18. Sötét Uralom.pdf 2p2xp

Sötét uralom Christine Feehan Dark sorozat (Kárpátok vámpírjai) 18. könyv rajongói fordítás A sorozat eddig lefordított kötetei: 1. Sötét herceg 2. Sötét vágyak 3. Sötét arany (rajongói) 4. Sötét mágia (rajongói) 5. Sötét kihívás (rajongói) 6. Sötét tűz (rajongói) 7. Sötét álom (rajongói) novella 8. Sötét legenda (rajongói) 9. Sötét őrző (rajongói) 10. Sötét szimfónia (rajongói) 11. Sötét mélység (rajongói) novella 12. Sötét dallam (rajongói) 13. Sötét végzet (rajongói) 14. Sötét éhség (rajongói) novella 15. Sötét titok (rajongói) 16. Sötét démon (rajongói) 17. Sötét ünnep (rajongói) Következik: 19. Sötét átok

Első fejezet Manolito De La Cruz, arra ébredt a föld mélyének sötétjében, hogy a szíve dübörög, és a bánat megállíthatatlan vérvörös könnyei folynak végig az arcán. Egy nő kétségbeesett kiáltása visszhangzott a lelkében, ez a hang cibálta, karmolta, szidta vissza a nagy szakadék pereméről. Éhezett. Testének minden egyes sejtje vér után sóvárgott. Az éhség a bensőjét rágta, látását vörös köd homályosította el, pulzusa kalapált, azonnal táplálékra volt szüksége. Kétségbeesetten vizsgálta át a pihenőhelye körül a területet ellenségek után kutatva, és csak akkor tört ki a gazdag talajból a levegőre, amikor mindent rendben lévőnek talált. Szíve a fülében dübörgött, a fejében sikoltozott. Guggolásban ért földet a sűrű bozót, vastag növényzet közepén, és lassan, alaposan szétnézett maga körül. Egy pillanatra összezavarodott. Majmok visongtak, madarak rikoltoztak figyelmeztetéseket, néhány nagyobb ragadozó halkan felhördült, gyíkok surrantak a buja vegetációban. Nem itt kellett volna lennie. A dzsungelben. Otthon. Megrázta a fejét, próbálta kitisztítani töredékes emlékeit. Az utolsó dolog, amire világosan emlékezett, hogy elé lépett egy terhes nőnek, hogy megvédje őt és meg sem született gyermekét egy gyilkostól. Shea Dubrinskynak, Jacques életpárjának, aki a Kárpáti nép hercegének öccse. A Kárpátok hegyeiben volt akkor, nem pedig itt, Dél-Amerikában, amit most már az otthonának nevez. Újrajátszotta az eseményeket a fejében. Shea vajúdni kezdett egy ünnepségen. Nevetséges az egész. Hogy védhetnék meg a nőket és a gyerekeket, egy ilyen őrület közepén? Manolito megérezte a veszélyt, az ellenséget, ami a tömegen átvágva Sheához közelített, hogy elpusztítsa. De figyelmetlen volt, elkápráztatták a színek, a hangok és a minden irányból áradó érzelmek. Hogy lehet ez? Az ősi Kárpáti hímek nem éreznek már érzelmeket, csak a fekete, a fehér és a szürke árnyalatait érzékelik, ő mégis határozottan emlékszik rá, hogy Shea haja vörös volt. Világos. Nagyon élénkvörös. Távoli emlékek örvénylettek át rajta, fájdalom robban belé, megkettőzve azt, amit már eddig is érzett. Hullámokban reszketett a gyengeségtől. Ki tette ezt velem? Fehér fogai agresszivitása jeleként összecsattantak, meghosszabbodott szemfogai élesen, halálosan ragyogtak. Hogy került ide? Térdelt a dús, sötét földön, és próbálta összerendezgetni a fejében, hogy mit tud. Vakító fájdalom egy éles hulláma csapott le a halántékára, elsötétítette a látását. Eltakarta kezével a szemeit, hogy kitakarja maga elől a megjelenő hullócsillagokat, amik rakétaként támadtak rá, de lehunyt szemmel csak még rosszabb volt. – Manuel De La Cruz vagyok, – mormolta fennhangon a szavakat, szinte a fogai között, a kín grimaszával az arcán sziszegve ki, és közben lázasan gondolkodott… erőltette az agyát… – Van egy bátyám és három öcsém. Manolitonak neveznek, hogy bosszantsanak, mert szélesebb a vállam és izmosabb vagyok, mint ők, így akarnak fiúvá degradálni. De nem hagynának el, ha tudnák, hogy szükségem van rájuk. Soha nem hagynák magára. Soha.

A testvérei nem. Mindannyian hűségesek voltak egymáshoz, túl sok évszázadon keresztül számíthattak egymásra, és ez mindig is így marad. Félretolta a fájdalmat, hogy felfedje az igazságot. Miért van az őserdőben, amikor a Kárpátok hegyei között kellene lennie? Magára hagyták az övéi? A testvérei? Tagadólag megrázta a fejét, de rögtön meg is fizette az árát, a fájdalom felerősödött, mintha szegeket vertek volna a koponyájába. Az árnyak megremegtek, közelebb húzódtak hozzá, beindították riasztórendszerét. A levelek susogtak, a bokrok megrezzentek, mintha láthatatlan kezek mozgatnák őket. Gyíkok siklottak elő az aljnövényzetből, rohanva menekültek. Manolito mozdulatlanná dermedt, óvatosan újra szétnézett maga körül, rászánva az időt, áthatóan, alaposan átvizsgálta a területet föld felett és föld alatt is. Csak árnyak voltak, semmi hús-vér test nem jelezte ellenség közelségét. Össze kellett szednie magát, kitalálni, hogy mi történik körülötte, még mielőtt működésbe hozná a csapdát, mert abban egészen biztos volt, hogy egy felhúzott csapda van a közvetlen közelében, ami egyedül csak rá vár. A szinte végtelennek tűnő létezése alatt, Manolito már számtalanszor harcolt vámpírokkal, rengetegszer megsebesítették, megmérgezték, de mindig életben maradt, mert használta a fejét. Ravasz volt, agyafúrt és intelligens. Vámpír vagy Varázsló, nem győzheti le könnyedén, ha rosszul van, ha nem. Ha hallucinál, akkor meg kell találnia az utat a bűbáj alól, hogy megvédhesse magát. Az árnyak beköltöztek az elméjébe, megtöltötték sötétséggel és gonoszsággal. Szétnézett a körülötte burjánzó dzsungelben, de ahelyett, hogy az üdvözlő, befogadó otthon látta volna benne, ugyanazokat az árnyékokat fedezte fel, mint az előbb, amik mohó karmaikkal meg akarták ragadni. A furcsa foltok mozogtak, jajgattak, ismeretlen lények gyűltek a bokrok közé, lapultak a földhöz körülötte. Ennek semmi értelme nem volt, főleg az ő fajtája számára. Az éjszakának üdvözölnie, megnyugtatnia kellene őt. Beburkolnia békéjének vastag takarójába. Az éjszaka mindig az övé, az ő fajtájáé volt. Az információnak el kellett volna árasztania őt, minden egyes lélegzettel, amit beszívott, de ehelyett az elméje trükközgetett, olyan dolgokat mutatott neki, amik egészen egyszerűen nem lehettek ott. Sötét hangok egész szimfóniáját hallotta, kiáltottak neki, kórussá duzzadtak, míg már az egész feje lüktetett a nyögésektől, fájdalmas kiáltásoktól. Csontos ujjak értek hozzá, póklábak surrantak át rajta, ő pedig hadonászni kezdett, csapkodta a karjait és a mellkasát, hogy szétszaggassa azt a láthatatlan hálót, ami úgy tűnt, rákapaszkodik a bőrére. Ismét megremegett, levegőt erőltetett a tüdejébe. Egészen biztosan hallucinál, beleesett egy mestervámpír csapdájába. Ha pedig így van, nem hívhatja segítségül a testvéreit, míg nem bizonyosodik meg róla, hogy nem csalétekként akarják felhasználni, hogy őket is fogságba ejtsék ebben a hálóban. Keményen munkára fogta a fejét, nyugalmat erőltetett az elméjére. Ő egy ősi Kárpáti, akit az előző herceg, Vlad küldött erre a vidékre, hogy vámpírokra vadásszon. Mikhail, Vlad fia már évszázadok óta átvette apja helyét, ő vezeti a népüket. Manolito érezte, hogy emlékeinek kusza darabkai közül néhány a helyére kattan. Messze volt innen, a dél-amerikai otthonától, mert a herceg hívatta egy összejövetelre a Kárpátok hegyei közé, az életet ünnepelték, azt, hogy Jacques életpárja szülni készült. Most mégis az esőerdőben van, annak is egy olyan részén, amit ismer. Álmodna? Soha nem álmodott még, amióta csak vissza tud emlékezni. Ha egy Kárpáti hím elrejtőzik, leállítja a szívét és a tüdejét, úgy alszik, mintha halott lenne. Hogyan álmodhatna?

Megkockáztatott egy újabb pillantást a környezetére. A gyomra felkavarodott, hányingere lett, az éles, ragyogó színek elkápráztatták, szinte megsebezték az elméjét. A szürke, fény-árnyék látás évszázadai után, a dzsungel most rikító színekben pompázott, a kidőlt fákra csavarodó liánok élénkzöld árnyalataiban virágok tarkállottak. A feje zúgott, a szemei égtek, sőt, könnyként vércseppek gurultak le belőlük az arcán, ahogy próbált hunyorogva fókuszálni az erdőre. Az érzelmei áradtak. Félelmet ízlelt, olyasmit, amit kisfiú kora óta nem érzett. Mi folyik itt? Manolito küzdött, hogy felülkerekedjen az elméjében kavargó emlékfoszlányokon, zagyva gondolatokon. Minden erejével azon volt, hogy félresöpörje a törmeléket, és arra fókuszálhasson, amit biztosra tud a múltból. Odalépett egy Varázsló által megszállva tartott idős nő elé, aki mérgezett fegyverrel akarta megölni Shea és Jacques meg nem született gyermekét. Szinte érezte a szúrást a húsában, ahogy feltépte a hasát, ahogy csavarodott, vágott és roncsolt a fogazott élű penge a szervei között. Tűz lobbant a belsejében, ami pillanatok alatt szétterjedt benne a méreggel együtt, belerágta magát a szervezetébe. A vér, patakokban folyt, a világosság gyorsan távolodott. Hangokat hallott, hívást, kántálást, érezte, hogy testvére próbálja megtartani a földön. Nagyon világosan eszébe jutott az is, hogy az egész népe könyörgött, nem, nem könyörgött, parancsolta neki, hogy maradjon velük. Egy árnyas birodalomban találta magát, kísértetek jajgattak, árnyak pislákoltak körülötte. Csontvázakat látott. Fekete, hegyes fogakat. Karmokat. Pókokat és csótányokat. Sziszegő kígyókat. A csontvázak egyre közelebb és közelebb nyomultak, amíg… Lezárt az elméjében minden közös és külső utat, így esélye se volt rá senkinek sem, hogy kívülről táplálja saját félelmeit. A hallucinációt, valószínűleg a kés pengéjén lévő méreg okozta. Nem számított, mit tett hát, hogy ne jussanak be az agyába, ha a rosszindulat már jelen volt a teste belsejében. Tűz fogta gyűrűbe, a ropogó lángok mohón emelkedtek az ég felé, obszcén módon, mintha a nyelvüket nyújtogatták volna felé. A tűzviharból női alakok váltak ki, azok a nők, akiket az évszázadok alatt táplálkozásra használt, és akik most holtan vágyakoztak vissza az élők világába. Köré gyűltek, karjaikat nyújtották felé, a szájuk szélesre nyílt, hajlongtak, forgolódtak körülötte, kínálgatták neki a szűk ruhákban alig elrejtett portékájukat. Mosolyogtak, integettek neki, a szemeik nagyra nyíltak, nyakuk oldalán, két hosszanti csíkban vér futott alá, csábítóan, hívogatóan. Az éhség égette. Tombolt benne. Egy szörnyeteggé nőtt. Figyelte, ahogy csábítóan szólongatták és közben nyögtek, vonaglottak, mintha szexuális extázisban lennének, kezeik sokatmondóan simogatták a testüket. – Tégy a magadévá Manolito, – könyörgött az egyik. – A tiéd vagyok, – szólt a másik és megérintette. Az éhség talpra rántotta. Szinte már érezte a forró, gazdag vér ízét, kétségbeesetten kereste az egyensúlyát. Szűkölködött, és adni akartak neki. Rájuk mosolygott lassú, csábító mosollyal, ami mindig megelőzte a zsákmány elejtését. Tett egy lépést előre, de megbotlott, a csomók a gyomrában egyetlen fájdalmas görccsé álltak össze. Esés közben megtámasztotta magát egyik kezével a földön. A föld szétnyílt, látta ugyanazokat a női arcokat a porban, a rothadó aljnövényzet között. A fekete, buja föld hullámzani kezdett, míg végül teljesen körülvették az arcok, a szemek vádlón meredtek rá. – Megöltél engem. Megöltél. A vád bár halk, mégis erőteljes volt, a száj hatalmasra nyílt a rettegéstől. – Elfogadtad a szerelmem, mindent neked adtam, és te elhagytál! – sírt egy másik. – Tartozol nekem a lelkeddel! – követelőzött egy harmadik. A tagadás egy halk szisszenésével visszahőkölt. – Soha nem érintettelek meg benneteket más szándékkal, csak a táplálkozásért.

Aztán eszébe jutott, hogy talán mégis ezt tette. Ő és a fivérei hagyták, hogy a nők azt gondolják, hogy elcsábították őket, de soha nem árulták volna el az életpárjukat. Soha. Ez volt az egyik legszentebb szabályuk. Soha életében nem használt ártatlant táplálkozásra. A nőknek, akiket táplálkozásra használt, mindig kiolvasta az elméjéből a kapzsiságot, hogy a nevére, nyilvánvaló hatalmára pályáztak. Velük is óvatosan bánt, és bár elültetett bennük fantáziákat a szeretkezésükről, soha nem használta őket táplálkozáson kívül semmi másra. Megrázta a fejét, mire a jajveszékelés hangosabb lett, a kísértő lények még állhatatosabban, összeszűkült szemekkel néztek rá. Kihúzta a vállait, és egyenesen szembenézett a nőkkel. – Vérrel élek, és csak azt vettem el, amit felkínáltatok. Nem öltem. Nem tettem úgy, mintha szeretnélek benneteket. Nincs semmi, ami miatt szégyenkeznem kellene. Távozzatok, és vigyétek magatokkal a vádjaitokat is. Nem árultam el a becsületemet, a családomat és a népemet, éppúgy, mint az életpáromat sem. Sok bűne volt, amiért felelni kellett, sok folt szennyezte a lelkét, de ez nem. Nem ezek, amikkel ezek az érzéki nők vádolták a kapzsi szájukkal. Rájuk mordult, büszkén felvetett fejjel nézett egyenesen hideg szemeikbe. A becsülete sértetlen volt. Sok dolgot lehetett rá mondani. El lehetett ítélni ezer más okból, számtalan hibát találhattak benne, de soha nem érintett egyetlen ártatlant sem. Soha nem táplálta egyetlen nőben sem a reményt, hogy esetleg beleszeret. Hűségesen várt az életpárjára, pedig tudta, hogy nagyon kicsi az esély arra, hogy valaha is megtalálja őt. Nem volt egyetlen nője sem, annak ellenére, amit a világ róla gondolt. És nem is lesz. Nem számít, mennyit hibázik, az asszonyát nem árulja el. Sem szóval, sem tettel, de még gondolatban sem. Még akkor sem, ha már lassan abban sem hitt, hogy valaha is megszületik. – Távozzatok tőlem. Hatalmat és pénzt akartatok. Nem volt valódi szerelem a részetekről sem, csak meg akartátok szerezni azokat a dolgokat, amire vágytatok. Cserébe a táplálékért, hamis emlékeket hagytam hátra bennetek. Nem ártottam nektek, valójában a védelmem alatt áltatok. Semmivel nem tartozom nektek, nemhogy a lelkemmel. Nem fogom megengedni, hogy olyan lények ítélkezzenek felettem, mint ti. A nők sikoltozni kezdtek, az árnyak meghosszabbodtak, sötét sávokkal csíkozták meg a testeiket, mintha csak megláncolnák őket. A karjuk feléje lendült, körmeik karmokká nyúltak, füst kavarodott vonagló alakjuk köré. Manolito tántoríthatatlanul megrázta a fejét, továbbra is tagadta bűnösségét. Kárpáti volt, vérre volt szüksége a túléléshez, ez ennyire egyszerű. Követte hercege parancsait, védett más fajokat is. Igaz, hogy ölt, és hogy gyakran érezte magát felsőbbrendűnek, intelligenciája, hatalma és képességei miatt, de a lelkében mindig fenntartott, úgy az életpárjának, mint az emberiségnek, egy szikrányi helyet. Nem ítélhették el ezen az alapon ezek a nők, akik ravasz mosolyaikkal, érett testükkel próbáltak egy gazdag férfit fogni maguknak, nem szerelemből, hanem kapzsiságból, a bánat mégis elnyomta minden más érzelmét. Kegyetlen, elsöprő szomorúság tört rá, ellopta a lelkét, végtelenül fáradtnak és elveszettnek érezte magát, szeretett volna elmerülni a föld édes feledésébe. Körülötte a jajveszékelés egyre hangosabbá vált, de az árnyak kezdtek beszivárogni a formákba, arcokba, színekbe. Több nő leengedte magáról a ruháját, halkan hívogatták. Manolito mogorván nézett rájuk. – Nincs rá szükségem, és nem is akarom a bájaitokat. – Érezz. Csak érezz. – Érints meg, és minden érzelmet megadok neked.

– Felviszlek egyenesen a mennyországba. – Csak egyszer add nekem a tested, és én megadom neked a vért, amire szükséged van. Az árnyak ismét megmozdultak körülötte, a nők kiléptek a rájuk fonódó indáik közül, lefeküdtek a földre, érte nyúltak, csábítóan mosolyogtak rá. Undorodott, vicsorogva felvillantotta a fogait és ismét megrázta a fejét. – Soha nem fogom elárulni, – mondta hangosan és jól érthetően, – inkább halnék lassú éhhalált. Halk, figyelmeztető morgás és vicsorgás morajlott fel a torkából. Megmutatta elszántságát. – Az a haláltusa századokig is eltarthat! A hangok már egyre kevésbé voltak csábítóak, kétségbeesetté, nyafogóvá váltak, inkább őrjöngtek, mint vádoltak. – Úgy legyen. Nem fogom elárulni. – Már elárultad őt! – sikoltott egy hang – Elloptad a lelke egy darabját! Elloptad, és már vissza sem tudod adni! Átkutatta darabokra tört emlékezetét. Egyetlen röpke pillanatra elkapta egy illat foszlányát, egy tiszta illatot ott, a rothadás, romlás bűzében, ami körülvette. Az íze elöntötte a száját. A szíve erősen, egyenletesen vert. Az egész lénye megdermedt. Ő valódi volt. Vett egy mély lélegzetet, majd kifújta, távolabb rebbentve ezzel az árnyakat, ugyanakkor még több bánat áradt felé. – Ha elkövettem ellene ezt a bűnt, bármit megteszek, amit csak akar. Elkövette volna azt a megbocsáthatatlan bűnt, hogy elhagyta őt? Ez volt az a mérhetetlen bánat, ami szinte kővé dermesztette a szívét? Körülötte az arcok lassan feloldódtak, az alakok elhomályosodtak, míg már csak az egyre távolodó jajveszékelés maradt, a gyomra lassan lecsillapodott, de az éhség továbbra sem enyhült. Van életpárja. Belekapaszkodott ebbe az igazságba. Gyönyörű. Tökéletes. Az a nő arra született, hogy a társa legyen. Neki született. Az övé. Ragadozó ösztönei gyorsan és élesen emelkedtek. Egy morgás morajlott fel a mellkasából, az állandóan jelenlévő éhség karmai belévájtak a gyomrába, hajthatatlan követeléssel. Sok évszázadot töltött el színek és érzelmek nélkül, egyre tovább és tovább feszítve tűrőképességét, míg most a démon újra emelkedni kezdett benne, és neki már sem ereje, sem késztetése nem volt rá, hogy ellenálljon neki. Hajszálnyira volt már csak a végétől. A zsákmányok egybemosódtak, a táplálkozás nehézzé vált. Ahányszor csak élő húsba mélyesztette a fogát, hallotta az erekben a vér árapályának surrogását, azon töprengett, vajon ez a pillanat-e az, amikor elveszíti a lelkét. Manolito ismét remegni kezdett, ahogy a hangok a fejében újra felerősödtek annyira, hogy elnyomták még a dzsungel hangjait is. A fájdalom apró villanásait érezte a szemei mögött, amik égtek és égettek, úgy érezte, hogy a szemei felforrnak. Ezek lennének a színek? Ő, az életpárja visszaadta neki őket. Hol van ő? Elhagyta? A kérdések szélsebesen követték egymást, egyre hangosabbakká váltak, összekeveredtek a többi hanggal az elméjében, míg már legszívesebben fejjel nekiszaladt volna az egyik fa vastag törzsének. Az agya éppúgy tűzben égett, mint az egész szervezete. Vámpírvér? Ez is égetett, mint a sav. Tudta, hiszen több százat, de talán ezret is levadászott és megölt. Néhányan gyerekkori barátai voltak, és most mindannyiuk sikoltásait ott hallotta a fejében. Leláncolta, megégette, felfalta őket a kétségbeesés.

A szíve majdnem felrobbant a mellkasában, lassan lesüllyedt a dús, termékeny földbe, ahol az a férfi feküdt, aki ő volt. Megpróbálta kiválogatni mi valódi és mi az, ami csupán hallucináció. Amikor becsukta a szemeit, az árnyak ismét körbevették, vérvörös karimás szemeikkel éhesen bámultak rá. Talán, ez az egész egy illúzió. Minden. Az is, hogy hol van. Az élénk színek. Az árnyak. Talán a vágya egy életpár után annyira felerősödött, hogy létrehozott egyet az elméjében. Vagy ami még rosszabb, talán egy vámpír hozott létre egyet a számára. „Manolito. Túl korán emelkedsz. Még néhány hétig lenn kell maradnod. Gregori azt mondta, győződjünk meg róla, hogy nem emelkedsz fel túlságosan hamar.” Manolito szemei felpattantak és óvatosan körülnézett. A hangszín és a kiejtés egészen olyan volt, mint legfiatalabb testvéréé, Riordané, de a mondatok torzak és lassúak voltak, elnyújtottak, és rezonáltak, mintha egy démon torkából törnének fel. Manolito megrázta a fejét, és megpróbált felemelkedni. Általában elegáns mozgású, erőteljes testét azonban most végtelenül esetlennek és idegennek érezte, térdre is esett, túl gyenge volt ahhoz, hogy felálljon. A gyomra összecsavarodott és kavargott. Tűz terjedt szét a szervezetében. „Riordan. Nem tudom, mi történik velem.” Azt az útvonalat használta, amin egyedül csak öccsével osztoztak. Nagyon gondos volt, odafigyelt, hogy energiája kizárólag abban a csatornában maradjon. Ha ez egy bonyolult csapda, nem vonhatja bele Riordant. Túlságosan szereti ehhez a testvérét. Amikor felfogta teljes egészében a gondolatot, a szíve megdermedt. Szereti. Érezte, hogy szereti a testvéreit. Elsöprően. Valódian. Megrendítően élesen, mintha az évszázadok alatt ez az érzelem nem elveszett volna a számára, csupán egy vastag, áttörhetetlen fal mögött gyűlt volna, ahol nem férhetett hozzá. Egyetlen személy létezhet csak ezen a világon, aki visszaadhatta az érzelmeit. Akire évszázadok óta vár. Az életpárja. Odaszorította a kezét a mellkasára. Már nem lehetett kétsége, valóban létezik. A színlátó képessége és az érzelmei, amiket az első kétszáz éve után elvesztett, most helyreálltak. Miatta. Akkor hát miért nem emlékszik élete legfontosabb nőjére? Miért nem tud képet idézni róla maga elé? Miért nincsenek együtt? Hol van? „Vissza kell menned a földbe Manolito. Nem emelkedhetsz fel. Sokáig tartott az utad a Lélekfán. És még nem értél a végére. Több időt kell adnod magadnak.” Manolito, azonnal megszakította az öccsével a kapcsolatot. Ez volt a leghelyesebb. A hang teljesen ugyanaz lenne, ha nem hangozna természetellenesen lassúnak. De a szavak és a magyarázat, mind hamis. Így kellett lennie. Nem kellett bejárnia a Lélekfát, ha nem halt meg. És ő nem volt halott. A szíve kalapált, túl hangosan is. A fájdalom a testében túlságosan valódi volt. Megmérgezték. Tudta, hogy még mindig az marja a szervezetét. Hogy lehet ez, ha rendesen gyógyították? Gregori volt a Kárpátiak valaha ismert legnagyobb gyógyítója. Nem hagyta volna, hogy méreg maradjon a testében, nem számít, milyen kockázatot kellett volna vállalnia ezért. Felrántotta az inget a testéről, és lebámult a mellkasán lévő sebhelyre. A Kárpátiaknak nagyon ritkán maradnak sebhelyeik. A csúnya, csipkézett seb a szíve fölött egy kész regényt mondott el. Egy gyilkos ütésről beszélt. Igaz lenne? Tényleg meghalt, és úgy rángatták vissza az életbe? Soha nem hallott még ilyen bravúrról.

Mesék és legendák persze mindig bőven voltak, de ő nem tartotta ezt igazán lehetségesnek. És mi van az életpárjával? Vele utazott volna. Pánik emelkedett felül a zavarán. A bánat szinte rázuhant. „Manolito.” Riordan hangja bár sürgető volt, még mindig lassan és torzan jelent meg az elméjében. Manolito felkapta a fejét, a teste megremegett. Az árnyak ismét megmozdultak, kúszni kezdtek a fák és a bokrok között. Minden izom görcsbe rándult a testében. Mi lesz most? Érezte, hogy a veszély szinte alakot ölt a környezetében, és körülfogja. Több tucatnyian voltak, több százan, talán ezren is, esélye sem volt elmenekülni. Vörös szemek lángoltak felé, sütött belőlük a gyűlölet és a rosszindulat. Ringtak, lengedeztek, mintha átlátszó, vékony testük képtelen lenne ellenállni a fák lombjai között susogó szélnek. Mindannyian vámpírok voltak. Felismerte őket. Néhányan nagyon fiatalok voltak Kárpáti mérce szerint, mások még aszerint is nagyon öregek. Voltak közöttük gyerekkori barátai, tanárai, mentorai. Mindegyiküket megölte, szánalom és lelkiismeret furdalás nélkül. Olyan gyorsan és olyan brutálisan, ahogyan csak tudta. Egyikük vádlón szegezte rá az ujját. Egy másik sziszegett és felé köpött. A szemeik mélyre süllyedtek a koponyájukban, nem is szemek voltak, a gyűlölet vörös vérrel telt, izzó medencéi. – Olyan vagy, mint mi. Hozzánk tartozol. Csatlakozz hozzánk, – szólította az egyik. – Azt hiszed, hogy te különb vagy nálunk. Nézz ránk. Újra és újra, öltél. Mint egy gép, vissza sem néztél, mit hagysz hátra magad után. – Annyira megbízol magadban. És végig a saját fajtársaidat ölted. Egy percig Manolito szíve olyan hevesen csapódott a mellkasához, hogy megijedt, talán kiszakad a helyéről. A bánat szinte összepréselte. Bűntudat rágta. Ölt. Nem érzett semmit, amikor ezt tette, amikor egyenként vadászott rájuk és harcolt velük, szellemi és hatalmi fölényben. A vadászat és a gyilkolás, egyszerűen szükségesek voltak. Hogy mi a véleménye róla, az a legkevésbé sem számított. Úgy kellett lennie. Talpra vergődött, kényszerítette magát, hogy kiegyenesedjen teljes magasságában, de a gyomra görcsbe rándult, egyetlen fájdalmas gubancba szorult. A teste másnak, ólomsúlyúnak, ügyetlennek tűnt. Ahogy elmozdította talpait, érezte, hogy megállíthatatlan reszketés indul el felfelé belőlük a testén. – Ti magatok választották a sorsotokat, holtak. Én csak az ítélet végrehajtás eszköze voltam. A fejek hátrabuktak a botvékony nyakakon, üvöltés tépte szét a levegőt. Fölöttük rajokban madarak rebbentek fel a lomb közül, felriasztotta őket a sikoltások borzalmas hangzavara. A hang még a testét is sértette, bensője elzselésedett. Egészen biztos volt benne, hogy ez egy vámpírtrükk. A szíve mélyén tudta, hogy az élete véget ért, túl sokan voltak körülötte, de azt is tudta, hogy mindent meg fog tenni, hogy a lehető legtöbbet magával vigyen közülük, megszabadítsa a világot ezektől, a veszélyes, erkölcstelen teremtményektől. „A Varázsló úgy tűnik, megtalálta a módját, hogyan támassza fel a holtakat.” A fejében suttogta az információt, azt akarta, hogy Riordan adja át az üzenetet legidősebb bátyjuknak, Zacariasnak. Zacarias elküldheti a figyelmeztetést a hercegnek, hogy a halottak egész serege emelkedik fel ellenük. „Biztos vagy ebben?” „Megöltem ezeket itt az elmúlt évszázadokban, és most mégis körülvesznek vádló szemekkel, és magukhoz hívnak, mintha közülük való lennék.”

A távolban Riordan levegő után kapkodott, és most első alkalommal valóban úgy szólalt meg, mint Manolito szeretett testvére. „Nem dönthetsz úgy, hogy nekik adod a lelked! Már olyan közel vagyunk, nemsokára vége Manolito. Én már megtaláltam az életpárom, és Rafael is az övét. Neked is csak egy kis idő kérdése. Ki kell tartanod. Odamegyek hozzád.” Manolito hátravetette a fejét, és dühödten, vicsorogva felüvöltött. „Csaló! Te nem a testvérem vagy!” „Manolito! Miről beszélsz? Az öcséd vagyok. Te pedig beteg vagy. Megyek hozzád, amilyen gyorsan csak tudok. A vámpírok tréfát űznek veled…” „Ahogy te? Hatalmas hibát követtél el gonosz. Nekem is van életpárom. Színesben látom az iszonyatos mocskosságot. Körbevesznek az undorító, vérfoltos fogaikkal, az aszott, elfeketedett szívükkel.” „Nincs életpárod, – tagadta Riordan, – csak álmodtál róla.” „Nem ejthetsz csapdába egy ilyen csalással. Menj vissza a bábmesteredhez, és mondd meg neki, hogy ilyen könnyen nem fog meg engem.” Azonnal megszakította a kapcsolatot, elvágott minden ösvényt, közöst és privátot is az elméjében. Körbefordult, hogy felmérje az ellenséget, a rengeteg ismerős arcot a múltból, és tudta, hogy a halállal néz szembe. – Gyertek hát, táncoljatok velem, ahogy már olyan sokszor tettétek, – parancsolta, és magához intette őket. A vámpírok hozzá legközelebb eső első sora felsikoltott, nyál folyt végig az állukon, a szemeik helyén lévő lyukakból gyűlölet ragyogott. A lábaik megmozdultak, furcsa, hipnotikus mintákat kezdtek rajzolni. Hallotta, hogy szólítják, de inkább az agyában szólt a hangjuk, mint kívülről. Suttogás. Zúgás. Fátylat húztak az elméjére. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, de a hangok kitartottak. A vámpírok egészen körbezárták, már rongyos, kortól megszürkült, elszakadozott ruháik érintését is érezte a bőrén. Az érzés megrémítette, mintha bogarak másztak volna rajta. Ismét megpördült, próbálta szemmel tartani az ellenséget, a hangok egyre hangosabbak és felismerhetőbbek lettek. – Csatlakozz hozzánk! Érezz! Iszonyatosan éhes vagy. Éhezel. Érezzük, hogy botladozik a szíved. Friss vérre van szükséged. Az ízes, adrenalin fűtötte vér a legjobb. Érzéseket ad! Csatlakozz hozzánk! – A kérlelés kórussá duzzadt, egyre hangosabbá vált, míg már szökőárként csapott át fölötte. – Friss vér. Életben kell maradnod. Csak kóstold meg. Csak egy kis ízelítőt. És a félelmük. Hagyd, hogy meglássanak. Engedd, hogy elöntse őket a félelem, és a csúcspont felemelőbb lesz, mint bármi, amit valaha is éreztél. – A kísértés elérte, hogy az éhsége addig növekedjen, míg már semmi más nem volt vörös ködbe burkolt elméjében. – Nézz magadra testvér. Lásd az arcodat. Négykézláb találta magát a földön, bár nem érezte a lökést. Csillogó tavacska víztükrébe bámult, ami előtte feszült. A bőre szinte ráfeszült, rászáradt a koponyájára. Szája hatalmasra nyílt tiltakozásul, várakozásteljesen megnyúlt, metsző és szemfogai hegyesek voltak és élesek. Hallott egy szívverést. Erőset. Határozottat. Hívogatót. Vonzót. Szájában összefutott a nyál. Kétségbeesett, de nem volt más választása, mint vadászni. Meg kellett találnia a zsákmányt. Bele kellett harapnia egy puha, meleg nyakba, a forró vérnek be kellett ömlene a szájába, hogy feltöltse minden egyes sejtjét, átmossa szerveit, szöveteit, hogy visszaadja fajtájára jellemző óriási erejét és hatalmát. Semmi másra nem volt képes gondolni, az éhsége hullámai egyre magasabbra emelkedtek benne, akár a dagály, hogy végül felfalják őt.

A szívverés egyre hangosabb lett, lassan arrafelé fordította a fejét, amerről egy nőt toltak felé. Iszonyú rémülettel nézett rá, és ártatlanul. Étcsokoládé színű, hatalmas szemei maguk voltak a rettegés tavai. Érezte az adrenalin rohanását a véráramában. – Csatlakozz hozzánk. Csatlakozz hozzánk, – suttogták a lassan kántálássá erősödő hangok. Sötét, gazdag vérre volt szüksége, hogy életben maradjon. Megérdemelte, hogy éljen. Mi ő egyáltalán? Rémült. Gyenge. Ő akarja megmenteni az emberiséget a szörnyetegektől? Hiszen az emberek, még csak nem is hisznek a szörnyek létezésében. És ha tudnának is Manolitóról, akkor is… – Megölnének, – sziszegett egy hang. – Kínoznának, – susogta egy másik. – Nézd, mit műveltek veled. Éhezel. Ki segít rajtad? A testvéreid? Az emberek? Mi hoztunk neked forró vért, hogy táplálkozz, hogy életben maradj. – Fogadd el őt testvér, és csatlakozz hozzánk. Odalökték elé a nőt. Megbotlott, felkiáltott, és nekiesett Manolitonak. Érezte meleg, eleven bőrét saját hideg testén. A szíve kétségbeesetten vert, úgy csalogatva őt, mint semmi más. A pulzusa a nyakában sebesen lüktetett, és megérezte a félelmét. Hallotta hogyan surrog az ereiben a vér az ereiben, édesen, élőn, ami neki is életet adhat. Nem tudott megszólalni, hogy megnyugtassa, a szája túlságosan tele volt meghosszabbodott agyaraival, és a szükséggel, hogy rászorítsa ajkait meleg nyakára. Még közelebb húzta, míg sokkal kisebb termetét szinte el nem nyelte az ő hatalmas teste. A nő szíve felvette az övének ritmusát. A levegő rémült zihálással járt a tüdejében. Mindeközben pedig végig tudatában volt a körülötte szorosan álló vámpíroknak, mintát rajzoló lábaiknak, hatalmasra nyitott szájaik üregének, amiből nyál csepegett, ahogy várakozóan bámulták őket, könyörtelen szemüregeikben vad vidámsággal. Az éjszaka elcsendesedett, csak a lány ziháló lélegzete, és mennydörgésszerűen hangos szívverése hallatszott. Közelebb hajtotta a fejét, csábította a vér illata. Éhezett. Vér nélkül pedig képtelen lenne megvédeni magát. Szüksége volt rá. Járt neki. Évszázadokat töltött el azzal, hogy védelmezte az embereket, azokat az embereket, akik megvetették azt, ami ő volt, akik féltek a fajtájától… Manolito becsukta a szemét, kizárta magából az édes, csábító szívverést. A suttogások viszont a fejében maradtak. Az ő fejében. Megpördült, és maga mögé tolta a lányt. – Nem teszem meg! Ő ártatlan, nem fogom így használni. Mert már túl messze ment, és talán nem tudná abbahagyni. Mindannyiukkal harcolnia kell majd, de a lányt még talán képes lesz megmenteni. Mögötte a nő, a nyaka köré fonta a karját, nekiszorította buja, nőies testét, kezei lassan lecsúsztak a mellkasán, a hasán, és még lejjebb, hozzáadva immár a vágyat is az éhségéhez. – Nem annyira ártatlan, Manolito. Tiéd a testem és a lelkem. A tied vagyok. Csak meg kell ízlelned. Én elérhetem, hogy eltűnjön ez az egész. Manolito vicsorgott, újra megpördült és ellökte magától a nőt. – Menj! Menj a barátaiddal, és tartsd magad távol tőlem! Felnevetett, megérintette magát és vonaglani kezdett. – Szükséged van rám. – Az életpáromra van szükségem. El fog jönni hozzám, és gondoskodni fog mindenről, ami nekem kell. A nevetés megfakult, az arc megváltozott, a nő csalódottságában a haját tépte. – Nem tudsz elmenekülni innen! Te is egy vagy közülünk! Elárultad őt, megérdemled, hogy itt maradj! Nem tudta miről beszél, nem emlékezett rá.

De a világ összes kísértése sem lett volna hozzá elegendő, hogy meggondolja magát. Ha századokig kell táplálék nélkül maradnia, elviselni a gyötrelmet, ám legyen, az életpárját nem volt hajlandó elárulni. – Jobban fel kellett volna készülnöd, ha arra akartál rávenni, hogy eláruljam, – mondta. – Engem kizárólag csak ő ítélhet el. Meg van írva a törvényeinkben. Csak az életpárom ítélhet el. Valami rettentő dolgot kellett elkövetnie. Ez volt a második legsúlyosabb vád az ő népénél, és maga a tény, hogy nem harcolt ott az oldalán, rengeteget elmondott. Nem hívhatta őt magához sem, hiszen annyira kevés dologra emlékezett, még arra a bűnre sem, amit elkövetett ellene. Emlékezett a hangjára, lágy volt és dallamos, mintha egy angyal énekelne a mennyországban, de a szavai azt mondták, hogy soha nem lenne egy Kárpáti hímé. A szíve megugrott. Vajon visszautasította a követelését? A beleegyezése nélkül kötötte magához? Ez elfogadott volt az ő társadalmukban, hogy védje a férfiakat, ha a nők vonakodtak. Ez nem volt árulás. Mi mást tehetett volna? Soha nem érintett meg más nőt. Védte volna őt a saját életével, és még azon is túl, mint Jacques életpárját. De, most mégis valamiféle bíróságon volt, és eddig nem úgy tűnt, hogy túl jól állna az ügye, talán azért, mert nem emlékszik. Felemelte a fejét és megmutatta a fogait a több száz, vagy talán ezer Kárpáti hímnek, akik úgy döntöttek, hogy feladják a lelküket, megtizedelik saját fajtájukat, romba döntik a társadalmukat egyetlen pillanatnyi érzésért, hogy élnek, ahelyett hogy a becsület útján maradtak volna, és megtartották volna az elméjükben a reményt egy életpárra. – Visszautasítom az ítéleteteket. Soha nem fogok hozzátok tartozni. Talán már túlságosan is foltos a lelkem a megváltáshoz, de soha nem fogok önként lemondani róla, vagy a becsületemről. Lehet, hogy mindaz igaz, amivel vádoltok, de szembe fogok nézni az életpárommal, és hagyom, hogy ő maga eldöntse, megbocsátja-e a bűneimet. A vámpírok sziszegtek, csontos, bütykös ujjaikkal vádlón mutattak rá, de nem támadták meg. A világon semmi értelme sem volt ennek, hiszen a létszámbeli fölényük elsöprő volt, könnyedén megsemmisíthették volna, mégis, az alakjuk lassan az addiginál is testetlenebbé vált, elmosódni látszott, míg már nagyon nehéz volt megkülönböztetni az élőholtakat az éjszakai őserdő árnyaitól. A nyaka és a háta bizseregni kezdett, hát megfordult. A vámpírok ott is hátrálni kezdtek a bokrok felé, míg a növények hatalmas levelei végképp elnyelték őket. A gyomra égett, a teste táplálékért kiáltott, és zavartabb volt, mint valaha. A vámpírok csapdájában volt. Veszély vette körül. Érezte mozdulatlan várakozását. Az élet apró neszei teljesen elhallgattak körülötte. Sem szárnyak suhogását, sem apró, futó lábak sietségét nem hallotta. Felemelte a fejét és beleszagolt a levegőbe. Az is mozdulatlan volt és mégis… volt benne valami. Inkább ösztön, mint valódi hang volt az, ami riasztotta Manolitót, hogy még mindig a térdein és a kezein támaszkodva megforduljon és meglássa, ahogy egy hatalmas jaguár ugrik rá.

Második fejezet A depresszió klinikai esete egy alattomos szörnyeteg, ami úgy kúszik bele, úgy tekeredik rá az emberre, hogy annak még csak esélye sincs rá, hogy felismerhesse, főleg pedig, hogy megóvja magát tőle. MaryAnn Delaney ismét letörölte az arcáról végeláthatatlannak tűnő könnyeit, és sorban diagnosztizálta magán a fenti kórkép tüneteit. Szomorúság. Ellenőrizte a szót. Majd újra ellenőrizte. A szomorúság egyáltalán nem az a szó volt, ami kifejezhette volna azt a rettenetes, tátongó ürességet, de a könyvben ez volt, így ezt is kipipálhatta egyre hosszabbra növő listáján. Igen, olyan rohadtul „szomorú”, hogy képtelen abbahagyni a sírást. Az étvágytalanságot is kipipálhatta, már az étel puszta gondolatára is felkavarodott a gyomra. És valóban, aludni sem tud, mert… Felnyögött és lehunyta a szemét. Manolito De La Cruz, egy idegen. Nem is beszélgetett vele tulajdonképpen egyetlenegyszer sem, mégis, amikor szemtanúja lett a halálának, a meggyilkolásának, abban a pillanatban darabokra hullott. Úgy tűnt, hogy még a családjánál is jobban gyászolja. Persze, tudta, hogy ők is zaklatottak, de ritkán mutatták ki az érzéseiket, beszélni pedig egyáltalán nem beszéltek róluk. Visszaszállították ugyan Manolito testét a magángépükkel Brazíliába, de nem a birtokukra vitték. Ehelyett a repülő, egy privát kis trópusi szigeten szállt le vele, valahol az Amazonas közepén. És ahelyett, hogy eltemették volna, a testvérei valamilyen ismeretlen helyre vitték el a testét. Még csak a sírját sem látogathatná meg titokban. Milyen abszurd és kétségbeejtő ez? Meg akarja látogatni loppal, az éjszaka közepén egy vadidegen sírját, mert képtelen túljutni a halálán. Már a paranoia is megkörnyékezte, vagy valóban minden rendben van azzal, hogy egy olyan helyre került, aminek még a nevét sem árulta el senki, míg ott volt látogatóban a legjobb barátnőjénél, Destinynél, a Kárpátok hegyei között? Juliette és Riordan megkérték, hogy jöjjön el hozzájuk tanácsot adni Juliette húgának, aki szexuális erőszak áldozata lett, és gyakran emlegették ugyan a birtokot, de szót sem ejtettek egyetlen magánszigeten lévő nyaralóról sem. A házat, sűrű őserdő vette körül. Kételkedett benne, hogy térkép és bozótvágó késsel felszerelt vezető nélkül, képes lenne eljutni a felszállópályáig. Az Isten szerelmére, ő maga lenne a tanácsadó, mégsem volt képes magában összeszedni annyi önfegyelmet, hogy leküzdje az egyre növekvő kétségbeesést és gyanút, vagy akár az iszonyú, megmagyarázhatatlan kínt, amit Manolito halála miatt érzett. Segítségre volt szüksége. Tanácsadóként pontosan tudta ezt, de a gyász mégis veszélyes, ijesztő gondolatokat ültetett el az elméjében. Nem akart felkelni az ágyából. Nem akarta átvizsgálni a pompás, hatalma s házat, vagy bejárni a buja őserdőt. De repülőre sem akart szállni, és hazamenni sem akart szeretett városába, Seattle-be. Meg akarta találni Manolito De La Cruzt, és be akart mászni mellé a sírjába. Mi az istencsudája baja van? Normál állapotban, olyan személyiség volt, aki abban hisz, hogy a pohár félig még tele van. Nem számítottak a körülmények, mindig talált valami szépet, vagy éppen humorosat, amit élvezhetett, de azóta az éjszaka óta, amikor Destinyvel részt vett a

Kárpátiak ünnepségén, olyan lehangolt volt, hogy már a létfenntartáshoz is alig volt ereje. Először még sikerült elrejtenie. Mindenki olyan elfoglalt volt a készülődéssel, hogy elhagyják a Kárpátokat és hazarepüljenek, hogy észre sem vették, mennyire csendessé vált. Vagy talán csak félénkségnek gondolták. MaryAnn beleegyezett, hogy Brazíliába jöjjön, segíteni Juliette húgának, még mielőtt rájött volna, hogy pontosan mekkora érzelmi problémával néz szembe. Szólnia kellett volna ugyan, de arra gondolt, hogy a bánat majd magától enyhülni fog. Együtt utazott a De La Cruz családdal a repülőjükön. És a koporsóval. Mivel nappal utaztak, a többiek aludtak a gépen, de ő csak ült a koporsó mellett, és zokogott. Annyit sírt, hogy a torka kisebesedett, a szemei égtek. Semmi értelme sem volt, mégsem volt képes abbahagyni. A kopogás az ajtaján összerezzentette, a szíve megugrott, dübörögni kezdett. Ő dolgozni jött ide, és a De La Cruz család arra számít, hogy ezt is fogja tenni. De a gondolat, hogy ő próbáljon segíteni valaki másnak, amikor még csak az elképzelés is elviselhetetlen volt, hogy fel kell kelnie az ágyból, megrémítette. – MaryAnn, – Juliette hangja egy kissé tanácstalannak és riadtnak tűnt. – Nyisd ki az ajtót. Riordan van itt velem, muszáj beszélnünk veled. Senkivel sem akart beszélni. Juliette valószínűleg megtalálta a húgát, aki a beszámolók szerint még mindig az őserdőben rejtőzködik. Kárpátiak, vámpírok, Jaguár törzs, néha úgy érezte magát, mintha ő lenne Dorothy, az Óz, a nagy varázslóból. – Még alszom. Jobban mondva feküdt. Akkor sem tudott volna aludni, ha az élete múlt volna rajta. Semmi mást nem tudott tenni, csak sírni. És félni. Bármilyen keményen próbálkozott, képtelen volt elűzni a gyanakvást és a félelmet, ezek az érzelmek nem voltak hajlandóak eltűnni. Juliette megrázta az ajtókilincset. – Nagyon sajnálom, hogy megzavarom a pihenésedet MaryAnn, de ez nagyon fontos. Muszáj beszélnünk veled. MaryAnn kiengedte a lélegzetét. Juliette másodjára mondta azt, hogy „muszáj”. Valami határozottan felzaklatta. Össze kell szednie magát. Megmosni az arcát. Fogat mosni. Megpróbálni rendbe tenni a haját. Felült, és ismét letörölte a könnyeket az arcáról. Riordan és Juliette mindketten Kárpátiak, képesek olvasni a gondolatokban, ha szükségét érezték, de tudta, hogy úgy ítélik meg, rossz modorra utal ezt megtenni olyasvalakivel, aki a védelmük alatt áll. Most nagyon hálás volt a Kárpátiak figyelmességéért. – Csak egy perc Juliette, aludtam. Erről tudni fogják, hogy hazugság. Nem olvassák ugyan az elméjét, de érezték a belőle áradó szorongás hullámait, ami betöltötte az egész házat. Odabotladozott a tükörhöz, és rémülten rámeredt az arcára. Kizárt volt, hogy gyorsan el tudja tüntetni a könnyei nyomát. És ott volt még a menthetetlen haja is. Hosszú volt, elég hosszú ahhoz, hogy ha kihúzott egy fürtöt, leérjen a derekáig, de nem gondolt rá, hogy fonatokba rendezze, az itteni páratartalom pedig rugókká rendezte a hajtincseit, mindenféle beavatkozás nélkül. Nevetségesen nézett ki, a haja kezelhetetlen, a szemei élénkvörösek. Juliette ismét megrázta a kilincset. – MaryAnn, nagyon sajnálom, de most bejövünk. Valóban vészhelyzet van. MaryAnn visszarogyott az ágy szélére, vett egy mély lélegzetet, és elfordította az arcát, ahogy beléptek az ajtón. Az sem segített túl sokat, hogy Juliette gyönyörű volt macskaszemeivel és tökéletes hajával, vagy, hogy Riordan pontosan olyan magas volt, széles vállú és bűnösen jóképű, mint a bátyjai. Végtelenül zavarba jött, de nem pusztán azért, mert a haja úgy nézett ki, mintha egy strandlabda lenne a fején, hanem hogy képtelen volt uralkodni azon a mérhetetlen gyászon,

ami már az életét fenyegette. Ő egy erős nő volt, de semminek nem volt már semmi értelme, amióta szemtanúja volt Manolito megölésének. Juliette keresztülsuhant a szobán, a teste tökéletes és kecses volt, a tekintete figyelmes, éber, emlékeztetve MaryAnn-t Jaguár származására. – MaryAnn, nem vagy jól. MaryAnn megkísérelt egy mosolyt. – Az az igazság, hogy túl régóta vagyok már távol az otthonomtól. Én egy városi lány vagyok, túlságosan új itt nekem minden. – Amikor a Kárpátokban jártunk, találkoztál a testvéremmel, Manolitoval? – kérdezte Riordan, és közben hűvös szemeivel vizsgálta. A kérdéssel egyidőben megérezte a mentális lökést az elméjében. Mentális kényszert alkalmazott rajta. A gyanúja innentől kezdve megalapozottnak tűnt. Valami itt nincs rendben. Érezte, hogy kifut a vér az arcából. Megbízott ezekben a férfiakban és nőkben, és most itt van csapdába esve, védtelenül. Nekik pedig olyan képességeik vannak, amiket emberi ész fel sem foghat. A szája kiszáradt, az ajkai szinte összeragadtak, egyik keze önkéntelenül a melle fölé emelkedett, ahol egy folt égett és lüktetett, de makacsul hallgatott. Juliette vetett az életpárjára egy lesújtó pillantást. – Ez nagyon fontos MaryAnn, Manolito bajban van, és nekünk információra van szükségünk. Riordan rajong a testvéréért, ezért használt olyan módszert, ami a fajunknál ugyan célszerű, de egyáltalán nem tiszteletteljes. Elnézésedet kérem. MaryAnn felpislogott rá, a szemei már ismét könnyekben úsztak. – Halott. Láttam meghalni. Éreztem a mérget, ami szétáradt benne, az utolsó lélegzetet, amit vett. Tudom, hogy halott. Hallottam, hogy azt beszélték, hogy még Gregori sem volt képes visszahozni a halálból. És a testét visszahoztátok a repülőn. Éppen elég volt ennyit kimondania fennhangon. Arra már képtelen lett volna, hogy hozzátegye, hogy koporsóban. A szíve helyén még így is, mintha egy súlyos kő lett volna a mellkasában. – Mi Kárpátiak vagyunk MaryAnn, nem olyan egyszerű megölni bennünket. – Láttam meghalni! Éreztem meghalni! Ezt már sikoltotta. Mélyen belül, ahol senki sem hallhatta, tiltakozóan sikoltott, megpróbálta őt a földön tartani. És fogalma sem volt róla, miért jelent neki ez az idegen ilyen sokat, azon kívül, hogy volt annyira nemes és tisztességes, hogy odavetette saját magát a veszély és egy terhes nő közé. És még ennél is többet tett. Hallott szóbeszédet arról, hogy a Kárpátiak hercegét ugyanígy megmentette. Mikhail Dubrinsky védelmében is feláldozta magát önzetlenül. És nem úgy tűnt, mintha ez érdekelné egyiküket is. Odarohantak a terhes nőhöz, és hagyták a földön heverni a harcost. Juliette, vetett az életpárjára egy újabb hosszú, sokatmondó pillantást. – Te érezted Manolitot meghalni? – Igen. – A torkához kapta a kezét, egy pillanatig nagyon nehezen kapott levegőt. – Az utolsó lélegzetét. – A torkában érezte, és a tüdejében. – Aztán a szíve nem vert tovább. A saját szíve pedig válaszként akadozni kezdett, mintha nem lenne lépes tovább verni az övé ritmusa nélkül. A nyelvével megnedvesítette az ajkait. – Meghalt, de mindenkit csak a terhes nő érdekelt. Annyira lényegtelennek látszott, hogy meghalt. Nem értem egyikőtöket sem. És ezt a helyet sem. – Hátratolta az arcából haja fékezhetetlen tömegét, és finoman előre-hátra ringatni kezdte magát. – Haza kell mennem. Tudom, hogy azt mondtam, hogy dolgozni fogok a húgoddal, de ez a hőség megfutamodásra kényszerít.

– Nem hiszem, hogy ez a melegtől lenne MaryAnn, – tiltakozott Juliette. – Azt hiszem, arra reagálsz, ami Manolitoval történt. Levert és depressziós vagy, pedig alig ismerted őt. – Ennek semmi értelme. Juliette felsóhajtott. – Tudom, hogy így látszik, de voltál valaha egyedül vele? MaryAnn megrázta a fejét. – Csak néhányszor láttam őt a tömegben. Olyan hihetetlenül vonzó volt, hogy lehetetlen lett volna nem észrevenni. Egy értelmes nőnek gondolta magát, de az a férfi még a távolból is ellopta a lélegzetét. Már akkor leteremtette magát gondolatban, amikor észrevette, hogy úgy bámulja, mint egy rajongó tinédzser. Tudta, hogy a Kárpátiaknak egyetlen párjuk lehet csak. Lehet, hogy használta volna őt táplálkozásra, de azon túl semmi másra nem volt még csak reménye sem. Amúgy sem élhetne egy olyan férfival, mint Manolito De La Cruz. Hatalmaskodó és arrogáns, az ősi Kárpáti hímet a legrosszabb, neandervölgyi irányba befolyásolta a DélAmerikában eltöltött sok évszázad. Ő pedig egy nagyon is független nő, aki egy felsőközéposztálybeli családban nevelkedett fel az Egyesült Államokban. És túl sok bántalmazott nőt látott ahhoz, hogy egy olyan férfival legyen, akinek ennyire hatalmaskodó a hozzáállása a nőkhöz. De miközben bennfentesként, mások tapasztalataiból jól tudta, hogy Manolito De La Cruz az utolsó férfi a világon, akivel kapcsolatba kellene kerülnie, még mindig bámulta. – Soha nem voltál vele egyedül? Egy nagyon rövid ideig sem? – kérdezte Juliette, és mélyen belenézett a szemeibe. MaryAnn apró, vörös tüzeket látott fellobbanni a türkizkék szemek mélyén. Macskaszemek. Egy vadász, egy gyönyörű nő testében. Juliette mögött ott állt az életpárja, és ő sem leplezte magában a ragadozót. MaryAnn ismét megérzett egy kemény lökést. Nem Juliette-től, ismét az életpárjától. Riordan próbált sürgetőn átjutni elméje természetes akadályain, hogy az emlékeihez férkőzzön. – Elég! – mondta emelt hangon, hirtelen feltámadó dühvel. – Haza akarok menni. – Nem bízott egyikükben sem. Körülnézett a nyilvánvaló, pazar gazdagságon maga körül, és tudta, hogy selyemcsapdába került. Alig volt magánál a rettegéstől. – Nem kapok levegőt. Ellökte maga elől Juliette-t, és a fürdőszobába tántorgott. Látta a gyilkost mindkettejükben, szörnyek lapultak a sima, civilizált külső mögött. Megesküdtek, hogy megvédik, de elhozták erre a forró, nyomasztó helyre, távol minden elérhető segítségtől, és most becserkészik. Segítségre lett volna szüksége, de mindenki túl messze volt. Juliette feltartotta a kezeit, és a homlokát ráncolta. „Megijesztjük Riordan. Ne légy vele annyira rámenős. Hallgasd a szívét, nagyon rémültnek tűnik ahhoz képest, amilyennek normál esetben lennie kellene. Lehetséges, hogy Manolito van rá ilyen hatással?” Riordan csendben maradt egy pillanatig. MaryAnn, mindig erős és bátor nőnek látszott előtte. Bár nem ismerte túl jól, úgy tűnt, hogy most egyáltalán nem a rá jellemző módon viselkedik. „Ha ő az életpárja, akkor könnyen meglehet. De, hogyan lehetne az életpárja? Miért nem követelte a magáénak, és miért nem helyezte a család védelme alá? Ez így értelmetlen Juliette. Nem kellett volna felébrednie. Gregori a földbe zárta őt, és amikor hazahoztuk, elvittük a létező leggazdagabb talajba az őserdőben, Zacarias pedig gondoskodott róla, hogy a földben is maradjon. Nem ismerek kettejüknél erőteljesebbet. Hogy lehet, hogy Manolito mégis felébredt? Lehetséges, hogy az életpári kötelék felülbírálja, még a legerősebb gyógyító és a család fejének parancsát is?” Riordan megdörzsölte az állát. Nem tudta, mi az igazság.

„Nos, most viszont halálra van rémülve, és nekünk tennünk kell valamit.” Juliette vett egy mély lélegzetet, hogy lehiggadjon. – MaryAnn, látom, hogy nagyon zavart vagy. Megkérem Riordant, hogy menjen ki a szobából, hogy megbeszélhessük, mi zaklatott fel ennyire. MaryAnn ügyet sem vetett rá, megtette sietve az utolsó pár lépést a hatalmas fürdőszobáig, aztán becsapta és be is zárta maga után az ajtót. Odarohant a mosdókagylóhoz, és kinyitotta a csapot, remélve, hogy ez távol tartja Juliette-t tőle. Az arcába fröcskölt hideg víz segített kitisztítani a fejét, bár még a gondolatától is remegett annak, amit tennie kellett. Nem lesz könnyű megszöknie a Kárpátiaktól. Neki magának nagyon csekélyke védelme volt ellenük, de Gregori, a herceg helyettese és őrzője, a védelme alá helyezte őt, és adott neki néhány biztosítékot. Épp csak használnia kell őket, és nem szabad pánikba esnie, míg vissza nem talál a kifutópályára. Mindig figyelmeztette a hatodik érzéke a veszélyre, de ezt most nem látta közeledni. A félelem kivirágzott a bensőjében, rettegéssé nőtte ki magát. Nem bízik meg bennük. Egyáltalán nem azok, amiknek tűntek. Semmi sem stimmelt. A hatalmas birtok és a többi gyönyörűség csak arra szolgál, hogy odacsábítsa a gyanútlanokat a szörnyek kezei közé. Gregorinak át kellett volna látnia mindannyiukon. Vagy ez egy hatalmas összeesküvés? Mindannyian benne vannak? Nem, ezt soha nem hinné el a legjobb barátjáról, Destinyről és az életpárjáról, Nicolae-ról. Figyelmeztetnie kell őket. Talán máris bajban vannak, talán éppen a De La Cruz család az, aki maga mellé állította a vámpírokat. Ők a kémeik a Kárpátiak táborában. Végig volt bennük valami furcsa. Nem lett volna szabad megbíznia bennük. Csak bámult a tükörbe, nézte duzzadt, kivörösödött szemit, a bánat pusztítását az arcán. A folt a melle fölött, ami soha nem gyógyult be, megint égett és lüktetett. Biztos volt benne, hogy valamiféle csípés lehet, amire allergiás. A Kárpátokban került rá, de most megrémült, hogy ez messze több egy rovarcsípésnél. Talán Juliette, Riordan vagy Rafael De La Cruz megjelölte valahogyan. Kétségbeesetten haza akart menni, messze a Kárpáti világ erőszakosságától, de Juliette a húgáról szóló történettel ment oda hozzá, és MaryAnn képtelen volt elsomfordálni, bár a bánata és a kétségbeesése elsöprő volt. Létezik egyáltalán Jasmine? MaryAnn, már ebben is kételkedett. Azt hitte, hogy egy hatalmas marhafarmra mennek Brazíliában, ahol nappal rengeteg ember veszi körül őket, de Colby és Rafael, Juliette sógora és az életpárja, Colby öccsével és húgával együtt leszálltak egy magánrepülőtéren, és egyedül MaryAnn folytatta az útját Riordannal és Juliette-el a szigetre. Csapdába csalták. MaryAnn lassan beszívta, majd kiengedte a lélegzetét. Nem fog meghalni itt. Ő egy harcos, és el kell juttatnia az üzenetet valahogyan Destinynek és Nicolae-nak, hogy a Kárpátiak ezen ága az áruló. A félelem végigszánkázott a hátán, ahogy belegondolt, mit is kell tennie. Az őserdőn keresztül kell menekülnie, visszatalálni a kifutópályára, és valahogyan rávenni a pilótát, hogy vigye egy olyan repülőtérre, ahonnan már egyenesen haza repülhet. Sietve körülnézett a hatalmas fürdőben, és közben megpróbálta kitalálni, hogy mit is vihetne magával. Semmit. Nem volt ott semmi. Rögtönöznie kell. Odament az ablakhoz és merőn kinézett. Meglehetősen vad föld volt ez, az őserdő, mint egy alattomos támadó, indákkal, bokrokkal kúszott egyre közelebb a házhoz az udvaron keresztül. Ez csak egy rövid táv lenne. Elkapta az ablak peremét és megpróbálta felemelni. „MaryAnn.”

Felsikoltott, majdnem kiugrott a bőréből, dübörgő szívére szorítva a kezét megpördült. Pára áramlott be az ajtó alatt, egy másik az apró kulcslyukon gomolygott be. Juliette és Riordan, emberi alakba csillámlottak, Riordan az ablakot állta el előle, Juliette pedig az ajtót. – Hová akartál menni? – követelt választ Riordan, sötét szemei szinte haraptak a dühtől. – Öt percen belül megölnek, ha kilépsz az erdőbe. Felelősek vagyunk a biztonságodért. A beszéde túl lassúnak tűnt, inkább zsémbelő morgásnak hallotta, a démonokra emlékeztette, amiket a filmekben látott, mintha túl alacsony sebességgel játszanák le a hangot. A félelem sokkolta, harag öntötte el, a zavar kiteljesedett rajta. Valahol mélyen benne a tanácsadó megpróbált előtörni, és értelmezni a rázúduló érzelmek viharát. – MaryAnn, – Juliette nagyon finoman szólt hozzá, – tudom, hogy megdöbbentenek azok az érzelmek, amik benned kavarognak, de azt hiszem, hogy nekünk van rá egy magyarázatunk. Úgy gondoljuk, hogy Manolito összekötött magával a mi fajtánk módján. Riordan kapcsolatba lépett vele a kettejük csatornáján, de Manolito mégis ellenáll neki, tart tőle, azt hiszi, hogy vámpír, ahogyan te is félsz tőlünk. Azt állítja, hogy van életpárja, és erre tessék, itt vagy te, és kétségbeesetten gyászolsz egy olyan férfit, akiről azt mondod, soha nem beszéltél vele. Van ennek valami értelme szerinted? Valami történik itt, és nekünk mindkettőtök érdekében mihamarabb ki kell találnunk, hogy mi az. Riordan megdörzsölte a halántékát, mintha fájna a feje. Aggodalom volt a szemeiben. – Legalább annyira féltem a fivérem életét, mint a biztonságát. Zavarodottnak tűnik, és itt az esőerdőben, senki sem lehet zavarodott. Erőteljes ellenségeink vannak. Ő pedig nem bízik most senkiben, csak az életpárjában. Ha te vagy az a nő, te vagy az egyetlen, aki megmentheti. Egy agyafúrt, ravasz és rémítő vadállat rezzenetlen tekintetével bámulta őt. MaryAnn akaratlanul hátrálni kezdett előle, míg neki nem ütközött az ablakpárkánynak. Egy része úgy gondolta, hogy mindketten megőrültek, és szándékosan próbálják most őt is összezavarni, de a tanácsadó benne mindig információt keresett, és egymáshoz illesztette azokat. Eleget tudott az életpárokról Destinytől. Egy ideje Kárpátiak körül forgolódott, és bár nem értette teljesen a kötést, azt tudta, hogy nagyon erős és megtörhetetlen. Juliette felé nyújtotta a kezét. – Gyere vissza a szobába, és próbáljuk rendbe tenni ezt. Egyáltalán nem emlékszel rá, hogy egyedül lettél volna Manolitoval? Emlékezne rá, nem? Csak álmodott róla, hogy eljött hozzá. Egyetlen ábránd volt, egyszeri alkalom. Hosszú karjaiba vonta, a szája átsiklott a bőrén, le a melléig. A folt lüktetett és égett. Gondolkodás nélkül emelte a tenyerét a jelhez, ami soha nem gyógyult be, és mindig melegen tartotta. Megrázta a fejét. – Az nem valódi volt. Bár szinte betöltötte az egész szobát a Kárpátokban a fogadóban, csak láttam őt, de igazából soha nem beszéltem vele. De belenézett a szemeibe. Arra számított, hogy a szemei számítóak és hidegek lesznek, üresek, mint a legtöbb vadásznak, de… inkább veszélyesnek tűnt, mintha vadászna rá. Ő pedig, ahelyett hogy megrémült volna, izgatott lett, hiszen végül is ez volt az ő titkos kis fantáziája. MaryAnn követte Juliette-t a szobába, de egy pillanatra sem hagyta figyelmen kívül, hogy Riordan ott megy mögötte, mint egy portyázó nagymacska. Hangtalanul mozgott, akárcsak a testvére.

Levegőre volt szüksége, a szoba forrónak és nyomottnak tűnt, ugyanúgy, mint maga az őserdő. Ennek pedig megint nem volt semmi értelme. Az épület jól szigetelt volt, légkondicionált, kényelmes és hűvös. – Nem értem, hogyan lehetnék én az életpárja? Alig találkoztam vele. Ne tudnám? Ő sem tudná? – Tudná, – mondta Riordan, – vonzódna az életpárjához, és ha te lennél az, attól a pillanattól kezdve színesben látná a világot, amint meghallaná a hangod, és helyreállítanád az érzelmeit is. Erre nem kerülhet sor, ha nagyon távol van tőled. – Összeráncolta a szemöldökét. – De elmondta volna nekünk. Téged azonnal a család közvetlen védelme alá kellett volna helyeznie. – Gregori védelme alatt állt, és már jóval azelőtt Destiny és Nicolae védelme alatt is, – emlékeztette Juliette. – Lehet, hogy nem gondolta szükségesnek. „Mindenképpen megparancsolta volna, hacsak nem gondolta azt…” – Riordan félbeszakította saját gondolatmenetét, és töprengve vizsgálta MaryAnn arcát. – Azt mondtad, hogy nem volt valódi. Mire céloztál ezzel? Pír kúszott MaryAnn hibátlan bőre alá. – Álmodtam róla. Juliette vett egy mély lélegzetet. – Ó Riordan. Mi történik? Valami rettenetes dolog zajlik itt. Riordan elmosódó sebességgel mozdult, olyan gyorsan, hogy egy csak egy maszatos folt látszott belőle, és már ott is állt Juliette mellett, karja a derekára csúszott, és csókot lehelt a halántékára. – MaryAnn itt van. Mi hárman a végére járunk ennek, és megtaláljuk őt. Valamilyen oknál fogva az a tény, hogy Riordan maguk közé sorolta őt is, mintha segíthetne megkeresni a megoldást, megszabadította MaryAnn-t néhány belső feszültségtől. Pislantott egy párat, mélyeket lélegzett, és a vámpírok által rájuk vetített képén keresztülnézve, megpróbálta meglátni a valódi párt. Az agyarak visszahúzódtak, már normális, hófehér fogaknak látszottak. – Tényleg életben van? – kérdezte, mert nem merte elhinni. Riordan bólintott. – Mindannyian megragadtuk, emlékeztettük magunkra, de ő már nem csak az emberi, hanem a mi mércénk szerint is halott volt, a lelke elhagyta a testét. Senki sem bízott benne igazából, hogy vissza tudjuk hozni, meg tudjuk tartani ezen a világon, a legjobb gyógyító, a legdúsabb föld, és annak ellenére, hogy az egész közösség ezen dolgozott, ám egyszer csak hirtelen visszatért. Ha te vagy az életpárja, erre te vagy a magyarázat. A tudtodon kívül, biztonságban megtartottad a lelke egy részét. MaryAnn kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de aztán gyorsan be is csukta. Tudta, hogy a Kárpátiak nem emberek. Nem ugyanazok a szabályok érvényesek mindkét fajra. Csak az utóbbi néhány hét alatt rengeteg olyan dolgot látott, amit előtte elképzelhetetlennek tartott. – De én miért nem tudok róla, hogy az életpárja vagyok? – A férfiak azok, akikbe bevésődnek az ősi összekötő szertartás szavai, – magyarázta Juliette, – elővigyázatosságból, hogy a faj fennmaradhasson. – Arra gondolsz, hogy a nők ne tudják visszautasítani őket. – Az ugyanaz, – mondta Riordan. – Nem vagyok benne biztos, hogy összekötött téged magával a szertartás szavaival is. Valószínűbb, hogy vércserével kapcsolt magához. MaryAnn szíve egy hatalmasat dobbant, mielőtt újra felvett volna egy normális ritmust. Nicolae-nak megengedte, hogy a vérét vegye, hogy könnyebben védhesse Destinyt, de soha, soha nem tervezte, hogy valakivel vért cseréljen. Megrázta a fejét.

– Nem cseréltem vele. Az nem volt igazi. Nem tettem volna meg. Még mindig azzal küzdök, hogy elfogadjam, hogy a világotok egyáltalán valódi. Soha nem vettem volna önként a vérét. Riordan és Juliette, egy újabb hosszú pillantást váltottak. – Megint azt a kifejezést használtad, hogy az nem volt igazi. Mi ez az álom, amiről beszélsz? – kérdezte Riordan. MaryAnn a melléhez nyomta a kezét. Még mindig szinte érezte bőrén a száját. Havazott, ő odakint volt, aztán bement a házba, egyedül maradt… a bőre hideg volt, és ő félretolta a ruháját. Az ajkai melegek, lágyak voltak és hihetetlenül érzékiek. Eszébe sem jutott, hogy eltolja magától, karjai bölcsőjében ringatta a fejét, amíg ivott, és aztán… aztán… Felzihált, megrázta a fejét, és a két kezébe temette az arcát. – Nem, ez nem valódi emlék. Nem tettem volna meg. Csak egy álom volt. – Rajtad van a jele? – kérdezte gyengéden Juliette. – Nem. Ez nem az. Ez nem az ő jele. Nem cserélnék vért senkivel. Valami miatt talán úgy gondolta, hogy én lehetek az, aki pedig nem vagyok. Én nem flörtölök. Nem teszek olyan ígéreteket, amiket nem tudok megtartani. Épp ezért nem lehetett ő ott, hanem… valahol máshol. Akárhol. – Semmi rosszat sem tettél, te is tudod. Hadd lássam a jelet. MaryAnn nagyot nyelt, kezei vonakodva emelkedtek a blúzához. Nem akarta megmutatni Juliette-nek. Az a jel bizalmas volt. Most is melegen pulzált. Megnedvesítette az ajkát, összeszedte a bátorságát és félretolta az anyagot, megmutatva a bélyeget, ami leginkább egy szerelmi harapásnak tűnt, de annál élénkebb, frissebb volt. Két beszédes szúrásnyom körül vörös gyűrűk. A gyomra furcsán összerándult. – Megharapott, ugye? Egyáltalán nem álom volt. És ha mégis igaz? Miért érzi magát inkább izgatottnak, mint becsapottnak? – Te tartottad életben a fivérem, – mondta Riordan, fekete szemei a jelre tapadtak. – Az életpárjaként, a családom védelme alatt állsz, szeretett, megbecsült húgocskánk. Amit tettél, arra senki más nem lett volna képes. – Ne ítélj ilyen elhamarkodottan, – tiltakozott MaryAnn. – Még csak nem is beszéltem azzal a férfival soha. – A jel egyértelműen elárulja, hogy az életpárja vagy, – ismételte Riordan. Megrázta a fejét. – Ez talán csak azt jelenti, hogy a véremet vette, én pedig allergiás vagyok a véralvadásgátlóra. De az is lehet, hogy egy sima rovarcsípés. Majdnem felnyögött kétségbeesésében, még önmagának is túl abszurdak voltak az ötletei, de a legvalószínűbb magyarázat egyszerűen nem lehetett igaz. – Természetes, ha ez ijesztő a számodra, – mondta Juliette. – Mindannyiunkat váratlanul ért, de legalább már tudod, miért voltál annyira feldúlt. Az életpárok nem lehetnek egymástól távol túl sokáig anélkül, hogy megérintenék egymás elméjét. Nyúlj érte. – Én nem vagyok senki életpárja Juliette, – mondta MaryAnn. – Még csak nem is kedvelem túlzottan a férfiakat. Amit napi szinten látok és tapasztalok tőlük, az minden, csak nem jó. Nem vagyok jó életpár nyersanyag, és ezt ne vegyétek sértésnek, de különösen nem vagyok alkalmas arra, hogy az egyik De La Cruz testvér életpárja legyek. Túlságosan nehéz esetek. Riordan rávillantott egy gyors mosolyt. – Mi, ezt máshogy nevezzük. MaryAnn nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon vissza. Az ötlet hihetetlenül abszurd volt, mégis elkezdett hinni benne. – Hogy ugyanazt érezzük, ahhoz nem kellene a kötésnek hihetetlenül erősnek lennie? A bátyád, még csak nem is beszélt velem soha. Ha az életpárja lennék, legalább illendő lett volna bemutatkoznia, nem?

– Nem, ha úgy gondolta, hogy talán visszautasítanád, hogy a magáénak követeljen, – felelte, és figyelmen kívül hagyta Juliette figyelmeztető pillantását. – Lehet, hogy akkor elrejtette volna a szándékát. MaryAnn összeráncolta a szemöldökét. – Ellenálltam volna. Olyan életet élek Seattle-ben, ami fontos a számomra. Ez itt nem igazán nekem való környezet, és nem akarnék egy olyan nyilvánvalóan uralkodó típusú férfival lenni, mint a bátyád. Persze, hogy visszautasítottam volna. – És ez meg is magyarázza, hogy miért nem mondott senkinek semmit erről. Manolito soha nem fogadta volna el a megtagadást, de te védelem alatt álltál, a hercegé alatt és másoké alatt is. Destiny legjobb barátja vagy. Nem csak Gregori és Mikhail állt így közöttetek, hanem Destiny és az életpárja, Nicolae is, de Vikirnoff, Nicolae bátyja és az ő életpárja, Natalya is. Manolito a közeledben akart maradni, és kivárni az időt, amikor már nem lesz ennyi védelmező körülötted. MaryAnn megdörzsölte lüktető halántékát. – Szédülök és hányingerem van. Mindenem izzik. Ezt ő csinálja? Vagy én? – Valószínűleg ő az, aki rosszul érzi magát. Még mindig a méreg és a sebesülés hatása alatt van. Gyors segítségre van szüksége. Megérintettem az elméjét, nagyon zavart. Nem tudja, hol van, nem tudja megkülönböztetni mi igaz és mi nem. Nem hiszi el, hogy a testvére vagyok, mert nem tudtam az életpárjáról. Ez pedig azt jelenti, hogy nem emlékszik mit tervezett, vagy hogy, hogyan kötött össze kettőtöket vérkötelékkel a beleegyezésed nélkül. Most valószínűleg azon töpreng, hogy mi történhetett veled, miért nem mentél oda hozzá, hogy segíts neki. MaryAnn lezöttyent a matracra és vett egy mély lélegzetet. Ő egy gyakorlatias nő volt, legalábbis szerette annak gondolni magát. Ez az egész egyetlen hatalmas káosz volt, de ha mégis igaz minden, akkor Manolito De La Cruz nemcsak hogy életben van, de hatalmas bajban is. Szüksége van rá. Félig az életpárja, nem hagyhatja még annyira sem magára az őserdőben sebesülten, mint ahogy nem hagyhatta magára Juliette húgát sem. – Mondd meg, mit tegyek. – Lépj vele kapcsolatba. Nem tudta pontosan mire számított, de erre egészen biztosan nem. Tettekre. Gyengéd szavakra. Egy terepjáróra. – Lépjek kapcsolatba vele? Te megőrültél? Nekem nincs telepatikus képességem. Egyáltalán, semekkora. Még csak médium sem vagyok. Neked kell felvenned vele a kapcsolatot, és megpróbálok beszélni vele. Juliette megrázta a fejét. – Nem lehetsz életpár anélkül, hogy ne lennének pszichés képességeid MaryAnn. Destiny és Gregori, mindketten felismerték a lehetőséget benned. A vércsere Manolitoval, biztosította számotokra a privát kommunikációs útvonalat. – Mi? Lépjünk csak visszább! Miféle lehetőségről beszélsz? – Hirtelen feldühödött. Szinte megrázta a harag. Az árulás íze keserű volt a szájában. – Azt akarod mondani, hogy manipuláltak, hogy elmenjek a Kárpátokba, mert úgy gondolták, hogy esetleg valamelyik férfi életpárja lehetek? Destiny? Vagy Gregori? Juliette egy hangtalan, segítségért könyörgő pillantást vetett életpárjára. Úgy érezte magát, mint aki aknamezőn sétál, és gyakran megbotlik. Riordan teljes nyugalommal megvonta a vállát. „Kétlem, hogy Destinynek lett volna még csak hasonló gondolata is, de Gregori megvizsgálta MaryAnn vérét. Ő biztosan tudta. Azt pedig nem engedhetjük meg magunknak, hogy még több férfit elveszítsünk. Tudod milyen kétségbeejtő a helyzet. Gregori természetesen elhozta volna az összejövetelre, és remélte volna, hogy valakinek az üdvössége lehet.” – Juliette ellenállt a késztetésnek, hogy megorroljon életpárjára a keresetlen szavak miatt. – „Meg fogja szeretni, ha az a végzete, hogy vele legyen. Ez a mi fajtánk útja. Te is határozottan ellenálltál annak,

hogy velem legyél. Ha jól emlékszem, elrejtőztél a jaguárod mélyére, úgy próbáltál elmenekülni a sorsod elől. Most mégis boldog és elégedett vagy velem Juliette, és ő is az lesz Manolitoval. Az idő majd mindenről gondoskodik.” „Akkor is igazságtalan, hogy egy férfi diktálhatja egy nő végzetét.” „Ez ugyanilyen igazságtalanság a férfiakkal szemben is,” – emlékeztette Riordan, – „nekünk sincs egyéb választásunk. De sokkal többet veszthetünk.” – Úgy érzem, hogy elárultak, – mondta MaryAnn. – Azt hittem, hogy Destiny ismer és megért. Nem csinálunk ilyet barátokkal. Sebzettnek tűnt a hangja, de nem tudta elrejteni. Megbízott Destinyben, segített neki, hogy legyőzze a múltját, hogy egy teljesen új életet kezdhessen azzal, akit az életpárjának választott. Még az izgalmas, kifinomult, imádott Seattle-t is maga mögött hagyta egy időre a kedvéért, hogy elkísérhesse a Kárpátok civilizálatlan erdőibe, csak azért, hogy megbizonyosodhasson róla, hogy Destiny valóban boldog lesz ott. Juliette megrázta a fejét. – Destinynek is újdonság volt a Kárpátiak társadalma. Kételkedem még abban is, hogy egyáltalán tudott volna a dologról, nemhogy szándékosan hozott volna abba a helyzetbe. Gregori viszont megérezhette, ezért helyezett a védelme alá, hogy ne zaklathassanak. A legtöbb hím úgy véli, hogy a nők majd bele fognak szeretni az életpárjukba. A vonzás közöttük óriási, és a fizikai vonzalom is erős. – Létezett valaha olyan nő vagy férfi, aki nem szeretett bele az életpárjába? Mert ha Manolito valóban az övé, azt remekül el tudta ugyan képzelni, hogy lefeküdjön vele, de együtt élni vele, az egy teljesen más dolog volt. – Mint bármelyik fajban, nálunk is vannak néhányan, akik nincsenek teljesen rendben. Senki sem tudja, hogy miért vagy hogyan történik, de igen, voltak már aberrációk, – ismerte el Riordan. – De Manolito, teljesen elkötelezett az életpárja iránt. Soha nem alázná meg más nőkkel. Sokkal többet vártunk az asszonyainkra annál, amit elképzelni tudsz, és bár uralkodó hajlamúaknak, arrogánsnak látsz bennünket, gondját viseljük a nőinket, és mindenek felett tiszteletben tartjuk őket. Az őszinteségétől egy kicsivel jobban érezte magát. És ismerte már annyira Juliette-t, hogy tudja, ő sem egy könnyű eset. Az igazság az volt, hogy MaryAnn bosszantónak találta ezt az egész tesztoszteron mizériát. A De La Cruz fivérek teljes behódolást követeltek mindenben. Bár még nem igazán sokszor kapta rajta őket ilyen helyzeteken. Mégis, már a hangjuk parancsolgató, uraló színezete is vicsorgásra késztette. El sem tudta magát képzelni úgy, hogy valamelyikük a férje. Lehet, hogy a szemei gyönyörködnének, de egészen biztosan gyomorfekélyt kapna, ha megpróbálná. – Ez igazán csodálatra méltó, Riordan. – Ő is egészen őszinte akart lenni. – De én egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy igazad van, amikor arról beszélsz, mit jelenthetek a bátyádnak. – Még ha ő tette is rám ezt a jelet, – küzdött, hogy ne piruljon el, ahogy a szája melegére gondolt, és saját testének reakciójára, – akkor is a beleegyezésem nélkül tette. Fogalmam sincs, miért gondolják a ti társadalmatokban, hogy ezzel minden a legnagyobb rendben van, az enyémben egyáltalán nem helyes. – Már nem a te társadalmadban élsz, – mondta Riordan a legkisebb bűntudat nélkül. – A törvényeink a túlélés szabályai. Nekünk a puszta létezés évszázadai után, ahol pusztán a méltóságunkat őrizhetjük meg, csak egyetlen lehetőségünk van rá, hogy valóban élhessünk. Az az egy esélyünk van, ha megtaláljuk az életpárunkat. Nélkülük, az asszonyaink nélkül a Kárpáti faj nem létezik, a hímjeink, vagy vámpírokká válnak vagy öngyilkosok lesznek. Nincs választásunk. MaryAnn felsóhajtott. A bánat és kétségbeesés nélkül, immár sokkal tisztábban kellett volna tudnia gondolkodni, de most viszont a káosz uralkodott el az elméje felett. Ezek most a saját

érzelmei, vagy Manolitoé? És ha ez Manolito, hogyan képes életben maradni a dzsungelben, ha fogalma sincs, mi történt vele? – Hogyan lépjek vele kapcsolatba? Még soha nem próbáltam ilyesmit. Riordan és Juliette tanácstalanul egymásra pillantottak. Még soha nem kellett senkinek sem elmagyarázniuk, úgy tűnt, ez teljesen magától jön. – Idézd fel őt magad előtt. Használj fel mindent, a legapróbb részleteket is, amit fel tudsz róla idézni, beleértve az illatokat és az érzelmeket is, – tanácsolta Riordan. Hát ez nagyszerű. Emlékezett rá, hogy úgy érezte, ő a legérzékibb férfi, akire csak emlékszik egész életéből. Melegség söpört végig a testén. A szája valóban végigsiklott a nyakán, le a mellére? A fogai tényleg a bőrébe mélyedtek, hogy magába szívja az életét, a vérét? Ennek a gondolatnak visszataszítónak kellett volna lennie. Bármelyik épeszű nő annak találná. Lehunyta a szemeit és rá gondolt. A vállai szélesek voltak, a karjai erősek. A dereka és a csípője karcsú, a mellkasa izmos. Amikor mozgott, az izmok úgy fodrozódtak a bőre alatt, akár egy nagyragadozó macskáé. És teljesen hangtalanul mozgott. Az arca… MaryAnn vett egy mély lélegzetet. A vonásai fantasztikusak voltak. Ő volt a legjóképűbb férfi, akit valaha is látott. Sötét, titokzatos szemek, fényes, fekete haj, ami csak még jobban kihangsúlyozta szögletes, erőteljes vonásait, egyenes, férfias orrát, magas pofacsontjait, amit bármelyik férfimodell irigykedve nézett volna, határozott vonalú, borostaárnyékos állát. De a szája volt az, aminek képtelen volt abbahagyni a bámulását. Egy kis érzéki veszély. Bőven elegendő ahhoz, hogy megvadítson egy nőt. Felé nyúlt, és önmaga legnagyobb csodálkozására, érezte az elméjét kiterjeszkedni, mintha az csak az utasítására várt volna, de az utat már jól ismerné. Még épp csak megérezte őt, csak hozzáért, de akkor… A szemei hatalmasra nyíltak a horrortól, a kezeit védekezően maga elé emelte. Egy hatalmas vad macska ugrott közéjük, gyilkos szándékkal. A fogai előtörtek hátrahúzott ajkai közül, Manolito torka után kapott. Felsikoltott, elé lökte magát, érezte, hogy végigsöpör a forró lehelet az arcán. Jaguár.

Harmadik fejezet Manolito, még mindig térden állva fordult meg, ösztönösen kapta maga elé a kezeit, amikor a hatalmas, súlyos macska egyenesen a fejére vetette magát. A jaguár ereje és hatalma óriási volt, feldöntötte, hanyatt lökte őt. Ez most valódi vagy csak illúzió, mint azok az árnyszerű vámpírok lehettek? Az ujjai vastag bundába mélyedtek. Karmok gereblyézték a hasát, bőrön, izmon keresztülszáguldva. Forró, bűzös lélegzet robbant az arcába, gonoszan hegyes fogak hasítottak végig a karján, ahogy a puszta erejét használta ahhoz, hogy megakadályozza a nagymacskát, hogy a torkához, a koponyájához jusson. Egy pillanatra, ahogy ott feküdt a hatalmas ragadozó alatt, távol tartva a hatalmas fejet az övétől, megérzett valakit, őt, az életpárját belépni az agyába. Rémülete sikolya felvisszhangzott az elméjében, leváltva figyelme központjából az éhséget, és a káoszt, fókuszt adott neki, amit magától nem volt képes megtalálni. Látta őt, a macskáért nyúlt, megpróbált segíteni neki. A legkisebb mértékben sem volt hajlandó kockáztatni az életét, így azonnal megtörte a telepatikus kapcsolatot közöttük, és ezzel egy időben párává oldódott. A teste változott, kiáramlott a macska alól, a magasból szemügyre vette a hím jaguár széles, súlyos fejét, nagy, zömök testét, bundájának sötét, árnyékos színét. Vércseppek hullottak alá, akár a köd, összefröcskölték a leveleket és a gyökereket, ahogy felvette egy ritka, fekete jaguár alakját. Kihívóan elvicsorodott, és már ugrott is. A két macska ledöntötte egymást a lábáról, összekapaszkodva forogtak, hengergőztek a földön a gyökerek és az ágak között, a csatazajt messze vitte a szél. Sok macska a fojtást használja arra, hogy öljön, de a jaguár, kivételesen erős állkapcsával közvetlenül a halántékcsontoknál ragadja meg a koponyát, azt harapja keresztül, azonnal megölve ezzel áldozatát. Az Amazonas nemhiába volt már évszázadok óta az otthonuk, a De La Cruz fivérek rendszeresen tartottak fenn kapcsolatot nagymacskákkal. A jaguárok tömör, erőteljes alkatukkal, széles fejükkel rendkívül erősek. Majdhogynem láthatatlanok, titkos, magányos életet élnek, jóformán csak a hajnal és a naplemente árnyai között mutatkozva. Hihetetlen éjszakai látásuk, visszahúzható karmaik, hatalmas szemfogaik és csupa izom testük, mind-mind a lopakodást és a támadást segítették, uralták az őserdőt, de egymással szemben kerülték a harcot. A magas páratartalom, tökéletes táptalaj volt a különféle fertőzések számára. Manolito első gondolata az volt, hogy megöli önvédelemből. Már így is éhezett, és csöpögő vére csak még tovább gyengítette. Az lett volna a legbölcsebb és legbiztonságosabb, ha gyorsan véget vet a csatának. De a tisztelet az őserdő legerősebb ragadozója ellen arra késztette, hogy habozzon. Ő és a fivérei, minden élő teremtménnyel harmóniában éltek. Nem veszi el ennek az állatnak az életét, ha lehet más választása is. Figyelmeztetően morgott egyet, világosan felszólítva a hímet, hogy hátráljon meg. Közben pedig a levegőt kóstolgatta, nem érzi-e a közelben valahol nőstény illatát, ami esetleg a harc folytatására ösztönözné a macskát.

A jaguár körbejárta Manolito erős, prémes testét, megmutatta fogait, kihívóan morgott. Manolito remélve, hogy maga alá gyűrheti az állatot, ráugrott. A jaguár is felé vetette magát, és míg gyilkos karmaival a férfi felé csapkodott, az az elméjéért nyúlt. A dzsungelben ismét felhangzott a két macska összecsapásának hangja. A madarak felrikoltottak és felrebbentek a levegőbe a lombkoronából. A majmok figyelmeztetéseket visítottak egymásnak, ágakkal, levelekkel dobálták a két jaguárt, akik az aljnövényzetben forgatták egymást. A súlyos testek ágakat törtek, földből, lehullott levelekből, egyéb törmelékből vertek porfelhőt maguk körül. Manolito félretolta az állat agyáról a vörös ködöt, és megpróbálta megtalálni a szellemét, hogy megakadályozza, hogy a halálos agyarak belemélyedjenek. A jaguárok tökéletesen képesek uralni hajlékony gerincüket, ami megengedi nekik, hogy szinte teljesen körbefordítsák oldalra a lábaikat, sőt, a levegőben is képesek irányt váltani. A testükön lévő hatalmas izomkötegek, pedig óriási erőt kölcsönöznek nekik. Manolito még bekapott az oldalára egy ördögi karmolást, míg megpróbálta lecsillapítani az állatot. Még keményebben nyomult előre, hogy áttörje a harag falát, és mögötte ott talált… egy férfit. Ez nem jaguár. Egyike a ritka, magányos, Jaguár törzsbeli hímnek, akik még ma is az őserdőt tekintik otthonuknak. A Kárpátiak és a Jaguárok, mindig békességben éltek, elkerülték egymást, de ez itt előre megfontoltan rátámadt. Manolito ekkor ismét párává oldódott, és biztonságos távolságban visszavette emberi alakját. A macskák hihetetlen távolságokat képesek átszelni egyetlen ugrással, és a Jaguár férfiaknak nem csak az ereje, a ravaszsága is természetfeletti. Manolito állt és lihegett, szemei az agresszió jeleit keresték, ahogy a macska szembefordult vele, az oldala hullámzott és rávicsorgott. – Tudom, hogy ember vagy. Meghalsz, ha így folytatod. Nem használhatod ki a tiszteletemet a Jaguárok iránt, hogy legyőzz. Miért törted meg a hallgatólagos békeszerződésünket? A hangját szándékosan békésen, lecsendesítően tartotta, segítségül hívta népére jellemző bűbájoló, dallamos beszédét, hogy lecsillapítsa a macska vérmérsékletét. A jaguár a földön maradt, de megmutatta neki a fogait, szemei egyetlen pillanatra sem hagyták el Manolito arcát, mintha a csak a pillanatra, a gyengeség legapróbb jelére várna, amit kihasználhat. És Manolito gyenge volt. A sarokba szorítva tartotta a sebei okozta fájdalmat, figyelmen kívül hagyta a tomboló éhséget, ami szinte felfalta. A vér nehéz illata sodródott a levegőben. Mindkét jaguár megsérült, bíborszín cseppek zúdultak a növényzetre. A hím szándékosan végignyalt a vércseppeken, hogy emlékeztesse rá Manolitot, hogy ő áll nyerésre a csatájukban. Manolito mozgásba robbant, a düh keresztülsöpört rajta a sértő gesztustól. Az állat hátára ugrott, térdeit belevájta kötött izmaiba, bokáit összekulcsolta a hasa alatt, combizmaival szinte kettétörte a testét. Egyik karját a nyaka köré csavarta, fél Nelson-fogással leszorítva a fejét. Mélyre süllyesztette benne a fogait, és ivott. Az állat belefeszült az ellenállásba, de az emberi alak mozdulatlanságot kényszerített az állatira, a hím felismerte, hogy Manolito kiszakíthatja, és ki is szakítaná a torkát. Szívta a forró vért éhező testébe, az pedig elárasztotta sejtjeit, szöveteit, megfiatalítva, felfrissítve azokat. Egy pillanatra elöntötte az eufória az adrenalin fűtötte vértől, ami túlságosan dús, függőséget okozó volt, ő pedig túlságosan régóta volt már elzárva tőle. „Ez az, nagyszerű. Ne állj meg! Érezd a csúcspontot!” „Ne hagyd abba! Nincs semmi ehhez fogható a világon. Csatlakozz hozzánk testvér!” „Vedd el az egészet. Az utolsó cseppig.” Manolito ismét hallotta a kísértő, suttogó hangokat. A zúgás a fejében hangosabb lett, míg már fájdalmassá vált. „Ennek nem tilos elvenni az életét. Csak egy macska. Hozzád képest semmi.”

„ Megtámadott. Miért kellene meghagynod az életét, amikor ő megölt volna?” A csábítás nagyon erős volt. Forró, gazdag vér. És ő éhezik. A macska megtámadta. És még most is megölné őt, amikor egyszer már megkímélte az életét. Bár érezte a vér gyógyító hatását a testében, ismét hányingere támadt, a gyomra újra begörcsölt, aminek megint nem volt semmi értelme. Rovarok zizegtek a füleinél, hangosan, ellenszenvesen, de amikor nemkívánatossá nyilvánította a hangjukat, a zaj akkor sem hagyott alább. Körülötte felhullámzott a föld, mintha valahol a mélyében földrengés lenne. A gyomra vele együtt hullámzott. „Erőre kell kapnod. Ez a macska megsebesített.” „ Vérre van szükséged, hogy gyógyulj, hogy jobban legyél.” „ Igyál testvér. Idd meg az egészet.” A győzködő suttogások folytatódtak. Alatta a macska teste remegni kezdett. A férfi az állaton belül, kiáltott valami érthetetlent, valami emberit. Ember. Nem ölhet táplálkozás közben. „Nem ember. Macska. Tépd ki a torkát. Élj a hatalmaddal. Érezd azt testvér, érezd, micsoda erő van abban, ha egy élet elmúlik a kezeid által. Légy az, aminek mindig is lenned kellett volna, ami te vagy.” Mi ő? Egy gyilkos? Igen. Efelől semmi kétség sem volt, annyiszor ölt, hogy sokszor már nem is emlékezett az arcokra. Hol van egyáltalán? Körülnézett, az esőerdő eltűnt egy pillanatra, őt pedig árnyas alakok vették körbe, halott, csontos ujjaikat felé nyújtották, vádlón mutatva rá. Ágak koppantak össze, mintha hideg, fehér csontok lennének, borzongást küldve végig a gerince mentén. Gyilkos, igen. De nem így. Ez helytelen. Az önvédelem egy dolog. Az igazság és a becsület vezérelte, amikor elküldött egy elbukott testvért, aki átadta a lelkét a gonoszságnak, de a gyilkolás táplálkozás közben mindennek ellentmondott, amiben hitt. „Nem.” Bárki is az, aki megpróbálja rávenni a gyilkosságra, az nem a barátja. Minden figyelmével rá kellett koncentrálnia, hogy csak annyi vért vegyen el, amennyire szüksége volt a túléléshez, csak annyit, hogy félretolhassa a nagymacska elméjében az akadályokat, és hozzáférhessen az emberhez. Végigsöpört a nyelvével a fogai nyomán, hogy lezárja a sebeket, majd ismét párává oldódott, és újra megjelent egy bizonyos távolságban, miután alaposan szemügyre vette maga körül az árnyakat. Azok az arcok valóban ott vannak, és őt nézik a levelek közül és a föld alól? Vámpírok rejtőznek ott? Mindenre felkészülten, megkereste a legjobb egyensúlyi helyzetet a talpain. A jaguár felordított, felhívva a figyelmét a legközelebbi veszélyforrásra. Manolito magára kényszerített egy gondtalan mosolyt. – Ott van a vérem íze a szádban. A tiéd pedig az én számban. Neked információd van, amire szükségem van. Meg akartál ölni, így én sem tartozom neked kímélettel. A macska mozdulatlan maradt, egyetlen izma sem rándult, de a szemei Manolitora összpontosítottak. A Jaguár hímek éppen olyan megfoghatatlanok, és maguknak valók voltak, mint az állati megfelelőik, mint a saját állati lényük, és épp emiatt szerettek patakok, folyópartok közelében tartózkodni az esőerdőben. Ritkán találkozott velük, de valószínűleg csak azért, mert túlságosan jól ismerték a dzsungel titkos útjait, csak annak hagyták, hogy meglássa őket, akinek akarták.

Férfiként, éppúgy, mint állatként, erőteljes felépítésűek és hihetetlenül erősek voltak. Tökéletes éjszakai látásuk és kiváló hallásuk volt. Remek fára mászók, tehetséges úszók. Keveseket ismert a fajukból, bár Manolito azt is tudta, hogy rettenetes hangulatba kerültek, ha felébresztették őket. Mielőtt újra nekifeszült volna a jaguár agyának, a vadász még egyszer alaposan és óvatosan átvizsgálta a környezetét. A hangok még nem hallgattak el teljesen, tovább suttogtak a fejében, sürgetve őt, hogy ölje meg. Az árnyakon úgy tűnt, nem képes áttörni a látása, megőrizték ezer titkukat. Valami keresztülsiklott előtte, alig valamivel a földfelszín alatt, mozgása megemelte a földet. Kiszáradt a szája. A jaguár megmozdult, épp csak áthelyezte egy kissé a súlypontját, alig mozdítva izmain, mégis azonnal magára vonta Manolito figyelmét. A vadászattal töltött évszázadok kifejezéstelenséget tartottak az arcán, szemei hidegek és ravaszak voltak, szája mellett kis kegyetlen vonás jelent meg. – Csak merj megtámadni macskaember, nincs több könyörület bennem az irányodba. És tényleg nem volt. Nem, amikor vámpírok vették körbe. Nem lenne ideje könyörületre, ha életben akar maradni. A vér, amit a macskaemberből vett, elegendő erőt adott neki hozzá, hogy kövesse agyi mintáit, összetörje az utolsó pajzsait, hogy hozzáférjen az adatokhoz. Gyűlölete a Kárpátiak iránt, mély és erőszakos volt. Kényszert érzett, hogy megtalálja és megsemmisítse őket. Árulás miatt érzett valódi haragot. Manolito megpróbált még mélyebbre hatolni. A két faj ugyan soha nem volt valódi barátságban egymással, de ellenségek sem voltak. Különböző értékeket tartottak fontosnak, de mindig sikerült tiszteletben tartaniuk egymás társadalmát. Egy érintés nyomát találta az elméjében. Egy sötét foltot. Valami hozzáért. Alaposan megvizsgálta. A folt közepe nagyon sötét volt, de a körülötte kialakult világosabb színű gyűrű világosabb színű, és teljesen szétterült, körülfogta a Jaguár férfi szinte teljes agyát. Amikor Manolito odaért az elszíneződéshez, a jaguár idegessé, zavarodottá vált. Abban a pillanatban, ahogy Manolito finoman megérintette, érezte, hogy a gonosz megmozdul, tudomást szerez róla. Körülötte az árnyak kiszélesedtek, alakot öltöttek. Valami nagyon nem volt rendben a jaguár agyában, és ez megzavarta a hímet. Kihátrált, nem akarta felszítani a macska haragját. Az állat megrázkódott, bundája sötét volt a nedvességtől, az oldalai remegtek. Az ember, kezdte elveszteni az irányítást a vadállat felett. – Megérintett egy vámpír, – mondta Manolito, és hangjából a tiszta igazság gyűrűzött szét. – Megpróbálhatom, hogy megszabadítsalak a mérgező hatásától, de küzdeni fog, hogy az irányítása alatt tarthasson. És ez ráadásul őt magát is sebezhetővé tenné a jaguár támadásával szemben. Ez nagy kockázatot jelentett, ráadásul az sem volt biztos, hogy jól sikerül, de Manolito kötelességének érezte, hogy segítsen. A Jaguár faj, éppúgy az emberi törzs, mint az állati is, vesztésre állt a fennmaradásért vívott küzdelemben, éppúgy, mint a Kárpátiak. Manolito pedig tartott tőle, hogy ő és a többi De La Cruz fivér, akaratlanul is nagy szerepet játszottak a Jaguár társadalom pusztulásában. Az ember csendben maradt a jaguáron belül. Vére már Manolitohoz kötötte, de ő sem érzett belőle semmi olyasmit, ami elindíthatta volna benne a riadót. Nem egy fiatal férfi volt, tele hősködéssel és alaptalan önbizalommal, elég öreg volt ahhoz, hogy ismerje a vámpírok veszélyét, és megkérdőjelezze azokat az eseményeket, amik a fajtájában folytak egy ideje.

A macska lekuporodott és bólintott egyet busa fejével, tekintete Manolitoról a környezetükre vándorolt, hogy figyeljen a veszélyekre a Kárpáti helyett is. A lombkoronában fölöttük vészjóslóan susogtak a levelek. Felhők áramlottak keresztül a sötét égen, eső ígéretét hozva magukkal. A levegő máris nedvességgel terhesnek tűnt, a patakok és a folyók kiléptek a medrükből. A víz utat keresett magának, újabb medreket készített, a sziklákról alázuhanva ott is zuhatagokat hozott létre, ahol addig nem volt. A víz felszíne fehéren habzott, de a sziklák pereménél csersav keveredett belé, és megjelent a nehézkes, barnásvörös folt is. Manolito vett egy mély lélegzetet, és elhúzta a tekintetét a vérszínű vízről, majd kifújta a levegőt, és ezzel együtt igyekezett elengedni mindent, hogy a feladathoz láthasson. Ha elengedi a fizikai testét, hihetetlenül sebezhetővé válik minden potenciális ellenségnek, aki már a vámpír befolyása alatt áll. Sokkal nehezebben ment most, hogy érzelmeket érzett, mint amire számított, és amikor ennyire életben akart maradni. A Jaguár férfi fejében lévő sötét folt körül vonagló féregszerű teremtmények megvonaglottak, meghátráltak, ahogy a másik férfi szelleme belépett, és fehér, tiszta fényében megfürdette a területet. Manolito hallotta a jaguár üvöltését, és a férfiből kiszakadó figyelmeztető szisszenést. Manolito habozott, félt, hogy megsebesíti a harcost. „Csináld! Nem akarom, hogy bennem legyen az a dolog.” Manolito megtámadta a foltot, és közben tűz alá vette a külső gyűrűket is, tiszta, gyógyító fénnyel égette. Az apró élősködők megpróbálták magukat mélyebbre ásni az agyban, mindent megtettek, hogy elmenekülhessenek. Ahogy szétfutottak előle, Manolito beláthatott a Jaguár hím agyának közepébe. Az élősködők megpróbálták távol tartani a fényt a Jaguár emlékeitől, elrejteni a vámpír tettét, de a hím váratlanul hozzáadta erejét a Manolitoéhoz, felhasználva jól fejlett telepatikus képességeit, és újonnan kialakult vérköteléküket. Megnyitotta az elméjét Manolito előtt, elárasztotta annyi információval, amennyivel csak lehetséges volt. Luiznak hívták. Sok éven át azon dolgozott, hogy visszaállítsa a faj fogyatkozó erejét. Túl sok nő hagyta el őket, és kereste az emberek társaságát, szerelmét inkább, minthogy saját hímjeik gondatlanul magukra hagyják őket. Próbálta befolyásolni a társait, hogy inkább a Kárpátiak útját kövessék, egy társat válasszanak maguknak örökre, nyújtsanak otthont a családjuknak, hogy a nők velük maradjanak. Először sokan egyetértettek az ötleteivel, és elkezdték sorra feladni a magányos vándoréletet, de nemrég megosztottakká váltak az elképzeléseik, egy lassú, szinte észrevehetetlen változás kezdődött. A férfiak egy csoportja, elkezdett a nők ellen rettenetes bűnöket elkövetni. A Jaguárok ezen „új rendje” kutatni kezdett fajuk női egyedei után, megerőszakolták őket, hogy a születendő gyerekek tiszta fajúak legyenek. Luiz az első néhány évben nem tudott a borzalmakról, néhány meg nem erősített szóbeszédtől eltekintve, de aztán egyre több hím csatlakozott ahhoz a lázadó, fosztogató csoporthoz. Már nem csak a nőknek kellett rettegniük, hanem az egész fajnak. Melyik nő akarna olyan férfiakkal lenni, akik ilyen szörnyűségeket tesznek? Hallotta, hogy néhány nő összefogott, és kimentik a fogságból a többieket. A világuk a feje tetejére állt, de Luiznak még csak eszébe sem jutott soha, hogy vámpír keze lehet a dologban. De így most már minden értelmet nyert. Vámpír. A legundorítóbb lény a föld hátán. Mióta próbálják vajon felszámolni az egész fajt? Manolito tudta. Ő és a fivérei, valaha ismerték a Malinov testvéreket.

Szomorúság lopózott belé. Az öt Malinov testvér, a családjuk legjobb barátai voltak. Most úgy tűnt, mindannyian vámpírokká fordultak. Az elképzelés, hogy mind odavesztek, nagyon nyomasztó volt most, hogy már képes volt az érzelmekre. Ők és a Malinov testvérek, órákat töltöttek azzal, hogy arról beszélgettek, hogyan vehetnék át az uralmat a Kárpáti nép felett. Az egész faj megsemmisítéséről, a herceg szövetségeseinek elpusztításáról folytatott vitáik, mindig nagyon tüzesek voltak. Ezekben az elméleti vitákban sok tervet kieszeltek, ezek közül az egyik az volt, hogy befolyásolni kellene az önpusztító viselkedést, és tőkét kovácsolni a faj gyengeségeiből. Pontosan úgy, ahogy az a Jaguár társadalomban történt. Amikor a herceg szétszórta, távoli vidékekre küldte őket, távolra az otthonuktól, hogy embereket védjenek, a téma még egyszer felszínre került. Ez azzal ért véget, hogy a De La Cruz fivérek fogadalmat tettek, hogy a herceget és a népüket fogják szolgálni. Ha egyszer a szavukat adták, soha egyetlen De La Cruz sem vonta vissza azt. A Malinov fivérek ugyanezt tették. Manolito gondoskodott róla, hogy ezt az információt megtartsa magának. Ha csak rágondolt is azokra a beszélgetésekre, amik arról szóltak, hogy árulják el a herceget, máris elöntötte a szégyen. Soha életében nem érzett még szégyent. Nagyon kellemetlen érzés volt. „Igazad volt annyi évvel ezelőtt.” – A hangok újra suttogni kezdtek a fejében. – „Neked és a fivéreidnek, a saját utatokat kellett volna járnotok. Hatalomra juttattak egy sokkal gyengébb személyt, akinek uralkodása alatt a romlás kíséri népünk útját. Ha Zacarias uralkodna, a Kárpáti nép gyarapodna, és nem a földben bujkálnának az emberektől, akik utálják őket és félnek tőlük, és akik vadásznak rájuk, annak ellenére, hogy megvédik őket.” Manolito egy kihívó szisszenéssel engedte ki a levegőt. „Mutasd magad. Ne bújj el az árnyak közé. Gyere ki oda, ahol láthatlak.” Nem volt hozzá elég energiája, hogy túl sokáig maradhasson a Jaguárember testében. Minél hamarabb meg kellett őt szabadítania a vámpír fertőzésétől, és vissza kellett térnie a saját védtelenül hagyott testébe. „Semmi szükség rá, hogy szégyenkezz. Az egy ragyogó terv volt.” Manolito újabb mély lélegzetet vett, és mindent kizárt, kizárólag a feladatra koncentrált. A hangoknak az árnyékvilágból várniuk kell. A Jaguár férfi erőlködött, hogy féken tartsa az vadállatot, megakadályozza, hogy ráugorjon Manolito védtelen testére, és szétszaggassa azt. A forró, tiszta, fehér fény szétáradt a rettenetes fertőzés sötét középpontja felett. Manolito minden figyelmét oda összpontosította, rengeteget tett kockára azért, hogy ezt megtegye, mert ez volt az egyetlen helyes dolog, amit tehetett, ha egy kicsit is javítani akart azon a tényen, milyen szerepe volt annak a tervnek a megszületésében annyi évvel ezelőtt. Ami akkor csak egy eszmei vita volt, most dühösen berobbant a valóságba, pedig Manolito azt hitte, akkor végleg elvetették az árulás és a szabotázs gondolatát. Immár nyilvánvaló volt, hogy valamelyik, vagy talán több Malinov testvér is úgy döntött egy ponton, hogy megvalósítják a tervet. Manolito első kézből tudott a próbálkozásokról, hogy megöljék a herceget, aztán pedig a Kárpátiak asszonyait és gyerekeit akarták megsemmisíteni. Most pedig úgy látszott, ellenségeik mozgásba hozták azt a tervet is, ami a Jaguár törzset hivatott kiirtani. Manolito tűpontossággal használta az energiát, hogy a tekergő kis fonalférgek ellen harcoljon, kiégette rejtekhelyeikről, követte őket, ahogy száguldoztak a Jaguár hím agyában, hogy kitérjenek előle. Ez egy nagyon kimerítő és időrabló feladat volt. Amikor végzett és visszatért a saját testébe, megtántorodott, majdnem feldőlt. A korábban elfogyasztott vér is csak alig volt elégséges szükségleteihez, a mostani hatalmas energiakiadás így teljesen lecsapolta. Csak vasfegyelme tartotta talpon. Mellette a jaguár alakja eltorzult. A bunda felhullámzott, az izmok kifeszültek, megnyúltak. A Jaguár nép alakváltása különbözött a Kárpátitól. Megjelent a bőr, és alatta az izmok szalagjai,

a hosszú, sötét hajba aranyszín csíkok keveredtek, befedve a nemes vonalú fejet. Egy férfi guggolt a földön ott, ahol az előbb még a macska feküdt. Luiz lassan felemelkedett, míg már ott állt egyenes tartással Manolito előtt. Mint az összes Jaguár, ő is teljesen természetesen viselte meztelenségét, teste kötélizmait, borzas haját. – Elnézésedet kérem, amiért megpróbáltam elvenni az életed. – Méltóságteljesen beszélt, szemei rebbenés nélkül találkoztak össze a Manolitoéval, még akkor is, amikor a vadász testéből egyenletesen csöpögő vér felé intett. Manolito nyugtázásként egy kissé meghajtotta magát felé, miközben minden érzékét nyitva tartva felkészült egy újabb támadásra. – Senki nem felelős azért, amit vámpír befolyás alatt elkövet. – Nagyon sokkal tartozom neked azért, hogy segítettél megszabadulni tőle. Manolito jobban szerette volna ezt letagadni. A Jaguár hím merev, büszke arcán bűntudat és aggodalom suhant át. – Nagyon nehéz lehetett együtt élni ezzel, és közben azon fáradozni, hogy a népedet megmentsd attól, ami téged megfertőzött. – Tudom a jogos és a jogtalan közti különbséget. A legtöbb megmaradt hímünk is, de a vámpír olyan, mint valami betegség. Nem tudjuk megállítani azt, amit nem látunk. Ha visszamegyek, és megpróbálom ezt elmondani a többieknek, nem lesz semmiféle bizonyítékom. Mi nem vagyunk képesek arra, amire te, hogy megtaláljuk a vámpír fertőzését, és elpusztítsuk azt. – Ha nem mondod el, nincs remény a fajotok számára, – mutatott rá Manolito. – Az asszonyaitok kénytelenek lesznek elmenekülni. A vámpír, belülről kifelé semmisít meg titeket. Luiz egyetértően bólintott. – Tudtam, hogy valami nincs rendben, de a gyűlölet a fajtád iránt egyre csak gyűlt bennem. A vámpír ültethette el a magjait közöttünk, hogy a Kárpáti hímek ellopják az asszonyainkat. Nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna vámpírral, vagy valakivel, aki ilyesmit mondott volna, de egy ideje már tudom, hogy nem gondolkodom tisztán és helyesen. – Alábecsülte az erődet. Azért választott téged, mert vezető vagy. – Egykor az voltam. Ma már nem annyira. A hímjeink szétszóródtak, csapatokba verődve keresik a vérünkből való nőket. – Luiz összeráncolta a szemöldökét és megdörzsölte a halántékát, ahogy próbált visszaemlékezni arra, amit mondtak neki. – Azt hiszem, a vámpír egy különleges nőt akar, egy tiszta vérűt, aki pontosan olyan gyorsan tud alakot váltani, mint egy hím, és úgy is küzd, keményen, fáradhatatlanul. Nagyon kitartóan ragaszkodik hozzá, hogy megtaláljuk, el akarja vinni a Morrison Kutató Központ laboratóriumába, hogy lemásolja a DNS-ét. – Felsóhajtott. – Valahogyan elérte, hogy ez akkor logikusnak hangzott, de már egyáltalán nem tűnik annak. A levelek susogni kezdtek, mindkét férfi abba az irányba kapta a fejét. A Jaguár hím Manolito felé siklott, minden mozdulata folyékony és titokzatos volt, olyan csendesen suhant, mint bármelyik macska. „Szemei vannak az dzsungelnek. És fülei. A népem már nem megbízható így, hogy a vámpír megérintette őket.” Manolito átkutatta ezzel az információval kapcsolatban az emlékezetét, de az ismét csúfosan cserbenhagyta. Nem mutathatott sebezhetőséget, ahogyan azt sem árulhatta el, hogy két különböző szinten lát egyszerre, és nem tudja pontosan mi a valódi, és mi csak képzeletbeli. Még csak abban sem volt biztos, hogy az árnyékvilág illúzió. Járhat egyszerre két világban? „Belőlem eltávolítottad a vámpír mérgezését. Nem tudnád ugyanezt megtenni a fajtársaimmal?”

Manolito érezte, hogyan terjeszti ki az elméjét a Jaguár hím, hogyan élesíti ki érzékeit, hogy megtalálja a veszély forrását. Mélyet szippantott a levegőből, hallgatózott, a szemei szakadatlanul, nyugtalanul jártak. – Bármi is az, messze van tőlünk, – szólalt meg végül Luiz, – bár valakik beléptek az erdőbe. Manolito szíve megugrott. Az életpárja. Egészen biztos volt ebben. Hozzá jön. Ő kell legyen. Az életpárok nem maradhatnak sokáig távol egymástól, nem maradnának életben. Ők egy egészek a két fele, szükségük volt egymásra, hogy teljesek legyenek. „Gyere hozzám…” Ez parancs volt. Egy követelés. Jóllehet, nem tudja a nevét. Nem egészen tudja maga elé idézni sem. Lehunyta a szemét, hogy összeszedje vele kapcsolatos emlékeit. A bőre. Emlékezet a hihetetlenül finom bőrére, ami puhább volt mindennél, mint amit valaha érintett, mintha selyem égett volna az ajkai alatt. Az íze vad és szexi, mint a nő maga is. A pulzusa felgyorsult, a légzése sietősebbé vált, a teste váratlanul megkeményedett. Azt is elfelejtette, milyen volt vágyni rá. Sóvárogni. Egy nőre gondolni, azt kívánni, hogy örökre a teste mélyére süllyedhessen, így olvasztva magukat eggyé. Vagy talán soha nem is érezte ezt az érzést. Talán csak hímeket szkennelt addig, a lány pedig csak illúzió volt, addig a pillanatig. De most a teste is felismerte őt, akire szüksége volt, aki kielégíthette minden lehetséges módon. – Kárpáti. Imbolyogsz a fáradtságtól. Az, hogy gondoskodtál rólam, kiűzted a vámpírt a testemből, nagyon megviselt, – jelentette ki egyszerűen Luiz. – Igen. De ennél sokkal nehezebb volt elviselni a bokrok, páfrányok, földön fekvő letört faágak levelei közül rábámuló gonosz árnyarcokat. A számos patak, apró zuhatag hullámsírjából is szemek meredtek rá. Minden áttetszőnek tűnt, szürke, nyirkos fátyol takarta előle a dzsungel ragyogó színeit. A Jaguár ember ellazult, a feszültség lassan engedett benne, de Manolito éberebb maradt, mint valaha. A távolban valakik beléptek az erdőbe, ez igaz, de bármi is meredt rá az árnyak világából, az még mindig ott volt, várt és figyelt. A Jaguár hím nem érzékelte ezt a másik világot, de Manolito tudta, hogy a veszély még nem múlt el. Vagy talán az árnyékvilág egy illúzió, ő pedig elvesztette az eszét. A lábai megtagadták, hogy továbbra is megtartsák, ezért leguggolt, gondosan odafigyelve, hogy megtartsa az irányítást maga fölött. Lassan ismét körülnézett maga körül, szemöldökeit összeráncolva. Miért van minden fátyol mögött, mintha csak félig lenne ezen a világon, félig pedig az árnyakéban? Belefúrta a kezét a talajba és ott tartotta, remélve, hogy az lehorgonyozhatja itt, távol tarthatja az árnyaktól. Ahogy azt várta, a terra preta1 fekete, termékeny szigetei között, talált soványabb vörösagyag foltokat éppúgy, mint fehér homokos részeket az őserdő földjében. Ellentétben a dzsungel többi részével, a terra preta képes volt megtartani, megújítani a tápanyagokat. Hogy megtalálták ezt az igencsak értékes anyagot, az döntő tényezőnek bizonyult családja számára, amikor megvásárolták ezt a szigetet. A De La Cruz fivérek rájöttek, hogy a túlélés reményéhez a talaj a kulcsuk. Távol az otthonuktól és anyaföldjüktől, több évszázadon keresztül kutatták át az őserdőt és Brazília nagy részét, gazdag, dús földet keresve, ami segíthette őket nemcsak a sebeikből való gyors felépülésben, és a mindennapi megújhodásban, de erőt adott nekik a becsületük 1

Terra preta: Az Amazonas menti törzsek által 6-7000 ezer évvel ezelőtt végzett talajjavító tevékenységgel előállított, ma is élő és működő, az őserdő lúgos talajától teljesen eltérő szerkezetű dús, fekete termőföld terület.

megmaradásában, a hercegüknek, népüknek tett esküjük megtartásában is, életpárok nélkül. Több maroknyit felvett az értékes földből, bevonta vele a sebeket a hasán és az oldalán, hogy ne veszítsen több vért. Még a kezében volt a föld, amikor a páfrányok hatalmas, csipkés levelei, amik a zöld vibráló árnyalataiban pompáztak elkezdtek szürkévé, színtelenné sötétedni. A feltörő gondolattól elakadt a lélegzete. Ha újra nem lát színeket, az azt jelenti, hogy az életpárja meghalt? Az esőerdő képes volt elsodorni az újonnan ideérkezőket, pusztán a színek élénk, ragyogó, nyers szépségével. Manolito otthon volt, de a jól ismert táj most fenyegető volt és nyomasztó. Most, hogy már van életpárja, aki visszaadta neki a színeket és az érzelmeket, el kellene vakítania őt az élénk árnyalatoknak, de a környezete mégis szín és árnyék közt ingadozik, ami azt jelentené, hogy asszonya mégis halott? Ezért nincs mellette? Egy pillanatra úgy tűnt, megáll az idő. A szíve szinte közvetlenül a fülében dübörgött, őrjöngve kiáltott a másik feléért. Nem. Kiengedte a levegőt. Életben van. Érezte őt. Az elméje megérintette az elméjét. Röviden ugyan, mert eltolta magától. A Jaguár hím még közelebb mozdult hozzá, így Manolito teljes figyelme visszaröppent rá. Sebezhetőnek érezte magát így, hogy nem tudta megkülönböztetni egymástól, mi igazi és mi hamis, mégis újra talpra erőltette magát, hogy szembe nézzen vele. – Engedd, hogy segítsek, – ajánlotta fel Luiz, aki összeráncolt homlokkal figyelte a fényt Manolito bőrén. Megtartotta a hangját nyugodtnak, barátságosnak, látva a felvillanó tüzet a Kárpáti vadász szemeiben. – Súlyosak a sebeid? Manolito megrázta a fejét. Nem engedhette, hogy csak úgy sodródjon a világok között. Nem, amikor nem tudja, barát vagy ellenség áll-e mellette. Amikor úgy tűnt, nagyobb veszély fenyegeti, mint valaha, amit nem volt képes megszüntetni. Az erdő az egyik pillanatban ragyogó, vad színekben pompázott, körülvették az ismerős, megnyugtató, élénk éjszakai neszek, a következőben pedig már minden szürkébe borult, a színek kifakultak, homályosakká váltak, az árnyak pedig valami olyasmivé váltak, ami már nem él, de még nem is halt meg. Minden erejével arra koncentrált, hogy visszakényszerítse elméjét a valósághoz, és a lehető legtöbb információt megszerezze, amíg alkalma van erre. – Tudod ki az a nő, akinek a megszerzésére küldött benneteket a vámpír? A Jaguár ember arckifejezésén azonnal megjelent az óvatosság. – Nem vagyok benne biztos. Nagyon kevés tisztavérű van már a férfiak körében is. A nők pedig még kevesebb, talán egy-két nemesi vérvonal. – A legfiatalabb testvérem megtalálta az életpárját. Ő is Jaguár. És egy nemesi vérvonalból származik. Rá célzol? Manolito a végére akart ennek járni. Ha ez valamiféle bonyolult terv, és a Jaguár hímek így akarják visszaszerezni Juliette-t, Riordan életpárját, ez háborút jelentene a Jaguárokkal. A De La Cruzok az életük árán is megvédenék Juliette-t, ahogyan a többi Kárpáti is. – Ennyire senki nem hülye, Kárpáti. – Manolito. Luiz tudomásulvétele és tisztelete jeléül, kissé meghajtotta a fejét. A Kárpátiak, szinte soha nem árulták el a nevüket az ellenségeiknek. Manolito sem a születési nevét adta meg, de erről Luiznak nem kellett tudnia.

– Az a másik nő veszélyben van. Talán a népem segíthetne. Luiz vett egy mély lélegzetet, pár pillanatig habozott, majd bólintott. – Elfogadom a segítségedet, hogy megmenthessük a fajtársaimat. Ha idehoznék egyet, fontolóra vennéd, hogy eltávolítsd belőle is a vámpír sötét foltját? Csend támadt, csak az éjszakai rovarok szöszmötölése hallatszott. Manolito pontosan tudta, hogy amit a hím kér tőle, az egy óriási szívesség, és a létező legnagyobb bizalom jele. – Vérhez kell jutnom, hogy meg tudjam tenni, – ismerte be. – Ez egy mestervámpír, akit nem könnyű legyőzni. Megpróbálhatnám a gyógyítást vérkötelék nélkül, de ha olyan nehéz lesz, mint a te esetedben, nem biztos, hogy meg lehet csinálni. Felismerte a vámpír „keze nyomát”. Ez az egyik Malinov fivér lehetett, velük nőttek fel, velük vadultak, futottak és nevettek, az oldalukon harcoltunk. A barátaink voltak. – Talán ha kellőképpen csendesek leszünk, nem hívjuk fel a vámpír figyelmét arra, amit teszel értünk. – Ha azt akarod, hogy segítsek a népednek, el kell mondanod, ki az a nő, hogy a népünk védelme alá helyezhessük. Te és én, mindketten tudjuk, hogy a hímjeitek távolról sem akarják átadni őt a Morrison laboratóriumnak. Brutálisan bánnak majd vele, megerőszakolják és végül megtörik. És ha valamiféle csoda folytán mégsem ez történne, és átadnák a vámpírnak, akkor éppúgy halott lenne. – Megvédem. – A vámpír már egyszer odaférkőzött hozzád, és nem is tudtál róla. Láthatatlanul sétál köztetek. Mondd meg a nevét. – Nem fogja könnyen megadni magát neked. – Nem kérném a beleegyezését a biztonsága érdekében. Manolito ismét szétnézett maga körül. Az árnyak kifeszültek, egyre közelebb és közelebb jöttek. Már látta az arcokat a levelek között. A bőr szorosan ráfeszült a csontokra. A szemek helyén fekete lyukak tátongtak. A hegyes, csipkézett szélű fogakat barna foltok borították. Manolito kissé elmozdította súlypontját talppárnáin, felkészült az elkerülhetetlen támadásra. De mire pislogott párat, a képek elhalványultak. – Régóta menti már a férfiaktól fajunk nőtagjait, harcba szállt a harcosaink ellen. Gyűlöli a férfiakat. Nem fogja hagyni, hogy védjétek. Az nem az ő sorsa. – Juliette unokanővéréről, Solange-ról beszélsz. Luiz bólintott. – Nincs más hozzá hasonló, akiről tudunk. Majdnem olyan erős, mint a legjobb harcosaink. Egy olyan régi, tiszta vérvonalból származik, ami több száz évre vezet vissza. A fajunk jövőjeként tekintünk rá. De ő semmilyen kapcsolatot nem akar velünk. Próbáltam meggyőzni a tanácsot, hogy beszéljenek vele, hogy próbáljanak barátsággal közelíteni felé, és megfogadni a tanácsait, hogy mit tegyünk, hogy a nők ismét köztünk legyenek. A nők hallgatnak rá, de nekem már nincs szavam. És nem is lesz, ha csak nem tudjuk megszüntetni a vámpír hatását sorainkban. Manolito tudta, hogy Juliette húga és unokanővére, Jasmine és Solange, kerek -perec megtagadták, hogy egyáltalán belépjenek a De La Cruz birtokra, még annyi időre sem, hogy meglátogassák Juliette-t, de abba beleegyeztek, hogy a magánszigeten lévő De La Cruz ház közelébe vonuljanak vissza. A sziget vad volt, a ház három oldalról az esőerdő által védett. Nem töprengett rajta, hogy Luiz miért van az ő földjükön, a Jaguár törzs az egész esőerdőt a saját birtokának tekintette. Bámulatos úszókészséggel rendelkeztek, a megáradt folyók soha nem jelentettek kihívást a számukra. – Azért jöttél ide, hogy megkeresd. Luiz tekintete megrezzent.

– Igen. Számoltunk azzal a lehetőséggel, hogy talán ide jön. Azt tudtuk, hogy a birtokra nem lesz hajlandó belépni. – Azt is tudtad, hogy vele van egy fiatal nő. Az, akit Juliette és Solange visszaszereztek az embereidtől. – Nem az én embereim. Nem tudom irányítani őket. Reméltem, hogy még a többiek előtt megtalálom. – Mit akartál tenni vele? – követelt választ Manolito, sötét szemei vészjóslóan ragyogtak. Luiz megrázta a fejét. – Nem tudom. Azt hittem, azért jöttem, hogy beszéljek vele, de aztán megéreztem a te illatod, és teljesen összezavarodtam. – Megdörzsölte a homlokát. – Elkezdtem azt hinni, hogy azért vagy itt, hogy elvedd az asszonyainkat, és ezért holtan akartalak látni. – Saját elhatározásodból jöttél a szigetre, de aztán történt valami. Találkoznod kellett vele itt, – mondta riadtan Manolito. – Ez azt jelentette, hogy a mestervámpír a közelben van, valahol a szigeten, és erről senki nem tudott. Solange, Jasmine, Juliette, de még az öccse, Riordan sincsenek biztonságban. – Kivel találkoztál? – Vámpírral nem. Egy régi barátommal. Menedéket talált itt, de távozott, amikor rájött, hogy a házat elfoglalta a De La Cruz család. Manolito üresen tartotta az arckifejezését, de a szíve megugrott és dübörögni kezdett. A félelem szinte hihetetlen érzelem volt, és most, hogy érezte, már azt is pontosan tudta, hogy a legrosszabb fajtája az, amikor azokat félti, akiket jobban szeret az életénél is. – A régi barátod már rég eltűnt Luiz. Kerüld el őt mindenképp. A mestervámpírral találkoztál, és egyedül csak azért úsztad meg élve, mert még szüksége volt rád, tervei voltak veled. – Úgy gondolod, hogy a barátom halott? – Ha nem halott, akkor egészen biztosan fertőzött. – Köszönöm a segítséged Manolito, – mondta Luiz, és most először legyőzöttnek tűnt. Gyors, kecses mozdulattal leguggolt, bunda fodrozódott fel rajta arca pofává nyúlt, hogy elférjen benne a gyilkos fogsor. Teljesen hangtalanul kúszott be az aljnövényzet közé, és eltűnt. A biztonság kedvéért Manolito köddé oldódott, és csatlakozott a növények, fatörzsek között alacsonyan áramló párához. Sokkal jobb volt az óvatosság, mint tévedni a Jaguár férfival kapcsolatban. Egy szikla tetejét vette fel újra az alakját, lenézett az alatta zúgó vízesésre, ami a sziklákon keresztül zúdult alá a fennsíkról, az alant megáradt folyóba. Szüksége volt az életpárjára. Meg kell érintenie őt. Ölelni. Ízlelni. Az éhsége visszatért, még jobban összezavarva őt. Figyelmeztetnie kellett a családját, hogy veszély leselkedik rájuk a szigeten, de a legfontosabb, hogy szüksége volt arra, hogy az életpárja lehorgonyozza. „Hol vagy?” Kiáltása visszhangot vert az elméjében, elveszettnek, magányosnak hangzott.

Negyedik fejezet MaryAnn, gondos óvatossággal emelte ki az egyik lábát a terepjáróból és figyelte, ahogy szeretett Kors csizmája mélyen elmerül a mocsokban. Elakadt a lélegzete. Az a csizma egy ritka, pótolhatatlan szerzemény volt. A hangsúlyosan elvékonyodó orrú, sötétbarna, antikolt bőrből készült darab a vastag, magas sarkával divatos, mégis kényelmes viselet volt, még az esőerdőben is. Ráadásul, tökéletesen illeszkedett színben és a bőr textúrájában rövid, divatos, vajpuha Forzieri kabátjához. Gondosan elcsomagolta mindkettőt, bármilyen alkalomra gondolva, mint például arra, hogy sétálni fog egyet a dzsungelben. Úgy érezte, teljesen felkészült, de most mégis, még ki sem szállt a járműből, és máris bokáig süllyedt a sárban. Szerette azt a csizmát. Ahogy cuppanó hang kíséretében visszahúzta a lábát, megcsapta az orrát a kellemetlen, virágok édes illatával elkeveredő, rothadó növények szaga. Visszahuppant az ülésre, hogy felmérje a kárt, orrát összeráncolta az undor grimasza. Mi az istennyilát keres ezen a helyen? Egy kávézót akart, az utcai zenészek dalait, emberek nyüzsgését maga körül, nem pedig ebben a furcsa, néma világban lenni, itt a… a természetben. – Igyekezz MaryAnn, innen gyalog kell mennünk, – mondta Juliette. MaryAnn magára húzta a hátizsákját, és óvatosan kikémlelt a nyitott ajtón, az erdő furcsán csendes belseje felé. – Itt hatalmas sár van Juliette, – mondta, megragadva minden lehetőséget, hogy a terepjáró viszonylagos biztonságában maradhasson. Az erdő úgy megrémítette, amit senkinek nem tudott volna elmagyarázni. Félelmei valahol nagyon mélyen gyökereztek benne, képtelen volt legyőzni őket. Képtelen lenne rá, hogy csak úgy magától besétáljon a nyomasztó sötétségbe, mint egy áldozati bárány. – Talán csak hívnotok kellene, és megmondani neki, hogy itt vagyunk. Képesek vagytok rá, ugye? – Nem válaszolna, – emlékeztette Riordan. – Úgy gondolja, hogy ártani akarunk neki. – Említettem már, hogy még soha életemben nem kempingeztem? – kérdezte MaryAnn, ahogy ismét kinyújtott lábával próbált valamiféle szilárd alapot kitapogatni. – Háromszor, – felelt Riordan komoran, összeszorított szájjal. Hirtelen ott állt előtte, átkapta a derekát, kiemelte, majd újra letette a járműtől távolabb. Türelmetlenség volt az ujjai fogásában. Nem merült el ugyan a sárban, de rovarok rohangáltak körülötte mindenhol. Összeharapta a száját, és tartózkodott attól, hogy bármit is mondjon, óvatosan szétnézett maga körül. Előkapta a rovarriasztóját, gyakorlatiasan körbefújta magát, és közben „véletlenül” bőségesen juttatott belőle Riordan merev nyakára is. – Hoppá! Bocsánat, – dugta vissza az öve egyik alkalmas hurkába, tudomást sem véve a rámeredő sötét pillantás tüzes ragyogásáról. A gyerekes visszavágás egy kis megelégedéssel töltötte el. Tudta, hogy elakadt, de a maga módján akarta túltenni magát rajta, nem pedig bárki siettetésére. Az esőerdő egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre számított. Sötétnek, kicsit ijesztőnek találta. A levegő súlyosnak tűnt a nedvességtől, várakozóan mozdulatlannak tűnt, mintha ezer szem figyelné őket. A rovarok zúgása, madarak szakadatlan kiáltozása volt az egyetlen dolog, amit hallott. MaryAnn nagyot nyelt, és tökéletesen mozdulatlan maradt, félt attól, hogy elmozduljon valamelyik irányba.

Valamilyen oknál fogva úgy gondolta, hogy a dzsungel zajosabb lesz, egymillió majomnak kéne visítoznia, nem csak a madarak egymásnak szóló hívásait, és a bogarak szöszmötölését kellene hallania. A szíve elkezdett kopogni. Valahol a távolban felüvöltött egy jaguár. A hideg végigfutott a gerincén, és MaryAnn megköszörülte a torkát. – Elfelejtettem megemlíteni magamról egy furcsa, jelentéktelen dolgot a macskákkal kapcsolatban. A házimacskákkal. Semmilyen más állattól nem félek, de a macskák megijesztenek. Van az a rezzenetlen, céltudatos pillantásuk, és összekarmolják az embert. – Fecsegett, és képtelen volt leállítani magát. Szánalmas volt ugyan, és kissé kínos is, de ő nem is erre szerződött. – Tehát lehetőleg ne váljatok nagymacskává, vagy ilyesmivé. És ha történetesen becserkészne egy bennünket, valószínűleg az lesz a legjobb, ha meg sem említitek nekem. Inkább maradnék tudatlanságban. – Vigyázni fogunk rád, – biztosította Juliette. – Azt hittem, tudtad, hogy az esőerdőbe jössz, – mondta Riordan, és igyekezett nem bosszúsnak hangzani. Ez tényleg a fivére életpárja lenne? Egyetlen porcikája sem volt alkalmas az ő életmódjukra. Manolito elevenen felfalná. – Marhafarmra, – helyesbített MaryAnn. – Marhafarmra, az esőerdő szélén. – Az is elég rossz lett volna, de most már ötcsillagos szállodaként gondolt rá. – Egyetlen szóval sem említettetek semmiféle szigetet az esőerdő közepén. Azt hittem, oda fogjátok hozni hozzám Juliette húgát. Világossá tettem, hogy én egy városi lány vagyok. Inkább választok egy rablót egy sikátorban, a hét minden napján. A biztonság kedvéért megérintette a két kis flakon paprika spray-t, ami a rovarriasztó spray mellett pihent az övében a kabátja alatt. Ha a jaguárok érkezésére nem is volt felkészülve, a Jaguár férfiakéra igen. Kiolvashatta Riordan arckifejezéséből a gondolatait, nem vette a fáradságot, hogy elrejtse őket. A véleménye róla eddig sem számított túl sokat, de most egyáltalán nem érdekelte. Nem ő volt az az ok, amiért magára kényszerítette ezt, hogy bemenjen egy olyan helyre, ami tudta, hogy rendkívül veszélyes a számára. Soha senkinek nem kellett bizonyítania semmit sem. Riordan intett, és MaryAnn egyik lábát a másik elé erőltetve, vonakodva követte. Juliette mögötte maradt, bár kicsi volt, masszívnak tűnt, és nagyon ébernek. Könnyedén, kecsesen mozgott a meglepően tágasnak látszó erdő talaján. Az erdő nyirkos volt, és könyörtelenül sötét, mégis látott színeket, pedig egyáltalán nem kellett volna látnia őket. MaryAnn-t, kissé megdöbbentette az árnyékok változatossága. Ahogy gyalogoltak, az állatok távolmaradása is meglepte. Mindig azt gondolta, hogy az erdő tele van teremtményekkel, amik alig várják, hogy lecsaphassanak az elővigyázatlan látogatóra, de ahogy libasorban haladtak, csak szárnysuhogást hallott néha. Arra számított, hogy a dzsungel földje áthatolhatatlan bozót, zsúfolásig teletömve növényekkel, de itt nagy, nyitott terek voltak, könnyű volt haladni. Fák emelkedtek a magasba mindenhol körülötte, óriási sima törzsek, amik szinte ágak nélkül nyúltak a lombkoronáig. Gyökerek bukkantak fel a talajból, mintha kígyók vonaglanának odalenn. Néhány fa, mintha számtalan ágú gólyalábakon támaszkodott volna. Mindenfelé kúszónövények csüngtek. A liánok kötelekként tekeredtek, beszőttek mindent, egymáshoz kötötték a fákat, mintha egy rejtett alagutat képeznének a dzsungelen belül. Indák kúsztak a törzseken, beszőtték maguk körül az orchideákat éppúgy, mint a bokrokat és a páfrányokat, mohaszakállak függeszkedtek az ágakon. Lehullott avaron és friss hajtások között járt, letört ágakon, kiálló gyökereken lépett keresztül, amik csápokként terjedtek szét minden irányban az erdő talaján.

MaryAnn hihetetlenül rémült volt. Igazán rémült. Nem félt ennyire azóta, amióta egy férfi betört az otthonába, és majdnem megölte őt. Ha a legjobb barátja, Destiny most itt van vele, neki bevallotta volna, kibeszélte volna magából, talán nevetett is volna saját magán. De ezeket az embereket nem ismerte. Teljesen kiszakadt a saját közegéből, és egyedül csak a mindenáron való segíteni akarás volt az, ami előre hajtotta. Azokba a ruháiba öltözött, amik legjobban megnyugtatták, így próbált bátorságot önteni magába. Divatos, hímzett bőrből készült rövid Forzieri kabátja tökéletesen illett a csizmájához, ez pedig fokozta az önbizalmát. A hátán lévő hímzések, a vászon nyakfodrok és kézelők, egy határozott reneszánsz külsőt kölcsönöztek a kabátnak. Hét farmerje közül azt viselte, ami remekül illett a kabáthoz, széles derékpántjával, ami a köldöke alá simult, olyan kényelmesen, hogy szinte észre sem vette, hogy rajta van, és hozzá a minden-idők-legnagyobb-kedvence, bárhol-meglátom-egymillió-közül-is-felismerem-egyetlen-pillantásra V nyakú, Vera Cristina pólóját, ami türkizkék színével, bonyolult, aranyszín gyöngyhímzésével, tökéletesebb megjelenést már nem is biztosíthatott volna a számára. Nos, talán a hajától eltekintve. Felemelte a kezét és megtapogatta. Kétségbeesett erőfeszítéssel sikerült egy túlságosan vastag fonatba rendeznie. Nem vesződött több ékszerrel, mint egy egyszerű csavaros fülbevaló, mert rájött, hogy talán útban lennének. Ahogy sarkai folyamatosan elsüllyedtek a reménytelenül mély talajban, mégis rá kellett jönnie, hogy teljesen rosszul öltözött. Visszapislogta a könnyeit, és ment tovább előre. Hol van Manolito, ha valóban életben van? Miért nem tudja elérni azóta, hogy egy borzalmas pillanat alatt tudomást szerzett róla, hogy éppen egy jaguár támadta meg? Megpróbálta megállítani, elé tartotta a kezeit, hogy megragadja, közéjük vetette magát, és közben figyelmeztetően felsikoltott, de senki sem értette volna meg, és ő sem tudta volna megmagyarázni, hogyan történhetett, teljes őrültségnek tűnt, hogy abban a pillanatban ott volt az erdőben, Manolito és a biztos halál között. Riordan és Juliette mindketten komornak tűntek, és egyikük sem nyújtott kielégítő válaszokat rémült kérdéseire. Riordan gyakorlatilag bedobta őt a terepjáró hátsó ülésére, majdhogynem durván. Nagyon félelmetes volt, félelmetesebb, mint a testvérei, de igazán durva addig a pillanatig soha, egyetlenegyszer sem. Mintha a gondolatait olvasná, Juliette felzárkózott szinte egészen melléje. – Sajnálom. Ez nagyon nehéz lehet neked. – Ez nem igazán az én terepem, – ismerte be, és közben legszívesebben megfordult volna, és visszaszalad a terepjáró biztonságot nyújtó menedékébe. Ehelyett állhatatosan ment tovább Riordan után. – De tudom kezelni. Mert mindig is ezt tette, ha valaki segítségre szorult. Nem fogja otthagyni Manolito De La Cruzt sem a dzsungel mélyén, ahol megtámadta a jaguár. Lélegezni is alig tudott a vágytól, hogy életben, jó állapotban lássa. A mellkasa fájt, a szíve kőnehéznek tűnt, a szemei égtek és fájtak az állandó kényszertől, hogy sirassa, gyászolja a halálát. Látnia kellett. Hallania. Megérintenie. Ennek ugyan a világon semmi értelme sem volt, de ez sem számított. Vele kell lennie, vagy nem marad életben. Bár megpróbált egy keményebb arckifejezést mutatni Juliette-nek, tisztában volt vele, hogy a nő aggodalmas, ideges pillantásokat vet felé. – Életben van, – jegyezte meg halkan. – Nem tudhatod, – mondta MaryAnn szinte fuldokolva. – A jaguár… – megkísérelte visszanyerni az önuralmát, mielőtt folytatta volna, – megtámadta. Éreztem a karmokat, ahogy beleszántottak a húsába. Rányomta a kezét a hasára, mintha ő sebesült volna meg.

– Riordan tudná. – Juliette vetett egy gyors, gondterhelt pillantást életpárja felé, miközben lépést tartott MaryAnnel. Nem tudta miért, de neki is kezdtek aggályai lenni afelől, hogy Manolito életben van. Őrültség volt az egész, hiszen a De La Cruzok vér szerinti testvérek voltak, ha meghalt volna, Riordanon keresztül ő is tudna róla. – Az én népem a Jaguár. Ha közülük egy támadta meg Manolitot, félek Riordan és a többiek megtorlásától. A Jaguárok mindig szigorúan elkerülték a Kárpátiakat. Idekint mindenki gondosan válogatja meg a csatáit. Egyetlen karcolás is végződhet életveszélyes fertőzéssel. „Riordan, biztos vagy benne, hogy Manolito életben van? Én fájdalmat, rettenetes nyomottságot és szörnyű, értelmetlen rettegést érzek.” Juliette-nek szüksége volt életpárja megnyugtatására, már nem volt képes rá, hogy szétválogassa az igazságot. Riordan vett egy mély lélegzetet. Ő is mélységes fájdalmat és indokolatlan rettegést érzett testvére életéért. Legidősebb bátyjáért, Zacariasért nyúlt, ahhoz az egyetlen személyhez, akire mindenkor számíthattak. „Érzed Manolitot? Meg tudod mondani, hogy még mindig életben van-e?” Egy pillanat kellett csak, és Zacarias megérintette Manolitot. „Él, de pajzsokkal védi magát. Szükséged van a segítségemre?” Zacarias, a család többi tagjával együtt a birtokon volt, és Riordan azt akarta, hogy ott is maradjon. Zacarias nem hagyná, hogy Juliette húga és unokanővére szabadon kóboroljanak. Ragaszkodna hozzá, hogy visszavigyék őket a birtokra, hogy megvédhessék őket, és egyikük sem menne készségesen. De Zacariast még ez sem állítaná meg. Kivicsorított agyarai csattogtatásával és iszonyatos hatalmával elvárta, és meg is kapta az azonnali engedelmességet. „Az lenne a legjobb, ha senki más nem lenne itt, amikor kapcsolatba lépünk Jasmine-al és Solange-al. Jasmine-nak szüksége van MaryAnn segítségére, de sem ő, sem pedig az unokanővére nem fog önként előjönni, ha te és Nicolas itt vagytok.” „Ne menj bele ekkora ostobaságba Riordan. Rájöttem, hogy boldoggá kell tenned az életpárod, de emiatt nem veszélyeztethetsz nőket, különösen pedig potenciális életpárokat nem.” Zacarias ahogy jött, olyan gyorsan távozott is az elméjéből, egészen biztos volt benne, hogy Riordan követni fogja az utasításait. Csak hát ez nem ilyen egyszerű, ha valakinek már életpárja van. Solange haláláig harcolna a szabadságáért, és ha egyetlen karcolás is esne rajta, azt Juliette soha nem bocsátaná meg neki. Riordan felsóhajtott, és sokadjára is megpróbált kapcsolatba lépni Manolitoval. Egyszerűen bujkál. Felemelkedett, és valószínűleg az egyik termékeny terra preta közelében lehet. Holott amilyen állapotban van, amilyen súlyosan sérült, a dús, fekete földben lenne a helye, hogy életben maradjon. MaryAnn tüzetes alapossággal figyelte Riordant. Nem fordult meg, hogy Juliette-re nézzen, de tudta, hogy ők ketten telepatikusan beszélgetnek. És nem is bízott meg bennük igazán, végtére is mit tud róluk valójában? Juliette nem hagyta békén Riordant. „Miért érzem ilyen idegesnek magam?” „Azt hiszem, hogy ezt a nő sugározza magából. Könnyen lehet, hogy sokkal erősebb a pszichés képessége, mint amit valamelyikünk is gondolt volna. Én is érzem az érzelmeit. Lehetséges lenne, hogy ő is Jaguár?” Juliette mélyen belélegezte MaryAnn illatát, és alaposabban szemügyre vette a mozgását. MaryAnn szinte lábujjhegyen futott az erdő talaján divatos, magas sarkú csizmájában, a talpa alig érintette a talajt. Abszolút oda nem illőnek tűnt…

„A legkisebb zajt sem üti. Teljesen hangtalanul jár. Nem sodor el faleveleket, nem akad el ágakban. Kínosan érzi magát, kellemetlenül, mégis úgy mozog, mint aki itt született és itt nőtt fel. De nem Jaguár.” Riordan mélyet lélegzett és lassított a léptein, épp csak annyira, hogy MaryAnn még ne vehesse észre. A nő valamiféle csapda részét képezné? Végül is, mit tudnak róla? Manolito, soha nem követelte őt a magáénak nyíltan. Soha nem mondta a testvéreinek, hogy vigyázzanak rá, ahogyan azt bármely más életpár tette volna. Riordan finoman, mintegy véletlenszerűen, lazán megszondázta. MaryAnn felnyúlt, lesimította a haját és tovább sétált, Riordan pedig kapott egy hatalmas pszichés pofont, ami mintha valódi, fizikai ütésként érte volna. Villámgyorsan visszarántotta elméjét és vetett egy gyors, igazán döbbent pillantást életpárjára. „Mivel van dolgunk Juliette?” MaryAnn, minimum három nagyhatalmú Kárpáti vadász védelme alatt áll. Ha vámpír lenne, azt egészen biztosan észlelték volna. Szándékosan, csak hogy megbizonyosodjon, elfordult attól az iránytól, ami arra a helyre vezetett, ahol a bátyját eltemették, és rossz irányba vezette tovább a nőt. MaryAnn mindössze három lépést tette meg mögötte, de minden a bensőjében az eddigi irány felé mozdult. Az érzés olyan erős volt, hogy megállt. – Nem ez a jó irány. Nem arra van. Ő… – dobogó szívvel intett a helyes irányba. Mi ütött Riordanba, hogy rossz irányba próbálja vezetni őket? Nem akarják megtalálni? Őt akarják távol tartani tőle? A gyanú magvai szárba szökkentek benne, képtelen volt elnyomni őket magában. Elfordult attól az iránytól, amerre Riordan akarta vezetni őket, és teljesen összezavarodott. Fogalma sem volt róla, miért gondolta, hogy ő jobban tudja, merre van Manolito. Megpróbálta újra elérni, megsimítani az elméjét a sajátjával, de nem volt rá képes, nem találta. Minél többször próbálta, annál bizonyosabb lett benne, hogy nem egy pszichés tehetség. És ha nincs tehetsége, senki életpárja sem lehet. És mégis, féltette azt a férfit, el kellett jutnia hozzá. Tétován tett egy újabb lépést, távolodva a Kárpátiaktól, megbotlott az egyik támasztógyökérben, ami az egyik toronymagas fát tartotta, ami még a lombkoronából is messze kimagasodott. A gyökér a föld felszíne fölött, néhol közvetlenül alatta futott, bonyolult, furcsa alakzatokba csavarodva kutatott tápanyag után. Egy apró, élénkzöld levelibéka ugrott fel egy különösen vastag gyökérről, egyenesen MaryAnn vállára. Visszafojtotta a sikoltását, és mozdulatlanná fagyott. – Szedjétek le rólam. Azonnal vegyétek le, – követelte, keze már a paprika spray után tapogatott. – „Hol vagy? Szükségem van rád. Légy életben.” Ő nem az a nő volt, aki levelibékák és rovarok közé való, mégsem lett volna képes otthagyni a dzsungelt, amíg meg nem találta őt, de legalábbis a testét. Bármikor kezelni tudta volna egy sikátor sötétségét, de gyűlölte az itteni nyomasztó sötétséget és a csendet a környező sárban, és rothadó aljnövényzetben. Szemeket érzett magán, mintha minden lépését figyelnék. Juliette halkan suttogott, kinyúlt az elméjével, és megkérte a békát, hogy ugorjon le MaryAnn-ről. Juliette-nek volt tehetsége az állatokhoz, még a hüllők és a kétéltűek is reagáltak rá néha, de most a béka még közelebb araszolt MaryAnn nyakához, tapadókorongos lábaival kapaszkodva rajta. „Kopj le rólam!” – kiáltott fel MaryAnn a fejében, képtelen lévén kivárni, hogy a béka engedelmeskedjen Juliette-nek. – „Most azonnal!” – Tünés! – kiáltott hangosan is.

A teremtménynek nyilvánvalóan elege lett belőlük, leugrott a legközelebbi fatörzsre, másik két apró béka közelébe. A lombsátorból, egy majom leveleket kezdett dobálni a kétéltűek triójára. MaryAnn lehunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet, és újra elindult, lábujjhegyen, hogy csizmája sarka ne süllyedjen el, felvette a lépést, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy futott. Félrelökte a megdöbbentnek tűnő Riordant. Amikor a férfi utána indult volna, Juliette elkapta a karját, és a körülöttük lévő fák felé intett. Apró békák pettyezték a fák törzseit és ágait, ugráltak egyikről a másikra, MaryAnnel együtt haladva. Fenn a lombkoronában a majmok liánokat használtak, hogy követhessék a nő útját az erdőben. „Gondolod, hogy vámpír lehet itt?” – kérdezte Juliette. Riordan vetett a környezetükre egy sokkal alaposabb, letapogató pillantást. „Ha van, mesterien elrejti a jelenlétét. Tudom, hogy az utóbbi időben sokkal ügyesebbek lettek ebben, úgyhogy egészen ébernek kell lennünk minden vele kapcsolatos veszélyre. Vonzza Manolito, és talán még gyorsabban meg tudja találni, mint mi, hisz előlem rejti a jelenlétét.” Juliette összeráncolta a szemöldökét, ahogy követni kezdték MaryAnn-t. „A vérköteléketeknek el kellene árulnia neked a hollétét.” Riordan rávillantott egy apró mosolyt. „Mi ősiek vagyunk Juliette, és rengeteg dolgot megtanultunk a századok alatt. Manolito, még a legjobb vadászaink elől is el tudja rejteni a jelenlétét, még Zacarias sem képes érzékelni, ha ő nem akarja, hogy tudjunk a jelenlétéről.” MaryAnn ráeszmélt, hogy könnyek folynak az arcán. A féltése és a rettegése iszonyú volt. „Hol vagy? Találj rám.” Továbbra is próbálta a szellemi úton szólítani Manolitot, bár világosan látszott, hogy nem voltak meg benne azok a pszichés képességek, amiket feltételeztek róla. Ahogy egyre mélyebbre jutott az erdőben, észrevette, hogy a zöld már nem olyan élénk körülötte. A bokrokat, leveket mintha köd borította volna, unalmas szürkévé tompítva a vibráló színeket. Árnyékok növekedtek ott is, ahol nem volt semmi. Előbb csak fényes színeket látott a sötétben, most pedig árnyékokat ott is, ahol nem kellett volna lenniük. A rettegés szinte már rázta, mégsem lett volna képes feladni a mentőakciót. Ahogy elkezdett kocogni, suttogások érintették meg az elméjét. Ő nem szokott kocogni. Nem volt egy kocogó, vagy a futás bármilyen formáját űző típus, mégis azon kapta magát, hogy minél gyorsabban igyekszik keresztüljutni az erdőn, erejét megfeszítve Manolitohoz akar érni. Valami szinte lökte előre, pedig körülötte az erdő egyre sötétebb, a suttogás a feje fölött egyre kivehetőbb. Egyszer megkockáztatott egy pillantást felfelé, de apró, szőrös dolgok lengtek a feje fölött, megszédítették, hányingere lett tőlük. Megbotlott és majdnem elesett, előrenyújtott kezével próbálta megfékezni a zuhanást. A hosszú, szépen manikűrözött körmei mélyre süllyedtek a nedves mohába. Az egyik letört. Egy tucatnyi béka ugrott a karjára, ragadós úszólábaikkal megkapaszkodva rajta. Megdermedt. A békák hatalmas, fekete, zöld szemhéjú szemeikkel rá bámultak. Ragyogó foltok voltak a hasuk alján, összeillettek a lábujjkörmeikkel, amik mintha fel lettek volna polírozva. Nyelveik ki-be jártak, mintha ízlelgették volna kabátja bőr anyagát. MaryAnn megremegett, és visszanézett Juliette-re. – Miért csinálják ezt? Juliette nem tudott válaszolni neki. Még soha nem látta ezelőtt, hogy a békák ekkora számban összegyűltek volna, pedig szinte az egész életét a dzsungelben töltötte.

– Nem tudom, – ismerte be. – Ez nagyon szokatlan viselkedés. „Riordan, figyelmen kívül hagyják még a legalapvetőbb ösztöneiket is.” Riadt volt a hangja éppúgy, mint az elméje. Riordan megállt Juliette mögött, és gyanakodva szemlélte a békákat. – Amikor bizonyos teremtmények nem úgy viselkednek, ahogyan kellene nekik, a legjobb megsemmisíteni őket. MaryAnn torka elszorult. Megrázta a fejét. – Nem. Nem értem, miért akarod megölni őket. Talán csak a dzsekimre kíváncsiak. – Szabad kezével tett egy hessegető mozdulatot. – Menjetek innen kicsi békák. „Siessetek, mielőtt a nagy gonosz Kárpáti pürét csinál belőletek. Komolyan mondom, mennetek kell.” Hangtalanul biztatta őket együttműködésre, belül az elméjében pedig a szemeit forgatta. Az Isten szerelmére, egy apró levelibéka, mégis, milyen kárt tudna okozni? Nem akarta látni, hogy Riordan tüzet szór ezekre a szegény, ártatlan lényekre. – Sicc. Hess. Menjetek szépen haza, a kisbékákkal tele otthonotokba. A békák felugrottak a fákra, a mozgásuk furcsa, zöld hullámot indított el a gyökerek gubanca fölött is, amint több tucatnyi béka ugrott fel a fákra, és mászott fel az ágak magasának biztonságába. MaryAnn felemelte az orrát, és vetett egy gőgös pillantást Riordanra. – Miért akartál kebabot csinálni ezekből az ártatlanokból? Szegénykék. Valószínűleg jobban féltek, mint én. „Érezted ezt Juliette? A hatalom felerősödését. Elérte, hogy a békák elmenjenek. És lenéz engem. Megvetően gúnyos.” Felül kellett bírálnia, testvére életpárjáról alkotott eddigi véleményét. – Azok a békák mérgezőek. A bennszülöttek, évszázadok óta róluk szerzik a mérget a nyilaik hegyére. Képtelen volt megállni, hogy ne mondja el neki. MaryAnn lassan felegyenesedett, automatikusan megvizsgálta letört körmét. A körmei mindig már-már kórosan gyorsan nőttek, de a keze és a körömlakkja most egy merő romhalmaz volt. És fájt, mint a fene. Mint mindig, ha letört egy körme. Az ujja lüktetett és bizsergett, ahogy a köröm újraképződött. Vetett egy mogorva pillantást Riordanra. – Ne próbálj békákkal ijesztgetni. Nem szeretem őket, de azért ennyire nagyvárosi lány nem vagyok. Az volt, de ezt a férfinak nem kellett tudnia. – Ezek valóban mérgezőek, – erősítette meg Juliette, – Riordan igazat mondott. Nem normális ilyen sok béka egy területen, követniük pedig határozottan nem kellene bennünket. MaryAnn rápillantott a békákra, amik körülvették őket. – Követnek minket? A gondolattól ideges lett. Nem akarta megölni őket, csak távol tudni magától. Hogy ne is lássa őket. Természetesen attól még bámulhatják őt a hatalmas, fekete szemeikkel a lombok közül, mint ahogyan úgy tűnt, minden más is ezt teszi a dzsungelben. – Igen, és a majmok is, – mondta Riordan, karjait a mellkasa előtt összefonva, és állával a lomborona egy pontja felé intett. MaryAnn félt felnézni. A békák az egy dolog volt, és úgy döntött, hogy a mérgező részt egyszerűen figyelmen kívül hagyja, de a majmok szőrös kis bestiák, majdhogynem emberi kezekkel, és hatalmas fogakkal. Tudta, mert egyszer, csak egyetlenegyszer elment az állatkertbe, és a majmok egyszerűen megőrültek, rikoltoztak, ugráltak, kivillantották rá hatalmas fogaikat, úgy tűnt, mosolyogni próbálnak. Az egy szörnyű nap volt, majdnem olyan rossz, mint ez, de megfogadta, hogy soha többé nem megy állatkertbe.

MaryAnn kihúzta a vállait, és egy vonással feljebb emelte az állát. – Van valamilyen magyarázatotok arra, hogy ezek a teremtmények miért nem viselkednek úgy, ahogyan normál esetben szoktak? – Én azt hittem, – ismerte be Riordan, – azt gondoltam, hogy egy vámpír használja a szemüket és a fülüket, hogy információt gyűjtsön, de már nem vagyok ebben annyira biztos. MaryAnn szíve megugrott a „vámpír” szó hallatán. Erre számított, amióta belépett a sötét, nyomasztó őserdőbe, de még mindig nem érezte kellőképpen felkészültnek magát. Szerette volna a normális kis bandáit a sarkokon. Egy pillantásával sarokba tudta állítani az utcai keményfiúkat, de egy sereg béka és egy vámpír irányította majom… Mi ez egyáltalán? Csorda? Fogalma sem volt. Semmi köze sem volt az állatvilághoz. Reménytelenül haza akart menni. Még a végére sem ért jóformán a gondolatnak, amikor a bánat szinte elárasztotta. És még a bánatnál is erősebb volt benne a szükség, hogy mozogjanak, siessenek. Elfordult Riordantól és Juliette-től, abba az irányba, amerről a húzás a legerősebb volt. Nem tudja elhagyni ezt a rettenetes helyet, míg meg nem találja Manolitot. Forgatta a fejét egyik oldalról a másikra, de nem látott semmit, csak rá gondolt, a fájdalom és a fáradtság véste mély nyomokra férfias vonásain. Széles vállaira, domború mellkasára. Magas, sokkal magasabb, mint ő, pedig ő sem volt éppen alacsonynak mondható. Hol van? Képes volt meghallani a denevérek éles kiáltásait, amikkel egymáshoz szóltak, és valahol tomboló folyóban az egyik barna delfin a másikat szólongatta. A világ beszűkülni látszott, vagy talán az érzékei terjedtek ki, de sokkal élesebben érzékelte környezetének zajait annál, mint ahogyan azt az agya rendszerezni tudta volna. A susogások a levelek között rovarok, a szárnyak vibrálása madaraké, amik éjszakára letelepedtek, legfelül a majmos súrlódtak a lombhoz, ahogy lépést tartottak velük. Hangokat is hallott, két férfit, talán két kilométerre, és felismerte Manolito érzéki hangját, ott vibrált a fejében, libabőrt húzva az egész testére, a gyomra előre összeszorult, hogy láthatja őt. MaryAnn sietős léptekre váltott, a sürgetés megállíthatatlan volt. Bajban van. Tudta. Közel érezte most magában is, ott, ahol eddig nem tudta elérni. Nem próbálta meg összekapcsolni az elméiket, ő nem egy pszichés tehetség, de még ez sem számított. Hallotta a férfi elsuttogott parancsát lebegni a levegőben. „Gyere hozzám.” Tudta, hogy megsebesítették. Hogy zavart. Manolitonak szüksége volt rá. Illatok törtek be az orrába, egy tapír három napos nyoma, ami átfurakodott a növényzeten. Egy margay (hosszú farkú macska) rejtőzött a lombsátorban a baloldalán, körülbelül fél kilométernyire tőle. Rengeteg teremtmény, még… jaguár is. Légzése összekuszálódott, magasabbra emelte a térdeit, karjaival segítve a lendületét, futni kezdett. Végigrohant egy sornyi lejtőn, amik egy megduzzadt patak mellett futottak, nem törődött vele, ha a magasabbra nőtt bokrok ágai beleakadtak a hajába. Víz ömlött körülötte minden elképzelhető nyílásból, apró zuhatagokat hozva létre. Csobogásuk hangosnak tűnt az éjszaka nyugalmában. Az újhold fénye nem tudott áttörni a lombkoronán, az erdő belseje sötét volt és kísérteties. Az alacsonyan áramló köd hátborzongató nyomvonalat szőtt a fák és a támgyökerek kusza hálózata köré, így amikor közel ért vastag csomóikhoz, kígyószerűen csavarodó karjaikhoz, sötét váraknak tűntek, amik titkokat rejtenek. A hatalmas fatörzsek a köd fölé emelkedtek, testetlennek tűntek a földbe kapaszkodó gyökereik nélkül. Juliette körmei belemélyedtek Riordan karjába, ahogy MaryAnn nyomában jártak. „Nézz rá. Annyira simán fut. Nem Jaguár, de fogalmam sincs micsoda. Még soha nem láttam hozzá hasonlót. Te igen?”

Riordan az emlékeivel küzdött, megpróbált visszagondolni, hogy látott-e már ilyen hihetetlen átalakulást valaha is. Nehéz volt másképp gondolnia MaryAnn-re, mint egy szép divatbábra, ahogy mindig megjelent előtte. Bár nagyon intelligens és bátor ember volt, ezt mindig elismerte, de a bátorsága nem az a fajta volt, amilyennel egy Kárpáti vadász életpárjának rendelkeznie kell, főleg nem egy olyanénak, mint Manolito, hiszen a fivére uraló természet volt, minden lágyság nélkül, nem az a puha típus, aki MaryAnn-hez illene. Mégis, volt ebben a nőben egy acélmag. És ez sokkal nagyobb volt annál, mint ami szemmel látható volt belőle. Úgy használta, forgatta a hatalmat és az erőt, hogy még csak tudomása sem volt róla, de amint belegondolt, hogy használnia kellene, esetlenné és félénkké vált. „A legnagyobb kérdés most az, nem jelent-e veszélyt Manolitora.” „Azt hiszem, hogy végtelenül zavarban van ettől az egésztől, Riordan. Nagyon sajnálom őt. A vérköteléke Manolitoval, nagyon erős. Ha ezért pusztán a csere lenne a felelős, akkor miért érzi nálad sokkal magabiztosabban, hogy hol van? Mert, hogy tudja, és egészen pontosan oda tart, afelől nincs kétségem. Még legalább másfél kilométerre van innen, de nagyon gyorsan halad, annak ellenére, hogy még soha nem járt az esőerdőben.” MaryAnn zúgást érzékelt a koponyájában, mintha rovarok szálldosnának benne. A Kárpátiak megint egymással beszélgetnek. Utálta ezt. Arra használják, hogy odavezesse őket Manolitohoz? Ha Riordan valóban meg akarja keresni a testvérét, miért nem közelítette meg közvetlenül, miért nem kiáltott neki, miért nem bírta rá a válaszra? Miért nem temették el a testét egyszerűen a birtokon, ahol barátok, családtagok között emelkedhetett volna fel, akik segíthettek volna neki? Miért nem említették, ezt a másik otthont? És Juliette húga és unokanővére, miért félnek a De La Cruz birtokra menni? Valami nagyon nem volt rendben. Ennek az egésznek meg kellett volna rémítenie és lehet, hogy ez is történt volna, de Manolito hangja ismét becsusszant az elméjébe. „Hol vagy?” Olyan elveszettnek és magányosnak hangzott. A szíve válaszként fájdalmasan összecsavarodott. Nem volt jó futó, most mégis könnyedén, simán tartotta a tempót, átugrált a kidőlt fatörzsek fölött, mintha ezekkel a reflexekkel született volna, valami benne arra ösztönözte, hogy siessen. Ahogy futott, az elméje nyugodttá, csendessé, magabiztossá vált, hihetetlen sebességgel értékelt minden információt maga körül. A látása furcsán viselkedett, csakúgy, mint a többi érzékszerve is, így szinte megfosztotta a normális látástól. A levelek és a virágok vibráló zöldjei és pirosai elkeveredtek, majd eltompultak, amíg már nehéz volt megkülönböztetni az egyes színeket, minden egyenletesen tompa szürke lett, rovarok, gyíkok mozgását kapta el, levelibékák és majmok képei villantak fel előtte, ahogy fölötte haladtak. Az éjszakai látása mindig is kiváló volt, de most még jobbnak tűnt, a színek vakító hatásai nélkül a dolgok szélesebb spektrumát volt képes érzékelni. Felüdítő volt használni kifinomult érzékeit. A hallása határozottan sokkal élesebbé vált. Még a Juliette tüdejéből kiszáguldó levegőt is hallotta. Az erekben a vér árapály surrogását. Valami vad kibomlott, és kinyújtózkodott a bensőjében. MaryAnn lélegzete elakadt, megrémült. Megbotlott és olyan hirtelen állt meg, hogy a mögötte száguldó Juliette és Riordan majdnem legázolta. Elhátrált tőlük, a kezét a melle fölé szorította, ahol a jel lüktetett és égett. – Mit tett velem? – suttogta. – Átváltozom valami mássá. Juliette ráfonta az ujjait Riordan csuklójára, és megszorította, hogy megakadályozza, hogy valami rosszat mondjon. Lehet, hogy ő nem látja, hogy milyen törékeny és elveszett is

valójában MaryAnn, pedig az volt. Volt a szemében valami nagyon is valódi félelem, óvatos volt, mint egy sarokba szorított állat. Nem tudták, hogy MaryAnn hogyan fog reagálni, de ami még ennél is fontosabb volt, semmiről sem tudott, és ez volt az, ami igazából megrémítette Juliette-t. – Nem tudjuk pontosan, hogy Manolito tett volna veled valami mást is, egy valószínű vércserén kívül. – Juliette vett egy mély lélegzetet, és megpróbált őszinte lenni. – Vagy talán kettőn kívül. De nem vagy Kárpáti, úgyhogy nem alakított át. – De Nicolae is a véremet vette, hogy megvédhesse Destinyt. „És ő nem félt tőle.” – Ezt Riordan szedte ki az elméjéből. – „Nem úgy, mint most. Miért nem félt attól, hogy Nicolae a vérét vegye, ahogyan az természetes lett volna?” MaryAnn végighúzta a kezeit a fején, mintha bogarakat akarna leseperni magáról, és még egy lépést hátrébb lépett tőlük. A félelem minden egyes légvétellel egyre nőtt benne. Valami nincs rendjén, tudta, érezte a lelke mélyén. Ökölbe zárta a kezét, körmeit belemélyesztette a tenyerébe, hogy tesztelje magát. Kezdett kételkedni benne, hogy mi igaz, és mi pusztán illúzió. „Tudja, hogy privát módon beszélgetünk Riordan,” – figyelmeztette Juliette, – „és ez felidegesíti.” „Azt megkérdezted már magadtól, hogy honnan tudja? Amikor ráadásul azt gondolja magáról, hogy nincs pszichés képessége. Ő sokkal több egy médiumnál Juliette,” – mondta Riordan, – „A legkisebb erőfeszítés nélkül kezeli a hatalmat. Vagy nem tudja, hogy ő csinálja.” – Ez őrültség MaryAnn, – mondta fennhangon Juliette, – sem én, sem Riordan nem tudjuk, mi történik. – Haza akarok menni. Már amikor kimondta, akkor is tisztában volt vele, hogy nem tud, amíg meg nem találja Manolito De La Cruzt, és meg nem nyugszik, hogy él és virul, és nincs valami szörnyű nagy bajban. Elátkozta a természetét, hogy neki mindig mindenkinek segítenie kell, vigaszt kell nyújtania. Felemelte remegő kezét. A körme máris sokat nőtt, még a saját abnormálisan gyors tempójánál is sokkal gyorsabban. – Mégis, mire gondoltok, mit tett velem? Biztosan van valami ötletetek. Visszafordítható? Mert én ember vagyok, a családom is ember, és szeretek ember lenni. Ez az egész amiatt van, hogy egy vézna, fehér, vérszívó lány a legjobb barátom. Lesz néhány dolog, amit el fog mondani Destinynek, ha legközelebb találkoznak. Ha találkoznak egyáltalán. Juliette vetett Riordanra egy újabb nyugtalan pillantást. – Annyira sajnálom MaryAnn. Ha tudnám, hogy mi történik, elmondanám. A dolog úgy áll, hogy az emberek századok óta más fajok mellett élnek. Ennyi idő alatt pedig mindketten tudjuk, a fajok keverednek. Talán több évszázaddal ezelőtt történt valami, amiről nem tudunk. Nekem Jaguár vérem van. Ahogy a pszichés képességű nők közül többeknek is. MaryAnn megrázta a fejét. – De nekem nem. Ez valószínűtlennek tűnt. Ismerte a szüleit, a nagyszüleit és a dédszüleit is. Nem voltak lyukak a családjában, és senki nem szívott vért. „Varázsló lenne?” – kockáztatta meg Juliette. „A Varázslók nagy hatalommal bírnak, és a legtöbben közülük jó emberek, de akkor varázslatokat szőne. És ő nem úgy tűnik, hogy ezt teszi. Összegyűjti az energiát, és úgy használja, akárcsak mi, csakhogy ő nem tud róla. Ezért olyan jó tanácsadó. Akaratlanul is sürgeti a pácienseit, hogy jobban érezzék magukat. Azt akarja, hogy boldogok legyen, így

azok lesznek. Érzi, hogy mi a helyes egyes személyek számára, így azt mondja. amit hallaniuk kell,” MaryAnn szíve a legnagyobb sebességre kapcsolt. Már megint egyértelműen egymással beszélnek. Megfordult túl magas csizmasarkain, és hanyatt-homlok rohanni kezdett a bozót felé, és arra gondolt, hogy talán lehagyhatja őket, megfeledkezve róla, hogy akár a levegőben is követhetik. És követték is. Érezte a felkevert levegő suhanását az arcán, majd Riordan esett alá az égből, elvágva előle a tovább vezető utat. MaryAnn felsikoltott és hátralépett, sarka beleakadt a gyökerek kusza hálójába, ami a földön kígyózott. Nagyot esett, fenékre érkezett, és felnézett a férfira, aki ott állt fölötte. – Veszélyes ez az út, – magyarázta neki Riordan, és a kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse. Felé rúgott, dühös volt rá, de leginkább magára, amiért ilyen sebezhető helyzetben van. Hányszor javasolta pedig a nőknek, hogy ne menjenek sehová idegenekkel, olyan férfiakkal, akikkel az interneten ismerkedtek meg, vagy barátokon keresztül, de akiket ők maguk személyesen nem ismertek. Ráfonta az ujjait a paprika spray-re. Működik ez vajon Kárpátiakon is? Vagy vámpírokon? Sehol nem említi őket a paprika spray leírása. – MaryAnn, – figyelmeztette Riordan, és összevonta a szemöldökét. – Ne légy ostoba. Hagyd, hogy felsegítselek. A földön ülsz. Tudtad, hogy egymillió hangya esik egy fél négyzetkilométernyi területre a dzsungelben? MaryAnn elnyomta magában a félelem egy halk nyikkanását, és egyedül, segítség nélkül talpra kecmergett, majd ismét hátrálni kezdett a ruháit sepregetve, úgy érezte, hogy rovarok egész rajai szaladgálnak a lábain, és a karjain. „Utálom ezt!” Olyan hangosan visította a fejében, amit érzett, hogy a keltett visszhang miatt, össze kellett szorítani a fogait. A szeme újra könnyektől égett. A levegő körülöttük megtelt elektromossággal, a haja a karját bizsergette. – Fedezékbe! – kiáltott fel Riordan, és hátraugrott. A mennydörgés alágördült. A föld megremegett. A majmok visítottak. A madarak rikácsoltak és felrebbentek a fákról. A villám sistergett, és egy vakító energia-kisülés formájában becsapódott a földbe. Köd özönlött be köréjük. MaryAnn erős karokat érzett meg maga körül, egy kéz odaszorította az arcát egy széles mellkashoz. A lábai alól eltűnt a föld, olyan gyorsan száguldott át a lombkoronán, hogy beleszédült. Riordan káromkodott, és elkapta Juliette karját, aki üldözőbe akarta venni őket. – Ez Manolito volt, és világos figyelmeztetést küldött nekünk, hogy maradjunk hátra. Nincs más választásunk, mint úgy tenni. Ő az életpárja, nincs jogunk ebbe beleavatkozni. – De… – Juliette hangja tanácstalanul elcsuklott, – nem hagyhatjuk csak így itt őt. – Nincs más választásunk, hacsak nem akarjuk belehajszolni Manolitot egy csatába. Gondoskodni fog róla, – biztosította Riordan, – mi semmit sem tehetünk.

Ötödik fejezet MaryAnn, Manolito nyaka köré fonta a karjait, és a vállába temette a homlokát. A szél gonoszul süvített az arcánál és a nyakánál, rosszindulatúan húzgálta a haját, jeges ujjai alácsusszantak a dzsekijének, rátapadtak a bőrére. Ha eddig azt hitte, hogy az esőerdő rossz, most meggyőződhetett róla, hogy a lombsátor még ezerszer rosszabb. Szédült, hányingere volt, a gyomra fejre állt. Szembenézne inkább az egymillió hangyával és a levelibékákkal, minthogy újra feljöjjön ide. „Gyerekként biztosan akartál repülni.” Biztos volt benne, hogy könnyedén olvassa az elméjét, érezte fölényes, férfigőgös vidámságát, ami rögtön eszébe is juttatta, hogy miért is nem érdekelték soha a férfiak. És mivel ő a legkevésbé sem volt pszichés vagy telepatikus, hangosan válaszolt, miközben az ajkait a torkára nyomta. – Soha. Egyetlenegyszer sem. Jobban szeretem a szilárd talajt a lábaim alatt. De a bőrének, olyan jó illata van. Nagyon nehezére esett nem mélyet szippantani belőle, beszívni a tüdejébe. Manolito leereszkedett vele egy viszonylag védett helyen, amiért nagyon hálás volt, mivel azonnal eleredt az eső. Nem egy lágy szitálás volt ez, vagy egy kitartó, kopogós felhőszakadás, hanem mintha az ég megnyílt volna felettük, és ledobott volna rájuk egy óceánt. MaryAnn ellépett tőle, mihelyt újra működőképesek voltak a lábai. A gyomra még mindig forgott és émelygett, és esküdni mert volna, hogy az orrcimpája vonaglott, annyira szeretett volna egy jó mélyet szippantani az illatából, de megtartóztatta magát, mindössze egy mogorva pillantást vetett a férfira. A probléma ott kezdődött, ahogy ő visszanézett rá. Nem egészen csak nézett. Bámulta. A szíve lassan csavarodott egyet, a gyomra megcsinálta azt a pillangós trükköt, csak talán túl sok szárnnyal. A méhe ökölbe szorult, és a mellbimbói… Szorosan összerántotta magán a dzsekit, és némi viharos villogást is mellékelt a mogorva pillantásához. Hogy nézhet ki valaki ilyen jól? De igazán. A férfiak nem szoktak nagyszerűnek és forrón izgalmasnak látszani az esőerdőkben. És nem ám csak olyan meleges izgalmasnak. Olyan forró, hogy füstöl. Ő volt a legszexisebb dolog, amin valaha is megállapodott a pillantása, ráadásul úgy néz rá, mintha megtalálta volna a tálon a legízletesebb falatot, és azt készülne felfalni. Szemei sötét érzékiséggel parázslottak, elérte, hogy megfeledkezzen holmi piócákról és hangyákról is, és élesen a tudatára ébredt, hogy ő egy nő. Régóta nem érezte már magát ennyire izgatottnak, de az is lehet, hogy még soha. – Nos, – szólalt meg Manolito, miközben fekete szemei bűntől izzottak, amitől majdnem ott helyben elolvadt, – végre eljöttél. Ó, magasságos Isten! A szíve a gyomrával egyetemben újra megcsavarodott, szex ízét érezte a szájában. Ez szinte csöpögött a férfiből. – Azért jöttem, hogy megmentselek, – estek ki a száján a szavak, még mielőtt végiggondolta volna őket. Ténylegesen azonban képtelen volt gondolkodni, csak bámult rá, mint egy hülye, az agya rövidre zárt, így valójában, a kiejtett mondat félig sem volt olyan rossz, mint amilyen lehetett volna adott körülmények között.

Elmosolyodott, a lassú, érzéki mosoly megégette, elkápráztatta, talán még a haja is göndörebb lett tőle. Ő lehet, a Kárpátiak nők ellen kifejlesztett titkos fegyvere. Ez a férfi egy kész fenyegetés. De tényleg. Össze kellett szednie magát. Csettintett az ujjaival. – Tekintsd megmentettnek magad, és szabaduljunk ki innen. Valószínűleg az esőerdő hatása alá került, itt minden fülledt és izzadt. Fiatalkorában sok könyvet olvasott Tarzanról. Talán emiatt van szexre programozva a dzsungelben, és minél hamarabb kijutnak innen, annál gyorsabban tér vissza a normális kerékvágásba. Hívogatóan begörbítette a mutatóujját. – Gyere ide. Kiszáradt a szája. – Teljesen jól vagyok itt, köszönöm. A kedvenc csizmája bokáig süllyedt ismét a sárba. Akkor sem tudott volna megmozdulni, ha akar. A szíve dübörgött, félelem kúszott belé, de már nem őt féltette. Magát. A tekintete végigcsúszott rajta, sötét birtoklás csillogott fekete mélységeiben. Nem szerelem. Uralom. Tulajdonlás. Nyers érzékiség. A teste válaszolt, de az agya figyelmeztetően visított. Nem foglalkozott emberi férfiakkal, akik az ő társadalmának szabályai szerint éltek. Ez a Kárpáti pedig azt hitte, hogy minden joga megvan rá. Ki tudja, talán képes ellenőrzése alá vonni az elméjét, és rávenni, hogy teljesítse a parancsait. Ez a férfi teljes behódolást és önfeladást követelne meg a partnerétől. Ő pedig sem behódoló, sem önfeladó típusú nő nem volt. Hogy a pokolba keverhette magát ekkora bajba? – Azt mondtam, hogy gyere ide. A hangja nem keményedett, még csak fel sem emelkedett, sőt, inkább halkabban mondta a parancsot, olyan lett, mintha egy nyelv bársonyráspolya járná be a bőrét. A fekete szemek kényszerítették az engedelmességet. Közelebb lépett, még mielőtt visszafoghatta volna magát, a következő pillanatban pedig erős karok fonódtak köré, odarántották a sziklakemény testhez. Úgy illettek össze, mint kesztyű a kézre. A férfi kemény volt és izmos, az ő lágy íveivel pedig hirtelen mindketten nagyon is tisztában lettek. Suttogott valamit a saját nyelvén, valami puhát és teljesen érzékit. – Te avio päläfertiilam. – Megismételte a szavakat érthetően is, nyelve felörvénylett a pulzusán, ami kétségbeesetten vert a nyakában. – Te vagy az életpárom. Ez nem lehetett igaz, hiszen ő nem pszichés, de akkor, ott, abban a pillanatban azt szerette volna, ha igaz. Akarta az érzést, hogy ehhez a férfihoz tartozik. Még soha nem váltott ki belőle ilyen testi reakciót, egyetlen lény sem egész életében. – Entolam kuulua, avio päläfertiilam. – A nyelve cirógatta, a fogai finoman csipkedték, az ajka halkan suttogott a pulzusa fölött. Arra gondolt, hogy a teste hamarosan egyszerűen lángra lobban. – Az életpáromnak követelek. Felemelte a fejét, kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de a szája lecsapott az övére, elvette a lélegzetét, nekiadta helyette a sajátját. A lábai gumivá váltak, hogy meg tudja tartani magát, egyiket a combja köré csavarta, miközben a szájuk kusza, hosszú, lassú, erotikus táncba kezdett, ami nem volt más, mint színtiszta erotikus élvezet. Érzések törtek át rajta, a vére lüktetett, a szíve a fülében dübörgött. Majdnem lemaradt miatta a lágy szavak simításáról az elméje falán, ahová beágyazódtak. „Ted kuuluak, kacad, kojed. Elidamet andam. Pesamet andam. Uskolfertiilamet andam. Sívamet andam. Sielamet andam. Ainamet andam. Sívamet kuuluak kaik etta a ted. A tiéd vagyok. Neked adom az életem. Neked adom a védelmem. Neked adom a hűségem. Neked adom a szívemet. Neked adom a lelkemet. Neked adom a testemet. Ezeket kérem én is tőled.”

A csók elmélyült, ő pedig zuhant, egészen belecsomagolta magát Manolito De La Cruzba. Úgy érezte, hogy a szíve és a lelke érte nyúl. Összeolvad vele. A mellei fájdalmasakká váltak, elnehezültek. Érezte a nyirkos izgalmat nőiségének középpontjában, az elméje elhomályosult, még magasabbra emelkedett benne a forró szenvedély. Egy aprócska, épeszűnek megmaradt része megpróbálta megmenteni, az agya egy kicsi, érintetlen része vörös zászlót lengetett, de a szája más volt, mindentől különbözött, amit eddigi életében tapasztalt, még többet akart belőle, függővé vált az ízétől. Manolito keze becsúszott a dzsekije alá, felemelte a pólóját a melle fölé, amitől felzihált, magához húzta a fejét sóvárogva. Akarta. Nem, nem akarta, szüksége volt rá. Az ajkai levándoroltak a torkára, egyik keze a hajába tévedt, rácsavarta a vastag fonatot az öklére, mintegy magához kötözve őt, míg felkutatta selymes, puha bőrét. Hullámzó mellén megtalálta a jelet, amit akkor tett oda, amikor a magáénak bélyegezte őt. – Ainaak olenszal sivambin. Az életedet örökre becsben tartom. A szavak szinte keresztülvibráltak rajta, még közelebb húzódott hozzá, odadörzsölte magát a combjához, hogy enyhítse azt a rettenetes ürességet, amit vele akart betölteni. Felkiáltott, amikor a szája hozzáért a melléhez, majd beszívta érzékeny mellbimbóját az áttetsző, aranyszín melltartón keresztül. Erősen szopogatta, a nyelvével pöckölgette, fogaival karistolta. És mindeközben, ismét a fejében hallotta meg a hangját. „Te elidet ainaak pide minan. Az életed a sajátom fölé helyezem mindig.” – A nyelve táncolt, és kényeztetett. Felemelte a fejét, a szemeiben megbabonázó, sötét uralom látszott. – És az örömed is. Ismét rabul ejtette a száját, ellopta a lélegzetét, miközben elvette, amit akart, a tűz szinte már világított a lány ereiben. Ajkaival nyomvonalat égetett a torkán keresztül a melléig, fogai apró kis harapásokkal, fogásokkal izgatták, mindegyik újabb sistergően forró rohanást küldött végig rajta, érezte hüvelyéből a meleg üdvözlő folyadék szivárgását. Elgyengült, sóvárgott rá. Majdnem felzokogott, amikor a szája rátalált a másik mellére, és olyan erősen szívta meg, hogy már gondolkodni sem tudott világosan. Felé ívelte felsőtestét, még szorosabban fonta köré a lábát, úgy igazította magát, hogy egymáshoz szoruljanak. „Te avio päläfertiilam. Ainaak sívamet jutta oleny. Ainaak terad vigyazak. Az életpárom vagy. Hozzám vagy kötve az örökkévalóságig. Mindörökre a gondjaimra bízva.” Felemelte a fejét, és ismét megtalálta a helyet, ahol megjelölte. A fogai mélyre süllyedtek benne. A tűz nagyot lobbant, a fájdalom átrohant rajta, akár egy vihar, nyomában az öröm olyan édes, annyira erotikus volt, hogy önkéntelenül ellene mozdult, míg karjaival magához ölelte a fejét és tartotta, hosszú, tintafekete haja végigfolyt a karján, ő pedig beletemette az arcát a vastag tincsekbe. Érezte, hogy egyre távolabb és távolabb csúszik attól a nőtől, akinek magát ismerte, át egy másik birodalomba. Mormolt valamit azon a másik nyelven, a hangja olyan buja volt, hogy félrelökte a fejében azt az apró kis figyelmeztetést is, ott tartotta az arcát beletemetve a hajába, mert életében semmi nem tűnt még ennél helyesebbnek. Hozzá tartozott. Rátalált arra, amit mindig keresett. Tartalmas életet élt, és mindig azt feltételezte, hogy megöregszik és meghal, elfogadta, belenyugodott ebbe, de ez most egy ajándék volt. Szenvedély. Izgalom. A valahová tartozás érzése. Ez mind az övé volt. Semmiféle szégyenérzet nem volt MaryAnn-ben. Egyszerűen csak úgy döntött, hogy tartózkodik a szextől, nem hajlandó megosztani a testét egy férfival, akiben nem bízik, akit nem szeret, olyasvalakivel, akivel nem akarja leélni az életét, de abban a pillanatban tudta, hogy Manolito De La Cruz a másik fele. Meg akart osztani vele mindent, alig várta, hogy megtehesse.

A nyelve végigsöpört a mellén, a sóvárgás reszketését küldve végig rajta, ismét suttogni kezdett, és ekkor történt a legfurcsább dolog. Azon kapta magát, mintha oldalt állva önmagát figyelné, ahogy végigsiklik a keze a férfi inge alatt, feltolja azt a mellkasára, felfedi a tisztán kirajzolódó izmokat, amik a bőre alatt siklottak, és a szaggatott sebeket a hasán, ahol a jaguár végigszántott rajta a karmaival. Keze felcsúszott a szörnyű sebek fölé, tenyerével lefedte őket, feltöltve meleggel a férfi bőrét. Látta magát, ahogy csókokat nyom a hasára és a mellkasán egy pontra a szíve fölött. Nyelve rátalált a pulzusára, amit keresett, érezte a stabil, erős ütemet. A teste várakozóan megfeszült, lüktetett, szinte sírt a vágyakozástól. A keze is átsiklott afölött a pont fölött, megbámulta korábban letört körmét. Az éles karommá hosszabbodott. Belehasított Manolito bőrébe a lüktető ér fölött, és készségesen odanyomta a száját a sebhez. A férfi felsóhajtott és hátravetette a fejét, eksztázisa szenvedéllyel keveredett. A keze megtartotta, ösztönözte, hogy vegyen el még többet. És ő megtette. Úgy tűnt, undor és habozás nélkül. Teste vonaglott az övén, domborulatait érzékien csúsztatta végig rajta, mintegy ígéretként még többre, sokkal többre. És ő be is tartatta vele, a kezei szinte durvák, bizalmasak birtoklóak voltak. Rángatta ruháit, a csupasz bőrét akarta az övén. Amikor odadörgölte magát a vastag, kemény dudorhoz farmerja elején, megremegett, és jóváhagyólag mormogott valamit, tenyereibe simította a fenekét és félig felemelte magához, egymáshoz igazította testeiket, hogy nekinyomódjon a legintimebb helyen. Mintha pontosan tudta volna, hogy mit kell tennie, hogy mennyi forró, függőségbe ejtő vért kell elvennie, végighúzta nyelvét a fogai által ejtett sebhelyeken, és felemelte a fejét, hogy belenézzen azokba a megbabonázó szemekbe. Másnak tűnt most önmaga számára, a szemei fülledtek, sötétek, az ajkai érzékien, olyan szexin görbültek, hogy el sem hitte, hogy ez ő, és készen állt rá, hogy megtegyen mindent, bármit, amit Manolito elvár tőle. A kedvében akart járni, örömet adni neki, és hagyni, hogy ő is ugyanezt tegye vele. Lemosolygott rá, és a szíve őrült száguldásba kezdett, pontosan olyan erőteljesen reagált, mint a teste. – Päläfertiil. Feleség. – Megcsókolta az orra hegyét, a szája sarkát, aztán fölé hajolt, és belenézett a szemébe. – Mondd meg a neved, hogy a koje, férjed képes legyen jobban megszólítani. MaryAnn-ek a lélegzete is elállt, szinte elsüllyedt. Akkor sem történhetett volna ennél rosszabb, ha egy vödör jeges vizet zúdít rá. Pislogott, megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Mi a fészkes fenét művel itt rácsavarodva egy férfira, aki még csak a nevét sem tudja, de azt mondja, hogy ő a férje? És mégis, hogy a csodába engedhette meg valakinek, hogy teljesen megbabonázza, annyira, hogy mindennek, amiben hitt, éppen az ellenkezőjét tegye? Manolito elgyengíti őt. Teljesen átvette az irányítást fölötte, és ő lelkesen meg is erősítette benne, hogy szexszel uralhatná az életét. Olyan mérhetetlen düh öntötte el, amit előtte még csak egyszer érzett, amikor egy férfi betört az otthonába, és azzal fenyegette, hogy megöli őt. Kirángatta az ágyából, és közben kegyetlenül ütötte, még mielőtt megvédhette volna magát, majd a padlóra lökte és rugdosni kezdte. Lehajolt hozzá, egy késsel megszúrta, és amikor a penge behatolt a húsába, valami vad és rút dolog emelkedett fel benne, tombolva átvette az irányítást. Érezte hogyan növekszenek meg az izmai csomókba, kötegekbe húzódva, erő özönlött belé. Abban a pillanatban érkezett Destiny, megölte a férfit és megmentette MaryAnn életét, és talán a lelkét is. Mert bármi volt is az, ami kitört belőle, jobban megrémítette, mint maga a támadója.

Olyan nő volt, aki mélységesen megvetette és gyűlölte az erőszakot, és soha nem bocsátaná meg, de most mégis leírhatatlan vágyat érzett, hogy megüsse azt a jóképű arcot olyan erősen, ahogyan csak tudja. Ehelyett távolabb ugrott tőle, ugyanabban a pillanatba, amikor az elméje felsikoltott. Félelem öntötte el, utálta magát és a saját reakcióit, amiket adott rá, sírt befelé, ahol senki sem hallhatta, és senki sem tudhatta milyen rettegésben él, milyen nehéz a tudat, hogy egy szendergő vadállat él valahol mélyen a bensőjében. „ Tűnj el a közelemből!” Egy borzalmas pillanatig nem tudta, hogy ő kiabált-e Manolitora, vagy az a valami a bensőjéből, bármi legyen is az. Manolito megtántorodott és nekiesett egy kidőlt fatörzsnek, aztán csak állt döbbenten és bámult rá. Életében nem kapott még pszichésen pofont, márpedig az életpárja most határozottan pofonvágta. Nem is akármilyen pofon volt ez, elég kemény ahhoz, hogy leüsse a lábairól. Hosszú létezése alatt, még soha senki nem merészelt így bánni vele. Sötét harag kúszott végig a hasán. Nincs joga ahhoz, hogy megtagadja őt, vagy ellenszegüljön neki. Neki pedig joga van a teste vigaszára, amikor csak akarja. Az övé. A teste is az övé. A vére dübörgött, száguldott az ereiben. Férfiassága úgy megtelt vele, hogy szinte szétrepedt. Ezer évet várt, vagy talán többet is, hűségesen ehhez az egy nőhöz, aki megtagadja őt. – Elérhetem, hogy idemássz hozzám, és bocsánatot kérj ezért! – csattant fel, fekete szemei sötéten parázslottak, a szavai szinte füstöltek. Iszonyatosan erősen érezte a húzását, olyan erősen, hogy képtelen volt leállítani teste őrjöngését. Keményen és forrón rontott rá a vágy, megtöltötte iszonyatos szükséggel, ami rosszabb volt bármiféle táplálékra való éhségnél. Magába szívta a látványát, a puszta szépsége megrázta. A bőre olyan puhának látszott, az ujjai fájtak, hogy hozzáérhessen, hogy végigcsúsztathassa testét az övén. Kiteljesedett, íves, édes idomai voltak, amiknek a bámulását képtelen volt abbahagyni, bűnös módon, gonoszul csábította a testét, merevedése még jobban meghosszabbodott, fájdalmasan megkeményedett. Elképzelte az ujjait a bőrén, a száját, a testét maga körül, szoros forróságát, ahogy megöli a gyönyörrel. Bele kellett temetnie az arcát a rengeteg kékes-fekete hajgyűrűbe, belélegezni az illatát, örökre a tüdejébe zárni. Szüksége volt a karjai melegére, a nevetésére. De a teste igényeinek kielégítésére legelőször. Nem tudott úgy ránézni, hogy ne akarjon benne lenni, felhevíteni annyira, a beteljesedés peremére emelni, hogy már csak a nevét tudja kiáltani. Azt akarta, hogy térden álljon előtte, ismerje el hogy az övé, és senki másé, bevallja, hogy akarja őt, vágyik rá, hogy megadja a végső örömöt a testének. MaryAnn nem volt egészen biztos benne, hogy mi történt. A férfi hanyatt esett, ő pedig csak kiabált az arrogáns seggfejjel. Minden esetre a mászás nem szerepelt a tervei között. A megbocsátásért könyörgés sem volt az ő stílusa. Manolito dühösnek és veszélyesnek tűnt, de mindent egybevéve még mindig túl jóképű volt. Egy elkényeztetett, arrogáns férfi, akinek mindent megtettek, nyilvánvalóan kiszolgálták egész életében. A nőknek nyilván bármit meg kellett tenniük, amit mondott, és akkor, amikor parancsolta azt. És bizonyára sokszor parancsolt. Keményen beleharapott az alsó ajkába, hogy tartózkodjon tőle, hogy elküldje a pokolba, mert… MaryAnn széttárta a karját. – Nézd, én legalább annyira hibás vagyok, mint te. Volt választási lehetőségem. – Nem fogja egyedül őt hibáztatni, elvégre felnőtt nő, aki hitt a felelősségben, bár mióta belépett az

őserdőbe, a világon semmi sem volt normális, ami körülötte történt. – Belementem ebbe az életpár dologba, mert te… nos… jól nézel ki. Melyik nő ne akarna? De elérte azt a pontot, ahol megálljt parancsolt, és így soha nem fogja már megtapasztalni azt a lélekperzselő, pokolforró, felejthetetlen szexet. Manolito pedig úgy nézett ki, mint egy olyan férfi, aki képes lenne megadni azt. Úgyhogy igen, ő is bűnös, de azt elfelejtheti, hogy térden csúszva fog bocsánatot kérni. Manolito az életpárja arcát tanulmányozta, közben pedig finoman az agyát szondázta, nyomokat keresett arra nézvést, hogy milyen is volt a kapcsolatuk. Nyilván elég viharos. MaryAnn a neve. MaryAnn Delaney. Voltak homályos részletek, hogy mikor és hol voltak együtt először, de tudta, hogy függővé vált az ízétől. Türelmetlen kényszert érzett, hogy uralkodjon felette, hallja elfúló könyörgését, lássa extázistól elsötétedni a szemeit. Megerősítette, lezárta lelkük összekapcsolódását a rítussal, az elméje ragaszkodott hozzá, hogy megtegye. De a nő olyannak tűnt, akinek erős kézre van szüksége. Meztelenre vetkőztetni, a térdére rántani, kiszolgáltatni a kezeinek azt a hihetetlenül szép fenekét, olyasvalami, amiben örömét lelné. Aztán lefektetné, megízlelné, felfalná, kifacsarná belőle az utolsó csepp női mézet is, emlékezetébe vésné minden egyes szédítő idomát, kiismerné, mi őrjíti meg, míg már könyörögne a megbocsátásért. És akkor ő, újra és újra felemelné a kielégülés pereméig, míg meg nem tanulná, ki az életpárja valójában. Tett egy lépést felé, és valami átsuhant a lány arcán, talán félelem. Nem akarta, hogy féljen tőle, úgy igazából, bár egy aprócska kis félelemmel talán megnyerhetné az együttműködését. Biztosan össze van zavarodva. Megtorpant, amikor hátrálni kezdett tőle, és jobbra-balra tekintgetett, mintha azt latolgatta volna, hogy elfut. – Soha nem ártanék az életpáromnak, ezt tudnod kellene. Legfeljebb valami kellemes kis büntetést találnék ki, és biztos vagyok benne, hogy végül te is élveznéd. MaryAnn összevonta a szemöldökét. – Bármiről is beszélsz, felejtsd el. Túl idős vagyok ahhoz, hogy megbüntessenek. Nézd, hibáztunk. Mindketten. Azzal a szándékkal jöttem, hogy tanácsot adjak Juliette húgának, és Riordan mondta, hogy bajban vagy. Voltaképpen még be sem mutatkoztunk egymásnak soha. Láttalak a Kárpátok hegyei között az ünnepségen, közvetlenül azelőtt, hogy megtámadtak, és előtte néhányszor messziről, de mi tulajdonképpen nem ismerjük egymást. Én egy normális emberi lény vagyok, aki tanácsokkal segít bajba jutott nőknek. Manolito megrázta a fejét. Ez lenne az igazság? – Lehetetlen. Te nem vagy idegen nekem. Te vagy a másik felem. A lelkem felismeri a tiéd. Minket egymáshoz pecsételtek. Hozzám tartozol, én pedig hozzád. Türelmetlenül beleszántott a hajába az ujjaival, majd hátrakötötte azt egy bőrszíjjal, amit a zsebéből húzott elő. Mániákusnak tűnő nevetés csúszott be a fejébe, ő pedig megpördült, köröskörül felmérte a terepet, testbeszéde immár nyilvánvaló védelmet mutatott. Átugrott a köztük lévő távolságon, behúzta őt a háta mögé. – Mi az? – Nem hallottál semmit? Tudta, hogy mi van ott. A vámpírok lassan újra felszínre jöttek az árnyak közül, könyörtelen szemekkel, tátott szájjal bámulták, csontos ujjaikkal vádlón rámutatva. MaryAnn hallgatózott, de csak a kabócák bosszantó ciripelését, és más rovarokat hallott. Nem gondolta volna, hogy ilyen hangosak lehetnek. Megrázta a fejét, érezte, hogy az ő szíve is összefacsarodik miatta. – Mondd el nekem Manolito. Olyan szomorú vagy. Soha ne légy szomorú. Azt akarta, hogy boldog legyen. Inkább legyen dühös és parázsló, mint ilyen elveszett és magányos.

Megfordult, elkapta a felkarját, magához húzta, és majdnem egy percig bámult lefelé őszinte arcába. Felemelte a kezét az arcához. Hüvelykujjai végigcsúszott magas arccsontja mentén, a bánat véste mély ráncokon a szája és a szemei körül. – Most találtam rád MaryAnn, de ha te nem hallod a hangokat, az azt jelenti, hogy nem vagyok teljesen normális. Nem emlékszem dolgokra. Fogalmam sincs, kiben bízhatok. Azt hittem… – A hangja elcsuklott, halkan felsóhajtott, a kezeibe temette az arcát. – Tehát igaz. Elvesztettem az eszem. – Én ember vagyok Manolito, nem Kárpáti. Nem vagyok képes úgy látni és hallani, mint te. Manolito azt kívánta, bárcsak ez lenne az igazság, de a föld felhullámzott alattuk, látta az arcokat a levelek között, és a megzavart földön alakot öltött egy gúnyos száj. Mozdulatlanul állt egy ideig, aztán hátrahajtotta a fejét, az eső még mindig szakadatlanul özönlött lefelé. – Itt kell hagynod. Menj vissza oda, ahol a legnagyobb biztonságban érzed magad. Tartsd távol magad tőlem. Nem tudom, miért hiszem azt, hogy az enyém vagy, de féltem az épelméjűségemet és a biztonságodat. Menj gyorsan, mielőtt elvesztem a határozottságom. Még a gondolatot sem bírta elviselni, hogy a szeme elől tévessze. Addig a pillanatig nem jött rá, hogy pontosan mekkora szüksége van rá. De az ő igényei már nem számítottak. Az volt a legfontosabb, hogy biztonságba helyezze. Még magától is. Főleg magától. És ott volt. A szabadsága. Szétnézett maga körül. Az esőerdő sötét volt, komor és nagyon vizes. A víz ott volt mindenhol, kisebb-nagyobb zuhatagokat alkotott, új utakat keresett, beleáramlott a kiszélesedett, rohanó patakokba. Könyörtelenül, folyamatosan ömlött, elmosva a talajt, sziklák közt átfurakodva, a föld alól feltörve. Ugyanilyen meder nélkül, összevissza áramlottak a gondolatai is, fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Manolito pedig épp az ellenkezője volt, még akkor is pontosan tudta, mit kell tennie, amikor úgy gondolta, hogy elvesztette a józan eszét. Ő maga volt a világ megtestesült nyugalma, magabiztos, erőteljes, a szemei újra és újra bejárták a köröttük lévő területet, rájuk leselkedő veszély után kutatva, nem, ez tévedés, a rá leselkedő veszélyt mérte fel. Vett egy mély lélegzetet, és belecsúsztatta a kezét a tenyerébe. – Együtt fogjuk megérteni. Most is hallod a hangokat? – Igen, gúnyos nevetést. És vámpírokat látok a földben, a fákon, a bozótban. Körülvesznek minket. MaryAnn egy pillanatra lehunyta a szemét. Nagyszerű. És ő még a jaguárok miatt aggódott. A vámpírok sokkal rosszabbak. Szabad kezét felemelte, kitapogatta övében a paprika spray-t. – Rendben. Mutasd meg nekem is, amit látsz. Meg tudod tenni? Nyisd meg az elméd az enyém előtt. Érezte, hogyan mozog az elméjében, kinyúlt, hogy elé menjen, összeolvadjon vele. Úgy tűnt, a lány nem is tud róla, hogy ő kezdeményezte az összekapcsolódást. Könnyedén, zökkenőmentesen csusszant be a gondolatai közé. Az ujjai megfeszültek. Remegés futott rajta keresztül. „Látod őket.” MaryAnn, megbámulta maga körül a visszataszító arcokat. Nem csoda, ha nem tudja megkülönböztetni az illúziót a valóságtól. A vámpírok túl valódinak tűntek az elméjében. Legalábbis úgy gondolta, hogy az elméjében vannak. – Bízol bennem? – kérdezte. – Teljes lelkemmel, – felelte azonnal. Úgy vélte, ő az életpárja, ebben nem lehet árulás, sem hazugság. És ha téved, ám legyen. Meg fogja védeni őt. – Kapaszkodj az elmémbe és kiviszem magunkat innen.

Megpróbált elé lépni, keményen megmarkolta a paprika spray bádog dobozát, felkészült a csatára, bármi is kerül eléjük, ki fogja őt juttatni innen biztonságban. A férfi megfogta az állát, kényszerítette, hogy felnézzen rá. – Nem én tartom az egyesülésünket. Te vagy az. Nem tudlak elengedni, csak te lennél rá képes. Közelebb moccant hozzá, mintha a védelmét keresné. – Én nem tudok megtartani egy pszichés összekapcsolódást. Nincsenek pszichés képességeim. – Minden rendben lesz ainaak enyém, örökre az enyém, – fordította is egyből a szavait. – Nem hagyom, hogy bármi bajod is essen, míg itt lakozunk a lamti ból jüti, kinta, ja szelem. – Nem beszélem a nyelved. De bármit is mondott, az nem hangzott túl jól. Inkább démoninak hangzott. Felkészítette magát a fordításra. – A szó szerinti jelentése az éjszakák, a ködök és a szellemek rétje. Úgy tűnik, hogy részben a saját világunkban vagyunk, bizonyos mértékig pedig a túlvilágon. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy hogyan és miért történt, de meg kell találnunk a kivezető utat. – Valami ilyesmitől féltem. – Ő nem tartozik ehhez a világhoz. Még a moziban sem néz soha horrort. – Rendben, mondd meg, mit tegyek, mert ez a különösen ronda vámpír, itt baloldalon egyre közelebb jön. Az a világ szürke volt. A fakó, fátyolos szürke, halotti lepelszerű köd úgy lógott az elfeketedett ágak csontvázain, mintha moha lenne. Mindenfelé rovarok voltak. Jókorák, ott repkedtek az arca, és minden szabadon maradó bőrfelülete körül. Előkapta a rovarriasztót, és lefújta őket a bádogdobozból. A keverék furcsa, zöldesszürkés páraként tört ki a szórófejből, lassan sodródni és sűrűsödni kezdett. Egy állatszerű, lassú sziszegés tört be a csendes világba. – Nem ütnek semmiféle zajt. – suttogta Manolitonak – A bogarak. Olyan csend van itt. A halottak fejei azonnal felé fordultak, a démoni szemek szinte beléfúródtak. Szinte megrázta a sokk. A vámpírok egymásra néztek, majd vissza rá. Vidámság moraja emelkedett fel, az egyik vámpír közelebb ment hozzá, nagyra tátotta visszataszító száját, megmutatta borotvaéles, hegyesre csiszolódott, foltos fogait. – Boldogok vagyunk, hogy csatlakoztál hozzánk, – sziszegte a vámpír, rossz leheletét még a bőrén is érezte. – Rég vacsoráztam már. Köd szállt köréjük, vastagon, zavarón beburkolta őket. Manolito a karjaiba húzta, eltakarta velük a fejét, hogy ne lássa a szörnyetegeket, amik még közelebb léptek hozzájuk, könyörtelen szemeikkel éhesen a nyakát bámulták. – Ez egy tökéletes pillanat lenne arra, hogy elrepüljünk, – biztatta MaryAnn. – Ebben a világban nem tudok. Kötnek ennek a földnek és a ködnek a törvényei. A föld újra megmozdult, még több arc bámulta őket. A vámpír közelebb küzdötte magát, minden mozdulatért megdolgozott. MaryAnn megfeszült, amikor egy hosszú, csontos ujj rámutatott, majd a teremtmény begörbített ujjával csalogatni kezdte. Jéghideg, mocskosan bűzlő levegőt fújt felé. Még mielőtt hozzáérhetett volna, Manolito megpördült vele, hogy inkább a hátát érje el, minthogy hozzáérjen az arcához az a mérgező lélegzet. Még így is, MaryAnn pontosan érezte, hogyan fúródnak a férfi hátába a jégszilánkok, mintha belé fúródtak volna. – A pokolba ezzel! – csattant fel MaryAnn. – Nemrég repültél. Sebesen emeld fel a segged, és vigyél ki minket innen! Azt akarta, hogy felvigye a levegőbe. Parancsolta. A nyaka köré fonta a karjait, beletemette az arcát a mellkasába, és szinte fájdalmasan odaszorította a testét az övéhez. Az lehet, hogy Manolitonak követnie kell az éjszakák rétjének törvényeit, De neki nyilvánvalóan nem. Be volt zárva az árnyékvilágba félig, de ő halandó, és olyan helyen járt, ahová nem tartozott, vonzva és megtartva közös lelkük által.

MaryAnn-ek csak akarnia kellett volna elmenni, és szabad lenne, de még azt is megtagadta, hogy ezt fontolóra vegye. Manolito még csak most kezdte megismerni az elméjét, de hamar rájött, életpárjának acélból van a gerince. Azon kapta magát, hogy vele együtt emelkedik, gyorsan távolodva az arcoktól, akik utánuk bámultak jajgatva, ezer fogat csikorgatva. A sziklák között találtak egy apró menedékre, ott ereszkedtek le a földre, és remélte, hogy ott biztonságban lesznek, de mivel fogalma sem volt róla, hogy mely részében vannak ennek a természetellenes birodalomnak, attól félt, sehol sincsenek itt biztonságban. MaryAnn kapaszkodott belé, bár a teste éppúgy, mint a lábai, remegtek, ahogy a talpa megérintette a sziklát. Lecsúszott a testén, mint egy csonttalan rongybaba, leült, felhúzta a térdeit, átkarolta őket, ringatni kezdte a testét. – Te el tudod hagyni ezt a világot MaryAnn, – szólította meg halkan, – tudom, hogy így van. – Hogyan? Felnézett rá, és a szíve fájdalmasan összeszorult a mellkasában. Úgy tűnt, közel van a könnyekhez. Ujjhegyeivel hátrasimította ezer göndör tincsét, aztán elidőzött meleg, szaténpuha bőrén. – Csak egy határozott, öntudatos döntést kell hoznod, hogy itt hagysz. Ítélj el valami rosszért, amit ellened tettem. Tökéletesen tanácstalannak tűnt. – Mi rosszat tettél? – elhessegető mozdulatot tett a kezével. – Mármint azon kívül, hogy olyan jóképű vagy, hogy egy kicsit megőrjítettél, a világon semmivel sem bántottál. Én vagyok a felelős érte, hogy hagytam a hormonjaimnak, hogy túlhajszoljanak, nem te. Arról nem tehetsz, ahogyan kinézel. Leült mellé, a combjaik egymáshoz értek, megfogta a kezét, és a mellkasára húzta, a szíve fölé. – Legalább szereted, ahogy kinézek. Kezdésnek nem rossz. A lány rávillantott egy apró, csintalan vigyorgást. – Minden nő odavan azért, ahogy kinézel. Azon a ponton, a világon semmi probléma sincs veled. – Tehát a személyiségem ellen van kifogásod. Nehéz volt arra gondolnia, hogy mi ellen van kifogása, amikor a hüvelykujja a kézfején csúszkált, megbabonázó simogatással, a combjából áradó meleggel pedig fel lehetett volna hevíteni a fél világot. Fehér fogai kápráztatóak voltak, mosolya pedig olyan érzéki, hogy a teste máris túlpörgött, anélkül, hogy akár csak azt észrevette volna, hogy beindult a motor. Úgy tűnt, ehhez a közelében nem sok kell. Zavarba kellett volna jönnie, de ebben a furcsa világban, aminek a kellős közepén találta magát, a köztük lévő, meglehetősen erős kémia tűnt a legkisebb gondjának. – Te még mindig a sötét középkorban élsz, – mondta, és megveregette a térdét, miközben megpróbált nagynénisen bölcsnek tűnni. Ehelyett a szíve botladozni kezdett, a gyomra csapongott, és kizárólag arra tudott gondolni, hogy odanyomja a száját az övére, hogy a tűzijáték rakéták megint felrepüljenek. Mert arra gondolni sem akart, hogy hamarosan egyedül marad, amikor felkel a nap, ami már bármelyik percben bekövetkezhetett. Odahúzta a szájához a kezét, rágcsálni kezdte az ujjait, fogai apró elektromos kisüléseket küldtek idegszálaiba és a véráramába. – Sötét középkor? Eddig azt hittem, egészen jól alkalmazkodtam ehhez az évszázadhoz. Felnevetett. Nem tudott mást tenni, mint nevetni, a férfi olyan megdöbbentnek hangzott. – Azt hiszem, ahhoz képest, hogy milyen ősi vagy, valóban egészen jól alkalmazkodtál.

És talán valóban ez volt az igazság. Amikor ő született, még minden fajnál a hímek védték és uralták a nőstényeket. Egy olyan országban élt, ahol ezek a társadalmi szabályok sokszor még mindig éltek. Hát persze, hogy úgy érzi, hogy joga van rá, ha úgy gondolja, hogy ő az életpárja. Férj. Ízlelgette a szót, tisztában volt vele, milyen nagyot sóhajtott. Ő túl vad, túlságosan jóképű és nagyon uralkodó típus, de azért álmodozhatott, fantáziálhatott róla. El sem tudta képzelni, hogy igazából a férfié legyen, mint ahogyan Destiny tartozott Nicolae-hoz. De minél tovább nézett a fekete, nagyon fekete szemekbe, amiket nyers éhség töltött el, úgy gondolta, képes megfeledkezni a kétségeiről, és kipróbálni egy fenséges éjszakát vele. – Azt azért tudom, hogy mi felel meg az asszonyomnak, hogy hogyan védhetem meg őt, hogyan tegyek a kedvére, neki pedig bíznia kell bennem, hogy gondoskodni fogok minden szükségletéről, mint ahogyan minden öröméről is, amit csak el tud, vagy én el tudok képzelni. Fogai megcsipkedték érzékeny ujjbegyeit. Ennek nem kellett volna ugyan erotikusnak lennie, mégis az volt. Elérte, hogy ez az egész elfogadhatóan hangozzon, még az a nevetséges büntetés is. Talán a bársonyosan reszelős hangja okozta, ami végigcsúszott a bőrén, mint egy simogatás. Ha valaki más mesélte volna el, amit művel, kinevette volna, ha nem is fennhangon, de legalább magában, de Manolito kísértésbe ejtette, hogy kipróbáljon legalább néhányat, felháborító fantáziái közül. – Olvasom az elméd, – mondta halkan, – de most arra kell koncentrálnunk, hogyan juttassunk ki téged innen. – Nos, ezek csak fantáziák. Nem akart elpirulni. Meztelenre vetkőztetni, és addig kínozni, amíg már könyörög, igazán szexi tudott volna lenni, bár könnyen lehet, hogy a valóság nem lenne ugyanolyan, mint a képzelet. – Megígérhetem, hogy élvezni fogod minden pillanatát, velem együtt, – nyugtatta meg, és beleharapott az ujja hegyébe, aztán pedig meleg szájába vette, és szopogatni kezdte. A nyelve táncolt rajta, ingerelte, míg már legszívesebben megadást visított volna. És csak az ujját csókolgatta. Meglegyezte az arcát. Talán mégis van kedve ehhez a valósághoz. – Az én szempontjaimat is figyelembe vetted? Nem akarsz parancsolgatni nekem? Akkor talán beleegyezem ebbe a kalandba. – Ahhoz, hogy részese légy a kalandnak, át kell adnod nekem magad, feladnod az ellenszegülést, – vágott vissza. És ott volt megint, a lassú, szexi mosoly égette a bőrét, megtalálta vad, elrejtett vágyait, amiket nem kellett volna látnia egy olyan férfinak, aki hajlamos volt megkövetelni a teljes, tökéletes önfeladást. – Csábító. De nem. Én nem az a fajta nő vagyok, aki valaha is átadná az életét egy teljesen idegennek. Odadörgölte az állát a kézfejéhez. A melle megsajdult, mintha a borostával árnyékolt állkapocs ott érintette volna a bőrét. – Megadni magunkat a hálószobában, nem ugyanaz, mint mindent feladni. – Ez egy választható opció nálad? – Nincs opció. Csak mi ketten. Te vagy az életpárom. Meg fogjuk találni a saját módszerünket, ez az életpárok útja. – A mosoly elhalványult az arcáról. Még egyszer végigcsókolta az ujjízületeit, majd visszahúzta a tenyerét a szívére. – Nem maradhatsz itt velem MaryAnn, ez túlságosan veszélyes. Nem tudom megmondani, hogy mi valóság és mi illúzió, és az egyik világban a testünkkel, másikban pedig a lelkünkkel mindkét helyen sebezhetőek vagyunk. – Nem tudom, hogy lehet elmenni innen, de ha tudnám, akkor sem mennék. Nélküled nem. Úgyhogy úgy néz ki, mindent megbocsátok neked, bármit is tettél ellenem.

Körülnézett az unalmas, szürke világban. Úgy tűnt, mintha az esőerdő lenne, de színek és hangok nélkül. A víz lefutott a sziklákról a lejtőn, de ahelyett, hogy fehéren felhabzott, vagy kitisztult volna, sötét sávok úsztak benne. – Nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű. Először is ki kell találnom, mit követtem el, hogy ide kerültem a szellemek és az árnyak helyére.

Hatodik fejezet Szellemek és árnyékok. Nagyon nem szerette, ahogy mondta. MaryAnn odadörzsölte az állát a térdéhez. Mindig mindenre van válasz, csak éppen használnia kell az agyát. Manolito odahajolt hozzá, elég közel ahhoz, hogy megérezze tiszta, férfias illatát, meleg testét, amitől nőiesnek, védettnek érezte magát. Küldött neki egy halovány, bosszús pillantást. Gondolkodni próbált, nem volt rá szüksége, hogy újra rövidre zárja az agyát. A válaszmosolya elektromos impulzusa sistergett, és szinte csattant a testében. – Mondd el, mondd el, hogy mi rosszat követtem el ellened. Nem sebeznélek meg soha az életben. Tudom, hogy nem voltam hűtlen. Mondd el nekem päläfertiil, és én bármit megteszek, hogy a rossz elmúljon benned, nem azért, hogy kiszabadítsam innen magam, hanem mert soha nem akarom megbántani az életpárom semmilyen módon. Olyan sebzettség és aggodalom volt a hangjában, hogy a szíve összefacsarodott. – Manolito, őszintén mondom, fogalmam sincs, mi folyik ott, de neked még csak lehetőséged sem volt rá, hogy megsérts. Alig ismerlek. Én nem vagyok Kárpáti. Seattle-ben élek, és bántalmazott nőknek adok tanácsokat. Így találkoztam Destinyvel. Barátok lettünk, és miatta utaztam csak el a Kárpátok közé. Összeráncolta a szemöldökét. – Ez nem lehet. Azt mondod ember vagy, de olyan dolgokat vagy képes tenni, amikre csak Kárpátiak képesek. Neked nagy hatalmad van MaryAnn, érzem, ahogyan felemelkedik benned, amikor hozzám beszélsz. Értem nyúlsz, hogy lecsillapíts, megérintesz, hogy jobban érezzem magam. Megrázta a fejét. – Ember vagyok. A családom is az. Teljesen emberi vagyok. Valójában, ma találkoztam veled igazából először. Eddig csak láttalak téged. „És azt gondoltam, hogy fájdalmasan jóképű vagy.” Becsukta a szemeit, és nekitámasztotta a fejét a vállának. – Pokolian megrémítesz. Minden ijesztő rajtad, de a legnagyobbrészt jó értelemben. A csókja a leghalkabb suttogás volt csak az arccsontján, mégis úgy érezte, mintha egyenesen a szívét érte volna. – Miért volnék ijesztő neked? Te vagy a lelkem másik fele. Teljesen tanácstalannak tűnt. Szinte dühödt vágyat érzett, hogy ledörzsölje a szemöldökei közül azokat a ráncokat, de ökölbe szorította az ujjait, és ellenállt. – Úgysem értenéd. Mert ő nem volt mindaz, ami az ilyen férfiakat vonzotta, így nem. Nem úgy, hogy meg akarjon tenni mindent, bármit, amit kér. Úgy sem, hogy ne tudjon gondolkodni, de lélegezni sem a hiányától. A legkevésbé sem volt kalandvágyó sem az ágyban, sem azon kívül. Egyértelműen nem. Ő pedig egzotikus, rejtélyes, nagyon, ó nagyon veszélyes. Ő pedig… nos, ő MaryAnn volt, aki mindig két lábbal áll a földön. Nem engedett meg magának vad fantáziákat. Vagy megszállottságokat, és Manolitot határozottan a megszállottság kategóriába sorolta. Manolito köré fonta a karjait. – Csak beszélned kell nekem a félelmeidről ainaak sívamet jutta, és biztos vagyok benne, hogy megtalálom a módját, hogy megnyugtassalak. Kiviszlek innen. Gyorsaknak kell

lennünk, a nap lassan felkel. Amikor a testünk kint van az élet birodalmában, a lelkünk pedig a ködök rétjén, nehéz megvédeni magunkat a nyílt dzsungelben. – Akkor vigyél minket az otthonodba. Ha ott vagyunk, nem kell amiatt aggódnunk, hogy valami nagy megtámadja a testünket. – El kell rejtőznünk. A leggazdagabb talaj a terra preta. Jobb, ha ott maradunk, ahol a talaj a legjobban regenerál bennünket. MaryAnn szíve feldübörgött a mellkasában. – Nem vagyok Kárpáti. Én nem rejtőzhetek el a mélyben. Meghalnék, ha betakarna a föld. Az én szívem nem áll meg, mint a tiétek. Kérlek, hidd el nekem, ha azt mondom, nem vagyok Kárpáti. Manolito megdörzsölte az orrnyergét, és hosszú szempillái mögül nézett rá. – Tudom, hogyan gondolsz a kapcsolatunkra. Szinte azonnal olvasom a gondolataidat, és nem azért, mert betörök a magánteredbe, hanem mert közvetíted nekem őket. – Küldött neki egy apró félmosolyt. – Megpróbálsz vigasztalni. Érzem az energiád, belecsomagolsz, mintha meleg karok ölelnének és simogatnának megnyugtatva, hogy minden rendben lesz. Olyan közel volt. Mindössze annyit kellett volna tennie, hogy előrébb hajol, és megcsókolja azt a bűnösen érzéki szájat. Maga az eleven kísértés ült ott a veszély és a rejtély kellős közepén. Gonosz, felkavaró kísértés. És ellenállhatatlan. MaryAnn közelebb húzódott, megtette azt a pár centimétert, ami elválasztotta őket egymástól, ajkai elsuhantak az övé fölött. Igazán csak egyszer. Egy lassú ízlelés. Mert ha meghal, vagy itt marad ebben a pokolban, talán kaphat egy kis ízelítőt a mennyországból is, amíg ő is itt van. A karjai köré csúsztak, a föld a gyomrával együtt lesüllyedt. A szája egyszerűen elvette az övét. Kételkedett benne, hogy bárki más a földön így tud csókolni. Megízlelte a függőségét és a szükségét. Megérezte az éhségét, a nyers, testi szex vágyának metsző élét. Egy szörnyű pillanatig, vagy talán egyáltalán nem volt szörnyű, a puszta extázis zavarba ejtette, nem volt benne egészen biztos, hogy nem volt-e orgazmusa egyetlen csóktól. – Nem kapok levegőt. Nem érdekelte, hogy megtudja, mennyire akarja őt. Mindene fájt. Mindenhol fájt. Nem volt egyetlen sejt sem a testében, ami nem volt tudatában a férfinak, és annak, mennyire vágyik rá, - nem, - hogy mennyire szüksége van rá. Abban a pillanatban tudta, hogy soha senki más nem fogja tudni kielégíteni. Ennek a férfinak az ízére vágyakozna, az érintésére, az arcára és a testére, vagy épp gonosz mosolyára. Vele fog álmodni, éjszakánként éberen fekszik majd, rá vágyakozva. Szörnyű volt a felismerés, hogy az élete mellette már nem a sajátja, nagyon kevés irányítása maradt felette. – Könnyű lesz sívamet, jó kezekben vagy. A hangja megbabonázta, pontosan ugyanolyan szexi volt, mint a szája. Furcsa módon nem használta ki az előnyt, amit adott neki, ehelyett közelebb húzta magához, és magához húzta védelmezőn, mintha tudná, hogy a saját gátlástalan, és mindenre kiterjedő reakciója megrémítette. – Egyre mélyebbre süllyedek veled, – ismerte be MaryAnn. Próbált lélegezni, és nem hiperventillálni, de képtelen volt rávenni a tüdejét a normális működésre. Ha ez lehetséges lett volna, azt hitte volna, hogy pánikroham tört rá egy csóktól. Pazar. MaryAnn elvesztette maga fölött az irányítást egy férfi miatt, és még ráadásul egyetlen nőtársa sincs a közelben, akivel megbeszélhetné. Teljesen kifordult a világából itt. – Nem vagy ezzel egyedül, – mondta Manolito, a szelídség a hangjában a bőre fölött suttogott. Ismét megcsókolta, levegőt juttatott a tüdejébe. – Mindketten, egy teljesen ismeretlen helyzetben vagyunk.

Nevetni szeretett volna ezen a túl enyhe kifejezésen, de a síráshoz közelebb állt. Nem a veszély miatt, hanem emiatt a magával ragadó férfi miatt, akinek a szemeiért filmsztárok és modellek ölnék egymást. Nem merte többé szóba hozni. Felemelte az állát, még egyszer, utoljára végigsimított ajkaival az érzéki szájon, és vett egy mély lélegzetet. – Tegyünk egy kísérletet a házzal. Nekem ott biztonságban kellene lennem. Riordannak és Juliette-nek el kell rejtőznie, mint neked, de Juliette azt mondta, nappal a húga és az unokanővére használja a házat, amikor senki nincs ott. Hármunknak már biztonságban kellene lennünk ott. A vámpírok sem járkálhatnak nappal, ugye? – Nem, de gyakran használnak bábokat, akik elvégzik helyettük a piszkos munkát. Jaguár hímeket fertőztek meg a gonoszságukkal. – Honnan tudod? MaryAnn vetett körbe egy óvatos pillantást, ráébredve, hogy míg Manolito ölelgette, csókolgatta és vigasztalta, a vadonban már becserkészhették és figyelhették őket. Tudta, hogy nem lesz képes ellenállni, amikor szeretkezni akar vele, ha valaha is komolyan gondolja, de nagyon, nagyon szeretett volna alkalmat kapni rá, hogy megpróbálja. – Találkoztam egyikükkel, Luizzal, nem messze innen. Megtámadott, és amikor az elméjéért nyúltam, hogy lecsendesítsem, észrevettem rajta a vámpír fertőzését. Valójában ő egyáltalán nem rossz ember. Más körülmények között talán barátok lettünk volna. – Éreztem a támadást ellened. Megpróbáltam megállítani, – ismerte be. – Milyen neked a rossz ember? – Összeráncolta a szemöldökét. – Meg akart ölni. – Nagyon bátor tett volt, hogy megpróbáltál beavatkozni, de soha nem szabad a veszély elé vetned magad. Bízz bennem, hogy gondoskodni fogok róla. Egy pillanatig érezte őt közte, és a felé vetődő macska között, be is zárta gyorsan az elméjét, nehogy valamilyen kár essen benne, de most nagyon büszke volt rá, és ami még ennél is fontosabb, úgy érezte, a részévé vált. – Néhány karcolás, ez minden, amit okozott. Felemelte az ingét, hogy megmutassa nagyon is izmos hasát. MaryAnn megnyalta a száját. – Nem hiszem, hogy egy férfinak tényleg lehet ilyen felépítése, mint neked, – bökte ki végül, és az egyik kezével eltakarta a szemét. A másikat Manolito fogta, másképp azt is használta volna. Hihetetlenül sekélyes. Ez igenis az volt. Sekélyessé vált. Mert a hat kockában domborodó izmait fixírozta a hasán, és akkor már hogyne vette volna észre azt a lenyűgöző dudort a farmernadrágja elején? Ráadásul a férfi még csak meg sem próbálta elrejteni. Neki a sebeire kellett volna koncentrálnia, és olyanokat mondania, hogy ó ne, meg hogy rendben vagy? De nem, ő arra gondolt, hogy meztelenre akarja vetkőztetni, és majdnem meg is próbálta! Nem volt ő ennyire sekélyes, talán ez a furcsa árnyékbirodalom lehetett az oka, amiben úgy tűnt, hogy bent vannak. De amíg itt vannak, akár végig is csinálhatja. Lepillantott egykor szép csizmáira. Talán szüksége lenne egy pár combközépig érőre, és egy lovaglóostorra, hogy irányítsa magát. Vagy őt. – Megint olvasom a gondolataidat. Nyilvánvaló volt, hogy férfiasan jól szórakozik. – Hát jó. Próbálj valami értelmet találni ebben az egészben, egymagam úgy tűnik, hogy nem szerepelek túl jól. Rendben vagy? Ez az. Ez határozottan helyes mondat volt. Egy kicsit ugyan lassan jött el az ideje, de végül is kimondta.

Az esőerdő vette őket körül, a víz még mindig özönlött a sziklák közül, becsatlakozott a folyókba. Minden ugyanúgy nézett ki, mint valójában, mégis más volt. Mocskosabb. Sokkal ijesztőbb és furcsább. Amikor először belépett az erdőbe, észrevette, hogy az sokkal csendesebb, mint amilyenre ő számított, de aztán ahogy gyalogolt, meghallotta a kabócákat és a többi rovart, a madarak kiáltásait, a szelet és az esőt a lombsátorban. Egy idő után az erdő hangosabb lett a lakóktól, és elevenebbnek tűnt, úgy már nem érezte magát annyira egyedül. Most megint sokkal kevésbé tűnt élénknek, nyomott volt és sötét, nem tűnt élőnek, vészjósló volt a csend. Kígyók siklottak a talajon, feltekeredtek az ágakra. A férgek, piócák és kullancsok sokaságától a föld vonaglott, mintha élne. A bogarak hatalmasak voltak, vastag páncélúak, a szúnyogok pedig mindenhol megjelentek, a végtelenségig vért kerestek. A virágok rothadó szagot bocsátottak ki, úgy tűnt, a halál illata kapaszkodik mindenbe. De néha, amikor gyorsan pislogott, vagy Manolitora gondolt, hogy milyen nagyszerű, az esőerdő felvibrált, egy pillanatra visszanyerte a színeit. Ennek ugyan ebben a formában nem volt semmi értelme, de ha lenne rá egy kis ideje, meg tudná fejteni a titkot, és mindkettejüket kijuttathatná az árnyak közül. – Vigyél vissza a házhoz. Megtalálod az utat? – Nem akarok veszély hozni másokra is. – Ha egy vámpír lebzsel a környéken, ő már nyilván tud a többiekről is. Többen nagyobb biztonságban vagyunk, különösen, ha te nem leszel ott velünk. A gondolat, hogy magára hagyja, azonnali pánikot váltott ki belőle. A torka összeszorult, a levegő nem volt képes eljutni a tüdejébe, de megtagadta, hogy engedjen a félelemnek. Manolito Kárpáti, ő pedig ember… Megdermedt. – Várj egy percet. – Felemelte mindkét kezét tenyérrel kifelé, mintha az visszatarthatná a fejéből előözönlő információt. – A véremet vetted? – Természetesen. Megint ott volt az arcán az a zavar, hogy talán nem olyan fényes, mint amit a lány várt. – És azt gondolod, hogy én vagyok a lelked másik fele. Destiny elmondta nekem, hogy a ti társadalmatokban egy férfi össze tud házasodni egy nővel annak beleegyezése nélkül, össze tudja kötni magukat. Ez igaz? Te is megtetted velünk? – Természetesen. MaryAnn végighúzta a kezét az arcán. A gyomra gödrében életre kelt egy süllyedő érzés. – Hány alkalom kell ahhoz, hogy valaki Kárpátivá változzon? – Háromszori vércsere, ha nem vagy máris Kárpáti. Keményen beleharapott a hüvelykujja hegyébe, az emlékei elárasztották. Lenézett a körmére. Arra, ami nemrég tört le az erdőben. Hozzánőtt a többihez. Minden körme nőtt. Néha azért ez problémát okozott. Gyakran kellett vágnia őket, de azért nem minden nap. Talán a Kárpáti vér gyorsította fel a növekedésüket. – Hányszor cseréltél vért velem? A tenyere átsiklott a melle fölött lévő jelen. Még mindig lüktetett és égett, mintha a férfi szája most is rajta lenne. Miért jutott ez most eszébe hirtelen? Miért olyan biztos benne, hogy ott volt a szája? Miért érzi az ajkait, ahogyan beleégetik a bélyegét a bőrébe, amikor azoknak az ajkaknak soha nem kellett volna ott lenniük? A bőrének sem a bőrén. Megcsókolta őt, végigcsúsztatta a száját rajta. Még mindig nedves és meleg volt a folt, a szinte nem létezően átlátszó melltartóján. De olyan szexin, mint ahogyan emlékszik, nem volt a bőrén a szája, akkor miért ennyire erős ez az emlék hirtelen? – Sokszor elképzelem.

Élesen beszívta a levegőt. – De nem igazán emlékszel rá, ugye? Manolito, ha te sem tudod, és én sem, igazán nagy bajban lehetünk. Én nem vagyok Kárpáti. Seattle-ben születtem. Ott jártam iskolába, majd a Berkeley-re Kaliforniában. Ha ez igaz, és valóban vért cseréltél velem, tudnod kell, hogy nem mentem át az átalakuláson. Arra azért emlékeznék, ha a földben kellene aludnom. Én még mindig csak én vagyok. – Ez nem lehet így. Emlékszem rá, hogy a véredet vettem, és összekötöttem magunkat. A részem vagy. Ezt nem lehet eltéveszteni. Kinyitotta az elméjét és az emlékeit a számára. – Igazat mondtam, amikor azt állítottam, hogy nem találkoztunk korábban. Ez az igazság, a partin láttalak először a Kárpátokban, de sosem voltunk hivatalosan bemutatva egymásnak. Fizikai vonzalmat éreztem irántad, de egyáltalán nem ismertelek. Rendben, testileg vadul vonzódik hozzá most is, de ez most komoly volt, és át tudott siklani fölötte, legalábbis remélte. Minden összeállt. Azoknak a dolgoknak, amiket Riordan és Juliette elmondott neki, kezdett értelme lenni. A szíve nagyot dobbant. Manolito hallgatott, az emlékeit értékelte, őt, a lakását, megtalálta, és hosszan elidőzött afölött, amikor az a férfi bement a házába, és rátámadt. Érezte hogyan hosszabbodnak meg az agyarai, hogyan kezd tombolni benne a démonja a szabadon engedésért. Aztán nagyon gondosan elrejtette előle a reakcióját. Volt éppen elegendő dolog, amivel meg kellett birkóznia a lánynak, valahogyan ő hozta vissza az életbe a tudtán kívül, - és az övén kívül is, - nem hiányzott volna még neki az is, hogy ő elkezdjen tombolni, mert nem volt biztonságban. Ez csak rontana a helyzeten. – Ha mindaz igaz, amit mondasz MaryAnn, akkor hogy lehet mégis, hogy életpár vagyunk? Elmondani a szertartás szavait, az nem kapcsol össze két személyt, akik nem egyek. Elmondhatnám őket minden nőnek, akivel csak összetalálkozok, de egyikük se lenne jó nekem. – Talán hibáztál, – kockáztatta meg. – Talán nem is kapcsolódunk olyan jól. – Színeket látok. Érzelmeket érzek. Nem tudok más nőre gondolni, csak rád. Nem is akarok másik nőt. Felismerem a lelked. Életpár vagyunk. A hangja határozott volt, nem fogadott el további érveket. MaryAnn nem is talált újabb érvet. Bár nem tudott mindent a Kárpáti életről, ahhoz eleget tudott, hogy a lehetőség nagyon is valós. Sőt, a saját reakciói alapján, amiket Manolito kiváltott belőle, azt is be kellett látnia, hogy valószínűleg igaz. – Na, jó. Tehát azt mondod, hogy életpárok vagyunk. Azt is, hogy valahogyan megsértettél engem, ezért ragadtál itt. Miből gondolod ezt? Hüvelykujja felcsúszott a kézfejére, apró mozdulatokkal simogatta a selymes bőrt. Lehajtott a fejét, hogy megrágcsálja hüvelykujja ujjbegyét, és arra gondolt, mennyire természetes, reflexes mozdulat ez, mégis mennyire szexi, forróság futott keresztül rajta. – Úgy éreztem, mintha vádolnának valamivel, amit ellened tettem. Tudnom kellene, ha megsértettelek. – Nekem is tudnom kellene, – értett egyet, és megpróbált nem reagálni fogai karistolására, amik erotikusan karcolgatták az ujját. Egy ilyen apróságot, hogyan érezhet a gyomrában is? Vagy összehúzódó méhében? És megduzzadt, fájó melleiben? Kizárt, hogy valaha is megengedhesse ennek a férfinak, hogy megérintse egy hálószobában. Soha nem jutna túl rajta. – Olvasom az elméd. – Túl sokszor teszed. – Nem fog bocsánatot kérni. – És azt is hagyd abba, hogy ilyen szexi vagy. Én itt gondolkodni próbálok. Valamelyikünknek, ki kell innen vinnie bennünket.

Parázsló pillantást vetett rá a szempillái alól, de csak egy vigyor volt a válasz, mosolya vágyat küldött szét a testében olyan könnyedén, mintha csak megsimogatta volna. Bajban van. Nagy bajban. Dühösen kifújta a lélegzetét, elhúzta róla a pillantását, és elhatározta, hogy megtalálja a módját, hogy kiszabadítsa magukat innen. – Lehet, hogy az a rossz Manolito, hogy összekötöttél minket a beleegyezésem nélkül, és ugyanígy vért is cseréltél velem, és ennek nem kellene törvényesnek lennie, senki törvényei szerint sem. Talán bűntudatot kellene érezned miattam ahhoz, hogy elmehessünk innen. – Mondhatnám, hogy sajnálom, hogy a magaménak követeltem az életpárom, csakhogy az nem lenne igaz. Felsóhajtott. – Így, pont nem fogsz kikeveredni ebből a szellemdologból. Ha ki akarunk jutni az árnyak közül, és te valahogy megsértettél, mégiscsak rá kellene jönnünk hogyan, nem? – Az, hogy összekötöttem magunkat, nem lehet rossz. Egy Kárpáti hímnek teljesen természetes. Akkor tévedtem volna, ha nem teszem meg. Én vámpírrá válnék, te pedig végül belehalnál a szívfájdalomba. Felhorkant. – Szívfájdalomba? Még csak nem is ismerlek. – Mégis bánkódott utána. Sírt érte. Klinikai depresszióba zuhant. Most pedig forrónak, izgatottnak és nagyon vidámnak érzi magát, annak a ténynek ellenére is, hogy vámpírok, és lapostányér méretű pókok és bogarak veszik körül. Újra megpróbálta megértetni vele. – Mi lett volna, ha házas vagyok? Még csak azt sem vártad ki, hogy ez kiderülhessen. Lehettem volna férjnél is. Mert valóban sok férfi gondolta úgy, hogy tökéletes lenne a számukra. Manolito ujjai szorosabbra fonódtak az övé körül, apró lángok lobbantak a szemeiben. – Csak egy férfi van a számodra. – Nos, talán későn érkeztél volna. A lényeg az, hogy lehettem volna férjnél. Volt egy életem, mielőtt megjelentél, és én szerettem azt az életet. Senkinek sincs joga ahhoz, hogy fenekestől felforgassa valaki más életét, annak a személynek az engedélye nélkül. – Kényszerítette magát, hogy a szemeibe nézzen. – És én, nem vagyok szerelmes beléd. A szemei nagyon feketévé mélyültek, folyékonnyá olvasztva őt, kifordítva magából, ellopva tőle a légzés képességét. – Lehet ainaak enyém, de ez semmit nem változtatott volna azon, ami vagy. Te vagy az életpárom, a lelkem másik fele, ahogyan én is a tiéd vagyok. Minket egymásnak teremtettek. Nekem pedig meg kell találnom a módját, hogy belém szeress. – Közelebb hajolt, már érezte meleg lélegzetét a bőrén, ahogy suttogni kezdett, érezte ajkai puha érintését, ami hihetetlenül csábította őt. – És biztos lehetsz benne päläfertiil, hogy teljes figyelmemmel erre fogok koncentrálni. A szíve megőrült, rohanni kezdett, keményen nekidobbant a mellkasának, kezdte azt hinni, hogy infarktusa van. – Egyszerűen halálos vagy. És tisztában is vagy vele, ugye? Mi van a többi nővel? Talán ott kell keresni az elkövetett bűnöd. A gondolattól vicsorogni támadt kedve, bár ez egy merő ostobaság volt. Nem tudta miért érez így, hiszen még csak nem is ismerte, de úgy tűnt, az érzelmeit egyáltalán nem érdeklik holmi logikus érvek. Az a furcsa, vad dolog, ami mélyen a bensőjében lapult, kezdett felébredni, kinyújtózott, és éles karmaival beleszántott hasa belsejébe. MaryAnn elborzadva elrántotta a kezét a férfitól, és felugrott. Bevásárolt ezzel rendesen. Egy nem létező árnyékvilág. Egy életpár, akit nem ismer. Egy faj, ami Varázslókkal és vámpírokkal harcol. Semminek a világon nem volt itt értelme, nem is akart itt lenni. Seattle-t akarta, ahol a lehulló eső megtisztítja a levegőt, és ahol a világ valódi. Megérezte a csuklója körül Manolito ujjait, de amikor lenézett, az a kéz szürke volt.

Pislogott. Körülötte minden fényes és színes volt, olyan rikító módon, hogy szinte bántotta a szemeit. A hangok szinte megütötték, a rovarok folyamatos zúgása, a levelek susogása, az állatok mozgása, amik az aljnövényzetben és a lombkoronában szöszmötöltek. Nyelt egy nagyot, és körülnézett. A körülötte rohanó víz teljesen tiszta volt, száguldásának hangja mennydörgés erejű. Manolitoért nyúlt, erősen megragadta, megrettent, hogy elveszíti. Bár az alakja elég szilárdnak tűnt, mégsem volt vele minden egészen rendben, mintha a lelke egy része máshol lenne. – Azt hiszem, hogy csináltam valamit. – Visszatértél teljesen oda, ahová tartozol, – mondta megkönnyebbülve Manolito. – Biztonságba kell juttatnunk téged, mielőtt felkel a nap. Nem lehetsz Kárpáti MaryAnn, de két vércsere után, már téged is meg fog viselni a napsütés. – Mondd el, mi történik. – Nem szerette ugyan azt a másik világot, de emebben egyedül lenni, az viszont halálra rémítette. – Nem akarok külön lenni tőled. Az aggodalom a hangjában összeszorította Manolito szívét. – Soha nem hagynálak el, nemhogy akkor, amikor a veszély körülvesz bennünket. Meg foglak védeni, még akkor is, ha a lelkemet ebbe a világba zárták. – De mi van, ha én, nem tudlak megvédeni téged? – kérdezte, sötét szemei megteltek félelemmel. Manolito odahúzta magához, hogy megpróbálja megvigasztalni. Alig ért hozzá, egy hatalmas növény tört át az erdő talaján a lába közelében. Csápszerű kacsok tapogattak, csúszkáltak a földön, a növény közepe kinyílt, mint egy hatalmas, tátongó száj, felfedve széles emésztőcsövet, míg a mérgező, ragacsos szemölcsökkel ellátott, tekergő indák megpróbálták megérinteni a bőrét. – Nézz le MaryAnn! – figyelmeztette, de közben már magához ölelte, és hátraugrott vele. Vagy három méterre a tapogató csápoktól engedte le újra a földre, közben pedig elméje a környéket szondázta, ellenséget keresve. Az érzékei nem működtek olyan jól az árnyékvilágban, de tartott tőle, hogy bármi is történne vele itt, az megtörténne a valódi világban is. – Mi ez? MaryAnn éles pillantással pásztázta a földet, a látása hihetetlen módon kitisztult, szinte már úgy érezte, mintha egészen másképpen látna. Látta Manolitot, de bármi is támadta meg a másik világban, azt ő képtelen volt látni. Homályos árnyakat látott pusztán, rémálomba illőket, anyagtalanokat, kísértetieseket. A férfi karjai elhalványultak, mintha egyre erősebben húznák vissza a másik világba. – Nehogy elengedj! Próbálta megragadni az ingét, érezte, hogy elhagyja az elméjét. Azt sem tudta eddig, hogy benne van, de amint már nem volt ott, az alakja szinte áttetszővé vált. – Nem hagyhatom, hogy veszélybe kerülj itt. Nem tudjuk, mi történhet ebben a birodalomban. Biztonságban vagy ott, ahol vagy, amíg ezzel foglalkozom. – De mi az? Kiabált vele, hívta, könyörgött, de még az a halvány árnyék is felhullámzott, belépett a bokrok árnyai közé, és végleg eltűnt előle. Egyedül maradt. A rettegéstől kiszáradt a szája, a szíve dübörgött, ismét körülnézett maga körül. Akármennyire is nem szerette a tényt, esőerdő vette körül. Nagyot nyelt, hátrált egy pár lépést, csizmája sarka vízbe süllyedt. A levelek és a vízinövények, eltakarták előle a kis vízfolyást. Sár és víz volt körülötte mindenfelé. Az eső zuhogott, keresztülkopogott a lombsátron, szinte permetként ért le a földre. A levelek susogtak, és valami belesiklott a vízbe.

Rászorította az ujjait a paprika spray-re, és előhúzta az övéből. – Ideje eltűnnöd! – mondta fennhangon, és körbefordult, hogy megfigyeljen mindent maga körül. Fölötte egy ág megrázkódott, ő pedig felnézett. Egy kígyó nézett vele farkasszemet fentről. Káromkodott, a vére megfagyott az ereiben. Egy pillanatig moccanni sem tudott, csak bámult felfelé rá megbabonázottan. Egy kemény húzás a bokáján, visszarántotta a valóságba. Fogak martak a csizmáján keresztül a bőrébe. Felzihált, megpróbálta ösztönösen kiemelni a lábát a vízből, de a kígyó hatalmasra tátott szája megtartotta, hosszú, vastag teste pedig elkezdett a bokáira csavarodni, hogy megakadályozza a mozgását. Sikoltott. Ezt a rettegés kiváltotta reflexet akkor sem tudta volna megakadályozni, ha akarja. Még a legvadabb képzelgései során sem gondolt volna soha arra, hogy megtámadja egy száz kilós anakonda. Kétségbeesetten kereste a fejét, hogy esélye legyen rápermetezni a paprika spray-t, de a test végtelennek tűnt, nem volt se eleje, se vége. Már érezte, hogyan szorítja a csontjait, hogy összeroppantsa. Ráadásul nem volt elég a pánik, valahol mélyen a bensőjében a szunnyadó vadság, amit olyan szorosan elzárva tartott, kezdte felnyitni börtöne ajtaját. – Maradj nyugton! Ne harcolj! A parancs éles volt, a hang ismeretlen. MaryAnn szorosra markolta a paprika spray-t, és kényszerítette a testét, hogy mozdulatlan maradjon. Egy nagyon veszélyesnek, gonosznak tűnő kés tűnt fel a látómezejében, egy karral együtt. A fájdalom ismét belehasított a bokájába, ahogy a belemélyedő fogak fűrészelni kezdték a húsát, jobb fogást keresve. Az anakondák nem rágnak, csak megtartják a zsákmányukat, míg izmos testükkel ráfonódnak, és ez itt nem adta fel túl könnyen. Látta a kezet lecsapni, aztán eltűnt a szeme elől. A kígyó elernyedt körülötte, és MaryAnn kiugrott a vízből, bokája megingott, ahogy letört alatta az egyik magas csizmasarok, míg elfutott a kígyó közeléből. Megragadott egy fatörzset, és szorosan átölelte, míg próbált mélyeket lélegezni, hogy lecsendesítse magában a pánikot. – Mit keresel itt? Eltévedtél? Megfordult, hogy szembetalálja magát egy férfival, aki épp lebogozott a nyakáról egy farmernadrágot. Teljesen meztelen volt. A teste erősnek tűnt, izmosnak, itt-ott sebhelyek tarkították a bőrét. MaryAnn beharapta az ajkait, és nem tudta eldönteni, hogy nevessen-e, vagy sírjon, mindkét vágy egyformán erős volt benne. – Mondhatjuk így is. – A férfi elfordult, beledugta a lábait a nadrágszárakba. Markáns arca volt, és bár már magára húzta a farmert, már meglátta, hogy odalenn is jól fel van szerelve. – Te pedig csak így, meztelenül sétálgatsz a dzsungelben? – Néha, – ismerte be, és szemei tetőtől talpig végigjártak rajta, beleértve ebbe a kezében szorongatott paprika spray-t is. – Azt javaslom, hogy került el a folyókat és a csatornákat. Az anakondák és más ragadozók kedvenc vadászhelyei. – Kösz a tippet. Nem vettem észre eddig ilyesmit. A kígyók nem mérgezőek, ugye? Mert ez megharapott. – Nem, inkább a fertőzés veszélyes. Hadd vessek rá egy pillantást. MaryAnn élesen beszívta a levegőt, az egész lény fellázadt a gondolattól, hogy a férfi hozzáérjen. Megrázta a fejét és hátrébb lépett. – Köszönöm, nincs rá szükség. Van nálam antibiotikumos krém, amit használhatok. Hosszan szemlélte az arcát, ugyanolyan óvatossággal, mint MaryAnn az övét. – Ez a sziget magántulajdon. Ki hozott ide? – A De La Cruz családnál lakom. Manolito is itt van valahol.

Nem akarta, hogy azt higgye, egyedül van itt. A férfi szemöldöke felszaladt. – Érthetetlen, hogy akár csak egy percig is magadra hagyott. Az egyértelmű aggodalom a hangjában, némi biztonságérzettel töltötte el. – Ismered Manolitot? – Találkoztam vele az éjszaka folyamán. Közeleg a hajnal, és sok állat vadászik napkeltekor a vízfolyások szélén. Hadd vigyelek vissza a házba, és majd Manolito is utánad megy, amikor tud. MaryAnn pillantásával átkutatta az árnyakat Manolito után. Nem tudta megérinteni az elméjét, egyáltalán nem érezte a jelenlétét, nemhogy látta volna. „Hol vagy? Nem akarlak itt hagyni,” – nyúlt ki érte, de csak a fekete ürességet találta. Ha megmentője meztelenül futkározik az erdőben, és korábban találkozott Manolitoval, jó esély van rá, hogy ő az a Jaguár férfi. Juliette húgát, pedig Jaguár hímek fogták el és támadták meg brutálisan. MaryAnn szilárdabb fogást keresett a paprika spray-n. Soha nem találná meg a kivezető utat a dzsungelből, és rettegett attól, hogy egyedül maradjon, de képtelen lett volna itt hagyni Manolitot, különösen, hogy tudta, hogy valami történt vele, ráadásul félt megbízni ebben a férfiban. – Luiz vagyok, – mondta egyszerűen a férfi, valószínűleg megérezve aggodalmát. – Manolito nagy szívességet tett nekem ma éjjel. Csak szeretném visszaadni. – Nem szeretném, hogy amikor visszatér, ne találjon itt engem. Aggódna. Nem akarta, hogy az egyetlen személy a környéken, - ha ember, ha sem, – magára hagyja. Nem nézett rá a kígyó testére. Nem kívánta a halálát, de ő sem akart itt meghalni. Felfalatni egy anakonda által, az nem szerepelt a kedvenc halálnemei között. – A Kárpáti hímek ritkán aggódnak, – mondta Luiz. – Gyere velem. Nem maradhatsz itt egyedül. Ha akarod, odaadom a kést. MaryAnn felsóhajtott. Átvenni a kést azt jelentette volna, hogy oda kell lépnie a közvetlen közelébe. De azt is jelentette, hogy talán ledöfi a férfit, ha az tesz egy rossz mozdulatot, így határozottan nem tetszett neki az ötlet. – Tartsd csak meg. Neki ott volt a paprika spray-je, amit nem félt használni sem. Rámosolygott. – Nagyon bátor nő vagy. Kurtán felnevetett. – Remegek a kedvenc csizmámban. Nem hiszem, hogy a bátor szó lenne rám a legjellemzőbb. A hülye már inkább. Otthon lehetnék biztonságban, Seattle-ben, ha nem lenne az az idióta késztetésem, hogy a fél világot meg kell mentenem. A férfi elindult, egy szinte nem is létező úton. MaryAnn úgy látta, hogy talán egy állat használja. Vett egy mély lélegzetet és követte őt, közben pedig egy néma imát küldött az ég felé, hogy Manolito hamarosan találjon rá. Talán ha visszajutna Riordanhoz és Juliette-hez, képesek lennének újra megtalálni Manolitot, és segíteni neki. Luiz hátrapillantott rá. – Tudsz járni a letört csizmasarkaddal? Levághatom neked a másikat is. Ez kész szentségtörés. Lehet, hogy megvédte őt a kígyótól, de paprika spray-t érdemelt volna az ötletért, hogy levágja a kedvenc csizmájának a sarkát. Talán még meg lehet menteni. – Köszönöm, ne. Udvarias maradt, a férfi nyilván őrült egy kicsit, ha ilyen sötét gaztett jutott az eszébe. Néhány percig csendben gyalogoltak, MaryAnn-t teljesen lefoglalta, hogy visszaterelgesse az elméjét, ami állandóan Manolitoért nyúlt. Nagyon nehéz volt. Egy része vissza akart rohanni

oda, ahol hagyta, és ott várni a visszatérésére. Egy másik része dühös volt rá, amiért otthagyta, és egy harmadik része, a legnagyobb, halálra volt rémülve. – Miért követnek bennünket a levelibékák? – kérdezte Luiz. – Levelibékák? – MaryAnn beharapta az alsóajkát, és körbekukucskált a szempillái mögül, remélve, hogy a Jaguár ember téved. – Fogalmam sincs. Gyors pillantást vetett a fákra. Hát persze, hogy békák ugráltak mindenfelé, gyökérről gyökérre, ágról ágra, törzsről törzsre. – Úgy tűnik, téged követnek. – Azt csinálnák? – Próbált teljesen ártatlannak hangzani, közben pedig pisszegett a békáknak, és a karjaival hadonászott nekik, hogy menjenek vissza. – Szerintem tévedsz. Valószínűleg csak egy irányba vándorolnak velünk. Vándorolnak egyáltalán a békák? Talán, azok a vadludak. A dzsungelbéli állatok olyan bonyolultak. Dühösen nézett fel a színes kétéltűekre. Folyamatosan, boldogan ugrabugráltak mellette. – Elég szép tömegben összegyűjtötted őket. Úgy hangzott, mint aki remekül szórakozik, udvariasan félrehajtott előle egy nagyobb ágat, hogy szabadon továbbmehessen. Folyamatosan magasra emelgette az orrát, nagyokat szippantott a levegőből minden irányban. – Talán a parfümöm vonzza őket. „Melyik részét nem értitek annak, hogy menjetek el? Tiszta bénán nézek ki miattatok,” – próbált elme az elméhez, telepatikusan szólni hozzájuk, abban a reményben, hogy Juliette vagy Riordan pszichés képességéből talán ragadt rá valami, de a békák figyelmen kívül hagyták a reklamációját. – Gyorsabban is tudsz jönni? – kérdezte Luiz. Nem tűnt idegesnek. Igazából meglehetősen higgadtnak tűnt, mégis valamiféle rossz érzést keltett a lányban, ahogy állandóan a lombkoronát vizslatta felettük, és hátranézegetett mögéjük. A majmok elkezdtek ágakat, és leveleket dobálni rájuk, hangosan visítoztak. Luiz feltartotta a kezét, megállást jelezve neki. Szúnyogok raja zúgott az arca körül, így egy nyugodt mozdulattal előhúzta a rovarriasztót, és bőségesen befújta maga körül a levegőt. Luiz megpördült, az orrcimpája kitágult. – Ezt ne csináld. – A szúnyogok teljesen összecsipkednek. – Az az iszonyatos bűz gátolja a szaglásomat, nem érzem az illatokat. Tudnom kell róla, mivel kell valószínűleg szembe néznünk. Rendben. Ez nagyon vészjóslóan hangzott, és neki már kezdett nagyon elege lenni abból, hogy féljen. Csak annyira volt hajlandó félni, mint ez a barátságtalan pasi. Felsóhajtott, visszatűzte az övébe a rovarriasztót, és aztán egyik kezével a szúnyogokat hessegette, a másikban a paprika spray-t szorongatta. El akart menni innen abban a pillanatban, ahogy egy telefonhoz jut. Nos, miután meggyőződött róla, hogy Manolito rendben lesz. A gyomra kezdett begörcsölni az aggodalomtól, és ettől csak még dühösebb lett. A jel, a melle domborulatán fájdalmasan égett és lüktetett. Könnyek homályosították el a látását, megbotlott egy csavarodó, kígyószerű gyökérben, mindkét karját maga elé emelte, hogy ne arcra érkezzen, és ez mentette meg az életét. A hatalmas jaguár, centiméterekkel a fejétől csapott a levegőbe jókora mancsával. Elvicsorodott és megpördült, kinyújtott karmokkal akart végigszántani az arcán, de Luiz hamarabb ért oda, félig már átváltozva, kiszélesedett pofával, ami megnyúlt, hogy beférjenek a szájába a hatalmas fogak. A két macska egymásba gabalyodva zuhant a földre, haraptak és karmoltak. Az esőerdőben őrjöngő lárma tört ki.

Ez már meghaladta MaryAnn tűrőképességét, felugrott, két hosszú lépéssel a portyázó macska mellett termett, és eleresztett egy jókora adag paprika spray-t a szeme, orra és a szája felé. Ezt több apró, dühödt fújás követte még, a harag szinte rázta a kezét, de a célját tökéletesen elérte. – Elég volt! Elegem van ebből az egész szaros dzsungelből! Lehet, hogy városi lány vagyok, de átkozott legyek, ha nem bánok el bármivel, amit ez a szörnyű hely hozzám vág! Takarodj el innen, de azonnal! Tele tüdőből üvöltött, és egy újabb fújásnyi paprikaesszenciát indított a jaguár pofája felé. Parancs harsogott, hullámzott az agyán keresztül, majd ki a levegőbe, míg újra és újra megnyomta a szórófejet. A jaguár úgy száguldott el, mintha beléharapott volna. Luiz félig széttépett farmerben pottyant a fenekére. – Mi az istenharagja volt ez? – Paprika spray. Lehuppant mellé a földre, és könnyekben tört ki.

Hetedik fejezet Manolito elkerülte a csapdosó csápokat, és tanulmányozta a furcsa növényt. A teste MaryAnnel volt az őserdőben. Elég értelmes volt ahhoz, hogy ezt kikövetkeztesse. Ha valóban csapdába ejtették a szellemvilágban, ahogy az már bizonyossá vált, azon a helyen csak egy szellem ölthetett alakot. Nem volt itt teste, úgyhogy a támadás csak arra szolgált, hogy zavart okozzon. MaryAnn, viszont valami egészen mást csinál. Ő nem csak a lelkét hozta magával, de vele jött a melege és az életereje is. A vámpírok már megérezték forró vérét és a lelke fényét. El kellett vonzania a közeléből a támadókat, óvatosságból, hogyha mégis visszalépne az árnyékbirodalomba, és itt rekedne. Lassan eltávolodott tőle. Az árnyas alakok oda-odakiáltottak neki, hogy csatlakozzon hozzájuk, néhányan vádakat vágtak hozzá, ítéletet akartak mondani fölötte, és úgy tűnt, nem képesek keresztüllátni a fátylon a valódi világba. Talán ha elég messze megy tőle, már nem fogják megérezni, és biztonságban lesz. Hamis nyomokat hozhatna létre, és visszatérhetne hozzá, hogy még hajnal előtt biztonságba kísérje. Itt nem lett volna szabad a környezeti tényezőket éreznie, mégis, ahogy távolodott MaryAnntől, egyre jobban fázott. – Csatlakozz hozzánk. Oszd meg velünk őt. Már egy fél életre ítélt téged. – A hang halkan csillámlott a levegőben, de ahogy MaryAnn-től távolodott, egyre hangosabbá és meggyőzőbbé vált. – Te mindig hozzánk tartoztál, nem a hazugságot követő birkanyájhoz. Maxim Malinov a Kárpátok hegyei között halt meg egy csatában, maga a herceg pusztította el, és most kilépett az árnyak közül, Manolito felé közeledett. – Miért adnád az életed a hercegért, amikor őt nem érdekled sem te, sem pedig a tieid? Tudja, hogy a ködök rétjén vagy, de vigyáz az életpárodra? Védi a tested, míg ezen a világon vándorolsz? Önző, nem gondol a népére, csakis saját magára. Manolito mély lélegzetet vett. Rég nem látta már gyerekkori barátját. Fiatalnak és erősnek és jóképűnek tűnt, mint mindig, szemeiben intelligencia fénylett. Együtt nőttek fel, fiatalokként élvezték az éjszakákon át tartó beszélgetéseket és vitákat, olyan fontos kérdéseket vitattak meg, hogy mi lenne a legjobb a népük számára. Mikhail ideje közeledett, a jelenlegi hercegé, és senkinek sem volt semmilyen ötlete, milyen uralkodó lesz. – Tévedtünk Maxim. Mikhail visszafordította a népünket a kihalás pereméről. A Kárpátiak újra erősödni kezdtek, de ami szintén fontos, újra társadalom lettünk, akiket a kétségbeesés helyett a remény tölt el. Egy újabb növény tört fel a földből a közelében, a csápszerű indák felé kapkodtak. Inkább reflexből, mint muszájból, felugrott a legközelebbi fára. Lehet, hogy metsző hideget érzett, ahogy jégszilánkok kezdtek rázúdulni, de a belédöfő jégcsapok semmivel sem voltak valódibbak, mint maga a növény. Adott magának egy pillanatot, hogy rákényszerítse az elméjét annak elfogadására, hogy mindez csak illúzió. A növény visszahúzódott a föld alá, de a döfködő jégcsapok tovább záporoztak. Amikor hátrébb ugrott, Maxim megrázta a fejét. – A régi időkben nem fogadtad volna el azt, hogy csak egy apró részletet láss a teljes képből. Elbújunk az emberek elől, akiknek szolgálnia kellene minket. Elbújunk félelmükben, a mikor nekik kellene félniük tőlünk. – Miért kellene félniük Maxim?

– Ők csak vágómarhák. – Ez az, amiért nem lettél te a vezető, és ezért nem követnélek soha. Az embereknek is vannak reményeik és álmaik. A legtöbbjük jó és szorgalmas, keményen dolgozik a mindennapokban azért, hogy legjobb tudásuk szerint mindent megtegyenek a családjukért. Nem különböznek tőlünk semmiben sem. Maxim gúnyosan felhorkant. – Átmosták az agyad. Az életpárodnak néztél egy embert, és máris elvesztetted az értelmes gondolkodásod. Mi vagyunk a nemesebb, a jobb faj, mi érdemeljük meg a Földet. Uralkodhatnánk Manolito. A terveink működnek. Elfoglalhatjuk a nekünk kijáró helyet, és az emberek meghajolnak előttünk. A mosolya teljesen gonosz volt, szemeibe a mániákus szenvedély vörös lángjai ugrottak. Manolito megrázta a fejét. – Nem akarom, hogy meghajoljanak előttem. Mint minden faj, sok ősivel keveredtek. Valószínűleg Varázslók, Kárpátiak, Jaguárok, és talán még Vérfarkasok is integrálódtak az emberi társadalomba. A vörös lángok megugrottak, a vámpír hitetlenkedve szisszent fel. – A Jaguárok megfertőzték a vérvonalukat, ez igaz. Eldobták ősi örökségüket, és annak nagyságát, mert nem voltak hajlandóak vigyázni az asszonyaikra és a gyerekeikre. Megérdemlik, hogy eltöröljük őket a Föld színéről. Te voltál az, aki ezt mondta. Te és Zacarias. Manolito vállát egy újabb jégdarab döfte át, de tartotta magát. Az érzés tüzes volt és émelyítő, de eltűnt, amikor megtagadta, hogy elfogadja az illúziót. – Fiatal és ostoba voltam Maxim. Tévedtem. Mindannyian tévedtünk. – Nem, igazunk volt. – A Jaguárok hibákat követtek el, és azok a hibák visszaütöttek rájuk, de ők nem Kárpátiak, a szükségleteik különböznek a miénktől. Te úgy döntöttél, hogy nem vársz az életpárodra Maxim. Amikor ezt tetted, feladtál minden esélyt arra, hogy feleséged, gyerekeid legyenek, és segíts megteremteni egy tartós társadalmat. Láttad a herceg vérvonalának hatalmát. Ő népünk megtartója. – A hatalma hamis, csak egy színlelés. Nézd meg a sebhelyet a torkodon Manolito. Hányszor vagy még hajlandó meghalni érte? Kétszer ütötted el tőle a kést, és egyszer az öccse életpárjától. Itt vagy az árnyak világában, hogy elítéljenek „sötét” tetteidért. Miféle sötét tettek? Becsülettel éltél és szolgáltad a néped, mégis itt vagy. – A hang kísértően széppé, buzgón elbűvölővé vált. – Az ősi fajok közül mindegyik mítosszá vált, a világ megfeledkezett róluk. A Jaguárok egykor erős népe, ma már csak a könyvekben létezik. Önmagukat öltöztették szégyenbe. Megerőszakolják az asszonyaikat. Azt szeretnéd, ha ez történne a mi fajunkkal is? – Ha igazán hiszel is abban, amit mondasz Maxim, akkor másik utat kellett volna választanod. Miért fordultál át vámpírrá? Miért ölsz a hatalomért? Miért nem gyűjtöttél sereget Mikhail ellen, ahogy az szabadon jogodban állna? – Nem az volt a terv. – Az, hogy vámpírrá legyünk, soha nem képezte egyetlen terv részét sem. A családjaink becsülettel éltek Maxim. Vadásztunk a vámpírokra, nem magunkhoz öleltük őket. Maxim figyelmen kívül hagyta, amit mondott. – A fivéreim és én megtanultuk, hogyan helyettesítsük egymást. Ha közvetlenül megtámadtuk volna a herceget, legyőztek volna minket. Tudod, a Kárpátiak nagytöbbsége még hisz a régi utakban. A marhák. Manolito ajka felgörbült. – Neked az emberek és a Jaguárok is marhák. Most pedig a Kárpátiak is. Kezdesz felülkerekedni a saját véleményeden is Maxim. Többszörösen ellentmondasz magadnak.

Maxim karba fonta a kezeit. – Te fel akarsz bőszíteni Manolito, de nem fog sikerülni. Valaha egy hatalmas Kárpáti voltál, egy erős család tagja, de nem a megfelelő személynek adtad a hűséged. Hozzánk kellett volna csatlakoznod. Még mindig csatlakozhatsz hozzánk. Már eltévedtél a másvilágon. Most először, Manolito pulzusa megugrott a vámpír válaszának kicsavart logikáján. A vámpírok mindig csalók, de gyakran szőnek igazság magvakat a hazugságaikba. Mit követett el az életpárja ellen? Miért nem emlékszik a bűnére? MaryAnn nem tűnt dühösnek rá. Valójában inkább védte őt, legalábbis próbálta. Az életpárja gondolata megmelengette, kiűzte belőle a jégszilánkokat, amik átdöfték a testét, megfagyasztották a vérét. Pislogott és lenézett a kezeire, amik szinte teljesen átlátszóak voltak, de most gyűjtöttek egy mélyebb árnyékot, mintha a teste visszanyerné az alakját és az anyagát. – Látom már a veszélyt, – mondta. – Maxim, te mindig nagyon okos voltál, de soha nem hittél az életpárokban, vagy a jelentőségükben. Akkor is tévedtél, mint ahogyan most is tévedsz. Nem vesztem el, amíg van életpárom. – És mit gondolsz, mit fog tenni az életpárod, amíg te itt vagy az árnyékvilágban? Azt hiszed, hogy férfi érintése nélkül él? Vágyakozik a Jaguár hímre, és le fog vele feküdni. Manolito érezte, hogy a gyomra egyetlen görccsé csavarodik. Nem tudta, hogy a féltékenység ilyen ocsmány, sötét dolog, míg meg nem találta az életpárját. – Nem fog elárulni. Megtartja a lelkem másik felét. Te pedig nem húzhatsz be teljesen ebbe a világba, mert ő lehorgonyoz a másikban. Ezúttal Maxim vicsorogni kezdett, szemei vadul ragyogtak, fogai éles tüskéi közül sziszegte ki bosszúságát. – Valóban tartja a lelked másik felét. Csak meg kell szereznünk őt, és a miénk vagy. Te egy áruló vagy Manolito, elárultad a családunkat, az ügyünket. A terv a te ötleted volt, a tied és Zacariasé, de az első nehézségnél cserbenhagytál bennünket. – Mindannyian egyetértettünk abban, hogy ostoba, fiús beszélgetés volt csak, hogy átvegyük a világ feletti uralmat. A testvéreiddel, és az én testvéreimmel együtt sok esztelenséget mondtunk, aminek nem lett volna szabad megvalósulnia, fajok lerombolásának útjává válnia. Életpárok várnak ránk az emberek között, Maxim. Gondolj tovább a gyűlöletnél, és tudni fogod, hogy az emberek népünk üdvösségei. – Kevert vér, – nevetett Maxim, – ez lenne a te üdvösséged? Manolito sajnálkozva felsóhajtott. Emlékezett egy Maximra, aki a barátja volt, sőt, több mint barátja, szeretett fivére, akit most menthetetlenül elveszített. – Vannak érzelmeim Maxim. Becsületem, életem, jövőm. Neked csak halálod és szégyened, és nincs semmid, ami megtarthatna a másik világon. Bármilyen hibákat követtem el, készségesen felelek értük, de nem fogok neked segíteni, legyőzni a hercegünket. Ha a saját becsületemet nem nézném, akkor sem hoznék szégyent soha az életpáromra azzal, hogy elárulom a népemet. – Meg fogjuk ölni őt. A drágalátos életpárod. Nemcsak hogy látni fogod holtan, brutális halála lesz. Hosszú ideig fog szenvedni, mielőtt megadjuk neki a halált. Ezt a rosszat is neked köszönheti. Már akkor is elárultad, amikor elcserélted az életét a hercegedére. A félelem szinte elvakította. A rettegés, hogy mit képes tenni egy szörny MaryAnnel. Ő a fény és az együttérzés, soha nem értené meg azokat a gonosz, visszataszító dolgokat, amiket Maxim képes lenne tenni vele. Az aggodalom pánikja szinte kiűzte a tüdejéből a levegőt. Soha nem esett még pánikba, de szinte elpusztította a gondolat, hogy MaryAnn az ellenségeik kezébe kerülhet. Mégis beleesett a csapdába végül? Maxim vezette távol MaryAnn-től, hogy valamelyik testvére megölhesse? Egyedül van az esőerdőben. Mennyi idő telt el? Az idő ugyanúgy telik az árnyak birodalmában? Lehetséges

az, hogy valaki felhasítja a fátylat, és elkövesse a gyilkosságot, vagy csak Maxim próbálja szándékosan belehajszolni a félelmeibe? A félelem hibákhoz vezet. A hibák halálhoz vezetnek. Egyszerűen, nem fogadná el az életpárja halálát. Manolito megtartotta az arcát kifejezéstelennek, csak a szemeibe gyűlt megvetés. – A te sorsod lesz a legrosszabb Maxim, nem fogsz uralkodni. A gonosz nem verhet gyökeret ezen a földön, amíg egyetlen Kárpáti vadász is életben van. Köddé oldódott és átáramlott az elcsavarodott, megkínzott, torz fák között. Amint kiért Maxim látóteréből, szinte süvített a levegőben arra a helyre, ahol MaryAnn-t hagyta. Érezte vére lüktetését, ott kopogott a halántékaiban, mennydörgött a fülében, ahogy visszaváltotta az alakját, szinte még mielőtt földet ért volna. Elment. Megállt az idő. A szíve akadozni kezdett. A vadállat a bensőjét marcangolta, a szabadságáért üvöltött. Fogai meghosszabbodtak a szájában, körmei borotvaéles karmokká nyúltak. „Megcsal a macskaemberrel.” Hangok töltötték meg a fejét. A harag és a féltékenység félrelökték az érveket. Manolito felemelte a fejét, beleszagolt a levegőbe. Az asszonya ott volt, és nem egyedül. Ismerte azt az illatot. Vérét vette annak a Jaguárnak. „Alatta fekszik, nyög és vonaglik, a nevét suttogja. Az ő nevét. Nem a tiedet. Ellopta tőled, már csak az ő érintésére gondol.” Kegyetlen vicsorgásra húzódott a szája, szemeiben veszély csillogott. Tanulmányozta a nyomokat, látta a halott kígyót, a lábnyomok mintázatát. Luiz jaguár alakban közelítette meg a lányt, de aztán emberi alakra váltott. Ez pedig azt jelenti, hogy ruha nélkül állt MaryAnn előtt. A düh szinte megvakította. Meg kellett volna ölnie az áruló ördögfattyát, míg lehetősége volt rá. A Jaguár hímek, hírhedtek a kalandjaikról a nők körül. Elég lehetett, ha Luiz meggörbítette a kisujját, és ő is követte, mint egy megbabonázott bábu. A Jaguár férfiak és nők is nagyon szexuális lények. MaryAnn ugyan azt állította, hogy nem Jaguár, de ha még csak egy nagyon kis mennyiségű Jaguár vér is ott folyik az ereiben, azt a felszínre hozná Luiz jelenléte? Lehet, hogy előhívja benne a nősténymacska ciklusát, akkor pedig mindenképpen hímre van szüksége. „Megszöktette, mert gyereket akar csinálni neki. Belé fogja ontani a magját. Teherbe fogja ejteni. Újra és újra a magáévá teszi, míg biztos nem lesz benne, hogy megfogant a gyerekével.” Hagyta, hogy az üvöltés kitörjön belőle erre a gondolatra. Az elképzeléstől, hogy egy másik férfi érinti meg puha bőrét, a fenevad őrjöngeni kezdett. Senki nem marad életben, aki meg meri érinteni. Senki nem csábíthatja el tőle. Luiz, vagy személyes okok miatt ment MaryAnn után, vagy a vámpír küldte, hogy megölje őt. Bármelyik legyen is, a Jaguár hím nem marad életben. „Öld meg. Öld meg a nőt is.” Manolito megrázta a fejét. Még ha MaryAnn elárulta is egy másik férfival, akkor sem lenne képes bántani őt. Gyorsan mozgott, átrohant a dzsungelen, alig pár centiméterre elkerülve a fákat. Ha Luiz rá merte tenni a kezét, ha csak a haja szála meggörbült, végtagról végtagra fogja széttépni a hímet. Aztán beérte őket, MaryAnn ült a földön, és sírt, Luiz pedig ott állt fölötte. Ziláltnak, dühösnek és rémültnek tűnt, olyannyira, hogy a szíve belesajdult, amikor meglátta szorongását. Még gyorsabb sebességre kapcsolt, teste egyetlen folttá mosódott, szinte kirobbant a bozótból, épp amikor Luiz felé fordult.

Manolito keményen megütötte a Jaguár hímet, és ezzel egyidőben hátralökte. Aztán felmarkolta, és olyan erősen vágta földhöz, hogy elcsúszott mellőle a puha talajon. Valahonnan messziről hallotta MaryAnn-t sikoltani. Folyamatosan ütötte Luiz arcát, nem hagyva neki időt rá, hogy alakot váltson. Végül hátrahúzta a karját, összeszorította az öklét, hogy lecsapjon a mellkasára, beszakítsa azt, és kitépje egy szörnyeteg fekete szívét. – Állj! – visította MaryAnn a parancsot. Aztán azzal a néma, megrázó dühhullámmal hátraröpítette a levegőben Manolitot. „Azt mondtam, állj!” Elterülve találta magát a földön, a fülei csengtek a nagy erejű pszichés parancstól. Elhajította őt a Jaguár hímtől, aki most távolabb tőle, mozdulatlanul feküdt a sárban. A telepatikus csapás keményebb volt, mint bármilyen ütés, amit életében kapott. Felpislogott rá, haraggal kevert áhítattal. – Megőrültél? – követelt választ tőle MaryAnn csípőre tett kézzel, dühösen, veszélyesen ragyogó szemekkel rámeredve. Akarta őt. Ez volt minden, ami eszébe jutott abban a töredékmásodpercben. Akarta azt a dühöt, azt a szenvedélyt maga alatt, hogy harcoljon vele, aztán behódoljon neki. A buja görbéivel, a hihetetlen arcával egyszerűen bámulatos volt. Általában nyugodt külseje egy elegáns képet mutatott róla, de az alatt ott volt az összes dühe és a karmai, ugyanolyan vad volt, mint a környezetük. Lassan felállt, a pillantása nem mozdult róla, rezzenetlenül rá koncentrált. Egyetlen szót sem szólt, elindult feléje az egyenetlen talajon. A lánynak volt annyi esze, hogy néhány biztonsági lépést tegyen hátrafelé, óvatosan mozgott, dühe daccal keveredett. Egyenesen odament közvetlenül elé, és kényszerítette, hogy felnézzen rá sűrű szempillái mögül. Egyik kezével megragadta vastag hajfonatát, hátradöntötte a fejét, míg a másikkal a csípőjét kapta el, és magához rántotta, olyan erővel, hogy a mellei odaszorultak széles mellkasához. MaryAnn kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, ő pedig birtokba vette azt. A csók durva volt, még mindig a félelem és a harag dolgozott benne. Mélyre csúsztatta a nyelvét a szájába, felhasználva ellene saját szenvedélyes természetét. Megtette azt, ami még soha egyetlen férfinak sem sikerült. Kiütötte a seggét egyetlen gondolattal. Gondolattal. A szükség mélyen és forrón égett benne, elborította a sóvárgás, hogy uralja őt, hogy annyi örömet adjon neki, hogy soha eszébe ne jusson, hogy elhagyja, vagy megtagadjon tőle valamit. Finoman beleharapott az alsóajkába, megragadta a fogaival és meghúzta, végigcsókolta a nyakát és a torkát, végignyalta a pulzusát. MaryAnn érdesen lélegzett, a torkából feltörő vágy hangja megkeményítette a férfiasságát, egyetlen lüktető fájdalomgóccá. Vérének forró sietsége eltöltötte, becsukta a szemeit, magába kellett innia tapintását, bőre rugalmasságát. Puhává, hajlíthatóvá vált, feléje mozdult, mintha selyem simítaná. Kitöltött benne minden üres helyet. A szívében, a lelkében. Újra megcsókolta a nőt, aki maga volt a csoda. A melege és az illata körülölelte. Forró, hosszú merevedése odaszorult a hasához, az ajkai határozottak voltak és melegek, a csókja durva és izgató. Az álmai férfijával elképzelt szex mindig gyengéd és lassú volt, de ez a túlfűtött szenvedély forróságot, fényt árasztott el benne, izgalma kiváltott valami ijesztőt benne. A szíve hangosan és erősen kalapált, szinte a férfi mellkasát döngette. Izmai összehúzódtak, megfeszültek. A teste tüzesen, forrón megolvadt. Fájt érte. A szükség olyan erős volt, hogy az inge alá csúsztatta a kezét, hogy megérinthesse csupasz bőrét, hogy érezze szívverését. A saját szíve felvette Manolitoénak ritmusát. A vére dübörgött, apró lángok nyaldosták a bőrét. Elhúzódott, a fekete szemek leragyogtak rá. – Ne avatkozz közbe újra.

Felpislogott rá, és megdöbbent, milyen könnyedén irányítja. – A fene egyen meg téged. – Megtörölte a száját, és kétségbeejtően szerette volna letörölni fájó szükségét is, a jelét is, amit rátett, de az íze és a tapintása megmaradt. Hátralépett és elütötte a kezét, amikor megbotlott, és megpróbálta megtartani. – Tartozol annak a férfinak egy bocsánatkéréssel. Egy óriási bocsánatkéréssel. Kétszer mentette meg az életem, és nem azt érdemli, hogy péppé verjék, csak mert vissza akart kísérni a házhoz. Csodálkozott, hogy egyáltalán tudott beszélni. A teste belülről égett kifelé. Vetett a férfira egy lopott pillantást. A félig lehunyt sötét pillák alól sötét éhséggel, izgalommal nézett rá. Minden ízében úgy nézett ki, mint egy ragadozó. Veszélyes és éhes. Éhes az ő ízére és tapintására. – Bocsánatot kellene kérnem? – Tekintete odavillant, ahol Luiz épp kezdett felülni. – Tudta, hogy az enyém vagy. – Nem vagyok senkié, kizárólag csak a magamé. És megmentette az életemet. Nem voltál itt, hogy eljátszd a hőst. Elborzadt a vádtól a saját hangjában. A férfi tekintete megenyhült. – Féltél nélkülem. Aggódott érte, és ettől még rosszabb volt az egész. Nagyot nyelt és széttárta a karjait. – Nézd, én hozzászoktam ahhoz, hogy van valamiféle ellenőrzésem az életem fölött. Fogalmam sincs, mit csinálok itt. Nem tudom, mi történik. Olyan dolgokat érzek, amilyeneket soha nem éreztem azelőtt. Függött valakitől, ami még soha nem fordult vele elő. Szüksége volt egy kis időre és csendre, hogy gondolkodhasson, mégsem tudta elviselni a gondolatot, hogy távol legyen tőle. Ez pedig minden másnál ijesztőbb volt, mert ő nem az a nő volt, aki feladja a függetlenségét. Manolito visszatartotta a szavakat, pedig szinte égett a vágytól, hogy kimondhassa őket. MaryAnn az övé, ahogy ő pedig a lányé. De a zavar és a fáradtság az arcán, kásává olvasztotta a szívét. Ott állt puhán, csókolnivalón, ő pedig, aki mindig keménynek gondolta magát, csak arra tudott gondolni, hogy a karjaiba vegye, és kényelembe helyezze. De ehelyett odagázolt Luizhoz, és talpra rántotta. A férfi bizonytalanul ingadozott a lábán, de megpróbálkozott egy fél vigyorral. – Rendes ütéseid vannak. – Szerencséd van, hogy nem öltelek meg. Luiz bólintott. – Igen, én is azt hiszem. – Elnézett Manolito mellett MaryAnn-re. – Veled minden rendben? Halk, figyelmeztető morgás hagyta el Manolito torkát. – Nem szükséges érdeklődnöd a hogyléte felől, amikor itt vagyok. – Gondoltam, megkérdezem, – mondta Luiz. – Mert neki van modora, – csattant fel MaryAnn. – Hálás köszönetem a segítségedért Luiz. Különösen azért, hogy megmentetted az életem. Megfordult és elsétált. A barlanglakó vagy lépést tart vele, vagy nem, de már elég közel volt a házhoz, felismerte a terepjáró nyomát. Épp csak követnie kell. Manolito vállat vont, amikor Luiz szemöldöke a magasba szaladt. – Nagyon jó benne, hogy lehordjon. Egy pillanatra vidámság pislákolt fel a szemeiben. – Van egy olyan érzésem, hogy szüksége is lesz rá, – mondta Luiz, megdörzsölve az állát. – Bámulatos nő. Manolito arca elsötétedett, a humor felvillanása azonnal elenyészett. – Neked nem kell bámulatosnak találnod őt. És tartsd magadon a ruháidat, Jaguár. Luiz vigyora kiszélesedett. – Nem tehetek arról, ha lenyűgöznek a nők.

– Kétlem, hogy jó érzés lenne, ha valakinek kiszakítják a szívét a mellkasából, de ha te meg akarod próbálni, megszervezhetem neked. Luiz ránevetett. – Ő is kitépheti a szíved Kárpáti. Vigyázz magadra. Manolito lenézett a keze elmosódó árnyékára. Még mindig mindkét világban ott volt, de sokkal világosabban látott, és az alakja is élesebben rajzolódott ki, mint eddig bármikor. Luiz észrevette ezt, a Jaguár emberek nem csak figyelmesek, de olyan dolgokat is látnak az erdőben, amit rajtuk kívül nem sokan. És azonnal felismerik a másik fajtájukbelit… Utolérte MaryAnn-t. – Nem nevezett téged Jaguárnak, pedig ha a véredben ott lenne akár a legapróbb nyom, ő tudná. A sötét szemek viharosak lettek. Tehát, még mindig nem bocsátott meg neki. Mélyen a bensőjében karmokat bontott a vágy, és hasogatni kezdte. – Nem vagyok Jaguár. Már mondtam. – Lemaradt mögötte, hogy nézhesse a fenekét, amire annyira meghitten simult a farmer. A szíve majdnem megállt. A testfelépítése olyan volt, amilyennek egy nőnek lennie kell, minden íve és görbéje maga volt a kísértés. – Hagyd abba! – sziszegte, egy újabb villogó pillantást vetve rá a válla fölött. – Most olyan dühös vagyok rád, hogy semmi sem sármos, amit teszel. Mert tudta, hogy ez a nevetséges, arrogáns viselkedés nem a modora hiányáról szólt, ez volt a természete. Ha tetszik ez neki, ha nem, ő teljesen más belülről. Ha szerette, ha nem, ha bevallotta, ha nem, égett és fájt ezért a férfiért, csak ezért az egy férfiért, azt akarta, hogy megérintse, hogy vele legyen. Az ellenszenves, uralkodó természetének taszítania kellett volna őt, de ehelyett lenyűgözőnek, megbabonázónak találta. Pedig nem lett volna szabad elfogadhatónak tűnnie. – Nem tudok segíteni azon, hogy vonzónak talállak, – tiltakozott Manolito. – Ha rád nézek, remek ötletek jutnak az eszembe. Több mint boldogan, megosztom őket veled. – Hát ne tedd. A szerelem nem ugyanaz, mint a szex Manolito, és a párok, a férjek és feleségek, az életpárok állítólag szerelmesek egymásba. Ez így működik. – Meg fogsz tanulni, szeretni engem, – mondta a férfi, az önbizalom kiült túlságosan jóképű arcára. – Idővel az is eljön. – Erre ne számíts, – motyogta, miközben fellépdelt a sétányra ingadozó sarkain. Hát persze! Mert ez is róla szól természetesen. Azt hiszi, hogy majd megtanulja szeretni. Így működnek a dolgok Manolito világában, de az övében nem. Amikor nyersen, szenvedélyesen szexel ezzel a férfival, azt akarta, hogy szeresse őt. Félúton járt az ajtó felé, amikor igazán megnézte az előtte feltáruló palotát, amit ő és a testvérei nyaralónak neveztek. A visszavonultság helyének. Hát hogyne! Ki akar visszavonulni egy olyan helyre, ami akkora, mint egy bérház? Hirtelen megállt az ajtónál. Ez egy rohadt palota. Nagyot sóhajtott és megdörzsölte a halántékát. Az ég szerelmére, neki az otthonára van szüksége, és hogy visszatérhessen a valódi világba. Manolito eléje nyúlt, hogy szélesre tárja előtte a kétszárnyú ajtót egy gesztussal. – Lépj be az otthonomba. MaryAnn vett egy mély lélegzetet, megrázta a fejét, és visszalépett egy lépést. Senki, de senki nem használ ilyen gesztusokat. Ott állt a hatalmas dupla ajtó közepénél, és bámulta a benti csillogó márványt. Már el is felejtette, hogy milyen volt a ház, vagy talán észre sem vette, amikor először ideérkezett, annyira megsebezte a gyász. Most olyan volt, mintha egy nap alatt tették volna le ide, a semmi közepére ezt a palotát. – Én így be nem teszem a lábam arra a padlóra, – mondta, és elhátrált az ajtótól.

Hatalmas sárbocskorok voltak a csizmáin, sárbocskorok, amikkel nem sétálhat fel az emeltig a gyönyörű burkolaton. Sárbocskorok, amikhez… nos, ő nem szokott hozzá. A saját szépséges csizmái tönkrementek, nyakig sárosak voltak, a balos sarka laza volt és ingadozott alatta. Nem fogja megkockáztatni, hogy összecsikargatja a ragyogó márványpadlót, ami mérföld hosszan terült el előtte. Az egész Seattle-i háza elférne pusztán az előtérben. Mögötte Manolito egy enyhe nyomást gyakorolt a hátára, hogy előre ösztökélje. – Menj be. Rendben, ez a lökdösődős dolog nem működött nála már csak amiatt sem, mivel általában parancsosztogatással is járt. Azonkívül kiemeli, és többször, vastagon aláhúzza a tényt, hogy a férfi a legnagyobb bunkó a világon, mégis, ahogy az ujjai hozzáértek, összezavarodott. A teste egyszerűen nem volt hajlandó meghallani éber agya faragatlan macsóra figyelmeztető vészjelzéseit. Bár nem tudta leállítani az izgalom remegését és azt a lassú égést, ami minden alkalommal szétterjedt a vérében, mint valami drog, ha hozzáért, de nem fogja hagyni, hogy megússza azt, hogy nyilvánvalóan azt hitte, hogy ezzel uralkodhat is felette. – Tudom, hogy nem csak beljebb lökdösni akartál, – csattant fel, és hátradobta túlságosan vastag hajfonatát, hogy dühös pillantást vessen rá a válla fölött. Nagy hiba volt ránéznie. A tekintete rajta és beleégett. Senki másnak nincsenek ilyen szemei, vagy ilyen érzéki, bűnös szája vagy ilyen háza. Ilyen fényűző és dekadens. Őt viszont nem nyűgözte le, ahogyan az a férfinak kényelmes lett volna. Ahogyan a forrón szexi, arrogáns férfiak sem, akik olyan természetességgel parancsolgatnak, ahogyan mások levegőt vesznek. – Ez csak egy finom kis mozdulat volt, hogy besegítselek az otthonomba, amikor úgy tűnt, gondjaid vannak azzal, hogy belépj. A hangja becsúszott a bensőjébe, és kitöltött minden létező üres helyet benne. A mély, bársonyba burkolt reszelős hang úgy tűnt, a bőrét érinti. A sötét, tiszta szex csalétke vicsorgásra késztette. – Nem megyek be ide. Lennie kell egy másik házadnak. Egy kicsinek. Bármilyennek. Mert azt tervezi, hogy magára fogja hagyni őt, megint. Elárasztotta, összezavarta forróságával, parancsolgatott neki, úgy viselkedett, mint egy bunkó, idehozta őt ebbe a… ebbe a palotába, és itt szépen lerakja, mint egy csomagot. Kiolvasta az arcából. Erre akarja rávenni. Nem fog bemenni. Az, hogy egyedül legyen egy szigeten, az esőerdő közepén egy palotában, ha egyáltalán a palota jó szó rá, nem fog megtörténni újra. Hátrébb lépve nekiütközött Manolito kezének. Talán ha újra megtalálná Luizt, ő segítene neki eljutni a leszállópályáig, és ő édesen rábeszélhetné a pilótát, hogy repítse vissza a civilizációba. Feltéve, hogy van egyáltalán pilóta. És repülőgép. Fogalma sem volt róla, de bízott Luiz képességeiben. Halvány düh bontakozott ki Manolito fekete szemeiben, érte nyúlt és a vállára dobta őt, nagyokat lépve egyenesen bement a kétszárnyú bejáraton a ház hűvösébe, fel a duplaszéles lépcsőkön, egy hatalmas, üveg és márvány szobába. A sokk először megnémította, aztán színtiszta harag áradt át a vénáin. MaryAnn, aki soha nem folyamodott erőszakhoz, aki nem hitt az erőszakban, aki ténylegesen az erőszak ellen osztogatott tanácsokat, egy véres folttá akarta verni ezt a férfit a padlón. Teljesen megalázó volt a vállán csüngeni, karjai és lábai úgy himbálóztak, mint a spagetti. Verni kezdte a széles hátat, az pedig, hogy a szeme sem rebbent erre, csak tovább dühítette. – Tegyél le most azonnal! – sziszegte, és megragadta a hátán az inget. – Komolyan mondom Manolito! Ha valaki meglátott így, nagyon ideges leszek! A gondolat is porig alázta.

– Senki sincs a házban, – biztosította, de nagyon nem szerette a gyötrelmet a hangjában. A harag az egy dolog, de a gyötrelem egészen más. – Juliette, Riordannal együtt valószínűleg bent van a dzsungelben a húgánál és az unokanővérénél. És mivel ilyen udvariasan kérted… Manolito talpra állította, és még ugyanazzal a folyékony mozdulattal hátrébb is siklott elővigyázatosságból, ha talán meg akarná ütni. MaryAnn méltóságteljesen megigazította magán a pólóját és a dzsekijét. – Erre a macsó bemutatóra mindenképpen szükség volt? Csöpögött a szavaiból a szarkazmus. Ha már nem ütheti meg úgy, ahogyan megérdemelné, megtette ugyanezt szavakkal. Szóbeli pengeváltásokban pedig nagyon jó volt. Manolito lenézett dühös arcára. A tökéletes, puha, kávészín bőrével olyan fájdalmasan szép volt, hogy folyton azon kapta magát, hogy az ujjai maguktól felemelkednek, hogy megsimogassák, ahányszor csak erre esélye nyílt. Az övé. Ízlelgette a szót, hagyta, hogy belesüllyedjen az elméjébe. Az övé. Neki teremtették. Egyedül csak az övé, és ő is a lányé, örök időkre. Sok évszázad után visszaadta neki a színeket és az érzéseket. Fogalma sincs róla, mit jelent a számára. Ott állt előtte egy kicsi méregzsák nő, fényes, fekete rugós fürtjeivel, hatalmas, étcsokoládé színű, őzsuta szemekkel, ártatlanul, sebezhetőn. A szükség vad, éles karmokkal szántott végig rajta, irgalmatlanul, veszélyesen, de valami más is belopózott a szívébe. Valami puha és gyengéd, amikor már rég elfelejtette a lágy dolgokat. – Elég hasznos módszer volt, hogy eltüntessem magunkat a korareggeli nap elől. – Édesanyád, nem próbált megtanítani bizonyos jó modorral kapcsolatos dolgokra? Megpróbálta fenntartani a haragját, de ez majdhogynem lehetetlen volt, amikor azon a furcsa módon nézett rá, mintha ő lenne… minden. Ráadásul félelem kezdte elárasztani, mert megérezte az elméjében az elhatározást, hogy otthagyja, és lemegy a földbe. Nem maradhatott vele, ez pedig azt jelenti, hogy egyedül kell lennie. Nyilvánvalóan olvasta rémületét, mert tett felé egy lépést. MaryAnn felemelte az egyik kezét, hogy megállítsa, mert nem tudta, hogyan reagált volna, ha megérinti. Soha, egyetlenegyszer sem jutott még csak eszébe sem, hogy teljesen átadja a testét egy férfinak, hogy megengedje neki, hogy azt tegyen vele, amit csak akar, Manolito mégis könnyedén, bármikor elérheti ezt nála. Elérhetné, hogy olyan dolgokat akarjon, ami még álmában sem jutna eszébe, és ez a gondolat majdnem annyira megrémítette, mint az, hogy egyedül hagyja őt. – Nézz rá a csizmámra, – mondta a sírással küzdve, és lerogyott egy székre, hogy lehúzza őket. – Szerettem ezt a csizmát. Mindig a kedvencem volt. Letérdelt elé, finoman megtartotta a bokáit, hogy maga húzza le róla őket. A fejbúbjára szegezte a pillantását, a selymes, éjfélszín tincsekre, amik rendetlen összevisszaságban, feketén omlottak az arca és a válla köré. Nem tudta megakadályozni, hogy borzongató reszketés kússzon fel a lábán, ahogy ujjai végigsiklottak a vádliján. Csak a csizmáit segített lehúzni, de ez az apró gesztus is szexuálisnak tűnt. Megpróbálta elhúzni a lábát, de az erős ujjak a bokájára fonódtak, és mozdulatlanul tartották. – Ne csináld ezt MaryAnn. Nincs más választásom, mint elrejtőzni a földben. Nem akarlak egyedül hagyni. Ez lenne az utolsó dolog, amit szeretnék. De ha továbbra is ilyen feldúlt maradsz, nem hagysz más választást, mint hogy átalakítsalak, és magammal vigyelek. Felemelte a fejét, sötét tekintete találkozott az övével. MaryAnn szíve megugrott, amikor megnedvesítette az ajkait, a férfi tekintete pedig azonnal odaugrott. – Eszedbe se jusson. Mert valóban arra gondolt, és ez igazán halálra rémítette. – Menj zuhanyozni. Gondoskodni fogok ezekről a csizmákról. A forró víz segít majd ellazulni, jobban fogsz aludni tőle.

MaryAnn visszanyelte a tiltakozást, és otthagyta őt a padlón térdelni a kezében a csizmájával. Egyetlen pillantást sem vetett hátra, nem engedhette meg magának, hogy visszanézzen, bár egészen biztos volt benne, hogy mire kijön, el fog tűnni. Olyan forróra állította a vizet, amit még éppen el bírt viselni, aztán hagyta, had ömöljön a sebeire, fájó, fáradt izmaira, és közben sírt. Ez igazán egy nagyon ostoba dolog volt, mégsem volt képes megálljt parancsolni magának azok után, ami történt. Így kiengedhette a nyomást, megnyugodhatott, de szíve még mindig nehéznek tűnt. A sampon kivitte a gubancokat a hajából, a kondicionáló pedig egészen kisimította. Mire elkészült, fáradtnak és elveszettnek érezte magát, jobban hiányzott neki Manolito, mint valaha, de eltökélte, hogy nem sír többet. Egy törölközőt csavart maga köré, hogy keressen valamit, amiben alhat. Manolito egy széken ült az ablak mellett, és felemelte felé a csizmáit. Tisztának, fényesnek, mondhatni egészen újnak tűntek. Egy pillanatig sokktól dermedten bámulta, aztán amikor az öröm szinte belérobbant, megszorította magán a törölközőt. Újra könnyek égtek a szemében, ezúttal az öröm könnyei, de visszanyelte őket, és sikerült közönyösnek tűnő biccentéssel nyugtáznia a csizmát. – Megjavítottad. – Természetesen. Hiszen szereted. – Letette a csizmát, és felemelt helyette egy pár magas sarkú, csillogó, vörös cipőt, ami egy ugyanolyan vörös, rövid, testhez tapadó ruhához ment volna, ami második bőrként simul viselőjére. – Én meg ezt imádom. – Jó ízlésed van. – Vedd fel őket a kedvemért. A lánynak felszaladt a szemöldöke. – Most? Egy szál törölközőben vagyok, és a hajamból még csöpög a víz. – Fürtjeinek tömege egy turbánszerűségbe volt csavarva, aminek hirtelen tudatára is ébredt. – Egy ruhával igazán nagyszerűen nézne ki, de abban nem vagyok biztos, hogy tökéletes összhangot mutatna egy törölközővel is. – Most. A hangja halk és kényszerítő volt, az a hipnotikus, szexi reszelősség összeszorította a mellbimbóit, bensője fájdalmasan megsajdult. A vállára tette a kezét, és belecsúsztatta a lábát az egyik magas sarkúba, közben pedig az arcát figyelte. Megbabonázottnak tűnt. Éhesnek. A másik cipőbe is belesiklott a lába, és magabiztos léptekkel távolabb ment tőle. A magas sarkak fölött, a lába elképesztően jól nézett ki. Hogy lehet, hogy ezt eddig nem vette észre? Törölköző ide, vagy oda, jó alakja volt, és a férfi határozottan értékelte is azt. A legszexisebb élő nőnek érezte magát. Manolito felállt, izmai lazán, folyékonyan hullámzottak a bőre alatt, macskaszerű mozgással közeledett felé, amitől a szíve szinte megállt. A kezeibe fogta az arcát, hüvelykujja végigsimított az arccsontján. – Olyan gyönyörű vagy. Fogalmam sincs mit tettem, amivel kiérdemeltelek, de eláll tőled a lélegzetem. Lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja. Finom, hosszadalmas csók volt, meleg lélegzete és a szája rábeszélőek. Csókokat hintett az arcára, az állára, végighaladt velük a nyaka oldala mentén, odadörgölte hozzá az orrát, harapdálta, nyelvével, fogaival ingerelte. Csábító szája felforralta a vérét, ott dübörgött a füleiben, míg lebarangolt a torkán melle ívéig. Combjai között folyékony tűz pulzált. Manolito elhúzta tőle a törölközőt, és az a földre esett róla, szabadon hagyva csupasz testének minden négyzetcentiméterét éhes tekintete előtt. Hátrébb lépett, hogy egyben szemlélhesse meg a látványt, az egész szaténbőrrel bevont testet, a fájdalmasan hívogató puha, érett, kitelt, buja vonalakat.

Hüvelykujját végighúzta érzékeny mellbimbóján, mire MaryAnn felzihált válaszul. Húzott egy vonalat az állától egészen a köldökéig. – Esküszöm MaryAnn, sok évszázados létem alatt, soha nem volt részem ennél szebb látványban. A vágy eldurvította a hangját, de a színtiszta igazság bársonnyá fordította. Ismét közelebb lépett, keze végigcsúszott a lány karján, majd ujjait összefűzte az övével. Megrántotta, hogy ő is tegyen felé egy lépést.

Nyolcadik fejezet Manolito végigcsúsztatta a kezét csípője ívén, ujjhegyei sokáig időztek a bőrén. MaryAnn hasizmai összeszorultak. Apró, pislákoló lángok gyúltak a combjai között, amik eztán terjeszkedni kezdtek fel a hasába, majd a mellét ingerelték. Manolito szemei felforrósodtak, birtoklóakká váltak, érzéki szája vonala kiélesedett az éhségtől. MaryAnn alig kapott levegőt, a teste annyira sóvárgott az övére. Ahol csak végigsiklott rajta a pillantása, úgy érezte, beleégeti a bélyegét. Elcsábította őt? Vagy a férfi volt a csábító? Nem tudta volna megmondani, és nem is érdekelte. Egyedül csak az számított, hogy képtelen volt levenni róla a szemeit. A teste kemény és feszes volt, a dudor a farmerján, a szeme láttára vált lenyűgöző méretűvé. Melege hullámokba áradt felé. Maga az érintése pedig színtiszta mágia volt, ujjhegyei felébresztették szendergéséből a vad lényt a bensőjében, a szabadságát kezdte követelni, a teste minden porcikája reagált rá. – Sok életnyi ideig vártam rád, – vallotta be, forró tekintete összetalálkozott az övével, majd lehajtott a fejét a nyakára. Nyelve a fülcimpáját ingerelte, majd felörvénylett a pulzusán. – Gondoltam rád. Hogy mit tennék veled. Hányféleképpen adnék örömöt. Manolito belélegezte érett illatát. Mindent, ami a nő volt. Az ő asszonya. Merevedése olyan kemény és vastag volt, hogy fájdalmat okozott, és tudta, addig nem fog békére találni, míg mélyen belé nem temeti magát. A legkevésbé sem számított most, hogy a hajnal közeledett, ő pedig csak nagyon kevés ideig volt képes elviselni a kora reggeli napfényt. Kockára tenne mindent, hogy vele maradhasson, benne lehessen, a magáénak követelhesse őt. A lány légzése felgyorsult, felhívva figyelmét telt, kemény melleinek emelkedésére és süllyedésére. Az övé. Minden vele töltött másodpercet, a lehető legteljesebben akart megélni. Kényszerítette magát, hogy hagyja lecsúszni a kezeit a karjairól. Odasétált a kandalló mellett álló ágyhoz, és végignyúlt a vastag matracon. – Nézni akarlak. Egy pillanatig csak állt ott, kezeivel a csípőjén, a haja lebomlott, lefolyt a hátára, a szépsége ellopta a lélegzetét. Egyetlen lépést tett csak a piros magas sarkúban, és a vágy brutális erővel ütötte meg, a szükség ökölcsapást mért rá, rákényszerítve, hogy feltérdeljen. Mély levegőt vett, és átadta magát az intenzív sóvárgásnak, hogy a magáévá tegye. Férfiassága forrónak, túl szorosnak tűnt, szinte szétrepesztette a sürgetés, hogy belé hatolhasson. Lakoma képei futottak keresztül az elméjén, a maga előtt látott látványtól. Minden egyes újabb lépéssel, amit megtett, az éhség egyre nőtt, míg a vére már szinte dörömbölt testének minden egyes sejtjében. Annak a puszta öröme, hogy ennyire akarja őt, létezésének alapjáig megrázta. Soha nem akart még semmit annyira, mint őt. Soha nem kellett még neki ennyire semmi, de a teste most hirtelen mindent akart. A formát, a tapintást. A hívogatóan ragyogó bőrét. Minden puha négyzetcentiméterét, ami arra vár, hogy felfedezze, hogy megérintse. Minden titkos, árnyas üreget. Az övé. Ő a mindene. A hosszú évszázadok létezése után, amikor semmije sem volt, a látványa szinte túl sok volt, hogy elhiggye. De nézni nem volt elég. Meg kellett érintenie, birtokolnia kellett, vagy ez az egész, nem is lehet valódi. MaryAnn életében először, minden tilalom alól felszabadulva, érzékien járkált a szobában tűsarkain, és közben tudta, hogy minden egyes lépés, amit tesz, egyre közelebb taszítja Manolito De La Cruzt önuralma határához. Ujjongó örömet váltott ki benne, hogy hallhatta a

légzését érdessé válni, láthatta a szemeit füstössé sötétedni, az arcába mélyen belevésődni a szükség vonásait. Olyan jóképű volt, hogy nem tudott lélegezni, ha ránézett. A férfi akarta őt. Ó, nagyon is akarta. A vágy mélyen belévésődött. Az éhség meggyújtotta sötét szemeit, intenzitása az ő vágyát is táplálta. A teste megelevenedett az érzésektől, lélegzete zihálóvá vált. Tudatában volt, hogy mellbimbói szoros kis csomókba húzódtak, az egész melle bizsergett. Nyirkos melegség gyűlt a combjai találkozásához. Mindez azért, mert azzal a vad birtoklási vággyal nézett rá. Hozzá akarta dörzsölni a testét, simogatni, megkérni, hogy elégítse ki azokat a vágyait, amik átugrottak rá éhesen lángoló, sötét szemeinek mélységéből. Behajlította felé a mutatóujját. – Gyere ide, – paskolta meg maga mellett az ágyat. Megnyalta az ajkait. Mi történne, ha még meg is érintené, amikor már így is annyira akarja? Hátravetette dús, sörényszerű fekete haját, és több mint elégedetten figyelte, hogyan lobbannak egyre magasabbra a szemében a lángok, ahogy a tekintete végigsodródott rajta. – Igazán gyönyörű vagy, MaryAnn. A hangja ismét bársonyráspolynak tűnt, de ez alkalommal, mintha hozzáadódott volna egy halk, morajló morgás is. A szavai úgy játszottak a bőre fölött, mintha ujjak simogatnák. A méhe összeszorult, apró rengések rázták meg a testét. Manolito beakasztotta a lábfejét a lába mögé, végigcsúsztatta a vádliján, fel és le, majd óvatosan megrántotta, míg ott állt szétterpesztett lábai között. Megmozdult, előre hajolt, hogy ujjaival átfogja csupasz bokáját. Nagyon lassan végighúzta a tenyerét a lábán. Amikor megmoccant, az ujjai figyelmeztetően szorultak össze körülötte. – Ne. Megpróbált egészen mozdulatlanul állni, de az érintése elektromos szikrákat pattogtatott, amik átszáguldottak a véráramán, és képtelen volt abbahagyni a remegést. Tenyere felkutatta lába formáját, újra feltérdelt és csak simogatta, simogatta, amitől apró lángok futottak végig a vádliján és a combján, ahogy egyre magasabbra ért, ujjai nyoma ott maradt a bőrén, beleégett, bevésődött az elméjébe. – Nem vagyok benne biztos, hogy sokáig el tudom ezt viselni. – Az övé lenne ez a vastagon érzéki, telt hang? Miért annyira szexi, hogy itt áll előtte meztelenül, míg ő teljesen fel van öltözve? Mozdulatlanul állt, Manolito vándorló kezei feltárták minden egyes porcikáját. – Nem vagyok játékszer, Manolito. Pedig annak tűnt. Az ő játékának. Az ő nőjének. A teste imádta nagy, meleg kezeinek érintését, ingerkedését. Miért tárja ki ez őt annyira? Miért szeret itt állni előtte, látni a teste reakcióit, és miért tekinti minden eltelt pillanattal egyre jogosabbnak az igényeit? – Természetesen, az vagy. A tested egy gyönyörűséges játszótér, és én ismerni akarom minden négyzetcentiméterét. Pontosan tudni akarom, mire hogyan reagálsz, mi adja neked a legnagyobb örömet. – Hüvelykujjával megdörzsölte nedves bejáratát, és figyelte, hogyan homályosodnak el a szemei. – Tudni akarom, mi késztet sikoltásra, mitől könyörögsz. – Kezei körözni kezdtek combja belső oldalán, míg fáklyák lobbantak a bőrén, és csípője önkéntelenül előre mozdult, aztán a fenekét kezdte simogatni. – Fel akarlak falni elevenen, hallani akarom, ahogy nyögsz, és többért könyörögsz. Pontosan ez az, amit tenni akarok MaryAnn, lakomázni az ízedből. – Előrehajolt, hosszan, lassan végignyalt hasadékán, amivel egy halk nyikkanást váltott ki belőle. – Sokkal, sokkal többet. – Többet? Egészen biztosan vagy benne, hogy van több? Meggyőződése volt, hogy nem bírna többet, nem akarhatja őt ennél is jobban. Kezei megrajzolták a feneke vonalát, aztán ujjai puhán végigcsúsztak középpontján, cirógatta, simogatta, apró tűzcsíkokat hozva létre a bőrén. – Mindig van több MaryAnn, mindig nagyobb örömet fogok okozni neked, mint amekkorát valaha is elképzeltél.

Abban a pillanatban, rengeteg elképzelését megosztotta vele. Elakasztotta a lélegzetét, megrázta, mennyire fontos a férfinak, hogy érinthesse, ízlelje őt. Vadsága emelkedett, minden normális gátlása gyorsan megsemmisült. Manolitonak össze kellett szorítani a fogait, hogy ne dobja a földre, ne tegye a magáévá úgy, ahogyan azt a teste követelte, keményen és gyorsan, mélyre hatolva a lányban újra és újra, míg kielégültnek nem érzi magát. Férfiassága dobogott és égett, a lehetséges határán is túl megfeszült, mégsem sietett. Annyira szép volt a buja testével, lágy őzsutaszemeivel, amikben izgalommal kevert félelem ragyogott. Ő egy olyan nő, aki szereti, ha legalább az irányítás illúzióját megtarthatja. Ki akarta üldözni a kényelmi zónájából, elvinni a színtiszta érzések helyére. Leengedte a karjaiban az ölére, hogy teste szorosan feszüljön az övéhez. Nadrágja puha vászna odadörzsölődött a bőréhez, ahogy átölelte a karjával, míg a másik kezével felfelé billentette az állát, hogy szemei találkozzanak az övével. Belélegezte őt, mélyen a tüdejébe vonta nőies illatát, hallotta szívét a fülében dübörögni, érezte puha bőrének buja selyemszövetét, és ellent kellett állnia a késztetésnek, hogy maga alá gyűrje. A vágy, hogy betakarja őt, belésüllyessze a fogait, uralja, minden egyes pillanattal egyre erősödött. Ellazult, a teste teljesen megbízott benne. Kicsinek és puhának érezte magát az ő teste mellett, apró remegés futkározott rajta fel és alá, ahogy közelebb vackolta magát hozzá. A szemei sötétek voltak, telis-tele női titkokkal. Megérintette szájával az ajkait, előbb csak finoman, ízlelgetve erős, fűszeres aromáját, aztán a nyelve összekuszálódott az övével. Felsóhajtott, a teste hajlékonnyá vált, hívogatóan mozogni kezdett az övén. – Képtelen vagyok ellenállni ilyen csábításnak, – suttogta, ahogy elmozdította a karjaiban és keresztülfektette az ölén. A teste elnyúlt, a mellei hetykén felfelé nyújtózkodtak, combjai szétnyíltak, hasadéka nedvességtől csillogott. – Egészen nedves vagy a számomra sívamet, teljesen készen állsz. Fogai meghúzgálták az alsóajkát, incselkedett az ívével, memorizálta formáját. – Szeretem a szád. Mindent szeretett rajta. És ez volt a probléma. Minél jobban próbálta megtalálni a módját, hogy maga mellett tartsa, biztos legyen benne, hogy soha nem akarja elhagyni, annál jobban akarta őt. Soha nem kaphat eleget a testéből. És soha nem elégedne meg a testével. Azt akarta, hogy a szemeiben több ragyogjon vágynál, sóvárgásnál. Manolito újra megcsókolta őt, lassan, figyelve közben mit érez, a szívét, a lelkét akarta, tudta, hogy ezeknek egyelőre csak egy nagyon kis része az övé. Ez a végsőkig eltökéltté tette, hogy szexuálisan magához köti. Figyelmen kívül hagyta a csábítását, hogy milyen pokolian szexi, mert pontosan ezt gondolta róla. A csókjai hosszúakká, függőségbe ejtőkké váltak, szándékosan izgatta őt, esélyt sem adott rá, hogy gondolkodhasson, azt akarta, hogy kizárólag érezzen. Nyögései lágyak voltak, mindegyiket lenyelte, befogadta a testébe, örökre ott akarta tartani. Imádta nézni, hogyan fokozódik az izgalma, tudni, hogy ez neki szól. Tudni, hogy azt a szédült vágyakozást a szemeiben ő okozta. Elfordította az arcát az övétől, odadörgölte az orrát az álla alá, nyelve forró ráspolyként csúszott a bőrén, és a nevét suttogta. „Manolito.” A halk, elfulladt kérés, csak még inkább megkeményítette a testét. Újra végigmajszolta a nyakát az állától a torkáig. A bőre olyan volt, mint a meleg méz. Képtelen volt ellenállni, hogy beleharapjon egy kicsit, fogai finoman karistolták pulzusát, aztán nyelve örvényével csillapította az apró kis fájdalmat.

Egy újabb ziháló nyögéssel reagált, megdöntötte a fejét, hogy jobban hozzáférhessen a nyakához, a haja vízesésként terült szét körülötte, akarta a simítását a bőrén. A mellei gyorsan emelkedtek és süllyedtek, ahogy a légzése szaggatottá vált. – Ezt szereted, – suttogta, fogaival újra megcsipkedte a bőrét, a hangja megbabonázó volt. Megjegyezte felgyorsuló pulzusát, ami úgy tűnt, készen áll, csak rá vár, őt hívja. Forróság áradt belőle. – Ó, igen baby, ezt határozottan szereted. Összehúzott szemöldökkel koncentrált, és a ruhái egy pillanat alatt köddé oldódtak, lemeztelenítve a testét, hogy odasimíthassa a bőréhez a bőrét. A haja zuhataga egy érzéki csúszással végigfolyt rajta, merevedése vastagon keményen, fájón szorult a lány puha testéhez. Egyedül MaryAnn állt közte és a borzalom között, hogy élőholttá váljon. Egyedül neki volt elegendő hatalma ahhoz, hogy megmenthesse, az pedig maga a csoda volt, hogy felajánlotta neki a testét. Semmi sem lehetett ennél erotikusabb. Szája éhesen járt kávészín, krémes bőre fölött, ami olyan volt, mint a forró selyem. Érezte a vérét és hallotta is, hogyan szólítja őt, hogyan emelkedik feléje az élet árapálya. A szíve az övének ritmusát követte, telt melleinek halma alatt. Ajkaival bejárta az utat a domborulatok mentén, és a köztük lévő völgyben, nyelvével többször megpöccintette pulzusát, fogai ingerelték, míg figyelme mellbimbóinak szoros kis csúcsaira nem terelődött. A lány teste felívelt, amikor meleg levegőt fújt a felmeredő kis rügyekre. Próbált megmozdulni, hogy használhassa a karjait, de megállította, felemelte a fejét és belenézett izgalomtól égő szemeibe. – Maradj nyugton sívamet. Azt akarom, hogy érezd a nyelvem minden egyes csapását, az ujjaim minden érintését. – Nem tudok, – zihálta. A teste túl izgatott volt, túl nyugtalan, szüksége egyre vadabbá és sóvárgóbbá vált. Nem volt benne biztos, hogy képes többet elviselni. Még soha nem égett a sóvárgás ilyen lázában, vágyott az érintésére, a szájára, az apró harapásaira, amiktől a méhe össze-összehúzódott, a tűz benne egyre magasabbra és magasabbra emelkedett. Olyan magasra, hogy a kétségbeesés szélén érezte magát, pedig ő nem volt az a könnyen kétségbeeső nő. Nagyobb szüksége volt rá, hogy benne legyen, mint a következő légvételre, de ahelyett, hogy többet adott volna neki, fenntartotta a lassú, érzéki támadást ellene, míg már úgy gondolta, lehet, hogy belehal a vágyba. – De igen, tudsz. Képes vagy rá. Mindent elfogadsz, amit adok neked, sőt, többet is, – mondta. – Hagyd, hogy előcsaljam a sikolyaidat, MaryAnn. Hagyd, hogy elvegyem az eszed az örömmel, míg már semmi mást nem tudsz mondani, csak a nevem. – Hagyta, hogy a hangja csábítóvá váljon, a bőrét cirógassa, mintha az ujjai tennék azt. Lehajtotta a fejét a mellére, ajkai végigsimítottak a mellbimbóján, ahogy beszélt. – Add nekem magad teljesen. A kezébe vette melle dús halmát, a csúcsát befogadta szája nedves barlangjába. A fogaival meghúzta, szopogatta, nyalta, harapta, megtámadta érzékeit, oda-vissza hintáztatva őt az érzéki fájdalom és a gyönyörű extázis között. Szüksége volt rá, az önuralma megrendült, vonaglani kezdett az ágyéka fölött. Rászorította a nyelvét a mellbimbójára, majd megpöccintette, míg a keze lecsúszott a lábai találkozásánál összegyűlt forrósághoz. Felkiáltott, egy halk, elkínzott kis könyörgéssel, eltekeredett a karjaiban, pedig megpróbált engedelmeskedni a parancsának, és nyugton maradni. Az idegek a combjaiban megugrottak, még széjjelebb nyitotta a lábait, fészkelődni kezdett vastag merevedése fölött. Tűz száguldott keresztül Manolitón, a férfiassága rángatózni kezdett.

Egy morgás szakadt fel a torkából, ahogy ujjai besiklottak a V-alakú fürtök közé a nedves hasadék fölött. Küldött egy puha, forró leheletet elsötétedő mellbimbójára, hogy ismét felíveljen, egyenesen a szájába, a vágytól kínzottan, féktelenül. Manolito többször is hosszan, lassan megnyalogatta, megpöccintette a nyelvével, majd hirtelen meghúzta a fogaival, szándékosan fellobbanó lángokat küldve szerte a testében. Váltakozva, hol lassan, hol gyorsan, hol finoman, hol érzékien fájó harapásokkal, majd enyhítőn felörvénylő nyelvvel kínozta. Ujjai pedig, eközben végig forrósága ragyogó katlanján köröztek. Az izmok felhullámzottak a hasában, csípőjét kétségbeesetten emelte felé, keresve a megkönnyebbülést, amit nem akart neki megadni. A lélegzet, már-már zokogásként tört ki belőle. – Csinálnod kell valamit. Az elégedettség apró, tűhegynyi borostyánlángjai gyúltak a sötét szemekben. Felemelte a fejét, hogy lenézzen rá, tekintete forrón és birtoklón végigpásztázott azon, ami az övé volt. Ismét megmozdította, ezúttal letette az ágyra, nyelve és fogai a teste fölött siklottak, kóstolta rajta a szex ízét, a vágyát, megízlelte minden fantáziájának beteljesedését. Ez a reakció, egy egyértelműen domináns hímé volt, ami kissé sokkolta a lányt, de Manolitonak szüksége volt rá, hogy átitassa bőrét az illatával, muszáj volt, hogy tudja, és hogy mindenki más is megtudja, kihez tartozik. Remegett, a mellei egyre gyorsabban emelkedtek és süllyedtek, a lábait messze széttárta egymástól, ahogy lebarangolt a testén, a magáénak követelve minden négyzetcentiméterét. A fejét kezdte dobálni, amikor mellei túlérzékennyé váltak, ingerelte, végigkövette a bordáit, áthaladt remegő hasán, ahol egy rövid időre megállt, hogy ingerelje a köldökét, ami teljesen lenyűgözte. Mormolt valami forrót és erotikust, a teste válaszul megrándult. Egészen rá összpontosított, magába nyelte tapintását, a puszta szépségét, ujjai siklását selymes bőre fölött. A párja illata beburkolta, hívogatta, csalogatta, parancsolt neki, a saját teste pedig fájó szükséggel lüktetett és sajgott, hogy válaszoljon neki. A vágy és a szerelem együtt emelkedtek fel benne, képtelenség lett volna szétválogatni őket, ez az asszony, ez a nő volt olyan bátor, hogy követte őt a köd és az árnyékok földjére, bemerészkedett egy esőerdőbe, amikor minden porcikája azt kiáltozta neki, hogy fusson, Az övé. Hosszú haja átsiklott lapos hasán, csípője lélegzetelállító ívein, ahogy még alacsonyabbra ereszkedett. Középpontja szinte izzott a forróságtól, ott feküdt alatta, körmei a lepedőt szántották, a teste felé ívelt, a torka védtelenné vált, ahogy hátravetette a fejét és felemelte a csípőjét. Felizgult, szinte kétségbeesett tekintete találkozott az övével. Mosolya maga volt a színtiszta bűn, ahogy megfogta a combjait, és még távolabb húzta őket egymástól. Az a tekintet még tovább forrósodott, minden érzékiségen túl gonoszabbá vált. Lehajtotta a fejét és belekóstolt. Abban a pillanatban, ahogy a nyelve belemélyedt, felsikoltott, beleásta a körmeit a matracba, hogy megpróbálja megtartani magát, miközben a világ felrobbant körülötte. A teste szinte atomjaira hullott. Látása elhomályosodott, tűz száguldott végig a hátán, hüvelyének izmai összeszorultak, pulzálni kezdtek. A torka elzsibbadt, a lélegzés lehetetlennek tűnt, ahogy a gyönyör hullámai rázták. A nyelve rátekeredett, felnyársalta, a fogai karcolgatták, lakmározott belőle, mint egy megszállott. A kezei olyan erővel nyomták le, amit el sem tudott képzelni, védtelenül, kitárulkozva hagyta őt erotikus támadásának. Nyalta és szívta, a nyelve mélyre döfött belé, forró nedvét falta, míg ő csak hánykolódni és nyöszörögni tudott alatta. – Nem bírom tovább, – zihálta, és mélyen beleásta ujjait a matracba, reménytelenül keresve valamit, amibe kapaszkodhatna. – Abba kell hagynod.

Mert az irányítás, már egyáltalán nem nála volt. Odanyomta a nyelvét a csiklójához, és a teste újra összeomlott. A gyönyör egy kitörő vulkán erejével robbant ki belőle, terjedt, mint a fehéren izzó láva, az izmai alattomosan összehúzódtak, a hasában tűzlándzsák száguldottak felfelé, a gerince és a mellei irányába. Önkéntelenül billentette csípőjét a szája felé, képtelen volt leállítani magát, ahogy az elmezsibbasztó gyönyör spirálisan emelkedve benne, egyszerűen elfújta a teljes önuralmát. Még mielőtt visszanyerhette volna a lélegzetét, Manolito hasra fordította őt, és a térdeire emelte, miközben remegő testét még hullám, hullám után járta át a gyönyör. Föléje emelkedett, megragadta a csípőjét, maga felé húzta a fenekét, a hátát pedig lenyomta, hogy mozdulatlanul tartsa őt. Merevedésének széles fejét odanyomta a bejáratához. – Ez az, amire szükséged van sívamet? – suttogta rekedten. Rájött, hogy suttog valamit, egy sírós könyörgést. Villám száguldott keresztül a testén, kibomló ostorai a véráramában sisteregtek, amikor elkezdett beléhatolni. Vastag volt és súlyos, mintha egy acéllándzsa nyomakodott volna át a redői között, kifeszítve, felégetve őt. – Túl nagy vagy, – zihálta, megijedt, hogy nem fogja tudni befogadni a testét, így nem, hogy a csípőjénél fogva húzta maga felé, könyörtelenül, kíméletlenül vezetve be magát szoros hüvelyébe. Bár tiltakozott, felívelte a csípőjét, többet akart, többre volt szüksége, és majdnem zokogott az örömtől, ami átáramlott a testén. Még a túl szoros behatolás is égő érzést váltott ki belőle, ahogyan egyre beljebb hatolt, nemhogy csökkentette volna gyönyörét, még magasabbra emelte azt. Ebben a domináns pózban, Manolito teljesen az irányítása alatt tartotta őt, miközben nem sajnálva az időt, egyre mélyebbre tört előre forró hüvelyében, aminek lágy, bársonypuha falai körülvették őt. – Nagyon szoros vagy MaryAnn. – A hangja durva volt, szinte a torkából morajlott. Még jobban fölé hajolt, egyre mélyítette a behatolást, a lehetetlenségig kinyújtva és eltöltve őt. – Ne mozdulj meu amor, ne csináld ezt. De képtelen volt változtatni azon, hogy belső izmai összezárultak körülötte, izgatóan gyúrták, és ez tűznyilakat küldött keresztül a testén. Minden lökésnél egyre mélyebben és mélyebben érezte magában. A csípője visszahúzódott, aztán ismét előrenyomakodott puha redőin keresztül, a súrlódás vad, forró rezgéseket küldött keresztül rajta, még a melleiben is érezték a tüzes lángokat, a teste lüktetett, hüvelyében ismét megindult az üdvözlő folyadék. A férfi ujjai, keményen haraptak kétoldalt a csípőjébe, hogy mozdulatlanul tartsa, suttogott neki valamit torokhangon, ahogy előredöfött újra és újra, minden egyes lökéssel döbbent kiáltásokat csikarva ki belőle. Érezte a fájdalom élét, amikor még jobban megduzzadt benne, szinte belezárta magát, majd felvett egy kemény, erőteljes ritmust, ami villámok újabb reteszeit juttatta el a teste minden részébe, de ami soha nem enyhíthette kínzó fájdalmát. Egyre feljebb lökte őt, túl minden határon, amit valaha is ismert, magasabbra és magasabbra, míg már zokogott és könyörgött a kielégülésért. Próbált mozdulni, megpróbált kimászni alóla, félt, hogy egészen elveszti önmagát, megrémült, hogy ez már túl sok ahhoz, hogy kezelni tudja, de Manolito hirtelen állatias hangon elvicsorodott, előre hajolt, hosszú testével az övéhez simult, maga alá zárva őt, egyik karja a csípőjét fogta át, míg a fogai belesüllyedtek mélyen a vállába. A váratlan fájdalom átsöpört fölötte, elkeveredett a gyönyör szemkápráztató, fehéren izzó sávjaival, ahogy együtt mozgott a férfival, akinek légzése bár pusztán csak zihálás volt, ereje óriási volt, ahogy újra és újra belédöfött. Hallotta saját elakadó kiáltásait, hogy hús csapódik húshoz, érezte a golyóit hozzácsapódni lágy redőihez egy durva simogatásban, ahogy folytatta már-már dühös lökéseit szoros csatornájában.

Tűzvihar kelt életre benne, egyre nagyobbá és forróbbá hízott, egyre többet falt fel önuralmából, vonaglott Manolito teste ellen, még többre volt szüksége, és megrémült attól, hogy a férfi meg is adja neki azt. A karja szorosabbra zárult körülötte, feljebb húzta a csípőjét, így még szorosabban csapódott a fenekének, és olyan mélyre temetkezett benne, hogy elérte a méhét. Érezte, hogy tovább duzzad, és hogy az izmai tovább keményednek a testében, már-már kezdett attól félni, hogy milliónyi darabra fogja törni. Manolito hallotta a lány érdes légzését, a zokogó könyörgést, és tudta, hogy újra ott van, a szakadék peremén. „Ez az sívamet, gyere a kedvemért. Vágyj rám.” Többszörös orgazmus száguldott át orkánszerűen a testén, átsöpörve minden porcikáján, a szökőárszerű hullámok mindig magasabbak voltak ez előzőnél. Az érzések erős görcsökben hasadtak át rajta. A teste ívbe feszült, a csípőjét még többért tolta hátra, a férfi rekedt kiáltásai visszhangjai voltak az övének. Manolito kielégülése brutális volt, tűz széttépte a gerincét, felcsavarodott a gyomrára, miközben a lány hüvelye szorította, megragadta, szinte kifejte a forró magot a testéből. A robbanást még a lábujjaiban is érezte, végig a lábaiban és a gyomrában, a mellkasán keresztül még a feje tetején is. Ennek ki kellett volna elégítenie őt, de a teste megtagadta, hogy teljesen kielégítsék. Magához ölelte kisebb testét, ami puha, sebezhető és nyitott volt a számára. Merevedése vastag és fájdalmas maradt, lüktetett a gyönyörtől, ahogy a szűk falak körülötte továbbra is hullámzottak az utórengésektől, maguk közé zárva őt. Nem tudott mozogni, nehezen lélegzett, próbált támasztékot találni, a szíve vadul kopogott, nagyon megerőltető volt tartózkodnia attól, hogy a szemfogai meghosszabbodjanak. Meglepődött, amikor rádöbbent, hogy az agyarai máris megvastagodtak és belemélyedtek a lány vállába, hogy mozdulatlanul tartsa őt. A késztetés szinte ellenállhatatlan volt, hogy a vérét vegye, áthozza őt a saját világába, de keményen harcolt ellene, attól félt, hogy ezzel őt is csapdába ejtené az árnyékok és a ködök rétjén. Még mindig vágyakozott az ízére, úgyhogy maga alatt tartotta őt a térdein, testét a sajátjával betakarva, és hagyta, hogy a vágya átjárja MaryAnn-t is. Végigfuttatta a nyelvét szemfogain, kóstolta vérének vad ízét, egyik kezével simogatni kezdte a melleit, élvezte forró folyadékának rohanását, ami megfürdette sajgó férfiasságát minden alkalommal, amikor megpöccintette érzékeny mellbimbóit. – Örökre itt tarthatnálak téged, – suttogta, és végigfuttatta a nyelvét a gerincén. MaryAnn az ajkába harapott, és megpróbálta lecsillapítani még mindig vadul dübörgő szívét. Soha nem képzelte volna, hogy valaha is képes lesz ilyen tökéletesen átadni másvalakinek a testét. Amikor megérintette őt, amikor a közelében volt, megszűnt az összes gátlása. Talán félt, de nem attól, hogy mit fog csinálni, csak attól, hogy elveszíti magát a testi élvezet abszolút őrületében. Nem volt visszaút. És még csak nem is hibáztathatta Manolitot. Legalább annyira csábította ő is a férfit, mint az őt, és ez tisztán testi volt. Becsukta a szemét, és próbálta nem érezni vére lüktetését. Ez függőség volt. Ő pedig függő volt, vágyna az érintésére egész további életében. Soha senki nem érhetné el, hogy úgy érezze magát vele, mint ezzel a férfival. És soha senki nem is felelne meg többé neki. De ez nem szerelem. – Honnan tudod sívamet, honnan tudod, hogy milyen az én szerelmem? – Az elmémben vagy. – Te olvadtál velem össze. – Végigcsókolta a háta sima vonalát. – Csak lazán csitri, le foglak engedni a matracra.

Annyira remegett, hogy megijedt, hogy el fog esni, amint elengedi a testét, hogy visszahúzódjon belőle. Mihelyt megmozdult, az izmai azonnal satuba szorították, friss érzéseket küldve át mindkettejükön. Szorosan tartotta a karját a dereka körül, míg kénytelen-kelletlen hagyta a testének, hogy kicsússzon az övéből. Nagyon gyengéden hagyta, hogy lerogyjon az ágyra, mielőtt átfordult volna, magával húzta, hogy teste közelebb simuljon az övéhez. – Nem hiszem, hogy tudok mozogni. – Az igazság az volt, hogy nem is akart mozogni. – Tudom, hogy nem tudok, – suttogta MaryAnn, amikor még a fejét is képtelen volt felemelni. A teste, még mindig utórezgésektől remegett. És lehetetlen volt elég levegőt belélegeznie, a tüdeje még mindig égett, és tűz lobogott a testében is. Feküdt mellette, hallgatta összehangolt szívveréseiket. – Mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy nem tudom, milyen a te szerelmed? – Hogyan is ne lennék szerelmes abba a nőbe, aki szembeszáll mindennel, amitől fél, hogy megmentsen engem az ismeretlenből? Hogyan is ne szeretnélek, amikor egyedül te állsz köztem és a sötétség között? Hogyne szeretnélek, amikor több örömet adsz nekem, mint amennyiről álmodtam, hogy lehetséges? – Nem azt mondta, hogy ő hozta el neki a békét. Hogy abban a pillanatban, ahogy a közelébe került, a bensőjében egyszerűen minden lenyugodott, lecsendesedett, helyreállt. – Te vagy az, aki egyelőre még nem szeret engem, de meg fogod tanulni. Átkarolta remegő testét, és közelebb húzta magához, állát odadörgölte nyakához, meleg levegőt lehelt a fülébe. Nem volt rosszallás a hangjában, csupán csak tényeket közölt. A teste lüktetett, dobogott újra, vágyakozott az övé után, és ez egyenesen ijesztő volt. Manolito annyira bízott önmagában, olyan biztos benne, hogy bele fog szeretni. Még akkor is, ha ő nem akarta beismerni, a férfi tudta, hogy szinte lehetetlen, hogy ne akarjon vele lenni, tudta, hogy a testét belülről kifelé elemészti a tűz. – Nem gondolod, hogy ez egy kicsit ijesztő volt? – Velem biztonságban vagy. – Beletemette arcát a hajtömegébe. – Itt akarok maradni veled, és az emberek álmát aludni. Egész létezése alatt soha nem gondolta volna, hogy vágyni fog erre az egyszerű örömre, de most nem akart semmi mást, csak körülölelni a testével a lányét, és vele a karjaiban elaludni. – Miért az emberekét? – kérdezte MaryAnn és kissé kihajolt az öleléséből. – Fura dolog tőled ilyet hallani. – Rólad akarok álmodni. Veled álmodni, és veled a karjaimban felébredni. Hozzádörgölődött, akár egy macska. – Hát pedig, ne aludj el. El kell rejtőznöd Manolito. Ennyit még én is tudok. Körülnézett a szobában. Fény lopózott be az ablakon keresztül. Ennek égetnie kellett volna a szemeit, de ehelyett felé akart mozdulni a testével, elnyújtózni, megfürödni a kora hajnali izzásban. – Talán itt maradok. Az ablakokat le tudjuk takarni. MaryAnn szíve megugrott. – Semmiképpen sem. El kell menned. Megtámasztotta a fejét a kezével, és lenézett rá, a szemei ismét mélyfeketék voltak. – Nem akarod, hogy maradjak, ugye? – mondta hirtelen felismeréssel. – Azt akarod, hogy itt hagyjalak. Lenyelte a késztetést, hogy tagadja a vádjait. Az hazugság lett volna. – Nem tudok világosan gondolkodni a közeledben. – Nem? Az agresszív idegesség a hangjában, doromboló hímelégedettséggé olvadt. Kezét rásimította a mellére, hüvelykujja végigcsúszott a mellbimbóján, ő pedig megborzongott az érintésétől.

– Nem. Te azt hiszed, hogy mindig ilyen… ilyen behódolón viselkedek? – szinte kiköpte a szót – Nem vagyok rabszolga, és alárendelt sem. – Talán többet tudok arról, hogy mit szeretsz, mint te magad, – felelte. – A fejedben vagyok, és azokat a dolgokat keresem, amire neked van szükséged. Lehunyta a szemét, és elgondolkodott azon, igaz-e, amit a férfi mond. Kedvelte, amiket csinált vele. És a „kedvelte”, az egy nagyon enyhe kifejezés. Nem okolhatja őt a saját tettei miatt. Ő akarta azt, hogy birtokolja, keményen, gyorsan, szinte brutálisan. Ő szeretett volna, és még mindig szeretne teljes egészében hozzá tartozni. Bármit megtenni, amit elvár tőle. Ez pedig egy egészen más szinten rémítette meg. Ez egy olyan jelentős változás volt a személyiségében, amin muszáj volt elgondolkodnia. Manolito az arcát figyelte. A lány tanácstalan volt a saját viselkedésével kapcsolatban, és ezzel őt is összezavarta, megkérdezte magától, miért kell ennyire dominánsnak lennie vele. Ő eleve egy domináns férfi, olyannyira, hogy nincs szüksége arra, hogy magának vagy másoknak bizonygassa, valami benne mégis megkövetelte, hogy a magáénak jelölje, hogy rajtahagyja az illatát, párosodásuk bizonyítékaként. Félresimította a haját a válláról, és megérintette a kis sebeket. A Kárpáti hímek olykor hátrahagyják a fogaik nyomát, vagy egy szerelmi jelet, mint ahogyan ő is tette, amikor első alkalommal vért cserélt vele. De ez a seb a vállán valami egészen más volt. Zavarba jött, alaposabban megnézte őket. A szemfogaival csinálta. MaryAnn is odafordította a fejét, ő is rápillantott a sebekre, és összeráncolta a szemöldökét egy pillanatra. Mi a csodáért találja azt szexinek, hogy úgy tartotta lefogva? – Azt hiszem, hogy valamilyen bűbájt bocsátottál rám. – Én meg azt hiszem, hogy ez pont fordítva van. – Tényleg? – nézett fel rá gyanakodva – Mert Destiny, képes ilyesmire. Megérinti az elméket és befolyásolja őket. – Olvadj velem össze újra, és akkor megfigyelem milyen hatással vagy rám. Azt hiszem, erre az lenne a legalkalmasabb pozíció, ha letérdelnél a lábaimhoz, és bevennél abba forró, nagyon szexi szádba. – Keze a torkát cirógatta, az ujjai becézgették. A teste már a puszta gondolattól is ökölbe szorult, férfiassága vadul, sürgetően megrándult az erotikus fantáziától. – Lehet, hogy nem élném túl, de hajlandó vagyok vállalni ezt a kockázatot a kísérlet sikeréért. Bosszúsnak kellett volna lennie a javaslat miatt, de a gondolat, hogy felfedezheti a testét, az öntudata szélére sodorhatja, megparancsolhatja, hogy adja át magát neki, megadhatja neki ezt a fajta örömöt, elrabolhatja önuralmát, az izgalom spirálját küldte végig a testén. Manolito megpöckölte a nyelvével a vállát, fogaival belecsípett, és teste máris újabb rengésekkel válaszolt, amik szétterjedtek a hasában és a mellében. – Talán, tényleg én befolyásollak téged, – mondta. – Mindig azt mondod, hogy én vagyok az, aki összeolvad veled. – Persze, hogy befolyásolsz. Olvasom az összes fantáziád, és én is megosztom veled az enyémeket. – Rásimította a kezét a mellére, csúcsba ingerelte a mellbimbóit, mielőtt végigkövette volna a teste vonalát, majd a fenekére simult. Lassan, ritmikusan masszírozni kezdte. – Amikor eljövök hozzád ma este, viselj valami nőieset. Felháborodottan felhördült. – Én mindig nőies ruhákat hordok. Nekem van a legjobb ízlésem, ruhák terén. El sem akarom hinni, hogy ilyesmivel sértegetsz. Hímelégedettség ragyogása fénylett fel Manolito szemeiben. – Elnézésedet kérem meu amor, ha rosszat mondtam. Mindig gyönyörűen vagy felöltözve. Én sajnos ódivatú vagyok, jobban szeretem a szoknyákat és a ruhákat. – Keze visszasiklott a hasára, és messze szétterpesztette egymástól az ujjait. Finoman körözni kezdett rajta, egyre lejjebb haladva, és a hangja is így vált egyre mélyebbé, robusztusabbá. – De persze csak

azokat, amik kiemelik a gyönyörű tested legnagyobb előnyeit, és amikben könnyedén megérinthetlek így. – Az ujjai még lejjebb csúsztak, rátaláltak a meleg, üdvözlő nedvességre. – Azt akarom, hogy a tested elérhető legyen az érintésem számára. Rád nézek, és már csúsztatnám is végig a bőrödön a kezem. Nincs ehhez fogható az egész világon. Ujjai a hasadéka fölött kezdtek csúszkálni, amitől elakadt a lélegzete. A combjai megfeszültek. A méhe összerándult. És ismét csak az övé akart lenni. Minden ellenállása megszűnt. Az ujjai cirógatták, ingerelték, és elölről kezdte az egész intim felfedezést. Durva suttogásai a fülében csak magasították a vágyát, fokozták idegvégződései érzékenységét, növelték a szükségét rá. A reggeli nap sugarai belopóztak az ablakon, megvilágították a nyílt sóvárgás mélyre vésődött vonásait a férfi arcán. A hátára gördült, és egyszerűen magára emelte, hogy megülje őt. Ahogy lenézett a merevedésére, elakadt a lélegzete. Egyszerűen lehetetlennek látszott, hogy magába fogadja, bensője mégis sírt, lüktetett és égett érte. Elhelyezte a combjait a csípője két oldalán, és odanyomta férfiassága vastag fejét a bejáratához. Mosolya valódi volt, hófehér fogai rávillogtak, valami örömhöz közeli csillogott, ahogy lassan ráereszkedett. Keresztülvezette redőin, egyre mélyebbre engedte szoros hüvelyébe, oda, ahová tartozott. A vállaira tette a kezét, megtámasztotta magát, és elkezdett mozogni, hogy egészen betöltse magát vele, ezúttal lassan és könnyedén, már annyira érzékeny volt, hogy minden egyes lökést külön érzékelt. Lassú érzéki ritmusban lovagolni kezdett rajta, a kezei irányították őt. Lassan nyújtotta ki őt, bársonyba burkolt, acél férfiassága óvatosan mozgott szűk, összehúzódó izmai között, míg a súrlódás már szinte elvette a józan eszét. Ez más volt, mint az a vad birtokbavétel az előbb, de egy csöppet sem kevésbé élvezetes. Volt abban valami dekadens, hogy ott ült rajta, a férfi szemei pedig a melle ringását követték, a szemei forró vággyal, és szinte áhítattal koncentráltak rá. MaryAnn teljesen kimerült, mire Manolito otthagyta, de a nap már magasan járt. Elfogadta, hogy a férfinak nagyon veszélyes lenne a föld felett ebben az időszakban. A saját teste is olyan elgyötört volt, hogy csak arra volt képes, hogy viszonozza a csókját, és a kezével bágyadtan búcsút intsen neki, amikor eligazgatta fölötte a takarót, és magára hagyta. Alig vette észre még elsuttogott parancsát is, hogy aludjon, már magától lehunyta a szemeit.

Kilencedik fejezet MaryAnn arra ébredt, hogy könnyek folynak az arcán, és hogy női beszélgetést hall a szobája ajtajának másik oldaláról. Megfordult és felnyögött, a teste olyan helyeken is sajgott, aminek eddig még a létezéséről sem tudott. – Ez csak szex volt, – motyogta hangosan. – Nem szeret téged. Csak a szerelem számít, és ő nem szeret téged. Lehet, hogy nem szereti őt, de a testét uralja. Soha nem gondolta volna, hogy ez lehetséges, de megtett volna bármit, amit kér. Borostája kidörzsölte a bőrét a combjai között és az állán. Lüktetni és sóvárogni kezdett utána, ha csak rágondolt. A mellei fájtak, túl súlyosnak tűntek. Nem volt a testének olyan négyzetcentimétere, amit ne követelt volna a magáénak, vagy ő ne adott neki szabad akaratából. Az irányítás teljes elvesztése ijesztő volt. Hogy vágyhat annyira a testére, hogy hagyta, hogy túl vigye minden vélt, és általa valósnak elképzelt határon? Az egyetlen biztonságos dolognak a távozás tűnt, de már ehhez is túl késő volt. Ő egy gyakorlatias nő, aki meg tudja indokolni a dolgokat, de erre semmiféle érvet nem talált. Felült és letörölte a könnyeit. Gyerekkora óta nem sírt ennyit. A zuhany pedig csak felerősítette az érzések emlékét, amik ott suttogtak a bőre felett. Az ujjak emlékét, amik felfedeztek minden árnyékot, minden üreget, hajlatot, gödröcskét a testén. A szájét, ami szinte dühödt sóvárgásba hajszolta. – Ez nem normális, – közölte a tükörképével. – Teljesen abszurd, hogy ennyire vele akarok lenni, mégis félek, hogy eljön hozzám, de attól még jobban, hogy nem jön el. Elmehetne? Lehetséges lenne a visszatérés a régi Seattle-i életéhez? Manolito, még mindig csapdában van a világok között, képes lenne otthagyni őt, tudván, hogy talán soha nem lesz képes visszatérni, ha nem segít neki? Különös gondossággal öltözött, fegyverzetként felhasználván ruhatárát, mint mindig, amikor önbizalomra volt szüksége, arra az érzésre, hogy irányítási pozícióban van. Manolito azt mondta, viseljen ruhát, így hát egy nadrágot választott és egy selyem felsőt. Aztán csak ott állt, és remegve bámulta magát, ruhát akart viselni, csak azért, hogy örömet szerezzen neki. A sötét, éhező pillantásával nézne rá, aminek soha nem lenne képes ellenállni. Egy pillanatra a kezei, blúzának apró kagylóhéj gombjaira csusszantak, de visszakényszerítette őket. Nem adja meg magát önmagának, és neki sem. Ha nem tud elmenni tőle, legalább tudjon ellenállni neki. Magasra emelte az állát, és kisétált a társalgóba. Egy fiatal nő ült felkuporodva az egyik ablakmélyedésben, hosszú haja lépcsőzetesen zúdult alá a hátán, mint egy vízesés. Felnézett egy tétova mosollyal, ami egy csöppet sem volt valódi, smaragdszemei őt figyelték. – Te, biztosan Jasmine vagy. Én pedig, MaryAnn Delaney. Juliette szólt, hogy eljöttem? Odalépett a lányhoz, lassan, szelíd, nyugodt mozdulatokkal. Ő volt az, akiért elsősorban ide jött, ez a fiatal nő, akinek túl öregek voltak a szemei, és akinek a bánat, már az arcán is nyomot hagyott. Jasmine mosolygott és odaintett neki. – Örülök, hogy végre találkozhatok veled. Juliette, sokat beszélt rólad. – Egy Kárpáti hímtől bűzlesz, – szólalt meg egy másik hang, tele megvetéssel.

MaryAnn megfordult, hogy szembenézzen Solange-al. Más nem is lehetett. A maga vad, zabolátlan módján, gyönyörű volt. Borostyánszínű macskaszeme volt, amik bizalmatlanul szegeződtek rá. Fel-alá járkált, gyors, nyugtalan mozdulatai kecsesek, rugalmasak voltak. MaryAnn látta a mélyen futó, féken tartott haragot benne. Túl sok borzalmat látott ahhoz, hogy visszaszerezhesse ártatlanságát. Solange, bő szabású zsinóros nadrágot hordott, és a csípője körül egy övet. Míg MaryAnn a paprika spray-re támaszkodott, Solange késeket és egyéb fegyvereket tartott magánál, teljes természetességgel. Olyan fegyverei is voltak, amilyeneket MaryAnn még soha nem látott, aprók voltak, élesek, és nagyon hatékonynak tűntek. A haja kusza volt, de illett arca formájához. Míg Jasmine finom vonalaival, éterien szépnek tűnt, vékony és formás volt áramló hajával, addig Solange, nagyon is földi jelenség volt kiteljesedett, merész ívű vonalaival, temperamentumosnak látszott, az indulatok és a szenvedélyek éppúgy rányomták bélyegüket a szemeire, mint a szájára. – Tényleg? Pedig most zuhanyoztam, – mosolygott rá a nőre MaryAnn, szerette volna csillapítani, hogy megnyugodjon. Solange megállt a következő lépés kellős közepén, az arca egy pillanatra grimaszba húzódott. – Sajnálom. Ez durva volt. Túlságosan erős a szaglóérzékem. Nem kellett volna ezt mondanom. Jaguár alakban vándorlunk, és ez ultra érzékennyé teszi az orrom. – Nem, nincs semmi baj. Jogodban áll megmondani, amit gondolsz. – MaryAnn egy gyors, elismerő mosolyt küldött neki. – Még akkor is, ha azt mondod, hogy bűzlök. – Jaj, dehogy, – emelkedett fel ültéből Jasmine, – Solange, egyáltalán nem gondolja ezt. – Küldött egy figyelmeztető pillantást unokatestvérére, és MaryAnn kezéért nyúlt. – Éhes vagy? Épp vacsorát akartunk csinálni. Pár perccel ezelőtt keltünk fel. Sajnálom, hogy felébresztettünk. – Sírtál álmodban, – mondta Solange. – A fülem is túlságosan jó. Minden rendben? MaryAnn megtartotta derűs mosolyát. Jasmine ujjai összeszorultak a keze körül, a fiatal nő megremegett. – Városi lány vagyok, az esőerdő egy kicsit ijesztő a számomra. Gondolom, nektek nem az. Bár azért, én is használtam a paprika spray-met tegnap éjjel egy jaguár ellen, aki megtámadott. Solange felé pördült, szemöldökei szigorúan ráncolódtak össze. – Megtámadott egy jaguár? Egészen biztos vagy ebben? MaryAnn bólintott. – Elég közel voltam hozzá. – Nem volt a nyakában valami színes ruha, vagy nem láttál rajta bármilyen csomagot? – követelt választ Solange. Közben már ablaktól, ablakig futott és mindegyiken kilesett. – Most hogy mondod, lehet, hogy volt. – MaryAnn is megszorította Jasmine kezét. A lány megremegett, de ment vele a hatalmas helyiségen keresztül a széles, tágas konyhába. – Nem emlékszem pontosan. Minden olyan gyorsan történt. Solange felemelte az orrát, és gondosan beleszimatolt a levegőbe. – Egy Jaguár hím közelében voltál? Egy olyan férfi közelében, aki nem a Kárpáti? Jasmine a szája elé kapta a kezét, a lélegzete elakadt, szemei hatalmasra nyíltak a rémülettől. – Itt vannak? A szigeten? – Minden rendben lesz, – biztosította Solange, – meg tudlak védeni téged, és Juliette is ellátta biztosítékokkal a házat. Míg belül maradunk, nem érhet bennünket semmi baj. Felmegyek az emeletre ellenőrizni, hogy az ablakok és az erkélyajtók mind zárva és biztosítva vannak. Idelenn pedig, rácsok vannak az ablakon Jazz. Jasmine odarohant hozzá, és megragadta a karját. – Ne hagyj itt! Nem akarok újra egyedül lenni.

Fiatal arca úgy nézett ki, mintha kísértetet látott volna, és MaryAnn egy pillanatra gyötrelmet látott felvillanni Solange szemeiben. – MaryAnn is itt van, drágám. És én is épp csak felmegyek. Ő itt fog maradni veled, és én is azonnal visszajövök. Miért nem készítesz MaryAnn-el, valami harapnivalót? Éhes, emlékszel? Jasmine nyelt egy nagyot és bólintott. – Persze, sajnálom. Természetesen csinálok reggelit. Iszol teát? – kérdezte MaryAnn-től, de közben a szemét nem vette le a konyhából távozó Solange-ról. – Nemsokára visszajön, ne aggódj, – tette hozzá. – Hát persze, – felelte MaryAnn, és megnyugtatóan átölelte Jasmine-t. A lány, egészen sápadt volt aranyszínű bőre alatt. – Egy tea remek lenne, köszönöm. Jasmine kezei annyira remegtek, hogy a teáscsészék csörömpölni kezdtek benne, de végül sikerült kitöltenie mindkettejük részére, tejet is tett hozzá, és leült MaryAnn-el szemben, pillantása szinte el sem mozdult az ajtóról, ami mögött unokanővére eltűnt. – Nagyon nehéz lehet, Solange-ot elengedned a szemed elől, – mondta gyengéden MaryAnn. Arra koncentrált, hogy nyugodt maradjon, és ezzel megnyugtassa a lányt is, azt szerette volna, ha észreveszi, hogy van ott valaki, akivel beszélgethet. „Most már itt vagyok. Minden rendben lesz. Rendbe tudom hozni a dolgot. Erős vagy, tudjuk kezelni ezt.” Jasmine alig lépett ki a tinédzser korból, és a világa máris tele volt erőszakkal és félelemmel. MaryAnn szerette volna a karjaiba húzni, ringatni, mint egy kisbabát, valahogyan helyreállítani számára a világot. Jasmine bólintott. – Megpróbálok nem teher lenni rajta, de szinte soha nem tudok aludni, ott kell ülnie mellettem. – Biztos vagyok benne, hogy nem bánja Jasmine. Nagyon szeret téged. Mert Solange karmai ugyan kemények voltak, de hűségesen szerette a családját. Haláláig harcolna ezért a gyerekért, és az utolsó leheletéig vigasztalná. MaryAnn világosan tudott olvasni mindkettejükben, de Jasmine mástól is rettegett, nem csak a borzalmas támadás miatt, amit elkövettek ellene. Félt valami mástól, volt egy sötét titka, amit nem osztott meg sem Juliette-el, sem pedig Solange-al. MaryAnn szellemileg megcirógatta a lányt, mintha egy kisgyerek lenne, melegséget és törődést árasztott felé. Vágyott rá, hogy Jasmine-t meggyógyíthassa, hogy megszüntethesse a bánatát, és a szemeiből örökre előzze a félelmet. Jasmine vett egy mély lélegzetet. – Nagyon örülök, hogy eljöttél. Köszönöm. Juliette mondta, hogy városban laksz, ez itt nagyon nehéz lehet neked. MaryAnn vállat vont, nyilvánvaló volt, hogy a lány cseveg, és egyelőre nem mer előjönni azzal, amiről valójában beszélgetni akar. Ami ijesztő volt a számára, és amiről nem akart akkor beszélni, amikor Solange a helyiségben van. – El akartam jönni, hogy legyen valaki, akivel beszélhetsz. Néha könnyebb ez, ha az illető nem a családod tagja. „Nincs ezzel baj drágám. Itt vagyok. Nem foglak elárulni. Hosszú utat tettem meg, hogy segíthessek neked. Higgy nekem. Bízd rám azt a terhet, amit cipelsz, ketten ki fogjuk bogozni.” – Más olyan lányokkal is beszélgettél, mint én, ugye? – kérdezte Jasmine nagyon halkan, és egy újabb pillantást vetett az ajtóra, meggyőződve róla, hogy Solange még az emeleten van. – Az, ami veled történt, különösen brutális, – mondta MaryAnn, – időt kell adnod magadnak. „Gyerünk kislány. Oszd meg velem. Ez, belülről felfal téged. Bármi is az, tudjuk kezelni. Tudom, hogy képesek leszünk rá. Számíthatsz rám.”

Azt kívánta, hogy találja meg a módot, hogyan közvetítse Jasmine-nak, hogy segíteni akar neki, és soha nem árulná el a bizalmát. – Nincs időm, – suttogta Jasmine. – Lehajtotta a fejét, és letette a csészét. – Könnyebb lesz megértened, ha tudod mi történt. Még nem beszéltem róla senkinek, de hamarosan megteszem. MaryAnn lélegzete elakadt, a szíve hatalmasat dobbant. Legszívesebben sírva fakadt volna a lány miatt, aki még alig múlt tizenéves, de az élete máris összetört. Jasmine-éra csúsztatta a kezét, megőrizte a nyugalmát az érdekében. – Terhes vagy. Jasmine eltakarta az arcát a kezeivel. – Van egy növény, amit használni tudunk, tudod, hogy bizonyosak legyünk benne, Solange adott is belőle, de én nem akartam… – Elcsuklott a hangja, és felnézett MaryAnn-re az ujjai között. – Mert már tudtam. Abban a pillanatban, amikor megtörtént. Tudtam, és nem tettem ellene semmit. – Nem csináltál semmi rosszat Jasmine. Azok a férfiak elvették tőled a választás jogát, de te felálltál, és meghoztad a saját döntésedet. Félsz, hogy rosszul döntöttél? – Ez bonyolult. Bonyolult életet élünk, és ez a legrosszabb, amit tehettem. Most már soha nem fognak megállni. Azok a férfiak. Követni fognak bennünket, nem számít hova megyünk. – Ismét az ajtóra pillantott. – Solange… – egy pillanat szünetet tartott, – neki ez nagyon nehéz volt. – Megbántad a döntésedet? – Nem tudom, hogyan érzek, de azt nem viselném el, ha Solange feldúlt lenne miattam. Így is rengeteget tett már értem, és most lesz még egy személy, akire vigyáznia kell. – Meg akarod tartani a babát? Jasmine szemeiben tűz lobbant, és MaryAnn most először fedezett fel hasonlatosságot közte és az unokanővére között. – Soha nem adnám át nekik a babámat. Soha. Ha Solange azt akarja, elmegyek, de nem fogom átadni nekik a gyereket. Akkor sem, ha fiú lesz. – Hát persze, hogy nem fogod. Amit azok a férfiak tettek, az bűncselekmény Jasmine. – MaryAnn kortyolt egyet a teájából, és figyelmesen szemlélte a fiatal lányt. Nagyon gondosan válogatta a szavait. – Manolito azt mondta, hogy találkozott egy Jaguár hímmel, ugyanazzal, aki megmentette az életem egy valódi jaguártól, amikor az rám támadt. Azt is mondta, hogy egy vámpír fertőzte meg, az vette rá a férfiakat, hogy bűnöket kövessenek el saját fajtájuk asszonyai ellen. Vagyis valamilyen értelemben, ők is csak áldozatok. – Miről beszélsz neki? – követelt választ Solange. MaryAnn odafordult, ahol a nő belépett a konyhába. Tökéletes csendben mozgott, a teste kiegyensúlyozott volt, meztelen lábai semmiféle zajt nem ütöttek a márványpadlón. Egyenesen Jasmine-hoz ment, a válla köré fonta a karját, és dühösen ránézett MaryAnn-re. Jasmine megdermedt, rémület ült ki az arcára. Apró, gyors kis fejrázást küldött MaryAnn felé, hogy ne fedje fel a titkát. MaryAnn azt gyanította, hogy Solange már tud róla. A színtiszta Jaguár származásával megörökölte az állat érzékeit is. Jasmine képtelen lenne egy ilyen dolgot elrejteni előle, de MaryAnn nem szándékozott kiadni a titkát, bármit is gondolt magában erről. – Arról, hogy vámpír vonta befolyása alá a népetek hímjeit, az vette rá őket, hogy nőkre vadásszanak, és ez mindenki számára rettenetes tragédia. – Megtartotta a hangját nyugodtnak és tárgyilagosnak. – Ha valóban igaz az, amire Manolito rábukkant, a vámpír szándékosan pusztítja a fajotokat. Solange beharapta az ajkát, és töltött magának egy teát.

– Talán, a vámpír gondolja jól. Ha a férfijaink képesek ezekre a bűntettekre, akkor jobb, ha faj nem éli túl. – Solange! – tiltakozott Jasmine. MaryAnn elkapta a sebzett pillantást a szemeiben, és arra vágyott, hogy megvigasztalja. „Nem pontosan úgy gondolja, ahogy mondja. Csak túl sokat látott, túl sok traumán kellett keresztülmennie. Elfogadná a babát.” Nem tudta ugyan erről száz százalékig biztosítani Jasmine-t, még akkor sem, ha szerinte ez volt az igazság. Solange soha nem fordítana hátat Jasmine-nak, vagy egy gyereknek. Nem az a nő volt. Solange vállat vont. – Tudod, hogyan gondolkodom Jazz. Soha nem titkoltam a férfiak iránti megvetésemet. – Soha nem akartál családot? – kérdezte MaryAnn. – De igen. Olykor. Amikor egyedül vagyok az éjszaka közepén, vagy amikor tüzelek. – Ráejtette a kezét Jasmine vállára. – Akkor nincs más lehetőségünk. Szenvedünk a sürgető párzási vágytól, jobban, mint az átlagos nők, de nem vagyok hajlandó a hagyományos női életet élni, csakhogy családom lehessen. – Milyen élet az? – kérdezte MaryAnn, és közben belekanalazott egy kis mézet a teájába. Valamiért, nagyon nehezére esett meginnia. Az asztalra kirakott ételek felfordították a gyomrát. Rég nem evett már, éhesnek kellett volna lennie, de még a gyümölcs sem keltette fel az étvágyát. – A szabadság feladása. Egy férfi irányítása alá adni magad. – Azt hiszed, hogy a legtöbb házasság ilyen? Juliette-é is? Rákényszerül, hogy mindent úgy tegyen, ahogy Riordan akarja? Solange vett egy mély lélegzetet, és kinyitotta a száját, majd becsukta. Felsóhajtott és lezöttyent egy székre. – Hogy igazságos legyek, valószínűleg nem. A felszínen talán úgy néz ki, de ahogyan ránéz, ahogy gondoskodik körülötte mindenről, azt kell mondanom, nem, egyáltalán nem azt akarja, hogy engedelmeskedjen neki. Juliette pedig boldoggá akarja tenni. – Kíváncsiság volt a hangjában. – El sem tudom képzelni, hogy én is ezt akarnám tenni egy férfi kedvéért. – Talán meglep Solange, de én is ezt éreztem hosszú ideig. A szakmámban a férfiak legrosszabb oldalával találkozom, sok mindenben úgy vélekedek, mint te. De mi csak egy nagyon kicsiny rész látunk az egészből. Sok jó ember is van szerte a világon, akik szeretik az asszonyaikat, és tisztelettel kezelik őket. MaryAnn azt akarta, hogy megértse és belássa annak igazát, amit mond, mert Solange keserű volt, és a keserűség életeket tehet tönkre. „Te túlságosan jó vagy ahhoz, hogy így éld az életed drága.” Azt kívánta, bár el tudná venni mindazokat a borzalmas emlékeket, az egész tragédiát, ami kettejükre szakadt. Solange, már jó ideje nőket ment a Jaguár hímek karmai közül. Túlságosan sok brutalitást és halált látott, és itt nem voltak rendőrök a sarkokon, hogy kiáltson nekik. Ez egy élet-halál küzdelem volt a dzsungelben, és Solange jól boldogult, nemcsak hogy ő maga életben maradt, több más nőt is megmentett. – Talán igazad van, – értett egyet Solange. – Azt hiszem, hogy Jasmine-nak és nekem, el kell hagynunk ezt a helyet. Ez az otthonom, imádom, de ha fenntartjuk ezt a harcot, előbb-utóbb, meg fognak bennünket ölni. Már ismernek bennünket és a hírünket. Ez logikus volt, és nem csak a Jaguár hímek ellen vívott harcuk szempontjából. – Ez, valóban nem a legjobb hely Jasmine számára, – értett egyet vele MaryAnn. Solange bólintott. – Tudom. Már egy ideje tudjuk, hogy másik otthont kell keresnünk magunknak, nem igaz Jazz?

Beleborzolt unokahúga hajába. Túl sok bánat volt Solange-ban, ami szinte súlyként húzta le a vállait. Fiatalabb volt, mint MaryAnn, és ez megrázó volt. Idősebbnek tűnt, az arca inkább komor és nőies, mint ártatlan, Pedig, valószínűleg alig lehetett néhány évvel idősebb Jasmine-nál. – Beszéltünk már róla, – erősítette meg Jasmine, – de hova mehetnénk? Egyikünk sem tudna városban élni, annyira közel más emberekhez. – Juliette azt mondta, hogy Riordannak van egy háza, amit direkt a mi számunkra építettek a birtokon, mondta Solange, a hangját igyekezett teljesen hanyagnak, lazának megtartani. – Talán kipróbálhatnánk. Jasmine megdermedt, és némán a fejét rázta. MaryAnn, viszont túlságosan jól tudott olvasni az emberekben. Solange nem akart a birtokra menni. Bizalmatlan volt a férfiakkal szemben, és a De La Cruzok otthonában mindenfelé férfiakba botlottak volna. De ez legalább a De La Cruz testvérek szeme elé, védelme alá helyezné a két nőt, mind az öt fivér nagyon komolyan vette ezt a feladatát. Solange, csak Jasmine miatt aggódott. Ha valóban tudott a lány terhességéről, ahogy azt MaryAnn gyanította, valószínűleg csak a birtok biztonságába akarná vinni őt. – Találkoztatok már Rafaellel és Colbyval? – kérdezte MaryAnn. – Colby öccse és a húga, Ginny is a farmon élnek. Úgy tűnik, igazán szeretnek ott lenni. Ginnyt, különösen megvadítják a lovak. Solange egy hálás kis mosolyt küldött felé. – Ginny, ha jól tudom, még nagyon fiatal, ugye? Hallottam Juliette-t róla beszélni. Tizenegy, vagy talán tizenkét éves. – Ne erőlködj Solange, – mondta Jasmine, – nem megyek nélküled a birtokra. – Mondtam olyat, hogy nélkülem? Én is mennék, ha te beleegyezel, – válaszolt Solange. – És annyit sem ettél, amennyitől egy madár életben marad. Egyél. Jasmine mogorván felnézett rá, majd felvett egy banánt. – Eljönnél a birtokra Solange, de nem maradnál ott, ezt te is tudod. Ott hagynál Juliette-nél, visszajönnél az őserdőbe, és megpróbálnád egyedül folytatni a munkát. Solange hátradőlt a székében, és onnan figyelte Jasmine józan arcát. – Ha azt mondom, hogy veled megyek, akkor veled is megyek. Megpróbálok ott maradni. Azt hittem, hogy itt biztonságban leszünk, de ha a Jaguár hímek megtudták kié a ház, és hogy a De La Cruzok szinte soha nem használják, akkor eljönnek értünk. Talán vissza kellene mennünk Juliette-el és Riordannal, amikor hazautaznak. MaryAnn elkapta a mögöttes aggodalmat. Solange egy pillanatig sem hitte, hogy képes lesz megmaradni a farmon, mindössze Jasmine kedvéért akarta megpróbálni. – Mitől félsz a birtokon a legjobban? – támasztotta a tenyerébe az arcát, miközben Solange arcát tanulmányozta. – Jasmine soha nem maradna ott, ha az unokanővére sem. Solange olyan hosszú ideig maradt csendben, hogy MaryAnn már attól félt, nem is válaszol. – Nem vagyok túl jó kapcsolatban az emberekkel. Különösképpen a férfiakkal nem. Zárt terekben elfog a klausztrofóbia. Senki sem mondta meg, hogy mit kell csinálnom, körülbelül mióta tizenkét éves lettem, és elképzelni sem tudom, hogy egyetlen helyen éljek, szabályok szerint, valaki más szabályai szerint. Túl régóta járom a saját utamat, nem tudok már valahova beilleszkedni. – Ránézett Jasmine-ra. – És nem akarom ezt, neked se Jazz. Megérdemelsz egy teljes életet. – És te is, – mondta MaryAnn csendesen, de határozottan. – Nem vagyok én annyira jó ember, – mondta Solange, borostyánszemei hideggé, keménnyé váltak. – Tettem olyan dolgokat, amiket már nem tudok visszavonni. Jasmine rátette a kezét a karjára. – Életeket mentettél.

– És el is vettem. – Egy szemernyi sajnálat sem volt a hangjában és az arcán sem, de MaryAnn hullámokban érezte áradni belőle a szomorúságot. Ő egy harcos volt, és egyetlen más olyan nő sem volt a világon, mint Solange. – Ne sajnálj engem, – tette hozza Solange. – Magam hoztam meg a döntéseimet. – És én is mindig magam hozom meg az enyémeket, – mondta Jasmine. – Veled maradok. Itt, vagy a birtokon, bárhol. Egy család vagyunk, egymás közelében maradunk. Juliette, ugyanígy érez. Nappal nem tud ugyan csatlakozni hozzánk, de mindig velünk van, amikor csak lehet. „Jól csinálod.” Villantott rá MaryAnn egy helyeslő kis mosolyt Jasmine-ra. Végül is, volt bátorság ebben a lányban. Nem akart lemondani Solange-ról. Jasmine viszonozta a gesztust egy apró, összeesküvő mosollyal, és MaryAnn hirtelen ráébredt, örül, hogy eljött. Mindkét nőnek szüksége van rá. Ő tanácsadónak született, segített az embereknek megtalálni az útjukat, és amikor sikerült, nagyon büszke volt a képességeire. Itt most úgy tűnt, Solange sokkal jobban elveszett, mint Jasmine, az életét adta fel. És a népét. Mindenét. Solange hirtelen felkapta a fejét és felállt, a teste még mindig szorosan Jasmine mellett maradt, egyik kezét a lány szájára szorította, hogy visszafojtsa riadt kiáltását. – Minden rendben baby, – biztosította Solange. – Itt vannak, – suttogta Jasmine, – a ház előtt, és van még pár óra napnyugtáig. – Vidd MaryAnn-t a biztonságos szobába, – utasította Solange, – és várjatok meg ott. – MaryAnn, éppenséggel neked fog segíteni, mondta MaryAnn. – Nem bújok el, ezek elől az emberek elől. Ha azért jöttek ide, hogy ártsanak nektek. – Erőszakolni és ölni jönnek. Ez az, amit mindig tesznek, – mondta Solange kemény hangon. – Mi itt a dzsungel törvényei szerint élünk, ölünk vagy meghalunk, erre kell neked is felkészülnöd. Menj inkább Jasmine-al. Jasmine hátratolta a székét, és lenyúlt az asztal alá egy fegyverért, amit oda rejtettek. MaryAnn szemei tágra nyíltak. Nyilvánvalóan felkészültek egy támadásra. – Én figyelem az emeletet, – mondta Jasmine, – te védd a földszintet Solange. MaryAnn, a biztonságos szobába nem lesznek képesek betörni. Ha bajba kerülünk, vissza fogjuk magunkat küzdeni oda, úgyhogy tartsd nyitva, ameddig csak lehetséges. – Veled maradok, – mondta MaryAnn. – Tudom, hogyan kell lőni egy fegyverrel. – Riordan és Juliette, elhelyeztek biztonsági intézkedéseket a házon, – mondta Solange, aki nem vesztegette az időt arra, hogy vitába szálljon velük. – Jasmine, figyelj az ablakokra. Maradj a látómezőjükön kívül. Ha meglátnak és felismernek téged, lehet, hogy még őrültséget is elkövetnek, hogy bejussanak, de ha betörik az ablakot, akkor lőj. Értesz engem? Nem habozhatsz. – Nem fogok, – biztosította Jasmine. – Vele leszek, – tette hozzá MaryAnn. Jasmine végtelenül fiatalnak és rémültnek tűnt. A terhessége pedig, csak még sebezhetőbbé tette. Solange megfogta a karjait, és belenézett a szemébe. – Maradj biztonságban kishúgom. – Te is. Jasmine egy csókot simított unokanővére arcára, aztán megfordult és felsietett a lépcsőn. MaryAnn követte őt, de egy pillanatra megtorpant, hogy megfigyelje Solange-ot, hogyan mozog a konyhából a társalgó irányába. A nő úgy nézett ki, mint egy vérbeli dzsungellakó, elegáns volt, erőteljes és halálos. Lehetetlen volt nem csodálni őt, vagy nem hinni benne. – Túljuttat minket ezen, – biztatta Jasmine. – Efelől, nincs semmi kétségem.

Nyugalom. Az mindig jó, ha van egy vészterv. Ki kell tartaniuk addig, míg Riordan, Juliette és Manolito felemelkedhetnek, és odaérhetnek hozzájuk. Rápillantott az órájára. Kicsivel kevesebb, mint két óra. A biztonsági intézkedéseknek, sokáig ki kell tartania. – Húha, – mondta Jasmine, miután villámgyorsan kilesett az ablakon, és azonnal vissza is simult mellette a falhoz. – Már itt van valaki, és úgy néz ki, mint aki tudja, mit csinál. MaryAnn is megkockáztatott egy gyors pillantást. A férfi nem jaguár volt, az egész felépítése nem stimmelt ahhoz. Alacsony volt és vékony, rövidre nyírt szőke hajjal. Ott állt szemben a házzal, a kezeit a magasba emelve, bonyolult mintázatokat szőtt. Egyetlenegyszer látott életében ehhez hasonlót, így most a csontjaiig átfagyott egyetlen pillanat alatt. – Varázsló, – suttogta a szót. – Leszedi a biztosítékokat, ugye? – kérdezte Jasmine – Úgy néz ki, mintha azt csinálná. Solange káromkodott. A lány is felosont hozzájuk. – Négy Jaguár hímet számoltam meg. Egyet felismerek közülük. Ő kemény harcos Jazz. Ismeri az illatunkat. Azt, akit Varázslónak azonosítottatok, soha nem láttam. Őt speciálisan ide hozhatták magukkal, hogy felfejtse a Kárpáti védelmet. – Ez pedig azt jelenti, hogy egyetlen okért vannak itt, – rázkódott össze Jasmine, és majdnem belefulladt a félelembe. – Kizárólag értünk jöttek ide, igaz Solange? Értem. – Nyugodj meg baby, – mondta Solange. – Tudod, hogy minden Jaguár nőre vadásznak, különösen pedig azokra, akik képesek alakot váltani. Mindketten abban a korban vagyunk, hogy lehetnek gyerekeink, mindketten a legtisztább vérvonalhoz tartozunk, és mindketten tudunk alakot váltani. Jasmine megrázta a fejét. – Én, nem. Én, nem tudok. – Te, nem akarsz. Az, nem ugyanaz. Add át a fegyvered nekem, – nyújtotta felé a kezét Solange. Jasmine ismét megrázta a fejét, most sokkal határozottabban. – Nem. Szükségem van rá. – Gondolom. Add ide nekem. MaryAnn is összerezzent Solange acélos hangjától. – Jasmine, semmi szükség rá, hogy pánikba ess. A Varázslónak sok időbe bele fog telni, hogy felfejtse a Kárpáti mágiát. Miután Riordan és Juliette elhelyezték a magukét, kora reggel Manolito is ráerősített a sajátjával. Add oda Solange-nak a fegyvert, és keressünk magunknak valami hideg innivalót, aztán várunk a földszinten, a biztonságos szoba közelében. Ha felszerelünk ide valamiféle riasztót, vagy elbarikádozzuk a lépcsőt, akkor nem kell folyamatosan figyelnünk őket. Koncentrálhatunk arra, hogyan védjünk meg egy kisebb területet odalenn a földszinten. Könnyebb is lesz, és tiszta utunk lesz a biztonságos szobába. Nem számít hogyan, de minden rendben lesz, míg a Kárpátiak ideérnek. Megtartotta a hangját derűsnek, megnyugtatónak, hogy oldja a feszültséget, ami megülte az egész szobát. Solange rámosolygott. – Helyes. Hagyd, hogy játsszák csak a kisded játékaikat odakinn. Mi belül vagyunk, sok élelmünk és vizünk van, menedékünk az eső elől. Még az előbb állt el. Szegény Varázsló, úgy néz ki, mint egy ázott kutya. Jasmine mosolya, ugyan nagyon vékonykára sikeredett, de átadta a fegyvert unokanővérének. – Mi az a Varázsló pontosan? És miért van itt? Mindkét nő MaryAnn-re nézett, aki beharapta az ajkát és vállat vont. – Nem tudom pontosan. Csak azt tudom elmondani nektek, amit itt-ott felkapkodtam, amikor a Kárpátokban voltam. Juliette vagy Riordan, sokkal jobban el tudja magyarázni nálam. Én úgy tudom, a Varázslók leginkább az emberekhez hasonlítanak, de pszichés hatalmuk van, és

képesek az energiát szőni. Jó viszonyban éltek a Kárpátiakkal, megosztották velük hatalmas tudásukat, de aztán valami történt, és volt egy háború a Varázslók és a Kárpátiak között. – Ez nagyon-nagyon rég volt, – mondta Solange, – hallottam róla én is néhány mesemondótól, amikor még gyerek voltam, de azt hittem, hogy már rég nincsenek ezen a világon. – Úgy tűnt, hogy nincsenek, – mondta MaryAnn. – És még mindig ellene vannak a Kárpáti fajnak? – kérdezte Jasmine. – Ez azt jelenti, hogy a Jaguároknak is? – Nekem az a megfigyelésem Jasmine, – mondta MaryAnn, – hogy egy egész faj, nem teljes egészében jó vagy rossz. A legtöbben nem utálnak azért másokat, mert ők másmilyenek. Találkoztam egy Jaguár hímmel, aki megmentette az életem, és aki nagyon aggódik a népe sorsa miatt. Abban is biztos vagyok, hogy vannak Varázslók, akik nem helyeslik, ami itt történik. Sokan, valószínűleg nem is tudnak róla. A vámpírok viszont teljesen gonoszak, mindenkit befolyásolnak, és ahová beszivárognak, ott felborítják a természet egyensúlyát. – Tehát a vámpírok kihasználják a hímjeink erőszakos hajlamait, felerősítik őket, hogy kiirtsák a fajunkat, – mondta Solange, mély szarkazmussal a hangjában. – Nem minden hím rossz Solange, újra és újra elismétlem, befolyás alatt állnak, és így ők is befolyásolják Jasmine-t, aki már retteg tőlük és a normális élettől. – Te még nem láttad, miket művelnek. – Légy őszinte, nem egy kisebb százalékuk műveli azt? Egy csoport? Azt hiszem, hogy a többi Jaguár hím megpróbálta leállítani őket. Ha pedig ez így van, akkor olyan férfiakat is elítélsz, akik azon dolgoztak, hogy leállítsák ezt a borzalmat. – Soha nem találkoztam, egyetlen ilyen mesebeli hímmel sem, – mondta Solange, és pillantása visszaugrott Jasmine-ra. – Persze azért lehet néhány. – Sokan áldozzák fel magukat a közjó érdekében. Láttam Manolitot, egy terhes nő elé lépni, a saját testével felfogni egy mérgezett kést, amit neki szántak. Belehalt. Majdnem belehalt. – Az érzések felemelkedtek és elborították, mielőtt megakadályozhatta volna. Felkészületlenül érte a bánatnak és a gyásznak az az iszonyú hulláma, ami minden indok és észérv ellenére átsöpört rajta. Elfordult és megpróbálta visszanyelni a könnyeit, kibámult az ablakon a Varázslóra. A kezei egy mintát követtek, diadalmasnak tűnt, mintha pontosan tudná, milyen biztosítékokat szőttek a ház köré, és hogyan kell felfejteni azokat. „Bárcsak belefáradnál abba, hogy ott kell állnod a szakadó esőben. Fáradt vagy és fázol, a karjaid ólmosan elnehezednek. Olyan fáradt, hogy nem látsz tisztán, nem emlékszel pontosan az ősi szavakra és a mozdulatokra.” – MaryAnn nézte az üvegen keresztül a Varázslót, elképzelte végtelen fáradtságát, remélte, hogy valóban belefárad, hogy ott álljon odakinn, a fején kopogó esőben. – „Gyengének, erőtlennek érzed magad, reménytelen leküzdeni a késztetést, hogy elmenekülj innen.” Ha van egy kis szerencséjük, fél egy kicsit a Jaguár hímektől, így azt is elképzelte, hogy megtámadják őt, rettenetes fogaikat belemártják a testébe, egyetlen harapással összeroppantják a koponyáját… A Varázsló hátratántorodott, egyik kezét a fejéhez emelte, aztán felnézett rá az ablakba. Rámutatott, mondott valamit, nem értette ugyan, hogy mit, de egyértelműen vád volt. – Ott, a fák közt, – mondta Solange. – Előcsaltad őket. MaryAnn odaszegezte a tekintetét, hol a dzsungel lombkoronája körülzárta a széles udvart. Egy félig alakot váltott Jaguár hím mozgott az ágak között. Hatalmas termetű volt, jó testfelépítéssel, bozontos hajjal, kegyetlenség mélyítette el a vonásait. Jasmine, Solange karjaiba bújt. – Azt ott Sergionak hívják. Rettenetes alak. Mindannyian hallgatnak rá. Solange bólintott.

– Emlékszem rá. Erős harcos. Megölhetett volna, de mivel tudta, hogy tudok alakot váltani, és nem akart kockáztatni. – Rávillantott egy apró, keserű kis mosolyt Jasmine-ra. – Ez ad nekünk némi előnyt. – Miért mondtad azt, hogy előcsaltam őket? – kérdezte MaryAnn, a keze önkéntelenül, védekező mozdulattal emelkedett a torkához. A Varázsló folyamatosan őt bámulta, a kezei szinte összefolyó gyorsasággal mozogtak. Az volt az érzése, hogy nem a biztosítékokat fejti, sokkal inkább ellene próbál tenni valamit. Solange elhúzta az ablaktól. – Tudja, hogy megállítottad őt. Le kellene mennünk. – Én nem állítottam le. Csak reméltem, hogy fáradt lesz egy kicsit. – Nos, a kísérleted valóban késlelteti egy kicsit, de nem hosszú ideig. Azt akarom, hogy Jasmine-al együtt, menj a biztonságos szobába. – Lefelé vezette őket a széles lépcsőkön. – Sergio tudja, hogy nem a mi fajtánkból származol, és hogy veszélyes vagy. – Nem vagyok veszélyes. – Ha meg tudod törni egy Varázsló koncentrációját, akkor veszélyes vagy. Meg akar majd ölni téged. Maradj Jasmine mögött. Ez volt az utolsó dolog, amit MaryAnn tenni akart. Jasmine ugyan eltökéltnek tűnt, de olyan rémült volt, hogy MaryAnn legszívesebben átöleli és elkezdi ringatni. – Nekem is van néhány fegyverem, – mondta, és feltartotta a paprika spray-t. – Erre nem fognak számítani. – Nem fogom hagyni, hogy elvigyenek, – mondta Jasmine. – Még egyszer nem, Solange. – Hogy hozzád férjenek, előbb meg kell ölniük engem baby, – biztosította Solange. – Hidd el, nem fogom hagyni, hogy megtörténjen. Ha szerencsénk van, MaryAnn elég időt szerzett nekünk ahhoz, hogy lemenjen a nap, és Juliette ideérjen a segítségünkre. MaryAnn észrevette, hogy Solange nem nevezi meg a két Kárpáti férfi közül az egyiket sem, mintha nem tudná, vagy nem akarná kimondani a nevüket, mégis számít a támogatásukra. Solange sokkal sérültebbnek tűnt, mint Jasmine. Rámosolygott a fiatalabbik lányra. – Ne aggódj. Manolito száguldani fog a segítségünkre, bár te jobban ismered őt nálam, valószínűleg tisztában vagy vele, hogy soha nem hagyná, hogy bármi is történjen veled, ha tud segíteni. Jasmine lenézett a kezeire. – Nem szántam rá még magam, hogy megismerjem őt. Nehéz időket éltem át a támadás után. – Magunkra maradtunk, – tette hozzá Solange. – Elkapta MaryAnn rezzenetlen, rosszalló pillantását, bólintott egyet, vett egy mély levegőt és folytatta. – Mégis azt hiszem, ez nem volt a legjobb módja annak, ahogy kezelnünk kellett volna a helyzetet. És azt hiszem, mégis el kell mennünk a birtokra, és kialakítani egy új, egészen más életformát mindkettőnk számára. – Komolyan ezt gondolod, Solange? – kérdezte Jasmine. Rászorította a kezét a hasára, a szemeiben félelem ült. MaryAnn tudta, hogy a Solange szemeibe is kiülő félelem, a csalódás lehetséges kockázata miatt jelent meg, amit egy majdnem teljesen tiszta vérű Jaguár gyermek jelenthet. Solange, túl sok szörnyűséget látott ahhoz, hogy valaha is előítéletek nélkül nézzen egy Jaguár hímre, és Jasmine jól tudta ezt. De ettől függetlenül, még mindig elég erős volt hozzá, hogy saját döntéseket hozzon, ami jó jelnek számított. – Hát persze. Nem élhetünk örökké az erdőben, a Jaguár hímek pedig már tudják, kik vagyunk, és vadásznak ránk. Azt hiszem eljött az ideje, hogy kiszálljunk. Solange megfogta Jasmine karját és maga elé tolta. – Most viszont mozogj. Bármelyik másodpercben áttörhetnek. MaryAnn veled megy. – Céltudatos léptekkel ment az egyik ablakhoz, egyik kezében egy tőrrel, másikban a fegyverrel. Aztán megpördült és káromkodni kezdett. – Jönnek! Álljatok készen!

A kétszárnyú bejárati ajtó kivágódott, egy hatalmas termetű, félig alakot váltott férfi indult feléjük a hűvös márványon. A levegőbe vetette magát, egyenesen Solange irányába, vicsorgó szája tele volt borotvaéles fogakkal, kezein pengekarmok íveltek fel.

Tizedik fejezet Jasmine felsikoltott, a szájára szorított kézzel próbálta elfojtani a hangot. Hátrafelé botladozott, hogy megtalálja a biztonságos szoba ajtaját. Solange, habozás nélkül rálőtt a feléje rohanó hímre. A második férfi, akit Jasmine Sergioként azonosított, Solange mögül támadt, egészen addig láthatatlanul és hallhatatlanul. Elkapta őt, a földhöz csapta, kiütötte a fegyvert a kezéből. Hangzavar támadt, bútorok, lámpák zuhantak a márványra. Összekapaszkodva gurultak a padlón, Solange félig alakot váltva, hogy a jaguárja erejét is bevonja a játszmába, egyik pengekarmos kezével Sergio felé csapott, aki nagyobb termetével megpróbálta a földhöz szegezni őt. A támadás nyilvánvalóan jól szervezett volt, a hímek ismerték Solange harci képességeit. Az első férfi megtántorodott, az oldala zihált, vére folyamatosan csöpögött a két lőtt sebből. Egyenesen Sergio felé indult, hogy a segítségére legyen Solange-al szemben. MaryAnn, szinte eléje robbant a paprika spray-el, rövid, gyors fújásokkal permetezte be a szemét, az orrát és a száját. Jasmine követte őt a csetepaté közepére, egy lámpával csapta fejbe, az ütés hátrébb lökte a hímet. A férfi hatalmasat esett, MaryAnn és Jasmine között érve földet. Az arcát tapogatva üvöltött, fetrengett a földön, vérrel szennyezve be a márványt. Solange csapást mért Sergio torkára, egész testét beleadta az ütésbe, macskája erejével együtt. Az arcát hasogatta, a hasát karmolta. A férfi macskájának teljes súlya lezúdult rá, fogait a torkába süllyesztette. Mozdulatlanná vált alatta, de az oldala zihálva járt, borostyánszemei kihívóak maradtak, a teste pedig feszült és merev. Jasmine odaugrott, ahol a félresöpört fegyver hevert a földön. Mielőtt elérhette volna, a Varázsló kirúgta a fegyvert a keze közeléből, és olyan keményen a falnak lökte őt, hogy a levegő kiszorult a lány tüdejéből. Mintegy Jasmine mozgásának jeladására, egy újabb hím robbant be a szobába, teljesen átváltozva, szemei vadul csillogtak. Kikerülte Jasmine-t, hatalmas ütést mért a Solange fölé magasodó Sergiora. A két macska felágaskodott, olyan keményen csaptak össze, hogy még a falak is belerázkódtak. A sebesült Jaguár már haragjában üvöltött, kiütötte MaryAnn alól a lábait, aki felnyögött a fájdalomtól. A karom a vádliját érte, nem csak a nadrágját és a bőrét tépte fel, hanem a húsát is szinte csontig. Nagyot esett, a márvány keményen megütötte, a sarkait próbálta megtámasztani a padlón, hogy hátrébb csúszhasson az éles karmok elől. Mint tűhegyes szegek kaptak a karmok a bokája után, a teljesen alakot váltott hím győzelemittas üvöltéssel rántotta maga felé, fogai a koponyája felé nyúltak. MaryAnn a macska torka felé ütött a markában szorongatott pléh dobozzal, de az állat továbbra is feléje tört. Gyilkos őrjöngés szabadult el benne, mancsaival jobbra-balra söpörve, vakon tapogatott zsákmánya után. Az arcán könnyek ömlöttek, az orra és a pofája egészen nedves volt, de még mindig nagyon veszélyes volt, szinte suhant körbe a szobában, támadóját keresve. Solange a hátára vetette magát, és mint minden macska ebben a helyzetben, vad és dühös volt, fogaival belemart a tarkójába, megpróbálta a földre kényszeríteni a széles, busa fejet. A jaguár megfeledkezett MaryAnn-ről, minden erejével nekifeszült Solange-nak, hogy

ledobja magáról. Könyörtelenül szántott bele a macska hasába, fogaival a pofáját igyekezett távol tartani. MaryAnn gyorsan maga alá húzta a lábait, messzebb az összecsapástól. Négy Jaguár fetrengett a padlón, és harcolt, hogy megöljék egymást. Jasmine sikolya rántotta félre a szeméről a félelem és a fájdalom párafátylát. A Varázsló ragadta meg a lány hosszú haját, és megpróbálta maga után vonszolni, ki a házból. Düh söpört végig MaryAnn-en, harag és még valami, ami vad volt és veszélyes. Érezte hogyan tör elő a lelke mélyén, hogyan hasít utat magában benne, hogy a felszínre emelkedjen. A csontjai megsajdultak. A szája, még a fogai is fájtak. A kezei ökölbe szorultak, a körmei meghosszabbodtak, belevésődtek a tenyerébe. – Állj! „Azonnal állj meg!” – kecmergett talpra MaryAnn. „Elég volt!” Legnagyobb megrökönyödésére, mind a négy jaguár mozdulatlanná vált, lehajtották a fejüket, az oldaluk járt csak a zihálástól, a nyelvük kilógott a szájukból a lihegéstől. Csak a Varázsló maradt mozgásban, de ő is izzadt és remegett a megerőltetéstől, tekintetét végig MaryAnn-en tartva kivonszolta magával Jasmine-t, és berúgta maga mögött az ajtót. Az ajtó csattanása újra mozgásba lendítette a macskákat. Solange ismét mélyre hajtotta a fejét, beletépett a sebesült hím torkába. A másik két Jaguár hím fogai és karmai is újra összecsaptak. MaryAnn talpra küzdötte magát, megkerülte a harcoló állatokat, belökte az elméje egy rekeszébe a lábában érzett fájdalmat, majd Jasmine és a Varázsló után botladozott. Mélyen a föld alatt Manolito, a félelem és a fájdalom egy robbanásszerű érzésére riadt. A szíve erős, egyenletes ritmusban dobogni kezdett, a hang a fülében dobolt. Mint az összes Kárpáti, pontosan tudta, hogy a nap már nem áll magasan, lassan kezd aláereszkedni az égből. Nem várhatott. MaryAnn hatalmas bajban van. Széthasította maga fölött a földet, egyik karjával a szemeit takarta el, amíg pára alakba oldódott, ugyanakkor pedig felhőket kezdett gyűjteni maga fölé, hogy eltakarják a napot. A sűrű lombkorona ugyan sokat segített, de még ilyen apró molekulákra bomolva is elérték a napsugarak. Úgy kellett volna éreznie, hogy lángok falják fel a bőrét, az lett volna a normális, ha füst keveredik a párába, ahogy mozdult, de csak a szemei égtek. Azt a fájdalmat is félretette, és szélsebesen áramlott a ház felé. „MaryAnn, azonnal kapcsolódj hozzám.” A tény ellenére, hogy a vérét vette, és hogy pontosan tudta hol van, a lánynak nagyon erős gátak voltak az elméjében. Ezek most is a helyükön voltak, mintha acélfalak magasodtak volna elé, amin képtelen volt áthatolni. Ha hozzáférhetne a szemeihez, már messziről is segíthetne neki. Alvás paranccsal hagyta őt magára, de volt valami az elméjében, valami aprócska blokkolás, amit nem tudott azonosítani, talán az akadályozta meg, hogy a kényszere működjön rajta. Meg kell találnia a módját, hogy megkerülhesse a pajzsait, és hozzáférhessen az agyához. Nem úgy tűnt, mintha a lány szándékosan zárta volna el előle, mégsem volt képes bejutni. „MaryAnn, tudok segíteni neked. Hagyd, hogy segítsek.” Össze voltak kötve, de valahogy mégse. A gondolatainak nyitott könyvként kellett volna állnia előtte, mégsem tudott átjutni azon a tömör burkon, bárhogyan is próbálkozott. Ennek a világon semmi értelme nem volt, így újra és újra megpróbált kapcsolódni hozzá. Hiszen ő egy ősi, hatalmas erejének teljes teljében, képes irányítása alá vonni a legerőteljesebb lényeket is. Úgy tűnt azonban, hogy az életpárját nem képes. Megérezte Jasmine miatti rettegését. És valamiféle szilárd eltökéltséget. Fájdalmai voltak, de félretolta azokat, elméje őrjöngő sebességgel keresett valamiféle megoldást, hogy távolíthatná el a Varázslót Jasmine közeléből. Ezt a sok érzelmet Manolito is mind egyszerre érezte, és

még sokkal többet is. Érezte Jasmine érzéseit is MaryAnn-en keresztül, mintha életpárja kapcsolata olyan erős lenne a másik nővel, mint egy vérkötelék a Kárpátiak között. Rettegés, sajnálat, teljes eltökéltség, hogy elmenekül vagy meghal, Jasmine nem hagyott magának más választást. MaryAnn pedig nagyon is tisztában volt Jasmine elhatározásával, megkétszerezte erőfeszítéseit, hogy megtalálja a módját, hogyan menthetné meg a fiatalabbik lányt. Mivel Manolito kívülről érintette MaryAnn elméjét, azonnal megérezte az energia sűrűsödését, hirtelen felerősödését. A levegő körülötte remegni kezdett. A szél üvöltött, falevelek és gallyak száguldottak el mellette, akár a rakéták. Villám erezte a felhőket a magasban. Az elektromosság sistergett és sercegett. Alatta egy ág leszakadt az egyik fáról, és a föld felé száguldott. Az ellenőrizetlen, instabil és nagyon veszélyes hatalom, végigpulzált a környéken. MaryAnn összeszűkült szemmel a Varázslót nézte, aki megfordult, hogy szembenézzen vele, maga elé rántotta Jasmine-t, ujjai mélyen a torkába vájtak. – Állj meg, vagy megölöm! Azonnal megtorpant, a gyomra tajtékzott, megállíthatatlan haragja egyetlen kemény, hatalmas csomóba formálódott benne. Eljött az esőerdőbe, hogy segítsen ennek a lánynak, nem fogja cserbenhagyni. Jasmine már így is túl sokat szenvedett, ennek ebben a percben véget kell vetni. MaryAnn Kárpáti képességekre vágyott, egy lehetőségre vágyott, hogy a vad szél a magasba emelje, és a legmagasabb fa tetején tegye le. A düh égette belülről, mint egy billogvas, a szerelmi jel a mellén, a szívével egy ritmusra lüktetett. Rászorította a kezét. „Manolito. Nem tudom leállítani.” A Varázslóra gondolt? Vagy arra a vad valamire, ami kibontakozott a bensőjében? Nem tudta. A kezei és a lábai fájtak, csontjai recsegtek, az állkapcsa hatalmasat kattant. Sérült lábában tűz lobogott. Mintha tüskék nyüzsögtek volna az egész testén, ezer apró, tűszúrásnyi viszkető érzést okozva. Az erdő körülötte remegett, elvesztette ugyan a ragyogó színeket, de a szaglása a végsőkig kiélesedett. Érezte a Varázslóból áradó félelem szagát. Rendületlenül tartotta maga előtt Jasmine-t, mintha az a karcsú test megvédhetné MaryAnn-től. Jasmine vadul küzdött. A Varázsló ujjai mélyen a torkába vájtak, fojtogatták. – Hagyd abba Solange, – sziszegte a férfi, – együtt fogsz működni velem. Furcsa, éneklő tónusban beszélt, varázslatot szőtt, hogy megakadályozza, hogy a lány harcoljon ellene. MaryAnn úgy érezte, mintha a szavai az ő elméjében nyüzsögnének, az agyát nyomnák. – Hagyd abba! – csattant fel. „Azonnal állj meg!” Annyira dühös volt, hogy tenyérrel kifelé maga elé lökte a kezeit, mintha ösztönösen vissza akarná tolni rá az erős hatást. Az elméjével támadta őket, ez ellen nagyon keveset tudott tenni. Nem ismerte a Varázslók képességeit, de az a végsőkig feldühítette, hogy a férfi oda sem figyelt rá, hogy lassan megfojtja Jasmine-t. A Varázsló hátrafelé botladozott, magával vonszolva Jasmine-t, és köhögni kezdett, mintha valami a torkára ment volna. Talán lesz annyi szerencséjük, hogy a hülye varázslata utóhatása a torkán akad, de legalábbis megnehezíti a légzését. A Varázsló rémülten ragadta meg szabad kezével a torkát, mintha csak olvasná a gondolatait. De miért hiszi, hogy bármit is tehet ellene? Ott volt ugyan a kezében a paprikaspray flakonja, de annak épp csak egy kevés lötyögött már a fenekén. Kételkedett benne, hogy a másikban ennél sokkal több lenne.

Mégis tudta, ha a férfi nem veszi le azonnal a kezét Jasmine torkáról, végtagról végtagra, ízről ízre fogja darabokra szedni. „Nem marad semmi a testedből még a keselyűknek sem.” Felpillantott és meglátta, hogy valóban ott kering egy pár madár fölöttük, lassú körökben. A mágus tekintete követte az övét, szemmel láthatóan elsápadt, amikor ő is észrevette a dögevőket. – Ők már tudják, hogy halott ember vagy. Remegett, de nem a félelemtől, adrenalin özönlött keresztül a testén, attól viszketett mindenhol, még a fejbőre is bizsergett, a lábujjkörmei nekiszorultak a cipői orrának, mintha túlságosan szoros lenne. A látása elhomályosodott, majd sárgás foltként jelent meg előtte a két alak. Rászegezte férfira a szemét, azt akarta, hogy rájöjjön, haláláig harcolni fog Jasmine-ért. – Engedd el, hadd menjen. Úgy érezte, mintha vihar tombolna a bensőjében, ami a kitörés lehetőségét keresi. A szél versenyt sikoltott, villám villant. A mennydörgés legördült, a fák beleremegtek az összegyűlő erőbe. A levegő nehéznek tűnt a sercegő energiától. Apró, narancsszín és sárga szikrák csattogtak körülöttük, megtelt velük a levegő. – A szemei, – suttogott a mágus fuldokolva. – nézd a szemeit! Jasmine előhívta a macskáját, ami szinte soha nem fordult elő. Az állat azonnal válaszolt neki, kölcsönadta óriási erejét. Belevágta a Varázsló gyomrába a könyökét. A levegő egy nyekkenéssel kiszorult a férfi tüdejéből. Jasmine elugrott a közeléből, rohanni kezdett MaryAnn felé, a szeméből előtörő könnyek elhomályosították a látását. MaryAnn megragadta a csuklóját és maga mögé lökte, és közben megacélozta magát, hogy felkészüljön a várható támadásra. A mágus hátrált két lépést, és maga elé emelte a kezeit. Mielőtt varázslatot szőhetett volna, egy vastag ág ingott meg felette a magasban, majd kőként alázuhant, beledöngölve a férfit a puha talajba. Jasmine felsikoltott, és beletemette az arcát MaryAnn vállába. MaryAnn átkarolta, és szorosan magához ölelte. – Nem hagyhatjuk, hogy Solange egyedül harcoljon a jaguárokkal, – suttogta neki. – Vissza kell mennem, segíteni neki. Jasmine bólintott és eltávolodott tőle. Rápillantott a hatalmas ágra, ami lezuhant. A levelek tömege elrejtette az alattuk heverő test legnagyobb részét. – Úgy gondolod, hogy valóban halott? – Nem is igazán érdekel most, – mondta MaryAnn, és megdöbbent, hogy ez mennyire igaz. Megragadta Jasmine kezét, és futni kezdett vele vissza a házhoz. Közben pedig azon gondolkodott, hogyan tudná biztonságban tartani ott Jasmine-t a két Jaguár hím közelében. Abban egészen biztos volt, hogy a Sergiot megtámadó macska Luiz volt, de ha tévedett, akkor most Solange egyedül harcol az életéért. Végigfutottak a fák közt, a házhoz vezető ösvényen. Ahogy rohantak, és hullott ágakat, kusza gyökereket ugráltak át, a majmok figyelmeztetően felvisítottak. Jasmine megtorpant, a fejét kezdte forgatni, kereste őket a lombkoronában. Több száz majom dobált gallyakat és leveleket, ugrált izgatottan, a fogaikat mutogatva egy különálló facsoport felé a ház közelében. – Ott egy másik, – suttogta Jasmine. – Hát persze, az könnyelműség lett volna, ha csak hárman jöttek volna utánunk. – MaryAnn vett egy mély lélegzetet. – Ránk vadászik, ugye?

– Igen, – felelte a lány, – a lombok között látom a bundája egy részét. Élve akarnak engem, ha szétválunk, talán utánam jön. – Felejtsd el, – vágta rá MaryAnn. – A Varázslóval szerencsénk volt, lehet, hogy megint szerencsénk lesz, de bármi is történjen, nem válunk szét. Jasmine szemei hatalmasra nyíltak. – Azt te szerencsének nevezed? Azt hittem, olyan kiválóan célzol. – Nem én csináltam. Vagy a villám csapott az ágba, vagy a szél törte le. Mindegy melyik, segített nekünk, ez a lényeg. A levegőben hirtelen ismét felizzott az elektronosság, a hajuk sercegni kezdett. A felhők sötétjében fény villant. MaryAnn megragadta Jasmine-t, a földre döntötte, gondosan ügyelve rá, hogy a saját teste elfedje a lányét. A villám hangja, ami kettéhasította a fát, iszonyú hangos volt, a fa dőlni kezdett kétfelé, a jaguár felüvöltött. Aztán az üvöltés hirtelen elhallgatott, csak az égett szőr és hús szaga terjengett. Jasmine megállás nélkül remegett. MaryAnn még szorosabban ölelte magához. – Ez Manolito, – suttogta, igyekezett megnyugtatni a lányt. – Tudom, hogy ez egy Kárpáti volt, – ismerte be Jasmine. – Arra gondoltam, hogy talán Riordan vagy Juliette. – Ez egy nagyon jó dolog. Segítségünk érkezett. Solange bajban van Jasmine, oda kell jutnunk hozzá. Ő pedig segíteni fog nekünk ebben. Jasmine lassan felült, nagyokat nyelt, ahogy felnézett a hatalmas termetű Kárpátira, aki nagy léptekkel közeledett feléjük. A felhőtakaró segített, hogy a süllyedő nap sugarai elől elrejtse, és nagyobb szabadsággal mozoghasson. Úgy nézett ki, mint egy ősrégi harcos, ahogy átvágott a csatatér füstjén és romjain. Mozdulatlan vonásai mélyen vésődtek az arcába. Hosszú haja mögötte áramlott. Meleg, aranybarna bőre alatt az izmok fodrozódtak, jéghideg szemei üresek és sötétek voltak, túl sok titkot rejtettek. Tekintete átsöpört Jasmine-on, MaryAnn-t kereste. Melegség tolta félre a jég hidegét a tekintetéből, a szemei forrók lettek, ahogy MaryAnn a fenekére huppanva átfordult és felpislogott rá. Így nem mulasztotta el azt az egyetlen hatalmas lépést sem, amit Manolito szempillantás alatt megtett, hogy lehajolva felnyalábolja MaryAnn-t, és közben Jasmine karját is megfogta, hogy talpra segítse. Ujjai a bőrén teljesen személytelenek voltak, és még csak rá sem nézett, egyetlen futó pillantástól eltekintve, amivel ellenőrizte, hogy rendben van-e. Tekintete elakadt a torkán nyilvánvalóan kirajzolódó ujjlenyomatokon, de aztán MaryAnn-re ugrott, hogy sokkal alaposabb vizsgálat alá vegye. Az ujjhegyei siklottak végig rajta, szinte magukba nyelték bőre tapintásának érzését. Újra könnyebben lélegzett most, hogy tudta, hogy életben van. Szemeibe a düh vihara gyúlt egy szempillantás alatt, ahogy meglátta a lábán a sebeket. – MaryAnn, – mondta ki a nevét. Szinte lélegezte. Az az egyetlen szó egy egész költemény volt, mintha ő lenne az egész világa. Megpróbált nem reagálni. A férfi annyira intenzív volt, hogy nagyon nehezére esett nem reagálni a teljes figyelmére. Lenyelte a perzselő fájdalmat, amit a lábában érzett, és megpróbálkozott egy mosollyal. – Köszönöm, hogy ilyen gyors voltál. Solange még harcol odabenn néhányukkal. Azt hiszem, hogy Luiz is ott van, és próbál neki segíteni. – A férfi lehajolt, hogy közelebbről megvizsgálja a karomnyomokat a lábán. MaryAnn megragadta a karját, és megpróbálta felhúzni. – Segítened kell neki. – Nem hagyhatlak így itt téged. – Én is veled megyek, úgyhogy ez nem probléma.

MaryAnn-ek esze ágában sem volt vitába bonyolódni vele, főleg, amikor meglátta az álla vonalában megjelenni azt a makacs kis ívet. Megkerülte a férfit, és esetlen kocogással indult a ház felé, nyilvánvalóan tudva, hogy követni fogja őt. Manolito futás közben kapta fel az ölébe, és szorította a mellkasához, elkenődő sebességgel egy pillanat alatt megtette a távolságot. Az utolsó pillanatban csúsztatta őt a földre, és közben már oldódott is köddé, hogy becsusszanjon az ajtó alatt, és hátrahagyja a másik oldalán MaryAnn-t. Vér és szőr volt mindenfelé, a bútorok felborogatva, az üvegtárgyak darabokra törve hevertek a földön, a székek törött lábainak csonkjai az ég felé meredtek. Egy nőstény jaguár hevert a földön, sötét bundáját még jobban elsötétítette a rajta lévő vér és nyál. Az oldala megemelkedett, ahogy próbált lélegzetet venni, minden mozdulatánál vér spriccelt a levegőbe. Hősiesen mégis megpróbált felemelkedni, és annak a hímnek a segítségére sietni, aki a két másik férfival harcolt. Az egyik sarokban dúlt a harc, a hím tele volt harapás, és karomnyomokkal, de még mindig túl gyors volt ahhoz, hogy leüssék a lábairól, a másik két macska közül az egyik szinte teljesen vak volt, könnyek ömlöttek bevörösödött szemeiből. Éppen amikor Manolito belépett, Sergio előreugrott, megragadta Luiz torkát, összezárta rajta erős állkapcsát, hogy szétmarcangolja. A másik jaguár Luiz hátára vetődött, de még mielőtt hozzáérhetett volna, a vadász megragadta a tarkóját, meglepve ezzel az alakváltót, és maga felé húzta. Manolito komor, könyörtelen vonásokba rendeződött mozdulatlan arccal keményen megrántotta a nyakát. Egy túlságosan is hangosnak tűnő reccsenés hallatszott, a hím jaguár teste ernyedten zuhant a padlóra, a nyelve kitüremkedett a szájából, a légzése azonnal abbamaradt. Manolito felemelte a fejét, Sergiora szegezte a szemeit, sötét tekintete mélyén a halál örvénylett. Sergio kiengedte a pofájából Luiz torkát, felugrott, áttört az ajtón, hogy szélsebesen eltűnjön az esőerdőben. Jasmine-nak alig sikerült félrehúzódnia az útjából, ahogy elszáguldott mellette. Ott állt az ajtóban, MaryAnn derekát ölelve, egymást támogatva léptek be a házba. Kicsi, sírós hang szakadt ki a torkából, amikor meglátta Solange-t, odarohant mellé, letérdelt a padlóra, és mindkét kezét erősen rányomta az erősen vérző sebre. – Csinálj valamit! Meg fog halni! Manolito már megtette az első két lépést az ajtó irányába, hogy kövesse Sergiot, de Jasmine kiáltása megállította. A vér illata mindenhol ott volt, beindította benne nem csak az állandóan jelen lévő éhséget, de az agressziót is. – MaryAnn, ülj le, mielőtt összeesel. Egy pillanat, és segítek. Hadd nézzem előbb ezeket a sebeket, lássam, mit tehetek. – Hol van Juliette? – kérdezte Jasmine. – Azt hittem, hogy jönni fog. – Nem tudom, de jönni fognak, – felelt Manolito. Letérdelt és végigfuttatta a kezét az összeborzongó macskán. Solange kivicsorította a fogát és elfordította a fejét. Ez a mozdulat felőrölte maradék erejét is, a nyakából újabb vérgejzír tört fel. – Tudsz csinálni valamit? – kérdezte aggódva Jasmine. – Le kellene zárnom a sebeit, és vért kellene adnom neki. Ellenáll még az érintésemnek is, nemhogy felajánlhatnám neki a vérem. – Manolito megcsóválta a fejét. – Sajnálom kicsi húgom, nem tehetek érte semmit. – Solange! – Jasmine kinyújtózott a padlón a macska mellett. – Kérlek! Ne hagyj itt engem. Hagyd, hogy segíthessen.

Manolito felsóhajtott. – Úgy érzi, hogy nincs semmi, ami miatt élnie kellene, hogy a napjai véget értek a dzsungelben. Máshoz nem tud alkalmazkodni, a Kárpáti vérből pedig nem kér. A helyiség hirtelen jéghideggé vált, a falak szinte pulzáltak a hatalom áradásától. MaryAnn leereszkedett a padlóra Luiz mellett, és megpróbálta a kezeivel megállítani a belőle elfolyó vért. Mindenfelé ömlött belőle, a jaguár pedig olyan mozdulatlanul feküdt a földön, mintha már nem élne. „Manolito. Figyelj rám.” Határozottan hallotta a hangot. Kemény és éles volt, mintha csupasz agyarak csattannának össze. Ez egy egyértelmű parancs volt, ahol helye sem lehetett vitának. „Gyógyítsd meg őt, és add neki a véred. Riordan életpárja össze lenne törve. Nincs más választásod.” Olyan hatalom és veszély, akkora intelligencia sugárzott a hangból, amivel soha nem szeretett volna találkozni. Azon kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét, míg Manolitora pillantott. A férfi érzéketlennek tűnt a hatalom erejére, csupán lazán megvonta a vállát. – Zacarias utasítást adott, úgyhogy ezzel le van zárva. Gyorsan és keményen csapott le Solange elméjére, még mielőtt az visszahúzódhatott volna, pajzsokat emelhetett volna ellene, hogy megállítsa. „Ő kicsoda?” MaryAnn inkább önmagának tette fel ezt a kérdést, mintsem Manolitonak küldte volna, meg is lepődött rajta, hogy kapcsolatban vannak egymással. „Te most az életpárok csatornáján beszélsz hozzám. Felesleges simogatnod a bundáját. Haldoklik.” Határozottan dorgálás hallatszott a hangjából. MaryAnn is hallotta a halált hörögni a macska torkából. – Nos, nem fog meghalni. Megmented. Teljes meggyőződés volt a hangjában. És bizalom. Amikor vetett rá egy gyors pillantást, a szemeiben olyan érzelmek csillogtak, amitől megolvadt a szíve. Nem emlékezett rá, hogy létezése sok évszázada alatt valaki is így nézett volna rá. Azt akarta, hogy büszke lehessen rá. Az örökkévalóságig bele akart kapaszkodni abba a pillantásba. – Tartsd életben addig, – felelte, – akkor megmarad. Úgy tűnik, hogy az emberekért szinte mindenre képes vagy. MaryAnn egy apró, eltökélt mosolyt villantott rá. A lába annyira fájt, hogy megfordult a fejében, hogy elájulni talán egy jó ötlet lenne, de amikor a mészárlásra pillantott maga körül, máris megállapította, hogy az ő sebei a többiekéhez képest pusztán karcolásoknak tűnnek. Manolitonak Solange-t kell gyógyítania, aztán Luizt, végül pedig az ő lábát. Még épp csak felemelkedett, ő pedig, azt azért tudta a Kárpátiakról, hogy éhesen ébrednek, és amikor gyógyításra használják az energiájukat, vérre van szükségük. – Én jól vagyok. Csak tedd a dolgod. Manolito, Solange felé fordította a figyelmét. Harcolt vele az elméjében, megpróbálta kidobni onnan, de túlságosan gyenge volt. Ott tartotta a földön, nem engedte a lelkének, hogy elszálljon, közben leválasztotta magát saját testétől, és belépett az övébe. A férfi nagyon erős volt, egy ősi, de ha nem lett volna súlyosan sebesült, egy veszélyes, erőszakos módszerhez kellett volna folyamodnia, amivel bebörtönözhette volna az elméjét. A nő színtiszta vasból volt, és mindent elkövetett, hogy távol tartsa magától. Előbb azt gondolta, hogy a bizalmatlansága a férfiaknak szól, de aztán mélyebben beleolvadt az elméjébe, szilárdan összekapcsolta magukat, és meglátta a félelmét, hogy Jasmine és Juliette megtudják, hogy ő egy menthetetlen, reménytelen gyilkos. Nem volt más életforma, ami maradt volna neki. Azt sem tudta, hogy egyáltalán képes lenne-e megállni. Valahol, valamikor átlépett egy határvonalat, és már nem volt visszaút. Aztán megérzett egy finom, puha melegséget beáramlani Solange elméjébe.

Azonnal felismerte MaryAnn érintését, ami olyan könnyed volt, mintha ott sem lett volna, de folyamatos megnyugtató érzéssel töltötte el, meleg békében, és reményben fürdette Solange testét, rendíthetetlen meggyőződéssel, hogy az élet jó, tele van szépséggel, kalanddal és szerelemmel. Majdnem megfeledkezett róla hol is van valójában, és mit csinál, annyira elámult ezen a nőn, aki az életpárja. Teljesen simán, zökkenőmentesen csatlakozott Solange-hoz, aki még csak annak sem volt tudatában, hogy egyáltalán belépett az elméjébe. Ha nem tudta volna az ellenkezőjét, meggyőződése lett volna, hogy vért cseréltek egymással, a kapcsolat olyan erős és nyilvánvaló volt, reménnyel, hittel töltötte el Solange elméjét. MaryAnn hatása alatt, az ő békés, meleg ölelésének burkában, Solange segítőkészebb lett. Neki is nagyon nehezére esett elhagynia a melegség hullámait, felkutatni szaggatott sebeket, a belső szervek sérüléseit, hogy helyre hozhassa őket. Manolito kelletlenül hagyta a szellemének, hogy keresztülhaladjon a macskatesten. Sergio nem akarta megölni őt, de keményen harcolt, és amikor a másik jaguár is megtámadta, már nem lehetett annyira gondos. Az artériát szinte darabokra szaggatták, a jaguár teste belülről is megtelt vérrel. Tudta mit jelent mindez, azt is, hogy mit kell tennie, hogy megmenthesse az életét. Elengedett mindent, egyszerűen gyógyító energiává vált, kijavított minden sérülést olyan gyorsan, ahogyan csak tudott, számítva MaryAnn támogatására és Solange fölötti befolyására. MaryAnn a hím jaguár fejét tartotta az ölében, simogatta a bundáját és halkan mormolt neki, hogy velük maradjon. A férfi levegőért küzdött, a tüdeje megtelt vérrel. MaryAnn folyamatosan beszélt Solange-nak is, félt, ha abbahagyná, a nő megpróbálná kitépni Manolito torkát. Rémítő volt ez a helyzet, két haldokló, és egyedül Manolito volt az, aki megmenthette őket. Jasmine törölközőket szorított Solange sebeire, halkan suttogott neki, szemeiből folyamatosan hullottak a könnyek, annyira félt, hogy elveszti. „Maradj velünk Solange.” MaryAnn csendesen imádkozott, és közben próbálta elérni a másik nőt, tudatni vele, hogy nem számít, milyen sötétnek is látszanak a dolgok ebben a pillanatban, minden sokkal jobb lesz. Jobb lenne. MaryAnn, fő célkitűzésévé tenné, hogy segítsen Jasmine-nak és Solange-nak, elvégre ezt megtette már annyiszor, oly sok áldozattal, rengeteg nőt mentett meg és helyezett biztonságba. Luiz haldoklott. Látni vélte az életét, ahogy elillan, a szemeiben kihunyni a szikrát, és ő csak tehetetlenül figyelte. Azt akarta, hogy éljen, ugyanúgy, mint Solange, hogy legyen reménye, hogy lássa a jövőt, de azt nem tudta megtenni, amit Manolito tett, hogy belülről kifelé gyógyítsa. Hogy lehet elengedni mindent, és a gyógyítás puszta eszközévé válni? Látta Manolitot, hogyan áldozza fel magát egy nőért, és annak meg sem született gyermekéért. Hallotta, hogy a nyakán lévő sebhelyet akkor szerezte, amikor a herceget védte, a Kárpátiak pedig nagyon ritkán szereznek maradandó sebhelyeket. És most sikerült teljesen elengednie magát, hogy megmentsen egy életet. Kevesen tudták azt, hogy valójában milyen nehéz feladat ez, de ő ott volt vele, a kapcsolatuk erős volt, pontosan láthatta, mit kell feladnia ahhoz, hogy puszta szellem lehessen. Igen, a teste védtelenné és sebezhetővé vált minden külső támadással szemben, de annál még sokkal több is volt, Manolito lehullatta magáról a személyiségét, az én tudatát, minden reményt és álmot, a saját szükségleteit, mindent, és ő készségesen megtette. Ott volt az elméjében, amikor villámgyorsan engedte el a gondolatait, véleményét, ötleteit, a teljes lényét az önzetlen erőfeszítésben, hogy megmentse Solange életét. Csodálhatta őt, de nem segíthetett neki.

Manolito egy nagyon erős személyiség volt, a nőkkel kapcsolatos határozott elképzelésekkel, mégis mindent azonnal ledobott és félretolt magától. Milyen személyiség rejtőzik valójában a hatalmas arroganciája alatt? A látszólagos uralkodni vágyása a nők fölött a védelemről szólna? Fajának tagjai határozottan nagyra becsülték a nőket és a gyerekeiket. Mindegyiküket. Egyáltalán nem tűnt úgy, hogy számítana az, hogy Shea, aki elé Manolito odalépett minden aggály nélkül, hogy felfogja a neki szánt halálos szúrást, Jacques életpárja volt. „Élj Luiz. Várd ki, amíg segíteni tud. Meg fogja menteni az életed.” Manolito teljesen pozitívan állt a gyógyításhoz. Ott volt az elméjében, látta benne a félresöpörhetetlen elhatározást, hogy megmenti Solange életét. Annyira összpontosította, annyira belefeledkezett a gyógyításba, hogy nem is gondolt semmi másra. Jóságot látott benne, amit talán észre sem vett volna kívülről, ha nem kapcsolódott volna hozzá vérkötelékükön keresztül, és most először engedte meg magának, hogy erre a cserére jó dologként gondoljon. Lehet, hogy eleresztette volna ezt a lehetetlen Kárpátit, ha nem szerzett volna tudomást erről a másik, sokkal puhább oldaláról. Simogatta Luiz fején a bundát, de ez pusztán egy üres gesztus volt, a szemei Manolito arcára szegeződtek. Az idő állni látszott. Körülötte minden elhalványult, kivéve Manolitot. A lehetetlen hosszúságú szempillák által leárnyékolt sötét szemei. Nőiesnek kellett volna hatniuk, de az arca túl férfias volt ehhez, erős állkapcsaival, egyenes orrával. Érezte a légvétel rezzenését a testen. Érezte, milyen stabilan ver a szíve. A saját szíve. Az övé. Luizé. Solange-é. Mindannyiukat egyetlen személy kötötte össze. Egy hihetetlen férfi. Manolito visszahúzódott Solange testéből, imbolygott kissé a fáradtságtól, életpárja tekintetét kereste. Ő kötötte egymáshoz őket, adott nekik közös erőt, fenntartotta az élet szépségéről, folytatásáról szóló, rendíthetetlen meggyőződésének áramlását. Szeretet sugárzott. Teljességet. Solange egyedül csak azért volt még életben, mert MaryAnn adott neki egy okot, amibe belekapaszkodhatott az életben maradáshoz. Luiz még mindig élt, mert a Földön tartotta őt szorosan, megtagadva még azt is, hogy egyáltalán fontolóra vegye, hogy hagyja elmenni. És azt hitte, hogy mindezt Manolito csinálja. Nem tudta, hogy nevessen-e, vagy fogja MaryAnn-t, és tűnjön el vele innen, még mielőtt megtudhatná, hogy ez csalás. De vért kellett adnia Solange-nak, és még arra is tartogatnia kellett némi erőt, hogy legyőzze az ellenállását. Farkaséhes volt. Az eddig élénk színek halványodni kezdtek körülötte, sokkal halványabb spektrumba váltottak, mintha az elméje nem tudott volna vele lépést tartani, és kezdett volna visszahúzódni az árnyékvilágba. MaryAnn tekintete egy pillanatra összekapcsolódott az övével, és moccanni, de még lélegezni sem mert. Mindig így kellene néznie rá. A teljes bizalom, a belé vetett remény és hit ragyogott a szemeiben, és ez olyan ajándék volt, amit soha nem fog elfelejteni. Az árnyak visszahúzódtak. – Vért kell adnom Solange-nak. Próbáld meg, hátha te rá tudod venni, hogy elfogadja, amit adok neki. Gyorsabban gyógyítja, és erősebbé teszi. Nem fogok cserélni vele, csupán annyit adok, amennyi a túléléshez elegendő. Olyan fáradtnak hangzott. A vonások az arcában most túl mélyre vésettnek tűntek. Át akarta ölelni, a karjaiban tartani, vigasztalni szerette volna, vagy bármit megadni neki, ami segítheti abban, hogy folytatni tudja. Olvasta benne az eltökéltséget. – Siess Manolito. Tudom, hogy fáradt vagy, de Luiz már nem tud kitartani sokáig.

A férfi tekintete a kezére villant, ami Luiz szőrös fejét simogatta. Egy pillanatra fekete féltékenység szorította össze a gyomrát. Hamu ízét érezte a szájában, az árnyak ismét közelebb jöttek. Halványan mintha hangokat hallott volna. „Csatlakozz. Csatlakozz hozzánk.” Összerázkódott, megérintette MaryAnn elméjét, és azonnal megtalálta. Azok az ujjak igazából az ő fejét simogatták, Manolito volt a gondolataiban. Egy gyors mosolyt küldött neki, mielőtt felhasította volna csuklóját, és kényszerítette volna a nőstény jaguárt, hogy elfogadja a felajánlását. Jasmine a gyötrelem egy apró hangját hallatta, és elfordította a fejét. – Nincs semmi baj, kishúgom. Nem lesz belőle valami más. Csak annyi vérem keveredik az övébe, ami életben tartja és megerősíti, – nyugtatta meg gyengéd hangon. – Tudom. Tényleg tudom. Csak egy kicsit hányingerem van. Köszönöm, ezt az egészet. Nem lehet könnyű, és talán nem mutatok elegendő elismerést, de hidd el, amit tettél az nagyon sokat számít, – mondta Jasmine. – Nincs szükségem elismerésre. A családunk védelme alatt áll, ahogy te is kicsi sisar, és soha nem hagynám, hogy meghaljon, ha meg tudjuk menteni. Manolito tárgyilagos maradt, nem mutatta meg, mibe került ez neki. Annál inkább nyugtalanította a MaryAnn által megfizetendő ár. Róla kellene gondoskodnia, mert lehet, hogy az az ártatlan hit, amit a szemeiben lát, örökre elhalványul. Mégsem hagyhatta magának, hogy a gondolatai letereljék a kötelesség útjáról, csak azért, hogy könnyebbé tegye a saját életét. Solange a család tagja volt, és mint ilyet gondosan vigyázták, függetlenül attól, hogy akarta-e ezt, vagy sem. Ezután a fiaskó után Zacarias könnyen lehet, hogy kiad egy rendeletet, a nők pedig kénytelenek lennének engedelmeskedni neki. A közelében akarná tudni őket, ahol az összes De La Cruz fivér és az embereik megvédhetik őket. Bezárta a csuklóján a sebet, és Luizra fordította a figyelmét. Aggasztóan sok időbe és nagy erőfeszítésbe telt, hogy lehullathassa magáról a testét. Alig volt képes az agyarait az ellenőrzése alatt tartani, a vér illata állandó kínt jelentett a számára. A Jaguár hím testét jóformán darabokra szaggatták, az erőteljes állkapcsok keresztülvágtak szöveteket, csontokat roppantottak. Vér töltötte meg a tüdőt, a férfi lassan haldoklott. Még ha kijavítaná is a sérüléseket és vért adna Luiznak, akkor is menthetetlen lenne. Manolito visszatért a saját testébe, és sajnálkozva megrázta a fejét. Tisztelte Luizt. – Sajnálom päläfertiil, nem tudom megmenteni őt. Hatalmas veszteség ez a Jaguár fajnak. – Természetesen meg tudod menteni őt. Hosszan elbeszélgettem Gabrielle-el, amikor a Kárpátokban voltam. Emlékszel rá? A hercegnek dolgozott, hogy próbáljon valami megoldással előállni a rengeteg halva születéssel kapcsolatban. Ő ember volt. Amikor a sérülései olyan súlyosak voltak, a férfiak egyike megmentette az életét úgy, hogy átalakította őt. Solange-ot is át tudtad volna alakítani, ha muszáj lett volna. Olvastam az elmédben. – Az egészen más. Olyan gyenge volt, hogy a teste szinte kilengett. Gyorsan pislogott párat, hogy fókuszált maradjon, de a látása elmosódott. Abban a pillanatban, ahogy így tett, a színek elhalványultak. – Miben más? Ha Luiz Jaguár, neki is pszichés képességűnek kell lennie. Nem a Jaguár fajtól ered a sok pszichés képességű ember? – Nem érted. – Azt viszont értem, hogy ha Luiz egy pszichés képességű nő lenne, az eget összeszakítanád a mennyországgal, hogy megmentsd az életét. Viszont ő egy férfi, így nem megfelelő értéktárgy a számodra. A jaguár beletúrt az orrával MaryAnn tenyerébe. „Nincs semmi baj. Fáradt vagyok.”

– Nem, – szólalt meg hirtelen Jasmine. – Mentsd meg őt. Megmentette Solange-ot. Ha ő, akkor nem jön, Solange halott lenne, vagy azoknak a rettenetes embereknek a kezébe került volna. Kérlek. Ha valóban a testvérem vagy, ahogyan mondod, mentsd meg őt, ezt a szívességet kérem tőled. Manolito egy pillanatra lehunyta a szemeit. – Nem ismered ennek az embernek a szívét. – De te igen, – mondta MaryAnn. – te űzted ki a vámpírt a fejéből. Láttad az emlékeit, láttad milyen volt. Érdemes megmenteni?

Tizenegyedik fejezet – Nem tudod, mit kérsz MaryAnn. A hosszú élet nem mindig jó dolog. Egy Kárpáti férfi élete rendkívül nehéz. Lehet, hogy olyasvalamit szeretnél, amit ő nem is akarna. – Akkor kérdezd meg. Ne hagyd egyszerűen meghalni csak azért, mert ő egy férfi. Manolito felsóhajtott. MaryAnn-ek igaza volt, de nem tudta, milyen érzés úgy élnie egy Kárpáti hímnek, hogy tisztában van vele, milyen kicsi az esélye annak, hogy megtalálja az életpárját. Ő nem élt évszázadokat egyedül. – Táplálkoznom kell MaryAnn. Mindketten hajlandóak vagytok ehhez hozzájárulni? Mert vér nélkül, ezt nem tudom megcsinálni. Kétségbeejtően éhes volt. A világ körülötte gyorsan halványult. Ő maga is. Ahogy lenézett a kezeire, azok szürkék voltak, és egyre inkább átlátszóak. MaryAnn belenézett Manolito szemeibe, meglátta benne az apró, kigyúló vörös lángokat, és érezte, hogyan ugrik meg a szíve. Mindig megfeledkezett róla, hogy ő nem ember, még akkor is, amikor éppen emberfeletti teljesítményre kérte. Vett egy mély lélegzetet és bólintott. Manolito, Jasmine-ra pillantott. A lány a vérfoltos padlón ült, és a megtépázott bundát simogatta, inkább magát vigasztalva, mint Solange-t nyugtatva. – Azt hiszem, hogy meg tudom tenni, – válaszolt anélkül, hogy felnézett volna rá. – Mondd el, mit kell csinálnom. – Add a kezed. Jasmine lassan kinyújtotta a karját. Manolito ujjai satuként fonódtak rá. Suttogások kezdődtek a fejében. Lágyan. Ravaszul. Kísértően, ami belülről rágta őt. A lány felzihált, és megpróbálta elrántani magát. – Várj! Állj meg! Elfelejtettem szólni neked. Terhes vagyok. Nem fog ez fájdalmat okozni a babámnak? Manolito úgy ejtette el a kezét, mintha az megégette volna. A tekintete obszidiánfeketévé sötétült, a szája egyetlen kemény vonallá szorult. – Nem ajánlhatod fel a véred a Jaguár harcosnak. Nem, nem veszem a véred. Minden figyelmedet annak kell szentelned, hogy a babára vigyázz. Mielőtt Jasmine válaszolhatott volna, Luiz teste megrándult, kitört belőle egy ziháló lélegzet, a jaguár test átalakult, csontok ropogtak, a test eltorzult, mintha a halál érte nyúlt volna. MaryAnn halkan, rémülten felkiáltott, visszatérdelt mellé, hogy meghallgassa a széles mellkason a szívverést. Azonnal megkezdte az újraélesztést. – Csinálj valamit, Manolito. Nem hagyhatod, hogy meghaljon. Fogalma sem volt róla, hogy mit kér. A másik világ annyira közel volt hozzá. Éhezett. Fáradt volt. Mindenhonnan árnyak surrantak felé a helyiségben. MaryAnn felnézett rá, hatalmas szemeiben végtelen bizalommal. Óriási volt a belé vetett hite. Nagyobb, mint az övé önmagában, az egyre erősebbé váló suttogással a fejében, és folyamatosan gyengülő testében. Rákényszerítette magára a koncentrációt. „Figyelj rám Jaguár ember. Kárpátivá tudlak tenni téged. Soha többé nem leszel már Jaguár, de életben maradsz, és képes leszel alakot váltani. De tudnod kell róla, hogy ez egy sötét ajándék. Ha nem találod meg a lelked másik felét, végül elveszted majd az érzelmeket, és a színeket, kizárólag az emlékekből fogsz élni. Vérre lesz szükséged ahhoz, hogy életben maradj.

A hercegünk szabályai szerint kell továbbélned majd, hűséget kell fogadnod neki, felajánlanod a védelmedet a számára és a népünk számára. Én mindig a kezemben fogom tartani az életed. Képes leszek rá, hogy tetszésem szerint megérintsem az elméd, megtaláljalak, bárhol is vagy. Ha elárulsz bennünket, azonnal megöllek, a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Most még nálad van a választás lehetősége, hogy tovább mész-e egy másik helyre, hogy békét találj, vagy ezen a világon maradsz, hogy folytasd a küzdelmet.” Ez egyáltalán nem volt kis dolog. Bármit tesz is a jövőben Luiz, az az ő felelőssége is lesz. Ez pedig olyan kötelezettség, amit csak kevés férfi vállalt. Ismerték a kockázatokat, tudták milyen korábbi barátokra vadászni és megölni őket. Beengedte Luizt az emlékeinek sötét, végeláthatatlanul hosszúnak tűnő folyosójára. Leírni semmiképpen sem tudta volna a Jaguár hímnek az ott tárolt emlékeket, csak megmutatni tudta az elhalványuló érzelmeket, a vadászat évszázadait, a véget nem érő várakozás idejét, míg csak a becsületbe, aztán csak a becsület érzésének emlékébe kapaszkodhatott. Olyan őszinte volt, amennyire csak lenni tudott. „Még nem adtam fel a küzdelmet, hogy megmentsem a népemet.” Luiz távolodott, de kapaszkodott az életbe. Érdekes módon, minél jobban távolodott Luiz szelleme, annál egyértelműbbé vált a ködös világ Manolito körül. A hangok felerősödtek. A társalgó mozdulatlanságba dermedt. Az árnyak elnyúló bőrrel, nagyra tátott szájjal, éles cápafogaikat mutogatva siklottak keresztül a falakon és a padlón. Az éhség égette, marcangolta belülről, minden egyes szerve, sejtje kínokat állt ki. Tűrhetetlenül vékonynak és elnyúltnak érezte önmagát is. Ismét összeszedte magát, kizárólag Luizra összpontosított. „Ők, már nem lesznek többé a néped. A véred Kárpátivá válik. A Jaguárok el fognak kerülni. Légy benne egészen biztos, hogy mibe kezdesz, mielőtt választasz.” „Nem hagyhatom, hogy a vámpír tovább vadásszon a népemre, ha Kárpáti a vérem, ha Jaguár, ha ember. Mindannyian ugyanazt akarjuk, küzdünk, hogy megtaláljuk a magunk életét, és élhessük azt. Az életet választom.” „Ez fájdalmas lesz. Nagyon fájdalmas.” MaryAnn pedig a szemtanúja lesz. Nem fogja ez őt halálosan megrémíteni? Az egész bensője sajgott, hogy hagyja abba, hogy fogja az életpárját és menjen, de képtelen volt erre, nem, miután egészen összeolvadt Luizzal, látta milyen ember, milyen kemény harcot vívott, hogy megmentse a népét és rávegye őket, hogy tiszteljék az asszonyaikat. Manolito képtelen lett volna otthagyni őt a lamti ból jüti, kinta, ja szelem világában, és nem is várhatott már túl sokáig, vagy a férfiból félig szellemvilág lakó lesz, mint ahogyan belőle is az lett, ami meggyőződése volt. „Az életet választom.” Manolito, MaryAnn karjára tette visszatartó kezét, hogy hagyja abba a szívmasszázst. Egyszerűen az elméjével helyettesítette azt, megtartotta Luiz szívdobogását csakúgy, mint a levegő áramlását a tüdejébe. – Vér nélkül nem tudom megcsinálni. MaryAnn is világosan látta milyen sápadt és gyenge Manolito, a bőre szinte szürke volt. Ingott a fáradtságtól. Ijesztő dolognak tűnt, hogy felé nyújtsa a csuklóját, de megbízott benne, még az apró, vörös lángok ellenére is, amik sötét szemei mélyén pislákoltak, az életét is rábízta volna. Figyelmen kívül hagyta a csuklóját, köré fonta a karját és odahúzta magához. – Soha nem ártanék neked sívamet. Az, ahogyan az utolsó szó legördült a nyelvéről, érzéki és csábító volt. Ráadásul a jelentését is elkapta a férfi fejében. Szerelmem. A szerelme lenne? Többet érezne iránta, mint puszta fizikai szükség? Az elméjében volt, részesedett az emlékeiből, képtelenség volt, hogy elbújjanak egymás elől, és ez bizalmasabbá

tette a kapcsolatukat annál, mint amit valaha is elképzelni tudott volna. Ha udvarol, akkor a legjobb munkát végzi azzal, hogy önmagát adja neki. Készségesen bújt a karjaiba, és Manolito belefúrta az orrát a nyakába. Megemelte az állát, hogy találkozzon a pillantásuk, elkapta az övét, sötét szemei megbűbájolták, megbabonázták, beleveszett mélységeikbe. Elveszett a leplezetlen, csupasz szükség, a nyers éhség, sóvárgás csábításában. Soha nem próbálta meg kisebbíteni, vagy elrejteni azokat az érzéseket, amiket iránta érzett. A torka összeszorult. A szíve a gyomrával együtt kezdett olvadozni, a méhe összerándult. Ez a férfi nekiadta magát, az övé. Pedig ő nem követelte a magáénak. Anélkül, hogy tudta volna kicsoda és micsoda, milyen életet él, tisztelte és csodálta őt. Az éhsége szinte gyomorszájon vágta. A fáradtsága. Szinte kettészakadt két világ között, és az itt tartózkodás egészen lecsapolta az erejét. Becsületbeli kötelessége Solange iránt, csak még súlyosabbá tette a terheit. – Vedd el, amire szükséged van, – suttogta bele az ajkaiba. „Hatalmas a kísértés.” Ó egek, véletlenül nagyon figyelmetlenül tette meg a felajánlását. Nyelve bársonyráspolynak tűnt a bőrén. Meleg, élő selyemként simult a karjaiba. A világon senkinek sincs puhább bőre. Az érzelmei olyan rég megfagytak bensője mélyén, olyan mélyre temette magában őket, hogy nem gondolta volna, hogy valaha is megízlelhet ekkora örömöt, amit egy nő alakja okozhat egy férfi testében. A hangja dallama, az érintése, a puszta lélegzése felébresztette. Új életet adott neki. Örökre vele akart maradni. Azt akarta, hogy örökké körülötte, az oldalán legyen, a védelmében. Kísértés. Már tudta milyen érzések várnának rá, emlékezett az ízére. Tudta, hogy ez a nő maga a kísértés a számára, fel kellett használnia az utolsó morzsányi önuralmát is, hogy ne kapja a karjaiba, és ne száguldjon el vele valahová, ahol ketten lehetnek. A fogai mélyre süllyedtek benne, az íze, lényének esszenciája átáradt belé, egésszé tették testét és lelkét egyaránt. A fülledt, füstös íz kizárólag MaryAnn-é volt. Karjai megfeszültek körülötte, lehunyta a szemeit, hogy zavartalanul élvezhesse. Ugyanakkor hagyta, hogy az egyik keze végigvándoroljon testének buja ívein, le egészen a lábáig. Összekuporodott az ölelésében, lábait az ölébe tette, így könnyedén megtalálhatta a sebeket a húsán. Nincs senki, sem nő, sem pedig férfi, aki képes lett volna félretolni ezt a fájdalmat, nemcsak hogy ülve, mint azt most teszi, hanem futás közben is, ahogy nemrég végigjött az őserdőn. A fájdalomnak el kellett volna tompítani a gondolkodását, befolyásolnia a hatalom használatának hatásfokát. A fájdalom ott volt az elméjében. Érezte. De betolta az agya egy teljesen elzárt részébe, ami az ő számára hozzáférhetetlen volt. Soha nem látott ezelőtt, ehhez fogható agyi mintázatot. Márpedig ő ősi. Valaha használt táplálkozásra Jaguárt éppúgy, mint Varázslót, embert és ezek keverékeit is, de még csak hasonló mintával sem találkozott ezen hosszú korszak alatt. Bizalmas mozdulattal végigfuttatta ujjait a combján. Remegett a karjaiban, a teste nyugtalanul felé mozdult. „A tiéd.” Igen, az övé. Neki teremtették. Az ő számára öntötték formába. A másik felének tervezték. „Neked szánták.” Természetesen neki, a teste azért ívelt észvesztően, azért simult puhán, hajlékonyan forró selyemként a karjaiba, mert csak ő tudhatja milyen a teste mélyére temetkezni, hogy mindkettejüket felemelje, és letaszítsa az extázis szakadékának pereméről. „Jogod van hozzá.”

Minden joga megvan a testéhez. Birtokolhatja a testét és a lelkét éppúgy, mint a lány az övét. Örömöt vehet tőle ott, és amikor csak akar. A keze végigcsúszott a combján, a melegsége, az ő melege felé haladva, hiszen az is az övé. Pontosan tudta mire van szüksége, mi vihetné egy lázas szexuális őrjöngésbe. „Miért változtatnád át a Jaguár hímet? Csak vámpírrá fordul majd, és neked vadásznod kell rá, meg kell ölnöd, ahogy oly sok más baráttal is ezt kellett tenned.” Őrültség még az is, hogy egyáltalán fontolóra veszi, hogy egy másik hímet hozzon át a világukba, amikor így is olyan kevés az életpár. Lehet, hogy megpróbálja majd ellopni tőle MaryAnn-t. „Egyedül volt vele. Meztelenül. Megmutatta neki a testét, hogy rávegye, hagyjon el téged. Vágyik rá. Mindent meg fog tenni, hogy elvegye tőled.” A Jaguár hímek mind csalók. Nőket csábítanak el és tartanak fogságban, brutálisan bánnak velük. „Megérintette. Hozzáért a nődhöz. Látta a jeled, mindenütt érezte rajta az illatod, mégis hozzányúlt. Láttad, hogyan vigyázott rá az asszonyod. Most is anyaszült meztelenül fekszik előtte. Mit gondolsz, miért akar rákényszeríteni, hogy átváltoztasd?” Megvédte őt. Azt mondta, megmentette az életét. „Akarja őt. Tedd a magadévá. Vidd magaddal. Kösd az oldaladhoz az örökkévalóságra.” Nem tudta abbahagyni. Szüksége volt erre. Éhezett. Rá éhezett. Az éhség megbolondította. Semmi sem elégíthette ki, csak az életpárja. Gazdag, meleg vére úgy rohanta le a szervezetét, mint a legerősebb drog. Szüksége volt rá, hogy a teste engedelmeskedjen az övének, a melegére, a tüzére, hogy kielégítse könyörtelen vágyát, semmivel sem törődve, azzal sem, hogy akkor nagyon mélyre süllyedne a szemében. Hallani akarta, hogy a nevét kiáltja a vágy viharában. Látni akarta, hogyan fátyolosodnak el a szemei a szenvedélytől, hallani akarta a könyörgését, hogy egyesítse a testüket. Egy örökkévalóságnyit várt már a pokolban, a sötétségben, de most ott van a karjaiban, a teste érett, készen áll az övére, vérük egymásba keveredik. „Vedd el. Jogod van hozzá. Nem tagadhatja meg tőled. Bármit akarsz is, meg kell adnia. Vedd el most, mielőtt a Jaguár követeli a magáénak. Nem állhatsz meg most, amikor már ilyen közel vagy. Vegyél el eleget ahhoz, hogy átváltoztasd őt, akkor már nem hagyhat el. Élvezd az ízét.” A suttogások egyre hangosabbak voltak. Újabb hangok kapcsolódtak be. Egy pillanatra mohón összeszorultak körülötte a karjai, a teste hátrafelé kényszerítette a lányét, hogy maga alá hajlítsa. Minek? Hogy a magáévá tegye Luiz haldokló teste mellett? Hogy Jasmine és Solange, szemtanúja legyen az őrületének? „Igen. Igen! Most tedd a magadévá, még mielőtt túl késő lesz és elveszíted.” Félelem bontakozott ki benne. Rettegett attól, hogy képtelen irányítani az ízétől való függőségét, hogy nem tud, és nem is akar már megállni. Hogy elvesztette az eszét, és annak az egyetlen személynek fog ártani, akinek megesküdött, hogy mindig törődni fog vele. Nem akart rájuk hallgatni, de a hangok alattomosak voltak, belékúsztak, megkeresték legnagyobb félelmeit, legrosszabb jellemvonásait. Az uralomvágyát. Az igényét, hogy MaryAnn senki mást ne lásson meg rajta kívül. A szörnyű szükségét, hogy rákényszerítse az akaratát, hogy ne csak akarja, muszáj legyen mindent megtennie, amit csak elvár tőle. Az ő feltételeivel akarta, és biztos volt benne, hogy tudja is irányítani a szexuális kapcsolatukon keresztül. Ismerte a vágyait, a fantáziáit, hogyan követelheti ki erotikus válaszait. Nem a saját öröme miatt, és nem a lányé miatt, az uralomért. Nemcsak hogy szégyent hoz magára és mindarra, amiért kiáll, ha elveszi a vérét és a testét, áthozva őt a világába, de az egyetlen esélyét is elveszíti, hogy elnyerhesse MaryAnn

szerelmét. Nem lényeges, hogy most mennyire életpárok. Az életpárja, a szó minden értelmében. A hangok még hangosabbá, még meggyőzőbbekké váltak. Az árnyékok körülötte egyre nőttek, hosszabbodtak. Megfogta MaryAnn karját, felkészülve rá, hogy elrántsa magától, amikor hirtelen jóleső, finom melegség járta át az elméjét, eltöltve őt az érzéssel, hogy minden a legnagyobb rendben van. „Nem egészen van igazuk, Manolito. Hallom őket és hamisan beszélnek. Természetes, hogy azt érzed, hogy a tiéd vagyok. Ha az életpárod vagyok, én vagyok a lelked másik fele.” – MaryAnn, most nagyon hálás volt azért Destinynek, hogy ilyen részletesen elmagyarázta a kötést a Kárpáti életpárok között. – „Az is teljesen természetes, hogy egészen a világodban szeretnél tudni. Az ösztöneidre akarnak hatni, de te ennél sokkal erősebb vagy. Mi ketten erősebbek vagyunk, mint ők.” „Te is hallod őket?” Kétségbeesett, hogy a még a lány is tudja, hogy két világ között járkál. Ez annyira valószínűtlennek tűnt. Mégis körülvették a hangok és az árnyak, a csontfagyasztó hideg, amit képtelen volt lerázni magáról, hiába képesek a Kárpátiak szabályozni a testhőmérsékletüket. „Persze, hogy hallom őket.” És soha nem engedné meg, hogy magukkal vigyék. Bármi történt is, az nagyon is valóságos volt, nem csak a férfi képzelte. Ő egy városi bozótharcos nő, bármit kezelni tud, amit ezek a szemetek elé és az embere elé dobálnak. A gyomra furcsán ugrott egyet. Már úgy gondol rá, mint a saját emberére. Mindegy. Nem fogja cserbenhagyni őt, míg nincs biztonságban az élők földjén, távol a lebzselő vámpíroktól és zombiktól. Manolito megpróbálta lecsillapítani a szívét, forró vérének lüktetését, ami egyenesen az ágyékába áramlott. Csodás volt ott érezni a karjaiban kellemes melegével, a puha bőrével, a teljes elfogadása elhalványította a hangokat, lecsendesítette a démont, ami felemelkedni készült benne, hogy a magáénak követelje őt újra. MaryAnn látta az összes gondolatát, mégsem harcolt vele, nem húzódott el tőle. Megvárta, míg ő maga rendezi magában a gondolatait, hitt benne, a teljes csere ellenére is. A hite megrémítette. Mi van, ha cserbenhagyja őt? Ha az a férfi, akinek őt gondolja, nem is létezik? Végtelen bizalma szinte megalázta. Nyelve keresztülsöpört az agyarai nyomán, most nagyon odafigyelt, hogy ne hagyjon hátra nyomot. Egyszer elég volt, gondoskodott róla, hogy mindig vele legyen, hogy mindig emlékeztesse őt, még a távollétében is lelkeik kapcsolatára. Egy pillanatig csak tartotta a karjaiban, a szíve kalapált. Hogy ő is hallja a hangokat, az már többet jelentene, mint egy kísértést, valami rosszabbat? Vajon az árnyékvilág megérezte volna, hogy hozzá van kötve, és Maxim megpróbálja őt is behúzni a ködök rétjére, hogy megölhesse? – Hagyd, hogy meggyógyítsam a lábad. Nem tudta elviselni, hogy lássa azokat a sebeket rajta, és elég rég szenvedett már, míg másoknak segített. Az ujjai átsiklottak a vádliján lévő karomnyomokon, a felhasadt hús mélyéről a csupasz izmok néztek vissza rá. – De Luiz… – Életben tartom. Hagyd, hogy megtegyem. MaryAnn összeszorította a száját, hogy visszatartsa a tiltakozását, egy gyors pillantást küldött Jasmine és Solange felé, remélve, hogy nem voltak szemtanúi annak, hogyan reagált Manolitora. Mert az igazat megvallva ez nagyon is szexuális volt. A vér és a káosz közepette a teste olyan dolgokat produkált, aminek még a gondolatának sem volt ott sem a helye, sem az ideje.

Solange lehunyt szemmel feküdt, mozdulatlanul, magán tartva Jasmine teljes figyelmét. – Akkor csináld, de siess! Szinte fuldokolva jöttek ki belőle a szavak. Alig volt képes gondolkodni, egyedül arra tudott figyelni, hogyan járnak az ujjai fel-alá a combján. Lehajtotta a fejét a vádlija fölé, ujjai a bokája köré fonódtak, hogy mozdulatlanul tartsa. A lélegzet elakadt a torkán, ahogy nézte, rengeteg sötét haja, hogyan zuhan keresztül a vállán. Csak az arcélét látta, hosszú szempilláit, az ajkai körvonalát. Túlságosan szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Felemelte a kezét, hogy végigsimítsa a saját haját. Még befont állapotban is egy merő vad tömeg volt. A mozdulat felhívta a figyelmét vérfoltos blúzára. Rémült pillantása még lejjebb siklott, egykor elegáns fekete nadrágjára. Az egyik nadrágszára cafatokban lógott, csinos ruhadarabja reménytelenül tönkrement. Alatta a lábán olyan mély hasítások voltak, hogy az izmok is kilátszottak. A fájdalom szinte belérobbant, elakasztotta a lélegzetét, egy pillanatra úgy érezte, hogy elhányja magát. – Manolito, – suttogta akadozva a nevét a fájdalomtól. Könnyek futották el a szemét. – Ez fáj. – Tudom sívamet, azt is el tudom venni. Érdekesnek találta, hogy csak abban a pillanatban tudatosult a lányban a fájdalom, ahogy ránézett a sebre. Ő is érezte a hasogató kínt. MaryAnn már nem tartotta távol azt, tudatos énjétől. Manolito átvette tőle a fájdalom szinte teljes egészét, és gyógyítani kezdte belülről kifelé. Amikor lezárta az összes sérülést és megszüntette a fertőzés lehetőségét, visszatért a testébe, és a lába fölé hajolt. MaryAnn lehunyta a szemét, ahogy megérezte reszelős nyelvének bársonyérintését a bőrén. Tudta ugyan, hogy gyógyító enzimek vannak a nyálában, és teljesen „orvosinak” kellett volna felfognia az érzést, csakhogy ez nem ment. Helyette egymillió pillangó röppent fel a gyomrában, izmai összeszorultak. Csinált valamit a combja belső oldalára simuló ujjhegyeivel, ami veszélybe sodorta a józan eszét, de még mielőtt végképp elvesztette volna az önuralmát, Manolito felemelte a fejét, félig leeresztett szemhéjai mögül, sütött a füstös vágy. – Luizra kell koncentrálnunk, – fátyolos hangja érzelmektől fűtöttnek tűnt. Bólintott, de mivel nem bízott a saját hangjában, csak nehezen szólalt meg. – Mondd el, mit segíthetek. A Kárpáti hímek soha nem osztoztak az asszonyaikon, Manolito pedig különösképpen féltékeny típus volt, de a szíve Luizzal volt, amikor megérezte, hogyan emelkedik fel benne a félelem, ahogy Manolito a torka fölé hajolt. „Csak próbáld visszatartani MaryAnn, hogy könnyebbé tedd számára az átalakulást. Félek, hogy a macskája nagyon erős, nem fog könnyedén lemondani róla.” Nem volt egyszerű rávennie magát, hogy erre kérje, de már annyira összeolvadt a Jaguár hímmel, hogy látta, mennyi csatát megvívott és milyen keményen küzdött a népéért, most mégis a félelmétől volt keserű a szája. Nem akarta, hogy Luiz szorongva lépjen egyik életéből a másikba. Hagyta, hogy egészen összeolvadjon vele és megnyugodjon, de a macskája megsejtette mi fog történni, tombolt. „Te is életben maradsz. Hogyan is ne maradnál? Sok év óta Luiz része vagy már. Ti ketten egyek vagytok. Ez mindkettőtök életét megmentheti. Ő pedig úgy döntött, hogy megment téged, hogy ketten megmenthessétek a fajotokat.” MaryAnn rátette a kezét a férfi fejére, majd gyengéden a haját kezdte simogatni. „Megérint egy másik férfit. Ugyanazt, aki korábban is vele volt.” A hangok visszataszítóan démoniak voltak, megpróbálták aláásni a bizalmát a lánnyal szemben.

Úgy döntött, hogy MaryAnn kezét és szándékait figyeli inkább, abban bízik meg, nem a hangokban. Az ujjai szinte megbabonázóak voltak, Manolito a saját haján, a saját fejbőrén érezte az érintésüket. Mindhármukat összeolvasztotta a lány, de egészen biztos volt benne, hogy MaryAnn-ek erről fogalma sincs. Elgondolkodott azon, hogyan is csinálhatja. A képességei teljesen eltértek mindentől, amivel eddig találkozott. Energiát gyűjtött ugyan ő is, de a hatalmát olyan természetességgel használta, mint ahogyan lélegzett. Az elméje azonnal kinyúlt bárkiért, aki szenvedett a környezetében, aki vigasztalásra szorult, „olvasta” őket anélkül, hogy tudta volna, hogy azt teszi. Miután begyűjtötte, és rendszerezte az információt arról a személyről és a problémájáról, rögtön nekilátott felhasználni az energiát, hogy megadja neki, amire szüksége volt, reményt, vigasztalást, biztonságot. Luizt az együttérzéséről biztosította, próbálta nyugtatni, csendesíteni, de mindent egybevetve, Manolitonak valami egészen mást adott. Azt az érzést, hogy a társa. Nem követte, ahogyan azt ő gondolta, hogy asszonyának majd követnie kell, ott állt mellette, minden energiáját arra fordítva, hogy megvédje, megmentse őt az árnyékvilágtól. Egyszerűen teljesen másképp, és más megközelítéssel használta az energiát, mint ő. Magához hívta Luiz életét, lelkét és vérét, az irányítása alá vonta. Megvágta a csuklóját, és parancsot adott rá neki, hogy igyon. A jaguár még felüvöltött ugyan tiltakozásul, de aztán hagyta, hogy MaryAnn megnyugtassa. MaryAnn simogatta Luiz haját, és közben azon töprengett beharapott ajkakkal, hogy hogyan is segíthetne neki a legjobban. Fogalma sem volt róla, hogy pontosan mire számíthat, de azt jobban szerette volna, ha Jasmine nincs ott, ha valami balul sülne el. – Be tudod vinni Solange-ot egy hálószobába? – kérdezte végül bizonytalanul, fogalma sem volt róla, hogy képes lenne-e mozgatni az öntudatlan jaguártestet. Az ajtó kicsapódott, Riordan szinte berobbant a helyiségbe, Juliette pedig egy lépéssel mögötte. A lány nyilvánvaló őrjöngéssel igyekezett megkerülni életpárját, hogy a húgához és az unokanővéréhez rohanjon. Riordan bal arcfelén és a karján, égésnyomok éktelenkedtek. A combjából is vér folyt lefelé. Juliette épnek, de végtelenül zaklatottnak tűnt. Egy apró kiáltás tört ki a torkából, amikor meglátta a vért a márványpadlón és a falakon. Riordan a testével zárta el előle az utat, amíg felmérte a helyszínt. – Van még Solange-nak további segítségre szüksége? – kérdezte meg, miközben félreállt, hogy szabad utat engedjen Juliette-nek. – Be kell vinnünk egy hálószobába és hagyni, hogy ember alakot ölthessen. Most pihen, de fájdalmai vannak. – Nagyon sajnálom. – Juliette közel volt a könnyekhez. – Megpróbáltunk idejönni, de az ellenségeink a közelben vannak. Valószínűleg kifigyelték a pihenőhelyünket, és ahogy felemelkedtünk, megtámadtak bennünket. Manolito vetett egy gyors, felmérő pillantást az öccsére, hogy Riordannak nincsenek-e azonnali beavatkozást igénylő sebei. Riordan megrázta a fejét, hogy megnyugtassa. – Jasmine és én, a szobájába visszük Solange-ot, – mondta Juliette, – te pedig segíts Manolitonak. – Mit művelsz? – követelt választ Riordan, bár már pontosan tudta. De remélte, hogy nem igaz. – Teljesen megőrültél? Nem alakíthatsz át egy Jaguár hímet! – Miért? – kérdezte MaryAnn kihívóan. – A nők átalakításával semmi problémád sincs. Juliette-ben nem volt némi Jaguár vér? Riordan tekintete az arcára ugrott, majd onnan le, szétmarcangolt lábára.

– Riordan? – terelte magára vissza a figyelmét Jasmine. A pillantása azonnal megenyhült. – Mi az kishúgom? – Én kértem meg Manolitot, hogy mentse meg a Jaguárt. Ha nem sietett volna Solange segítségére, ő most vagy halott lenne, vagy fogoly. – Egy Varázsló volt velük, – egészítette ki Manolito az információt, miközben komor arccal megállította Luizt a táplálkozásban. – Ő bontotta ki a biztonsági intézkedéseket a házon, hogy beengedje a Jaguár hímeket, aztán ő is bejött utánuk, és foglyul ejtette Jasmine-t. Juliette megpördült, az arca halálsápadt lett. – Ó ne, akkor a ház is egy csapda volt! Ettől féltünk, amikor láttuk, hogy egy Jaguár figyelte a csatát. Jasmine, rendben vagy? Jasmine bólintott. – De nem engem kerestek. Azt hitték, én vagyok Solange. Ezen a néven szólított. Nem reagáltam rá és nem tagadtam le, de határozottan őt akarták. Manolito felegyenesedett Luiz fölött, és kézfejével megtörölte a homlokát, egy véres foltot hagyva hátra ott. – Luizt, megfertőzte egy vámpír. A Malinov fivérek felhasználják a tervet, hogy átvegyék a hatalmat. Megsemmisítik a Jaguár fajt, az alapján a terv alapján, amiről fiatalabb korunkban beszéltünk. Királyi vérvonalat keresnek közöttük, de azt nem tudom miért. Előbb azt gondoltam, hogy Juliette vagy Jasmine a célpont, de Luiz elmondta, hogy Solange az. Egy vámpír kényszert használ a Jaguár hímeken, hogy megkeressék és elfogják őt. Mindenről, amit megtudott, szellemi úton gyorsan informálta öccsét is. Juliette megrázta a fejét. – Solange tiszta vérű Jaguár és a királyi családból származik. – Solange nem maradhat a szigeten, – szögezte le Riordan, – azonnal el kell őt vinnünk a birtokra, amint olyan állapotban lesz, hogy utazhasson. – Nem fog beleegyezni, – mondta Juliette. – Arról beszélt, hogy eljönne, – tiltakozott Jasmine, – szerintem meg tudnánk győzni. – Vigyétek fel a szobájába, – rendelkezett Riordan, – én pedig felszámolom odakinn és itt addig ezt a káoszt. Ezután csak olyan biztonsági intézkedéseket fogunk használni, amiket soha nem szőttek mágusok. – Égesd el kinn a Jaguárt, akit megöltem. Őt is megfertőzte a vámpír, és valószínűleg fel is akarja majd használni újra, – tanácsolta Manolito. – Nem szeretném, ha felhasználhatnák a testét az ellenségeink. – Milyen terv? – hajolt Manolito arca elé közvetlen közelre MaryAnn. A férfi arca kifejezéstelen maradt, tekintete öccsére villant. Riordan volt, aki válaszolt. – Nagyon fiatalok voltunk, és nagyon okosnak gondoltuk magunkat. Azt hittük, hogy egy jobb hellyé tehetjük a világot. – Azt hittük, hogy különbek vagyunk mindenkinél magunk körül, – javította ki Manolito. – Mindannyiunknak gyors agya és gyors reflexei voltak. Kevés jobb vadász akadt nálunk. Amikor összeültünk tanácskozni, mindig Zacarias dolgozta ki a harci stratégiákat. És mindegyikünknek volt valami remek ötlete, hogy megakadályozzuk, hogy a népünk katasztrófába sodródjon. – És aztán mi történt? – unszolta MaryAnn. Manolito felsóhajtott, és két kézzel túrt a hajába. – Most jövök csak rá, hogy mindannyiunk gondolatai összefonódtak, míg elárasztottak bennünket információval. Az ajándékaink megengedték, hogy nagyon gyorsan működjön az agyunk, megadja azokat a válaszokat, amire szükségünk van. Ez volt az, amivel mi hozzájárultunk a tanácsülésekhez, mint mindenki más is azt adta, amihez legjobban értett. De

akkoriban úgy gondoltuk, hogy nem úgy kellene irányítani a népünket, ahogyan azt Vlad Dubrinsky teszi. Ő volt a herceg, és olyan borzasztóan kevés asszonyunk volt. Riordan megrázta a fejét. – Akkoriban szinte semmi remény nem volt rá, hogy valaki megtalálja az életpárját. Kevés gyerek maradt életben, és azok között sem volt egyetlen lány sem. Mindannyian úgy láttuk, hogy a faj kihalása elkerülhetetlen. Csak idő kérdése volt. Sokan zokon vettük az ősiek emberekkel és a többi fajjal kapcsolatos szabályait. Nem akartunk a többiekkel, a Varázslókkal, a Jaguárokkal és a Vérfarkasokkal együtt mítosszá válni. Réges-rég sokkal több alakváltó faj létezett, és bárhol néztük, mindannyiuknál ugyanaz történt. – Meg akartuk menteni a népünket, így a barátainkkal összeültünk, hogy megfelelő stratégiát állítsunk össze, – vette át a szót Manolito. – Úgy gondoltuk, nekünk kell kivezetnünk a Kárpáti népet a haldoklás árnyékából, és tudomására kell juttatnunk a világnak a létezésünket. Bárkinek, aki Dubrinskyt támogatta volna a tervünk ellenében, annak mennie kellett volna. Tehát eljátszottunk az ötletekkel, hogyan is lehetne ezt megtenni. – De persze mindez csak elméleti viták szintjén, – tette hozzá Riordan, – nem gondoltunk gyakorlati megvalósításra. Felemelte a kezeit maga elé, mintha látná rajta a saját népe vérét. – Függetlenül attól, hogy mit gondoltunk róla utólag, – mondta Manolito, – a Malinov fivérek nekifogtak megvalósítani azt a tervet. – Kik azok a Malinov fivérek? – kérdezte MaryAnn. Luiz megmozdult, a szemei felpattantak, a levegő zihálva szökött ki a tüdejéből. Megvonaglott, az izmai összehúzódtak, a teste eltorzult. MaryAnn azonnal odahajolt hozzá, ahogyan a rázkódó testből a kín egy apró hangja tört fel. – Ez nem működik Manolito. Manolito megfogta a karját, és távolabb húzta a Jaguár férfitól. – Ez nagyon durva lesz Ainaak enyém, nem szeretném, ha szemtanúja lennél az átalakulásnak. MaryAnn felemelte az állát, és egyik fivérről a másikra nézett. – Azért nem akarod, hogy szemtanúja legyek az átalakulásnak, mert nem szeretnéd, hogy megtudjam, mi történik, – találgatott. – Azt sem, – hagyta rá Manolito. – de a testének nem csak a macskával kell megharcolnia a fensőbbségért, az összes méreganyagnak is távoznia kell a szervezetéből. – Juliette átalakulása rendkívül nehéz volt, – tette hozzá Riordan. MaryAnn, Manoliton tartotta a pillantását. – Őszintén hiszem, hogy tudok neki segíteni benne. Riordan ismét megrázta a fejét. – Senki sem tud segíteni. Ha tehetnénk, elvennénk a fájdalom legnagyobb részét, de még az avio päläfertiil esetén sem megy, a saját lelkünk másik felénél sem működik. MaryAnn, Manolito felé nyújtotta a kezét. A férfi azonnal megfogta és összefonta az ujjaikat. – Tudok segíteni neki Manolito. Embereket vigasztalok, ez a szakmám. Ezt csinálom. – Sajnálom szerelmem, – felet olyan gyengéden, ahogyan csak tudott. – Ez túl nagy kockázat lenne. Teljesen figyelmen kívül hagyod a tehetségedet, és egyesítesz egymással személyeket, anélkül hogy erről tudomásod lenne. Képtelen vagyok elfogadni annak a lehetőségét, hogy esetleg csapdába esel vele a testében, mielőtt befejeződik a harca. Nem kockáztathatom ezt meg. – Ez nem a te kockázatod. Valami sötét és veszélyes villant meg a fekete szemek mélyén. Egy izom rángani kezdett az állkapcsa mentén, de az arca továbbra is érzelemmentes maradt. – Azt mondtam, hogy nem. MaryAnn bosszúsan nézett rá.

– Manolito, nem mondhatod meg nekem, hogy mit tegyek, vagy mit ne. Gyorsabban mozdult meg, mint azt valaha is feltételezhette volna, hosszú, izmos karjaiba szorította, még mielőtt egyáltalán esélye lett volna bármiféle harcra. És mielőtt egyetlen szót is szólhatott volna tiltakozásul, hatalmas léptekkel átvágott vele a házon. MaryAnn-t, életében soha senki nem tartotta vissza testileg. Dühösen rugdalni kezdte, de a férfinak hatalmas fizikai ereje és vasakarata volt. Nem volt megállás. – Nagyon sajnálom ainaak sívamet jutta. Örökre a szívemhez kötött. Ezt olvasta ki az elméjéből, míg keresztülsiklott vele a házon a szobájáig, és letette az ágyára. Ajkaival végigsimított a haján és otthagyta, bezárva maga után az ajtót. Manolito megállt kívül egy pillanatra, míg elmormolt egy bűbájt, ami zárva is tartja az ajtót, ha esetleg megpróbálná a sarokvasakról leemelni azt. Bármennyire is nő volt, teljesen elképzelhető, hogy képes is lenne megtenni. Inkább fújjon és dühöngjön vele, de MaryAnn és Luiz érdekében is jobb, ha nem lesz szemtanúja annak, ami a férfival történik. Egy cipő döndült hangosan az ajtónak a háta mögött. Aztán még egy. Ó igen, dühös, így már rendben lesz. – Manolito, gyorsan, – szólította Riordan, – valami nagyon nincs rendben. MaryAnn is hallotta Riordan sürgető kiáltását, hasra vetette magát a párnán. Hányingere volt. Ő volt az, aki szinte rákényszerítette Manolitot arra, amit Luizzal tett, és most magára hagyta mindkettejüket. Luiz egyedül néz szembe egy rettenetes megpróbáltatással. Fogalma sem volt róla mi az, csak azt érezte, hogy ez iszonyú trauma nem csak a Jaguár hím, hanem a két Kárpáti férfi számára is. Egyáltalán, változtattak át valaha is férfit Kárpátivá? Ha ilyen még soha nem történt, annak valószínűleg valami oka lehetett. Nagyon nyomós oka. Ő pedig átgondolatlanul beletaszította őket. Beletemette forró arcát a párnába, érezte, hogy könnyek marják a szemét. Luiz szenvedni fog, és valahogyan egészen biztosra érezte, hogy Manolito is vele fog szenvedni. Ragaszkodni akart a dühéhez, amiért házi őrizetbe helyezte őt a szobájában, megtiltotta, hogy szemtanúja legyen az átváltozásnak, mintha csak egy kisgyerek lenne, de egy része még mindig ott volt Luizzal és Manolitoval, érezte mindkettejük fájdalmát, és ez elmosta a haragját. Bement a fürdőszobába, forró vizet eresztett a kádba, el akarta lazítani csomókban feszülő izmait. A gyomra egyetlen hatalmas görcs volt. Rángatózások, eltorzulások benyomásait kapta el Luiz testéből, a férfi a levegőbe emelkedett, majd visszazuhant a padlóra. Csak pillanatok voltak ezek, rájött, hogy Manolito torlaszolja el előle a Jaguár hímet, hogy ne tudjon összeolvadni vele. Eszébe jutott, hogy a tanult trükköt felhasználva mégis megpróbáljon kapcsolatot teremteni, de ez szinte soha nem sikerült, ahányszor csak megpróbálta, egyszerűen nem volt jó ebben. A próbálkozás pedig, most még lehetetlenebbnek tűnt. Vett egy mély lélegzetet és lassan kiengedte. Nem hagyhatja magára Luizt éppen most, abban a szakaszban, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá. Manolito próbálja védeni a Jaguárt és próbálja védeni őt, de attól függetlenül, hogy a férfinak tudomása volt róla vagy sem, neki is szüksége volt védelemre. Rákoncentrált. A tapintására, a bőrére az ujjai alatt. A rétegekre az elméjében. A köztük lévő bizalmas kommunikációs útvonal egy váratlan ajándék volt. Bármennyire is arrogánsnak gondolta, most már jobban ismerte őt, a világ elől rejtegetett szelídségét. Érezte az együttérzését, ahogyan tartotta Luizt és azt is, mennyire keresi a módot arra, hogy csillapíthassa a fájdalmát. Érezte a macska karmait, hogyan szántják Luiz bensőjét, hogy hogyan küzd a jaguár benne a túlélésért, aztán ez az érzés eltűnt.

Lassan kiengedte a lélegzetét, és még részletesebben elképzelte maga előtt Manolitot, ahogy Luizt tartja. Elkapta az együttérzés egy apró hullámát Mind Manolito, mind Riordan felől, aztán a macska újra pánikba esett, harapott és karmolt, mindennel védekezett a Kárpáti vér ellen, ami csak a rendelkezésére állt. Térdre rogyott, a gyomra megemelkedett. Négykézláb térdelt a fürdőszoba padlóján, a fájdalomtól, ami áthullámzott rajta, lélegezni sem tudott. Elkapta Manolito döbbent felismerését, hogy ott van vele, holott szilárdan elzárta magát előle. Szinte haldoklott ott egyedül, bezárva, amikor tudta, hogy Luiz szenved és Manolitonak szüksége van rá. Érezte magában az ellenállhatatlan késztetést, hogy tegyen valamit értük, de egyikükön sem volt képes segíteni. Manolito nem ismer megalkuvást, és talán fel sem ismerte, hogy arra kényszeríti, hogy menjen szembe a saját természetével. Újra eltolta magától a félelmet, és Manolitora összpontosított. mert abban a rövid pillanatban, míg kapcsolódott hozzá, megérezte az ő harcát is az árnyékvilággal. Lehet, hogy nem képes elérni Luizt, de Manolitot elérheti. A kapcsolat kettejük közt hihetetlenül erős volt. Szilárdan beleolvadt a férfi elméjébe, és meglátta az átváltozás valódi, rettenetes borzalmát. A kín iszonyú volt, Luiz egyszerre harcolt az emberi halállal, a macskája pedig a Jaguár halállal. És Manolito túl sokat vett belőle magára, sokkal többet annál, mint amennyit megengedhetett volna magának. Mindkét férfi sztoikus maradt, mindketten teljesen tudatában voltak egymásnak, Luiz pedig igyekezett a lehető legnagyobb méltósággal viselni az egészet. Manolito mindent elkövetett, hogy megnyugtató és együttérző maradjon, nagy figyelmet fordítva arra, hogy a Jaguár hím megőrizhesse az önbecsülését. Abban a pillanatban, amikor az első könnycseppek lefutottak az arcán és a teste megvonaglott a két férfi fájdalmától, amin megosztozott velük, felismerte, hogy szereti Manolitot, mindennel együtt, úgy ahogy van. A vonzalmat talán elindíthatta az az ősi szertartás. Testileg talán a megszállottja, de most már látta a valódi jellemét is. Nyitott könyv volt a számára, hogyan feszíti meg óriási hatalma minden cseppjét, fáradhatatlanul, megingás nélkül küzd, hogy átvihesse Luizt a saját világába, és MaryAnn szíve azon az egyetlen módon válaszolt, ahogyan mindig is tudott, teljes elfogadással.

Tizenkettedik fejezet Az átalakítás volt a létező legfájdalmasabb és legrémítőbb dolog, amit valaha is el mert volna képzelni, egy sötét, fájdalmas halál és egy újjászületés. Tudta, hogy ő is ezzel néz szembe, és azt is, hogy Manolito látva Luiz iszonyú szenvedését, egyáltalán nem biztos benne, hogy ezt vele kapcsolatban is meg merné kockáztatni. Furcsa volt, de ő gondolkodás nélkül kockáztatott volna amiatt, amit itt ma erről a férfiről megtanult, hogy Manolito De La Cruz sokkal több annál, mint egy elképesztően jóképű, de túlságosan arrogáns férfi, tudatosult benne, hogy félig-meddignél már sokkal jobban beleszeretett ebbe a pasasba. Franciafonással összefogta a haját, a keze rutinosan végezte az ismerős feladatot, ez megnyugtatta, amikor úgy érezte, újra sírva fakad azon, amin Luiz és Manolito keresztülmegy. A testvérei elmebetegnek tartották Manolitot. Ráadásul, ő maga is annak gondolta magát, mégis a legnagyobb részvéttel és tisztelettel bánt a Jaguár hímmel, és rengeteget átvett a szenvedéséből. Tudta, hogy ott volt, és segített neki csillapítani Luizt, és bármit megtett volna, hogy ez ne legyen így, de ettől csak még közelebb érezte magához. Éjkék tangát vett magára, ami aranyszínű láncokkal simult kétoldalt a csípőjére, és amiben még a legrosszabb körülmények között is szexinek és bátornak érezte magát. Lábszárig érő szoknyája, szintén éjkékből váltott színátmenettel királykékbe lágyan aláhulló anyaga vajpuhának tűnt, és jól illeszkedett térdig érő, csatos, kék csizmáihoz színben. Úgy simultak a lábára, mintha ráöntötték volna őket, és szinte suttogtak a lábán, ahogy járt. A szoknya, szépen kiemelte kerek fenekét, a lehető legelőnyösebben, és neki minden előnyre szüksége volt most Manalito-val szemben, amikor meg akarta tárgyalni vele, hogy mit szabad a kapcsolatukban és mit nem. Mert úgy döntött, hogy ad egy esélyt a kapcsolatuknak. Felöltötte a tangához illő sötét színű, egzotikus, félkosaras melltartót, ami varázslatosan kiemelte az idomait, és illett rövid, királykék, ujjatlan, gyöngyház gombokkal záródó kis blúzához. Kiegészítőkből rengeteg állt a rendelkezésére. Ahogy a karpereceket feltolta a csuklóján, ismét maga elé idézte a férfi arcát. Ahogy mosolyog. Sűrű, vastag, fényűzően csillogó fekete haját, ahogy ráömlött előző este. A szemeit. Ó, Istenem, milyen forróak is a szemei, hogyan követelnek, az érzéki száját… hogy a fenébe gondolta, hogy az öltözékével képes lenne elcsábítani őt? Az öltözékével az érzékeire akar hatni, azt akarja, hogy észrevegye. A tűzzel játszott, és pontosan tudta, hogy nem sírhat majd, ha megégeti magát, eleget tudott az életről ahhoz, hogy ezt világosan lássa. A feszültség a házban lassan feloldódott, ő pedig egy hatalmas sóhajjal leereszkedett az ágya szélére, hogy ott várjon rá. Hallotta, hogy valahol ketyeg egy óra. Vég nélkül és nagyon hangosan. Jön. Hamarosan. Azonnal. Várt, de a mosoly egyre inkább elhalványult az arcáról. A fogait összeszorította, másképp csikorgatni kezdte volna őket. Nem hagyhatja őt itt a szobában, mint egy rakoncátlan tinédzsert! Már jönnie kéne. Most azonnal. Mielőtt elveszti azt az édes, megbocsátó természetét örökre. Felpattant, keresztülrohant a szobán, és öklével nagyot sózott az ajtóra.

– Gyerünk már, te dzsungellakó! Ami sok, az sok! Eressz ki innen! Csak a csend felelt a követelésére. Meg fogja ölni, puszta kézzel. Az erőszakmentes eszméi itt az őserdőben, a dzsungellakók közt, határozottan idejétmúltnak tűntek. – Visszavonok minden jót, amit valaha is gondoltam rólad! – üvöltötte az ajtónak, és a tenyerével dörömbölt rajta. Mintha csak Manolito arca lenne ott. – Szükség lenne valakire, aki beveri azt a kemény fejed! És egy hatalmas, csattanós pofonnal nem elégedne meg. Lehet, hogy sokkal szigorúbb, vadabb büntetést kellene kitalálnia, bár erre nézvést nem sok ötlete volt. Ostorok és láncok. Felrémlett előtte egy gyilkosan magas tűsarkú, combig érő fekete bőrcsizma, necc harisnya és egy bőrfűző. Nem, ez nem válik valóra, mert Manolito nem érdemli meg, hogy megtörténjen. Neki, egy életre elegendő verésre van szüksége. Mint a férfiaknak, azokban a szörnyű tévéműsorokban, akik ketrecekben harcolnak egymással, az kellene neki, nem bőrcsizma. Az ajtó hirtelen kitárult, de Manolito széles vállai máris kitöltötték újra a keretet. Csak állt ott, és csúfondáros kis mosollyal a szemeiben nézett le rá, miközben megpróbálta fájdalmas arckifejezéssel dörzsölni az állát. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha kizárólag csupa szépet gondolnál rólam. Kinyitotta a száját, hogy rázúdítsa haragja viharát, aztán visszacsukta. Végtelenül kimerültnek tűnt. Teljesen elfáradt abban, hogy megmentsen két életet, hogy villámgyorsan gyógyítson, és önmagát is megtartsa mindeközben a két világ között. Úgy érezte a kimerültségét, mint egy saját vállára nehezedő súlyos terhet. Tudta, min ment keresztül, és tudta, mitől próbálta megkímélni őt. MaryAnn csípőre tette a kezét, és tetőtől talpig végigmérte. – Sikerült tökéletesen kikészítened magad. Az öcsédtől kaptál még vért? Nagyon bátornak érezte magát, hogy feltette ezt a kérdést, és közben kényszerítette magát, hogy rezzenetlenül nézzen a szemeibe, nehogy úgy tűnjön, hogy meghátrál a szükségleteitől. Halvány mosoly lágyította el a kemény szájszéleket, és söpörte félre a mély árnyékokat a szemeiből. – Nem készítettem ki magam. Gyönyörű vagy, MaryAnn. Egyetlen pillantás rád elég ahhoz, hogy minden más elhalványuljon. – Kinyújtotta felé a kezét. – Gyere velem. Annyira nagyon kettesben akart maradni vele, hogy hátrafelé tett egy lépést. – Hová? – Van számodra egy meglepetésem. Rezzenetlenül tartotta feléje nyújtott kezét, és a szemébe nézett. MaryAnn kiengedte a lélegzetét, és belecsúsztatta a kezét az övébe. Azonnal köré zárta az ujjait, és behúzta teste melegébe. Szinte érezte, hogyan mossa át bensőjét a melege és kapcsolatuk vonzása. – Luiz? – Már a földben van, jól őrzött helyen. Olyan biztonsági intézkedéseket használtunk, amit mágus nem törhet meg. Nagyon rég használtuk ezeket, még mielőtt kapcsolatba kerültünk volna más fajokkal, és gondatlanokká váltunk volna. Az utóbbi idők csatái velük, figyelmeztethetett volna bennünket, hogy még mindig számottevő tényezőként kell kezelnünk őket, amikor előkészítjük az alvóhelyeinket, vagy a házainkat védjük. Ilyen hiba nem fog többé előfordulni. – Köszönöm, amit érte tettél. Lehajolt hozzá, ajkaival könnyedén végigsimított az övén, puhán, ráérősen, a leghalványabb agresszivitás nélkül, mintha egyszerűen csak ízlelgetné. – Szívesen. Majd meglátjuk, mit gondol minderről Luiz, ha felébred.

Manolitonak irányítania kell Luiz ösztöneit, hogy táplálkozzon. Az új Kárpáti, hosszú időn keresztül Jaguár ösztönökkel ébredt, és most farkaséhes lesz. Ha hagyná, hogy megölje a zsákmányát, Manolitonak gyorsan és hatékonyan el kellene intéznie őt, de most nem akart erre gondolni. Az életpárjával akarta megtölteni az elméjét, MaryAnn-el. Nem akart az árnyékvilágra, sem pedig a káosszal tele valódi világra gondolni, a hála látványában akart gyönyörködni a szépséges női arcon. – Már nincsenek fájdalmai? Manolito rásimította a kézfejét a nyakára, hüvelykujjával megcirógatta az állát. – Nincsenek, Most már biztonságban van. A földben marad két-három napig, mielőtt felemelkedhet, és ha eljön az idő, ott leszek vele, hogy segítsek neki, ha lehetséges. – És Solange? – Riordan és Juliette vele vannak. – Fel-alá simogatta ujjperceivel a bőrét a nyakán. – A ház tiszta és védett. Minden csendes. El akarlak vinni innen és egy kis ideig csak magamnak kisajátítani. – MaryAnn szíve bukfencet vetett. Mindennél jobban vele akart lenni. Különös gonddal öltözött, mindent megtett, hogy legyen bátorsága szembenézni azzal, ami közöttük van, bármi is legyen az, de most, hogy itt állt előtte, és jobban nézett ki, mint arra bármelyik férfinak is joga lenne, nem volt benne biztos, hogy okos dolog lenne egyedül maradnia vele. Túl vonzó, túl szexi. Nem akart pusztán csak fizikailag kapcsolódni hozzá, a frissen felfedezett érzéseivel viszont sebezhetőbbnek érezte magát, mint valaha. – Egészen lenyűgözőnek tartalak, szeretném jobban megismerni az életpárom – tette hozzá Manolito. Csak kérés volt a hangjában. Kívánság, nem parancs. Ez az egyszerű, őszinte kijelentés pedig áttört az összes védőgyűrűjén, amit csak felépített. – Egészen biztos vagy benne, hogy nem kellene megnéznem Jasmine-t és Solange-t? Azért jöttem ide, hogy nekik segítsek, és még nem jutottam ezzel túl sokra. – Máris segítettél megmenteni az életüket – mondta Manolito, és gyengéden rajzolgatta az álla vonalát. – Solange pihen, Jasmine a nővérével van. – Vett egy mély lélegzetet, hogy magába szívja az illatát. – Most nekem van szükségem rád. A hangja durvává vált az éhségtől. A fekete szemekben füstös vágy parázslott. Bólintott, a szíve hevesen dübörgött. Pulzusa mintha az egész testében dübörgött volna, mellbimbói összeszorultak, fájdalmasan érzékenyekké váltak. Kiszáradt a szája, gyorsan megnyalta az ajkát, a lélegzete elakadt, ahogy Manolito pillantása odaugrott. – Nem vagyok benne biztos, hogy ez biztonságos lenne. – Nem eshet semmi bajod – ígérte. Hüvelykujja meleg érintésével végigkövette ugyanazt az útvonalat, amit az imént MaryAnn nyelve járt be. – Semmi, amíg veled vagyok. – Tőled. – Alig jutott levegőhöz, hogy kiejtse ezt az egyetlen szót. – Tőled nem vagyok biztonságban. Őrületes módon reagálok rád. – Úgy találta legjobbnak, ha becsületesen, őszintén elmondja neki. – És az a helyzet, hogy én rég felállítottam a magam szabályait. – Szabályokat? Bár pillantása nem tágított a szájáról, a szemöldökei kérdőn íveltek a magasba. – Magamnak. A férfiakkal kapcsolatban. Nem fekszem le mindenkivel. Őszintén szólva, ez nem hangzott túl magabiztosan, de gondolkodni is alig tudott, amikor Manolito így nézett rá. – Végtelenül hálás vagyok a szabályaidért. Gyengéden megnyomta alsóajkát, ami csak fokozta a csábítást. Hogyan magyarázhatná meg magának, hogy az évek alatt megszerzett önbecsülése és józansága épp kirepülni készül egy pillanat alatt az ablakon? Ha kettesben van vele, azonnal elcsábítja, és legszívesebben könyörögne neki, hogy nyomja oda a legközelebbi falhoz, és tegye a magáévá. Soha nem vágyott egy langyos, kényelmes kapcsolatra egy férfival. Vagy mindent felégető, pusztító szenvedélyt akart, vagy semmit. Így hát a semmit választotta.

Olyan férfiról álmodozott, aki képes elektromos bizsergést végigküldeni a gerincén, akivel egy bárban találkozik, esetleg úgy, hogy a kabátja alatt nem visel semmit, vagy egy partin táncol vele, füstös érzékiséggel, ahol a kezei forrón érintenék a bőrét, és mindketten tudnák, hogy nem fognak hazaérni, még mielőtt végképp elborítja mindkettejüket a forró szenvedély. És most, az összes valaha volt fantáziája valósággá vált. MaryAnn meglehetősen biztos volt benne, hogy Manolito De La Cruz a legforróbb, legszexisebb férfi, aki valaha is élt a földön. Szinte csöpögött belőle az érzékiség. Minden pillantása, a modora, széles mellkasa, keskeny csípője, farmerének elején a hatalmas dudor mind erről árulkodott. Vágytól elnehezült szemhéjai félig eltakarták füstös, szédítően forró szemeit. Leplezetlen, színtiszta sóvárgása pedig elérte, hogy MaryAnn bensőjének középpontja megolvadjon, a szíve pedig elfogadja, hogy ez a férfi minden, amire valaha is vágyott a szerelemben. Hogy senki más nem lenne elfogadható a számára. – Ha most kettesben maradok veled valahol Manolito, nem vagyok benne biztos, hogy utána képes lennék együtt élni magammal. – Semmi olyat nem teszek, amivel ne tudnál együtt élni. A hangja éppen ellenkező hatást ért el, reményt keltett, hogy pontosan olyan dolgokat akar tenni vele, amivel félt, hogy nem tudna együtt élni. És azért nem, mert annyira akarta azokat a dolgokat. Azt akarta, hogy tanítsa meg neki azokat a dolgokat, amikről csak álmodozott, az övé akart lenni, szeretkezni akart vele, azt akarta, hogy mutassa meg neki, hogy azok a vágyképek, amiket a fejében látott, valóra válhatnak, nem csak képzelte őket. – Nem engedsz be az elmédbe. Tényleg fájdalom volt a hangjában? A legkevésbé sem akart fájdalmat okozni neki. – Nem tudom, hogyan kell beengednem, vagy kizárnom téged az elmémből. Az igazat megvallva, fogalmam sincs, miért hiszitek azt, hogy médium vagyok. Jasmine úgy gondolja, hogy én mentettem meg a Varázslótól. Pedig csak a vad szél volt. Leszakított egy ágat, ami ráesett a mágusra. Nem én csináltam. Hogy is csináltam volna? Bizonyos szempontból nagyon is hálás volt, amiért a férfi nem tudott bejutni az elméjébe. Ha rajta múlik, soha nem is fog. Semmi szükség nem volt rá, hogy meglássa fantáziáit, azzal csak még nagyobb bajba kerülne, ha Manolito követhetné túl élénk képzeletét, ami állandóan a szexnél kötött ki. Manolito birtokló pillantása végigfutott rajta, majd foglyul ejtette tekintetét. – Gyere velem, MaryAnn. Engedd, hogy megmutassam neked a világomat. Nem kellene vele mennie. Csak a baj lesz abból, ha vele megy. Sóhajtott egy nagyot. Hát persze, hogy vele megy. Megy, mert teljesen elvesztette az eszét, mert még mindig érzi az ízét a szájában, a kezeit a testén, kívül és belül, egyaránt fájdalmasan sóvárgott érte. – Hozom a paprikaspray-t. Halvány mosolya tűznyelvek nyaldosását küldte végig a mellein és a hasán, combjai belső felén táncolt, míg fellobbanva elérte nőiességének legrejtettebb magját is. Kiengedte a lélegzetét, úgy érezte, mintha arra készülne, hogy a mélybe vesse magát egy szikla pereméről. – Nem is várnék el kevesebbet, mint a paprika spray – felelte, és hangjából egyértelműen vidámság hallatszott. A humor jele, ami oly ritka volt Manolitonál, csak még inkább fokozta vonzerejét. Felemelte a fejét, hogy felnézzen rá, és teljesen elveszítette a gondolatai fonalát attól a hévtől, amit a férfi érzett, iránta. Senki és semmi más nem létezett Manolito számára abban a pillanatban, csak ő.

Figyelmes gyengédséggel fonta köré a karjait és szelíden magához húzta. A teste kemény volt, a bőre forró, az illata férfias. Éjfélfekete haja az arcát súrolta, ahogy felemelte magához, végigcsúsztatva testét az övén, hogy érezhesse merev férfiasságát nekiszorulni saját, puhább alakjának. – Öleld át a nyakam és fond a lábaidat a derekam köré. Ha még mindig félsz a repüléstől, szorítsd oda az arcod a nyakamhoz, hogy ne kelljen látnod. Bízz meg bennem, hogy vigyázni fogok rád, MaryAnn. Rettenetesen bizalmasan hangzott mindez, hangja bársonyráspolya rekedtesen biztatta, ez pedig egyszerre volt ígéretes és megrázó, mintha a megelevenedett bűn élt, lélegzett volna a férfiban, egyre erősebben áradva felé, hogy teljesen elborítsa szenvedéllyel. Szavainak kettős jelentése borzongást küldött végig a gerince mentén. Amint MaryAnn úgy érezte, hogy szerzett némi irányítást a dolgok felett, a férfi abban a pillanatban nekilátott, hogy ellopja tőle azt. Pulzusa követte az övének ritmusát. Szíve ugyanabban a tempóban kalapált. A tiltott gyümölcs kísértése ellenállhatatlan volt, egy pillanatra beletemette ujjait a sűrű, vastag hajfürtökbe, hogy ujjhegyein érezze selymes tapintását, és az érzés megrendítette. Ahogy a lábai felemelkedtek a padlóról, lehunyta a szemét. Olyan könnyedén akasztotta el a lélegzetét, kavarta fel, feledtette el vele azt, hogy MaryAnn egy tanácsadó, és juttatta eszébe, hogy egy nő. Válla gödre csábítóan meleg volt, orrával félrebökdöste inge nyakát, hogy arcát a csupasz bőrére simíthassa. Ajkait odaérintette hozzá, megízlelte, mert megtehette. És mert az érintésétől az öröm borzongása rázta meg a hatalmas, erős testet. Az éjszaka meglepően meleg volt. Ahogy átvágott vele az erdőn, hallott mindent, állatokat, madarakat, még a rovarok jelenlétét is érzékelte. Egy apró remegés futott végig a gerincén, ahogy egy ragadozó jelenlétét is megérezte. Lehetetlen volt nem észrevenni, mennyire élőnek érzi magát vele. Energiát hozott létre, érzékit, izgalmasat, de legfőképpen veszélyeset, kielégíthetetlen, telhetetlen szexuális vágya szinte elborította, a sóvárgása iránta még a saját vágyán és szükségletein is felülemelkedtek. A pillantásaitól, az érzékiségétől nem csak az erénye volt veszélyben, mivel a férfi jó ember volt, a szíve is ugyanolyan szenvedéllyel reagált rá, akárcsak a teste. A legnagyobb kockázatot az jelentette, hogy beengedte őt a szívébe. Manolito gyorsan, gondolkodás és a következmények felmérése nélkül áldozta fel magát másokért, és ez a jellemvonás, neki pontosan elegendő volt. Hogy akár érdesen is, de mindig őszinte volt, szintén sokat nyomott a latban. Megmutatta neki a sebezhetőségét, amikor mesélt arról, hogy mit lát, mit hall a másik világból. Beengedte őt a legbensőbb érzései közé a legkisebb fenntartások nélkül. „Te is éppen úgy kinyithatod az elméd az enyém előtt.” Biztonságos melegben érezte magát, mintha puha bársonyköpeny ölelte volna körül. – Meg tudom tenni? Nem gondolta azt, hogy veszélyes lenne megnyitnia előtte az elméjét. Csak a szívét. Beletemette az arcát a nyakába és érezte, hogy magasan, fenn az égen szárnyalnak. „Most nézz le, MaryAnn.” – Magasságiszonyom van. Félt tőle, hogy tetszene neki, amit mutatni akar. Attól is, hogy beleszeret ebbe a férfiba, és ez örökre megváltoztatja az egész életét, amiért olyan keményen megdolgozott. Teljesen felforgatja az ő apró kis zugát a világban, amit annyira élvezett. Tudta, hogy segíthet másokon, ez nagyon jó érzés volt, és szerette a függetlenségét is. És ott volt a bensőjében valami nagyon rémítő dolog, valami, amitől félt, és ezért bezárva tartotta, és amit ez a férfi folyton a felszín közelébe hívott benne. A városban, az emberek folyamatos nyüzsgésében, ez a valami csendes maradt, könnyen az ellenőrzése alatt tartotta.

De itt, ennek a férfinak a közelében megmoccant, nyugtalanul kinyújtózott a bensőjében, szabadulni akart. Annyira vakmerő pedig nem volt, hogy szabadon merje engedni. Manolito ajkai a feje búbját súrolták. „ Nem fogsz félni, megígérem. Meglátod a világomat úgy, ahogyan én látom.” Egy pillanatra lehunyta a szemeit, és még közelebb húzódott hozzá. Pontosan ez volt az, amitől félt. Nem akart szépséget látni az esőerdőben. Rovarokat akart látni. Sok, ronda, csípős rovart. És piócákat. Vannak itt piócák, tudta. Elképzelt magán egyet. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy tisztán tudjon gondolkodni és biztonságban maradjon. Ezzel és nagy, kövér, vérszívó bogarak élénkre színezett képével felfegyverezve, óvatosan felemelte a fejét és körülnézett. Egy hatalmas fa lombsátrában voltak, a liánok olyan szorosan fonódtak össze alattuk, hogy szinte összefüggő padlót képeztek a talpuk alatt. Ám az indák nem elégedtek meg ennyivel, feljebb kúsztak, szilárd korlátot is alkottak a fák között, így pontosan úgy sétálhattak a lombkoronában, mintha szeretett városa háztetőin lennének. Lassan engedte ki őt a karjaiból, és figyelte, hogyan néz szét maga körül. MaryAnn visszafojtott lélegzettel nézett szét. A ködcseppek, mint apró gyémántok, úgy hullottak körülöttük az éjféli égből. Fölötte a magasban a csillagok kristályokként hunyorogtak, amerre csak nézett. Olyan magasan voltak, hogy úgy érezte, ha kinyújtaná a kezét, talán megérinthetné a Holdat. Még nem volt teljesen telihold, de a látvány így is csodálatos volt. Odament a korláthoz, mindkét kezével szilárdan megkapaszkodott és lenézett maga alá. Fák tetejét látta, de a szokásos zöld pompa helyett ezüstös fényben ragyogtak, világosan szétválva azokon a helyeken, ahol állatok alakítottak ki maguknak járatokat, szárnyak vibráltak a holdfényben, a sugarak világosan kirajzolták a színpompás tollakat az éjszakai nyugovóra tért madarak testén. A köd indái rácsavarodtak a fák törzseire, hozzáadva némi rejtélyességet ehhez a földöntúli szépséghez. Visszafordult Manolito felé, megtámaszkodott a korláton, és magába szívta a férfi látványát. Odatartozott az éjszakához. Az ura volt annak, a hercege. Erős csontozata meghatározta nemes, férfias megjelenését, és az a remekbe szabott szája egyszerre sugallott érzékiséget és egy csipetnyi kegyetlenséget. Veszély és szenvedély. Rászorította a kezét a gyomrára, hogy a pillangók megnyugodjanak benne. – Ez gyönyörű Manolito. Köszönöm, hogy elhoztál ide. Nem volt ott sem vér, sem halál szaga. Sem a fiatal nők szemében a rettegés. Csak az éjszaka volt ott, és Manolito. Rámosolygott. – Érzem a ködöt, de nem hideg, és a ruháim sem nedvesednek át tőle. – Kárpáti vagyok. Irányítani tudom ezeket a dolgokat. – Intett egyet a kezével, mire a leveles, virágos liánok elkezdtek egymásba fonódni, míg végül egy vastag, puha, hívogató ággyá álltak össze. MaryAnn szíve hatalmasat ugrott. – Miért hordod a hajad abban a szoros fonatban? Hiszen olyan gyönyörű, a fürtök és a csigák szinte ragyognának a holdfényben. Engedd le. Felemelte a kezét, mintegy ellenőrzésként végigsimított szigorúan megfegyelmezett fürtjein. MaryAnn megfogta a kezét, hogy megállítsa. – Természetes göndör vagyok, Manolito. Ebben az időjárásban a hajam egy óriási gömbbé ugrana össze, és fodrászkellékek nélkül komoly bajban lennék vele. – Vad és gyönyörű. – Kiszabadította az ujjait, és lassan kibogozta a szalagot a hajából. – Te ezt nem értheted. Ha leengedem, kezelhetetlenné válik. Egy tonnányi különböző balzsamot és zselét használok, hogy a helyén maradjon, különben az egész arcomba és a szemembe lógna, egy merő káosz lenne az egész. Szóval, hagyd csak úgy.

Megpróbált kemény és határozott maradni, de ez nagyon nehéz volt akkor, amikor érezte ujjait a fürtjei között matatni, ahogy szétbontotta a fonatot. Még a hangját is alig sikerült kontrollálnia. – Szeretem a szoknyát. Köszönöm, hogy emlékeztél rá. Az ő kedvéért vette fel. Megpróbálta ugyan elhitetni magával, hogy csak távolságot akar tőle tartani az öltözékével, de nem lehetett kevésbé őszinte magával, mint a férfi volt vele. A szoknya és a blúz, nemcsak hogy hangsúlyosan nőies volt, határozottan szexinek és kívánatosnak érezte magát benne. Így akarta magát megmutatni neki. Azt akarta, hogy ilyennek lássa. – Az egyik kedvencem. Ez az ő hangja volt? Sokkal csábítóbb volt annál, mint amilyennek szánta. Meg akarta ismerni őt. Egy lehetőséget akart, mindenre. A haja kibukott a fonatból, szabadon áradt szét az arca körül és a vállain. Manolito alácsúsztatta a kezét, hogy rásimítsa tenyerét a nyaka hátuljára, hüvelykujja úgy csúszkált fel-alá a bőrén, mintha éhezne a tapintására. Volt az érintésében, valami váratlan gyengédség. Melegség öntötte el az egész testét, le egészen a lábujjaiig. Hirtelen nehezen jutott lélegzethez. – Fáj a lábad? A szája, nyelvének bársonyosan érdes érintésének emléke, a lábán a remegés egy újabb hullámát küldte végig a testén. Csak megrázta a fejét, félt megszólalni, amikor az a hüvelykujj végigsimított a fülén, újabb rengést indítva el a testében. – Gyere, feküdj le ide mellém, és nézzük a csillagokat, amíg beszélgetünk. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy nemhogy beszélgetni, de akár csak egyetlen összefüggő mondatot is képes lenne elgagyogni, és ami még ennél is rosszabb, hogy azzal az egy mondattal is, valószínűleg az érintéséért könyörgött volna. Meglehetős óvatossággal ereszkedett le a levelek és a virágok közé, és közben megpróbálta megtartani a piócák képét az elméjében, de a virágokból csodálatos illat áradt, az ágy pedig puhább volt, mint bármely matrac, amin valaha is feküdt. Ettől ismét megrémült, és ülve maradt. Manolito a kezébe vette a lábszárát, lehúzta csizmáján a cipzárt, majd levette róla. – Akár kényelembe is helyezhetnéd magad, MaryAnn. Volt némi parancsoló mozdulat az ujjaiban, de a hangja továbbra is szelíd maradt. Nem tiltakozott, hagyta, hogy lehúzza a csizmáit és félretegye őket, majd gyorsan az álla alá húzta a térdeit. Manolito halvány, gúnyos mosolyt küldött felé, majd elnyújtózott mellette, ujjait összefonta a feje alatt. – Azt hittem, hogy félni fogok idefenn – ismerte be, hogy megtörje a csendet. Valami biztonságos témát keresett. – Félsz is. – Ez egy nagyon szokatlan helyzet. Vetett rá egy lopott pillantást a válla fölött. Ott feküdt mellette, mint egy áldozati felajánlás, megtévesztően lustán és lezseren, de érezte a testéből áradó forróságot, látta izmai összehúzódásának tovagyűrűző hullámát, és látta a dudort a nadrágja elején, amit meg sem próbált előle elrejteni. Vonásait a nyers vágy uralta, a szemei szinte felfalták. Kihúzta egyik kezét a feje alól, ujjai végigcsúsztak az oldalán, majd rásimultak a combjára, és fel-le kezdték simogatni a vékony, királykék selymen keresztül. – Az életpárod vagyok MaryAnn, a férjed. Semmi szükség rá, hogy félj azoktól a dolgoktól, amiket szeretnék tőled. Mint a haj és a bőr, minden, ami benned lakozik, az is olyan természetes, ami közöttünk van, mint a légzés.

– Nem ismerlek hozzá elég jól, hogy megadjam neked ezt a fajta bizalmat. Egy nőnek, mint én, teljesen meg kell bíznia egy a férfiban, hogy átadja neki magát akkora mértékben, ahogyan azt te kéred tőlem. – Nem kérem. – Halvány mosoly hallatszott a hangjából. MaryAnn egy pillanatra úgy értelmezte, hogy nem akarja őt, de aztán rájött, Manolito arra gondol, hogy nem kéri, hanem kiköveteli tőle, amit akar. Odadörzsölte az állát a térdeihez, és azt fontolgatta, hogy az emberi törvényekre emlékezteti őt. Ujjai a combján tovább jártak fel és le, megbabonázó, egyenletes ritmusban. – Én nem ember vagyok sívamet, és bármi másnál jobban szeretnék örömet adni az asszonyomnak. Mi a rossz ebben? Tanácstalansága teljesen valódinak tűnt. – De, talán én nem szeretném. A nevetés halk és nagyon szexi volt, cirógató ujjai egy pillanatra sem torpantak meg, ugyanabban a varázslatos ritmusban jártak a testén. – De, szeretnéd. Ez az, amitől félsz, és mégis ez az, amit akarsz. Éppúgy, ahogy tudom azt, hogy mellettem biztonságban vagy, arra sincs semmi ok, hogy megtagadjam tőled azt, amit szeretnél, vagy amire szükséged van. – Attól tartok, ez eltarthat egy ideig. Az érintése könnyed volt, a selyem csúszkálása a bőrén, mégis összerántotta az izmait. – Én nem így gondolom, MaryAnn. Amikor alattam fekszel, a testem a tiédben van, sokkal jobban bízol bennem, mint amikor nem egyesülünk. A szín sokkal gyorsabban öntötte el az arcát és a nyakát, mintsem tehetett volna bármit is ellene. Ezt még letagadni sem tudja. Megtenne bármit, amit csak kér tőle. Sőt, még annál is többet. De mindez túl sok volt, túl hamar. Megnedvesítette nyelvével kiszáradt ajkait. – Nem állok készen erre. – Ez érthető. – A válasza annyira váratlan volt, hogy önkéntelenül felé fordult. És ez nagy hiba volt. A fekete szemek nyers uralomvágytól, sóvárgástól ragyogtak. Megpaskolta maga mellett a virágokból szőtt matracot. – Feküdj le ide mellém. Beszélgetni fogunk. Nem volt kényszer a hangjában, legalábbis akkora nem, hogy észrevehette volna, mégis azon kapta magát, hogy lefeküdt mellé. Comb simult combhoz. Csípő a csípőhöz. Bámult felfelé az égre, figyelte a szikrázó köd szitálását, és egy téma után kutatott, ami igazi beszélgetéshez vezethetne, valamiről, ami többet fedhetne fel abból, hogy kicsoda és micsoda is a férfi. – Szeretsz itt élni? – Kezdem az otthonomnak tekinteni. Mindent szeretek itt. Az esőerdőt, a birtokot, a lovakat és az itt lakókat is. Nem voltam épp a legjobb lovas, amikor tenyészteni kezdtük őket. – Halkan felnevetett az előtörő emlék hatására. – Már hosszú évek óta eszembe sem jutott ez. Semmit nem ismertünk itt, mégis megpróbáltunk emberinek tűnni. Szerencsére megismerkedtünk a Chevez családdal, akik támogattak bennünket. Nekünk pénzünk volt, nekik pedig tudásuk. Azóta is szorosan együtt dolgozunk. – Szerettem volna látni az első lovaglásodat. – Nem töltöttem túl sok időt a nyeregben. Macsó szerettem volna lenni, mint a Chevez fivérek, így nem használtam az elmém, hogy irányítsam a lovat. A nevetés, ami kitört a lányból, ellazította a testét is. – Bárcsak ott lettem volna. Az ujjai ismét rátaláltak a combjára. – Én viszont örülök, hogy nem voltál ott. Hacsak nem irányítani akartad volna helyettem az állatot. – Érdekes és csábító a gondolat, bár fogalmam sincs, honnan veszi mindenki, hogy pszichés képességeim vannak. – Onnan, hogy vannak.

– Akkor hogy lehet az, hogy ennek mindenki a tudatában van rajtam kívül? Pontosan mit is csinálok pszichésen? Az ujjak ismét simogatni kezdték a combját a szoknya selymén keresztül. – Valójában elképesztően erős vagy. Energiát gyűjtesz a környezetedből, azt használod, amikor szükséged van rá. Azt hiszem, hogy egész életedben csinálhattad, gyerekkorod óta, azért tűnik a számodra teljesen normálisnak. Egészen természetesnek. Mint amilyen a hajad is. A keze felsiklott a fürtökhöz, amik egyszerűen lenyűgözték. Egy rugózó tincset kihúzott, gyengéden megrántotta, hogy éppen csak érezze a húzást a fejbőrén. De nem csak ott érezte a rántást, a villanásnyi hőség gyorsabban áramlott végig a testén annál, hogy tagadhatta, vagy akár csak az ellenőrzése alá vonhatta volna. – Semmi ilyesmit nem teszek. – Tényleg nem hitt benne. – Hogyan használhatnék valamit, aminek a létezéséről sem tudok? Ráadásul úgy, hogy működjön is? Az ujjak lecsúsztak a hajáról, végigsiklottak a karján, egészen le a csuklójáig. Összezárultak körülötte, akár egy élő karkötő. – Ha ezt tudnám päläfertiil, soha nem kerültem volna abba a helyzetbe, hogy hatalmasat essek a hátsó felemre. – Azt nem én csináltam. – Te csináltad. – Felemelte a kezét a szájához, fogaival karistolni kezdte a tenyerét. – Hatalmas meglepetést okoztál vele. Nagyon büszke voltam rád, persze csak miután túltettem magam a sokkon, hogy az asszonyom kiütött. – A nyelve pontosan a tenyere közepében örvénylett, megszabadítva attól az aprócska fájdalomtól, amit fogai harapásával okozott. – Nagyon szereted a szádat használni – mondta, és megpróbálta elhúzni a kezét. Manolito nem engedte el, ajkai forrón, nedvesen zárultak be ujja körül, amitől lángok táncoltak át a lány bőrén, mindenfelől összefutva nőiségének középpontjához a lábai között. – Nagyon – ismerte be, a hangja egy egész oktávnyit mélyült, fekete tekintete szinte keresztülégette a blúzát ott, ahol a melle emelkedett és süllyedt, ahogy a légzése felgyorsult. MaryAnn megint megnyalta az ajkait, és elfojtott egy apró nyögést, amikor a férfi tekintete az ajkára ugrott. – Maradj a témánál Manolito. Nagyon szeretnék rájönni, hogyan is lehetnék pszichés. Villámgyorsan csökkent az agya működőképessége. – Természetesen, médium vagy. Olvasni tudsz az emberekben, és mindig pontosan tudod, mit kell mondanod nekik, ami a legnagyobb segítséget nyújthatja ahhoz, hogy megtalálják a saját útjukat. Felnevetett. – Valami ténymegállapításra gondoltam, nem pedig egy fantáziára. Nagyon hosszú ideig jártam iskolába, hogy tanácsadó lehessek. Az, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, nem függ össze azzal, hogy vannak-e pszichés képességeim. Egyszerűen felkészült vagyok és rengeteg tapasztalattal rendelkezem. – Képes vagy rá, hogy megérintsd belülről az emberek fejét. Azt gondolod, hogy ez valami ösztön, és talán egyik-másik képességedre valóban megfelel ez a leírás. A megérzéseidet használod fel. – Megfordította a kezét, és finoman megharapdálta az ujjízületeit. – Most is használhatnád éppen egy kicsit az ösztöneidet. – Nem hiszem, hogy lenne olyan pszichés képesség, amiről azt sem tudod, hogy egyáltalán használod – tiltakozott MaryAnn. Ha tényleg lenne valamiféle képessége, az igazán nagyszerű lenne, de akkor nem, ha nem képes megfelelően kezelni is azt. – Amiatt a vér dolog miatt tudok kapcsolódni hozzád, de másra egyáltalán nem vagyok képes. – Ennél jóval nagyobb hatalmad van. Tetszésed szerint kidobsz mindenkit a fejedből. Erre pedig nagyon kevés ember képes, MaryAnn. Ez egy nagyon-nagyon érdekes képesség. Leejtette a kezét kettejük közé, ujjai ismét a szoknyájára simultak.

– Ezt miből gondolod? – Számos forrás bizonyítja. Azt hiszem, minden társadalomban létezik egy szűk réteg, aki képes az energiát összegyűjteni és manipulálni. Egyes fajoknál ez a képesség erősebb, mint a többinél, de ha egyszer elkezdtek keveredni, ilyen sok év után már nagyon ritkán találni ilyen bámulatos tehetséget. Ennek volt értelme. Érezte simogató ujjait a combján és, hogy hogyan gyűjti a markába a szoknyája anyagát, egyre nagyobb felületet feltárva a hozzá közelebb lévő lábából. Fekve maradt mellette, látszólag a csillagokat bámulta, de a keze már becsúszott a selyem alá, végigkövetve combja vonalát és csípője ívét. Mozdulatlanná dermedt. Minden izom ökölbe szorult a testében válaszként a könnyed érintésre. – Mit művelsz? – Megjegyezlek. Elképesztően puha bőröd van. Nehezemre esik nem megérinteni. Megpróbált kemény maradni, nem mutatni neki, hogy mit érez. Ismét megnedvesítette az ajkait, és a beszélgetésre koncentrált. – Ismerted a Jaguár népet akkor is, amikor még többen voltak? – A váltók, különösen a Jaguárok és a Vérfarkasok, mindig titkolt életet éltek. Zárt társadalmat alkottak. Mindannyian az élni és élni hagyni filozófiát vallottuk, kivéve, ha valaki bűncselekményeket követett el a területünkön. A Kárpátiak, a Varázslók és az emberek közel éltek egymáshoz. A többiek távol maradtak tőlünk és egymástól is. A többi váltó faj olyan gyorsan tűnt el, hogy alig maradtak róluk emlékek. Egészen nyilvánvaló, hogy az a faj, amelyik nem gondoskodik a nőkről és a gyerekekről, lehetetlen helyzetbe kerül, a kihalással kell szembenéznie, a Jaguárok mégis ellenálltak, nem voltak hajlandóak tanulni más fajok hibáiból. Meg akarták tartani állati ösztöneiket, szabadon akartak élni. Egy hosszú percig csendben maradt, figyelte a csillámló ködöt és a denevérek gyors, cikázó röptét, ahogy rovarokra vadásztak az éjszakai égen. Volt valami szépséges béke abban a furcsa, ám kecses, balettszerű táncban. Miközben ott feküdt, hirtelen megértette, miért szeretik egyes emberek jobban az őserdőt a városoknál, különösen akkor, ha Kárpátiak, akik képesek maguktól távol tartani a rovarokat éppúgy, mint az esőt. – Nagyon nehéz volt megélni ennyi változást? Olyan sok mindent látott. Annyit tanult. És rengeteget szenvedett. – A hosszú élet, egyszerre átok és áldás. Találkozol olyan emberekkel, akik fontosakká válnak a számodra, de ahogy jöttek, úgy mennek is, te pedig maradsz a végtelenségig. A háborúk megmaradnak. A szegénység szintén. Az ambíció és a kapzsiság is. De vannak olyan csodák is MaryAnn, amik feledtetik az összes rosszat. Felé fordította a fejét, szemeinek feketesége megolvadt a holdfényben. Ez volt a számára ő is. Csoda. Egy varázslat. És erről a lánynak fogalma sem volt. Elkapta pár pillanatra a gondolatait, amikor megnyitotta számára az elméjét. Nem értette, hogy egy hozzá hasonló férfi hogyan nézhet rá így egyáltalán, azt pedig még csak elképzelni sem tudta, hogy egy örökkévalóságig vele akarna lenni. A leghalványabb fogalma sem volt saját vonzerejéről. A fénye ragyogott, akár egy világítótorony. A világon mindent tetszett neki rajta. Bátor volt, még ha ő nem is látta magát annak. Több volt benne az együttérzés, mint bárkiben, akivel valaha is találkozott. Gyakran vállalt magára még óriási kockázatot is, hogy másoknak segíthessen. Sugárzott belőle az ártatlanság, de a szemei tapasztalatról árulkodtak. Számtalanszor látta már az élet legrosszabb oldalát, mégis megtagadta, hogy feladja a reményt. – Mit keresel az arcomon? – kérdezte az állát kissé megemelve. – Elfogadást.

Eszébe sem jutott, hogy elrejtőzzön előle. Egy férfi soha nem teheti ezt az életpárjával. Szüksége volt tőle erre. Hogy lássa őt, hogy egészen megismerje. Minden egyes hibáját fel akarta tárni előtte, tudnia kellett, hogy azokkal együtt, vagy azok ellenére is elfogadja őt. Ez ezelőtt soha nem számított. Most az elfogadása jelentett mindent. Végigsimított ragyogó bőrén az ujjaival. Még soha semmit nem érintett, ami ilyen puha és hívogató lett volna. Élete egyik nagy csodája a létezése volt, a másik pedig, hogy megérinthette őt, amikor csak akarta. Hogy mellette fekhetett a csillagok alatt, csendesen beszélgetve. – Beszélj a legrosszabb tulajdonságaidról. A fogai fehéren villantak a holdfényben. – Azt hiszem, inkább a jókkal kellene kezdenünk. – Ha a legrosszabbaktól indulunk el, akkor gyorsabban haladhatunk a javulás felé. Ha tudjuk mik azok, talán kezelni is tudjuk őket. Én, például makacs vagyok. De nem csak egy kicsit. Nagyon makacs. Nem szeretem, ha rám akarnak kényszeríteni valamit. – De, nekem mindig igazam van. A puha nevetés, mintha ujjakként ingerelte volna az ágyékát. Már elfelejtette, de leginkább soha meg sem tapasztalta még azt a tökéletes örömet, amikor egy nő felizgatja, mint ahogy azt MaryAnn tette most. Örök időkig képes lenne hallgatni a nevetését, soha nem unná meg. – Legalábbis azt hiszed. – Egészen biztos vagyok benne. – És elvárod, hogy mindenki azt tegye, amit mondasz, hiszen neked mindig igazad van. – Természetesen. Az ujjaira tekerte egy hajtincsét. – Ha már titkok megosztásánál járunk, nem zavar, hogy Manuel helyett Manolitonak neveznek? Tudom, hogy ezt a becézést néhány országban kisgyerekekre használják. – Ez a becézés a testvéreim szeretetét fejezi ki. Nem érdekel és soha nem is érdekelt, mit gondolnak mások, csak az, hogy akiket szeretek, elfogadjanak. Téged zavar? – Más országokban a Manolito egy teljesen önálló név, semmiféle becézés nem kapcsolódik hozzá. Én úgy nőttem fel, hogy ez egy nagyszerű név, ami még ráadásul csodálatosan is hangzik. Jó tudni, hogy a testvéreid szeretnek ugratni téged. Árnyékok költöztek a sötét szemek mélyére. – Nicolas és Zacarias, még nem találták meg az életpárjukat. Csak az érzelmek emlékei maradtak meg nekik, amit minden egyes éjszakával egyre nehezebb fenntartani. – Nagyon sajnálom Manolito – érezte a férfi egyértelmű aggodalmát. – El fogják viselni, mert muszáj. – Végigsimított az arcán. – Mondd el, mi a baj MaryAnn. Látom, hogy ideges vagy. Habozva összeszorította az ajkait, majd felsóhajtott. – Bármi is lakozik a bensőmben, az pokolian megrémít. Odafenn a lomboronában az ágak megmoccantak, sokkal jobban, mint azt a rajtuk ülő madarak indokolták volna. Látta, hogy szőrös kis testek gyülekeznek éjszakára a fákon. A legtöbben az ő oldalán gyűltek össze, míg Manolito felől alig néhányan helyezkedtek el a lombok között. – Nem lehet más, mint ami te magad vagy ainaak enyém. Soha ne félj attól, ami benned van. Én sem félek. A szemei találkoztak az övével. – Pedig félned kellene.

Tizenharmadik fejezet Manolito érezte, mennyire feszültté vált hirtelen. Ujjaival finoman megérintette az állát. – Miért félnék valaha is attól, ami a bensődben van? Hiszen látom a fényedet, olyan tündöklően ragyog, hogy biztos vagyok benne, nincsen benned semmi olyasmi, amitől félnem kellene. Lehajtotta a fejét, a fényes, göndör hajtömeg elfedte az arcát. – Lehet, hogy mégsem látsz engem annyira tisztán, mint ahogyan azt hiszed. – Akkor mondd el. – Azt sem tudom, mit kellene elmondanom. Hogyan kellene elmondanom. Te nem láthatod. Én is csak érzem, de ez az érzés halálra rémít. Manolito egy pár pillanatig hallgatott, megpróbált módot találni rá, hogy segíthessen neki a bizalmába avatnia őt. Akarta, hogy megbízzon benne. MaryAnn nem szándékosan bujkált előle, küzdött valamivel, amit nem tudott, csak gyanított, de arra, hogy felismerje és megbirkózzon vele, még nem állt készen. – Mesélj a gyerekkorodról – kérte Manolito gyengéden, sötét tekintete fogva tartotta az övét. Úgy nézett ki, hogy MaryAnn nagyon kényelmetlenül érzi magát, megpróbált egy kissé eltávolodni tőle. – Teljesen normális gyerekkorom volt. Te biztosan úgy gondolnád, hogy végtelenül unalmas lehetett, de én élveztem. Nagyszerű szüleim vannak. Anyukám orvos, a papám pedig egy kis pékséget üzemeltet. Amikor egy kicsit nagyobb lettem, én is ott dolgoztam, ott kerestem a főiskolára való pénzem legnagyobb részét. Nincsenek se fiú, se lánytestvéreim, tehát egy kissé magányos voltam, de az iskolában sok barátom volt. Manolito tekintete az arcán járt, sokáig tanulmányozta a szemeit, mielőtt a nyakán szinte őrjöngően lüktető pulzusára tapadt volna a pillantása. – Történtek bizonyos dolgok. Megmagyarázhatatlan dolgok. Ezekről mesélj. A szíve szinte a fülében kezdett dübörögi. A lélegzete felgyorsult. Nem akart azokra a pillanatokra gondolni, amik igenis túl sokszor voltak, és amikre a világon semmiféle magyarázat nem volt. MaryAnn elhúzódott, hogy a teste ne érintse az övét, elővigyázatosságból, ha esetleg mégis képes lenne olvasni őt. Érezte, hogy valami megmoccant a bensőjében, belülről megböködte őt, mintha csak megvizsgálná. Szükséged van rám? Mi történt? Felzihált, beleharapott az alsóajkába, és megpróbálta visszalökni az igazságot abba a mély szakadékba, ahol soha nem kellett szembenéznie vele. Kint volt az esőerdőben, ahol minden vad volt, ahol minden ölt, vagy zsákmánnyá lett, ismeretlen ellenségek vették körbe, a saját biztonságos kis világa pedig már nem tartotta benne féken azt, ami kibontakozni készült a bensőjében. Manolito mozdulatlan maradt, egyetlen izma sem rándult, megérezte hirtelen visszavonulását, nem csak tőle, de valami mástól is, ami elég közel került a felszínhez ahhoz, hogy a lány megláthassa. Mint egy súlyos vaskapu, úgy zuhant MaryAnn elméjére az áthatolhatatlan akadály, ami meggátolta, hogy ő is megláthassa azt a valamit. Mihelyt a lány visszavonult az elméjéből, újra meglátta azt a másik világot, aminek még mindig a fogságában volt. A színek azonnal elhalványultak körülötte, a dzsungel zaja eltűnt, néma csend vette körül. Furcsa módon a hallása és a szaglása viszont annál élénkebb lett. Nemcsak, hogy észlelni tudta a madarak és az állatok helyzetét körülöttük, de a pontos helyüket is meg tudta határozni.

Nem kellett kinyúlnia az elméjével, hogy meghatározza a környezetet maga körül, az orra és a füle megadott minden információt, amire szüksége volt. Minél hosszabb időt töltött az árnyékvilágban, az érzékei annál élesebbekké váltak, na jó, majdnem mind. A látása egészen másmilyennek tűnt, hasonlított ahhoz, mint amikor állati alakra váltott, azonnal elkapta a legapróbb mozgást is. Csak éppen mindezt szürke, fakó színekben látta, ami túlságosan is emlékeztette a sötétség végtelen évszázadaira. Összefonta az ujjait a lányéval, és megszorította a kezét. Homályosan volt tudatában annak a világnak, köd kúszott a szemei elé és az elméjére, amióta földre küldte Luizt, de mindez mintha pusztán valamiféle távoli emlék lett volna csupán, mintha egyre közelebb került volna azóta ahhoz a világhoz, ahol MaryAnn élt. Most nélküle, anélkül hogy az elméje megtartotta volna az övét, ismét úgy tűnt, felemésztődnek a színek, elszürkül a világ körülötte. Manolito megnyugtatóan megszorította a lány kezét, bár nem volt benne egészen biztos, hogy ki is az tulajdonképpen kettejük közül, aki megnyugtatásra szorul. – Biztonságban vagy itt velem. Bármi is az, amitől félsz, oszd meg velem. A terhek nem olyan nehezek, ha más is segít viselni őket. Abban a pillanatban tudatára ébredt minden apró részletnek, érezte milyen iszonyatosan fél MaryAnn. Hallotta a szívét, látta milyen kétségbeesetten lüktet a pulzus a nyakában. A lány ragaszkodott hozzá, hogy támogassa őt, nyíltan megtagadta, hogy magára hagyja a ködök rétjén, akkor is, amikor ő maga teljesen bizonytalan volt. Azt akarta, hogy tudja, ő sem tenne érte ennél kevesebbet. Megrázta a fejét, miközben beszélni kezdett, nyilvánvalóan nem akart emlékezni a balesetre, főleg nem akart hangosan beszélni róla, szinte kényszerként élte meg, hogy elmondja, megossza legalább egyvalakivel, szüksége volt rá, hogy valaki meggyőzze róla, hogy nem őrült. – Akkor történt, amikor középiskolás koromban egyszer kimentem egy felmérőre, a pályára. A szüleim nagyon szerették volna, ha sportolok valamit, de engem egyáltalán nem érdekelt. Egy lányos lány vagyok, mindig is az voltam, sokkal kevésbé érdekeltek a sportok, mint az, hogy a legújabb divatot kövessem. – Csendben maradt, figyelte hogyan suhannak át az árnyak a lány arcán, miközben arra várt, hogy MaryAnn eldöntse, elmondja-e neki az egész történetet, vagy csak felhígított változatát. – Az első gyakorlat a futás volt. Először csak arra gondoltam, hogy hatalmasat fogok esni, vagy botladozni kezdek, és ezzel halálosan megalázom magam. De aztán megfeledkeztem magamról, a futás minden kényelmetlenségéről, és úgy éreztem, hogy… szabad vagyok. – Kiengedte a lélegzetét, nyilvánvalóan visszaemlékezett az érzésre. – Még csak a tudatában sem voltam annak, hogy mit csinálok, hogy mindenkit megelőztem, gondolkodás nélkül futottam. Nem éreztem fájdalmat, inkább valamiféle eufóriát. Odahúzta a kezét a szájához, és sorra megcsókolta az ujjhegyeit. – Ne hagyd abba sívamet. Mit éreztél még ezen kívül? Nyilvánvaló, hogy ez nagy hatással volt rád. – Először csodálatos volt, de aztán kezdtem furcsa dolgokat észrevenni. – Elhúzta a kezét, mintha képtelen lenne lecsupaszítani a lelkét úgy, hogy közben megérinti őt. – A csontjaim sajogni kezdtek, az ízületeim recsegni-ropogni kezdtek. Még az ujjízületeim is fájtak. Önkéntelenül megdörzsölte őket, mintha még az emlékektől is fájnának. – Az állkapcsom lüktetett, Olyan érzésem támadt, mintha egyre hosszabbá és keskenyebbé nyúlna. Hallottam az izmaim, ínszalagjaim ropogását. Olyan gyorsan futottam, hogy minden elhomályosult körülöttem. A hallásom és a szaglásom, viszont olyan élessé vált, hogy képes voltam megmondani, hol van mögöttem az összes többi futó. Pontosan tudtam a helyzetüket, anélkül hogy hátrapillantottam volna. Képes voltam hallani, hogyan száguld a levegő ki-be a tüdejükbe. Éreztem az izzadságuk szagát, hallottam a szívverésüket. – Hogyan magyarázhatná el neki, hogy mi történt aznap? Hogyan lehetne elmondani, amit érzett, hogy hogyan

változott, növekedett, teljesedett ki benne valami, ami a felszínre akart törni, ami azt akarta, hogy ő fel- és elismerje a létezését. Ki akart jönni. Ismét megnedvesítette az ajkát, és belekapaszkodott Manolito kezébe. – Abban a pillanatban más voltam. Ugyanaz, mint addig, mégis teljesen más. Képes voltam akadályokat átugrani anélkül, hogy egy kicsit is lelassultam volna. Minden érzékem és az értelmem kiélesedett. A testem szinte énekelt, mintha akkor élt volna először igazán. Nem tudom pontosan elmagyarázni azt az érzést, minden érzékem végtelenül nyitottá vált, áradt tőlük az információ. Aztán dolgok kezdtek beözönleni az elmémbe, látomások, amiket képtelen voltam leállítani, de értelmezni sem tudtam őket. Odahúzta a kezét a mellkasára, hogy megpróbálja megvigasztalni. Úgy tűnt, nem veszi észre, hogy egyre idegesebb, és hogy a lelkiállapota milyen hatással van a majmokra a környező fákon. Szárnyak kavarták fel fölöttük a levegőt, a madarak aggodalmasan füttyöngettek és csicseregtek az ágakon. Hüvelykujját végigcsúsztatta a kézfején, érezte megfeszülő izmai csomóin, hogy egyre magasabbra emelkedik benne a feszültség. – Mit láttál? Bármi volt is az, nagyon megrémítette őt. – Egy férfit, aki odakiáltott egy nőnek, hogy fogja a babát, és fusson. Az a baba pedig… én voltam. Egy bölcsőben feküdtem, belecsavart egy takaróba, megölelte és megcsókolta a férfit. Hangokat hallottam, fények táncoltak az ablakon kívül. A férfi engem is megcsókolt, aztán még utoljára láttam egyszer, hogy felrántott egy csapóajtót a padlón. Félelmet, rettegést éreztem. Nem akartam elhagyni őt, és ő sem akart elengedni engem. Azt hiszem, mindannyian tudtuk, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor láttuk egymást. – Ismét megnyalta kiszáradt ajkait. – Míg én egy pályán futottam, a csecsemőt erdő vette körül, hallottam a szíveket, a léptek dobbanását, éreztem a többiek szagát és emlékeztem arra, hogy csillagok robbantak fel körülöttem. De nem a valódi környezetemben, az iskolában, a fények az erdőben, a nő és a csecsemő körül villóztak, aki én voltam. Hallottam valamit fütyülni, ami elsuhant mellettünk, aztán a nő összerezzent és botladozni kezdett. Ugyanabban az időben futottam az iskola pályáján, és futott egy nő az erdőben a babával, azaz velem. – Az a nő, az anyád volt? – Nem! – kiáltott fel tiltakozva MaryAnn, majd erőt vett magán, vett egy mély lélegzetet, próbált túljutni azon a sokkon, amit mindez jelenthetett. – Nem, nem tudom, hogy ki volt az, de nem az anyám volt. Kinyúlt érte és magához húzta, míg egészen szorosan nem feküdt mellette, és a vállára simította a fejét. – Ne légy ilyen feldúlt sívamet. – A hangja megbabonázóan bársonyos és puha volt, végigsimított MaryAnn bőrén. – Nyugodj meg. Ez egy gyönyörű éjszaka, mi pedig egyszerűen csak beszélgetünk, hogy megpróbáljuk jobban megismerni egymást. Nagyon érdekel engem ez a te kettős futásod. Úgy gondolod, hogy valóban megtörtént? Mit gondolsz, mennyi idős lehettél, amikor átszáguldottak veled az erdőn? És hol történt mindez? Az Egyesült Államokban? Európában? Milyen nyelven beszéltek? MaryAnn mély lélegzetet vett, és mozdulatlanul fekve maradt, magába szívta Manolito erejét és melegét. Érezte hogyan özönlik át rajta, mintha Manolito megosztott volna vele mindent, aki és ami ő volt. Nem próbálta szondázni az agyát, pusztán csak elküldte felé teljes megértését és elfogadását. Elfogadott benne valamit, amiről még ő maga sem tudta, hogy micsoda, ahogyan azt sem, hogy ő képes lesz-e elfogadni saját magában. – Nem angolul. Nem tudom. Meg voltam rémülve. Nagyon féltem. – És azóta is, ahányszor csak belépett egy erdőbe, ez a félelem szinte megfojtotta. – Meg akartak ölni minket. Még olyan kisbabaként is tudtam ezt. Bárki is gyújtotta fel a házat, mindannyiunkat holtan akart látni, még engem is. – Alig volt képes lélegezni, a mellkasa mintha összeszorult volna, a szíve dübörgött. – Az asszony csak futott és futott, de tudtam, hogy nincs rendben vele valami. A légzésének nem volt ritmusa, egyre inkább zihálásnak tűnt. Mind a ketten pontosan tudtuk,

melyik volt az a pillanat, amikor megölték a férfit, aki hátra maradt a házban. Hallottam a nő néma sikolyát, az enyém visszhangként felelt rá. A bánat elborította, és aztán engem is, mintha ugyanazokon az érzéseken osztoznánk. Tudtam, hogy kétségbeesetten a szomszéd ház felé rohan az erdőben. Az a hely általában üres volt, de akkor éppen vakációztak ott néhányan. Borzongás futott végig rajta, mire Manolito még közelebb húzta magához. A bőre jéghideg volt, így egészen felé fordult, hogy a saját testével ölelje körül az övét. – Nem kell többet elmondanod MaryAnn, ha túlságosan fájdalmasnak érzed. Meglehetősen bizonyos volt benne, hogy tudja a történet folytatását. Azt szerette volna, ha megbízik benne annyira, hogy megosztja vele a részleteket, de a lány gyötrelme egyre magasabbra csapott, és ezzel együtt, a környező fákon az állatok is egyre idegesebbekké váltak. MaryAnn soha nem beszélt erről senkinek, de neki most el akarta mondani. A szorítás a mellkasában egyre növekedett, a bensőjében készülődő érzés félelmetes volt, mintha az egész lényét beszippantotta volna egy aprócska, sötét lyuk, hogy ott egészen apróvá zsugorodjon össze. Szét akarta tárni a karjait, a lábaival kirúgni, hogy bebizonyítsa magának, hogy még mindig a saját testében van, nem pedig egy dobozba beleszorítva. – Megpróbáltam elmondani anyámnak, és ő azt mondta, csak egy álom volt, egy rémálom, ami eszembe jutott futás közben. Nem akarta többé, hogy futni menjek, és én sem akartam menni soha többé. És soha többé nem mentem be erdőbe egyedül. Szüksége volt az összes bátorságára ahhoz, hogy mégis eljöjjön ide, segíteni Solange-nak és Jasmine-nak, aztán pedig hogy megtalálja Manolitot, és megpróbálja kihozni arról a helyről, ahová az elméje zárta. De most elérkezett a bátorsága végéhez, az otthona kényelmét akarta. – Mert ez, elindította benned az emléket? – Rettegés öntött el, még lélegezni is képtelen voltam. A félelem bezárt, én pedig képtelen voltam kiszabadulni. MaryAnn ismét megnedvesítette ajkait, keze pedig a nyakára csúszott, tenyerét rásimította a tarkójára. Szüksége volt rá, hogy érezze nagyobb termetének erejét, teste melegét, szíve stabil, nyugodt ritmusát. Manolito csendben maradt, egyszerűen csak ölelte őt, és felnézett a csillagokra, próbálta teljesen figyelmen kívül hagyni az állatokat körülöttük. Meglepő módon semmiféle fenyegetést nem érzett felőlük, csak valamiféle testvériesség, együttérzés és aggodalom áradt felőlük. MaryAnn vett egy mély lélegzetet és lassan kiengedte. Arra készült, hogy elmondja neki az egész történetet, hiszen teljesen biztos volt abban, hogy valóban megtörtént, és ez volt az egyetlen járható út, hogy ő is szembenézzen azzal, ami történt. – Az asszony, a legsűrűbb bozótban tört magának utat. Üldöztek bennünket, ő pedig zokogott. Tudtam, hogy megsebesült, de szorosan ölelt és kényszerítette magát, hogy újabb és újabb kilométereket tegyen meg, míg végül elvitt egy hölgyhöz, aki a barátnője volt, és aki a férjével épp a nyaralójukban volt. A hölgy kijött. Az arcán rémült döbbenet ült, amikor meglátta a mindent elborító vért. A nő átadott neki engem és elmondta neki, hogy megpróbáltak megölni minket, és még mindig meg akarnak ölni. Könyörgött a nőnek, hogy mentsen meg. Meg kellett állnia, mert a torka teljesen összeszorult, pontosan úgy, mint ahogy a mellkasát is egyre többször kapta el az az erőteljes szorítás. Beletemette az arcát Manolito vállába, borzongás futott végig a testén. – MaryAnn – simított végig a haján, hogy aztán még lejjebb haladva körkörösen cirógatni kezdje a hátát, hogy némi kényelmet nyújthasson neki –, ismered azt a hölgyet? Az egyik szomszéd? Ismerősnek találtad?

Nem tudja. Honnan is tudhatná? A szíve vadul dübörgött, a légzése csupán szaggatott zihálásokból állt. Aztán akaratán kívül, az engedélye, a beleegyezése nélkül, szinte kiszakadt belőle a kijelentés, ami a lelke legmélyéig megrázta. – A nagymamám volt. – Fuldoklott, levegő után kapkodott, körmeit mélyen belevájta a tenyerébe. – A szomszéd, aki magához vett, az a nagymamám. Köréje fonta a karjait, a kezét védelmezőn a hátára simította, míg a másikkal félrehúzta a haját és finoman masszírozni kezdte a nyakát, hogy egy kicsit lecsillapíthassa. Nem számított rá, hogy az érzései, az érzelmei ekkora hatással lesznek rá. Szinte megrázta az intenzitásuk, nem a testén, hanem a szívén és az elméjén keresztül. Halkan mormolt neki a Kárpáti és a portugál nyelv egy furcsa keverékén, ahogy ott zokogott a karjaiban. Kicsinek, törékenynek és végtelenül elveszettnek érezte magát. MaryAnn egy magabiztos nő volt, nem pedig ez a puha, összetört teremtés, aki egészen kicsire összehúzta magát a karjaiban, mintha egy vacokban kuporodna össze, és még csak észre sem vette, hogy ezt csinálja. Szenvedése hullámai olyan erőteljesek voltak, hogy szinte összetörték őt, és felzavarták az őserdő szinte minden teremtményét. – Hogy tehették ezt velem? – Várt. A lány még mindig szilárdan a helyén tartotta elméjében az akadályt, nem engedett neki hozzáférést az elméjéhez, sem a fájdalmához, sem pedig az emlékeihez. És ráadásul azt gyanította, hogy több ilyen emléke is van. – A szüleimnek el kellett volna mondania. – Az az asszony… ismerem őt. Érzem őt, itt. – MaryAnn a szívére szorította reszkető kezét. – Fáj, ha rá gondolok. Feláldozta az életét, hogy megmentsen, mint ahogyan az a férfi is. – A legtöbb szülő, gondolkodás nélkül feláldozza az életét a gyermekéért, MaryAnn. Annál nagyobb szeretet nem létezik. Gyengéden hipnotizáló hangsúlyon tartotta a hangját, bár gondosan tartózkodott attól, hogy ennél erősebb kényszert alkalmazzon. Olyan melegben és biztonságban tartotta, amilyenre csak képes volt, és iszonyú szükséget érzett, hogy megnyugtassa, biztosítsa róla, hogy minden rendben van. Végtelenül nehéz volt ellenállni az ösztöneinek, hogy átvegye felette az irányítást. De MaryAnn nem az a nő volt, aki átadta volna. Manolito végigsimított orrával és állával a feje búbján, majd egy apró csókot lehelt a haja közé. Az érzelmek furcsa keveréke áradt felé a lányból. Bánat. Harag. Az árulás érzése. Bűntudat, hogy egy pillanatra is úgy gondolta, hogy valaki más hozta a világra. – Szeretem a szüleimet. Egy teljesen normális család vagyunk. Újra kinyúlt érte az elméjével, gyerekkorának képei ugrottak elé. Megkísérelte bebizonyítani neki és magának is, hogy valódiak az emlékei arról a családról, amiben felnőtt, minden más pedig egyszerűen csak illúzió, vagy egy rossz álom utóhatása. Látta a szüleit, ahogy körülveszik a szeretetükkel, megcsókolják, magasra emelik a levegőben, boldogan nevetve vele együtt. Egész életében boldogság és szeretet vette körül. – Szeretnek engem. Bár a hangjában elégedettség volt, mégis megragadta a kezét, körmei a bőrébe mélyedtek. Lepillantott oda, ahol a kezeik egymásba kapcsolódtak, látta a bőre alatt a megfeszülő izmokat, vastag, erős körmeit, amik közül az egyik nem volt felpolírozva. – Nyilvánvalóan szeretnek téged – értett egyet, és odahúzta ismét a szájához az ujjait, sorra rájuk nyomta meleg száját, hogy elsimítsa az izmok csomóit, finoman karistolta fogaival a bőrét, míg a körmök lassan visszahúzódtak a bőréből, és a lány egész keze ellazult kissé. – Fogalmam sincs, mit kellene gondolnom – szólalt meg, végtelenül sérülékenynek, elveszettnek hangzott. Manolito szíve ösztönösen nyúlt az övéért. – Nem számít, mi történt a múltadban MaryAnn, attól te még te vagy. A szüleid szeretnek téged és szeretetben neveltek fel. Ha ők nem a vérszerinti szüleid, az semmit sem változtat ezen a tényen.

– Te is tudod, hogy ez sokkal többet jelent ennél. – Elrántotta tőle a kezét, felült és elfordult tőle a lombkorona irányába. Tisztán látta a csapásokat az ágak között, a liánok alkotta, fától fáig vezető ösvényeket, amiken akár még nagyobb állatok is gyorsan haladhattak. Lenyelte a gombócot a torkából, ami azzal fenyegette, hogy megfojtja. – Az egész életem egy hazugságon alapul Manolito. Nem az a múltam, amit a szüleim adtak. Nincs meg az életemben az a stabilitás, aminek a létezésében eddig vakon hittem. Nem tudom, hogy ki vagyok. Vagy, hogy mi vagyok. Úgy nőttem fel, hogy néha emlékek villantak fel előttem, és a szüleim minden egyes alkalommal elmagyarázták, hogy jelentéktelen az egész, holott pedig igazán nagyon fontos volt. – Talán jó okuk volt rá sívamet. Ne ítéld el őket, amikor még nem vagy minden tény birtokában. – Nem veled történt. Nem a te életedet tépték ezer apró darabra. – Vetett rá a válla fölött egy parázsló pillantást, majd ismét elfordult. – És mindennek a tetejébe még jöttél te is, a magadénak követelsz, összekötsz bennünket egy olyan rítussal, amiben nekem nincs is választásom. Most pedig, valami egészen mássá válok. Mit gondolsz, te hogyan éreznél, ha mindez veled történik? – Nem tudom, de Kárpátivá lenni, ennyire rettenetes lenne? – Beletúrt egyik kezével a hajába és azt kívánta, bárcsak visszanyerné a teljes emlékezetét. – Képes leszel olyan dolgokat megtenni, amiket most nem tudsz. Idővel majd meglátod, hogy semmi okod nincs az aggodalomra. – Tökéletes élete lesz az életpárjaként. Gondoskodik róla, hogy tökéletes legyen. – Teljesen ésszerűtlennek tűnik a számomra, olyasvalami miatt idegeskedni, amin nem lehet változtatni. Manolito hangja olyan nyugodt volt, hogy vicsorogni támadt tőle kedve. Úgy beszélt, mintha csak elméletben bölcselkednének, nem pedig az ő élete változna meg alapjaiban, drámaian visszafordíthatatlanul. A düh szinte égette belülről. – Ésszerűtlennek? Nem kellene amiatt aggódnom, hogy kiszorulok a saját testemből? Átváltoztatsz, megmondod mit is kellene tennem, és nekem egyet kellene ezzel értenem csak azért, mert te azt mondod. Milyen jó neked, hogy te élhetsz kényelmesen, nyugodtan a bőrödben, és pontosan tudod ki és mi vagy. Tőlem megkövetelnéd, de a te életed nem változik meg alapjaiban, ugye? – Ez mindent megváltoztat. A hangja gyengéd és érzelmes volt, azok az érzelmek hallatszottak ki belőle, amiket tőle kapott vissza ajándékba. Nem érthette ennek az ajándéknak a nagyságát, ahogy azt sem, mit is tett pontosan azzal, hogy összekötötte magukat. De úgy tűnt, mintha a férfi sem értené, mekkora hatással is van ez az ő életére. Például végig kellene néznie, hogy a családja meghal. Már nem ugyanaz a személy lenne, aki mindig is volt. Még a testének kémiája is megváltozna. A világon minden más lenne, és neki még csak választása sem volt ebben a dologban. Manolito ugyanaz a férfi maradt, aki addig volt, csak éppen látja a színeket és vannak érzelmei, mert visszaadta ezeket neki. Lehet, hogy azt hiszi, hogy minden rendbe jön majd idővel, de a változás nem vele történik. Adrenalin áradt szét a testében, és vele együtt a düh. Hogyan dönthet valaki más az ő életével kapcsolatban, a beleegyezése nélkül, önkényesen? Anélkül, hogy erről megkérdezné őt is? Manolito. A szülei. Még imádott nagyszülei is. Hogy lehet az, hogy nélküle eldöntik, hogy mi a jó neki, és nem csakhogy nem hagyják döntéseket hozni, de még a tudást is visszatartják tőle? Felugrott, még mielőtt Manolito megsejthette volna, hogy mozdulni készül. A legapróbb moccanás sem jelezte előre ezt a lépést. Egyszerűen egyetlen mozdulattal talpra állt, és átugrott a korlát fölött, mielőtt rájöhetett volna, mit tervez. A szíve a torkába ugrott, ahogy utána vetette magát. Majdnem száz méter magasan voltak a levegőben. A zuhanás onnan egészen biztosan megölné őt.

„MaryAnn!” – kiáltotta a nevét, miközben szinte egyetlen csíkká olvadva zuhant-lebegett lefelé utána a levegőben, de a lány már földet ért, félig leguggolva harcra kész állást vett fel. Manolito lassított a leereszkedésen, és közben őt tanulmányozta. Sűrű, hosszú, rugós haja, ragyogó kékes-feketén zuhogott a vállaira és a hátára. Ujjai karmokká görbültek, arcának csontszerkezete csodálatos változáson ment keresztül feszes bőre alatt. Elhátrált tőle, ahogy a földre ereszkedett előtte. – Haza akarok menni. Tudta, hogy jó kezekben van, az övéiben, a hangja mégis remegett, rettenetesen rémültnek tűnt, szörnyen érezte magát. – Tudom, hogy ezt szeretnéd MaryAnn. Hazaviszlek olyan gyorsan, ahogyan csak lehet. – Rájött, hogy ez az igazság. Most gondolt rá első alkalommal, hogy talán valóban szüksége van Seattle-re. Szüksége lehet a hideg, esős városra éppúgy, mint ahogy neki szüksége van az esőerdőre. – Megígérem csitri, hogy amint teljesen el tudom hagyni az árnyak földjét, haza foglak kísérni. MaryAnn megborzongott és vett egy mély lélegzetet. – Megígéred? – Biztos lehetsz benne. A szavamat adtam neked, és a sok évszázad alatt, amit éltem, még soha nem szegtem meg a szavam. – Felé nyújtotta a kezét. – Nagyon sajnálom, hogy nem értem pontosan, hogy min mész keresztül. Ha a lány kinyúlt érte, képes volt érezni az érzéseit, láthatta a neki szánt gondolatait, de az akadály az elméjében rendületlenül kitartott. MaryAnn szétnézett maga körül. – Nem tudom, hogyan jöttem le ide. – Felnézett a magasan fölöttük elterülő lombkoronára. Még csak nem is látta azt az apró kuckót, amit a férfi felépített a számukra. – Hogy csináltam ezt Manolito? A férfi rendületlenül nyújtotta felé a kezét. Levelek suttogtak körülöttük. Árnyékok moccantak. Manolito tett felé egy lépést. MaryAnn belecsúsztatta az ujjait a tenyerébe, és hagyta, hogy magához húzza és felemelkedjen vele, vissza a menedékbe, amit kettejük számára szőtt. Aztán csak állt a liánpadlón, ölelte a férfi nyakát, beletemette az arcát a vállába, és remegett az igazság súlya alatt. – Mindaz megtörtént – mormolta lágyan. MaryAnn elrántotta magát tőle. Ő is tudta, hogy az az igazság. Ő volt az a gyermek, akire valakik vadásztak a sötét erdőben, és akit majdnem megöltek. A szülei hosszú éveken keresztül elrejtették előle az igazságot. Szilárdnak hitt világa alapjaiban rendült meg, és neki szüksége volt rá, hogy módot találjon rá, hogy megnyugtassa azt az egyre erősödő, növekvő dolgot a bensőjében, hogy megbékélhessen azzal, ami vele történik, de azt nagyon nem akarta, hogy Manolito vágja az arcába az igazságot az életéről. Manolito megszemlélte maguk körül a fák leveleit. Voltak szélesek, csipkés szélűek, egyik kicsi volt, a másik hatalmas, de mindegyik szürkének tűnt, ahelyett hogy a zöld vad árnyalataiban pompáztak volna. A biztosítékok a helyükön voltak, távol tartottak tőlük minden ellenséget, eltervezte, hogy elég időt szán rá, hogy megpróbálja gyengéden beljebb húzni őt a világába. Az volt az eredeti szándéka, hogy egészen átváltoztatja, teljesen Kárpátivá teszi. Ehelyett pedig rákényszerítette, hogy lecsupaszítsa a lelkét, és mindent kockára tegyen. Most adnia kell neki valamit. Valamit, ami ezzel egyenértékű. MaryAnn szembenézett az igazsággal, ő sem tehetett hát kevesebbet. Nyugtalanul járkálni kezdett a szűkös tér adta keretek között. – Megosztottad velem az igazságot MaryAnn, pedig nagyon sokba került ez neked. Nekem is el kell mondanom valamit. Valamit, ami megszégyenít, és nem csak engem, hanem az egész

családomat. Az, ami benned van nemes és erős, és nagyon kétlem, hogy félned kellene tőle. Az én titkom, amit meg akarok osztani veled, egyáltalán nem ilyen. Bárcsak ilyen lenne. A szemeiből potyogó könnyek megálltak, a lány döbbenten meredt rá. Idegesnek tűnt. És ez volt az utolsó dolog, amit el tudott volna képzelni egy olyan férfiról, mint Manolito. Természetéből fakadó együttérzése közelebb lökte őt hozzá, a karjára tette a kezét, elárasztotta melegségével, bátorításával. – Ne segíts ebben – tiltakozott, miközben megrázta a fejét, de a lány ismét kinyúlt érte a tudatával, a színek briliánsokként ragyogtak fel körülötte, MaryAnn megnyugtató személyisége körülölelte. – Nem érdemlem meg. Nem érdemelte meg, hiszen öntelt módon a magáénak követelte, de MaryAnn egyetlen elhatározással félresöpörte ezt a gondolatot, és teljes támogatásával az oldalára állt, bátorító pillantást vetett rá. Leereszkedett a virágokra, ismét meglepte az általuk kibocsátott illat, ami enyhítő aromával töltötte meg a levegőt, míg Manolito folytatta a fel-alá járkálást. Felhúzta a térdeit, átfogta őket a karjaival, térdeire fektette az állát, és várta, hogy a férfi folytassa. Manolito még több biztonsági intézkedést szőtt, majd lassú alapossággal végignézett rajta, miközben egy láthatatlan hangszigetelő falat is húzott maguk köré, ami még biztosabb magánteret nyújtott a számukra. – Néha, az erdőnek is füle van. MaryAnn bólintott, de nem szólalt meg, valahol mélyen a gyomrában egy olyan érzés kelt életre, hogy bármi is az, amit Manolito el akar mondani neki, az mindkettejük számára óriási fontossággal bír. – A családom egy kicsit mindig is különbözött a körülöttünk élő többi harcos közösségétől. Ez egyrészt azért lehetett, mert a körülöttünk élő családok legtöbbjében, ötven-száz évnél sűrűbben szinte soha nem születtek gyerekek. Természetesen azért előfordult, de csak nagyon ritkán. A szüleimnek, mi öten, legfeljebb tizenöt évnyi eltéréssel születtünk, ez alól csak Zacarias a kivétel. Ő csaknem száz évvel idősebb nálunk, többieknél, de együtt nevelkedtünk fel. Azonnal fel tudta mérni azokat a problémákat, amiket ez a közelség okozott, főleg amikor azok a fiúk először ízlelték meg a hatalmuk nagyságát. – Bandáztatok. Támadt egy kis csönd, míg megemésztette azt a szót. – Azt hiszem, hogy ilyesmiről lehetett szó. Átlag feletti intelligenciával rendelkeztünk, és mindannyian tisztában voltunk ezzel, eleget hallottuk az apánktól és a többi felnőtt férfitól. Gyorsak voltunk és gyorsan is tanultunk, és legalább ugyanennyiszer hallottuk azt is, hogy mi lesz a kötelességünk. MaryAnn összeráncolta a szemöldökét. Soha nem gondolt úgy Manolitora, vagy a fivéreire, mint gyerekekre, akik bizonytalan időkben nőttek fel. – Már akkor is több férfi született, mint nő? Bólintott. – A herceg beszélt róla, mindannyian tudtuk. Nagyon sok gyerek meghalt. A nők elkezdtek a föld felett szülni, mert néhány gyerek nem volt képes csecsemőkorban elviselni a földet, míg mások képesek voltak erre. Változások történtek, a feszültség egyre nőtt. Minket harcosokként edzettek, míg másokat iskoláztattak és megismertették őket az összes művészettel. A neheztelés elkezdett növekedni bennünk, amikor mások, közel sem olyan intelligensek, mint mi, megkapták a lehetőséget, hogy felsőfokú oktatásban részesüljenek, míg nekünk a küzdőkészségeinket kellett acéloznunk a gyakorlótéren. – És most, ha visszaemlékszel, úgy érzed, hogy volt okotok a neheztelésre? – kérdezte. Megvonta a vállát, széles hátizmain végighullámzott a mozdulat.

– Talán. Igen. Abban az időben úgy éreztük. Most már így, harcosként, látva, hogy mi történt a népünkkel, természetesnek tűnik, hogy a hercegnek harcosokra volt szüksége. A vámpírok száma egyre csak emelkedett, meg kellett védenünk a fajunkat és a többi fajt is, az agyunknál talán nagyobb szükség volt a harci képességeinkre. – Felsóhajtott és lenézett a lombkoronából. – Amikor ideérkeztünk, emlékszem, szinte egyáltalán nem éltek emberek ezen a környéken. Egyedül voltunk, és néha szembeszálltunk az ellenségeinkkel, bevetettük harci készségeinket. Közben mind az ötünk érzelmei lassan elhomályosodtak, népünk, szülőföldünk emléke a színekkel együtt halványodott el bennünk. Úgy gondoltuk akkor, hogy ez nagyon rossz. És még ezután kezdtünk szembe kerülni régebbi barátokkal, ismerősökkel, akik átfordultak. A Kárpátiak élete, az, amilyennek mi ismertük, addigra már rég eltűnt. MaryAnn fogai belevájtak alsóajkába. – A hercegetek felajánlott nektek más választást, mint hogy elhagyjátok a Kárpátok hegyeit? Vagy egyszerűen csak elküldött benneteket? – Volt választási lehetőségünk. Minden harcosnak elmondták, hogy mi következik, és hogy hol van ránk szükség. Maradhattunk volna, de a becsületünk ezt soha nem engedte volna meg. A családunkra mindig úgy tekintettek, mint az egyik legjobb harci képességekkel rendelkezőre. – Attól maradhattatok volna – tartott ki a véleménye mellett MaryAnn –, a harci képességekre ott is szükség lett volna. – Utólag visszatekintve arra, ami történt, igen – értett egyet Manolito. Most először érzett emiatt keserűséget a nyelvén. Beleegyeztek, hogy elmennek, amikor a herceg összehívta a legöregebb harcosokat, mert hittek abban, hogy a herceg a jövőbe lát, pontosan tudja, mi a legjobb a népe számára. Amikor a soraik megritkultak, az ellenségeik pedig bekerítették őket, a herceg csatlakozott az emberekhez. Mindannyian odavesztek, amikor megpróbálták megvédeni emberi szövetségeseiket. Századokkal később, most, amikor újra képes volt érezni, iszonyatos düh öntötte el amiatt a döntés miatt, még mindig úgy érezte, rossz elhatározásra jutottak, még mindig nem értette, hogy követhetett el Vlad ekkora hibát. Az érzelmei felülbírálták a tényeket? Ha igen, a De La Cruzok soha nem követtek volna el ekkora baklövést. – Dühös vagy – mondta MaryAnn, amint átmosták a belőle áradó érzelmek hullámai. Megfordult és nekitámasztotta a csípőjét a korlátnak. – Igen. Fogalmam sem volt róla, hogy dühös vagyok rá, de igen, az voltam és az vagyok. Több száz év után, még mindig hibáztatom a herceget, amiért belement egy olyan csatába, amit nem nyerhetett meg. – Tudod, hogy nem az volt az, ami megtizedelte a népedet – mutatott rá olyan finoman, ahogy az csak lehetséges volt. – Te magad mondtad, hogy már gyerekkorodban, és ahogyan lassan felnőttél, észrevetted a nők hiányát, és hogy sok baba nem maradt életben. A változás hamarabb elkezdődött. – Senki sem akar arra gondolni, hogy a fajunkat kipusztulásra ítélte a természet, vagy Isten. – Így gondolod? – Nem tudom, hogy mit gondolok, csak azt, hogy mit tettem volna. Nem vittem volna bele a férfijainkat abba a csatába. – Attól egészen más lett volna a végeredmény? – Vlad még mindig életben lenne – mondta Manolito. – Nem esett volna el. Nem maradtunk volna magunkra, hogy sodródjunk ennyire kevés nővel és gyerekkel, hogy még csak egy aprócska esélyünk se maradjon fenntartani a fajunkat. Az ellenségeink egyre csak szaporodnak, mi pedig elveszünk. – Ha így gondolod, miért mentetted meg Mikhail életét? Mert természetesen hallottam róla. Mindenki arról beszélt, hogy mit tettél érte a barlangokban, amikor támadás érte. Ha nem

hiszed, hogy elég tehetséges ahhoz, hogy vezesse a Kárpáti népet, miért tetted kockára az életed az övéért? Miért haltál volna meg érte? Különösen, hogy akkor már láttál engem, tudtad, hogy van életpárod. Miért vesződtél vele? Összefonta a karjait a mellkasa előtt, összeráncolt szemöldökkel pillantott le rá a felsőrendű magasságból. – Ez a kötelességem. – Manolito, ez nevetséges. Te nem olyan férfi vagy, aki vakon követ valakit, akiben nem is hisz. Most megkérdőjelezed ugyan a herceg döntését, de akkor hittél benne, és pontosan ugyanígy hiszel a fiában is, másképpen soha nem szálltál volna csatába érte, nem ígértél volna neki hűséget, nem áldoztad volna fel érte az életed. – Sokkal többet tettem annál, minthogy megkérdőjeleztem volna a hercegem döntését – mondta. Figyelte hogyan suhannak át az árnyak az arcán, hogyan jelenik meg a kín sötét szemei mélyén. Most eljutottak egy pontra. El fogja árulni azt, ami miatt a legmélyebb bűntudat marcangolja. Tudta mit fog mondani, még mielőtt beszélni kezdett volna, hiszen az elméje mélyen beleolvadt az övébe, látta a bűntudatát csakúgy, mint a félelmét, hogy elárulta a hercegét, akit mélységesen tisztelt és csodált, sőt egyenesen szeretett. Még csak fel sem fogta, mennyire lenyűgözte őt a herceg. Nem ébredt rá, mennyire csodálta Vlad Dubrinskyt, és hogy mennyire felbőszítette a gondolat, hogy a herceg végső vereséget szenvedett, halálát ellenségük keze okozta. De ami még ennél is fontosabb, arra sem jött rá, hogy haragja leginkább önmagára irányul, amiért elment, mert úgy döntött, hogy emberekért fog harcolni egy távoli országban, aminek semmi köze sem volt a Kárpátiakhoz. – Elárultam Vladot, minden egyes alkalommal, ahányszor csak leültem a fivéreimmel és elmarasztaló ítéleteket alkottunk meg a döntéseivel kapcsolatban. Riordan és én, korábban elmondtuk már ennek bizonyos részeit, de az a beszélgetéseinknek csak egy nagyon felhígított verziója volt. Szinte művészi szintre fejlesztettük fel ezt az egészet. Ízekre szedtük a herceg minden egyes döntését, és megvizsgáltuk azt minden szemszögből. Úgy gondoltuk, meg kellene hallgatnia minket, mert jobban látjuk a dolgokat, mint ő. – Fiatal voltál, még fel sem nőttél egészen, voltak érzelmeid. – Tudta, hogy így volt, mert a férfi érzelmei hirtelen nagyon felerősödtek. Felsőbbrendűnek érezte magát fizikailag és intellektuálisan is a többi harcosnál. A testvérei ugyanezt érezték, élvezték a vitáikat, hogy mi lenne a legjobb, hogyan szolgálhatnák a legmegfelelőbben honfitársaikat, hogyan lehetne legjobban átkormányozni a Kárpátiak népét az új évszázadokkal megjelenő veszedelmek között. – Vajon árulás volt a szívedben és az elmédben, amikor vitatkoztál, vagy csupán megpróbáltatok megfelelő módot találni arra, hogy megmentsétek a népeteket? – Úgy kezdődött. – Mindkét kezével beletúrt a hajába. – Biztosak voltunk benne, hogy világosan látjuk a népünk sorsát, amikor mások még csak nem is sejtették a jövőt. Nekünk nem volt szükségünk jövőbe látásra, csak az agyunkra, és végtelenül bosszantó volt, hogy mások nem látják azt, amit mi már világosan láttunk. – A herceg meghallgatott volna? Talán hozzá kellett volna fordulnod. – A mi családunknak, Zacarias a feje. Természetesen meghallgatott volna. Vlad, mindenkit meghallgatott. Vezetett bennünket, de mindig hagyta, hogy a harcosok felszólaljanak a tanácsban. Bár mi még nagyon fiatalok voltunk, tisztelt bennünket. MaryAnn nézte, ahogyan a nyers érzelmek végigfutottak az arcán. Manolito sztoikus nyugalommal nézett szembe mérgezett pengékkel csakúgy, mint vámpírokkal és Varázslókkal, kőbe vésett vonásai még csak meg sem rezzentek, de most teljesen feldúlt volt, hogy a múltja legsötétebb foltja a felszínre került. Azt szerette volna, ha megérti, hogy az a gyerekkori emlék nem volt valódi árulás. Kereste a megfelelő szavakat, a megfelelő érzéseket… „Ne!”

A parancs élesen csapódott elméje falának. – Nem érdemlem meg azt a melegséget, amit felém sugárzol. Ahogyan azokat az érzelmeket sem érdemlem meg, amiket megpróbálsz beültetni az emlékeim közé. – Értetlenül pislogott fel rá, megrázta, hogy azt gondolja, képes lenne bármit is elültetni valaki fejében. – Készítettünk egy tervet MaryAnn. Arroganciánkban és szellemi fölényünk tudatában azt hittük, mi mindent jobban tudunk, mint bárki más, így kidolgoztunk egy tervet, ami nemcsak megsemmisítette volna az egész Dubrinsky családot, de kiirtotta volna a Kárpáti faj minden ellenségét is. A Kárpátiak uralkodtak volna a többi faj felett. És a terv annyira ragyogó és kivitelezhető lett, hogy éppen azt fordítják most a hercegünk ellen, amit mi akkor megbeszéltünk. A hangja megbicsaklott az utolsó szavaknál, szégyenében mélyen lehajtotta a fejét.

Tizennegyedik fejezet MaryAnn, egymás után több mély lélegzetet is vett, képtelen volt a férfi elméjébe látni. Nem tudta, ő húzódott-e vissza tőle, vagy Manolito lökte el magától az érintését, így csak hitetlenkedve bámult rá. Manolito De La Cruz hűséges volt Mikhail Dubrinskyhoz. A saját szemével látta a hősiességét. Most is látja a sebhelyet a torkán, amibe majdnem belehalt. Nem egyszerű megölni egy Kárpátit, de valakinek majdnem sikerült, Manolito pedig megvédte a herceget. Egy pillanatra sem akarta elhinni, hogy részese egy tervnek, ami a Dubrinsky család megsemmisítését tűzte ki célul. – Nem értem a gondolatmenetedet Manolito. A barátaim és én, néha egész nap a politikáról beszélünk, és gyakran nem értünk egyet a kormányunkkal, de ez még nem jelenti azt, hogy népünk árulói lennénk. Hangszigetelő buborék vette körül őket, ami nem csak azt akadályozta meg, hogy az ő hangjuk kiszökjön, de MaryAnn a madarakat és a rovarokat sem hallotta. A csönd lassan fülsiketítővé vált. Manolito szenvedése elsöprő volt. Furcsa volt, hogy nem képes olvasni a fejében, de az érzelmeit érezte, erősek voltak és mélyek. Szégyen. Harag. Bűntudat. És rendületlenül ott volt az árulás is. – Mondd el! – Parancsolta. Ha valóban az életpárja, ahogyan a férfi állítja, akkor meg kell ezt is osztania vele. Hiszen ez elevenen felfalta őt, és ez ténylegesen is kezdett valóra válni. Követve a férfi csodálkozó pillantását, amit a kezeire vetett, azt kellett látnia, hogy abban a pillanatban Manolito sokkal inkább volt a másvilágon, mint vele. Megfogta a kezét, és maga felé húzta, míg le nem ereszkedett mellé a virágok vánkosára. – Manolito. Ez megsemmisít téged. Meg kell oldanunk. – Hogyan oldják meg az emberek az árulást? Megszorította összekulcsolt ujjaikat. – Hozzá is fogtatok a terv megvalósításához, hogy megdöntsétek a herceg uralmát? – Nem! – A tagadás erőteljes, azonnali volt. És igaz. Hallhatta a becsületesség hullámait a hangjában. – A fivéreim nem egyeztek bele, és természetesen én sem. Épp csak beszélgettünk erről, panaszkodtunk és természetesen vitatkoztunk. De ez volt minden. – Leejtette a fejét a kezeibe, a halántékát kezdte dörzsölni, mintha fájna. – Őszintén szólva, még csak azt sem tudnám megmondani, mikor kezdtük el tartalommal, részletekkel feltölteni a tervet. Fogalmam sincs miből indult ki az egész ostoba terv, hogy döntsük meg a herceget, hogyan kezdődött el az egész, de később, amikor egyre dühösebbek lettünk, már valóban beszéltünk ilyesmiről. Amióta a testvére, Rafael megölte Kirja Malinovot, megpróbált visszaemlékezni erre. Minden testvére megpróbált visszaemlékezni. Előbb csak csendesen üldögéltek a tűz körül, és megvitatták minden oldalról alaposan Vlad döntéseit, és ellenérveket hoztak fel ellenük. – Ilyen sok gyerek, mint nálunk, csak egyetlen másik családban volt a környéken, a Malinovoknál. Anyánk szinte mindig egyszerre szült az övékkel. Együtt nőttünk fel, a testvéreim és a Malinovok. Együtt játszottunk gyerekként, együtt harcoltunk férfiként. A kötelék a családjaink között nagyon szoros volt. Ebben is különböztünk a többi Kárpátitól. Mindannyian. Talán, mert olyan közel születtünk egymáshoz időben. A legtöbb Kárpáti gyermek legalább ötven évvel születik a testvérei után. Lehet, hogy ennek is megvan a maga oka. – Ettől lettetek volna mások?

Megrázta a fejét. – Sötétebbek. Gyorsabbak. Erősebbek. A képesség, hogy megtanuljunk ölni, túl gyorsan jött, mielőtt még normális gyerekkorunk lett volna. Lázadók voltunk. – Felsóhajtott és odahajolt hozzá, hogy állával végigsimítson dús haján, egyszerűen szüksége volt a közelsége érzésére. – A Malinovok szerencsések voltak. Ott egy gyönyörű kislány is született, Maxim, a legfiatalabb fiú után ötven évvel. Sajnos, az édesanyjuk nem maradt életben túl sokáig a szülés után, az apjuk pedig követte őt a másvilágra. Végül, mind a tízen szülő nélkül maradtunk. Érezte a szomorúságát, a gyászát, az azóta eltelt sok-sok évszázad ellenére, amikor nem érezhetett érzelmeket. Még mindig ott volt, belülről rágta, összeszorította a mellkasát, a gyomrában kavargott, fojtogatta, míg már alig jutott lélegzethez. Látott egy gyermeket, aki magas volt, ragyogóan fényes, egyenes szálú fekete haja, mint a víz ömlött alá keskeny derekáig. Hatalmas, fényes szemei, mint smaragdok ragyogtak édes arcában. A szája állandóan nevetésre állt, finom kecsesség áradt minden egyes porcikájából. – Ivory, – suttogta a nevét Manolito, – éppúgy a mi kishúgunk is volt, mint az övék. Szinte ragyogott és mindig boldog volt, az esze villámgyorsan kapcsolt. Úgy küzdött, akár egy harcos, de az eszét annál is jobban használta. Nem volt nála jobb tanuló. – Mi történt vele? Mert valaminek el kellett vezetnie ahhoz a keserűséghez, amit olyan gyakran érzett Manolito kevert érzelmei között, amit a herceg iránt táplált. – A Varázslók iskolájába akart járni. Határozottan tehetséges volt. Nagyon intelligens volt, már fiatalon olyan varázslatokat szőtt, amiket csak kevesen tudtak megtörni. De mi mindannyian, az én testvéreim és az ő testvérei nem engedtük, hogy bárhová is elmenjen kíséret nélkül. Egy fiatal nő volt, akit idegesített a tíz bátyja, akik folyamatosan meg akarták mondani neki, hogy mit tegyen. De ez nekünk nem számított, azt akartuk, hogy biztonságban legyen. Biztonságban kellett tartanunk. Ő volt az a szépség, amiért küzdöttünk, akit mindenáron meg akartunk védelmezni. A nevetése olyan ragadós volt, hogy a legősibb vadászok, akik már rég elvesztették az érzelmeiket, gyakran eljöttek hozzánk, mert még nekik is mosolyogniuk kellett, ha a közelükben volt. – Olyan erővel szorította a kezét, hogy még a tenyerében is érezte, hogyan kopog a szíve. – Megtiltottuk neki, hogy a Varázslóiskolába járjon és mágustanulmányokat folytasson, amíg nem mehetünk vele, és nem gondoskodhatunk a biztonságáról. Mindenki tudta mi a kívánságunk, és soha senkinek sem kellett volna ebbe beleavatkoznia. De egyszer, amikor mindannyian távol voltunk egy csatában, a herceg elé terjesztette a kérését. Egy borzongás futott végig a hatalmas testen. Valójában úgy tűnhetett, mintha csak kényelmesebb testhelyzetet akarna felvenni, de MaryAnn érezte és tudta, a gyász marcangoló harapása mélyebb volt most, mint akkor, amikor a szörnyűség megtörtént. Az idő határozottan nem gyógyította be ezt a sebet. Eltöprengett rajta, hogy ha az érzelmek nélkül eltöltött évszázadok csak visszatartották a fájdalom áradatát, akkor, amikor a férfiak újra visszakapták az érzelmeiket, ezek a régmúlt érzelmek nem szakadtak-e rájuk éppúgy, mintha akkor frissen érezték volna őket. – A hercegnek nem volt joga arra, hogy felülbírálja a döntésünket, mégis megtette. Pontosan tudta, hogy mi megtiltottuk, ő mégis engedélyezte neki, hogy elmenjen. A hangja suttogóvá halkult, kezét rászorította a mellkasára, mintha azzal enyhíthetné a belülről marcangoló rettenetes fájdalmat. – Miért engedte? – Azt hittük, hogy a legidősebb fia miatt, aki már mutatta a betegség jeleit. A Dubrinsky vérvonal óriási hatalom birtoklására hivatott, de ugyanolyan óriási erő szükséges ahhoz, hogy valaki azt a hatalmat uralni is tudja. Őrület uralkodik el azon, akinek nem megfelelő az önuralma. Vlad legidősebb fia kinézte magának Ivoryt, bár nem volt az életpárja. Megöltük

volna, ha csak hozzá mer érni. A feszültség minden egyes alkalommal egyre tapinthatóbbá vált, ahányszor csak visszatért a falunkba. Én magam kétszer szorítottam pengét a torkához a piac sarkánál. Szigorúan tilos volt megérinteni egy olyan nőt, aki nem az életpárja az illetőnek, de egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy ezt a gondolatot forgatta a fejében, és csak az alkalomra várt. – Én azt hittem, hogy a Kárpáti férfiak soha nem néznek más nőre az életpárjukon kívül. – Vannak, akik még fiatal korukban képtelenek ellenállni, mások pedig betegség miatt, nekik szükségük van a szex hatalmára a másik nem felett, ez pedig megfertőzi őket. Ez egy olyan őrületféle, ami gyakran a legnagyobb hatalommal rendelkezőket keríti a hatalmába. A mi fajunk sem mentes a rendellenességektől MaryAnn. – Miért nem állították meg? – Azt hiszem, nagyon sokan egyszerűen nem akarták elhinni, hogy a herceg vérvonalának elsőszülöttje a betegséget hordozza magában, de mi tudtuk. Zacarias, a legidősebb bátyám, és Ruslan a legidősebb Malinov elmentek Vladhoz, és elmondták neki, hogy Ivory veszélyben van. A herceg elküldte a fiát, és egy ideig béke lett. Aztán Vlad fia visszatért, Ivory pedig engedélyt kapott a hercegtől, hogy a Varázslóiskolába járhasson. Vlad úgy gondolta, hogy ez a legegyszerűbb módja annak, hogy megszüntesse a problémát. Úgy gondolta, hogy a fia nem követi oda Ivoryt, így minden rendben lesz. – Beletúrt a hajába. – Az igazat megvallva, ezt valóban jól gondolta. De Vladnak meg kellett volna békélnie a fia betegségével, és kiadni a parancsot, hogy megöljék őt. Akkor Ivorynak több ideje maradt volna. – Tehát hagyta, hogy iskolába menjen. – Igen. Elküldte őt anélkül, hogy bármelyikünk is megvédhette volna. Elmulasztotta azt is, hogy üzenjen nekünk, mert tudta, hogy azonnal visszatérnénk mindannyian. MaryAnn köréje fonta a karjait, hogy odahúzza magához. – Mi történt? Egy pillanatra leejtette a fejét, odafurakodott a nyakához és beletemette az arcát meleg bőrébe. Hideg volt a bőre, és nem tűnt úgy, hogy hamarosan felmelegedne. Egy halk, lemondó sóhajjal felemelte a fejét, kényszerítette magát, hogy a szemébe nézzen. – Az életpárom vagy. A sors rendelte el azt, ami közöttünk van. Sok minden vagyok MaryAnn, alaposan ismerem magam. Nem foglak elengedni. Meg kell tanulnod a bűneimmel együtt élni, és tartozom neked annyival, hogy elmondjam a legsúlyosabbat. Állta a pillantását, a tekintetében immár több volt a gyász, mint az árulás miatt érzett bűntudat. A szeretete Ivory iránt hatalmas volt, és azt gyanította, ugyanezt érezhette a család összes többi tagja is. Annyira kevés volt a nő, hogy az erős, védelmező hímeknek inkább öröm volt, mint kötelesség, hogy egy gyermeket szolgálhattak ki, védelmezhettek meg. A bukás valószínűleg elviselhetetlen lehetett. – Amikor megkaptuk a hírt, hogy egy vámpír megtámadta és megölte őt, az mindannyiunkat lesújtotta. Még rosszabb, gyilkos dühöt éreztünk. Ruslan és Zacarias, akkor vesztették el először hűvös nyugalmukat. El akarták pusztítani a herceget. Mindannyian el akartuk. Őt okoltuk, amiért felülírta az utasításainkat, ami végül Ivory halálát okozta. – Manolito lassan megcsóválta a fejét. – Nem találtuk meg a testét, hogy megpróbáljuk visszahívni az árnyékvilágból, mert bármibe is került volna, mindegyikünk boldogan követte volna őt oda, hogy megkísérelje visszaszerezni. MaryAnn szíve megugrott. Az árnyékvilág, a ködök rétje, az a világ, ahová a Kárpátiak mennek a haláluk után. És amiben, jelen pillanatban Manolito is él részben. – Hogyan lehet követni valakit arra a helyre? Manolito tekintete összeszűkült. – Ez csak szóbeszéd, a legnagyobb harcosok és a legjobb gyógyítók kísérelhetnek csak meg egy ekkora bravúrt, vagy valaki, aki szereti az eltávozottat, egy életpár, de bármelyikünk boldogan megpróbálta volna. Nyilvánvalóan meg lehet csinálni. Gregori is megtette, és te is.

Nem ébredt rá, hogy mit tett, amikor belépett abba a másik világba. Olykor még most is képtelen volt elhinni, hogy az igaz volt. – Fogalmam sem volt róla, hogy mit csinálok. – Úgy tűnik, veszélyes hely azoknak, akik még nem halottak. Küldött neki egy apró, vonakodó mosolyt. – Ezt azért talán jobb, hogy nem tudtam. De egyikőtök sem tudta volna követni az ő útját, hiszen nem volt nálatok a teste. – Ha a szellem elhagyja, a testet őrizni kell, míg visszaküldik a szellemet, ami újra elfoglalja, különben az ellenségeink csapdába ejthetnek bennünket a másik világban örökre. – Megvonta a vállát. – Ha jobban belegondolunk, ott csak halottak vannak. Ez lehet az oka annak, hogy csak nagy erővel rendelkező személy próbálkozhat meg ilyesmivel. – Pontosan ezt csinálta Gregori, a testvéreid segítségével. Követett téged a ködök és az árnyak rétjére, és visszahozta a szellemedet – ismételte meg MaryAnn, és próbálta teljes egészében megérteni. Részlegesen, még mindig odaát van. Ha pedig ez így van, meg kell találnia a módját, hogy teljes egészében visszatérjen az élők világába. Ez pedig messze meghaladja az ő szakértelmének határait. – Igen, de Ivory esetében ennek még csak a lehetősége sem adatott meg a számunkra. Mindörökre elvesztettük, és ekkortól kezdve kezdtük komolyabban megkérdőjelezni Vlad Dubrinsky döntéseit. Nem volt joga ahhoz, hogy családi dolgokba avatkozzon bele. Semmi értelmét nem láttuk ennek. Ha a fiára volt dühös, miért nem tett ellene semmit? Talán mert benne is ott volt már az őrület? Minél többet beszéltünk arról, amit tett, annál magasabbra csapott ellene a dühünk. Elkezdtünk módokat keresni arra, hogy megtörjük a szabályait. Egyik lépés a másikhoz vezetett. Felismertük, hogy más fajok, akik a szövetségeseink voltak, Dubrinsky oldalán harcolnának, hogy megtartsák a Kárpátiak uralkodójának, úgyhogy azt találtuk ki, hogy megszabadulunk mindenki mástól. A Jaguár hímek például, soha nem maradtak az asszonyaikkal. A nők így inkább emberekkel párosodtak és úgy döntöttek, hogy inkább maradnak emberi alakban. Tehát nem lett volna nehéz szembefordítani a megmaradt nőket a hímekkel, és kihasználni az állati alak brutalitását. – Végül is pontosan ez történt. Bólintott. – Még rosszabb történt MaryAnn, már remény sincs arra, hogy a Jaguár népet meg lehessen menteni. Még ha pár tucatnyian életben maradnának is, az túl kevés ahhoz, hogy fennmaradjanak. – Az evolúció ebben nagyobb szerepet játszhat, mint amennyire ezt gondoltátok. Mert lehet ugyan, hogy beszéltetek erről a lehetőségről, intellektuálisan megfigyelve azt, ami már eleve történt, de mindez nem jelenti egyben azt is, hogy felelősek lennétek fajok összeomlásáért. Nem ti vagytok Isten. – Nem, de nem is tettünk semmit sem, amikor láttuk, hogy a Jaguár nép önmagát dönti romba. És míg mi magukra hagytuk őket, a Malinov fivérek megvalósították a tervet, elősegítették, felgyorsították a Jaguárok kipusztulását. Ha pedig ezt megtették, miért ne tették volna meg a terv többi részét is? MaryAnn mozdulatlanul figyelte, hogyan futnak át az árnyak újra és újra az arcán, hogyan nyitja és csukja az ökleit, mintha fájnának az ujjízületei. Egy új szín jelent meg a hangjában, egy halk, morgásszerű felhang, ami éppen annyira szexi volt, mint a bársonypuha lágyság, vagy talán még annál is szexibb. A hang a bőrét cirógatta, ingerelte. – Az emberek azért félnek a Kárpátiaktól, amiért a vámpíroktól félnek, a legendáknak mindig eredniük kell valahonnan. A suttogások a gyilkosságokról, a pletykák, csak az undort és a félelmet növelték, míg végük az emberek már nem voltak a szövetségesei a Kárpátiaknak. Most vadásznak ránk és megölnek minket. A Vérfarkasok is az egyik szövetségeseink voltak,

akiknek volt ereje megállítani minket, velük is elég könnyen el lehetett játszani ugyanezt az oszd meg és uralkodj taktikát. A Lycan-ok amúgy is megfoghatatlanok voltak, fű alatt, titokban is fel lehetett számolni őket azzal, hogy gyilkosságokat követtek el ellenük, ezzel lecsökkentve az ő számukat is. Végül pedig, valakinek csak elegendő erőt kellene felmutatnia ahhoz, hogy beülhessen a hatalom székébe, és véget vessen a káosznak. MaryAnn hátrahőkölt, a lélegzete zihálásban szakadt ki belőle. – De ugye nem csináltatok semmi ilyesmit? A férfias illat minden egyes légvételnél egyre inkább átjárta. Talán a hangszigetelő buborék miatt lehetett, amit Manolito köréjük húzott, de egyszerűen képtelen volt leállítani az izgalmat, ami egyre magasabbra emelkedett a testében, vagy, hogy az izmai összeszoruljanak, a vére pedig szinte énekeljen, ahányszor csak a közelébe került. Egy tanácsadó tárgyilagosságával akart reagálni. Ez volt a második természete, de valami megváltozott benne, valami vadság épült egyre magasabbra a bensőjében, ami a széles mellkas emelkedését és süllyedését figyelte, az apró változásokat a férfi arckifejezésében, a ráncokat a szemei és a szája körül, ami miatt vágyott arra, nem, nem is, egyszerűen szüksége volt arra, hogy szavak nélkül vigaszt, kényelmet nyújthasson neki. – Nem, természetesen semmi ilyesmit nem csináltunk. Tudtuk, hogy amit tettünk, az hibás. Amikor a hozzátartozónk halála miatti bánatunk lecsillapodott, már beláttuk, hogy ez nem Vlad hibája volt. Nem beszéltünk erről többet, belevetettük magunkat az élőholtak elleni vadászatba. Olyan könyörtelenek lettünk, hogy emiatt még hamarabb bekövetkezett nálunk az érzelmek elvesztése, sokkal gyorsabban annál, mint kellett volna. Megállapodtunk, hogy védeni fogjuk egymást, megőrizzük, újra és újra megosztjuk egymással a szeretet és a becsület emlékeit, és úgy is tettünk. Amikor a herceg összehívott bennünket, hogy más földekre menjünk, mi válaszoltunk a hívására. A Malinovok szintén. Minket Dél-Amerikába küldtek, a Malinovokat pedig Ázsiába. MaryAnn közelebb dőlt hozzá, hogy még jobban belélegezhesse az illatát, és hogy megnyugtató melegébe burkolhassa, miközben minden erejével igyekezett elnyomni magában a sóvárgás tovább erősödő áradatát. Mi változtatta meg ennyire a hozzáállását Manolitohoz? A vallomása, hogy törvénysértést követett el? Ettől jobban megértette? Vagy a tény, hogy még mindig gyászolja elvesztett „kishúgát”? Dühös volt rá, mert a megkérdezése nélkül benyomakodott az életébe, elvette tőle a választás jogát, és azért is, mert még csak fel sem fogta a tettének roppant nagyságát, de azon nem tudott segíteni, hogy érezve érzelmei erejét, kezdte megérteni. Rábízta élete legnagyobb szégyenét. És azt is tudta, hogy ezt ajándékba adja neki. Amikor kinyújtotta a kezét, hogy félretoljon az arcából egy rugózó tincset, és az ujjai végigsuhantak az arcán is, beleremegett az érintésbe. – A Malinov fivérek eljöttek hozzánk, mielőtt elindultunk volna, beszélni akartak velünk. – A hangja most eldurvult, nyers reszelőssége mintha a csupasz idegvégződéseit dörzsölte volna, akkora csábítással, amit soha nem gondolt volna. Lehajolt, hátratolta a haját a válláról, és a nyelvével megérintette a pulzusát. – Azt akarták, hogy mondassuk le a herceget. Apró lángok táncoltak végig a torkán és a nyakán, a mellei felé haladva. A mellbimbói felágaskodtak vékony blúza alatt, a testét puhának, hajlíthatónak érezte, közelebb vackolta magát hozzá. – De ezt sem tettétek meg. Pontosan tudta, hogy a rettenetes tragédia ellenére, mennyire tiszteli még a mai napig is Vlad Dubrinsky emlékét. – Nem, nem tettük. Nem tudtuk volna megtenni. – Teljes elítélés hallatszott a hangjából. – És akkor még egyetlen Malinov sem tette meg. Hűséget esküdtek neki.

Szerette ezt benne. Világosan el tudta különíteni a jót a rossztól. És, hogy még akkor ilyen mérhetetlenül lojális, ha szerette a Malinov fivéreket. A családjához tartoztak, de tudta, és a fivérei is tudták, hogy a herceg megdöntése a fajuk megdöntését is jelentette volna egyben. – Hát persze, hogy nem tudtátok volna megtenni. Simogatni kezdte a karját le-fel, tenyere alatt hangsúlyosan kirajzolódtak az izmai. Kőkeményen. Azt szerette volna, ha a csupasz bőrét érintheti. El akarta csábítani, befogadni a testébe, hogy megszüntesse benne az ürességet, érezze őt magában. A szemeiben tükröződő vihartól a szíve nagyot ugrott. Az éjfekete íriszek most borostyánszínben ragyogtak, majdhogynem arany fényben, ami ellopta a lélegzetét. Az a hely, amit önmagban soha nem akart elismerni, most hirtelen felkavarodott, a vadság felemelkedett, elismerést követelőn. Önkéntelenül hajolt közelebb, és még mielőtt visszafoghatta volna magát, végigsimított szájával az övén, beszívva lélegzetét, ami elkeveredett az adrenalinnal a vérében. Elfogadta a szükségét. Elfogadta a vágyait. Elfogadta őt. Manolito viszonozta a csókját, nyelve becsusszant szája selyemmelegébe. Minden idegvégződése borzongva életre kelt. Bármekkora volt benne még mindig a harag a herceg iránt, önmaga iránt, a Malinov fivérek iránt, az most mind tovaszállt, csak a vére dübörgése maradt. A karjai köré fonódtak, közelebb húzta magához, test simult testhez, szája az övére tapadt, szívverése a fülében dübörgött. Egészen összeolvadtak, lélek a lélekkel, a hirtelen változás érzése azonnali volt, ahogy MaryAnn minden egyes sejtje felismerte őt, akarta, szüksége volt rá. Fogaival meghúzgálta az ajkát, megcsipkedte, ingerelte, követelte. Hő lobbant fel benne, lesöpörte bőréről a hideget, ellenállhatatlan erővel tolta el a közeléből az árnyakat, a régi bánatok emlékét, míg végül csak egy érzés maradt. A puszta, mezítelen boldogság. – Érezni akarom a bőrödet az enyémen – suttogta. Keze végigcsúszott a lábszárán, fel egészen a combjáig, oda, ahol fájt, ahol szüksége volt rá, ahol sóvárgott utána. Ahol egy menedéket, egy kikötőt ajánlott fel neki. Ujjízületeivel apró köröket rajzolt nyirkos magja köré, míg a szája felfalta az övét. A világ atomjaira hullott körülöttük. Mindkét világ. Az árnyak elhátráltak, nem maradt más, mint a virágágy, egy férfi és egy nő illata, ami egymásért kiáltott. Mindkét kezével átkarolta, hogy magához szorítsa, majd a tarkója mögé csúsztatta a tenyerét, hogy leeressze a virág és levéltakaróra. Nem volt vad, ezúttal nem akart az lenni. Nagyon alapos volt, gondosan odafigyelt, hogy lassan és könnyedén haladjanak, szerette volna megkóstolni minden porcikáját, a színtiszta érzések gyengéd útján akarta vezetni mindkettejüket. Felnyúlt, hogy visszafogja a férfi előrebukó fényűzően dús tincseit, ami sűrűbb, vastagabb volt még annál is, mint amire emlékezett. Mindig szépnek találta a haját, de most, talán mert minden érzés sokkal erőteljesebben tört fel benne, még hosszabbnak tűntek a tincsek, cirógatni, simogatni akarta őket, bele szerette volna temetni az arcát. Mindennél jobban meg szerette volna vigasztalni, el akarta érni, hogy egésznek, élőnek érezze magát. A keze a tarkóját támasztotta meg, felemelte a fejét annyira, hogy megcsókolhassa. Csókja ritmusa összeillet szabad keze lassú, lusta mozdulatával, amivel a blúza alá csúszott, hogy végül rásimuljon a mellére. Hüvelykujja ingerelte, pöckölgette, ugyanazzal a lassú, egyenletes ritmussal, ami tűhegynyi lángocskákat lobbantott a testében, majd lassan szétterjedt a hasa felé, hogy megindítsa a lábai között a nedvesség szivárgását. A teste azonnal készségessé, forróvá vált, alig várta, hogy befogadhassa. Imádta a száját. Az érintését csakúgy, mint a formáját. Meleg és parancsoló volt. Nem számított, hogy milyen gyengéden fogott hozzá, az ajkai pillanatokon belül átvették az

irányítást a szája fölött, kábulásig csókolta, lángokat küldött szét a testében, a sóvárgás örvényét. A keze siklott a bőrén, míg vonaglani nem kezdett még többért, így a figyelmes gyengédség után megrázta, amikor egy hirtelen mozdulattal elszakította a blúzát, a leszakadó gombok apró lövedékekként repültek szanaszét, hogy aztán azonnal lehajoljon, és mohó, kapzsi szájával takarja be mellbimbóját. Tehetetlenül felé ívelt a felsőtestével, karjait a feje köré fonta és a haját cirógatta, közben pedig maga sem tudta pontosan, hogy bátorításokat suttog neki, vagy többért könyörög. Manolito felemelte a fejét és lenézett rá. Gyönyörűségesen szép volt így, amikor felajánlotta neki magát, talán még a múltat is jobbá tudta volna tenni. Ha valaki a földön képes erre, az csak ő lehet. Felajzottabb volt annál, mint amennyire gondolta, hogy valaha is képes lehet. Akár tudott róla MaryAnn, akár nem, ott volt a fejében, felerősítette a vágyát azzal, hogy megmutatta neki, mekkora szükséget érez rá, hogy a kedvében járjon, és hagyta, hogy meglássa az ő sóvárgását is. Az ő csodaszép játszótere akart lenni, de ez alkalommal a vágyába bugyolálva már ott volt a szerelem is. Egészen biztosra tudta ezt. Mert az lehetetlen volt, hogy szerelem nélkül átadja magát fenntartások nélkül egy olyan domináns férfinak, mint amilyen ő. Lehúzta róla a szoknyát, és önmagát is megszabadította túl nehézzé vált ruházatától, fölé térdelt, és lebámult érett, telt kebleire. A mellbimbói keményen, izgatottan meredtek felé. Lábai kissé szétnyíltak, így megláthatta közöttük az üdvözlő nevesség csillogását, ami rá várt, őt hívogatta. Halk morgás tört fel a torka mélyéről, és újra lehajtotta a fejét az övéhez. MaryAnn kinyitotta a száját keményen befurakodó nyelve előtt. Fogaival megrángatta alsóajkát, megharapdálta lágy ívét, nyelve befurakodott, ingerkedett. Alatta a lány bőre felforrósodott, lágy, engedékeny selyemmé olvadt, és valahányszor hozzádörgölődött, megborzongott, beleremegett a sóvárgásba. Kezei a vállára csúsztak, körmei belevájtak a húsába, megpróbálta még közelebb húzni, ahogy mélyült a csók, egyre nyersebb és durvább lett, mindig forróbb, mindig szédítőbb, mint az előző. Szinte fuldoklott, mégsem vágyott levegőre, Manolito keze forró és kemény volt a testén, nyelve rabul ejtette az övét újra és újra, ajkai fogságába zárta a száját, lassan elvesztette az irányítást afölött, amit a saját kezei csináltak. Tenyerei uralkodva, birtoklóan járták be MaryAnn testét, ujjaival meghúzgálta mellbimbóit. Lángnyelvek nyalták végig a hasát, rohantak le a combjai közé. A lány halkan felnyögött, hangja végigvibrált a gerincén, megkerülte a csípőjét, hogy merevedésében rezonáljon tovább. Térdeivel kiékelte a combjait, még szélesebbre tárta őket maga előtt. Megjelölte őt a tűz nyomával az ajkaitól egészen le a nyakáig, ahol a pulzusa szinte már kétségbeesetten vert. Belecsípett a fogaival, de nyelve máris felörvénylett, csökkentve az aprócska fájdalmat, és elégedetten hallgatta a még inkább felgyorsuló vér surrogását. Zene volt ez a számára, maga a muzsika, amire saját háborgó vére válaszolt azonnal. Egyedül MaryAnn volt az, aki képes volt ezt elérni nála, lecsillapította minden démonját, a lelke szabadon szárnyalhatott, költészetet lophatott az életébe a túl sok valóság közé. MaryAnn odadörgölte magát a combjához, egy kétségbeesett kis nyöszörgés hagyta el a torkát, küzdeni kezdett, hogy csillapíthassa az iránta érzett sóvárgását. Ahol egymáshoz értek, amikor hozzádörgölődött, érezhette hívogató nedvességét a csupasz bőrén, és ez annyira érzéki volt, hogy alig volt képes megtartani az önuralmát. Egy gyors, kemény mozdulattal megpöckölte a mellbimbóját, és mire megugrott alatta, már be is vonta a krémes, puha húst szája tüzes melegébe, mire a lány teste felé ívelt, sírásszerű kiáltásai pedig továbbhajszolták őt az őrjöngésszerű vágy útján. A szíve dübörgött, teljes összhangban MaryAnn-ével. Lassan csúszott lefelé selyembőrén, míg rásimíthatta a kezeit a combjaira, és felemelhette csípőjét mohó szájához. Ráébredt, hogy legalább annyira sóvárog vágyának ízére, mint amennyire éhezik vére aromájára. Elfedte

szájával hasadékát, nyelvével pöckölgette, cirógatta csiklóját. Az első kielégülés kemény és gyors volt, izmai összehúzódtak, érzékeny idegvégződései lüktettek, de ő nem hagyta abba. MaryAnn megpróbált visszavonulni előle, de túlságosan erős volt hozzá képest. Mindössze annyit tehetett, hogy vadul vonaglott alatta, vadul csapkodott az erőfeszítéstől, hogy elhúzódhasson gonosz szája elől, ami ismét felizgatta, egyre magasabbra emelte őt. „Ez az sívamet, lángolj. Lobogj a kedvemért. Sikolts. Légy az enyém egészen.” A hangja egy érdes suttogás volt az elméjében. A szája, a nyelve szopogatta, ostromolta. Villámgyorsan vált ismét túl sokká, a teste túlérzékeny volt. „Nem bírom. Meg fogsz ölni.” Talán nem öli meg, de megsemmisíti azt, aki ő volt, és újjáépíti valaki mássá, valakivé, aki végtelenül szexuális, valakivé, akinek a létezéshez szüksége van a kezeire, a szájára és a testére az örökkévalóságig. Ijesztő volt ennyire önkontroll nélkülinek lenni, átadni a teste fölött a hatalmat, hagyni, hogy végtelennek tűnő, egymásba olvadó érzéseket építsen fel benne könyörtelenül. A második orgazmus is átrohant rajta, a nevét sikoltotta, akár egy könyörgést, de hogy mit is kér, hogy folytassa, vagy, hogy hagyja abba, ő sem tudta volna pontosan megmondani. „Nem ainaak enyém, csak szeretlek, azon az egyetlen módon, ahogyan képes vagyok erre. Neked adok mindent, ami én vagyok, és elfogadok mindent, ami te vagy.” Hallotta a torkából feltörő morajló morgásokból az örömöt, a hang végigvibrált a hüvelyén keresztül az egész testén. A méhe megfeszült. Megszorította a fenekét, még többet vett el, még többet követelt. Keményen tolta belé a nyelvét gyorsan, sürgetőn, ajkát rányomta legérzékenyebb pontjára, míg édes mézét szívta magába, a vágy, és az szerelem olyan magasra csapott benne, hogy belerázkódott. Dézsmáló szája belesodorta MaryAnn-t a harmadik orgazmusba, sírós sikoly szakadt ki a torkából. „Manolito, kérlek. Kérlek, kérlek, csinálj valamit. Bármit.” Fölé emelkedett, vonásai érdesek voltak a sóvárgástól, szemei csordultig teltek szerelemmel. Ez a kombináció teljesen romba döntötte MaryAnn-t. A szíve egy pillanatra megállt, majd még vadabbul kezdett dübörögni, szinte a mellkasa is fájt belé. Ismét megemelte a csípőjét, és maga felé húzta a virág fekhelyen, hogy a vállaira emelhesse a lábait, férfiassága feje bejáratához nyomódott. Visszatartotta a lélegzetét, az utolsó sejtje is arra az egy forró pontra koncentrált. Idegvégződései várakozóan lüktettek. Amikor Manolito előretolta a csípőjét, vastag hossza áthatolt szűk, csúszós izmai között, már olyan forró és duzzadt volt, hogy maga a súrlódás átdobta az eddigieknél is erősebb orgazmus szakadékának pereme fölött, ami úgy tűnt, már soha többé nem marad abba. Teljesen beletemetkezett, érezte hüvelye bársonyos falának szorítását, a lány kielégülésének hullámai olyan erős érzéseket váltottak ki benne, hogy felnyögött, igyekezvén megőrizni önkontrollját. Esélye sem volt. Nem is lehetett. Beborította az illata, selymes bőre borzongott az ujjai alatt, szoros hüvelye körülölelte, és szinte fejte, ez pedig szinte azonnal elvette utolsó épelméjű gondolatát is, újra és újra belé hatolt, hosszú, mély lökésekkel, átadta magát a tüzes érzéseknek, amik egészen maguk alá temették. „Manolito.” Félelem volt a hangjában. Az elméjében. Megragadta a vállait, körmei mélyre vájtak benne, a fejét jobbra-balra csapkodta, a csípőjét megemelte, hogy megfelelő választ adjon az érzéki támadásra. „Biztonságban vagy sívamet. Biztonságban tartalak. Lazulj el nekem. Hagyd, hogy magammal vigyelek a felhők közé.” Összeszorította a fogait és megpróbált várni, miközben minden porcikája azt akarta, hogy szabadon engedje a kielégülést, hogy belerobbanjon egy másik dimenzióba. Ott nem létezett

sem fájdalom, sem szégyen, nem voltak másik világok körülötte. Ott egyedül csak MaryAnn volt, a másik fele, örömének szentélye, akiről gondoskodhatott. „Gyere päläfertiil. Szállj velem.” MaryAnn ekkor megérezte őt a fejében, megosztotta vele teste örömét, a lelke örömét, hogy az elméjük még inkább felfokozhassa az élményt. Minden mély lökés újabb hullámot indított el benne, ami átcsapott fölötte. Minden újabb mozdulattól mintha villámok cikáztak volna át a testén. Bőrükön izzadság csillogott, ahogy együtt mozdultak, mindketten a másik gyönyörét akarták még jobban fokozni. Keményen, mélyen hatolt pulzáló, selymes hüvelyébe. Szinte fojtogatta őt, többszörös orgazmustól megduzzadt izmai köré szorultak, tüzet küldve szét az egész testében. Érezte hogyan nő merevedése szinte lehetetlen méretűvé, MaryAnn teste szinte foglyul ejtette, golyói összehúzódtak, forró magja kilövellt a lány testének mélyébe. Sugár, sugár után, a teste remegett a kitörés gyönyörétől, szinte rázkódott, ahogy felfalta a kielégülés. MaryAnn felsikoltott alatta, az újabb orgazmus keresztülszáguldott rajta, szemei hatalmasra nyíltak, az arca megfeszült, a gyönyör szinte már túlságosan is nagy volt ahhoz, hogy képes legyen elviselni. A levelek a feje fölött, mint ezüst csillagok ragyogtak, aztán a látása beszűkült, semmi mást nem látott már, csak őt. A vállai, a mellkasa kitakarták a világot, ahogy végtelen lassúsággal elkezdett feléje dőlni. Manolito hagyta, hogy szemfogai meghosszabbodjanak. Férfiassága változatlanul keményen ágyazódott be a lány testének szorításába. Úgy igazította mozdulatait, hogy hozzáérjen legérzékenyebb pontjához. A női test beleremegett az érzésbe. Hagyta, hogy MaryAnn meglássa agyarait, figyelhesse közeledését, azt akarta, hogy pontosan tudja, mi következik. – Nyugalom – suttogta, amikor megérezte remegését, és látta hogyan tágulnak nagyra a szemei, amikben mintha félelem csillant volna. – Soha nem ártanék neked MaryAnn. Fogai mélyre süllyedtek benne, pontosan ugyanazon a helyen, ahol rajta hagyta a jelét melle domborulatán. A lány felkiáltott, ahogy a fájdalmat felváltotta egy újabb erotikus érzés. A teste lüktetett, tökéletes ritmusban szorult össze körülötte. Átkarolta a fejét, nekiadott mindent, ami ő volt. Végül végigsimított a nyelvével azon az aprócska kis folton, hogy lezárja a sebeket, majd finoman megcsókolta. Furcsa módon vágyott rá, hogy újra megharapja, hogy vájja bele a fogait a vállába, töltse meg ölét ismét az élet nedvével. Ellenállt a kísértésnek, lassan visszahúzódott tőle, kiélvezve az érzést, hogy hüvelye izmai csak vonakodva hajlandóak elengedni. Átfordult és magára húzta őt, hogy elnyújtózva feküdjön rajta, akár egy takaró. Feküdt alatta és élvezte, hogy nekinyomódnak testének idomai, mellének puha halmai, mellbimbóinak hegyes kis csúcsai. Puha volt és nedves, buja görbéi selymesen simák. Érezte a szívdobbanásait, a hőt a lábai között, hallotta az ereiben felforrósodva száguldó vérének surrogását. Ujjait belefúrta a hajába. MaryAnn egyszerűen tökéletes volt. És a pillanat is tökéletes volt. – Tegnap éjszaka rólad álmodtam – motyogta, és felemelte az arcát, hogy odadörgölhesse az orrát a nyakához. Nyelve és fogai a pulzusát ingerelték, bele-belecsípett a bőrébe. – Azt álmodtam, hogy a tested az enyémben volt, én pedig a nevedet sikoltottam. Szép álom volt. Egy ideig. – Nyalogatni kezdte a bőrét, nyelve hosszan elidőzött ugyanazon a ponton. – De aztán jöttek a farkasok… Elhallgatott, inkább megcsókolta a torkát, majd rányomta újra az ajkait arra a pontra, és többet akart, sokkal többet, éhezett az ízére. Az állkapcsa fájt a szükségtől, fogai, ahogy végighúzta rajtuk a nyelvét hosszabbaknak, élesebbeknek tűntek. Orrával ismét megbökdöste a férfi vállát. Manolito hirtelen mozdulatlanná dermedt alatta. A keze satuként fonódtak a karjaira, és felrántotta őt magáról. Fekete szemeiből veszély sugárzott, megfordult, és a fenyegetést

keresve végigpásztázta a környező fák lombjait. A lány mozdulatlansága visszafordította a figyelmét felé. – Mi az? Nagyon lassan eltolta őt magától, és felült, mindkét kezével végigtúrt sűrű, fekete haján. Tekintete hidegen és keményen futott végig rajta, szinte fenyegetően. Az elméje eltűnt az övéből, reszketni kezdett, kezeivel önkéntelenül megdörzsölte a karjait. – Manolito, mi az? – Tegnap éjszaka rólad álmodtam – mondta olyan lágyan és halkan, hogy libabőrös lett tőle az egész teste. – Azt álmodtam, hogy a testem mélyen a tiédben volt, és attól, amit veled csináltam, sikoltoztál a gyönyörtől. És akkor a farkasok… Pontosan úgy, mint korábban ő, a férfi is elhallgatott. MaryAnn is felült, mint ő, felhúzta a térdeit, és azt kívánta, bárcsak ő is olyan könnyedén tudna ruhákat teremteni, mint Manolito. – Ennyire zavar, hogy osztoztunk egy álmon? Miért? Nem gondolod, hogy ez simán megtörténhet, amilyen szoros kapcsolatban vagyunk egymással? – A Kárpátiak nem álmodnak. – Hátrahúzta a haját, és egy bőrszíjjal összefogta. – Mi úgy alszunk, mint a holtak. A szívünk és a tüdőnk leáll, hogy megújulhasson. Az agyunk ugyanúgy. Nem vagyunk képesek álmodni. Nem volt benne egészen biztos, hogy mit is akar neki mondani, de a szája kiszáradt, a szíve pedig keményebben, gyorsabb ütemben kezdett verni. – Valószínűleg, közvetlen azelőtt álmodtad, mielőtt elmentél aludni, vagy mielőtt egészen felébredtél volna. – És mivel magyarázod azt, hogy elviselem a napfényt? Hosszú évszázadok óta képtelen voltam sétálni a kora reggeli fényben. Még a legsűrűbb felhők alatt, a legnagyobb viharok kellős közepén is bántotta a szemem, a testem ólomsúlyúvá vált. Mégis, majdnem délig ott voltam nálad. Ezt magyarázd el nekem. – A hangja mély és érdes volt, valami kimondatlan vád lappangott a mélyén. – Akkor is nappal volt még, amikor felemelkedtem, a bőröm mégsem égett meg, nem hólyagzott fel. – Hogyan tudnám én megmagyarázni ezeket a dolgokat? Nagyon keveset tudok a Kárpátiakról és az életpárjaikról. Talán az életpárod ezeket is visszaadja. – Magához húzta a blúzát, hogy felvegye. – Eltüntetted róla a gombokat. Manolito türelmetlenül intett egyet a kezével, ő pedig nem a saját ruháiban, hanem egy pamutpólóban és farmerben találta magát. Farmerben. Nem szoknyában, vagy ruhában, amit az ő kérésére viselt, hanem egy nadrágban, amit utált. Lenyelte a félelmét, és megpróbált nem sírva fakadni, ahogy fonni kezdte hosszú, sűrű sörényét, mert muszáj volt csinálnia valamit, hogy elmenekülhessen hideg tekintete elől. Hogy még alig osztottak meg egy keveset azokból a tapasztalatokból, amit az életükben szereztek, és ő máris elutasítóvá vált, ellökte őt magától. Úgy érezte magát, mintha pofonvágta volna. – Meg akartál harapni – mondta. – Láttam az elmédben. Elhátrált tőle, míg a háta neki nem szorult a korlátnak. – Valóban? Szerettem volna, igen. De én is láttam, hogy neked ugyanez volt a szándékod. A véremet vetted, és azt akartad, hogy én is vegyek a tiédből. Teljesen át akartál vinni a világodba, anélkül hogy erről megkérdeztél volna. Ismét döntést akartál hozni a beleegyezésem nélkül. – Az életpárom vagy. Nincs szükségem a beleegyezésedre. Sötét érzelmek pislákoltak a szemeiben. Apró sárga fények kezdtek felgyúlni az obszidiánfekete mélységben. Harag lüktetett fel MaryAnn-ben.

– Tudod mit? Nekem sincs szükségem a beleegyezésedre a távozásomhoz, és most visszamegyek a házhoz. Felállt, és mindkét kezével megragadta a korlátot, amikor Manolito is felállt. Föléje magasodott, most minden ízében ragadozónak tűnt. – Voltaképpen nagyon is szükséged van az engedélyemre. Itt maradsz, és végig fogod hallgatni, amit mondanom kell neked. Tudni akarom az igazságot MaryAnn. Összeszűkült tekintette figyelte. – Akkor sem ismernéd fel az igazságot, ha a fenekedbe harapna. – Megharaptál engem. És én is több alkalommal ittam a véredből. Magasra emelte az állát. – Az is az én hibám? Nem én kértem, hogy tedd meg. Valójában első alkalommal nem is tudtam róla, hogy megtetted. – Mi vagy te? – Egy nagyon dühös nő. Olyan közel lépett hozzá, hogy még haragja forróságát is érezte. – Vérfarkas vagy. És megfertőztél engem a véreddel.

Tizenötödik fejezet MaryAnn hosszú másodpercekig dermedten meredt rá, csak aztán kezdett el nevetni. – Te teljesen megőrültél. Manolito egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki jól szórakozik. Az arckifejezése, ha lehetséges, még keményebbé vált. – Nem őrültem meg. Kiszagoltam benned a farkast, és ha őszinte akarsz lenni magadhoz, te is érezni fogod rajtam a szagát mindenhol. A nevetés lassan elhalványult, a lány megrázta a fejét. – Ez kész elmebaj. Tudom, hogy a Kárpátiak képesek alakváltásra. Én meg nem. Az egész életemet emberi lényként töltöttem. A szüleim nem vérfarkasok. Még abban is kételkedem, hogy egyáltalán létezik ilyesmi. – Miért kételkedsz benne, amikor láttál már vámpírokat és Jaguárembereket is? Amikor tudod, hogy a Kárpátiak is léteznek? Nem kellene, hogy problémát okozzon a vérfarkasok létezésének elfogadása. Izzadság gyöngyözött a homlokán. A Kárpátiak vért izzadnak, ezt megjegyezte. Letörölte a homlokát. – Akkor hol vannak? Ha valóban léteznek, és én egy vagyok közülük, miért nem ismerted fel ezt hamarabb? Az a vérizzadós dolog elég undorítónak tűnt, már csak ezért sem akart Kárpátivá válni. Sokkal inkább lenne már akkor farkas! – Mert nem láttam és nem is hallottam Lycan-ról, már hosszú évszázadok óta. Csípőre vágta a kezeit. – Hadd tisztázzam ezt akkor. Te teljesen szerelmes voltál belém, és elszántad magad rá, hogy átváltoztatsz Kárpátivá, egészen addig, míg azt hitted, hogy emberi lény vagyok, de most hirtelen minden megváltozott, mert lehet, hogy én változtatlak téged valami egészen mássá. – Kihívóan még feljebb emelte az állát. – Úgy gondolod, hogy az teljesen rendben van, hogy én tökéletesen adjam fel magam, mindent, ami én vagyok, de mindez nem lehet opció a te számodra. Manolito összehúzta a szemöldökét. – Arra születtem, hogy Kárpáti legyek. Ez az, ami én vagyok. MaryAnn rászorította a kezét tajtékzó gyomrára. – Te képmutató, hímsoviniszta, neandervölgyi, ostoba idióta! Nem lehettem az eszemnél, amikor egy pillanatig is azt gondoltam, hogy élni tudnék olyasvalakivel, mint te. Egy legyintéssel félresöpörte a véleményét. – Életpárok vagyunk. És természetesen mindent meg fogok tenni, ami szükséges, hogy befejezzem az átalakítást, és egészen áthozzalak az én oldalamra, de előbb tanulmányoznom kell ezt a problémát minden szemszögből. Még soha nem hallottam egy vérfarkas és egy Kárpáti párosodásáról. A farkas vére éppen olyan erőteljes, mint a Kárpátiaké. – De én nem tudok alakot váltani! – A farkas benned él, a részed. Ez nem egészen ugyanolyan, mint amikor én felöltök egy másik alakot. A farkas az őrződ, és a felszínre fog emelkedni, amikor szükséged lesz rá. Ezért érezted, hogy közel áll hozzád. Ezért villannak fel benned az emlékképek. És ez az, amiért mindketten képesek vagyunk elviselni a napfényt. Csak a szemeimre hatott a napfény, a

testemre egyáltalán nem. Téged sem égetett fel a nap annak ellenére, hogy az én vérem folyik a vénáidban. A változásnak, már benned is el kellett volna kezdődnie. – És most azt gondolod, hogy én végig tudtam mindent, és valahogyan becsaptalak? Ha van bennem egy farkas, akkor most lenne rá a legalkalmasabb pillanat, hogy előugorjon. Lehet, hogy a torkodnak fogok esni. – Feldühödve meglökte a mellkasát, hogy elmozdítsa maga elől. – Hallanod kellene magad. Tényleg úgy gondolod, hogy egy olyan férfival akarom leélni az életem, aki egyáltalán nincs tekintettel az érzéseimre? – Nagyon is törődöm az érzéseiddel. – Nahát, tényleg! Ezért vádoltál meg azzal, hogy „megfertőztelek” téged! – szinte köpte felé a szót. – Mintha valami betegség lennék. Egy vírus. Tudod mit Manolito De La Cruz? Megérdemled, hogy a pokolban ragadj. Én pedig egy komplett idióta vagyok, amiért úgy gondoltam, hogy a forró szexen kívül, bármiféle jelentőségteljesebb kapcsolatot akarok veled kialakítani. Odament a kis menedék széléhez, megragadta a korlátot és lenézett. Egyszer már leugrott innen, de most valahogy nagyon magasnak tűnt. Ha az a dolog egy farkas benne, azt gyanította, hogy most feszülten figyel, felismerve a haragját. Hirtelen lenyelte a félelmet a torkából, visszafordult felé, szíve olyan hangosan dübörgött, hogy még ő maga is hallotta. Manolitonak megfájdult a feje, zümmögő hang visszhangzott keresztül-kasul az elméjében, mintha ezernyi őrült rovar dongott volna benne. A koponyáját túl szorosnak érezte, az agya lüktetni kezdett ugyanabban a ritmusban, ahogyan a vére száguldott. – Tudtad. – Ezt határozottan kijelentette. – Teljesen a tudatában voltál annak, hogy a véredet veszem. És te is akartad az enyém. Érezni akartad az ízemet a szádban. A forróságát, az édességét, az élettel teltségét. Ez nem emberi viselkedés. – Elérted, hogy én is akarjam. – Ez pusztán csak egy suttogás volt. Ismét rászorította a kezét forrongó gyomrára. Harag és félelem között kellett egyensúlyoznia, de oda-vissza ingadozott közöttük, és ez teljesen összezavarta. – Nem én csináltam. Nem kényszerítettem rád az akaratom. A farkas hívása uralkodott el rajtad. MaryAnn elfordult tőle, a szíve dübörgött. Hirtelen mindennek értelme lett. De ezt nem szabad. Nem volt képes elfogadni, amit mondott. Nem akarta, hogy egy farkas éljen a bensőjében. Azt sem tudta, mit is jelent ez pontosan, és hogy egyáltalán hogyan lehetséges. – Vigyél vissza. – Nem pillantott rá, képtelen lett volna a szemébe nézni. Végtelenül egyedül érezte magát. – Vissza akarok menni. A magány érzése, hirtelen minden eddiginél jobban feldühítette. Amikor a férfi szembesült élete legszörnyűbb emlékével, ő mellé állt, most pedig Manolito elutasította őt. Elutasította. – Teljesen bezártad magad előttem. – Te eszement idióta! – Legszívesebben odaugrott volna hozzá, hogy lekeverjen neki egy csattanós pofont. Tényleg ennyire ostoba lenne? Vett egy mély lélegzetet, és kényszerítette magát, hogy lehiggadjon. – Hallasz engem? Azt kértem, hogy vigyél vissza. Minél gyorsabban otthon akart lenni. Vágyott rá, hogy Seattle-ben legyen, hogy az élete visszatérjen a normális kerékvágásba, hogy ne érezzen vad sóvárgást egy évszázadokkal lemaradt idióta után. – MaryAnn, egyikünknek sincs más választása. Meg kell oldanunk ezt. Az álla felemelkedett, sötét szemei villámokat szórtak rá. – Nekem van választásom. Nem vagyok hajlandó azt az életet élni, amit teljesen kivennél a kezemből. Elutasítottál engem, amikor úgy gondoltad, hogy olyasvalamivé változtatlak, ami nem drágalátos Kárpáti. Ami engem illet, úgy gondolom, ezzel elvesztettél minden jogot rám, mint életpárodra. Megkértelek, hogy vigyél haza. Nagyon udvarias voltam. Egyáltalán nem érezte magát udvariasnak, körmei belemélyedtek a tenyerébe. A berregés Manolito fejében egyre hangosabb lett. A szájában rezes ízt érzett.

– Nem utasítottalak el. – Valóban? Nos, innen, ahonnan én látom, úgy tűnik, hogy egyszerűen gyáva vagy. Azt akarod, hogy én vállaljam az összes kockázatot. Azt akarod, hogy fogadjak el valamit, ami ismeretlen és ijesztő a számomra és mindezt, azért kellene megtennem, mert szerinted a sors úgy rendelte, hogy együtt kell lennünk. Akkor én most megtagadom, hogy bárkivel is együtt legyek, hogy kockára tegyek mindent, amikor ő semmit sem hajlandó kockáztatni. „Most azonnal vigyél haza!” Ez parancs volt, egy kényszer, és most első alkalommal jött rá, hogy ezt nem kimondta, hanem csak gondolta. Átdobta a parancsot az elméjébe, feldühödve kettős mércéjén. Magára is dühös volt, amiért hagyta volna, hogy átalakítsa. És jobban rettegett, mint életében bármikor, mert azt gyanította, hogy már nincs visszaút, és még ha valahogy hazajut is, bármi is lakozik benne, az többé nem lesz hajlandó csendben meghúzódni. Igenis vannak pszichés képességei, ahogyan azt sokan mondták neki. És ő használta is a képességeit, anélkül hogy ennek egyáltalán a tudatában lett volna. Felnézett a férfira, és a torkán akadt a lélegzet. A ráragyogó fekete szemekből sütött a veszély. Manolito pontosan olyan dühös volt, mint ő, csak sokkal félelmetesebb. – Már megmondtam, hogy nem. Nem mész sehová. – Felé ugrott, megragadta a karjait és keményen megrázta, amitől MaryAnn-ből kiszorult a lélegzet, és válaszként körmeivel végigszántotta a férfi arcát. – Azt hiszed, parancsolgathatsz nekem? – Újra megrázta. – Nekem? Az életpárodnak? Meg merted próbálni, hogy befolyásold az elmém? Megtámadtál? Kivel játszott össze, hogy megpróbálja csapdába csalni és megölni? Becsapta őt. Ahogy a szavak kicsúsztak belőle, egy pillanatra átfutott rajta az ötlet, hogy ártson neki, de azonnal visszautasította a gondolatot. Mégis mit gondolt, és mi a fenét csinált? Tényleg elvesztette a józan eszét? Valóban az a gyáva lenne, akinek MaryAnn nevezte? Rengeteg csatát vívott vámpírokkal anélkül, hogy valaha is meghátrált volna. Soha senki nem kérdőjelezte meg a bátorságát, de most terrorizálta az életpárját, amikor annak szeretetre és megnyugtatásra lett volna szüksége. Olyan dolgokkal vádolta meg, amikre a cáfolatot ő maga is könnyedén láthatta ártatlan szemeiben és az elméjében. Valóban ez az igazi személyisége? Vagy csak a farkas megnyilatkozása volt, akinek vére egy Kárpátiéval keveredett? Mindkét faj egyformán domináns. Mindkettő azonnali engedelmességet követelt, a farkas talán még jobban is. Ki tudhatja, hogy ez a megfoghatatlan faj milyen titkokat tartogat még? Nyilvánvalóan illegalitásba vonultak, de még mindig léteztek, és neki nem állt módjában, hogy időben felismerje, mi történik vele, hogy mire utal még inkább bedúsult, sörényszerű haja, még érzékenyebbé váló szaglása, tovább élesedő hallása, a kényszerítő igénye, hogy maga mellett tartsa a párját, hogy mindenhol rajta hagyja az illatát. Önmagára volt dühös, nem a lányra. Neki kellett volna benne felismerni a farkas jellemvonásokat, sokkal gondosabban kellett volna eljárnia, mielőtt a vérét vette. De nem törődött vele, olyannyira nem, hogy amikor ébren volt, állandóan a testét akarta a sajátja körül, nagyobb szüksége volt rá az életben maradáshoz, mint a vérre. Rengeteg évszázadnyi élete alatt soha nem fordult vele ilyen elő. Minden gondolata az volt, hogy átváltoztassa őt, mert tudta, hogy nem maradhat életben nélküle. Hogy minden csak még rosszabb legyen, amióta MaryAnn visszavonta az elméjét az övétől, a másvilág újra lerohanta, és ő egyedül maradt a szürke árnyak között, hogy vándoroljon, hogy megtalálja a módját annak, hogy ismét teljes legyen lélekben éppúgy, mint testben. Nem kényszerítheti rá, hogy elfogadja őt. Nem tudott bejutni az elméjébe, nem tudott összeolvadva maradni vele, még csak arról sem volt képes meggyőzni, hogy mi a következménye annak, ha nem tartja az elméjét

összeolvadva az övével. És ahogy visszavonult tőle, neki már nem maradt elég hatalma, hogy teljes egészében az élet földjén tarthassa a szellemét. Körülötte a színek elhalványultak, míg végül minden homályos és szürke lett, és ahogy lenézett a kezeire, átlátott azokon. Úgy érezte, mintha az agya ki akarna törni a koponyájából, halántéka lüktetett a fájdalomtól. Általában le tudta állítani a fájdalmat, de ez most lehetetlennek tűnt. A nyelvét furcsán vastagnak érezte, és mintha réz ízű bevonat lepte volna el. MaryAnn küzdött a szorításában, kinyitotta a száját, hogy üvöltözni kezdjen vele, olyan mélyen megsebzettnek érezte magát, hogy legszívesebben elmászott volna egy lyukhoz, és a föld alá temette volna magát, de közben olyan dühös is volt, hogy azt hitte, hogy ismét az arcába mélyeszti a körmeit, míg valami Manolitoban el nem vonta önmagáról a figyelmét. Eltolta magától saját fájdalmait, és érzéseit, kényszerítette magát, hogy az övére figyeljen. – Manolito, fáj a fejed? Bólintott, erősen megnyomkodta a halántékát. – Nem kellene ekkora fájdalmat éreznem, mint ez. Nem értem. Hacsak nem a farkas csinálja ezt. Hacsak ez a nő nem próbál meg úgy tenni, mintha az életpárom lenne, holott valójában csak a vámpír bábja, aki elszánta magát a rombolásra. MaryAnn is elkapta a gondolatot, összerándult a fájdalomtól, már-már ismét visszahátrált az elméjéből, attól félt, hogy csak újabb fájdalmat fog neki okozni a sértéseivel, de akkor elkapott egy hangot. Egy zümmögést. Mintha legalább egymillió rovar zúgott volna a férfi fejében, csak talán még annál is rosszabb volt. A lélegzet a torkán akadt. Minden ösztöne azt sugallta, hogy gyorsan húzódjon vissza, de nyugalmat kényszerített magára. Igenis ő pszichés. Képes elméket olvasni. Egész életében ezt csinálta, csak éppen ennek nem volt tudatában. Semmi oka nincs hát, hogy rémült legyen. Épp csak ki kell találnia, hogy hogyan is csinálta eddig. Kieresztette a tüdejéből a levegőt és ismét érte nyúlt, megtöltötte vele a gondolatait, azt akarta, hogy jobban érezze magát, el akarta venni a fájdalmát, látni akarta, ki vagy mi szeretne ártani neki. A berregés egyre erősebb és hangosabb lett, szinte már a saját agyában hallotta, hányingere lett tőle, kihajolt a korlát fölött, de végül kitartott, és elszántan nyomult tovább. Hangok. Suttogók. Állhatatosak. Le-fel kúsztak az agyában. Szinte felszeletelték azt. – Manolito – elkapta a kezét és szorosan tartotta. – Támadás alatt állunk. Vagyis te állsz támadás alatt. Hallom őket. Megpróbálnak megölni téged. Nem habozott, a keze azonnal beburkolta az övét. – Élőholtak. Maxim csapdába akar ejteni a másik oldalon. Most egy csapásra értelmet nyert az egész, és bizonyos szempontból hatalmas megkönnyebbülést jelentett, hogy nem tébolyodott meg teljesen. Nem vonhatja be az életpárját. Eddig eszébe sem jutott, mennyire sebezhető az árnyékvilágban, pedig kellett volna. A teste életben volt, és a szellemének egy része is visszatért az élők földjére, ez pedig azt jelentette, hogy a holtak is tisztában vannak vele, hogy nem tartozik hozzájuk. – Hogyan teheti ezt meg, ha halott? – Maxim szellemének maradvány az árnyékvilágban van, és az én szellemem egy része is ott van. Belülről kellett megtámadnia. – Odahúzta magához. – Nem akarom, hogy az utolsó életpároddal kapcsolatos emlékeid haragról és elutasításról szóljanak. Alig akarom elhinni, hogy Maxim képes volt csatát nyerni egy olyan sokat tapasztalt ősi ellen, mint amilyennek magamat gondoltam. Úgy vont a befolyása alá, mint egy tapasztalatlan fiatalt. – Odahúzta a kézfejét a szájához. – Bocsáss meg MaryAnn. A világért sem akarnálak megsebezni. Az a kiváltságom, hogy megvédjelek, de már a legelső próbatételnél cserbenhagytalak.

– Az nem te voltál – mondta. – De most inkább azt mondd meg, hogy mit tehetünk, hogy megállítsuk. – Mert bármit is csinált vele ez a Maxim, Manolito szenvedett, látta a szemeiben, érezte az elméjében. – Mondd el, mit tegyek – Teljesen be kell lépnem abba a világba, a testem pedig itt marad sebezhetően. Ha megölik, elpusztítják a testem, végleg elveszek. Azt hiszem, ez lehet a tervük. MaryAnn dacosan felemelte az állát. – El tudok menni veled oda. Eléggé biztos vagyok benne, hogy tudom, hogyan kell. Megrázta a fejét. – Nem. Az túlságosan veszélyes lenne. Én utazhatok az árnyékvilágban, mert a szellemem egy része ott van, de te élsz, nem tartozol oda. Első pillanattól kezdve a tudatában voltak a jelenlétednek, amint beléptél oda. Azt hiszem, képesek lennének megölni ott téged. – Azt hiszem, inkább téged akarnak megölni abban a világban. – Nem fognak megölni. – A tenyerére vette az állát. – Hallgass rám MaryAnn. Ez nagyon fontos. Ideges lettem, amikor felfedeztem, hogy éppen úgy válok én farkassá, mint ahogy te változol Kárpátivá, de nem azért, amiért te gondolod. Nem véletlenül akartam, hogy te változz. Bárhogyan is befolyásol Maxim, ebben a pillanatban tisztán gondolkodom. Más pszichés képességű nők sikeresen átalakíthatóak Kárpátivá. Ez egy nagyon fájdalmas folyamat, de utána mindannyian egészséges és boldog életet élnek, amit úgy tűnik, elégedetten ölelnek magukhoz. Neked sem szerettem volna kevesebbet. – Lehajolt hozzá, és egy csókot simított a feje búbjára. – Hogy felfedeztem a farkast, az teljesen átírta az egyenletet. Ilyesmire nincs példa. Fogalmunk sincs róla, mi történhet, ha átalakítalak. És arról sincs fogalmunk sem, hogy rám milyen hatással lenne a farkas. Azt máris kijelenthetjük, hogy agresszívabb és dominánsabb lettem, ezt az is mutatja, hogy már neked is volt velem problémád ezen a területen. Nem akarom kockáztatni az életed. Nagyon óvatosaknak kell lennünk, amíg nem tudunk meg többet. Veszélyessé válhatok. Talán meg is ölhetnélek. Semmit sem tudunk. MaryAnn nekidőlt, meg kellett érintenie, kezdett bepánikolni. Manolito szemeivel, a fókuszálásával sem volt minden rendben. – Maradj velem – suttogta, és belekapaszkodott a kezébe. – Maradj velem Manolito. – Vissza kell mennem oda. Bármit is csinál Maxim, azt a ködök és szellemek rétjén teszi sívamet. Nem tudok egyszerre két helyen jelen lenni, és harcolni is ellene. – Akkor veled megyek. – Nem teheted. A testem itt marad védtelenül. Küldök egy üzenetet az öcsémnek, hogy azonnal jöjjön ide, és vigyen téged biztonságba. Ő tudni fogja, mit kell tenni a testemmel. – Rásimította kezeit kétoldalt az arcára, hüvelykujjai a bőrét cirógatták. – Te vagy a legfontosabb személy a világon, MaryAnn. Nem tehetlek kockára. Kérlek, tedd azt, amit szeretnék, hagyd, hogy Riordan biztonságba helyezzen, és aztán visszajöjjön ide. Nem tudok úgy harcolni Maxim ellen, ha közben miattad is aggódnom kell. Felbámult a ragyogó fekete szemekbe és felismerte, hogy semmit sem tehet, amivel megállíthatná. Hitt abban, hogy meg kell védenie őt, és meg is akarta tenni. Meghalna érte. Ölne is érte. Bármit megtenne érte. Nem számítanak a következmények, el fog menni arra a helyre, aminek minden előnyét a vámpír élvezi. Manolito mosolya szelíd volt, hüvelykujja végigsiklott az ajkán. – Miből gondolod, hogy nála van minden előny csitri? – Ő kegyetlenebb, mint te, és sokkal ravaszabb. És volt ideje tervet szőni. Manolito mosolya kiszélesedett, kezdett farkasszerű jelleget ölteni. – Nem hiszem, hogy aggódnod kellene amiatt, hogy ki kegyetlenebb vagy ki ravaszabb. Valóban volt ideje mindent megtervezni, de arra számít, hogy minden áron ezen a világon próbálok maradni. Másokat fog maga helyett ideküldeni. Ide jönnek majd, úgyhogy semmiképpen ne menj el addig, amíg Riordan ide nem ér, hogy biztonságba kísérjen.

Már egészen elhalványult, ahogy egyre távolabb csúszott az élők világától. MaryAnn megpróbált belékapaszkodni, de ez semmit sem használt. Eltűnt, csak a teste maradt hátra, mint egy kiürült, halovány héj, ami már nem létfontosságú. A megmaradt szelleme kiemelkedett belőle, és mintha csak nekitámaszkodna a korlátnak, lassan elsüllyedt a mélyben, majd végül az is eltűnt a lány szeme elől, és meghallotta a hívását. „Riordan. Hatalmas szükségem van rád. MaryAnn védtelen, és a vámpír mindenkit ellene fog küldeni, hogy megöljék. Ide kell jönnöd hozzá.” A hang a fejében elkenődött, démoninak hangzott. Alig tudta kivenni azt, amit mondott, mintha más nyelven beszélne, amit ő nem ért. Manolito hirtelen elhúzódott tőle, összezavarodott. A hangja annyira eltorzult, hogy nem tudta volna megmondani, beszélt-e a testvérével vagy sem. MaryAnn vett egy mély lélegzetet és lassan kiengedte. Meg tudja csinálni. Manolitoval sikeresen összekapcsolódott, amikor csak akart, akkor ugyanezt Riordannal is megteheti. Mindössze csak annyit kell tennie, hogy követi az eredeti útvonalat, amit Manolitohoz használt. „Riordan.” – Az első kísérlete habozó és bizonytalan volt, de érezte a férfit megmozdulni, és hogy azonnal elkezdi keresni a hozzá vezető kapcsolatot. „MaryAnn. Mi történt Manolitoval? Juliette és én a birtokra visszük Solange-ot és Jasmine-t. Egyikük sincs itt biztonságban. Azt érzem, hogy Manolito bajban van, de nem érem el őt.” Lenyelte egyre inkább felerősödő félelmét. „Mennyi időbe telik, hogy visszaérj?” Gyomra összeugrott, körmeit belevájta a korlátba, amíg a válaszra várt. „Azonnal visszafordulunk. Ha elvisszük Jasmine-t és Solange-ot, nem érünk vissza hozzád időben, hogy segíthessünk. Visszafelé megyünk, tarts ki. El tudod érni Manolitot? Kapcsolódni tudsz hozzá, meg tudod tartani ezen a világon?” MaryAnn lenézett Manolito testére. Ha ő is belépne az árnyak birodalmába, hogy megkeresse őt, a teste teljesen védtelenül maradna itt. „Utána megyek, amint ideérsz, tudom, hogy képes vagyok visszahozni őt.” – Sokkal több önbizalmat préselt bele a hangjába, mint amennyit valójában érzett. Már azt sem volt könnyű elfogadnia, hogy pszichés hatalommal rendelkezik, képes telepatikus kommunikációra. Az agya állandóan arról próbálta meggyőzni, hogy megőrült. „Siess Riordan. Azt hiszem, hogy nincs túl sok időnk.” A majmok figyelmeztetően felvisítottak a lombok között. A madarak kitörtek az ég felé, szárnyaik csapkodása felkavarta a levegőt, ami aztán elvitte hozzá a betolakodók illatát. Jaguár. Egy ember, akiről úgy gondolta, hogy egy Varázsló lehet. Rajta is megérezte a vámpír befolyásának mellékízét. És még valaki. A szíve nagyot dobbant, elfintorította az orrát. A szél rothadás szagát vitte felé. Vámpír? Arra senki sem készítette fel, hogy mit csináljon egy vámpírral. Odaszáguldott a korláthoz, és lefelé szegezte a pillantását a mélységbe. Ó igen. Hatalmas, óriási bajban vannak. Már látta is a Jaguárt, ahogy előtűnt a páfrányok takarásából. Bundája sötét volt a víztől, és ahogy ő lenézett rá, felemelte a fejét és egyenesen visszabámult rá. A pillantásuk összekapcsolódott. A nagymacska kivillantotta a fogát. Leeresztette a kezét a combjára. Manolito az egyik kedvenc farmermárkájába öltöztette. Úgy halhat meg, hogy közben legalább jól néz ki. Vett egy mély lélegzetet és számba vette a lehetőségeit. Ha elfut, lehet, hogy követni fogják, de abban kételkedett, hogy mindhárman, és akkor Manolito testét védtelenül hagyná. Mindenképp megsemmisítenék, és ezzel együtt a férfit is. „El kell menned, MaryAnn. A mágus felfejti a biztonsági intézkedéseket, egymagad pedig nem tudsz szembeszállni egy Jaguárral, egy Varázslóval és egy vámpírral. Menj!” Manolito hangja távoli és erőtlen volt, a szelleme a másik birodalomban járt.

„Nem hagyom itt nekik a tested. Riordan jön.” „Nem várhatsz túl sokáig. Egyedül nem szállhatsz szembe egy vámpírral.” Határozottan, ugyanúgy nem akart szembeszállni eggyel sem, mint egy hadseregnyivel. „Nem hiszem, hogy miattam kellene aggódnod, miközben te jársz közöttük.” Annyira távolinak tűnt, hogy le kellett küzdenie magában a pánikot. Hogyan válhatott ennyire fontossá a számára ilyen gyorsan? Azt hitte, hogy ez pusztán fizikai vonzalom, semmi más. Olyan hihetetlenül gyönyörű. És egyetlen férfi sem nézett rá soha úgy, mint ő. Ő pedig elég intelligens volt hozzá, hogy rájöjjön, a veszélyes macsó elválaszthatatlan része a személyiségének, ami úgy vonzza a nőket, mint tűz a molylepkéket, így egyáltalán nem tűnt logikusnak, hogy képes lenne feláldozni érte az életét. Talán mindvégig csak a vonzerejét akarta benne látni, mert ez tartotta őt biztonságban. Beleszeretni Manolito De La Cruzba olyan lett volna, mint levetni magát egy magas szikláról. MaryAnn felsóhajtott. Valahol, valamikor az út során mégis megtette ezt a döntő lépést, anélkül hogy egyáltalán észrevette volna. Nem számított, hogy a férfi Kárpáti, ő pedig… valami más. Manolito a másik felévé vált, és életben fogja tartani őt. Bármit meg fog tenni, hogy kimentse őt abból a másik világból, visszahúzza az élet földjére. Kiegyenesedett, és kiállt arra a pontra, ahol a Jaguár már láthatta, hogy észrevegye kihívását. Azt akarta, hogy tudja, kész a harcra puszta kézzel, vagy karmokkal is. Mert nem fogják megkapni Manolito testét. Megkeresi a módot rá, hogy felszabadítsa valós lénye hatalmát, bármi legyen is az, és biztonságban tartja őt, míg Riordan visszaér. Aztán utánamegy a szellemek és ködök rétjére, vagy mi a fenének hívják, és visszacibálja onnan. Odalenn a Jaguár válaszképpen elvicsorodott, hosszan látni engedte gyilkos fogait. Feladott minden kísérletet, hogy álcázza magát, felugrott az egyik fa törzsére. A karmait használva felkúszott a legalsó ágig, majd a lombsátor országútján futni kezdett, egyik ágról a másikra vetődve. Egyenesen felé tartott, a szemeiben harag izzott. MaryAnn nézte, hogyan közeledik a nagymacska, a szíve ugyanolyan ütemben vert, mint ahogyan a hatalmas mancsok érintették a fákat, apró gallyakat törve le róluk, ahogy egyre közelebb és közelebb jött. A mellkasa szorosnak tűnt. Túlságosan szorosnak. A feje lüktetett, mintha az agya megduzzadt volna, és már nem fért volna el a koponyájában. A fogai, az állkapcsa is fájt. Az izmai összehúzódtak. A bőre hullámzott, mintha valami mozogna alatta. Ujjhegyei elkezdtek kétfelé hasadni és meggörbültek. Úgy érezte magát, mintha bezárták volna egy nagyon szoros, szűk kis ketrecbe, egy apró tömlöcbe, amiből nem találta a kiutat. A pánik elsötétítette perifériás látását. Úgy érezte, hogy őt magát, a valódi lényét egy örvény nyeli magába, egyre kisebb és kisebb lett. Felemelte a kezeit, hogy megkapaszkodjon a korlátba, de egy apró, rémült kiáltással rántotta vissza. Körmei mélyen belesüllyedtek a korlát fájába, és mély barázdákat hagytak maguk után, magába szippantotta az érzés, hogy elevenen felfalják. A Jaguár egyenesen felé vetette magát, kieresztett karmokkal, ő pedig, ahogy hátraugrott, elbotlott Manolito testében, és nagyot esett a fenekére. A Jaguár egy láthatatlan falnak csapódott, kétségbeesetten próbált megkapaszkodni valamiben, majd kicsavarta a testét és alázuhant a mélybe, az útjába eső faágakat törve-zúzva próbálta lefékezni magát. MaryAnn lassan felállt és óvatosan lenézett a mélybe. A Jaguár nekicsapódott egy vastagabb faágnak, sikerült rajta megtartania magát, ott feküdt lihegve, az oldala hullámzott, ahogy próbálta visszanyerni a lélegzetét. A macska alatt egy férfi emelkedett ki a dús lombozatból, és felemelte a kezeit a levegőbe. Egy mágus.

Úgy tűnt, pontosan tudja, mit csinál. A másik Varázslótól eltérően, aki eleinte bizonytalanul kísérletezett, ez az ember alig lassult le, amíg azon dolgozott, hogy felfejtse Manolito biztonsági intézkedéseit. A láthatatlan fonalak, amiket szorosra szőtt, olyan gyorsan bomlottak fel, hogy szinte érezni vélte, hogyan hullanak szét. Keményen összeszorította a száját, és kívül lódította a pánikot az elméjén. Mihelyt a mágus feloldja a biztonsági intézkedéseket, a Jaguár azonnal támadni fog. Lehet, hogy sikerülne megölnie az alakváltót, de semmit sem tudott még a fiatal vámpírok ellen használatos harci taktikákról sem. És a mágus is veszélyes lehet. Mit is csinált legutóbb, amivel megölte a Varázslót? Nem emlékezett rá. Nem szándékosan ölte meg. Csak azt akarta, hogy elmenjen. A majmok a Jaguár fölött sikoltoztak, megdobálták ágakkal és levelekkel. A macska elvicsorodott és rávetette magát egy kisebbre, ami egy lentebbi ágon helyezkedett el. Egyszerre az egész majomsereg őrjöngeni kezdett. A hang fülsiketítő volt. MaryAnn rájött, hogy a Varázsló már felfejtette azt a mágiát, amivel Manolito hangszigetelte magukat. „Riordan. Nagyon gyorsan érj ide.” Megpróbált neki benyomásokat küldeni a Jaguárról, a Varázslóról és a vámpírról. Azonnal megérezte a feszültségét. „Ki tudsz szabadulni onnan?” „Nem tudom itt hagyni Manolito testét védtelenül. Nem hiszem, hogy sok idő van hátra addig, míg a Varázsló áttöri a védelmet. Úgy tűnik, pontosan tudja mit csinál.” „Manolito szerezhet még néhány meglepetést neki, de valószínűleg inkább a magánteret akarta biztosítani kettőtöknek, nem támadásra készült fel.” – Csak siess – suttogta fennhangon. Kell lennie valamilyen módnak arra, hogy megzavarja a mágust. Rákoncentrált, az arcára összpontosítva, arra, ahogyan a szája mozgott, hogy fordítva elismételje azokat a mágikus szavakat, amikkel Manolito biztonságba helyezte kettejüket. Hogyan állíthatná le? Hogyan lassíthatná? Arra lett volna szüksége, hogy módot találjon rá, hogy a férfi alatt megnyíljon a föld, egy mély hasadékot akart, ami követné minden egyes lépését, ha megpróbálna elmenekülni előle. A fa megremegett alatta. Odalenn felhullámzott a föld, ledöntötte a Varázslót a lábairól. Dühösen meredt fel rá, miközben hátrafelé rákolva megpróbált kitérni a repedés elől, ami a talajon futott. A lélegzet bennszorult MaryAnn tüdejében, és mozdulatlanná dermedt. Ezt ő csinálta volna? Lehetséges lenne? Tényleg ő törte le azt a hatalmas ágat a másik Varázsló fölött, és ő ejtette rá? A gondolat egyszerre émelyítette fel, és adott reményt neki. De hogy volt képes rá? Mit csinált pontosan, amikor történt? És mi másra képes még? Először nyilallott belé egy aprócska remény. A majmok ideges mozdulatai magukra vonták a figyelmét. Úgy dobálták a gallyakat és a leveleket nemcsak a Jaguárhoz, hanem a Varázslóhoz is, mintha vele lennének erős kapcsolatban. Lassan kiengedte a lélegzetét. Vajon az állatok is követnék őt? Nem engedelmeskedtek neki, amikor azt mondta, hogy menjenek? És a Jaguárok, még az alakváltók is megálltak, amikor rájuk parancsolt. Nem tartotta fel őket ugyan túl hosszú ideig, de egy pillanatra engedelmeskedtek neki. Megdörgölte lüktető fejét. Az, mintha szét akart volna hasadni. A mellkasa is túl szorosnak tűnt még mindig, mintha hirtelen minden egyre nagyobb lenne a bensőjében, vagy ő maga lenne egyre kisebb és kisebb. A teste mintha egyáltalán nem illett volna rá, izmai kemény csomókká álltak össze a bőre alatt. Ez egyértelműen zavaró és nagyon furcsa volt. Egy pillanatra olyan ideges lett, hogy legszívesebben futásnak eredt volna, de aztán lepillantott Manolitora, aki üres szemei és

kiürült teste ellenére is elevennek, erősnek, férfiasnak látszott. Ő soha nem futna el, megpróbálná megvédeni őt, és ő sem szándékozott magára hagyni a férfit. A gerince mozdulatlanná dermedt, felnézett a lombkoronában összegyűlt állatokra. Olyan rengetegen voltak. Már a puszta létszámuk is megnyugtatta. „Nem igazán szeretjük azt a rossz embert, ugye? Megpróbál ártani nekem. Vágjatok hozzá mindenfélét. Minél nagyobb dolgokat. Zavarjátok el innen. Ne hagyjátok, hogy felemelje a kezét.” A majmok szó szerint megőrültek, le-fel kezdtek ugrálni, eszelősen rázták az ágakat, odavissza futkostak, a fogaikat mutogatták, a mellkasukat döngették, így hergelve tovább önmagukat. Kezdett ráérezni az energia áramlására. Először csak egy aprócska hullámként érzékelte, csak találgatott, mit is kellene tennie, de amikor az állatok válaszoltak neki, akkor a hatalom is felduzzadt körülötte, már nyilvánvalóan érezte. Ismét vett egy mély lélegzetet, megcsapolta az energia fortyogó üstjét, és ez alkalommal a vicsorgó Jaguárra irányította az erejét. „Azok az emberek nem tartoznak a te világodhoz. Megpróbálnak fogságba ejteni. Elvettek tőled mindent, megpróbálják kipusztulásba hajszolni a néped. Lásd őket annak, amik. Egy vámpír bélyegét viseled. Egykor büszke férfi voltál, most más uralkodik feletted. Ők nem tartoznak ide.” A jaguár megrázta széles fejét, úgy tűnt, egészen összezavarodott. Tett az irányába pár lépést a fán, mintha ismét rá akarná vetni magát, de hirtelen megtorpant és remegni kezdett. „Miért kellene hagynod, hogy ez az ember megmondja, hogy mit csinálj? Ő a mestered? A tulajdona vagy? Te egy Jaguár hím vagy. Az esőerdő ura. Bárkinek engedelmeskednie kellene a parancsaidnak, aki erre jár, nem pedig fordítva.” A Jaguár szaggatottan felhördült, a Varázsló irányába fordította a fejét, szemeiben lángolt a düh. Ugrásra készen lekuporodott. A Varázsló megdermedt. Aztán halkan megszólalt, kántálni kezdett valamit, maga elé emelt kezei villámgyorsan mintákat kezdtek szőni. „Vigyázz! Megpróbál mágiát használni ellened. Nézd, mit csinál. Csapdába akar ejteni egy varázslattal. Támadj, mielőtt befejezi!” Riadalmat, sürgetést süllyesztett gondolatai mélyére. A Jaguár vicsorogva felvillantotta a fogait, több lassú lépést is tett a Varázsló felé. A mágus engedett, abbahagyta a biztonsági intézkedések felfejtését, és kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa a nagymacska támadását. A sűrű páfrányszövedék egyetlen szempillantás alatt fonnyadt el és zsugorodott össze, a csipkés szélű levelek összepöndörödtek kínjukban, amikor egy harmadik férfi lépett elő közülük. Felváltva mutatott elbűvölő és groteszk képet. MaryAnn pislogott párat, igyekezett a valódi alakjára fókuszálni. Az érkező egy lezser mozdulattal intett a majmok felé, és azok azonnal zavartan elcsendesedtek. Egyetlen szót mondott csak a Jaguárnak, és az alakváltó megállt. MaryAnn megérintette nyelvével hirtelen kiszáradó ajkait. Egy vámpírra bámult merőn, a gonoszság megtestesítőjére. Az felnézett rá és elmosolyodott. Cápaszerűen hegyes fogait vérfoltok borították. A bőre szorosan feszült fel koponyájára. A következő pillanatban pedig egy széles mosolyú, megnyerő férfinak tűnt. – Mássz le onnan és csatlakozz hozzám – hívogatta lágyan. Azonnal megérezte a zümmögést a fejében, és tudta, hogy éles kényszert rejtett el a hangjában. Kipréselt magából egy mosolyt, aztán kivárt néhány szívdobbanásnyit, hogy elegendő energiát gyűjtsön a hangjába és az elméjébe, és megfelelő erővel dobhassa rá vissza saját kényszerét.

– Voltaképpen nagyon kényelmesen elvagyok itt fenn, úgyhogy nyugodtan megfordulhatsz és elmehetsz. – A vámpír pislogni kezdett. Aztán rosszallóan nézett fel rá. Megrázta a fejét, mintha nem tudná egészen pontosan, mit is akart csinálni. – Igen, jól emlékszel, el akarsz menni. Hagyd el ezt a helyet. Hagyta beleáradni az energiát a hangjába. A lélegzet elakadt a torkában, amikor lecsapott. „Most! Most támadjatok! Mindannyian. Siessetek! Üssétek ki őket, mielőtt megsemmisítenek benneteket!” A Jaguár a vámpír felé pördült, fogai mélyen belesüllyedtek a koponyájába. Ugyanakkor a majmok fejest ugrottak a Varázslóra, ütötték és marcangolták, hatalmas tömegben borították el. A madarak hangos szárnycsapásokkal a levegőbe vetették magukat, hogy onnan zuhanórepülésben essenek a harcolók közé, a karmaikkal végiggereblyézve ellenfeleiken. A mágus a puszta súlyuk alatt összerogyott. MaryAnn el akart fordulni a Jaguár mészárlásának látványától, a macska iszonyú erővel harapott a vámpír koponyájába, a vér szertespriccelt, végigfolyt az élőholt fején. Az felüvöltött haragjában, két kézzel megragadta a nagymacskát, iszonyú erejével lehúzta magáról, majd egyetlen erős rántással elcsavarta a fejét. A roppanás, még a majmok és a madarak eszeveszett hangzavarában is émelyítően hangosnak tűnt, MaryAnn tisztán hallotta. A vámpír lenézett a Varázslóra, akinek egyetlen porcikája sem látszott ki a rengeteg állati test alól, aztán lassan megfordult, hogy szembenézzen vele. A feje felhasadt, a koponyája összetört a Jaguár szorítása alatt, de nem úgy tűnt, mintha mindez zavarná az élőholtat. A szemeiben vörös-narancsszín lángok lobogtak, a szája hatalmasra nyílt az utálkozó grimasztól. Egy pillanatig csak állt ott, és egyszerűen felbámult rá, aztán felemelte a kezét, behajlította az ujjait és hagyta, hogy a körmei megnyúljanak, karmokká görbüljenek. Még akkor is rajta tartotta a tekintetét, amikor keresztülrepült a levegőn, majd leszállt annak a fának a törzsére, amelyik a MaryAnn-é tőszomszédságában állt, és elkezdett villámgyorsan felfelé kapaszkodni rajta. Félelmetesen nézett ki. És undorítónak. Csakúgy, mint a vámpíros filmekben általában, maga volt a legsötétebb, természetellenes gonoszság, csakhogy a filmekkel ellentétben, ez itt Manolitot akarta megsemmisíteni. Egy pillanatra elöntötte a rettegés. A biztonsági intézkedések már nem tartanak ki sokáig. Manolito nem a védelemre helyezte a hangsúlyt, sokkal inkább a hangszigetelésre. Riordan pedig nem volt ott, hogy megmentse őket. Ha életben akart maradni, ha biztonságban akarta tartani Manolito testét, villámgyorsan ki kellett találnia valamit. Ismét megérezte, hogyan emelkedik fel a hatalom a testében. Megint a fejében dübörgött, de most sokkal erősebben és sokkal gyorsabban. Mintha a teste már tudta volna, mit kell tennie, csak az engedélyére várt volna. De az elképzelés, hogy elengedje magát, a saját identitását, félelmetesebb volt még a fán felfelé mászó vámpírnál is. Az állkapcsa sajgott, fájdalmasan recsegett. Izmok és ínszalagok rándultak össze, húzódtak csomókba a testében, egészen eltorzítva azt, mozgásukat megfigyelhette a bőre alatt. A gyomra felkavarodott. Ismét úrrá lett a pánikon. Még ha magáért soha nem is tenné meg, Manolitoért mindenképpen meg kell tennie. Stroboszkópszerű képek suhantak át az elméjén olyan gyorsasággal, hogy majdnem hányni kezdett tőlük. Olyan gyorsasággal villantak fel, hogy nem tudta olyan sebességgel a helyükre rakni őket, vagy rákoncentrálni valamely részletre, de határozottan farkasokat látott, amik két lábon jártak.

Kollektív emlékezet. A bőre túl szorossá, túl feszessé vált. A látása elhomályosult, a perifériákon vörös-feketére váltott. Ujjai ismét karmokká hajlottak, önkéntelen volt a reakció, nem tudta megállítani. Fájdalom hasított belé. Megpróbált lélegezni, megpróbálta rávenni magát, hogy elengedje a személyiségét, de az agya egyszerűen nem adta meg magát. A gondolatai nem hagyták. Mi van, ha csapdába esik? A fa remegett. A vámpír felsikoltott, a hang a szíve mélyéig hasított, végigkorcsolyázott a gerince mentén, újraélesztette rettegését. Az élőholt átugrott aprócska menedékük szélére, csak épp a korlát túloldalára, és villámgyorsan dolgozni kezdett, hogy felfejtse a maradék biztonsági intézkedést. MaryAnn-ek már csak pillanatai maradtak a döntésre. Manolito vállára tette a kezét, és megérintette az arcát. Valahol máshol, most ő is harcol. Számít a testvérére, hogy eljön, és megvédi őt és a testét, de most ő volt az egyetlen védelmezője. Vett egy mély lélegzetet és átadta magát. Azonnal megérezte, milyen hatalmas őserő emelkedik fel benne, ő pedig egyre gyengébb és apróbb lett, spirálvonalban zuhant önmaga mélyére. Teljes öntudatánál maradt, de uralma a saját teste fölött gyorsan megfogyatkozott. Az egész lénye sikoltozott, ellenállásra sarkalta, de tekintetét rászegezte Manolitora, a férfi látványa megadta neki a kellő bátorságot ahhoz, hogy megadja magát. Az összesűrűsödött lénye, az az esszencia, ami maga MaryAnn volt, visszavonult, helyette a farkas iszonyú dühe ugrott a felszínre, amint átadta neki az irányítást. Érezte annak megkerülhetetlen hatalmát, testének és akaratának óriási erejét. Az őrzője. A testőre. Ő állt most ott az ő helyén, magához igazította az alakját, fájdalmasan megnyújtotta, átformálta izmait és csontjait, hogy jobban megfeleljen acélos termetének. Tudta, hogy felreped a bőre, de nem érzett fájdalmat. Annak kínját sem érezte, ahogy csontjai, az egész teste megváltozott, ahogyan belső szervei átalakultak, egyedül csak az az érzés maradt meg, hogy ott bent a mélyben védett helyen, biztonságban van. A vámpír abban a pillanatban áttört az akadályon, a gyűlölet éles szisszenésével vetette magát Manolito teste felé. A farkas is a felemelkedett, hogy megállítsa, még a levegőben is folytatta az átváltozást. Összegabalyodva zuhantak le, a farkas morgott, a vámpír sikoltott. Körülöttük az esőerdőt szinte megrázta a hangrobbanás, a majmok, a madarak, minden állat azonnal reagált a csata hangjaira.

Tizenhatodik fejezet Manolito gyorsan haladt a kietlen árnyékvilágban, kereste azokat a sötét zugokat, ahol az élőholtak gyűltek össze jajveszékelve, amíg arra vártak, hogy megtudják a sorsukat. Az illúziója ugyan megvolt ezen a helyen annak, hogy a saját testében van, ahogy nagyokat lépve az egyenetlen talajon, a gyökerek gubancait kerülgetve ment, mintha még mindig az őserdőben lett volna, de túlságosan könnyűnek érezte magát, szinte lebegett, és amikor lenézett, a keze és a karjai átlátszóak voltak. Látta a rothadó növényeket a földön, ahogy áthalad köztük a csipkézett fehér sziklák közt, le a hegyről, ahol a ködök rétjének bejárata volt. Néhány szellem szemöldökét ráncolva figyelte, ahogy hatalmas léptekkel áthaladt közöttük, néhányan feléje emelték a kezüket, mintha felismernék, de a legtöbben teljesen figyelmen kívül hagyták. Ezt nagyon különösnek találta, és ahogy keresztülsiklott erdőkön és dombokon, már világosan felismerte, hogy kétféle népség lakja ezt a vidéket, amit korábban ő észre sem vett. A rét úgy tűnt, elkülöníti a többiektől azokat, akiknek korábbi életük miatt csak kevés bűntudatuk volt azok miatt a dolgok miatt, amiket tettek, és akik küzdöttek azért, hogy megértsék, miben is hibáztak. Ezek közül néhányan üdvözölték őt. Ahogy egyre közelebb került a réthez, meleg és gőz zárta körül. Míg korábban köd és szürkeség, a reménytelenség érzése uralkodott körülötte, itt a levegő nyomottabbnak tűnt és feszültséggel terhes volt, mintha nyugtalanság járná át az egész földet. A távolból gúnyolódó nevetés hangjait hallotta, más hangok a nevét suttogták. Vártak rá, tudtak az érkezéséről. Az élőholtak serege valóban képes lett volna utat találni az árnyak birodalmából az élők földjére? Ha így van, mindenképp meg kell találnia a módját, hogy megállítsa őket. El kellett engednie az aggodalmát, amit MaryAnn miatt érzett, és teljes figyelmével erre a világra kellett koncentrálnia. Nem lehet két helyen egy időben. Kénytelen volt megbízni abban, hogy Riordan időben odaért, és megvédelmezi MaryAnn-t minden bajtól. Nem merte megérinteni MaryAnn elméjét sem, tartott tőle, hogy magával rántaná a szellemvilágba. Minden áron távol kellett őt tartani a veszélytől, még a saját élete árán is, ha erre van szükség. Elzárt minden érzelmet, és teljes figyelmét a problémára fordította. Ha a vámpírok azt tervezik, hogy lerohanják az élők földjét, valószínűleg egy nagyon erőteljes személy segítheti őket ebben. Razvan vagy Xavier, ők voltak a két élő leghatalmasabb Varázsló. Vagy talán mindketten benne vannak. Senki más nem lenne képes ilyen magas fokon kezelni ezt a fajta hatalmat. És mivel Xavier és Maxim szövetségesek voltak, akik mindent elkövettek annak érdekében, hogy legyűrjék a Kárpáti népet, Xavier biztosan elmondta volna Maximnak, ha megpróbált volna módot találni arra, hogy az elpusztított élőholtak seregét állíthassa ellenük csatasorba. Mindenki tudta, hogy Xavier árnyékharcosokat keltett életre, régmúlt világok becsületes harcosait, akiknek lelkét bebörtönözte a képzett mágus, hogy teljesítsék a parancsait. És ha Xavier képes volt igába hajtani az árnyékharcosokat, talán annak is megtalálta a módját, hogy kihasználja a ködök rétjén várakozó élőholtak hordáját. Az út egyre hosszabbnak tűnt, és egyre több ember üdvözölte bátortalanul, ami meglepte. Előző alkalommal, amikor a lelke ideérkezett, a legtöbben gyorsan elfordultak tőle a rét felé, de most úgy tűnt, hogy az itt lakók elfogadják őt.

Ahogy közeledett a célja felé, egyre könnyebben érezte magát, és rájött, hogy amikor először érkezett ide, a lelke még sötét volt, közel az átforduláshoz, olyan közel, hogy még a holtak birodalmában is közelebb állt a vámpírokhoz, mint a vadászokhoz. A rét légköre most egyáltalán nem zavarta, sőt, ösztönösen kereste is azt. Most a szelleme sokkal fényesebben, normálisabban jelent meg. Az egyre növekvő sötét folt a lelkén MaryAnn-ek hála visszahúzódott. Többel tartozott neki, mint azt a lány valaha is megérthette volna. Odaért a réthez és megállt, csak bámulta a víznyelőket és a képlékeny talajt. Úgy nézett ki, mint egy szivacsos mocsár, és amikor kísérletképpen rálépett, bokáig benyelte a lábát. A testének nem volt valódi súlya itt, úgyhogy ennek a reakciónak tulajdonképpen nem volt semmi értelme. Habozott és tanulmányozta a terméketlen földet. Csak egy pár szál gyom és bogáncs növekedett szétszórtan a rét közepén. Sötét nádasok keretezték a széleit, hajlongtak, mintha régi szalmaszálak lennének. Gőzcsóvák szálltak fel a szellőzőnyílásokból, ásványi anyagok színezték a legkülönbözőbb színekre őket, inkább homályos, mint fényes forró sártócsák szegélyezték őket. Az iszap meg-megremegett és bugyborékolt, nagy, sötét foltokban fröcskölt szét, újabb adagokat hozzáadva a sárhoz, ahogy az emelkedő gőz utat tört magának alóla a felszínre. Súlyos köd lebegett a rét felett, a szürkészöld pára kénszagtól bűzölgött. Jó ideig tanulmányozta a forró gőz felemelkedő oszlopait, és azon töprengett, hogy miért haladt át rajta olyan könnyedén előző látogatása alkalmával. – Eltévedtnek tűnsz Manolito. A hang a háta mögül szólalt meg. Manolito megfordult, és szemtől szembe találta magát Vlad Dubrinskyval. Az érzelmei azonnal kiszöktek az irányítása alól, élesen, gyorsan emelkedtek, a sokk szinte belédöfött, azzal fenyegette, hogy romba dönti önuralmát. Örömet érzett. Bűntudatot. Szégyent. Csodálkozást. Büszkeséget. Vlad Dubrinsky több volt a számára, mint pusztán a hercege. Amikor a saját apja úgy döntött, hogy követi az életpárját a halálba, Vlad lépett a helyébe, hogy kitöltse azt az űrt, ami a szüleik elvesztése után keletkezett. Irányította Manolitot és a fivéreit, ő volt a mentoruk, tiszteletben tartotta a tanácsaikat. Végül mégis megtagadták őt, amiért megpróbálta megmenteni a fiát, amikor ő maga is tudta már, hogy nincs remény. – Hercegem. Nem számítottam rá, hogy egy ilyen helyen találkozom veled. Vlad felé nyúlt és megfogta az alkarját, hogy a harcosok ősi módján üdvözölje. – Jó látni téged barátom. – Nem értem, miért vagy ezen a helyen. Vlad szemöldökei megemelkedtek. – Nem érted? Ez az a hely, ahol a világok között várakoznunk kell Manolito. – Várakozni mire? Ide jöttem, és csak elítélést találtam. Vádakat. Meghívókat, hogy csatlakozzam az élőholtakhoz. – Nem egészen vagy szellem, és nem egészen vagy a testedben sem. – Megöltek, de a fivéreim a földön tartották a szellemem. Gregori lejött az élet fáján, hogy visszaszerezzen engem, de túlságosan hamar ébredtem. A szellememnek és a testemnek nem volt rá elegendő ideje, hogy újra eggyé olvadjanak, úgyhogy most mindkét földön járok egyszerre. Vlad, a rét felé intett. – Nem tartozol a vámpírokhoz. Látom, hogy a lelked nem engedett sötét természetünknek. – Közel voltam hozzá. Túl közel.

– Ne akarj arra a földre menni, ahol ők pihennek. Nem tudnak ugyan megölni, de megkínozzák a szellemed, és az őrületbe kergethetnek. Nem hagyhatják el ezt a helyet anélkül, hogy elfogadnák saját bűnösségüket, de ők képtelenek erre. Inkább mindenki mást hibáztatnak maguk körül. Azt gyanítom, nagyon sokan közülük fenik rád a fogukat. Gyere velem a harcosok tábortüzéhez. Újra beszélgetni fogunk. – A testem sebezhető a másik világban Vlad, és vannak bizonyos összeesküvések, amiket fel kell fednem, hogy megóvjam a népünket. Azt hiszem, hogy Maxim sereget toboroz a holtakból, reményeket kelt bennük, hogy találni fognak egy kaput, ami az élők földjére vezet. Vlad megtorpant, összeráncolta a szemöldökét, majd megcsóválta a fejét. – Gondolnom kellett volna rá, hogy mesterkedni fog valamiben. Gyere. Nem hosszú út, és hasznosak lehetünk a számodra. Sarantha pedig mindenképpen látni akar téged. Mondd el a híreket nekünk, és hagyd, hogy a segítségedre legyünk. – Még mindig nem értem miért vagy itt, és miért vársz ítéletre. Soha nem álltál közel az átforduláshoz. Becsülettel vezetted a népünket. – Tényleg azt hiszed, hogy olyan hosszú idő alatt nem követtem el hibákat Manolito? Rengeteget. Megpróbáltam minden tőlem telhetőt, de mint minden élő, én is követtem el mulasztásokat. Neked mindenki másnál jobban tudnod kell ezt. Megpróbáltam megmenteni a legidősebb fiam, és ennek az árát mások fizették meg. Bölcs döntés volt az? Vagy legalább tisztességes? – Nem tudhattad, hogy mi fog történni. – Természetesen tudtam. Nem akartam hinni benne, de rendelkeztem a jövőbe látás ajándékával. Tudtam, mégsem avatkoztam közbe, mert képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy elveszítsem a fiamat. Amikor bevallottam Sarantha-nak, könyörgött, hogy ne hagyjam meghalni, én pedig voltam olyan bolond, hogy inkább választottam sok kedves harcosom pusztulását. Sok mindenért vagyok felelős, olyan dolgokért is, amiknek soha nem lett volna szabad megtörténnie. Legvégül pedig annak a munkának a súlyát, amit nekem kellett volna elvégeznem, Mikhail fiam vállaira helyeztem át. Manolito alig volt képes elfogadni azt, amit hallott. Végig bűntudatot és szégyent érzett, amiért elítélte Vlad döntését. Szerette és tisztelte őt, mégis úgy érezte, hogy elárulta, amikor terveket szőtt a megdöntésére. – Nem ez volt a népünk érdeke. Majdnem belefulladt a szavakba, a torkában hatalmas gombóc növekedett. A Malinov fivérek elvesztették imádott kishúgukat, Ivoryt, és ugyanígy a De La Cruz fivérek is. Ő volt a fény, az ok, akiért mindannyian fenntartották a reményt és a hitet a népükben. A halálával sötétség ereszkedett mindannyiukra, ami olyan események láncolatát indította el, ami tisztán és világosan, a faj pusztulásához vezethetett. – Nem – értett vele egyet Vlad, a hangja egyenletes és higgadt maradt. – Nem ez volt. Nem vagyok valami istenség. Egyik Kárpáti hím sem az. Mindannyian képesek vagyunk hatalmas hibákra. Manolito lenyelte az ítélkezés fojtogató gombócát, ami a torkába gyűlt. Mit is tehetne még hozzá ehhez? Ő is tett olyan dolgokat, sőt, nagyon sok olyan dolgot életében, amit megbánt. Amíg nem voltak érzelmei, még csak vissza sem tudott emlékezni minden apró incidensre, de a legrosszabb bűnt az életpárja ellen követte el. Lehorgasztotta a fejét. – Minden, amit mondasz, igaz. Az átfordulás mezsgyéjén jártam, amikor meghallottam az életpárom hangját. Több más Kárpáti mellett, Mikhail és Gregori védelme alatt állt. De engem nem érdekeltek a törvények, és semmi más sem, a beleegyezése és a tudta nélkül a vérét vettem, és ezzel összekötöttem magammal. Vlad bólintott. – Ez egy kihívás volt a számodra.

– Beférkőzni a soraikba, és magaménak követelni, ami az enyém? Igen. Hogy megbántam-e? Erre nem tudom a választ. Azt bánom, hogy nem fedtem fel magam neki, és hogy nem mondtam el az okaimat, hogy miért veszem le az élete felelősségét a vállairól, de nem teszek úgy, mintha azt gondolnám, hogy rosszat tettem, csak a mód volt rossz, ahogyan csináltam. – A népünk sokáig az emberek mellett élt, és a szabályaink több okból mégis eltérnek egymástól Manolito. Megkaptuk a képességet, hogy magunkhoz köthessük az életpárunkat, mert enélkül a népünk rég kihalt volna. Kevesen képesek valaha is megérteni, de ha minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy szeressük és tiszteljük az asszonyainkat, mindig önmagunk elé helyezzük azokat, akik a gondjainkra vannak bízva, akkor van rá a legjobb esélyünk, hogy ezt más fajok is megértsék, és elfogadjanak bennünket. – A világ a távollétedben hatalmasat változott Vlad, és a népünk is. Úgy tapasztaltam, hogy nagyon nehezen fogadják el az új módszereket. Vlad a vállára tette a kezét, érintése olyan könnyed volt, hogy szinte meg sem érezte. Az elhunyt herceg teste még az övénél is kivehetetlenebb volt. – Mindannyiunknak vannak hibáink Manolito, és dolgoznunk kell rajta, hogy legyőzhessük őket. Nincs ebben semmi szégyen. Gyere, üdvözöld Sarantha-t, és mondj el minden hírt a szeretteinkről. – Igazán nagyon kevés időm van. MaryAnn, az életpárom őrzi a testem, és azt hiszem, meg fogják támadni. Le kell állítanom Maxim-ot, mielőtt módot talál rá, hogy az élőholtak seregével elhagyja ezt a helyet. Vlad megrázta a fejét. – Nem tud kivezető utat találni ebből a világból. – Ebben ne legyél annyira biztos. Maxim-nak, Xavier a szövetségese. Vlad lassan feléje fordította a fejét, a mosoly elhalványult az arcán. – Xavier még mindig él? – Mindannyian úgy gondoljuk. És az unokája, Razvan is vele dolgozik, hogy megsemmisítse a fajunkat. Majdnem biztosak vagyunk benne, hogy Maxim-nak és a testvéreinek közük van egy tervhez, amivel Mikhail-t akarják megsemmisíteni, egy olyan tervnek, aminek a kigondolásában magam is részt vettem. Manolito megtagadta, hogy elrántsa a tekintetét Vlad pillantása elől, míg gyónt. Ez volt az a férfi, akit a fivérein kívül mindenki másnál jobban tisztelt. Ő volt az, akire egykor apjaként gondolt. És ő volt az is, akinek a bukását segített megtervezni. Nem hazudhatott, nem húzhatta ki magát bűnössége, szégyene alól. Vlad egy hosszú pillanatig néma maradt. Nem volt sem csalódás, sem pedig undor az arcán, egyszerűen összeakasztotta Manolitoval a pillantását, és nézte őt. – Azt hitted, hogy meglepetésként ér, hogy te és a fivéreid elszórakoztatok azzal az elképzeléssel, hogy véget vettek a Dubrinskyk uralkodásának? Mindig is értelmes voltál, világosan láttad a bűnömet is. Miközben megpróbáltam megmenteni a fiamat, elárultam a népemet. Minden jogod megvolt rá, hogy megkérdőjelezd a döntésemet. Nem volt jogos. – Nem volt jogunk ahhoz, hogy eltervezzük a bukásod, vagy minden más szövetséges faj lerombolását. – Hogy engem leválthassatok, előbb el kellett volna tüntetnetek őket – bólintott Vlad. – Ennek természetesen csak így van értelme. – Egy aprócska liget felé intett. – Gyere be hozzánk, csak néhány percre. Egy páran védjük ezt a területet a kezdőktől, akik a bukottak földjére tartanak. Manolito az övéhez illesztette a lépteit, és bár nagyon vágyott rá, hogy beszélgessen Vladdal, tanácsot kérjen tőle a megfoghatatlan Lycan fajjal kapcsolatban, türelmetlen is volt, hogy szembenézhessen Maxim-mal, és minél hamarabb visszatérhessen MaryAnn-hez. Arra számított, hogy Vlad majd elítéli őt. Talán könnyebb lett volna szembenéznie azzal, amit tett, ha a hercege dühös rá.

– Sajnálom – mondta csendesen. Őszintén. – Meg sem fordult a fejemben, hogy a tervet valaha is meg fogják valósítani. Fogalmam sem volt róla, hogy a Malinovok ennyire gyűlöltek téged. Utoljára hosszú órákon át vitáztunk, aminek a végén Zacarias és Ruslan abban maradtak, hogy mindannyian továbbra is hűségesek leszünk hozzád, és becsülettel szolgálunk. Véresküt tettünk erre. – Te és a fivéreid hűségesen szolgáltátok a népünket – mondta Vlad. – Még itt is kapunk híreket, amikor harcosok vagy vámpírok jönnek. – Keresztülkísérte a páfrányok egy falán. – Ó, itt van Sarantha. Kedvesen, nézd csak, hoztam egy vendéget. Sarantha feléjük fordult, mosolya kigyújtotta az egész arcát, szemei kifényesítették még a fakó színeket is körülöttük. – Manolito! Csodálatos újra látni téged, bár már hallottam róla pletykát, hogy mindkét világban jársz. Hogy vannak a fiaim és az életpárjaik? És az unokám? Úgy hallottam, hogy gyönyörű. El kell mondanod nekem mindent, az összes friss hírt. – Megölelte, teste még fényesebb, még anyagtalanabb volt, mint az övé. – Neked is lennie kell életpárodnak, másképp a szellemed nem lenne ilyen ragyogó. Mesélj róla. Vlad felnevetett. – Adj neki legalább esélyt, hogy megszólaljon szerelmem. Amúgy is sietős dolga van. – Bocsáss meg nekem. Csak olyan izgatott vagyok, hogy láthatlak. – Megpaskolt a tábortűz mellett egy helyet maga mellett. – Tudsz rám szánni néhány percet az idődből? – Hát persze – odahajolt hozzá és megcsókolta az arcát. – Mikhail csodálatos vezető. Büszke lennél rá. Az életpárja pedig a tökéletes társa, rengeteget segít neki benne, hogy visszavezethesse a népünket egy összetartóbb társadalomba. Jacques-nak és Shea-nak, nemrég született gyermeke. Egy kisfiú. Én eljöttem, még mielőtt a névadó ünnepség megtörtént volna, úgyhogy nem tudom mi lett a neve. Azt is hallottam, hogy Savannah, az unokád ikreket vár. Sarantha belevetette magát Vlad karjaiba. – Bárcsak láthatnánk őket! – Majd egy napon – felelte neki Vlad, és körbezárta a karjaival –, újra együtt leszünk a szeretteinkkel. Továbbhaladunk az előző életünkből a következőbe hamarosan. Életpárja felemelte az arcát, bólintott és egy apró csókot simított az állára. – És a te életpárod, Manolito? Mesélj róla nekünk. – Bátor. Gyönyörű. És eléri, hogy minden felemelkedéskor jobb akarjak lenni. – Manolito összeráncolta a szemöldökét. Információhoz akart jutni anélkül, hogy túl sokat el kellett volna árulnia. – Vlad, mondd el nekem, hogy mit tudsz a vigyázókról. A vérfarkasokról. Vlad törökülésben leereszkedett a földre. – Keveset tudunk a társadalmukról, bár legendákban bővelkedünk. Azt hiszem, a mítoszok többségét ők maguk kezdték terjeszteni, hogy az emberek féljenek és távol tartsák magukat tőlük, de ez később visszaütött rájuk, vadászni kezdték őket. Az idő legnagyobb részében emberi alakban vannak. Léteznek minden kontinensen, legalábbis az ősi időkben léteztek. Csak kevesen találkoztak eddig velük. – Hogyan tudnak titokban maradni még előttünk is? – Az ő agyi funkcióik nem különböznek túlságosan az emberekétől, egyszerűen csak az agyuk nagyobb részét használják, ahogyan mi is. A farkas szinte mindig csendben várakozik bennük, úgyhogy egészen emberinek tűnhetnek. – Mi történne egy farkassal, ha Kárpátivá válna? – Ha kereszteznék a fajokat? – Rápillantott Sarantha-ra – nem tudom. Még soha nem hallottam ilyesmiről. – Egyáltalán, meg lehet tenni? – kérdezte Sarantha. – Fogalmam sincs – felelte Manolito. – De embereket sikeresen át lehet hozni a mi világunkba. A vérfarkasok is pszichés képességűek, így elméletben az is lehetséges. Vlad sóhajtott egy nagyot.

– Boldog vagyok, hogy ez nem egy olyan döntés, amit nekem kell meghoznom. Egy farkas és egy Kárpáti. Ez a kombináció halálos is lehet. – Ahogy fantasztikus is – egészítette ki Sarantha. – A két fajnak egyenlő a hatalma. – Mit jelentene ez a személyek számára? Milyen hatással lenne a testükre? Az elméjükre? Mivé válnának? – Vlad kinyitotta a száját, hogy feleljen, majd hirtelen becsukta. – Látom a dilemmádat. – És valóban látta. Sokkal többet annál, mint amennyit Manolito mutatni szeretett volna. – Nem tudok segíteni. Amennyire én tudom, ez még soha nem történt meg eddig. Mindkét vérvonal egyformán erős hatalommal bír. Nem tudom, melyikük győzedelmeskedne, ha egyáltalán győzedelmeskedne. – És Xavier-ről mit tudsz? Vlad sóhajtott és Sarantha kezéért nyúlt. – Az az igazság, hogy túl régen nem hoztam már döntéseket a népünk érdekében. Hálás vagyok azért, hogy egyszerűen csak létezhetek anélkül, hogy döntéseket kellene hoznom, ami befolyásolhatja mások életét az életpáromon kívül. Xavier-ről nagyon nehéz beszélnem. Jó barátom volt. Olyasvalaki, akiben hittem. Akit testvéremként szerettem. Elárult bennünket úgy, ahogyan azt senki más nem tehette volna meg. – Miért? – Kapzsiságból. Féltékenységből. Halhatatlan akart lenni. Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy valódi halhatatlanság nem létezik, hiszen végül is minket is meg lehet ölni, de eljutott arra a szintre, hogy azt hitte, ő felsőbbrendű és ezért, a mi hosszabb életünket kellene élnie. Sajnos a biztonsági intézkedéseink közül szinte mind Varázslómágián alapszik, azokon a varázslatokon, amiket ő tanított nekünk. Az évek során persze átalakítottuk és kibővítettük őket, de az energiaszövése ugyanaz, és ez tett és tesz, a mai napig is sebezhetővé bennünket a számára. – Ha olyan jó barátok voltatok… – Azt akarta, hogy adjak neki egy Kárpáti nőt. Megpróbáltam elmagyarázni neki az életpárokat, de megtagadta, hogy elfogadja az érveimet. Rengeteg érvünk volt a dolog ellen, így a meggyőződésévé vált, hogy szándékosan akadályozom meg, hogy halhatatlanná váljon, mert féltem tőle a hatalmam. Végül elkezdtük szétválasztani a társadalmainkat, bár az iskoláit még fenntartotta a fiataloknak, hogy tanulhassanak. Rhiannon az egyik legjobb diákja volt, és úgy döntött, hogy megtartja magának őt. Volt már életpárja, így őt meggyilkolta, Rhiannon-t pedig elragadta. Bizonyára sokáig tervezhette, hiszen Rhiannon Dragonseeker volt, nehezen tarthatta volna magánál az akaratán kívül, nemhogy még teherbe is ejthette volna. Igen. Azt hallottam, hogy gyerekeket nemzett neki. – Ujjai összeszorultak Sarantha keze körül. – Semmit sem tudtam tenni, hogy megállítsam, most pedig megpróbálja megsemmisíteni a fajunkat. – Már akkor ugyanolyan gonosz lehetett, mint most – mondta Manolito. – Összefogott a Malinovokkal, és nekiláttak megvalósítani a tervet, amit közösen szőttünk. Most, hogy már tudjuk, mit csinálnak, Zacarias beszélni fog Mikhail-lal, és követeket küldünk a szövetségeseinkhez, hogy megpróbáljuk megállítani őket, mielőtt még tovább mennének. De legelőször nekem kell leállítanom Maxim-ot. – Ó drágám – vetett egy pillantást Sarantha az életpárjára. – Maxim egy hatalmas bajkeverő. Képtelen elfogadni a hibáit. Visszautasít minden felelősséget, de amíg nem vezekel valamilyen módon, amíg nem tanul, nem léphet tovább. Manolito talpra állt. – Nem tudok tovább maradni. Féltem MaryAnn biztonságát. Nagy megtiszteltetés volt újra látnom titeket. – Veled megyek, hogy lássam, tudok-e valamiben segíteni – ajánlkozott önként Vlad. Manolito megrázta a fejét.

– Tudod, hogy nem teheted. Ez az én problémám, nekem kell megoldanom. Csapdába estem két világ között, de nem élhetek mindkettőben. Ez egyedül az én terhem hercegem, de köszönöm, hogy a saját vállaidra akartad venni. Megfogta Vlad karját a hagyományos módon, majd lehajolt Sarantha-hoz, hogy arcon csókolja. – Átadom a családotoknak, hogy mennyire szeretitek őket. – Légy jó Manolito – mondta Sarantha. – Élj sokáig – tette hozzá Vlad. Manolito visszafelé indult a fák között, és még egyszer visszanézett népének korábbi vezetőjére. Vlad és Sarantha egymást ölelték, testük enyhe ragyogása, gyenge izzása úgy tűnt, mintha egyre erősebbé válna a vakítóan szürke, nyirkos világ közepén. A látványuk, a szeretet, ami egymáshoz kötötte őket, arra késztette, hogy ugyanerre vágyjon MaryAnn-el. Felsóhajtott, és elszántan előre fordult, hogy szembenézzen a réten átvezető ösvénnyel. Gyenge kis szellő fújt át a liget fáinak leveli között, de nem érte őt, amikor felé emelte az arcát, hogy megpróbálja érezni. Hogyan leplezhetné le Maxim tervét? A vámpír soha nem bízna benne, soha nem hinné el, hogy átállt az oldalára. Mit hagyott ki? Vlad azt mondta, az élőholtak megtalálták a módját hogyan kínozhatják, hogyan kergethetik az őrületbe. Hogyan lehet az őrületbe kergetni egy szellemet? Vagy ami azt illeti, megkínozni? A szemöldökét ráncolva gondolta át. Az elmék háborúja lehet ez akkor. Más válasz nemigen képzelhető el. Jó vagy rossz, kockára kellett tennie mindent a népéért és MaryAnn-ért. Ha téved… Vállat vont és folytatta útját a pöfögő, gőzölgő rét felé, ahol a köd fátyla alacsonyan függött, a bugyborékoló sármedencék pedig sötét, rút foltokat köpködtek. Maxim és az élőholtak serege már várt rá a túloldalon. Látta az árnyakat, ahogy beáramlottak a letargikus, szürke ködbe, a vörösen izzó szemeket, a hangok felerősödtek. Keresztülszáguldott a réten, kerülgette a gőzt és a sziszegve kitörő gejzíreket, amik széles sugarú körben okádták magukból a sarat. Egyenesen áttört a ködön a vámpírkör közepébe. Maxim felsziszegett meglepetésében és megtorpant, karjai megdermedtek a levegőben. A kántálás abbamaradt, a többiek, akik a kört alkották Maxim körül elhátráltak, többen elfedték az arcukat. Maxim kikényszerített magából egy mosolyt, ami megmutatta tüskehegyes, vérfoltos fogait. – Látom, visszatértél hozzánk öreg barátom. Csatlakozz a mi kis ünnepségünkhöz. – Igazán nem akartalak félbeszakítani Maxim. Mindenképpen folytassátok csak, amit te és a barátaid csináltatok. – Valóban nem bánnád? Kérdezte Maxim egy gyors, halálosan önelégült mosollyal. – Dehogy, hát persze, hogy nem. Maxim felemelte a karjait és ismét kántálni kezdett. A körülötte álló vámpírok egyszerre mozgatták a lábaikat, egy hipnotikus erejű mintát kirajzolva, hangjuk csatlakozott a mestervámpíréhoz a bűbájoló kántálásban. Manolito szándékosan feltűnően körbejárta Maxim-ot, minden oldalról alaposan szemügyre vette, figyelte kezeinek mozdulatait, és mindet az emlékezetébe véste. Maxim felsóhajtott, és ismét leengedte a karjait. – Mi van? – Folytasd csak Maxim. Csak azon gondolkodom, hol is láttam ezt a nagyon különleges mágiát. Úgy hiszem, ez Xavier egy igen korai munkáinak egyike, amivel az árnyékharcosokat próbálta magához kötni. Tőle tanultuk, nem emlékszel? Ragyogó elméjű férfi volt. – Még most is egy ragyogó elme.

– Már nem annyira – mondott ellent Manolito. A többi élőholt is megállt, abbahagyták a kántálást, mindannyian figyeltek. – Szenilis lett. A népünk vérén él, de a hosszú élet mellett soha nem figyelt az elméje épségére. – Közelebb lépett Maximhoz és összeesküvőn lehalkította a hangját, hogy csak a mestervámpír hallja. – Már nem tud új varázslatokat kitalálni. Másokat használ, kisebb mágusokat alkalmaz, akik megteszik ezt helyette. – Hazudsz! – sziszegte Maxim – Tudom, hogy hazudsz. – Tudod, hogy nem – felelte nyugodtan Manolito, és újra körbejárta Maxim-ot. – Neked mindig felsőbbrendű intelligenciád volt. Nem hízelegni akarok, csak emlékeztetlek rá. Kikövetkeztethetted magad is ezt a dolgot. Xavier elvesztette a képességét, hogy bármi újat találjon ki. Nagyon megbízik azokban, amiket eddig megalkotott, de én kételkedem abban is, hogy mindre emlékszik. – Megint megállt, ezúttal a vámpír másik oldalán és belesúgott a fülébe. – Mit gondolsz, miért keresi a könyvet? Xavier összeszedte egy könyvbe az általa használt varázslatokat, és ezt a könyvet most a Kárpátiak hercege őrizte. Maxim felmordult, ide-oda forgatta a fejét, szemében izzó vörösen lobogtak a lángok. – Ő, egy nagyon erőteljes mágus. Manolito bólintott, majd ismét elkezdte a járkálást az élőholt körül, lépései lassan táncszerű mintázatot vettek fel, és közben figyelte, hogy a mestervámpír hogyan próbálja követni a bonyolult mozdulatok mintázatát. – Nagyon erőteljes. Még annak ellenére is, hogy már nem ő készíti el a varázslatokat, egy hatalmas mágus. De azt nem teheti meg, amit megígért neked és a testvéreidnek. Nem tud portált nyitni, hogy kiengedjen innen téged és az élőholt sereget. Ezért is adta az árnyékharcosok ősi varázslatát neked. Maxim vele együtt fordult körbe, gyanakodva figyelte minden egyes mozdulatát. Amikor Manolito megállt és közelebb dőlt hozzá, automatikusan ő is ezt tette. – Tudja, hogy Vikirnoff életpárja visszaküldheti a harcosokat a saját birodalmukba. Az ő varázslatait használta, de már nincs az irányítása alatt. Nem maradt semmije, de azt nem meri hagyni, hogy Ruslan, és ti, a testvérei megtudjátok az igazságot. Mi hasznát vennétek akkor neki? Mielőtt Maxim válaszolhatott, volna, Manolito villámgyorsan ismét tett körötte egy kört. A vámpír idegességében megragadta a saját fejét és felsikoltott, a hangja dörzspapírként csiszolt végig minden idegvégződést. – Ez nem számít Manolito. Nem Xavier találta ki mit kell tennünk, hanem Ruslan, ő pedig mindig jó döntéseket hoz. Mindig. Zacarias bolond volt, hogy Ruslan helyett Vladot követte. Volt egy megállapodásunk, egy véreskünk, és ti megtörtétek azt. – A véreskünk egymásnak és a hercegnek szólt Maxim. A De La Cruz család mindig hűséges volt a Malinovokhoz. – Kaptatok rá lehetőséget, hogy csatlakozzatok hozzánk. Egy egész éjjel erről beszélgettünk. Akkor ragaszkodtatok hozzá, hogy követitek a herceget, de megölitek a fiát. – Maxim szinte köpte a szavakat, arcát eltorzította a gyűlölet és a düh. Olyan közel lépett Manolito elé, hogy lábujjhegyeik összeértek, és közben belebámult a szemébe, világosan láthatta a gödreik mélyére süllyedt szemekben a vörösen lobogó lángokat. – Áruló – vádolta –, megérdemled, hogy meghalj. Manolito nem hátrált meg Maxim lélegzetének tömény, ocsmány bűzétől, de a vad gyűlölettől sem az arcán. – Már meghaltam. Hogyan lehetnék itt másképp? – Visszamentél, és ez is azt bizonyítja, hogy lehetséges. Xavier pedig meg fogja találni a módját, hogy engem és a többieket visszaküldjön az élők földjére, vagy hosszú, fájdalmas halált fog halni. Tudja, hogy nem árulhat el minket. A mi emlékezetünk túlságosan is jó, te is szenvedni fogsz az árulásodért.

– Én is? Maximból olyan erővel tört fel a düh, hogy képtelen volt féken tartani. Hátravetette a fejét és felüvöltött, karmaival pedig Manolito válla felé kapott. Mélyen felszakította a húsát, a vér végigfutott a karján, mire a többi élőholt őrjöngésben tört ki, egymást taposva, lökdösve igyekeztek a közelébe férkőzni, hogy felnyalhassák a földről a sötétvörös folyadékot. Egy pillanat alatt áttört rajta a fájdalom, fényesen, forrón, összecsavarta a gyomrát és az agyában lüktetett, de Manolito elfojtotta teste reakcióját, és tökéletesen mozdulatlan maradt a vámpírok körében, aki körülötte nyüzsögtek. Leküzdötte undorát és rámosolygott Maximra. – Azt hiszed, ilyen könnyedén becsapsz? Ez csak egy illúzió. Semmi több. Nem ölheted meg azt, ami már halott. Nincs testem ezen a helyen. Ezek a bolondok hinni akarnak, de csak a piszkot nyalják a gyökerek körül. Megvetéssel az arcán megérintette a lábával az egyik élőholtat, ami karmaival a földet kaparta. A zaj szörnyű volt, mert mindhiába próbáltak eljutni a friss, forró vérhez. Őrülten, állati módon sziszegtek és hörögtek. – Ez az, amivé lezüllöttél Maxim? Valaha nagyszerű férfi voltál, most pedig, mint a disznó, henteregsz a sárban. Maxim újra felsikoltott haragjában, megütötte az arcát, hosszú, sárgás karmaival felszakította a bőrét. Nehéz volt mozdulatlanul tűrni a támadást, megakadályozni, hogy az elméje elhiggye, hogy ami történik, az a valóság. Úgy tűnt, mintha húsának cafatjai repkednének minden irányba. Vér fröccsent szerteszét. Manolito lazán tartotta a karjait az oldala mellett, kényszerítette magát, hogy a mosoly ott maradjon az arcán, míg a többi vámpír egyre dühödtebben próbálta a szájába tömködni húsának darabkáit, sőt, odáig mentek, hogy belevájták fogukat a vállába és a mellkasába. Ez volt az egyik legnehezebb dolog, amit életében tett, hogy csak álljon ott és tűrje, hogy szabályosan lerágják a húst a csontjairól, elevenen felfalják. MaryAnn képét rögzítette az elméjében. A mosolyára gondolt, a hajára, a szemei csillogására, amikor nevetett. Ó, a nevetése meleg és fényes volt az elméjében, egészen elnyomta a vámpírok hangját, akik a húsát marcangolták. Összpontosította az elméjét a teste minden apró részletére, és arra, hogyan viselte azokat a nagyon divatos ruháit. A piros tűsarkúját idézte maga elé, és a puha csizmáját. Még itt, ezen a földön is, ahol ennek nem volt semmi értelme, a lány a segítségére sietett, bátorságának képe távol tartotta tőle a körülötte tomboló őrületet. – Elég! – utasította Maxim távolabb a vámpírokat Manolitotól. Az élőholtak csak vonakodva engedelmeskedtek, néhányan még előrébb araszoltak, megpróbáltak a földről, a porból felszedni egy maréknyi húst. Néhányan térden állva átfogták Maxim lábait, még többet kérve tőle, arcukat sárfoltok szennyezték. Türelmetlenül elrúgta őket magától, és dühösen meredt Manolitora. – Töröld le a gúnyos vigyort a képedről. – Nem nevetlek ki Maxim. Kizárólag sajnálatot érzek egy teremtmény iránt, aki valaha nagyszerű férfi volt, és akit régen a barátomnak tudhattam. Most elégedett lehetsz, hogy szolgálhatod ezt az értéktelen csőcseléket. A saját kezed által lettél férgek terített asztala. Az egyetlen dolgot vesztetted el, ami valóban számít, a fantasztikus intelligenciádat. Hogyan hihetné el másképp egy olyan elmeképességű férfi, mint te, Xavier egyetlen szavát is? Semmi értelme sincs, hogy Ruslan és ti, rá pazaroljatok az időtökből akár csak egy percet is. Manolito gondosan odafigyelt, hogy a hízelgést a minimumon tartsa, és visszahúzza a Varázslót a beszélgetés középpontjába. Maxim ravasz volt, észrevette volna, ha Manolito túlzásokba esik. Megtartotta a hangját hidegnek és enyhén megvetőnek, ami tudta, hogy idegesíti Maxim-ot.

A mestervámpírból szinte kisüvített a lélegzet, csipkézett szélű, tűhegyes fogai között. Manolito látta, hogyan küzd a méltóságáért és az önuralmáért. Ellépett előle, kezeit összefonta a háta mögött, és rendezte az arcán a vonásokat. – Félretájékoztattak Xavier-rel kapcsolatban Manolito. Át fogja segíteni a seregemet a portálon, és senki sem lesz képes legyőzni bennünket. Halottak ellen nem harcolhatnak. Felnevetett, mintha nagyon jól szórakozna, de minden vidámság nélkül. Körülöttük a többi vámpír kezdte összeszedni magát, követték Maxim példáját, nagyra nyitották a szájukat, és olyan rozsdás, nyekergő hangokat adtak ki, ami a nevetés egy rettenetesen groteszk paródiájának tűnt. Az éles, csikorgó lárma végigvisszhangzott Manolito elméjén, összecsikordította a fogait, ökölbe húzta a kezeit. Kényszerítette magát, hogy felvillantsa a fogait, és közben tekintetét Maximon tartotta, próbált leolvasni róla valamit, bármi volt is a gonosz maszk mögött. – Valóban így gondolod Maxim? Azt hiszed, Xavier-nek megvan hozzá a hatalma, hogy visszavigyen téged? Az árnyékharcos varázslatot akkor hozta létre, amikor ereje teljében volt. Most viszont már csak egy öreg féreg, aki kisgyerekek vérét issza és gyengébb mágusoktól követel varázslatokat. Tényleg úgy gondolod, hogy ki tud vinni innen? – Te. Te fogsz kivinni innen minket – csattant fel Maxim, az igazság egyszerűen kirobbant belőle. Nyál fröcsögött a szájából, a lángok a szemeiben még magasabbra ugrottak. – Egy öntelt, felfuvalkodott kis emberke voltál mindig. Ez vagy te valójában. A testvéreid is tudták az igazságot. Egy kisember vagy, aki állandóan csak siránkozik és szeretne fontos lenni. Gondoltál rá, hogy harcolj velünk, de végül mégsem tetted. Soha nem is lennél rá képes. Be merészeltél lépni a világomba, és akkor is lehetőséget adtam rá, hogy csatlakozz hozzánk. Kétszer adtam neked lehetőséget. – Azt akartad, hogy elpusztítsam az életpárom. – Csatlakozhattál volna a sorainkhoz és szolgálhattál volna engem. Az eszeddel sokra mehettünk volna, de soha nem voltál képes nagyban gondolkodni, nem értetted meg az összképet. Hízelegni akartál annak a bolondnak, Dubrinskynak. Soha nem értetted meg és Zacarias sem értette, Vlad Dubrinsky elárult minket a fiáért. Mindannyiunkat elárult a fiáért. Manolito megdermedt, a gondolatai versenysebességgel száguldottak. A válasznak itt kell lennie előtte, csak össze kell illeszteni a rejtvény puzzle darabkáit. Maxim beszélni akart, meg akarta mutatni szellemi fölényét Manolitonak, neki épp csak türelmesnek kellett maradnia, és a megfelelő irányba kellett terelnie. – Azt hiszed, hogy a gyerekes, gúnyos megjegyzéseid le fognak nyűgözni, vagy ezek a nevetséges kutyáid? – Egy szándékosan drámai gesztussal körbemutatott a vámpírokon, akik kétségbeesetten próbálták magukra vonni Maxim figyelmét. – Én vadász vagyok. Ezer éven át vadász voltam. Belőled viszont a nagyság rég eltűnt, most már csak szórakoztató vagy. Xavier bábjává változtattad magad. Maxim úgy tűnt, hogy azonnal felrobban. Mélyre süppedt szemei narancssárgán, vörösen izzottak. Mérget okádott a fogai közül, a sav Manolito bőrét érte, ahol sisteregni és füstölni kezdett. Manolito sztoikusan nyugodt maradt a támadás alatt, még csak nem is pislogott, és az arckifejezése sem változott meg egyetlen pillanatra sem, egyszerűen csak nézte Maxim-ot, egy megvető kis mosollyal, ami mélyen befúrta magát a vámpír bőre alá. – Nem tudsz te semmit. Semmit. Azt hitted, hogy okosabb vagy mindenkinél. Te és a drágalátos testvéreid. Zacarias elrendelte, hogy kövessük a gyilkos, nyafogó herceget. Dubrinsky inkább megölt egy nőt, minthogy megölte volna a saját fiát, a De La Cruz fivérek mégis követték, mint a kölyökkutyák. Manolito lezseren megvonta a vállát. – Xavier jó munkát végzett veled. Elhitted a hazugságait. Nem akar az élőholtak takarmánya lenni. Azt mondta, amit hallani akartál.

– Láttam a portált – csattant Maxim –, vissza fogunk menni. Te vagy a kapcsolat. El fog jönni érted, ha hallja a sikoltásaidat. Manolito szíve megugrott ugyan, de az arckifejezése nem rezzent, gondosan Maximon tartotta megvetéssel átitatott tekintetét, de még csak nem is pislantott a megdöbbentő kijelentésre. Számított ugyan erre, de hallani Maxim, MaryAnn-el kapcsolatos terveit, félelmet keltett benne. Mélyre tolta magában az érzelmeket és a mestervámpírra koncentrált. – Érdekes lesz megfigyelni, hogyan csinálod. – Ebben a pillanatban a bábjaim épp megtámadják őt, miközben a tested ott fekszik mellette sebezhetően. El fogjuk égetni, így reményed sem marad a visszatérésre. Hallani fogja, ahogyan sikoltasz, és egészen összeolvad veled, ahogyan korábban. Ha pedig ő is itt lesz, egy élő szellemét fel tudjuk használni, hogy visszatérjünk. Manolito félelem ízét érezte a szájában, de kényszerítette a szívét, hogy továbbra is könnyed, nyugodt ritmussal dobogjon. – És azt hogyan áll szándékodban elérni, hogy sikoltsak Maxim? Eddig ebben a kérdésben minden próbálkozásban elbuktál. Maxim önelégülten mosolygott. – Csak egyvalaki képes lekövetni minden kommunikációs útvonalat. – Intett a karjával, a szemeiben elégedettség csillogott. – Üdvözöld Draven Dubrinskyt, Mikhail bátyját. Manolito megfordult, és ott állt mögötte Vlad fia, aki szinte ragyogott családi hatalmának örökségétől, szeme gyűlölettől fénylett, jóképű arca rosszindulatú grimaszba csavarodott. – El fog jönni hozzád – értett egyet Maximmal. Kiegyenesedett, széttárta a karjait, és Manolito megérezte elméjének erejét abban a pillanatban, ahogy megtámadta őt.

Tizenhetedik fejezet A vámpír szétszaggatta Manolito biztonsági intézkedéseit, áttört minden akadályon, ami körülvette MaryAnn-t. A teremtmény karmai kimeredtek, megnyúltak az erőfeszítéstől, hogy elérje Manolito virágágyon fekvő testét, a magasan a lombkoronában levő kis fészekben. A vérfarkas a levegőben csapódott neki a vámpírnak, lendületének ereje visszatántorította a vámpírt. Mint egy anya, aki a kölykét védi, könyörtelenül hasogatta a vámpírt, ahogy összekapaszkodva lezuhantak. Egyre gyorsulva hulltak alá, felül a vérfarkas, alul a vámpír a hátával hatalmas ágakat tört le le egymás után, ahogy alázuhantak a száz méteres magasságból. Körülöttük az egész dzsungel átvette a csata zaját, több száz madár sikoltozott, majmok kiáltoztak, a vámpír morgott, a széthasadó ágak puskalövésszerű dörejekkel szakadtak le. A vámpír belemart tüskés fogaival a farkas vállába, karmaival a hasát tépte, marcangolta. MaryAnn érezte, hogy mélyre vájnak benne a karmok, hallotta a bunda és a hús recsegő hangját. A gyomra felkavarodott, de a farkas félrecsapta a fejét, kiszakította a fogakat a vállából, és teljesen figyelmen kívül hagyta a széttépett hasában kivirágzó fájdalmat, vér fröccsent szerte a leveleken. A vámpír becsapódott a földbe, minden erejével megpróbált kiszabadulni a farkas alól, de MaryAnn vigyázója hajlíthatatlan volt, fogai a torkáért nyúltak, karmai a mellkasába vájtak, hogy utat kaparjanak elfeketedett szíve felé. Ösztönös volt mindez, ősi idők hagyatéka, amelyet minden nemzedék továbbadott a kollektív emlékezettel a következő generációnak. Mélyen belül, ahol semmi sem érhetett hozzá, MaryAnn fogadalmat tett, hogy soha többé egy lépést sem tesz a paprika spray-je nélkül. A farkas azzal megvakíthatta volna a vámpírt, és legalább egy kis időt nyerhetett volna magának azoktól a rettenetes fogaktól. Rázuhant a vámpírra, összekapaszkodva ide-oda gurultak, a vámpír bűzös leheletet eregetve sziszegett. A teremtmény rothadó húsa is bűzlött, sértette a farkas érzékeny szaglását. A vámpír megragadta a farkast és ledobta magáról, ezt az alkalmat pedig azonnal meg is ragadta, hogy párává oldódjon, és felfelé kezdjen áramlani a hátrahagyott aprócska kis fedélzet irányába. MaryAnn szíve szinte berogyott a mellkasába. Hallotta magát sikoltani, próbált a felszínre törni, visszavenni az irányítást, hogy odaérhessen Manolitohoz, de a farkas már mozgásban volt, hihetetlen sebességgel és erővel rugaszkodott el a földről, alig érintve a fák ágait már ismét ott állt Manolito teste, és az épp szilárd alakot felvevő vámpír között. A farkas kinyúlt karmos mancsaival, közéjük szorított a vámpír fejét és megrántotta. Az élőholt nyaka hatalmasat reccsent, a feje oldalra bicsaklott. Felmorrant, a szemeiben düh ragyogott, leeresztette a vállát, és beleöklelt vele a farkasba, hátrafelé áttolta őt a menedék korlátja fölött. MaryAnn érezte hogyan zuhan, hogyan csapódik neki a háta az ágaknak, de a farkas egész idő alatt ura volt a helyzetnek, pofája, fogai már kész vackot vájtak az élőholt mellkasába a szíve irányába. Vér borította a farkas testét, a sav csontmélységig marta a húsát, de a vigyázó egyszerűen megtagadta, hogy megálljon. Kétségbeesésében a vámpír levetette magát a farkasról, mindketten hatalmasat estek a földön. Riordan De La Cruz, épp akkor materializálódott a levegőből, amikor a vámpír talpra emelkedett.

Riordan mélyen belecsapta az öklét a mellkasába, és kitépte a szívét. Oldalra dobta és megpördült, hogy szembenézzen a farkassal. A vigyázó megtántorodott, amikor sikerült lábra állnia, teste remegett a fájdalomtól és a sérülések okozta trauma miatt. Riordan szemöldöke a magasba szaladt. – MaryAnn? A farkas bólintott, és támaszt keresve nekidőlt a mögötte álló fának. Fejével a fonnyadt, fekete szív irányába bökött, ami a vámpír teste felé gurult. – Ja, igen, persze – eszmélt fel a sokkból Riordan, és az ég felé emelte a kezét. Egyszerre viharfelhők gyűltek össze a semmiből, meggydörgés robajlott fel. A villám kirajzolta a sötét felhők széleit, majd becsapódott a szívbe és elégette azt. Tovább irányította az izzó fehér ívet az élőholt teste felé. MaryAnn legnagyobb csodálkozására a farkas is beledőlt a sisteregve áramló energiába. És ahelyett, hogy megégette volna, a villám ereje feloldotta testén a savas, maró, bűzös vért. Aztán felegyenesedett, és a vigyázó újra nekidőlt a fa törzsének. Oldala erőlködve emelkedett és süllyedt, lélegzete érdesen zihált. Fájdalom kínjában égett szinte az egész teste, de életben tartotta Manolitot. Egy pillanatig sem várhatott tovább, hogy ellenőrizze őt. Meg kellett érintenie. Reménytelenül szüksége volt erre. Felugrott egy fa alacsonyra nyúló ágára, és újra felmászott a kis fedélzetre. Manolito még mindig ott ült az ágyon, teste kissé oldalra dőlt, de úgy nézett ki, mintha csak aludna. Kieresztette a lélegzetét és lerogyott mellé. MaryAnn a saját testéért nyúlt, és közben hálás köszönetet mondott vigyázójának a hatékony segítségért. Soha nem győzhette volna le a vámpírt saját törékeny emberi testében. Ez a tudat pedig arra késztette, hogy hálát adjon a többi fajért, ami megosztotta velük a világot, és hálás volt nekik azért is, hogy törődtek azzal, hogy olyan biztonságban tartsanak mindenkit, amennyire ez csak lehetséges. „Te magad vagy a farkas” – biztosította belülről egy női hang. MaryAnn lehunyta a szemét, kiterjesztette öntudatát, átölelte és gyengéden bevonta lelke mélyébe felvigyázóját. Ezúttal a folyamat sokkal gyorsabb volt, a farkas önként ugrott be a barlangjába, sokkal könnyedebben hagyta, hogy ő kerüljön a felszínre, mint ahogy az neki első alkalommal sikerült. Az átalakulás testi fájdalmai a minimumra zuhantak, bár mihelyt az emberi alakjában volt, a sebek fájdalmai fokozódtak, könnyek szöktek tőle a szemébe, és keményen bele kellett harapnia az ajkába, nehogy felnyögjön. – Megsemmisítettem a Jaguár és a Varázsló testét is, feltakarítottam a csata nyomait, eltüntettem a fertőzést, amit a vámpír vére okozott a talajban és a növényzetben, úgyhogy felmegyek. MaryAnn egy pillanatig nem értette a figyelmeztetést Riordan hangjában, amíg le nem nézett a testére. Ruhákra volt szüksége. Nem voltak ruhái. Pánik emelkedett fel benne. A ruhái voltak a fegyverzete. A páncélja. A bátorsága. A ruhái mindenen átsegítették. Nem nézhet szembe vele a ruhái nélkül. Hiperventillálni kezdett a rémülettől. – Ne! Ne gyere fel ide! Nincs rajtam ruha. A férfi odalenn motyogott valamit türelmetlenül, ő pedig egy kifakult skót kockás ingben, egy bő szabású farmernadrágban és egy kivénhedt edzőcipőben találta magát, és már ott is állt előtte Riordan összeráncolt szemöldökkel. – Be kell gyógyítanom a sebeidet. Látnom kell őket. A vámpírok mostanában apró élősködőket hagynak hátra, ha megharapnak. Alig hallotta mit beszél, teljesen lefoglalta, hogy riadtan meredjen le a rajta lévő ruhadarabokra.

– Tudom, hogy nem gondolod komolyan, hogy viselni fogom ezeket… ezeket… – Elcsuklott a hangja, ujjhegyeivel eltartotta bőrétől az ing anyagát, és rémülten meredt fel a férfira. A szemöldökráncolás elmélyült és mogorva tekintet csatlakozott hozzá. – Ruháknak hívják őket. – Ó nem, ezeket nem úgy hívják. Talán viccnek jók. – Megpaskolta szoros hajfonatát, hogy meggyőződjön róla, hogy az legalább rendben van. Lehet, hogy vámpírokkal és Jaguárokkal harcol, de közben azért nem árt, ha jól is néz ki. – Ezek nem ruhák. Felemelte a karját, de a vállába maró fájdalom tüzétől szemmel láthatóan összerezzent. Riordan pedig természetesen meglátta. A divatproblémáinál sokkal jobban érdekelték a vámpír harapásai rajta. A férfi leguggolt és megvizsgálta a testvérét. – Juliette, soha nem aggódik a ruhái miatt. Bármit felvesz. – Ne aggódj, már észrevettem, annak a lánynak szüksége van egy igencsak komoly átalakításra – nyugtatta meg MaryAnn. És nem csak arra. Juliette-nek azzal kapcsolatban is szüksége volt néhány konzultációs órára, hogy hogyan bánjon hatalmaskodó férfiakkal. Riordan felpillantott rá, a mosolyától bennszorult a lélegzet a tüdejében. Abban a pillanatban, a Hold egy bekíváncsiskodó sugarában egészen úgy nézett ki, mint a testvére. Pusztán csak egy villanás volt ez, ahogy jött, el is tűnt, de Manolito miatt érzett kétségbeesése egyre csak növekedett. Riordan lassan felemelkedett, ahogy a mosoly elhalványult MaryAnn arcán. – Jól csináltad. Az adósod lettem. Az egész család az adósod lett. Köszönöm, hogy megmentetted a bátyám életét. Az őszinteség a hangjában, maga volt MaryAnn bukása. Ha a saját ruháit viselhette volna, képes lett volna méltósággal kezelni a helyzetet, de nem, neki valami szörnyű, nyomorult, toprongyos öltözéket kellett ráadnia, és ettől összeroppant a nyomás alatt. Hallotta magát sírni. A férfi aggódva nézett rá, hátrált egy lépést, és felemelte az egyik kezét. – Ne sírj már. Ez egy bók volt. Nem kell tőle elkezdened sírni. Biztosan fáj a vállad. Hagyd, hogy megnézzem. – A ruhák miatt van – csukladozott a hangja –, változtasd meg őket gyorsan. – Akkor mutass egy képet. Pontosan olyan kétségbeesetten hangzott, mint ahogyan érezte magát. Nem állhat itt zokogva, mint egy kisgyerek, amikor Manolito bár itt fekszik, egy másik világgal néz szembe. Oda kell mennie hozzá. Valamiért már a szellemvilág puszta gondolatára is kirázta a hideg. Vett egy mély lélegzetet, és lefestette maga elé kedvenc Versace farmerét, dohányszínű Dolce & Gabana nyakban megkötős felsőjét, aminek aranyszínű bőr pántjai szépen kiemelték nyaka ívét és melle vonalát, és szintén kedvenc Michael Kors csizmáit, egyszerűen csak azért, mert egyszerre voltak divatosak és kényelmesek. A kiegészítők voltak a mániái, így gyorsan azokon is végigfutott, és hozzáadott öltözékéhez egy fonott övet és egy karkötő-nyaklánc párost, amire mindig vágyott, de soha nem engedhette meg magának. Vett egy mély lélegzetet, majd lassan kiengedte azt, amikor a ruhák megjelentek a bőrén, és úgy illettek rá, mintha csak ráöntötték volna őket, megfelelően felfegyverezve őt bátorsággal, hogy szembenézzen a következő kihívással. – Köszönöm Riordan. Ez tökéletes. A gúnyos vigyorára számított, ám ehelyett a férfi óvatosan tanulmányozta a megjelenését. – Csodálatosan nézel ki. Azt gondoltam, hogy semmi baj sincs az előző ruhákkal, de ezek valahogy jobban illenek hozzád. Rámosolygott, most először érzett valamiféle cinkosságot vele.

– Köszi, hogy ilyen gyorsan ideértél. Nem tudtam mihez kezdjek azzal a döggel. Állandóan rám támadt. – Megcsóválta a fejét, szemöldökráncolva. – Vagyis nem egészen rám. A vigyázómra. – A farkasra. Akkora tisztelettel ejtette ki a nevét, hogy MaryAnn szíve megkönnyebbült. Most ébredt rá mit is jelent ez. A farkas is ő. Ott lakik benne, csendben várakozik, hogy mikor van szüksége rá, hogy a felszínre emelkedjen, de nyugodt és békés marad egészen addig, míg rá nem kényszerül a tettekre. Őrszemként vigyázott rá, és az állatok elismerték benne ezt a testőrt, látták mi is ő. És tisztelték. Riordan is tisztelte. És ami még ennél is több, elfogadta azt ami, elfogadta őt úgy, ahogy van. – Te, Manolito életpárja vagy – mondta Riordan –, és több mint megfelelsz bármiféle elvárásnak. – Mélyen meghajolt a tisztelet egy udvarias gesztusával. – Nem is találhatott volna nálad jobbat. Sok titkot őrzöl kishúgom. Érezte, hogy széles vigyor terül el az arcán, de nem tudta megakadályozni. – A farkasra gondolsz? Ő csak akkor jön elő, ha muszáj, ha komolyan fenekeket kell szétrúgni. Végtelenül büszkének érezte magát, de megpróbált tárgyilagos hangot megütni. A farkasra volt büszke. Az ő farkasára. – Fogalmam sem volt róla, hogy még léteznek a világban Lycan-ok. Most viszont úgy gondolom, hogy sokkal okosabbak annál, mint mi azt valamennyien gondoltuk. Naná, hogy még mindig léteznek, és erről nekünk is tudnunk kellett volna. Ők mindig is megelégedtek azzal, ha a háttérben maradhattak. A korlátnak dőlt és egy kissé megingott. – Reménykedtem benne, hogy ő is képes úgy meggyógyítani magát, mint ahogyan azt ti csináljátok. És azt is szeretném, ha a puszta képzeletemmel én is ruhákat tudnék idézni magamra. Van néhány darab, amit nem engedhetek meg magamnak, de remekül el tudom képzelni őket magamon viselve. Megfogta a karját, hogy támogassa, majd odahúzta Manolito mellé és leültette. – Akkor jó híreim vannak MaryAnn. Manolito eléggé gazdag, úgyhogy bátran megvehetsz magadnak bármilyen ruhaféleséget, amit csak szeretnél. Ez jó arra, hogy fenntartsa a látszatot, hogy mi is emberek vagyunk, de ha egyszer teljesen Kárpáti leszel, akkor te is gyárthatsz magadnak bármiféle öltözéket. A szíve megugrott, míg Riordan beszélt. Teljesen Kárpáti. Ezzel még mindig meg kell küzdenie. Örökre Manolito De La Cruzzal akart maradni. Az őrületbe fogja kergetni az arroganciájával, és ő is az őrületbe fogja kergetni, mire a férfi megtanulja, milyen is együtt élni egy nővel, aki ugyanolyan makacs, mint ő. – Érted, hogy mit jelent ez pontosan?– kérdezte Riordan. – Nem igazán. Honnan is tudhatnám? Bármi is volt az, amit a vállával csinált, az váratlanul érte. Bár pokolian fájt, mégis szinte boldogan nézett le tökéletes csizmáira, csodálhatta szögletes orrát, és az igazán minőségi bőrt. – Teljesen Kárpáti leszel. Juliette nagyon ideges volt, hogy elveszti a jaguárját. De továbbra is elő tudja hívni a macskáját, felveheti az alakját, érezheti a jelenlétét, mégsem teljesen ugyanolyan, mint addig volt. Már nem érzi a veszteséget, de tudom, hogy eleinte nagyon nehéz volt neki nem veszteségnek tekinteni erre a dologra. – Valóban? Engem az jobban érdekel, hogy elvesztem a családom. A nagyszüleim és a szüleim nagyon fontosak a számomra. És egyáltalán nem értékelem a gondolatot, hogy végignézhetem, hogyan hal meg a családom és az összes barátom. Riordan nem tudott róla, hogy ahogy Manolito átadta neki a Kárpáti vér sajátosságait, úgy az ő vérével a férfi testébe is bekerültek a farkas jellemvonásai.

Belecsúsztatta az ujjait életpárja elképesztően sűrű hajába. Ízlelte a szót, és jelentésének feneketlen mélységét. Az övé. Éppúgy, ahogyan ő a férfié volt, úgy Manolito az övé volt. Bármi történik Manolitoval, vele is az fog történni. Mit mondhatna erről Riordan-nak? Milyen elfogadó lenne akkor, ha mindent megtudna? Megdörzsölte lüktető halántékát. – Nem hallottál valamit? – kérdezte tőle és felemelte a fejét, hogy mélyet szippantson a levegőből. Milyen gyakran tette ezt, és soha fel sem tette magának a kérdést, hogy miért? Milyen gyakran nyúlt ki emberek elméjéért, anélkül, hogy erről tudomása lett volna, hogy olyan információkat húzzon ki belőlük, amire szüksége volt ahhoz, hogy segíthessen nekik? És az állatok… felnézett a környező fákon ülő majmokra. Mindnyájan a segítségére siettek, amikor szüksége volt rájuk. Még a vámpír bűvölete alatt lévő Jaguár is harcolt, hogy megtörje a bűbájt, ne teljesítse az élőholt parancsait. – A farkas jó – mondta hatalmas elégedettséggel. – Hát persze, hogy az. Mire számítottál? – Egy szörnyre hatalmas fogakkal, ami sikoltozó tiniket marcangol széjjel a karmaival, felfalja az egész családot, míg a legkisebb gyerek a szekrényből leselkedik kifelé és fogadalmat tesz, hogy egy napon majd elpusztítja a szőrös fenevadat. Riordan felröhögött, de vidám vigyora pillanatokon belül halványulni kezdett. – Ez megtörténhet. Van néhány gazember a Lycan-ok társadalmában is, ahogyan volt a múltban is, de azt gyanítom, az ottani rendfenntartók mostanában átkozottul jó munkát végeznek. Emberekként élnek, de általában jobban szeretnek erdők, dzsungelek közelében lakni, vagy a munkájuk során állatokkal foglalkozni, elősegíteni a védelmüket. Ritkán fedik fel magukat, hacsak nem fenyegeti extrém veszély őket, vagy valaki mást, akit a védelmük alá tartozónak éreznek. A számuk még a mienknél is jobban lecsökkent. Túlságosan nagy területre szóródtak szét, a közösségek nem voltak egymáshoz elég közel ahhoz, hogy kereszteződjenek, és azt gyanítottuk, hogy emiatt emberekkel igyekeztek szaporodni, ami nem járt sikerrel, így végül a faj kihalt. – Miből gondoltátok, hogy a vérük nem képes átalakítani egy embert? – Azt sem gondoltuk, hogy a Kárpáti vér sikeresen átalakíthat egy embert. Juliette úgy véli, hogy az idők folyamán sokkal több ember vérébe keveredett bele más fajok vére, mint azt mi gondoltuk volna, és bár kimutathatóan alig van már jelen, genetikailag még mindig biztosítja a kompatibilitást. – De azt gondolod, hogy a farkas vére nincs olyan erős, mint a Kárpáti vér, és ezért Manolito minden probléma nélkül átváltoztathat engem? Inkább érezte, mint látta Riordan habozását. – Azt tudom, hogy át kell téged változtatnia, vagy nem marad életben. – De nem ezt kérdeztem tőled. – Elhúzódott tőle, hogy láthassa a szemeit. – Mitől félsz? – Nem tudom mi fog történni, ha átalakít téged – mondta őszintén Riordan, és ismét közelebb hajolt, hogy megvizsgálja a vállán a harapásnyomot. A területet a vér és a nyál is megégette, a szakadozott szélű seb elevenen lüktetett. MaryAnn remegett, de úgy tűnt, észre sem veszi. Ujjai Manolito haját cirógatták, mintha ő lenne a horgonya, de ezzel még csak nem is volt tisztában. – Amikor Juliette-t alakítottam át, a jaguárja végig keményen harcolt. – Manolito Luiz-t is átalakította. – Luiz gyakorlatilag meghalt. A jaguárnak ez volt az egyetlen lehetősége a túlélésre. Egy kis része továbbra is vele marad, ahogyan Juliette-nek is része marad a jaguárja egy darabkája, de ez már nem ugyanolyan, és bár lehet, hogy a jaguár forma, amit fel tudnak venni ugyanolyan, de attól nem lesznek többé Jaguárok. Van értelme annak, amit mondok? Megugrott a szíve. Szerette a farkasát. Büszke volt rá. És valahogyan, pedig még csak most értesült a létezéséről, tudta, hogy vigyázó szemei mindig vele voltak, támogatta, hogy kialakíthassa az életét, a tudta nélkül segített neki Nem akart más lenni. Azt hitte magáról, hogy ember.

Talán Juliette-nek igaza van, és a legtöbb ember, ha csak nagyon haloványan is, de kapcsolatban áll a többi fajjal, de bármi is volt a pontos ok, szerette azt, aki ő volt, jól érezte magát a bőrében és nem akart megváltozni, ha ez azt jelentette, hogy egészen el kell engednie a mostani önmagát. Hiszen attól volt ő az, aki. Nem akart változni, nem, ha ez azt is jelenti, hogy el kell veszítenie újonnan megtalált farkasát. De feladná-e Manolitot? Hagyná-e, hogy meghaljon? Vagy, hogy vámpírrá forduljon? – Nem fordulhat vámpírrá, ha tudja, hogy van életpárja, vagy mégis? És ha nem válok olyanná, mint ti vagytok? A szíve egyszerre dübörgött a mellkasában és a fejében. Nem volt benne biztos, hogy melyik fáj jobban, a feje, vagy a válla. A vámpír okozta seb egészen a csontjáig égett. Hirtelen vágyat érett, hogy megérintse Manolito elméjét. Hogy összeolvadjon vele. Harcolt a késztetéssel, tudta, hogy a férfi nem szeretné, ha utána menne az árnyak birodalmába, de nagyon nehéz volt, amikor olyan nagy szüksége volt az érintésére. Annyira nehéz, hogy még azt is hatalmas feladatnak érezte, hogy újra és újra levegőt szívjon nélküle a tüdejébe. Neki volt olyan nehéz lélegezni? Vagy Manolitonak? Bajban van? – Természetesen átfordulhatna, beleőrülhetne a vágyba. Iszonyúan rossz érzés lenne tudni, hogy az életpárja bár létezik, de ember, akit nem tud megmenteni. Mindent meg fog tenni, ami szükséges MaryAnn, és a végén boldog leszel, hogy megtette. Most már mindenhol fájt, a háta, a lába, a karjai, mintha alaposan összeverték volna. – Nekem is szükségem van rá – vallotta be, és bár ennek szégyenkezéssel kellett volna eltöltenie, az egyetlen dolog, amire gondolni tudott az volt, hogy odajuthasson hozzá. Riordan összeráncolta a szemöldökét. Vér apró tűpettyei szennyezték a lány homlokát. Teljesen más volt ez a MaryAnn, mint a régi, az soha nem hagyta volna, hogy egy ilyen kijelentés elhagyja a száját, sőt, még ha valaki más mondta volna neki, hogy szüksége van Manolitora, akkor is vadul cáfolta volna. Valami nagyon nem volt rendben. Meg kellett győződnie róla, hogy a fertőzött vér nem juttatott be a keringésébe valami mérget. – Csak lazulj el. Gyógyítani foglak a népünk módján. Vett egy mély lélegzetet, és még közelebb csúszott Manolitohoz, szüksége volt a teste melegére, az érintésére, de hidegnek és élettelennek érezte, a lelke távol járt a fizikai testétől. – Oda kell mennem hozzá. – Lélegezz. Hagyd, hogy megcsináljam ezt. Ő is ezt akarná. Riordan annyi megnyugtatást préselt a hangjába, amennyi csak lehetséges volt. MaryAnn-ek túl sokat kellett harcolnia az utóbbi napokban. Megviseltnek látszott, és holnap estére, amikor ismét felébred, annak ellenére, amit most tesz érte, még inkább érezni fogja a hátán és a többi testrészén, az ágakon való zuhanások utóhatását. Mélyen belélegzett és a szelleme felemelkedett, hagyta testi valóját lehullani magáról, és a gyógyítás fényes energiájává vált. Belépett a nő testébe, hogy felmérje a kárt. A vámpír szándékosan a vérét fertőzte meg. Nem szakított ki nagy darabokat a húsából, nem hasogatta fel, borotvaéles fogaival inkább minél mélyebb lyukakat próbált ütni rajta, és közben állkapcsával fűrészelő mozgást végzett, hogy több ezer élősködőt juttasson a vérkeringésébe. De miért? Miért nem megölni akarta? A farkas megjelenése váratlan lehetett, de csak még inkább sarkallnia kellett volna a vámpírt, hogy még erélyesebben védje magát. Az élőholt szemmel láthatóan mégsem az ölésre hajtott, hanem hogy minél nagyobb kárt okozzon. A nyakát például teljesen épen hagyta. Karmolta és marcangolta a farkas hasát, fogaival rögzítette a vállát, de egyetlen seb sem mutatott halálos támadásra. Egy élőholt pedig csak egyetlen esetben nem kapcsol ilyen helyzetben élet-halál harc üzemmódba, ha valami másra programozták be. És ki lenne képes manipulálni egy vámpírt, még ha csak nagyon fiatal is, amikor annak az élete a tét?

Riordan döbbenten figyelte MaryAnn vérében a paraziták kolóniáit. Visszatért a saját testébe. – Ez eltarthat egy darabig. Rosszul érzed magad? Nem érzékelte méreg jelenlétét, a vámpír tehát nem valamilyen halálos vegyületet fecskendezett belé. – Nincs túl sok időnk. Segítenünk kell Manolitonak. Alaposabban megszemlélte az arcát. Csupán a fáradtság látszott rajta, nem tűnt rémültnek, vagy csak nem mutatta. Teljesen befogadta az életébe a farkast. – Pihenj – tanácsolta inkább a farkasnak, mint neki. Mert, hogy a farkasra a későbbiekben még szükség lesz, abban egészen biztos volt. MaryAnn lehunyta a szemét, a fejét pedig nekitámasztotta Manolito vállának. Riordan koncentrált és ismét kilépett a testéből, hogy felvegye a harcot a parazitákkal, amiket a vámpír hagyott hátra.

*** Manolito dermedten bámult Draven Dubrinskyra. Ez a férfi régóta halott volt már. Vlad, miért nem figyelmeztette rá, hogy a fia a ködök és szellemek rétjének másik oldalán testesült meg? Draven, akárcsak az apja, és az öccse, Mikhail, hordozója volt a Kárpátiak hatalmának. Pontosan tudott utánozni minden hangot, és hozzáfért minden elmei útvonalhoz, még az életpárokéhoz is. Manolito szíve nagyot dobbant, a gyomra egyetlen csomóba ugrott össze, de stabilan, erősen tartotta pulzusát, és arca is kifejezéstelen maradt. Az első gondolata az volt, hogy figyelmeztetnie kell MaryAnn-t. De hogy megtegye, ahhoz össze kellett volna olvadnia vele. Az eléggé behúzná a lányt ebbe a világba ahhoz, hogy Maxim megragadhassa? Hagyta, hogy a lélegzet lassan távozzon belőle, távol tartotta elméjét MaryAnn-től, kizárta őt, hogy ha Draven megérinti az elméjét, ne találjon rá, és még csak a nyomát se lelje a hozzá vezető ösvénynek. Ő nem Kárpáti. Draven nem tudja automatikusan megtalálni, ahogyan azt megtehetné bármelyik tisztavérű Kárpáti nővel. Egyszerűen nem nézett rá Dubrinsky fiára, úgy döntött, hogy a közte és Maxim közt zajló csatát tartja inkább fenn. Ismerte a Malinovokat, és több mint hajlandó volt összemérni vele az elméjét, ha ez az ára a Kárpátiak biztonságának. – Nem tudod rajtam keresztül bevonszolni ebbe a világba. Nem igazán szereti ezt a helyet. – Ne legyél annyira magabiztos Manolito. Mindig is ezért buktál el. Te is és a testvéreid is. – Keserű megvetés áradt Maxim hangjából. – Mit gondolsz, a nőd képes lenne ellenállni népünk egyik legerősebbjének? – A nevetése halk volt és gúnyos. – Nem hiszem, hogy annyira jó. Manolito összehúzta a szemöldökét, ahogy az esőerdő összezárult körülötte. Látta MaryAnn-t a fizikai teste mellett ülni felhúzott térdekkel, egyik kezével a haját sodorgatva. Véres volt a válla és a hasa. A pólója elszakadt. Az arcát nem látta, de úgy tűnt, megbízik abban a férfiban, aki mellette állt. Riordan. Az öccse. Épp lehajolt, hogy közelebbről megvizsgálja a lány sebeit. Védelmezőnek kellett volna lennie ennek a mozdulatnak, de ő látott benne valami titkolt ravaszságot, úgy nézett le MaryAnn-re, mint ragadozó a zsákmányára. Manolito felé fordította a fejét, és Riordan mosolya elkenődött, mögötte pedig felsejlettek Kirja, Maxim egyik testvérének vonásai.

Manolito szíve majdnem megállt. Mozdulatlan maradt, tartott attól, hogy a legkisebb moccanás is kiválthat egy MaryAnn ellen irányuló támadást. Minden egyes sejtje azt üvöltötte, hogy nyúljon érte, hogy figyelmeztesse… Maxim közelebb hajolt hozzá. – Az emberek olyan könnyen rászedhetőek. Manolito lehunyta a szemét, a megkönnyebbülés elsöprő hullámától szinte lerogyott. – Én nem hiszem, hogy ez így lenne. És ha jól emlékszem, Rafael, a testvérem kihasította Kirja szívét a testéből, és a pokol legmélyebb bugyrába küldte őt, ami már szeretettel várt rá. Az ember lehet, hogy nem érzékelné a veszélyt, de a farkas mindenképp. A vigyázó azonnal a felszínre rúgta volna magát, ha egy vámpír támadt volna MaryAnn-re. – Remélem ebben egészen biztos vagy. Kirja egy gyors mozdulattal félrelökte MaryAnn-t, és karmával felhasította Manolito torkát, amint védelem nélkül maradt. MaryAnn felkiáltott, és megpróbált elkúszni, de a vámpír a bokájánál fogva visszahúzta őt, a hátára fordította és lehasította a testéről a ruhákat. Gonoszul a bordái közé rúgott, majd lehajolt és öklével könyörtelenül az arcába ütött. Félregurult előle, de megragadta a hajáét és visszahúzta Manolitohoz, és ott tartotta, kényszerítette rá, hogy végignézze, hogyan pulzál ki életpárja torkából egyre lassuló ütemben a vére. Manolitonak rá kellett jönnie, hogy vannak sokkal rosszabb dolgok is a testi kínzásnál. Azt mondogatta magának, hogy ez nem a valódi MaryAnn, de a szemei és az agya visszautasította, hogy higgyen neki. Azt is mondogatta magának, hogy Kirja már hosszú ideje eltávozott az élők világából, de a vér és a sikoltások, mind túlságosan valódiak voltak. Beleremegett, ahogy Kirja tovább verte a lányt. Érezte, hogy a gyomra fellázad, amikor a vámpír további perverziókat követett el rajta, mindazt, amit Maxim csak ki tudott találni, és nagyon sok mindent ki tudott találni. Manolitonak nem állt módjában, hogy leállítsa a képeket, így hát inkább az érzelmeit zárta el. Nem volt más választása. Ebben a világban mindenki azt várta el tőle, hogy érzelmei legyenek, azt akarták, hogy legyenek érzelmei, amiket felerősíthetnek százszorosára, ezerszeresére. Tudta már, hogyan képesek az élőholtak a szellemeket őrületbe kergetni. Nem tudta eloszlatni az illúziót, érzett minden egyes ütést, minden beteg, undorító dolgot, amit MaryAnn-ek el kellett viselnie. A tüdeje levegőre vágyott. A kezei remegtek. Az ujjait ökölbe szorította… minek? Nem volt testük. Ez csak egy elmejáték. Arra vártak, hogy megtörjön. Abban reménykedtek, hogy MaryAnn-ért nyúl, hogy ellenőrizze, ezzel enyhítve saját szenvedését. Megrázta a fejét. – Soha nem fogom hagyni neked, hogy rátedd a kezed Maxim, bármit is teszel velem. Bármit is mutatsz. Kirja ökle MaryAnn mellkasába robbant, kihúzta a szívét és magasra emelte azt, miközben a lány hangosan sikoltott. Manolito teste bár megrándult, közömbös tartásban maradt. Ha az a sorsa, hogy az elkövetkezendő évszázadokban el kell viselnie, néznie kell, hogyan kínozzák, éreznie kell a fájdalmát, hát legyen úgy. Nem kerülhet a kezükbe. Talán csak percek, de lehet, hogy órák teltek el – az idő ezen a helyen semmiféle jelentőséggel sem bírt –, mégis úgy tűnt, mintha egész emberöltők, évszázadok óta figyelné lelkének másik felét, akit arra kényszerítettek, hogy bármit elviseljen, amit Kirja, Draven, vagy Maxim kigondolni képes. MaryAnn könyörgő hangja, sikolyai, kínzásának képei örökre a szívébe égtek, ugyanígy az elméjébe is, és talán legmélyebben a lelkébe.

– Egy szerelmes férfi nem állhatna úgy itt, mint ő – mondta Draven. – Bármelyik hím megtörne, ha azt látná, hogy ilyen brutálisan bánnak az életpárjával. Manolito átnézett rajta. Draven Dubrinsky soha nem is tudta, hogy mi az a szerelem. Manolito viszont tudta. Érezte Kirja kezének minden egyes ütését, lábai minden rúgását, minden érintését MaryAnn testén. Vagyis annak illúzióját. Mert mindez csak illúzió. Kikényszerített magából egy mosolyt, amikor megérezte az izzadságként a testén végigfolyó vérpatakokat. – Ez egy játék Maxim, és semmi más. Csak szórakozol velem, pedig pontosan tudod, hogy soha nem fogok megtörni. Jól ismersz. Szóval csak így tovább, ha szükség van erre, persze csak ha nem tűnik még neked is túlságosan gyerekesnek. Maxim elvicsorodott, megmutatta tűhegyes fogait és elküldte az illúziót. – Vegyél tudomást rólam! – Draven-t összezavarta, és felbőszítette, hogy a Kárpáti hím még csak egy pillantásra sem méltatta. – Semmi kedvem beszélgetni veled, sőt, még csak látni sem akarlak, nemhogy elismerni a jelenlétedet – felelte neki, de közben el sem mozdította tekintetét Maximról, egyetlenegyszer sem nézett Draven-re. Vlad fiának óriási volt ugyan a hatalma, de Maxim volt az, akinek a ravaszsága és a gyűlölete elég nagy lehetett ahhoz, hogy visszatérjen elpusztítani a Kárpátiakat. – Igazából kifejezetten ízléstelennek találom Maxim, hogy úgy döntöttél, hogy időt szentelsz egy ilyenre, mint ez itt. Ő okozta szeretett húgod halálát. Te megölelgetheted, ha bírja a gyomrod, de én nem szeretnék egy pillanatot sem vesztegetni rá. Ne gondold azt, hogy félek a Dubrinsky vérvonaltól, amit ez a vállalhatatlan is képvisel. Régebben boldog lettem volna, ha esélyem nyílik rá, hogy megöljem. Nem lett volna semmi bajom azzal, ha elveszejtjük, és talán megkímélhettük volna ezzel Ivory életét is, de te mindig is azt üdvözölted, akit nem kellett volna Maxim. Tekintetét szilárdan Maximon tartotta, a hangjából szinte csöpögött a megvetés. Maxim felmordult, nyál futott végig az állán, fenyegetően csapkodni kezdte a fejét egyik oldalról a másikra. – Ne használd ezt a leereszkedő stílust velem szemben. A hűtlenséged már rég bebizonyította kinek az oldalán állsz. Manolito most először hagyta, hogy haragjának ostora belefonódjon a hangjába, és végigvágott vele Maximon. – Ne merészeld a hűtlenség szót használni, amikor a húgod gyilkosa ott áll az oldaladon. Mélyebbre süllyedtél, mint ahogyan azt lehetségesnek gondoltam, kutyává váltál emiatt az undorító mocsok miatt. Kússz oda hozzá térden csúszva, mint ők szokták, ha a gazdájuk dicséretéért könyörögnek. Nyald a csizmáját, ha kell. Nincs több megbeszélnivalóm veled, amíg ez a… – lekicsinylő mozdulattal intett Draven felé – ez az aljadék a mestered. – Én fejedelmi vérvonalból származom! – csattant fel Draven – Neked is térden kellene csúsznod előttem! Manolito még arra sem vette a fáradságot, hogy egy pillantást szánjon rá. Fogva tartotta Maxim pillantását, és felidézett egy képet az elméjében Ivoryról. A kép maga volt a frissesség és a tisztaság, éles volt, a memóriája egy olyan részében őrizgette, ahol soha nem halványodhatott el. Elküldte azt vérkötelékük útján. Ivory nevetett abban az emlékben, lelke fényesen ragyogott. A karjait éppen Maxim köré fonta, és megcsókolta bátyja arcát. A következőn Ivory bekötött szemmel, karddal a kezében állt a Malinov ház előtt, körülötte öt fivére és a De La Cruzok, harcolni tanították őt. „Állítsd meg!” – sikoltott Maxim, és szemgödreire szorította a kezeit. Manolito azt tervezte, hogy a szeretet képeivel éppúgy megkínozza őt, mint ahogy ő meggyötörte MaryAnn szenvedésével. Ivory apró kislányként, ahogy Maxim vállán lovagolt.

Az első alkalom, amikor a levegőbe emelkedett, a fivérei szorosan körülötte haladtak, hogy biztonságban tartsák, Ruslan mindig alatta repült, Maxim és Kirja a két oldalán, míg Vadim és Sergey előtte és mögötte cirkáltak. Aztán újra a nevetése. A Hold teljes fényével leragyogott rá, ahogy lerohant a lépcsőn, hogy üdvözölje őket, amikor hazatértek egy csatából. „Állítsd meg! Könyörgöm! Állítsd meg!” Mert az árnyak és ködök rétjén bizony a szellemek is éreztek érzelmeket. Gyűlöletet. Keserűséget. Gyászt. Sajnálatot. Azt akarták tőlük, hogy ostorcsapásokként végigéljék romboló életútjukat. Ez volt az oka annak is, hogy Manolitora felfokozódva zúdultak rá az érzelmek, még akkor is, ha tudta, hogy MaryAnn kínzása csak illúzió. Az volt a cél itt, hogy mindent érezzenek, ami évszázadokig nem állt módjukban. Maximnak sem volt hát választása, éreznie kellett a szeretetét húga iránt. Az érzelmek minden egyes emlékképpel jobban elborították az elméjét. Eltakarta a kezeivel az arcát és térdre rogyott. – Amellett a férfi mellett állsz, aki valóban megtette volna vele azokat a dolgokat, amiket az életpárommal akart tenni. Meg kellene mutatnom mi járt Draven fejében? A perverziókat, amikhez Ivoryt akarta használni? Manolito soha nem lett volna képes erre, de tudta, hogy Maxim ezek után már önállóan is elővarázsolja az elméjében azokat a képeket. Tudni fogja, hogy azzal áll vállvetve, aki végül is elvette tőlük Ivoryt. Gonoszságot tervezett azzal, aki elkövette volna a végső árulást a húga ellen. – Ne. Nem akarok rágondolni. Olyan rengeteg emlék volt. Manolito is érezte a könnyeket a saját lelkében. Ivory. Húgaként szerette. Nagylelkű jellemével, együttérző természetével bevilágította mindannyiuk életét. – Megtetted, amit akartál Manolito. Megpördült, hogy szembenézhessen azzal a párral, aki hangtalanul érkezett mögéje. Vlad és Sarantha álltak ott kéz a kézben. – Nem kellene itt lenned – mondta Manolito. Ránézett Draven kuncogó arcára és legszívesebben összetört volna valamit. Vlad és az életpárja annyival többet érdemeltek volna ennél a fiúnál. – Ez az én saram, és meg fogom találni a módját, hogy lemossam magamról. – Szerette volna megkímélni őket attól a fájdalomtól, hogy szembe kell nézniük azzal a szörnyeteggel, amivé Draven vált. Valahogy tudta, hogy Ivory is ezt szerette volna ahelyett, hogy bosszúra vágyott volna. – Megsemmisítetted a terveiket, és sikerült ráébresztened Maxim-ot arra, hogy mit tett. Nem fogja már segíteni a testvéreit – mondta Vlad. – A te időd itt lejárt. Nekem még meg kell tennem, ami a kötelességem, aztán a miénk is lejár. Manolito lenézett a kezeire. Már nem voltak átlátszóak. Ökölbe szorította az ujjait, majd ismét szétnyitotta. – Mindig mellettetek állunk. Manolito tudta, hogy Vlad érti majd, hogy az összes De La Cruz nevében beszél. – Te és a fivéreid hűségesek vagytok a népünkhöz – mondta Vlad. – Bízom benne, hogy segíteni fogjátok a Jaguárokat legjobb tudásotok szerint, ugyanazzal a hűséggel, mint amire én és a fiaim mindig számíthatunk. Sarantha lépett elé, és megérintette a sebhelyeit. – Megmentetted Mikhail életét. És megmentetted a másik fiunkat, Jacques-t is azáltal, hogy Shea elé léptél, és te fogtad fel a mérgezett kést. Ezzel a meg sem született unokánkat is megmentetted. Köszönetet mondok neked mindezért. Ez ugyan nem elég, de ez minden, amit adhatok. Vlad összekapcsolta alkarjaikat.

– Menj most. Hagyd el ezt a helyet. Nem tartozol már ide. Hagyd, hogy elvégezzem azt, amit már évszázadokkal ezelőtt el kellett volna végeznem. Élj nagyszerű, és hosszú életet barátom. Manolito ellépett mellőlük. Érezte magát, hogyan nyúl MaryAnn-ért. A testvéreiért. Az életért. Megállt egy pillanatra és nézte, hogyan fordul szembe Vlad és Sarantha a fiukkal. – Rengeteg sok éved volt itt Draven, és mi mindenben támogattunk eddig, de ennek most vége. Még itt is, ahol megkaptad az esélyt, hogy megválthasd magad, ellenállsz. Elfogadjuk a döntésedet. Most menj erről a helyről a következőre. – Nem! Ezt nem teheted! A fiad vagyok! – Most először tűnt el az önelégült mosoly Draven arcáról. Az anyja elé vetette magát, a karjait a lábai köré fonta. – Ne engedd neki, hogy elítéljen! Nem küldhet el engem! – Együtt ítélünk el, ahogy azt nagyon sok évszázaddal ezelőtt meg kellett volna tennünk Draven – felelt neki Sarantha, és valóban elítélő volt még a hangja is. – Menj most. Talán a következő helyen sokkal többet fogsz tanulni annál, mint amennyit mi képesek voltunk megtanítani neked. Draven felsikoltott, fekete füst bodorodott fel körülötte, ami a testéből ömlött, és lassan egészen körülvette őt. Árnyékok siklottak a földön, lebegtek a fák fölött felé. Kusza tüskéjű indák bújtak elő a földből, csápokként tapogattak maguk körül. A vámpírok csak álltak megbabonázottan, néhányan mosolyogtak, mások arca idegesen rángott, de mind odafagytak, amikor Draven megpróbált elfutni. Az indák felágaskodtak, tekeregtek akár a kígyók, majd ostorként előrecsapódtak, és rácsavarodtak Draven bokájára. Ellenállhatatlan erővel húzták visszafelé, míg végül berángatták egy mohó karmokkal teli fészekbe, ami megnyílt a talajban. Az egyik pillanatban még ott volt, a köré csavarodó tüskék szorításában, hatalmasra nyílt száján néma sikollyal, a következőben pedig már elment, elnyelte egy hatalmas fekete lyuk. Néma csend maradt utána. Sarantha leejtette a fejét Vlad vállára. Ő odahúzta magához, védelmezően odaszorította sokkal nagyobb testéhez. Manolito érezte saját világa húzását, ami ellenállhatatlanul vonzotta, és ő ment is lelkesen, vissza a saját életpárjához, hogy a karjaiban tartsa őt, és védje, ahogyan azt Vlad tette Sarantha-val hosszú évszázadokon keresztül. Amikor utoljára hátrapillantott, csak annyit látott, hogy felizzó fényességben állnak ott, majd ők is eltűntek, ő pedig visszaérkezett a saját testébe. MaryAnn felzihált, szorosan köré fonta a karjait, és odafészkelődött hozzá, hogy tökéletesen illeszkedjen nagyobb termetéhez. A feje fölött rámosolyogott Riordan-ra. – Köszönöm – mondta egyszerűen. És komolyan is gondolta.

Tizennyolcadik fejezet – Minden rendben veled? Nem bántottak? – MaryAnn aggodalmasan simított végig a mellkasán. – Annyira aggódtam. – Nem meu amor, de téged igen, láttam a sebeket a válladon és a hasadon. Megérintette csupasz vállát, ahol az eleven, dühös sebek világosan látszottak, majd felrángatta a felsőjét is, hogy ott is megvizsgálja meztelen bőrét. Riordan megköszörülte a torkát. – Még itt vagyok. Egyikük sem nézett fel, és úgy tűnt, senki sem foglalkozik a kinyilatkoztatásával sem. MaryAnn becsúsztatta a kezét Manolito inge alá, hogy ott is végigfuttassa ujjait. – Hogy sikerült eltűnnöd arról a helyről? Ugye igazam volt? Maxim megpróbált megölni téged. – Kinyújtózkodott, hogy legalább egy féltucatnyi csókot hintsen Manolito torkára. – Örökre kiszabadultál az árnyékvilágból, ugye? Riordan olyan mozdulatot tett, mintha összekarmolná a saját arcát. – Én csak egy szót szeretnék mondani éppen. Vámpír. Manolito, figyelsz? Harcolt egy vámpírral. – Meg se rezzentek. Manolito még közelebb húzta magához a lányt, hogy alaposabban megvizsgálhassa a sérüléseit. – Eltávolítottam az összes parazitát, ha érdekel, – próbálkozott Riordan. Manolito újra a karjába söpörte életpárját, és csókokkal árasztotta el a vállát, a szíve, ami majdnem kiugrott a mellkasából, lassan egy egyenletesebb ütemet vett fel. Gondolnia kellett volna a vérükre. Ha sikerül áthúzniuk a világukba, fertőzött vérük irányfényként mutatta volna nekik MaryAnn hollétét, odahívta volna hozzá őket. Lehet, hogy Xavier mégis megtalálta a módját, hogyan támassza fel az élőholtak seregét. – Meg kell néznem MaryAnn, – mondta, és a tenyerei közé fogta az arcát. – biztosnak kell lennem benne, hogy semmi nem árthat neked. – Helló! Ez egy hatalmas sértés volt bratyó, – mondta Riordan, de közben képtelen volt úrrá lenni az egyre szélesedő vigyoron az arcán. Nem voltak rosszak együtt azok ketten. Makacsak ugyan, mint az öszvér, de szemmel láthatóan egymáson kívül a világon semmit sem láttak. MaryAnn Manolito nyaka köré fonta a karjait, az arcát beletemette a torkába. – Vigyél valami biztonságos helyre, ahol tudok lélegezni. Meg akarta érinteni, meg akarta vizsgálni a teste legkisebb pontját is, hogy meggyőzhesse magát, hogy nem esett semmi baja. – Igazából lenne néhány nagyon fontos dolog, amit meg kellene beszélnünk, – kísérletezett Riordan, pontosan tudva, hogy hiába, de gondolta szerez némi muníciót, amivel majd később húzhatja a bátyját. A nagy gonosz Manolito olvadt gitt volt az életpárja kezében. – Tudod, olyan dolgok, mint a farkasok. Vagy a fertőzött vér. Vagy hogy mi történt az árnyékvilágban. Manolito a karjaiba emelte MaryAnn-t, és teljesen figyelmen kívül hagyta legfiatalabb öccsét. – Tudok egy helyet, amit imádni fogsz. Riordan a szemeit forgatta. – Úgy gondolom, jobb, ha most kettesben hagylak benneteket. – A vigyora egyre szélesebb lett, de úgy tűnt, ezt rajta kívül senki más nem veszi észre. – Ma éjjel tudok gondoskodni Solange-ról és Jasmine-ról, ha ti ketten… tudjátok, ha együtt akarnátok tölteni egy kis időt. Nem tűntek túl hálásnak ezért. Nem volt érdemes próbálkozni semmi fontos közlendővel egyiküknél sem ma éjjel. MaryAnn lehunyta a szemét, és Manolito mellkasára fektette az arcát, majd felnézett az éjszakai égboltra. Lehet, hogy soha nem fogja megszokni a repülést, de míg a karjaiba

szorítja, addig tudja élvezni. A szél és a köd hideg volt az arcán, biztonságban érezte magát, ahogy keresztülrepült vele a lombsátron, és elindultak a meglepetés célirány felé. Nem tartott sokáig, míg Manolito megtalálta a barlang bejáratát, amit évekkel korábban fedezett fel. A szigetnek csak két olyan része volt, ahol a terep nem teljesen sík, inkább dombvidéknek lehetett nevezni, de azokat is sűrű őserdő borította. Vízesés zúdult alá a szigetet körülvevő folyó irányába, ehhez a sziklák és kövek között gyűjtött elegendő erőt, hogy végül fehér tajtékkal a hátán áradjon bele a nagyobb víztömegbe. MaryAnn szétnézett maga törül, ahogy a férfi talpra állította. – Ez lélegzetelállító. Virágos liánok kanyarogtak fel és alá a fák törzsén, az összes lehetséges szín harsányan vibrált körülöttük. A víz harsogása és a vad, buja természet valahogy mégis egy privát kis burkot vont köréjük, ahol senki sem zavarhatta őket. Manolito intett a kezével a vízesés felé, és a hatalmas víztömeg kettévált, hogy felfedjen egy aprócska kis párkányt. Átkapta a lány derekát, lendületet vett, átugrott vele a szitáló vízpermeten, és ismét letette a másik oldalon. – Elég hihetetlen volt felfedezni. – Igazán gyönyörű, – értett egyet vele MaryAnn, és közben próbálta elcsitítani saját nyugtalanságát, ahogy bogarakat keresve körülnézett. Bogarakat keresett és denevéreket. – Nincs véletlenül kismillióféle bogár a barlangokban? A hangja leginkább cincogásra hasonlított. Manolito nevetett. – Az előbb egy vámpírral harcoltál MaryAnn. – Na igen, de nem hiszem, hogy a farkas itt is előugrik, ha meglátok egy olyan szörnyűséget, valamit, amitől megrémülök. A férfi újra nevetett. – Ott a pont. Tett egy mozdulatot a kezével, és mögöttük a sziklafal kettényílt, azonnal fény is lobbant a feltáruló alagút belsejében, a lány legnagyobb megkönnyebbülésére. Manolito becsusszant a nyíláson, majd félrehúzódott, hogy MaryAnn világosan láthassa a domb alá vezető alagút tiszta falait. Több sor fáklya állt ki a falakból, táncoló fényük és árnyaik megvilágították a sziklafalon látható rajzokat. Intett, hogy menjen csak előre. Amikor habozott, megfogta a kezét, odahúzta magához, és az orrát belefúrta a nyakába. – A farkasod szeretni fogja azt a helyet. A teste ellazult, felemelte a fejét, hogy felnézzen rá. – Ebben biztos vagyok, de nekem jobban tetszene egy ötcsillagos szálloda. Tényleg túl sokat kérek? Általában nem járok barlangokba Manolito. Úgy nézek ki, mint egy olyan nő, akinek sötét helyek feltárása a célja, ahol mindenféle bogarak gyűlnek össze? – És még csak meg sem említette a denevéreket, Manolito már így is túlságosan lányosnak gondolhatja, de most komolyan, a Kárpátiak ennyire nem hisznek a szállodákban? – Ráadásul még csak rovarriasztó sincs nálam. – Távol tartom tőled a bogarakat. Adj neki egy esélyt. Szeretni fogod. Felsóhajtott. Csak ne lennének olyanok a szemei. Meg a mosolya. És ne bujkálna a hangjában nevetés, ami ugyan az elméjében szólalt meg, mégis a gyomra süllyedt le tőle. Mivel összeolvadt vele, ki tudta olvasni a fejéből, hogy „aranyosnak” találja őt. Soha nem jellemezte volna magát „aranyosnak”, de bánja a csoda, ha ettől jól érzi magát. Hogy a férfit nevetni lássa, azért még a barlangjába is képes volt besétálni.

– Értem már, hogy hol szerezted a neandervölgyi mentalitásodat, ha állandóan itt laksz, – motyogta, de keresztülcsúszott ő is a hasadékon, gondosan ügyelve rá, hogy ne érjen hozzá egyik oldalon sem a falakhoz. Lenyelte a félelmeit, és kényszerítette magát, hogy tegyen egy pár lépést előre, csak annyit, hogy odaérjen Manolitohoz. Egészen a közelében állt meg, testének melege őt is megmelengette, míg az állatokat ábrázoló rajzokat tanulmányozta a falon. Olyan volt az egész, mintha egy minden időn átívelő képtárat nézegetne. A nyers kidolgozású pálcikaember alakokat lassan felváltották a bonyolultabb, részletesebb ábrázolások, az ügyesedő kezek páratlan szépséget, és egyfajta időtlenséget örökítettek meg. A festmények a Jaguárokat ábrázolták. Voltak, akiket emberi alakban örökítettek meg, míg másokat félig átváltozva ábrázoltak, de voltak egészen nagymacska formában megrajzolt alakok is. – Gondolod, hogy itt éltek, ezen a helyen? – kérdezte MaryAnn és ujjával gyengéden végigsimított az egyik macska fülén. – Egy tábortűz mellett? A férfiak karjai a nők körül, mindenfelé gyerekek játszottak. Volt valaha is ilyen a valóság, mint ez a kép? – Én magam soha nem láttam őket így, márpedig én elég régóta élek, de a Jaguár és a Lycan társadalom mindig is titokzatos volt. Harcoltam mellettük egy-két alkalommal, de soha nem láttam őket a saját környezetükben. – Meg kell majd mutatnod ezt Luiznak. Megvonta a vállát. – Talán, majd egy napon. Ez az egyik kedvenc pihenőhelyem, és mi ritkán engedjük meg bárkinek is, hogy megtudják, hol alszunk. Volt valami a hangjában, amit az elméje azonnal elkapott. Valamiféle szomorúság. Óvatosság. Megdermedt, majd hátradőlve nekitámaszkodott. – Attól félsz, hogy Luiz nem tudja végigcsinálni majd. Köréje fonta a karjait. – Úgy vélem, hogy az érzelmeink, főleg a félelmeink nagyon zavaró is lehetnek. Valóban aggódom emiatt az eshetőség miatt. Megkedveltem azt a fickót. Először úgy gondoltam, hogy csakis azért alakítottam át, mert te megkértél rá, de már egyáltalán nem vagyok ebben annyira biztos. – Maga felé fordította, a haja alá csúsztatta a kezét, hogy a tarkójára simíthassa a tenyerét. – Ha valóban nem lesz képes rá, az nem a te hibád lesz Manolito. Te megadtál neki minden lehetőséget, sőt, többet is, mint amit valaha is kaphatott volna. Én pedig köszönöm, attól függetlenül, hogy miattam tetted-e, vagy mert a barátodnak tekinted őt, köszönöm. Megcsókolta az orra hegyét. – Légy üdvözölve itt. – A tenyereibe fogta az arcát. – Ellenőriznem kell, hogy a vámpír egészen biztosan nem hagyott-e hátra benned semmit, ami árthatna neked. Adj egy percet. – Riordan jó munkát végzett, amikor gyógyított. A vállamnál és a hasamnál kissé még érzékenyebb tapintású a bőröm, de amúgy teljesen rendben vagyok. Nem vitatkozott vele, csupán hagyta, hogy szelleme kilépjen a fizikai keretei közül, beleolvadjon a lány testébe, és nem sajnálva az időt, alaposan utánanézett, hogy egészen biztosan nem bújt-e el Riordan elől egyetlen élősködő sem. Amikor visszatért a testébe, megbökte a lábát. – Elégedett vagy? – Igen. Egyelőre. Később még szándékomban áll átvizsgálni a bőröd minden négyzetcentiméterét is. – Rendben. Én is ugyanezt tervezem veled. Rávigyorgott. – Gyere, hadd mutassam meg neked ezt a helyet.

Lezseren a bejárat irányába fordult és intett egyet, mire a szétnyitott sziklák nyikorogni, recsegni kezdtek, amitől a lánynak elakadt a lélegzete és ijedtében szinte felmászott Manolito hátára, vállaira. – Mi az ördögöt művelsz? – Szó szerint felcsavarodott a testére. – Azt hiszem, az egész barlangot a fejünkre borítottad Manolito. Igazán próbált nem nevetni. A lány körmei mélyen a vállaiba martak, jobbra-balra forgatta a fejét, a szemei hatalmasra nyíltak. Képtelen volt uralkodni magán, a nevetés végül minden gátat átszakítva, harsogva tört ki belőle. – Bezárom az ajtót. – Ó dehogy, egyáltalán nem azt csinálod, – karjait a feje köré fonta, ezzel gyakorlatilag teljesen megvakítva őt, – és hagyd abba a nevetést! Ez nem vicces. Nem fogok csapdába esni egy barlangban még a te kedvedért sem. Gyönyörű, meg minden, de ebből elég volt ennyi. – A szikla összezárult kétfelől, egy iszonyatos, őrlő csikorgással, ami rettegést váltott ki belőle. A fáklyák fénye táncolni, pislákolni kezdett, mintha azok is ki akarnának aludni. Mindkét kezét belemélyesztette Manolito hajába és ökölbe szorítva ujjait megrántotta azt. – Vigyél ki innen bennünket! Manolito hátranyúlt érte és lehúzta a hátáról, hogy lábai ismét a szilárd talajon legyenek. – Nem akarhatjuk, hogy a fény átszűrődjön a vízesésen. A lényeg itt éppen a biztonság. Van levegő. A bogarakat én majd intézem. Hidd el MaryAnn, jobb lesz, mint egy ötcsillagos szálloda. Felbámult az arcába. Bármelyik nő belefúlt volna abba a feltétlen szerelembe, ami a szemeiből áradt. Kiengedte a lélegzetét és megpróbált megnyugodni. – Nos, akkor szobaszervizt akarok. – Meg akarok adni neked mindnet, amit csak szeretnél. A bársonysimaságú hang remegést küldött végig a gerincén. – Fogalmam sincs róla, hogyan szereled le sorra az összes védelmi rendszeremet, de tény, hogy állandóan ezt csinálod Manolito. Lassan kiszélesedő mosolyától csaknem megállt a szíve. – Csalok. Valószínűleg a pokolra fogok jutni, mert attól tartok, hogy még csak a leghalványabb bűntudatot sem érzem a tetteim miatt. – Egyenesen a legjobb vadászaink orra elől loptalak el MaryAnn. Felnevetett. – Ez határozottan dicsekvésnek hangzott. Megcsókolta a szája sarkát. – Egy kicsit talán tényleg az. De végülis neked igazán tudnod kell, hogy a barlanglakód még dinoszauruszokat is tarthat itthon. A lány gyanakodva nézett körül. – Csak viccelsz. Becsúsztatta a kezeit a farzsebeibe, hogy aztán lefelé vezesse a hosszú, kanyargós alagútban. Fáklyák szegélyezték az utat végig, fényes lángjaik világosan mutatták, hogy tartja a szavát, egyetlen bogarat sem látott sehol sem. – Sokat gondolkodtam erről a Kárpáti-Lycan dologról, amibe keveredtünk, – mondta és igyekezett, hogy ne bámulja folyamatosan a fenekét. Eszméletlenül jó segge volt. A férfi halkan felnevetett. – Én is éppen erre gondoltam veled kapcsolatban. – Mire? – próbált ártatlannak hangzani. – A seggedre. A fenekedre. Vagy ahogyan nevezni akarod azt az anatómiailag roppant fontos testrészedet. A tied gyönyörű. Egészen pontosan arra gondoltam, hogy néztél ki azokban a piros tűsarkú cipőkben. Eláll tőled a lélegzetem, te nő.

Annál máris sokkal több dolog történt vele. Férfiassága minden egyes megtett lépéssel egyre jobban megkeményedett, megvastagodott. És mivel az elméje szilárdan összeolvadt vele, MaryAnn minden egyes gondolata csak fokozta a fájdalmait. Ki akarta hámozni a ruháiból, és megvizsgálni a teste minden négyzetcentiméterét, hogy meggyőződjön róla, hogy teljesen rendben van. És esze ágában sem volt kiengedni a látóteréből újra, legalábbis nagyon-nagyon hosszú ideig nem. Megpördült és magához húzta, keményen megcsókolta, a nyelve a szájába csúszott, összekapaszkodott az övével, kusza táncra hívva azt, majd visszahúzódott, hogy aztán elölről kezdje az egészet. MaryAnn felismerte a kétségbeesését, amit megpróbált éhsége mögé rejteni. Visszahúzódott tőle, és közben végigsimított a haján. – Mi az? A hangja. Könnyedén csusszant be az elméjébe, melegséggel, kényelemmel burkolta be, körülfonta a szerelmével, most határozottan érezte ezt ott, ahol eddig nem volt semmi. Fogalma sem volt, hogy mit tett azért, hogy elérje, de végtelenül hálás volt érte. Odanyomta a homlokát az övéhez és egy pillanatra lehunyta a szemét és belélegezte az illatát. – Nem ölhették meg a szellemvilágban a testemet, úgyhogy megpróbálták megölni helyette a lelkemet. Megérezte az önkéntelen borzongást, ami keresztülfutott a lányon. – Hogyan Manolito? Mondd el nekem, hogyan. – Tudta, hogy még csak sejtelme sincs róla, hogy a hangja mélyére kényszert rejtett. Csak el akarta venni azoknak az emlék eknek a fájdalmát. Az ujjai a haját cirógatták, majd lejjebb siklottak a vállaira és a felkarjára, gyengéden végigsimítottak rajta, majd visszafelé indultak. Minden egyes érintéssel csillapítani szerette volna. Ez az ő MaryAnn-je. Nem volt még egy olyan a Földön, mint ő. Megfogta az állát és lehajolt hozzá, hogy rátaza a száját az övére. Hozzásimult, puha, hajlékony teste tökéletesen illeszkedett az övéhez. – Mondd el, – suttogta. Vett egy mély lélegzetet, és közben a fejében megjelenő képekkel harcolt. Nem tudott visszamenni oda újra, képtelen volt megengedni magának, hogy megint azt lássa, hogy bántják őt. Felzihált, és ebből tudta, hogy ő is látja. – Minden rendben Manolito. Ez nem történt meg. Csak Maxim próbált becsapni téged. – Nem tudott a farkasról, – mondta Manolito, – a farkasodról. – Gyengéden meghúzgálta a fürtjeit. – A farkasod mentett meg végül mindkettőnket. Felmosolygott rá. – Hát persze. A farkasom teljesen hideg fejű. – A farkasod nagyon is forró, – helyesbítette, és megfordította őt. A terem mély volt és ovális, széles, és tágas. Több ezer színes kristály borította a falakat. A kristályok felvették a fáklyák fényeit, és prizmaként törték meg őket, majd terítették szét újra, a szivárvány összes táncoló színét szerteszórva a szobának is beillő helyiségben. Az ágy óriási volt, valami nagyon egzotikus fából volt kifaragva, széleit, és a magas mennyezetű baldachint fölötte kovácsoltvas elemek díszítették. Közelebb lépett hozzá, és végigsimított az egyik mintázaton. Mihelyt megérintette, tudta, hogy Manolito csinálta. – Ez igazi. Bólintott. – Szeretek a kezeimmel dolgozni. A fivéreim az egyik legnagyobb hibámnak tartják. Odavezette az ágy fejéhez, hogy azt is megvizsgálhassa. Két kis asztal állt az ágy két oldalán, de a fejtámla volt az, ami igazán felkeltette MaryAnn érdeklődését. Jelek voltak belefaragva, amik a hieroglifákra emlékeztették, és több apró vasgyűrű volt beléágyazva. – Ezek mit jelentenek?

– Egy ősi nyelv szavai. – És? – noszogatta. – Csak örömet akarok adni ainaak sívamet jutta. – Majd alkalomadtán ezt is le kell fordítanod. – Örökké a szívemhez kötött. Szerelmem. Feleségem. Életpárom. Te. – Nekem csináltad az ágyat? – A lelkem másik felének. Igen. Neked. Beleöntöttem mindazt, amit érezni szerettem volna. Minden álmomat. Minden fantáziámat. Megpróbáltam mindenre gondolni, amivel örömöt tudnék okozni neked, és úgy készítettem el, hogy biztosan alkalmas legyen rá. Minden évszázadban új ötleteket tanultam az érzéki élvezetekről, minden kultúra elképzeléseit felhasználtam, és megvalósítottam amennyire csak tudtam. A gondolat szinte ijesztő volt. – Nem vagyok egészen olyan tapasztalt, mint ahogy azt te gondolod Manolito. – Az elmék összeolvadása egy csodálatos dolog, – mutatott rá. – Tehát elégedett vagy a szállással? Van magánterünk, melegben vagyunk, és biztosíthatlak róla, hogy a matrac is első osztályú. Efelől egy pillanatig sem volt kétsége. Manolito semmit sem csinált félig-meddig. – Rendben, ez megkapja az öt csillagot. De hol a szobaszerviz? – kötözködött. Elmosolyodott, bűnösen szexi vigyora lassú égést indított be az egész testében. – Vannak terveim azzal kapcsolatban, hogy milyen szolgáltatásokat nyújthatok ma éjjel. Említettem már, hogy tetszik a felsőd? – Kezei felemelkedtek a bőrszíjakhoz, amik körülölelték a nyakát. Az aranyszín bőrpánt lecsúszott, és magával húzta a puha pamutanyagot is. Így csupaszon maradt melleinek felső domborulata, és mellbimbói is kikandikáltak kissé a szövet fölött. – Ó igen, nagyon is kedvelem ezt a felsőt. Lehajtotta a fejét, hogy teljesen kiszabadítsa az ágaskodó kis rügyeket, és nyelvével megpöckölgesse azokat. Megremegett, ahogy éjfélfekete haja előrezúdulva végigsiklott a bőrén, és képtelen volt megállni, hogy ne fúrja mélyen a tincsei közé az ujjait. – Vedd le az ingedet Manolito. Hátralépett tőle és odahúzta a kezeit a gombokhoz. – Vedd le rólam te. Fekete szemei szinte perzselték a bőrét. MaryAnn lassan, egyesével kinyitotta a gombokat, tüdejébe egy kissé nehezen jutott levegő. Aztán a tenyerét használta, széttárt ujjakkal simított végig a domború mellkason, hogy végül letolja a széles vállakról az inget. Lerántotta, és hagyta a földre hullani. A bőre szinte izzott a fáklyák táncoló fényében. Nagy Isten, egyszerűen gyönyörű volt! Olyan volt a felépítése, amilyennek egy férfiénak lennie kell. És ha ettől felületesnek tűnik, MaryAnn könnyedén beleegyezett, hogy nyugodtan tartsák annak. Végigfuttatta tenyereit a széles mellkas élesen kirajzolódó izmain, majd lesiklott a hatkockás hasizmokon keresztül a keskeny derékra. Az arcvonásai is erőteljesek voltak, az állkapcsa, az orra, magas pofacsontjai. Felemelte az állát, hogy tanulmányozza vonásait, majd előrehajolt, hogy végigcsókoljon rajta minden egyes jól kivehető izmot. – Előbb a cipőmet kell levenned, ha a nadrágomat is le akarod húzni, – mutatott rá. A szíve hatalmasat ugrott, és fellesett rá szempillái mögül, de Manolito egy pontra fixálta a tekintetét valahová a feje mögött. Megnedvesítette az ajkait, majd leguggolt, hogy kioldozza a cipőit. Tudta, hogy egyszerű en el is tüntethetné magáról a nemkívánatos ruhadarabokat, de ő nem szerette volna, és a férfi nyilvánvalóan kiolvasta ezt a gondolataiból.

Vágyott arra az érzéki felfedezésre, hogy kicsomagolhatja a testét, mintha egy kincs, egy ajándék lenne a számára. Megemelte a lábát, és hagyta, hogy lecsúsztassa róla a cipőjét, majd a zokniját is, ujjai elidőztek közben a bőrén, megcirógatták a bokáját, a lábszárát, mielőtt visszatért volna a másik cipőhöz. Félretette őket, és feltérdelt, hogy elérje nadrágja övpántját. Felsője már egészen lecsúszott róla, most a dereka köré csavarodott, teljesen fedetlenül hagyva a melleit. A hűvös levegőtől mellbimbói csak még jobban összehúzódtak, de MaryAnn nagyon erotikusnak találta, hogy ott térdelt előtte félig felöltözve, mezítelen mellekkel, míg Manolito mozdulatlanul állt, és várta, hogy levetkőztesse. Manolito lélegzete kiszorult a tüdejéből. Annyira szép volt, ahogy felnézett rá, olyan végtelenül csábító, hogy egyedül az volt a szerencséje, hogy átadta az irányítást a lánynak, rábízta, hogy tegyen vele, amit csak akar, másképpen valószínűleg pillanatok alatt a végére ért volna az önuralmának, felemelte volna, és egyszerűen mélyre temeti magát benne. MaryAnn játszani akart. Nézte, hogyan nedvesíti meg alsóajkát a nyelvével, felhívva a figyelmét a szájára. Ami alig pár centiméterre volt a nadrágján kidomborodó hatalmas dudortól. Kizárólag az a vékony, végletekig kifeszült vékony szövet választotta el a mennyországtól. Egy kis időre lehunyta a szemét, hogy érezze táncoló ujjait, ahogy szétnyitották rajta a nadrágot, majd lassan lehámozták róla. Jókora merevedése szinte előszökkent börtönéből, pulzált a vágyakozástól. MaryAnn végigsimított arcával túlérzékeny fején, miközben lecsúsztatta róla a nadrágot, arra ösztönözve őt, hogy lépjen ki belőle. Ujjai végigsuhantak a lábszárán, a combjain, majd a tenyerére emelte a golyóit. A lélegzet kiszisszent a tüdejéből. Férfiassága rángatózni kezdett, ahogy meleg levegőt fújt rá, ajkai alig érintették a széles csúcsot. Belemarkolt a hajába és elhúzta a fejét. – Feküdj le az ágyra a kedvemért. – De azt akarom… – Meg fogom adni, amit akarsz. Tedd meg értem ezt. Tekintete fogva tartotta az övét, míg lesüllyedt a matracra. Teljesen feltolta a lábait az ágyra, majd finoman lenyomta a vállát, míg hanyatt nem dőlt, a feje majdhogynem lelógott az ágy túlsó végén, a haja vége a padlóra hullott. Végtelen gyengédséggel húzta le a csizmáit, és odaállította őket a cipői mellé. Erős kezeinek simítása a lábszárán az izgalom apró bizsergéseit küldték végig a véráramán. Megrántotta farmerja derekát, hogy emelje fel a fenekét, hogy lehúzhassa róla. Végül ott feküdt kiterítve az ágyon, egyedül csak a felsője maradt összecsavarodva a bordái körül. Manolito átvándorolt az ágy másik oldalára, ahol a feje volt, megfogta a vállait, és még kijjebb húzta, hogy immár az egész feje lefelé csüngött. Mellei csábítóan bökdösték a levegőt, mellbimbóinak hegyes kis ikercsúcsa figyelmet követelt. MaryAnn szíve megugrott. Egy kissé védtelennek érezte magát ebben a pozícióban. A szivárványfények játékosan söpörtek végig a testén, szinte kivilágították. Érezte a lábai között összegyűlő nedvességet, minden idegvégződése éberen várakozott. Szétnyitott térdekkel leereszkedett szemben vele az ágy elé. Férfiassága vérrel telt meg, vastag és hosszú volt, golyói simák és feszesek. – Most nyúlj értem, – utasította, a szemei a szájára tapadtak. A teste beleremegett a vágyba, hogy a kedvére tegyen. Hogy az övé legyen. Azt akarta, hogy sóvárogjon rá. Egyetlen pillantásával, ami végigsöpört rajta, elérte, hogy szexinek és kívánatosnak érezze magát.

Mindkét kezét felnyújtotta, tenyerei csészéjébe vette a golyóit, körmeivel könnyedén cirógatta, meg-megszorította, az emlékezetébe akarta vésni formájukat, tapintásukat. Amikor a férfi testét egy hangos szisszenéssel hagyta el a levegő, kissé gúnyosan elmosolyodott, végighúzta nyelvét a fogain. Manolito akart irányítani, de egy simítás az ujjaival, egy-két jól elhelyezett gyengéd szorítás, egy apró fricska a nyelvével elárulta a lánynak, hogy sokkal nagyobb hatalma van a férfi teste felett, mint amekkorára először gondolt. Mormolt valami nagyon vaskost, még közelebb húzódott hozzá és belemarkolt hosszú, göndör hajába. – Most csússz egy kicsit még lejjebb meu amor. Ez az. Pontosan ezt akarom. Így sokkal többet tudsz befogadni belőlem. A feje visszasüllyedt, a torka ívelt, a mellei felfelé tolakodtak, a teste olyan volt, mint amit előkészítettek egy áldozati ünnepségre. Hogy irányításban maradjon, az egyik kezével megmarkolta férfiassága tövét, és a lány várakozó szája felé tolta a fejét, az ajkait ingerelte vele. Kivillant a nyelve, egy hosszú, lassú nyalással körbecikázott a pereme mentén, majd összepöndörítette, és belenyalintott a csúcs közepébe, mintha csak jégkrémet ízlelne. Elérte, hogy mozdulatlanul várakozzon. Egy szívverésnyit. Kettőt. A világ megdermedt. Az idő kereke akadozott, még a szíve is a lány felé dőlt. Aztán a szája elnyelte őt, rásimult, mint egy selyemkesztyű, nyelve átsiklott merevedésén, ismét felörvénylett a feje alatt és felett, ingerelte, körberöppent rajta, szopogatta. A csípője rángatózni kezdett. Egy hang szökött el belőle, ami gyanúsan közel volt egy durva morgáshoz. Az öröm áttört rajta, körbeszáguldott a véráramában, mint valamiféle drog. Több is volt ez, mit öröm. Szerelem. Férfiasságával a szájában kételkedett benne, hogy bármi mást is éreznie kellene epekedésen kívül, így hát kizárólag a szerelem lehetett az oka, hogy képtelen volt elképzelni nála szebb nőt, vagy éppen szexibbet. Ahogy azt sem tudta elképzelni, hogy bárki mással átélhetné a vágynak ezt az elsöprő viharát, ami keresztülszáguldott rajta. A lélegzet szinte kirobbant a tüdejéből. A teste remegni kezdett. Tűz száguldott végig a gerincén. Egyetlen hosszú, lassú nyalással végighúzta a nyelvét a tövétől egyenesen a feje hegyéig, és közben az elméjét figyelte, a reakcióit elemezte. Érezte őt az elméjében, miközben ő is megosztotta vele a tüzet, minden egyes érzelemhullámot, amit kiváltott benne azzal, hogy egyre mélyebbre vonta forró, feszes szájába. Kezei ökölbe szorultak a hajában. Csípőjét előretolta, amennyire MaryAnn saját keze csak engedte, így ő irányíthatta, mennyire töltse be a száját. Nyelve egy bársonyráspoly volt, nyalogatta vesszője alsó részét, majd még mélyebbre húzta a szájában, és szopni kezdte. A szemét lehunyta, míg ő nyitva tartotta a magáét, a szíve, a lelke szinte szétszakadt az örömtől, ahogy nyers vággyal a tekintetében nézte, hogy szinte felfalja őt. Hosszú, lassú mozdulatokkal húzta be az ajkai közé, amik feszesen szorultak köré, a nyelvét rányomta, majd hirtelen megemelte a fejét egy villámgyors mozdulattal, amitől még mélyebbre jutott, lángnyelvek kígyóztak szét az ágyékából. MaryAnn úgy érezte, mintha elégne a teste. A mellei megduzzadtak, fájdalmassá váltak, figyelemre vágytak. Vágyai központja a lábai között a szívével egy ritmusra lüktetett, meleg folyadék árasztotta el. Az öröm rekedtes, durva hangjai szakadtak ki belőle, ami végigrezgett a torkában, hüvelyének falai összehúzódtak, és hullámzottak, könyörületért esedeztek. Minden egyes lökésnél meghúzta a haját, amikor kezdte elveszíteni az irányítást, maga felé húzta a fejét, behatolása mélyült. „Keményebben!” – bátorította. Érezte, hogy még tovább duzzad, mély, robosztus nyögései elárulták neki, milyen közel van a csúcshoz. Nem tudott mozogni, a kezei irányították a fejét, a rövid, gyors döféseket, a szája

le-fel járt férfiasságán. Igazított egy kicsit a nyaka ívén, hogy még többet fogadhasson be belőle. – Lazítsd el a torkodat a kedvemért, – utasította, lélegzete csupán szaggatott, gyors zihálásokból állt. – Igen. Így. Pontosan így. Nyomd le. A lökések most még gyorsabbak lettek, rövidek és kemények, de ő feljebb emelte a fejét, hogy még mélyebbre engedje, a hajából az újabb és újabb rántások örömhullámokat sugároztak végig az egész testén. – Abba kell hagynod sívamet. – A hangja alig volt felismerhető, annyira rekedt volt a kétségbeeséstől. Mivel ő nem tudta abbahagyni. Mert bár ő uralkodott fölötte fajtája hagyományos módján, képtelen volt elhagyni szája nedves barlangját, ami olyan szorosra záródott körülötte. Ez egy olyan testi öröm volt, akkora élvezet, aminek képtelen volt ellenállni. – Állj meg, mielőtt túl késő lesz. A fajtája hagyományos módján. Ez a gondolat vajon honnan jött? Miért vágyik arra, hogy mozdulatlanul tartsa, amíg újra és újra betör a hihetetlen szájába? MaryAnn kétségbeesetten akarta őt, mindent meg akart kapni tőle. Úgy érezte, az épelméjűsége tovalebben, ő maga is éhezett arra, amit nyújtani készült. Merevedése még inkább megvastagodott. Összerándult. Forrósága és teltségérzete egyre nőtt. Volt valami rettenetesen erotikus abban, ahogy ott feküdt elterülve, miközben szorosan a helyén tartotta, pontosan tudván, hogy már rég elvesztette az önkontrollját, és a lány irányítja. Tudta, hogy ezt a farkas okozza. Manolito minden újabb kemény lökésénél a hím farkas pézsmaillatú hívó illata szállt fel, a kezei mostmár határozottan durvák voltak, férfiassága rángatózni kezdett, az ondó forró sugarakban robbant ki belőle. Így uralkodott a farkas, és ha MaryAnn felnézett volna rá, láthatta volna a fekete szemek mélyén a borostyánszín lámpásfényeket ragyogni. A melleiért nyúlt, meghúzgálta őket, majd ráhajolt, és a szájába szívta. Minden figyelmeztetés nélkül hajolt egészen fölé, hosszú teste teljesen elfedte az övét, és beletemette az arcát a combjai közé. Nem kapott levegőt. Nem tudott gondolkodni. A teste megbillent és vonaglani kezdett, ahogy mélyre döfött benne a nyelvével. Kénytelen volt elfordítani a fejét, hogy kiengedje a szájából, és minden, amit tenni tudott mindössze az volt, hogy hagyta, hogy felhúzza a csípőjét fosztogató szájához. Elhomályosodott a látása. A teste az övé volt. A kezei, a szája, hosszú, kemény férfiassága. „A szívedet és a lelkedet akarom.” A suttogás az elméjében eltörölte volna a legutolsó védvonalát is, ha lett volna neki olyan egyáltalán. „A tiéd.” „Az én irányításom alatt biztonságban vagy.” És valóban. Amíg él, míg lélegzik, és még azon is túl, gondját viseli, és védeni fogja. A nyelve forróságot, meleg mézet talált, és megengedte magának, hogy miközben könnyedén tartotta őt, elvegye azt, amit akart. A csípője vonaglott, a lélegzete apró zokogásokban tört ki belőle, ahogy felfalta őt. A teste felkészült rá, máris az első csúcspontján remegett, táncoló ujjaival pedig azonnal át is dobta a másodikra. A nevét kiáltotta halk, szaggatott hangon, ami a legszebb zene volt a számára, alig hallhatóan a fogát csikorgatta, hogy megkönnyebbülésre találjon. Az orgazmusok sora csak növelte benne a feszültséget, a végtelenbe nyúlóan egyre csak felfelé emelve azt, míg végül már csak egyetlen szót tudott kántálni. „Kérlek, kérlek, kérlek.” Manolito felemelte a fejét, és átfordította, majd magára emelve felállt vele. – Csavard a derekam köré a lábaidat MaryAnn.

A hangja durva, és megbabonázó volt. – Nincs hozzá erőm. Tényleg nem volt, a karjai és a lábai súlyosnak tűntek, teste még mindig remegett az orgazmusok sorozatától. De még így is belekapaszkodott a vállaiba, és lábaival körülölelte a testét. – Nekem elég erőm van mindkettőnk számára. Te csak tarts ki sívamet. Összefonta a bokáit, és lehunyta a szemét, ahogy ráeresztette magára. Férfiassága széles feje keresztülhatolt lágy redőin, már önmagában a súrlódás is túl sok volt érzékeny idegvégződéseinek, felkiáltott, és beletemette az arcát a vállába. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e erre, – suttogta, – ez túl sok, minden alkalommal egyre több. Hogyan fog életben maradni, ha a teste a középpontjától kifelé haladva olvad szét? Szüksége hajthatatlannak látszott, a nyomás még mindig egyre feljebb épült benne, és amikor a férfi visszavonult, megpróbálta benn tartani, megragadni őt az izmaival. Manolito elkapta a haját és megtartotta a fejét, hogy szájával rátalálhasson az övére. Meg kellett csókolnia. Éreznie kellett, hogy az ő része, ott is benne kellett lennie. Forró pillantással belenézett a szemeibe, látta benne a mérhetetlen sóvárgást, de ott volt a szerelem is. A szíve megrándult a mellkasában, és újra megcsókolta, szelíd, csábító ritmusban lovagoltatni kezdte magán. Kezei a fenekére tapadtak, felemelte, és megmutatta neki az elméjében, hogy mit is érez, hogyan villan át rajta a selymes hőség, amikor az izmai köré szorulnak. Forrónak érezte magát. Égető tűz futkározott merevedésén, onnan pedig átterjedt az egész testére. A primitív vágyat, a sötét kényszert, hogy uralja őt, nem akarta, és nem is tudta irányítani. Hőség, vágy, szerelem, szenvedély, izgalom kavarodott fel benne, ahányszor az izmai harapófogójába szorította, a selymes falak olyan erővel fojtogatták, ami már egyszerre okozott fájdalmat és örömöt. Visszalépett vele az ágyhoz, rádöntötte a hátát, és ott hajolt fölé, közben lehajtott fejjel azt figyelte, hogyan forrnak össze újra és újra, míg ő szinte lehetetlen módon kifeszült, hogy alkalmazkodjon hozzá. Befogadó testének látványa olyan erotikus volt, hogy szinte megrázta a férfit. Szoros hüvelye bársonypuha, de perzselően forró volt, tökéletesen elvette azt a képességét, hogy az irányításra gondoljon, amíg úgy szívta befelé magába, egyre mélyebbre és mélyebbre, míg végül a fehéren felizzó gyönyör széthasította. Felemelte a csípőjét, hogy elé menjen az övének, minden egyes ellenlökéssel csak megerősítette őt, hogy a következő mozdulat még erőteljesebb, még gyorsabb legyen. Aztán megérezte a kielégülését, ami tűzviharként száguldott rajta végig, és magával rántotta őt is az örvénybe, szívta és fejte, miközben villámostorok száguldottak át rajta, Manolito pedig mélyen a bensőjében felrobbant, vesszeje pulzálva lövellte ki egyik sugarat a másik után, míg a teste keményen leszorította őt. Hosszú ideig csak feküdt fölötte zihálva, ő pedig a nevét suttogta, a hátát cirógatta, és a józanságát próbálta összeszedegetni, miközben a teste egyáltalán nem volt az övé. Finoman egészen felfektette őt az ágyra, és ő is mellé heveredett, mostmár az ő lába is túl gyenge volt hozzá, hogy megtartsa a súlyát. Odafészkelődött hozzá, mint egy vacokba, karjait a nyaka köré fonta, a mellei nekiszorultak, teste még mindig meg-megremegett a gyönyörtől. – Azon gondolkodom, hogy élek-e egyáltalán, – mondta halvány humorral a hangjában Manolito. – Én egész biztosan nem. Fáradt volt. Kimerült, de minden alkalommal, ahányszor csak a férfi megmoccant, az ő teste reagált.

Odahajolt hozzá, a szája végigcsúszott a torkán a melle domborulatára, és MaryAnn visszatartotta a lélegzetét, amikor megérezte, hogy a szemfogai megkarcolják a bőrét. Az ösztönnél erősebb volt a késztetés, hogy felkínálja neki, amit kér. Közelebb ívelt hozzá, de Manolito csak megpöckölte a mellbimbóját a nyelvével, majd visszahúzódott és átfordult. Csakhogy ezzel már elkésett. Mivel három alkalommal is ivott a véréből, tudta, hogy a fertőzés már javában tombol a testében. Kárpáti vére ugyan megakadályozta, hogy túl erős hatást fejtsen ki, de ettől függetlenül a farkas határozottan ott volt benne is. De MaryAnn-ek nem volt túl késő. Csak folyamatosan fenn kell tartani az önkontrolljukat. A szeretkezések voltak a legveszélyesebb időszakok, mert olyankor volt legerősebb benne a szükség, akkor sóvárgott legjobban a vérére. Hosszú ideig csendben feküdtek, és csak összhangban dobogó szívük neszét hallották. Végül MaryAnn felé fordult, és feltámaszkodott egyik könyökére, hogy ránézhessen. – Manolito, az elmédben vagyok, világosan érzem a vágyat benned, hogy átalakíts. De hiába követeli minden ösztönöd, nem akarod megtenni. Az ujjai szerelmesen simultak a tarkójára. – Ez nem sokat számít. A biztonságod, és a boldogságod az, ami mindennél fontosabb. – Riordan azt mondta, hogy még mindig átfordulhatsz vámpírrá. – Félreértetted. – Az ujjai lassú masszázsba fogtak, hogy enyhítsék a feszültségét. – Mi már össze vagyunk kötve. Nem tudok átfordulni. Azt választom, hogy veled élem le az életem vagy itt, vagy a te szeretett Seattle városodban. – Rávillantott egy mosolyt. – Látod? Máris kezdek képes lenni rá, hogy én is tetszésem szerint olvassam az elméd. – Ez mit jelent? Nem értem. – Veled öregszem, és együtt halunk meg. A Lycan-ok szintén hosszú életűek, de nem annyira, mint a Kárpátiak. Amikor te feladod majd az életet, én is. Csendesen tanulmányozta az arcát, és közben az elméjét szondázta. Mélyre nyúlt benne, lénye alapjáig, a farkasig. Tudta, hogy ott van benne kialakulóban, de most megérezte az erőteljes jelenlétét. Ezzel, és a Kárpáti tulajdonságaival Manolito végképp egy nehezen kezelhető férfi lenne. És ezért volt szerencsés, hogy vele is ott volt a farkasa, segíthette őt ebben. – Gyakran szeretnék majd visszamenni a családomhoz Seattle-be, – mondta. – Ez természetes. – Te pedig a látogatásokkor bűbájos leszel, és egyáltalán nem hatalmaskodsz. A férfi szemöldöke a magasba szökött. – Mindig azt mondják, hogy én vagyok a legelbűvölőbb férfi. – Ki szerint? Szerinted, és a fivéreid szerint? – fújt egyet hitetlenkedve – Amikor hazalátogatunk, civilizáltan kell viselkedned, egyáltalán nem úgy, mint egy Kárpáti, vagy egy farkas. Nem akarom anyát felzaklatni. – Mit fogsz felelni a kérdéseire? – Nem tudom. Még nem döntöttem el. De azt tudom, hogy Solange-nak, és Jasmine-nak, ha Brazíliában maradnak, ha nem, segítségre van szüksége. Azt hiszem, meg kellene próbálnunk berendezni egy otthont magunknak a közelükben, és egyet az Államokban. – Egyetértek, valóban ez lenne a tökéletes megoldás. Jasmine a birtokra akar menni, de Solange-al még problémák lesznek, azt hiszem. És az az igazság MaryAnn, hogy nem hiszem, hogy neki valaha is a legidősebb fivérem, Zacarias közelébe kellene kerülnie. Ő nem fogad el nemet válasznak, és Solange is nagyon keményen ítélné meg, hiszen nem értené, hogy a szavát be kell tartani, hogy ne sérüljön a törvény. Ő volt az, aki mindannyiunkat visszatartott attól, hogy vámpírrá forduljunk. A sötétség benne is hatalmas már, és mind óvatosan bánunk vele, megpróbálunk tartózkodni attól, hogy áttaszítsuk a szakadék peremén. Érezte bánatát, és szorongását legidősebb testvére miatt. Nyilvánvalóan tisztelte, és legelső sorban szerette Zacariast.

Gyengéd ujjakkal elsimította Manolito haját a homlokából, és előre hajolt, hogy megcsókolja. Az árnyékok a szemeiben, a szomorúság a hangjában szinte több volt annál, mint amit képes volt elviselni. – Úgy gondolod, hogy végül el fogjátok veszíteni, – jelentette ki. Manolito leengedte a fejét, ujjait összefonta a tarkója mögött és felbámult a mennyezetbe ágyazódott kristályokra. Felsóhajtott. – Zacarias egy nagyszerű férfi meu amor, nagyon intelligens és óriási hatalmat kezel. Mindig ő állt elém, és a többi testvérünk elé a vadászatokon, ha ölni kellett, hogy több időt szerezhessen a számunkra. Minden újabb gyilkolástól a lelkünk egyre sötétebbé válik. – De mostmár ott vagy te, Riordan, és Rafael, megpróbálhatnátok… Elcsuklott a hangja. Mit mondott? Azt akarta, hogy Manolito vámpírokra vadásszon? A férfi megrázta a fejét. – Ezt soha nem engedné, hogy megtegyük érte. Úgy hiszi, ő a felelős mindannyiunkért. Már tisztán látom milyen erős benne a sötétség. Magam is olyan közel álltam az átforduláshoz, hogy tudnom kellett volna. Még a többi utas is tudta, amikor először beléptem a másvilágra. Egy idő után a sötétség összemosódik, míg már nem tudod, ellent tudsz-e állni még a csaléteknek, hogy érezhetsz valamit, ha csak egyetlen pillanatra is. Bármit. – De hárman már megtaláltátok az életpárotokat. Ennek reményt kellene adnia neki. – Nem képes reményt érezni, legalábbis nem a sajátját. Csak a mi reményünket. És ha megtalálná az életpárját, attól félek, túl nehéz lenne egy mai társadalomból származó nőnek vele élni. A legtöbb életpár ember, vagy legalább részben emberi. Zacarias pedig egy régebbi, primitívebb világban él, egy egészen más korban. Te nehéz esetnek találtál engem. De mindent összevetve biztosíthatlak róla MaryAnn, hogy hozzá képest én egy nagyon modern férfi vagyok. – Végtelenül boldog vagyok, hogy ezt mondod Manolito, mert ez a modern nő itt döntésre jutott, és ez egyedül az én döntésem. Csak az enyém. Meg kell értened, hogy én úgy hiszem, nekem is vannak jogaim. Ez nagyon fontos a számomra. – Milyen döntésről lenne szó? Óvatosnak hangzott. Óvatos is volt. Egyáltalán nem állt szándékában felmenteni őt a kötelezettségei alól, még akkor sem, ha képes lett volna megtenni, de nem is volt rá képes. – Azt akarom, hogy változtass át. Most. Ma éjjel. Egészen meg akarom veled osztani az életem. – Figyelmen kívül hagyta a gyülekező viharfelhőket a fekete szemekben. – Egész idő alatt egyszer sem volt a döntés a kezemben. Szóval azt akarom mondani, hogy sokat gondolkodtam rajta, tudom, mit csinálok, és azt mondom, igen, szeretlek, és teljesen a tiéd akarok lenni.

Tizenkilencedik fejezet Manolito szinte a fogaival tartotta vissza az első, automatikusan a szájára jövő választ, amit a hirtelen a magasba szökkenő féltés próbált kimondatni vele. Az érzelmeket sokkal nehezebb volt kezelni annál, mint amire emlékezett. Ha átalakítja MaryAnn-t, és a farkas tiltakozik, talán megöli őt. Senki, még Vlad sem emlékszik farkas és Kárpáti párosodásra. – Manolito? Az ujjai az arca fölött jártak, körberajzolták pofacsontját, gyengéden, szerelmesen. Lenyelte a gombócot a torkából és elfordította tőle a fejét, hogy ne lássa rajta azt a belső vívódást, ahogyan hatott rá. Megrázta a gyöngédségével. A szerelmével. Életpárnak lenni annyira egyszerű dolognak tűnt, de a valóságban sokkal összetettebb volt, mint ahogy azt valaha gondolta volna. Ő maga is akarta az átalakítást. Büszke volt arra aki, és ami volt, de ugyanakkor nem akarta, nem tudta kockáztatni őt. – Kérd inkább a Holdat MaryAnn, és megtalálom a módját, hogy lehozzam neked. De ezt ne. Ne, amikor nem tudjuk, mi történne. – Változol. Te magad mondtad. – Csókokkal szórta végig erős állkapcsa vonalát, majd az arcát egészen a szája sarkáig. – Bármi is lesz belőled, én is az akarok lenni. Sokat gondolkodtam ezen. Rengeteg időm volt gondolkodni, miközben vámpírral, Varázslóval és egy Jaguár hímmel harcoltam. Tényleg nagy ritkaság találni valakit, akit szeretsz, és még ritkább, hogy viszont is szeret. – Ez mindig megmarad nekünk, – mondta gyengéden, és a testére húzta. Nem tudott úgy a szemébe nézni, hogy ne adott volna meg neki bármit, amit csak akart. – Mindig megmarad. Mikor kezdődött ez az egész? Mikor fordította fel fenekestől az egész világát? A gyomra összeszorult, a szíve pedig megolvadt abban a pillanatban, ahogy ránézett. A testvérei kinevetik, ha megtudják. Odadörgölte az állát a feje búbjához, érezte, hogy néhány szál haja beleakadt borostái közé, ezzel is összekapcsolva őket. Egyetlen gondolattal levette róla a felsőjét, és elküldte azt, hogy a padlóra vitorlázzon, ő pedig szabadon simogathassa puha hátát. – Érzed magadban a farkast? – átfordult mellé, és a válla vánkosára fészkelte a fejét. – Mert mindenütt érzem rajtad, és magamon is az illatát. Ott van, tudom, hogy ott van, kinyúl az én farkasomért, amikor szeretkezünk. Valószínűleg ezért van az, hogy még annál is sokkal dominánsabb vagy, mint amikor először megláttalak. – Pedig már akkor is elvette a lélegzetét. – És az is miatta van, hogy hozzádörzsölöd a tested az enyémhez, rajtam akarod hagyni az illatod, ez is egy farkas tulajdonság. – Ez egy Kárpáti tulajdonság. Nevetett, és Manolito úgy érezte, mintha apró elektromos szikrák pattognának tőle végig az egész testén. – Nehogy azt mondd, hogy neked ez tetszik, és hogy egy nagyszerű dolog. Nem megyek bele egy kapcsolatba rózsaszín szemüvegben. Nekem is eszembe jutott, hogy lehet, hogy nehéz lesz együtt élnünk. Gyengéden megharapta a nyakát, fogai finoman kapargatták a pulzusát, míg végül a lélegzet bennszorult Manolito tüdejében. – Amíg azt teszed, amit mondok, azt hiszem, könnyű életünk lesz. Manolito előhúzta a kezeit a feje alól, egyik karjával alányúlt MaryAnn derekának, és az oldalára gördítette őt, majd maga is szembe fordult vele. Az ugrató felhang a szavai mögött

majdnem olyan szexi volt, mint a melleit beborító kezei. Egyszerűen a tenyerére vette őket. Az, ahogyan ezt csinálta, és erős kezeinek érintése együtt borzongást küldött végig MaryAnn hátán. Soha nem képzelte volna, hogy ennyire akarni fogja őt. Az érzés olyan fájdalmasan erős volt, hogy úgy érezte, belehal a szerelem és a szükség nagyságába. A teste forró volt, fájdalmasan sóvárgott érte. Kiolvasta ezt az elméjéből, de érezte is, hogy ismét tettre kész férfiassága vastagon, keményen nyomódik a combjához. – Nem fogsz összezavarni Manolito, – suttogta. – Hát nem látod mennyire fontos ez a döntés, és hogy én magam hoztam? Ennek az én döntésemnek kellett lennie. Orrát odadörzsölte a nyakához, belélegezte meleg, nőies illatát, elégedettséget érzet, amiért a saját illatát is megérezte rajta. A nyelvével megérintette a pulzusát, körözött rajta egy kicsit, mielőtt engedett volna ajka kísértésének. MaryAnn behunyta a szemét. Talán el akarja vonni a figyelmét. A szíve egy ritmusra dobbant az övével. A testének alaposan jóllakottnak kellett volna lennie, de nem, talán még éhesebb volt, mint eddig. Ha Manolito megérinti, elveszett. Halkan felnyögött, felemelte a karjait, és a feje köré fonta, hogy magához ölelje. – Egészen szánalmas vagyok a közeledben. Az ajkai épp a vállát cirógatták, és ahogy elmosolyodott, az apró tűznyilakat küldött a bőre alá, egészen a mellei domborulatáig. Fájónak, feszesnek érezte magát tőle. – Nem jobban, mint én a te közeledben. Még közelebb hajolt, hogy szája levándorolhasson a feszes dombokon. Nyelvével megérintette azt a pontot, ahol a jelét hagyta rajta, MaryAnn pedig azonnal megérezte a szívdobogásszerű lüktetést. A teste felelt rá, a lábai között ugyanaz a lüktető, égő érzés ébredt, csak ezerszer erősebben, annyira, hogy nyugtalanul megrezzent. – Számít neked, hogy ezt akarom? Az ő hangja volt ez a vágyakozó zihálás, amit alig tudott azonosítani? – Csak te számítasz, és az, amit akarsz, – válaszolt, és közben felemelte a fejét, a sötét szemek az arcát fürkészték. – Szükségem van erre Manolito. Mint ahogy neked van szükséged a szívemre és a testemre. Nekem ugyanerre van szükségem tőled. Meg kell bíznod bennem annyira, hogy elhidd, ismerem a saját elmémet. – Ez nem bizalom kérdése MaryAnn. Elfordult tőle, hogy ne lássa, de elkésett, észrevette a szemeiben a bizonytalanságot. Az óvatosságot. Valamit, ami közel állt a kétségbeeséshez. Nem értette a kevert érzéseit. Ennek nagyon egyszerűnek kellett volna lennie. Riordan is átvitte az életébe Juliette-t. Manolito átalakította Luizt. Most, hogy már tudta, mi is a farkasa, hogy megértette annak védelmező voltát és erejét, amit neki adott, már szerette őt, de Manolitot jobban szerette. Teljes életet akart élni vele. Képeket kapott el az elméjéből, mi lenne, ha ő nem válna egészen Kárpátivá. Ő nem lenne képes lemenni vele a földbe, pedig a férfinak gyakran szüksége van a megújhodásra. Így inkább Manolito sem menne le, akkor viszont szenvedne a napfény hatásaitól. Nem lennének teljesen az övék sem az éjszakák, sem a nappalok. – Nem élhetünk így, és nem lehetünk olyan boldogok, mint szeretnénk, – mondta. Visszafordult felé, és tenyerét rásimította a feje hátuljára. – Boldoggá tudlak tenni MaryAnn. Ezzel együtt is képes vagyok rá. – De én nem tudlak boldoggá tenni. Magamnak akarom ezt, nem neked. Mert most először tudom, hogy milyen lehet a valódi élet, és szeretném azt megosztani valakivel. Úgy érzem, mintha egy csodát kaptam volna ajándékba. A mosoly meglágyította Manolito szájának kemény vonalát. – Én is így érzek MaryAnn. Te magad vagy a csoda, és kockára tenni téged…

– Miért vesztenél el? Juliette is túlesett rajta. Az ujjai belefésültek a hajába. – Van némi különbség. – Mi? Magyarázd el, az ő esete mennyiben más. Elkeseredetten felsóhajtott. – Értem már, mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy makacs vagy. – Felült, mindkét kezével beletúrt a hajába, hátratolta hosszú tincseit a válla mögé, majd ismét lehajolt és megcsókolta. – Egészen biztos vagy benne, hogy meg akarod csinálni? A tarkójára simította az ujjait és lehúzta magához a fejét egy második csókra. A szája olyan volt, mint egy felfűtött kemence, készen állt rá, hogy a legkisebb provokációra is lángra lobbanjon. – Minden pillanatot a lehető legeslegjobban akarok veled eltölteni. Kiengedte a lélegzetét. – Ne gondold, hogy mindenben keresztül fogod vinni az akaratod sívamet. A hátára gördült, a haja szétterült a párnán, és felmosolygott rá. – Hát persze, hogy nem. Kiugrott az ágyból és egyszerűen eltűnt. A szemei előtt oldódott párává, majd beáramlott a keskeny alagútba, ami a bejárat felé vezetett. MaryAnn szíve keményen nekicsapódott a bordáinak. „Mit csinálsz?” Ő is felugrott, és utána rohant mezítláb, elfeledtette vele a bogarakkal, és a barlangokkal kapcsolatos minden félelmét az aggodalom, amit Manolito miatt érzett. Összeolvasztotta az elméjét az övével, és felhasználta a farkas sebességét, hogy megpróbálja utolérni. Nem kockáztathatta őt anélkül, hogy pontosan tudta volna, mi fog történni. Ez az elhatározása rendíthetetlen volt. És nem akarta, hogy ott legyen vele, ha esetleg valami rosszra fordul. „Ne merészeld!” – kiáltott fel a lány az elméjében, roppant tehetségesen szőve bele a hangjába a kényszert. A lélegzete szaggatott volt a zokogástól. „Manolito! Nem teheted ezt!” Érezte a férfi simítását az arcán, aztán eltűnt a fejéből, kitolta őt onnan, hogy garantálja a biztonságát. Érezte, hogy megrázkódik a talaj, ahogy a barlang bejárata kinyílt. Még nagyobb sebességre kapcsolt, karjaival is igyekezette elősegíteni a gyorsabb futást, hogy még azelőtt odaérjen, mielőtt visszazárulna. A sziklafalak őrlő, csikorgó zaj kíséretében összecsukódtak, a hang végigvisszhangzott az elméjén. Hátravetette a fejét, és félig haragjában, félig félelmében felsikoltott. „Ha nem térek vissza, a bejárat a következő napnyugtakor kinyílik.” Mindkét öklével belecsapott a sziklába, a torkából zokogás tört fel. „Ha nem jössz vissza, teljesen feleslegesen nyílik ki az ajtó. Kérlek Manolito! Meggondoltam magam. Nem akarom ezt. Gyere vissza. Nem veszélyeztethetlek téged. Ez az én kockázatom,” – esedezett. Hallotta a sóhaját az elméjében, az ujjai mintha ismét végigfutottak volna az arcán. „Nem érted. Te több vagy, mint a szívem. Te vagy az egész lelkem. Nincs senki és semmi, ami fontosabb a számomra ezen a világon nálad. Nem akarom, hogy érezd az átalakítás tüzét. Nem akarom, hogy átéld a fájdalmát. És nem fogom addig kockára tenni az életed, vagy az ép elméd, amíg ki nem próbálom előbb magamon, hogy túleshetsz-e rajta baj nélkül.” Rászorította a szájára a kezét, hogy elfojtsa a zokogását. A sírás nem fogja megállítani. A kényszer sem fogja megállítani. „Ha igazán szeretsz…” A nevetés halk és gyengéd volt.

„Éppen azért teszem, mert szeretlek. Menj vissza, ülj le az ágyra és várj meg. Ha visszatérek, be fogjuk fejezni az átalakításod. Ha nem jövök vissza, menj el a fivéreimhez és hagyd, hogy törődjenek veled.” Csábítás volt a hangjában. Az a kép jelent meg az elméjében, hogy ő meztelenül fekszik az ágyon, és a visszatértére vár. Hozzá akart vágni valamit. Lehajolt, a barlangpadlójáról felmarkolt kisebb követ, és hozzávágta a bejárat szikláihoz, annyira feldühítette, hogy Manolito arra számít, hogy majd békésen üldögélve vár itt rá. Úgy gondolja, ha majd visszatér, szexelnek. Vadul, gátlástalanul, farkas módon. És az Isten szerelmére, nagyon is vágyott rá ő maga is! „Manolito,” – próbálkozott újra, – „pontosan olyan fontos vagy nekem, mint én neked. Hagyd, hogy legalább együtt csináljuk ezt végig. Engedj ki. Vagy maradj összeolvadva velem.” „Nem kockáztathatlak.” Megtörte a kapcsolatot, és ő azonnal egyedül érezte magát. Végtelenül magányosnak. MaryAnn visszasétált a terembe, a szíve olyan nehéz volt, hogy úgy tűnt, pillanatokon belül milliónyi darabra törik. Ha valami baja lesz… ha elveszíti… Hogy tehette meg ezt újra? Hogy vehette ki ismét a kezéből a döntést? A harag elenyészett, ahogy a valóság eljutott a tudatáig. Ha nem jön vissza, neki nem marad semmije. Nem lenne oka haragra. Semmire sem lenne oka. Csak az üresség maradna, egy szörnyű, fekete lyuk, ami végül elnyelné őt. – Hogy képzelted ezt? – suttogta fennhangon, maga sem tudta, kinek tette fel ezt a kérdést, magának, vagy a férfinak. Felkuporodott az ágyra, figyelmen kívül hagyta a könnyeit, amik végigfutottak az arcán, hagyta, hogy hulljanak. Manolito belélegezte az éjszakai levegőt, mélyen bevonta azt a tüdejébe. Érezte, hogy odabenn a farkas ugrásra készen megfeszül, pontosan olyan gyorsan elemezte a levegőből kapott információkat, mint a Kárpátiak. MaryAnn megfertőzte őt a vérével, és ahogy növekedett benne a farkas, egyre erősebb lett, arra számított, hogy harcba száll majd a Kárpáti jellemvonásokkal, legyőzi azokat, vagy meghal általuk, de eddig semmi ilyesmi nem történt. A farkas egyszerűen kialakította benne az élőhelyét, de csendes és éber maradt. Úgy tűnt, egymás mellett élnek, de mi történne vele, vagy a farkassal, ha előhívná azt? Felemelte az arcát az éjszakai égre. Szerette az éjszakát, annak minden szépségét és rejtélyét. Szeretett mindent, ami Kárpáti volt. Vajon ugyanígy érezhette magát MaryAnn is, pontosan tudta, hogy ki és mi ő, és teljesen elégedett, boldog volt a bőrében? És ő mindezt kitépte alóla. Elvárta tőle, hogy elfogadja az ő élete ajándékát, a szerelmét, anélkül, hogy akár csak egy pillanatig is végiggondolta volna, mibe kerül ez a lánynak. Számára a Kárpáti lét jelentett mindent. MaryAnn is szerette az életét, kényelmesen, boldogan élte. Ő pedig elvette tőle csak úgy, gondolkodás nélkül. „Manolito?” – Zacarias érintette meg az elméjét, a kapcsolat a távolság ellenére is nagyon erős volt. – „Mit csinálsz?” Hirtelen megérezte a fivérei nyugtalanságát, és tudta, hogy figyelmetlenül megérintette őket, ahogy mindig megérintették egymást egy-egy nagyobb csata előtt. Csak egy érintés, egy istenhozzád elővigyázatosságból, ha nem úgy sikerülnének a dolgok, ahogyan kellene. „Minden rendben Zacarias. Olyan döntéseket hoztam, amiket megbántam. Te is nagyon óvatos légy a döntéseiddel, hogy ne kelljen később megbánnod őket. Én megtanultam, hogy nem csak az én tervem lehet az igazi, vannak más jó módszerek is.” Támadt egy kis csend. Zacarias mindig is képes volt túl sokat látni. „Amit csinálsz, az nagyon veszélyes.”

Manolito lazán megvonta a vállát, mindössze ennyit reagált a megjegyzésre, bár ezt fivére nem láthatta. „Az egész létezésünk a veszélyről szól. Juttasd el az információt Mikhailnak, hogy milyen rombolással kell szembenéznünk minden oldalról. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk azok után, hogy segítettünk kidolgozni a tervet a Malinovoknak, hogy megbuktassuk népünk vezetőjét. „Nicolas már úton van. Nem szeretném, ha továbbmennél azon az úton, amit választottál. Nem tudok belőled semmi mást kiolvasni, csak a veszélyt.” „Jó életet testvér.” Manolito elküldte szíve melegét és szeretetét, de gyorsan elhúzódott, mielőtt még Zacarias megsejthette volna, hogy mire készül. – Nos, itt vagyunk farkas, te, meg én, – mondta halkan, – és az éjszaka. Érezte, hogy a farkas felkészül, nyújtózkodik. A teremtmény teljesen különálló volt tőle, két erős, domináns személyiség osztozott ugyanazon a testen. És ez nem illúzió volt. A farkas jellemvonások, hogy a közelében kell tartania, és védenie kell a nőstényt, ugyanolyan erősek voltak, mint a sajátjai, de talán a farkasé még egy hajszállal erősebb is, így pedig megduplázódott az igénye, hogy eleget tegyen ezen ösztöneinek. Közös vágyak, közös érzelmek voltak ezek. És tudtak kommunikálni. „Készen állsz rá, hogy megtedd?” „Pontosan annyira, mint te. Ő éppúgy az én társam is, mint a tiéd.” Semmiféle habozást nem érzett a farkas felől. Még nem értette a Kárpáti kötést, és hogy mit jelentene az, ha Manolitonak meg kellene halnia. MaryAnn követné őt azonnal, vagy ha a farkasa életben tudná tartani, egy borzalmas, lassú haldoklásszerű élet maradna csak neki. Megrázta a fejét, visszautasította még a lehetőséget is. A lánynak igaza volt, ha nem alakítja át őt, talán mindkettejükre az a lassú haldoklásszerű, rossz élet várna. Jobb, ha szembenéz most azonnal a gyors tisztítótűz égetésével, fájdalmával. Hívta őt. És a farkas válaszolt. Érte nyúlt. A farkas ugrott. A változás végigsöpört rajta. Kényszerítette magát, hogy mindent aprólékosan érezzen, hogy kielemezhesse az egészet. A bőre alatt élet fodrozódott. A bunda kinövése viszketést okozott. Arca pofává nyúlt, hogy elférjenek benne az éles agyarak. Ő maga mintha spirálvonalban zuhanni kezdett volna, egyre kissebre zsugorodva, míg végül bezsúfolódott egy klausztrofóbiásan apró helyre. A vigyázója körülvette őt, elárasztotta biztonsággal, majd kinyújtózott és átvette a hatalmat a teste felett. Iszonyatos erő és hatalom áradt át rajta, ami a farkast táplálta. Az elméjét megtöltötték a nemzedékről nemzedékre átadott kollektív emlékezet képei. Semmi olyasmi, mint a filmekben látott vérfarkasok. A telihold valójában elgyengítette őket, nem voltak képesek előjönni, hogy megvédjék a gondjaikra bízott testet. Képtelenek voltak ellenállni a vadon hívásának, ha azt veszély fenyegette. Azonnal el kellett indulniuk, hogy megmentsék az erdőt és annak lakóit. Fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy megszüntessék a tudatlanságot az állatokkal, a növényekkel, az élőhelyeikkel, az egész Földdel kapcsolatban. Maguk voltak fényes bundába csomagolt hatalom és intelligencia. A farkas belenézett egy tócsába, hogy képet adjon róla Manolitonak, hogyan is néz ki. Semmiféle borzalmas filmszörnyet nem látott, de a farkas rettenetesen aggódott, milyennek látja majd a párja, pontosan úgy, mint ahogy Manolito aggódott, milyennek látja majd MaryAnn. Kis közösségekben szóródtak szét a világban. Nagyon kicsikben. Zártakban. Ritkán gyűltek össze, hacsak nem volt rá nagy szükség, mégis sikerült túlélniük, mélyen elrejtőzve az emberek között, velük egyetértésben, szeretetben együtt dolgozva. A legnagyobb veszélyt

rájuk azok a gazember farkasok jelentették, akik megtagadták, hogy bármelyik közösségnek a részeivé váljanak, és akik mint a Malinov fivérek, úgy érezték, joguk van az ítélkezésre. A farkasa is átkutatta a kollektív emlékezetét, és ő sem találta nyomát, hogy Lycan valaha is párosodott volna Kárpátival, de egyikük vére sem ártott a másiknak. Manolito megnyitotta az elméjét a farkas előtt, hagyta, hogy végignézze, mit tenne MaryAnnel az átalakítás, megosztotta vele a biztonságával kapcsolatos félelmeit. Furcsa módon valahogy észrevétlenül elkezdett a farkasra, mint egy társra, barátra, vagy testvérre tekinteni. Ismerték egymást, egymás mellett álltak, és a farkasa mindig, minden körülmények között megvédte volna MaryAnn-t, Ahogy Manolito is megvédte volna MaryAnn farkasát. Manolito a legkisebb veszteségérzet nélkül emelkedett újra a felszínre az éjszakában. Inkább több lett, és ha valamire szert tett, az tudás volt és bizalom, valamint mód arra, hogy racionális döntést hozzon. Arra jutott, hogy sokkal ártalmasabb lenne a számukra, ha úgy élnének tovább, hogy MaryAnn nem megy át az átalakuláson. Inkább ösztönösen tudta ezt, mint tények alapján. El kell fogadnia a kockázatot mindkettőjük érdekében. És ha nem teszi meg ezt ma éjjel, talán soha többé nem talál magában hozzá elegendő bátorságot. A kezével a sziklák felé intett, amik elzárták a barlang bejáratát, és pontosan tudta, hogy MaryAnn is hallja a kövek horzsolódását, csikorgását, ahogy újra összezárultak. Nagy léptekkel sietett végig a keskeny alagúton, és egyáltalán nem lepődött meg, amikor könnyekkel a szemében a nyakába ugrott, ahelyett, hogy az ágyon várta volna, ahogy meghagyta neki. Az arcán sikerült ugyan elrejteni a mosolyt, de a szíve kivilágosodott a reakciójától. – Mit műveltél? Te egy kötöznivaló bolond vagy, ugye tudod? A tökéletes, krémpuhaságú, kávészín bőre végigsimított rajta, ahogy rávetette magát. Dühödten ütötte, ahol érte, és közben sírt is, hagyta, hogy az adrenalin egészen eluralkodjon rajta. Lefogta az ökleit, és odarántotta magához, és szorosan átölelte, még mielőtt kárt tehetett volna magában, vagy benne. – Nyugalom csitri. Ne okozz magadnak fájdalmat. A lábával válaszolt neki, az aggodalom helyét is a düh vette át most, hogy már látta, hogy biztonságban van. – Neked akarok fájdalmat okozni! El sem hiszem, hogy ezt tetted. Mi lett volna, ha szükséged van rám, és én nem tudok odamenni hozzád? – Meg kellett róla győződnöm, hogy biztonságban leszel, – mondta tökéletesen ésszerűen. Egyik karját a derekára fűzte, másikkal a mellei alatt szorította hozzá keresztbe húzott karjait, hogy megakadályozza benne, hogy bevigyen egy újabb ütést. – A farkasom nagyon érdeklődik a tiéd iránt. Aggódik, hogy történni fog vele valami az átalakítás során, de azt hiszem, egyenlő erővel és hatalommal rendelkezünk. Úgy gondolom, hogy a te kis nőstényed elég erős hozzá, hogy veled együtt átmenjen az átalakuláson. Még mindig nagyon dühös volt, nem állt rá készen, hogy elengedje. Felemelte hát a lábait a földről, háttal fordította magának, és szorosan átfogta. Férfiassága már forrón, vérrel telten lüktetett, bizalmasan szorult oda a fenekéhez. – Ha azt gondolod, hogy meg fogom engedni, hogy hozzám érj… Lehajtotta a fejét, hogy rátaláljon nyaka üregére. A szája meleg volt. Puha. Csábító. A nyelve megtalálta a pulzusát, finom, apró pöccintésekkel ingerelte. Fogaival finoman kapargatta odavissza, ez pedig elárasztotta a hüvelyét meleg nedvességgel. A méhe összehúzódott, lüktetve sajgott. Megfeszítette a karjait, míg Manolito óvatosan el nem engedte. Akkor felemelte őket, és a feje köré fonta, hálás volt, amiért él és sértetlen. – Megijesztettél.

– Sajnálom sívamet. Nem akartalak megijeszteni, csak vigyázni akarok rád. A kezei gyengéden betakarták a melleit, ujjai, amiket végighúzott a mellbimbóin érzések suttogását küldték a bőre alá, ami aztán végiglebegett az egész testén. Volt valami rendkívül izgató abban, hogy így tartotta, szorosan magához ölelve, a testét az övéhez préselve. Ettől mindig gyönyörűnek, szexinek, kívánatosnak érezte magát. Falánk éhség ragyogott a szemeiben, amikor lehajolt, hogy megcsókolja. A szája megsemmisítette az övét, de a keze finom volt, ahogy lesiklott a hasára. Apró köröket rajzolt a bőrére, míg másik kezével az állát tartotta, hogy hozzáférjen a szájához. Reszketett a vágyakozástól. – Feküdj az ágyra. Lehullattak róla a karjai. MaryAnn megfordult, hogy szembenézzen vele, hogy végignézzen rajta az arcától kőkemény hasizmain át egészen vastag merevedéséig. A fejével intett az ágy felé, és ő felmászott rá, szándékosan érzékien, hallotta a férfi felgyorsuló lélegzetét, ahogy egy farkas kecsességével, szexin mozgatta a testét, mellei ringtak, kerek, feszes fenekét csábítóan emelte felé. Aztán megfordult és elnyúlt, egyáltalán nem sietve, hagyta, hogy láthassa minden porcikáját. Tudta, hogy szereti a bőrét és a rajta pislákoló fények előnyösen kiemelték puha kávészínét. Nem tudta róla levenni a szemét. Fölé térdelt az ágyra, keze felcsúszott hosszú combján. A kezei melegek és durvák voltak. A mozdulat kiváltotta, hogy a méhe összeszoruljon, és a vágy fodrozódása fusson végig hüvelyének belső falán. Még alig érintette, de sötét tekintete annyira tele volt vággyal, hogy ez önmagában felizgatta, az ujjainak egy pillekönnyű érintésétől és az arckifejezésétől úgy érezte, hogy azonnal orgazmusa lesz. Manolito befedte a testét a sajátjával, és közben újra és újra megcsókolta, nem sajnálva az időt, olyan finoman és gyengéden, ahogyan csak képes volt. Az érintése lágy volt, ahogy felébresztette a testét. Azt akarta, hogy tudjon a szerelméről. Hogy érezze a szerelmét. Fontos volt a számára, hogy tudja, mindig mellette áll, hogy az övé, és hogy imádja a testét. Hogy tisztában legyen vele, az együtt töltött idejük legvégéig teljes szívéből szeretni fogja. A térdével szétnyitotta a lábait és felemelte magához a csípőjét, aztán várt, míg a tekintetük találkozott, csak aztán egyesítette magukat egyetlen hosszú mozdulattal, amitől villám száguldott keresztül a testén. Az izmai szorosan és simán szorultak össze körülötte, és ó, hihetetlenül bársonypuhán. A testével mondta el, mennyire szereti, újra és újra lehajolt hozzá, hogy megcsókolja, miközben egyre feljebb emelte, egyre közelebb vitte egy lassú, gyengéd kielégüléshez. A szíve dübörgött annak a nagyságától, amit tettnek, amit tenni fognak. Saját kielégülése egy újabb orgazmust váltott ki MaryAnn-ben, ami rajta is keresztülfodrozódott. Ismét megcsókolta, majd felült, és az ölébe húzta. – Biztos vagy benne? Bólintott, a szemei bizakodóak voltak. Ebbe beleremegett a szíve. Bevonta a karjaiba, szája újra felfedezte az övét, megcsókolta, aztán ismét megcsókolta, újra és újra, mintha soha nem kaphatna belőle eleget. Elakadt a lélegzete, amikor körmeivel megkarcolta mellbimbóját, és ez az érzés túlfeszültséget küldött a lábai közti csomópontba, amibe beleremegett a teste. Mintha csak erre a jelre várt volna, még lejjebb hajtotta a fejét, a haja érzékien végigcsúszott a bőrén, és összegyűlt az ölében, ahogy rátalált a mellére. A fogai húzgáltak is karistoltak, a nyelve incselkedett vele, táncolt rajta. Nem sietett, egyik kezét lassan a lábai közé csúsztatta, hogy elkapja a reakcióját, forró szorítását, a hüvelyébe gyűlő nedvességet, amikor szopni kezdte a mellbimbóját.

Aztán alulról felfelé végigcsókolta melle gömbölyded ívét, és megnyalta fölötte a pulzusát. Egyszer. Majd még egyszer. Keze átsiklott hasadéka fölött, dörzsölgette, ujjai mélyen belényomultak. Érezte hogyan zárulnak köré a hullámzó, selymes falak, hogyan korlátozzák fűtött mozdulatait. Mélyen belésüllyesztette a fogait. MaryAnn megrándult a karjaiban, hátravetette a fejét, csípője a keze felé mozdult, ahogy inni kezdett. Ennek gyönyöre és fájdalma megrázta a lány egész valóját, és rajta keresztül őt is. Ez volt a Kárpátiak útja. Az életpár szüksége. Senki sem lakathatja jól ezt az éhséget, sem a fizikait, sem a szexuálist, kizárólag az életpár. Az íze egyedülálló volt, és számára a létező legerősebb afrodiziákum. Ez maga volt a lány lényege, vérük kémiai kötése, ami soha többé nem bontható fel. A farkasért nyúlt, megosztotta vele, azt akarta, hogy megértse, és közben azt szerette volna, ha MaryAnn farkasa is megosztja velük ugyanazt a kötést. Táplálta MaryAnn izgalmát, arra vágyott, hogy csak a tiszta öröm maradjon emlékül végső összeolvadásukból. Az élete az övéhez volt kötve örök időkre, és a vére, ami megerősítette egyesülésüket éppú gy függőségbe ejtette, mint a teste. Behunyta a szemét, hogy rákoncentrálhasson csupasz bőrének érintésére az övén. Minden idegvégződése kiélesedett, a legkisebb érintés is az öröm újabb hullámát küldte végig rajta. Betöltötte az elméjét, megosztotta vele, amit érzett, a puha szatént, a forró selymet, a fűszeres ízt. Felemelte a fejét, és nézte, hogy a két ikerpatak hogyan indul meg lefelé mellei lejtőjén a hasa felé. Ráhajtotta a fejét a harapásnyomokra, és lezárta a sebeket a nyelvével, majd követte a két nyomot a mellei közt a gyomra gödréig. A haja keresztülcsúszott a combjain, ahogy körülölelte a derekát, arra ösztönözve, hogy dőljön hátra, hogy lenyalhassa élete lényegének minden maradékát a bőréről. Aztán a hátára gördült, megfogta őt, és magára emelte. – Ülj rám. Lovagolj meg. Már újra szükséget sugárzott magából. – Nem vagy még rá képes. – mondta halkan, de lecsúszott a testén, hogy rátaláljon meleg szájával pulzáló merevedésére. – Azt hiszem, mégis. Megragadta a vállait. Nem engedhette, hogy megzavarja, és a szája, az a varázslatos szája több, mint képes lett volna erre. – Ülj rám MaryAnn. Megfogta a combját és gyengéden megrántotta, mire ő vonakodva egy finom, lopott mozdulattal végignyalta, majd engedelmesen feljebb kapaszkodott a testén, és meglovagolta. Hátravetette a haját, és fölé emelkedett, közben az ujjait férfiassága töve köré fonta, hogy lassan helyet csináljon neki magában. A mellei csábítón, megbabonázóan ringtak, ó, túlságosan is csábítóan, a lélegzete is elakadt pusztán a látványa varázsától. Aztán elkezdte leereszteni magát rá, centiméterről centiméterre. Ez egyszerűen kínzás volt, egy fájdalmas öröm, ahogy befogadta forró hüvelyébe, mintha fehéren izzó tűzgyűrű vette volna körül, élő selyem, amitől a torkán akadt a lélegzete. Nem volt benne egészen biztos, hogy túléli a ma éjszakát. Manolito felemelte a kezeit és MaryAnn előrehajolt, hogy összefonja vele az ujjait. A mozdulat nyomást fejtett ki legérzékenyebb pontjára, és ettől kis híján azonnal darabokra tört, de Manolito kezei a csípőjére zárultak, és leszorították a testére, hogy megakadályozzon minden mozgást. A tekintete fogva tartotta az övét. Forrón. Izgatottan. Ragyogón. Ez az intenzitás egy újabb hőhullámot küldött végig rajta. Parancsoltak a szemei.

Tudta mit akar. Az ötletnek félelemmel kellett volna eltöltenie, vagy undort kellett volna keltenie benne, vagy rettegnie kellett volna, de ehelyett felizgatta őt és felizgatta a farkasát is. Érezte hogyan élesíti ki fogait, miközben az ízét követelte tőle. Manolito. A lelke másik fele. Becsúsztatta a tenyerét a haja alá, rásimította a tarkójára, és lehúzta a fejét a mellkasára. Ott ült rajta, a teste lüktetett az élvezettől, és megnyalt egy apró pontot a szíve fölött. A vénáiban rohanó vér kiáltott neki. A férfias illata csalogatta. A farkas pézsmaillata és a heves szexé összekeveredett a levegőben, elszédítette. A nyelve újra előbújt, végigvillant a bőrén. Merevedése megrándult benne. Az izmai összeszorultak körülötte. Várt, és hallgatta a szívdobbanásait olyan közel a füléhez. Gyors. Izgatott. Várakozó. Mélyre süllyedtek benne a fogai, és az íze, az élet hihetetlen ajándéka özönleni kezdett hozzá. A férfi érdes légzése elmélyült. Vesszeje tovább vastagodott, megnövekedett, lerohanta, tüzes hullámokat küldve szét a testében. Az izmai megfeszültek, és felnyögött, ezzel fokozva tovább örömét. Megízlelte a hatalmát. Forró volt, édes és szexi. Ki gondolta volna, hogy ilyen jó íze van? A teste elkezdett mozogni az övében. Hosszú, lassú mozdulatokkal, szinte lustán. Vasta g és hosszú, bársonyba csomagolt acélkemény férfiassága lassan az őrületbe kergette. Mindenhol ott volt. Benne. Rajta. Áradt a szájába, a teste a szerelem egy meleg burkába csomagolta. Kezei a csípőjét emelgették, egészen a tüzes érzésre koncentrált, amit akkor érzett, amikor majdnem teljesen visszahúzódott belőle. Akkor lefelé nyomta, és ismét mélyre hatolt, lassan, ráérősen, hogy oda tudjon figyelni arra, hogy a csere teljes legyen. A szeretkezés érzékibbnek tűnt, mint valaha. A keze végigsiklott a fenekén, kis körökben masszírozta, megsimogatta a hosszú, bársonyos sávot feneke félgömbjei között, aztán újra felfelé tolta a csípőjét abban a lassú, ráérős ritmusban. Felnyögött, és végigsöpört a nyelvével a mellkasán, hogy lezárja az apró sebeket. Izmai összerándultak a nyelve alatt, a lélegzete szaggatottá vált. Lepillantott a szemeibe. A férfi is őt nézte. Manolito De La Cruz. Az éjfélfekete szemekben borostyánszín kis csíkok villámlottak. Szinte belefulladt abba a szerelembe, amit azokban a szemekben látott. Meg sem próbálta elrejteni, és a legkevésbé sem félt attól, hogy ő megláthatja. Megtartotta a csípőjét, majd leírt vele egy kört, ami teljesen elgyengítette őt, a lélegzete elszökött, legérzékenyebb pontjának idegvégződései szinte visítottak az élénk érzéstől. A gyomra felhullámzott, a tüzes robbanástól összerándult a méhe. – Hát persze, hogy én is szeretlek. Hogyhogy nem tudod? – A torka fájdalmasan szorult össze, könnyek égtek a szemében. – Soha nem gondoltam volna, hogy rád találok. Ahogy azt sem, hogy ilyen szerelmet fog valaki érezni irántam. – Gondoskodni fogok róla, hogy érezd, ahányszor csak lélegzetet veszel. Ujjai összeszorultak a csípőjén, ismét felfelé döfött belé, olyan teljességgel kitöltve, hogy felkiáltott, körmei belesüllyedtek a vállába. Ezután lefelé húzta, rászorította magára, ettől az elméje remegett meg, belezsibbadt a gyönyörbe, ami szétrobbant benne, ahogy a beteljesülés brutális, egymást követő hullámai maguk alá temették. Végül előrebukott a mellkasára, kimerülten elterült rajta, szinte maga alá zárta, képtelen lett volna megmozdulni. Magához ölelte, ajkát a hajára szorította és felnézett a mennyezetre. – Rengeteg évszázada élek MaryAnn, de soha nem hittem igazán, hogy ilyesmi megtörténhet velem. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is úgy gondolná, hogy valami ilyesmi fog történni vele. – Nem volt elég levegő ahhoz a tüdejében, hogy beszéljen, úgyhogy csak csókokat nyomott a torkára, aztán pedig a mellkasára fektette a fejét, és lehunyta a szemét, úgy hallgatta a szíve ritmusát. – Belenéztem a szívembe és a lelkembe, és őszintén azt gondolom, hogy a fajtán minden hímjének kötelessége, hogy a magáénak követelje az életpárját, még annak ellenére is, ha az nem szerelmes belé. Rengeteg vámpírt elpusztítottam, és azt hiszem,

ha választanom kellene aközött, hogy egészen gonosz leszek, vadászok egy ártatlanra, és megölöm, vagy élek a jogaimmal, magamhoz kötöm az életpárom, és aztán minden elkövetek, hogy belém szeressen, akkor nem lehet kétséges, hogy ez az egyetlen lehetőség, ami nyitva marad a számomra. Megpaskolta a mellkasát. – Azt a változatot talán még megfontolhatnád, hogy először udvarolsz az életpárodnak, ráveszed, hogy beléd szeressen, és csak aztán kötöd magadhoz. A gyomra hirtelen összeszorult. Egy apró zihálással legördült róla, hogy hanyatt feküdjön. Manolito a hasára fektette a kezét, érezte milyen görcsösek az izmai. A lány összerezzent, és eltolta a kezét. – Olyan nehéznek érzem a kezed. És túl meleg is van itt. Talán meg kellene nyitni a bejáratot, és beengedni az éjszakai levegőt. Az oldalára gördült, gondosan ügyelve rá, hogy ne érjen a testéhez. – Elkezdődött az átalakulás. Érezted annak egy részét, amin Luiz keresztülment. Azt akarom, hogy végig maradj velem összeolvadva MaryAnn. – Nem szükséges mindkettőnknek keresztülmennie rajta. Ez az én döntésem volt. Hirtelen mintha lángszóró pásztázott volna körbe a gyomra körül, akaratlanul felzihált, és odakapta a kezét a hasához. Izzadság gyöngyei pöttyözték a homlokát. – Nem kérdeztelek. Nem fogom túlélni úgy, hogy csak nézem. Aktív résztvevőnek kell lennem és a farkasomnak is. – Közelebb hajolt hozzá és megfogta a kezét. – Érted? Hallasz engem? Óriásira nyílt szemei tele voltak fájdalommal, de bólintott. – A farkasom, – zihálta, – megpróbál megvédeni. El kell érned, hogy abbahagyja. Mindketten ezt akarjuk… – Elcsuklott a hangja, ahogy egy rángás feldobta a testét, majd odacsapta a matrachoz. Magzati pózba gömbölyödött és a kezéért nyúlt. – Beszélj vele. Nem harcolhat ez ellen. Megsemmisítené őt, de nem akarja, hogy szenvedjek. Manolito nem akarta magára hagyni egyetlen pillanatra sem, mégis felsóhajtott és bólintott, megpróbálta megtartani a testét, míg alábbhagy a fájdalom. Négykézláb kimászott az ágy széléhez, újra és újra hányt. Ez nagyon gyorsan történt, majdhogynem túlságosan gyorsan. Érte nyúlt, de a rángások újra elkezdődtek. Az elméjében érezte, hogyan emelkedik benne a farkas, hogy megvédje. A nőstény még csak nem is gondolt arra, hogy magát mentse. Ő egy vigyázó volt, MaryAnn pedig szenvedett. A farkasa a lány része volt. Bizalom lehetett közöttük, egyikük sem akarta, hogy a másik szenvedjen, hogy fájdalmat kelljen elviselnie. Manolito szilárdan összeolvadva tartotta MaryAnn-el az elméjét, próbálta átvenni magára a kínt, de átadta a testét a farkasnak, hagyta, hogy a helyére lépjen. MaryAnn csapkodott, kétségbeesetten próbálta enyhíteni a fájdalmat, és a keze vastag bundába ütközött. Elfordította a fejét, és a farkas feküdt mellette. A szemei az övére szegeződtek. Mély borostyánszínébe fekete villámcsíkok keveredtek. Gyönyörű szemek. Gyönyörű bunda. „Gyerünk. Engedd, hogy kijöjjön.” Hallotta a szavakat az elméjében visszhangozni, miközben újra megrázkódott, ahogy a fájdalom fellobbant minden egyes szervében, még az agyában is. „Lehet, hogy belehal.” „Nem fogom hagyni. De ha nem engeded kijönni, nem fogja túlélni. Érzed, hogy harcol? Soha nem fogja elfogadni azt, ami veled történik, útmutatás nélkül.” ”Nem tudom, hogyan tudnék segíteni neki.” „Én tudom. Hagyd előjönni.”

Pontosan olyan arrogáns és védelmező volt, mint Manolito. Nem tudta ugyan, hogyan lesz képes elviselni a fájdalmat, abban az aprócska térben, de még csak a legkisebb lehetőségét sem akarta meghagyni annak, hogy a farkasa meghaljon. Kényszerítette rá magát, hogy elengedje a lényét, bár az érzés még rosszabb volt így, nem tudott mibe kapaszkodni, nem volt horgonya, ami megtarthatta. Manolito ott volt vele az elméjében, próbálta csendesíteni, mormolt neki. A farkasa szintén ott volt, ő is megnyugtatóan mormolt. A fájdalom enyhült, távolivá vált, bár érezte teste görcsös rángatózását. Hallotta a farkasát, ahogy lihegett és nyüszített, és néha felvonított. Egy bársonyos, megnyugtató nyelvet érzett az ölénél, ahogy a hím farkas próbálta enyhíteni párja átalakulás miatt érzett kínjait. De még ennél is határozottabban érezte a két hím hatalmának összekapcsolódását, ahogyan megpróbáltak annyi fájdalmat magukra húzni tőlük, amennyit csak tudtak. Órák, talán napok teltek el. Végtelennek tűnt az egész. A végletekig kimerült volt, biztos volt benne, hogy már nem sokáig lesz képes ellenállni a halálnak, amikor Manolito a felszínre szólította. Nem volt hozzá ereje. És a farkasának sem maradt ehhez elegendő. Mindketten zihálva feküdtek, olyan fáradtan, hogy moccanni sem voltak képesek, nemhogy válaszolni. Az alfa megbökte a nőstényt, végigsimított a pofájával a testén, egyértelműen segíteni próbált neki. MaryAnn ismét megérezte a fejében a hímeket, Manolito hívta őt. El kellett rejtőzniük. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy végleg leállítsák a fájdalmat, és a testük gyógyulhasson. Tett egy végső erőfeszítést, és felemelkedett, elküldte melegét, és szeretetét a farkasának, amikor az visszavonult. Manolito a karjaiba vette, odahúzta magához, miközben megnyitotta a földet, és mindkettejüket lelebegtette a mélybe. Ringatta a testét, mintha bölcsőben feküdne, összehúzta fölöttük a talajt, és közben kiadta neki a parancsot, hogy a Kárpátiak megújító álmát aludja.

Huszadik fejezet – Hol vannak? – kérdezte aggodalmasan Jasmine. Egyáltalán nem tetszett neki az a tény, hogy egy Kárpáti férfi sincs a házban. Ablaktól ablakig járt, tekintete az esőerdőt kutatta. MaryAnn egy pillanatig csendben maradt, és közben nagyon könnyedén megérintette Manolito elméjét. – Segítenek Luiznak. Úgy emelkedett fel, mint Kárpáti, és most nagyon éhes. Juliette hátrasimította Jasmine haját. – Senki sincs odakinn Jazz. Tudnám. És a férfiak sincsenek távol. Kételkedem benne, hogy bárki is megpróbálkozna egy újabb támadással. – Én csak ki akarok jutni innen, – mondja Jasmine, és önkéntelen mozdulattal védelmezően a hasára szorította a kezét. – Már hívtuk a repülőgépet, – biztosította Juliette. – Nem akarunk téged és Solange-ot a dzsungelen keresztül a birtokra vinni. Túl messze van, és túlságosan veszélyes lenne. Most, hogy tudjuk, hogy egy mestervámpír arra használja a Jaguár hímeket, hogy megpróbálják fogságba ejteni Solange-ot, erre nem adhatunk nekik semmilyen lehetőséget. – A birtok is az őserdő szélén van, – mutatott rá Jasmine. – Még mindig túlságosan elzárva a civilizációtól. Talán ott sem leszünk biztonságban. Juliette váltott egy sokatmondó pillantást MaryAnn-el, és mindketten ránéztek Solange-ra. Odalépett hozzá és megszorította unokahúga kezét. „Minden rendben van. Tudom, hogy nem leszek biztonságban teljesen most sehol. De ne mondd el Jasmine-nak. Reméltem, hogy ott maradhatok a birtokon, de nem akarom még annál is nagyobb veszélybe sodorni, mint amekkorában máris van. Terhes Juliette, törődésre van szüksége.” Juliette fennhangon szólalt meg, hogy megnyugtassa a húgát és az unokanővérét is. – A birtokon több ház is van. Az egyiket kizárólag nektek kettőtöknek építették, tehát lehet magánéletetek. Rafael és Colby Kárpátiak, nekik is van sajátjuk, azt használják, ha a birtokon vannak. Colbyval ott él az öccse és a húga is. Riordannak és nekem is van otthonunk. Nicolas és Zacarias osztozik a nagy házon. Manolitonak és MaryAnn-ek is lesz sajátja, ha hazatérnek. Ezen felül a Chevez család is ott él és ott dolgozik a birtokon. Ők fegyverekkel és tudással is alaposan el vannak látva, hogy felvegyék a harcot egy vámpír, vagy bármi más ellen, ami történetesen megpróbálna ártani nektek. A birtok a lehető legbiztonságosabb hely most a számotokra, nyolc Kárpáti őrzővel. Solange felsóhajtott. – Igaza van Jasmine. Valószínűleg nagyobb biztonságban leszünk a birtokon, mint bárhol máshol lehetnénk. Valahol egyébként is ki kellene magam pihennem egy kicsit. A lovakat pedig mindig is szerettem. Jasmine felé fordult, és most első alkalommal mutatott érdeklődést a beszélgetést iránt. – Ezt nem is tudtam. Soha nem mondtad. Solange próbált nemtörődömnek látszani. Ritkán tartotta magát távol a nőktől az utóbbi napokban, legfőképpen pedig a családjától nem. – Amikor fiatalabb voltam, lovagoltam.

– Én emlékszem rá, – mondta Juliette, – már akkor is olyan fenegyerekféle voltál. Mindig nyereg nélkül lovagoltál, és halálra ijesztetted a mamát. A fény elhalványodott Solange szemeiben, és leült a kanapéra. Juliette és Jasmine egy emberként pillantotta MaryAnn-re, mintha azt kérdeznék, mitévők legyenek. MaryAnn megvárta, míg Jasmine leül Solange mellé a kanapéra, mielőtt kihozta volna a szobájából a körömlakkos zsákját. Magasra emelte az apró üveget. – Akarja valaki használni? – Soha életemben nem festettem a körmömet, – felelt Solange, nyilvánvaló megdöbbenéssel a hangjában. – El tudsz engem képzelni piros körmökkel? – Nem piros, – csóválta meg a fejét MaryAnn összevont szemöldökkel, mintha Solange valami hatalmas divatbaklövést követett volna el. – Szenvedélyes rózsaszín. – Szenvedélyes rózsaszín, – Juliette megbökte unokanővérét. – ez eszméletlen lenne. Soha semmilyen rózsaszínben nem láttalak még, nemhogy szenvedélyes rózsaszínben. – A piros miért nem jó? – kérdezte Jasmine. – Nem illene a bőre tónusához, – mondta beavatottan MaryAnn. – Viszont a kezei szépek. Azt szeretnénk, ha az emberek észrevennék a kezét. Solange elrejtette a kezeit a háta mögé. – Nincs rá szükségem, hogy észrevegyenek az emberek. MaryAnn felnevetett. – Ostoba nő. Igazán azt gondolod, hogy a nők a férfiaknak öltöznek fel? Néhányan talán, de többség úgy öltözik, amitől bármilyen helyzetben képesek megőrizni a bátorságukat. Ha jól nézel ki, több az önbizalmad. Például ha neked és Jasmine-nak egy vacsorameghívásnak kellene eleget tennetek, mindketten a legjobb formátokat szeretnétek hozni, hogy a többi nő ne úgy tekintsen rátok, mint valami szegény rokonra. A nők sokkal kritikusabbak a nőkkel, mint a férfiak. – Te mindig jól nézel ki, – mondta Juliette, – hogyan csinálod? MaryAnn jobbra-balra szétnézett, majd cinkosan lehalkította a hangját. – A titkos fegyver az uborka. Solange felegyenesedett ültében. – Jasmine, fogd be a füled. MaryAnn, Juliette és Jasmine nevetésben törtek ki. – Pff Solange, – mondta Juliette, – halászd ki az elméd a csatornából. – Az én elmém köszöni szépen, jól van. A MaryAnn-ében már nem vagyok annyira biztos. – A szemeidre kell tenni, – mondta MaryAnn, majd még hangosabban kezdett nevetni. Solange válaszmosolya lassan érkezett és gyorsan távozott, de fellobbantotta a szemeit. – Én is tudtam. Ez volt az első alkalom, hogy MaryAnn látott Solange-ban valami normalitást, hogy belső őre félretekintett egy pillanatra. – Kifestem a lábujjkörmeidet, neked is és Jasmine-nak is, – ajánlotta fel MaryAnn. A legfontosabb tényező Solange együttműködésében, és talán a gyógyulásában is, a fiatalabbik unokahúga iránt érzett mély szeretet volt. De míg Jasmine meghallgatta MaryAnn minden javaslatát, Solange igyekezett távol tartani őt a komfortzónájától. Jasmine előbb Solange-ra nézett, majd a nővérére. – Még soha nem volt kifestve egyikünké sem. – Nos, akkor most eljött az ideje, – mondja Juliette. – És azt hiszem, Juliette-nek ki kellene próbálnia egy uborkát is, – javasolta Solange. Juliette hozzávágott egy párnát. – A szemeiden, csak a szemeiden, – védekezett Solange. – Én kifestem a körmöm, ha te is, – szólalt meg Jasmine.

Solange megrázta a fejét. – Semmiképp. Juliette ismét megbökte. – Solange attól fél, hogy azt fogjuk gondolni, hogy egy kislányos lány. Egy kis divatbolond. – Hé! – MaryAnn-ek sikerült meggyőzően sértődöttnek tűnnie. – Mi azzal a baj? Attól még szétrúgtam egy vámpír seggét. Csak éppen közben is jól néztem ki. – Azt nem említette, hogy akkor épp bundát hordott. Felmutatta ehelyett a körmeit. – És csak egyet törtem le. – Szép hosszúak a körmeid, – mondta csodálóan Jasmine, – az enyémek állandóan letörnek. – Mert nem lakkozod. Gyerünk már Jasmine! Solange is hagyni fogja, hogy kifessem a lábkörmeit, azokat el lehet takarni, senki sem látja meg. Ez olyasmi, mint amikor ultra szexi fehérneműt veszel fel, azt sem tudja meg senki. De szebbnek érzed magad tőle, pedig csak te magad látod. Juliette összeráncolta a szemöldökét. – Fehérnemű? Ki hord itt fehérneműt? – Eh! – dobta vissza neki a párnát Solange, – Tévedsz! – Rendben, – mondta Jasmine, – de most az egyszer egyet kell értenem Solange-al. Ez így túl sok információ. Soha nem leszek képes úgy rád nézni többé, hogy ne lássam magam előtt a… Jelentőségteljesen elhallgatott, egy vágott egy grimaszt. Solange ténylegesen mosolygott. Igazi mosollyal. Ez az egész arcát megváltoztatta, meggyújtotta a szemeit, sokkal fiatalabbnak látszott tőle. – Most az én fejemben is elültetted a képet. Ő és Jasmine váltottak egymással egy pillantást, egyszerre vágtak egy grimaszt, és szintén egyszerre szólaltak meg. – Pfuj. – Akkor a küldetésem teljes sikerrel járt. Összezavartalak mindkettőtöket, – fonta keresztbe a karjait Juliette, és nagyon elégedettnek tűnt. Jasmine nevetett, és felmutatta a kezét MaryAnn-ek. – Ha Solange szenvedélyes rózsaszínű, milyen vagyok én? Mindenki várt. MaryAnn rápillantott Solange-ra, aki felemelte az egyik szemöldökét. – Hm. Úgy gondolom, hogy te inkább rágógumi színű vagy. Előhalászott egy újabb kis üveget a táskájából. – Az is rózsaszín, – állapította meg Solange ás hátradőlt a párnákon. – Nem az, – mondta bosszúsan MaryAnn. – Van köztük pár árnyalatnyi különbség. – Mi más van még ott? – Juliette akarta tudni. Merőn belenézett a fényes, hurkokkal záródó kis zsákba. – El sem hiszem. Ezt kapd ki Solange! Megkaparintotta a zsákot, és felfedte a tartalmát. Egy apró, megilletődött kis csend támadt. – Hány különböző színű körömlakkod van egyáltalán? – kérdezte Solange. MaryAnn visszavette a zsákot, és kinyitotta a rágógumi színű lakkot. – Ritkán megyek el otthonról legalább tíz nélkül. Soha nem tudhatod, mi történhet, és egy nőnek jól kell éreznie magát bármilyen helyzetbe is kerül. – Eltúlzottan felsóhajtott. – Nem is tudom, hogyan boldogultatok ti hárman nélkülem. – Nos, – mondta Solange, aki annyira előrehajolt, hogy láthassa, hogyan keni fel a lakkot MaryAnn Jasmine körmére, hogy az orra kis híján beleért az üvegbe, – az egészen biztos, hogy nem hordtunk szenvedélyes rózsaszínt, de rágógumit sem. – Itt van! – Juliette megragadta a szenvedélyes rózsaszín lakkot. – Nyújtsd ki a lábad Solange! – Várj! – MaryAnn hangjában pánik volt. – Úgy nem csinálhatod. Itt van. – Előhúzott a zsákból egy pár lila és egy pár narancssárga szivacsdarabkát. – Ezeket kell használnod. Szétválasztják a lábujjait. Solange felhúzta a lábait és maga alá gyűrte azokat.

– Vissza hugi. Nem ragasztasz semmi olyan furcsaságot a lábamra. – Ne légy már ennyire kisbaba, – MaryAnn közécsúsztatta a lábujjait a szivacsnak, és magasra emelte a kész művet. – Nézd. Ez egyáltalán nem fáj. Van ott pár más színű is, ha nem akarsz lilát. Jasmine felkiáltott a csodálattól. – Nézd Solange, rózsaszín is van! Solange forgatta ugyan a szemét, de hagyta, hogy Juliette felhelyezze őket a lábaira. – Erről soha nem beszélhettek senkinek. MaryAnn boldogan dolgozott Jasmine körmein, és néha-néha odapillantott Solange lábujjaira. Juliette olyan mázolmányt hozott létre rajtuk, hogy az kacagásra késztette Jasmine-t, aki alig bírta mozdulatlanul tartani a kezét. MaryAnn sokszor pillantott Solange-ra is. Úgy tűnt, hogy ellazul, megengedi magának, hogy jól szórakozzon. Ez ugyan csak egy nagyon apró lépés volt, mégis kétségtelenül haladásnak számított. Aztán rátalált a saját kedvenc színére, és nekiesett vele a lábujjainak, miközben Jasmine a kezét fújogatta, Juliette pedig megengedte Solange-nak, hogy most ő vegye kezelésbe a lábait. Solange hirtelen megmerevedett, és az ajtó felé pillantott. „Manolito?” – MaryAnn közel érezte a jelenlétét. – „Légy nagyon óvatos Solange-al. Ő is traumát szenvedett el, és Jasmine-al együtt mindkettejüknek segítségre van szüksége. Riordant és Luizt is figyelmeztesd, kérlek.” Elárasztotta őket megnyugtatással, ahogy belépett a nappaliba. – Jó estét hölgyek. Bízom benne, hogy jól érzitek magatokat. Lehajolt, és egy csókot simított MaryAnn feje búbjára, és közben úgy tett, mintha észre sem venné, hogy Solange összerezzen a közelségétől. – Hogy van Luiz? – kérdezte Jasmine. – Remekül. Riordan most is vele van. Meg kell tanulnia néhány dolgot. Repülni, és a mi népünk módján alakot váltani nem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek az első pillantásra tűnik. – Rákacsintott Jasmine-ra. – Csinos körmök. Szeretem ezt a színt. A lány elmosolyodott. – Rágógumi. Manolito lazán átvette MaryAnn kezéből a körömlakkot, leült vele szemben, és az ölébe húzta a lábait. – Bejártam a szigetet Solange, és láttam jaguár nyomokat az északi területen. Követtem őket a folyóig. Úgy néz ki, hogy a macska bement a vízbe. – Teljesen természetes hangon, magával egyenrangú félként beszélt vele, és ezzel rákényszerítette arra, hogy ő is úgy tegyen. Kinyitotta a körömlakkos üveget, és összeráncolta a szemöldökét a szagától. MaryAnn rávillantott egy hálás mosolyt, amiért úgy szólt Solange-hoz, mintha nem venné észre, hogy alig képes elviselni a jelenlétét a helyiségben. Valószínűleg évek telhettek el azóta, hogy Solange utoljára egy férfival tartózkodott egy helyiségben. – Meglehetősen éles szaglóérzékem van, – folytatta Manolito, – de nem éreztem a nagymacskán belül az embert, bár a nyom akkor már pár órás volt. Te hogyan teszel különbséget egy igazi jaguár és egy alakváltó között, amikor nincs rá lehetőséged, hogy letapogasd az agyukat? Nem volt hozzám elég közel, hogy szemügyre vehettem volna az agyi mintáit. MaryAnn legszívesebben Manolito nyaka köré fonta volna a karjait, hogy magához ölelje. „Megtanultam néhány dolgot a fejedből.” A hangja egy lassú, beszédes simogatás volt. A lábujjai megvonaglottak, be szerettek volna görbülni, így a lakkos ecset a lábujjkörme helyett a bőrén siklott végig.

Solange figyelte a műveletet, lenyűgözte a látvány, hogy egy hatalmas termetű Kárpáti hím, aki lényegében egy ragadozó, finom mozdulatokkal lakkozza életpárja lábkörmeit. A szája megvonaglott, és félre kellett néznie, amikor Manolito dühösen felnézett MaryAnn-re. – Tartsd mozdulatlanul. – Mozdulatlanul tartom. Te csináltad. – Mit csináltam? – kérdezte Manolito. „Szexinek és fantasztikusnak látszottál, és olyannak hangzottál, mint egy meleg menedék a felhőszakadás közepén. Viselkedj rendesen.” Solange megköszörülte a torkát. – Amikor a Jaguárok utaznak, általában van a nyakuk körül egy kis csomag. – A hangja halknak és rekedtesnek tűnt, mintha ritkán használná. Nem nézett ugyan közvetlenül Manolitora, de legalább nem is vicsorgott. Aztán tovább dolgozott Juliette lábkörmein, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog. – Amikor felugranak a fákra, a csomagocska gyakran ledörzsöl a kéregről egy kis mohát. Ez ugyan nagyon apró nyom, de ha tudod, mit keresel, képes leszel megtalálni. – Majd ha visszamegyünk a birtokra, szánhatnál rá egy kis időt, hogy megmutasd, – mondta Manolito. – Amikor őrjáratba megyünk, nem árt, ha tudjuk, hogy mit keressünk. A hangja pontosan olyan természetes volt, mint Solange-é. Előrehajolt, hogy ráfújjon MaryAnn körmeire. – Az biztos. Csend telepedett rájuk, de ez barátságos, otthonos volt, nem feszültséggel terhes. MaryAnn végignézett azokon a nőkön a helyiségben, akik a családtagjai lettek. Azon a férfin, aki a szívévé és a lelkévé vált, és azon kapta magát, hogy mosolyog. Manolito felnézett, fekete szemei találkoztak a pillantásával. A lány szíve hatalmasat ugrott, mint mindig, ha ránézett, ha elmerült a tekintetében. „Szeretlek avio päläfertiil. Életpárom. Feleségem.” „Én is szeretlek avio päläfertiil, koje. Életpárom. Férjem.” És ez soha nem is lesz másként.

Vége

Egy nagyon tömör Kárpáti szótár Ez a rövidke szótár tartalmazza a legtöbb szót, ami a Dark, (Kárpátok vámpírjai) könyvekben előfordul. Természetesen egy teljes Kárpáti szótár éppen olyan terjedelmes lenne, mint egy rendes nyelvi szótár. Megjegyzés: A lenti Kárpáti főnevek és igék szótövek. Legtöbbször nem így jelennek meg, ahogyan lentebb fel vannak sorolva. Általában toldalékos formában vannak jelen a könyvekben, például „andam” (adok) helyett rugalmasan csak a szótő, vagyis az „and” (ad) szerepel alább.

aina - test ainaak - örökre akarat - szem előtt tartva; térképen ál - megáld, összeköt alatt - keresztül, át ala - emelés emelni and - ad avaa - nyit avio - házas avio päläfertiil - életpár belső - belül, belső ćaδa - menekülni, futni, elkerülni ćoro - áramlás, zuhogás (eső) csitri - fruska (nő) ekä - testvér elä - élni elävä - él elävä ainak majaknak - az élők földje elid - élet én - én en - nagy, sok, hatalmas En Puwe - a Nagy fa. engem, - nekem eći - esik ek - főnév után a többes szám jele és - és että - hogyan fáz - fázik fertiil - termékeny fesztelen - levegős fü - gyógynövények, fű gond - ellátás, gondozás, gond (főnév) hän - ő, ez hany - föld, rög, hant irgalom - könyörület, irgalom jälleen - újra. jama - beteg, sebesült, vagy haldokló, közeleg a halála (ige)

jelä - napfény, nap, fény joma - haladni, menni jŏrem - elfelejteni, tévedni, hibázni juta - menni, vándorolni jüti - éjszaka, este Jutta - kapcsolatban, kötve, összekapcsolva k - utótag, ha magánhangzóra végződik a főnév, annak a végén használatos kaca - szerető (férfi) kaik– minden (főnév) kaŋa - hívja, szólítja, kéri, koldul kaŋk - légcső, ádámcsutka karpatii - Kárpáti käsi - kéz kepä - kisebb, kicsi, könnyű, kevés kinn - kinn, a szabadban, kívül, nélkül kinta - köd, pára, füst koje - ember, férj, hím kola - meghalni koma - üres kézzel, puszta kézzel, odaad a tenyeréről, marok kont - harcos kule - féreg, bélféreg, galandféreg, lélekfaló démon kulke - menni, utazni (szárazföldön, vagy vízen) kuńa - úgy tesz, mint aki alszik, szemet kinyit, vagy becsuk, bújócskázni, meghalni kunta - csapat, a klán, a törzs, a család kuulua - tartani, megtartani lamti - síkság, rét lamti ból jüti, kinta, ja szelem - alvilág, alsó világ (szó szerint: az éjszaka, a köd, és a szellemek rétje) rés, repedés, hasadék, (főnév) vágni, hasítani (ige) lewl - lélek lewl ma - másik világ, (szó szerint: a föld lelke) Lewl ma, ami magában foglalja a lamti ból jüti, kinta, ja szelem-t, azaz az alvilágot és az En Puwe-t, a nagy fát is. löyly - lélegzet, levegő (a lewl szóval együtt a lélekre vonatkozik) ma - föld, erdő mäne - ment, Mentés me - mi meke - tett, munka (főnév) meg kell tenni, kell ahhoz hogy, (ige) dolgozni minan - enyém minden - minden, összes möért? - Miért? (kérdőszó) molo - összetörni, megtörni molanâ - morzsolódik, szétesik mozdul - mozdul, indul nä, ŋamaŋ - ez, ez itt nélkül - nélkül nenä– harag, düh no - mint, ugyanúgy mint, ahogy numa - Isten, ég, csúcs; felső, legmagasabb nyelv - nyelv nyál - nyál, (főnév) (kapcsolódik a nyelv szóhoz) odam - álmodni, aludni (ige)

oma - régi, ősi omboće - más, második, másodlagos o - a (a mássalhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos) ot - az (a magánhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos) otti - nézni, körülnézni, keresni owe - ajtó pajna - nyomás, megnyom pälä - fele, fél, másik fele, päläfertiil-mate életpár, vagyis feleség pél - félni valamitől, attól félek, hogy pesä - fészek, biztonság, védelem Pide - fenti pirä - kör, gyűrű (főnév) körülvenni, bekeríteni (ige) pitä - tartani, fogni piwtä - figyelni, követni, a játék nyomon követése pukta - követni, üldözni, repülés közben pusm - visszaállítani, meggyógyítani Pus - egészséges, gyógyító puwe - fa reka - extázis, transz rituaali - rituálé, szertartás saye - érkezik, jön, ideér salama - villám, mennykő sarna - szavak, beszéd, ráolvasás (főnév) kántálni, énekelni, megünnepelni (ige) śaro - fagyott hó siel - lélek sisar - lánytestvér sív -szív sívdobbanás - szívverés, szívdobbanás soŋe - bejutni, behatolni, ellensúlyozni, helyett, cserébe susu - haza, szülőföld, otthon szabadon - szabadon szelem - szellem tappa - táncolni, lábnyomot hagyni te - te ted - tiéd toja - meghajlítani, megtörni, eltörni toro - harcolni, küzdeni valami ellen, verekedni tule - találkozni, összejönni türe - teljes, jóllakott, kielégült, kiteljesedett tyvi - szár, tengely, gerinc, törzs uskol - hűséges uskolfertiil - hűség veri - vér vigyáz - törődni vele, vigyázni rá vii - utolsónak, utoljára, végül wäke - erő wara - madár; varjú weńća - teljes, egész wete - víz