és minden erőmből rábeszélem arra, hogy úgy tessék felkarolni a pogány herceg Budára adásának és az itáliai béketárgyalásoknak ügyét: hogy ezek következtében Itáliának és ezzel a keresztény világnak minél előbb visszaadassék a teljes béke: mert amint jeleztem, nem ok nélkül és nem is teljesen érdemtelenül kérem Szentségedtől ezt a megértő kegyességet!… Boldogságod bizonyára tudja azt is, mi szánalmas állapotba jutott a kereszténység, mikor egyesek szégyenletes feltételű békéért könyörögnek a töröknek, mások, a hitszegő ellenség puszta nevétől is megfélemedve, az egész kereszténység legnagyobb gyalázatjára, a pogány barátságát szorgalmazzák, minekelőtte érezték volna annak kegyetlenségét! Jól fontolja meg Szentséged, hogy napról napra mennyire növekedőben van a hitszegő ellenség hatalma: s miképpen gyúl lángra a kereszténységgel szemben irgalmatlan dühe annak, aki a keresztények vérére szomjúhozik, mert az eddigi roppant vérontással még – ohó! – koránt sincs megelégedve: s napról napra több bátorságot merít az igazhivők üldözésére, mikor látja, hogy a római egyház hívei széthúznak, egyenetlenkednek, ahelyett hogy összetartanának… Viszont, ha észbe veszi, hogy a katolikus államok közt minden viszály elült, Itáliának visszaadták a békét, és csak az ellenállással törődnek: tüstént alább fog szállni bátorsága, és fékezni fogja határtalan vakmerőségét, mely eddig szabadon dühönghetett… Azért, ha Szentséged úgy viselkedik mostanában, hogy teljesíti nem alaptalan kérésünket: eltörölhetetlen, legnagyobb dicsősége lesz az az Apostoli Szentszéknek; viszont, ha Szentséged, míg mások békét akarnak, nem áll a béke ügye mellé, és újabb viszályok forrásaként továbbra is ott tartogatja Dzsem herceget, abból csak az Apostoli Szék és az egész kereszténység legnagyobb kára származnék: mindenki azt mondaná, hogy Szentséged csak olajat önt a viszály tüzére … Azért, Isten dicsőségére leszen és hasznára az egész keresztény közösségnek, ha Szentséged akkora buzgalommal igyekszik foglalkozni tehát ezekkel a kérdésekkel, hogy hirdethessék majd élők és utódok egyaránt, hogy Szentségednek az Apostoli Szék legszorultabb helyzetében is volt gondja a

kereszténység zilált ügyeit elrendezni, sőt mindent félretett azért, hogy a mi közös üdvünket érintő hit ügyét révben vezesse.

Mátyás, Magyarország, Csehország, Bosznia és Hercegovina, Havasalja etc. királya.

Nem volt semmi vészjel a török felől, és a fejedelem tovább folytathatta eredményes hadakozásait észak és nyugat irányában: mikor váratlanul közbejött a kenyérmezei csata – a legnagyobb győzelem, mit Mátyás a törökön aratott egész uralkodása alatt. A török szultán, azért, hogy megbosszulja a zágrábi törvénynapokat meg az apuliai hadjáratot és legfőképpen azt, hogy Mátyás pártfogásába vette Dzsem herceget: fogta magát, és az áruló Havasaljon át óriási hadat küldött a védtelen Erdélyre, melynek vajdája Báthori István volt. Nyilvánvalóan abban számított, hogy míg Mátyás haderőit lefoglalja az ausztriai hadjárat, büntetlenül garázdálkodhatik Magyarországon: Erdélyen áttörve elérheti a gazdag alföldi mezővárosokat. Ebből ugyan nem lett semmi, de a magyarokat mégis váratlanul érte a gyalázatos támadás (mikor hadüzenet nem előzte meg azt): fölkelés hirdetésére meg már nem jutott idő. Így az isten vitéze Báthori csak a rendelkezésére álló négyezer főnyi katonasággal vonulhatott ki az ellenség elé. De a török úgy megszorította az isten vitéze Báthorit (akit „báránylelkű farkasnak” is neveznek az istenes jámbor természete miatt): hogy elenyésző csapatával meghátrálni volt kénytelen, prédául hagyva Erdélyt a betörő ellenségnek. Ami megint vérszemet adott a betörőknek! – A báránylelkű farkas tehát, menekültében félkört csinálva az ellenség hátába, szorultában gyorsfutárokat szalajtott Temesvárra Kinizsiért. Ali bég valóban nem a szokványos kis zsákmányszerző látogatásra, hanem hódításra küldetett: ami abból is kitetszik, hogy nem képzetlen, hanem

válogatott, rendes katonasággal érkezett. Ötvenezer török és huszonötezer móc katona élén kezdte meg pusztító munkáját: előbb a Székelyföldön, majd a szász vidéken – míg az isten vitéze Báthori, távolról ólálkodva, tétlenül és szemében farkaskönnyekkel volt kénytelen nézni az ellenség rombolását a benső Székelyországban. Nos, legalább úgy intézte hozdulatait, hogy majd a temesi főispán segédcsapataival egyesülhessen. Mikor újabb hírnök hamari jövetelét jelentette az alvidék kapitányának, Báthori sem türtőztette magát tovább: hanem eleibe állt a pusztító ellenségnek. Szászváros közelében, a Fel-Kenyér falu mellett elterülő Kenyérmezőt szemelte ki terepül. Ütközet előtt előhívatta tábori papjait, négyezer emberével együtt magához vette az Úr testét –felkészülve a végső áldozatra… Aztán fölvették a harcot a hegyébük özönlő ellenséggel. Élet-halál próba volt: mert, bizony, istentelen nagy harc várt az isten vitéze Báthorira. Sok székely vitéz áldozta fel életét, halt hősi halált a szülőföld védelmében. Egyedül az öntött beléjük reményt az egyenlőtlen küzdelemben, hogy a kémek tudósítása szerint már minden órában várni lehetett a felmentő sereg érkezését. Fél napig harcolt Báthori hős serege, és felényire morzsolódott a túlerővel szemben; maga a vajda is sebeket kapott, és már-már elsodorta a szorongatott magyarokat az ellenséges ár – mikor végre fölhangzott a biztató kürtjel a távoli bércek felől, majd nemsokára a minden csatazajon átsüvöltő kiáltás: – Báthori, hol vagy? Ez az élesen, ellenállhatatlanul sipító és minden morajon átfütyülő kiáltás a Kinizsi vérszomjas hangja volt. – Báthori, hol vagy? – hangzott egyre ijesztőbben a vágtában közeledő lovassereg éléről: s Kinizsi jövetele egyszeriben megfordította a csata sorsát. Hősünk hírére a török sereg nem török elemei, azok, akik a csatamezőről még meg nem szökdöstek, mindjárt eszeveszett menekülésbe kezdtek… De nem is a nem török elemek érdekelték Kinizsi Pált és nyargaló lovasait, a tízezer jó huszárt, hanem a törökök, akik a több sebből vérző Báthorit szorongatták… – Kinizsi!… Kinizsi!… – hangzott egyszerre még százfelől is a csatakiáltás, a létküzdelem véres-poros forgatagában. Kinizsi aztán munkába állt. Nekilátott derekasan és a maga legjobb módja

szerint: egyszerre két karddal törve utat a sebeiben már-már elvérző Báthori felé… Amúgy is félelmetes nagy ember, de isten tudja, ilyenkor meg miféle ördögi erő költözködik nyalábjaiba: hogy képes akár fél napig egyfolytában vagdalkozva forgatni buzogány súlyú kardját, a kétélűt, úgy villogtatva azt az ellenség feje felett, mint a, csata villámát… Ilyen a hősi munka: irgalmatlanul csépel, kaszál maga körül mindeneket, mint az istenverés… Ha valakire, reá igazán találó mondás – a szó szoros értelmében –, hogy „kaszálja az ellenséget”. Teljesült régi álma: már a puszta nevétől is elszédül az ellenség. Akár, mint a nagy Hunyadiétól valaha! Végre megérhette, saját szemével láthatja a hős, mikor halálos csapásokat osztogatva: jelenlétével egész harci tömegeket sikerül megingatnia. Örül, aki útjából szerencsésen kereket oldhat. De azért mégis mindig akad oly vakmerő a török vitézek közt, aki nem átall szembe fordulni vele, és össze meri mérni kardja erejét a legendás magyar vezérével. No hiszen, arról hamar meggyőződhetik, mert az ilyeneknek úgy megörül Kinizsi Pál, mint a gyermek, ha kígyóra, békára talál: hogy kedve szerint összetaposhassa… – Add ki pogány lölködet, haramia! – vinnyogja, és az egyetlen vágásától a földre terül. Aztán a második, harmadik, huszadik – ahogy következnek egymás után… A legtöbbet már csak futtában – menekültében kell döfnie és nyakaznia: mert úgy szaladnak azok, mint az egerek, mikor meglátják a macskát… Így forog a harci ménjével, keresve a török sűrűjét, Kinizsi Pál. – Ide jere, Kinizsi! Itt vagyok… – hangzik a lihegő kiáltás. – Ne félj, Báthori. Én is itt vagyok! Rettenetesen megnyomják az ellenséget. Kinizsi élen halad, mint az aratógazda: a többi vitéz meg körülötte… Ütéseire egymás után szakadoznak le és zuhannak alá a nyeregből a legvitézebb iszpáják, és ő állhatatosan győzi, mint a jó kaszás, az ellenségirtó munkát… Itt van elemében a mezőn, harcra született. Kedvét leli az ellenség pusztításában. Attól vadul, ha huzamosan öldököl. Fene tudja, mire jó az, mikor így ömlik, patakzik a vér…? Mert az török vér! Mert meg kell nyitni a csapokat az ellenséges nyakakon, hadd folyassák el mihaszna életüknek híg tartalmát, és csak minél többen hagyják itt a fogukat Kenyérmezőn… Van, akit egy suhintással derékba szel a hős, és az ott marad két darabban, fele a lovon, fele a földre terült – és

ilyenkor akkorát nevet a pórul járt török vitézen, hogy még az övéiben is meghűl a vér… Pogány fejeket kétfelé hasítja, egész le, a nyak tövéig, villámgyors mozdulattal, és ügyesen vigyázva, hogy pengéje meg ne szoruljon a csigolyákban – s ha megszorul: rögtön elereszti a kantárt, és baljában már ott forog a buzogány. Pacs-pacs!… Úgy sújtogat le a fejekre, mintha tojást törne maga körül; egyszerre két kézzel osztja a halált… Aztán, mikor nincsenek körülötte tömegben, hogy jut reá idő: olyankor szilaj kedvtelését leli abban, hogy szereti felhasítani a basák hasát – s látni, ahogy az ellenség bele kitódul a mezőre, és a gázoló lovak lábára tekeredik. Harci ménjével így tiprat előre, halálos párában, a gőzölgő vérben, győzedelmesen, Kinizsi Pál… Félelmetes nagy pusztítója a betörőknek. Ha valaki nem tudná, hol harcol Kinizsi: ott, ahol legjobban forog a csata örvénye, dőlnek a rendek, és torlódik, az ár. Ott, szinte sodorja az ellenséget maga előtt, mint a száguldó vihar, Kinizsi Pál… – Phő!… Mire véget ér egy ilyen döntő nagy ütközet, mert az ellenség megsemmisült – föl lehet venni a diadalmat: a hős harci mezét, paripáját teljesen elborítja a csata szennye: vér, velő- és húscafatok, hajkóc s hasonlók… Beléáll a patakba térdig, alig győzi lemosni magáról azt a sok vért, port, verítéket és mindenféle undok halálpiszkot. Fejéről lekerül a tűhegyű sisak, páncélingét is leoldozza, sodrony fejtakaróját a patakba csapja – és mikor már megtisztálkodott rendesen: még akkor is, napokig érzi magán, az alsó gúnyáján a zsírt, faggyat, a beivódott vér szagát, ami azonban senkinek sem irtóztató. Mikor leül, körülötte rajokban zúgnak a szilvakék dongók, almazöld legyek: s mint a golóbisok, húznak el a feje körül… Nem olyan kényesek az orrcimpák a táborban, hogy efféléket észrevegyenek. Így dől le Kinizsi pihenni a partra, a jól végzett, véres munka után – míg a halottakat kupacokba rakják Kenyérmezőn –, az országroppanásos és égrecsegéses élethalál küzdelmek korában… Leül, és körülhordozza tekintetét a levágott pogány ezrein. Jó termés volt, még talán soha nem esett az ellenségben ilyen bőséges aratás. Hála légyen a magyarok és a keresztények istenének! Itt hagyta a fogát a kutya pogány… Alig győzik gúlákba, asztagokba rakni az

elvásott arcú halottakat körös-körül, és ezeket a hullagarmadákat majd éjnek idején fölgyújtják: lángok martalékául fogják adni. Az lesz még a pokoli lobogás, a figyelmeztető fáklya, mely elvilágít egész Konstantinápolyig. Mint a sistergő fenyegetés: „Ne bántsd a magyart!”… Régi harci ige ez, még az árpádi időkből eredő. A kenyérmezei harcról azt lehetne mondani: egyedül Kinizsi Pál nyerte meg azt… Aztán oly hirtelen, váratlanul kerekedett ez az egész csatavihar DélErdélyben, hogy a király és udvara még nem is tudnak róla semmit. Két nap telik el, mire megviszik a hírét a nagy távolba. Estére ér fel a hírnök Budára, azonnal őfelsége elé bocsátják: s szavaiból kibontakozik a nagy csatakép a király és királyné ámuló szeme előtt… – Sokan vesztek ott? – Kevesen futottak meg, legnagyobb része az ellenségnek a mezőn maradt. – S hogy küzdött Kinizsi? – kérdi a királyné remegve. – Úgy küzdött, mint egy vérengző oroszlán, fenséges asszonyom. – Féltek tőle a törökök? A király és a hírnök meg a jelenlevők fölnevetnek az avatatlan kérdésre… Hogyne féltek volna tőle – fejtegeti a fiatal vitéz, aki maga is részt vett a diadalmas harcon –, tudja azt már a török magától, melyik az a rém, akitől menekülni kell… Hogy az nem más, mint a kardjával az ellenséget, csákójával az eget szurkáló, tűsisakos, páncélinges Kinizsi Pál… Előre szerteharsogják a nevét, amint vágtatva közeleg, akkora mellel, mint egy falnak támasztott melence, melyen, mint a faragás nyoma, villognak a vért kék pikkelyei… „Kinizsi!… Kinizsi!”… – tömegben ordítják… – Szinte valóságban látja őt maga előtt a királyné félig lehunyt szeme: ahogy a hős a prüszkölő lova hátán vágtat a csatába. Baljával a kantárt és a nyeregkápa orrát, jobbjával meg a nagy árpádi kard vaskeresztjét markolja, míg lábát a kengyelvasában megfeszítve, rettenetes nagy csapásokat osztogat jobbra-balra. Sodorja maga előtt az ellenséget, mint a forgószél. Mondták is egymásnak a magyarok a csata után: ha valaki tudni akarja, hol harcol Kinizsi Pál: mindig ott kell őt keresni, hol legjobban dől az ellen rendje, mozog a tér, hullámzanak a sorok, viharzik a csatarend. Ahol az a forgószél száguld: ott megy előre Kinizsi Pál…

A királyné borzadva hallgatja a hírnök szájából a páratlan hős tetteit: s hátán hideg-meleg hangyázik végig a szörnyűséges nagy szúrások, vágások, döfések hallatán… Szeme előtt megjelenik a törökaratás harci mezője, és égbe magasul az ellenségkaszálás fáradhatatlan vitéze. – Kinizsi!… Kinizsi! – aki felfoghatatlan kardcsapásaival halált mér az ellentáborra… Alakja a véres forgatagban szoborrá magasodik a többi vitéz felett… Aztán maga előtt látja a lakomát, a halál torát és annak mindenkit magával ragadó diadalmámorát: a halomba hányt török holterő máglyáktól kivilágított tetemeit és torz karzatát, körös-körül, az égig lobogó tábortüzek fényénél és a tobzódó vitézség messziről is hátborzongató képét: mikor Kinizsi, nem bírva tovább a szilaj jókedvével, fogaival kapott föl a földről egy holt törököt, aztán még kettőt kézül ragadván, a gallérjuknál fogva járta el velük a farkastáncot meg az ólálkodóst, majd a láncos-lobogóst; úgy tombolva a táncban, mint mikor a macska tovább játszadozik az elejtett egerekkel – mutatván, miképpen kell az ellenséggel bánni. Míg környes-körül a török harcokban elvadult magyar legények az ellenség hulláit használják asztal gyanánt… – Irtóztató kép! Szörnyűségesen ijedelmes lehetett! E szilaj haláltánccal Kinizsink is megmutatta magát a jelen- és az utókornak: a maga teljes vitézi rettenetességében. Sajnálja is a királyné, hogy nem lehetett ott mint szemtanú, hogy végigborzongta volna a különleges látványt egy táborszélre felütött selyemsátorból – amint szokta – lelke mélyéből riadozva és hüledezve, ájuldozva… És hogy ő még olyan táncot soha életében nem láthatott! – Nem is olyan mindennapi dolog az: mert az Kinizsi tánca volt – jelenti ki őfelsége elégedetten, majd így folytatja: – kenyérmezei csata csak egy volt a világon. Fel fogjuk íratni a történelemben. Sok nagy erejű embert ismerek a katonáim közt, de olyant egyet se, aki ezt utána tudná csinálni… El fogja nyerni megérdemelt jutalmát a mi legnagyobb vitézünk, Kinizsi Pál… Tudja az uralkodó, ha netán cserben is hagyná minden keresztény fejedelem, és elkövetkeznék az idő, mikor a törökkel szemben egyedüli védelemre szorítkoznék: e honvédő harcok fő intézőjének akkor is megmarad tovább Kinizsi Pál, aki a törökéhez hasonló vadsággal bírván, a legjobban vissza tudja nekik fizetni a kölcsönt. Híre jött, hogy még utánuk is eredt azoknak a kenyérmezei csata után: ő is feldúlta a török birtokokat, s egyszersmind az a

gondolata támadt, hogy legcélszerűbb volna a töröktől elpusztított délmagyarországi megyéket Törökországból elhajtott lakossággal megtelepíteni. Így most azzal fáradozik, hogy visszafelé tértében ötvenezer délvidékit és ezer törököt hozzon magával a néptelenebb területekre. Ilyen vitézzé nőtte ki magát, a sisakja orránál már messze továbbtekintő, népe és a magyarok oltalmazójává vált, egyszeri molnárlegény, Kinizsi Pál… Mikor, dolgai végeztével, fölérkezett végre Budára, hogy a dicsőséges uralkodó színe elé kerüljön, tiszteletére vendégséget rendeztek a palotán. Nem akármilyen ünnepséget, mert ott jelen volt a teljes udvar, a magyar vitézek java és a külföldi diplomáciai kar. Mielőtt a Mulatószínben kezdetét vette volna az ilyenkor szokásos vigadozás: őfelsége vastag arany nyaklánccal és rajta fityegő félfontos kereszttel ajándékozta meg, és a kereszténység bajnokának nevezte őt. Sok nagy vitéz jelenlétében a magyar hadak fővezérévé tette meg, és bőségesen kielégítette újabb földbirtokokkal: ismételten meggyőződve arról, hogy biztosabb oltalom alatt messze földön nem lehet a föld szegény népe, mint Kinizsi kardja alatt: aki most már – Dóczi Péter kiöregedésével – az egész déli határvidék főkapitánya és őre lesz. Ezzel, Szapolyai Imre mellett, a legmódosabb földesurak sorába emelte Kinizsit: fényesen igazolva azt, amit egyszer neki és követelődző társainak a cím- és rangadományozásokról mondott. Mert az uralkodóról tudva van, hogy nem ád földet, birtokokat Magyarországon idegeneknek: se Borbála, se Beátrix családjának, se kedvenc külföldi diplomatáinak, papjainak, kik szolgálatában munkálkodnak, és magas állásokat töltenek be. Földet csak idevalósiak nyerhetnek tőle: magyarok – azok is csak érdemük szerint. Így tollasodnak az új magyar urak az uralkodó fényessége körül. Elkövetkezvén a várbeli, fényes mulatság, részt vett azon maga a királyné is. „Illő, hogy jelenlétünkkel és udvarnépünkkel mi is megtiszteljük a hőst” – mondotta… Hunyadinénak feltűnt, hogy Beátrix asszony a nem mindennapi alkalomra mily tündökletes módon kiöltözködött. Keble fehérségéig kivágott és hátul földet seprő, mályvaszín ruhában érkezett, mely minden mozdulatára színt váltott. Nyakában diónagyságú gyémánt. Fölfésült és homloka fölé szorított hajába pedig bele volt kötve egy-egy drágagyöngy füzér, kétfelől: akkorák, mint egy-egy karaj banán. Alányújtott keze és pipiskedő fejtartása, a félig aláeresztett szempillákkal: valami tündéri módon túlvilágit és valószínűtlent kölcsönzött különleges lényének.

Elébe sietve a kapulépcső aljáig, majd ujját nyújtva fel alálibbenő hitvesének, őfelsége oda hívta Kinizsit, aki a királyné előtt féltérdre ereszkedett. – Ez itt Kinizsi Pál, a kenyérmezei csata hőse. – Örvendek látásának és sikereinek! – mosolygott felé a királyné, csókra nyújtva a kezét. – Állj fel, jó vitéz – biztatja őt őfelsége –, és ha őfenségének nincs kifogása ellene: megengedem, hogy elsőül te vidd táncba a királynét. – Mi kifogásom lehetne ez ellen? – kérdi a királyné enyelegve, miközben a hős felé nyújtotta szabad karját, belefűzte azt annak kemény, fatörzsszerű alsókarjába. Kinizsi lomha léptekkel sodorta a királynét a tánorond felé, mert időközben felzendült a zeneszó. – Vigyázz, ha hozzá érsz – kiáltotta utána tréfásan őfelsége –, nehogy valahogyan össze találd törni őfenségét: mert ő nem szokta meg a szilaj táncokat! – Értettem a parancsolatot, felség – felelte vissza Kinizsi. – Úgy vigyázok a királynéra, mint a hímes pillangóra… – Megfoghatsz, megszoríthatsz bátran, nem félek tőled! – biztatja őt Beátrix asszony a tánc elején. – Meglásd, nem fogok összetörni! Mutasd a fogaidat, amelyekkel a törököt haraptad… Mondd, Kinizsi, vasból vannak a te fogaid? – Még a vaskrajcárt is elharapom, fenség! – felelte az, előmutatva sűrű, fehér metszőfogait a szőke, göndör bajsza alól. A szeme is élesen fent, mint a kék acél. Átadják maguk a tánc forgatagának, és mint a könnyű virág a forgószélben, önfeledve forog a királyné a hajlós derekú és hatalmas testalkatú, legendás hírű hőssel szemben, aki alig-alig mer hozzáérni – hiába biztatta: – nem is igen ismeri ezeket a talján módi, érintős, fogós, kerengős táncokat – csak inkább a magyar andalgóst járja a zenére, mert ráillik az is. Különös, milyen szófukar és félénk oszlopember Kinizsi Pál – gondolja a királyné. – Ez hát a hős, akiről Bonfinius már följegyezte, hogy „Dux Hercle

fortissimus”…? – Majd meg is kérdi tőle, miért írta róla, hogy „Dux”? Az viszont nagyon is hihető, hogy „mint egy oroszlán, oly fene a hadban”. Alacsonyról emelkedett óriási magasságokba: ilyen pályafutásokat csak a jelenkorban láthatni. Van valami hasonlatossága Sforzák őse és a Kinizsi pályája között; ilyen alakokat a reneszánsz, úgy látszik, főképp olasz és magyar földön termett… – Lám, ez a ménkű Kinizsi Palkó már még a magyar pócra is ide édesíti a királynét – dörmögi Dóczi uram a nádor fülébe. – Nem csoda, merthogy olyan marha nagy tagjai vagynak ennek a volt molnárnak: úgy sodorja magával, mint a keszkenőt a forgószél. Az innendső, a magyar oldalon foglal helyet őfelsége is: mellette a magánosan gubbaszkodó Magyar Balázs, kit már rég özvegyi magára hagyott kedves egyetlen életpárja; Kinizsiné, Magyar Benigna asszony viszont annál éberebb szemekkel kíséri a Palkó táncát a királynéval, és amikor visszajönnek az asztalhoz, csendesen meg is jegyzi a mellette helyet foglalónak: – Ezért megmenthetted Báthorit Kenyérmezőn! – Miért? – Most te lehetnél a vajda Erdélyben! Kinizsi nagyot néz, most kap észhez. – Mit csináljak, ha ilyen szamár vagyok! – Mindig tudtam, hogy az vagy. – Nono!… Én vagyok szamár? – Te mondtad. – Én mondtam – látja be kelletlenül. – De én magamnak mondtam. Más az, mikor az ember maga magát leszamarazza, mint amikor a felesége szamarazza le! – Jaj, eszem az eszed! De kiokosodtál, te Palkó… Mi lesz még velünk, ha

továbbra is így női az eszed, te? Hogy fér majd bele az a temérdek ész ebbe a gyűszű fejbe itt, ni? Magához rántja, megcsókolja a hőst. – Bízd rám, Benigna… Tágul a fej is, idővel. A királyné velük szemben foglal helyet. No, így legalább jobban szemre lehet venni Beátrix asszonyt… Hát föstve van a képe, bizony –, még a szája is! – a szemöldöke tépve s rajzolva, pillája meg ragasztva! Most is háta mögött áll a fésülgetőnője: a kezében a kefe, fésű, aranyos nyelű… No, mi a szösz! A hölgy szerepe az, hogy az ilyen nagy fogadásokon, vendégségeken, mikor a királyné előtérben van, háta mögött álljon fésűvel, kefével, és a felséges asszony fürtjeit arcának arra az oldalára fésüli át, amerre beszél. Most éppen balra… Mert a királynét oldalnézetben látni nem előnyös: egy kicsikét nagy és húsos arcfelülete van szegénykének. S mikor egy szót sem szól, csak néz: akkor is olyan, mintha duzzogna valamiért. Ahá! Azért nem visel gyöngysorokat, mert a nyaka, válla majdnem egybe nől. No, nem is olyan szépség, mint aminek tetteti magát – hát azért vannak úgy oda a férfiak? No, nem is olyan nagy csoda a királyné! Nem nagy kár, hogy magtalan. Mert ugyan milyen utódot, miféle talján klapecokat tudta létrehozni ez a hamiska, pipiske orrú nő Mátyásnak: aki férfiváltozatban százszorta túltesz a nején…? Folyton a Palkón jártatja a szemét, de az ő apjáról – Magyar Balázsról –, aki pedig nagy szolgálatokat tett a családjának Itáliában, egészen megfeledkezik? No, ez bizony nagy neveletlenség egy királyné részéről, vagy legalábbis hálátlanság! Annyit igazán mondhatna: „Köszönöm, jó vitéz, szolgálataidat, majd meghálálom.” De úgy viselkedik, mintha itt se volnának, ő meg az apja, ketten… Mindent fontolóra vesz, jól kinéz magának és megszimatol Benigna asszony, az ő különösen szép papucsorrával és pici fürge egérszemeivel; s szinte feltűnést keltő, amikor zsíros, vastag szavaival a vékonyan sipító hangú Kinizsivel beszélget: aki a férfias hang dolgában, bizony messzire elmarad a neje mögött. Magyar Balázs a lánya másik oldalán foglalt helyet, s vele szemben: hitvese mellett, babéros hajkoronával ül az uralkodó… Arcán mosoly és derű úszkál: hol az ünnepelt Kinizsire, hol Balázs apóra sugároztatja azt – láthatólag igen jól érzi magát a két kedves vitéze társaságában. Lám, ez a Palkó, évről évre, csatáról

csatára vitézebb, fejlődő tehetség! Akkorát nőtt megint a nép szemében, hogy tettével szinte elhomályosította ipa itáliai hadjáratát; már senki sem szól arról, mindenki csak erről a kenyérmezei nagy diadalról beszélget – de talán még odahaza, a budai családi házakban is. Pedig azért Balázs apó itáliai hadjáratai sem oly lebecsülendők… Éppen erről morfondéroz magában az öreg is: Istenemuram! Akik itthon élnek, el se gondolnák: mennyivel nehezebben elérhető ott a hadi dicsőség, mennyire más világ van ott Itáliában, mint itt. El lehetne róla beszélgetni idehaza, de kinek, mikor senki sem kérdi…? Mert azok a taljánok ám rendkívül mesterkélt emberek: még a lovaikat is maskarába szeretik öltöztetni! Azok farkát csikó korban csaknem tőből levágják, azt a kis kiálló csomót pedig, ami maradt még neki, szépen simára beretválják. Ilyenek a taljánok… Azzal dicsekednek, hogy elöl járnak a vitézi divatban. Törököt még álmukban sem kívánnak látni: de azért csak megviselik a turbánt a nemes lovagok, békaforma süveget biggyesztenek a fejük tetejére, úgy léptetnek az utcán, csonka farkú lovaikon: hónok alatt aranyozott lándzsákkal. Másként van ám az Itáliában, ahol a férfiak mindenféle tarka klepetusokat akasztanak a nyakukba, és olyanok, mint a litániás papok; a nők némelyike pedig valóságos ruhaépületet cipel magán, mikor megy az utcán, hogy lépni is alig tud a brokát súlyától. El tudna róla beszélgetni az ember, de kinek, mikor senki sem kérdi…? – Mért vagy oly hallgatag, jó vitézem? – fordul a gubbaszkodó felé a fejedelem, a kupáját koccintásra nyújtva. – Remélem, kipihented már az itáliai hadjárat fáradalmait? – Azt már ki, felség! Csak, tudja Isten… Miképpen, ha most is magam előtt látnám: úgy megszerettem a tengert, felség… – A tengert? – néz egyet az uralkodó. – Talán volna valami kívánságod a tengerpart körül? Mire Balázs apó azt a meglepő feleletet adja a királynak: – Öreg koromra én már csak víz mellett szeretnék éldegélni, felség! – Adria? – nevet fel őfelsége találékonyan. – Beleszerettél az Adriába? – Csak ne volna olyan feneette messze, felség!

– Hát itt van Pozsony, Győr, Tata, Vác… Visegrád körül olyan széles a Duna, mint a tenger. – Az se tenger! – Ebben tökéletesen igazad van, de várj… – töri a fejét a felség. – Van nekünk külön tengerünk, nem kell a határon túlra menni. – Hol volna az? – Hát a Balaton!… Békés környék, ahová nem jut el a csatazaj… Az való már az ilyen öreg vitéznek, nem az Adria. Van ott két vár is a Bakony lábainál: Szigliget, Fonyód… Melyiket szeretnéd? Kinizsi és Benigna csupa szem-fül lett Balázs apó mellett. – Hogy melyiket? – villan meg az öreg Balázs szeme: míg magában már a határterületeket latolgatja: amaz, ott, erdős, vadregényes szőlős vidék; emitt meg a jó somogyi termőföldek… – No, melyik volna jobb? – fordítja a fejét öregesen, félig Benignáék felé. – Nem is tudok hirtelenében választani, felség… – Hát akkor mind a kettő legyen a tied! – nevet reá jóságosan, és oroszlánszemében nagy fény lábad. – Ha jól emlékszem, úgyis valami családi szálak kötik arrafelé a Magyar-nemzetséget…? Mindjárt beszélünk Kerekegyházival: állítsa ki a királyi adománylevelet. E két vár katonai szolgálataid jutalmaként örök jogon a tied marad és a te családodé … És ott nézheted, öreg a tengert: visszagondolhatsz Apuliára! – Köszönöm! Ezt még meghálálom, felség… – Tudom, hogy terád még a sírban is számíthatok… Aztán, mit akarok még kérdezni… No, mondd! Hát hogy érzi magát Antal zárai atya odalent, az ő modruszi püspökségében? – Antal atya? Hihetőleg nagyon jól… Olyan szép város az a Modrusz, felség, hogy sajnálom, hogy nem papnak születtem: mert oda talán még én is elmennék püspöknek… Az atyáról éppenséggel azt hallani, hogy sokat érintkezik a tiroliakkal. – Az csak természetes – veti közbe a királyné. – Modrusz nagy szerepet játszik

Ausztria felé: azért helyeztük oda a mi emberünket. Mire Balázs apó megjegyzi, hogy rendszerint két útja van a német császárnak is: vagy Modruszon át Róma felé (mikor ájtatoskodni tér), vagy Velencén át Párizs felé (mikor szórakozni akar). – A német-római császár – állapítja meg Beátrix asszony – Isten útján jár mindenkor: akár Rómába visz az útja, akár Párizs felé… De őfelsége váratlanul olyan erős hangon csattan fel erre, hogy még a megszólaló zenekart is átzengi: – Miattunk most már szaladgálhat a német császár akár a római Vatikánba, akár a párizsi Lutéciába: örökösen kötni-oldani… Hiába, mert ha Magyarországot kiejtik a kártyából: Európa is oda esik, ahová Magyarország. Ők isszák meg annak a levét, ha nem jönnek hamar tisztába oly elemi sürgető kérdéssel, mint ez: a keresztény erők összefogása az európai politikában! Mert ezt akarjuk… Viszont, ha ehhez igazodnának, könnyen lehet, hogy országaik újra hatalmasakká válnának: amihez nem is kellene magukat olyan igen megtágadniok. Csak egy kicsit lejjebb szállni a lóról és komolyabban tárgyalni velünk! – Szívünkből szólasz, uram – bólint az asztalfőről az öreg Országh nádor. – Baj lesz, ha a török szerkesztené meg Európa térképét! – Olyan nincs! – hörken bele Kinizsi. – Hogy még a török? – Csend! – böki oldalba Benigna asszony az asztal alatt, mire férjeura elhallgat. Mindig jól jön egy kis asszonyi figyelmeztetés az asztal alól; mert különben még tudja, mit nem találna itt mondani az ember… – Lám, a Palkó is azt kiáltja: olyan nincs! – legyez arrafelé egy tekintetével a fejedelem. – Igaza van… Van még egy-két harcos nép Európában: a frankus, alemanus és a magyar. E három nép, e három sarok nélkül nincs életképes tér, nincs térkép Európában. Ha az a kettő egymással – és minélkülünk – összefog: az még nem új Európát, csak új nyugati vonalat képez. Európa csak úgy jön létre: ha a mi sarkpontunkhoz is meghúzzuk a vonalakat, és létrejön egy háromszög. Ez jelenti Európa lényegét, a többi földrészekkel szemben: de az csak úgy valósulhat, ha létrejön a Duna-népek nagy birodalma is… Ezért kerestük az egyensúlyt mindenfelé és az egyezkedést Frigyessel. De lehozhatjuk

mi akár a csillagokat az égről: mert ők mindazt csak érzéketlenül nézik… Mit várnak? hogy nélkülök kivel fogjunk hát össze? – Tűzzük ki a magyar lobogót Bécs tornyára, felség! – kiáltja feltüzelve Kinizsi. – A többi magától következik… – Azt fogjuk cselekedni, szolgám… De előbb még el szeretnélek küldeni tégedet a török császárhoz követségbe – csillapodik le az uralkodó. – Engem? – hökken meg a hős. – Csakis téged, Palkó… Te vagy az az emberem, akitől leginkább tart a török, és biztos, hogy a szultán előtt szavad lesz. – Komolyan gondolod, jó királyom? – Komolyan. Kinizsi erre megtekeri a nyakát. – Isten látja lelkemet, felség: nem félek a töröktől… De a törökök tudják rólam, hány ezer emberüket küldtem a mezőkön a másvilágra – mi lesz, ha elfogat a császár és lefejeztet? és nem lesz többé Kinizsi? – Attól sohse félj! Börtöneink tele vagynak török rabok ezreivel. Nem elég ennyi túsz Kinizsiért? Tudja a török császár, hogy azokat én is mind lefejeztethetem. Kinizsi kényelmetlenül visszatekeri a nyakát, a másik irányban: – Az igaz, felség… De olyan fej, mint ami a Kinizsi Pál nyakán ül, csak egy van az egész országban! Olyan, viszont, ami azokén ül, van százezer… Hát érdemes volna kockáztatni? Őfelsége átlátja a hős igazát, aztán szívből fölnevet: – Igazad van, Palkó! Kár volna a te fejedet a török császár udvarában kockáztatni… Olyan fej, mint ami a Kinizsi Pál nyakán ül, csak egy van az egész országban! – Egyél, igyál, úgy mulassál és táncolj, Palkó fiam, más asszonyokkal is…

– Úgy, bizony… Más asszonyokkal is! – biztatja Országh Mihály is a hőst, és ravaszkásan hunyorog közbe. Nézegeti a királyt, a királyné asszonyt, Hunyadinét – s isten tudja, hová mászkálnak el gondolatai… Az összefüggéseket bogozza. Őfelsége nem nagyon ismeri a kajánságot – az efféle sanda alantasság idegen az ő lényétől –, de azért érdekes lenne kielemezni: mi ellentétet és mi hasonlóságot mutat a mátyási arc és Dzsem arca és a Hunyadinéé, illetve Zsigmond királyé – valamint Fridericus császáré és Beátrix asszonyé? Mert ezek körül az arcok körül forog itt már minden! A trónutódlási kérdés nemzetbuktató szerepe, sajnos, átokként vonul át a századon. Tudjuk, hogy Czillei Borbála sem szült fiat Zsigmondnak; de egy törvénytelen ágyastárs, Morszinai Erzsébet, igen. Egyszer, mikor Zsigmond király a havasalföldiek megsegítésére Erdélybe utazott: „Déva táján jó ideig mulatgatott volna, mert eluná az özvegységet, és a komornyik inasokkal szólani kezde a föld felől, minemő föld volna az? Szép nép lakik-e rajta? Kiváltképpen, ha valami szép asszonyállatokat és leányokat láttának volna ott a környéken valahol? Mondák néki az inasok, hogy szép szöméllyeket láttának volna a környéken, kiváltképpen egy igen szép leányzót egy gazdag bojárnál, kinek mássá nem volna messze földön. Zsigmond király tüstént érte bocsátá az inasokat. Mikoron pedig elhozták volna a leánt, és a királlyal szembe állana estve, monda a királynak: – Felséges uram, én nemes leány vagyok, a Morszinai nemzetből való. Ha velem közesülni akarsz, együtt megterhesülök tőled: mint jönne annak utána magamnak és az én magzatomnak dolga? Erre legyen felségednek először gondja. Mondja vala Zsigmond király: – Ha megterhesülsz tőlem, gondom lesz reád, és szép jószágot adok tenéked. Nemzetségedet is jobban megnemesítem és nagyobb méltóságra viszem.” Így született meg, a legendák szerint, a nagy törökverő. A törvénytelen fiúutód, érthetőleg, közelebb állt Zsigmond király szívéhez, mint a Czillei-család bármelyik tagja: ami önmagában elegendő ok volt ezeknek a Hunyadiak

gyűlöletére. Különösen, mikor tanúi lehettek azok páratlan gyors fölemelkedésének és hatalomra jutásának. Ellenérzésük Hunyadi János sokra hivatott nagyobbik fiának kivégeztetésével hágott tetőfokra: Hunyadi László tragédiája viszont bölcsője lett Mátyás királlyá emelkedésének. Itt azután egészen különös és sajátos dolog történt megint: mert nagyjából újra megismétlődik ugyanazon családi sorsjáték Mátyással, mint Zsigmonddal: mivel a sorshányta kelepce a nemzet életében még korántsem zárult le. Történt, hogy Beátrix sem szült gyermeket Mátyásnak: s Mátyást szintén törvénytelen utóddal áldotta meg a sors, mint Zsigmondot. De míg az fejedelmi bőkezűséggel gondoskodott fia anyjáról, mert Hunyad várával ajándékozta meg őt, ahonnan a gyermek aztán Hunyadi Jánosnak neveztetett: addig Mátyás eleintén nem elégedett meg a törvénytelen fiúutóddal; nem emelte fel, nem ajándékozta meg, sőt teljes homályba burkolta a gyermek anyját, Borbálát, és a házassággal Hunyadiné, valamint a körülmények sürgetésére, tovább kísérletezett. Így történt a végzetes elsiklás! Mert, ha a mi nagy uralkodónk meg tud valaha küzdeni a nemzeti elfogultságokkal Borbáláért és fiáért: s azok mint törvényes feleség és fiú állnak mellette egy új és erős nemzeti politikában, az bizonnyal több nyereséget jelentett volna a Hunyadi-ház végső és törvényes megalapozásához és az új ország megerősödéséhez, mint az a fáradozás, hogy a magtalan Beátrix nemzetével majdan megszerettesse: s személyéhez európai nagypolitikát fűzzön – fiát pedig, Beátrix megkerülésével, besinkófálja a trónra utódnak. Ám, ki láthatott bele a sorssal viselős Beátrix asszony lelke mélyébe? Így történt, hogy pontosan valahol ott, azon a ponton fogott mellé a kegyelmes nagy uralkodó, mint ahol Zsigmond császár is, méghozzá megtévesztően hasonló módon: a feleség, a királyi utód kérdése körül… Sajátos eltévelyedése két nem mindennapi szellemnek, sajnálatos balkezűség, családi balfogás vala mindkettőjüktől, Zsigmondtól még tán kevésbé, mint Mátyástól: két oly nagy s jelentős királyi személy részéről, kik ettől eltekintve, egyéb királyi dolgaikban többnyire valóban csalhatatlan és biztos érzékkel rendelkeztek. Különösen Mátyás, az igazságos… Mindketten a nők körül csúsztak el: éspedig Zsigmond kevésbé, mint a mi felséges uralkodónk. Mert Mátyás, amennyivel nagyobb, annyival nagyobbat is esett: annyival nagyobbat is vesztett általa a magyar történelem. Ha más körülmény nem ejtené gondolkodóba a megfigyelőt egy Zsigmond és Mátyás közti rokonsági lehetőség elképzelésében: ama sok közös sors- és jellemvonás feltűnése bizonyára igen, mint amilyen a vétőlépés azonossága is.

Saját természetükből adódó, hogy így történt… Hát persze hogy nem marad más hátra, mint hogy Corvin János legyen majd a király! Itt azonban Fridericus császár Beátrix asszonnyal egyetértve teszi már előre keresztbe a lábát – bizony Isten, még nagy bajok okozója lesz, hogy így kiéleződött az ellentét köztük! A két fejedelem közt kitört hosszú-hosszú, háborús villongás hátterében, ha közelről nézzük, két fejedelmi arcél mered egymással szembe: mint tűz-víz, Kelet-Nyugat – élesen és engesztelhetetlenül… E két találó fejedelmi arcmás színei, vonásai a talján eredetű kortárs, Bonfinius mester tégelyéből származók. Hitelességükben annál kevésbé kételkedhetünk, mert hiszen mint kortárs: ismerte mind a kettőt. Érdeke sem fűződött már ekkor annak a kiöregedő humanistának holmi reneszánsz tódításokhoz vagy hazugságokhoz, a két jellemkép festésében: hiszen mire befejezte művét, hogy az utókornak átadja (Rerum Ungaricarum Decades, 1492): az ábrázolt két földi hatalmasság közül az egyik – éppen az erőteljesebbik – már nem tartozott az élők sorába; a másiknak meg módjában állt volna, hogy az előnytelen arcképért bosszút álljon a történetírón –, s hogy ezt nem tetté, annak oka az lehet, hogy vagy nem olvasta azt, vagy ha igen, hát kénytelen volt belátni és elismerni a krónikaíró igazát. Legvalószínűbb, hogy nem ismerte azt: mert úgy megíratta volna cáfolatát. Bonfinius Mátyás udvarában is csak utóbb jelent meg, minthogy Beátrix asszonyt még Itáliából, a valóságban, Mátyást pedig hírből ismerte. Aragóniái János esztergomi érsektől szerezte első szóbeli értesüléseit a budai napkirályról, a mi hazánkbeli eseményekről, az udvar pezsgő életéről és az itt lezajló élénk vitákról. Mire királyunkat a valóságban is megismerte, mert a királyné felolvasója lett a budai palotán: három kész könyvet hozott el magával, közeli tárgyút, megfelelő ajánlásokkal: s köztük pont az őfelsége családi leszármazásáról valót (A Corvinus-ház eredetéről szóló könyvecske): melyben királyunk családfáját a római Corvinus-nemzetségig viszi vissza, s anyai ágon, a szkítha ősök révén, Herculestől származtatja őt… Azon időben, mikor Bonfinius mester kisebb-nagyobb megszakításokkal éveket töltött Mátyás közelében, bizonyára álmában sem gondolta volna, hogy – a magyarok első történetírója – annyira hozzánk tartozóvá válik, hogy még haló poraiban is magyar földön (az óbudai Szent Margit templomban) fog pihenni… Ha valaki, Mátyás biztosan tudta, mi van és mi lesz a róla szóló könyvben. Mert

annak érvelése, távlatos és mélyre néző okfejtései (a cseh háború története, az ausztriai hadjárat indoklása stb.) nem egy helyen a fejedelem ismert gondolatvilágára és sugalmazására vallók. Bizonyára nem mulasztotta el közölni életrajzíróival a legfontosabb dolgokat és körülményeket – mert ne gondoljuk, hogy talán éppen abba, amit dicsőséges életéről, cselekedeteiről és személyéről írnak le az utókor számára, ne szólt volna bele Mátyás! Nyugodtak lehetünk afelől: amiképpen Galeottónak is titkokat súgott életéből, nem leplezve előtte bizonyos, feljegyzésre érdemes mozzanatokat – szintúgy a folyton jegyzetelő Bonfinius mesterrel is, üres óráiban lényeget mondó adatokat, tényeket közölt. Olyanokat, miket méltónak talált a megörökítésre. A két arcképet tehát némiképpen úgy is felfoghatjuk, mintha arra adnának feleletet: hogyan látta magát a jelenben és az idők távlatában – és hogyan konok ellenfelét, Frigyes császárt maga Mátyás, a felséges uralkodó? A két fejedelem természete olyannyira ellentétes, hogy már csak azért sem állhat fenn köztük jó barátság. „Mátyás ugyanis természeténél fogva bőkezű és nemes lelkű, talán még a kelleténél is dicsvágyóbb és a hírnévre mohó: akiben roppant lelki nagyság, veszedelmekre és nagy tettekre való mindig kész lelkület lakozik. Frigyes császár ellenben nemcsak hogy takarékos, józan, de kapzsi is, s inkább pénzre, mint tisztességre vágy; vagy az ő bűne, vagy másoké, hogy lelke még sosem indult fel a keresztény világ nagy érdekeiért. Az harcias, tevékeny, fáradalmat és éhséget tűrő – ez nyugodalmat és pihenést áhító, sőt inkább henye, tunya és lomha… Az versenyre kel a leghíresebb fejedelmekkel, mindig a régiek dicsőségét kívánja utolérni – ezt irigykedőnek tartják, aki mások nemes tetteit elgáncsolja, és békességben háborút, háborúban békét óhajt, de egyikben sem tanúsít állhatatosságot. Az nyílt lelkületű, igazi Mars, lelke egyaránt könnyen hajló békére és háborúra – ez fortéllyal, tépelődésekkel és ravaszsággal mindig csak a maga rögeszméi szerint cselekszik mindent, és barátai tanácsára mit sem ad: úgy, hogy végül magának is, barátainak is kárára van. Az pompásan, perzsa fényűzéssel élő, lelke borban leli üdülését, nem ellensége az emberi élvezeteknek – ez szerényen, mértékletesen él, ellensége a korhelykedésnek, sőt mindenkor bornemissza, vízivó, aki inkább kedveli a magánosságot és az elmélkedést… Azt módfelett tudják gyönyörködtetni a tréfás mondások, bohóságok és a víg baráti társaság – ez zárkózott életű, komor, zord és még övéihez is idegen… Végezetül, Mátyás király, a maga nagylelkűségével, könnyen megbocsátott mindent, de igénybe is vett mindent, hogy uralma csorbát ne szenvedjen: inkább szerette a becsületet, mint a pénzt, ezenfelül vidám, derűs, jókedvű, mindenre készséges – a császár viszont türelmesen hajlandó volt

elviselni a világon mindent, és ha veszteség érte, föl sem vette, ellenségét szívóssággal fárasztotta ki; inkább mindent elveszített, mint hogy ládájából pénzt guberáljon elő, mert jobb szerette a pénzt, mint barátait és szövetségeseit, és folyton abban reménykedett, hogy minden rendbe jöhet húzással-halogatással is: azért tehát merevségéből és zárkózottságából nem engedett… Egyébként mindketten egyaránt vallásosak, de egyforma babonásan követik asztronómusok és matematikusok hiúságait, mert – mint ahogy megvallottak – nagyon bíznak bennük. A császár azonban sokkal állhatatosabb az istentiszteletekben, és inkább hajlandó a szent elmélkedésre is. Vajha hazugság volna, amit írtunk! – fohászkodik fel Bonfinius. – Mert ha kettőjük természetének hasonlósága kibékítette volna őket, sohasem támad vala a súlyos és hosszan tartó ausztriai háború, mely mindkét félnek annyi kárával, égettetésével és vére ontásával jár…” A jelentés mindkét félről elfogulatlanul beszél; nem feledve ki a jellemzésből sem az erényt, sem az árnyvonásokat. Végeredményben is, Mátyás erényeiben s hibáiban egyaránt nagy ember, Frigyes viszont mindkettőben kicsiny. Míg az mindenben erélyes, ez alattomos; míg az nyílt politikát űz, ez apró fondorlatokkal kísérletezik. Mátyás pompaszerető és bőkezű, Frigyes egyszerű, sőt cinikus és zsugori. Mátyás megjelenése vonzó, modora élénk; Frigyes viszont úgy, ahogy van, elég kellemetlen jelenség, és csak a nyugalomra vágyik. Míg az minden finomabb anyagi és szellemi élvezetek barátja, ez nem kíván egyebet egy pohár sörnél, attól is lelkiismeret-furdalása támad. Aztán, a természeti ellentétekhez járulnak még a viszonyok: Frigyes a maga alamuszi modorával többször csúnyán rászedte uralkodónkat. Ő oka, hogy a viszonyok ennyire elmérgesedtek köztük.

Elérkezett az esztendő azon napja, mikor az özvegy Hunyadiné, a felséges király anyja, ismét hazautazásra szánta el magát. Mert ilyen élete: ha Hunyadon van, Budára vágyakozik, aztán mikor Budán ismét eltelt a szíve szomorúsággal, újból hazakocsikázik Vajdahunyadra. Ott azután beletemetkezik a múltba, a vár magasztos csendjébe: ura emlékébe… Már alig várja, hogy otthon lehessen! A király most is szeretettel és mosolygó arccal fogadta búcsúzni jött anyját.

– Remélem, hogy jól érezte magát Budavárában, asszonyanyám? – Édes fiam – felelte az agg nagyasszony, kissé eltörődött mosollyal –, azt mondhatom, elég jól… Mit tagadjam, azért odahaza, a mi szerény vajdahunyadi várunkban sokkal inkább föltalálom magam, mint itt. – Mért, anyám? – Hogy mért, fiam? Megmondom én neked kereken. Azért, mert a te anyádnak sokkal jobb ott, mint itt, a pompás márványtermek világában: ahol csak a léhaság tanyáz. A király homloka egy pillanatra elkomorult. – Ejha! Pedig anyámasszony maga nógatta a leginkább, hogy vegyem feleségül a nápolyi királylányt… Emlékezhet… Most meg így beszél? – Így ám, mert azt már nem kívántam, fiam, hogy a királynéval együtt menyem legyen az egész Nápoly és a fél Itália… Mindketten elmosolyodnak a találó megjegyzésre: mert Hunyadiné szavaiban még felcsillámlik régi jó humora, és benne feszül a régi nagy akarata is. Van abban valami, amit az édesanya mond; a király gyermekké vált egy pillanatra, és anyja szavaira csak kiszalad a száján: – Haj, anyám… Hiszen tudom én, hol a baj. De lássa, anélkül soha nincs az életben, hogy ne volna valami… Mindennek így kell lenni, ahogy van! – Látod, fiam. Nem akarlak én megbántani, de azért sokszor fáj a szívem miattad: hogy méltán neheztelnek rád Magyarország nagyurai… Hiába! Ez a viháncoló, cifra nép – amilyen a talján –, csak nem való ilyen szegény, egyszerű országba, mint itt… Mert, ugye, hányan megkoplalják ezt! Sok helyen még a nemesek is paraszt munkára vetemednek: ezek meg itt két kézzel szórják ki a pénzt… – Nem úgy van az, anyám! A budai király szállása senki más királyétól nem maradhat el a világon. Magam akartam, hogy művelődjünk: és az efféle nemes szándék – lássuk csak be! – áldozatokkal jár. – Igen? Művelődjünk?… Elsőbb a mindennapi betevő kenyér, csak aztán a

művelődés, fiam!… Ugye, hányszor fordulsz hozzám pénzért, mikor megszorulsz! Mindig később fizeted ki a zsoldot a hadseregnek: ugyanakkor pedig zsákszám küldöd ki az aranyat, azokra a haszontalan, drága lomokra … És az a sok mindenféle ajándék, ami elmegy a telhetetlen rokonságnak! Alig van nap, hogy ne volna valami: kézfogó, esküvő, keresztelő, születésnapok… Aranyba, márványba foglaljátok Budavárát, Visegrádot, meg az országban még ama sok szép vadászkastélyt, palotát: a nép meg sárgunyhókban él. Nem ezt láttad te Hunyadon apádtól és anyádtól, fiam… – No, ez már mégis túlzás! – rúg egyet őfelsége ültében. – Anyai túlzások… – Azt várta volna az ország a királynétól, édes gyermekem, hogy majd megösmeri a hazai nyomorúságot: oda áll a király mellé, segítőtársnak! – Ez már sok! Miféle nyomorúságról beszélsz, jó anyám? – pattant fel a székről a király. – Tudja meg anyámasszonyságod, hogy Mátyás országában nyomorúság nincs! Mert búzában, gabonában gázolnak még a lovak is, nemhogy a népnek ne volna meg a mindennapi kenyere… Mátyás országában csakugyan paloták épülnek, mert mindenütt iskolát nyit a tudomány. Megtanulhatja a betűvetést akárki… Mátyás országában nem él már sárgunyhókban a nép – mert az tíz-húsz évvel előbb volt, amiről anyámasszony beszél, úgy szokta meg, azt hiszi, most is úgy van –, de mialattunk már megkezdték a városokban és falvakban is a téglaégetést, és a legszegényebb jobbágy is legalább vályogházban lakhatik. Nem a föld alatt: hanem a föld felett… Anyámasszony hol él hát? Még sohasem nézett körül igazán Hunyadi Mátyás országában? A felséges király anyja nem szól többet; összeharapja ajkait. Lehet, hogy ebben talán egy kicsit igaza van Mátyásnak – gondolja, de nem mondaná a világért. Csak átöleli reszkető karjaival, és jobbról-balról megcsókolja a fiát. Mintha ezzel, szavak nélkül mondaná… – Aztán vigyázz az egészségedre! Fia tudja, hogy kell érteni: azért kissé bizalmatlan mosollyal néz vissza anyjára. – Persze hogy vigyázok – mondja. – Attól ne félts! De anyja még megismétli az ajtóban: – Semmit se vigyél túlzásba, és a gyomrodra vigyázz, fiam… Hogy mit eszel,

mit iszol! Idegen orvosra pedig ne hallgass. – Na, persze – hagyja reá: aztán hosszan, szeretettel ámul a távozó anya után. Ilyen az örök édesanya… Hunyadiné utoljára hagyta, ami leginkább nehezére esik szívének, hogy menyéhez is átmenjen búcsúzkodásra. Népes vendégkörből szólítják ki a menyemasszonyt: oly szép s telt, hogy csak úgy tündököl a fehér fürtű, fekete ruhás, kissé már megcsappant külsejű nagyasszony előtt. Beátrix asszony elég barátságtalan arccal jött elé… pedig ebben az arckifejezésben benne hideglik valami kis mosoly is. Két szemesarkát, mintha felkötötték volna, olyan magasra húzta fel kétfelől, s tekintete késélesre vált. Élénk hangon, nyugtalankodva kérdi: – Anyaságod a gyermeket is elviszi magával…?! – El, el – feleli hűvösen, elértőn. – Nem is hagyom itt. Sok szerencsét, egészséget és mindenféle jókat kívánnak egymásnak: azzal egymásra rakva karjaikat, asszonyi mód összeölelkeznek, mint két legtávolabbi lény a világ ellenkező feléről – és mikor szétváltak, még pár pillanatig mintha nyújtott karokkal átkoznák egymást… – Az én istenem áldjon meg téged minden jóval! – Hasonló jót kívánok jó anyámnak is! – Éljetek boldogul – súgja – és békességben. – Szerencsés utat, anyámnak is! Végre különvált a tekintetük: eleresztették egymást… A királyné az ide siető király karján indul le a kísérettel az udvarba, ahová előállt a régimódi, fekete batár, az ezüst szerszámzatú ötös fogattal, csengőkkel, karikákkal: és az öreg Hunyadiné, még tőle telhető délceg tartással lépked alá a lépcsőn, és minden segítséget elhárítva magától, saját erejéből kapaszkodik fel a magas hintóba. Helyet foglal Sára asszony mellett, aki már ott ül a párnákon előre, elbújva a

szem elől és befészkelődve a sarokba, mint örökkön remegő, öreg madár. Mellette foglal helyet a felséges király anyja. Kinéz még egyszer a nagy batárból, kemény arcéllel és fehér hajával az özvegy Hunyadiné: hogy tekintetével utolsó áldást küldjön a fia felé – és ekkor kap észbe: a gyermek… Jánoskának törpe lovat hozatott atyja Moldovából, és ő is a vitézek közt akar nyargalni a hintó mellett, lovag módra. A póniló hátáról kell leszállítani, hogy oda fusson köszönni királynéasszony anyjának: necsak a kezét, csókolja meg az arcát is, köszönje meg a hozzá való jóságát a palotán. És kiáltsa: „Viszontlátásra!”… „A rivederci!” Mindez öreganyja utasítása szerint és a fiú részéről hol magyarul, hol idegenül, a legkonyhaibb talján nyelven történt meg: mert Jánoska fél év alatt úgy beletanult a szolgák nyelvébe a palotán, úgy beszél, mint a vízfolyás… Atyjához is oda lódult, és combjait átölelve néz fel reá: – Mikor jöhetek el újra, édesapám? – Majd az ősszel lemegy érted Ugoletti tanár úr – tette fejére a kezét. – Újra feljössz tanulni, kisfiam. Azzal Jánoskát megint fölsegítik a törpeló hátára: s hajrá! előreporzik a vitézekkel… Utánuk lassú lépésben indul a fekete batár és a kísérő menet, kifelé, a fájdalmas, a nyomasztó, de mégis gazdag emlékekkel teli Budavárából. A hintó ablakából még sokáig visszainteget egy kinyújtott, fekete kesztyűs kéz: míg csak ki nem fordultak a kaput őrző kőoroszlánok között. És a hintó elment – az oroszlánok itt maradtak. Mereven bámulnak a kapubálványok tövéből továbbra is az öreg özvegy Hunyadiné után… Milyen gyászszagú, lehangoló elvonulás! – Siessünk, mert a vendégek már várnak! – borzong össze a királyné, és visszafordul a palota felé. – Siessünk, siessünk… Már előállíttattam a gályákat a Gerhardus-hegy alatt, hogy útra kelhessenek a ferraraiak.

Az óbudai országút felé kanyarodik a batár, és ott, a fürdőkön jóval kívül, lóháton várakozik az útszélen a király anyjára egy ősz szakállú lovas – aki nem más, mint Váradi kancellár. Fa alatt áll, háta mögött a rengedező Duna és a Nyúl-sziget ágas-bogas körrajza. Hunyadiné kiles a hintó rácsos ablakán, s megnyugodva veszi észre őt… Itt van! Persze hogy eljött… Emígy kockáztatja magát, nem fél, hogy észreveszik, a Hunyadiakért mindenre kész, bátor férfi… Hunyadiné tehát tud a kancellár ittlétéről, de ahogy közelednek, szépen lelassul a menet: és csak megfordul, és oda nyargal a hintóhoz és a kancellárhoz János herceg is. Itt, a szabad ég alatt vesznek gyors búcsút, adnak egymásnak utolsó tanácsokat és figyelmeztetést; végezetül pedig, mintegy feleletül az agg hölgy tekintetére, Váradi halkan megszólal: – Be lehet menni. Megtörténhetik a búcsúzkodás… Ahogyan megígértem volt nagyasszonyságodnak: Jánoska anyja már a házban van, és várja nagyságotokat. – Köszönjük, és Isten segítsen utaidon továbbra is, Váradi… Áldjon meg a Hunyadiak istene minden jóval! Vigyázz a fiamra! A fiam egészségére! Nagyon vigyázz… A batár bekanyarodik az útról a hegyek felé, Váradi kancellár meg hosszan függeszti utánuk szemét a Duna-partról, míg csak meg nem győződik róla, hogy szerencsésen elérték a félreeső kis házat. Az országút járatlan, de a polgári fürdő felől, mintha csak lesben álltak volna: két talján lóhátas lovagocska tűnik elő. Öltözékükről is megtetszik, hogy a királynéi udvarból valók. A batár után kémlelődnek, amint ide értek: s egyszerre csak közébük ugrat Váradi kancellár. Nincs szava a léhűtőkhöz, csak a kezében hosszú kard villan, s az egyik kém máris a földre terül… A másik visszafordul, és menekülni akarna: ekkor azonban magyar lovasok vágtatnak elő a fák közül, és a taljánt kíméletlenül lekaszabolják. Egy közeli, parti fűz alatt, átellenben a Nyúl-szigettel, csónak van kikötve; annak a közeléből előfutó evezősök mindjárt megrohanják, és ráteszik kezüket a lovakra, azok gazdáit pedig, illetve a tetemeket a Dunába dobják… Úszhatnak békességgel!

Ekkor Váradi kancellár meghúzza a kantárt, és visszakocog a város felé. Erős vágyat érez magában, mikor a ferences atyák klastromáig ér, hogy leszálljon, és bemenjen egy szóra Pelbárthoz: de nem mer sokat késlekedni, mert zsoldosok és őrfélék poroszkálnak a Váralja felőli utcákban, valamint az is megtörténhet, hogy még valamiért keresteti őfelsége, minekelőtte Visegrádra indul a ferrarai vendégsereggel… Legjobb lesz hát csak visszaigyekezni a várba, és ott tartózkodni a kancellárián. A bécsi kapu felől máris testőrök száguldanak az úton alá – jeléül annak, hogy kísérőivel együtt nemsokára erre nyargal el őfelsége is. No, persze! Pont a kapu előtt kell szembe találkozniuk… Őfelsége csak a kezével legyintett ismerősen, és máris tovatűnt a fekete ménjén, kócsagtollas, szép kalpagjával. Mellette a királyné, a kígyószemeivel, és még húszan igyekeznek a nyomukban. Báthori, Országh nádor és Szapolyai a feltűnőbbek köztük. Törődnek is ezek most azzal, hogy hol járt Váradi kancellár!… – No, Isten nevében megérkeztünk – morogja a szakállába a saját lakóházánál, oda hagyva egy szolgára a lovát; és becsapódik mögötte a vasrácsos ajtó. Bemegy főpapi lakásába, és kerül-fordul, nagy nyugalommal. Elmondja az evés előtti fohászkodást, aztán jó étvággyal elfogyasztja az ebédet: miközben arra az elhatározásra jut, hogy legjobb, ha ma be sem megy a kancelláriára – Kerekegyházi titoknok úr, ha akar, majd szépen ide fáradhat. Ide is fog állítani okvetlenül, ha valami fontos teendő akad, mert lelkiismeretes fiatalember. És mivel Budán időzik a könyvesházban, lehet, hogy ide kerül még az egri püspök is… Berendezett palotával rendelkezik, de az egészből csak egyetlen szobát lakik; ahol úgy él, mint egy barát a cellában: a bútorzatot ágy, karosszék, asztal teszik és egy kopottas feszület függ a falon. Ebéd után letérdepel a Krisztus elé Váradi kancellár, és hosszasabban hálát rebeg a Hunyadiak istenének, hogy még ez ideig jól sikerült minden… őfelségéék kirándulnak Visegrádra: az özvegy Hunyadiné és a kis herceg meg a budai fehér asszony legalább utoljára még nyugodtan kibeszélgethetik magukat a szokott helyen, a sólyomkő alatti fazsindeles házban, amit Beátrix asszony úgyis hiába figyeltet. Valószínű, maga

a ravasz szimatú Filipecz is kihajózott a társasággal együtt Visegrádra, mert ő az ilyen fényes alkalmakat nem szalasztja el; aztán délután lesz, vagy esetleg este is, mikorára eszébe jut a kótyagos Violának, hogy az eltűnt kémek után kutasson. Ha ugyan ki nem ment Filipeczcel és Bakócz Tamással együtt az is, a visegrádi kirándulásra. Itt tehát mi maradtunk nyeregben! Ebéd utáni nyugovásul elterül a karosszékben, és annak támláján pihenteti kezét… E főpap és köre, beleértve nemcsak Gábor plébánost és Szapolyai kincstartót, de még Temesvári Pelbárt budai ferences prédikátort és egy kicsikét Kerekegyházit is: ugyanis némi aggodalommal vannak eltelve, amióta változások következtek be a papi szolgálatokban, a királyné s a kancellária körül. Azt az egyet senki sem bánja, hogy Antal atya, a királyné gyóntatója, végre visszakerült Budáról szülőhelyére, az Adria vidékére lakni: és ott elfoglalta a modruszi püspökséget; azt viszont annál nyugtalanabbul nézik, hogy utódjául egy ügyes fiatalembert hozott elő a háttérből, és emelt be a palotába a vörös hajú morva Filipecz: olyat, kit gyermekkorától fogva ismer, még a Felvidékről, mielőtt váradi püspök lett volna, sőt része volt annak kitaníttatásában is: Bakócz Tamás jezsuita áldozópapot. Bakócz elég jó eszű, tömzsök fejű ember, göndör hajjal és dudoros homlokkal; jobbágyi ivadék, aki arcvonásait tót anyjától örökölte. – Lehet, hogy még lesz hivatva valamire a jövőben – de azért túlzás, ami túlzás: egyenesen behozni őt a Beátrix-kápolnába plébánosnak! Gábor pap és Antal atya utódjául tenni egy ilyen tejfeles szájú sihedert! A Hunyadi-pártiak azt is nyugtalanul figyelik, hogy Filipecz János ugyanakkor a királyné támogatásával behozott és ajánlott őfelségének egy Jaroszláv nevű cseh udvarnokot is – mert csehekből itt már úgyis sok van… Ennek meg az volna az érdeme, hogy valamikor Bécsben szolgált, onnan meg Prágába, Ulászlóhoz került át, és most, amint látszik, az érdekelt felek kézről kézre adják őt. Volt már király urunk szolgálatában is, Sziléziában. Ez meg afféle kopasz, beretvált képű, bulldog-arcú ember, kinek ábrázatára van írva, hogy reá még komoly szerep vár. Előnye a többi udvarnokokkal szemben, hogy a bécsi Burgban mindenkit ismer: mert ilyen emberekre szükség lesz nemsokára, gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezik. Máris legkedvesebb cseh lakájává léptette elő az uralkodó: mert állítólag még azt is tudja ez ember, hogy hol falazták be a Burg oklevélházában Vitéz János teljes prímási irattárát, melyet Flans János lopott ki magával.

Így van, mikor a király és a királyné Bécs és a Burg meghódítására készülődik… A Bécsbe csalogató élvek, örömházak, kéjlakomák… De minek egyszerre ennyi új bábot helyezniök el őfelsége körül? Tisztában vagyunk mink azzal, hogy a királyok életében egy szolga, egy ajtónálló személye mily sokat jelent! Azzal is, hogy a külügyi diplomácia nyelve a mi udvarunknál – igen helyesen! – a magyar: nemhogy a törökök, de még a bécsiek, franciák meg a vatikáni küldöttek is kénytelenek megtanulni a mi nyelvünket, ha őfelségével tárgyalni akarnak – viszont az is szükséges, hogy inasai közt kéznél legyenek mindenféle nyelvűek és fajúak, hogy vihessen magával közülük tetszés szerint, mikor útra indul: mégis! ez az egyoldalú beajánlgatás magával hozhatja a körülhálózás veszélyét – tűnődik a jó Váradi kancellár, a feszülettel szemben, a kopár széken ülve, mert nem tehet róla, hogy oly kutyahű éber természetű, aki mindenre gondol és többet tud, lát a király körül, mint amit talán szabad volna… Mikor Gábor plébános elkerült Budáról, a búcsúzásnál emlékezetes beszélgetés volt köztük: – Aligha tévedünk, ha továbbra is úgy gondoljuk – hangsúlyozta távozó barátjának –, hogy a dicsőséges uralkodó Beátrix asszonnyal való viszonyát továbbra is ugyanaz a három tényező határozza meg… Ezek: a törvényes trónörökös kérdése; Borbála felmeredő emléke; és a királyi anya nem kívánt szerepe, jelenléte az udvari dolgoknál… És ahogy Gábor plébános nyomban ráfelelte: – Eggyel mindig számolni kell!: azt, aki Corvin-párti, előbb-utóbb kiirtja az udvarból a királyné… Még a felséges király anyját is elüldözi! De mi továbbra is tisztában legyünk azzal, milyen rugók mozgatják a király cselekedeteit. Rendben van, ha arra, hogy a trónöröklést biztosítsa fiának, a vér sugallatain kívül az ő dicső politikai eszményei, a független Duna-állam és a Hunyadi-dinasztia megalapításának érdekei is késztik: de éppen azért, a magyarságot valamivel jobban, sőt sokkal jobban előtérbe kellene hozni az udvarnál! Hiába tesznek ki a helyünkből, mert mindezt jól tudjuk: és mi továbbra is csak ehhez tartjuk magunkat! Azzal váltak el, hogy időnként azért találkoznak, hogy kölcsönösen tájékozódjanak a tudni- és tennivalókról: mindebből azonban nem lett semmi. Az évek elvágtatnak felettünk – s itt áll maholnap egy idő előtt tönkrement, megrokkant ember – a felséges uralkodó! –, aki testi gyötrődéseit már alig győzi

palástolni környezete előtt… Ki felel ezért? Feleség? Orvos, szakács vagy italozó? Vagy mind együtt? Miféle szörnyű maffia vagy betegség ássa így alá a király egészségét, oly hirtelenül? És ezt a feleség és az orvosok szeme nem látja meg? „Istenem! a kor, a hűlések, a köszvény” – mondják… Aztán, kit téveszthet meg az, hogy ugyanolyan hirtelenül megint összeszedi magát, mert erős lelke újra meg újra legyűri a bajt, és rugaszkodik az életnek, a világnak? Lehetetlen fontolóra nem vennünk a király felséges anyja kérésére, mikor utolsó szavával is azt mondta: „Vigyázz a fiamra, a fiam egészségére! Nagyon vigyázz…” Mintha a kancellártól függenének ezek a felséges nagy dolgok! Mikor egész életében olyan volt, mint a vas: sosem ismert fájdalmat, betegséget! Most pedig egyenesen tartani kell tőle: néha már olyan ingerült… Észre venni, hogy a legjobb embereivel szemben bizalmatlankodó. Támadnak váratlanul jött rohamai, mik talán még lelke egyensúlyát is megbonthatják… Minap történt a következő jellegzetes beszélgetés, a szokásos találkozásnál, reggel, mikor megindul a napi élet zajlása a királyi kancellária felé: mint ahogy a tenger felé rohan minden patak, folyó… – Jó reggelt – fogadta józan csengésű hangján a köszöntést az uralkodó. – Nos, hogy keltél ki az ágyból, püspök úr? Jobb lábbal vagy ballal? – Felség, ma bizony bal lábbal találtam fölkelni. – No? Talán rossz volt az álmod, Váradi? – Igen nagyon rossz volt, felség!… Képzeld csak el, azt álmodtam, hogy követeket fogadtál a nagyteremben, együtt a királynéval: és a királyné fején ékeskedett a te királyi koronád – a te fejeden pedig a királynéé volt. Integettem a szertartó mesternek, hogy valahogyan segítsenek gyorsan a dolgon, úgy látszik, hogy véletlenül rosszul tették fel, elcserélték. De te észre vetted, és rám szóltál: – Hagyd, Váradi… Így van jól, ahogy van. Én akartam, hogy ekképpen legyen… – Fura egy álom volt! A király a mondottak közben fürkészve és gyanakodva figyelte persze a jó barát arcát: ha csakugyan megtörtént álom volna-e az, amit előad? Végül ezt kérdezte: – Hát azért keltél fel bal lábbal, pispek úr? – s nagyot nevetett. – Fölösleges aggodalmak foglalkoztatnak, jó öreg… Mert, ha tudni akarod, a királyné csakugyan éppúgy viseli az egész koronát, mint jó magam. Függetlenül attól,

hogy ez találkozik-e a te és a hozzád hasonlók helyeslésével, vagy sem… – Mindig csak helyeselhetem király urunk akaratát… Hiszen, csak próbálnék egyszer ellentmondani! – Miért ne? Megengedem, hogy vitázz velem. Amire ő kényelmetlen mozdulatot tett. De azért oda mondta: – Azt az egyet mondhatom, hála isten, hogy nincs feleségem, felség! – Miért, te? Különben talán az tenné fel a püspöksüveget? – csúfolódott, míg az aranyveretes ajtót lábbal rúgta be maguk előtt. – Nem, nem, uram! – dohogta, szorosan a király nyomában haladva. – De az szent, felség, hogy két kézzel könnyebb volna azt az utód fejére tenni, mint néggyel… – Néggyel?… No-no! Rágta a szót magában öregesen, hogy mondja-e tovább, ami ajkára tolul?… Mégis jobb lesz talán, ha nem mondja! Egy pap, aki életében már oly sokat gyóntatott, női dolgokban gyakran mélyrelátóbb és bizalmatlanabb maguknál a férjeknél is. De ki hinné el neki? Aztán hogyan is adna kifejezést titkos meggyőződésének, hogy itt már a királyné asszony szeretné végképpen föltenni a koronát? Hogy mindaz, ami itt kancellária és főbb hivatalok átszervezése körül oly nagy lázzal történik: csak előjáték a trónutódlásra – mert arra megy ki nálok minden! Tapasztalta már, hogy a királyné meg ez a bizonyos Bakócz nevű kispapja, akit Filipecz kevert bele a játékba (mert szőke tincsű, kék szemű és elég jóképű siheder papocska amúgy): lopva és a legnagyobb egyetértésben ellene dolgoznak a kancellárián. Furkálják a királynál, ismerve nézetét a nemzeti királyságról és a trónöröklés felettébb kényes, elkötelezett kérdéséről… Áskálódásuk ugyan nem tudta még megzavarni a közte és őfelsége közt levő, régi jó viszonyt: mert ezekről a dolgokról a király is hasonlóképpen vélekedik, és a fülén egyelőre átsiklanak az efféle sugdosások… Egy azonban megfontolandó: éspedig az, hogy neje iránti gyengesége, határtalan odaadó szeretete, túlzott lovagiassága, félő, hogy elfogulttá teszik a királyt éppen magával a királynéval szemben – anélkül, hogy ennek tudatában volna! De hát, de hát… Fene értheti meg ezeket a felséges feleséges, elfogultságos

dolgokat, nem egy pap, aki nincs esküdt viszonyban istenen kívül senkivel, és csak távolról képzelheti el magának: Istenem, teremtőm, milyen veszedelmes kohó is lehet minden férfiember, de különösen egy fejedelem számára a hitvesi hálószoba!… Az a hely, ahol még a király is menthetetlenül ellágyul: és egy ügyes nő – amilyen Beátrix asszony –, könnyen válik uralkodóvá a hitvesi ágyban. Kedve szerint forgatja és formába öntheti férjeurát, mint a tepsiben a kalácsot… Nem talán valami hasonlóról volna szó? Nos, épp ettől kell tartani! Számtalanszor tűnt fel a fogadásoknál: elég, ha a király a királyasszonyt meglátja, jelenlététől úgy megilletődik, hogy szinte egészen ki van cserélve – s ugyanakkor talán nem is tudja, mert soha nem kutatta igazán; mi lakozik tulajdonképpen a királyné lelke legmélyén? Vajon, lehetséges, hogy ezt ne kutatta volna, éppen ő, aki mindenre gondol? Nincs kizárva… Csak egy éber, egy mindenre figyelmes főpap női dolgokban elfogulatlan, éles szeme képes áthatolni igazán a taljánok vakmerő számításain, messze tekintő cselszövésein: mindezt azonban megmondani már hogyan lehetne a királynak? Viszont, valahogy mégis kötelesség volna! Meglehet, hogy Mátyás pont a hitvesi szerelem dolgában hiszékeny és elvakult; hiszen azért folyik a küzdelem Beátrix asszonnyal: ki legyen a törvényes uralkodó, ha a király előbb hal meg? És még az sem tűnt fel neki, miért veszi oly holtbiztosra már előre Beátrix asszony, hogy a király okvetlenül előbb hal meg nála? S miért kell a trónutódlásról olyan előre és olyan sokat beszélni és vitázni: mikor őfelsége még élete teljében van, és önhatalmúlag cselekszik? Várjunk csak egy kicsit… Tudja azt a szépen szenvelgő Beátrix asszony nagyon jól: de rejtelmes lénye olyanforma, mint egy szép, veretes, bezárt kapu, vagy mint egy színes berakású csukott ablak: melyen emberszem ugyan elgyönyörködhetik, de át nem láthat! Mert esze éles, gyors, és biztosan vágó, mint a kés – amely mögött rejtezve lappang óriási mély, rezzenékeny valója. Ijesztő a királynői ösztönvilág… Mint egy feneketlen tó… Minden esetben leveszi lábáról, és elnyeli magába az uralkodót, aki túlságos szeretetével elhalmozza őt… Hiszen még az ajándékoknak se tud örülni! Mert, hogy még ez valaminek is örülne? Pofát vág mindenhez… Undokat! Inkább leszólja az ajándékot is, amit kap; rögtön hibát keresgél benne, és kifogást támaszt, ha mást nem, azt: „Mért gyémánt?… Mért nem indiai gyöngy?” Hogy valami miért nem ellenkezője annak, mint ami! Már még a kincstartónak is bosszantók és idegekre menők ezek az örökkön követelő miért nem-ek. Csak annak tud szívből igazán

örvendezni, ami a saját királyi vagy hercegi családjától származik: onnéd azonban nem kap egyebet, csak leveleket, melyek mindig tele vannak kéréssel, panasszal, szemrehányással, rossz hírekkel és hízelgő jókívánságokkal. Ezeknek a leveleknek nap mint nap örvendezik: mert szívén viseli a nápolyi család minden csip-csup dolgát, és fáradhatatlanul jár el ügyeikben: Frigyesnél, pápánál, férjeuránál – naponkint megír és útnak ereszt legalább három-négy levelet. A trónöröklés ügyét már nem is innen, hanem hazulról, apjától, pápától, német-római császártól szeretné jó előre támogattatni. Ebben azonban mégsem fog tudni vele boldogulni: a trónöröklés dolgában – itt Mátyás hajlíthatatlan. – Elszánt dolognak látszik immár őfelsége részéről, hogy Hunyadi Corvin János lesz az utód, senki más! – pattan fel a karosszékből, fiatalosan, Váradi kancellár.

A királyi társaság két csoportra oszolva, indult el Budavárról Visegrád felé. Mert az út kétfelé visz, de a cél egy… Quietudo pannoniensis, a bájos szép Dunakanyarnál! Persze, sco herceg és a humanisták, diplomaták meg a külföldi vendéghölgyek inkább a kényelmesebb vízi utat választották Visegrád felé menet: mert innen sokkalta szebbnek ígérkezik minden, a partot övező hegyek látványa s a kedves szigetek viszontlátása is. – Sosem reméltem volna, hogy még visszakerülhetek egyszer az életben erre a tájra – bámul ki és fohászkodik a fedélzetről sco: Ferdinánd király gyermekei közül az egyetlen, akire azt mondhatni, hogy a fejedelem neveltje, őszinte rajongója. Nénje házasságától számítva, nyolc évig élt Budán és Magyarországon. Abban az évben került vissza Nápolyba, mikor Ugoletti Corvin János nevelője lett – habár a két dolog közt semmiféle értelmi összefüggés nincs –, most azután az a szerencse érte, hogy látogatóba kísérhette el Magyarországra idősebbik nénjét, Eleonórát, aki Beátrix asszony legkedvesebb testvére… Talján szolgák járnak a hajón, különféle frissítő italokat kínálgatva, mint rendesen, s unott arccal hajlongnak – számukra egy ilyen hajókirándulásban semmi különös az égvilágon nincs. Megszokták, hogy hétről hétre, napról napra váltakozva, sürögnek Budán és Visegrádon a vendégek. Ahogy a gálya a Nyulak-szigetéhez ért: megcsitult a hangos társaság. Egyre inkább a látnivalók ragadják meg a kíváncsi külföldiek figyelmét. Különösen

azokét, akik először vannak itt: mint Eleonóra is… Szemük előtt a soha nem látott Duna-part még Árpád-kori, kőtornyos, kulturálatlan képei kísérgetik egymást. Oly csendesen úszik, mintha nem is haladna előre, a vízárral szembe, a terebélyes gálya: pedig alant, a fedélzet aranyos erkélyei alatti alsó sorban, szüntelenül csobognak a láthatatlan evezők: míg itt nyájas és haragoszöld partok, lankák és hegyek, dombok, templomtornyok váltakoznak, a Duna két partján. Tarka falvak, hegyi távlatok… Míg a vendégek hajóval kanyarodnak fel Visegrádnak, Szent-Endre felől, addig az uralkodó és kísérete, két-háromszáz méterrel magasabban, a hegyek felől, lóháton csatangolva, erdők közti szakadékos utakon hatolnak előre: velük csaknem párhuzamosan, hogy helyenkint, ahol a Duna a hegyekkel összedörgölődzik, még integetnek is… – Szeretném tudni – érdeklődik váratlanul sco herceg a nővérétől –, mivel mérgezték meg a Sforzák Lancesto grófot, épp mielőtt útnak indultunk? Azt hallani, hogy a leghirtelenebbül ható méreg volt… – Úgy hírlik, hogy Indiából hozatták fel azt. Kobra fogából való kivonat. – Ezt is hallottam. Ezzel szemben viszont Luco doktor azt állítja, hogy valami Görögországból szerzett virágméreg volt. – Na és… Nem mindegy? A fő, hogy már nekünk is megvan, sco. – Nekünk? – irtózik el a gondolattól a fiatal herceg. – Nekünk minek az? Sosem élt méreggel az aragóniai ház! – Itt van, minap kaptam belőle atyánktól… Fölvettem, mielőtt útnak indultam, nézd! – s kérkedve mutatja kezén a gyűrűjét. Feltűnően fehér, nemesen formált kéz, pontos mása a rég elhunyt édesanyáénak, Izabella királynéénak: akire Eleonóra külsőleg is a leginkább hasonlít. Karcsú, magas és szőke a ferrarai hercegnő, meg sem látszik rajta, hogy hét évvel idősebb Beátrixnál – de mire megy a szépségével, ha lelki tulajdonságait viszont atyjától örökölte…! sco magához húzza nénje kezét. Egy ideig így nézegeti a gyűrűt… Zöld

kőnek tetszik a különös ragyogású méregcsepp, parányi üveggömbbe rejtve a hercegnő aranygyűrűjének foglalatában. Nem kell más, csak egy hozzáütődő mozdulat az ivókehely pereméhez, mielőtt a szép gyűrűs kéz valakinek átnyújtja az italt: elég ahhoz, hogy a bor méreggé változzék a serlegben. Kedves kis női csecsebecsék… Elég megszokott a méreg használata ebben a korban az itáliai palotákon; és a legfurfangosabb módon kieszelve, ruházati díszekbe, ékszerekbe vagy asztali használati tárgyakba szokták elrejteni, hogy kellő alkalommal kéznél legyen. De a legkézenfekvőbb ilyen célból: ez… – Vedd le azonnal, és tedd el ezt a gyűrűt! Még gyanút támaszthatsz – szörnyed el a nővérénél csaknem tíz évvel fiatalabb sco, aki azonban csak féltestvér, mert a királyi atya törvénytelen gyermekei közül való. – Bárki láthatja rajta, hogy nem ékkő… – Eddig te sem tudtad, hogy nem az! És miért tenném el? Carco bíbornok szerint Itáliában már mindenki gyanús, akinek ékköves gyűrű van a kezén… S mondd, kinek nincs? – Nekem – mutatja fel sco herceg mind a két kezét. – De mutasd közelebbről, hadd lám – s odanyúl, majd óvatos, könnyed mozdulattal lecsavarja a méregtartó ékszert nővére ujjáról, úgy nézegeti a hajón… Sandán kérdi: – Beátrixnak is hoztál hasonlót? – Dehogy! Hacsak majd ezzel nem kedveskedem neki, mielőtt… – A világért meg ne tedd!… Erre nagyon kérlek! Budán különben is ismeretlen a méreg használata, Eleonóra… – Tudom. A herceg még egyszer megszemléli a finom kis ékszert, egész közelről, majd váratlanul így szól: – Tudod, hol van ennek a legjobb helye? – No? – Ott – feleli, s már beledobta a Dunába.

Az evezők állnak, lassú örvény forgatja át a hajót, oldalaival az ellenkező partok felé – s alig egy pöttyenetnyi csobbanás… – sco! – mered reá ELleonóra, villámló szemmel. – Mit csináltál megint? Az megelégedetten nevet: – Látod… – Várj, kapsz te ezért, csak jussunk vissza Itáliába! Az ifjú férfi engesztelő mosollyal, szelíden néz vissza nénje haragvó arcába. Inkább az önmagával való megelégedettség és némi szánalom játszadozik vonásain, semmint valami ijedelem vagy viszontdac. Megfogja gyengéden nővére szép kezét, aztán a gyűrű helyén megcsókolja azt. Jó ideig még nem engedi el: keze közt tartja a térdén, türelmesen várva, amíg megengesztelődik a nővére. Eleonóránál az elég hamar megy. – Ne haragudj! – Már el is felejtettem. – Tudod, neked most elárulhatom… Szívesen itt maradnék újból Magyarországon, mert bevallom, hogy Budán élni százszor jobb és biztonságosabb – jelenti ki egy kis idő múlva. – Lásd, Mátyás olyan humanista uralkodó, aki éli eszményeit a valóságban, és efféle aljas eszközökhöz, mint a méreg, orgyilkosság vagy rágalom, sosem folyamodik… Csodálatos!… Mert hasonló tulajdonságok teljesen idegenek emberi és uralkodói jellemétől. Hidd el, Eleonóra… Itália mai fénykorára viszont mi sem jellemzőbb, mint hogy nálunk még ma is napirenden vannak a legsötétebb merényletek: hátulról való elgáncsolás és gyilkosságok, tőrrel, méreggel és minden mód… Valljuk be, kedves néném, hogy a szép máz alatt a legvisszataszítóbb bűnök férgei nyüzsögnek bennünk. Sajnos… Budán kellett élnem, hogy ezt felismerjem. Tudod, nálunk a műveltség már együtt bukdácsol a romlottsággal: de itt még nyíltak az emberi szívek, és a művelődés, ha lassabban is, de egészséges úton halad… Ne haragudj, meg kellett ezt mondanom egész őszintén, kedves néném, azért, hogy megértsed: miért szeretek én jobban Budán és Visegrádon, mint Nápolyban élni?

– Nem haragszom. Visegrád városa, melyet a németek Piltenburgnak neveznek, Budától öt mérföldnyi távolságra, a Duna partján, vacskákban és egyéb vadakban dúslakodó erdő tövében fekszik. Már ahogy befordulnak a hajók Szent-Endre felől: szembe ötlik a város keleti homlokterében egy kimondhatatlan szép fekvésű, igazán fejedelmi palota, mely akkora kiterjedésű, hogy – amint a krónikaíró írja –: „egymaga egyszerre akár négy királynak és szolgálószemélyzetének is kényelmes szállást nyújthat. Több, mint háromszázötven szobát foglal magában…” Öt terasz-síkkal emelkedik a magasba, és homlokzata a Dunára néz, mely mintegy kétszáz lépéssel lentebb rengedez, álló tószerű tükrével. Kapu és város közti szakaszon gyönyörű szép, nagy szomorúfűzfák sorakoznak a kanyar felé. Pont a palotával szemben a kikötő. A hajóról kényelmes, falépcsős hídon sétálhatnak fel a vendégek a partra: taljánok, csehek, németek (magyar elvétve sincs köztük) – és amint a kapun beámuldoznak, tágas tér tárul a szemük elé tele zöldellő növényekkel és virágokkal. Mintegy százlépésnyire a kapun belül, a hegy felé menet, negyven fokból álló széles kőlépcső vezet feljebb: s itt már loggiákkal beszegett udvar terül el, egyenletes négyszögű kőlemezekkel borítva. Itt vannak, szélrül, kétfelől, a királyi háztartáshoz tartozó boltkamrák és kisebb borospincék is. Egyforma távolságra hársfák vannak ültetve, melyek így tavaszidőtt mámorító édes illatot árasztanak, és a szemnek is kedves látványt nyújtanak. Udvar közepén vörösmárványból kiképzett kút emelkedik nyolc méter magasságban, körülékesítve a múzsák szobraival. Tetejében márványtömbön ülő Cupido-szobor látható: mely a szomszédos hegyből csatornákon ide vezetett forrásvizet szöktet fel a magasba, szüntelenül frissítve a levegőt. A víz egy márványcsészébe csobog vissza, majd onnan egy köröskörben futó szélesebb márványmedencébe, függönyökbe hull alá. – Látod-e, Eleonóra? – mutatja sco herceg a hirtelen lépcsőfutástól és az álmélkodástól szóhoz is alig jutó nővérének. Úgy nézd meg ezt a kutat, hogy csodakút: mert ebből Mátyás király parancsára felváltva majd fehér, majd vörös bor patakzik alá, ugyanúgy, mint most a víz… – Hogy lehet? – Látod, ott van egy pince a magasban … A hegy oldalában a vízvezető

csatornákba hordókból öntik be a bort. – S mi lesz a vízzel? – Addig másfelé terelik. – Majd hiszem, ha látom. Bekémlelnek… Mátyás címere látható bevésve a kút belső mennyezetén, s a végigfutó évszám, római betűkkel: M…C…D…L…X…X…I…I…I… – Ezernégyszázhetvenhárom – betűzgetik… – Három évvel előbb készült, mint hogy Beátrix ide került Magyarországra, királynénak. – Ezen a helyen maga a király szokott a tavaszi és nyári napokon sétálgatni és sütkérezni. Itt szokott friss levegőt szívni, a nyíló virágok környezetében, elnézegetve a virágzó gyümölcsfák angyali öltözékét… Látod? Itt szokott lakomázni és néhanapján követeket meghallgatni vagy azoknak választ adni – sorolja kifogyhatatlanul. – Itt érzi jól magát. És Tatán… Mindig ott, ahol házon kívül van. – S Beátrix? – Ő is! Még csak ő igazán! Mindenütt külön lakosztállyal rendelkezik: itt is olyan a palotája belseje, mintha csipkéből lenne horgolva. – Nem irigylem tőle – nézi az egészet s fitymálja. Mert a szőke Eleonóra asszonynak eszébe jut az ismeretlen barbár világba süllyedt és most is a hegyek közt lovagló Beátrix; attól tart, hogy húga még utóbb is egészen elfajzik, és kivetkőzik jellegéből a budai napkirály mellett. Mindenüvé kíséri a férjét, örökkön lovon ül, csatákban vesz részt… – S az ott mi? – nyújtja oldalt szép kezének mutatóujját. Befelé, a hegyoldalban, már kissé emelkedettebb helyen, áll egy pompás kápolna. Közelebb mennek hozzá és nézegetik. Mint a többi épület legnagyobb részét, ezt is mozaikművek borítják. Bent ezüstsípokkal díszített, szép hangú orgona, szín alabástromból épült oltár, három is; ékes faragású szentségtartó szekrényke.

– Semmi különös – mondja kifelé jövet Eleonóra. – Aranyoszlopok s szép fali festmények vannak benne. A hajóval jött társaság már itt tolong a nyomukban, csak valamivel hátrább: ők még a márványkutat szemlélik. A kápolnától még keletebbre helyezkednek el a királyi paloták: vörösmárvány kockákból rakva, erdőktől koronázva… Ott, ahol a tér közepén alabástromkút emelkedik, mely márványoszlopos folyosóktól övezve védelmet nyújt a nap heve ellen: ott áll magasan az uralkodó… Mellette a királyné, mögöttük udvari emberek egynéhánya. Mosolyogva várják a vendégsereget… – Ím csak, hát megelőztek! Mégis előbb ide jutottak – lelkendezik sco herceg, és felkiált a kápolnától: – Vivat Mathias rex et Beátrix regina Hungariae! – Vivat! Vivat! – kiáltja a hajókról felfelé sétáló, közeledő vendégnép… Udvarokon és melléklépcsőkön – Viola konyhamester irányításával – szolgák falkái szaladgálnak és ivóedényekkel telerakott tálcákkal sürögnek a kút körül.

Persze hogy itt van az uralkodó, a lóháti csapat már egy órával előbb megérkezett, pedig Beátrix is velük jött: s ilyenkor sokkal mérsékeltebb a száguldás. Bármi ügyesen lovagol is a királyné – mert ilyenkor, éppúgy, mint a vadászatokon, férfinyeregben üli a lovat: – itt-ott kerülőutat kellett tenni a királyasszony kedvéért; vele együtt mégsem lehet árkokat és keskenyebb szakadékokat nyakló nélkül átugratni. Mert az őfelségééknél így szokás… Pedig mily pompás volt még így is a lovaglás! Nincs szebb út a messze környékben: mint Budavárából lóháton nyargalni Visegrád felé… Ilyenkor, míg idáig eljutni: őfelsége teljesen kicserélődik lélekben. Elindul egy fáradt ember a palotából, bosszúságokkal, gondokkal terhes – s ide érkezik egy kipirult, vidám, bizakodó, akinek minden megnyilatkozása csupa derű és ragyogás. Beátrix asszony már ismeri az ilyen változásokat. Sokszor megtették együtt ezt

az utat; ilyenkor szokta mondogatni őfelsége: – Hiába, hiába! Szép a hadi dicsőség, csak mulandó… Látod-e? – mutogat útközben körös-körül. – Azért emeltek oszlopokat és diadalíveket a rómaiak: mert a nemzetek dicsősége nem a hősi tettekben, hanem emlékjelek fenntartásával örökösödik. Ezért emelünk mi is sok emlékjelet! Palotákat, várakat… – Jó, jó… Csak ne dicsekednél folyton – duzzogja a királyné. Így van, csakugyan: a hadi dicsőség mulandó… Inkább a táj értelmes kultúrájának, arculatának és vonásainak minél véglegesebb kialakításával őrizzük meg magunkat a jövőnek, semmint haditettekkel. Mert nagyra termett táj ez a Pannónia! Tudták már ezt a Duna-szerető Árpád-házi királyok is, mikor fészkeiket ide kezdték rakni, a Duna festői kanyargásában: római emlékekre, nyomokra. De nem is annyira romokra; hiszen akkor még a római építmények többnyire készen álltak. Még csak akkoriban kezdte el bontogatni a villákat, temetőket és az oszlopcsarnokos templomokat a hálátlan utókor. És mégis, mi minden maradt fenn máig!… – Jó, jó… Nem is dicsekvés, amit mondok. Nincs a világon több, csak egy Pannónia! A mi országunkban, bármerre mozduljunk, lépten-nyomon római emlékek kerülnek utunkba: egy tűnő nagy kultúra máig figyelmeztető emlékjelei: római kastélyok, villák, tornyok, diadalmi kapuk, már rozogák, oszlopokra boltozott vízcsatornák, szoborképek, országutak, mérföldkövek, omladékok – századok óta ebből építkeznek itt urak és királyok. S még mindig mennyi minden maradt: s kínálja magát kifogyhatatlanul: ha mást nem, rablók és baglyok, denevérek szálláshelyéül. Jó talajon épül az új ország… Roskadt templomok s házak környékén úgyszólván meg se kell túrnod a földet, szemmel láthatod, mi mindent emészt az idő: arany, ezüst, réz, ólomból öntött edényeknek vagy apróbb eszközöknek maradványai hevernek a felszínen, úton-útfélen – azonkívül, amiket kíméletlenül összezúztak és elolvasztottak idők folyamán az emberek. A dombok vagy kősziklák tetejére épült várak, monostorok vagy templomok,

tornyok és kerítések: mind a római kövekből erősödtek meg; hiszen még sírkő is annyi maradt itt római, hogy századok óta alig győzik eltakarítani… S ez itt a baj! Minek mindent lerombolni, elhordani, eltakarítani – késznek tekinteni az elhasználásra, s elhasználni? Ebbe a hibába még boldogult nagy István királyunk is beleesett… Barbár tulajdonság az emlékek lerombolása: miket emberi kezek figyelmeztetőül emeltek magasra az idő nagy sivatagában, hogy felhívják a figyelmet magukra, a földi utódok előtt: ne felejtsék el, hogy ők is voltak! Eszünkbe juthat, hogy ők is éltek, s egyszer mi is úgy járhatunk… – Amott is egy öreg rom, ni, megint! Mihelyst egy kies táj s kilátó: rögtön ott a római emlék, ha más nem, legalább a családi temető hagyományos kőjeleivel: mert a rómaiak (a városiaktól eltekintve) a hajdani római módra, nem temetőben, hanem szabadon, mint az erdélyi népeknél is szokásban van, házuk közelében, kertjük végében temetkeztek. Ki-ki saját telkében építette sírboltját vagy darab kőből faragott sírszekrényét, abban helyeztetve el hamvait… – Kezük mívével mindenütt emléket hagytak… Ezt csinálták a rómaiak! Hogyne iparkodnánk mink is ott hagyni kezünk szennyét mindenütt, amerre csak hódolatra lelünk tartományainkban!… Lóháton ügettek, s a király környezete mélyen eltűnődött a király szavain: nagyokat bólongatva hallgattak. Igazat beszél a király! Mert ahol megfordult, építő keze nyomát ő is mindenütt ott hagyta a felsővidéken is, a kőbe vésett hollós címerrel. Csodákat mesélnek a brünni városházáról, melynek homlokzati kapuja felett, mint öt szál egyenesen szállongó füstoszlop, emelkedik a csodálatos csipkekiképzésű márványdísz, mint az oszlopfők folytatása; vagy a boroszlói tanácsterem, ritka szép ékességű ajtajával, amely felett szintén elhelyezte címerét. Vagy nézze meg valaki az olmützi tanácsháza tündökletes építményeit; vagy az ortemburgi vár kapuja felett elhelyezett, ülő szobrát: sarus lába oroszlánon pihen, kezében jogar, fejére két angyal teszi a koronát… Állnak a vendégek a visegrádi palota erkélyein, kies udvarrészein, és maguk körül forogva bámuldoznak mindenfelé. És a magasságból alátekint rajok az uralkodói pár… Felhallatszik az Eleonórát kísérő sco herceg áradozása is, egész a király füléig:

– És, tudod, az a megkapó az egészben, ahogy a természet keretbe foglalja: a fekvés, a magától értetődő szépséggel, szinte tenyérből ejtett dombokkal, mint egy jól sikerült bűvészmutatvány – s helyén van az egész… El sem képzelhető, hogy mért nincs ez vagy mért nincs az: nem marad bennünk kiegészítő kívánság, hiányérzet nélkül van itt az ember. Mert minden megvan, s minden úgy van jól, ahogy van. Ég, föld, víz; erdők, szőlők, gyümölcsösök. Az ormon várerősség: ahova a Budáról vezető utakon egyenesen be lehet lovagolni a hegyek gerincein. Alább a Salamon tornya. Ez alatt a Duna… Szemközt, a vízen túl, szinte érzékies lágy vonalakkal néznek át a táj egymásra halmozódó domborulatai. – Nos, hogy utaztatok? – érdeklődik közeledő nővérétől Beátrix. – Egészen jól… Te, angyalom! Nem is lehet oly rossz itt… Rájöttem. – Miből? – Abból, hogy útközben sok templomtornyot és virágos bástyát meg gyümölcsöskerteket láttam… sco azt állítja, hogy itt nincs hiányérzete az embernek…? De van! Hol a fürdő? Beátrix fölnevet Eleonóra sürgetésére. Maga fogja kézül hercegi nénjét, s leszaladnak a lépcsőn. Az épület mögött, a hegy oldalában kis kéményes épület: megnyittatja az ajtót… Hatalmas katlan, színig tele vízzel. Itt, a sarokban, más dolgot is el lehet intézni… Katlan alatt gyújtásra kész, máglyarakás, felhalmozva. Szabad kéményen távozik el a füst. Az üstön vízcsapok. Egy másik tűzhelyben és a medencében elszórva, jókora, égett kődarabok láthatók. Medence szélén márványpadka, ahova lépcső vezet be. Beivódott füst s vízszag csap ki az ajtón. – Mire valók, ott, azok a nagy kődarabok? – Ilyen a magyar fürdő… Tüzesre izzítják, azután szolgák locsolják rájuk a hideg vizet. Attól lesz a gőz. Olyan sűrű, hogy egymást se látni tőle. – Itt szoktatok fürödni?

– Két személynek megfelel. De van a palotán belül nagyobb, közös fürdő is… Ha akarod, azt is megmutatom. Felviszi őt a palotába, hadd tekintse meg külön lakosztályát, aztán a figyelemreméltóbb termeket is: melyekbe a Duna felőli, egyforma szabású ablakokon át kellemes fény árad be. A túlsó part felől, egymás mögé sorakozva, tarajozva, ide zöldellenek és kékellenek a távolabbi hegyvonulatok. Tekintetük oda réved egy pillanatra. Aztán kitipegnek a fénymázas padlón. Díszesen megfaragott márványfalak, bútorok: csupa aranyozás, ezüstözés és ragyogás minden. – Szédítőek a távlatok! A hegyek őrködő csoportja a kiszélesedő Duna felett… Valóban, égbe ragadó látvány! Visszafelé jövet megtorpannak a kútnál, amelyből már bor fecskendez, kába illatú sugarakkal szóródva szét s aláhullva, habvirágokat verve, pezsegve összegyűl a – mintegy nyolc hektó űrtartalmú kőtálban. – Nos, Eleonóra? – fordul oda sco herceg mosolyogva, a kezében arannyal telt üvegserleg. – Most már elhiszed? – Hiszem, mert látom… Tarka a kép: igen nagy lett a sürgés-forgás, jövés-menés a bort árasztó kút körül. Kezükben aranypoharakkal és kupákkal, jókedvűen csevegő papok, követek, s köztük Filipecz tanácsnok, Bakócz plébános is, vendégurak s hölgyek és jól fésült, fehér galléros humanisták karéja a loggiák között: amik fehérmárvány babákkal csipkézve, kecsesen körülfutják az erkélyeket. A kút két oldalán, két külön ívben szökell a medencébe a bor, kitátott oroszlánpofákból kivezető, rejtett csövecskékből szökkenve elő. – Van ám itt egy másik kút is – újságolja Beátrix –, a Szent György kútja. Jer, itt van, azt is megmutatom… – Hát ez volna ő? – áll meg Eleonóra visszahőkölve a Szent György-szobor előtt, figyelmesen nézve a lovagfigurára. – Hiszen ez egy jó szobor! – Igen. – Ilyen a valóságban is?

– Láthatod a lábán, hogy béna… Eleonóra körüljárja, és alaposan szemügyre veszi a kút tetején ülő szobrocskát, amely teljes életnagyságban Corvin Jánost ábrázolja – amikor a hátuk mögött váratlanul az uralkodó ismerős, mély meleg hangja szólal: a legtermészetesebb szemrehányással. – Ő az, jóasszonyok… Tessék jól megtekinteni! Se nem púpos, se nem vak… Nem hiányoznak ujjak a kezén; csak hát a bal lábára béna… A szobrász ezt sem titkolta el. Szakálla azonban nincs – hogy is volna? – veti közbe nevetve. – Sima, telt arcocskája van: ugyanolyan napsütötte rózsaszínű, mint ez a márvány, jóasszonyok… A két fejedelmi hölgy az elevenén találva, zavarodottan néz egymásra; némán merednek maguk elé az uralkodó megjegyzésére. Még csak meg sem bántódhatnak. Mit lehetne erre mondani? – Őszintén sajnálom, felség, hogy személyesen nem ismerhettem meg őt! – Én is őszintén sajnálom, fenséges szép asszonyom… Most azonban lement a gyermek a Szilágyságba, anyám házába: így a legjobb igyekezettel sem áll módomban kívánságának eleget tenni. – Menjünk, Mathi, mert jön a szertartásmester – nyugtalankodik Beátrix asszony. – Alighanem azt jelenti, hogy terítettek. – Menjünk hát, ha úgy tetszik. – Mathi! Mi az, hogy Mathi? – kérdi útközben Eleonóra, kuncogva a húgától. – Mathi: annyi, mint magyarul: Matyi… Matheas – Máthé – Mátyus – Mátyás… – fejtegeti a nénje előtt Beátrix asszony, és váratlanul fölnevet. – Ennyi neve van a magyar uralkodónak! Mert ő a budai napkirály… A fejedelem és Eleonóra összenéznek. – És te, Bea? Akkor te talán a napkirályasszony vagy? – kérdi Eleonóra alig rejtve el a bujkáló gúnyt hangjában, merthogy őhozzá képest a húga csak egy

holdacska. – Inkább holdkirályasszony ő! – vágja reá az uralkodó tréfásan. – Nini, amott a délutáni hold! Éppen a feje felett… Tehát jól mondtam. – Csak a hold most decrescit – nyafog Beátrix, elvont orral, félig nyílt szemekkel. – Sőt, éppen crescit! – javítja ki hitvesét az uralkodó. – Nap és hold együtt teszik ki a királyi pár teljes napját – veti közbe békítő szép mosollyal Eleonóra, akinek ilyen apróságokban már feltűnt a király és királyné közti egyenetlenség. Az sem ismeretlen előtte: miért? – Éppen fordítva van, mint ahogy felséged állítja! – ránt a vállán, és toppant a lábával, duzzogó mosoly közben Beátrix. – Én a napkirályasszony, te meg vagy a holdkirály: mert én tovább élek, mint te, Mathikám… Borzongató hidegséggel hangzottak el ezek a kis tréfának szánt szavak… – Kívánom is, hiszen jóval fiatalabb vagy nálam, gyermekem… De honnan veszed azt, hogy tovább élsz, mint én? Mikor mindannyian halandók vagyunk… – Onnan, jó atyám – simul hozzá Beátrix asszony egy pillanatra, kaján kis mosollyal – mert, aki később született, az rendszerint tovább él… Aki előbb született, annak nyilvánvalóan előbb is kell elpatkolnia. Az uralkodó megmerít egy pohárt útközben, és a hölgyek egészségére emeli. – Válaszul a fenséges szép szavakra, immost ezt a poharat annak az asszonynak az egészségére köszöntöm, aki a legszebb az egész udvarban! Azzal nevetve kiüríti. Mindkét hölgy mosolyogva bólint reá; természetes, hogy mindegyik magára értette; csak Eleonóra kínosan összekapta arcát, mint akinek eszébe ötlött valami. Talán a gyűrű…? Az uralkodó pedig ivás közben megpillantja az asztalok felől állva ide meredő magyar urak bajszos-szakállas ábrázatjait. Szapolyi kincstartó, Országh Mihály,

Báthori… Úgy néznek ide, mogorván, mintha hallották volna a fentebbi beszélgetést az uralkodó és Beátrix asszony között. És talán azért oly komorak, mert annyira irtóznak az asszonyi uralomtól, hogy még a saját asszonyaikat se hozták magukkal. Történelmi arc mind! Hogy ezek elfogadnának egy napkirályasszonyt az országnak valaha is? Nevetséges kérdés! Még amikor öröklési jog hozta magával a történelemben, hogy királynék vegyék át az uralkodói hatalmat: a magyarok akkor is inkább a házasság útján trónra került férfira származtatták át azt – akár választás útján! –, semhogy bele tudnának törődni valami papucsuralomba. Ne csodálkozzunk tehát azon, ha némi elfogult némasággal meredeznek felénk a jó baráti urak: kik együtt jöttek velünk lóháton, és ők fent hagyták a felső várban lovaikat, most azután zordon arcokkal vizsgálódnak itt: mert nincs ínyükre az idegen szabású épület és udvar meg a mindenütt túltengő tudósok, papok sokadalma a fejedelem körül. Csoportokba különülnek. Ábrázatjukra vagyon írva, hogy ők bizony idegenül érzik maguk itt. – Mért nem jöttök a kúthoz, jó uraim? – Felség, senki sem invitált bennünket a kúthoz – feleli az öreg nádor, tartózkodó modorban. – Mért várjátok ti azt, hogy invitáljanak – kiáltja feléjük, egyre fokozódó erős hangon –, mikor itthon vagytok, magatokéba vagytok, mert az ország fői vagytok…? Hát mit akartok! Egyszerre mind megmozdul, és oda tartanak őfelségéhez, aki saját kezűleg tölti meg serlegeiket az oroszlán szájából frecskelő borral: aztán, kézül fogva, egyszerre felvidámodva emelik azokat egymásra. – Isten éltessen bennünket! Így, ahogy vagyunk… Szállok az úrnak! – A Hunyadi-nemzetre emelem, felség! Bezzeg a pénzes főpolgárokat nem kell félteni, most is itt feszít őfelsége oldalán Ernuszt János, a királyi pénzverdék igazgatója, maga is gazdag bányatulajdonos, meg Haller Mátyás budai bíró és mellette a rokonai, Haller Ruprecht és Mühlstein Vid; balján pedig Lábatlan Fülöp, országos adóügyi ellenőr, öccse ama Gergelynek, aki a király egyik legügyesebb külföldjáró diplomatája, és most is útban van Ausztriában.

– Hát megjöttek a talján rokonok, felség? Megérkeztek? – néz fel urára Báthori vajda, de sandán, szavaiban némi vakmerő gúny látszik. Mire őfelsége közelebb hajol meghitteihez, hogy mások ne hallhassák: – Mindig sz…ik a kutya valamit – morogja… Mire azok vele együtt hahotázva nevetnek. A szertartásmester fürgén körüljár, hogy összeszedje a függőkertekben csoportokban szanaszéjjel ácsorgó vendégeket. Azok pedig nem is nagyon kéretik magukat: mert a szabadban, a felső loggiákon elhelyezett asztalokon a palotaszolgák s szolgálók már étvágyingerlő tálakat helyeztek el, körüldíszítve flaskákkal és virágokkal. Következik az uzsonna… Sülve, főlve, a legfinomabb hideg ételek, ínyencségek púpozódnak a drága edényeken: az olasztól a magyarig mindenféle jó: éticsiga, rák, csuka, fürj, bárány, kakas s hasonlók… Sült malacot is látni, ahogy almát harapva sunyít és vicsorít, hosszú ezüsttálon, leégett hegyű füleivel. Nem hiányzik a királyné és Eleonóra kedvence sem: a töltött galamb, fogoly, madárnyelvsaláta, nápolyi módra… Egy nagy aranytálon meg egy egész disznófő agyarastul éktelenkedik, csak épp hogy főve, és körülhintve frissiben tört, jó erős tormával. Annak pedig őfelsége gyürkőzik neki az asztalnál. Eleonóra még három méterről is tüsszent az erős tormaszagtól, kék szeme könnybe lábad… A kút felől szapora locsogást hallani, és bódító fuvallatok áramolnak a társaság felé: csobog a bor… Italozók onnan hordják át az asztalokra, korsókban. A magyar urak csoportját is széttaglalták, beosztva őket a külföldi követek és diplomaták közé, mint közönségesen. sco herceg a fejedelem jobbján foglal helyet, és királyi sógorával tartva mindenben, most is hősiesen részt vállal a tormás disznófő fogyasztásában: kivíva a nővérei őszinte ámulatát… Ez a sco az, akire vigyázni kell: mert már valóságos magyarrá válik! Minden falat után a serlegért nyúl: jóízűt kortyol belőle. Háta mögött álló szolgája a muszlinkendőjével időnkint odahajol, és törülgeti verejtékező homlokát. Később, mikor befejezték a fejedelmi lakmározást, és erdőszéli falakon megszólaltak a lantok, hárfák, citerák: a lakomázok újabb csoportokra szakadozva, sétálgatnak és gyönyörködnek a palota és a táj szépségeiben. Szűkebb körben őfelsége is átadta magát a számára olyannyira kedves,

magasabb rendű eszmefuttatásoknak, beszélgetésnek. – Nagy szerencsémnek tartom, felség, hogy fejedelmi udvarodban tiszteleghetem. Engedj meg egy alázatos kérdést – kezdte el az érdeklődést Giovanni Pontano, a nápolyi államférfiú és tudós író, ki Eleonóra kíséretében érkezett. – Sokat hallottunk a mátyási igazságosságról, melynek híre egész a Vatikánig és a talján királyi és hercegi palotákig elterjedt… Szeretnénk tőled hallani: mi is az a mátyási igazságosság, mik annak a rugói? – A mátyási igazságosságnak – ha van ilyen egyáltalán –, teszi hozzá szerényen – a törvényesség az alapja. Erről nádorispán urunk tán jobban tudna valamit mondani, mint jómagam. – Azmit én a mátyási igazságról, három évtized leforgásával, uram oldalán kitapasztalhattam, az: hogy az igazságos jelzőt és igazi népszerűséget a mi fejedelmünk, országaiban és tartományaiban, elsősorban is bölcs kormányzati intézkedéseinek köszönheti – feleli Országh nádor, és itt reszel egyet a torkán… – Nem akarom őt szemben dicsérni, hogy hízelgőnek tűnjek fel, azért megmondom: még ha titkon talán fújnak is reá az urak az adó miá, mit az állandó sereg fenntartására fizetniök kell: azt kell tapasztalnunk mindenfelé, hogy maga a nép, alapjában véve, egyetért intézkedéseivel, és nem zúgolódik az adók miatt. Nálunk a nép már szabadon költözködhetik, s így jobban megtalálja számításait… Arra megy, amerre jobb kenyeret talál! – De ki hát tulajdonképpen maga a nép? – veti közbe a tudós talján férfiú. – Itt is csak szegény halászok és pásztoremberek lehetnek meg földmívelők… Az uralkodó elmosolyodik, mert ilyenkor döbbenetes tömör foglalatát szokta adni a dolgokról alkotott véleményének; beszéde lassú, komoly és rövid, de mély tartalmú. – Hogy ki a nép? – mondja, maga is eltűnődve. – Ki mondaná meg azt, hogy mi az erdő vagy a mező? Az, akiből a legtöbb van! Mert van jobbágyság, van köznemesség és polgárság – ezek: a nép… Előbbi kettő (a maga földhözkötött életében) oly közel áll egymáshoz, hogy néha alig lehet különválasztani őket… Ők, együtt: a népi rend. A főurak már hamarább találnak nálunk érdekkapcsolatokat a törvényekben inkább benne ülő és módosabb fő polgársággal, mint ezzel az úgynevezett népi renddel, amely – ha vannak is súrlódásai a városi bírákkal s céhvezetőkkel: a polgársággal együtt örülhet a mi

közigazgatásunknak és a mi új igazságszolgáltatási rendünknek: mert ezekkel mi is a köz érdekeit kívánjuk szolgálni. – És ki az úr hát akkor? – vetette közbe Szapolyai. – Kit nevezhetünk annak, felség? – A ti fogalmaitok szerint, uraim, úr többnyire a zsarnokot, bíró: zsarlót jelenti… Ugaron maradt elméket, vetetlen tarlókat, hamis pénzt, hamis vallást, kijátszott törvényeket találtunk itt széltében, amikor kezünkbe vettük a hatalmat. Nincsen oly erős nemzet, kit ennyi rossz, együtt, előbb vagy utóbb meg ne törjön. Messze vagyunk attól, hogy elégedettek legyünk magunkkal: de az is valami, hogy mindez a sok rossz, együtt, mégse tudta összetörni az országot. – Neked köszönhetjük, felség! – lángol fel a nádor. – Emléket állítottál, uram, a történelemben: melyre fényességes betűkkel írod fel a neved, és mi boldogok vagyunk, hogy itt sütkérezhetünk melletted, hogy a te fényességedből reánk is esik egy-két sugár… – Az bizony nagyon meglehet… De mit vigasztal az minket, hogy emléket állítottunk, és emlékünk netán megmarad, és újra éled majd minden következő nemzedékben – még akkor is, ha mindenfelé úgy hisz bennünk a nép, mint a feltámadásban: ha nem teljesül már a mi életünkben, itt, a szemünk láttára mindaz, amit akarunk? Azért nekünk még tovább kell mennünk a valósító, a megszilárdító munkában! Ellenség zászlója tornyainkon nem lengedez addig, amíg mi oltalmazzuk ezt a földet – de haj! gondoltatok-e már arra, uraim, hogy mi lesz azután?… Ma még tiszteli és rettegi a föld országunk címerét, a hollósat, amit nem bír feldönteni és széttépni sem a kétszarvú félhold, sem a sas, kettős fejével: mert nemhogy beeresztettük volna az ellenséget a szüléi földre, de határainkat kiterjesztettük messze, az égtájak minden irányában, hogy Jajcza, Hradzsin és Ausztria egy része meghódolva viselik a magyar zászlót… – Nevedhez fűződik mindez, felséges király! – fejezi ki a nádor után hódolatát Báthori is. – Tudjuk mi azt: addig ura a magyar a világnak, amíg te vagy ura Magyarországnak: mert miránk is átszáll ragyogásod, és mindannyiunkat nagy tettekre serkent… – Tudjuk, hogy országodban jólét van és boldogság! – lelkesedik sco herceg is. – Uram, egyre kérlek… Áruld el nekünk: mi a jó élet titka, amikor egy fejedelemről van szó?

– A jó élet titka? – komolyodik el az uralkodó arca, és tekintete átszáll a Duna felett, megsimogatva a hegyek kék taraját… – Az, hogy ennyi gyász, vér, fegyvercsattogás, kizsaroltak segítségkiáltásai, országok egymás közti perei folyamatában – a királyi élet ezen szörnyű nagy áramában – a mi időnkből mégis mindig telleni kell mindenre: a legemberibb kis örömök pillanataira is… Mint például egy pillangó észrevevésére, egy mezei vagy fejedelemkerti virág megpillantására és leszakítására – tekint Eleonóra asszonyra –, mert a királynak se könnyebb, mint másnak: annak is teljes értékű embernek kell lenni. Sőt, még csak annak igazán! Mindenkinek erre kell törekednie, mert ez a jó élet titka, semmi más. Teljes értékű embernek lenni!… Ezt igényelni pedig mindenkinek joga van, még annak is, aki nem épkézláb embernek született. Ezen a területen vitába szállunk a spártaiakkal, mikor azt mondják: „Ép testben ép lélek”… Mert a lélek épsége nincs kizárólag a test épségéhez kötve. És ha úgy vesszük, minden ember király lehet a magáéban: a saját élete, ideje, enmaga uralkodója… Persze, leginkább olyankor, amikor nincsen háború, ami, sajnos, elég ritkán van meg az emberek életében. S nehogy azt higgye valaki, hogy mi kedvünket leljük az átkozott hadviselésben és a vérontásban: de ha már bele kell keveredni ilyenekbe, hát természetes, hogy nem hagyjuk magunkat az ellenség kényére, és hogy mi akarjuk a diadalmat elragadni… Ekként vélekedik az uralkodó, akiről különben tudva van, hogy maga sem szereti a hadviselést. Amint egy római tudósnak, Julius Pomponius Laetusnak írta: „Szánalmas a királyok sorsa, mert szüntelenül embervértől áztatott háborúkat kénytelenek viselni, csak azért, hogy gyakrabban rendezhessenek győzelmi ünnepeket. Hát mi korántsem kívánjuk a háborúkat, de ha már ránk kényszeríti valaki, akkor nem utasíthatjuk vissza: mert úgy kívánja a nemzet becsülete, jogaink sérelme, de a gonoszok szándéka is. Életünkben mindez annyiszor beigazolódott és nyilvánvalóvá lett már: hogy nem is lehet állandósítani a békét anélkül, hogy háborúval meg ne építsük elébb a béke biztos alapjait… Sorsod és írótársaidé épp azért irigylésre méltó előttünk, mert ti nem lelitek kedveteket a vérontásban és uralkodásban, hanem egyedül az erény és irodalom babéraira vágyakoztok. Ezzel azonban a királyoknak is kedves dolgot cselekesztek, mert elfelejtetitek velünk a fegyverek szörnyűséges zaját…” Nemcsak a magyar urak, de Giovanni Pontano meg a különféle követségi emberek maguk is épülnek a hallottakon, átszellemülve a nagy Corvinus Mátyás jelenlététől és szavaitól. Mátyás király tehát ilyen ember! Isteni csoda, hogy vannak még ilyen

bámulatosan gazdag életű és igazságos fejedelmek, illetve, hogy van még egy, de csak egyetlenegy… – Sokat hallani arról, felség, mint szoktad országodat járni álruhában, ami roppant mulatságos és szórakoztató lehet – fordul hozzá Eleonóra. – Nemde, azért teszed ezt, hogy meggyőződjél hivatalnokaid hűségéről? – Valóban megtörténik, hogy álruhás szerepre kényszeredem: de csak olyankor, mikor fontosabb dolgokban nem tudok tisztázni magam előtt sokszor homlokegyenest ellentmondó állításokat… Nem oly gyakori, és korántsem oly bevett szokás részemről, mint amilyen híre támadt – feleli szerényen. – No, azért! – veti közbe Beátrix asszony. – Táborban magam is láthattam, hogy mennyire otthon van felséged az egyszerű emberek társaságában. Ért a nép nyelvén, katonái talán éppen azért rajonganak úgy érte… – Az a legkevesebb. – Bármelyiket nevén szólítod. – Átkozott memóriám… Hogy akit az életben láttam, vagy a nevét hallottam: azt többé nem szoktam elfelejteni. Higgyétek el, hogy nem tehetek róla – neveti. – Ilyennek születtem… A kútnál valami csoportosulás, mozgolódás támadt: és a szertartásmester nemsokára jelenti, hogy követ érkezett a szultántól: Budáról jött ki az uralkodó után Visegrádra, nyilván valami fontos dologban küldtek. – Bocsássátok ide hát… Török basát vezetnek elő, aki azonban az ámulattól valósággal megkukult. Talán nem is annyira az ámulattól, mint inkább a vörös bort fecskendő szökőkúttól; mert a szolgák, akik felkísértek, és pénzt kaptak tőle, megengedték, hogy meggyőződjék róla, hogy az, ami a szökőkútból fecskendezik: igazi vörös bor… Hogy honnan fakad? Hát a sziklából – mondták neki –, mert Mátyás király palotájában még a kőből is bor buzog elő. S ezt el is hitte… Eleonóra és a talján társaság kíváncsi tekinteteket vetnek a közeledő török úrra, aki drága, tarka selyemruhákban, szép mívű karddal az oldalán és ékköves turbánban lépked, s aztán öt lépés távolban, egyszerre csak hőkölve megáll…

Merthogy megpillantotta Hunyadi János fiát a valóságban: valami keleties, babonás csodálat lett úrrá rajta, és vak rémület ült ki arcán. Egész testében reszket, mint a nyárfalevél, remeg az ajka, a pocakja és a kezében még a kardja is… Úgy néz, mint aki maga sem érti egészen, hogy egyszerre itt leli magát a rettegett uralkodó és a fényes társaság előtt. – Ezek nem szoktak köszönni? – kérdi közbevetőleg Eleonóra. – Dehogynem! Kétszer is meghajolt – feleli sco herceg. A beállt csend, a felé irányuló tekintetek még inkább zavarba hozzák a bambán hátráló basát… – Kit keresel? – kérdi tőle az uralkodó. – Hunyadi Mátyást. Újabb csend. Az udvarhölgyek összevihognak a királyné körül, és maga Eleonóra hercegnő is hangosan fölnevet. – Mondd el, ki küldött ide, és mit akarsz? Az készségesen bólint, és nem tesz mást, csak hajlong: – Kegyelmes uralkodó… – No! – Kegyelmes uralkodó… – Azt hallottuk már… – Kegyelmes uralkodó… – habog, és mire belekezdene a mondanivalóba, mindannyiszor megcsuklik. – Nem tudsz beszélni? Egy mondatot sem tud kinyögni, csak makogja, rimánkodva:

– Kegyelmes uralkodó… – Vezessétek el – rendelkezik őfelsége –, és írjatok mindjárt levelet a török császárnak: hogy mi a követet magunk elé bocsátottuk, de az többszöri nógatásunkra egy szót sem tudott mondani. Kérjük, hogy máskor olyan követet küldjön el hozzánk, aki tud beszélni, mert részünkről hiába van meg a jóakarat: néma gyermeknek anyja sem érti a szavát. – Nézd csak, nézd, Eleonóra! – örvendezik a királyné. – Most húzzák fel a ferrari zászlót a toronyban. – Kedves figyelmesség… – Csak egy kicsit megkéstek vele – jegyzi meg őfelsége is. – Jó magas torony!… Szívesen fölmennék – buzdul neki Eleonóra –, mert onnan bizonyára még szebb kilátás nyílik a környékre… – Ha megengeded, kedves ángyom, akkor majd én személyesen kísérlek fel – ajánlkozik őfelsége, előzékenyen nyújtva karját a szép Eleonórának; s egy szigorú tekintettel, mozdulattal jelét adja az udvar felé, hogy más kísérőt nem óhajt. Kétszáz lépcsőt kell meglépegetniök, mire föltekergőznek a toronyba. A fejedelem ellenállhatatlanul viszi, sodorja magával a szép, karcsú, ferrarai hercegnőt a magasság felé… Mintha meg akarná nyerni a hercegnő rokonszenvét: a legfelső lépcsőknél már átnyúl a dereka alatt, és szinte karjaiba emeli, hogy a lépcsőn járás fáradalmától lehetőleg megkímélje őt. Szédítő innen lenézni a mélybe… De Mátyás karja erős. Arca szigort és nyájasságot tükröz: megnyilatkozásaiban van valami végtelenül megnyerő és lebilincselő. Nem közönséges királyi tulajdonságok: az egymást jól váltogató szigor és nyájasság. Előbbivel a legközelebbieket is távol tartani, utóbbival viszont még ellenségeit is magához vonzani képes – nos, tagadhatatlan, hogy mindez igazi nagy királyi egyéniségre vall őfelségében. Híre van, hogy ez az ember a szó szoros értelmében vadállatokat szelídít magához; megteszi, hogy délelőttönkint pórázon vezetett oroszlánokkal sétál alá a Király-fürdőig, azokkal, miket a hatalmas Verona város polgárai küldtek Budára, ajándékba. Megfélemedett szarvaspárt fogat be vadászati diadalszekere elé, úgy vonul fel a várba, jámbor külföldiek ámítására – képes akarata alá gyűrni a természetet.

– Fölérkeztünk! – sóhajt fel őfelsége a felső, kijárati lépcsőnél. – Közelebb vagyunk az éghez. – És az angyalokhoz is! Eleonóra kipiruló arca mutatja, hogy elértette a célzást. – Felséged még az angyalokkal is törődni szokott? – Angyalokkal szebb az élet, mint angyalok nélkül. – S ezt honnan tudja olyan biztosan? – Mert én vagyok a budai napkirály… Szentisten! mit csinál ez a nagyorrú? Megfog, és a két delejes szemével ellenállhatatlanul közeledik… Bronzos haja lángragyúlt a vállain. Angyali érzés, valóban, ahogyan a gyönyörű kéz a kézben egy pillanatra elernyed… Eleonóra sokkal szebb, mint Beátrix… Hét évvel idősebb, mégis benne minden adva van, ami a húgából hiányzik: arcán nincs hideg kevélység, csak az angyalok szép tartózkodása, az elmosolyult női önérzet. Több gyermek szülője, példás családanya hírében áll. Dereka karcsúbb, a keblei még leányosak, nyaka márványfehér, hosszú és virágként tekeredő. Szeme nyílt kékséggel ragyog, és gömbölyded, mint a hamvas alabástrom, amint pilláit leereszti… – No, lépjünk ki már innen… Nézzünk le a magasból – ajánlja kedvesen. A loggiákon és erkélyeken élénken figyeli a vendég társaság: mikor tűnnek fel a fogas peremmel körülfutó torony tetején? Már ott vannak: jókedvűen integetnek, aztán a Duna-kanyar felé néznek alá, ahol egy kisebb koporsóhegy látható. Színesen, tarkán játszadozik a vízfelület rengő tükre, alant, ahol a folyam horogforma fordulatot tesz északra: lelassul, és hihetetlenül kiszélesedik, mielőtt visszafordulna délnek. A víztömeg fordultában nekihömbölyödik a túlsó partívnek – s szinte megáll a Duna egy pillanatra: mintha kissé elgondolkodnék: hová forduljon, s közben állandó szelíd hullámokat küld át a palota felé. Olyan, mintha nem is folyóvíz, hanem tenger volna. Az alsó várfalak tövében, a füzek mögött két hajó ringadozik a mélyben… A függőkertek között, mint pázsitra fektetett lajtorja, a vörösmárvány lépcsők. Lenyúlnak egész a révkapuig.

Ahogy visszatérnek a loggiákhoz és erkélyekhez, a kezük még mindig egymásba kulcsolódik, önfeledten. A borszökőkút közelében a két tudós, Pontano és Ugoletti támaszkodnak egy-egy oszlophoz, kezükben serleg, míg szemük issza a táj szépségeit. – No, miről folyik a vita tudós uraságaitok közt? – Felség! – szólalt meg Pontano, a költő. – Nincs vita, sőt a legnagyobb egyetértés van köztünk. Arról beszélgettünk itt Ugoletti mesterrel, hogy ő is, én is már sokfelé megfordultunk a világban, ahol sok nagyszerű élményben és látványban volt részünk a fejedelmi udvaroknál; de végül is abban állapodtunk meg: kevés ilyen derűs, nyugalmas, szemérmes tájat látni, mely ily elrejtve őrzi magának szépségeit, mint Visegrád. – A legdunaibb táj. Azt példázza: mi mindent lehet s lehetne még itt a Duna mentén föltámasztani: Pannoniában… – És ez a gyönyörű visegrádi palota szintén jelképes értelmű, felség: rejtett gyöngy, de ahogy itt áll a tájban, a világ legszebb palotáit felülmúlja. Kár, hogy a külföldi fejedelmek inkább csak hírből ismerik a magyarok földjét és a csodálatos Duna-völgyi értékeket – buzog fel Pontanóban a hízelgő talján vér, míg kupáját az oroszlán szájából újfent telecsurgatja habzó borral. – Sose sajnáld – feleli őfelsége. – Nekünk jó így is, a miénk. És hogy más ismeri-e vagy sem? Nem erőszak a disznótor, Pontano… – Felség, erről egy verset fogok írni! A király karon vezeti tovább Eleonóra hercegnőt, s most arra a kezére, mely a vendéghölgy karjába fűzve, egy katicabogár szállt. Milyen véletlen, s már jön a másik is, talán a párja emennek… Elnézi s lefújja őket a kézfejéről. Eleonóra kivonja a király karjából kezét. – Köszönöm, felség… Nagyon szép volt a kilátás. Beátrix asszony és a talján lovagok már útrakészen, búcsúzni jönnek, hogy fölfelé induljanak a hegynek, a felső vár felé, a magyar urak társaságában;

őfelsége pedig úgy határoz, hogy inkább hajóval tér vissza a szép rokonhölgy kedvéért, különválik a lovas társaságtól. – Viszontlátásra, egy óra múlva, Budán! – búcsúzkodik a királyné. – Estére nagy táncot rendezünk a mulatószínben: Eleonóra tiszteletére… – Brávó, brávisszimo!… Pompás! – kiáltozik a hajók felé tartó hangos társaság. Beátrix dudorászva indul fel a kígyóúton a Salamon tornya felé; boldoggá teszi, hogy nénje jól érzi magát, és hogy osztozkodhatik Eleonóra örömében. Eleonóra az a lény a földön, kit kicsi kora óta gyermeki áhítattal tisztel, rajongással övez, és talán a világon a legjobban szeret… Eszébe sem jut féltékenynek lenni. – Hahó! – kiált vissza a tömpe Salamon tornya alól. – Hahó… Jó utat! Az udvarmester egyengetésével, élénken csevegő csoportokban közelednek a Duna irányába. Vissza-visszanéznek ők is a távozók felé; és a víg társaságra sötét szemekkel mered alá viharvert, kopott sarkaival, a Salamon tornya. – A rivederci! … A rivederci! … – kiáltozzák egymásnak. A szemközti oldalról áthallatszik a nagymarosi hosszú nyakú Árpád-kori templom méltóságosan kimért, lassú bim-bamja… – Meseszép itt minden… A harangzúgás megnől, és szárnyra kap a Duna felett – tétovázik az utolsó lépcsőknél Eleonóra. – Ez a torony, ahol harangoznak, a budai Magdolna templom ikertársa, ott – mutat a túlpart felé a király, mikor a hajóhídra lépnek. A víz szintjéről eltűntek már a délutáni tarka hullámképek, szinte észre sem venni, oly hirtelenül beesteledett. Csillagok fürödnek a folyamban végig, miközben a vendégek helyet foglalnak a hajókon, és visszanéznek a hegy oldalában emelkedő palotára. De ez már homályba búvik a szem elől: esti párákba rejti el magát csipkekönnyed formáival, olaszos kertjeinek téglalap szabású alakzataival és márványlábakon álló szökőkútjaival, mik oly finom mívűek, mintha fémmívesek faragták volna, a márvány ötvösművészei… Az egész látvány még így is könnyed benyomást kelt a hajóról nézve; olyasfélét, mint ez az egész ma délutáni tündéri hangulat… Végre megcsobbannak az

evezők. Alig észrevehetően megmozdulnak a gályák, és a Duna árja lassan rengetve viszi Buda felé a fáklyákkal, lampionokkal kivilágított két fejedelmi hajót. Hárfák, lantok pendülnek, énekszó csap fel, zsongó zene borítja be a zsibbadó idegeket.

Pannónia fénycsillaga: Visegrád, a király laka – kiben jó nap, jó éjszaka. Pannónia fénycsillaga!

Adjon isten jó éjszakát, küldje hozzánk szép angyalát: teljesítse szívünk álmát – Adjon isten jó éjszakát.

Feledhetetlen hangulat, mintha nektári mámorból, csillagfényből volna szőve. – Hajtsd a fejedet a vállamra, Eleonóra!

Élettől és külvilágtól immár félrehúzódva, egészen magára hagyatva éldegél a felséges király anyja. Megbújt a régi szilágysági fészekben. Szűk házinépétől, öreg ángyától és a nyári vakációra jött, egyetlen unokájától körülfogva, nyújtja, nyújtogatja öreg napjait. Betegeskedik a hunyadvári házban. Csak a gyermek maradt még agg napjai egyetlen megédesítőjének: a kis Hunyadi… Mert ha már nem ölelheti keblére mindig távol csatangoló, harcokban bolygó, világverő fiát: öregszüléi szeretetének legalább egész nagyságával a kis János herceg felé fordult – aki nem is olyan kicsiny már. Elmúlott tizenhárom éves, szépen komolyodó fiúcska. Istenem, uram… Hiszen a gyermek csaknem egészen a keze alatt nevelkedett: ennek a kis kincsecskének ártatlan csillogása aranyozza be az ő földi útja szomorúságát: egy páratlanul forgatagos, viharos élet utolsó, hanyatló napjait. Érezve a közeledő halált, őt tette meg birtokai örökösévé is: immár nyugodt a lelke – Hunyadi Corvin Jánosra fog szállni: Munkács vára és területe, Vári és Beregszász városokkal és mind a huszonhét faluval. Továbbá Debrecen városa, a nemesi kúriával és két vármegyében fekvő tartozékaival. Továbbá Mezőtúr és Tiszavarsány Külső-Szolnok megyében. Nemkülönben a régi Békés megyei Hunyadi-birtokok: Szent András Csabacsűddel és Szentetornyával. Hasonlóképpen Királyság és Szentmiklós, a hódmezővásárhelyi uradalomból kiszakított Donáttornyával és a szép kastélyú Ötvenablak területével. S maga Hunyadvára, összes birtokaival… Ez mind, a végrendelet értelmében: immáron Corvin János tulajdonába száll! – Ó, Sára… Nem tudja a gyermek felfogni ésszel, nem is érti az aranyoskám. – Dehogynem: eszes fiúcska már – bizonygatja Sára asszony. Nehezen múlnak az utolsó napok. Minden huszonnégy óra, amit még meg kell élni: örökkévalósággá tágul a haldokló szeme előtt: aki levetette fekete mezét, és fehérben van, tiszta fehérben. Így fekszik a régi, hitvesi nyoszolyán. Csak a két szeme fénylik és feketedik elő a nagy télből, mely özvegyi ágyában körülveszi. Utolsó nap délután behívatta öreg ángyát, unokáját és leghívebb szolgálóasszonyát, aki vele együtt öregedett meg. – Álljatok ide… Mondani szeretnék még valamit.

A várablakon véresen tűzött be a leáldozó nap, rikító fényt vetve az ősz Hunyadinéra s fehér párnáira. – Örzse! Talán rosszul érzed magad? – riadozott Sára asszony. – Várj, ne szólj, ne erőlködj… Kiszaladok, csinálok egy kis borlevest. Talán meghozza a lélegzetedet… – Nem kell! – mondta vacogva. Magához hajlította Jánost, és a csillogó szemű fiú barna haját simogatva, kissé megnyugodott. – No – ölelte át Szilágyi Mihályné a másik oldalról. – Mit szeretnél hát mondani? – Azt… – kezdte akadozva – hogy én mindig csak jót akartam, Sára… Mindenkinek! – Tudjuk, Örzsébet… Mindent, amit tettél, csak szíved sugallatából tetted és jól tevéd… – Jól tevém? Haj! Sára… – lobbant föl, és nyomban fáradt zokogásba fúlt. – Nem tudom… – Elértél mindent, amit akartál. Megláthattad a fiad dicsőségét. És boldogságát… – Nem! Erről ne beszélj… Elbágyadt, pihegett egyet-kettőt… Ki tudja, mit érzett, és mire gondolt e pillanatban: a múlt emlékei zaklatták-e fel, vagy a felrémlő jövő kétes ígéretei? – Ez az, Sára… Hogy az én fiam boldog-e, abban az egyben nem vagyok biztos. – Pedig mérget vehetsz rá, Örzsébet, hogy megtalálta a boldogságát Beátrixszal. – Milyen jó vagy te hozzám, Sára… Bár úgy volna, ahogy mondod, Sára! – De miért is ne volna úgy? Fiatal asszony és szép nő, okos nő. Ért az udvari szokásokhoz… – Igaz. A nő testileg szép volna… Viselkedésén meglátszik a talján műveltség…

Jól beszél latinul, érdeklődik a tudomány és irodalom, valamint a sok pénzt kívánó művészetek iránti E tekintetben csakugyan a fiam mellé való volna… De az a sejtelmem, hogy mindez inkább csak külső máz lehet rajta. Attól tartok, hogy egy lelkileg sivár valaki, aki a nemesebb érzések számára hozzáférhetetlen. Attól tartok, hogy uralomravágyó is: mert minden országos dologban előtérbe helyezi, és egyenlőnek képzeli magát Mátyással… Ez a kolduskirálylány! Kincstár tékozlója – tört ki belőle. – Olyan a rokonsága, mint a feneketlen zsák; minél többet kapnak, annál telhetetlenebbek. Aztán pedig, hogy késlekedik a gyermekáldás: már a trónra és az egész ország birtokára vetettek szemet. – Légy nyugodt, nem tűri azt el a te fiad. – Mindig azt reméltem, hogy majd talán, ha anya lesz, megjavul a természete is. De már erről alighanem le kell mondanunk. Kilenc év telt el a házasságuk óta – és gyermek nincs! Az agg hölgy erőlködve felkönyökölt halálos ágyában, melynek fejénél, a falon, ott feketedett a régi, egyszerű, szúette feszület. Köhécselés erőltette, majd utóbb nyögve folytatta: – Féltem a fiamat… Féltem az országot is… Tőle! Ó, a nápolyi céda! – tört ki belőle másodszor is. – Nem jót érzek…! Alighanem kár… kár volt beleszólni… – Hogy mibe, Örzsébet? – kérdezte Szilágyiné rémülten. De már nem adott választ a király anyja a felriadó kérdésre: csak üvegesedő szemmel és egyre meredtebben tapadva figyelt a messzi, jeges távolba: mintha egy fiatal nő fehérlő árnya közeledne libegve a szeme előtt… – Abba… abba! – suttogta könnyes, elhaló szóval, s ujja, mellyel maga elé mutatott, agg kezével együtt lehanyatlott a párnára. – Kövessetek el mindent, hogy a mi vérünkből való… Corvin Jánoska legyen az utód! A gyermek rémülten ugrott ki öreganyja szorító karjából. Az pedig visszadőlt a párnáira, és mire hozzáértek, már nem volt benne élet. Előlépett a házikápolna papja, és miután föladta az utolsó kenetet, s mind a hárman letérdepelve, elrebegték a miatyánkot, a pap még hozzátette: – Add, uram, hogy nyugodjék békességgel, és találja meg azokat, akiket szeret…

Nemes, nagy szívét tenyerébe vette, hogy fölmutassa a világnak, a halál… Orvosi értesítést küldöttek fel gyorsfutárral az udvarnak, levélben, Szilágyi Erzsébet özvegy Hunyadi Jánosné, a felséges király anyja haláláról, s abban az is benne foglaltatott: hogy szép halála volt, mert a szíve szakadt meg egyszerre. Segíteni már rajta nem lehetett. S közölték a fiával édesanyja utolsó szavait: „Kövessetek el mindent, hogy a mi vérünkből való Corvin Jánoska legyen az utód!” A király Pozsonyban tartózkodott, hadja nagyjai már utolsó külerődítményeit szorongatták Bécs várának; de a hírre rögtön Budára utazott. Gyorsfutárokkal küldött vissza utasítást, hogy édesanyja hamvait a hagyományos végtisztességgel szenteljék be, és a szüléi házból gyászszekéren Fehérvárra szállítsák: ahol a temetési szertartáson a királynéval együtt már ő is jelen volt. Mert a király tiszteli a hagyományokat, de nem rabja a szokásoknak; így van a családjával is. Mindig szerette édesanyját, de a nagy gyászt szülője eltávozása miatt talán nem is most érezte a szívében igazán, hanem amikor utoljára látta őt. Mikor elváltak, és búcsút vettek, érezték, tudták mind a ketten, hogy többé már nem fogják látni egymást az életben. S így lett valóban… A gyászszertartást Váradi kancellár végezte a királyi családok fehérvári temetőhelyén. Beszédében gondja volt rá, kiemelte, hogy Hunyadi Jánosné nemcsak a magyar asszonyok, de minden asszony örök példaképe marad: abban, hogy miképpen kell egy asszonynak szeretnie szűkebb családját, szülötte véreit és tágabb családját: hogyan kell érettök és nemzetéért feláldoznia minden örömet és boldogságot az életben, és ha kell, a maga egész életét. Beátrix asszony is oda járult a koporsóhoz, és keresztény szokás szerint maga is beszentelte az elhunyt Hunyadinét, kinek ravatala ugyanott emelkedett az oltár előtt a székesegyházban, ahol az ő trónja egykor, mikor királynévá koronázták őt. Ránézett a holtra, még egyszer, utolszor, és – milyen különös dolog! – mintegy engesztelőleg megérintette annak fekete kesztyűs, szent olvasóval átkötött kezét. Aztán a budai kórus siránkozó gyászéneklése és az embertömegek könnyezése közben alábocsátották az ideiglenes sírba Szilágyi Erzsébetet, a felséges király anyját, a rózsaszínű márványpádimentum alá, közvetlenül egy mellékoltár előtt, mert a Hunyadiak nagy családi sírboltja még mindig nem

készült el a székesegyház bal szárnyában, ahová majd az egész családot együtt temetni fogják, a király kifejezett szándéka szerint. Szilágyi Erzsébet halála után úgy remélte a király és a nemzet, hogy talán majd Beátrix asszony szívében is szűnni fog a keménység a királyfi iránt, hogy pótolni fogja az anyai öröm hiányát a közelébe került gyermek. Sajnos, csődbe jutott a jólelkű számítás, minden ellenkezőképpen történt: a királyné nemhogy közeledett volna a király fiához, de évek során inkább növekedett a köztük levő távolság. Idegenkedése irigységgé, sőt gyűlöletté fajult; burkolt és nyílt eszközökkel még inkább útját állani igyekezik János herceg emelkedésének. A Milánóban terjesztett rágalmakkal ugyan felsült, de azért továbbra is elkövet mindent, hogy a királyfi tervbe vett házasságát meghiúsítsa. Lényétől nem idegen az efféle családi kártyakeverés, a késhegyre menő harc, mely az uralkodó dinasztiák közti családi összefonódásokat körül szokta venni. Külön e célra tartott, ügyes politikusok dolga ilyenkor a legbonyolultabb érdekszálak összeszövésének kieszelése; uralkodók részéről ugyanis a házasságkötés politikai sakkhúzásnak számít. Sokszor évekig tartó diplomáciai hadjáratok előzik meg, mire nyélbe ütődik egy fejedelmi frigy. Blanka-Mária, a milánói herceg nővére, Európa leggazdagabb örökösnője. Családja számára, kétségkívül, megtiszteltetés, hogy a hatalmas magyar uralkodó őt szemelte ki egyetlen fia részére: mert Mátyás fejedelmi hatalma is egyedülálló Európában. A király számításából sem eshetik ki: mit jelent, ha Európa leggazdagabb fejedelmi hölgyével – a Sforzák családjával – léphet a fia házasságra –, de Beátrix asszony családja szintén előre számolt azzal, hogy ebből a frigyből a Hunyadi-ház mindenképpen csak nyertesen kerülhet ki. – Ám ki érdeke, a távolabbi jövőre nézve, erősíteni a Hunyadi-ház esélyeit? A Beátrixpárt állásfoglalása mögött tehát mindenképpen egy alamuszi, ravasz, jó előre való számítás húzódik meg, melyben főszerepet játszik a király halála. Két irányban harcol a két táborra oszlott budai udvar és tisztviselő kar. Természetes, hogy mindebből, a személye mögött folyó pártharcból Corvin János jó ideig semmit sem ért. A dúsgazdag örököst és Blanka hercegnő várományosát Budán az udvarnokok megkülönböztetett tisztelete és hízelgése övezi körül. Az előrelátó humanisták versengve ajánlják irodalmi termékeiket Corvin Jánosnak: s bókjaikból kiderül, hogy ő a legtöbbre hivatott királyfiú, a legokosabb, legszebb dalia a földön; méltán lehet atyja egyedüli reménye, hogy a Hunyadi-nevet fenntartsa, a Corvinusok örökségét felvirágoztassa. Ebben a

körben egyedül Váradi figyelmezteti időnkint Corvin Jánost a hibáira és gyengeségeire is: puhaságát a túlkapatottságnak, a kényeztetettségnek tulajdonítja – és a dohogó atyától (kiről anyjától, öreganyjától is csak jót hallott) mindent eltűr a különben érzékeny szívű, előzékeny természetű, de roppant befolyásolható fiatalember. Mivel az udvarnők körében mindig akad olyan, aki könnyen találna módot az ifjú megrontására, már csak azért is, hogy a rágalmakat legalább utólag indokolják: Váradi nem győz résen lenni, valósággal őrizteti őt. Azt lehetne mondani, hogy öreganyja halála után az elárvult fiú a szintén magánosan árválkodó Váradiban nyerte legerősebb erkölcsi támaszát. – Becsüld meg magad, öccse! Mert különben öreganyád kiszáll a sírjából, és nagy baj lesz ám! Korai még a kaland! Állj ellen, ha mégoly kecsegtetők is az udvar és a szép nők csábításai! – intette. – Alig pihédzik az állad körül valami, mit keresnél még nőemberek körül? A nőemberek gyakorta némberek: behálóznak – és akkor te már nem leszel az, akiben az ország helyezi reményét. Azért, vigyázz… Sohase feledd, hogy nem az a te igazi jóakaród, aki téged rossz útra csábítgat, majd a markába nevet a hátad mögött, hanem aki megmondja az igazat, és ha kell, akár pofon vág – mert javadat akarja… Mint például Ugoletti tanár úr! Ugoletti ugyan sosem vágta pofon; Váradi sem; egyedül atyja tette meg azt egy alkalommal a fiával – amiről megemlékezik Bonfinius is. Ez már valamivel később történt. Az önérzetes fiatalembert feltüzelték az udvarnokok; azt gondolták, kedvében járnak, ha tudomására hozzák, hogy mostohája meg akarja égettetni édesanyját mint boszorkányt, és hogy a pert a Szentszéknél már el is indította volna. Erre a fiú belekötött a királynéba ebéd közben, felelősségre vonta őt. Így lett a botrány… – Csak azt szeretném tudni, ki találta ki azt, hogy az én anyám boszorkány? – kérdezgette az asztalnál. – Tele van az udvar mendemondákkal, amiket nem kell komolyan venni – válaszolta a király. – Hát a római Szentszéknél akkor ki indította meg a boszorkánypert anyám ellen? – kérdezte ártatlanul. – Csend legyen, fiú – szólt reá a királyné. – Jobb, ha nem emlegeted az anyádat. – Úgyis tudom, hogy ki volt… – lobbant fel Corvin Jánosban a Hunyadi-

önérzet. – De ezt a rágalmat még megtorolom. Szó szót követett, és mikor a királyné „Hallgass, fattyú!” kiáltással akarta letorkolni a mostohafiát, az viszont lekurvázta őt: „Hallgass, te kurva!” – kiáltotta, aztán a királyné szerelmi eseteit kezdte elősorolni az asztalnál. Mire atyja magából kikelve fölpattant, és arcul teremtette a fiát, az egész udvar nyilvánossága előtt. Napokig beszéd tárgyát képezte, ki követte el a nagyobb hibát: a fiú, a királyné vagy a király? Mindegy, megtörtént a botrány… Tovább kavarni az ilyet, nincs értelme: mert a boszorkányper annyira köztudott az udvarnál, a beavatottak előtt, hogy nem is érdemes keresgélni: ki volt a felbujtó? Hátha kisül, hogy Filipecz… Vagy éppen Bakócz…? Ami megint csak kellemetlen! Ugoletti sem mert állást foglalni a dologban a királyfi ellen, pedig ő volt a nevelője (fejében nyilván átsuhant a számítás: „hátha egy idő múlva Corvin János lesz a király!”) – egyedül Váradi magyarázta meg Jánoskának, négyszemközt, hogy megérdemelte, amit atyjától kapott; ő volt a hibás, hogy a sugdosásokra hallgatott. Mert, ha még úgy is volna, úgysem lesz abból soha semmi, hogy az ő anyját megégessék; kár volt tehát így elragadtatnia magát, és csak rontani a helyzetét a királyné előtt… Az ifjú herceg tehát türelmesen megszívleli Váradi kancellár intelmeit; atyjától örökölt – és nála csak káros – lobbanékonyságára azóta igyekszik féket tenni. Megjuhászodik, mintha ösztönösen megérezte volna, hogy atyja és a királyné közt számára Váradi a legegyenesebb út, és egyszersmind egyre inkább ő lesz az ütköző… Azért is, mikor a király újólag elindította a hadat: „és nagy számban tódulnak vala Bécs tornyai felé, mindannyian fegyveresen, miként lóháton, azonként hajóval és szekereken, mint a sok villámokkal rakott fölyhők: hogy jaj leszen, ha mind egyszerre elárasztják Ausztriát” – a királyné kiadta a rémületes parancsot idehaza: elrendelte a volt pestises házak fölégettetését Buda városában, beleértve abba Óbudát. Tudta ti., hogy annak az óbudai háznak az őrzője szintén pestisben holt el: tehát bosszút akart állni a házon. Azt szerette volna, hogy megsemmisítsék. A ferences atyák már összeszaladgálták Budán az összes hivatalt, hogy a szegény emberek hajlékait megvédjék: s Pelbárt atya kérésére Váradi kancellár kiküldte a királyi darabontokat, és az égetőket szétkergették. Így került a királynéval szembe, mert az nyomban magához idéztette őt:

– Hogy merte megakadályozni atyaságod, hogy a betegséget terjesztő házakat leégessék? – kérdezte a királyné. – Úgy mertem megakadályozni, mert nem lehet hajléktalanná tennünk a szegény embereket – felelte Váradi. – Elég, ha a lakásokat tömjénfüsttel kifüstölik, mert a szent füst elkergeti a betegség árnyékát. – Ugyan, mi érdeke atyaságodnak, hogy minden putrit védelmébe vesz? Talán félti azt az óbudai bűntanyát, miről széltén-hosszán beszélnek az emberek? Váradi megmakacsolta magát, azt felelte a megbélyegző kijelentésre: – Bűntanya, Budán? Lehet, hogy létezik… De Óbudán egyről sem hallottam – úgymond. – Márpedig tudhatnád, amit tudni kell. Atyaságod rovására különben is sok van írva! Azt hiszed, hogy nem tudnám megmondani – villant a szeme fürkészőn –, hogy ki vágta le a tavalyi esztendőben azt a két ártatlan talján lovagot, az óbudai ház bejáratánál? – Fenséges királyasszony – viszonozta Váradi. – Sem Isten, sem senki előtt nem tagadom, hogy én voltam. De ezzel, most az egyszer, úgy kihúzta magát, hogy szeme villanásán és melle domborulatának látásán még a nápolyi nő is meghökkent. – Keservesen fogja azt a te atyaságod megkeserülni! – sziszegte. – Ott azonban én is ott leszek! Megbánta már; hogy mondhatott árva fejével ilyen szörnyű hetykét és kihívót a királynénak – még utóbb baja lesz… Kereste is az alkalmat, később, hogy kimagyarázza magát a király előtt, hivatkozván a budai szegény népre és pislogatva erőseket Kerekegyházi felé a kancellárián, mert tudta, hogy szegénypárti az is. Kerekegyházi azonban nem szólt a szegénység mellett. Ezúttal behúzta ő is a nyakát; ismerte már a dolgok hátteret. Éppen vele történt a minap, hogy őfelségéékkel szembe találkozva a bástyán, őfelsége feléje lóbázta a szót a templom mögött: – „Kerekegyházi itt volt, bizonyára többet tud Váradiról a talján dolgokban” – mondta… „Nem, nem! – húzódozott. – Váradiról egyáltalán semmit sem tudok a talján dolgokban…” Mire őfelségéék fölnevettek.

Kerekegyházi tehát most sem állt Váradi mellé, hanem pirulva hallgatta, mikor őfelsége ráripakodott a kancellárra: – Tudd meg, hogy amit a királyné rendel, az szent! Ne akarj te okosabb lenni magánál a királynál… Váradi szó nélkül kikotródott a király szeme elől, és az előteremben szembe találkozott Szapolyai Ferenccel. – Veled üvöltözött úgy őfelsége? – hüledezett a kincstartó. – Nem látod, hogy én jövök ki tőle? Vak vagy? – Vak nem vagyok. Sőt, mivel nem vagyok vak, azért inkább be sem megyek hozzá – felelte az. – Menjen a fene őfelségéhez! Szapolyai már áthúz az ellenséghez; úgyis tudja, hogy utána már a selmeci aranyos prépost öccse, Nagylucsei Orbán következik a kincstartóságban. Ha szembe nem is, a háta mögött már ellene szól az uralkodónak: pedig szédületes fölemelkedésüket és meggazdagodásukat ő is meg a bátyja is, egyedül őfelségének köszönhetik.

Ketten topognak, mint szintén közelről érdekeltek, az előterem másik oldalán levő kistanácsháza előtt, két amolyan régimódi rendi uraság; akik látszólag már kimennek a világból, de azért mindenikük itt csoszog-motyog, sutyorog a palota körül. Maguk se tudják, honnan várják a megváltást. Az egyik a Szalából való Kapornaki, a másik Szatmárból érkezett. – Hát hogy vagy mindig, Jeromos? – kérdi a Szatmárból való, aki nemrég lett Mátyás ellenzéke. – Megvagy még az váradban? – Váramban? – fortyan fel az. – Hogy volnék, mikor épp a tavasszal nyakába ültetett az egész nemes vármegyének egy parasztból lett valakit! Olyant, aki hadnagya volt az északi hadjáratokban. Ímé-immáron, az egész Szala nem a régi urainak, csak egyedül annak szolgál. – Így is van… Mért nem lett inkább a te nagyságod Mátyás hadnagya annak idején?

– Erigy, ne boszonts!… Nem elég, hogy akkor is az én adómból fizette a hadnagyait? A szatmári főúr utánagondol a dolognak, hogy így volt-e csakugyan. S bólint rá, tehetetlen: – Hát így vagyunk, szomszéd. Mert, bizony, a fejedelem fenemód átgondol mindent, ha valamit országszerte intézkedik vagy cselekszik – és most itt jön Szapolyai Váradival; ezek itt a fejedelem leghívebb emberei. Ezek hajtják végre ama parancsolatokat, mik mögül pókszemekkel figyel körül mindenekre – intézkedései sok átlós középpontjából – a hatalmas uralkodó. Ezekről beszélnek, vigyázva, hogy Menyhárt hajdú ne nagyon hallja meg a szavaikat. – Még bizony, már gazdasági téren is újítást hozott be: a pénzgazdálkodást iparkodik bevezetni. Persze, számára az sokkalta kedvezőbb. – Hát persze! Jobb, ha a rendek pénzzel fizetik meg hadikötelezettségüket, úgy azután a hadbavonulással nincs huzavona. Pénzért tart állandó hadat magának, amitől csak nagyobbodik a királyi hatalom: azért van az, hogy növeli a megyék hatalmát, és a különféle tisztségeket már – van esze! – hadnagyaiból lett új nemesekkel tölti be, miképpen a Szalában is. – Tudja, hogy mitől döglik a légy! Olyan intézkedéseket hoz a nemes vármegye nyakába, hogy mindegyikkel sújt is és jutalmaz is: mert, hogy Mátyás intézkedései többértelműek. – No, éppen itt van a feneség! Hogy mindezt már csak utóbb, tapasztalat közben tapogatja ki az ember. Túljár mindenki eszén! Mert ha a rendeletek értelmét jó előre le tudná mérni az ember, nem volna itt az ilyen régiféle főnemesekkel hiba, mint mi vagyunk: mink járnánk túl a király eszén… – Még ez a Kapornaki is – morogja Szapolyai Váradinak –, ha nem volna oly istentelenül buta, szegény… De hiába fújja fejből az egész Corpus Jurist, és beszél deákul, mint a vízfolyás: ugyanolyan tehetetlen hatökör a dolgokhoz, mint a többi. Húzza az igát…

– S mit lehet itt tenni? – kiált feléjük Váradi kancellár. – Semmit a világon! Toporogni, toporogni… – Nohát, nagyságtok meg már itt őgyelegnek? – hangzik fel Váradiék mögül a jól ismert, kötődő hang, mire megfordulnak: s előttük a király… Tudja csuda, honnan pattant ide ilyen egyszerre; nyomában Kerekegyházi Ákos hozza a hóna alatt az iratait, és csak most pillant vissza a szemével Váradi kancellárra, mintha mondaná: ne félj, öreg, azért veled tartok én is… – Felséged szolgálatjára, a tanács… a tanácsba jöttünk – hebegnek és habognak: mert már ott tartanak, hogy félnek tőle, rettegnek, s vannak, akik a jelenlétében reszketnek, mint a nyárfalevél.

Azok mindannyian bementek, Váradi meg tovább saslog kifelé, a fűzött sarujában. Ő ugyan nem megy, hacsak külön szóval nem invitálja a király…! Jobb is volna talán, ha inkább soha nem mondana az ember semmit: hagyni kell a királyt magára. De hát akkor mért kancellár az ember? Legjobb őtet elkerülni ezen hórákban; ki kell várni, amíg megcsillapul… Lám, hogy kidobta egyszerre, mihent a királynéval került ellenkezésbe: olyan lett a szeme, mint a vasvilla. Vagy az, hogy elfogult a királynéval – vagy pedig, hogy nem mutatja ki magát még a legközelebbi emberei előtt sem! Egy királynak nem nehéz oly tekintetet ölteni fel magára, mitől környezete megretten: az sem, hogy arcában az ájtatos udvari nép egyszerre valami végtelenül megnyerőt és lebilincsclőt lásson. Álarcok… Tisztában vagyunk már ezekkel a király-tulajdonságokkal: amilyenek az egymást váltogató megfélemlítés és nyájasság, hogy előbbenivel a legközelebbieket is riasztani, utóbbival viszont még ellenségeit is lebilincselni képes… Úgy látszik, egyedül ezzel a talján nővel nem bír megmérkőzni. Vagy talán nem is akar. Az valami szesszel mindjárt leveszi a lábáról, kivisz nála mindent, amit tetszik – hogy néha már úgy tűnik fel, mintha – uram, bocsá! – akarata sem volna vele szemben. Legjobb tette Gábor plébános, hogy itt hagyott mindent, vidékre ment püspöknek… Mert csak el innen, a közelből, az udvartól minél távolabb! Hisz a király őfelsége legjobb emberei most már egymás után kerülnek sorra, esnek áldozatul a ravasz nő szeszélyes fondorlatainak. Nincs más megoldás: vagy áldozatul esni a talján ármánynak, vagy itt hagyni őt magára –

de hát mi lesz akkor vele és az országgal? S hogy jövünk mi ahhoz, hogy mi merészeljük félteni bármitől is az uralkodót! Tudja a manó, sokszor oly érzete támad az embernek – tépelődik magában a folyosón menet a kancellár –, hogy Beátrix asszony eleve azzal jött ide Magyarországra, hogy a fennálló uralkodói rendet aláássa, megingassa, és kizökkentse az eredeti kerékvágásból. Lehet, hogy e diplomáciai szerepét már előre együtt szőtték a legnagyobb ellenségek: törökök a taljánnal, ez megint Frigyessel és másokkal… Bár ne volna úgy – bár ne érhetné meg e nő a felséges uralkodó halálát, mit Frigyes oly türelmetlenül vár, hogy naponkint megjövendölteti, csillagjósaival!… Kíváncsi vagyok, miféle alattomos szirtnek sodorja még neki a büszke hajót a könnyű szép selyemvitorlája, s hol köt ki végül is? Alighanem valahol a tenger fenekén, hogy még a töredékei se maradjanak meg az utókorra…! Efféle gondolatok villognak a dühös kancellár sülő-fövő fejében, míg kifelé ballag a folyosón. De mire kijut az ajtón, az udvaron már megállapodik, és csóválgatja a fejét erősen. A szabad ég alatt egyszeriben elszégyelli magát: lám csak, mi mindenre nem: már ilyen kicsinyes gyanúsításokra képes ragadtatni őt az uralkodó féltése, az iránta való szeretet. Még az udvaron eltűnődik egy kicsint, vajon a könyvtárba menjen-e át vagy hazafelé vegye útját vagy le, a ferences atyákhoz, egy kis beszélgetésre Pelbárttal? Emellett határoz… S míg lefelé lépked az Oroskapu utcai, lépcsősen kiképzett lejáróúton: s visszanéz a tündöklő szép palotára, majd az alatta mélyen elterülő pesti rónaságra, lelke megnyugszik… Úgy érzi, nem bűn az, ha ő is a néppel és a magyar humanistákkal érez együtt. Maga is a népből származott, Árva megyéből. Árva is volt mindig, hisz annak született. Apját-anyját sem ismerte, Hunyadi János volt az ő segítője, neveltetője – húsz évvel öregebb Mátyásnál. Maga is tudós műveltségű ember, és mit tehet arról, ha a magyar humanistákat többre becsüli, mint a könyvesház körül sürgölődő idegeneket, kik a műveltség fórumait szinte országszerte megszállva tartják? Hízelegnek a király és a királyné körül… – De azért én is téged szolgállak, felség – morfondéroz egyre bizakodóbban –,

menjünk csak tovább a kiszabott utunkon, nekifeszítve vitorláinkat a sors szeszélyeinek! Annak, aki úgy tele vagyon kinccsel, hatalommal, mint te, uram, könnyű ám játszadoznia a sors szeszélyeivel! Hanem, ha nem volna pénzed és hatalmad, uram, csupán a lelki uraságod maradna meg: és garasosodnának feletted a gondok, miközben egy ország népe nézne fel, estéből, reménykedve feléd… Az volna még az igazi harc a nemzet létéért, jövőjéért, nagy király! Könnyű, ugye, a négyszáz év nemzetcsaládi munkájával összeizzadt javakat egy élet alatt fenségesen fénybe szórni Beátrixszal…? De ami a te kincstáradban felgyülemlett, azt a páratlan gazdagságot ki kuporgatta össze neked és nemes családod tagjainak, sok-sok emberöltőn által? Sok-sok millió görnyeteg jobbágy és népes „nemtelen” családja, emberöltőről emberöltőre; kiknek azóta már a temető sincs meg a fejük felett. A római temetők és emlékek még itt vannak: de nekik csupán az ivadékaik maradtak meg, országszerte szegénységben és mindenükből kifosztva… Ezek maradtak ránk! Hát most már az is bűn volna, ha ezeket a nyomorultakat a királynéval szemben védelmezni meri valaki?

A palotaszárnyon élő humanistákról Pelbárt atya sincs különösebb jó véleménnyel: habár ismeri őket személy szerint. Sőt, néha-néha mint kívülálló, ha belepottyan, részt szokott venni a vitáikban is. Váradival együtt mégis idegen szemmel nézik, ami itt folyik. Nem felejtik, miképpen bántak el Hess Andrással is… Ezek akarnak minket kitudni a magyarságunkból és minden jóból; talán ha rajtuk múlna, megvonnák szánktól még a betevő falatot is. Ez a tudóstaláros, és nemcsak az anyagiakat, de már az erkölcsieket is kisajátító, szemérmetlen, tollnok siserehad! Ők ölték ki a világból Vitéz Jánost is, aki pedig csontos arcú, nagy szikár ember volt, akkora marokkal, mintha mancsai lettek volna: hogy amikor fölemelte szavát és kezét ezek közt, szavuk sem volt, hanem úgy lelapultak a széken, mint a büdöspankák, az érsek világraszóló tekintélye előtt. S egymás fülébe dugva orruk, addig járatták undok szájukat, míg Vitéz Jánosnak vége lett… S könnyen ez lesz a sorsa Váradinak is! Mindezeket Pelbárt így látja magában – s helyteleníti. De ők egymás zsebébe dugják az aranyat, vendégségbe hívogatják egymást a

különféle fejedelmekhez; néha ide jön Galeotto a kövér tokájával. Még a legjobbak is csak olyanok, hogy lerí az ábrázatjukról: talán valamikor kezdetben izgett még bennük valami érzéke a jónak, de aztán idők folyamán azt is elveszítették, valahogy elhízták a saját erkölcsiségüket. Olyanok ezek a kövér humanisták az uralkodók körül, a rengedező tokájukkal, mint a röfögő sertvéles állatok, csak a sertét az ábrázatukról simára leberetválják. Viszont abban a hitben ringatódznak, hogy amit ők tesznek, az nem is lehet más, csak jó. Hisz különben nem venné körül őket ez a nagy hivatalos kényelem és gazdagság, külön Corvina-kasszakulccsal, hintókkal s minden egyébbel, ami jó és tetszik… Pelbárt atya szintén szükségét érzi, hogy jó volna már találkozni Váradival és elpanaszkodni neki, hogyan tették ki a szűrét a könyvesházból… Minapában történt, hogy ott járt valamiért, és váratlanul bejött a királyné az udvarhölgyeivel, mert valami címkép-figurákat akartak ellenőrizni, hogy rajta vannak-e valamennyien? Mindjárt megakadt a szemük az idegen személyen, a barnacsuháson, kinek fejetetejében nincs bársonysityak, hanem világít a kivágott és kiberetvált tonzúrája – mert amúgy elég alacsony szabású ember –, és a meztelen lábán sarut hord. – Tisztelendőséged kicsoda? – kérdezte a királyné, latin nyelven. – Pelbárt atya vagyok, a budai magyar ferencesek Vitéz utcai klastromából. – És akkor mit keres itt? – Könyveket szoktam néha kölcsönkérni, olvasásra. – Kinek az engedelmével? – Váradi kancellár úr hozta őt fel ide – szabódik Ugoletti. – Az ő engedelmével történt, felséges királyné. – Úgy! – hangzott, alig leplezett bosszúsággal. – Már megint Váradi kancellár…? A királyné tovább lapoz az elébe terített Corvina-kódexben; Ugoletti savanyodott képet vág és elfordul; Pelbárt atya meg úgy érzi itt magát, mint akinek kitették a szűrét a könyvesházból. Elmehet haza, és szégyellheti magát…

No de, hiszen mit veszített az egésszel? Kaphat ő kölcsön könyvet olvasásra – közvetve – Páter Gergő pálos atyától is; csak egy kicsit messzebb kell fáradnia érte. Az pedig tiszta nyereség, hogy ezek közé nem teszi be többé a lábát; hiszen úgyis csak a könyvek végett volt kénytelen fenntartani velük az érintkezést. Pestises házakban betegek közt járni; vagy tehenek közt, lovak közt tölteni el egy hóra időt, istállóban: te tudod, uramisten, sokkal lelkibb dolog, mint ugyanannyi ideig együtt bajlódni ezekkel a nagyképű és tudálékos emberekkel… Mert, nicsak – nézegelődött út közben –, a bácsi viszi a kezében az utcán az üres zsákot… Értelmes cselekedet. A kocsi a Szent János utca sarkán kenyérrel megrakodva áll… Abban is van tartalom. Künigsfelder a boltajtóban aprópénzt ad vissza egy asszonynak… Annak is megvan az értelme. De amit ez a társaság, ott fent, egymás szavába kapkodva, loholva, ügyeskedve, fontoskodva elkövet a királyi házi kegyekért, vagy a külföldi vendégek személyéről, meghívásáról és szórakoztatásáról előre összevissza locsog: annak semmi értelme a világon nincs. Ez mind ingyen akar élni, élvezni, örömökhöz jutni és habzsolni: felcsapni mindjárt vendégkísérőnek és potyán utazgatni az országban ide-oda… Bizony, bizony, akkor már egy útonálló is több ember, mint ezek az ingyenélők, mert az legalább az irháját kockáztatja. – De miért is mentem fel? – áll meg az ajtóban bosszankodva. Hát kellett nekem oda feljárni? Egyetlen értelme annak, hogy feljártam, az volt, hogy ezeket gondoltam… Azzal belépett a klastromba. Nem megy fel a cellájába, hanem egyenest átal az L alakú, hosszú folyosón és ki az udvarba, mintha valakit keresne. Ahogy kiér, szinte fellélegzik. Vele együtt örvendezik a zöld, négyszegletes, pázsitos kolostorudvar: ahová sorjában kiásítanak a konyha felőli, rostélyos ablakok. Elöl, a Duna-oldalon magas kőfal van emelve, hogy avatatlan szem a szerzetesek csöndes életébe be ne kandikálhasson. Sarkokra elültetve, négy magas gesztenyefa nyújtogatja föl a kékségbe teli-kövér lombjait… Jól lehet itt pihenni és elmélkedni a fák közt, a virágos pázsittal szemben, bármelyik padon: itt szoktak olykor elüldögélni és elbeszélgetni Váradi kancellárral… Pelbárt azonban csak körüljárta az udvart, aztán mindjárt visszafelé indul,

mintha nem találná, akit keresett – Váradi inkább olyankor szokott eljönni a ferencesekhez, mikor tudja, hogy Pelbárt prédikál. Ilyenkor is inkább titkon, a klastrom felőli hűs ablakocskán át hallgatja a templomban elhangzó tüzes igéket. Mert szereti az ékes szavú, bátor szellemű prédikátorokat, mint amilyen Pelbárt atya is. Eszményképük a szónoki műfajban – uram, bocsáss! – Savonarola, a híres flórenci dominikánus szerzetes, aki prédikációiban kíméletlen harcot folytat a hazájában uralkodó vallási közöny és erkölcstelenség ellen – különösen az egyház és az állam romlottságát ostorozza. Beszédeiben erkölcsi megtisztulásra és egy puritán köztársasági államforma létrehozására ösztökéli a tömegeket. S ez itt már politikum! Kényes, vigyázat… El lehet gondolni, milyen fékevesztett erkölcsi állapotok dúlhatnak ott, pont a Szentszék honában, Itáliában: mikor még az onnan eredt zenészek és művészek is botrányokat keltenek Budán, ámulatba ejtve a jámbor lelkű polgárokat. Pelbárt most sem megy fel a cellájába, hanem ha már ilyen meleg van – gondolja –, legjobb elsurranni és megfürödni valahol a közelben, levetni az égető, nehéz csuhát – még mielőtt itt-tartóztatja valami nem várt, közbejött egyházi kötelesség: és szentség-kiszolgálásra küldi el valamerre a szigorú rendházfegyelem… Nem veszi azt tőle rossz néven a Jóisten, mikor olyan nagy a hőség, hogy szinte kibírhatatlan! Szokott ő fürödni menni máskor is a szabadba: legföljebb a szolgálatból visszafelé jövet. Addig leteszi szépen az Oltáriszentséget jó helyre, egy bokorba, és a madárkák őrizetére bízza. Úgy van ott, mintha egy oltárban volna… Előfordult már, hogy mire kijött a vízből, a madarak kicsipegették a szent ostyát a kehelyből, mert valahogyan lecsúszott az edény födele – no, de nem olyan a baj, akkor sem került rossz helyre az Úr teste, megáldoztak a pintyek, tengelicek is… Egyébként, mikor időnkint kiszabadul Pelbárt, és Óbuda felé viszi útja háztűzszentelni, gyóntatni vagy temetni, visszafelé jövet rendszerint ejti módját, hogy kilépve saruiból, és levetve magáról a vastag, barna csuhát, megmártsa testét a szabad ég alatt, a hévízi források valamelyikében. Mert fürödni jó! Túl van már a világ – még a szerzeteseké is! – azon az avult felfogáson, hogy fürödni bűn, mert a fürdés nem más, mint önmagunk átadása a testi élvezetnek… A magyar származású Szent Erzsébet asszony egyik életírója följegyezte, hogy az Árpád-királyi ház lánya, aki a bélpoklosságban szenvedőket annyi alázattal fürdetgette, mosdatta és gyógyította volt, hogy róla nevezték el később a budai alsó-hévizeknél levő kórházi települést (leprosoriumot) Szent Erzsébet-falvának: ő maga még irtózott attól, hogy a fürdés gyönyörűségének átadja magát, és mikor a kitzingeni apátnő parancsára egyszer be kellett lépnie a fürdőbe: „ott

csak fél lábával pacskolt a vízben, ide-oda mozgott és így szólt: már megfürödtem… Istenem, de jólesett!”… – Sej, biz azóta már nagyot fordult a világ! Mért ne üdülhetne fel Isten nevében egész testi mivoltában, és tisztálkodhatnék meg egy szegény talpas szerzetes, aki sokszor naphosszat járja a betegeket, piszkosodik, és azt kap be, amit útközben adnak valahol, hogy éhét-szomját elverje? Mégse oly nehéz élete az alamizsnás barátnak: mert számára szabad a világ. Szegény kolduló papon sokan könyörülnek, mert szeretik; házaknál az asszonyok csak nyújtanak neki ezt-azt; mindenüvé befogadják, még a fürdőbe is. Itt azután, ha ledobta a csuhát, ki mondaná meg, hogy barát? Csak aki a feje tetejére lát: és megpillantja ott a tonzúrát… Fürdőben azonban az emberek rendszerint egyébbel vannak elfoglalva, hogysem egymás fejebúbját figyelgessék – és ha történetesen, mint a többi polgár, beköti a fejét menyecskésen vászonkendővel: akkor ördöge legyen annak, aki kitalálja, hogy pap lubickol a vízben, akár a menyecskék körül. Aztán, minden héten jő érkezése – ebben a hév nyáridőben –, hogy kifürödhesse magát a szegény barát. Szegénynek ugyan szegény, mert nem dúskál úgy az anyagi javakban, mint Buda város módos polgárai: de mégsem oly szegény, mert lelkiekben viszont annál gazdagabb náluk! Ugyan melyik polgár olyan olvasott, művelt, mint a vízivárosi aranyszájú pap? Még könyveket is ír… Nem ugyan a fürdőkről, habár azokról is írhatna, ha akarna: hanem a szebb, a mennyei dolgokról, örömökről, miket maga is csak úgy képzel el magának… Még csak azokat nehéz ám lehozni ide az emberek közé a földre! Ahhoz már igen nagy tudományú ember legyen valaki, aki nemcsak a Szentírást, az egyházatyák leveleit és a pápák dekrétumait, de Buda hévizeit is tüzetesen ismerje. Szeresse Budát, és éppúgy rájárjon a Duna-parti hévizekre, mint a többi budai, akikkel életközösségben él. De felfedezik már a jó budai gyógyfürdőket a király városát sokan látogató, itt időző külföldiek is. Mert ami a fürdőket illeti, bizony, feltűnő a meleg vizekben való bőség az egész fővárosban: és éber szemű idegenek sokszor hamarább észreveszik, mint mink, hogy Buda akár a fürdők városa is lehetne, oly remek hévforrásokkal rendelkezik. Áldott buzgó vizek, a Duna mentén karéjozó hegyek tövében sorjázva fakadoznak: s rövid szóval, a Vár hegyén aluliakat alhévizeknek, a túl levőket, vagyis az Óbuda felé esőket meg felhévizeknek

nevezi a nép. Itt is, ott is több fürdő van, fedettek és szabadok, váltakozva: de valamennyi közül a legszebb kétségkívül Mátyás király fürdője – díszes nagy épület, oszlopos folyosó köti össze a várkerttel. Ez azonban kizárólag a királyi család és a legbennfentesebb udvarnokok és dámák használatára szolgál; a Szent Gerhardus-hegy vároldali tövében foglal helyet. Ezt a fürdőt a népség, papság, katonaság csak távolról és kívülről nézi. Királyfürdő… Amint a krónikás írja: „Királyok munkája szerelte fel és fejezte be azt, királyok szoktak benne fürdeni.” Vagyis, ezen a téren is Mátyás formálta ki és tetőzte be Zsigmond nagyvonalú kezdeményezését. „Akkora medencék vannak benne, hogy ezekben akár úszhatsz is. A kilátás igen szép. A nyugat felé eső síkságon a király és mások kellemes kertjei láthatók, amelyektől húszlépésnyire kezdődnek a bájos látványt nyújtó szőlőhegyek.” Ettől nem messzire, közelebb a Dunához van a „közönséges”, vagyis népfürdő: „mely fölé a szikla, mint egy természetes tető, hajlik alá a magasból”. Ebbe a szabad ég alatti ingyen fürdőbe járnak le tisztálkodni és podagrás fájdalmaikat gyógyítgatni a Buda városában lakó mesteremberek és szegényebb polgárok. Pelbárt szavával élve, „Purgatóriumnak” nevezik közönségesen a közfürdők e legnépszerűbbikét, régi, gyermekes magyarázattal, azért: „Mert miképpen a tisztítótűzben a vétkesek büntetése bűnük nagysága szerint szigorúbb vagy enyhébb leszen, úgy ezen forrás vize is lépésenkint különböző. Mikor az emberfia, a Duna-partról indulva, fölfelé gázol benne, először majdnem hidegnek érzi. Aztán egyre langyosabb lesz. Mennél följebb megyünk, annál melegebb; legvégül pedig tűrhetetlenül forró.” Tehát, ki-ki bűnének foka szerint gázolhat beljebb, a forrójába. Mint írva vagyon: „E hővizek különösen egészségesek a betegeknek, elsősorban a kiütéseseknek és sorvadóknak.” Vagyis az ilyen fürdő megtisztítja a testet a betegségektől – ha a lelket már nem is! –, azért „Purgatórium”. Itt azután szabadon és tetszés szerinti mezben megyén a fürdőzés: ha ki mezben, ki meztelenül – de a mi korunkban már semmi esetre sem oly szabadosan, mint ment valaha Zsigmond német városa idején: amikor még nem ismertek nemek szerint való elkülönülést, és gyér öltözetben vagy éppen fedetlenül: férfiak, nők, koldus barátok, apácák, helybeliek és idegenek egymás hegyén-hátán fickándoztak az aránylag szűk fürödőhelyen. Éppen ezért, a néptől elkülönülve, Buda város módosabb polgárai, kalmárai, városi és céhbeli tisztviselői inkább kedvelik a hozzájuk közelebb eső felhévízi fürdőket, amelyeknek vize szintén a Duna partján, a Nyulak-szigetével

átellenben buzog fel. A felhévízi polgári fürdő friss keletű, újmódi, pompás épület; közfürdés céljára emeltette magának Buda város tanácsa, mintegy válaszul a Királyfürdő nagystílű átrendezésére: de ugyancsak fejedelmi nyomon, Anjou-kori királyok építkezési helyén. Mi tagadás, hovatovább kezdi háttérbe szorítani az alhévízi fürdőket. Ide osont be, csak úgy épület-kívül, a bokros rész felől, Pelbárt atya is, és most eltűnődik a vízben egy nagy kérdésen. Istenem-uram, ugyan miért is szeretnek fürödni az emberek? Nemcsak tisztálkodási okokból, de lelki szükségletből és nyilván szórakozásból is fürödnek: mert a mi korunk sok örömet és derűt igénylő embere a fürdést már oly nélkülözhetetlen valaminek tekinti, mint az evést-ivást. Tagadhatatlan előrelépés a múlttal szemben! Hitük szerint, már aki egészséges, szép, hosszú életű és főleg vidám kedélyű akar lenni a földön: annak rendszeresen fürödnie kell. Nem a testi öröm incselkedő hívsága csalja ide az embert, a langyosan pezsgő habok közé, mert az már csakugyan ördögi dolog volna: hanem maga az emberek társasága, a velük együtt való örvendezés öröme. Ez pedig nemhogy purgatóriumi érzés volna, de egyenesen üdvösségi állapotnak tetsző a gyarló ember számára: súlytalanul lebegni a vízben, a testetlenség angyali érzésével. Nem is kell ahhoz az égbe menni, hogy érezzük, mi az angyali állapot? A közös fürdés, mikor együtt paskolnak a habokban férfiak, nők, gyermekek és öregek, és a ruhátlanság miá egyikről sem lehet tudni, kicsoda: olyanféle látványt nyújt a szemlélőnek, mint a templomokban az általános feltámadást ábrázoló festmények, mikor az emberi karaván előbújik a föld alól, égbe libegve, az üdv országa felé. Külföldről vándorolt atyák azt mesélték a kolostorban, hogy az európai városokban alig vannak fürdők, a várkastélyokban nincsenek fürdőszobák vagy medencék. Fakádakban fürödnek az urak is, ha egyáltalán sor kerül arra. A krónika viszont följegyezte, hogy mikor a mi II. Endre királyunk lányát, a későbbi Szent Erzsébetet – Lajos thüringiai őrgrófhoz feleségül adta: ,,a nagyszerű hozományban többek közt egy ezüst fürdőkádat is adott”… Elmondják, hogy külországokban a közös fürdés sem úgy megyén, mint nálunk. Svájcban például az a szokás, hogy a fürdők már délelőtt tele vannak emberekkel, és még az, aki nem fürdik, az is elmegy meglátogatni fürdő ismerőseit. Mert ott a fürdőházi élet elsősorban társasélet formájában jelentkezik Aztán van ott egy galéria: ahonnan a látványban gyönyörködhetnek, le- és felkiálthatnak egymásnak. Az a szokás, hogy a férfiak felülről lenéznek, a nők meg, tréfából, alamizsnát kérnek tőlük. Olyankor pénzdarabokat szoktak oda vetni a kiválasztott szépeknek, akik azt kézzel vagy szétfeszített ingük elejével

elkapják, miközben egymást lökdösve sivalkodnak és ügyeskednek: úgy, hogy a játék hevében megfeledkezve magukról, olykor-olykor a titkos bájaik is előtűnnek. A külföldről jött barátok véleménye szerint azonban „az efféle fürdőzés nagyban előmozdítja a nők termékenységét”. Ilyenféle a fürdők erkölcse Itáliában is. Lám, minálunk más a helyzet. Ilyen előkelő fürdőhelyre, mint amilyen a felhévízi is, a polgárok be sem engedik, kikergetik a meztelenül fürdőzőket. Nincsenek szokásban oly sikamlós játékok, mint Svájcban. A fakádakhoz vagy még ahhoz sem szokott külföldiek méltán csodálják meg a kőfürdőinket, kőmedencéinket, melyeknek itt-ott még a rómaiak rakták le alapjait. A tonzúrás hajú Pelbárt szép szerényen és feltűnés nélkül meghúzza magát térden alul érő vászoningében, a fürdő egy homályosabb sarkában, míg fürdőzés közben jámborul elmélkedik… Figyelmét azonban nem kerülik el a tőle távol eső női mosolyok, szép asszonyi testformák és dévaj sikkanások sem: az is csak itt fordulhat elő, hogy ily közelről figyelheti egy jámbor szerzetes az asszonyembereket. Itt azután szemügyre veszi a templomjáró és fürdőjáró nők minden ízét és porcikáját: vannak itt kedves arcok, miket a templomi, megszokott prédikációs sokadalomból fölismerni vél. Attól tartva, hogy őtet szintén fölismerik, elfordulva locsolja magát és inkább csak a szeme sarkából leselkedik. Mikor aztán ezeket a kedves orcákat a szószék magasából újra viszontlátja a templomban, egyszerre elragadja a lelkesítő hév, és szemeit ide– oda jártatva a sokadalomban, róluk mintázza le a Boldogasszonyt, és beszédében így festi le Szűz Máriát. „Ami a nagyságot illeti… sem nagyon magas, sem nagyon kicsi nem volt, hanem olyan nagyságú, mely megfelel a női alaknak. Haja nem lehetett fodor, mert ilyen csak a nagyon hideg természetű embereknek van. De ritkás és szőke sem volt, mert az ilyen hajfürtök tompult és taníthatatlan elmére vallanak. A vörös haj viszont forró vérmérsékletre vall, tehát bizonyára barnába hajlók voltak a szent Szűz fürtjei, szemei pedig feketék… Arca a tejnek és a rózsának színeivel volt telefuttatva. Szentséges szája vonzó, kellemes és minden édességgel teli… Ajkai pirosas színűek, nem nagyon duzzadtak, az alsó ajak kissé előrenyúló s teltebb a felsőnél, s ez igen illik hozzá… Ez a nagylelkűség és hősiesség vonása. Fogai hófehérek, egyenesek, egyformák és ragyogók. Álla vonzó szabású, egy kissé négyszögű alakra hajló. Nyaka nem nagyon testes, nem is sovány, de szép ívelésű. Kezei fehérek, arányosak. Ujjai gömbölyűek, vékonyak, hosszúak, kecsesek. Lépése nyugodt, fegyelmezett. Járás közben magára tartóan szemérmes, s fejét kissé a földre hajtja, mint

szemérmes és alázatos szűz. Hangja tiszta és csengő, édes és kellemes. Állandóan szerette a csendet, keveset beszélt…”

– Hát te mit csinálsz itt, Pelbárt atya? – hangzik hirtelenül, túl közelről, igen nagyon ismerősen. Azt se tudja, mit válaszoljon a hangra. – Csak úgy fürdők, fürödgetek, ebben a nagy melegben. – Hát csak tisztelendőséged is megmártja magát időnkint a szabad vizekben? – Miképpen a te nagyságod is… Jó helyen sok jó ember megfér. – Én is megáztatom kissé öreg csontjaimat, mivel egyéb dolgom pillanatnyilag úgy sincs – mondja erre Váradi kancellár, már maga is nyakig ülve a kellemesen pezsgő habokban. Hát ő is eljött fürdeni! Mit tehetne? Hibog a víz, távolabb zsivajog a tömeg, és a két fürdő papnak csak a feje látszik. Egyik sem beszél arról, hogy várták vagy keresték volna egymást; csak emígy, csendes mosollyal örvendeznek egymás látásának. Váradi is vászoningben fürdőzik, állig érőben, mely a csuklóig elleplezi még a karok pőreségét is; öreg nyakán azonban még vastag nyalábokban szikkadoznak az erek. – Örülök, hogy egyre gondoltunk mind a ketten – kezdi Pelbárt atya, mert nem akar mindjárt ajtóstul rohanni a házba: előhozni a könyvesházból való kilakoltatását. – Mintha összebeszéltünk volna! Csak nincs valami rossz újság a palota körül, hogy itt látom nagyságodat? Szemét és még az orrát is ráncolva, nem jót szagolva, kémlel a kancellárra. – Nem sok jó, nem is sok rossz – feleli kedvetlenül Váradi. – Azt beszélik, hogy a király őfelsége kiutasított egy templomi énekest Budáról, mert a Boldogasszony templomban közbotrányt csinált. Úrfelmutatás közben állítólag így kiáltott fel: „Megtagadom az Istent, aki ott van!”

– Jó néhánnyal még hasonlóképpen kellene cselekedni, mert nem valami kifogástalan életűek ezek a külföldről jött énekesek. – Csak azt nem értem, hogy keveredhetnek még papok is ilyenek közé? – Ezek csak olyan jövő-menő papok, sok énekes és zenész van köztük, olyan is, aki a római Szent Péter-székesegyházban főtenorista volt, vagy legalábbis énekes kanonok. Nem az a baj, hisz jó szolgáló paphoz hozzátartozik a jó hang, énekkaron kívül is, szónoklat vagy mise közben… Hanem az a baj, hogy azt, amit csinálnak, maguk se veszik komolyan. Azért, ha kipottyannak az állásukból, sehol sem nagy kár értük. Őfelsége maga is azt tartja, nem árt időnkint megnyűni és eltávolítani a nemzetközi tekergőket, a hitetlen elemeket, legyenek akár világi muzsikusok vagy pápai küldnökök: egyszóval, az olyanokat, akik még a legszebb óegyházi melódiákból is gúnyos táncdalokat gyártanak, mit a tömeg nem vesz észre, hogy lejárassák a szentmise virágzó szép hagyományait, és mulatságkor utcára dobják, dobzódók kényére vessék a legszebb szentmise-hangulatokat. – Hát ilyen is létezhetik? – hűl el Pelbárt atya a meleg vízben, álla alatt mellére kulcsolva kezét. – Aljas, sötét merénylet az Ige ellen! Életem legfőbb céljának tekintem: küzdeni az aljasság, a sötétség hatalma ellen. Ahogy bírok. Lehet, eredményesebb volna küzdelmem, ha nékem is kezembe adatott volna a törvény és a pénz hatalma, mint őfelségének: de mivel én örök szegénységet és a néphez való hívséget fogadtam – és azt meg is tartom –, azért csak az Ige erejével folytathatom a küzdelmemet. Hirdetem: „Kezdetben volt az Ige…” – Sokra is mégy vele, Pelbárt… Hiszen ezek a váraljai zsoldos-családok, ahol prédikálsz, még ma is félig husziták. – Sebaj az! A husziták nincsenek ellentétben az Igével. Csak az egyházzal. S hány hitetlen és erkölcstelen, fényes rangú egyházfit hordoz a föld, olyant, aki egész életével, minden cselekedetével ellentétben van az Igével! Még mindig inkább tudok azokkal tartani, akik hisznek, és tudni akarnak, mert komoly vágyakozás van szívökben az Ige fénye: az igazság megismerésére, mint a hazudozókkal. – Mit akarsz te az Igével, derék Pelbárt, mikor még a kereszténység Istene is azoknak kedvez, kiknek kezében a törvény és a pénz hatalma van! – Csakhogy Európa istene nem a kereszténység istene, hanem a görögöké,

rómaiaké. Én is azt az istent keresem, aki a mi istenünk. Mert a kereszténység istene tétlen tűri, hogy elsötétítsék Európát a török és teuto-barbár hatalmak és erkölcsök: a gyilkolás, pusztítás, fölégetés szelleme. – Hát bizony, ha a mi urunk közbe nem áll, egyre inkább ezek lesznek az uralkodók már ezen a szerencsétlen, többre hivatott, mi földünkön is! – locsolgatja magát a puha vízzel Váradi, s karját a vízből hirtelenül kiemelve, a város tornyai felé mutat. – Azért hazug beállítás az, hogy a királyné és köre úgy szeretnék feltüntetni a dolgot, mintha mindent, ami nem barbár és alpári, ők teremtettek volna Magyarországon. Szó sincs róla! Voltak itt ennyihányan már Beátrix asszony előtt is művelt emberek, magyarok… Itt van csak maga Mátyás is, akit a királyné – gondolom – ezzel tud úgy levenni a lábáról… Tagadhatatlan, hogy a királynéval és az udvarával még inkább föllendült, ami volt: de valami már csak mégis volt…! Váradi itt hosszasabb fejtegetésbe kezd a régi palota védelmében, bizonygatva, hogy még csak a taljános kultúrát sem Beátrix plántálta ide, s mi sem kényelmesebb időtöltés, mint efféléről hosszasan tárgyalgatni a fürdővízben, ahol nem érezni az órák múlását. – Mert ugyebár, akkor aztat ki mondaná meg, hogy a messziről jött talján mesterek: építészek és szobrászok, műfaragó asztalosok, ércbevájó vaskovácsok, stukkómennyezet-építők, szobafestők, teremdíszítők és a különféle rendbeli tudósok sora nélkül hogyan épült volna meg Mátyás urunk palotája olyannak, mint amilyen már a királyné érkeztekor volt? Csak úgy, hogy ezek az emberek már annak előtte hosszú-hosszú éveken át itt élősködtek és dolgoztak a mi nyakunkon, és itt hagyták kezük szennyét a budai váron, kívül-belül! Igaz, hogy a királynak nemigen jutott rá addig annyi ideje, hogy ráért volna sokat törődni ezekkel a piperés dolgokkal, és hogy irodalom és művészet iránti hajlamait derekasabban kifejtse: első neje afféle messziről jött, beteges kis asszonyka volt, és rövid ideig élt. Aztán meg az özvegyi szabadság és boroszlói Borbála évei következtek az uralkodó életében. Aztán a mindig jelenlevő, országos nagy gondok, válságokkal teljes háborúk… Utóbbi házassága óta viszont jobban ráért a fejedelmi pompakifejtésre, a művészetek és tudományok felkarolására is… Emlékezzünk csak! Királlyá választása legelső évétől fogva itt dolgozott a palotán Ferravante, a kopasz fejű bolognai építész, és plántálta ide magával az új stílust: ahogy akkor a talján fejedelmi udvaroknál építkeztek és szépítkeztek, szobroztak, szökőkutaztak, akkor még sehol másutt a világon. Azt se feledjük, hogy a bolognaival együtt szintén itt dolgozott Benedetto da Majano, egy szőke szakállú, kék szemű műasztalos, szobrász és építész egyszemélyben, valamint a szerelmi kalandjairól

meg az itt hagyott fattyairól is hírhedtté vált Camicia firenzei művész úr, valamint di Duccio, a másik szobrász – kik azóta is úgy járnak vissza Budára, mintha hazajönnének. A visegrádi palota szintén négy-öt évvel előbb épült meg és nagyobb stílűen, mint a hozzá hasonlatos milánói – és még lehetne folytatni a névsorolást: de talán már annyit is elegendő fölemlíteni annak bizonyítására, hogy nem a Beátrix asszony egyedüli érdeme, ha a dicső koráramlat, mely a művészetekben és irodalomban valóban talján földről indult világgá: legelőször itt, Budán, a mi Mátyás urunk környezetében találta meg legerősebb támaszát Közép-Európában. Ami természetes! Mert az ilyen koráramlatok forrásai a pénzbányák. Hol volt még annyi arany, ezüst, réz és vas Európában? Az is Mátyásnak köszönhető, hogy tőlünk jutott fel tovább, északra, majd onnan át nyugatra – nem igaz tehát, hogy előbb nyugaton karéjozva, csak jóval utóbb és cseh közvetítéssel került volna át hozzánk. Hol volt Mátyástól Podjebrád a tudományokban és építkezésben! Hol marad tőle Ulászló: a bamba lovag dalia, akire a királyné asszony szemet vetett! Azt viszont tapasztalatból tudjuk, hogy királyunk közvetlen környezete addig is talján földön tanult, és hogy társaságát jelentékeny tudású magyar és talján főpapok tették ki; oly latinos humanisták, mint aminő a szegény boldogult Vitéz János érsek volt, vagy a szintén elhunyt veronai Gábor püspök, utóbb egri érsek, és hogy diplomáciában jártas taljánokat fogadott fel követeiül; meg aztán, a már meglevő könyvtárához eleinte talján betűrajzolókat és címfestőket, könyvragasztó és kötőmestereket alkalmazott, mert ilyenek akkor még nálunk nemigen voltak, s rajtuk kívül állandóan építőművészeket meg mindenféle míveseket hívott be az országba, és vagyonokat áldozott rájuk –s mindezt akkor, amikor Magyarországon még híre se volt Beátrix királynénak! Azért, hiába akarja Beátrix asszony a talján elsőbbségével és magasabbrendűségével levenni lábáról az uralkodót: mert az igazság az – és bár úgy történt volna! –, meglettünk volna mi itt talján kultúra nélkül is! – Most már értem, mért gyűlöli úgy a királyné a magyarokat – még engem is – kockáztatja meg Pelbárt atya. – Pedig én a taljánok közt is tudom becsülni, aki többet tud – mint például ett van a nagy Savonarola! – No, hiszen volt is, van is mit tanulni Itáliától a mostani időkben. Elsőségük, világszerte elvitathatatlan: nemcsak művészetben, irodalomban, de iparban, kereskedelemben is. (Ha nem is a hadászatban!) Kétségtelen tehát, hogy most, mióta Beátrix asszony révén egyszerre három nagy talján udvarral került rokoni kapcsolatba a király (mint a nápolyival, ferraraival, milánóival): a gondos alapozást még virágzóbb nekilendülés követi minden téren. Nem ok nélkül

hívjuk ki magunk ellen a szűkmarkú, körmerágó német császár, garasos Frigyes irigységét. Gyerekek hancúroznak erre, a sekélyesben; lefröcskölik a két papot. Hagyják. Türelmesen törölgetik arcukat. Hadd fröcsköljenek… Még nevetnek is. – Olyan szép könyvtára azért egy fejedelemnek sincs, mint Mátyás királynak! Habár… – buzdult neki egy pillanatra most Pelbárt, és megáll… Mondja? Ne mondja? Nem akarja folytatni azzal, ami ismét eszébe jutott: mert hiszen az majd előbb-utóbb úgyis kiderül. Mért bosszantaná meg a nagyszívű kancellárt, mikor olyan nyugodtan van a vízben. – Kellemes a fürdő vize, és el se mondhatom, milyen jólesik a szegény barátnak egy kis okosabb beszélgetés olyan emberrel, aki százszor különb nálunk… – Haj, Pelbárt… Haj-haj! – viszonozza az. – Jólesik a fürdő locsolása a testnek; de hiába, azért a víz nem mossa el azt, ami itt kavarog, belül, az emberben… Mindazt, ami mélyebben háborog a lélekben, inkább szívébe zárja, és magában tartja a jó Váradi; nem viszi rá a lélek, hogy akár a legmeghittebb lelki társ előtt is csak egy szóval is panaszkodnék a fejedelemre. Hát ilyenek ezek a Mátyás-korabeli, magyar papi férfiak.

Akik háborúra uszítanak, csak kijátsszák a békét. Már a békeközvetítő Cafarelli bíboros jelentéséből is tudnia kellett a Szentszéknek, hogy Frigyes és a német rendek többsége hallani sem akar békéről. Mert ahelyett, hogy összefogtak volna Mátyással a török ellen, a német rendek inkább Mátyás elleni hadjáratra szavaztak meg segélyhadakat. Történt pedig mindez akkor, amikor már dúlt a véres polgárháború a belső-ausztriai tartományokban (Stíriában, Karinthiában, Krajnában): már ti. a Mátyás-párti, megindult tömegek és a császáriak közt, minek következtében felbomlott minden társadalmi rend, Frigyes a végsőkig fokozva igényeit, folytatta tovább az előnytelen küzdelmet. De ha Cafarelli tájékoztatása nem volt kielégítő a Szentszék számára: tán csak elegendő lehetett volna a másik, harmadik vagy negyedik hivatalos, bíbornoki békeközvetítői jelentés – vagy mind együttvéve. Úgy látszik azonban, ennyi sem volt elég; ez sem maradt több a vatikáni kebelbeliek pusztába kiáltó szavánál… A forli bíboros püspök után a castellai

bíboros püspök közvetített. Utóbbinál érdemes megállni egy percre. Ez a békeközvetítő, szintén betartva a hivatalos sorrendet, előbb Frigyes udvarában tájékozódott, majd az ott hallottak alapján kezdett tárgyalni Budán a magyar uralkodóval, oly értelemben, mintha ennek ereje pénzben, emberben már végképp kimerült volna a hadra. Őfelsége észrevevén ezt, sietett a püspököt tévedéséről felvilágosítani. Szeme láttára indított útnak Bécs felé tizenhét oly nagy ágyút, hogy azok mindegyikét tizennyolc ló vontatta. A legnagyobbik pedig, a „varga-mozsár”, minek szállítására nyolcvan ló volt szükséges, már akkor helybe érkezett. A király végigvezette kincstárán a főpapot, aki most már azt sem tudta, min csodálkozzék jobban: Mátyás gazdagságán vagy pedig azok tájékozatlanságán, akik erejét kimerültnek hirdették Bécsben. A fejedelem egyénisége oly előnyös benyomást tett a bíborosra, hogy azt jelenti róla a pápának: „Bölcs, tudós király, kinek előadását tekintély, méltóság díszíti; sohasem mond többet, mint ami szükséges. Elméjét, beszédét, magaviseletét tekintve bizonyára felülmúl minden általam ismert fejedelmet, eszélyben, bátorságban. (A bíbornok majdnem minden európai udvarnál megfordult.) Fáradhatatlan munkásságú, ernyedetlen erélyű, harcias király, akinek lelke nagy tervekkel foglalkozik, aki nem hetvenkedik, hanem cselekszik.” Hiába a legkedvezőbb jelentések is, ha a pápa bizalmatlan, mert nem látja tisztán az uralkodó Dzsemmel kapcsolatos terveit. Holott Mátyás azokat leveleiben és a követtel küldött békefeltételeiben eléggé világosan őszentsége elé tárta. A követ hangoztatta is Mátyás előtt: – Frigyes biztosított engem arról, hogy ha felséged szép módjával megbékél, tettleg kimutatja iránta háláját. Márpedig az öreg bizonyára nem hazudott – tette hozzá a püspök. Mátyás erre hangosan felkacagott. Nem hitt már annak, aki annyiszor csalta meg vagy legalábbis akarta megcsalni őt. – Akik a háborúra készülnek, azok hangoztatják legjobban a békét! Ezek után Frigyesen és a Szentszéken kívül senki sem csodálkozhatott többé azon, ha Mátyás hadaival teljesen körülzárta Bécset, miután hosszú ostrommal egymás után elfoglalta annak külerődítményeit, és nem volt nyugta, míg meg nem hódítja magát az osztrák fővárost is. Ezen időkben kereste őt fel Galeotto, aki a királyról és udvaráról már sok

érdekes tudnivalót jegyzett fel az utókor számára. A nemes férfiú azért jött el a táborba, kockáztatva bőrét a bizonytalan utakon – a korneuburgi előkészületek idején –, hogy lányai hozományához némi támogatást kérjen a királytól. Azt el is nyerte: éppen, „mikor a tábor indulásra szedelőzködött, mindenütt pokoli zaj, kavargás (így van ez, ha annyi ezer fegyveres és szekér útnak indul)… mert éppen néhány nappal előbb vette be Hainburgot, ama nagy, falakkal és katonasággal megrakott, és szinte megvívhatatlan várral megerősített várost. A város hegy tetején fekszik, s az ágyúk ellen biztosítva van”. Mikor Galeotto a segítséget a hozományhoz megkapta (nem maradhatott a király kíséretében), és vissza akart térni hazájába, a király elé járult, s megmondta neki, hogy veszély nélkül – hacsak őfelsége nem gondoskodik róla – aligha tud hazajutni az ellenség gyakori portyázásai és ama vidéken gyakori útonállások miatt. Ehhez hozzájárult még az is – mert Galeotto jól tudta –, hogy néhány főúr pályázik rá… A király, miközben zengett minden, Galeotto szinte beszélni sem tudott – így szólt: „Gondom lesz rád!” Majd így folytatja a jelentős humanista, továbbra is harmadik személyben különböztetve meg önmagát: „Két nappal utóbb, mikor a király fölfegyverkezett, és a tábort elindítani készült – s mint már említettük –, minden mozgásban volt, s mint ilyenkor szokás, különféle ügyekkel bajlódott, sok nyelvű lárma közepette (voltak ott rácok, törökök, csehek, németek, lengyelek), Galeotto ismét megszólította a királyt. A király emlékezete kitűnő, kegyesen meghallgat, választékosan és találóan válaszol, beszédjét hol vidám, hol komoly arccal s a tárgyhoz simuló kézmozdulatokkal kíséri. Tiszta csengésű hangja messzire hallik. Megpillantva Galeottót, így szól: »Szekeret, kíséretet, pénzt és élelmet kapsz; térj vissza Magyarországba, s ha ott leszel, a további teendőket meg fogom írni.«” Ezek után nemsokára Korneuburg megvívására került sor… Itt jutott szerephez a hírhedt „varga-mozsár” – kitűnő faltörőnek bizonyult. Napáldozat után, mikor megszűnt már az ágyúzás, és pihenőre fújtak a kürtök: a mozsarak dörgését az ég dörgése váltotta fel. Mire beéjjeledett, nagy villámlások hasogatták a levegőt, megvilágítva a rozoga, magas falakat és azok mögött Korneuburg tetőit, tornyait. Az egyik toronyban félreverték a harangokat. Úgy látszik, csak ezt várta őfelsége, mert ebben az ítéletidőben általános

rohamot rendelt el. Megint együtt támadott a viharral, s felrivalltak a kürtök, mint a végítélet harsonái, és szakadt a jégesővel kevert zápor a rohamozók nyakába, kiket kellemetlenül érintett, hogy a jéglabdák közt ólomgolyók is hullanak – az éber őrzők ugyanis a villámfényben észrevették a készülődést. Voltak, akik zúgolódtak. Maga Dávidházi is le akarta beszélni a királyt a vállalkozásról s főleg arról, hogy a rohamban személyesen részt vegyen. – Az istenért, felség! Nyakunkba szakadt az ég minden veszedelme. Még utóbb valami baj érhet… A király pajzzsal és kivont karddal volt; domború mellén vért, fejében az ég lobbanásaitól meg-megvillant a csúcsos sisakja. – Utánam! – kiáltotta, és már rohantában, a kürtök és a mennydörgés harsogása közben folytatta: – Mit féljek ezektől a kis röpködő legyektől és szúnyogoktól itt? Velünk van a villámdobó, a mennydörgető égi hatalom… A fegyveres tömeg nekibátorodva követte őket a falak felé. Ketten értek fel elsőkül a bástyákra, nyomukban tolongott a föllelkesült zsoldosság. Akik jelen voltak, villámfénynél látták, hogy a két elöljáró közül az egyik a bástyán elesett. Aztán csak a város elfoglalása után derült ki, hogy az, aki elesett, és nem kelt fel többé, Dávidházi volt – éppen az a vezérünk, kinek eddig oroszlánrész jutott ki a Bécs körüli erődök kiostromlásában. Ettől fogva a király személyesen vette kezébe a hűveletek vezetését. A bécsi nép jól viselte magát az ostrom alatt, vitézül küzdött: de a közhangulat a városban hétről hétre romlott, mert a konok császár nem küldött segélyt Bécs fölmentésére. A Dunán érkező három hajórakomány élelem csakis a mieink irgalmas elnézéséből juthatott be a városba, de meg se kottyant a kiéhezett lakosság között. Bécs bástyája, Korneuburg elfoglalása után ugyanis a király azzal kezdte, hogy elfoglalta a hidakat a Duna mindkét partján: elvágta még a végső lehetőségét is annak, hogy a körülzárt városba vízi úton eleséget szállíthassanak. Ezzel működésbe hozta a szokásos, leghatalmasabb fegyvertársát: az éhínséget – megkezdődött Bécs kiéheztetése. Az ostromlók nem siettek, vártak… Kegyetlen éhség kezdte gyötörni a lakosságot. Élelemmel különben sem tudtak volna

szolgálni a kirabolt külvárosok, sem a körös-körül látható, kies fekvésű, falvak, megdúlva, felgyújtogatva. A mészárszékekben, lacikonyhákon hihetetlen drágán mérték a lóhúst. A krónikaírók; szerint: „Az elgyötört lakosság már a macskahúst is csemegének tekinté… Titkon a patkányt sem vetették meg, és végszorultságukban egerekre kezdtek vadászni.” Őfelsége ezenközben két alkalommal is álruhába öltözött, és beszökött a városba, hogy kikémlelje a lakosság hangulatát. Mondják, hogy bognárlegény öltözékben egy kereket hajtott maga előtt, ily módon bement a kapun, végigjárta a város főbb helyeit… Elégedettséggel tapasztalhatta, hogy Bécs várában immár fellázadt a köznép, a jobb módú polgárok ellen, és azok éléstárait fosztogatja: vagyis kitört a belviszály. A király seregén kívül fontos szerep jutott Bécs ostrománál Szapolyai István és Ujlaki Lőrinc hadvezéreknek, a hűveletekben mind a ketten tetemes erőkkel vettek részt; utóbbi, „kit a király mindig fiaként szeretett, hívásra jelent meg, s parancs szerint Magyarország felől, a Duna mellett ütött tábort, mire a király elhagyta eddigi állását, s udvari hadával Ebersdorf megvételére indult”. Ekkor váratlanul megérkezett a táborba Országh nádor is: hírt hozva az otthoni féktelenségekről a királyt távol tudó főpapok és főudvarnokok részéről; továbbá arról, hogy maga a királyné tűkön ül, és alig várja, hogy Bécs városába indulhasson, hogy „megfürödjék a király dicsőségében, Bécs fényében, kényelmében és pompájában”. Alig lehet már megtartóztatni Budán. Ámde hol van most az a Bécs, amelyre a királyné gondol: ahol az élvek élvei, örömök házai várták egykor az embereket! – Öreg vitéz! – ölelte át régi, atyai barátját a király. – Tudom, hogy mindez részedről csak ürügy. Ezért ide fáradni a vén csontjaiddal, magára hagyva az országot…? – Azt gondoltam, legalább magam is részt veszek a dicső ostromban. – Nem neked való az már. – Uram! hadd harcoljak még életemben egyet… A Hunyadiak mellett kezdtem, folytattam – szeretnék részt venni a Hunyadiak legnagyobb dicsőségében is! – Tanácsaidnak bizonyosan sok hasznát látjuk, ha már itt vagy, mert tudjuk, hogy sok tapasztalattal rendelkezel. Este tanácskozunk a halászkunyhóban, a Dunaparton, Bécs megszállásáról. Oda elvárlak.

S mindjárt ki is adta a rendelkezést Jaroszláv udvarnoknak, akit szintén magával hozott, hogy a halvacsorával egybekötött tanácskozást a legnagyobb titokban készítsék elő a kijelölt helyen. A királyné terveire pedig csak ennyit mondott: – Nem szeretném, ha váratlanul érkeznék. Ráér a királyné őfelsége akkor jönni, mikor már némi rend lesz az elfoglalt városban. Beátrix asszony ugyanis nem valami népszerű a fekete sereg tagjai között. Mert ezek valami virágházi mérges növényt vagy mit szimatolnak személyében. Azért, valahányszor megjelenik a táborban, mindig vonakodnak tőle ezek a Kárpát-bércek közt nőtt, cser- és tölgyfaháncs szagú, marcona emberek. Sok minden kiszivárog és mássá nől köztük, mint ami. Beszélgetik, hogy Zelini is azért választott volt magának egy jámbor, egyszerű budai nőt: mert a tudós nők gonosz szerzet, akik elméjüket és műveltségüket a férjük uruk ellenében használják. Híre van köztük, hogy Beátrix asszony gyakran rendez őrjöngő jeleneteket János királyfi miatt az uralkodóval, és hogy valósággal megkeseríti a király életét. Erről is tudnak. Hogy egy közönséges boszorkányper vádlója és vádlottja egy személyben, ami szép szlováksággal szólván magyarul így hangzik: „Szeginy őfelsige, csak sajnálni lehet itet, hogy úgy bevásárulta magának rossz csúnya fejirnip!” Minderről őfelsége mit sem tud, csak nagyot köszön rájuk, mikor este váratlanul befordul az egyik sátorba, ahol nagyban folyik a kockázás, terefere. – Dobri den, jó barátaim… No, lássuk csak, hogyan pörög a kocka? Hogy vannak az én kedves tótjaim? Mind a helyén marad (mert ők a maguk módján, ezzel a közvetlenséggel tisztelik meg őt), s valamelyikük a szalmazsákról így válaszol vissza őfelségének: – Csak nerunk, csak vesztunk… Mindig buzik az ember. – Aztán mit csinálsz majd ezzel a sok pénzzel Jovan? – Hodha nerunk: majd elmedunk mi Selmecbe bánásznak. – Vad valami zurasagnak, ha szuksig lesz, zispánnák – toldja a másik a szót, míg kezében tovább perdül a kocka. – És ha vesztetek?

– Hodha vesztunk: megmárádunk Máthász királ káthonájának. – De jól megy a ti dolgotok… Persze, az lesz a főnyereség: ha bevesszük Bécs várát. Mire egyikük meghúzza a vállát: – Tidja fene, felség… Csák nerunk, csák vesztunk: mindig buzik az ember… No, ezeket itt is hagyja a sátorban, átsiet a megbeszélt vacsorázóhelyre, a Duna felé. Ördög tudja, mi ütött ezekbe újabban, hogy oly fenn hordják az orruk? Pökhendiek. Talán nem volna bizalmuk ebben az egész bécsi jövőben, itt? Persze, nemrég még Ulászló vitézei voltak ezek… Alapjában véve, mégis hozzánk húznak! Ez a fontos az egészben. És az, hogy jó katonák. A Duna-parti deszkaházikóban már terítve áll az egyszerű tábori asztal: halétel gőzölög két bográcsban. A király háttal kerül a deszkafalnak, arccal a Duna felé. Mellette jobbról-balról Országh nádor és Szapolyai István, és így tovább, a tanács többi tagja, valamennyien: mint Ujlaki Lőrinc, Nagylucsei István s mások. Alig foglaltak helyet az asztalnál, a vár felől lövés dörren: és egy golyó átfúródott a deszkafalon, a király háta mögött. Szerencsére, nem őfelségét érte, hanem – a nemzet szerencsétlenségére – a mellette jobbról ülő Guthi Országh Mihályt, az öreg nádort. Mindjárt le is hanyatlik a földre – s vége. Kis híja volt, hogy a kénes vasgolyó nem a királyt találta. – Gazság!… Aljas merénylet! Gonosz cselszövés! – ugráltak fel a főemberek, megrettenve a veszedelemtől. Egyedül a király maradt helyben, megőrizve nyugalmát; kezével lecsapta mind a két gyertyát. Több lövés nem történt. – Disznóság!… Gonosz csel, aljas árulás történt – mondogatták felocsúdva a rémülettől, azzal kiszaladtak, hogy körülnézzenek a sötétben.

Jaroszláv udvarnok volt rajtuk kívül az egyetlen, aki a titkos tanácskozás helyéről tudomással bírt. Jaroszláv nem volt sehol. – Úgy látszik, azt gondolta, jobb lesz, ha ő innéd gyorsan elfinakol a falak iránt – jegyezte meg Szapolyai. – Nekem mindig is gyanús alak volt ez a Jaroszláv. Nem sokkal később azonban Jaroszláv előkerült, és tagadta, hogy a merényletben szerepe lett volna – őfelségének viszont Bécs meghódítása volt a legfőbb gondja. Azért nem hallgatott az árulkodókra, hanem a bűn nyomozását békésebb időkre halasztotta. – Jerünk tovább, tartsuk meg a tanácskozást a nádor nélkül… Nem engedtük őt a harcba, mégis úgy lett, amiképpen mondotta: a Hunyadiak mellett kezdte – a Hunyadiak mellett is végezte. Azért jött, mert így volt megírva a csillagokban; ennek így kellett lenni. A tanácskozást követő napon fényes követség jött ki a városból, hogy megkövessék őfelségét a táborban. Az egyetem rector magnificusa vezérli az egyetem tanári karát, kísérve a város vezetőitől. Ide érve, nagy szónoklat következik, könyörögnek őfelségének, hogy kegyelmezzen meg a városnak. A rektor előadja, hogy azért jöttek el az egyetem képviselői és a tudósok, mert a polgárság úgy véli, hogy a tudományt kedvelő királynál ők érhetnek el legtöbbet. Kezükben tartott párnákon elhozták és fölajánlják a város kulcsait. Őfelsége nem fogadta el a kulcsokat; de megértette, milyen kibírhatatlan éhség gyötri a bécsieket; azért a város lakóinak némi élelmet szállíttatott. A követséget pedig visszaküldte azzal, hogy még két hétig vár, hogy megütközzék a császári fölmentő seregekkel Bécs váráért; de ha a császár addig sem küld segítséget a bécsieknek, akkor a határidő lejártával nyissák meg a kapukat, adják át a várost. Úgy is történt. A bécsiek június 1-én meghódoltak Mátyásnak, aki diadallal vonult be Ausztria fővárosába. Hatalmas néptömeg tódult elé, és lovascsapatok fogadták nagy pompával. A város vezetősége fényes szabadtéri ünnepség keretében tette le a hűségesküt Mátyásra, aki biztosította a várost és az egyetemet, hogy minden szabadságukban megtartja őket. Ettől fogva Mátyás király neve alatt az „Ausztria hercege” címet is viseli, s Bécs meghódítása alkalmából arany emlékérmet is verettek. Ennek előlapján a hódító fejedelem szembeforduló arcképe látható; hátlapján pedig a felírás, négyszögű táblára vésve, latin nyelven, a következő: „A császár legyőzésével nagy dicsőség jutott

osztályrészemül, Apollonénál nagyobb, a thrákok zsarnokainak legyőzésével az 1486. esztendőben.”

Bonfinius szerint a bécsi bevonulás napját hatalmas földrengés előzte meg, amely jelezte, hogy a király nem sokáig fogja bírni a várost: s ott leli halálát… A király ellen elkövetett merényletről emlékezetre méltó, hogy Bécs elfoglalása után őfelsége elrendelte, hogy az árulókat, merénylőket nyomozzák ki. Mert az ebersdorfi cselvetést nem tudta elfelejteni. Bizonyos följelentés alapján először Jaroszláv ellen indítottak vizsgálatot; a király bizalmas titkárát elfogták, bilincsbe verték, megvallatták. Beismerte, hogy titkon figyelmeztette az ebersdorfi vár kapitányát, hogy az ostromlás veszedelmétől másként nem szabadulhat: hacsak a közeli házacskában asztalhoz telepedő királyra tüzes golyóval rá nem lő. Hogy a lövés célba találjon, a várkapitányhoz eljuttatott rajzon egy szikla képét jelölte be arra a helyre, ahol a király széke áll. Azt is bevallotta, hogy Bécs ostroma alatt gyakran küldött át élelmet Beckensloer embereinek, Morva- és Csehországból, hamisított levelek segítségével… Utóbb azonban visszavonta vallomását, hogy ő csak a kínzások miatt vallotta volna mindezt, azért, hogy halálra ne ítéljék. De most már öntudatnál lévén, kínvallatás nélkül semmit sem tart fenn vallomásából. Végül azzal állt elő, nem tudná elszenvedni az újabb kínpadra vonást, mert ártatlan, és soha semmi gonoszságot nem forralt ura ellen, aki jótevője. Hajlandó inkább meghalni, hogysem ismét a halálnál keservesebb kínzásoknak vettessék alá. Június 5-én érkezett meg Beátrix asszony – és éppen ezen a napon fejezte ki ünnepélyes hódolatát a tartomány lakossága a királynak s fiának, János hercegnek, a híres Szent Istvánról nevezett székesegyházban. Nemsokára országgyűlést hívatott össze Mátyás király, „Ausztria ura”, és ott a királyné jelenlétében fogadta a tartományi rendek hódolatát. A királynét még mindig lázban tartotta a későn érkezés, a lemaradás izgalma. De miről maradhatott volna le igazán? Kétségtelen, hogy élvek, örömök terén a polgári igényeket felfokozó világváros hasonlíthatatlanul többet tud nyújtani Budánál – viszont a lakók elpuhultságára mi sem jellemzőbb, mint ha meggondoljuk, hogy őfelsége milyen könnyűszerrel száguldozta meg már régebben is ezt a várost, és ellenállásra alig talált; s mi egykettőre törte le őket és késztette gyors megadásra mostan is az éhség. A királyné egyszerre akart látni és egy szempillantással hozni be mindent: mert még az is érdekelte, miként zajlott le az ostrom, és hogy történtek a hozdulatok…

Azért őfelsége a királyné megnyugtatására hadgyakorlatot rendelt el, majd utána fogadást rendeztek a Burgban a főbb vezérek tiszteletére. A hadi szemlét így írja le a királyné társaságában jelenlevő és vele együtt szemlélődő és szorgalmasan jegyezgető Bonfinius: „Bécsújhely előtt, egy igen tágas mezőn Mátyás egész seregét elővezette, és csatarendbe állította, minek láttára eszembe jutott mindaz, amit a régiek harcászatáról olvastam… Mert itt Mátyás nemcsak mint igen bölcs király, mint igen hatalmas fejedelem, hanem, egyúttal mint a legtökéletesebb képzettségű hadvezér is megmutatkozott. Lovasságát négy csapatra osztotta, a gyalogosokat és a könnyű fegyverzetű lovasokat a két szárnyra rendelte: hogy a nagyobb harci tömegeket könnyebben lehessen vezényelni, s így minden zavart el lehessen kerülni. A sereg, amely a táborból a síkságra vonult, hogy a hegyszorosok és hágók elfoglalására induljon, 8000 gyalogosból és 20 000 lovasból állott (a szolgák, lovászok és markotányok leszámításával), s mintegy 9000 kocsi tartozott hozzá. A király minden egyes csapatot személyesen rendezett el, és a hadi jutalmakat is, érdem szerint, ez alkalommal osztotta ki. Minden csapatnak megvolt a zászlaja; melyeken a keresztény vallás, a Hunyadiház, a győzhetetlen magyar nemzet, végül a dalmát és cseh királyság és a két Ausztria címerei voltak láthatók. A lovas tisztek és vitézek zászlai sem hiányoztak, sőt fejenkint minden lovas egy-egy zászlócskát hordott a lándzsájára tűzve, ami a katonaságot nagyon díszítette. A király a csapatok elé lépett, mindenekelőtt csendet parancsolt, amit nemcsak a katonák, hanem a lovak is tisztelettel megtartottak. Oda vitték hozzá az első csapat zászlaját, és azt ünnepélyes szertartások közt, szigorú utasítás mellett saját kezűleg adta át a legkiválóbb öreg katonának. (Nem minden csodálkozás nélkül láttam, hogy ennek nincsen sarkantyúja, éspedig, úgy gondolom, azért, hogy azt ütközet menetében lovát sarkantyúzva, meg ne szaladjon, és futásával a többieket meg ne zavarja.) Azután tizenkét kardot, ugyanannyi csákányt, buzogányt osztott ki az érdemesek között. Ezután a zászlók mögött állította csatarendbe a csapatokat, hogy a huszonöt zászlós lovas száma egyenlő legyen a csapatok számával. Mintegy nyolcvan emberből álló csapat állott a zászló elé, ugyanennyi ment utána. A többi

csapatokat szintén így rendezte el. A rendet minden egyes ember annyira megtartotta: ha csak egy ujjnyira lépett volna ki a sorból, rettegnie kellett volna a rendkívül figyelmes vezér haragjától. Oly nagy fegyelem, félő tisztelet uralkodott mindenütt és oly nagy csend, hogy a vezér hangján kívül nemcsak hogy emberi hangot, hanem még lónyerítést se lehetett hallani. Adott jelre minden egyes sereg előbbre vonult, és a fővezér előtt csatározott: majd ék, majd kör alakban, három- vagy négyszögben, vagy olló és fűrész alakban fejlődött. Mikor (anélkül, hogy valaki a helyét oda hagyta volna) a legnagyobb ügyességgel és pontossággal eleget gyakorlatoztak – hogy Beátrixnak világosabban megmutathassa, hogyan harcolnak teljes csatarendben: hirtelen valamennyi csapatát összegyülekeztette. Minden csapattestben két igen erős, nehéz fegyverzetű lovasokból álló sereget helyezett el, és még két másik csapatot rendelt közéjük, ezek közt állította föl a gyalogosokat. Utóbbiak közül az első sorban a nehéz fegyverzetű gyalogosok, mögöttük rendben a lándzsások, a nyilasok és könnyű fegyverzetű gyalogosok következtek. Harmadik harcvonalban a tartalékosok őrködtek, akik a hátulsó zászlókat védik. A harcvonal mindkét szélén a könnyű lovasokból alkotott két szárny mozgott, és oly gyorsan teljesítette a szolgálatot, mintha csak madarakon nyargaltak volna. Én pedig Beátrix asszony kíséretében voltam, és midőn a fölállított hadsereget szemléltem, amint két szárnya előrekanyarodott, és már majdnem összeért egymással – bámulat fogott el: mert a sereg egy valóságos skorpió alakját mutatta… Mikor Beátrix asszony már megelégelte a látványt, minden sereg rendben kezdett elvonulni. Egyúttal oldalt a szekereket is hajtották, amelyekkel a magyarok, Mátyás rendeletéből, nemcsak táborukat erősítik sáncok és árkok helyett, hanem az ütközetben is használják őket, és velük szokták bekeríteni az ellenséget. Mindenesetre csodálatos dolgok, amiket itt elbeszélünk, mert ilyesmit Itáliában sohasem lehetett látni. De ha arra a katonai fegyelemre és erkölcsi tisztaságra gondolok, amelyre Mátyás a magyarokat rászoktatta, s melyet egy ideig a táborban tartózkodva, magam is megfigyeltem, szintén nem kisebb bámulat fog el.” Itt azután Bonfinius a tábori fegyelmet és a katonai erényeket részletezi, majd így folytatja:

„Saját szememmel láttam, hogy még a hó és a föld alatt is szívesen eltelelnek, csakhogy a megkezdett ostromot félbe ne kelljen hagyniok. Egész éjjel meglapulnak állomáshelyükön, mint az egerek, meg se moccannak helyükből, s a fagyos hidegről sem panaszkodnak. És ha minden tagjuk megdermed is az őrületes fagytól, mégis törhetetlen kitartással tűrnek; de mihelyt parancs érkezik, lóra pattannak. Ezért van, hogy a harcban vitéz magyar nemzet Mátyás tanítása és vezetése alatt nem csupán elődeinek földjeit bírja, hanem annyira kiterjeszkedett, hogy Oroszországtól az Adriai-tengerig, Kisázsiától és Macedóniától Ausztriáig és Németországig elterjesztette uralmát. Ezen dicsőséges időben a magyar táborban sok Curiatiust, Fabriciust, Fabiust, Hectort, Ajaxot és Achillest lehetett találni, Mátyás pedig mind tetteiben, mind szavaiban valóságos Caesar vagy Nagy Sándor volt.”

A hadi szemlét követő, Burgbeli első fényes fogadás ünnepélyét az ausztriai hadakban tündöklő seregvezérek tiszteletére rendezték meg. Ez alkalommal őfelsége számos zsoldostisztet mutatott be személyesen a királynénak, olyanokat, kikét eddig csak hírről-névről ismerhetett, de személyesen nem. Beátrix asszony egyenkint szemre vette és megcsodálta az elébe járuló zordmord harci embereket: akiknek már valahogy a külsejükre is rá van írva marcona egyéniségük. – Ő, a fekete Haugwitz, aki harcmezével divatba hozta a fekete sereg öltözékét – így magát az elnevezést is neki köszönheti a fekete sereg. Évekig sínylődött Frigyes börtönében, de ott sem tudták megváltoztatni, mert a fekete Haugwitz még a börtönben is kitartott a mátyási igazság eszméje mellett. – Éljen a felség!… Freiheit! – hangzott vidoran. S odább csörög sötétszín ércmezében. – Ő meg a fehér Haugwitz: a fekete báró testvére. – Nem értem, miért hívják fehérnek, mikor szintúgy, mint a fekete, ő is sötét harci mezt visel? – Két Piast herceg élt egy időben, mind a kettőt Konrádnak hívták. Két unokafivér. Megkülönböztetésül az egyik a fehér Konrád, a másik pedig vele ellentétben, a fekete Konrád nevet viselte. E két vezér közül, míg zsoldomba

nem szegődtek: Henrik a fehér, János a fekete hercegnek volt a vazallusa. Így maradt rajtok a megkülönböztető jelző, még a huszita időkből. Különös világ a zsoldosoké: szinte ahány vezér, annyi rablólovag-história és rémtörténet a háttérben, a lobogó szemek mögött… Félelmetes! – Ez meg itt Zelini lovag – hangzik a király hangja, és a királyné leplezetlen borzadállyal bámul a zúzott arcú zsoldosvezérre, Hágh kapitány egykori cimborájára: ki a tündöklő környezetben egyáltalán nem igyekszik elrejteni arcának riasztó felét. Fej felütve, kardosan, csákóban mered a királynéra. Zavarában Beátrix asszony megszólította, és azt találta kérdezni tőle: – Hallottam híredet, lovag… Mondd, hogy lehet, hogy olyan nagy hős vagy te? Tán a külsődnek köszönheted? Mire Zelini János így válaszolt, pillanatra megállva és fél térdre ereszkedve a zúzott képével, a királyné előtt: – Fenséges asszonyom… Én bizony sohsem tudtam magamról, hogy hős vagyok. De ha az volnék, annak oka – a külsőmtől eltekintve, most már igen egyszerű… – Nos, mondd, lovag! – Fenséges királyné… mint ahogyan a kard kifordul a hüvelyéből: azonképpen én is egy mindenemből kifordult ember vagyok. Mint ami voltam rég… – Hogy értsem ezt? – Elveszítette a családját Budán, a legutóbbi pestisjárványkor – mondta helyette az uralkodó. – Úgy – komorodott el a királyné. – És most mihez kezdesz? – Nem marad más hátra nekem: forgatom magam az ellenség ellen, mindhalálig! – Nono, Zelini – nyugtatja, csillapítja őfelsége. – Hős voltál te mindig: már akkor is, mikor még nem voltál nős ember.

Mire a bolond közbe ugrott: – Egyszerű!… Aki hős: az nős… Aki nős: az hős… Mivel pedig Zelini lovag már nem nős: legyen ő a szabályt erősítő kivétel… Zelini erre fölemelkedett térdeplő helyzetéből, és dühös mozdulatot tett a bolond felé, csúnyán vicsorogva, és mutatva a csúfabbik arcélét, hogy még a bolondnak se volt kedve nevetnie az ízetlen tréfán, inkább lódult a közelből, minél távolabb. Egyedül a királyné derült fel a jeleneten. Titokzatos lénye rejtélyesen tűnődik el a hallottakon… Zelini vitézségét valóban nehéz volna pusztán a családi helyzetével indokolni: habár kétségtelen, hogy veszteség érte; a legnagyobb, ami embert érhet. Meg lehet érteni, ha a végelkeseredés is dolgozik a szívében. Aztán, az már úgyis mindegy ennek a szelídített rablólovagnak: ki ellen – az a fontos, ki mellett vitézkedik? Mátyás mellett tört százszor lándzsát – most is csak kiböki a szeg a zsákot, mikor távozás előtt így fogadkozik őfelségének: – Esküszöm az élő Istenre, halott gyermekemre és feleségemre, uram király, hogy addig nem lesz nyugtom, míg Flans Jánost élve-halva elő nem kerítem, és törvénylátásra felséged színe elé nem vonszolom. Isten engem úgy segéljen! – Flans János ravasz, mint a róka – jegyzi meg óvatosan az uralkodó. – Mire alapozod, hogy el tudod fogni az árulót? – Egyedül arra, hogy bízom magamban. Hogy meglássa felséged: Zelini János serege ha nem is nagyszámú, de még mindig egységes és erős, melyben egy akarat él: a királyé… Mire őfelsége megelégedetten bólintott. – Változatlanul bízom benned, Zelini. Egyet azonban ne feledjetek el a további hadakozások közben: azt akarom, hogy az ausztriai hadjárat ne alkalmi, hanem jól kipróbált, hivatásos katonák erőpróbája legyen továbbra is: az én leghűbb, legvitézebb zsoldosaimé! Némelyikük nagyokat krákogott közben, a félkörben állók közül; furákat pislant a király felé Szapolyai István, de még Kinizsi is: – Uram – reszelte meg a torkát, az idegességtől kissé remegősen. – Vagyunk

azért itt ennyihányan még magyarok is, akik a régi virtust képviseljük. – Tudom, hű szolgám. Félreértés ne essék! A ti helyetek azonban ott van az országhatárokon, végeken – felelte őfelsége. A vezéri szemle végeztével, a lakoma előtt még sorra járták a palota épületét, teremről teremre: s őfelségéékkel tartottak a külföldi követek, kik talán jobban ismerték Bécs vára termeit és zugolyait, mint maguk őfelségéék; ott volt többek között a pápai nuncius is. A tölgybetétes, ezüstmezes termekben csokrokban lógnak alá a kigyújtott gyertyák: szinte nappali fényáradatot szórva a királyi társaság aranysujtásos, ékköves, gyöngyös ruháira és a vitézek sisakjaira, fegyvereire. A királyi pár mellett Tettauer Vilmos zsoldosvezér lépeget: s azon igyekszik, hogy elterelje a királyné figyelmét a szintén jelen levő szilézita Stein Györgyről, aki a királyfi északi birtokainak gondviselője, és mögöttük éppen Corvin Jánossal beszélget. Stein György, a morva és sziléziai hercegségek kormányzója, aki királyi biztosa a troppaui és a hatalmas sagani hercegségek területének: melyek János herceg birtokait képezik. Messze irányuló politika… Nagy kiterjedésű szlavóniai földbirtokokért váltotta meg azokat őfelsége, s köztük a Podjebrád Viktorin-féle örökséget képező troppaui hercegséget is: hogy fölserdült fia utódlását ezzel is előkészítse. Egyébről még úgysem lehet szó: mert a trónját megosztó, nagyravágyó királyné következetesen megakadályozza, hogy János herceget trónörökössé nyilvánítsák: így tehát kevésbé feltűnő eszközökhöz kell folyamodnia a felséges uralkodónak, hogy fia hatalmi állását megalapozza – nem Magyarország, hanem a cseh korona melléktartományaiban indította meg az előkészítő munkát. Fontossá vált, hogy Sziléziában minél több hercegség birtokát szerezzék meg a királyfi számára. János herceg a királyt a cseh tartományok feletti uralkodásában még abban az esetben is követni fogja, ha Beátrixnak mégis fia születnék. A királyné tud valamit ezekről a dolgokról, és mindezt pukkadozva nézi, ám a csendes terjeszkedést mégsem tudja megakadályozni… Ezekről beszél Stein György a királyfinak, kit különben ma pillantott meg életében először, a bécsi fogadáson, és mikor meglátta őt, csodálkozva nézett Szilézia és Morávia urára – mert neki úgy tűnt, hogy más Corvin János az, akiről hallott, akit látott szoborban, és akiről beszélnek, mint az, aki itt van a valóságban. Mert az a király fia, akit körüllebeg a Hunyadiak nagysága – de ez

egy egészen más szabású, még a sántaságában is jellegtelen, feldíszített, kis idegen emberke. Hát ezért a kis emberkéért küzdünk mi a cseh királyi hercegekkel szemben? Még ez is Hunyadi? – méregeti őt a sima szavak közben, a szeme sarkából. …Aláírása erőtlenül elnagyolt; arcán a testi fogyatékosok túl érzékeny, elfinomult lágysága. Mit lehet egy ilyen emberrel valamikor is kezdeni? Az elöljárók megállnak egy helyütt, ahol Frigyes császár felfüggesztett, nagy arcképe lóg a terem falán. Őfelsége intésére mindjárt félrebillentik a képet: és a vendégek legnagyobb ámulatára a kép mögött ezüst szövésű szőnyeggel leplezett, tátongó faliüreg látható. – A Burg rejtelmei – mutat oda őfelsége, mielőtt tovább lépne. – Mi lehetett oda rejtve? – kíváncsiskodik a királyné, őfelsége legyintve mondja: – Jaroszláv szerint – ha ugyan hinni lehet a szavának – e kép mögött süllyesztették a fal üregébe az esztergomi érseki levéltárt, az összes titkos irattal – de amint meggyőződhettünk róla, a rejtekhely üresen áll. Ügyes kezek a féltett holmit idejében eltávolították. Itt maradt a bamba, konok császárkép: életunt gőggel, táskás apró szemekkel és vállára fésült, merev hajjal; erőszakosan felbiggyedő alsóajka csaknem az orra hegyét érinti. Hüllőhideg közönnyel néz a jövő elé… – Vén krokogyil! – morogja a vezérek valamelyike. S továbbmennek. A szomszéd teremben ékes öltözetű, új testőrség váltja ki a vendégsereg ámulatát. Szálfa alakú, válogatott legények: a magyar és dalmát fajta legdélcegebb emberpéldányai, ki ezüst-, ki aranysujtásos huszáröltözékben. Őfelsége tréfásan felszólítja őket, énekeljék el az ümmögetőt a nuncius úr tiszteletére, mire azok rákezdenek egy nem valami bizalomkeltő énekre:

Úgy szeretlek, majd megeszlek, Ühm… Tüzes kalickába teszlek. Ühm… Hun beteszlek, hun kiveszlek, Úgy szeretlek, majd megeszlek, Ühm…

A finom fülű pápai küldnök leplezetlen bizalmatlansággal figyeli a tiszteletére hangzó, fogvicsorító éneket; minek melódiája sajátosan eltérő a nyugati zenétől, parlagi csengésű, barbár, keleti. A király elmosolyodik. Fura dal is az ümmögetős. Különösen, ha oly marcona legények zengedezik, mint ezek a tenyeres-talpas, félelmetes, bődületes nagy emberek. Ajtóknál, falak mellett feszülnek, mindig a felség látható közelében tartózkodnak; az énekben pedig vastag hangúak és bikaszemekkel meredők. Nem volna ajánlatos valamelyikükkel közelebbi kapcsolatba kerülni…. – Kik ők? – érdeklődik a nuncius az ének végén. – Jó vitézek… Testi-lelki barátaim. Az a jó bennük, hogy ezek még egymásban sem bíznak meg teljesen; jól szemmel tartja egyik a másikat; szinte versengenek egymással az előzékenységben. – Mit énekelnek ezek a bolondok? – veti fel a kérdést a királyné is. – Kit fenyegetnek a tüzes kalickával? – Mindenkit, aki a király közelébe lép. Beátrix asszony nem helyesli e túltengő, kihangsúlyozott őrködést a király körül, mert ez a külföldiek előtt úgy tüntetheti fel a dolgot, mintha a királyné személye

és az olasz udvar jelenléte nem nyújtanának kellő biztosítékot a király személyi épségéért. A fogadás végeztével, mikor ketten maradnak, és a szokásos módon még elbeszélgetnek a hálóterembeli találkozón, élénk vita támad köztük. Beátrix asszony tudni akarja: mik a legközelebbi tervek Ausztriával, és mikor szándékozik egybehívni őfelsége a budai törvényhozó országgyűlést, mit évek óta halogat? A király véleménye szerint ugyanis mentül előbb vissza kellene térni Budára, mert Bécs elfoglalása után legfontosabb a hazai ügyek megnyugtató elintézése volna; a királyné viszont a külföldi vonatkozások intézését tartja fontosabbnak – célja: minél tovább elodázni a budai országgyűlést. Ha személye nem kerülhet szóba a trónutódlásban, akkor már azt szeretné elérni, hogy a törvényhozó országgyűlés a trónutódlás kérdésére egyáltalán ne térjen ki. – Ez pedig most már halaszthatatlan – véli őfelsége. – Meghalt a nádor is. Nincs helyettesem, sem utódom, s mindez az országban érthető nyugtalanságot okoz mindenfelé. – Tudnod kell, Mathikám, hogy a törvényes utód a trónon teutánad egyedül én vagyok. – Valami könnyebbet kívánj, mert ez nagyon nehéz lesz. Rosszul ismered a körülményeket, Beátikám, ha azt gondolod, hogy te valaha is királynő lehetsz Magyarországon. – Miért ne lehetnék, mikor most is törvényes királyné vagyok? – Legelőször is, még itt vagyok én: hál’istennek makkegészségesnek érzem magam, és harminc évig is elélhetek, ami neked is csak örömödre szolgál… Aztán, ha királyválasztásra kerülne sor valaha: a nádoré lesz a szó, hogy javaslatot tegyen. Nádor pedig nincs. – Hát ki lesz a nádor? – Szapolyai Imre. – Jól van, de én csak úgy megyek bele Szapolyai nádorságába, ha az új kancellár pedig Filipecz János leszen!

– Várj, még a régi kancellár is itt van. S mi több, nagyon meg vagyok elégedve hűségével és szolgálatával. – Le kell váltani! – Váradi a jobb kezem. Minden ok nélkül nem válthatom le őt. – Váradi önkényeskedő! – jelenti ki a királyné, és fölnevet. – Nem veszed észre, hogy hátad mögött áll egy föléd emelkedő óriás? Váradi kancellárnak máris nagyobb súlya, tekintélye van a főrendek előtt, mint Mátyás királynak, ha nem tudnád. – Badar beszéd… Honnan veszed ezt? – Hát kihez folyamodnak legelőször a főurak meg a főpapok bármi elintézendő ügyeikkel, dolgaikkal? Gondolkozzál… Váradi kancellárhoz! És amit az tanácsol, az előttük szent! Csak azután járulnak a királyhoz a kész ügyekkel. – Mert ez a szerepe és az ügyek rendje. – Visszaél a reá bízott hatalommal. – Azt még sohasem tapasztaltam. – Váradit különben is le kell váltani. Öreg már, kikorhadt… Jöjjenek a fiatal erők! – Hagyd békén Váradit. Semmi bajom sincs vele. A királyné félig leeresztett, ragadozó szemekkel néz maga elé. – Én pedig ragaszkodom ahhoz, hogy amennyiben Szapolyai lesz az új nádor: Filipecz legyen az új kancellár. – Mit akarsz Filipeczcel? Váradinak még a nyomába sem ér, mert annak még a kisujja is több, mint az egész Filipecz. Jobb lesz, ha ezekről a dolgokról nem vitázunk. No, most már egészen biztosra vehető, hogy kiugrik a macska a zsákból: persze, azért nem akarja Váradit, mert tudja róla, hogy Corvin-párti. Félti a saját

esélyeit. Azért szeretné, hogy a törvényhozó országgyűlés a trónutódlás kérdésére ne kerítsen sort: mert ha azt már lehetetlen törvénybe iktatni, hogy ő legyen az örökös, azt szeretné, akkor azt se vegyék be, hogy Corvin János lesz az. – Ezt én kérem tőled. Én akarom, és te nem fogod megtagadni… Fölkent, megkoronázott királyné vagyok, valamivel nagyobb tényező az ország állami életében, hogysem hozzájárulásom nélkül oly fontos kérdésekben dönthessetek. – No, majd meglátjuk egy fél év múlva – fordul a király az ágyban. – Előbb úgysem kerülhetünk vissza Budára. – Halogatjuk, halogatjuk? – csúfondároskodik. Majd zúdul a siránkozó szemrehányás. – Azt hiszed, nem látom, hogy csak időnyerésre megy ki nálad minden? Azt hiszed, nem tudom, hogy időközben annak a sánta fattyú fiadnak az útját egyengeted a trón felé; akiből a magyar rendek mégúgy sem kérnek? Mért kötöd be a szemed, és tömöd be a füled? – ül fel hirtelenül az ágyban, férjeura vállát rángatva. – Tudnod kell, hogy egy törvénytelen utódot, aki ráadásul nyomorék, a magyar urak sohasem fogadnak el királynak. Hiába hízelegsz nekik. Hiába kérsz tőlük hűségnyilatkozatokat: hiába teteted le a várkapitányokkal az esküt a fiadra a budai Boldogasszony-templomban: mert ahogy lehunytad a szemedet, minden másként lesz, mint ahogyan kitervezted; mert akkor többé senki se tesz féket ellenséges indulataira a Hunyadi-házzal szemben. Viszont, ha törvénybe iktatjuk, hogy a király halála után a királyné lesz a törvényes uralkodó… – Kár minden szóért, kedves. Te nem ismered a magyarokat – dörmögi őfelsége nyugodtan, anélkül hogy megfordulna. – Az a baj, hogy nem szerettetted meg magadat velük. Tékozló idegen nőnek tekintenek, mint merániai Gertrudot annak idején. Sajnos, abban az egyben biztos lehetsz, hogy sohasem fogadnak el királynőjüknek. Azért kár hiú ábrándokkal áltatnod magad, kedves. Törődj már bele egyszer, ha úgy történik, hogy én meghalok: rólad királynéi rangodhoz méltón gondoskodva lesz… – Én pedig majd megmutatom, hogy a királyi trónhoz egyedül nekem van jogom utánad! – kiáltott fel villanó szemmel, s őfelsége már tudja, hogy most ezután a könnyek árja, a könyörgés, majd a szitkozódás, szemrehányás, kifakadás kedélyhullámai következnek. S ha mindez nem elég, hasra fekszik az ágyban: úgy tépi a vánkost ujjaival, és zokog… Miért is? – Tudom, hogy gyűlölsz. Nem

is szerettél soha, csak azt a ribanc nőt… Ha egy icipicit is szeretnél, nem bánnál így velem: belátnád, hogy utánad egyedül én következhetem a trónon. De te is olyan vagy, mint az anyád volt; ahogy vénülsz, egyre inkább előjönnek belőled anyád rossz, komisz tulajdonságai… – Hagyj alunnom! – Nem hagylak! Ezt végig kell hallgatnod… Mert én el vagyok átkozva temelletted! Elátkozott az anyád meg a szeretőd… Ó, én szerencsétlen ügyefogyott! Megvert veled az Isten… Miért is kellett nekem ilyen érzéketlen, barbár emberhez mennem nőül? Átkozott még az is, aki kitalálta, hogy hozzád menjek! Átkozott vén anyád… Percekig némán zokog, majd sziszeg, liheg, sóhajtozik. Órák telnek, és még mindig fúj az ágyban, nem tud megnyugodni. A király álom nélkül hever mellette. Nem válaszol, csak csonttá merevedett arccal néz maga elé. Nagy melle domborulata és nyalábos vállizmai egy rezdüléssel el nem árulják a benne szorongó nagy-nagy feszültséget; csak ajkai sarkában egyre mélyebben vésődik be az akaratos, keserű vonás. Úgy véli, legjobb, ha mindent elereszt a füle mellett. Várja, hogy majd megnyugszik a királyné asszony háborgó természete, hiszen maga sem tehet róla, hogy ilyen. Fetrengésében megsajnálja őt. Hadd sziszegjen, lohogjon szegény feje; ha harap, hát tegye. Végül úgyis csak az történik, hogy – mint a mérges kígyó – ha kiürítette fogát, megnyugszik… – Tartsuk meg magunkat a szeretetre, kedves – hangzik a király gyengéd, meleg hangja. – Hidd el, hogy ez a boldogság gyökere; a legtöbb, amit egymásnak kölcsönösen nyújthatunk. – Ismerem már ezeket a kenetes szólamokat! Ilyenkor jönnek a szentenciák… Mintha anyádat hallanám… Pfuj! mért kellett nekem ide züllenem? – Megint kiadtad a magadét, no! Légy boldog és aludj… – Te meg légy boldogtalan! – sziszegte az ágyban önmagából kifordult, rekedt gyűlölettel. Őfelsége erre kiugrott az ágyból. Köntöst kapott magára, és csak az ajtóból szólt vissza nyugodtan:

– Jó éjt! No, bizony, hát szépeket kíván férjeurának ez a kedves nápolyi feleség… Hogy az isten könyörüljön rajta, az ő szent belátása szerint! Biz isten, jót tenne neki a verés. Kontyon kéne ragadni ezt már egyszer, megcibálni, valahogy helyre zökkenteni sörénye alatt az észt… Budán ilyenkor ő is ki szokott ugrani az ágyból, és követi, nyomában van. Aztán kerül-fordul, sebbel-lobbal, mert talán meg is bánja hamar, amit mondani szokott: s mikor felöltöztették, fogja magát, elszalad az olaszaival imádkozni egyet a kápolnában. Kigyújtják a hosszú viaszgyertyákat. Olyankor aztán, mikor udvarnői környezetében, bíborzsámolyos fapadon térdepel a kápolnában, lelke megnyugszik. Itt meg, ott marad a szobában és tovább átkozódik, rikácsol, hogy távozó ura minél tovább hallja. – Mondd csak, mondd a magadét… Beátrix, Beátrix… Szeretetre, úgy látszik, szíved valóban nem képes; de arra inkább, hogy megöld a szeretetet mások szívében is. Csakhogy a szeretet, ha igazán az, ölhetetlen… Mi pedig Beátrixet valóban szeretjük. A megkínzott szeretet idővel könnyen változik át más érzelmekké: szomorúsággá, vagy éppen közönnyé vagy iszonnyá; néha haraggá vagy gyűlöletté is, a jó alkatú lélekben. Majd a megbocsátás átmeneti alakját öltve fel magára, újra meg újra csak visszavedlik szeretetté. Érzelmi körforgás, mely azonban könnyen végső fásultságba vagy unalomba fúl: s ilyenkor kell legjobban őrködni magunk felett, mikor következik a semmi érzete, a mindennél rosszabb, a kísértő nihil… Eh! mindennél többet ér egy jóízű, nyújtózkodó, huhogó ásítás, ideát, a másik, a királyi hálóteremben… – Á…á… Tekereg a király erős, vastag hangja, és ásítása visszacseng a saját fülébe; még ott rezeg tovább az ezüstmázas mennyezet alatt, melynek gerendázata a gyertyafénynél csupa csillogás, itt-ott a fával feketében játszón: van az egészben valami ravatali íz… Brr! Hagyjuk a ravatalos képzeteket… De hogy e nő, annyi idő után, még mindig ily elképesztő mód ne légyen tisztában a magyarországi körülményekkel: szinte megfoghatatlan az ember előtt. Bolond egy kicsit! Egy kicsit nagyon… Hiába művelt, okos nő: ha makacs és szűk befogadó képességű, mind észbelileg, mind lélekben. Oly hiány van

benne, amiről valószínűleg maga sem tehet. És hogy ilyen rosszat kívánt az imént is: csak amolyan hangulat, tőle megszokott meggondolatlanság ez is… „Te meg légy boldogtalan!”… Családi perpatvarok, nyakra-főre! Hogy meggondolatlanság? Hm… Nemcsak a szeretetet lehet megölni valakiben, hanem magát az embert is: mikor elembertelenedünk – és az a veszélyesebbik eset. Azért szokta hajtogatni a királynénak, a gyengéd, a leplezetlen pőre együttlét óráiban: „Tartsuk meg magunkat a szeretetre, kedves, hidd el, hogy ez a boldogság gyökere; a legtöbb, amit egymásnak kölcsönösen nyújthatunk.” Olyankor, mint a kezes bárány, mint egy angyal… Csak más angyal – más természet… Talján vér, még spanyol is lüktet benne, s mi egyéb; az ragadtatja ilyen végletekbe szegényt. Más szokások közt nőtt is fel! Rémesek, magyar udvari ember számára egyenesen hátborzongatók ama szörnyű szokások Itáliában: megkerülés, hátbaszúrás, emberölés, mosolygó merénylés. Csupa csalás és híg máz az egész udvari modor Itáliában; ilyenkor tör ki belőlük az igazi természetük, a leplezetlen valóság. Nálunk inkább nyíltan robognak ki az ellentétek ember és ember között; nem homályból előkerülve, hízelgő merényléssel, ciróka méreggel: s bizony, még Budán sem szűnt meg, tíz-tizenkét év erőlködésével sem volt áthidalható az a bizonyos, sokat emiégetett taljánmagyar udvari ellentét. És most egyedül rikácsol még mindig, odaát, a másik hálóteremben; beszaladt hozzá Nardella, és csitítja… Már az udvari emberek is ismerik árnyoldalait: hogy elégedetlen, zúgolódó, nagyravágyó és pénzéhes. Látják, milyen szívtelenül zsarolja férjeurát; zaklatja örökös követelődzéseivel. Eh! megint elkövette azt a hibát, hogy visszaszólt; legjobb ilyenkor semmit se válaszolni a királynénak. Legjobb a halogatás… Együttlétünk jó tíz esztendeje és az élet sok-sok tapasztalata napról napra jobban azt tanítja, hogy a legnagyobb politikai óvatosságra van szükségünk, ha bánni akarunk ezzel az asszonnyal. És ha csakugyan előbb hunyna el az ember, és az ország pártküzdelmek tűzfészkévé válik, mert a királyné és a kiskorú király nyílt ellenségekként állanak a ravatalunk mellett? Eh! Meg kell várni János nagykorúságát… Mindenáron ki kell térni a botrány elől. Ej, ráérünk még azzal a törvényhozó országgyűléssel is… Talán majd

kimegy a fejéből, és letesz róla! Még hogy Beátrix? Veszedelmesen önfejű nő! Még a holtaknak sem tud megbocsátani, nemhogy az élőknek… Miket nem mondott a Hunyadiakról és az elhunyt édesanyjáról is! S mit mondana ő – a jó vajdahunyadi édesanya, ha élne? Mintha hallaná – ezt prédikálná egyetlen fiának: – Szép is volna tőled, Mátyás, ha nem te kerülnél ki győztesen ebből a trónért folyó küzdelemből! Szép is volna, ha te, aki soha egy ellenségedtől se rettentél meg, még utóbb gyengének mutatkoznál egy asszonyi állattal szemben! Szép is volna, ha elhagynád magad, mint egy báb: és ahelyett, hogy elfogadtatnád és törvénybe iktatnád egyetlen fiad utódlási jogát az országgyűlésen: gyáva módra, kerülő utakon keresnéd módját, hogy valósággal úgy csempésszed be őt a királyi székbe magad után! Nem, nem, Mátyás… Ez az út nem méltó hozzád! Más annak az útja-módja, édes fiam… Jól tetted, hogyha Hunyadi grófjává, Liptó hercegévé tetted, és ráruháztad a Hunyadiak minden birtokát, a Szilágyiak, Garaiak és más magvaszakadt családok vagyonát, sőt számos koronajószágot is nékie adományoztál – én is összes birtokomat csak reá, egyetlen kis véremunokámra hagyományoztam… Mindez azonban csak bevezetés; nem több, mint a kezdet: mert ha nincs örökösödési törvény a trónkérdésben, mire megy a fiú mindezekkel? Ezt mondaná a vajdahunyadi édesanya… És igaza volna! Eh! ráérünk még, míg a türelmünkből futja; nincs időnk efféle asszonyias rimánkodásokra… Kár is volna elhamarkodnunk a legfontosabb teendőket! Mert ami a legszentebb a szívünknek, mindig azt féltjük és takargatjuk leginkább: s tépelődünk rajta, próbálgatjuk magunkban így is, úgy is: hogyan volna jobb és biztonságosabb? Amiért hogy óriási a tét, annak okáért el ne rontsuk valami elsietett és célját tévesztett intézkedéssel! Jó percben mondjuk, erő, egészség még megvan hozzá, hogy várakozzunk valami kis ideig a magától adódó, természetes megoldásra. Mert mégis az volna a nemzet részéről a legszilárdabb alapozás, kétségkívül: ha sikerülne oda terelni a dolgot, hogy maguk a rendek kérnék ezt tőlünk! Ha ők sürgetnék, követelnék rajtunk, maguktól jövő, igaz belátással: és mi boldogan és hálatelten egyeznénk bele az új nemzet akaratába. Mindent megérlel az idő. Nem vagyunk még olyan korosak – hál’ Istennek! –, hogy rá ne érnénk egy kis várakozásra.

Öncsaló magatartás sosem volt tulajdona a felséges fejedelemnek; sőt alapvonása jellemének, hogy szeret egyenesen és élesen beletekinteni mindenbe, a dolgok elevenjébe. S hogy közben elhadakozta java idejét és fia házasságát éppúgy, mint a trónöröklés elintézését minduntalan csak halogatni volt kénytelen: nagy szerepe volt abban a királynénak és Filipecz növekedő befolyásának is. A királyné ismert ellenkezésén kívül kétségkívül közrejátszottak ebben a rendek részéről mutatkozó nehézségek és az ellenséges közhangulat is. Azzal a fél évvel, amit a Burgban töltött, Ausztria ügyeivel foglalatoskodván, kissé kimúlt az időből. Még meg sem volt a budai törvényhozó országgyűlés, Filipecz János már oly szerepet kezdett betölteni a királyné szárnya alatt Bécsben, mint egy bécsi udvari kancellár. Ez a lángszín hajú morva pap pedig egykettőre felújította a régi, kebelbaráti kapcsolatokat a szintén morva származású Beckensloer-Flans Jánossal: aki uralkodónk legádázabb ellensége maradt még mindig. S tudni való, hogy amiként Flans János kapcsolatot tart fenn a királynéval Filipecz révén, azonképp a királyné is vele. Titkos írással cserélik ki világmegváltó terveiket és gondolataikat. Sok mindenről, ami tudott dolog köztük, nem beszélnek (mint a király betegsége, a végleg megromlott viszony közte és hitvese közt) – mert már senkit sem téveszt meg a csalóka látszat, hogy házasságuk külsőleg a zavartalan béke és egyetértés képét mutatja. Képmutatás a világ felé… Továbbá tudni való, ha a fejedelem már úgyse sokáig fogja húzni! S ezek után még nem átall Flans János titkos egyezkedés örve alatt sürgölődni Bécs új ura s fejedelme, Mátyás – és Frigyes között; persze, Beátrix asszony közvetítésével, aki levelében még mindig „változatlan jóakaratáról és szeretetéről” biztosítja az egykori, áruló érseket. A Mátyás tudtával – vagy tudta nélkül – folytatott levelezés bizonysága szerint a királyné mindent elkövet annak érdekében, hogy vissza akarja fogadtatni a király kegyébe az érseket. Szenvedélyes hévvel szorgalmazza a találkozást, s kifejti Flans előtt: „mi szép és nemes dolog volna, ha a békeszerzés szent ügyében egy pap és egy asszony aratnának diadalt…” Ahogyan ő Flanst Mátyással, úgy azt őt Frigyessel hitegeti, s leveleiben nem győzi hangoztatni, hogy „nincs a világon semmi, amit élénkebben óhajtana, mint az, hogy a két leghatalmasabb fejedelem között megegyezés jöjjön létre, és országaikban béke uralkodjék a kereszténység javára s a kegyetlen török romlására”. Erre törekszik ő is, minden erejével… Ezért szeretne a felséges király szolgálatába megbízható közvetítőket ajánlani…

El lehet képzelni, miféle emberekre gondolnak; hogy kik legyenek ezek a megbízható közvetítők, akiket Mátyás további szolgálatába lehetne állítani? Olyanok, akik Jaroszláv helyére állhatnának, mert, csakugyan, sok fejtörést okoz a frigyesi berkekben, évről évre, hogy hová és mikor verjenek be egy új szeget – és milyen legyen az: hogy szerepét jól töltse be, és kibírja két-három újabb esztendeig: mikor az embereket a politikai porondon ismét cserélni kell… „Volna itt például egy jó új orvos Hispániából, aki a római császár őfelsége bizalmát bírja, mert őtet is gyógyította volt: Magister Bernardus Cotha de Toledo di Hispánia… Ezen férfiút különösen melegen királynéi fenséged figyelmébe ajánlhatjuk: aki még jó szolgálatokat tehet fenségednek a király őfelségénél…” Embereket ajánl, megoldásokat javasol a két fejedelmi ház minél közelebb hozatalára: mert Bécs eleste s Jaroszláv börtönbe vetése óta csakugyan mindent el kell követnie a frigyesi körnek, hogy császárával együtt még valahogyan a felszínen maradjon, s rövid idő alatt végképp fel ne morzsolódjék. Minden régi tekintélyét latba vetve tehát, és még hazai összeköttetéseit is kihasználva, Beckensloer-Flans „érsek” azon is fáradozik, hogy a cseh korona melléktartományaiban, de főként Sziléziában, a Corvin János nevére írott hercegségek pártot üssenek a Hunyadi-házzal szemben, ellenszegüljenek a királyfi utódlásának – s valószínűleg Beckensloer kezének tulajdonítható Zelini János hirtelen eltűnése is. Hogy lehetne megérteni azt, hogy egy ilyen tapasztalt nagy vitéznek, mint Zelini volt: egyik napról a másikra nyoma vesszen, és csak úgy lelépjen a porondról? Sejthetőleg börtönbe került. Hírek szerint állítólag egy cselvetés áldozata lett, jól Salzburgon túl, a belső Ausztriában: az a hős, akiről fel van jegyezve a krónikákban, hogy „mestere a pusztító száguldásoknak…” Ugyancsak Beckensloer eszelte ki a kelepcét Tettauer elejtésére is: hogy a fekete sereg hős vezére egy kis várostrom alkalmával ismét fogságba esett; majd rábírták arra, hogy a börtönben átállt, és – ha ideig-óráig is – Frigyesre esküdött fel. Beckensloer keze jól működik… A fegyverét mindig győzelmesen forgató, és Mautent és St. Pöltent is már régóta megszállva tartó Zerhánova azonban keményebb diónak bizonyul: mert a maga cseh lovasságával itt-ott már ennyihányszor meglepte és szétugrasztotta Beckensloer seregét – s nincs az a csel, ígérgetés vagy csalogatás, aminek felülne a kipróbált sziléziai hős. Sőt, Mátyás mellett egyre nagyobb jövő elé tekinthet – bizony, senki sem merné róla feltételezni, hogy lesz idő, amikor ő is színt vált, árulóvá változik. A királyi felség és katonaság távollétében Magyarországon felütötték fejüket az

ilyenkor szokásos garázdaságok; annyira, hogy az országfők alig győztek igazságot tenni a neki szabadult rablók, orgyilkosok, tolvajok és rendbontók dolgában. ,,A király távollétében ugyanis – jegyzi fel a krónikás – az ország teljesen a gonosztettek, jogtalanságok martalékává vált. Mi sem látszott tehát sürgetőbbnek, mint a bűnösök kiirtása: hogy jó törvényekkel, intézményekkel rendbe hozzák az országot… Ezernégyszáz esztendő fölött már a nyolcvanhatodik esztendő folyt, mikor a király Budán a hazai ügyekkel ismét foglalkozni kezdett. Bécs elfoglalását ugyanis már csak öt esztendővel élhette túl, hogy miként a földrengés jelezte, tovább ne élvezze győzedelmet…” Ebben a hátralevő öt esztendőben azonban még annyi minden történt, hogy csak győzze valaki följegyezni. Kezdhetnők mindjárt ott, hogy a királyi felség és katonaság távollétében nem csekély feladatok hárultak az itthon maradt államemberekre: Váradi kancellár és Kerekegyházi titoknok érezték a terhét legjobban annak, hogy nemcsak Budán, hanem a tartományokban és a szabadjára hagyott vármegyékben is olyannyira megszaporodtak a kihágások. Lehetőség szerint segítségükre volt ezeknek Ráskai Balázs budavári helyőrségi kapitány, valamint Czobor Mihály főfoglár mester úr – mindez azonban nem lehetett elegendő. Győzködtek, ahogy bírtak. Ahhoz már a király jelenléte volt szükséges, hogy végképp helyreállítsák a rendet. Budán legfőképpen Viola úrral és cimboráival gyűlt meg a bajuk. Egy talján csoport ugyanis azok közül, akik otthon őrizték a királynéi palotát, a konyhamester eltervezése alapján éj idején megtámadta a zsidók negyedét. Feltörték a bódékat, és fosztogatták, mire a zsidók sem maradtak tétlen; hanem előrohantak házaikból, és nagy lármát csapva hívták az őrséget. A helyőrség nem jelentkezett (úgy látszik, már valahogyan azokat is előre behálózta a palotapók) – és mivel a rablók semmi lármázásra és kiabálásra nem tették le az elragadott holmikat – szükség törvényt bont –, kardra kaptak a károsult zsidó emberek, s mi több, úgy kiverték a betörőket az utcából, csak úgy csengett. Esett hat sebesült, két halott és a szörnyű botrány: hogy a királyné hívei ilyesmire vetemedtek. Átmenetileg Viola úr is börtönbe került – Váradi, Kerekegyházi, Ráskai és Czobor Mihály uram legszentebb egyetértése szerint. – Az, hogy egyes elvetemült borbélyok ölésre használják a beretvát; vagy az unatkozó zsoldosok szórakozásból levágják a budai gyerkőcök fülét, csak hagyján – de mit szóljunk akkor, mikor a talján udvar belső emberei mutatják a legrosszabb példát a lakosságnak? – zúgolódott Kerekegyházi Ákos deák. – Az sincs rendjén, hogy a helyőrségi zsoldosok olyan otromba mód

szórakozzanak, hogy levágják az ártatlanok fülét – vetette közbe Váradi kancellár. – Nem olyan ártatlanok voltak – viszonozta az. – Pajkosságból csúfoltak két morva katonát az utcán: „Csibogár!… Csebogár!”, és azzal futásnak eredtek. Az egyik utánuk lódult, és karddal csapott a gyerekekre. Most mit tegyünk ezzel is? Átadjuk a katonai bíróságnak… – Mit tennénk! Megfér a fogdában a többi között. Eggyel több vagy kevesebb – vélte Czobor uram. Nem könnyű ítélkezni az előadódó különféle ügyekben; így tehát megtelnek a börtönök. Ugyancsak a talján lovagok garázdaságából történt, hogy az egyik éjjel megölték és kifosztották Szakácsy Balázs jómódú budai kereskedőt, a Mindszentek utcájában, mert megtagadta marhái után a dézsmát. A király egy régebbi, 1481ben kelt törvénye szerint dézsmát csak gabonából, borból, bárányból, méhből, kölesből, árpából és zabból szabad szedni, másból nem. Hiába kötötte magát a törvényhez, raktárait elhordták, és megölték a kereskedőt, kinek a háza – utódja nem lévén – most azután a kincstárra szállott át. Nem sok idő múlván, egy messziről jött tudós orvos férfiú érkezett Budára, osztrák szolgák kíséretében, és egy Bécsben kelt adománylevelet fitogtatott, mely a király úr parancsára állíttatott ki. Eszerint: „Magister Cotha de Toledo di Hispania, a király és a királyné tudós orvosa, szorgos és eredményes működése jutalmául, királyi adományoztatás révén azon kőházat nyerte el Budán, a Mindszentek utcájában, mely Szakácsy Balázs halála folytán a király birtokába került.” Az adománylevél alatt királyi pecsét és dátum: Bécs, 1487… A háromkirályok-korabeli csúcsos süvegű és fellengzős modorú, szőröstülbőröstül hispániai férfiú az oklevél felmutatásakor (nem ismerve a körülményeket), úgy látszik, még szükségesnek tartotta hangsúlyozni Kerekegyházi Ákosék előtt ama nyomatékos körülményt: hogy az adományozást a király úr őfelségénél különösen Beátrix királyné pártfogolta. Mármost, fene tudja, miféle érdemeket szerzett ez az őrült spanyol őfelsége egészsége ápolása körül, hogy azt a derék sarokházat minden további nélkül megkaphatta, és később, mikor a királyi udvar Budára tért, bele is költözködött. – Kihal egy magyar család Budán, mindjárt helyébe furakodik egy idegen.

Az itthon maradott urak is csak meghányják-vetik maguk között a dolgok lettjétvoltját: amire még unaloműzésül is adódik néha alkalom: hol Váradi, hol Kerekegyházi, hol Czobor Mihály vagy Ráskai Balázs házában. Fájlalják, hogy még most is legnagyobbrészt idegenekkel kell bajlódniuk, mikor a budai magyarságnak is megvan a maga külön gondja – de megszokták már, hogy az idegenek előbbrevalóak s ráadásul hálátlanok, akik nemigen szoktak megköszönni valamit. Pedig még azt is Mátyásnak köszönhetik, hogy annyi viszontagság után kibékült a trónkövetelési viszály miatt egymással ellenségeskedő francia és nápolyi királyi ház; őfelsége egy házassággal véget vetett az ellenségeskedésnek. Igaz, hogy a házasságon nem volt áldás, mert Frederigo herceg, aki kérőként hagyta el Nápolyt, özvegyül tért oda vissza: amiért hogy a felesége, Szavojai Anna útközben, még francia földön elhunyt. Ki tudja, mi érhette azt is? Annyi biztos, hogy Frederigo, aki ugyanazon év végén vigasztalódni jött Bécsbe, majd Budára, és részt vett a Veszprém-völgyi vadászaton meg az emlékezetes leveldi vacsorán is: egész jól mulatott a vigalomban, nem sokat látszott bánkódni elveszített hitvese miá. – Sok áldozatot kell hoznunk a felségi eszmékért. Sok-sok-sok! És vajon sikerülnek-e majd? – tépelődnek a magukra hagyatottak itthon, kiket leginkább roskasztanak a felelősség terhei. – Aztán még mi leszen itt, ha az osztrákok is a nyakunkra ülnek? – Hogy az osztrákok mit tesznek ezek után – jegyzi meg a kancellár –, azon többé már nem fáj fejünk, minekutána a bécsi tanács letette a hűségesküt a királynak, Corvin Jánosnak és a magyar birodalomnak. Sokkal inkább azon sülfől fejem, hogyan is áll a szénánk külpolitikailag: hogy annyi sok befektetés után végül ugyan milyen lesz az aratás? Találgatások következnek, mi sem nehezebb ugyanis, mint a király nélkül átlátni a messzire ágazó tervezeteket: mivelhogy őfelsége politikai hálózata azóta már más irányú tájékozódást vett: s újabban már meglazultak a francia és velenceinápolyi diplomáciához még az időkből fűződő szálai, amikor Pius pápa a török ellen Burgundiával és Velencével összefogva, szövetségükhöz Magyarország is oda csatlakozott. Rég volt az már… Tény és való, hogy a Jagelló-háznál tett, meddő lánykérési kísérlet után, egy régibb és hatalmasabb dinasztiánál, a Spanyolországban és Itáliában uralkodó Aragóniai-háznál kopogtatott be házastársért, nem is eredmény nélkül, és hogy őfelsége a francia, Habsburg és nápolyi, illetve castiliai játékszövevénybe, a nyugati hatalmi vetélkedés útvesztőibe nem is nagyon szívesen dugta be a lábát. De miért is tette volna azt?

Távoli, ismert kis ügyek voltak azok a mi uralkodónk számára; s bár most, Beátrix asszony révén némileg csakugyan közelebbi érdekűvé váltak, s időközben a dolgok sorja ott is másképp alakult: mégis, túlzás volna úgy tüntetni fel, mintha a nápolyi feleségtől nyugati diplomáciájának valami nagyobbszerű kibontakozását várta volna az uralkodó. Az ő terve már kezdettől fogva készen volt és egészen más… Burgundia még a frigyesi számítgatások szerint is kiesett a közép-európai számításokból. Amióta Lajos király elfoglalta Dijont, a burgund bortermelők fővárosát, Nápolynak immár Franciaországgal kell egyezkednie, ha zöld ágra akar vergődni a franciákkal. – Így hát aztán nem is lehetett még ez idáig semmi a Dzsem herceg tervezett budai séjourjából sem, a palotabörtönben – fejezi ki sajnálatát Czobor Mihály, lekókadva. – Nem lesz bőrdíj a töröktől, hogy a bőr hűljék rá, ott, ahol van, Burgundiában! Pedig még török császár is lehetne! Csakhogy már alighanem csődbe mennek a személyéhez fűzött, messzemenő keleti diplomáciai számítgatások. Aligha lesz itt az egész török ügyből valami… Nem, nem… Ezzel már le kell számolniok a budai számítgatóknak, követeknek, ajtónállóknak és főfoglármester-uraknak is: Burgundia nem tét többé a budai diplomáciában; de annál nyomósabban esik latba az időközben hatalomra jutott XI. Lajos, kivel mindjárt kezdettől fogva diplomáciai tárgyalásokat indítottunk. Ezek egyik következménye lett, hogy sógorunk, Frederigo nápolyi herceg, francia hercegnőt kért és nyert nőül – de lám, az út amott is befagyott, befellegzett. Mindenesetre azért jó sakkhúzás volt Mátyástól… Másik új lépése a fejedelemnek: hogy a hatalma tetőpontjára került svájci köztársasággal tíz évre szóló szövetséget hozott létre (1479 tavaszán), ami két év múlva jár le – két évvel előbb meg már Esztergomban és Budán kötött kettős szerződéssel fogadta védnöksége alá a német lovagrendet is, mely az egész Poroszország felett uralkodik, és kötelezte magát, hogy seregét rendelkezésükre bocsátja, ha a lengyel királlyal háborújuk támad, a salzburgi érseket és a seckaui püspököt meg, mindenektől függetlenül, szárnya alá vette, azaz hogy védnöksége alá fogta, minek következtében azok váraiba magyar őrség helyeztetett. Ezek azok az oldalvást tett sakkhúzások, futárokkal, lovakkal… Magyar őrség Ausztria belsejében – már hat év óta nem újság: s nem is olyan rossz fordulat; így, valahogy egyre-másra erősödnek és sokasodnak az őfelsége nyugati diplomáciai szálai. – Kéz kell ahhoz, de hatalmas, hogy azokat a rakoncátlan nyugati államokat ott

össze tudja fogni, mikor valamennyi másfelé húz! Még csak ehhez szükséges az őfelsége kipróbált, erős marka – bölcselkedik a kancellár. – Aztán csínján is kell fogni a szálakat, mert az európai lökös paripái rendkívül érzékeny szájúak: húzd meg, ereszd meg… Suttyomban, és úgy kell fogni az egészet, vigyázattal, hogy észre se vegyék. – Aztán itt vannak a török ügyek, mik szorosan összefüggnek az európai tervezésekkel. Az volna legjobb, ha már rég ki lehetett volna szabadítani a francia fogságból Dzsem herceget, és török oldalról, palotaforradalommal lehetett volna valamit kezdeményezni. Ne gondoljuk, hogy ez átszámításunk már végképpen kútba esett! – reménykedik Váradi kancellár. – A törökkel még mindig hamarabb lehetne kezdeni valamit Európában, mint ezzel a habókos Itáliával itt. Hisz a taljánok már számtalanszor bebizonyították, hogy képtelenek bármi összefogásra: hacsak valami ellenállhatatlan külerők jobb belátásra nem kényszerítik őket. Nem látnak túl az orruk hegyén; kizárólag csak a belviszályaikkal foglalkoznak. Hiába volt a nekik nyújtott katonai segítség meg a pápai jóakarat; holott, ha valaha, hát most adódnék nekik a jó alkalom: egyesíteni a török ellen a kereszténységet. Merthogy Mahomet halálával Törökországban, a talján hercehurcákkal egyidőben, hála a Jóistennek, belháború ütött ki, ami máig sem ért véget: és a törökök letettek itáliai terveikről, csapataikat rég kivonták Nápoly és Velence vidékéről. Mégis oly rövid a látásuk a kereszt fő-fő viselőinek: nem tudják kihasználni a világraszóló, előnyös helyzetet, hogy a két szultáni utód hajba kapott a trónörökségen. Tudjuk, hogy a rhodoszi lovagrend is csak arra használja fel Dzsem herceget, hogy zsarolja vele az új szultánt: értsd, hogy eladja Európát, egy tál lencséért… Bajazit szultán – amint hírlik – évi negyvenötezer aranyat fizet a lovagi szerzetnek még mindig, azért, hogy az öccsét fogva tartsák, és rabságából ne bocsássák szabadon. Ugyanakkor viszont, ahogy bírják, pumpolják a Dzsem-párti basákat is… Há-há! Meddig tart még mindez? Mikor lesz a talján telhetetlenségnek vége egyszer? Szépen meggyalázzák a vendégi menedékjogot ezek a szent szerzetes lovagok: hiszen már a franciaországi birtokaikra is magukkal hurcolták a szerencsétlen herceget, és ott is áruba bocsátották. A legméltatlanabb módon bánnak vele ezek a fölszentelt haramiák… Azért érdemes lett volna a burgundi herceg közbenjöttével valamiképpen kiváltani onnan a boldogtalant, mert az itt járt basák, az ellenpárt vezérei, őfelségének nagyon ígérték: ha a szabadon bocsátását számukra kieszközli, és segít őtet szultánná tenni: akkor ők tudni fogják, mi a hála… Ami semmiképpen sem volna rossz fordulat az egész keleti és nyugati politikára! Előre elfogadták a

basák ugyanis, hogy készek lesznek Boszniából, Szerbiából, Havasaljáról és Bolgárországból kitakarodni. Akkor aztán Magyarország beleülhet a nyeregbe… Hát ilyenek a Mátyás sakkhúzásai! Kardvágás nélkül tenni ki őket Európából: mi sem jöhetne inkább kapóra a Szentszéknek! Azért a herceg kiszabadításáért ismételten is tett lépéseket a felség: mert a fordulat, ha sikerül, minden a lehető legelőnyösebben bontakozhatik ki a mi számunkra, a művelt világ számára: de ha nem sikerül: drága árát fogja fizetni annak a mi szerencsétlen hazánk és vele együtt egész Európa… Váradival aztán még két ízben találkozott az uralkodó. Az első alkalom – mely már a másodikra is rávetette árnyékát – akkor adódott, amikor őfelsége túlesvén a törvénykezés és igazságszolgáltatás legsürgetőbb gondjain, ülésre hívta tudósait a Corvina könyvesház továbbfejlesztése és átszervezése tárgyában. Elkerülhetetlen volt, hogy a humanista kancellár is ott ne legyen a tanácskozáson. Föl is készült rá erősen, mert az egyetem dolgát készült szóvá tenni. Mikor őfelsége távol – és itt lappad az ember a kancellárián, szüntelenül a kancelláriai iratok közt kutat, matat, rendezget, mint afféle pontos és rendszerető, tudományos férfiúhoz illő. Keres valamit, s így van ilyenkor, minden iratba beleszagol, ami kezébe akad: hogy nem az-e, amit keres? Aztán egész más kerül elő, mint ami után tapogat. Abba is belekukkant egy kicsit, mint jó búvár: no, persze, egy jó kancellárnak mindent ismernie kell tőről-hegyre. Most egy valami, fene tudja, milyen régi iratot böngész át: mely igen megragadta figyelmét, hiszen még Vitéz János idejéből való: a király levele, illetve csak a másodlata annak, mit II. Pál pápához intézett volt, mikor egyetemet alapított Pozsonyban. No, épp ezt kereste! Kéri a király a levélben az egyház fejét, engedje meg, hogy egyetemet alapítson Magyarországon: „mert az ország nagy is, termékeny is, de egyeteme nincs. Így az ország lakói közül mindazoknak, kiknek van tehetségük és alkalmasak tanulmányokra, külföldre kell utazniok, hogy egyetemet látogassanak; sokat meg a szegénység és az utak rosszasága és veszélyes volta, valamint a nyelvbeli nehézségek tartóztatnak meg. Ebből az egyházra, a keresztény világra és magára az országra is nagy kár származik. Pedig tanult emberekre van szükség, éppen

itt, ahol a hitetlenek a szomszédságban élnek…” A pápa június 1-én utasítja Vitéz János esztergomi érseket, hogy azon városban vagy mezővárosban, melyet a király alkalmasnak talál, állítsanak fel egyetemet, valamennyi fakultással és külön kancellárral. Ha a törvényeket megalkották, terjesszék jóváhagyás végett a római Szentszék elé. Így alakult volt meg a pozsonyi egyetem, még 1467. június 20-án, s egy hónap múlva Vitéz már tanárokat is válogathat külföldről, és útnak indítja őket Esztergomból Pozsonyba, ahol a polgárok magukévá tévén az ügyet és átértve a pillanat nagyszerűségét, a tanárokat ünnepélyesen fogadják: s csibével, hallal, zsemlyével, borral, körtvéllyel és gyümölcsökkel vendégelik meg… Megvan tehát a keresett dokumentum; nem kell új pápai engedély, csak fel kell újítani a régi egyetemet Pozsonyban, ahol akkor nem találhatott végleges fészket az ausztriai viszontagságok és háborúságok miá. Őfelsége megértéssel fogadja az előterjesztést, csak azon a véleményen van, hogy ide kell hozni az egyetemet, Budára, ahol jelen vannak a tudós humanista férfiak. Itt kell megnyitni azt. Igen szép foglalatát adja közműveltségre vonatkozó elképzeléseinek a tudományok kara és képviselői előtt: – Világosodottá akarjuk tenni a nemzetet – úgymond –, mely nem a maga vétkéből volt sokáig tudatlan és szerencsétlen: midőn se szülő, se iskola, se társadalom nem nevelte az egymásra burjánzó nemzedékeket. Ennyi háborúság, győzködés közepette, jól le se tehettük talpköveit eltervezéseinknek, miket magunkban kifundáltunk: mégis, aki körültekint az országban, vehet már észre valamit. Országunkat városokkal, épületekkel fölékesítettük, mesterségekkel úgy megerősítettük: hogy csaknem hasonló Alemanniához. Meghonosítottuk a tudományokat, amelyekben titkos erő lakozik, mely lassan, de foganatosán munkál a nemzetben. Palotát kezdtünk emeltetni, külön a tudományok számára, akkorát: hová majdan, mint otthonába, seregelhet negyvenezer ifjú ember az ország minden részéből. Azok majd mind ide jöhetnek a tudományok budai házába, hogy a régi Hunyadi-palota átellenében megismerjék a magasabb tudás különféle ágazatait, és egymás kezébe adják a kilincset, visszaindulva az ország kulcshelyeire. Mert a tudás nincs származáshoz kötve. Igen sok paraszt és szegény, aki soha semmiféle művelődéssel nem törődhetett, mert még ha akarta volna, se tehette: nagyszerű tehetségű és igen értelmes embernek bizonyul. Mások viszont, kik sok fáradságot pazaroltak erre a dologra: megmaradtak

tompaelméjűeknek. Sőt, ha meg akarnám vallani az igazat, senkit sem láttam soha az emberek között, akiről kimutatható lenne, hogy a műveltség és szorgalom tehetségessé tette volna; de inkább olyanokat, akik bár tehetségesek voltak, de a tudománynak rossz gyakorlása közben egész tehetségüket elveszítették. Ezért akkor virul fel az ország igazán, ha majd áthatja a hivatottakat ez az áramló, titkos erő: és megszületik az új nemzetben a gondolati folytonosság. De akkor már békességet szeretnék látni a népek közt, másként nem lehet kifejteni, mi annak utána hátra van. A király szavaira felragyognak a tudósok képei. Boldogok, hogy tanúi és részesei lehetnek a király lelkéből napvilágra került terveknek; s míg a gyarlók magukban kételyeiket rágicsálják, a jobbak átkozzák a szívök mélyén Frigyest, ki ha békét hagy vala Mátyásnak, most országában csendesen nyughatna felőle: Mátyás pedig a török ellen győzedelmeskedvén, már rég kiterjeszthette és boldoggá tehette volna egész birodalmát. De a harcot vinni kell tovább, nincs vége még. – Csak hogyan jut el mindez a néphez, ami itt a Corvina-házban és a tudósok fejében fel van halmozva? – meri kockáztatni Váradi kancellár a kérdést, mikor már visszafelé tartanak. – Az már a tanítók dolga, Váradi. – Az egész nép nem tanulhat meg latinul. – Elég az, ha tudnak latinul a humanisták és a művelt rétegek. – Amit azok tudnak, maguknak tudják, és annak semmi köze a néphez nincs – fejtegeti a kancellár. – Tömérdek pénzt költenek magukra, utazgatnak, és sok hibás másodlatokat készítenek gyenge szerzők műveiről. Azokat koszorúzzák gyöngyökkel és arannyal a Corvina-házban. A mi Vitéz Jánosunk, Pannóniai Jánosunk, Temesvári Pelbártunk is felér azokkal a szerzőkkel, és nem kerülne annyiba! De a hazai irodalmat ezek az urak a királyi könyvesházból egyszerűen száműzték; üldözik, tagadják, jobb szeretnék, ha nem volna – mert akkor ők miből élnének meg oly fényesen a Corvinán? Teljes ellátás, három-négyféle fizetés, azonkívül mindegyik külön királyi határral rendelkezik. Temesvári Pelbárt pedig kéregető barátként tengődik és nyomorog. Ezek az urak ellenzik a legjobban a könyvnyomtatást: ők üldözték el Budáról Hess Andrást. Mert szerintük a könyv nem mindenkié: csak azé, aki drága pénzért velük kézzel

íratja. Úgy vélekednek, hogy a könyv az drágaság, magánügy, csak a kiválasztottak kezébe való. Márpedig, felség, a könyv szerintem mindenkié, aki írni-olvasni képes – éppen itt van az írástudók és gondolkodók nagy jövője: átadhatják eszméiket a legszélesebb közösségnek, és amelyik uralkodó egyszer fölismeri ezt, az lesz a legnagyobb fejedelem a században. Én Hess Andrást a fölséged helyében nem engedtem volna elmenni Budáról: sőt azonnal visszahívnám, és minden nagyobb városban nyomdát állíttatnék fel… – Aztán mit nyomtatnának ki? Hiszen ami írva, az már sokszorosítva van mindenütt a világon. – Íratnánk új könyveket. – Minek az a sok szószaporítás? – Igen… Az, hogy a fejedelem így beszél, ez a legfőbb bástyájuk és támaszuk a humanistáknak: akik szeretnének rátelepedni a klasszikus és eddig való irodalomra, és csak azzal sáfárkodni, mint gabonájával a magtáros vagy pénzével a kincstartó… Mert ők jól élnek belőle. A többi mellékes: még az is, hogy Vitéz János, Janus Pannonius és Temesvári Pelbárt nálunk az igazi humanisták, nem ezek. Mert ezek csak az írókból, az igazi humanistákból élősködnek. – Váradi, te túl sokat beszélsz, és már ellenzékieskedel… Tudnod kell, hogy Temesvári Pelbárt különben itt él köztünk, és folyton énellenem csahol a szószéken. Hagyd a tudományt a tudósoknak és humanistáknak: mindenki nem lehet tudós. – Sokkal nagyobb tudósok maradnak ismeretlenségben, mint amilyen tudósok ezek itt. A hadsereg is mindig új meg új vezérekkel újul. A tudomány is csak új tudósokkal tágulhat. Nem az a tudós, aki mindent tud és ismer, ami eddig volt, hanem az, aki homlokegyenest más utat vág, és új utat talál az emberek számára, előre… – Mondom, Váradi, hogy ma túl sokat beszélsz, és eszedet túlságosan messzire elkalandoztatod… Augustus császár alatt hol tartott a tudomány – és nézd meg, hol tart ma? – Augustus császár alatt virágzott a költészet is, nemcsak a tudomány és a többi művészet.

– Most is virágzik, méghozzá latinul, ami nekünk sokkal nehezebb, mint Augustuséknak volt. – Augustus császárnak latin volt az anyanyelve, és úgy beszélt az egész ország népe és a tartományok művelt rétegei. De a mi nyelvünk nem latin, hanem magyar – és ha latinul írunk, kizárjuk a műveltségből a latinul nem tudó magyarok sokaságát. – Előbb tanuljanak meg latinul: addig nem teheti a bába bölcsőbe a csecsemőt, míg meg nem született. – Hát az a sok szép népének, rege, monda és a sok hősi dal, ami felséges személyed legdicsőbb cselekedeteiről, csatáiról és diadalmairól szól: az talán nem volna érdemes arra, hogy bekerüljön a Corvinákba, vagy közönségesen kinyomtassák és megörökítsék? Mennyi mindenről tud és mesél a nép, a régi nagy királyokról, honfoglalásról is akár órákig tartó énekekben beszélnek. Gábor kalocsai érsek maga jegyzett le belőlük egy ládára valót… – Hagyjuk azt! Úgy látszik, Gábor papnak nincs jobb dolga: nem azt írja le, ami saját fejében született vagy megtörtént: hanem amit összevissza beszélnek. Ugyanolyan kitalálások, mint amiket álruhában saját magamról is nemegyszer hallhatok. Egy öreg kanász arról mesélt nekem a múltkor is a Bakonyban, hogy szemével látta, amikor Mátyás király megnyergelt egy vad bölényt, és árkot ugratott vele… Szép történet… Nevetni éppen lehet rajta, akinek más dolga nincs; de nem érünk rá mindenre. Ha volna időm afféle szamárságokra: ráértemben akár holtom napjáig körmölhetném azt a sok mesét és történetet, miket gyermekkoromban Hunyad alatt hallottam és megtanultam: hat ládát is megtölthetnék vele, nem egyet. De az mégse nem tudomány, se nem irodalom, se nem történelem: haszontalanságokkal nem tölthetjük az időt. Azt inkább ráhagyjuk Pelbártra… Mert az ilyen kitalálások éppen Pelbárt atya tollára valók. Az is mást tud, mint amit teszen. Úgy látszik, valami nem klappol nála (sokan vannak ilyen szerencsétlenek): mert, mint az óra, pontosan működik, csak éppen rosszul veri az órák számát: mintha azt mondaná, hogy kilenc helyett tizenkettőt üt. Ami elég baj. Mert ezek szerint félrever. – Igen, félrever. Különben nagy tehetség. – Mint szónok? Savonarola: egy héjába költözködött angyal képét mintázza. – Mint író!

– Mint író? Hadd éljen, hadd jártassa a száját kedvére. Íróktól nem kell tartani a fejedelmeknek: mert amit írnak, elolvassuk, és ezzel elvesszük tőlük: a mienk. Föltéve, ha jó! Örülünk, ha jót írnak; de sajnos, írnak ők rosszat is. Nem jó, ha egymást utánozzák: ott kezdődik a rossz. – Mégis mindig tanulnak egymástól: átveszik a mankót, és továbbmennek a maguk örökös, rögös, kódis útján. – De azok boldogulnak közülük legalább, akik találkoznak a fejedelmekkel. – S többnyire azok a legrosszabbak. Ilyen mindjárt Galeotto vagy Bonfini. – Nem! Ne mondd, hogy a legrosszabbak… Mind a kettő lesi szavam, és azt írja, amit mondok. Kicirkalmazzák, tudásuk szerént… De ha valaki majd elolvassa őket: itt-ott megtalálhatja bennük az én elejtett gondolataimat. Csak legalább ne lódítanának, ne túloznának, és ne hízelegnének: én nem szeretem a hamisítást. De hát, ők az írók… – Rájuk kell hagyni, felség. Ahogy hozza a köztük levő, régi viharedzett barátság… Mi pedig elolvassuk, és gondolunk egyet, ha úgy tetszik. Tegnap éjjel én is szamársággal töltöttem az időt. Ovidiust olvasgattam, és utána elgondolkoztam az ágyban: ugyan melyik a nagyobb, a költészet vagy a prózai irodalom? – Mind a kettő lehet nagy: a maga nemében. Nem szükséges egymáshoz hasonlítani a kettőt. A hasonlítás nem igazi értékelés. – És ha valaki költő is meg prózaíró is egyszerre? Mert olyan is lehetséges: ilyen volt Vitéz János… – Magától értetődik, hogy a költő véglegesebben kialakult világképpel, fejlettebb eszközökkel rendelkezik (ami a stílust, nyelvet illeti), mint a prózaíró. Én legalább így gondolnám. De hagyjuk, beszéljünk másról… – Kár, hogy felséged nem ír! – Hogyhogy? – Nem kenyerem a hízelgés… Mondom úgy, amint van: óriási nagy bölcsességgel és emberismerettel rendelkezik. Mindig élvezem a leveleit, mikor

tollba mondja: mennyi gondolatot, lélek- és emberismeretet és történelmi tapasztalatot sűrít össze azokban. – Nem szeretnék író lenni – feleli elgondolkodva. – Keserves ügy lehet az. Bizonyára nincs hálátlanabb feladat az életben: mint ízlést finomítani, észt gyalulni a parlagon; jól megtömni a buta fejeket értelemmel, az üres lelkeket tartalommal. Még azt se mondhatnám teljes lelki nyugalommal, hogy buta vagy üres: mert nem nevezhető tartalmatlannak oly lélek, amelyik tele van rossz tulajdonságokkal, talán irigységgel, alaptalan gőggel, önteltséggel vagy gyűlölködéssel; sem butának nem mondható az a fej, amelyik tele van ravaszsággal és mindenféle sunyi számítgatásokkal. Sok száz évekig kell folytatni az értelem pallérozását, a lelkek nemesítését, mire kezdeni lehet az emberekkel igazában valamit – mert vannak, akik rosszra születnek, és még ha kevesebben vannak, akkor is ők akarnak uralkodni a jók felett, ők az erőszakosabb fél. De beszéljünk másról, unalmas dolog a fejtegetődzés oly dolgokról, amin úgysem tudunk változtatni; mert az emberi természetbe másként van beleírva, mint ahogyan szeretnők. Ez volt az utolsó épületesebb beszélgetés köztük. Azután még csak egy ízben találkoztak, minek következménye lett Váradi börtönbe vetése. De ezért már nem nagyon sokan róják meg magát a fejedelmet; mert mindenki tudja, hogy egyedül a fejedelem körüli udvari és főképp asszonyi ármánynak köszönhető, hogy Váradi kancellár is börtönbe került. Váradi hűvösre tétele látszólag az ausztriai hadjáratokkal van kapcsolatban. Zelini ugyanis esküt tett a királynak, hogy nem lesz nyugta, míg a szökött prímást élve-halva kézre nem keríti. Mikor híre jött, hogy Beckensloer-Flans hadaival Dél-Tirolba merészkedett, hogy mint leendő salzburgi érsek, a birtokokat magának Frigyes nevében visszaszerezze: Rohr érsek a „királyiak” segítségét kérte. Kinizsi is fent lévén Bécsben – és a dicsőségből kimaradni nem akarván – csatlakozott a vállalkozáshoz. A támadót közrefogták, elég eredményesen hajszolták, csak el nem fogták – azonközben pedig, míg Kinizsi, a Zelinivel vetélkedve, Beckensloer hadait kergette Ausztriában: Temesvára alatt szépen betört a török. A védtelen, búzatermő délvidéken aztán hasonló mód járt el, mint ők Ausztriában. Ez a tájék, mely Dóczi Péter kardja alatt virágzott úgy fel, meg se lehet mondani, mióta nem látott törököt. Dóczi Péter – szegény öreg Dóczi Péter –vénségében kardra kapván, oda száguldott néhányad magával, és – elesett… Mindez nagyon kapóra jött az olasz udvar cselszövőinek, hogy a szorongatott Flans János ellenében ők is kiüssenek egy vezérfigurát az

ellentáborból: fegyvert kovácsoljanak a Budán élő Váradi ellen, amiért hogy elmulasztotta, hogy Kinizsi Pál távollétében megfelelő védőerőt irányított volna a Bácska-Bánát vidékére. E mulasztás, ha nem is egészen hajánál fogva előrángatott ok volt, hogy a királyt Váradi ellen hangolják: annyira súlyosnak mégsem nevezhető, hogy az öreg kancellár miatta Árva vára börtönébe kerüljön. Pedig így történt. Mikor a hazai ügyek rendszabályozására, Váradi és Kerekegyházi hívására hazakerült őfelsége, szomorúan értesült régi kedves bátyja és szívbéli jó barátja elestéről. Hajtogatta, hogy ezért felelnie kell valakinek, mert mulasztás történt: mint távollétében még sok mindenben. Pillanatnyilag azonban annyira lesújtotta Dóczi Péter halála, hogy magától a felelősségre vonástól eltekintett, és csak azt hajtogatta: – Dóczi, Dóczi… Olyan vitéz nemigen támad minden században kettő-három. Dóczi kétszázad magával tört a török tömegre, de öreg legény volt már ahhoz, nem úgy, mint rég: hősi halált halt a Temes alatti vidék védelme közben. Dóczi, Dóczi… Mindig tudta, hogy a helye hol van, hogy hová rendelte őt a hazafiúi kötelesség: mindig ott küzdött az országhatárokon, végeken. Egész életét átcsatározta, és abban a rövidke kis időben, ami csatán kívül maradt, igyekezett az életet derűsen és jól eltölteni: enni, inni, jól vigadni… Istenem uram! Szomorú, hogy csak ennyiből áll egy emberélet Magyarországon, még egy olyan kiváló nyargaló vitézé is, mint vala Dóczi Péter, úr, a váradi bán… Elrendelte, hogy az elesett hőst Temesváron temessék el, és sírja fölé örök időknek szóló, szép síremlék emeltessék a délhatáron: a föliratban megemlékezvén a vitézségén kívül arról is, hogy a remek vitéz példát állított a déli népekkel és országokkal való, áldozatokat hozó, szívélyes barátságból, és örök biztatásul marad fenn emléke. Váradit pedig nem idézte ezért külön maga elé, de – mint ugrásra kész oroszlán – csak várta a vele való alkalmat: mikor végképp lecsapjon reá… Nemsokára az is elkövetkezett.

A Kinizsitől megrángatott Viola úr dolgát mikor elővették, annak ellenére, hogy minden körülmény a konyhamester ellen szólt, őfelsége megjegyezte: – Nem kell túl nagy fontosságot tulajdonítani ezeknek a dolgoknak. Mert Violát ugyan jól ismerjük az összes árnyoldalairól; de azt is tudjuk, hogy inkább Nardella a dolgai tudója. Nardellával pedig mit lehetne tenni? Asszonyügy… – Az is csak egy asszony markában ragadt báb! – szakadt ki Váradi kancellár száján. – Az is olyan szerencsétlen flótás… – Az is? – Az is… – nyögött fel, keserves fohászattal. – Mi az, hogy az is? Mért nyomtad úgy meg a szót? – fogta szaván, élesen fürkészve a kancellárt. Váradi nyelt egyet – és mintha karót nyelt volna, hirtelenül belé feszült valami érthetetlen makacsság; mint aki tökéletesen elértette a célzást, amiképpen a fejedelem is elértette azt. Mit lehet itt tenni? Felfogta férfiasan a kihívást; nem riadt vissza attól, hogy szíve fájdalmát meggondolatlanul elő ne tárja. – Felséges király! Tudod, hogy sose volt kenyerem a hízelgés. Tudod, hogy én mindig csak az igazat mondtam. Most is azt teszem… Bárhogy veszlek, nagy vagy… – Hagyjuk a bókokat! Most ne erről beszélj… – Nagy vagy királynak, magyarnak, embernek – sorolta megcsukló hangon, mint aki érzi, hogy utoljára összegez mindent, mielőtt kimondaná a végszót az uralkodó szemébe. – Nagy vagy törvényhozónak, diplomatának, hadvezérnek: olyan nagy, ami sem előtted, sem utánad nem lesz a magyar földön… – Ebből elég – hárította el józanul csengő hangon. – Ez mind csak bevezetés. – Van egy, amiben kicsiny vagy. – Na végre! Mi az az egy, amiben kicsiny vagyok? Váradi érezte, hogy hurkon ráng: mindegy, kimondja:

– Férjnek kicsiny vagy… Kis férj vagy, kegyelmes uralkodó. – Nem igaz! – üvöltötte villámló szemmel, fölmeredő hajzattal és mint a ragadozó, oly félelmetesen lövellő haraggal. – Hogy merészeled az én házassági ügyembe dugni az orrodat? Nem igaz, amit állítasz! Érted? Nem igaz! Hazudsz, Váradi kancellár! – Bocsásd meg, uram! Szemmel láthatólag erőlködött az uralkodó, hogy visszanyelje haragját. – Azt hiszed, te komisz vén csuhás, hogy talán örömet szerzesz, mikor ilyeneket mondogatsz? – Bocsásd meg, hogy őszinte voltam. – Mit bocsássak meg? – Hogy megmondtam az igazat. Az uralkodó fújt egyet-kettőt; az ablakhoz futott, kinézett a Duna felé, majd visszafordult: – Követelem, hogy amit mondtál, bizonyítsd be! Nesze neked, Váradi kancellár! – Parancsodra, uram… Íme a bizonyítás! Végigdúltad asszonyért Csehországot, Lengyelországot, Ausztriát, és elérted Olaszországot is, mire végre elvehetted a nápolyi király lányát. De azóta itt minden csak a felséges királyné asszony jóváhagyásával és beleegyezésével történik Magyarországon. Szánalmas látnunk, hogy az erős király és hős hadvezér, a kíméletet és kegyeletet nem ismerő uralkodó – uram, bocsáss meg! – gyenge férj… – Nem úgy van, Váradi kancellár… De te itt már jó ideje úgysem találod a helyedet énmellettem és az udvar körül… Rossz nyelvedről sokan beszélnek. Rossznyelvű vagy, még uraddal és jótevőddel szemben is. No, mondd gyorsan… Fenntartod, amit mondtál? – Fenntartom. – Árva vagy te… Árva is voltál… Az is maradsz, Váradi kancellár… Árvában

születtél, azért Árva várába csukatlak, és ott fogsz meghalni. Váradi bólint rá. Se nem sír, se nem nevet, és nem háborog: csak néz az utolsó magyar reménységre, Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet nagy fiára – és magában szemére hányja istennek, hogy még ezért sem tud reá haragudni… Nincs, aki nála közelebbről tudja: nagy szörnyeteg ám a felséges uralkodó, akinek fényes képébe – vigyázat! – sok sötétebb vonás is elegyedik. Nem szólnak többet, mindegyikük elfordul. Kimondták egymáshoz az utolsó szavakat – csak néz az öreg, és mikor elviszik, halkan dünnyögi maga elé: – Bocsásd meg, Úristen… Ezt is megértem!

A külpolitikai és az egyéb hazai események, no meg a különféle tartományi és magyarországi államügyek sebes árja közepette, azért a dicsőséges fejedelem nem feledkezett meg arról, hogy állandóan gondot ne fordítson fia házassági ügyére is. A kapcsolatokat a milánói hercegi udvarral gondosan fenntartották. Újabb tárgyalások folytán újabb megállapodások jöttek létre. Immár teljesen megérlelődött király urunk terve, hogy egyetlen szem fia helyzetét fejedelmi házassággal erősítse meg. Aztán a körülmények sürgetésére a házasságot is megkötötték, ha csak formailag is: szerződéssel és egyházi szertartással, Milánóban, ahol Mátyást és János herceget az oltár előtt küldöttség képviselte. Ezzel, papíron, egyházi törvény erejével szentesíttetett a frigy Corvin János és a karcsú nyakú, vékony derekú milánói hercegnő között, aki nem egészen egy esztendővel idősebb Jánosnál. Létrejött egy olyan házasság, melynek szereplői még nem is látták egymást az életben – ám az nem akadályozója annak, hogy férj-feleség ne legyenek – még ha a szerelemben netalántán más utakon járnának is. A házasságkötő fényes küldöttséget magyar részről – legnagyobb meglepetésre – Filipecz János kancellár vezette, s háromszáz lovas vitéz kísérte el útjára. Igaz, hogy az egész a legnagyobb titokban történt… 150000 arany hozományt kötöttek ki (ebből százezret készpénzben, ötvenezret ékszerekben és egyebekben). A királyné minderről tájékozva volt; érthető ingerültséggel szemlélte a tudtán kívül folyó egyezkedéseket. Annak ellenére, hogy udvarnokai révén az ügy minden mozzanatáról értesüléssel bírt: külön utakon szerzett tájékozódását a

király előtt, míg csak az magától ki nem pattant, leplezni volt kénytelen. Őfelsége is tisztában volt a királyné körüli játékszín sötétséges hátterével; éppen azért választotta ki a fontos küldetésre pont Filipecz János személyét – ugyanazt a belső udvarnokot, aki eddig a királynét János herceg jegyességéről a király felől – és persze titokban – a legapróbb részletességgel tájékoztatta. Ő világosította fel még arról is, hogy a király és talján udvari embere, Fontana, eddig csak komédiát játszottak az udvar előtt: úgy tüntetve fel a dolgot, mintha Fontana kiesett volna a király kegyéből, ezért hagyta volna el Budát, és ment el Milánóba: holott az igazi ok éppen az volt, hogy félrevezetve a királynéi megfigyelőket, másfelé terelve azok figyelmét: részletesen kipuhatoljon és előkészítsen mindent a kötés előtt. Hiába tehát a királynéi udvar minden ébersége és kémhálózata: mert úgyis lehetetlen ármánykodásokkal kivédeni az őfelsége sakkhúzásait… Mert őfelsége egyre jobban befejezett tények elé állítja a királynét. Az pedig már alig győzi visszanyelni magába a felgyülemlett bosszúságokat. Mert azért mégis az a helyzet – bármi ügyesek legyenek is Mátyás sakkhúzásai –, nincs oly fordulat ebben a dologban, miről értesülve ne volna Eleonórától, akivel állandó levelezésben van. Nénjének küldött legutóbbi válaszlevele már nem is tükröz különösebb meglepetést… Jól van – mondja. – Elérte célját Mátyás a fattyúval; most legalább majd megtudják, hogy ki légyen ez a satnya ág, aki már kamaszkorban úgy kiélte magát, hogy legalább tíz évvel látszik idősebbnek a koránál. „Majd ha eljön a menyasszony – bár jönne mielőbb! – írja –, engem akkor is itt fog találni, és meg fog győződni róla, hogy tanácsom jó volt, és amit tettem, azt jó szándékból tettem.” De Mátyás mindezzel egyidőben váratlanul furcsa, engedményes hozdulatot is tesz a két nővér felé: hogy előre befogja a szemrehányás száját. A királyné és Corvin János körül kialakuló pártok közti ellentétek áthidalására: hozzájárulását adja ahhoz, hogy az aragóniai János halálával megüresedett esztergomi érseki széket egy aragóniai rokonfi örökölje: vagyis a királyné unokaöccsének, Eleonóra alig hétéves gyermekének, Estei Hipolitnak adományozza azt – a magyar urak és főpapok legnagyobb megrökönyödésére… Eltúlzott, elhamarkodott lépések is követik egymást, íme, mindkét részről: a trónutódlás biztosításáért folyó harcban. Mindezek a hozdulatok persze, korántsem szerelik le a királyné

nagyravágyását; ami most már a legkapkodóbb intézkedésekben nyilvánul. Így például, Beátrix asszony, látva, hogy minden eddigi kísérlete hasztalannak bizonyult a házasság megakadályozására: „a döntő pillanatban már oly eszközökhöz folyamodott, melyek neméhez és koronájához egyaránt méltatlanok” – írja a krónikás. Időnyerés végett, hogy legyen módja férjeurát szándéka megváltoztatására rábírni: környezete sugalmazására, titkárja – Sanzio d’Aversa – kezével hamisított királyi levelet küldött gyorsan a követség után, rögtöni visszatérést rendelve el. Ámde a csel nem sikerült; a királyné lovas hírnökét Mátyás emberei már várták az úton, s elvették tőle a hamisított parancsot, mialatt a követség gyanútlanul folytatta tovább útját az adriai partok felé. Ezzel elkerülhetetlenné vált a botrány. Mert miután Mátyás emberei lefülelték a futárt, és a hamisított levelet elkobozták: rendkívül kínos helyzet támadt az uralkodó és felesége közt. A késő déli órákig nem találkoztak, ki-ki más ügyekkel foglalta el magát, ám amikor elkerülhetetlenné vált a találkozás: őfelsége levetette magáról a mindent beburkoló családi mosolyt – elővette, felmutatta a levelet, és magyarázatot kért. Beátrix asszony szitkozódással és dühkitöréssel válaszolt a leleplezésre. Megtagadta a magyarázatot, és még neki állt följebb: verte az asztalt, s ő akarta felelősségre vonni férjeurát a háta mögötti intézkedésekért. Csalónak, hazugnak, becsapónak nevezte, kinek még egész életében nem volt vele szemben egy őszinte megnyilvánulása; elhadarta gyorsan, hogy minden cselekedetével rászedte, minden gondolatával félrevezette, egészségileg pedig tönkretette, betegségbe döntötte őt. Vádolta, hogy az első perctől fogva szívtelen volt hozzá, és hogy ugyanolyan mézesmázos hazudozó, mint az anyja és a magyar urak; hogy soha semmi jóban nem részesült tőle, csak mindig rosszban, bosszúságokban és megaláztatásokban. Őfelsége dühösen nézett maga elé. Ajkát összeszorítva, türelmesen végighallgatta Beátrix asszony sziszegéseit; végignézte arcvonaglását, könnyeit és hajtépő mozdulatait – majd mikor már az asszony kimerült az indulattól, kifulladt, és fejét aláejtve, felgyüremlő kettős tokája csaknem a keble magasságát érintette, és leejtett szempillákkal, sanda tűzzel fürkészett ura felé – ezt kérdezte tőle, fakón csengő hangon, tárgyilagosan, mely nélkülözött mindennemű érzelmet:

– És te ezek után még feleségemnek és magyar királynénak képzeled magad? – Sajnos, nem lehettem temelletted más: ezt a gyalázatot is tenéked és az anyádnak köszönhetem! – Szegény asszony… Legalább a koronádat ne gyalázd, amely úgyis véletlenül került a fejedre! De megérheted, hogy könnyen lebillenthetik onnan. – Mi az? Már fenyegetődzöl? Talán meg akarsz öletni? Kitelik tőled… – lihegte. – Ölj meg, lelkileg már úgyis rég megöltél. A te áldozataid sorába tartozom. – Nem kellett téged megölni, kedves, holt lélekkel jöttél te már ide. Szíved képtelen a magyarok megértésére, képtelen vagy az emberszeretetre: csak magadat szereted: saját magad imádatával vagy te eltelve… Sosem tudod beismerni bűnödet, belátni hibádat: azért másoknak sem tudsz megbocsátani, és lelkedben engesztelhetetlenség tanyázik. Száraz tűz fészke a te szíved, olyan kis pokolé, mit soha el nem olthatsz könnyeiddel. És ha hozzám nem hajiasz, nem igazodol: életed fogytáig ontani fogod a könnyet, és nemhogy az életben, de még a halálban sem nyersz vigasztalást. – Ki vagy te, gőgös, öntelt, barbár lélek, hogy így mersz beszélni velem? – villogta felé. – Talán te vagy az Isten vagy legalábbis annak képzeled magad, hogy azt hiszed, minden úgy van jól és úgy lesz, ahogy te akarod? Mátyás, Mátyás… Figyelmeztetlek: óriási nagy tévedésben ringatódzol… Semmi sem lesz úgy, mint ahogy te akarod! – Majd elválik. Azt bízzuk a jövőre, kedves. – Úgy, úgy… – sziszegte dühösen. – Azt bízzuk a jövőre, kedves… A király meghajlással köszönt, és eltávozott hitvese lakosztályából; és míg át nem jutott a sajátjába, egy lélekkel sem találkozott. Ilyenkor mindenki fut előle, menekül. Kerülik még az ajtónállók is: mert tudják, hogy már megint a fülébe sziszegett, lihegett valamit a királyné, mint a kígyó – és ilyenkor a királyra alig lehet ráismerni… Bemegy a lakóházba, nincs más élőlény körülötte, csak az őrség. Ki tudja, talán jobb volna távol innen, Bécs várában lenni ilyen mogorva időben!

Künn a tél uralkodik a világban, szállingózik a hó, és furán repkednek, feketednek a fehérségben és csicsognak a hollók. Megülnek az épület behavazott tornyai és szögelletei közt. Talán ők is fáznak… Meghúzódik az ember a rakott kandalló közelében, melynek tetejében aranyparipa ágaskodik, mintha ki akarna ugorni a világból, és a palota nagy ablakán kitekintve: jobb híján belekapaszkodik a szem egy nem utolsó látványba: nézi, amint a hosszú-hosszú házkéményekből gyapjadzva aláözönlik a füst… Innen is, onnan is leomlik a Tábor-mezőre, és ott összevegyülve a köddel: egy ideig tartós, híg fátyolul lebeg a Várhegy és a nagy hegyek közti völgyes térségben. Láthatatlanná teszi az Ördögárok behavazott partjait. Mindez csak mulandóság! Mennyivel barátságosabb darab és maradandóbb valami egy ilyen kályha! Fölállt, és odalépett a szokott téli házitárgyhoz, a szívének mindig oly kedves, és a maga nemében műremek számba menő rakott kályhához: melynek göröngyös felületén már tarkaságukkal is vigasztalóak a majolikaszemcsék, a legélénkebb színekkel égettettek, mindegyikük más-más figurát ábrázol. Kezdve a királytól, Beátrixen, udvarmesteren és udvari zenészen át egészen a bohócig: a palota legjellegzetesebb figurái sorakoznak itt… Megfogja kezével az egyik csempét, és a saját arcmásán melengetve ujjait, igyekszik elterelni gondolatait. Mennyi változatosság az ábrázolt alakokban, mennyi összhang van a színekben! Nini, csak most tűnik fel szemének, hogy a majolikaégető kályhamester, aki ezt csinálta, valóságos művész. Mintha úgy volnának oda lehelve, oly finomak a királyi kézen az ujjak vonalai: gyanús ez – itt alighanem valamelyik berúgott talján szobrász mester állt be a kályháshoz agyagot faragni… Az ablaküvegen koppant valami. A király oda néz, és egy galambot lát, amint kapja össze szárnyát, és a párkányon jobbra-balra kémlelődik. Szép példány, pirosló végű csőrű, ahogy észrevette magán a király tekintetét, kapja magát, és odább lebeg az űrben, a Beátrix-kápolna csúcsára telepedik. – Hová menekülsz?… Ne hidd, hogy ott jobb helyed lesz! – mormogja, majd az ablakból a többi madarat kémleli. Gyerekkora óta szereti figyelni a különféle madarak szállását. Sokszor elgondolkodott a repülésről; hisz abban, hogy lesz idő, midőn e képességet a

madaraktól elhódítja magának az emberi tudomány. – Eh! nézzünk át Ugolettihoz. Valamivel el kell verni az időt…

Mivel kisütött már a déli napocska, Taddeo Ugoletti kiszagolt egy kicsit a Pest felőli, márvány faragásos könyvtártornácra: dideregve néz alá a Dunára. Szőrmebéléses köntösben topog a friss levegőn. Aki tudományos ember, legalább legyen ennyire bölcs: süttesse magát a nappal. Hideg a könyvtár belseje, éppen elég egy álló télen át bent kucorogni, fagyoskodni, dermedezni, mint egy veszendő léleknek. Hiába a fűtés, a miniátoroknak is majd oda fagy a körmük az ecsethez. Belefagy a kagylókba a festék, hogy olvasztani kell. Befagyott az egész világkereke az idei évben. Ráhasalt a tél nemcsak, hogy Budára, egész Európára; talán sosem volt még annyi hidegség a történelemben, mint mostanában. Híre jött, hogy Itáliában elfagytak a fügék és a narancsok. Így is tél, úgy is tél: mindig csak a fagy… a fagy… mindig csak háború, háború a világban… A szép tudományokat pedig, odabent a polcokon, eheti a fene. Hát élet ez egy magasabb igényű humanista tudós számára? Nyűglődés! Minden másképp alakul napról napra, mint ahogyan sok szegény ember kívánná a világban: úgy látszik, az emberiség lassanként magatehetetlen öreg lesz. Négy tirannus uralkodik rajta világszerte: éhség, hidegség, fegyver, betegség… Ezek hoznak minden előre nem látott rosszat; ezek idéznek elő hökkentő fordulatokat; ezek a mi tönkretevőink: a nem kért, nem álmodott változások… Aligha hihető, hogy mindez egy isteni agyvelőben előre eltervelt valami volna. Valószínűbb, hogy az élet eddig előttünk ismeretlen szabályai kezdenek uralkodni rajtunk: ők hozzák magukkal azokat a rejtelmes és titokzatos erőket, miket ha nem is fogalmazhatunk meg, de azért tudjuk róluk, hogy vannak. Léteznek és hívatlanul, szüntelenül hatnak le ránk: valahogyan benne vannak a levegőben. Akár a budai kéménybűz! Bravó! remek hasonlat, telitalálat, Ugoletti… Valahány kémény a lankákon, a házak tetejéről az ég felé ágaskodik: az mind bűzt okád, orrfacsarót, büdösét, kibírhatatlant, eltelíti a levegőt… Aztán, még ha elenyészik is lassan, hogy látszólag nem érzed: de a valóságban mégis magadba szipákolod, együtt a levegővel – és valahogy így van az ember a korszellemmel is. Találgatjuk, honnan jön, hogyan hat ránk – és végeredményben nem tudunk róla semmit. Csak azt, hogy létezik – és ez is valami. Majd az utókor tán valahogy megfogalmazza: elnevezi névvel, aminek

vajmi kevés vagy semmi köze nem lesz ahhoz, amit mi keservesen átélünk. Így telik-múlik az emberi élet… Jó, hogy néha kisüt a kis napocska! Nem kell sopánkodnunk, hogy nem eszi meg a kutya a telet: mert ha egyet fordul az idő, itt lesz a kikelet. Azt hihetnénk, hogy sohasem ér ide, pedig eljön, elkergethetetlenül: akkor aztán száz bivaly se tudná visszahúzni vagy ezer jegesmedve. A kutya pedig, mely nem ette meg a telet, akkor már ahova akar, oda mehet – no, hová is küldjük? Hát a pokolba! Visszafordulhat az öreganyja kínjába is. Mert van a kutyának is öreganyja… aztán harapdálhatja a füvet, ha fáj a hasa, vagy vakarhatja a fülét az árokparton. Tél: volt – nincs… A világ pedig csak hadd háborogjon, majd lesz még valahogy: fő, ha kisüt a napocska, nyugodt a lelkiismeret… Mi nem tehetünk róla, hogy így van, ahogy van: hogy az igazi tudósnak, aki nem hazudozó, nem hízelgő, csak vergődnie kell, és a vak világban bolyongania, egyik fejedelmi udvartól a másikig. Honán kül élnie és csatangolnia, mert olyan, mint egy bujdosó csillagzat – Ugoletti, hát miért is kellett neked tudósnak születned? Elmehettél volna – látod – valami papnak! Ennyi érdemmel az udvar körül és a királyfi nevelése körül: már akár püspök lehetnél valahol, Ugoletti: volna külön palotád, udvarod, szakácsnéd, inasod – és külön szép könyvtárad! De ha nem tanultál volna meg elfelejteni gondolkodni, sem nem keneteskedni, hazudozni: onnan is rég kivágtak volna, mint a huszonegyet – foghatnád a vándorbotot, tovább bolyongva a világban… Ugyanott tartanál, hol most; vagy talán még ott sem, Ugoletti… Hej, nehéz is volna újrakezdeni valahol, valami oly fejedelem udvarában, ahol semmi törvényesség nincs, megszűnt minden tudományos jogszokás (vagy talán meg sem született): és csak afféle poltronok uralkodnak, alávalók és hazaárulók, a szellem áruba bocsájtói, amiképpen a legtöbb helyen. Mátyás király művelt, igazságos fejedelem, de még az ő udvarába is becsusszannak a nemzetközi szélhámoskodók; míg oda van, nem törődhetik a dolgokkal eleget. Mert hát – mi tagadás! – nagy dúló fejedelem Mátyás király maga is. Mikor háborúságra ragadja a hév: anélkül ő sem érzi jól magát, hogy amerre elmegy, egy csomó felgyújtott faluval kivilágítást ne csináljon maga körül… – No, mi az, Taddeo Ugoletti barátom? Hát te kinn a szabad ég alatt elmélkedel?… Nem félsz, hogy megvesz az Isten hidege? Jere, menjünk a házba, kérdezni akarok tőled valamit…

– Jólesik egy kis szellőzködés, felség. Mert különben az ember bepenészedik és beporosodik az okiratok között. – Szeretném összeszedetni és valamelyik kódexembe leíratni, hogy miképpen kísérletezett az emberiség a repüléssel? – kérdezte őfelsége, mikor beértek. – Ikarosszal kezdhetnénk, aztán minden írást, ami erről a kérdésről található, fel kell kutatni a külországokban és egybe másoltatni egy Corvinába, hogy együtt legyenek! – Felség, most is él egy ember Milánóban, aki a repülés elméletével tudományosan foglalkozik; tanulmányozza a madarak csontvázát, szárnyait, egyensúlyozását; évek óta számításokat végez és rajzokat készít. – Hogy hívják? – Leonardo da Vinci. – A festő és szobrász. Ismerem… Hívtam is már a budai palotámba. De azt nem tudtam róla, hogy a repülés elméletével is foglalkozik… Igaz, hogy a királyné őfelsége üveggömbös szórólámpája is, amit Milánóban kaptunk ajándékba, az ő találmányából származik. De erre nem gondoltam. Írjál neki, és hívd meg nevemben, mert annál inkább szívesen látnám vendégül a palotámban. Ha úgy tetszik, szoborról is lehet szó, elkészíthetné atyám érc lovasszobrát, akár valami szép csoportjelenettel, mondjuk, a nándorfehérvári diadal megörökítésére. Atyámnak erről a diadalmáról tud s beszél legtöbbet a világ. Itt állíthatnánk fel a palota főterén, vagy esetleg ugyanazon a helyen, a Friss-palota előtt, hol László bátyámat kivégezték volt. Sőt, elkészíthetné akár bátyám szobrát is: örök mementóul a magyaroknak és a világnak. Ugoletti még aznap este megírta, bemutatta és elküldte Milánóba Leonardo da Vincinek a királyi meghívó levelet.

Most azután várhatunk… Sokat kell ám győzködni ezekkel a szobrászokkal, de nagyon! Hányan próbálták anyagba vésni már a fejedelmi arcmásunkat is: de az örökítők örök bibéje, hogy az ember egyik faragott képével sem lehet teljesen megelégedett. Mindegyikben van valami hiányosság, valami tulajdonságunkról, mit a szobrász szeme nem érzékelt; darabokból kellene, valamennyi alapján, összeszedetni és együvé tenni, ami találó, ami jó. Valamennyi közül leghívebb,

még mindig, a boroszlói templomban levő relief-kép; a Dénes mesteré, aki magyar létére méltó tanítványa és vetélytársa lőn Dalmata vésőművésznek. Mostanában egy másik talján szobrász is ide keveredett, és addig könyörgött, míg jutott számára a téli hónapok befagyott, tétlen unalmából naponkint néhány óra. Addig-addig ügyeskedett a budai napkirály udvarában, még végül megfaragta a királyi házaspár mellszobrait, eredeti carrarai márványból. Mért ne töltse itt az időt és mesterkedjék, azért, amit megeszik, és azért a párszáz aranyért, a boldogtalan – ha egyszer Eleonóra ajánlta be őt! Hanem a mellszobrokkal ő sem valami nagyon remekelt. A királyi arcra, vállakra, mellre reá került valami idő előtti, hirtelen összeroskadás nyoma, ami idegen – hiszen csak egy kis fogyás az egész, a sok harci strapa: hogy bővebbek lettek a háziruhák… A királyné képe azonban annál remekebbül, szinte a megszólalásig sikerült: mert azon viszont láthatókká váltak a hirtelen hízás, a fölpuffadás, a tokásodás és elgömbölyödés tagadhatatlan nyomai. Mintha a benne fűlő méregtől fuvalkodott volna fel. No de, mindegy már annak a szobornak… Sokkal érdekesebb, hogy őfelsége ugyanezen szobrászt titkos utasítással biztatta fel arra, hogy a maradék carrarai márványdarabból készítendő szfinksz testét: nyaktól a derékig a királyné mellképéről másolja le pontosan, ugyanazon méretekkel, magasan duzzadó mellyekkel és tartással, mint ahogyan a királynén a valóságban látható. Akkora legyen a hasonlatosság, hogy csak a két fejet kéne elcserélni – és akkor… ? Hahaha! A szfinksz-szobrot a két lakosztályt különválasztó csarnok közepén helyezték el: az udvar állandó sugdosására és találgatására, valamint a királyné legnagyobb bosszúságára – mert még a vak is látja: ő az a szfinksz a palotán… Amiért hogy a civakodás most már mindennapossá vált köztük, kellett, hogy valami módon őfelsége is kiadja – de csak csínján – a benne szunnyadó indulatokat. Csupa jóindulat – köszönje meg, hogy nem valami ennél is rútabb asszonyi szörnyetegnek ábrázolták! – Mire való volt e gonosz tréfa? – kérdezte Beátrix asszony a vacsora közben, látva, hogy a szobor elhelyezése óta még az udvarnép is csak őt lesi kajánul. – Igazán férfias cselekedet tőled! Rád valló alamusziság… – Mondd, ki a szfinksz a házban? Te vagy én? – Én nem vagyok szfinksz!

– Senki sem foghatja rá arra a szoborra, hogy nem egy szfinkszet ábrázol. – Sem azt, hogy nem ugyanabból a márványból készült. – Létrehozta a köztünk levő harmóniát a mindent egybemosó carrarai fehérség… Vacsora után félrevonult, és munkába merült, amikor Beátrix asszony hirtelenül ismét reá nyitotta az ajtót: – Nos, mi újság? – Bécsbe utazom! És még az éjszaka útra kélek… Ha akarsz, elkísérhetsz. – Várj meg… Néhány nap múlva együtt mehetünk. – Nem érek rá a várakozásra. Egy percig se várhatok. – Mért olyan sürgős egyszerre? – Én dolgom. Őfelsége zavartalanul folytatta tovább a levélírást, ami még jobban felbosszantotta a királynét. – Nemcsak, hogy rossz férj vagy, de már lovagiatlan is vagy velem szemben. Még az udvariasság legelemibb formáiról is megfeledkezel – lihegte. – Barbár! – Mit érdekel, hogy mit szenvelegsz? Nagyon kérlek, fölöslegesen ne szólj hozzám, csak amikor komoly értelmét látod – mondta higgadtan, miközben csak folytatta tovább a levélírást. – Százszor is meggondold, hogy mit mondasz, mert engem a munkámban zavarsz akkor. – Talán úgy értetted, hogy nincs többé szavunk egymáshoz? – Nem úgy! Ha te el is mégy, én azért nem hagylak el soha. Akkor is veled vagyok, mikor nem is gondolod. – Mit hazudozol összevissza? Látatlanban is kitalálom, hogy ellenem firkálsz most is valamit: a fattyú útját egyengeted, velem szemben, a trón felé… – Csak annyit mondhatok erre, kedves Beám, hogy lesz még szavunk egymáshoz

az életben.

A fekete Haugwitznak szólt a levél, a glogaui és a sziléziai vadászati dolgokról. Mikor befejezte, szokás szerint az ablakhoz állt, és kinézett a külvilágba, feszületszerűen kinyújtóztatva tagjait. Hová néz? Mit is lát, ott, a távolban? Így van, mikor teljesen magára marad az ember – s mögötte egy birodalom áll… Keres valakit… Őfelsége akkorát ásított közben, mint egy oroszlán: kimutatva éles, harapós fogait. Ujjai, mint a karmok, görbültek meg a kezén, mintha valamibe markolni akarna… No, mibe is? A saját dolmányába, kétfelől az aranyszövésűbe, s azt gyűri, hogy a gombok majd lepattannak róla. És szinte fel kellene kacagnia, egy pillanatra oly sivár lett körülötte minden… Hová is menjen innéd, kifelé, a tavaszi sötétségbe: honnan szakíthatna magának még egy kis emberi vigaszt, ebből a rühes mindenségből, itt, ami körülveszi? Kilépett a házból és arra gondolt: most volna jó, ha élne Dóczi: itt volna, itt gurulna a gömb alakjával, karika lábaival, és mondana valami vigasztalót… Dóczi Péter azonban már a múlté; senki a sírból nem hozza vissza őt. Magunk vagyunk, magára marad az ember; és mendegél a sötét éjszakában, körülötte a csillagokkal, mintha nem is volna egyedül… Nagy magában indult és mendegélt őfelsége, éppen hogy csak egy közönséges köntöst borított magára, hogy kilétét elleplezze – de ha netán megismerné valaki, azzal se sokat törődik. Jobb kiszakadni ebből a házi mindenségből, semmint bujkálni kelljen az embernek a saját palotáján rég eltemetett érzelem és a múlt keserves emlékei közt. Ment, vaktában, és mikor kiért az óbudai Duna-partra, ott, hol a füzek átellenében balra tér el az út, jobbra fordult – és a csónakosokat kereste… Álmukból ébresztette fel a halászokat. – Vigyetek át a Nyúl-szigetre! Pillanatig se kérette magát a két vízi, hanem látva, hogy miről van szó, mindjárt

eloldozták a csónakot: – A kolostor felé menjünk? – puhatolózott az öregebbik, mert hisz másutt úgysem lakik teremtett lélek a szigeten, máshová hova is mehetnének? – Oda – felelte. Aztán hosszú időre elnémult. Csak amikor kikötötték a csónakot, tette még hozzá: – Aztán, míg vissza nem jöttünk, várjatok. – Hát hány emberre lehet számítani? – Kettőre. – Elférnek akár négyen is. A szigeti nagy fák magasból hallatták hirtelenül támadt suhogásukat, egy fölkerekedő szélfúvástól borzadozva a sötétségben. A csillagoknál tájékozódott, mikor azok egy pillanatra kibukkantak a lombok között; lába alatt ágropogás, feje felett fasusogás nesze követte, míg keresetlen úton, ösztönszerűen, kitörtetett a magas kőfalak övezte épület felé. Vaktában megtalálta, ott állt meg a kapu előtt. Pillanatig várt, aztán kesztyűs öklével bezörgetett. A kolostoron végigkongott a lágy dörömbölés. – Ki az? – kiáltott ki azon pillanatban, méltatlankodva egy idős férfihang. Feleletül most már ujjal kopogtatott. – Ki van odakint? – hangzott közelebbről és erőteljesebben az ajtó mögül. – A király! Izgatott csoszogás hallatszott ki erre, mintha szaladna; tán a főnökasszonnyal támadt valami sürgős megbeszélni valója, aztán nemsokára kitárult a klastromajtó. Egy öreg fráter, fehér hajjal, kezében fáklya és a nyakában fából faragott olvasó – állott a sötét folyosó előterében, közvetlenül a küszöb előtt: – Kit keresel nálunk, felség? – kérdezte meghajolva.

– Akit én keresek – hangzott az éjben, egyszerre gyengéddé változott hangon –, azt Borbálának hívták azelőtt. – Itt lakik nálunk… A kilences cella lakója. – Akkor add ide a fáklyát, míg oda megyek. És míg vissza nem jöttünk, itt várakozol – mondta a kapuőr fráternek, azzal belépett az ajtón. Árpád-kori, alacsony ívű, bolthajtásos folyosón vitt végig az útja; miközben még az is eszébe villant, hogy itt valamelyik cellában valahol lakott néhai jó Béla leánya, Szent Margit asszony is… Oda-oda lobbantott az ajtók felé a fáklyával, mindaddig, míg a folyosón a legutolsó celláig nem ért. – Kilenc… – mormogta öntudatlanul. Ajtófába bevésett, ákombákom római szám mutatta, hogy helybe érkezett. E mögött az ajtó mögött tartózkodik tehát az a kolostorlakó, aki ezt a számot viseli: a budai fehér asszony, talán a legfehérebb az asszonyemberek között. Nagy esemény, ha valaki éj idején érkezett a kolostorba: valószínűleg minden apáca fölébredt a cellájában, és ajtó mögül les kifelé, hogy mi történhetett? Kezét a kilincsre tette, szelíden megnyomta az ajtót. De az zárva… Ekkor kopogtatott; de csend volt továbbra is, nem jött rá semmi felelet. Még erősebben kopogott az ajtó lapján; majd az újra beálló csendben, végre, mintha egy régi emlék foszlánya volna, kihallatszott egy távolról jövő, fakó, halvány női hang: – Ki az? – Mátyás! – felelte, gyorsan dobogó szívvel. Semmi nem hallatszott a névre; senki nem mozdult. Csak a csend… – Én vagyok – ismételte hangosabban, az ajtó hasadékához hajolva. – Mátyás! Újabb síri csend volt minden válasz. Meredt szemekkel nézett az ajtóra. A

pillanatok órákká tágultak, egy fáklyalobbanás belepörkölt a sörényébe: míg várt, várt, irgalmatlanul türelmesen… Egyszerre aztán megértette a helyzetet. Megfordult, és mint egy tolvaj, lábujjhegyen osonva, sietett vissza az ajtó felé. Kezébe adta a fráternek a fáklyát, és szó nélkül eltávozott. – Mi az, hát egyedül jöttél vissza, uram? – lepődött meg az öreg dunai halasz. – Talán nincs odahaza, a kalastromban, az, kit kerestél? – Az, kit én kerestem, az nincs a kalastromban – mondta fakó hangon. Jólesett a csónakban ingadozni, padra roskadni, állig köpenybe burkolódzni… Egyszerre a szívéhez hatolt minden: csillagok közelsége, vízi fuvallatok és az egyszerű csónakot halkan verdeső hullámlocsogás. Egyetlen érzés vett erőt rajta a ladik siklása közben: – milyen jó minden rangtól, fenségtől független, fájdalomteli embernek lenni! Milyen szép, milyen jó, milyen sirodalmas… A levegő sötétjéből furcsa vijjogást lehetett hallani: csókák repültek a Duna felett. Izgatottan beszélgettek valamiről… Hangjuk elhalt Óbuda irányában. A halászok figyelmes, tapintatos emberek voltak; talán nem is tudták, vagy még ha sejtették, se árulták el utasuk előtt, hogy tisztában vannak azzal, kit vittek át és hoznak vissza a Dunán; csak mikor megkapták aranyaikat, néztek nagyot a köpenyeges távozó után, kit szemük elől magába nyelt a sötétség. A templom előtt már várják, és lovat adnak alája – és vagy harmincan követik a néma embert, aki senkihez sem szól, csak megy tovább az éjszakában, kaptat a hegyen fölfelé, mint aki még ma el akar jutni a mindenek fölött levő, legmagasabb pontra… Lelkében az érzelmek már nem háborognak, mert tudja, hogy minden úgy van jól, ahogy annak lennie kell: semmi sem lehet másként, mint ahogy van. – Uram-isten, minek is a sok erőlködés? Hát miért is nincs folytatás? …Közvetlen baráti köréből is adódnak már, kik titkon gondolják, de maga is sejti olykor: hogy valahol alighanem elvétette a dolgát, lehet, hogy a nők körül. Anyján, feleségein, szeretőin kívül más nőt közelről alig ismert; ezek között

pedig nem találhatta meg magának amaz egyetlent, aki életét teljesen betöltötte volna, körülövezve őt a fészekrakás, családalapítás örömeivel. A tartós szerelemtől mindannyiszor elvonták ország és világ távolabbi dolgai. Nem jutott ideje arra, hogy mint a gerle vagy a csóka vagy a tigris vagy a gyík, vagy akármely gyatra földi féreg, tartós családi fészket alapozzon, és komolyan vegye a szerelem misztériumát. Azt áldozta fel a közért, ami nélkül nincs boldogság a közösségen belül az egyén számára, mert nincs folytatás. A történelem legnagyobb alakjai közt előadódnak a házasság körül hasonló fatális tévedések. Bezzeg, az osztrákok jó Frigyes császáráf korántsem érte csalódás ebben a felettébb egyszerű igényű, közönséges kis földi dologban. Családja s háza biztosítására, mint jó királyhoz illő, jó időben való nősüléssel, mindenekelőtt a világra nemzette Miksát. Tények beszélnek! Ezzel menten teljesítette császári utódlási kötelezettségét. Mert fő a folytatás – azt mondja a Habsburg-politika mindenben –, a többit majd meglátjuk: csak azután következik bármi egyéb, világraszóló vagy nem szóló teendő az életben, akár császárok vagyunk, akár nem. A hiszékeny szívű Mátyást ugyanakkor szerződéssel és esküvel kötelezte fiatal korában arra, hogy nem nősül meg. Lám csak, nagy eszű fejedelem ez a Frigyes, ama felismerésből adódott az apró ravaszság: fő, hogy teljesítsük legelemibb természeti kötelezettségünket, mint aminő a szaporodás – vagyis hogy Mátyás ne teljesítse azt! Így most a trónutódlás kérdését könnyebben fenntarthatja magának. Sosem árt egy fejedelemnek ilyen kis előre való számítgatás – sőt, inkább használ… S még a madárnak sem mindegy, hogy kivel nemzi és szaporítja tovább faját; az sem, hogy mikor szánja rá magát, nehogy valahogy későn legyen, mikor már nem kínálkozik tere és módja további kísérletezésre. Mátyás! Mátyás! erről már lekéstél… Annyi gondja közepette erre az egyre csakugyan nem jutott ideje gondolnia a nagy léleknek, a mi felséges uralkodónknak: aki személyében törvényt képvisel, az általános ember életét éli a földön: vagyis valóságban a jelent tagadja, s képzeletében a messze jövőben jár… Formálja a közéletet, s ugyanakkor nem e világból való ember; a szó szoros értelmében kilóg abból, nem fér, nem illeszkedhetik belé a hétköznapi világba.

Fölkaptattak a hegyre lovaikkal, a csillagok gyér fényénél, és – végül is a pálosok klastrománál kötöttek ki. Itt őfelsége frissen leugrott a nyeregből, és saját kezűleg húzta meg a kopogót a kapun: mire kikémlelt és nagyot kiáltott kifelé egy szakállas barát: – Ki van odakint? – A király. – Mit óhajt őfelsége ilyen késő éj idején? – Be akarok menni a klastromba. – A rend szabályai tiltják, hogy idegent bebocsássak éjidőn. Felséged nem tagja a rendnek, azért meg kell kérdeznem a rend főnökét, hogy beengedhetem-e? Pár perc türelmet kérek… Egy idő múlva aztán föltárult a kapu: ott állt Gergő atya és mögötte tizenkét kámzsás barát, kezükben égő gyertyával. Gergely bocsánatot kért a királytól, hogy a tapintatlan kapus nem bocsátotta be azonnal, őfelsége azonban védelmébe vette a rendtudó barátot. – Nagyon helyesen cselekedett, hogy nem bocsájtott be. Bárcsak az én környezetemben is mind ilyen hív emberek volnának a palotán: hogy mindannyiszor megkérdeznének, ha valaki jön hozzám, hogy bebocsáthatják-e? Derék kapus, jól teljesítette a kötelességét, dicséretet érdemel. Ekkor a király közölte környezetével, hogy egyedül szeretne beszélgetni Gergely atyával. És mikor maguk maradtak, végre kitárta a szívét egy régi jó barátja előtt… Őszintén és szépítés nélkül elmondott neki mindent, ami bántja: végül segítséget és baráti tanácsot kért a rendfőnöktől a teendőkre nézve, hogy mitévő is legyen a királyné követelődzéseivel szemben? Mert ő már megpróbált mindent a világon, de semmi sem használ… Gergő atya igen okos tanácsot adott a királynak. – Úgy látnám a legjobbnak, felség, ha nőd követelődzései és az ebből adódó áldatlan állapot ellen magánál a királynéi rokonságnál keresnél orvoslást. Ott talán hamarább megértésre lelhetsz, királyom: hisz az egész család lekötelezetted, különösen a királyi atya, akire talán inkább hallgat a fenséges

asszony, mint leány az atyjára… Ha ők akarják őtet okosan meggyőzni, akár szóval, akár levélben: árnyéka sem támadhat fel a gyanakvásnak a királyné lelkében – de ha mi kérjük, magyarok, menten tele lesz előítélettel, és tán végig sem hallgat. – Pompás ötlettel szolgálsz, Gergő! – villant fel a király. – Ezt fogom cselekedni. Éspedig nem is egyenest az öreg királyhoz fordulok, hanem Alfonsóhoz. – Alfonsóhoz? – fanyalodott el a pálos atya és legyintett; jeléül annak, hogy nincs valami nagy véleménnyel a calabriai hercegről. – Alfonso jellemével és rossz tulajdonságaival magam is eléggé tisztában vagyok; de még mindig több elfogulatlanságot remélhetek részéről a királyné megrögzöttségével szemben, mint Ferdinándnál; és azt is tudom, hogy az öreg királyra senki sincs nagyobb befolyással nála. Azért titkos megbízással fogom kiküldeni hozzá egyik legközelebbi emberemet, mégpedig a pozsonyi prépostot. – Sánkfalvi Antal valóban kifogástalan követ lesz erre a célra – viszonzá Gergely barát. – De én azt ajánlom, ne üzenetet küldjél ki tőle, felség, hanem írásbeli, részletekre kiterjedő utasítást adjál a kezébe, megfelelő okfejtéssel. Így nem lehet félreértés, és nem feledkezhet meg semmiről. – Magam is így gondoltam, kedves barátom… Felhatalmazom Sánkfalvit, hogy a helyzetet leplezetlenül tárja fel a calabriai herceg előtt. És ha megengeded, ezt az utasítást még az éjszaka, itt, a klastromban, szeretném megírni… Legalább te is elolvasod, barátocskám, és beleszólhatsz, ha valamit kifelejtettem volna. Papírt, tollat, gyertyákat hoztak be az asztalra. – Elég, ha három gyertyát gyújtunk. Mire ez a három gyertya leég, készen leszek a levéllel. Ez az én gyertyám legyen, mellette a királynéé, a szélső pedig a tiéd, Gergő atya. Ezeknek a világánál fogok Nápolyba írni. – Jó munkát, felség! – Jó éjt, Gergő! Köszönöm a jó tanácsot. Őfelsége helyet foglalt a gyertyás asztal előtt, és némi ideig tétlenül meredt maga elé; szokása szerint összeszedte magában gondolatait. A gyertyák kellemes fényt árasztottak; csak mintha az első gyorsabban égett volna a másikaknál.

– Van egy közmondás: akinek a gyertyája előbb ég le, az hal meg előbb – villant át őfelsége agyán; aztán belemártotta a tintába a tollat… Belemerült a munkába. A gyertyák fogyásával mérte az időt. Künn sötétség uralkodott, és még nem jelentek meg a hajnal első jelei az ablak mögött, mikor készen volt a levéllel. A tudnivalók összegezésével, emlékiratszerű, részletes utasítás született az őfelsége tolla alatt; ügyelve arra, hogy az érvelésből semmi ki ne maradjon. De a levél ugyanakkor – amire őfelsége pillanatnyilag tán nem is gondolt – más oldalról nézve és egészében véve, súlyos vádirat lett a királyné ellen; s abban egyszersmind prófétai meglátással rajzolja elénk Beátrix asszony későbbi, saját maga okozta balsorsának képét is.

Mi – úgymond Mátyás király – Atyánk Őfelségének (a nápolyi királynak) éppúgy, mint a fenséges Úrnak (a trónörökös hercegnek) és magának a Királyné asszonynak is mindent, ami hatalmunkban van, készséggel megteszünk, és meg fogunk tenni a jövőben is; de amikor oly dolgokat követelnek rajtunk, melyek nincsenek hatalmunkban, vagy pedig kivihetetlenek: ne nekünk tulajdonítsák, ha azokat megtagadni vagyunk kénytelenek. Arról van ugyanis szó, hogy őfelsége és a Fenséges Úr is kapacitálnak és nekünk a Királyasszonyt, hitvesünket utódunkul ajánlgatják; mi azonban jól tudjuk, hogy ezek az ajánlások nem Fenségedtől és nem is Őfelségétől, hanem magától a királynétól erednek, aki, ha nem is nyíltan, de leplezetten oly valamire törekszik, amit mi semmiképp meg nem tehetünk… A királyné tudniillik azt kívánja elérni, hogy a mi halálunk után – amennyiben az megelőzné az övét –, ő legyen az uralkodásban utódunk, s ő vegye kezébe a kormányzás gyeplőit – amit, ha mégúgy akarnánk, kieszközölni akkor se tudnánk, sőt még csak szóba se hozhatunk alattvalóink előtt, hacsak örök gyűlöletüket magunk és a királyné ellen fölidézni nem akarjuk… A magyar nép ugyanis inkább kész magát egy szálig levágatni, mintsem asszony uralmát eltűrni; nagyon jól emlékszik még rá, s most is szájában van az íze, hogy mikor hajdan egyszer asszonyi uralom alatt állott: micsoda rossz volt ez az uralom, s minő károkat okozott az országnak. Ehhez járul még az, hogy a királynét – őszintén s bizalmasan szólva – alattvalóink nemigen szeretik, amit mi sajnálattal látunk, de szeretetet beléjük utóvégre nem önthetünk, a királyné pedig hajlamukra és jóindulatukra rászolgálni nem törekszik… Ez a körülmény és sok egyéb okozza, hogy kívánságát nem

teljesíthetjük; ő azonban mindig emiatt nyugtalankodik, s nemcsak kérésével, hanem folytonos sopánkodással, majd perpatvarkodással, könnyekkel zaklat bennünket éjjel-nappal… Hogy helyzete iránt megnyugtassuk, szándékunkban volt nemrégiben oly módon rendezni az ügyeket, hogy ha nőnktől gyermekünk nem is születnék, halálunk esetére illő, tisztes ellátása biztosítva legyen. Ő azonban ezt visszautasította, mert ő uralmunk teljességében akar utódunk lenni, ami pedig – amint kifejtettük – lehetetlenség… Nemcsak a magyarokra, hanem többi népeinkre való tekintettel is. Bizalmasan puhatolóztunk is, de alattvalóink lelkületét e tekintetben a sziklánál keményebbnek találtuk… Ellenkezőleg, azt kívánnánk – s erre sürgősen kérnek is –, hogy fiunkat, Corvin János sziléziai herceget még életünkben választassuk meg és jelentessük ki utódunknak s az ő jövendő királyuknak, természetesen oly törvényes kikötéssel, hogy amennyiben a királynétól fiunk születik, az volna a trón örököse. És ebbe mi bele nem egyeztünk a királyné ellenzése miatt… Gondunk, aggodalmunk ilyképp nőttön nő. Szándékunk volt felséges Király Atyánk, úgyszintén a Fenséges Herceg, az egész Aragóniai-ház, de a magunk méltóságára való tekintettel is, valamint attól a szeretettől indítva, mellyel a királynét kezdettől fogva szívünkbe foglaltuk, s szívünkbe foglalva tartjuk: ellátásáról halálunk esetére is oly módon gondoskodni, hogy az királyi atyjához és királyi férjéhez méltó legyen; továbbá úgy akarunk intézkedni, hogy említett fiunk, akit alattvalóink utódunkul kívánnak, a Királyasszonyt már mostantól anyjául fogadja, őt leendő hitvesével együtt ilyenül tisztelje, jogaiban, vagyonában mindenkor megtartsa és megvédje… S amennyiben a királyné meg nem bíznék fiunk ez iránti ígéretében és kötelezettségében, hajlandók lettünk volna még annak keresztülvitelére is, hogy fiunkat hatályosabban kötelezendő, az ország rendjei is mindenkor elismerjék a Királyasszonyt idősebb királynéjuknak és úrnőjüknek. Mindez megtörténhetett volna, természetesen abban a föltevésben, ha a királynétól fiunk nem születnék. Miután azonban láttuk, hogy mindezzel semmire sem megyünk, hogy minden józan érvelés csak inkább fölizgatja, mintsem megnyugtatja a királynét, úgy véltük végre, hogy legjobb, ha mindenről hallgatunk; amint, hogy azóta többé szóba se hoztuk jövendő helyzetét és sorsát a mi halálunk esetére – mert hiszen mindnyájan halandók vagyunk –, mert nyilvánvaló, hogy a legjobb tanács is, mely nézetével, akaratával ellenkezik, csak nézete és akarata melletti még makacsabb kitartásra ösztönzi, s jó tanácsainkkal csak elégedetlenségét szítjuk.

Utasítja ennélfogva a prépostot, jelentse ki a „herceg előtt: hogy, ha majdan a

királyné sorsát rosszra fordulni látják, ezért ne őt okolják, ki ezt előre látta, hanem a királynét magát; kérje egyúttal nevében a herceget, hasson oda atyjánál, a királynál, hogy ő intse leányát magatartása megváltoztatására. „Mert – úgymond – tudjuk, mit beszélünk, midőn kimondjuk, hogy ha a királyné erre nem lesz hajlandó, nemcsak nagy fáradsággal szerzett jó hírnevünket és dicsőségünket fogja örök gyalázat elhomályosítani, hanem saját magának és fiunknak vesztét fogja előidézni. Mert tudja és értse meg Őfensége: ha mi életünkben meg nem választatjuk a jövendő királyt, az halálunk után többé hatalmunkban nem fog állni. A választás a nemzet joga, és az választhat olyat is, akit mi nem kívánunk; csak Isten tudja, mit rejt az alattvalók szíve, mert csak ő lát a szívekbe és vesékbe. Mi, halandók, csak szavak és tettek után ítélhetünk, s nem tudhatjuk, hogy az emberek utóbb mit cselekszenek. Megeshetik, hogy igen sokan meg fognak feledkezni jótéteményeinkről, s hálátlanul éppen azt fogják megválasztani, ki ez idő szerint személyünknek és országunknak legnagyobb ellensége, s aki, mihelyt bejő, magát a királynét és fiunkat is csúfosan ki fogja űzni, s minden birtokuktól meg fogja fosztani, sőt még az is lehetséges, hogy a királynét kegyetlenül meg fogják ölni, mert – mint mondánk – ő szeretetnek nem örvend, s a magyarok természetét senki sem ismeri jobban, mint mi, kik őket annyi idő óta tartjuk féken.” Kifejti, hogy mindezektől óvni akarná a királyt és óvni leányát, a királynét, de ez csak úgy lehetséges, ha a királyné lemond szerencsétlen igyekezetéről, és beleegyezik Corvin Jánosnak még a király életében való megválasztásába. Arra is figyelmezteti a nápolyiakat és általuk nejét, hogy megtörténhetik az is, hogy Jánosnak sikerül magát atyja halála után, ennek érdemei vagy a saját hatalma alapján, királlyá megválasztatni: hogy miképpen bánik majd azután a királynéval, azt könnyű elképzelni. Mert hiszen a hercegnek tudnia kell, hogy a királyné mindig ellene ármánykodott, s őt a hatalomtól megfosztani és azt magához ragadni igyekezett, s hogy ő volt az, ki atyja életében való megválasztását megakadályozta. Márpedig – Mátyás hite szerint – nagyon valószínű, hogy ez be fog következni, mert az ő halála után az országban senki sem lesz hatalmasabb, mint János herceg; már most őt uralja a legtöbb vár, a városok és várak főnökei és a kincstárnok neki hűséget fogadtak, s nemcsak a hadsereg, hanem a nemzet is szereti őt, az országnagyok majdnem mind atyjának köszönhetik fölemelkedésüket… „Ha a herceg talán atyja iránti kegyeletből nem is állna bosszút a királynén, mégis valószínű, hogy már gyanakodásból, félelemből sem tűrné meg őt az országban. Szívleljék meg tehát mindezt, és térítsék jobb belátásra a királynét, hogy ily botrányok ne támadjanak… Kevésbé sebeznek – így végzi érvelését őfelsége – azok a nyilak, melyeket jönni látunk.”

Lefekvés előtt, mikor elfújta a gyertyákat, látta, hogy az első égett le először: amit saját magáénak választott… Jó jel… Reggel megmutatta a levelet Gergely atyának. – Felség – mondta az, miután végigolvasta az írást, melyben nem volt egy tollvonásnyi javítás vagy áthúzás. – A levél tökéletes foglalata mindennek! Valóban remeke Mátyás király éppoly méltóságos, mint nyomatékos és meggyőző érvelési módjának… – Reméljük, nem fog nyomtalanul leperegni a calabriai hercegről, aki különben is lekötelezettünk: hiszen haddal segéltük a török ellenében… Még egyszer köszönöm a szállást és a jó tanácsot, barátom – mondotta bizakodóan –, és ha lesz valami kívánsága a rendnek, csak közöld velem… – Felség, nehezen találok szavakat… Volna egy kérésünk! – Csak ki vele! – Mi papok együtt érzünk egymással… Minket is szomorúan érint Váradi kancellár fogsága. Az volna a kérésem: nem lehetne-e enyhíteni valamit Váradi kancellár sorsán? Őfelsége hangja egyszeriben megváltozott, komor csengésű lett: – Már te is Váradit félted?… Talán itt járt nálatok az a holdkóros meztéllábas Pelbárt barát, és telebeszélte a fejeteket? Gergely atya hallgatott, és talán meg is bánta már a kérését, mert igen ijedt arccal nézett őfelségére: mi lesz ebből? – Sajnálatos, hogy így járt… Ő kereste magának… Hogy sosem tudott lakatot tenni a szájára… Talán majd lehozatom Árva várából Visegrádra, a Salamontoronyba… – mormogta maga elé. – Ezt megtehetem, de többet nem. Árva vára magas csúcsos hegyén szüntelenül süvít a szél, és nincsen tábla az ablakokon. Úgy sorakoznak azok a tornyon, fölfelé végig, mint a furulyán a lyukak. Itt figyelte süvöltő hangjait a viharoknak, melyek száguldoztak az ország felett, s viselte a magánosság rideg, nyomasztó esztendeit Váradi kancellár. Nem az, hogy ázva-fázva, kenyéren és vízen, hanem hogy ilyen egyedül…

De hogy is lehet, hogy így megfeledkeznek róla – talán végképpen itt feledték? Nem feledkeztek meg róla teljesen. Fogsága – mint Gergő atya példája is mutatja – sok hű szíven ejtett sebet; és mikor szóba került, maga az uralkodó is mindannyiszor – miképpen a klastromban tette – elkomorodott, és szomorúan mondogatta: – Kár, hogy rossznyelvű volt… Sajnálatos, hogy nem találta meg a helyét az udvarban… Egyedül magának köszönheti, hogy így járt… Ha volt valaki, aki egy pillanatig sem törődött bele a történtekbe, és ellene kézzel-lábbal apellált, az valóban Pelbárt atya volt, a Víziváros prédikátora. A legragaszkodóbb barát, akinek nagy volt ugyan a szava a templomban, de hatalma – szószéken kívül – semmi. Pelbárt vette magának a bátorságot, és az elfogatást követő pünkösd napon, óriási néptömeg jelenlétében, savonarolai föllángolással kiprédikálta a királyt a budai ferences templomban. Példátlan merészséggel rázta öklét a fényességes királyi palota felé. Páratlan vakmerősége odáig ment, hogy személy szerint, kiélezve támadta az uralkodót. Hálátlan zsarnoknak bélyegezte őt: aki jótevőit börtönbe juttatja, és halálba kergeti. Azt bizonygatta, hogy a király szívéből hiányzik a szeretet érzése, nemcsak hogy általában, de a legközelebbi barátai, sőt a rokonai irányában is. Nagybátyját, Szilágyi Mihályt, aki őt a trónra segítette volt, utóbb letartóztatta, börtönbe vettette, ami annak életébe került. Ipát és jótevőjét, Podjebrádot szintén haddal támadta meg, és az egész Csehországot a mérhetetlen pusztítás és kimondhatatlan sok szenvedés színterévé tette… Egykori tanítóját és nevelőjét, a nagy tudományú Vitéz János esztergomi érseket letartóztatta és elzáratta volt, úgy, hogy az is a fogságban pusztult el. Pannoniar Jánost, Pécs tudós humanista püspökét szintén halálba kergette. És most ugyanezt cselekszi Váradi Péter kancellárral: akinek személyében a haza egyik legékesebb oszlopát és legerősebb pillérét akarja ledönteni, pedig az egész életében híven szolgálta őt. Hűségéért hálátlansággal fizetve, ártatlanul elfogatta, és a legbiztosabb vesztőhelyre, Árva várába csukatta… De a bűn magában hordja a büntetést! Elvakultságában nem veszi észre a kegyetlen szívű zsarnok, hogy mindezekkel a cselekedetekkel maga alatt vágja a fát, és hogy egyszer el fog következni az az idő, mikor betelik a pohár… Megverte az Isten máris, mikor nem adott neki utódot, aki a trónon törvényesen kövesse őt. Felesége meddő… Az is az isten verése rajta, hogy csak egy törvénytelen fattyat kapott, azt is testi hibával, kinek anyja a király közönséges ágyasa volt, mert a király hosszú évekig élt vadházasságban egy arra való, romlott női személlyel – a fényes palota zugaiban

rejtegette titokban –, azt hitték, hogy be tudják kötni a világ szemét… – Ájtatos keresztény hívek! Isten nem ver bottal! – kiabálta Pelbárt atya a szószékről. – Előbb vagy utóbb minden bűnre lesújt a méltó büntetés… A ferences barát vakmerő, dörgedelmes kirohanását a király ellen és a palota fényűző életmódja ellen a hívek mind a legnagyobb elhűléssel fogadták; sokan a szegényváros lakói közül eltávoztak a prédikáció közben. Nem merték tovább hallgatni ezeket az átkozódó fenyegetéseket, tán attól féltek, hogy valami bajuk lesz. Aztán napokon át mindenki várta, hogy Pelbárt atyát ezek után mint felségsértőt, le fogják tartóztatni: ő is hasonló sorsra juthat, mint azok, akikről prédikált – de nem ez történt. Hanem az, hogy Pelbárt atyának a haja szála se görbült meg a szószékben elkövetett merénylet mián… Ami még nagyobb feltűnést keltett mindenfelé! Mi sem mutatja inkább a királyi felség fejedelmi nagyságát és nagyvonalúságát, mint éppen az, hogy szabadon hagyta, futni engedte a meztéllábas Pelbártot, aki maga dugta be fejét az egérfogóba – és az egész ügy csak annyi következménnyel járt az uralkodó részéről, hogy megjegyezte: – Kutyaugatás nem hallik a mennyországba… Mit számít, hogy mit beszél összevissza egy ilyen hebehurgya barát! – S fejét csóválva, legyintett. Magában pedig ezt gondolta: no, legalább ennyivel még tartozunk a jó öreg Váradi emlékének: ha már úgy van megírva a Sors könyvében, hogy fontosabb a hitvessel való élettársi, mint a vele való baráti egyensúly s viszony… Várjunk csak, vigyázzunk ezekkel a papokkal…! Míg Sánkfalvi oda járt a megbízatással Itáliában, Ausztriában kezdetüket vették az ilyenkor szokásos béketárgyalások; helyesebben az újabb huzavonák Frigyessel. Ez a tompult agyú, eszelős császár ugyanis, a tőle megszokott bárgyúsággal, egy pillanatra sem tekintette Mátyás királyt komoly ellenfélnek. Még akkor sem, mikor ez már hadaival valósággal száműzte őt Ausztriából, és mint egy koldust eltiporta – az agg császár még akkor is csak kibúvóra, időnyerésre, véget nem érő tárgyalásokra és pipogya hazudozásokra spekulált a dicsőséges fejedelem ellenében. S mi több, már nem is leplezi, nyílt titok: szemérmetlen biztonsággal készül fel a makkegészséges Mátyás halálának eshetőségére. Egy kis gyomorfájás miatt már évek óta súlyos beteg hírét keltik, sőt vízkórosnak és a bevonulási gúnyrajzaikon bénának tüntetik fel őt, akit

hordágyon kell vinni, és elhíresztelik róla, hogy hamarosan meg fog halni… (Természetesen, nem valami vadkan fogja majd elejteni őt, hanem a németrómai császársági vágyálom: egy szörnyű chiméra, mely a veszendő Európa tudatában megjelent!) Azt pedig hát ki gondolta volna még akkor, föltételesen is, hogy a frigyesi, német-római ármány: egy nemzet-pusztulás és ország-elzuhanás ötszáz éves szakadékát készíthet elő Közép-Európában – majdan az egész Európa vesztére? …A dicsőséges fejedelem hozdulatai és sorozatos sikerei a lakosságot nem annyira rémületbe, mint inkább ámulatba ejtették Ausztriában. Mátyás pénze, aranya, éléssel telt hajói hamarosan meghozták a nyugalmat és jólétet a hódoltsági Ausztriában. Örül a nép, hogy kezébe foghatja Mátyás máriás aranyát; hogy megnézheti azt közelről, mert van is azon látni való: ilyen még nem volt a pénz történetében, mert az arany közepében Szűz Mária képe ragyog elő. A felirat rajta, latin nyelven: „Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország királya…” A pénz másik felén Szent László király alakja látható. De ki is ez a Mátyás, hogy mindenki csak róla beszél mostanában, egész Európában: diákok az iskolákban, kofák a piacon, tudósok a könyvekben, bajnokok az arénán, polgárság, katonaság, papság, valamint császári tisztviselői kar? – tépelődik az öreg idegbajos. – Érte rajonganak mindazok, akik Frigyes császártól nincsenek talán túlontúl elragadtatva, mert nincsenek tőle szokva hasonló katonás és emberi erényekhez… Tapasztalják, hogy Mátyás király maga is hős katona, aki maga vezeti rohamra seregeit az ostromlott várak falai alatt; megvan benne, mint a nagy hadvezérekben általában, az az emberi jó tulajdonság, hogy kiválóan tud bánni alattvalóival. Katonái megkapnak tőle mindent, amivel tartozik nekik; de meg is követel tőlük mindent, amivel ők tartoznak királyuknak. Pontosan, hiánytalanul érkezik a zsold, jó élelemben sohasem látnak hiányt; jó szóban, bajtársi nyájasságban sem: táborban velük együtt él. Ismeri a nyelvüket és megértő velük; csatát vesztetteket büntetés helyett inkább megvigasztal; viszont kemény is tud lenni, ha kell. Ím, a Bécs ostrománál késedelmeskedő pattantyúsokra azt üzente rajok: „Ha kellő időben ott nem lesznek helyeiken a hadi szekerek, mindnyájatokat felakasztatlak!” Ott is állt a helyén, minden, idején. Bátorságban mintakép lehet bármelyikük előtt. Ha harcra kell menni, maga jár elöl, és nem számít, ha körülötte fütyülnek a golyók. Aztán igazságos hozzájuk a had végeztével: nem tesz nemzetiségi különbséget; kinek-kinek érdeme szerint adja jutalmát, anyagiakat, erkölcsieket. Azért, igaz a mondás: „Ennyi alacsony

származású vezére még talán egy fejedelemnek se volt; de ennyi kiváló vezére sem.” Ezekből válnak az új főurak Magyarországon, hadnagyaiból az új nemesek… De, hogy ez a fekete sereg oly kegyetlen és dúló-fosztó volna, mint amilyen a híre a világban? – Mesebeszéd! Fővezérei családos emberek, szellemében is sokat változott a fekete sereg: mert az uralkodó jóváhagyásával bevezették a jámborabb, keresztényibb szellemet, azt, hogy külországból jött lovasokból nem fogadnak fel mást a királyi seregbe, csak feleséges katonát. Igaz, eddig sem tűrte meg táborában Mátyás az afféle nőszemélyeket, kik a seregeket – NyugatEurópában még mindig így van – csapatostul szokták kísérni: mert a hadi erkölcs alapja a kicsapongástól mentes élet. (Mutatja az isten vitéze, Báthori példája is Erdélyben!) Most azonban már valóságos klastromszerű csend, rend és erkölcsösség alakult ki a sátortáborokban, mit az idegenek méltán csodálnak és dicsérnek. Azt mondják, ilyen még soha nem volt: mintha szerzetes barátok, nem is katonák volnának Mátyás fekete vitézei. Példátlan dolog Európában! Fegyverszünetet szentül megtartják, lovagi becsületre annyira adnak, hogy hódítás közben és utána nem garázdálkodnak, nem paráználkodnak; mostanában már még nem is rabolnak. Frigyes külön bosszúságára szolgál, mikor elfoglalt városokban a bennszülött osztrák polgárok a legnagyobb megelégedéssel beszélnek a fekete sereg vitézeiről; azt mondják: „A helyőrségen létei unalmait nem törekszenek a polgárokon való erőszakoskodással elűzni.” Természetesen, itt is történnek kihágások, de „általában jámborul és vitézül viselkednek”. – Bárki mondja, és még ha esküvel bizonyítják is: én pedig mindezt nem hiszem el! Egyszerűen nem vagyok rá hajlandó, hogy ilyen elvakultságba essem, és hitelt adjak a Mátyás emberei híresztelte, ócska mendemondáknak, melyek alól nagyon is kilóg a lóláb – jelenti ki Frigyes császár auban, a követeknek és hadi tanácsosainak, akik mindezt tudomására hozzák. Hogy tudná elérni mindezt egy jöttment, törvénytelen fejedelem, aki szabálytalan úton és erőszakkal tolta fel magát a királyi polcra? A népet könnyű lázba hozni a felelőtlenül széthajigált aranyakkal: és mindjárt megszületnek a legendák Mátyás körül – akinek a csillagzata egyébiránt kezdettől fogva bizonytalan, rossz képet mutat. Nem vetek hozzá nagy időt, meg fog bukni! – De hogyan? Mikor már a fél Ausztriát szállva tartja, felség! – Magam is azon a véleményen vagyok, hogy nem kell ahhoz olyan sokat várni, hogy megláthassuk a dölyfös zsarnok bukását – vélekedik a császár árnyékában

a szökött prímás, Beckensloer-Flans János. – Tudni való, hogy évek óta súlyosbodó betegséggel küszködik… Állapota egyre inkább romlik, ahelyett, hogy javulna. Gyomorbaj, görcs, csúz és dührohamok… Bécs elfoglalásakor is egy szolgák cipelte, szánalomra méltó hordágyon tartotta meg a dicsőséges bevonulást! Míg előtte pónilovon feszített a sánta lábú, nyomorék fia… – Azért tehát hadainkat ne nagyon kockáztassuk és ne költségeskedjünk Mátyás ellen – ismétli a római császár. – Várjuk csak türelemmel a végét ennek a dicső hódításnak! – Felség, mire várjunk? Folyton beljebb tör, és ha még sokáig tétlen nézzük, hovatovább övé lesz egész Ausztria! – Kishitűek! A csillagok állása egészen mást mutat… Beszéljetek a csillagászaimmal… Hiába nevezi magát Ausztria hercegének: nem lesz Ausztria ura soha. Mert én hiszek az égi jelekben – mondja a nagy, csontos, sovány római császár, leplei alatt összegubódzkodva. – Mégis, mit gondoltok, mi lehet a varázsa Mátyásnak? Mi a titka pillanatnyi sikereinek? Ezen már sokat gondolkoztam… S fázva, dideregve néz maga elé, kétfejű sasos trónusán. – Ennek sok oka lehet, felség, s egy ezek közül az, hogy a csatákat általában véve inkább kerülni szokta. – Hogyhogy?… Akkor mért halad mindig előre? – Azért, mert kerüli a vérontást, kíméli az embererőt: inkább ügyes mozdulatokkal és taktikával, kiéheztetéssel iparkodik sarokba szorítani az ellenséget. – Az ellenséget? – kérdi nyugodt, gúnyos hangon Frigyes úr, és csaknem fenyegetőn néz a véleményadóra, aki pedig maga a császári fő seregvezér. – Különös művészetté fejlett nála – folytatja az – a régi magyarok egy harci jellemvonása. Mégpedig az, hogy nem ott s nem akkor támad az ellenségre, ahol és amikor az várja vagy kívánja. Aztán, különféle alakulatokat jó összhangban tud használni. Frigyes császár végighallgatja a katonai szakfejtegetést, s mozdul egyet cellái

magányában: – Az én stratégiám elve több s jobb a Mátyásénál – mondja unottan. – Pedig roppant egyszerű! Amit kockáztatok: az bizonytalan; amit megtarthatok, az enyém. Szavazzanak meg, küldjenek seregeket a tartományfejedelmek: mert Mátyás nekem különben sem ellenfél, ő ellenében pénzt ki nem adok! Tán én is őt kövessem, mikor egész országát a tönk szélére juttatta ez a nagyratörő őrült? És most rajtam akarja behajtani a saját hadi költségeit; mert azt hiszi, hogy én is olyan őrült vagyok, mint ő? Magasabbról kell viszonyulni a birodalmi dolgokhoz… A gyűlölet szavai ezek. Mégis oly szárazon és szenvtelenül jönnek ki a száján, míg arcán a pápai fölszenteltség fölényes mosolya játszik, hogy egy ideig még a saját emberei is értetlenül merednek maguk elé… Frigyes császár a római pápát utánozza, egyházias hangú kenetességében: s ahogy itt alánéz alattvalóira, főpapias rajta még a királyi aranytalárja és a kosárforma koronája is. Hiába fejtegeti az osztrák hadak vezére, hogy pénzbefektetés nélkül nincsen remény győzelemre, szavait ugyan őfelsége a legfigyelmesebben végighallgatja, de ugyanakkor hatástalanul peregnek le róla. Egyvalami utóbb mégis kihozza a sodrából: mikor hadvezérei – argumentumképpen – a rendelkezésre álló kémadatok alapján részletezve elé tárják: micsoda összegeket költ rá Mátyás király évenkint a fekete seregre… Óriási nagy összegekbe kerül neki a zsoldossereg eltartása: mert ezeknél nem úgy van, mint az alkalomszerű tartományi seregeknél: náluk a katonaság életpálya. Nemcsak akkor kell fizetni az egyes katona zsoldját, ha háború van, hanem mindig, állandóan. S ha meggondoljuk, hogy egy nehéz lovas zsoldja tizenöt forint negyedévenként, a könnyűé tíz, a pajzsos gyalogosé nyolc, a lándzsásé hat, miközben a bandériumot tartó főtisztesek is a királytól kapják a szükséges költségeket (így például, az erdélyi vajda évi 9000 forintot készpénzben és 3000-et sóban), és hogy Magyarországon maguk a végházak se kevesebbe, mint évi külön 130 000 forintjába kerülnek a királynak, a fekete sereg meg 400 000-be: kiderül, hogy summa summárum, közel egymillió forintra rúg csak az évi hadügyi költségvetés Mátyás király birodalmában. Példátlan a történelemben! Így azután könnyű neki diadalt diadalra halmoznia. Az összeg hallatára Frigyes császár egyszeriben kizökkent tétlen mozdulatlanságából; két kezével a levegőben tapogat a szeme előtt: mintha az említett egymillió forint mind ott röpködne körülötte, kiadva, elköltve, semmibe

veszve – s végül rekedten fölkiált. – Egyedülálló tékozló egész Európában! Tönkre fogja tenni országát és a tartományokat! És ez a bitorló, a zsarlott pénzen összeszedett hadseregével, inkább ellenem támad, ahelyett hogy fordulna a török ellen! Arról nem beszél, hogy húsz év óta tartozik Mátyásnak tízezer lovassal és immár több mint félmillió arany hadisarccal – a török ellen! –, gondolja magában egyik-másik a tanácsnok urak közül… Udvarnokok sietnek hozzá, gyengéden visszatessékelik a trónra; nyugtatják s integetnek ezeknek itt: hogy hagyják már békén őfelségét, ne bosszantsák, ne zsarolják. S kézmozdulatokkal jelzik, hogy tűnjenek el… Ezek nyomban megértik, és követik az udvarnokok utasítását. Ilyenféle jelentésekkel izgatják, íme, a tanácsos urak Frigyes császár amúgy sem jó kedélyét auban; s még ez hagyján, de ami a legfelháborítóbb, egyszersmind a legaggasztóbb is az egészben: újabban, ahogy szavaikból kiderül, immár ezek a tanácsosok is két kategóriára osztják az osztrák lakosságot. Nép és polgárok között ugyanis két csoport van kialakulóban: vannak „császáriak” és vannak „királyiak” – mert mi sem természetesebb, mint hogy Mátyás oltalmába fogadta az osztrák pártosokat is. Ez a két tábor farkasszemet néz egymással egész Ausztriában. Összetűzésekről is beszélnek; helyenkint pedig már a polgárháború jelei mutatkoznak. Íme, ilyen égszakadást, földindulást idézett elő ez a felforgató, betolakodó trónbitorló Mátyás… – No, szép kis vállalkozásoknak nézünk mi itt még elébe! – didergi a császár, hideglelősen melengetve kezefejét és őszintébben kimutatva a szívét Beckensloernak és legközelebb álló híveinek, amikor amazok eltávoztak. – Rendeletet kell leküldeni minden megszállott város lakosságához, azonnal, hogy az ellenség parancsait semmi téren nem teljesíthetik, adót rajtam kívül másnak nem fizethetnek: hacsak hűtlenség vádjába nem akarnak esni, ami súlyos következményeket von maga után. Mire a sima szavú Beckensloer is fölajánlkozik. – Én pedig rajta leszek, felség, hogy a fenséges királyné asszony útján valahogyan mérsékeljem e fenevad pusztító dühét: addig is, míg Isten segedelmével majd csak jutunk valamire…

– Isten szerelmére! – fakad ki a császár gyámoltalanul, csaknem siránkozón, a magába fojtott rémülettől. – Tulajdonképpen hát mit akarnak tőlünk: Mátyás és ezek a hazaáruló osztrák és cseh-morva zsoldosvezérek? Még meddig tipornak itt az anyaszentegyház szent testén büntetlenül? Azt állítjátok már évek óta, hogy ez a huszitabarát haramiavezér már úgysem sokáig viszi…? Most megint utánunk eresztette Zerhanovát! Évek óta öltögetik ránk fullánkjaikat a sziszegő kígyók: kúszva nyomunkban az osztrák hegyek és felgyújtott városok között… Ó, kereszténység Istene, mikor lesz vége már? Flans János mélyen megrendülve figyeli a német-római császár aggodalmait és szokatlan kifakadását, teljes diplomáciai ékesszólását elő kell vennie, hogy valahogyan enyhítse Frigyes úr vergődését: – Azt szeretnék, hogy megsemmisítsék és mindörökre lerázzák magukról ellenségeiket, és valami ködbe burkolt igazság és res publica alapján létrehozzák a nagy függetlenség államát: valami olyan birodalmat a Kárpátok karéjában, ahol majd a Duna-közi népek közösségiben élnének, közös kenyéren és közös pénzzel, fegyverrel, de külön szabadsággal és műveltséggel mindenfelé… De ebből a mátyási nagyravágyásból, a kis népek elnyomásából vagy elbolondításából – mindegy! –, az aprók egymás ellen való kijátszásából pedig semmi nem lesz – tüzel a hálátlan tolvaj. – Mert itt van nálunk az egész prímási levéltár, és mi is tudjuk a magunkét… Azonkívül nem kerülték el figyelmünket az itáliai hadjárat összefüggései, a zágrábi napok és a Dzsem herceghez fűzött remények… Mert én egy pillanatig se kétlem, hogy Mátyás nem átallana összeszövetkezni akár az ázsiai barbár erőkkel is, csakhogy elérje a célját Európában. De már megadta rá a feleletet Bajazit szultán, mikor válaszul az apuliai beavatkozásra és Dzsem pártulfogására: váratlanul lehengerlő nagy haderővel tört be Erdélybe, és véres csatározások után döntő harcra késztette, és majdnem hogy megsemmisítette Báthori István vajdát Kenyérmezőn! – Épp ellenkezőleg! Úgy tudom, hogy ott Kinizsi Pál semmisítette meg a török haderőt – feleli a császár legyintve, savanyúan. – S most ugyanazt cselekszi velünk Mátyás, mint a török vele: Zerhanovát küldte a nyomunkba… Biztos, hogy a legelvetemültebb szándékkal! Tán az a feladata, hogy öljön meg! – Zerhanovát minden módon át kell csalnunk, le kell kenyereznünk, mert igen nagyon veszedelmes haramia volt mindig – ismeri el, aztán élénk szavakkal festegeti a római császár előtt, hogy az egykori huszita rablólovag csakugyan

még most is minden rosszra kapható: templomokat, klastromokat fosztogatni nem átall, s méltán lehet a rovására írni, hogy amikor áldozásra ajkához nyújtották az úrpoharát a kelyhesek: beleköpött a szent edénybe. – Pfuj! – undorodik a császár őfelsége. – Ilyen gyilkosok és rablólovagok a bizalmi emberei Mátyásnak…

– Annak ellenére, mégis Zerhanova a király főfő támasza a hadseregben: mert mióta Zelinit kiiktattuk, egyedül ő fogja kézben a veszedelmes cseh-morva zsoldos-lovasságot. Zerhanova kiiktatása viszont a királyi sereg szétzüllését jelenthetné – folytatja a fejtegetést Beckensloer, aki Mátyás idegen seregvezéreit még a régi időkből, személyesen, jól ismeri; valamelyest maga is ért a hadászathoz, és a császár harci kedvének máig is főfő szítogatója. – Ha egykori hitsorsosaival szemben megtette, hogy beleköpött a szent edénybe: miért ne érhetnők el, hogy beleköpjön másba is, ami előtte szent? – Mint például? – Könnyen elérhető, hogy ott hagyja Mátyást, és átforduljon hozzánk: ha meggondoljuk, hogy Jaroszláv udvarnok, akivel a sikertelen merényletet szerveztük, és most Mátyás fogságában ül: Jaroszláv Zerhanova testvéröccse… – Annál több ok Zerhanovának arra, hogy hűségét megbizonyítsa a király előtt: már csak az öccse érdekében is! – És mi lesz, ha Mátyás Jaroszlávot kivégezteti? – veti közbe a volt prímás. – Mást nem tehet vele: hisz az egész világ tudja, hogy Jaroszláv összeesküvő volt, és Mátyás életére tört. A császár összébb húzza mellén a palástját, éppen úgy kiáll a két hegyes válla, mint az álla: miközben erőt vesz rajta a kétkedés: – Csak hagyjuk, hagyjuk ezeket a vakmerő számítgatásokat… De abban az egyben talán mégis igazad látszik lenni, hogy kéne valami Istennek tetszőt tenni. Például átállítani a kereszténység oldalára a zsoldosvezéreket…

A fejedelem Zerhanovát küldte el az első tárgyalásokra a békét hevesen áhítozó császárhoz, s annyira megbízott annak személyében, hogy mielőtt útnak eresztette: miheztartás végett teljes őszinteséggel kifejtette előtte véleményét az ellenséghez való viszonylatában: – Kertelés nélkül hozd tudomására a császárnak – mondotta –, hogy szerintünk rossz úton jár, amikor olyan sokra tartja a Habsburg-család magyarországi trónigényét. Mert a szerződésben nincs kikötve, hogy Mátyás király fiának

törvényes szülöttnek kell lenni. Halálomra pedig ne számítson, mert én – ellenségeim megrökönyödésére – olyan magas kort fogok elérni, mint Nesztor vagy Matuzsálem. A császár tisztelettel beszélt Zerhanovával, s meghallgatva Mátyás üzenetét, Beckensloer és a többi belső udvarnokai jelenlétében, a követ felé fordulva, így válaszolt: – Ünnepélyesen kijelentem, hogy a magyar trónhoz való jogomat illetőleg (!) semmiféle alkura hajlandó nem vagyok. A király élete nem tőlem függ, hanem Isten kezében van. És az ő halálára sohasem építettem. Más kérdés, hogy Európa közös ügyére nézve, csakugyan nem volna-e jobb, ha a törökkel megbékélt és a kereszténység világi fejét sanyargató király elhalna…! Mikor Zerhanova visszaérkezett az üzenettel, uralkodónk kíváncsian hallgatta végig, és nagyot nevetve vette tudomásul a római császár leplezetlen jókívánságát Beátrix jelenlétében. – Mégis kibökte a szeg a zsákot! Kilóg a lóláb a kegyes császári atya palástja alól! Kimutatta ínyét a vén farkas, mert a foga fehérét már nem mutogathatja: mit nem kívánna reá küldeni Magyarország királyára és Ausztria meghódítójára, az ő külön keresztény istenétől… Ebből azonban nem lesz semmi: mert ha megpukkadnak az irigységtől, akkor se halok meg idő előtt! Egészséges vagyok, most is dárdás vadászatra megyek, medvézni – nem leszek bolond, hogy oly nagy örömet szerezzek az ellenségeimnek, hogy mivel ők jósolgatják, csakugyan meg is haljak! Tudom, hogy mindent elkövetnek… De én is résen leszek! A királyné jéggé fagyott arccal nézett maga elé, a szokatlanul szilaj, pogány szavakra; és ki tudja, talán Flans Jánost látta maga előtt, szemének lebocsátott függönyén… Zerhanova árulása azonban nemsokára mégis bekövetkezett. Amikor őfelsége a börtönből előhozatta, és kínpadra vonatta Jaroszláv udvarnokot: és az ellenséggel való cimborálás, árulás és merényletben való közreműködés vétke miatt utóbb ki is végeztette őt: a bécsi hóhér a piaci csőcselék biztatására a pallossal nem nyakon, csak vállon sújtotta őt; majd a felé röpködő kődaraboktól megrémülve, eldobta pallosát és elmenekült… Senki sem látta, de Nardella tudta, hogy a csőcselék mögött ott ágált és nyugtalankodott a kivégzett barátja, Viola úr… Legkülönösebb az egész kivégzési ügyben az, hogy az udvarnok

hiába nyert felszólítást a kegyelemkérésre, maga is a halált választotta. December 12-én Bécs piacán vérpadon fejezte be életét. Állítólag Szapolyai István tört a vesztére (szerelmi féltékenységből, Hedvig sziléziai hercegnő miatt, aki utóbb felesége is lett). „Testvére – írja a krónikás –, a sok babért gyűjtött hadvezér – Zerhanova –, erre annyira megrémült, hogy hasonló sorstól tartva, a császárhoz menekült, ki természetesen tárt karokkal fogadta őt.” Így veszítette el egymás után három kiváló vezérét a fekete sereg – és vette át ennek fővezérletét a fekete Haugwitz, aki öccsével, a fehér Haugwitzcal együtt már régóta a királyi sereg élharcosa volt. A sziléziai pártütés dolgában azonban (mely a hosszadalmas glogaui háborúhoz vezetett): a király tudomásul vette a kihívást, és fölvette a kesztyűt…

Nincs nyoma annak, hogy Sánkfalvit kedvezően fogadták volna Itáliában: annyi azonban biztos, hogy a prépost követségjárását az olasz politikában bizonyos tartózkodás és óvatosság követte a még hátralevő időben. Abban sincs kétség, hogy meghallgatták őt, és látszólag fontolóra vették, magukévá tették a budai napkirály jóakaratú intelmeit; igazában ám mégsem lehet tudni, hogy a dolgok hátterében mi lappang. Mintha a királyné viselkedésében is bizonyos önmérséklet következett volna be: újabban nem rendez botrányos jeleneteket, hanem kedves képet igyekszik mutatni a magyarok és Corvin János felé: kijelentve, hogy a király fiát ezentúl fiának tekinti – de ki volna a megmondhatója, hogy ugyanakkor mi rejlik a királyné magatartása mögött: hisz tagadhatatlan, hogy Beckensloerrel, a császár megbízottjával és Mátyás halálos ellenségével – egészen érthetetlenül – továbbra is titkos kapcsolatokat tart fenn. Az sem egészen véletlenség, hogy pont ez időben tört ki a glogaui háború Sziléziában, Mátyás utolsó nagyobb arányú és természetesen diadalmas küzdelme a föllázadt hercegségi tartományok seregeivel. Ez volt az utolsó háború Sziléziával és Csehországgal. Az váltotta ki, hogy Mátyás hűbérese, János sagani herceg, Frigyes körétől bátorítva, ellene szegült az uralkodónak: s holmi sanda reményeket kezdett fűzni ahhoz, hogy a használatára bízott hercegségek (Glogau, Freistadt és Spottau) birtokát a saját leányaira törvénytelenül áttestálja; holott még a bolond is tudja Sziléziában, hogy ezek a birtokok, királyi rendelkezés folytán, már Corvin János tulajdonát

képezik. Persze a sagani herceg számára igen kapóra jönne, ha lányai közt oszthatná el azokat: mert fia egy sem lévén, lánya viszont négy; Margaréta nevű leányának lindvai Bánfi Miklós a férje; a szépreményű Salome, Hedvig és Anna leányzók pedig Podjebrád Henrik fiaihoz, Albrecht, György és Károly hercegekhez mentek nőül. Ezek révén tehát, cseh segítséget remélve (mert Mátyás és Ulászló viszonya ismét elhidegült): János herceg nyíltan ellene szegült Corvin János utódlásának – ebből kerekedett a glogaui háború. Március elején zsoldosai és huszárjai egy részét Sziléziába menesztette a király: mert a cseh korona többi melléktartományaiban is a fia nevére írott hercegségek pártot ütöttek a Hunyadi-ház ellen, követve a sagani herceg példáját. Nemcsak, hogy a Podjebrád-örökségből, származó troppaui hercegségben, de a kisebb – leobschützi, cseszlaui, beutheni és koseli – hűbérekben is. Könnyű és gyors elintézést lehetett volna remélni, mert a királyi felség derék kapitányai egyikét, az osztrák fogságból kiszabadult Tettauer Vilmost küldte el a felsővidék védelmére. A magyar és rác huszárokat viszont az új zágrábi bán, Egerváry László vezette; de jelen volt, és nem csekély szerepet vitt az ostromnál Haraszthy Ferenc szörényi bán is, rác rohamcsapataival. Összesen mintegy húszhuszonötezer emberrel voltak. A háború azonban sokkal nagyobb gyűrűket vert, mint amire számítani lehetett, mert a csehek, összeszedve huszita erőik végmaradványait, a glogaui háborút, utolsó fellobbanással, nagyarányú szabadságharccá akarták kiszélesíteni: ugyanakkor pedig, az ügy hátrányára, ellentét támadt a királyi fővezér és a tartományfőnök Stein György között. Két veszekedő közt harmadik a nyertes: őfelsége végül is – egy huszárvágással – a fekete Haugwitzot küldte le hadirányító és perdöntő fővezérnek –, az tett pontot a jelentőségéhez képest nagyon is hosszúra nyúlt, költséges és bonyodalmas háborúra. Hozzátehetjük, bár az egész rétest a csehek és a mieink közösen nyújtották: végül közösen is ehettek meg: mert az idők azt igazolták, mindkét részről fölösleges volt annyi véráldozat, pénzkidobás, pusztítás, letárolás –végezetül is az egészet csak a közös ügy és a nép szenvedte meg… Bár a háborúból mi kerültünk ki győztesen: a nyereség nem volt több egy tanulságnál, tudniillik, hogy a magyar uralom a tömegek szemében már minden népszerűségét elvesztette. A király személyéhez sokan ragaszkodnak, de az emberek elunták a szenvedést és a háborús viszontagságokat; nagy részük csak félelmében tart velünk, úgy engedelmeskedik. Megszűnt a magnetikus összetartozás érzése, a vonzás: úgy látszik, hogy Corvin János személye ehhez nem jó, hiába van benne szilézita vér… Hiába hívják Hunyadinak: neve nem tud tömegerőket összefogni és

magasztosabb célokra egyesíteni… Mit is lehessen remélni oly gyenge ifjútól, egy hitében, eszméiben, alkotásaiban megrendült, bomladozó világ határán túl: a születőben levő újnak küszöbén? Maga Stein György is így foglalta össze a hadviselés tanulságait: – Az én szembeállásom Tettauerrel hozzájárult ugyan a győzelemhez, és még nem jelent szakadást; de ne felejtsük el, hogy minden szakadás széthúzással kezdődik. – Tettauer a hadvezetésből hiúsági kérdést csinált: azt akarta megmutatni, hogy csak azért is úgy lesz, ahogy ő akarja, még ha rossz is az elképzelése – felelte reá a fekete Haugwitz. – Tettauer még mindig használja az „oberster Feldhauptmann in Schlesien” címet a leveleiben, mintha ő volna a fővezér. – Ez a baj, hogy míg rangért, címekért megy a harc, az ügy szenvedi meg kárát. Őfelsége cselekedett a legbölcsebben, mikor a személyi ellentétek kiiktatásával, a háború minél előbbi befejezését szorgalmazta. A sziléziai helyzet ilyetén elmérgesedésére persze őfelsége maga sem számított. Annyira nem, hogy a személyes hadvezérletet is halogatva, inkább vadászati útra kelt Magyarországra: és a hadat hol Bécsből, hol Budáról kelt levelekben irányította. Beteg volt, meg nem is. Annyira még mindig bírta magát, hogy lóháton űzze a vadat a Vértes gerincén végig, és lándzsájával ejtse el a vaddisznót. Mit tudta ő, hogy még meddig él; egyáltalán nem készült, nem számított a halálra. Mesebeszéd, mintha csak azért kívánkozott volna Bécsből haza, hogy még egyszer utoljára viszontlássa Budavárát, és érzelmes búcsút vegyen oroszlánjaitól (holott az is megtörtént), fölkeresse Visegrádot is, az után balsejtelmektől eltelve térjen vissza Bécsbe, várva a közeledő halált. Mindez csak utólagos szépítgetése a történteknek, amire még visszatérünk… A vadászat a szokásos királyi keretek között úgy szokott történni, mint egy kisebbszerű hadjárat: térképlapon kiszámítva, pontos „stratégiai” és időbeli terv szerint. Solymászok, kutyapecérek, vadászmesterek, hajtók és kísérők egész serege készül fel az útra: ellátva magukat minden szükségessel. Még a kutyák is tudják ilyenkor, hogy sok remek falás, lakmározás: sok szép ünnepnapjuk következik. A vadászat üdülésnek számít; különösen oly szép vidéken, mint Tata és környéke, ahol a lerombolt régi vár helyére Mátyás építtetett újat, igen rövid idő alatt, a kies, vízgazdag tájon, mely nemcsak halban, hanem vadban is

ugyanúgy bővelkedik. A magyarok földje az egész középkoron át híres volt a vadakban való változatos gazdagságáról. A Vértes árnyékos borulataiban már az elmúlt száz évek során is gyakran hangzott fel a királyi vadászok kürtje, ebfalkájának csaholása. „Mátyásnak Buda környékén, Visegrád körül, Tatán nagyszerű vadaskertjei voltak, hasonlóképpen Zólyomban, Diósgyőrött és a Csepel-szigeten… A Csepel-vidék nagy bősége szarvas-, őz-, nyúl-, dámgím- és egyéb vadban még II. Ulászló idején is csodálat tárgya volt” – írja a krónikás. – Mátyás király Magyarország csaknem minden erdős-bérces, szép területén vadászkastéllyal rendelkezik. Várpalota határában, a veszprémségi Puszta-Palotán még ma is láthatók őfelsége egykori vadászkastélya romjai. Budától nem messze, az Érd melletti erdőségben pedig egy kutyavárnak nevezett épület volt, ahol az ebtenyésztő királyi pecérek tanyáztak. Nem egy községünk van, olyan, Mátyás uradalmain, amely a királyi solymárok után vette nevét. Folyóvizeink kiöntésesek és szabályozatlanok levén, a nagy mocsaras árterületeken roppant nagy számban tenyészett a nemes kócsag, lúd, réce és mindenféle gém, a sólymokkal vadászok legkedveltebb zsákmánya. Mondani sem kell, a vadászatok zajos vigassággal és igen bőséges eredménnyel szoktak végződni; valahány vidék vagy megpihenés, annyi vendéglátás és királyi lakoma részese az átvonuló fejedelem és udvara; s miképpen a föld vadkanban és terményekben dúslakodik, a várlakokban, városokban a kultúrában is ugyanaz a bőség áradoz: ahol lép, mindenütt azt érzi az uralkodó, hogy a gazdagság, bőség, a születő művészet korának koszorús fejedelme. Hogyne volna az, mikor a templomokban is évről évre jönnek létre országszerte az oltárok, oltárképek, szószékek, festmények, ércmű kegytárgyak a különböző falvakban és városokban – a kastélyok kapuinak ötvösremekeiről, a paloták serlegeiről, ékszereiről stb nem is szólván. Mégis vannak oly hangok az országban: – Minek az a sok vadászat és vadászkastély? Meg a csillagtorony? Meg a Corvinák? Inkább templomokat építene még a király, mint annyi mulatóhelyet, könyvesházat és tudós palotát! Őfelségének fülébe jutnak az efféle vélekedések; meg is ragadja az alkalmat, hogy megmondja a véleményét barátai közt, valami à propos-ra, például a vadkan és fácán lakmározása közben:

– Urak, urak… Szegény magyar urak, ti azt nem akarjátok tudomásul venni, hogy új kor küszöbére jutottunk el: hogy körülöttünk már Európa-szerte lehanyatlik valami régi borzalmas és sötétséges (amiben ti is benne éltek sokan). Lássátok már meg egyszer végre, hogy a királyi és fejedelmi udvarokon mindenütt fokozatosan átveszi a szerepet az egyházmentes, világias gondolkodás. Legfontosabb a katonai tudomány – s ehhez szükséges a testi erő fejlesztése. Ilyen a vadászat. Nem nélkülözhetők a csillagászati és természettudományi ismeretek sem. Mindezt, igaz, a jobb papok, mint Dóczi Orbán, saját maguktól is tudják: de még náluk is jobban a vándortudósok, akik nem állnak nyílt ellentétben az egyházzal. Hisz ők is a görög-latin remekírók műveit hirdetik és fejtegetik az ifjúságnak – s velük együtt iparkodnak áthidalni a múlt és jelen közt tátongó szakadékokat. – Mindez nem is képezheti vita tárgyát, felség – feleli rá Dóczi Orbán, unokaöccse a boldogult Péternek. – De én már csak amondó vagyok, szépséges dolog a kincstár, az építkezés és szépítkezés az életben: de nincs az a fenséges palota a világon, melynek oly sudár szép oszlopai volnának, és azok olyan selyemfényben ragyognának: mint a Bakony-erdő égbe nyúló bükkjei! Dóczi Orbán kincstartó pap létére is megmaradt természetembernek; talán éppen ezt szereti benne az uralkodó, a Péter bátyjához való hasonlatosságot, a szolgálatkészségen kívül: mert kardos pap amúgy, hadakozik is, vadászik is, és időnkint érdekeseket szokott mondani. Még a papszoknya alatt is megtetszik rajta, milyen karika ember ő is: a feje, válla, karjai és görbe lábai gömbölyűségében, csak az csoda, hogy mentében nem oldalvást gurul, hanem előre igyekszik. Éppen ezért, a földön jártában könnyebb neki úgy, ha egy kicsit félreszegi magát. Mint Dóczi Péter… Hangosak, beszédesek, mulatságosak a vadászati lakomák; őfelségének mégis jobban esik a falat az erdőn, köröm közül a szalonna, hagymával, mikor odaszólhat egy bakonyi öreg kanászhoz: – Bátya, nincs egy kis sód? A pásztor lecsavarja a faszelence tetejét, és odatartja: – Itt a só, csak bökjél belőle a bicskáddal, felség! Nem éppen hócsillámosan fehér, inkább szürkés halmazban csillog a tarsolyban a só; a király kivesz belőle egy késhegynyit, és a szalonnára hinti.

– Drága só – mondja közben. – Pedig ez a legolcsóbb – így. az öreg. – Ennél drágábbat, se olcsóbbat nem ismerek. Elmosolyodik rá, hogy ösztönösen is hogy ráhibázott az öreg a sóra; holott pedig nem is tudhatja – honnan is tudhatná –, milyen drága a só: a kincstár legtöbb jövedelme a sóbányákból folyik be. Évi 130 000 arany… – Azért drága só – zárja le az öreg –, mert só nélkül, kenyér nélkül nem élhet meg az ember. Tudják ezt a királyok is. – Jaj, már megint zsírt eszel! És azt a büdös hagymát melléje! – szörnyed el Beátrix asszony, oda érve az erdőn a kidöntött fatörzshöz. – Nem lehetsz éhes, miért eszed? Nem hiszem el, hogy jólesik. A királyné még mindig szívesen vesz részt a vadászatokon; nem úgy, mint rég, amikor férfimódra átvetett lábbal ült a nyeregben, mint egy delnő, úgy vágtázott fehér hátasparipáján, maga mögött ernyőszerűen úszó, hosszú, bontott hajjal: hanem immár a maga módján… Ezek azok a zökkenőtlen pillanatok, amikor különösebb ellentét nincsen köztük: a vadűzés örömei. Beátrix asszony gyermekkorában hozzászokott az efféle kedvtelésekhez; szenvedélyes solymász, s a madárűzésre, gémfogásra, kócsagtépetésre sokkal kedvezőbb alkalom kínálkozik Magyarországon, mint Itáliában, ahol a sólyom inkább csak a fogolyneműek elejtésére szolgál. Most is nekiöltözködött a szenvedélyének: Beátrix asszony a kedvenc solymászó ruháját öltötte fel a vadászatra, azt a kígyómintásat, mely fűzöld alapszínű, és kéregbarna rajzok vannak benne, méregzöld foltokkal és légyszerű fekete pontozatokkal, úgy, hogy ezen öltözékében alakja teljesen belerajzolódik az erdei-mezei környezetbe, annyira, hogy szinte láthatatlanná válik. Mégis, ha megmozdul, fut előle kutya, macska a várban idegesen nyűkéllenek az agarak is, meg a különféle idomított vadászebek. Nem szeretik, félnek, menekülnek tőle az állatok… Dóczi Orbán és Szapolyai Imre nádor megértőn néztek a királyra, aki hitvese megjegyzésére egy újabb falat pásztori szalonnával és büdös hagymával ád feleletet… Mert hát, mert hát…! Beátrix asszony csak nem tud azonosulni a magyar ízléssel és szokásokkal, továbbra is megmaradt nápolyi nőnek: aki inkább az itáliai sugallatokkal, Szentszék és római császár finnyásságával tud egyetérteni, ami a lelkétől kevésbé idegen. Nem állhatja, ha ura népszerűsködik.

Hogy bármerre megy, lépten-nyomon találkozik a nép szeretet-nyilvánulásaival; kezét-lábát, ruháját csókolgatják, és ő kegyesen elfogadja azt. Mindenkihez van nyájas szava, türelme kifogyhatatlannak látszik. A királyné asszonyt viszont már fárasztja és untatja is ez a sok szeretet: nyafka lelke inkább az ebből adódó helyzetek fonákságait és humorát fogja fel. Így például nem tudja visszafojtani a nevetést, valahányszor a király magához enged egy fogatlan öregasszonyt, jó anyámnak nevezi és tűri, hogy az megcsókolja őt. De bosszúságát sem leplezheti el, akkor, amikor történetesen valami szemrevalóbb leány vagy menyecske is van jelen a családban, melynek hódolatát fogadja, és azokat is magához engedi, természetesen, őket pedig húgomasszonynak vagy leányasszonynak nevezve, megcirógatja s tűri, hogy ők is megcsókolják… Erről még mindig nem tudta, és soha nem is fogja lenevelni férjét: az ilyen atyafiságos megnyilatkozásokról, amik a magyarok közt szokásban vannak. Mivel pedig a király életében sok helyen megfordul az országban, annálfogva igen népszerű is mindenfelé: Király-rétje, Király-kútja, Király-háza, Király-erdő, Király-bérc és így tovább, kifogyhatatlanul – alig van táj, ahol a felséges uralkodó emlékét ne őrizgesse valami király jelzős elnevezés. Ez pedig a királyné asszonynak nem nagyon van ínyére. – No, menjünk már, siessünk menni kócsagozni Velence tavára – türelmetlenkedik. – Ne lopjuk a perceket – úgymond –, a királykócsagok nem várnak meg, hanem elszöknek a Balatonra. Arca kipirult a madárölés szenvedélyében; egészen bűbájosán töri a magyart; taglejtései gyorsak és elevenek. Testhez álló lovarnői öltözékében fölsegítik a hátasparipájára, és karján a kedvenc kerecsensólymocskájával, tovább rúgtat az erdei úton. – A rivederci! – kiáltja vissza férjeurának. – Viszontlátásra! Már megyünk a nyomodban – viszonozza az. A királyné elporzott a maga útján. Nyomában, némi távolságban, az olasz vadászmester és apródok lovagolva kísérik… Őfelségéék is fölkerekednek, és mikor a Vértes völgyéig érnek, künnebb léptetve az erdőszélből: már ott látni Beátrix asszonyt, aki izgatottan előrelovagolt, megállt és a sólymáról is megfeledkezve, hirtelenül belemerült a nadapi csúcsos

hegy bámulásába… Nem szabad zavarni; hagyni kell őt, hadd álldogáljon ott… A mi nadapi púpos hegyünk ugyan sohsem hányt tüzet – megpillantása mégis mindannyiszor a nápolyi gyermekkort idézi fel a királyné előtt. Amaz időt, mikor lóra kapva és nyűkéllő ebek falkáitól követve, kilovagoltak Nápoly város kapuján: és nemsokára szemükbe tűnt a távolból a Vezúv kékes látványa… Mert bárhova csatangoltak: égbe ütött gyapjas kúpjával, kukkantva kísérte, figyelte őket a füstölgő vulkánus, a láthatár alatt… Nyolc kilométernyire esik Nápolytól a Vezúv, egyenest le, délkeleti irányban. Szüntelenül magából kilehelt, bizonytalan fátylak lebegnek felette. Mert mióta kitört és elárasztotta Pompejit meg Herculanumot: azóta is szakadatlanul fortyog, morog, és kénköves gőzt okád fel magából az égre… Pedig annak íme már jó ezernégyszáz esztendeje! De még emlékszik rá a körülötte heverő, erdős-mezős tenyészet: mikor tűzbelángba fojtotta két virágzó város élveteg, puhány népét – az ősöket… Ám az erkölcsök lényegileg azóta sem változtak. Vér nem válik vízzé az erekben! Puhány úrnép, változatlan könnyen hajlik a mindenféle rosszaságra: szabadosságáról a nápolyi erkölcs még ma is elég hírhedt a világ előtt… Biz, így vagyon az – tépelődik Dóczi Orbán. – Nem kell a szomszédba fáradniok holmi romlottabb örömökért; már tudniillik nemcsak, ami az úgynevezett mértéktelen testi élveket illeti, hanem az embertelen, ártó és vérengző kéjekért: amilyenek a vadüldözés ádázata, az öncélú solymászás, a természet legszebb lényeinek irtása. Végül aztán mindez örömtől megfáradva, képesek elmenni az emberölésig: egymás fondorlatos tőrbe ejtésével. Mindennaposak a mérgezések, a legcsaládibb ünnepek és legbarátibb örömök közepette is… – Brr! micsoda egy nép ez a talján… Viszont, bármennyire a szabad természet, az élet örömeit hajhásszák ezek, alapjában véve, bizony, elég beteges társaság a kékvérűek rendje Itáliában, beleértve még a főpapság egy részét is. De vigasztalásunkra legyen mondva, őfelsége mindent tud Itáliáról, amit kelletik. Menyegzője előtt saját emberei figyelmeztették, akik kint jártak, hogy csak vigyázni ám velük: mert ezek az elfajzott rómaiak étkezéskor szinte szórakoznak, játszanak a mérgekkel… Így, még a menyegzői lakomán történt, hogy őfelsége saját maga kérte fel nejét, hogy ezentúl, mint hitvese és élettársa, mindig ő adjon ennie az asztalnál, a szokott étkezési időn: és csak amit ő a tálból

kiválaszt, kezébe fog, és neki átnyújt, azt fogyasztja el…. Kell-e ennél kézzelfoghatóbb kifejezése a legteljesebb házastársi bizalomnak egy talján vérű hercegnő előtt? Viszont, a bevett szokás, hogy már azóta ekképpen is étkeznek, egyszersmind figyelmeztetés a taljánok felé: nem érheti semmi olyasmi őfelségét, mert ha netán érné – igaz, hogy már késő lenne, de mégis kitudódna a nyilvánosság előtt! Ezeket gondolja Dóczi Orbán a király mellett, az erdőszélén – s ki a megmondhatója annak, hogy mire gondol a király és mire a királyné? Délután egy nagy tölgyfa alatt, aranyos szálú szőnyegekkel leterített pázsiton pihentek. A királyné elszenderült, a királynak pedig valami dolga akadt, kiment, hogy megkukucskáljon egy különös hangú madarat, bent az erdőn, és mikor visszafelé jött az árnyékos úton, hirtelenül négykézlábra ereszkedett, és úgy mászott be a sátorba, a királyasszony felé. Beátrix asszony fölriadt, és rémülten kiáltott fel: – Mátyás, Mátyás!… Ugye, te vagy? – Krix-kraksz-rex-brux … Itt leselkedik egy vérszomjas ragadozó – kúszott az asszony felé a gyepszőnyegen négykézláb, aztán hízelegve mondta –, Beáti, ejtsd el ezt az oroszlánt… – Elejtlek – pihegte révülten, két kézzel megmarkolva a király sörényét. Királyi párnak mindent szabad… Nincs szégyenérzés a szerelemben, nem botránkozhatnak meg a távolabbról leskelő komornyikszemek: ezek a szemek különben is csak azt látják, amit akarnak, és amit nem akarnak látni, azt meg se nézik. Amit a királyi pár cselekszik, az mindig és mindenki előtt jó és természetes… No de, nem történt köztük semmi egyéb, csak házastársi közeledés; e keserű csókváltás meg azt igazolja, hogy ellentéteik ellenére még nem szűnt meg a jó reménytől fűlt, testi, házastársi kapcsolat köztük. Miért is nem mindig a szabadban élnek, a békítő természetben: miért kell bíbelődniök mindig más ügyekkel, a fejedelmi paloták zugolyaiban? Mennyivel jobb itt, a sátorban, hasonlóképp, mint a kócsagűzésben: átadva magukat az önfeledt kergetődzésnek…! Az egészében jól sikerült fejedelmi vadászkirándulás végül is egy szörnyűséggel ért véget: Szapolyai Imre leesett a lóról, és szörnyet halt. Ki gondolta volna? Oly

nagy vitéz, aki véres csaták és háborúk sorozatában szerzett magának nevet, becsületet és dicsőséget, végül is oly dicstelenül végzi: árokugratás közben egy üldözött és már megsebesített szarvasgím áldozata lett! S hogy így halt meg egy nagy vitéz – hagyján. De ezzel újból megüresedett a nádorispáni szék. Nincs a királynak helytartója, ha Bécsbe utazik: s egyhamar most már nem is lesz, mert őfelsége egyelőre még maga sem tudja, kiben lehetne megbíznia annyira, hogy a királyi hatalmat reá ruházza? Különösen most, amikor huzamosan kell maradnia Bécsben: mert a vatikáni és a konstantinápolyi követséggel, Angelo Pecchinolival és Bajazit küldötteivel egyaránt, majd a legjelentősebb nyugati fejedelmek követeivel is döntő tárgyalásokra készül. Nem lehet a velencések prédájára hagyni a megtámadott Anconia köztársaság népét; végül fogadnia kell immár III. Iván cár küldöttségét is. Mielőtt Bécsbe indult volna, valóban nem feledkezett meg az állatkertjéről Budán, bement búcsúzni az oroszlánokhoz. Saját kezűleg nyitotta ki a rácsos ajtót: higgadt léptekkel, nyugodt tekintettel közébük lépett. Láttára az egyik oroszlán fölmordult; a többi barátságosan csóválta a farkát, és kíváncsian nézett gazdája felé. – Néró! Vén szimattárs… Hát te már meg sem ismersz? – szólt az állathoz. – Én vezettelek téged kölyökkorodban, pórázon, mikor Veronából küldtek ajándékba. Hányszor nyalogattad sebeimet érdes, gyógyító nyelveddel, mikor jajgattam a fájdalomtól… No ugye, rám ismertél? Öreg dög… Lehajolt hozzá és a nyakához nyúlt. Megfogta, megcibálta az oroszlán sörényét, fülét. A vén oroszlán tűrte. Komoran lelapult, inkább nyögött, mint morgott valamit. – Mi jutott eszedbe, rossz pára? No – nem is vagy te rossz. Jó fenevad voltál te mindig, nem bántsz senkit. Elvénhesznek az oroszlánok is. Aztán, mi vigasz a történelemben, hogy mások lesznek helyettünk a jók, mások a rosszak, és mindig mások esznek meg másokat? – Ez a világ folyamata, Néró… Így van, felséges barátom. Viseld nyugodtan, hogy megvénültél, és számolj le azzal, hogy egyszer neked is meg kell dögleni már. Ki tudja, látlak-e még, vén barátom?

Mielőtt útnak indult volna, még bekukkantott a könyvesházba is, egy tekintetre, és megnyugvással látta, hogy most készítik a Hieronyma-kódexet. A királyné arcmása díszeleg a címlapon. Arany-kék tónusú, groteszk díszekkel, aranyos cirádákkal körülhálózva – ez lesz talán a legsajátosabb Corvina valamennyi közt… Visegrádon kissé megzavarta a hangulatát, és kellemetlenül érintette a közeli Salamon-torony… Tudta, hogy már ide hozták át Váradi kancellárt, s attól tartott, milyen kellemetlen lesz, ha megtudja a királyné is, hogy ide került. Nem is tartózkodtak ott egy óránál tovább: ki hajóval, ki lóháton, ki hintóval, elindult a királyi menet Pozsony felé…

Gergely atya kérésére és a pápai Vatikán ismételt közbenjárására történt, három évvel utóbb, hogy Árva vári nagy magányából a visegrádi Salamon-toronyba helyezték át Váradi kancellárt. Ezzel valamit enyhítettek a sorsán. Itt már nem fütyülnek és sivalkodnak annyira a lelket hasogató, kietlen szelek, mint Árva várában, mert a Salamon tornya valamennyire a hegy védelmében áll. Faragott fatáblák védik a nagy ablakokat, a vihartól, rozsdás sarkokon csikorgók. Ágy is került a börtönbe meg szekercével durván ácsolt asztal és fapad; aztán akad a vakablakban valami papiros és lúdtoll, kalamáris, ha netán eszébe jutna, és unalma elűzésére írogatni akarna valamit. Az ablakból alá lehet látni a fényességes királyi palotára, a Duna hengergő nagy kanyarulatára, és túlnan a kéklő hegyek halmaira, a koporsóhegyre, ahonnan a nagymarosi templom bús harangja naponkint többször, rendszeresen küldi át a szavát. Ennyi volt az egész enyhület, mely Váradi kancellár életében bekövetkezett. De az öreg pap lerongált szervezetét immár nagyon is megviselte a nélkülözés, érzékeny lelkét búskomorrá tették a zord és kilátástalan börtöni hangulatok. Látta a várából távozó királyt a nagy ablakból Váradi kancellár; látta a királynét s mellettük a királyi kincsek őrét, Dóczi Orbán püspököt, amint peckesen lépkednek alá, a hajó felé a függőkertek márványlépcsős kanyarulataiban – és szívét keserűség szorongatta…

Még csak ide sem néznek! Úgy tekintik már, mintha nem volna… Olyan kancellár kell, mint az új kancellár, a hízelgő, hazudozó Filipecz János… Olyan kincstartó kell, mint az új kincstartó; az arannyal díszített papi személy, aki éjjel-nappal nyúzza az egész országot, és seper költséget a királynak a mérhetetlen sok hadakozásra, és a királynénak a mérhetetlen sok költekezésre. Fő része van abban, hogy a sok ostor adó megemészti az országot… – Jól van, király! Csináljátok csak tovább… Senki sem tenné tűzbe a kezét érte, hogy visszajössz-e még valaha is Visegrádra? Ha Váradi kancellár ezt érdemli tőletek, akkor úgyis végpusztulásra van itt már ítélve minden! Téged elvisz a hajó, és a rab itt marad… – Figyeli a környék életét, már amennyi abból befér egy ablakon át. Így például az is nagy esemény egy bebörtönzött egyhangú életében, ha a közelben – miképp most is – szőlőcskéjét forgatja egy váraljai paraszt: kiszedi és elégeti a bunkós gyökereket, és azok tüzénél süt szalonnát. Vajon nem ugyanazt cselekedte a főrendekkel Mátyás? Ez a szerencsétlen ország úgyis mindig a lefelé vezető utat választja a történelemben: mintha azt lesne, miképpen züllhetne-zuhanhatna egyre mélyebbre? Nem találja a helyét a világ egyetemében, neki égnie, vesznie, pusztulnia kell… Elment a király Bécsbe menthetetlen – itt már mindennek vége! Csak egy kis rőzserakás kérdése az egész, jó gyors lángot adnak a kisajtolt, a száraz venyigék, hegyibe rakandók a kiszaggatott tükék: no, paraszt, csak piszkáld a tüzet, hadd égjen az egész… Hadd vesszen, hadd pusztuljon, haljon meg az a nép, aki nem érdemelte a jövőt, az életet! Maradékaid maradjanak meg az úrnépeknek szolgáknak és koldusoknak: aztán csak legyünk boldogok, hogy még kitolhatjuk egymás szemét! Öljenek, lopjanak és hazudjanak, hogy amíg élnek jól boldoguljanak. Ne irgalmazzanak soha egymásnak, örüljenek, hogy levághatják egymás orrát-fülét. Parázson sütögessék, és egyék meg egymást, jó egészséggel, s az, hogy jól teljesítették, amire születtek, váljék örök dicsőségükre, ámen! Mátyás király külpolitikai elgondolásának, jó egy évvel a bécsi virágvasárnapi végzet közbelépése előtt, találó összefoglalását nyújtja Angelo Pecchinoli, pápai követ, aki 1488 októberétől egészen a király haláláig a fejedelem bécsi udvarában élt. Munkája külön értéke, hogy abban nem annyira a saját szavaival való összefoglalásra, mint inkább szó szerinti lejegyzésre törekedett. Mindazt ugyanis, amit jelentésében az utókor számára megőrizett: a fejedelem engedélyével és vele való beszélgetés közben vetette papírra – szinte szó szerinti tudósításként a pápa és a Vatikán számára. 1489 január közepén Mátyás a papi tudósítót a teljes udvari nyilvánosság előtt, külön kihallgatáson fogadta.

Mellette – mint ilyenkor szokás – a királyné, körülöttük a különféle külföldi követek, számos főúr és a teljes udvari környezet foglalt helyet. Angelo Pecchinoli, őszentsége megbízásából, tájékozódó kérdéseket tett fel az uralkodónak: külpolitikája és az egyházhatalom közt megromlott kapcsolatok Okairól – és hogy a helyzeten miképpen lehetne javítani? Mondani sem kell, királyunk ekkor már mennyire tele volt a végső országos és dinasztikus gondokkal, és már azt is sejtenie kellett, ahogy minden kötél a szakadásig feszül, és az egész európai politikai építmény recseg-ropog a Szentszék, a római császárság és a saját talpa alatt, ráadásul még köszvényben is kornyadozva: előadás közben dühroham fogta el, és csaknem teljesen leleplezte magát a Vatikán követe előtt, és tőle szokatlan őszinteséggel, nyíltan kiteregette ütőkártyáit az egész udvari nyilvánosság és mintegy az egész történelem előtt – amiből ma is világosan kirajzolódnak az érdeklődők szeme előtt a mátyási uralmi tétek, számítások hatalmas külpolitikai körvonalai… Hosszú beszédét, amint a pápai követ is kiemeli, „indulatos hangon, helyenkint dühöngések kíséretében tárta elő az uralkodó, és előadás közben oly benyomást keltett a szemlélőkben, mintha orrából, szeméből és szájából lángok lövellnének elő”. Félelmetesen nyilvánult meg a felséges uralkodó: akinek lényében, sörényében, hangja morgásában és tekintetében – amint a követ feliratában megjegyezte – van valami oroszlán… – Fölösleges ismételnem, amit úgyis mindenki tud – hangoztatta Mátyás király –, nem kívánom itt részletezni mindazokat az áldozatokat, miket Magyarország és a Hunyadiak hoztak a keresztény Európáért. A törökverő Hunyadi János nevét és haditetteit ki ne ismerné? Magam sem akartam atyámtól elmaradni: én is a kereszténység és a Szentszék érdekeinek védelmezésében nőttem fel. A háborúkban, miket viseltem a tömérdek pénzáldozatot nem említve, számos jó barátomat, rokonomat, köztük nagybátyámat veszítettem el. A harcokban magam is részt vettem – emelkedett fel, keblén széttárva hermelingalléros, aranyszövésű köntösét –, testemet sebek borítják: melyek időváltozáskor még törődött koromban is sokat gyötörnek. Tudja az egész világ, mit tettem én: milyen harcokat vívtam a kereszténység ügyéért. Ha én a törököt ennyi időn át föl nem tartóztatom a dél-országok határán, Bosnyákország és vele együtt több más tartomány ma az átkozott ellenség birtokában volna. Biztosíthatom, követ úr, hogy a magyar nemzet önfeláldozó vitézsége nélkül Itália és a Szentszék sorsa rég eldőlt volna. De én a Szentszék felhívására mindig fegyvert fogtam, s hozzájárulása nélkül a törökkel sosem egyezkedtem.

Csehországban is a veszedelmesen terjedő eretnekséggel szemben a Szentszék felhívására vettem fel a küzdelmet: amire a császár és a többi fejedelmek, akikhez Pál pápa előzőleg folyamodott, nem vállalkoztak. A csehországi hadban a Szentszék tudta és hozzájárulása nélkül sem békét, sem fegyverszünetet nem kötöttem. Igaz ugyan, hogy Csehország királyává tettek meg, és őszentsége ünnepélyesen megígérte, hogy Csehország trónjára mást nem emel és nem erősít meg: de hogy a szavát miképpen tartotta be, azt követ úr mindjárt meghallhatja. Egyelőre csak azt említem meg, hogy a háborúk és veszedelmek, a fáradalmak és költségek, miket a csehországi vállalkozás okozott, továbbá a magyar királyságomnak a háborúkban elesett dicső férfiai olyan nagy áldozatot képviselnek, hogy azzal tíz Csehország birtoka sem ér föl. Amikor a törökök Itáliára törtek, és megszállták Otrantót: segítségemet akkor sem tagadtam meg. Őszentsége Sixtus pápa levelét megkapván, Otranto visszafoglalására azonnal válogatott csapatokat küldtem a saját költségemen, és azokat csak akkor hívtam vissza, mikor Itália békéje biztosítva volt. Pedig ha Otrantót az ellenség kezéből ki nem veszem, és ugyanakkor Mohamed szultán halála be nem következik: egész Itália a Szentszékkel együtt fájdalmasan érezte volna a török támadás veszélyes következményeit. Mit tudom én, hogy Róma és a többi nagy kultúrájú városok ugyanazok volnának-e, mint ma láthatók? Ezután jött a velencei ügy, a lázadás, mit a pénzrontás útján támasztottak a Szentszék ellen: mikor a törökkel összeálltak. Puszta ajánlatom, hogy seregemet személyesen vezetem a lázadók leverésére, elég volt a veszély elhárítására: mert szándékomról tudomást szerezvén a törökök, akiknek hajóhada már készen állt Osino elfoglalására: felmondták a szövetséget a velenceiekkel, és szándékuktól elálltak. Mit tudom én, ha nem így történik vala: a dicső Itália földje hogy szennyeztetik be, és hány büszke templom és szép római emlék válik a rablók és lángok martalékává? És ha azt kérdem, mi volt a jutalom azért, hogy ennyi sokféle veszedelemnek tettem ki magam, és ennyi fáradságot és költséget vettem saját magam és az ország nyakába? A jutalom ez volt: Őszentsége tudta, hogy a leghőbb vágyam a török császár testvéröccsét, Dzsemet a kezeim közé keríteni: amire mind maga a herceg, mind a hozzá szító török országnagyok több alkalommal is felkértek; Dzsem azonkívül vérrokonom is, mert nagyanyám nővérétől származik, ki török fogságba jutván, a török császárnak felesége lett. De ez nem tartozik ide… Az volt a jutalmam, hogy

törökveréseimben őszentsége szépen cserbenhagyott! Pedig a bujdosó török herceg hívei már biztosítottak afelől: ha a trónkövetelő Dzsemet támogatom, a jelenleg uralkodó török császárt könnyűszerrel a Kaukázusba szoríthatom vissza. Egyúttal azt reméltem, hogy a törököt keresztény hitre téríthetem, vagy legalább követségek útján ezt az ügyet helyes mederbe terelhetem. Mit tudom én, mitől menthettem volna meg a jövőt és a veszélyeztetett keresztény országokat, talán az egész világot? De a Szentszék nem hallgatott rám! Esze ágában sem volt rám hallgatni, sőt őszentsége egyenesen úgy viselte magát irányomban, mintha tekintélyem és dicsőségem növekedése az ő tekintélyét és dicsőségét csorbítani akarná a világ előtt – megértés helyett irigységet kellett tapasztalnom a római pápa részéről! Ellenségeim ösztönzésére hallgatva, Dzsem herceget áruba bocsátották a franciáknak. És a pápa követei rábírták a francia királyt, hogy a herceg kiadását tagadják meg, sőt még az én Franciaországba küldött követemet, a váradi püspököt sem átallotta a pápa külön rendelettel arra utasítani, hogy a török herceget a Szentszék részére szolgáltassák ki; ilyen értelemben működjék ott – vagyis, hogy árulást kövessen el királyával és hazájával szemben! A francia király legelőkelőbb tanácsosainak a leveleiből van szerencsém ismerni az őszentsége eljárását és annak rugóit. Mert a pápa Dzsem herceget el akarja adni a velenceieknek, oda ígérte nekik néhány ezer aranyért! Ne higgye, követ úr, hogy a kereszténység közös java lebeg a Szentszék ilyen ügyei mögött és a velenceiek szeme előtt! Ők a herceget aztán végül kiszolgáltatnák a bátyjának, hogy egyet-mást, mit pulya asszonyok módján elvesztettek, ilyen úton szerezzenek a töröktől vissza: s ugyanakkor holmi borsot törjenek a magyar és a nápolyi király orra alá. Nem tudom, mi a terve őszentségének a kereszténységért. A látszat arra vall, hogy a velenceiekkel szövetkezve akar a törökök ellen háborút indítani. Nem tudja, hogy a törököket tengeren nem lehet támadni! Kérdem, miféle dicső dolgokat mívelt eddig a kereszténység javára a velencei kereskedelmi hajóhad? Ez a gályaerőd mindig is a velencei üzleti érdekeket szolgálta. Sőt, a kereszténység ellenségeinek most is fegyvereket és különféle árucikkeket szállít: amiknek beviteléből a törökök több hasznot húznak, mint fél birodalmuk egyéb jövedelméből. Annak ellenére a velenceiek, akik a törököknél is lelkiismeretlenebbek, a pápa őszentsége előtt nagy becsületben állnak. Pedig a pápa tudhatja: mennyi idegen várost és milyen tömérdek egyházi vagyont birtokolnak, évenkint háromszor-négyszer megadóztatják a papságot, az egyházi tilalmakat és büntetéseket félrevetik, és kérkedve lenézik. És akkor őszentsége,

bár jól tudja, hogy a törökök ellen csak a magyarok képesek sikerrel harcolni: a velenceiek sugalmazására megtagadja tőlem a török herceget! Úgy látszik, hogy a velenceiek a Szentszék tanácsosai és szövetségesei, akik őszentsége nevében uralkodnak és igazgatnak. Engemet viszont félreismer őszentsége, és kigúnyol és eltaszít magától, mikor hozzá közeledem! Sőt még annál is tovább megy… Mivel a velenceiek azt híresztelik, hogy én az anconaiakat rá akarom bírni a Szentszéktől való elszakadásra: őszentsége, be sem várva követeimet, Ancona városát nagy lóhalálában egyházi átokkal sújtotta, a velencés érdeknek megfelelően, sőt azonkívül még pusztító és zsaroló hadjáratokkal is zaklatja őket. De tovább megyek… Őszentsége a velenceiek kedvéért még a római király követeit is elfogadta, mikor jól tudja, hogy én a törvénytelenül létrejött királyválasztás megsemmisítésén fáradozom; és bár előzőleg követeimnek ígéretet tett, hogy a római király követeit maga elé nem bocsájtja, most a velenceiek nyomásának engedve, ígéretét hűtlenül megszegte, és lehetővé tette, hogy a római király követei sikerekkel kérkednek… No, ezzel még koránt sincs kimerítve a lelkiismeretlen sértések sorozata… Mindinkább meg kell erősödnöm ama felfogásomban, hogy a Szentszék ígéretei üres szavaknál nem egyebek. Mint említettem, ünnepélyes ígéretet kaptam a Szentszéktől arra nézve, hogy cseh királynak egyedül engem ismer el, és mást a trónra nem emel. Ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó – szokták mondani. Hanem az ígéreten alapuló kötelezettségen őszentsége szépen túltette magát, és a pápai tekintély csorbulásával mit sem törődve: a törvénytelenül választott Ulászló cseh királyt nemcsak hogy elismerte, de címében megerősítette, és követeit maga elé bocsátotta. Ebben a dologban a leggyalázatosabb az, hogy őszentsége azt a királyválasztást erősítette meg, melyet előde, Sixtus pápa megsemmisített, és a választókat mint eretnekeket egyházi átokkal sújtotta. Ehhez járul az, hogy az új cseh király, aki előbb alattvalóm volt, és mint ilyen nem állott utamban: most a Szentszék kedvezéseitől felbátorodva, sziléziai és moráviai alattvalóimat föllázította ellenem: úgy, hogy Sziléziát és Morvaországot, ha nem indítok oda segítségül erős hadsereget, bizonyosan elvesztettem volna: és most már ott is, mint Csehország többi részeiben, az eretnekség uralkodnék. Mindezen bajok forrása pedig az a mérhetetlen pártfogás, melyben őszentsége Velencét részesíti. Mivel a római és cseh királyok Velencét pártolják, és ellenem dolgoznak: azért fogadta el követeiket őszentsége. Lássuk már most, mint járt el irántunk őszentsége egyéb dolgokban? Az esztergomi érsekség megüresedvén, arra feleségem, a királyné öccsét akartam emelni. De célt nem értem: mert őszentsége birodalmam legelső egyházát

másnak, nem tudom kinek, adományozta. Mikor pedig ez önként lemondott, és én újabb lépéseket tettem: akkorra már a ferrarai herceg kieszközölte magának, hogy fia nyerje el ama javadalmakat, miket őszentsége már előre, mit tudom én, milyen évdíjjal terhelt meg. Hasonlóképp járt el őszentsége az egri és zenggi püspökségek betöltésével is. Szóval, őszentsége részéről semmi szívességet, csak önkényességet tapasztaltam. És még akkor őszentsége ró meg engem azért, hogy az anconaiak ügyébe beavatkoztam! De a velenceieket nem rója meg azért, hogy előzőleg ők akartak szövetségre lépni Anconával, csak én azt időben meghiúsítottam. Az anconaiak előtt eléggé gyűlöletessé tették magukat azóta is a Szentszék eme kedves és áldott gyermekei, tudniillik a velencések: mert adriai hajóhaduk parancsnokai kegyetlen vámokat és adókat hajtanak be mindenkin, és egy Anconába küldött ügynökük még a velencei kikötőbe induló hajókat is meg akarta vámolni, mire azt az anconaiak elkergették. Nem csoda, ha elkeseredést váltott ki belőlük a velenceiek önkényes, csalfa és tisztességtelen eljárása, őszentsége mégis tiszteli, becsüli, méltányolja a velenceieket! Sok mindent el kellene még mondanom, ha fel akarnám sorolni mindazon eseteket, amikben őszentsége megsértett. Mindezekből az esetekből tisztán látom, hogy őszentsége engem nem kegyel; sőt inkább, Velence miatt, gyűlöl. Ám cselekedjék őszentsége, amiképpen nékie tetszik, és csak folytassa ellenségeskedéseit; nekem mindegy; biztosítom, hogy királyságom érdekében én is mindig kellő erélyt és tapintatot fogok kifejteni. Ámbár őszentsége, mások kedvéért, az én káromra feláldozta a török császár öccsét, én teljesíteni fogom kötelességemet. Majd ha a velenceiek hatalmukba ejtették áldozatukat, és a veszedelmek tüze fellobog: megmutatom, hogy nem tartozom a világ legutolsó hatalmasságaihoz! Akkor azután kitűnik az is, hogy a török herceg feláldozásából a Szentszékre és az egész kereszténységre milyen következmények fognak háramolni. Már most is, követ úr, egész biztosan állíthatom, hogy a törökök mindenekfelett azon vannak, hogy szeretnének velem békét kötni, és hogy én ebből a békéből a legnagyobb hasznot húzhatnám. Ezekből aztán őszentsége megértheti, hogy ha a török herceget Velencének kiszolgáltatja, mi fog bekövetkezni. Végezetül közlöm, hogy legátus úr azon kívánalmát, hogy cserbenhagyjam az anconaiakat, kiket a török és Velence ellen oltalmam alá fogadtam: becsületem és méltóságom sérelme nélkül nem teljesíthetem – főképp azért, minekutána őszentsége, az én bosszúságomra, Velence kedvéért az anconaiakat egyházi

átokkal sújtotta. Ezt a fontos ügyet jól meg kell gondolni. Mikor az anconaiakkal barátságos viszonyba léptem, nem vezérelt az apostoli Szentszék iránt semmiféle ellenséges szándék. Ezt bizonyítja az is, hogy a kötött szövetség időleges, nem örök időkre létesült: továbbá az anconaiaktól azt a felvilágosítást kaptam, hogy a szövetség megkötésére fel vannak hatalmazva őszentségétől, mert mikor ők a velenceiektől szenvedett károk miatt panaszt emeltek előtte, azt a választ kapták tőle: gondoskodjanak magukról, ahogy tudnak, mert ő nem oltalmazhatja meg őket. Az anconaiak egyébként bemutatták nekem még a Velencével és Sforza Ferenc milánói herceggel kötött, régi szövetségekről kiállított okiratokat is. Úgy látszik, hogy ezekre az államokra őszentsége nem volt annyira féltékeny, mint rám. Egyébiránt, a további részletek megbeszélése végett tanácsosaimat fogom atyaságodhoz küldeni – fejezte be mondanivalóit az uralkodó. Döbbenve és teljes csendben hallgatták végig a király szavait a jelenlevők, és most még tovább tátong a csend mindannyiuk körül. A mondottak hatása alatt némán merednek maguk elé a követek és az egész udvar, még maga a királyné is: mindannyiukat meglepte az a készen és önként felbuzgó panasz- és érvsorozat, a felsorakoztatott tények sokasága, a rögtönzött és szinte tollba mondott beszéd katedrálisszerű felépítése, kibontakozása és magával ragadó éles logikája. Végre is, Angelo Pecchinoli, mint legközelebbről érdekelt, először jut szóhoz, és jónak lát egy kérdést megkockáztatni: – Köszönettel tartozom felségednek a kimerítő tájékoztatásért – kezdi alázatos, síri hangon – de hadd kérdezzem meg: ha Dzsem herceg még életben van, és a körülmények nem változtak meg körülötte, és továbbá a pápa őszentsége sem adott felségednek félreérthetetlenül elutasító választ ebben a kérdésben: akkor talán még nincs becsukva az ajtó, van lehetőség és remény a megegyezésre? Mire őfelsége vállat fordít, és a másik kezével felfele legyintő mozdulatot tesz: – A török herceg, csakúgy, mint bárki más, megbetegedhetik és meghalhat. Török császártól felbérelt orgyilkosok áldozatául is eshetik. Hosszú fogságában elkeseredve, kétségbeesésében saját maga is öngyilkosságot követhet el. Végül, az is megtörténhetik, hogy barátait és legjobb híveit a török császár összeszedeti, és megöleti vagy száműzi. És még mennyi minden, előre nem látott véletlenség

jöhet közbe! Azért ezzel a dologgal sietni kell, és nincs időnk a sok halogatásra. Ha őszentsége a herceget – mert erről is szó van – az egyiptomi szultánnak szolgáltatná ki, tőle minden bizonnyal nagy pénzösszeget várhatna, és talán remélni lehetne, hogy az a háború, amit az egyiptomi szultán Dzsem párthíveinek a segítségével indítana, a török császár vereségével végződik: azonban Dzsem herceg, ha ezen az úton trónra jut, eszélyes és álnok ember létére még veszedelmesebb és kegyetlenebb ellenségünkké válik, mint a mostani császár, Bajazit, aki iszákos ember, naponkint három-négy órán át részegen hever, mint a kutya, és akit külföldön tartózkodó öccse szüntelen rettegésben tart. Hisz különben nem fizetne évről évre vagyont tevő összegeket a talján, majd meg a francia lovagoknak, azért, hogy szabadon ne bocsássák… Ön, követ úr, bizonyára álmélkodnék, ha tudná, hogy a török császár hozzám küldött követe milyen kecsegtető ajánlatokkal igyekszik engem rávenni arra, hogy vele békét vagy fegyverszünetet kössek. Én tehát a magam ügyeit előnyösen rendezhetném. – Távol áll tőlem, hogy tanácsot akarjak adni: csak kérdem, hogy miért ne vonhatná bele felséged ebbe a Dzsem herceg ügybe a többi keresztény fejedelmet is: hogy közös áldozattal váltanák ki a franciáktól a herceget? – Várjunk csak, a francia király, aki rabságában tartja, maga is keresztény „érdekelt”. És hasonló „érdekeltek” még számosan lehetnek. Amint hallom, őszentsége maga akarja Rómába hívni az összes keresztény fejedelmek követeit, mielőtt a hadjárat megindítása elhatároztatnék: hogy teljes egyetértést hozzon létre, és eleve elhárítsa esetleges viszályok keletkezésének a veszedelmét. Nem volna rossz gondolat – de nehezen valósítható: mert a fejedelmek közt előfordulhatnak olyanok, akik érdekeik és érzelmeik sugallatára meghiúsítják a nagy vállalkozást. A tizedadót, mit őszentsége a hadjárat céljaira ki akar vetni, legelső lesz a francia király, aki megtagadja. A spanyol király azzal fog mentegetődzni, hogy a mórok ellen kell harcolnia. Alemanniából, melynek nagy része fegyverben áll, semmit sem várhatni. És míg ezek a tárgyalások folynak, az idő múlik, és a reménységek, miket Dzsem herceg személyéhez fűzünk, meghiúsulnak: mint ahogyan meghiúsultak azok is, miket egykor a kezeim közt levő másik török herceg keltett – akinek, mivel párthívei időközben elhaltak, most már semmi értéke sincs. Ellenben, ha őszentsége rám hallgat: nagy dolgokat művelhetnénk, anélkül, hogy őszentségétől nagy áldozatot és fáradságot igényelnék. – Lássa felséged, én mindent feljegyzek… És tudom, hogy az, amit felséged

most említett, őszentségének tetszeni fog. – Csak jegyezzen fel, és írjon meg mindent, mert én igazat beszélek. A török ellen – Itáliából vagy másfelől hadsereget küldeni, céltalan dolog volna. Németekre Magyarország alsó részeiben az éghajlati viszonyok nem kedvezők. A katonák, akik a török elleni hadakozást nem szokták meg, fegyelmezetlenek és gyávák szoktak lenni, könnyen futásnak erednek. – Mit lehetne hát tenni? – Én, követ úr, egészen föltárom lelkemet; őszentsége aztán fontoljon meg mindent jól, és határozzon… A fegyverszünet, amit a török császárral kötöttem, a jövő esztendő október havában lejár. Udvaromnál levő követének ajánlatát, hogy halálomig tartó békét kössünk, visszautasítottam. Arra sem állottam rá – hisz most meg ezért könyörögnek –, hogy a fegyverszünet további tíz esztendőre hosszabbíttassék meg. A követ most már azért könyörög, hogy legalább három évre hosszabbítsam meg a fegyverszünetet. Azt remélik talán, hogy időközben majd úgyis meghalok. A török császár már olyan javaslatot is terjesztett elém, hogy bocsássak rendelkezésére egy magyar dandárt, melyet a „hitetlenek” ellen intézendő hadjárataiban használna fel: ennek ellenében, valahányszor azt kívánom, ő is küld nekem sereget, mely zsoldra igényt nem tart, és zsákmányból tartaná fönn magát. A török követ bejelentette, hogy ezenfelül titkos üzeneteket hozott. Beteges állapotom miatt még nem bocsáthattam őt magam elé. De én, őszentsége megfontolását és határozatát várva, és jó döntésében bízva, el vagyok határozva arra, hogy a török császár ajánlatait elutasítom. Azért, tehát, őszentsége mielőbb adja meg előterjesztéseimre a választ, hogy aszerint rendezhessem ügyeimet, és ne legyek kénytelen a török követtel szóba állni.

A szigligeti vár egy égbe szúró sziklahegy tetején emelkedik. Alatta a tapolcai lapály és a balatoni lankák; felette a gyajas felhőkkel úszó égi kékesség, míg az udvarban levő öregkút körül fügefák érlelik körteként csüngő gyümölcseiket. A fügefa árnyékában asztal, karosszékek: itt ültek a táj gazdája, Magyar Balázs és Kinizsi Palkóék egy kis beszélgetésre. Benignáék éppen Bécsből érkeztek. Elmondják, hogy a Bécsből oly tréfásan rendelt csuka az udvarhoz frissen és elevenen érkezett meg. Őfelsége ugyanis még a nyár elején valakivel azt találta üzenni Magyar Balázsnak: jó volna, ha

küldene neki egy balatoni csukát, de úgy, hogy elevenen érkezzen meg Bécsbe. Magyar azonban tudja ennek a receptjét: mikor kifogták a csukát, hosszában egy zsákba varrták, miután körültömködték fűvel, és szájába egy kis darab, pálinkába áztatott kenyeret dugtak. Három nap múlva, mikor megérkezett a csuka lóháton Bécsbe, ugyan elkábult útközben, de ahogy kidobták szájából a pálinkás kenyeret, és kádba tették: egy-két óra múlva már vígan fröcskölte ki a balatoni csuka a kádból a vizet. – No, örülök annak, hogy őfelsége megkapta a balatoni csukát elevenen, és ezúttal nem járt túl az eszemen – derül Magyar Balázs vitéz csupa cserép arca. Ők meg azon derülnek, hogy a hírrel földerítették az öreget. Történnek még ilyen érdekes események Szigligetében. Kellenek az ilyen históriák, mert mostanában már úgyis elmogorvul az öreg a nagy visszavonultságában, és a látása is romlik, hályog kezd nőlni rajta. Valahogyan azért eltájékozódik a világban, meg tudja különböztetni egymástól a színeket meg a formákat, és evés közben nem téveszti össze a kanalat a lábassal; megtalálja a száját is, pontosan a bajsza alatt, de azért néha-néha, kissé meghittebb körben hajtogatja: – Hej! Csak azt az egyet sajnálom, hogy elmosódva látom a világot meg a lányok arcát; nem tudom olyan részletesen kivenni és úgy gyönyörködni bennük, mint rég. – Annyi baj legyen! Fő, hogy azt még látja, hogy a rózsa rózsa, a leány leány, a vörös bort is meg tudja különböztetni a fehértől, így valahogy azért nem veszik el a világban – vigasztalja Benigna. – Egyet ígérjen meg: hogy sötétben, ókonyodáskor sohasem megy le a várból, apám uram. – Hová is mennék? – legyint rá az öreg. – Az fáj legjobban, ha egyszer jönne a török: én már a leggyöngébb vitézekkel se víhatnék meg, ilyen szemmel. Ez fáj nekem… De nagyon ám! – Ugyan, há gyünne ide török? – nyugtatja őt Kinizsi is. – Majd teszünk róla! – Hát az őfelsége hogy van az egészséggel? – Hát, ő se nagyon dicsekedhetik már. – És most mit csinál Bécs várában?

– Követekkel bajlódik, és betegeskedik szegény. – Öt-tíz éve még olyan makkegészséges volt, hogy öröm volt nézni! Haj-haj… Valaki teker egyet a nagypénteki kerepün, és a kerepü mindjárt egyszerre kerepel tízet – így múlik el egy évtized. – Én csak azt szeretném tudni – firtatja Benigna a várasszonyok közt már közhelyszerű kérdést –, honnan tudja Beátrix asszony oly biztosan, hogy őfelsége meg fog halni? – Hát az orvosoktól. – De hát kik azok az orvosok? – ellenkezik Kinizsi. – Csupa talján meg hispániai udvarnok! Az Itáliából hozatott orvosok maguk is eltérő véleményen vannak a gyógykezelésben. Tanúja voltam egyszer, mikor tudományos vitában hajba kaptak egymással Budán: az érvágás, a hánytatás, a koplaltatás, a fürdő, a fektetés és a jártatás kérdéseiben. Mire őfelsége közbeszólt, és azt mondta az orvosoknak: „Az életnek egy a titka: élni kell…” – Azótától fogva, mikor nyilvánvalóvá lett, hogy megromlott köztük a viszony, és egymás előtt megmutatják valódi arcukat: szembetűnő lett a király egészségének tönkremenése – vélekedik Benigna asszony. – Hiszen még az alakja is megcsappant, és arca szikkadttá lőn; mert a királynénak nem érdeke, hogy ellenőrizze Viola úr üzelmeit a konyhai dolgokban, ami már Szilágyi Erzsébetnek feltűnt volt. Mondta is nemegyszer… – Sem az, hogy még sokáig húzódjanak a számára áldatlan és szégyenteljes állapotok. Borbála, Corvin János, öröklés… – Nem állítok róla semmi rosszat, de nem viseli annyira szívén a király egészségét, mint az édesanyja, ha élne. Hiszen, mióta Bécsben van, folyton beteges: szüntelen testi kínlódások, bajlódások, csúzos, podagrás bántalmak és szédülési időszakok, erős gyomorfájás váltogatják egymást király urunk életében. – Azt beszélik, hogy némely napon annyira elerőtlenedik, hogy járni sem tud, saroglyás széken hordják – aggódik uráért Balázs apó. – Így tárgyal a követekkel is, de csak a legszükségesebb dolgokról. – Hát bizony – hagyja helyben Kinizsi Pál –, a régi hívei és várainak kapitányai,

kik évek óta nem látták, és fölkeresik őt, hogy letegyék a hűségesküt Corvin Jánosra: egytől egyig aggodalommal eltelve távoznak Bécs várából. Becsületemre mondom, hogy a szemembül én is kitörültem a könnyeimet most legutóbb. Mert valahogyan országgá, világgá szállt a híre és benne van már a levegőben is, hogy a királynak vége: meg fog halni. Hiába hódította meg Bécset, foglalta el Ausztriát, jogilag, erkölcsileg bár mindenütt ő van a nyeregben, tettei után bár az összes művelt ország bámulatának tárgya – béketárgyalások mindegyre akadoznak. A határozatok elhúzódnak, a legyőzöttek nem teljesítik a kiszabott és elfogadott feltételeket. Frigyes es az érdekelt fejedelmek csillagászai pedig évről évre egyre türelmetlenebbül jósolják immár holtbiztosra Mátyás király közeli pusztulását. – Nem olyan öreg még! Inkább jőne ide Szigligetébe ő is. – Az ám, ha a királyné asszony megengednéje… Ott van Baden – nem kell annak Szigliget. Pedig a király biztos eljőne, ha a királyné akarná. De még ilyen egyszerű kis dologban sincs egyetértés köztük – veti közbe Benigna, majd találó érzékkel teszi hozzá. – Az oka a két lélek ellentétének, hogy nincs meg az értékbeli egyensúly köztük. Márpedig az úgy van, hogy a mindennapi veszekedésekben most már soha ki nem egyenlítődnek. Elbeszélgetnek arról, hogy bizony maga se hitte volna el szegény őfelsége, valamikor a boldog Borbála-korban, hogy lészen idő, midőn ily tökéletlen mellett kelljen az életét leélnie, ki annyira megy a gyűlölködésben, hogy már valótlan vádakat kohol az ura részéről maga ellen, és azokat folyton hangoztatja, sírni kezd rajtok: s szemrehányások özönével árasztja el őt. Ezek ellen a koholt vádak ellen nem lehet fölvenni a harcot a házasságban – ilyen az idegenszívűség. Mintha megharapná a karját, és utána rögtön ráfogná a királyra. – Ördög az! Pokoli teremtmény… – No, ezt a nyiszlett talján nőt is jól kifogta magának szegény őfelsége: és még királyi utódot remélt tőle. Szerencse, hogy meddő a ribanc! – fújtat Kinizsi Pál. – Megérjük, hogy még ez teszi el láb alól. Hogyan is tűrhette el, az ég szerelmiért, hogy egy idegen asszony akarata ennyire elhatalmasodjék rajta?… Ő a király! – Fiam, mi tagadás! Bajba vagyok, valahányszor úgy hozza a véletlen, hogy urammal kupát kell koccintanom – ami mostanában mát egyre ritkábban történik meg köztünk – morogja az öreg Magyar Balázs maga elé.

– Miért, atyus? – Attól félek, nincs-e valami az italunkba keverve? Mert a taljánok értik ám fáinul a módját, hogyan kell keverni. Náluk is sok bor terem. Annyi mindenféle mérgezés megy náluk, hogy senki se tudja előre, mikor patkol el? – Itt talán tudja? – Magától Veronai Gábor bíborostól hallám Rómában, miképpen halt meg a Borghese hercege is. Két év forróláz, aztán bélgörcs gyötörte; lábai elerőtlenedtek, csuklói megdagadtak, mintha köszvényes lett volna. – Ki tudja, talán az is volt! – Szemlátomást aszott, fogyott. Összement, mint a privigyei szűr. Akár, mint a mi felséges uralkodónk. – Márpedig nékem beszélhet a talján: nincsen olyan, hogy csonttá-bőrré fogyjon valaki a podagrától, és a keze-lába meg fölpuffadjon – tapogatja magán az izomnyalábokat Kinizsi Pál. – Hát mi lehet akkor itt? – törik a fejüket Magyarék. – Mi történhetik a palota talján zugában, olyan, amiről ők nem tudnak? Nincs irtóztatóbb, mint azok az ürességtől kongó, pusmogó életek a palota belsején: megszokott étrend, templomi ájtatosság – és szórakozások… – Kezdem azt hinni, hogy Beátrix asszony már meggyűlölte Mátyást; talán el is határozta, hogy végezni fog vele. Azért vitte el innét messzire, hogy ne a mi szemünk előtt történjék. – Ugyan mi válthatta oly végzetes gyűlöletté a szerelmi lángot szívében? – Megmondom én – felelte Magyar Balázs. – Hát Mátyás hajlíthatatlansága. Hogy itt a „fattyú”, s még hogy őt akarja tenni királlyá! Mikor maga akar egy személyben király-királyné lenni és az ország fölött hatalmaskodni! A sértett hiúság… Saját meddőségiért áll bosszút a királyon, hogy nem tudja őt utóddal megajándékozni. Hát ilyenek a nők… – Már aki!

Efféle beszélgetések meg-megesnek királypárti urak közt, a palota körüli kisebbnagyobb házakban és a várakban; úgy érzik, hogy minden okuk megvan rá, hogy féltsék a királyt… Mert mindannyiszor, mikor hazajön, álmélkodás tölti el őket az őfelsége rohamos fölépülésén; legutóbb is, lám, hajóban hozták meg, székben hordozták, s egykettőre a maga lábára állt, lóra kapott, és vadászni ment. Öröm látni, milyen gyorsan megerősödik, mikor hazakerül! Persze, itt nem Beátrix asszony kezéből veszi a falatokat: hanem a régi szakácsa főz neki: és mikor a királyné nincs itt, minden úgy van, mint valamikor azelőtt. Szabad a lakoma, evés-ivás: bárki vendég odatéved a palotára, még a mulatószínt is kinyittatja számára, és előhívatja a magyar muzsikásokat. S beszélik, hogy még magában is, esténkint nagy gyönyörűséggel hallgatja az énekmondók dalait… – Szegény Mátyás király! – Persze, mert azért érez magában valamit… Egyre nagyobb aggodalmak, balsejtelmek töltik el a fiáért, és gyötrik őtet az ország jövője miatt. Századokba előre néző tekintete előtt, tudom, hogy felrajzolódnak a szörnyű képek, amikről senkinek sem beszél. Fia elintézetlen trónöröklési dolgát is szeretné most már rohamosan dűlőre vinni. Mert még ha egészsége annyira visszatér, hogy össze tudja hívni Budán a rég tervezett törvényhozó gyűlést: keresztülvinné végső akaratát, hogy rendjeink java többsége Corvin Jánost törvényes utóddá jelentse ki. – Ehhez azonban idő kell. – Csak késő ne legyen! Ekképpen törik a fejüket, tépelődnek az ország igazi nagyjai a Duna-Tisza táján és a Kárpátokon mindenfelé; és hogy itt beszélgetnek Magyar Balázs és Kinizsi Pál: egyszer csak befut egy vitéz az udvarba, és lélekszakadva kiáltja: – Meghalt Mátyás király! Gyászlobogós lovagok száguldanak az országútján… Kérdeztük tőlük, miben halt meg? „Bécsi kórban! – kiáltották. – Ezt a bécsieknek soha el nem felejtjük!” Ezt mondták, és tovább száguldottak a maguk útján. – Mi történhetett? Sok idő a találgatásra nincs, Kinizsi Pál azonnal lóra kap, hogy vitézeivel útra keljen Buda felé, egyesíteni az erőt Ráskai Balázzsal; és némi családi perpatvar

is támad közben, mert Magyar Balázs is mindenáron velük akar tartani. Hogy most lesz őreá nagy szükség… Ki kell szabadítani Váradi kancellárt… Benigna a kapuban tartóztatja, öleléssel fogja le hadonászó atyját. Kinizsiék meg már el is poroztak közben… – Jézus-Mária! Meghalt Mátyás király… Mi lesz velünk? – kérdi az agg, és lánya vállára ejti a fejét, zokogva.

Végignyargalt vitézeivel a gyászba esett, zavarodott országon Kinizsi Pál, és mire – útját útközben megváltoztatva – Bécsbe érkezett: őfelségét ott már felravatalozva találta. Mert a főurak tanácsa úgy határozott, hogy a boldogult királynak kettős temetést rendeznek: előbb Bécsben, majd Székesfehérvárott, amott ravatalt, itt pedig királyi méltóságához illő sírt emelnek számára. Bécsben tehát a tisztségviselők vállukra emelték a koporsót, mások az aranylepellel borított gyászravatal rajtjait fogták körös-körül, és a palotából páratlan pompával, főurak, polgári és katonai főtisztek kíséretében a Szent István templomba vitték át a holttestet; főpapok és a város minden rendű lakói gyászruhában kísérték a menetet. Nem volt, aki igaz könnyel meg ne tisztelte volna a kegyes király tetemét, nem tudta elfojtani könnyeit a király halálán az a bécsi nép, melyet a szörnyű éhség kényszerével hatalma alá hajtott volt. Megkezdődött a kántálás, gyászének, majd a búcsúbeszédek sora a zsúfolt székesegyházban, ki magyarul, ki latinul, ki németül szónokolt a király ravatala előtt: s Kinizsi Pált tarkón szúrta a zagyva papi lárma a templomban. – No, ezek jól megadják immár a királynak a királyét… Jól megcsinálták a magyarok húsvétját… Föltámadás ünnepére hazakerül országába a halott fejedelem… Ő pedig már elment tőlünk, elköltözött azon vitézek közé, akik a túlvilági csatamezőn vannak, ahol tovább folyik a harc az angyalok és az ördögök között. Isten tudja, minek volna jobb: angyalnak vagy ördögnek lenni? Őfelsége mind a kettő volt: arkangyal és Belzebub is egyszerre. Jól megküzdte a maga harcát mindenekkel, és az ellenségei rettegtek tőle… Hanem talán jobb volna közelebb menni hozzá, megszemlélni: csakugyan halott volna?… Az, bizony, az… Ilyennek még sohasem mutatta magát. Szeme hunyva, arca nyugalmat mutat, mosolyosat, mintha nézné az Istent… Ugyan mit is fog a Jóistentől kérdezni?

Az idegen papok és mindenféle követ urak nagy zenebonát és szószátyárkodást csapnak körülötte, egytől egyig dicsérik és lelkendezve, holtában már égbe magasztalják őt. „Akik csak körülállják, mindannyiszor elmondják igen jó királynak, győzhetetlen hadvezérnek, a legkegyesebb uralkodónak, a kereszténység oltalmazójának; némelyek a királyok királyának, a földkerekség legfélelmesebb vezérének nevezik; mások a két császár egyedül diadalmas ellenfelének, minden kiválóság mintaképének mondják. Vannak, akik benne pillantják meg a nagylelkűség és dicsőség egyedüli példaképét. A katona mint bőkezű, nyájas vezérét gyászolja meg őt, a polgár és a polgármester mint kormányzóját, a nép és tiroli parasztság mint kegyes és vele törődő urát siratja. Meggyászolják a külföldiek is, mélységes mély fájdalommal, miképpen a török hatalma ellen szegezett védőbástyát és a magyarok vadságának a szelídítőjét – Sic! – mint a cseh husziták megfékezőjét, mint a németek gőgös kevélységének megalázóját, végül mint minden tudományt és művészetet bőkezűen pártfogoló fejedelmet. Elmondják, hogy Magyarországot ezeknél fogva műveltté és hatalmassá tette, a magyarok hadi fegyelmét megjavította, hogy különféle harci gépeket és fegyvert talált fel, és országának megbecsülést szerzett. És az általános gyászban az látszik legkülönösebbnek, hogy bár ennyi mindenfélét beszélnek, mégsem mondott senki sem hazugságot.” A szertartás végeztével a király tetemét szurkos koporsóba tették. A király kincstárát és minden értékkészletét (mintegy 400 000 aranyat érő holmit) a főokosok határozatából és a királyné jóváhagyásával János hercegnek adták át. Ugyancsak a rendbeli fők hoztak egy határozatot a királyi pecsétek azonnali megsemmisítéséről. „Annak okáért, hogy az új király megválasztásáig valaki hamis pecsét alatt királyi levelekkel csalást, gonoszságot vagy valami ravaszságot el ne követhessen, az urak tanácsának színe előtt, a királyné és Corvin elnöklete alatt ünnepélyesen széttörték a király pecsétjeit. Csupán a királynéét tartották meg, ezzel a bélyegzővel látták el a legszükségesebb hivatali iratokat, alányomva a főurak pecsétjeit is.” Mindennemű anyagiakról megtörténvén a gyors intézkedés, „végezetül úgy határoztak, hogy a tetemet a Dunán Székesfehérvárra szállítják, és ott díszes temetést rendeznek neki… A királyné, Corvin herceggel és a főpapokkal, urakkal a gyászhajót a Dunán Budára kíséri, hogy a királyt ott is elsirassák, és országgyűlést tartsanak. Ausztria kormányzását István grófra bízva, a város megvédésére s a tartomány megtartására, nagy mennyiségű pénzt adtak a királyi kincstárból – azzal az egész sokaság, Beátrix asszony gyászruháját kísérve, hajókra szállt, hogy utolsó útján elkísérjék őfelségét”.

Kinizsi pedig előre visszanyargalt Budára, hogy Ráskai Balázzsal, a vár kapitányával, fölvegye a katonai kapcsolatot. Már erősen alkonyodott, mikor feltűnt a gyászhajó-naszád, betöltve az egész, terebélyes Duna-kanyart a visegrádi Koporsó-hegy alatt: ahol a nagy folyam széles fényességgel és szinte európai öntudattal fordul egyet északról dél felé. Lassan ereszkedik a hatvan tagú hajókaraván, egyre közelebb és közelebb a szegett nyakú Salamon-tornya s a királyi várkastély épülete felé. Fent, a torony ablakában állott egy ösztövér, kámzsás alak. Mikor odaért a gyászvonulat, letérdepelt… S véletlen-e, vagy talán, hogy úgy szánták: éppen, mikor a várral egy irányba jut a gyásznaszád, körös-körül kigyújtották a fáklyákat: lobogó lángok százait a bakacsinfeketével vont közbülső hajón, melyben a király tetemét hozták. Így vonultak a visegrádi hegyek alatt, tovább haladva Buda felé, a nagymarosi templom és a Duna-parti falvak harangjainak szüntelen kongatása közben. Mint egy nagy úszó ravatal… Sietett a Duna, vitte magával Mátyás királyt, a kiolt jövőt, a magyarok mindörökre letűnt csillagát. Urak, urak… Gyilkos istenségek, akik vagytok a világban mindenfelé… Úgy eltaszítottátok Magyarországot, hogy talán még ötszáz évig se áll lábra! – Isten, aki az égben lakozol, és a mi sorsunkat irányítod a magasságokból – imádkozott a térdeplő rab a toronyablakban –, te tudod, hogy ez a nagy halott ki volt: Európa fénye égett benne, és egy nagy dunai birodalom csak félig kész, de már így is pompázatos épületét tartotta erős vállain… Add meg, Uram, ha a te hű szolgád már ki is dőlt a sok hazai és nemzetközi ármány, cselszövés és merényletek következtében: hogy amit épített, az ne dűljön össze; legyen, aki azt méltó módon folytassa, befejezze, hogy elnyerhesse ehhez a trónt és koronát az ő egyetlen, jogos, vérbeli utódja, fia, aki egyedül hivatott erre… Adj az apának örök békét, nyugodalmat, és adj a fiának gyorsan járó észt és harci erélyt a reá váró küzdelmek és megpróbáltatások közt; adj erőt és bátorságot, hogy amilyen hiszékeny és fiatal, meg tudjon küzdeni atyja ellenségeivel, akik most az ő ellenségei lettek. Miatyánk, ki vagy a mennyekben… – folytatta reszketeg hangon az imádságot, és amikor végigmondta, keresztet vetve magára, fölállt. – Uram, királyom – nézett a távolodó hajó után könnyes arccal. – Ilyen volt a te egész fényességes hatalmad! Mint egy elúszó ravatal a Dunán…?!

Őrei tétlenül, szintoly tehetetlenül lenyűgözve szemlélték az éjbe búvó hajókaravánt és a magába merült Váradi kancellárt, aki mint a hűség és a fájdalom élő szobra, hosszan meredt utána, még egyszer, utoljára, nagy földi urának: s látta, hogy már tűnőben vannak az úszó fények… Lassacskán magába nyelte az egész jelenést a csillagos, félholdas, fekete éj. Így viszi a gyászos hajó a Duna hosszán végig Mátyás királyt, kinek harminckét éves uralkodásából huszonöt év szakadatlan csatazajban tellett le: sok győzelemmel és kevés kudarccal. Ebből az egy életből mennyi mindenre telt!… Kiirtotta a cseh rablókat, leverte a trónkövetelő Frigyes császárt, megvédelmezte Boszniát, visszavetette a török támadásait, egyensúlyban tartotta Erdélyt, meghódította Morvaországot, Sziléziát és a tartományokat, segítő kart nyújtott a kisebb népeknek és a távoli hatalmasságoknak a török hódítók ellenében. A cseh és lengyel király éppoly fájdalmasan érezte fegyvereinek hatalmát, mint a török szultán és a német-római császár. A porosz lovagrend is az ő védnöksége alatt állt s délen az anconai köztársaság; s fizetéssel, évdíjakkal támogatta a Hohenzollern- és Wittelsbach-dinasztiák tagjait… S lehet az, hogy mindebből egy gyászos koporsó maradt mindössze? Fáklyás, fekete vonulat: utolsó út a Duna hátán végig, mely mindig az ő kedves folyama volt: eredetétől a Feketetengerig összekötve nemzeti sorsokat és népeket. Nem véletlen, hogy nagy élete tervéhez a példát oly gyakorta vette e kedves folyamról: olyan volt, mint a Duna – eggyéfűzni, termékennyé tenni, boldogítani akart ellentétes népeket, kik szívük szerint megértették volna őt és egymást, ha letudja valaki törni hamis vezéreiket… Nézett, nézett a vaksi messzeségbe könnyes szemeivel Váradi kancellár, és mikor már szemei elől eltűnt az utolsó fáklyalobbanás is, és csak a csillagok hallgatták a távolból a habok csobbanásait: leborult a toronyablak kőpárkányára, a két sovány karjára, és rázta a néma zokogás… Így kuporgott ottan sokáig. Őrei lábujjhegyen, tisztelettel távozták el a börtönajtóból, és nem tartották szükségesnek, hogy föltegyék a lakatot a rácsra. Hadd jöjjön-menjen a tornyon belül szabadon a szegény öreg – gondolták –, elég immáron az is, ha a kapu zárva vagyon.

Mátyás király halálának előidéző körülményein, mind ezekben a zaklatott napokban, mind a következő századokban sokan törték fejüket a magukra maradt, elárvult és létükben megtámadott magyarok: akiket a király halálával

több évszázadra szóló és következményeiben talán örökre bepótolhatatlan veszteség ért. Bonfinius leírja, hogy Mátyás és kísérete Bécsbe utaztában a határszélen valahol egy gólyafészket pillantott meg, melyben a gólyák verekedtek egymással, és a fiókát kilökték a fészekből. E látvány igen leverő hatást tett a királyra és környezetére, mert e jelenetben Magyarország leendő sorsát vélték megpillantani, s a fészkéből kitaszított fiókában a királyfi sorsának példázatát látták. Túljutva a határon, téli villámlás és mennydörgés fogadta a királyt, mikor Bécsbe tért: és e jelekből most már biztosra vették, hogy még azon évben meg fog halni. Függetlenül attól, hogy nem ez évben halt meg, hanem a következőben – mindez aligha hihető. Mátyás király sokkal felvilágosultabb szellem volt, hogysem ilyen ostobaságokban hitt volna. Bonfiniusnak különben is sok szerepe volt abban, hogy a frigyesi korlátoltságok (a babona szálán kiindulva) oly hamarosan átmentek a köztudatba. Ő vetette be oda – másokkal együtt – a király haláláról szóló füge-mesét is. Aminek szintén alig adhatni hitelt, legalábbis mélyen elgondolkoztató. Mert, ha így volna, úgy a felséges uralkodó halála csakugyan pokoli rendezvény következménye volna. Ez sem nagyon valószínű, bármi gyanúsan is játszik közre – esetleges merénylet esetén – a pont virágvasárnapjára időzített halál. Virágvasárnap azonban oly nap, és nem mindennapi alkalom, mikor Bécsben régtől dívik az uralkodói templomlátogatás szokása gyónással-áldozással egybekötve (vagyis éhgyomorral), és a kegyes szertartások és ájtatosságok eltartanak öt-hat óra hosszat is. Mi sem természetesebb, mint hogy e különleges alkalommal (ugyancsak bécsi szokás szerint) nem együtt tart a királyi pár, hanem külön mennek, más-más templomokat látogatnak meg. „Virágvasárnap ünnepén – írja a krónikás – az összes követek, a pápai legátus és az összes főurak kíséretében gyaloghintón az ideiglenes kápolnaszerű sátorba vitette magát – melyet a várban, szabad ég alatt, az előtte való napon állítottak fel –, díszes új ruhában, vidám arccal, hogy az áldozatban illendően részt vegyen. Nagy költségen igen díszes oltárt emeltetett, hogy a virágvasárnapi szertartásokat ott végezzék. Körülbelül hat óra hosszat maradt ott, csodálatos türelemmel; a szertartások végeztével pedig maga elé hívatta a velencei követet, lovaggá ütötte, megajándékozta díszruhával és ékesen felcicomázott paripával, azután nagy tisztelettel elbocsátotta; maga pedig, minthogy még nem is reggelizett, és gyengének érezte magát, belső termeibe vonult. Éhséget érzett, de az ebédet három órára halasztotta; mert a királynét is meg akarta várni, aki az ünnepnapon sorra járta a város templomait. Míg reá várakozott, hogy elgyengülésén erőt vegyen, Péterrel, az éléskamra gondozójával picenumi fügét vitetett be magának; de ez rothadtat és romlottat adott neki. Mikor Mátyás megízlelte, az első falatnál annyira megbosszankodott Péter figyelmetlen szolgálatán, hogy roppant haragra gerjedt. Közben

hazaérkezett a királyné is, s tőle telhetően lecsillapította felingerült férjét. Mikor az ebédre került volna sor, a királyné legkedvesebb ételeit adta a király elé, de ez semmihez sem nyúlt hozzá, csak panaszkodott, hogy szédül a feje, s elhomályosodott a látása, és hálószobájába vitette magát.” Ez a körülmény tehát – nagyon kapóra – kirekeszt minden feltűnőséget akörül, hogy Beátrix asszony csak később került haza a Burgba, mint a király: nem tud a korgó gyomrú embernek órákkal az ebéd előtt saját kezéből enni adni, hogy éhségét elverje. Tehát jöhet a szakács. Az éléskamra gondozója a király kérésére behoz egy tál előre elkészített fügét… Igen körülményes ravaszsággal kigondolt merényletre lehetne gondolni. Az ország lakói a Bécsből érkezett hírek és mendemondák alapján sok mindenről beszélnek. Bonfinius megemlékezik arról, hogy mikor a kimerülten hazatért király bekapta a fügét: két nap, két éjjel egyfolytában úgy üvöltött a fájdalomtól, mint az oroszlán: ordítozását a palotanép rettegve és elbújva hallgatta. Mitől rettegett úgy, és ki elől bújt el – talán a saját lelkiismeretétől? Hacsak nem a bűn árnyékát érezte a palotára nehezedni! És ha fügét evett meg – amint Bonfinius írja –, picenumi fügét, mely nyilvánvalóan királyi tálra illő, nem apró gyümölcspéldány lehetett, és a füge romlott volt – hogy lehet, hogy mégis végigette, le is nyelte, ki nem köpte – vagy talán már éhségében oly mohó volt, hogy rágatlanul, egészben nyelte volna el azt? Mindez igen szegényes és gyatra feltételezés volna oly reneszánsz fejedelemtől, kiről följegyezték, hogy választékosan és mértékletesen szokott táplálkozni. (Még akkor is, ha csakugyan fogyasztott fügét!) Tegyük fel azonban, hogy az egész füge-mese csak kitalált és gyanúelhárító történet: a lassan és sok kín közben bekövetkezett halál indoklására és az ok és vád másfelé terelésére – de azt is beszélik közben, sőt föl is jegyezték, hogy a füge, amit evett, mérgezett volt. S ha igen, úgy valóban menthetetlenül a szerencsétlen királynéra terelődhetik át a mérgezés gyanúja (igen alattomos ármányossággal előkészítve). Kései orvosszakértők a tünetekből még arra is következtetnek – amire egyébként Bonfini is tesz célzást –, hogy a király a dühroham következtében gutaütés áldozata lett. Mert mikor a hazatért királyné vigasztalta, és kedvenc ételeivel, kezéből kínálta a még mindig és kifogyhatatlanul csak a szakács figyelmetlen szolgálatán dühöngő, szitkozódó balga Mátyást: a felséges uralkodó többé nem fogadta el az ételt, szédülésről és látási zavarokról panaszkodott, és ebéd helyett inkább lefeküdni kívánt. Nemsokára beszélőképességét is elvesztette. ,,A király pedig, minthogy rettenetes kínok gyötörték – írja a krónikás –, csak sóhajtozott, majd pedig úgy

ordított, mint az oroszlán, és kemény tusát vívott a halállal. Barátai, mind ahányan jelen voltak, titkon sírásra fakadtak. A főuraknak és hadnagyoknak, kik még az erős Bécs várába is be tudtak hatolni, s királyukat oly sok hadi veszedelem közepette meg tudták védeni, nagyon fájt, hogy most – a végzet ellen – nem segíthetnek rajta. A maguk s az ország sorsán is aggódtak; jól tudták, hogy ha a király elhal, minden fenekestül felfordul. A király egész éjen át szörnyű kiáltásokat hallatott. Végre hajnalhasadtakor megenyhült őrületes fájdalma. Néhány órára nyugtalan álom fogta el. Azután ismét rettenetes fájdalom verte fel álmából, s az egész napot némán, mozdulatlanul, álmatlanul töltötte. Sokszor majd erre, majd arra szegezte tekintetét, majd előtte álló fiát, majd a feleségét nézte, mintha valamit kérni vagy mondani akart volna. Többször megkísérelte, hogy mond valamit, de egyszer sem sikerült neki. A királyné váltig kérdezte, hogy mit parancsol; s mintha intéseit megértette volna, tudakolta, hogy talán ez, talán az tetszik neki, de egyetlen szót sem bírt kivenni belőle.” E tünetek szerint tehát valóban agyvérzésre is lehetne gondolni. De fölmered a kérdés: hogy akkor miért jajgatott úgy torkaszakadtából, csaknem utolsó órájáig: hisz az agyvérzés nem jár oly kitörő és szüntelen tartó fájdalmakkal…?! Bonfini leírja, hogy mikor a balzsamozás végett testét felbontották, egy diónagyságú gumót találtak a nyelőcsőben, ettől fulladt volna meg. „Harmadnapra azután, kedden, délelőtt hét és nyolc óra között, rekedt sóhajtások közben, hányás közben végre kiadta lelkét. Haldoklása közben egy diónagyságú gömböcske képződött a gyomrában, s amint a halállal vívódott, lassan-lassan felfelé csúszott a torkán, s mihelyt a nyelve csapjához ért, rögtön kilehelte lelkét. Tehát Mátyás, a győzhetetlen fejedelem, a megváltás 1490. évében, április hó 5én, keddi napon, életének 47. évében halt meg.” Mai orvosi szemlélettel, ezek szerint még az is előfordulhatott, hogy esetleg gyomorrák ölte volna meg őt? A krónikás azt is leírja, hogy a királyné és az orvosok – mintegy önmagukat igazolva – mindent elkövettek a király élete megmentéséért. Mikor szélütés érte, rögtön melléje hívták Corvin Jánost, rokonait: Geréb Pétert és Mátyást, továbbá (Dóczi) Orbán egri püspököt, (Bakócz) Tamást, a kancellárt, (Szapolyai) István grófot, a város kapitányát, Báthori (István) vajdát – és ,,az egybesereglő főpapok és főurak valamennyien mélyen megrendültek, mert látták, hogy a királyt rettenetes kínok gyötrik, s a fájdalomtól szólni sem tud, csak »Hajh, hajh«-t és Jézus nevét kiáltja, de mást nem bír mondani. Az iránta való rendkívüli tiszteletből, másrészt a veszedelem nagysága miatt, fejüket vesztve, egyikük sem mert hozzányúlni, sem szóval vigasztalni vagy étellel enyhíteni fájdalmát.

Egyedül a királyné kísérelte meg, hogy a király száját, melyet összeszorítva tartott, erővel felnyitotta, s gyógyfolyadékot öntött bele; majd pedig, hogy magához térjen, a fülét, ujjait, haját cibálta; majd ismét, amint ilyenkor szokták, elkötötte a karját, a kezét és a lábaszárát; majd a fülébe kiáltozott, és felnyitogatta lecsukódó szemét, egyszóval megtett mindent, amire szeretete ösztönözte; majd ismét a nagy veszedelem közt fejüket vesztett orvosokat buzdítja, és tanácsukat kéri. Kár volt a magatehetetlent kínozniok! Valamint azt is megtudjuk a tudósításból, hogy a királyné a fenti eljárást még a halál álma állapotában lévővel is megismételte, majd férjeura halála után sírva-zokogva visszavonult szobájába, és ott órák hosszat vészekelt. Később is, mikor szem elé került, a haját tépte, könnyeit öntötte, és körmeivel véresre kaparta arcát”. Adódik még egy hírváltozat a felséges király haláláról, hogy voltaképpen merénylet áldozata lett – a többi pedig mind csak kitalált vagy kicirkalmazott mese. Vannak, akik tudni vélik, hogy akin nem fogott semmiféle méreg, azt a legváratlanabb helyen és pillanatban, durva erőszakossággal, alattomos karószúrással ölték volna meg. Ez pedig ismét elgondolkoztató, nemcsak mert valóban indokolttá teszi a két napig tartó haláltusát és jajgatást: de utal a háttérbeli dolgokra. Bárhogy történt, és bármiről is folynak a találgatások országszerte, a kétségbeesett magyarok között, mindez mit sem másít a rettentő tényen: hogy a fejedelem halott. Akárhogyan is magyarázzák meg váratlan, idő előtti halálát: senkinek sem fér a fejébe, hogy a dicsőséges uralkodó nagy élete oly kisszerű körülmények között és oly dicstelenül ért véget. Bonfini tovább folytatja a mesét és a történetet, „tudományos” indoklását nyújtva a király váratlan halálának, vagyis kutatva ennek összefüggéseit a természet és időjárás szokatlan megnyilatkozásaival. „Halála után a Duna szokatlanul megáradt, sok falut és közeli várost öntött el – írja –, hogy ha már meghalt az ország védelmezője, legalább a vízáradás védje az országot a török betörés ellen. A Budán tartott oroszlánok valamennyien megdöglöttek, ugyanazon a napon, amikor a király meghalt… Húsvét vasárnapján Bécsben egy parasztházban tűz ütött ki, és csaknem az egész város odaégett. Továbbá Budán ez időben egyetlen hollót sem lehetett látni (a holló a Hunyadi ház címere).” Mert a hollók csodálatos módon szárnyra kaptak, mind elrepültek, és az országhatáron várták a hajókaravánt, hogy a fekete hajót, mely a fejedelem testét hozta, körözve és sikongva kísérjék. „Pozsony alatt a város minden asszonyai gyászruhába öltözködve mentek a királyné elé, és általános siránkozással

gyászolták a győzhetetlen fejedelmet… Nagy fájdalma miatt a királyné egyetlen királyi városban sem pihent meg útközben, s mihelyt Budára értek (hogy a király testét a Boldogasszony templomában beszenteljék): háromhónapi nyilvános gyászt rendeltek el az egész országban. Budán a királyné fölment a várba, és annak kapitánya, Ráskai Balázs, akit Mátyás különösen kedvelt, Corvin herceg felszólítására a vár és a kincstár kulcsával és a király kincseivel fogadta a királynét… Néhány nappal később valamennyi főpap és úr gyászruhában, feketével borított kocsikon és lovakon Székesfehérvárra kísérték a király koporsóját és Corvin herceget; a királynét pedig Budán hagyták, hogy a nagy fájdalom teljesen meg ne törje. A pápa követe és a többi jelenlevő fejedelmi küldöttek is valamennyien oda utaztak; elsősorban Ferdinánd király ékesen szóló, nagy tudományú követe s másik követe, a tekintélyes és tökéletes ékesszólasú, nagy politikai jártasságú, igen éles eszű Montano Ferenc. A környékbeli városokból, falvakból odasereglett a lakosság a király temetésére, amely Szent Márk ünnepén ment végbe.” És mind, kik ott voltak, ámulatba estek, mert „Székesfehérvárott, ahol a magyar királyok síremlékei állnak, a versenyt károgó hollók oly roppant tömegét lehetett látni egybegyűlni”, hogy belepték az egész bazilikát. „Az ünnepélyes temetésen óriási nagy tömeg vett részt. A király holttestét bíbor ravatalra terítették, reá tették a királyi jelvényeket: a palástot, kardot, kormánypálcát, koronát, almát és sarkantyúkat; s lefödött arccal a bazilikában közszemlére tették ki. Igen nagy számban állotta körül a nemesség, s egyik, oldalon a főpapok, másikon a főurak foglaltak helyet. Amint királyhoz illő pompával felkészültek, a temetési kíséret kifelé indult a nyitott koporsóval, s mielőtt a templomba visszavitték volna, mise közben, úrfelmutatáskor körülhordozták a város közepén. Tizenkét bíborba öltözött páncélos lovag léptetett az élen, ők vitték a királynak sok győzelmével zsákmányul ejtett zászlait legelöl, egyikük pedig a király kardját. Közvetlenül a koporsó után a király fia ment, gyászruhában; jobb oldalán volt a pápa követe, balján Hipolit esztergomi érsek, utánuk az egyházi és világi főurak következtek, elsősorban a püspökök közül Orbán egri püspök, Báthori István, János váradi, Osvát zágrábi, Miklós váci, Tamás győri és György csanádi püspökök s a főurak és nemesi rendek. Visszaérkezve a Boldogságos Szűz bazilikájához, a holttestet a középre helyezték: s ekkor a lovasok, akik a király zászlait vitték, a főoltár előtt sóhajtozva a földre dobták az összes jelvényeket, mintha a király halálával minden győzelem és minden meghódított tartomány elveszett volna. Ezen

látványra valamennyien sírva fakadtak.” Így zokogott az egész gyülekezet, szélesen nyújtózkodó, terebélyes áramlással, mint egy hömpölygő tenger. Valamennyien egyetemes siránkozásban törtek ki, és a székesegyházban fölravatalozott koporsó körül rettentő jajveszékelést és kántálást visznek vala véghez a mindenféle egyházi énekesek, akik a rögtönzött hozzáéneklés (super librum) nagymesterei, és énekhangon siránkoznak. „Minthogy a királynak a bazilika első boltja alatt már rég megkezdett mauzóleuma – hirtelen halála miatt – még nem készült el, holttestét a bazilika közepén levő ideiglenes sírba helyezték. Itt a herceg rendeletére még néhány órán át szent himnuszokat zengedeztek, mise közben pedig Péter lucerai püspöknek, a tudós nápolyi követnek jutott feladatául a királyról gyászbeszédet mondani. Eléggé díszes és részletes beszéd hangzott el a király dicsőségéről és nagy tetteiről, és számtalan sok ok alapján – az urak és főpapok helyeslése közben – kifejtette, hogy Mátyás király mint a kereszténység védelmezője, mint győzhetetlen hadvezér, a római egyháznak állandóan oly nagy szolgálatokat tett, hogy méltán a szentek közé lehetne iktatni. Ami az egész gyülekezet helyeslésével találkozott, és az urak a dologról igen komolyan tárgyaltak.”

„Mikor pedig a magyarok annyi sok kiválósággal díszített királyukat elveszítették, hirtelen oly nagy félelembe estek, hogy úgy látszott, mintha fejedelmükkel együtt régi vitézségüket, erejüket, vakmerőségüket és hírnevüket is elveszítették volna. Kitűnt ekkor, hogy inkább ők nyertek vala a királytól erőt, bölcs belátást, bátorságot, mint tőlük a király. Úgy látszott, mintha Mátyással együtt a magyar dicsőség, bátorság, hírnév egyszeriben romlásnak indult volna. Nagy hirtelen oly rémület szállotta meg az urakat, mintha valamennyien pásztor nélkül a vadállatok barlangjába kerültek volna. Azok, kik annak előtte a király hibájául rótták fel, hogy a népet a jogosnál nagyobb adókkal terheli, és hogy a főurakat, nemeseket örökös hadakozással tönkreteszi, háborút háborúra halmoz, és a békét, nyugalmat nem kedveli: halála után félelmükben egyszerre másképpen kezdtek beszélni, s meggyászolták a vitéz és győzhetetlen fejedelmet. Siratja a nép és a parasztság, aki folyton panaszkodott az adók terhe miatt, mert hogy a háborúk miatt évről évre négyszeres adót kellett fizetnie. Szívesen fizetnének most már hatszoros adót is, csak föltámaszthatnák halottaiból a nagy királyt. A nemesség pedig, aki szintén arról panaszkodott, hogy a háború tönkreteszi, most immár a maga és az egész ország bukásától retteg. Némelyek mondogatják, hogy Mátyás szent holttestét ki kellene venni

sírjából: végig kell hordozni az ország határain, és nagy kegyelettel az ellenség elé vinni, mert azokat másképpen nem lehet visszaverni. Félnek a szomszédok egyesült seregeitől, amelyeket Mátyás uralkodása alatt annyiszor levertek, és ráncba szedtek volt. Így, akik azelőtt mindenki félelmére voltak, most azoknak félniök kell másoktól, mert mindenünnen háború fenyeget, és súlyos veszedelmek tornyosulnak…”

A gyászszertartás befejeztével Corvin János az összes főúrral, pappal és hivatalnokkal Budára tért vissza, hogy az új király választásáról határozzanak. A koronaőrség a koronával és a királyi jelvényekkel Visegrád felé vette útját. Nehogy valami csalfaság vagy hamisság történjék útközben, csapatával elkísérte őket Kinizsi Pál is. Fél nap múlva már fenn neszeztek a királyi palotában Visegrádon, s lakat alá téve a királyi díszeket a koronaőrző helyen, az érckamrában, Kinizsi Pál visszafelé sietett Budára, hogy részt vegyen a döntő tárgyalásokon. Ahogy fölfelé kocogtak a hegyoldalban vivő, felső Óvár útján, egyszerre csak panaszosan, szemrehányó, károgó hangokat hallanak a magasból. Kinizsi megfeszítette a kengyelt, fölfigyelt. A Salamon tornya alatt álltak. Ki lehetne más, aki lekiabál, mint a vén kancellár, kihajolva a pajzs alakú ablakon a maga szürkülő alakjával, sárga arcával, fakó hangjával. Azt kiáltja a toronyból aláfelé: – Halló!… Hallod-e, Kinizsi Pál? Kinizsi pedig azt sipítja vissza: – Hallom, hallom, Váradi kancellár… – Hát már… eltemettétek a királyt? – Eltemettük, Váradi kancellár.

– Mi lesz az országgal, Kinizsi Pál? – Én is szeretném tudni, Váradi kancellár. – Ki fejére kerül a korona, Kinizsi Pál? – Arról most kezdődik a vita, Váradi kancellár… – És… és… – fulladt el a kancellár hangja – most mi lesz énvelem, Kinizsi Pál? – Azt bizony már vagy Frigyes császár vagy Ulászló, vagy a királyné vagy Corvin János dönti el, Váradi kancellár. – Micsoda? . .. Mért olyan sokan, Kinizsi Pál? – Majd akinek fejére kerül a korona, az dönt a te sorsod felől, Váradi kancellár… – Uram-Isten!… – hangzott a férfirémület elcsukló hangján. – Hát már itt tartunk…! Eltűnt a toronyablakból a kancellár ősz gubanca, sárga arca, zilált alakja; azok meg fölfelé kaptattak tovább, a maguk útján. Mind távolabbról és távolabbról hangzott a lópaták csattogása, a paripák prüszkölése, farkuk csóválása és a kengyeleknek nekiütődő fegyverek csöreje… Távolodó neszüket még egy ideig figyelte a toronyrab magába süppedve a négy kopár kőfal közt egyedül, a kifényesedett padkán: ahová csak az ég kukkantott be örökkön változó színjátékaival, hol a nappal, hol a holddal, hol esővel, hol viharral… El se tudta volna képzelni, hogy más fejére kerüljön a korona, mint Corvin Jánoséra! Eszébe sem jutott a királyné vagy bárki más komoly eshetősége az uralkodásra. Valamint az is jellemző Váradi kancellárra, aki börtönbe jutását végeredményben a királynénak köszönheti, hogy a király halála körül egy pillanatig sem gondolt Beátrix asszonyra, hanem inkább az érdekelt frigyesi körre gyanakodott, őket látta maga előtt settengeni-lappangani a király őfelsége nagyheti koporsója körül… – Ők ölték meg – dünnyögte és elterjesztették a füge-mesét, hogy a gyanút Beátrix asszonyra hárítsák: akiről tudva vagyon, hogy az utóbbi években már sokat civakodott a királlyal… Így kapott léket a büszke hajó, és talán még valahány száz évig elevickél a maga bizonytalan útján árva Európa… Aztán?

No, de mit ért ehhez Kinizsi Pál! Mit lehetne itt tenni egyáltalán? Fölállt, körülnézett a négy fal között, topogva, aztán a kalamárisra esett a tekintete. Asztalhoz ült, papírt vett elő, és beleütötte a tollat a tintába Váradi kancellár:

Hunyadi Corvin Jánosnak, Szilézia és Morvaország fenséges hercegének, Erdély urának, Magyarország egyedüli reménységének adassék e levél, Budavárában!

Hunyadi Mátyás fia, fenséges János Herceg,

bocsásd meg szegény alattvalódnak, hogy a te mérhetetlen nagy bánatodban, fiúi gyászod közben az én külön bánatommal megzavarni merészellek: én, a toronyba zárt, a pusztulásra ítélt rab, aki Árva várából a visegrádi Salamon tornyába hozattam át. De ha teszem, csupán azért teszem ezt, gyermekkorodtól fogva hű szolgád, én, az öreg papkancellár, aki a Hunyadi-ház rendületlen híve vagyok, és az maradok holtomiglan: mert az egész ország nagy bánata nehezedik az én szívemre, és hidd el nekem, jó hercegem, most sem buzdít a levélírásra hitvány hízelgés, feltűnni vágyás vagy csalfa önérdek – egyedül a szívemből és lelkemből való segíteni akarás! Atyád halála nagy szakadékkal tátongó vesztesége a nemzetnek, mindannyiunk szívén gyógyíthatatlan sebet üt. Valamennyien, kik őt szerettük, tiszteltük és szolgáltuk, legjobb tudásunk és képességünk szer ént, ameddig csak bírtuk: immáron csak sirathatjuk őt… Ez a szeretet és a te fenséges személyedhez, jó nagyanyádhoz és édes jó anyádhoz fűző szálak köteleznek engemet is arra, hogy hozzád álljak, fenséges herceg úr, és tanácsaimmal tőlem telhetőleg segélljelek, talán a legválságosabb óráiban az árván maradt nemzetnek. Első tanácsommal arra intelek, herceg, mint egyetlen jogos, törvényes örököst:

őrizd a várat, a kincstárat, mindenektől, valamint a reád maradt királyi javakat – de ugyanakkor gondolj atyádra, és ne sajnáld az állam aranyait a fekete sereg fenntartására, amely királlyá választásod egyedüli és legbiztosabb záloga! Győzd meg a királyhű embereket és a magyar várkapitányokat, akik a te királyságodra atyád kezébe esküt tettek volt: hogy a mátyási birodalom fenntartásáért, az abban lakó népek boldogulásáért továbbra is szorosan együtt kell működniök a fekete sereg vezéreivel! Kinizsi, országos főkapitány és hadvezérletünk oszlopa, ha Isten megvilágosítja elméjét, és jól ismeri fel a helyzetet: országvezető is lehet, mert az országot és a hatalmat a te neveddel továbbra is fenntarthatja: ugyanolyan gyám és országkormányzó szerepe várhat reá melletted, kiskorú uralkodó mellett, mint amilyen a nagy Hunyadi Jánosé a László király mellett volt! Másik kérésem és tanácsom, fenséges hercegem, az volna, hogy Budavárát erős készültséggel szüntelenül szállva tartsátok: ellenséget, vetélytársat falakon belül ne bocsássatok, még akkor sem, ha azok hódolat látszatával vagy hízelgő szóval, ajándékokkal környékeznek meg benneteket. Kérlek téged, fenséges herceg, vedd fontolóra mindazt, amiket még mondandó vagyok! Mert engem az adott tanácsok gyümölcseihez semmi személyi érdek nem fűz, csupán királyi fenséged és a köz ügyének érdeke: annak okáért ne legyél rest fáradozni mindezekért, együtt a Mátyás-hű emberekkel! Vigyázz, kiben bízol meg, százszor megfontold, fenséges uram, hogy ki szavának adsz hitelt! Azért, figyelmeztetlek a következőkre… Ne higgy a királynénak! Mert uralkodni mindenáron ő szeretne tehelyetted, és ha királynő lenni nem tud, akkor is mindent el fog követni, hogy ne te legyél a király, hanem más, hogy ő az új király mellett legalábbis uralkodótárs maradhasson; s eszközeiben nem válogat. Ne higgy Filipecz kancellárnak, se Bakócz Tamás érseknek, mert ők minden esküjük és ígéretük ellenére oda fognak állni, ahova a királyné, hogy hatalmukat megtarthassák, sőt még jobban megerősítsék. Ne higgy Frigyes császárnak és követeinek, bármi szépeket mondanak, és akármit is ígérnek, mert miként boldogult felséges atyádat, azonként tégedet még sokkal rútabbul rászednek és becsapnak. Őrizkedj Ulászlótól, a cseh királytól, atyád legnagyobb ellenségének fiától, ki alamuszi csalárdságával biztosan be akarja hálózni a királynét, hogy a magyar királyi koronát egy ingatag királyné asszonyi szeszélyén és nagyravágyásán keresztül elérhesse. Legyen fő támaszod és fő segítőtársad a te királyfiúi dolgaidban Kinizsi Pál és a fekete sereg, mert csak úgy tudod megőrizni atyád örökségét, palotáit, könyvtárát, kincstárát, valamint királyi birtokaidat és a becsületedet.

Végül még egy a tollamra kívánkozik, tehát hadd említsem meg előtted azt, herceg úr, hogy máig sem értem én, mért kell börtönben sínylődnöm, és a rabság keserű kenyerét ennem? Hogyha akaratlanul netán vétettem volna atyád ellen, azért már nyilván eléggé megbűnhődtem. Azért alázatosan kérlek, tedd szóvá, ha jónak látod, az egész országgyűlés előtt, az én méltatlan személyemet, és rabságomból szabadítsál meg! Hogy amíg élek, az én fogyatkozó napjaimban mindig csak a te királyi örökségedet támogassam és végső leheletemig a dicső Hunyadiak szolgálatában állhassak!

Maradván Visegrádon, a Salamon tornyában, anno 1490, die 23 aprilis, a te hű szolgád Váradi kancellár.