Családi Dolgok 1g1l1a

THURY ZSUZSA

CSALÁDI DOLGOK

Elbeszélés gyűjtemény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-728-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

©Thury Zsuzsa jogutódja

CSALÁDI DOLGOK

A SZÓLÓTERNÓ

Anyai dédapámnak pipagyára volt a Ferencvárosban. A szót, hogy „pipagyár”, leírom, ahogy én hallottam emlegetni gyerekkoromban, ámbár ma már tudom, hogy sok benne a túlzás, mint minden családi legendában. Ahogy például apai nagyapámról úgy meséltünk, büszkén, hogy negyvennyolcas őrnagy volt. Tizenhat éves korában Désen önként jelentkezett Bem tábornok seregébe, végigküzdötte a szabadságharcot, őrnagyi rangot ért el, majd nyolc évet töltött „oláhországi” emigrációban, így beszéli a családi krónika. Később, asszony voltam már, a kolozsvári házsongárdi temetőben kószálva találkoztam nagyapám süppedő sírhantjával, fejtől kőkereszt: „K. L. honvéd százados, élt negyvenhárom évet.” Emlékszem csalódottságomra: tehát nem őrnagy, csupán százados, s ezt a rangot sem a szabadságharcban szerezte, hanem negyvenhárom hosszú esztendő folyamán! Sajnáltam, hogy szertefoszlott a tizennyolc éves őrnagy legendája, s azóta sem szívesen kutatom a régi dolgok nyers valódiságát. Tehát annál maradok, hogy anyai dédapámnak pipagyára volt a Ferencvárosban. Földszintes épület, a kapualjban jobbról és balról egy-egy lakás, jobboldalt az öregek, balról nagyapámék, ekkor ifjú házasok. Képviselőválasztáskor egyik lakás ablakában a kormánypárti zászló lengedezett, másikban a negyvennyolcas lobogó. Azért jól megvoltak egymással, nem volt semmi baj. A házhoz széles, nagy udvar tartozott, deszkapalánkos gödrökben a pipagyártáshoz szükséges agyag, a padláson meg a kész, száradó pipák, rendben egymás mellett. Hangos volt az udvar, dédapám több legénnyel dolgozott, s egy háziszolgát is tartott. Amint nekem elbeszélték, nem volt ő olyan típusú gyáros, amilyennek mondjuk Henry Fordot képzeli a mostani nemzedék. Lobogó, ősz hajzat, az arca borotvált, a szeme kék. Idejének java részét kávéházi beszélgetéssel töltötte vagy hosszú zongorája mellett. Magyar nótákat játszott, és énekelt hozzá, gyakran azt, hogy: „Ne menj, babám, a tarlóra, gyönge vagy még a sarlóra. Ha megvágod kis kezedet, ki süt nékem lágy kenyeret…”, s nótaszó mellett szövögette szépséges álmát a fényes jövendőről, aminek bekövetkeztét nem pipagyárától, hanem a

lutritól – ma lottónak nevezik – várta. Akkoriban volt linzi lutri és pesti lutri. Dédapám mindkettőn játszott, mint afféle nagystílű ember, szólóternóra. Ez azt jelentette, hogy csupán három számot tett meg, s mind a háromnak ki kellett jönnie ahhoz, hogy nyerjen. Bombaüzlet, ha beüt a szólóternó! De dédapámnak ritkán ütött be, a legenda szerint csupán egy alkalommal. Nagyapámék akkor már a Bazilika mellett laktak, a mai Bajcsy-Zsilinszky út, akkor Váci út 16. számú házban, négy gyermekkel. Egy napon megjelent dédapám háziszolgája. – Tessenek kijönni a Liliom utcába, a tekintetes úr megütötte a szólóternót. A család izgatottan szedelőzködött. A háziszolga kíséretében felkapaszkodtak a lóvasútra, amely az Andrássy út sarkáról indult, s lomha kerengés után valahol a Városligetnél kötött ki. A cammogó alkalmatossággal a Népszínház utcáig utaztak, s onnan gyalog vonultak a Liliom utca felé, a háziszolga hátán vitte a legkisebb gyereket, anyámat. Hatalmas dínomdánom volt a pipagyárban. A legények az udvaron tárgyalták az eseményt, számtalan korsó sör élvezete mellett, s amúgy általánosságban a lutri esélyeit. Odabent a lakásban dédnagyanyám foglalatoskodott az ünnepi ebéd körül. A szólóternó nyertese elemében volt, s mint igazi pátriárka, módos öreg gavallér, kínálgatta étellel és itallal apraját-nagyját. Ebéd után a zongora köré csoportosította unokáit, s együtt énekeltek. A hangulat ünnepélyes volt, mégis meghitt és gondtalan. Nagyapám végül is megkérdezte: – Tulajdonképpen mennyit nyert, apám? – Nem tudom – felelte az öregúr –, holnapra kiviláglik. – S hozzátette: – Nem mindennapi dolog a szólóternó, fiú! Sajnos dédapám nem nyert hatalmas összeget. Akkor éppen sokan játszották meg azt a bizonyos három számot a linzi lutrin. A legényeket sorra elküldözgette dédapám, a padláson egyre kevesebb agyagpipa száradt, azután elúszott a Liliom utcai ház minden tartozékával.

Ezt az írást azonban a világért sem kell félreérteni. Senkinek sem szeretném elvenni a kedvét a lottózástól, legkevésbé a magamét. Baj nem érhet – a mai lottó nem ismeri a szólóternó kombinációját.

MIÉRT BÁNTJUK EGYMÁST!

A mama elment otthonról úgy nyolc óra tájt. Nem bírja a lármát, szétpattan a feje – és rá sem nézett a két kis lányára, míg kapkodva felöltözött. A mindeneslány adjon tojást vacsorára a két gyermeknek, azután fektesse le őket. A fiú, ha hazajön, egye meg a déli főzeléket. Azután szaladt ki a szobából, mint aki menekül. A visszafojtott nevetés kitört a kislányokból. Nekiestek a nagy parasztcselédnek, belekapaszkodtak, körülugrálták, a lány egyensúlyozott a tálcával. – Na, Bözsike, Mari, elment az eszük? A szegény anyjukat beteggé teszik a rosszaságukkal, és még nem győzik kivárni, hogy elmenjen hazulról. Várjanak, egyszer itthagyja magukat, azután futhatnak utána, de hiszen beszélhet ezeknek az ember! A kislányok egy szót sem hallottak az egész szép beszédből. A nyolcéves Mari azt sem tudta, mit csináljon féktelen jókedvében, a fejét törte valami nagy, nagy rosszaságon, fényes szeme keresőn ugrált jobbra meg balra. – Bözsi, ne fürödjünk hideg vízben? A két évvel idősebb, haragos tekintetű, szép gyermek elvetette a húga ötletét. – Megvárjuk Lacit. Ő majd megmondja. Akkor már jött is a fiú. Úgy látszik, a konyhában értesült a mama távollétéről, mert nagy robajjal csapta ki az ajtót. Tizenöt éves kamasz, tömött hajának egy fürtje a homlokába hullott; izgatott volt és dühös. Kiabált: – Mi van vacsorára?

– Kelkáposzta – nevetgéltek a kislányok. – Szereted? – Ne tréfáljatok velem – dühöngött a fiú. Zsebre dugott kézzel fel és alá járkált a szobában, néha a hajába markolt, mintha csomóstul akarná kitépni. Egyszer hátrafordult, meglátta, hogy a két kislány hosszú léptekkel sétál mögötte, belebelemarkolva a hajukba. Nevettek a fiú dühös arcának láttán, az meg egyet taszított kisebbik húgán, és rohant tovább. A mindeneslány asztalra tette a főzeléket. A fiú ránézett, valamit szólt volna, azután mégis hallgatott. Utálkozva elfordult, járkált, majd mégis asztalhoz ült, és evett. A két kislány a sarokban a földre telepedett, nézték az idegesen habzsoló nagyfiút, lökdöstek egymást, majd megszólalt a kicsi: – Kell káposzta? Kirobbant a nevetés, és mondogatták: – Kelkáposzta, Lacikám, kell káposzta? A fiú szótlanul evett, ekkor közelebb merészkedtek az asztalhoz, s mint két kis szemtelen veréb, körülugrálták, a fiú orra előtt hadonásztak: – Kelkáposzta! Az meg egyszerre felugrott, csörömpölt az asztalra hajított villa, rekedten ordított: – Pimasz kölykök, még ti is ingereltek az ostoba tréfáitokkal! Vigyázzatok, mert adok nektek! – Mit adsz? Kelkáposztát? A fiú ütésre emelte a kezét, a kislányok összekapaszkodva szaladtak az asztal körül, kiáltozva az oly tetszetős jelszót. A nagyfiút elöntötte a düh. Egy ugrással utolérte a húgait, átnyalábolta s a földre dobta őket, öklével ütötte a nagyobbikat. A két lány egyre nevetett, a nagy dölyfösen, mintha föl sem venné a rá zúduló ütéseket, a kicsi szepegve. Szeméből kicsordult a könny, már zokogott. – Lacikám… a Bözsi arca vérzik… Kis cseppekben folyt a lány arcáról a vér. Szép arca eltorzult a fájdalomtól, piszkos kezével letörülte a vért. A fiú felugrott, átment a másik szobába.

Lassan föltápászkodtak, a nagy segített hangosan jajveszékelő húgának. Szorosan átölelte, szinte az ölében vitte a díványig. Simogatta, véres, szép arcához szorította, és most már lassan ő is sírva fakadt. – Ne törődj vele. Ne félj, megmondjuk anyának, ő majd ad neki… ne sírj… Átölelték egymást, szepegve, elcsöndesedve. A másik szobából halk nyöszörgés hallatszott. Azután még egy, több egymás után. Figyeltek, abbahagyták a sírást. Azután felállt a nagyobbik, az ajtó felé indult, a kicsi utána. Csöndesen benyitották, és megálltak. A nagyfiú végignyúlt a díványon, a zokogás szinte dobálta a testét. Egyszerre észrevette két csöndesen figyelő húgát. Fölugrott, rohant, magához kapta mind a kettőt, a díványra helyezte őket, s nagy, kamaszos kezével simogatta a húgait, gyorsan, idegesen, nagyokat zihálva. A két lány görcsösen beléje kapaszkodott, ölelte, csókolta. A nagyobbik lány halkan motyogta: – Lacikám, drágám… ne haragudj… A fiú fuldokolva, ordítva mondta: – Senkink sincs ezen a világon… csak mi hárman… hát miért bántjuk egymást…

A PATKÓSZÖGEK

Az utolsó nyarat töltöttük apával a Szemlőhegyen. A bérelt villa – meglehetősen rozzant épület, elvadult kertjében sok rejtekhely, sűrű bozót, zegzugos, dombnak kapaszkodó utak s még egy föld alatti verem is, ismeretlen rendeltetéssel – idős városi tanácsnoké, bizonyos Capinszki nevű özvegyemberé volt. A bérlet megkötésekor az özvegyember húzódozott: mégis, négy gyerek – s megkérdezte apát: – Nem rosszak a gyerekek?

– Dehogy, kérem – méltatlankodott apa. – Kissé élénkek… A beköltözést követő hajnalon Capinszki úr iszonyú lármára ébredt. Hálóköntösében megjelent emeleti ablakánál, parancsszavakat küldött lefelé, s mi tiszteletteljes csöndben figyeltünk. – Csend legyen, hallják? Többé ne lássam magukat az ablakom alatt! Elég legyen maguknak a hátsó kert. Hallatlan! – Az egyre növekvő csatazajban vinnyogta: – Takarodjanak! A háziúr valamiféle felvidéki tájszólással beszélt, s ezért az utolsó, hörgésszerű szó így hangzott: – Tákárodjánák! – Felségesen mulattunk ezen, s egymásnak mondogattuk: – Nem hallottad, mit mondott a bácsi? Azonnal tákárodj! Aznap időnk java részét Capinszki úr ablaka alatt töltöttük. A derék özvegy estefelé panaszra ment apánkhoz felháborodástól dúlt arccal. A verandán útját állta Púpos Róza, apró termetű régi mindeneslányunk, s lehordta a háziurat: – Mit jön ide lamentálni? Nem tudja, hogy beteg az úr? Capinszki úr nem nyert bebocsátást a lakásba, s egy nyilvánvalóan gondokban és álmatlanul töltött éjszaka után a hajnali órákban arra riadt, hogy ablaka alatt egy gyerekhang szakadatlanul dünnyögi: – Capinszki, takarocc ki! Capinszki, takarocc ki! Kisebbik bátyám, Dezső köszöntötte mondókájával a háziurat. Dezső akkor nyolcéves volt, kis maszatos csibész, kerek arcú, mélyen ülő, sötét szempárral. Rossz volt ő is, mint mi valamennyien, de valahogy másként volt rossz. Vezérünknek ismertük el az akkor tízéves Lajos bátyámat, s ő zsarnoki módon uralkodott fölöttünk, változó hangulatának megfelelően osztogatva elismerést és pofonokat, vitathatatlan tekintéllyel. Böske nővérem lázadó természet volt, viharzó temperamentumú. Dezső csöndes, szelíd és kiszámíthatatlan gyerek, cselekedeteivel olykor mindenkit elképesztett – például patkószöget gyűjtött, s éppen gyűjteményéről lesz szó az alábbiakban. Én, a legkisebb, kullogtam utánuk. Nem sok ügyet vetettek rám, s ezért sokat sírtam, gyötört a féltékenység és mellőzöttségem tudata; Dezső odaadóan szerette Lajost, Böske elragadtatással Dezsőt, s én magányos voltam, a legkisebb, iskolába sem jártam akkor még.

Hát ilyenfajta közösség voltunk mi azon a kora nyári reggelen, amikor Dezső ott vesztegelt a háziúr ablaka alatt, s mélyen fekvő, tűnődő szemét, melyet sűrű és sötét pilla árnyékolt, a magasba vetve ismételte fáradhatatlanul: – Capinszki, takarocc ki! Capinszki, takarocc ki! A városi tanácsnok megjelent odafönt éjszakai öltözékében, s a haját markolászva érthetetlen szófoszlányokat hápogott. Ott volt akkor már Lajos is, kezét zsebre dugva, elismerő mosolyával tüzelte Dezsőt. Jöttünk mi is, csattogó szandállal, lobogó hajzatunkkal, ruhánk kinőtt, kötényünk szakadozott, és Böske máris süvítette éles és erőszakos hangján a Dezső megadta jelszót. Odafönt valamiféle nyöszörgés hallatszott, majd ablakcsukódás, az ellenség visszavonult, és mi is odábbálltunk elégedetten. Apa szobájának ablaka jóval távolabb volt, feléje közeledve lehalkítottuk a hangunkat, ő az ablakba könyökölve ránk mosolygott, szemüveg nélkül szokatlanul fiatal volt az arca. Mosolygott, intett, és mi száguldottunk feléje. – Dühöngött, mi? – kérdezte apa Dezsőtől. – Igen, apa – felelte Dezső –, nagyon dühöngött. – Akkor jó. Jött anya, apát ágyba parancsolta, minket az alsó kertbe kergetett, hagyjuk békében szegény Capinszki urat. Anya volt az egyetlen, aki némileg szánta a háziurat, mi gyűlöltük, és megvetettük apával és Púpos Rózával egyetemben, a jó isten tudja, miért. Vonultunk a kert aljába, és kezdetét vette a harc a szemlőhegyi sváb gyerekekkel. Úgy kezdődött, hogy mi álltunk fönt, a rácsos kerítésnél, alattunk vagy másfél méterrel vezetett az út. Jött három szőke fiú, fölnéztek, és tátott szájjal bámultak nővérem szép és vad arcába. Az egyik vigyorogva mondott valamit, mire Lajos egy követ hajított feléje. Az is dobott, ekkor már Dezső is, bősz rikoltással Böske szintén, én meg buzgón hordtam mindhármuknak a muníciót. Az ellenség megfutamodott, mi ott maradtunk, mámoros győztesek. Testvéreim indultak fölfelé, elöl a két fiú, büszkén fölvetett fejjel Böske, s mivel rólam nem vettek tudomást, megint nagyon boldogtalan voltam. Böske mellé somfordálva

titokzatosan súgtam: – Én tudom, mit mondott az a fiú. – No? – Azt mondta, hogy sőnekacce. Böske iszonyú egyenesre kihúzta magát, e roppant magasságból nézett le rám, s iramodott a fiúk után. Eltelt június és július. A mi életünk vidám volt ott fönt a hegyen; a már megszokott és bevált szórakozásokhoz – a háziúr bosszantása, és a naponta megújuló harc a sváb gyerekekkel – újakat találtunk ki, napjaink telve voltak izgalommal, a szabadság nagy mámorában éltünk. Púpos Róza ellátta a házat, anya pedig már alig mozdult ki a betegszobából. Apa sovány, fiatal arca mind ritkábban jelent meg az ablakban, nem követte szemmel a játékainkat, mint addig, valami nagy sóvárgással, mintha fájlalná, hogy nem mondhatja együtt Dezsővel a hajnali köszöntőt a városi tanácsnok ablaka alatt. Minket egy-egy percre engedtek be apához, s az, hogy mindig ágyban látjuk, hogy oly csöndes és tűnődő, valami szokatlan, szorongó hangulatot ébresztett bennünk – de gyerekek voltunk, életelemünk a játék és mozgás. Csupán Lajos töltött egyre hosszabb időt apa mellett, hol némán, hol élénk beszélgetésben, amint ezt az ablak alatt ólálkodva irigyen és némi tisztelettel megállapítottuk. Egyszer hosszú idő után azt is láttuk, hogy apa ír az ágyban. Áhítattal suttogtuk: – Apa dolgozik! Estefelé anya a betegszobába hívta Púpos Rózát. Izgatott volt, apa meg a szokottnál is sápadtabb, s e hangulatból Púpos Rózára is ragadt valami, és ránk is, akik az ablakpárkányra kapaszkodva figyeltünk. Apa azt mondta, hogy Púpos Róza vigye le a kéziratot a szerkesztőségbe, húsz koronát kap érte, s kérte szépen, hogy vigyázzon az írásra és a pénzre. A mi apró termetű mindeneslányunk máris kötötte a fejkendőjét; akkor Lajos rimánkodott, hogy ő is megy Púpos Rózával. Így azután elindultak ketten, s valami ünnepélyes csönd maradt utánuk.

Augusztusi alkonyat volt, a kert kuszán terjengő régi fái és bokrai között szél zümmögött, lent a városban fények pislákoltak már. Anya az ágy szélén ült, s apa olyasmit mondott, hogy lám, tud még dolgozni, talán nem is olyan nagy a baj. Anya hévvel bizonygatta, hogy minden rendbe jön, csak apa vigyázzon magára, ne könnyelműsködjön cigarettával, egyebekkel – így suttogtak sokáig. Mi azután elcsatangoltunk a kertbe, kissé árván és kedvetlenül, vezérünk nélkül. Telt az idő, sötét volt az este, és hűvösödött. Megérkezett a háziorvos is, és mi megint a betegszoba körül settenkedtünk. Odabent csönd volt, anya fogta apa kezét, az orvos mondott egy-egy szót túl hangosan és kedélyeskedőn, azután ő is elhallgatott. Nem tudom, hány óra lehetett, amikor Púpos Róza megjött Lajossal, de késő éjszaka volt. Lajos az ajtóhoz támaszkodott halálra váltan, míg Róza elmondta: Lajoska akarta vinni a kéziratot. Leszálltak a villamosról, s jókora utat megtettek már, amikor észrevették, hogy elveszett a paksaméta. A végállomásra gyalogoltak, ott igen sokáig várakoztak, míg a kocsi visszatért, eredmény nélkül. Lajos sírt. – Apa!… Ő nagyon csöndesen mondta: – Menj ki. Ez volt augusztus vége felé, s most kell beszélni a patkószögekről.

Anya szaladt ki a betegszobából, tántorogva haladt át az előszobán, kezében egyensúlyozva a lavórt. Valami csikordult a lába alatt, megbotlott, és kiabálva nyitott a konyhába. – Ezek az átkozott patkószögek, az ember kitöri a nyakát! Amerre lépek, patkószög! Holnap kidobom az egészet, az isten verje meg azt a sok mocskot! Dezső ült a konyhaszéken. Anya arcát nézte, gyöngyöző homlokát, szürkének tűnő szája szélét és a szemét, amely riadt pillantásával olyan idegen.

Anya megint haragszik a patkószögekért, állapította meg Dezső, és kissé ellenséges pillantással követte anya zilált alakját, amint szaladt a lavórral az udvar felé. Púpos Róza megkérdezte: – Rosszul van az úr? Anya az ajtóból szólt vissza: – Vért hányt. Ma este harmadszor. Mit csináljak, istenem, mi lesz velünk… Botorkált az udvaron a csatornához, azután vissza a konyhába. Pillantást sem vetett Dezsőre, s ő komor hallgatásban kuporgott a támlátlan széken. A patkószögek! Mit tudja anya, milyen kitartó és vesződséges munka árán jutott e kincsekhez, amelyek három szivardobozt megtöltenék már. Amikor az ember elmúlt hatéves, megkezdi a gyűjtést. Az osztályban minden fiú gyűjt valamit, a legtöbben préselt képet és számolócédulát, van, aki elhasznált gyufásdobozokat. Patkószöget egyedül ő gyűjt. Messze külvárosokba gyalogol érte. Gondosan átvizsgálja a teherkocsik környékét, és sokszor hosszú utcákon át követi a lovakat. Rendszerint az útközépen halad, földre szegzett szemmel. A rendőrök rászólnak, kocsisok meglegyintik az ostorral. A múltkoriban, amikor egy ló lába körül keresgélt, feléje rúgott a hatalmas és félelmetes állat. A patkószöggyűjtés tehát mérhetetlen veszedelmekkel jár, ezernyi kaland és izgalom közepette jut egy-egy példányhoz. Hónapok munkája a három tele szivardoboz. Anya kezdettől haragudott a patkószögekre, de apa betegsége óta egyenesen tűrhetetlen a helyzet – kiabál, átkozódik, feljajdul, ha lába véletlenül érintkezik eggyel. Dezső makacsul összezárta a száját, a homlokát zord redőkbe vonta. Nem adja a patkószögeket. A szemébe haragos könnyek tolultak, és elfordult, hogy ne lássa anyát, akinek kezében táncot járt a lavór. Dezső aznap vacsora nélkül aludt el, sokáig időzött a kertben, és senki sem kereste. Púpos Rózát anya jégért küldte, ő maga órák óta ki sem mozdult a betegszobából. Megjött a háziorvos, ajtók nyíltak, csukódtak, s Dezső komoran figyelte e neszeket. Mikor valamennyien elcsöndesedtek már, Dezső lábujjhegyen a polchoz surrant, majd a három szivardobozzal vissza az ágyába, a dobozok tartalmát a takarójára öntötte. Az orrát megcsapta a jól ismert, nehéz szag. Elégedetten vette fúrásfaragástól sebhelyes ujjai közé a szögeket, s egyenként rakosgatta vissza a

dobozba. Hétszáznegyven… Nemsokára ezer darab… Ilyen gyűjteménye nincs senkinek. Talán a gyárban sincs ekkora készlet. Boldog mosoly ült a szája szélén. Lajos megszólalt: – Tedd már el azt a mocskot! – Igen, Lajoskám. A nap erősen az ágyára sütött, amikor felébredt. Különös, hogy senki sem jelentkezik reggelivel, s hogy a gyerekszobában egyedül van. Felöltözött, majd halkan benyitott apához. Apa arca furcsán merev, a szeme félig nyitva, melle fölött alig-alig emelkedett a takaró, és Dezsőt mintha nem is látná. Kisurrant a szobából, a konyhaajtónál megtorpant: apró, rettenetes sikolyokat hallott gyors egymásutánban. Benyitott. Anya karja lelógott a konyhaszék mellett, és hallatta a gyors, ijesztő sikolyokat. Dezső az udvaron ténferegve összetalálkozott Púpos Rózával. – Mi történt anyával? – A papuska nem éri meg a reggelt – mondta Púpos Róza, s a szeme vörös volt. Dezső lassan bandukolt a gyerekszoba felé. – Szegény anya – motyogta –, szegény anya… – Zsebre vágott kézzel őgyelgett a szobában, mély szemében riadalom és tétovaság. Azután hóna alá vette a szivardobozokat, s ment a kertbe, a csatornához. A mélység elnyelte a patkószögeket, és Dezső, némi töprengés után, szemétre hajította a dobozokat is. A konyhában anya elé állt. – Anya – mondta –, a csatornába dobtam a patkószögeket. Ne félj, többé nem kell bosszankodnod miatta. – S ahogy szokta, monoton hanglejtésének változtatása nélkül ismételte: – Ne félj, többé nem kell bosszankodnod miatta. Látszott, hogy igen-igen fáj a szíve. Nemsokára ezer lett volna, és most vége. Soha többé nem lesz patkószöge! Egy vaskos könnycseppet hullajtott anya kezére. Akkor anya magához ölelte, sebes csókokkal borította a maszatos kis arcot, szemük kétségbeesett bánattal kapcsolódott egymásba. Két szomorú ember, mindent elvesztettek, ami becseset adhat az élet. Azután jöttek a rokonok, és vittek minket a szélrózsa minden irányába.

A PÉNZ

Szegények voltunk, krajcáros gondok között éltünk – ennek ellenére háromszobás lakásunk volt a Lipót körúton, mindeneslányunk, olykor nevelőnőnk, még külföldi utazásra is telt és Duna-parti, balatoni nyaralásra. Látszólag sok ebben az ellentmondás, s az érthetetlen elem, megkísérlem hát pontosabban körvonalazni elhelyezkedésünket a világban s anyagi létünket. Apánk életében rendezetlenek voltak pénzügyeink, lakbérhátralék miatt vándoroltunk egyik lakásból a másikba, és állandó vendég volt nálunk a végrehajtó. Apa, hogy négy falánk gyerekének megszerezze az ennivalót, írt éjjel és nappal, tehetségét eltékozolta a napilapok tárcarovatában; életének harminchat esztendejéből nem futotta hosszabb lélegzetű munkára, mert mindig azonnal kellett a pénz, betömni vele egy rést, hogy valamiféle áradat el ne sodorja egész létünket. A máról holnapra élés bizonytalanságát anyánk zokszó nélkül, tizenegy éven át megosztotta apával, s amint mesélte, soha nem volt közöttük vita vagy perlekedés pénz miatt. A közösen vállalt bizonytalan életmódnak nem is érezte terhét, de amikor egyedül maradt, egyszerre mázsányi súllyal nehezedett rá. S mert egymagában nem lett volna képes megbirkózni lakbért követelő háziurakkal s a lakásban otthonosan tevékenykedő végrehajtókkal, minden erejét arra összpontosította, hogy rendet teremtsen az életünkben. A kezdeti időn átsegítette a közösség, amelyből származott, a jómódú polgári rokonság. Egy esztendőt töltött Bécsben, ahol fehérneművarrást tanult, ez idő alatt kolozsvári nagyanyánk és a rokonok gondoskodtak rólunk. Bécsből visszatérve – képesítés nélkül, protekcióval! – kinevezték a Mester utcai női ipariskola fehérnemű-oktatójának. A fizetése havi százhúsz korona, évi nyolcszáz korona lakbérpótlék. Ugyanakkor megnyitotta varróiskoláját a Lipót körút 8. számú ház harmadik emeleti, háromszobás lakásában. Az „iskola” a nagy udvari szoba: nyolc szürke asztal és szék, nagy szürke szekrény, fiókos szekrény, fekete tábla, óriási fakörző, centiméterek, kréták, szabásminták. Az újságokban hirdetés jelent meg az újonnan megnyílt varróiskoláról, s tüstént jelentkezett apa néhány jó embere: Kozma Andor író két

lányával, Ambrus Zoltán Giza nevű lányával és mások, akiknek sokat jelentett apa neve. A jelentkezők egy részét az első évben el kellett utasítani. Nyolc tanítvány helyezkedett el a nyolc szürke asztal mellett; a tandíj havonta harminc korona. Fiatal úrilánykák jártak anyához, jómódúak, csupán kedvtelésből tanultak szabás-varrást. De anya komolyan vette a hivatását. Akkoriban mindig szomorú volt, ideges és túl érzékeny, fájdalmával a munkába menekült, s mindenekfölött rend, nyugalom és biztonság után vágyódott. Ezek a fiatal lányok az ő vezetése alatt kénytelen-kelletlen megtanultak varrni, mert anya szigorú polgári erkölcse tiltakozott olyan kereset ellen, amelyért nem ad megfelelő ellenértéket. Pontosan beosztotta jövedelmét, ez a tanítónői fizetésből és a varróiskola tandíjaiból az első időben mintegy négyszázötven koronát jelentett havonta. Mármost hogyan oszlott meg ez a kereset? A lakbérünk havi száz korona volt, s körülbelül ugyanennyit költöttünk háztartásra. Púpos Róza fizetése havi huszonnégy korona, s ennyit kapott a nevelőnő, vagyis B. Ilona, az egyetlen, aki kerek két esztendőt töltött nálunk. A ruhánkat, fehérneműnket anya varrta, a sajátját is. A havi kiadásokhoz járult még a gázszámla, a tüzelő, a közlekedés, házmester- és viceházmesterpénz; ha ezeket összeadjuk, és hozzátesszük mindazt a kiadást, ami még adódik egy négygyerekes háztartásban, kiderül, hogy biztosítva volt a tisztességes, de korántsem fényűző megélhetésünk. Nem ismertük a valódi szegénységet, a munkanélküliek, ágyrajárók és kapuk alatt meghúzódó hajléktalanok nyomorát, de megváltozott környezetünkben mi a legszegényebbnek számítottunk. Apa életében a hozzá hasonló sorsú írókból tevődött össze a baráti kör. Nem az én apám volt az egyetlen tehetséges magyar író, aki fiatalon pusztult el anyagi gondoktól elgyötörten. Éppen a legkülönbek talán. Könyvkiadók és laptulajdonosok fanyalogva kezelték, és olcsó pénzzel fizették ki azt az írót, aki nem szépíti kedvükre a valóságot közönségük szája íze szerint. Apa meg azt írta: „Világbolondítás egyebet beszélni bele a publikumba, mint az igazságot. A rút – rút, a nyomorúság – nyomorúság, a bűn – bűn… Szóval mindennek megvan a maga neve.” Tehát azok az emberek, akikkel szüleink érintkeztek, szintén közelről ismerték a lakbérgondokat és a végrehajtót, és így életmódunkban nem volt semmi kirívó vagy szokatlan.

Apa halála után azonban mi törvényszerűen beleolvadtunk anyánk polgári környezetébe. Ezeknek az embereknek mindegyike jó, sőt igen jó és rendezett anyagi viszonyok között élt, nagy lakásban, nemegyszer saját villában, háromtagú személyzettel. A lakásban volt vitrin ezüst- és porcelántárgyakkal, eredeti festmények és perzsaszőnyegek, meisseni étkészlet, s nagy, fekete kazettában tizenkét vagy huszonnégy személyes ezüst evőkészlet, zsúrokat és estélyeket rendeztek, színházi bemutatókra és nagy hangversenyekre jártak. E megváltozott környezetben anya volt az egyetlen dolgozó asszony, a többi csupán a háztartás irányításával és gyerekneveléssel foglalkozott. Nekünk a szükséges bútordarabokon kívül semmink sem volt, se kép, se szőnyeg, vitrin még kevésbé, mert ugyan mit tettünk volna bele? Nálunk kockázatos volt leülni egy székre, mert egyik lába kijárt, a díványból kiugrott a rugózat, vagy olyan laposra préselődött, hogy mintha teknőben feküdt volna az ember, repedt tányérokkal és kicsorbult evőeszközökkel terítettünk, s ha visszagondolok régi lakásunkra, anya kézimunkáin kívül nem volt azokban semmi értékes vagy szemet gyönyörködtető darab. Mégis – volt egy Hollósy Simon-festményünk, két dülöngélő embert ábrázolt, apának ajándékozta a Münchenben együtt töltött évek emlékére. Amikor nővérem menyasszony lett, anya eladta, hogy kelengyét készítsen Böskének. Rokonok és befolyásos ismerősök vették kézbe iskoláztatásunk és nevelésünk ügyét; hogy ennek ellenére nem ők voltak szellemi vezetőink, annak tulajdonítható, hogy anyánk soha, egyetlen pillanatra sem szűnt meg bennünk ébren tartani apa emlékét. De a múlt tapasztalatain okulva, anyagi vonatkozásban kérlelhetetlen volt. Úgy osztotta be a keresetét, hogy soha, a még nehezebb későbbi évek során sem szorult anyagi támogatásra – a rokoni segítség csupán „protekció” formájában nyilvánult meg. Befolyásos nagybátyánk több ízben szerzett anyának ingyenes vasúti és hajójegyet, és lehetővé tett egy berlini és egy párizsi tanulmányutat. Minden fillér számított nálunk. Mindig volt fedél a fejünk fölött, ruhánk és ennivalónk, mi mégis keservesnek éreztük létünk egészen szűk korlátait, a szabályokat, amelyektől soha nem volt eltérés. Élénken emlékeztünk még fiatal, könnyelmű apánkra. Könnyelműségének mi voltunk a haszonélvezői, anya a szenvedő fél. Most azután szilárdan keresztülvitte az akaratát, s ha szerény keretek között is, mindazt előteremtette, amire nézete szerint szükségünk volt. Ha e nevelés eredménye nem bizonyult kielégítőnek, semmi esetre sem az ő hibája. A rendezett életet mi sivárnak találtuk, s a földi javak közül arra

vágyódtunk, ami fölösleges. Napjaink egyhangúságában némi szenzációt jelentett a varróiskola, oda minden lehető alkalommal belopakodtunk. A jómódú tanítványok csokoládéval tömtek minket, játékkal és babaruhával, és amiért anyától szidást kaptunk, azt ők elragadtatott nevetéssel jutalmazták. Beszélgetésük is rendkívül érdekes volt, meg a világ, amelyhez tartoztak, s amit magukkal hoztak jól szabott ruhájukon, hajviseletükben, fesztelen magatartásukkal. A tanítványok felszabadultak, férjhez mentek, így Kozma Andor egyik bájos lánya is, őt nagyon szerettük. Férjével véletlenül a velünk szemközti lakásba költözött. Egyik szobájuk ablakánál pamlagot fedeztünk fel. Azzal szórakoztunk, hogy zsebtükörrel célba vettük ezt a pamlagot, és roppant jól szórakoztunk, amikor a fény villanására két ijedten hunyorgó ember ugrott fel a pamlagról. A következő tanévek elején már nem volt olyan nagy a tolongás a varróiskolába, mint első alkalommal, a kereset azonban egy ideig elegendő ahhoz, hogy megéljünk. Zsebpénzünk természetesen nem volt, s örökké pénz után sóvárogtunk. Ha hozzájutottunk, abban a minutumban elköltöttük. Nagyobb pénzösszeg, mondjuk egy ezüstkoronás, nálam valóságos önkívületi állapotot eredményezett. Egyszer keresztapám, az akkori Budapest elegáns, népszerű tűzoltófőparancsnoka suttyomban egy koronát dugott a markomba; anya nem tűrte, hogy rokonoktól és ismerősöktől pénzt fogadjunk el. Ötéves voltam, iskolába nem jártam még. A pénzdarab égette a markomat, elpusztulok, ha azonnal nem adhatok túl rajta. Egy óvatlan pillanatban kiszöktem a lakásból, le a Lipót körútra, s vad összevisszaságban kavarogtak bennem a tervek, mi mindent vásárolok a koronámért. Az idő sürgetett, szökésemet fölfedezik; egészen megzavarodtam. Bódultságomban a sarki újságárusnál az egész hatalmas összegért képes- és napilapokat vásároltam, hónom alatt a nagy paksamétával tértem haza. Anya hüledezett, bűnös voltomról is megfeledkezve faggatott: – Minek neked az újság? Hiszen olvasni sem tudsz! – Nem tudom – feleltem lelohadt kedvvel, mert már tudtam, mint később is oly sokszor az életben, hogy elmulasztottam valami nagy lehetőséget: árulták, hát megvettem… A pénzszerzésben hallatlan ügyességre tettünk szert. Ismerőseinket aszerint

osztályoztuk, hogy szoktak-e nekünk pénzt adni vagy nem. Nővérem keresztapja az első csoportba tartozott, szeretetre méltó könnyedséggel osztogatta nekünk a koronákat. Ha megfeledkezett róla, mi eszébe juttattuk ilyenformán: Az ebédlőben ők ketten anyával nagy vitába merültek. A szomszédos gyerekszobában egy ideig vártuk az unalmas beszélgetés végét, majd türelmünk fogytán négyen bevonultunk az ebédlőbe, és megkérdeztük: – Anya, mehetünk moziba? – Szó sincs róla! Tanuljatok – hangzott a szigorú válasz. De nővérem keresztapja máris elővette a koronát, s anya tiltakozása ellenére átadta nekünk. Pénzzel a zsebünkben minket semmiféle hatalom nem tarthatott otthon. Lajos vezetésével indultunk bevásárolni. Akkoriban a pesti Margit-hídfő környékének egészen külvárosi jellege volt, mintha a beépítetlen Pozsonyi útnál vége volna a városnak. A Duna-part hosszában faraktárak, pompás játszóhely. A hídfő körül különböző bódék sora: egyikben málnaszörpöt árultak és limonádét, a másikban kis kétkrajcáros halmokba rendezett gyümölcsöt, amerikaimogyorót és szentjánoskenyeret, zsákokban a diákcsemegének nevezett dió-, mandula-, mazsola- és fügekeveréket. Legvonzóbb mégis a cukrosbódé volt: a szivárvány minden színében pompázó krumplicukor, egykrajcáros gyűrűscukor, egyfajta kerek édesség, ami különböző színű karikákból tevődött össze, s oly nagy volt, hogy alig fért a szájunkba, nápolyi szelet és szultánkenyér, savanyú, erős és selyemcukor bőséges választéka, az egységár egy kétfilléres pénzdarab. Elképzelhető, mit nyújtottak a Margit híd körüli bódék egy teljes koronáért. Vásárlásunkat hosszú tanácskozás előzte meg. Volt úgy, hogy elosztottuk a pénzt, és ki-ki saját kedvére költötte el, olykor együtt vásároltunk nagy körültekintéssel, s magát az árut osztottuk el. Mászkáltunk a farakásokon, vagy az alsó rakpart lépcsőin üldögéltünk, cipőnkön meg-megcsobbant a víz, s addig nem tértünk haza, míg tartott a pénz. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha felemlítem, hogy a pénzszerzésben én bizonyultam a legtehetségesebbnek. Ezen a területen kitartásom határtalan volt, türelmem végtelen. Ha keresztapám magán érezte beszédes pillantásomat, máris sietősen, feledékenységéért kissé restelkedve nyújtotta nekem a koronát. Ahhoz is értettem, hogy mesterkedésem elkerülje anya figyelmét. A látogatókat buzgón

kísértem egészen a lépcsőházig, a cél érdekében olykor a kapuig. Testvéreim jóval tartózkodóbbak voltak, noha kunyerálásra én sem vetemedtem. Egyik unokanővérem – később Reinhardt-színésznő, egész pályafutása alatt Németországban működött – tizenöt éves korában eljegyezte magát egy igen jó külsejű pesti operaénekessel. Az új rokon nemcsak szép bariton hangjáról, de képtelen fukarságáról is nevezetes volt. Egyszer délelőtti sétára indult a két család: anya és mi négyen, valamint a jegyespár és a menyasszony szülei, különben mindkettő jó nevű operaénekes. Én elöl haladtam, kézen fogva a szép vőlegénnyel; élénken csevegtünk. A társalgást furfangos módon olyképp irányítottam, hogy végül is a legyőzött vőlegény egy zacskó mézeskalácsot vásárolt nekem. Emlékszem az örömszülők elképedésére. Engem sétánk egész ideje alatt ünnepeltek, gunyoros megjegyzéseiktől a vőlegény egyre mogorvább lett. Mellesleg házasságuk egészen rövid ideig tartott. Külön működési területem volt, pontos adófizetőim. A már említetteken kívül – Heltai Jenő, zsebéből hanyagul előhúzott koronákkal, tűzoltó-főparancsnok keresztapám és mások, kevésbé állandóak – ott volt például H. néni, szüleim ismerőse. Négyünk közül engem kedvelt legjobban. Egyszer ugyanis anya elküldött hozzá valamiféle üzenettel; véletlenül beszédes hangulatban voltam, H. néni sokat nevetett, álmélkodott humoromon, s megajándékozott egy koronával. Utóbb azt mondta anyának, saját fülemmel hallottam, hogy „mély érzésű” kislány vagyok, s „bizarr” ötleteim vannak. Az általam akkor űzött mesterséghez feltétlenül jó emberismerőnek kell lenni, s bízvást állíthatom, hogy én az voltam. Hamarosan tisztáztam, hogy mit tart bennem „bizarr”-nak a kedves, kissé sznob, irodalmi beállítottságú H. néni, s készséggel megfeleltem óhajának. Időnként becsöngettem hozzá, mert „éppen arra jártam”, s olykor már előre megfogalmazott mélyértelműségekkel szolgáltam – világfájdalommal, életbölcselettel, és senki által meg nem értett, magányos lelkem tépelődésével. A jutalom soha nem maradt el, később, debreceni iskolás koromban minden vakáció végén egy ezüst ötkoronás formájában. Anyánk bátyjától is kaptunk pénzt, rendszertelenül, és ezt nem helyeseltük, azonkívül a legtöbb rokontól és ismerőstől. Mondom, volt bennünk valami iszonyú sóvárgás pénz után, talán azért, mert anya erejét megfeszítve küzdött esetleges könnyelműségünk, öröklött „bohém” hajlamaink ellen, s azon volt, hogy munkára, csakis munkára neveljen minket. Végső soron ez sikerült neki, a

könnyű pénzszerzés részünkre véget ért a gyerekkorral. Ha most visszagondolok ezekre az időkre, mi soha egyebet nem vásároltunk, mint édességet, akár két fillérünk volt, akár koronás érménk. A kapott pénzt nem becsültük, nem gyűjtöttük össze perselybe, tulajdonképpeni értékét nem ismertük, s fikarcnyi gyakorlati érzék nem volt bennünk. S ha volt, hogyan nyilvánult az meg? Vegyük például a sorsjegy esetét. Valakitől sorsjegyet kaptunk tombolaszerű tárgysorsjátékra. Anya eltette a cédulákat, s elfeledkezett róluk. Hónapok múlva egy reggel arra ébredt, hogy Dezső áll az ágya mellett, s várakozik a maga türelmes, csöndes módján. Amint anya úgy fél hét tájban kinyitotta a szemét, Dezső megkérdezte: – Anya, elmehetek a nyereményekért? – Miféle nyereményekért? – Ma van a húzás. Anya nevetett is, bosszankodott is. Álmosan legyintett. – Csinálj, amit akarsz, én szeretnék még egy félórát aludni. Dezső hátizsákkal indult a nyereményekért. Hol mindenütt járt, jelen volt-e a húzásnál, mi minden történt vele, nem tudom. Késő délután jött haza, csapzott volt, fáradt és kedvetlen. A faggatásokra csupán ennyit felelt: – Nem nyertünk semmit. …Amink volt, elherdáltuk, ruhára, játékra nem vigyáztunk, tönkretettük a lakberendezést. Amíg futotta a keresetéből, anya pótolta a hiányokat, rendbe hozatta a díványt, megjavíttatta a székek törött lábát s a lefarigcsált asztal lapját, megcsináltatta a vad száguldásaink közben levált kilincseket és a lerántott redőnyt. Azután nehezebb esztendők következtek, kisebb lakásba költöztünk a Pozsonyi útra, két kicsi, sötét, hideg szobába. Ekkor már nem volt Púpos Rózánk és nevelőnőnk sem, magától értetődik. Egy ideig tartottunk egy kis falusi lányt, azután bejárónőt, s végül arra sem telt anya tanítónői fizetéséből. Sok évet töltöttünk a Pozsonyi úti lakásban, ahová soha, egyetlen percre sem sütött be a nap. A két szobában rossz, fűthetetlen kályhák, a háború évei alatt

tüzelőnk sem volt, kegyetlenül fáztunk, kezünk, lábunk tele fagydaganattal, rosszul táplálkoztunk. Anya elfáradt már, lemondott a további küzdelemről, s pusztult körülöttünk minden. Nem volt ép bútordarabunk, olykor szobafogságra kényszerített a harisnya- vagy cipőhiány. A szobánkban leszakadozott a füstös tapéta, a törött kilincs, leszakadt ablakredőny maradt úgy, az idők végtelenségéig. Én összecsukható vaságyon aludtam, nővérem meg székekre helyezett két vasalódeszkán. Alkalmatlanok voltunk a szolid polgári életre, s mivel csakis egymás társaságában éreztük jól magunkat, némileg emberkerülők is. S az idő múlásával, polgári nevelése ellenére, hozzánk idomult anya is, csupán egyhez ragaszkodott szívósan, körömszakadtáig: a lakbérnek pontos, elsején történő kifizetéséhez.

A KEDVES EMBER

A kedves emberrel a Barokaldi-cirkusznál ismerkedtünk meg. Ő is, akárcsak mi, a fából épített műintézet egymás mellett sorakozó apró üvegablakain át, kintről, díjmentesen élvezte az előadást. Ismeretségünk rövid volt, tragikus végű, de felejthetetlen, mint némely kivételes álom. E boldogító kapcsolat létrehozója Mariska volt, az a gyereklány, aki két évig volt mellettünk. Mariskát özvegy mosónő édesanyja szabad szellemben nevelte. Óbudai szobakonyhás lakásában együtt élt leányával és egy köztisztasági alkalmazottal, majd amikor a nyers modorú utcaseprő hangos botrányok közepette rendőri segédlettel távozott, helyét egy omnibuszkalauz foglalta el a hitvesi ágyban, amelynek lábánál, keskeny díványon töltötte az éjszakákat Mariska. A kalauz sem bizonyult méltónak az özvegy vendégszeretetére, utóda egy roppant kövér, csecsemőképű újságárus, akkori elnevezése szerint rikkancs volt. Együgyű nevetését, ijesztően harsány hangját most is hallom. Terka, az özvegy mosónő magánéletének e kis intimitásait nem közölte a nagyságákkal, akiknél szabályos időközökben megjelent, szatyrában a munkájához szükséges kellékekkel s kislábassal; ebben napi kosztjának maradékát gyűjtötte össze.

Terkát nagynénémtől ismertük. Nálunk a nagymosást is Púpos Róza, apró termetű régi mindeneslányunk végezte a mi közreműködésünkkel: Böske nővérem és én csavartuk a szépen kikeményített ruhát, majd felteregettük a padlást behálózó kötelekre, átugrálva a keresztbe helyezett gerendákon. Árnyékunkat óriásira növelte a gyertyafény, mert e műveletre az esti órákban került sor. Segédkeztünk a mángorlásnál is, alaposan nekirugaszkodva a nagy kövekkel megrakott alkotmánynak. Mi nem engedhettük meg magunknak a mosónő rendszeres alkalmazásának fényűzését, ez felborította volna költségvetésünket. A megbízható mosónő napidíja néhány korona volt, nagy összeg abban az időben, ezért az élelmes háziasszonyok néhány fillért visszaszereztek belőle a mosónő kosztján. Babfőzelék és marhahús, grízes metélt, kelkáposzta, marhahús és grízes metélt; reggelire zsíros kenyér, tízóraira zsíros kenyér, az étrend változatosságának kedvéért uzsonnára lekváros kenyér. S mert e szokások szabállyá merevedtek a polgári háztartásokban, a mosást foglalkozásként űző asszonyok a hétnek hat napján éltek babcsuszpájzon. Terka sok méltósággal alakította a tiszteletre méltó özvegy szerepét. Ha visszagondolok nehéz munkájára, dagadt, visszeres lábára, valóban érdemes volt ő minden tiszteletre. Mi azonban kevéssé ismertük a mosókonyha gőzében, a kőpadló sűrű szappanos levében naphosszat verejtékező Terkát – a temperamentumos óbudai asszonyhoz Mariska lánya révén kerültünk meghitt közelségbe. Ez a kis óbudai csemete olykor alkonyattájt eljött az anyjáért nagynénénkhez. Csinos volt, vékony és sudár termetű, élénk és hízelkedő, ki-kirobbanó, friss nevetésekkel. Amikor tizenhat éves nagylánnyá cseperedett, anyám felfogadta mellénk. Munkaköre tág volt – délelőttönként a már öregedő Púpos Rózának segédkezett a takarításnál és a konyhában, délután velünk foglalkozott. Anyánk élete végéig élt a jóleső hitben, hogy mindent tud rólunk és a gyerekszobában történőkről. Megjött fáradtan a Mester utcai ipariskolából, vagy befejezte az oktatást udvari szobánk varróiskolájában, és futott elébe egy szerény, készséges, bájos kis teremtés, Mariska. Kifűzte anya cipőjét, gyengéd ujjakkal a homlokát dörzsölte, miközben számot adott a nap eseményeiről. Beszámolói kisebb-nagyobb eltéréssel ilyesmiket tartalmaztak: – Tanulás után kisétáltunk a Margitszigetre. Labdáztam Zsuzsikával. Böske a felhőkig repítette diabolóját. Lajos olvasott, örökké olvas, a sok könyvtől olyan morcos. Dezsőkének sikerült elbliccelnie a hídpénzt…

Ez utóbbi bejelentést Mariska diadalmas nevetése kísérte, s a mi pénzkérdésben oly feddhetetlen anyánk dorgálása sem volt meggyőző. A híd elején, két kis kőházban tanyáztak a szigorú vámosok. Az elsőnél, ha jól emlékszem, négy fillérért megváltotta a Duna túlsó oldalára igyekvő járókelő a nagy, kerek érmét, s néhány lépéssel távolabb, a másik kőháznál leengedte azt egy urna nyílásán. A híd vámszedői nem örvendtek nagy népszerűségnek, éberségüket kijátszani virtus volt. Ahogy Mariska beszámolójának egyetlen pontja sem fedte a valóságot, ez utolsónál sem ragaszkodott az igazsághoz. Ugyanis ha nagy ritkán mégis a Margitszigetre mentünk, egyikünk sem fizetett hídpénzt. Az összetorlódó tömegbe vegyülve halaszthatatlan teendőink miatt gondterhelt arccal hagytuk magunk mögött a vámosokat. Míg anya egyik vagy másik iskolában tanított, mi állandó ingyenes belépőjegyünk ellenére sem a Margitszigetre sétáltunk Mariskával, ha ugyan sétának nevezhetem időtöltésünket. Legszívesebben a Duna-parton tartózkodtunk. A Lipót körút dunai szakaszánál véget ért a város belterülete, az Új-Lipótvárosnak egyetlen háza sem állt még, és alapköveit sem rakták le a fényes Palatínus-palotáknak. A Margit-hídfő környéke gizgazos, poros térség volt, gödröcskékkel, dombocskákkal, vásári hangulatú cukorkás- és gyümölcsösbódéival. A hídfőtől Újpest felé faraktárak és ócskavastelepek kiváló játéklehetőségeket kínáltak – bújócska, eszeveszett kergetőzés fahasábok között. Mariska, magától értetődik, fáradhatatlanul, sikongva és visongva mindenben velünk, csupán a már gimnazista, szenvedélyesen olvasó Lajos bátyám ült félre a könyvével. Mariska üldözte őt, hányaveti, kötekedő kedveskedésével. – Hagyja már azt a könyvet, mit kéreti magát? Micsoda nagy tudós, utóbb még az okulárét is fölteszi. Így azután előfordult, hogy bátyánkat is elkapta a régi hév, mi pedig oly nagynak éreztük a megtiszteltetést, hogy mindegyikünk vele akart a farakás tetejére mászni vagy elbújni. Mariska is. Addig kergette Lajost, míg eltűntek szem elől. Egyszer mint hunyó egy farakás mögött akadtam rájuk. A felhevült Mariska éppen tizenhárom éves bátyám vonakodó kezét irányította gyakorlott mozdulattal a melle felé. Bátyám dúlt arca rémületet és szánalmat keltett bennem, s egyben olyan szégyenkezést, hogy szótlanul elsomfordáltam. Lajos kerülte Mariskát, olykor napokig nem szólt hozzá, kedveskedését dühös mormolással elutasította, a leány azonban nem volt érzékeny lélek; kibuggyanó

nevetésekkel, ravasz fondorlatokkal újabb kis légyottokra kényszerítette szemérmes bátyámat a kis óbudai lidérc. Arról is volt bizonyos szorongató sejtelmem, hogy az anyai szoba-konyhás lakásban szerzett tapasztalatairól részletesen tájékoztatja nálam két évvel idősebb Böske nővéremet. Otthonába minket is bevezetett, margitszigeti séta helyett Óbudára gyalogoltunk az újpesti vasúti hídon át. Egy váratlanul és iszonyú dübörgéssel felénk robogó vonat annyira megijesztett, hogy térdre estem, vánszorogva, félig eszméletlenül érkeztem a Lajos utcába. Terka, a mosónő teát készített, s a lelkünkre kötötte, hogy a kirándulást ne említsük anyánknak. Fölösleges óvatosság: Mariskával szemben kialakult bennünk valami furcsa szolidaritás, utálkozással vegyes szeretet. Mélységesen lenéztük és csodáltuk. Óbudán tanúi voltunk heves összeütközéseknek Terka és a vézna, sárgás bajuszú és örökké nagy hangon követelőző köztisztasági alkalmazott, majd Terka és az omnibuszkalauz között. Amint tettlegességre került sor, a soklakásos udvarra menekülve épültünk az egybegyűlt lakók megjegyzésein és a felvilágosult Mariska talpraesett válaszain. A szemtelen és mogorva utcaseprőnél jobban kedveltük a vörös képű, szuszogó kalauzt; ő tűzszünetben krumpliba ékelt gyufaszálakkal sündisznót készített nekünk, s a pihent ellenfelek megkezdték a kézitusa második szakaszát. Később a vörös arcú férfiúból is kiábrándultunk, mert Dezső csatangolásai során elvetődött a budai Lánchíd-főhöz, s megállapította, hogy ismerősünk csupán bitorolja a kalauzt címet. A végállomáson teljesített szolgálatot, ahol is a beérkezett lovakat itatta, és utánuk sepregetett. A Duna-partnak is, Óbudának is megvolt a maga sajátos vonzereje, mégis, amint ránk köszöntöttek a meleg napok, a vonzás megszűnt, semmivé lett, és a vágy új utakra vezérelt. Valami kevés pénzünk mindig akadt, ha más nem, krajcárok a megtakarított hídpénzekből. Ezt a nyomorúságos összeget a Margit-hídfő bódéiban költöttük el. Ha azonban nagyobb összeghez jutottunk, ezüstkoronával ajándékozott meg nővérem keresztapja vagy az én jómódú tűzoltó-főparancsnok keresztapám, sietősen bekapkodott ebéd után nyargalvást igyekeztünk a Városliget felé. Gyalog, magától értetődik, villamoson utazni nálunk kidobott pénznek számított. Egy alkalommal, amely egyúttal Mariska hattyúdala is volt, itt találkoztunk a kedves emberrel.

Útirányunk a Lipót körút, Podmaniczky utca, Aréna út volt, a beszélgetés és olykor heves vita tárgya, hogy miként egyeztethetők össze a látnivalókra vonatkozó kívánságaink. A messzi kintorna hangja olyan volt, mint a csatakürt, vágtában közeledtünk a célhoz. A mai vurstli, egyesülve a Vidám Parkkal, előkelő, gondozott terület, ahol „ügyelünk a tisztaságra”. Csinos, zárt kőépületecskék szabályos rendje szigorú pénztárfülkével és neonfény. Villanyáramra működő zeneszekrény, és illedelmes mutatványok. Aszfaltozott járda és úttest, tejcsárda és sörpavilon. Az én gyerekkoromban festői rendetlenségben lazán összetákolt fabódék útvesztője volt a vurstli, tele rekedten bömbölő kikiáltók és mindenfelől szüremlő zene hangjával. Bokáig gázolt a láb vastag portengerben, amit színesen pettyezett a beletaposott konfetti s a kígyóként tekergőző szerpentin. A mutatványosbódék elhelyezését nem zavarta semmiféle rendszer. Keresztben csíkozott trikót viselő „Liliom” invitált a ringlispílre, őt ádázul túlharsogta a haltestű nő menedzsere. Volt óriás nő és szakállas nő. Jövendőmondással egyaránt foglalkoztak nők és férfiak, de jövőjét bárki megtudhatta kis összehajtogatott színes céduláról is, amit papagáj vagy fehér egér húzott ki egy ládikóból, osztogatva jó- és balsorsot. Bakák, kis cselédlányok közé otthonosan keveredtek a Liliputi Színház törpéi. Mi volt még? Bolhacirkusz és Helfgott bácsi fényképészeti műterme, panoptikum és megszámlálhatatlan céllövölde, hajóhinta és parányi vasútját zötyögtetve vontató, tüzet okádó sárkány. Asztalkákon kirakva édesség, krachedlisüvegek, trombita és kereplő, kosarakban perec és óriáskifli, meg lépten-nyomon ég felé törő színes léggömb. Fülsiketítő zaj és tarkaság, körforgás és hullámzás volt az egész vurstli, igézet, szédítő boldogság, és sóvárgó kielégítetlenség – nekünk ezt is jelentette, hiszen pénzünkből csak szerény örömökre telt. Az ötkrajcáros ringlispílen egy menet alatt használtuk valamennyi rögzített alkalmatosságot, lóra fel és lóról le, autó, díszes hintó, a menettel ellenkező irányba forgatható kis lugas, fel és alá hullámzó csónak, és Dezső külön szórakozása: hosszas kunyerálásra forgathatta a kintornát. A céllövöldében kitömött bábokat állított, s kiterjedt ismeretsége folytán a puskákat is megtölthette. Én meg sírtam, az volt a vége. Kétségbeesetten vágyódtam óriáskifli és léggömb után, de testvéreim lehurrogtak: a pénzt egyenlő arányban költjük. Jobb híján én is szerpentint szedtem a körhintánál, mint Dezső, egész nyalábbal, és gombolyítottuk a színes szalagokat karikába, hogy ismét egyetlen biztos hajítással célba találjunk vele valamely büszkén vágtázó amazont vagy katonát.

S csak mindezek után érkezem a kiindulóponthoz, a Barokaldi-cirkusz elé.

A szórakozást itt kezdtük, az ingyenes látványosságnál. A kinti közönség körében időnként megjelent egy fekete szakállas ember, perselyét csörgetve, az adakozás alól azonban mi kivontuk magunkat. A perselyes ember közeledett, mi meg távolodtunk – egyszerű volt ez, minden gyerek tudta. A felejthetetlen nap is a Barokaldinál, vagy ahogy neveztük, a Garibaldinál vette kezdetét. A fából épült cirkusz egészen a vasútnál volt, Klóos Janka Magyar Nemzeti Hajóhintája mellett. Jó kis ablakot találtunk, s egymáshoz préselődve Böske, Dezső, Mariska és én érdeklődéssel, szakszerű, gunyoros vagy elismerő megjegyzésekkel kísértük a porondon és a cirkusz kis színpadán történőket. Mariska a fejünk fölé ágaskodott. Egyszerre megszólalt mögötte egy mély férfihang: – Segítek, kisasszony. A hang tulajdonosa kissé a levegőbe emelte Mariskát, s ő, szokása szerint sikongott és nevetgélt kis pukkanásokkal. Böske hátrafordult. – Hallgass! – kiáltott Mariskára. Majd az idegennek: – Maga meg ne nyúljon hozzá! Mariska a földre huppant, az ismeretlen pedig azt mondta: – Drága kislány, ne nézzen olyan haragosan a Sanyi bácsira. A szóváltásra mi is megfordultunk Dezsővel. Az idegen sötét ruhát viselt, csokornyakkendőt és sárga szalmakalapot. Féloldalasan, sétabotra támaszkodva, sorban szemügyre vett bennünket. Az én harcias és büszke nővérem máris indulni készült a tolakodó közeléből – mi nem ismerkedtünk, és nem barátkoztunk. Az idegen udvariasan utat engedett, és búcsúzóul a fejbőrét mozgatva ide-oda lendült fejbőrén a szalmakalap. A mutatvány elképesztette Dezső bátyámat. – Hogy csinálja a bácsi? – érdeklődött. A közeledéstől az idegen bátorságot merítve Mariskára hunyorított, jelezve,

hogy megtalálta a barátkozás módját. Harmincéves lehetett, talán több is, borotvált arca mozgékony, változatos és mulatságos fintorokkal, beesett szempárja is vonzó. – Bagatell, kisöcsém – mondta. Érdeklődéssel körülálltuk, és ő a fejbőrét, majd a fülét mozgatta, azután váratlanul az állába szippantotta az ajkát. Dezső rángatózó arccal folyton kérdezgette: – Mozog? – Majd, majd – biztatta a sétapálcás ember. – Gyakorolni kell, mint a trombitálást, azután megy, akár a papnak az imádkozás. Elindultunk, ő követett. Dezsővel olykor hátrapislogtunk, ekkor sebesen valami mutatványba kezdett a botjával: az ujja hegyén táncoltatta, majd az orrán, az állán, könnyed tánclépésekkel egyensúlyozva. Dezső nem tudott ellenállni a vonzásnak; lassacskán melléje sompolygott, és most már valami laza összetartozással együtt haladtunk a körhinta felé, Böske, a pandúr, elöl Mariskával, én el-elmaradozva Dezső és új barátja közelében. Bátyám furcsa mondásain, dünnyögő hangján jól szórakozott az idegen, és ilyeneket mondott: – No lám, nem vagy te buta gyerek. Úgy éljen Bali Mihály, hogy sokra viszed! Bali Mihály, az állami ítéletvégrehajtó nevét ismerte az ország apraja-nagyja, Dezső is, tehát az elmésségen jóízűt nevetett. Az idegen említette, hogy neki is volt egy öccse, ügyes kölyök, valamikor együtt csatangoltak a Ligetben. Dezső érdeklődött: – Mi van vele? Meghalt? – Úton van – felelte a csokornyakkendős ember titokzatosan. Mondanivalóját olykor közvetve, rajtunk keresztül az elöl haladó Mariskához intézte, ő kuncogott, a fejét kapkodta hátrafelé, erélyes nővérem pedig jókorát csípett a karjába. Így érkeztünk a körhintához.

Szólt a zene, lovak és disznók száguldoztak körbe, az egészet bevonta a sok szerpentin tarka füzére. Tanakodtunk, hogy máris felváltsuk-e a két koronánkat. Vitánkba beleszólt az eddig tisztes távolban meghúzódó idegen: – Ugrás, gyerekek! Sanyi bácsi fizet egy menetet. Mariska mint felelős személy, és hogy ezúttal megelőzze Böskét, kényeskedve rákezdte: – Mit gondol maga, ezek úri gyerekek. – Látom én, hogy nem akárkifélék. – A papájuk író volt, ha akarja tudni. Az idegent egy pillanatra meghökkentette apánk különös foglalkozása, mert bizonytalanul kezdte: – Ejha… szép… szép… Nagyra becsülöm az írókat – folytatta, és tisztelettudón megmozgatta fején a szalmakalapot. – Az én apám… Mariska hangja szemtelenül csattant: – Talán a maga apja is író volt? – No lám, a kis kíváncsi! – Összevont szemöldökkel nézett Mariskára, majd fürkészőn ránk, s végül valami kihívással a hangjában mondta: – Az én apám nem írt. Hordár volt. Féloldalasan a botjára támaszkodva kissé elfordult, mintha nem akarna tovább terhünkre lenni a társaságával. De mi szerettük a hordárokat. Emlékeztünk a sok hordárra apa temetésén, piros sapkát viseltek és számozott bádoglapot. Dezső ezt közölte is az idegennel, majd valamennyien felugráltunk a mozgó korongra. A szalmakalapos ember is. Kurjantozva, hetykén száguldott mellettünk a lován, a disznón és a zebrán, s a vele folyvást kötekedő Mariskára ügyet sem vetve, egészen belefeledkezett a játékba. Amikor a Liliom beszedte az öt krajcárokat, valamennyiünkért fizetni akart, Böske azonban nyersen elutasította. Később is békétlenkedett, hogy mit akar tőlünk ez az alak, de a barátság létrejött, és a ringlispíl után már öten együtt ődöngtünk a bódék között, tanakodva, hogy

mire költsük a pénzünket. Az idegen ízlése majdnem mindenben egyezett a mienkkel, olyan szórakozást indítványozott, amihez nekünk is kedvünk volt. A barlangvasutat ostoba sárkányával megvetette, mi is. A hajóhinta nem illik kislányokhoz, de mi sem szerettük a hajóhintát, és egyet gondolva iramodtunk a céllövölde felé. A kikiáltók rekedt hadarását mint röppentyűk kísérték a mi barátunk sziporkái, nővérem élesen süvítő megjegyzései, Dezső monoton hangja és az én mámorosan viharzó jókedvem. Sanyi bácsi öt óriáskiflit vásárolt, ezt a panoptikum lépcsőjén ülve elfogyasztottuk. Hosszan ácsorogtunk minden egyes látványosság előtt, és alkonyattájt még volt egy felváltatlan koronánk. Később Dezső is, én is a kedves ember kezébe kapaszkodtunk, ez eleinte mintha feszélyezte volna, egy időre abbahagyta a tréfálkozást. Mariska morcos volt, elvégre az idegent ő hódította meg, most mégis kizárólag velünk foglalkozik, az sem tetszett neki, hogy végül Böske is fölengedett a szalmakalapos irányában, és jókat nevet annak mondásain. Sürgette a hazamenetelt, Dezső azonban kijelentette, hogy szomjas. Klóos Janka Magyar Nemzeti Hajóhintája mellett volt egy kis vendéglő; az idegen megkérdezte Mariskától: – Mit szólna a kisasszony egy pohár sörhöz? – A gyerekek nem isznak alkoholt. Kapnék én az anyjuktól! – No lám, a kis okos. Maga csak nyugodtan bízza rám a gyerekeket, tudom én, hogy mi való nekik. Egy málnaszörpöt elfogadnak a Sanyi bácsitól, ugye, Bözsike? Dezső megilletődötten kérdezte: – A bácsinak honnan van annyi pénze? – Akad… mindig akad, kisöcsém – felelte tűnődőn Sanyi bácsi. Hosszas huzavona után bevonultunk a vendéglőbe. Dezső mindenáron a sramlizenekar közelében akart elhelyezkedni, ténferegtünk az asztalok között, s végül is vendéglátónk indítványára egy távoli, félhomályos sarokban foglaltunk helyet. Dróthuzalokon lampionokat himbált az enyhe szél, a Barokaldicirkuszból nevetés és taps hallatszott, körülöttünk zsongott a vurstli nagy, egybeolvadó zsivaja. Eleinte illedelmes csöndben üldögéltünk – szokatlan volt a helyzet. Azután a málnaszörptől fokozatosan megrészegedtünk, a hangulat

emelkedett, Sanyi bácsi együtt dünnyögte a zenekarral a Gulyás Miska és Káposzta Sáriról szóló dalt, s minket egészen elragadott vele. Mariska aprókat kortyolt a söréből, a poharát minduntalan Sanyi bácsiéhoz koccantotta, s nevetés buzgott a torkából, mint a forrásvíz. Egyik asztaltól elszabadult egy léggömb, lomhán, de kérlelhetetlenül szállt egyre magasabbra, és én vágyakozva nyújtottam utána a kezemet. A sárga szalmakalapos kedves ember vigasztalt: – Ne búsulj, Zsuzsikám, hazamenet veszünk neked is. Úgy éreztem, nincs szó, ami kifejezné Sanyi bácsi kedvességét, így vélekedtünk valamennyien, most már Böske bizalmatlansága is fölengedett, s hogy rokonszenves neki az idegen, azt egy egészen apró tünetből állapítottuk meg. Lassan bealkonyult, csupán a libegő lampionok világították meg az asztalunkat, s fájó szívvel készülődtünk hazafelé. A mi új ismerősünk szeme megpihent Böskén. – Olyan szép és olyan édes vagy, Bözsike, hogy menten sírva fakadok. Így szólt, és ekkor az én nővérem, aki a megszokás közönyével engedett el a füle mellett bókot, hízelgést, hódolatot, az én szigorú és rátarti nővérem elpirult az örömtől, és a kedves emberre mosolygott. E kellemes hangulatot zavarta meg egy keménykalapos, tömött bajszú ember. Felbukkant a barátunk háta mögött, s a vállára csapott. – Na, Zoli, szórakozunk? A Zolinak nevezett Sanyi bácsi felugrott, és vigyázzba merevedett. – Ezek kicsodák? – kérdezte a keménykalapos. Ezek! A durvaságtól elképedten megmozdultunk. Az élet dolgaiban járatos Mariska eszeveszett gyorsasággal rúgta ki maga alól a széket, majd a karunknál fogva felrángatott minket. – Maradjon csak, fiam. – Majd megint Sanyi-Zolihoz fordult. – Ki ez a lány? A szegény ember állt, haptákban, mellére szorított szalmakalapjával, s csak most láttuk, milyen kopasz. Amint magam elé idézem, az arcán, tartásában nem

mutatkozott félelem, csupán nagy megalázottság, s amikor Dezső eléje állt, rá sem nézve, gyengéden félretolta. – Véletlen ismeretség – mondta a keménykalaposnak. – Egy pohár sört ittam az asztaluknál, felügyelő úr, kérem. – Majd kiderül. Na, indulás – vezényelt az ember. A barátunk pislogott, és úgy tűnt, most valóban sírva fakad. Mariska visítva lökte el a felügyelő kezét, mi hárman Sanyi bácsi körül tömörültünk, Böske szeméből szikrázott a harag. – Hagyjon neki békét! Hová viszi? Dezső azt dünnyögte: – Maga ronda alak. Maga ronda alak. A ronda alak pedig terelt bennünket kifelé, mögöttünk loholt a kétségbeesett pincér, a nagy zajban is élesen különvált Mariska sikoltozása, majd váratlanul elhallgatott, mert a keménykalapos megmarkolta a karját, és rámordult: – Ne csináljon itt feltűnést, hallja? Gyászos menetben vonultunk, elöl mi négyen, mögöttünk a két férfi, ki a Ligetből, s lassan lemaradt a rikoltó zene utolsó foszlánya is. Mariska hüppögve, csukladozva sírt, s az én botladozó lépteimet támogatta. Pislákoló gázlámpák gyér fényében jártunk ismeretlen mellékutcákon, időnként hangzott mögöttünk a vezényszó: – Jobbra… Most balra… Nagyobb szobában várakoztunk. Több rendőr volt ott, az egyik nevén szólította Zolit, s jókat röhögve magyarázott róla a társainak. A fal melletti lócán ültünk a bőgő Mariskával, s Dezső, mikor végre sikerült elkapnia Zoli pillantását, bátorító, de suta fülmozgatással kísérletezett. Nagy sokára megérkezett egy idősebb, egyenruhás rendőrtiszt, s miután helyet foglalt az íróasztalnál, szintén ismerősként üdvözölte a barátunkat: – Na, Zoli, családostul?

A kedves ember közben visszanyerte a biztonságát, és rákezdte, hogy véletlen ismeretség, az asztalunknál fogyasztotta el a pohár sörét. A kapitány úr küldjön haza bennünket, mert a mamánk halálra rémül, és hogy a boldogult író úr így meg úgy, a kapitány úr mint művelt úriember bizonyára megérti… A rendőrtiszt leintette, és Mariskát szólította. – Állj csak ide, finom mákvirág. Kié ez a három gyerek? Mariska zagyva és felviharzó zokogással meg-megszakított előadásából szép lassan kiviláglott a tényállás: apánk neve, anyánk foglalkozása, lakcímünk, és minden egyéb: hogy az asszonya tudomása szerint labdázunk és diabolózunk a Margitszigeten, és hogy megöli Mariskát, ha mindez kiderül; a szalmakalapos neki mindjárt gyanús volt a költekezésével meg a közönséges modorával, ugye figyelmeztettelek, Bözsike! Késő van, villamospénzünk sincs, mi lesz velünk, és így tovább. De akkor már mi is az asztalnál álltunk, és nővérem vadul kiáltott Mariskára: – Te piszok! Mit árulkodsz itt! – Én… én… – dadogta Mariska. Dezső, szurtos kis bátyám, a világcsavargó, a rendőrtiszthez nyomult az íróasztal mögé, és megtartotta a maga furcsa kis védőbeszédét. – A rendőr bácsi nem ismeri őt, nagyon kedves ember… nagyon kedves ember. A papája hordár volt. A bácsinak könnyű hencegni… – Eredj innen, fiú! A keménykalapos kifelé tuszkolta Sanyi bácsit, ő visszaszólt az ajtóból: – Viszontlátásra, gyerekek. – Ne pofázz! – szólt a detektív. Eltűntek, s mi is indulhattunk, Mariska kétségbeesett tiltakozása ellenére rendőri kísérettel. Késő este volt, úgy tíz óra körül. A rendőr kint álldogált a villamos peronján, mintha nem tartozna hozzánk, majd a Lipót kőrútnál együtt leszálltunk.

A kapuban Lajos bátyám őrködött. A rendőrt látva igen elkomorult, s a porig sújtott társaság némán bandukolt fölfelé a lépcsőn. A harmadik emeleti folyosón egy sötét, zilált asszonyalak toppant elénk, eszelős kis sikolyai visszhangoztak a ház éjszakai csöndjében. A rendőr csillapította: nincs semmi baj, nyugodjon meg. A gyerekszobában gunnyasztottunk, míg anya kint tárgyalt a kísérőnkkel. Hallatszott keserves, fel-felívelő sírása, majd csukódott az előszobaajtó. Anyánk azt mondta Mariskának: – Eredj ki, többé ne lássalak! Minket ágyba fektetett, és most már elcsöndesedve, lassan csordogált a könnye. – Mit szólna apátok – motyogta –, hogy így vigyázok a gyerekeire… – Egyszerre előtte állt Dezső kurta hálóingében. – Apa nem engedte volna, hogy becsukják – állította szent meggyőződéssel. – Apa megvédte volna. Anya idegesen elnevette magát. – Eredj már a szamárságaiddal. Apátok egy betörőt? – De mikor olyan kedves ember! Belőlem feltört a csalódott sírás. – Éppen meg akarta venni a luftballont! Anya álmélkodott: – Igazán? Kedves volt? Kórusban lelkesedtünk: – A legkedvesebb, anya! A legislegkedvesebb!

A MI „ELŐKELŐ” ISKOLÁNK

Nővéremmel négy nyarat töltöttünk a törökbálinti francia zárdában. A Notre-Dame de Paris-rend 1880 körül telepedett át Párizsból Magyarországra, azt azonban nem tudom, hogy a törökbálinti kis közösség az egész rendet képviselte-e vagy annak csak egy részlegét. Zsámbékon is volt otthonuk, menedék öregek és gyógyíthatatlan betegek részére; később hallottam, hogy az egész zárda odaköltözött, további útjukat már nem tudom követni. Mi négy éven át, az első világháború kitöréséig voltunk nyári vendégei a zárdának. Az apácák többsége francia volt, jobbára idős nők; a francia nyelv használata kötelező volt a néhány magyar származású apácára és a növendékekre is. Ez a szabály a három nyári hónapra vonatkozott, télen a tanítási nyelv természetesen magyar volt – a zárdában bentlakó, de a faluból bejáró növendékek is négy elemi és négy polgári osztályból tehettek vizsgát. A bentlakók a tanév végén hazautaztak, s a megürült hálótermekbe „nyaraló” kislányok költöztek. Az épület manzárdszobáit is kiadták az apácák, nagyrészt tanárnőknek. Nem tudom, ki hívta fel anya figyelmét a Pest környéki zárdára. Valamikor 1910 májusában kiment Törökbálintra megbeszélni a felvételünket, s a főnöknő vállalt minket a nyári szünidőre. Szándékosan használom a „vállalt” kifejezést, mert felvételünknek több akadálya volt. Reformátusok voltunk, nemkívánatos elemek egy katolikus közösségben, de a főnöknő, végighallgatva anyát, egyetlen fejbólintással elintézettnek vette ezt a körülményt. Azt is, hogy anya nem tud értünk, kettőnkért, havi százhúsz koronát fizetni; a főnöknő nagyúri gesztussal ezt az összeget azon nyomban a felére mérsékelte. Francia grófnő volt, a magyar kultúra és főként a magyar irodalom bizonyosan távol állott tőle, de mikor megtudta, hogy apánk író volt, s hogy halála óta anya egyedül gondoskodik négy gyerekéről, pillanatnyi tétovázás nélkül tette ezeket az engedményeket. Öreg volt és bölcs, ítéletei vitás ügyekben igazságosak, egészében nagyvonalú és méltóságteljes egyéniség volt a „mère supérieure”. Június elején vonultunk be a zárdába. Kétemeletes épület, utcára néző háló- és tantermekkel, az emeleteken végighúzódó folyosók ablakai az első kertre nyíltak; innen néhány lépcsőfok vezetett az alsó kertbe, ennek végében emelkedett a Kálvária-domb. Az első kertet szökőkút ékesítette és teniszpálya, az alsó kertben – növényzete igen dús volt, tarka virágágyások, szépen nyesett

fák és bokrok, kavicsos utak – a zárda öreg francia plébánosának, „mon père”nek földszintes, fehérre meszelt háza; a kertben még kétoldalt, egymással szemközt két hosszú veranda, az egyik csukott, színes üvegablakokkal, a másik nyitott, s mindegyikben asztalok, padok. Az első évben elég sokan voltunk, vagy harminc velünk körülbelül egykorú kislány, jómódú és kevésbé jómódú polgárok, orvosok és kereskedők gyermekei, de volt három falusi is bő szoknyában, szűk rékliben. Mi ketten napokig nem tágítottunk egymástól, úgy éreztük, menten végünk van, ha elengedjük egymás kezét. Minden idegen volt; a csöndes folyosók, közös hálótermek, az étkezések, s az egésznek virág- és tömjénillata, a szentek szobrai, amelyekkel léptennyomon összetalálkoztunk, a nesztelenül lépkedő, fekete ruhás nők, a különös szabályok, a francia nyelv, az áhítatos hangulat, minden, minden! Félelmetesek voltak társaink is, legtöbbjük rutinos kis zárdalakó, aki nem az első nyarat töltötte a törökbálinti zárdában, ők fürgén térdet hajtottak a folyosó sarkában felállított, virágtartókkal körülvett Mária-szobor előtt, fáradhatatlanul, jövésmenésük közben is keresztet vetettek, okkal és ok nélkül, mosakodásnál magától értetődő szeméremmel elfedték meztelen hátukat a törülközővel, és buzgón karattyoltak franciául. Ez utóbbi hallatlanul imponált nekünk, s mivel amúgy is tilos volt a magyar nyelv használata, az első napon már utánoztuk őket. Az apácákat ma mère-nek, anyámnak szólítottuk, az öreg, kedves plébánost mon père-nek, atyámnak, s ez szép volt, olyannyira, hogy amint feltűnt közelünkben egy fekete ruhás alak, száguldtunk feléje, hogy megszólíthassuk. Az első napon a fehér szakállas öreg pap is átment a kerten – ő soha nem tartózkodott a növendékek között, magányosan élt kis házában, s csupán a kápolnában láttuk –, a lányok mindegyike kézcsókra járult elébe, s kissé éneklő hangon üdvözölte. A plébános észrevett minket, jövevényeket, valamit kérdezett, és megsimogatta Böske haját. Nővéremet e gyengéd mozdulat annyira föllelkesítette, hogy előállt egy nap alatt szerzett teljes francia szókincsével: – Bon jour, ma père! Az ily módon nőneműnek deklarált pap belemosolygott hófehér szakállába, a kislányok viháncoltak, súgtak és búgtak, a nővérem szeme haragos villámokat lövellt. Az öreg pap ment tovább, s ismét érthetetlen szövegű kórus búcsúztatta. Eredetiben ez így hangzott: Loué soit Jesus Christ – dicsértessék a Jézus Krisztus – s a válasz: ainsi soit il – ámen. Nővérem első kudarca után jól

odafigyelt minden szóra, s vele együtt én is, másnap már hadartuk a többivel: Luészvánzsézükri! Az apácák és a pap válaszát így értelmeztük: Ensziszvátil. Mon père minden reggel misét mondott a kápolnában, ezen megjelent valamennyi apáca és növendék. Velünk közölték, hogy reformátusok lévén nem kell feltétlenül részt vennünk a katolikus szertartáson. Ennek ellenére ott voltunk már az első hajnali misén, nem akartuk társnőink irigységét fölkelteni kiváltságos helyzetünkkel, s űzött a kíváncsiság és a vágy, hogy ne legyünk kirekesztett tagjai a közösségnek. A kislányok együtt mormolták a francia mise szövegét az apácákkal. Pontosan tudták, melyik mondatnál kell belekapcsolódni, mikor kell felállni, térdet hajtani, keresztet vetni. Bámulatos volt ez, képtelenségnek tűnt, hogy valaha is megtanuljuk. Nem vettük le szemünket a három K. kislányról. Ők ugyanis az egész misét végigtérdelték, s Ágnes, aki még iskolába sem járt, hallatlan biztonsággal darálta az imákat, s görgette dallamosan a francia r betűket. Egészen apró lányka volt ez az Ágnes, de a kápolnában tanúsított magatartásával tiszteletet ébresztett bennem, mit nem adtam volna, ha mindazt tudom, amit ő! Hanem ez időbe telt, viszonylag rövid időbe. Az első vasárnapi misén, amely később kezdődött és tovább tartott a hétköznapinál, a töméntelen virágtól illatozó kápolnában már otthonosan viselkedtünk, s fújtuk együtt a többivel, monoton hangon és mégis áhítattal: „Notre pere qui es aux cieux…” Oly szép volt minden, az apácák latin és francia éneke, a mi keményített, fehér, hímzett ruhánk, simára kefélt, szoros fonatba kényszerített hajunk, a tömjén titokzatosan lebegő füstje, s a hangulat, ami eláradt bennünk, és fogva tartott négy esztendeig, amint beléptünk a zárda hűvös kapualjába. Pontos időbeosztással éltünk. Rendszeres franciaoktatásban is részesültünk, de csekélyke tudásunkat nem az órákon szereztük, hanem játék közben társainktól, s amikor anya először látogatott ki Törökbálintra, álmélkodott és örvendezett. Tehát életünknek pontos órarendje volt, de az idő nagy része játékkal telt. Mise után következett a reggeli, majd franciaóra, azután ebédig játék a kertben, és felváltva, négyes csoportokban teniszeztünk. Olykor egész napos kirándulást tettünk a Kamaraerdőbe, mindenki csinos zacskóban megkapta egész napi élelmét. A zárdában francia koszt volt, ismeretlen és igen finom ételek, más volt a kenyér, a köretek, a sütemény is.

Ebéd után párosával végigsétáltunk a falun, a fejünkön szalmakalap, a kezünkön kesztyű, ez igen szigorúan vett szabály volt! – s fel a domboldalra. Milyen titokzatos vadonnak tűnt nekem a törökbálinti erdő, milyen felejthetetlenek az ott töltött órák! Szamócát szedtünk és szedret, málnát, a nyár vége felé félig érett mogyorót. A Paradicsomhoz volt hasonlatos a törökbálinti hegyoldal rejtekhelyeivel, sok tarka virágával, és fű között, bokrokon és fákon dúsan kínálkozó csemegéjével. Otthon ismét játék, és vacsora után folytattuk. Lassan esteledett, sötét árnyékát vetette ránk a Kálvária-domb, mi körbekeringtünk, és énekeltük: „Sur le pont d’Avignon…” Pontosan nyolc órakor megszólalt a kápolna kis harangja, ekkor a mondat közepén abbahagytuk, s kezünket összetéve imádkoztuk az Angelust. Azután már sötét este volt, és mi vonultunk az emeleti hálótermekbe. Csönd volt a zárdában, a falusi utcán, az egész környező világ békésen pihenni látszott, amint mi befejeztük a napot. Vasárnap éjszakákon hallottuk a falusiak énekét és harmonikaszót, ez volt minden nesz, s olykor távoli kutyaugatás. Három, eseményekben bővelkedő éjszakára mégis emlékszem. Egyszer az történt, hogy denevér repült a hálóterembe, és óriási riadalmat okozott nesztelen szárnyalásával. Kiugráltunk az ágyból, s a mécses fényénél törülközőkkel üldöztük a riadtan cikázó állatot. Kis fülkéjéből nagy sebbellobbal előkerült az egészen fiatal felügyelő apáca, és rémült „ah” és „oh” kiáltásokkal céltalanul szaladgált az ágyak között, sok mindenféle fehérség lebegett alakja körül. A nagy csatazajra egymás után benyitottak az apácák, s végül megjelent mère supérieure is, kifogástalan fekete öltözékben, fekete fátyollal, s mindenekelőtt visszaparancsolta fülkéjébe hiányosan öltözött felügyelőnőnket. Felbolydult az egész ház, kísérteties árnyékok üldözték az elérhetetlen magasságban szabályosan köröző denevért, sikongás, visítás és nevetés hangzott, mindez a mécses pislákoló fényében. Azután a denevér egyszerre megunta a nagy hűhót, és kirepült az éjszakába. A második esemény kis fekete bogarak inváziója volt. Ellepték a falakat, a mennyezetet, s onnan koppanva hullottak a takarónkra, arcunkra és hajunkra. Egész éjszaka hisztérikus gyereksírás töltötte be a hálótermet, senki nem akart ágyában maradni, s a sűrű egymásutánban ismétlődő koppanásokat olykor már velőkig hatoló sikoltás követte. A rovarok, akárcsak a denevér, másnapra maguktól odébbálltak. Nem lehet tudni, honnan jöttek, és hová tűntek, de rossz emlékük él bennem ma is.

A harmadik alkalommal nem kisebb tünemény riasztott fel minket, mint egy földrengés. Az ágyak megbillentek, poharak zuhantak a kőkockákra, felborult a mécses, s egy Mária-kép levált a falról. Rémületünk határtalan volt. Mère supérieure vezetésével a kápolnába vonultunk, fogvacogva mormoltuk a Miatyánkot és az Üdvözlégyet, majd teát kaptunk, aprósüteményt, s együtt maradtunk felnőttek, gyerekek, míg megnyugodtunk mi is s a föld is. Ez volt az egyetlen eset, amikor kissé meghitt, családias kapcsolatunk volt az apácákkal. E francia arisztokrata nők túlnyomó többsége, elsősorban mère supérieure s a ritkán mutatkozó, vénségesen vén hercegnő, akit mère seigneurnek hívtak, derűs és egyenletes kedély volt. Úgy tudtak kormányozni minket, hogy a fegyelmet nem éreztük kényszernek s szabadságunkat különösebben megnyirbáltnak, a közönyt pedig, amit valamennyiünkkel szemben tanúsítottak, észre sem vettük. A mi előkelő származású francia nevelőink szemében mindannyian alacsonyabb társadalmi réteghez tartoztunk, de nem voltak kicsinyesek, és még kevésbé „sznobok”, hogy ezt éreztessék velünk. Egyenlő elbánásban részesültünk mi ketten, a fél tandíjat fizető, református vallású, zárdai fegyelemhez nem szokott, Lipót körúti lázadók meg a budapesti orvosprofesszor ruhával, zsebpénzzel gazdagon ellátott leánykája, és Gizi, a nehézkes falusi kis tuskólány, aki egy szál kartonruhában érkezett. Nyaralók voltunk, és az apácáktól mindazt megkaptuk, amire igényünk lehetett, jó ellátást, tanulást, szórakozást, s személytelen, szívélyes, jóindulatú bánásmódot. Teljesen másként festett a dolog a már említett három K. lány esetében. Tulajdonképpen négy testvér élt ott egy fedél alatt, a negyedik azonban a szép és a húgaiétól annyira elütő Mère Therese de l’enfant Jesus nevet viselte. Egyik fiatal magyar apácája volt ő a rendnek, de testvéreivel is csak franciául beszélt. Talán árvák voltak, nem tudom ma már, s azt hiszem, akkor is keveset tudtunk családi körülményeikről. Vakációra sem távoztak a zárdából, nem is látogatta őket senki. Tudtuk, hogy amint elérik a megfelelő kort, belépnek a rendbe. A testvérek között a legidősebb, Anna, már akkor is valóságos kis apáca volt, lesütött szemű, zárkózott és kiismerhetetlen; tartottunk tőle, és apró titkainkat vele nem közöltük. A K. lányok nálunk jóval beavatottabbak voltak a zárda ügyeibe, és egészen más bánásmódban részesültek. Soha semmiféle szabálytalanságot nem követtek el, s noha kislányok voltak, hallatlanul fegyelmezettek. Időnként órákra eltűntek, nem tudtuk, hol jártak és miért. Az apácákkal együtt részt vettek a kápolna feldíszítésén, olykor énekeltek a

kórusban. Az ő francia kiejtésükre minden apáca gondosan ügyelt, s ha minket nagyon is elragadott a jókedv, őket nővérük azonnal maga mellé parancsolta. A ruhájukon nem volt semmiféle dísz, a hajukban szalag, nem volt egy önfeledt szavuk vagy mozdulatuk, nevetésük, mert örökösen magukon érezték az apácák figyelő tekintetét. Ahogy e három kislányt előkészítették a kolostori életre, abban volt valami szomorú és félelmetes. Különben csinos gyermekek voltak, ügyesek a játékban és a táncban! Egyszer ugyanis egy fiatal apáca ügyelt fel ránk a kertben, este volt, sötétedett. Mi vadul kergetőztünk, jókedvünk magával ragadta a kis nővért is, velünk szaladgált lebegő fátylával, s úgy látszik, ez öntött bátorságot a két kisebbik K. lányba, mert egyszerre járni kezdték a „gopakot”, boszorkányos fürgeséggel. Mennyire irigyeltem őket! Mondom, gyöngédségben nem volt részünk, de sérelem sem ért soha, sem mellőzés vagy igazságtalanság, ami fájdalmas és felejthetetlen. A barátságos közöny, amellyel minket, „nyaralókat” kezeltek, annyira nem volt bántó, hogy mi rajongva szerettük egyik-másik apácát. Mozgásukban, fekete öltözékükben és ünnepnapokon viselt, a feketére tűzött fehér vászonfátylukban, a mosolyukban és francia beszédükben, templomi éneklésükben annyi nőies báj és jó ízlés volt, hogy hatásuk nem enyészett el a szeptemberrel, pesti iskolaévünk kezdetén. Amint tavaszodott, készülődtünk a zárdába, terveket szőttünk, és találgattuk, kik lesznek ott a régiek közül. Anyánk is nagy buzgalommal, éjszakákon át varrta a „kelengyénket”, kartonruhákat s a fehér ünneplő ruhát, fehérneműt és csipkés kötényt. A háború kitörése ott ért minket. Ez volt utolsó törökbálinti nyarunk.

De bármilyen szép és meleg emlékeim fűződnek a törökbálinti zárdához, a továbbiak nélkül nem tartanám fontosnak felelevenítésüket. A mi „előkelő” iskolánk nem a zárda volt, hanem az Andrássy úti Állami Felsőbb Leányiskola és Leánygimnázium, s tulajdonképpeni mondanivalóm erre az intézetre vonatkozik. Nézze el nekem az olvasó, hogy ezúttal nem igyekszem eltitkolni a szándékot, amiért írásba kezdtem, s ez bizony kissé oktató célzatú. Azoknak szól, akik nem tudják, mi a tandíjfizetés s főként a tandíjhátralék, s azt sem sejtik, mennyire megalázó sok fizető növendék között tandíjmentesnek lenni. S az ösztöndíjat, diákszállást, nyári táborozást, esetleges külföldi kirándulást, az elhelyezkedést, majd a prémiumot olyan magától értetődőnek tartják, hogy keveslik is, többet és még többet követelnek. Nem tudják talán azt sem, mit

jelent megalázottnak lenni kivételezettek, szegénynek gazdagok között – e lelki gyötrelem hatása egy életre szól. Miért írattak minket az Andrássy úti előkelő iskolába? Több oka volt ennek. Akkor már az iskola növendékei voltak jól nevelt unokanővéreink és úgyszólván minden ismerős kislány, ide íratta be Heltai Jenő három lányát, s magától értetődőnek tűnt, hogy nekünk is ott a helyünk. Iskoláztatásunk ügyét apa halála óta nővérem befolyásos keresztapja intézte; egy telefonbeszélgetéssel oldotta meg felvételünk és tandíjmentességünk kérdését. Azután kiderült, a kezdet legkezdetén, hogy anyagi szempontból milyen terheket jelent az új iskola. Mindenekelőtt sötétkék és fehér matrózruhát kellett csináltatni. Lüszterkötényt és fehér kötényt. Tornaruhát és tornacipőt beszerezni, s Bérczy belvárosi kézimunkaüzletében az egész esztendőre szóló kézimunkaanyagot, pontosan emlékszem: harminckét koronáért csinos dobozba csomagolva némi kongré, vászon, varró- és kötőtű, pamutok. Mellesleg említem meg a könyveket, füzeteket, író- és rajzeszközöket, szótárakat, tolltartót és iskolatáskát, hiszen ezek kötelező és szükséges dolgok manapság is, a különbség csupán az, hogy az Andrássy úti iskolába mindenből fölös számmal kellett vásárolni, a legdrágábbat, a legfinomabbat, előírás szerint a legfényűzőbb belvárosi üzletben. S itt, ezen a ponton kezdődött már kálváriajárásunk, tartott négy hosszú esztendőn át, s hatásában a mai napig. Anya súlyos gondok és lemondások árán megcsináltatta a sötétkék matrózruhámat; úgy gondolta, hogy a fehérre majd egy későbbi időpontban kerül sor. Ámde első nap, a megnyitó ünnepségen több száz hófehérbe öltözött lány között csupán én jelentem meg sötétkékben – nővéremnek volt már fehér ruhája. Az iskola nagy, négyszögletes udvarán zajlott le az ünnepség, a tanári kar és a szülők jelenlétében, s külsőségeiben hasonlított egy Molnár Ferenc-bemutatóhoz vagy lipótvárosi zsúrhoz. A szülők között az akkori irodalmi, zenei és politikai élet hírességei, néhány arisztokrata, a háttérben fräuleinok, mademoiselle-ek és missek diszkrétebb, de nem kevésbé öntudatos, nemzetközi csoportja, az Andrássy úti kapu előtt várakozó fogatok libériás inassal. Osztályok szerint felsorakoztunk, én egészen elöl álltam, az elsősök között. Előlépett a tornatanárnő, valami fából készült eszközzel ütemesen csattintgatva vezénylésbe kezdett. Két csattintás között a szeme megakadt rajtam.

– Miért nem öltöztél fehérbe? – Nincs fehér ruhám – feleltem én együgyűn és zavarodottan; kínzó érzés volt ott állni magányosan, oly sok közönyös szempár kereszttüzében. – Miért nincs? – Hát… anya azt gondolta… – Akkor már dadogtam, s mert elképzelni sem tudtam, hogy a valóságnál egyebet is mondhatok, valamiféle kibúvót keressek, kiböktem: – A fehér ruha ritkábban kell, majd ha lesz anyának pénze… – Hogy hívnak? Megmondtam a nevemet, és hozzátettem: – A papám író volt. – Sohasem hallottam a nevét – mondta a tanárnő. – Állj ki a sorból! Csattintott egyet, és én elkullogtam az osztálytársaim, a papák, mamák és nevelőnők sora előtt. Ekkor kis mozgás támadt egyik hátsóbb csoportban, s indult kifelé a nővérem is, felvetett fejjel és szikrázó szemmel. Már ott volt mellettem kétéves fehér ruhájában, és védelmezőn átkarolt, mint mindig, ha bántalom ért. Az ünnepség alatt oldalt húzódva álltunk mi ketten, ma sem tudom, miért nem mentünk haza. Ennyire megfélemlítettek volna? Nem hiszem, nem voltunk mi gyávák; várakoztunk, mert együtt akartunk távozni barátnőinkkel, hiszen együtt is jöttünk. De a megnyitó ünnepség végén körülvették őket és híres papájukat, nagy csevegés közben vonultak kifelé, s mi végül is kettesben mentünk haza. A harminckét koronás kézimunkadobozt anya nem tudta megvenni, s minden kézimunkaórán súlyos dorgálásban részesültünk. Jelentették az esetet az osztályfőnöknőnek, ő erélyes figyelmeztetést küldött anyánknak, s a végén fel kellett menteni minket e tantárgyból, orvosi bizonyítvánnyal, mert a hatvannégy korona kifizetése hosszú időre felborította volna költségvetésünket. Mindenki tudta, miért vagyunk felmentve kézimunkából, s az erre vonatkozó gunyoros megjegyzéseket le kellett nyelnünk tanárnőinktől, társnőinktől. Iskolatáskánk egyszerű volt, a célnak megfelelő, osztálytársaim azonban kis műremek táskákkal rendelkeztek. Volt közöttük lakk, valódi bőrsarokkal, s olyan

is, amely egészében drága bőrből készült, volt vászonból fémveretekkel, névbetűvel ellátva, de ki tudná felsorolni a sokféle kül- és belföldi drága és tetszetős különlegességet? A tolltartónk fából készült, rekeszeiben elfért mindaz, amire szükségünk volt – de micsoda pazar tolltartója volt a többi lánynak! Egyiknek Bécsből hozta a papája, másiknak Londonból. Más volt a radírjuk és a ceruzájuk, más a cipőjük és a hajviseletük, más a magatartásuk és a beszédtémájuk. Ezek a tíz-tizenkét éves kislányok külföldi nyaralásokon szerzett élményeiket tárgyalták, mindegyik beszélt egy vagy több idegen nyelven. Nagyszabású gyerekzsúrokat rendeztek. Osztálytársnőim közül a kevésbé jómódúak igyekeztek titkolni otthoni viszonyaikat, és mindenben lépést tartani a valóban gazdagokkal. Anyagi vonatkozásban elképzelhetetlenül nagy volt a különbség mondjuk egy vállalati igazgató és egy iparmágnás között. A lányok mindegyike pontosan tudta, hol van az őt megillető hely az osztály társadalmában. Volt egy vezető réteg, ez mint a mágnes vonzotta a törtetőket és karrieristákat; egy-egy zsúrra szóló meghívásért hetekig folyt az agitáció, a törleszkedők semmitől vissza nem rettenő küzdelme, a protekció hajhászása, s a kedvező vagy visszautasító hírek szorongattatása. Hol volt az én helyem ebben a társadalomban? Nem az elsők és nem az utolsók között, hanem valahol mindenen túl, magányosan. Nem tartoztam a nagykereskedők vagy magasabb beosztású hivatalnokok lányai közé, s még kevésbé volt helyem a pénzarisztokráciában. Mit is kezdtek volna velem és én velük? Miféle zsúrokat rendezhettem volna én a Pozsonyi úti félig műhelylakásban? Mindenki előnyösebb helyzetben volt nálam. A jó nevű, de meglehetősen zilált anyagi viszonyok között élő karmester két lánya is, hiszen az apjuk neve szereplést, publicitást jelentett. Az én gyerekkori barátnőim, akikhez szenvedélyesen ragaszkodtam, nem jártak velem egy osztályba, csupán szünetekben, és jövet-menet találkoztunk. Féktelen barátkozási vágy élt bennem, de oly vad voltam, oly riadt új környezetemben, hogy különösen eleinte a jó szándékú közeledést is elutasítottam. Az évek folyamán mégis szert tettem barátnőkre, e kapcsolatok azonban nem voltak mélyek és tartósak, egyetlen osztálytársamról sem tudom, hol él, merre jár, mi lett belőle. Nincs semmi, amit szemükre vethetnék ezeknek a kislányoknak – viselkedésükben, gondolkozásukban kicsinyített másai voltak szüleiknek, társadalmi életük úgy zajlott a gyerekszobában, ahogy az otthoni szalonban. Két ilyen „zsúron” vettem részt, de mind a két alkalommal megbotránkoztattam a szülőket; M. Böske barátnőmnél kézzel ettem a minyont, s H.-éknál krém berakott szoknyában és fehér selyemblúzban jelentem meg, s nem egybeszabott

ruhában! Különös idegen voltam közöttük, nem is ellenszenves, hiszen olykor jókedvem volt, és szórakoztattam őket, éppen csak a szüleiktől készen kapott ranglistán nem szerepeltem. Az apám író volt, de meghalt ekkor és ekkor, tehát neve nem jelenik meg az újságokban, s darabjait nem mutatják be a színházak. Az anya foglalkozása tanítónő, s erre nemcsak a kislányok, de a tanárnők is fanyalogva csücsörítették a szájukat. Tanítónő, méghozzá a Mester utcai ipariskolában. Az Andrássy úti Állami Felsőbb Leányiskola és Leánygimnázium tanári kara nem viseltetett kollegiális érzelmekkel anyámmal szemben, a legkevésbé sem, ellenkezőleg! Mondom, nem osztálytársnőim keserítették meg az emlékezetes négy esztendőt, hanem a népes tantestület, szellemi vezetője az intézetnek. Csakis nők tanítottak, méghozzá többségében vénkisasszonyok, a viruló kamasz lányokra nyilván féltékeny aggszüzek, ők voltak alázatos hódolói címnek, rangnak és vagyonnak, helyzeti fölényüket a kevéssé befolyásos szülők gyerekeivel éreztették. De nem általánosítok, elmondom néhány emlékemet, s míg írok, elfog a tehetetlenség régi érzése, a düh, a bánat, a soha meg nem torolható sérelmek keserűsége.

Az iskolai ünnepségek szereplőinek kiválasztásánál kizárólagosan a szülők társadalmi helyzete döntött. Egyszer kivezényelték az osztályomat a Tűzoltó utcai elemibe, ahol önkéntes adományainkból karácsonyfát állítottunk az ott tanuló szegény munkások gyerekeinek. Nem tudom, mennyi volt az én önkéntes adományom, jelentéktelen összeg lehetett, hiszen nap nap után gyűjtöttek erre meg arra, minduntalan be kellett fizetni koronákat, és anya gyakran már sírva, fillérenként szedegette össze ezeket a pénzeket. Tény az, hogy adományom olyannyira méltatlan volt az iskola hagyományaihoz és jó híréhez, hogy mikor indulás előtt osztályfőnöknőm csoportokba osztotta a lányokat, tennivaló szerint, egyedül én nem kaptam semmiféle szerepet. Egyesek papírláncot készítettek, mások diót aranyoztak, voltak, akik aranyszálat kötöztek a cukrokra és csokoládékra, s olyanok, akik az így adjusztált díszeket a mennyezetig érő fára aggatták – egyedül én voltam fölösleges. Emlékszem a Tűzoltó utcai nagy, sivár tornateremre a fenyőfával. Társnőim

nagy zsivajgással vidáman helyezkedtek beosztásuk szerint, s az én szívem fájt a megszakadásig. M. néni talán tévedett, véletlenül maradtam ki, így ámítgattam magam. Megkérdeztem tőle, hogy én mit csináljak. – Nézd – mondta ő kurtán. – Szeretnék segíteni… – Nem kell, elegen vagyunk. Majd énekelsz a többivel. Tehát néztem. Elkészült a fa, és bevonultak a „szegény gyerekek”. A Tűzoltó utcai kislányok lopva a szép sötétkék matrózruhákat s csinos cipőket mustrálták, ellenségesen, mi meg énekeltünk nekik, több szólamban, hogy: „Mennyből az angyal, lejött hozzátok…” Sok baj volt a külsőnkkel is. Nővéremnek sok volt a rovásán. Lehetetlen volt őt észre nem venni, olyan feltűnő, szép jelenség volt. Ez a szépség ingerelte a tanárnőket, körülményeinket tekintve túlzottnak és felháborítónak találták, s nővérem fölvetett fejét is, büszke tartását. Szemére vetették a külsejét. – Ne képzeld, hogy neked azért minden szabad! – Ne gondold, hogy a szép arc pótolja a lelki szépséget! – S szép lassan kiöltek belőle minden ambíciót. Velem több baj volt, kifogásolták a magaviseletemet, s volt egy eset, amikor magam is súlyosan elítéltem magatartásomat. A francia nyelvoktatás osztályonként két külön csoportban folyt. Voltak haladók és kezdők, és én, hátam mögött az első törökbálinti nyárral, a haladókhoz jelentkeztem. Emmi néni nevezetű tanárnőnkről tárgyilagosan, immár indulatmentesen megállapíthatom, hogy ő volt a tantestület legellenszenvesebb tagja. Vezetékneve dán eredetű, gyakran utalt előkelő származására. Külsőségeiben: beszédmodora, lusta járása kényeskedő és finnyás, mozdulatai és mosolya, beszippantott alsó ajka mesterkélt finomkodás. A dán ősök és a francianyelv-tudás dúsan kamatozó tőkének bizonyult. Szerette a halkan zizzenő karkötőket, a nevezetes ősöktől származó pecsétgyűrűt, a csipkés-bodros blúzokat, s elárulta, melyik belvárosi mesternél csináltatja a cipőit. Első órán ismerkedett az osztállyal. Beható tanulmány tárgyává tette származásunkat, anyagi és lakásviszonyainkat, az otthoni személyzet létszáma is érdekelte, s hogy van-e mellettünk francia nevelőnő. A legtöbb felelet

kielégítette, majd rövid francia párbeszédekben futó benyomást szerzett nyelvtudásunkról. Nekem az első kérdések után vesztett ügyem volt. Apám neve és foglalkozása? Ez és ez… – Úgy! – mondta, s ahogy beszippantotta alsó ajkát, kis szisszenés hallatszott. – A nagy szocialista! Sajnálom, hozzám nem jutottak el az írásai. A gunyoros hang tetszett a lányoknak, nevetgéltek, összesúgtak. Arcomat elöntötte a vér. Apánk neve mindenkiben tiszteletet ébresztett, csak éppen itt, ebben az iskolában már másodszor! Soha nem voltam ügyes orvtámadások kivédésében. Fejembe száll a düh, s míg a megfelelő válaszon gondolkozom, a fürgébb ellenfél ismét támadásba lendül. – Miből éltek? – kérdezte a tanárnő kíméletlenül, és már nem mosolygott. – Anyám tanítónő a Mester utcai ipariskolában. – Vagy úgy! Bólogatott, mint aki érti, akár ne is folytassuk. De a kérdés-felelet nyilván szórakoztatta, mert így szólt: – Francia nevelőnőt is tart a mamád? Hangjával éreztette a dolog képtelenségét. Társnőim nevettek, s bennem forrt a vadállati düh, ami nem félemlítette meg Emmi nénit. – Felelj! – parancsolta. Kiabálva kezdtem, torz hangon: – Nincs francia nevelőnőnk! Az én mamám három gyerekért dolgozik, és… – Halkabban. Fegyelmezd magad, nem vagy a Mester utcában. Ennek a mondásnak is sikere volt. Néztem a nevetőket – ezek a barátnőim? Ennyire magányos vagyok közöttük? Leültem, mint aki a maga részéről befejezte a beszélgetést, s leszámolt Emmi

nénivel, örök időkre. – Állj fel! Nem mozdultam. A tanárnő most már leplezetlen ellenszenvvel nézett rám, az én szememből is sütött a gyűlölet. Emmi néni méltóságteljes lassúsággal felém közeledett, majd megállapodva a padom előtt nyájasan kérdezte: – Parlez vous français, mademoiselle? Hallgattam. – Szóval nem tudsz. Mit keresel a haladók között? Tanultál valaha franciául? A hátam mögött valaki kibökkentette: – Zárdában volt, Emmi néni, kérem. – Milyen zárdában? – Törökbálinton. A tanárnő hallatlan álmélkodást színlelt, a kezét is összetette. – Lám! Most már értem. Törökbálint ugyebár sváb község? Halljuk, mire tanítottak a svábok? Viharos, kirobbanó nevetés. Emmi néni néhány sebesen gördülő francia mondattal fordult megértő közönségéhez, mintegy maguk között társalogva. Ekkor már sírtam, s rekedten, az önkívület határán kiabáltam: – Az apácák franciák… Mi a testvéremmel ott nyaraltunk! Nem is szabad magyarul beszélni… Nem ezt kellett volna mondanom. Ha van bennem kellő lélekjelenlét, nem vagyok olyan elgyötört, megfélemlített, s nem rettegek a következményektől, így szólok higgadtan és fegyelmezetten: – Hallja, Emmi néni! Magának sem ártana egy rövid tartózkodás a törökbálinti zárdában. Elleshetné a kolostor lakóitól, hogyan kell hűvös, tartózkodó magatartást tanúsítani olyan pórokkal szemben, akik nem rendelkeznek sem dán,

sem francia arisztokrata ősökkel. Nem tudom, valahogy az az érzésem, hogy az igazi franciák az ön humorát nem méltányolnák kellőképpen. Egy nyáron át szerzett tapasztalataim szerint a Notre-Dame de Paris-rend tagjai olykor szigorúan büntetnek, de soha nem aláznak meg egy gyereket. Semmi effélét nem mondtam. És sírtam, most már keservesen, hörögve, fuldokolva. A gyűlölt nőszemély állt előttem csipkebodraiban, szőkén és mosolygósan, francia kérdéseket intézett hozzám, hogy mondják ezt Törökbálinton; hallották-e ott Lafontaine nevét… Nem feleltem. A helyemre ültem, s karomra hajtva a fejemet tépázott a zokogás. Nevetés nem hangzott már, osztálytársnőim legtöbbjét végül is kínosan érintette a jelenet. Zsebkendőm nem volt, mint ezt rémületemre észleltem. Öklömmel törülgettem a szemem, az orrom, kínlódtam kegyetlenül. A közelemben ülők közül egy sem akadt, aki mert volna segíteni rajtam. Óra végén egyedül maradtam. Ekkor visszalopakodott V. Margit, úgynevezett legjobb barátnőm, hozott egy zsebkendőt, és máris szaladt. A következő franciaórán a kezdők között voltam. Nem tudom, az a bizonyos, nem szívesen hangoztatott oktató célzat kiviláglik-e írásomból. A mondanivaló mindössze annyi: ha mérlegre tesszük a mai pedagógiai rendszer esetleges hibáit és hiányosságait, s a másik serpenyőbe egyetlen Emmi nénit ültetünk, ez utóbbi lélekmérgező tevékenységének feltétlenül nagyobb súlya lesz. Mert ha az Andrássy úti iskola tantestületéből meg kellene neveznem a legkevésbé alkalmasat gyermekek szellemi vezetésére, a dús választékból is minden bizonnyal a dán vezetéknévvel rendelkező Emmi néninek nyújtanám a pálmát.

IV. KÁROLY KORONÁZÁSA ÉS EGYEBEK

Harmadik éve dúlt az első világháború, amikor a Mátyás-templomban magyar királlyá koronázták IV. Károlyt. Az eseménynek én is tanúja voltam. De végignéztem a király és kíséretének a magyar fővárosba való bevonulását is egy Andrássy úti ablakból.

Az értékes ablak tulajdonosa anyai nagyanyám bátyja volt, Manheit Jacques operaénekes, később énektanár. Leírom a nevét, és máris elönt egész áradata a vele és családjával kapcsolatos szép és kellemes emléknek, s így attól tartok, hosszú és kanyargós lesz az út, amely a budai Várba vezet. Anyai nagyanyám három fivérének foglalkozása és életmódja eltérő volt, de külső és belső adottságaikban hasonlítottak egymásra: mindhárom kitűnő zenész, szellemes társalgó, a pénzköltésben és adósságcsinálásban nagyvonalú, s a két idősebb amellett szép és hódító férfi. Zsiga bácsi, a legidősebb, alig tudott magyarul. Bécsben élt Rézsin néni, pompázatos, szegedi származású feleségével, aki németül is a szögedi tájnyelvet beszélte. Azért nem nevezem pompás asszonynak, mert ezzel olyan lelki és jellembeli tulajdonságokra is utalnék, amelyekkel nem rendelkezett – a külseje azonban pompázatos volt. Fiatal lány korában is délceg amazon lehetett, mert a családi legenda szerint M. Zsiga egy szegedi ház erkélyén pillantotta meg először, és kijelentette: – Ő lesz a feleségem vagy senki! A romantikus ifjú elnyerte Rézsin néni kezét, és hitvesét magával vitte Bécsbe. Ez régen volt, akkoriban még a világon sem voltam. Én így emlékszem nagybátyám feleségére: magas, a mai fogalmak szerint kövér, roppant egyenes tartású, gazdag polgárasszony. Hófehér haját naponta föltornyozta a fodrász, fejtartása királyi volt, s meglehet, azt is a frizura tette, hogy képtelen volt bármiféle önfeledt mozdulatra. Kezén, karján és nyakán ékszerek szikráztak; közeli és távoli ismeretségi körünkben ő volt az első asszony, aki perzsabundát viselt, s ez a fejedelmi fényűzés éveken át szóbeszéd és rosszalló megjegyzések tárgya volt a családban. Anyámat hűvös közönnyel kezelte, és némi gyanakvással. Ha Pestre látogatott, alaposan szemügyre vette a ruhánkat, kabátunkat, és körmönfontan kerülgette a dolgot: – Ki vette nektek ezt a szép anyagot? Zsiga bácsit mikor láttátok utoljára? Úgy látszik, anyátok szépen keres, ha ilyen elegáns kabátokra telik neki… A bécsi Zsiga bácsi foglalkozását egyetlen szóval is meghatározhatnám, ha ismerném ezt a divatjamúlt kifejezést, így azonban megkísérlem körülírni. Úgy tudom, textilkereskedők csődtömegeit vásárolta fel és adta tovább haszonnal. Ifjú éveiben e vállalkozásával hol megbukott, hol némi kis vagyonra tett szert,

oly váltakozó szerencsével, ahogy április szeszélye küld viharra napsütést s máris újabb vihart. De rossz időben is futotta grinzingi sörözésre zenész barátokkal, s utazásra a Práter óriáskerekén. A szép szegedi feleség azután rendet teremtett Zsiga bácsi berkeiben. Nem kifogásolta férjének a bajba jutott kereskedők kihasználásán alapuló, élősdi foglalkozását, csupán pontos és megfontolt üzletvitelt követelt. Rövidesen berendezkedtek egy négyszobás lakásban szakácsnéval és szobalánnyal, s Rézsin néni megkapta a már említett ékszereket és perzsabundát. M. Zsiga lett a családban a tekintélyes ember, a gazdag bécsi nagybácsi. Esemény volt minden pesti látogatása, és mert felesége hatása ellenére megőrizte lénye rendkívüli vonzerejét, mi, gyerekek, rajongtunk érte. Megérkezett, és egyszeriben ő volt a középponti figura – szép, férfias jelenség, a humora kifogyhatatlan, és elragadóan énekelt bécsi dalokat. Máig sem értem, hogy Zsiga bácsi miért vásárolt csődtömegeket, és miért nem lett operettbonviván. E bizonyos csődtömegekből az éber Rézsin néni háta mögött nekünk is jutott. Időnként ládikó érkezett Bécsből, tele kisebb-nagyobb maradék anyaggal; volt abban húsz centiméteres vászon és négyméteres angol szövet, ami éppen keze ügyébe akadt a nagyvonalú lánckereskedőnek. A mi ügyes kezű anyánk ilyenkor késő éjszakáig varrta nekünk a különböző anyagokból nagy leleménnyel összetákolt ruhákat, blúzt meg kötényt. A jókora fejtörést igénylő munka annyira érdekelte, hogy néha éjszaka kellett félálomban próbálnunk. Felesége bűvköréből kikerülve nagybátyánk egyéb jótéteményben is részesített minket. Évtizedeken át a Nádor utcai Continental Hotel volt a budapesti szállása. Telefonunk nem volt – nagy fényűzés volt ez még akkoriban –, s mi úgy értesültünk a bécsi M. Zsiga bácsi érkezéséről, hogy becsöngetett Lipót körúti lakásunkba egy fiákerkocsis. A Nádor utcai standon állomásozó fiákerest a két kislányért küldte a régi és bőkezű kuncsaft, M. úr. Böskét és engem repített a két ló a Continental felé, rövidesen megjelent Zsiga bácsi is, világos felöltőben, szürke keménykalappal, délcegen, és mi lelkesedtünk: – Kezét csókolom, hogy tetszik lenni? Első utunk a Tulipán Gyermekotthonba vezetett, e nagy belvárosi üzletbe. Nagybátyám helyet foglalt, és az ő lenyűgöző egyénisége máris bizonyos vibrálással töltötte meg a helyiséget. Az alkalmazottak bemutatták a pompás leánykaruhákat, és sikongva magasztalták Böskét:

– Mint egy kis angyal! Mint egy tündér! Egyszer fekete bársonyruhát kaptunk. Nővéremé derékban svájfolt volt, bő szoknyával, az enyém egészen gyerekes, a nyakrész körül pliszírozott, lángvörös muszlinfodor és ugyanilyen gombok. Debreceni iskolás koromban egyszer vizsga után júniusban kivittek bennünket a csónakázótóra, s én az ünnepélyes alkalomkor talpig fekete-vörös bársonyban sültem és főttem a forró nyári nap pokoli tüzén. A Tulipán Gyermekotthonban szerzett csomagjaink a fiákerre kerültek, s mentünk tovább a cipőboltba, majd a kalaposhoz. Egyszer piros kalapot kaptunk, a formája Napóleon nevezetes csákójához hasonlatos, a fülnél két dús szalagcsokorral – igen szép kalap volt. Zsiga bácsi azután a Lipót körút felé irányította a kocsit, s búcsúzóul megajándékozott minket egy-egy koronával. Nem tudom már, miféle meggondolásból vagy valamely hagyományhoz ragaszkodva, a tőle kapott koronáért minden alkalommal fél kiló drazsét vásároltam a Pick-cukrászdában. Tizenegy éves Böske nővéremet M. Zsigáék meghívták magukhoz Bécsbe. A három hét elteltével Böske lihegve, síró és nevető ábrázattal rontott a gyerekszobába, és esküdözött, hogy azt soha többé nem hagyja el. Faggattuk: mit látott? Hogy mulatott? – Egy kávéházat láttam – hangzott a kurta válasz. Hát még? Bizonyosan sok jó dologban volt része a gazdag rokonoknál – mesélj, mesélj! – unszoltuk nővéremet. Végül ilyenformán foglalta össze a három hét történetét: – Hajnalban keltünk. Mind a négy szobában egyszerre nyitottak ablakot, majdnem megfagytam. Rézsin néni egész délelőtt sarkában volt a szobalánynak, regcumoztatta… Azután számolt a szakácsnővel, annyit szekálta egy fillérért, hogy ha én vagyok a szakácsnő, tüstént felmondok. Az étel finom volt, de kevés, másodszor nem mertem kérni. A kockacukrot reggelenként kiszámolta a tartóba. A kulcsoskosarát ki nem engedte a kezéből… és mennyit kérdezett, faggatott engem! Az én fúró-faragó Dezső bátyámat nagyon érdekelte, hogy miféle kulcsai voltak Rézsin néninek, van-e Wertheim-szekrényük és az előszobaajtón biztonsági zár – e rövid kitérő után Böske folytatta beszámolóját.

– Ebéd után Rézsin néni lefeküdt, azt mondta, foglalkozzam valamivel. Mi az ördöggel? Könyvem nem volt, se játékom, hát csak ténferegtem, kinéztem az ablakon, de az Oberedonaustrassén nincs semmiféle látnivaló. Kocsik, lovak… Dezső egyet-mást kérdezett a bécsi lovakról, látott-e Böske az Oberedonaustrassén elhullajtott patkószögeket, majd a távolról sem kielégítő felvilágosítás után nővérem folytatta: – Mindennap öt órakor kávéházba mentünk Rézsin nénivel, villamoson át a Duna túlsó partjára, de én azt hiszem, az nem is igazi Duna, olyan keskeny… Egy térségen volt a kávéház. Az ablakban ültünk öt-hat nénivel, egyik sem tudott magyarul. Csak ültem, ültem… – Mit rendelt neked Rézsin néni? – érdeklődött az alapos Dezső. – Habos kávét kuglóffal. Azután nyolc órakor haza, villamoson. Engem aludni küldött. Jaj de rémes volt! – Sírtál? – kérdeztem. – Nem szoktam sírni – felelte nővérem gőgösen. – Csak dühöngtem. Mert olyan kétszínű asszony! Folyton kérdezgetett, hogy mennyi a fizetése anyának a Mester utcai iskolában, mennyit jövedelmez a varróiskola, meg hogy olyan ismerős neki a kabátom szövete, és Zsiga bácsi kedves-e hozzánk, ha Pesten meglátogat… – Piszok! Dezső ezzel zárta le a beszámolót.

Anyai nagyanyám három fivére között a legfiatalabb M. Henrik, a Flóra Gyertyagyár utazója, negyvenes éveiben mint agglegény halt meg. Nála is, Zsiga bácsinál is színesebb és érdekesebb egyéniség volt a középső fivér, M. Jacques operaénekes, a későbbi énektanár. Anyai családomnak minden tagja zenei tehetség volt, professzionista művész azonban egyedül M. Jacques, szép, meleg bariton hang tulajdonosa. Pályája kezdetén szerződtette egyik nagy német város operája, sok éven át működött

Németországban. Valamelyik állomáshelyén megismerkedett Louise Sch.-sel, későbbi feleségével. Osztrák nő volt, dúsgazdag bécsi bankár leánya, kitűnő alt énekesnő. Jacques bácsinak az égvilágon semmije sem volt, gázsiját a hónap elején gondtalanul szétszórta, Louise Sch.-t ezzel szemben hintó vitte a próbákra. Jacques bácsi bútorozott szobában lakott, Louise Sch. drága panzióban. Az egyik könnyed, csupa férfias báj és humor, földi javait – pénzét, énekhangját és egészségét gondtalanul herdáló, a másik korrekt, jól nevelt, tartózkodó, nagyvilági jelenség. Összeházasodtak, és együtt léptek föl Németország operaszínpadain. Azután az egyik direktor nem volt hajlandó Jacques bácsival együtt a feleségét is szerződtetni, ekkor nagybátyám sértődötten otthagyta Németországot. A budapesti Operához került, tagja volt, ha jól tudom, kilenc évig, azután énekiskolát nyitott. Hosszú ideig tanára volt a Színészegyesület Lipót körúti iskolájának is. Gyerekkoromnak és a későbbi éveknek is legédesebb emléke a velük való kapcsolat. Vendégszerető emberek voltak, a kicsinyességet hírből sem ismerték. Pazar, hatszobás Teréz körúti lakásukban semmi nem feszélyezte az embert. Öt gyerekük volt, két leány és három fiú, majdnem olyan vad és fegyelmezetlen, romboló és rongáló kis fenevadak, mint mi, mégis, ha anyám – igen gyakran – beállított hozzájuk a maga négy rossz gyerekével, Louise néni szívesen fogadta. Rendelkezésünkre állt az egész lakás, olykor a nagy zeneterembe is besurrantunk, ahol a tanár oktatta növendékeit és anyámat. Az áhítat és gyönyörűség órái voltak ezek. Nagybátyánk festői jelenség a zongoránál; hátrafésült, tömött, szürke haj, éles arcél, átható pillantású kék szempár. Vékony ujjai futamokat játszottak, és előénekelte: lalala, lalala… Tanítványai többsége tehetséges volt, később azonban, szűkösebb esztendőkben kelletlenül, de vállalt jómódú amatőröket is. Nemegyszer ott kuporogtunk a teremben, amikor próbaéneklésre jelentkezett egy-egy művészi ambícióval, de zenei képességgel nem rendelkező ifjú vagy leány. Ha a próbaéneklés után Jacques bácsi tűnődve ütögette a billentyűket, majd bizonytalanul megszólalt: – Hang van… Van hang. – Mi összesúgtunk, nevetgéltünk: – Á, ebből soha nem lesz énekes. Életünk középpontjában állott a Teréz körúti, majd Király utcai, s végül a háromszobás Andrássy úti lakás. A tanítványok változtak, de volt egy bizonyos törzsgárda, amelynek tagjai hosszú éveken át jártak nagybátyánkhoz esetleges

elhelyezkedésük után is. E tanítványi törzshöz tartozott anyánk. A hevenyészett, de igen gyakori házi hangversenyeken Schumann- és Brahms-dalokat énekelt nagybátyánk zongorakíséretével, és mindennél szebben Grieg Ich liebe dich című dalát. Látom magam előtt, ahogy állt a zongoránál, kipirulva nagybátyja elismerő dörmögésétől, és leverten, elkeseredve, ha lehordták valamely kisebb hibáért, rossz hangvételért. A tanítványok közül emlékszem a nagy német napilap szerkesztőjének feleségére, azután egy Etus nevű fiatal lányra, szép szoprán hangja volt, a Veres nevű tenorista elesett az első világháborúban, és volt egy kitűnő baritonista. A növendékek részleteket adtak elő operákból, többek között az Aida Nílus-parti jelenetét. A baritonista, Amonasro megszemélyesítője, vérben forgó szemmel üvöltötte leányának, Aidának: – Holj meg! Vártuk ezt a pillanatot, és amikor a baritonista hallatta a maga „holj meg”-jét, belőlünk fergetegesen kitört a nevetés, míg valamennyiünket ki nem kergettek a szobából. A mi zenei szomjúságunk csillapíthatatlan volt. Jacques bácsi magánénekiskolájának gyakori látogatása mellett naponta élveztük Paula nagynénénk kedves, változatos zongorajátékát; ritka ünnepi alkalmakkor anyánk bátyja, dr. Márton Miksa ült a zongorához; rendkívüli szórakozás volt, ha a mi kedd estéinken Sarkadi Aladár, a Vígszínház művésze operaparódiákat énekelt maga költötte szöveggel, vagy Tollagi Adolf, a Népszínház híres komikusa adott elő operettáriákat; ezenkívül anya is minden szabadidejét a mi ócska pianínónk mellett töltötte. Hangversenyre akkoriban még nem jártunk, egyedül az én furcsa kis Dezső bátyám látogatta a Népopera, mai Erkel Színház vasárnapi ifjúsági matinéit. Ahogyan nem tudtuk, hol csatangol, melyik külvárosban gyűjti zsebébe az elhullajtott patkószögeket, mivel tölti az idejét, amikor régi háziorvosunknál beteg fülét kellene kezeltetnie, ahogy a halálos ágyán derült ki, hogy e különös csavargót boldoggá teszi egy csokor gyöngyvirág, úgy csupán a véletlen árulta el, hogy tíz-tizenegy éves korában hangversenyre jár. A Népopera matinéinak karmestere a kitűnő Kun László volt, később kivándorolt Amerikába. Szüleim jól ismerték Kun Lászlót, két kedves lányával pedig egy osztályba jártam az Andrássy úti iskolába. A család egyik tagját sem nevezhetném csinosnak vagy szépnek; a karmester apa kis gnóm volt, Marci fia

kissé ütődött. Tehát Kun Lászlóhoz látogatott el Dezső, s kapott is tőle állandó karzati belépőjegyet a vasárnapi hangversenyekre. Örökké fúró-faragó bátyám, úgy látszik, türelmes hallgatója volt a hangversenyeknek. Egyik vasárnap ebédnél halkan maga elé nevetgélt. – Mit nevetsz? – kérdezte anya. – Kun Laci bácsi leverte a lámpát – vigyorgott Dezső. –Hol? – A Népoperában. – Te ott voltál? – Hogyne, anya, minden vasárnap ott vagyok – közölte Dezső. – Ma nagyszerű volt. Kun Laci bácsi akkorát ugrott, hogy a pálcával leverte a lámpát – ismételte, bővebb nyilatkozatra azonban már nem volt hajlandó. Ez a kielégíthetetlen zenei szomjúság azután elvezérelt bennünket a Lipót körúti színiiskolába is, ahol nagybátyánk volt az énekmester. Ma már nem értem, hogyan volt az lehetséges, hogy mi, gyerekek, ott ki és be járkáltunk, és ez senkinek sem szúrt szemet. A Lipót körút 8-as számú házból átsétáltunk a túloldalra, s be az iskola mindig nyitott ajtaján. Érdekes, nyüzsgő világ volt ez, zajongó, külsejükről bárhol felismerhető színinövendékekkel, akiket csodáltunk, s hogy az iskolának némileg „leányvásár” jellege is van, mi magától értetődően nem tudtuk. Jacques bácsi a maga kedves nemtörődömségével talán észre sem vette, hogy végigüljük az óráit. Mint színiiskolai bennfentesek, állandó látogatói voltunk az intézet Vígszínházban tartott vizsgaelőadásainak. Képtelen volnék összeszámolni, hányszor néztem végig esztendőről esztendőre a Nebántsvirág-ot, az bizonyos, hogy amennyiben rendelkezem kellő képességekkel, súgó nélkül eljátszhattam volna Denise szerepét. Jó néhányszor láttam a Cigány című népszínművet, s Ohnet Vasgyáros-át, egyszer egy tizennyolc éves, szakállas Derblay Philippepel; a közönség fergeteges nevetése miatt alig lehetett befejezésig vinni az előadást. Kitört az első világháború, és ez az énekiskola alkonyát jelentette. Jacques bácsi fiatal férfi tanítványai bevonultak, a nők is elmaradoztak, és nagybátyámék

egyre kisebb lakásba költöztek, egyre kevesebb holmival. Andrássy úti otthonukban mi változatlanul szívesen látott vendégek voltunk. A hajdani kilenctagú unokatestvéri csapatból öten maradtunk. A tizenöt éves bájos M. Annuska meghalt tüdőbajban, és meghalt az én Dezső bátyám is. M. Máriát, legidősebb unokanővéremet tizenhét éves korában – akkor már elvált asszonyt – Max Reinhardt szerződtette berlini színházába, és Mária többé nem is tért vissza Magyarországra. Lajos bátyám a harctéren volt. Elcsöndesedtek az esték. Nagybátyámék anyával tarokkoztak. Tizenegy óra tájt nagybátyám így fejezte be a játékot: – Maradjatok nyugodtan, tíz óra előtt nem szoktam lefeküdni. Ez volt a takarodó, és mi szedelőzködtünk. Az 1916-os télen a debreceni internátusból jövet otthon töltöttem a karácsonyi vakációt. Az utolsó napokra esett IV. Károly budapesti bevonulása és a koronázás, ez utóbbira nővérem keresztapja, dr. Sch. szerzett nekünk két jegyet. Koronázási jegyemen mint Thury Zsuzsanna úrhölgy szerepelek – tizenöt éves voltam. Azon a bizonyos szerdai napon, december 27-én hajnalban törtünk be Jacques bácsiékhoz az Andrássy útra. A hosszú útvonalon végig lengtek, lobogtak a magyar zászlók, a látványosságra éhes közönséggel zsúfolt ablakokat fenyőgallyal és drága téli virággal díszítették a Habsburg-ház iránt lojális pesti polgárok, és állt az éjszaka összeácsolt diadalkapu. A széles utcának töméntelen díszruhás rendőrével s a karszalagos rendezőkkel szokatlanul ünnepélyes képe volt már e korai órákban. A szülők nem mutatkoztak, de három unokafivérünk felöltözve várt minket. Birtokba vettük a nagy szobát, s a nyitott ablaknál, télikabátban, hogy a várakozás hosszú perceit megrövidítsük, huszonegyest játszottunk, de hogy odalent egyre zajlóbb lett az élet, már el sem mozdultunk az ablaktól. Vágtató lovas rendőrök szorították az embereket a gyalogjáróra, a szemközti ablakok télikabátos nézői egymást lapították agyon. Sokaknak nyilván szemet szúrt nagybátyámék hálószobájának leeresztett redőnye, mert csöngettek, és becammogott Éva, a tót mindenes. A csukott ajtón át kiáltotta: – Tánár úr! Egy úr kérdez, kiadó-é az áblák? Semmi válasz. Éva folytatta: – Fizet sok pinz! Odabentről hallatszott nagybátyám álmosan zengő baritonja:

– Küldd a pokolba! Másodszor is csöngettek, majd sűrű egymásutánban, és Éva mindannyiszor jelentette az előnyös ajánlatot. – Kidobni! – üvöltötte a bácsi. Igen rossz néven vette, hogy kellemes reggeli pihenését megzavarja a király és a tolakodó emberiség. A maga módján tüntetett ellene. Nagy sokára megjelent a zeneszobában, felöltözve, hátrafésült dús, ősz hajával, s pillantására sem méltatva a kitárt ablakot, a díványra heveredett. – Éverl! – kiáltotta, majd a becsoszogó tót asszonynak: – Hozd ide a párnámat, paplanomat. Takarójába burkolózva a fal felé fordult. Az Andrássy úton pedig szaporodott a látnivaló; díszmagyarba öltözött urak csoportosultak az úttesten, otthonos mozgásukon és a lovas rendőrök feszes szalutálásán érződött, milyen bennfentesei ők e parádénak, s mennyire nem tartoznak a bámész tömeghez. Hosszú órák teltek el, őfelsége váratott magára. Vörös orral, dermedten hasaltunk az ablakdeszkán, míg végre nagy messzeségben feltűnt a menet. – Papa! Jacques bácsi! Jön! Jön! – kiáltoztuk lélekszakadva. Nem mozdult. Hosszú sorban vonultak lovasok, hintók, civilek és katonák, végül ablakunk alá érkezett maga az egyenruhás király, s csákójához emelt kézzel viszonozta a tömeg lelkes üdvözlését. Amilyen mértékben fokozódott odalent az éljenzés, úgy erősödött lázadó nagybátyánk műhorkolása a díványon. S mikor utolsó mozzanatát is kiélveztük a látványosságnak – a lovas rendőrök elvonulását, és a tömeg szétoszlását –, a bácsi frissen felpattant fekhelyéről. – Éverl! Rakd el az ágyneműt. És leült velünk huszonegyest játszani, úgy szórva szét közöttünk aprópénzét, ahogy hajdani királyok aranyat hajítottak a nép közé megkoronáztatásuk emlékére.

Három nappal később, 1916. december 30-án, szombaton, szemerkélő esőben,

beburkolva az éjszaka sötétjébe és télikabátunk alatt meleg kendőkbe, indultam Böske nővéremmel a koronázásra. Zsebünkben a féltve őrzött barna színű kartonlap, amelyet a Koronázási Ünnepélyt Rendező Bizottság állított ki egyrészt Thury Erzsébet, másrészt Thury Zsuzsanna úrhölgyeknek. Jogosultak voltunk a „Koronázási Ünnepélyt Rendező Bizottság domború bélyegzőjével ellátott ezen jegy felmutatása mellett a Szent György tér nyugati oldalán III. szakasznak jelzett járda területén helyet foglalni”, amint ezt most ládaszámra őrzött régi levél, írás, újságkivágás és emléktárgy tömkelegéből kibányászott koronázási jegyemről olvasom. A hosszú útbaigazító szöveg alá saját kezűleg szintén az oly ünnepélyes hangzású Zsuzsanna nevet írtam, legszebb betűimmel. Fél hétkor találkoztunk a jegyek nagylelkű adományozójával és családjával a budai Margit-hídfőnél. Dr. Sch. hatalmas, impozáns termetéhez meglehetősen semmitmondó fej tartozott – vaskos, tömpe orr, kefehaj és Vilmos császár fölfelé pödrött bajusza. Hivatásánál fogva havonta több vidéki iskolában tett látogatást, s útjairól levelezőlapot küldött. Ε lapok mindegyike az ő, a felesége vagy a lánya sokszorosított képét ábrázolta, s így, ha nem kallódik el, az Sch. család képmásának több száz példánya volna birtokomban. A feleség szép asszony volt, dilettáns költőnő, az egyetlen leány dilettáns zeneszerző; az anya rímeihez a leány komponált zenét. Megbocsátható gyöngeség lett volna a két nő művészkedése, ha csupán házi használatra űzik önmaguk gyönyörűségére és a rózsadombi villát látogató vendégek szórakoztatására, de nem így történt. A művek nyilvánosság elé kerültek, és bámulatos módon ezt maga Sch. segítette elő, amennyiben saját költségén kinyomatta felesége kis versesfüzeteit, s azokat részint ajándékként, részint előfizetés útján terjesztette. A két nő termékenysége különösen az első világháború éveiben ijesztő méreteket öltött. A lángoló lelkű honleányok ontották az indulókat, a hősi halál szépségét dicsőítő dalokat, s a buzdító éneket harctérre induló katonáknak. Egyik így hangzott:

Fel, magyar ifjak, hős leventék, Küld jó királyunk, menni kell. Érezze mind, hogy forr a vére,

Érezze mind, most tenni kell.

A továbbiakban a harci láz olyannyira elragadja a költőnőt, hogy kertelés nélkül követeli a magyar katonák vére hullását, s a versszakasz első sorából úgy értelmezem, hogy a cél érdekében asszonyokat toboroz.

Asszonyok, lányok, testvéreim, Hulljon az ősi, hősi vér. Fél csak a gyáva, bátor a hős, Rá a világnak szeme néz…

És a többi. Oly gyakran hallottam ezt a csatadalt, hogy máig is a fülemben van. Vasárnaponként gyűlt össze nagyobb társaság Sch.-éknél. A jó vacsorát és az utána következő kellemes beszélgetést kis házi hangverseny előzte meg, a társszerzők új számainak és sikeres régieknek bemutatása. Kik jártak Sch.ékhez? Néhány felsőkereskedelmi iskolai tanár. Nacionalista költők, verseik katolikus folyóiratokban jelentek meg, s mellékfoglalkozásként valamelyik minisztériumban töltöttek be magasabb állást. Katonatisztek és egy-egy jelentéktelenebb jobboldali politikus. Főpapok is, tekintettel az ájtatos háziasszonyra. Ez a vendégsereg jámborul végigülte a rögtönzött hangversenyt, tapsolt és lelkesedett. A szabály alól kivételt képezett az én Dezső bátyám. A ház leánya, éppoly szokatlanul magas és erőteljes termetű, mint az apja, saját zongorakíséretével a Pillangókisasszony-ból énekelt egy áriát. A produkció kellős közepén Dezső meglehetős zajjal felállt, és indult kifelé. Anyám elkapta a karját, zavarodottan suttogta: – Hová mész?

Dezső a homlokára tapasztotta örökké sebekkel borított kezét, és kínlódva mondta: – Nem bírom, anya. Úgy sikít… A dilettáns szerzemények dr. Sch. elvakultsága következtében eljutottak a magyarországi kereskedelmi iskolák ünnepélyeire, és mindennek betetőzéséül egy anya és lánya szerzette balett a pesti Operaház színpadára. Mi, a rózsadombi villa rendszeres vasárnapi vendégei, tanúi voltunk a balett kibontakozásának, a művet fejlődésében volt alkalmunk figyelemmel kísérni. Így jóval a bemutató előtt ismertük a manók táncát, a békák belépőjét, a szitakötők és lepkék táncát, a szatírok, faunok és démonok össztáncának polkaszerű dallamát, és a nagy, az egész művet elárasztó, hömpölygő valcert. A bemutató közönsége díszes volt, lépten-nyomon ismerősök üdvözölték egymást. Anya, Böske és én egy páholyban foglaltunk helyet, a háttérben nővérem hódolója, az opera egyik híres baritonistája húzódott meg. A teljes zenekar, hegedűk és gordonkák, oboa, fagott és hárfa, cintányér, nagy és még nagyobb dob rázendített a nyitányba ékelt nagy valcerre, hátunk mögött a baritonista egyet kuncogott. Szétment a függöny, a színpadot elözönlötték törpék és szitakötők, lepkék és denevérek. A balettet „en suite” kétszer játszották, a második előadás után az opera igazgatóját az akkori kultuszminiszter elmozdította állásából.

Pontosan érkeztünk a találkozó helyére, s a háromtagú Sch. családdal villamoson keservesen elvergődtünk valameddig – talán a Krisztina tér felől közelítettük meg a Várat, erre már nem emlékszem. Lassan és kelletlenül, vaskos szürke fellegekkel jött a hajnal, a ködszerű eső elállt, majd újra nekieredt, ezzel azonban nemigen törődött az az embersokaság, amely fölfelé igyekezett a lépcsőkön. Rendezők sorfala között haladtunk, minduntalan felmutatva koronázási jegyünket. Helyünk, az a bizonyos III. szakasz, a Szent György tér nyugati oldalán a virágokkal borított „ország dombja” közelében volt. A kellemetlenül szitáló eső elől József főherceg palotájának első emeleti erkélye védett. Az itteni tömeg nem az utcáról verődött össze, mint az Andrássy úti

bevonuláskor; megannyi bennfentes, jól tájékozott, meghívott úriember, nővérem keresztapjának számtalan ismerőse találkozott össze a Szent György téren. Ismerték a Mátyás-templomban végbemenő szertartás sorrendjét, minden mozzanatának a hagyományokon alapuló jelentőségét. Aggodalmasan tárgyalták, hogy a hajnali órákban még nem készült el a templom belső díszítése, s hogy vajon idejében felszerelik-e a világítást. Névről ismerték a vendégek elhelyezésére a templomba igyekvő pálcás ifjakat – ez a Bethlen fiú, amaz meg a fiatal Széchenyi gróf –, a koronaőröket, a palotahölgyeket. A térségen órák hosszat nem történt semmi és mégis sok minden. Lovas rendőrök cikáztak, nemcsak a rendőr, a ló is díszruhát viselt, fényképészek, rendezők, s láttunk híres színésznőket; közben mintha rádió közvetítené, értesültünk mindarról, ami a templomban végbemegy. A Szentháromság tér felől áradt az éljenzés – megérkezett a királyi pár. A fel-felzúgó orgona hangjai olykor hozzánk is elhatoltak – kezdődik a mise, jelentették a jól értesültek. A Szent István palástjával beborított IV. Károly fejére helyezik Szent István koronáját. A király felavatja az aranysarkantyús lovagokat. A templom előtti térségen leteszi az esküt… És nagy sokára felénk közeledett a menet. Úgy tűnt, hogy soha nem ér véget a díszruhás lovasok, amorettekkel és pásztorlánykákkal ékesített régi hintók felvonulása. A nagy bámészkodásban csak akkor vettem észre Zita királynét és gyermekét, amikor vagy méternyi távolságban voltak tőlem. Emlékszem a teret betöltő, szűnni nem akaró éljenzésre, amikor a királyné megjelent a palotának egyik Szent György térre néző ablakában. Valaki odaugrott, hogy ablakot nyisson, ő elhárította, és saját kezével fordított egyet a kilincsen. Ez a mozdulat elkápráztatta a válogatott közönséget, és kiforgatta eredeti mivoltából nővérem keresztapját. Az egyenletes kedélyű és oly tekintélyes külsejű férfiú keménykalapját vadul lengetve, rekedten éljenzett, a homlokáról verejték csordogált és a szeméből könny. A fölöttünk kiugró erkély is benépesedett; a templomból visszatérő főhercegi pár között szélesen, tábornoki díszben állt Ferdinánd, a bolgárok szakállas királya. A tribünök is megteltek pártás, aranytól és drágakövektől szikrázó, magyar ruhás asszonyokkal. A szabadon maradt úttesten szürke lován végigvágtatott a király az ország dombja felé; a nem reá szabott korona arcának jó részét eltakarta, s nagyokat billent. Felvágtatott a dombra, kardjával az ország négy tája felé suhintott, majd szintén vágtában be a palota kapuján.

Ezzel vége is volt az ünnepségnek, s ki gyalog, ki meg a Dísz téren várakozó hintóján indult hazafelé ebédelni, csupán az ország dombja körül volt nagy a tolongás. Katonatisztek szoros gyűrűje vette körül a korláttal elzárt halmocskát, s a korlátot ledöntve a halmot egykettőre megfosztották virágaitól. A koronázási emléket áhító civil közönség ott nyüzsgött, tolongott, mamák, papák és fiatal lányok. Hamarosan vidám vásár kerekedett; a daliás katonatisztek csókért árusították virágjukat pironkodó, nevetgélő lányoknak. Böske sem állta meg, és virágot kért egy katonatiszttől. – Csókért! – mondta a hadnagy, sarkantyúját hetykén pengetve. Egy másodperc sem telt bele, és nővéremet elrejtették szemünk elől az egyenruhák. Virágot kínáló kezek hadonásztak előtte, s az árverési hiénák egymásra licitáltak: – Tőlem, kisasszony! Tőlem parancsoljon, csak egy icipici csókért! Az én nővérem nem volt szerelmes természetű, a hódolatot megszokta csecsemőkora óta, pironkodó és nevetgélő fiatal lánynak meg éppen nem lehetett nevezni. Gőgösen hátat fordított a virágárusoknak, oly magasba feszített fejjel, hogy utat nyitottak. Akkor már ott állt toronymagasságú keresztapja, és a karját nyújtotta Böskének. Így vonultunk le diadalmasan a budai Várból.

BUBI

MEGSZABADULOK NEDECKINÉTŐL

Nővérem férjhez ment, bátyám megnősült, anyámmal ketten maradtunk a Pozsonyi úti kétszobás lakásban, vagy két évvel az első világháború után. Silány minőségű magyar szén pislákolt a kályhában, örökké fáztunk, nyáron is, mert a nap soha nem érintette házközre néző ablakainkat. Egyik szobában aludt anyám, akkor már nyugdíjas ipariskolai tanítónő, itt volt fűzőkészítő műhelye is, a másik szoba ebédlő, az én hálóhelyem, azonkívül ott fogadta anyám a gyéren jelentkező „kuncsaftokat”. Jobbára gazdag ismerős asszonyok voltak, hosszan csevegtek, és keveset fizettek a sok munkát igénylő halcsontos míderért. Egy esztendő telt el érettségim óta, és a rokonok nógatására sem néztem kenyérkereső foglalkozás után. Majd, egyszer majd írok, mondtam, s múlott az idő semmittevéssel. Egyre szűkebben éltünk, anyám kénytelen volt elküldeni mindeneslányunkat, a rábapatonai szép és kedves Kocsis Terézt. A konyha melletti kis udvari szobát takarításért kiadta egy házaspárnak, így került hozzánk Nedeckiné. Hosszú, lapos, nagy csontú asszony volt, lóarcú. Lapát tenyerével taszigálta ideoda a bútorokat, és énekelt. Végeérhetetlen, egyhangú balladát egy hajadonról – zsiványok, erdő, szikla, barlang, villogó szemű rablóvezér –, gondolom, Nedeckiné saját költeménye volt, s a mű zenéjét is ő szerezte. Időnként számoltam a strófákat, harminc, negyven után leverten abbahagytam. Ennyi idő alatt Nedeckiné végzett is a takarítással, és visszavonult konyha melletti lakosztályába. A férje láthatatlan volt, reggel ment, este jött, az ajtajuk mindig zárva. Anya elégedett volt az asszonnyal, gyakran hangoztatta, hogy becsületes, nem nyúl semmihez, rendesen elvégzi a dolgát. Én azonban hovatovább betege voltam a balladának, később pedig megutáltam Nedeckinét, egyszerűen elmondhatatlan, hogy mennyire utáltam. Egyszer heves gyomorgörccsel ágyban feküdtem, anyám lement a patikába gyógyszerért; akkoriban nem tartottak otthon házi patikát, aszpirint is csak

szükség esetén, egy vagy két szemet vásároltunk. Vergődtem, nyöszörögtem; az ágyamnál megjelent Nedeckiné, langaléta, vigyori alak, egy mocskos füzettel. – Ezt olvasgassa, Zsuzsika, menten megszűnik a görcs. De annyit mondok, jól elrejtse a mama elől. Az első oldalon már olyan ocsmányságok, olyan elképesztő, egyértelmű disznóságok, hogy néhány pillanatra valóban elfelejtkeztem a fájdalomról, s még a lélegzésről is. Miért olvastam végig azt az egy oldalt? Soha le nem mosható szenny tapadt rám. Üvöltöttem. – Nedeckiné! Vigye ezt a förtelmét! Mi jutott eszébe… nekem… ilyet… maga idióta! – Miért? Zsuzsika nem gyerek már. Efféléből ismeri meg az életet. – Menjen a pokolba! – Hát az Istvánnal nem úgy voltak? Megzavart az asszony arcának jámbor együgyűsége; lehetséges, hogy jó szándékkal adta kezembe a pornográf füzetet, görcsoldónak? És Istvánnal – csak nem komolyan gondolja? Istvánnal így voltam: Mintegy két éven át árnyékként követett iskolába menet és iskolából jövet. Jámbor, szolid, félszeg úri fiúcska volt, jómódú szülők gyermeke. Érettségi után néhányszor összejöttek nálam fiúk és volt osztálytársnőim, István is, magától értetődik. Egy Béla nevű fiú játszott rozoga bérelt pianínónkon, az akkor divatos kabarédalokat énekeltük, volt társasjáték, zálogkiváltás; Anyám ernyedetlen buzgalommal felügyelt ránk, s nyolc óra tájt kitessékelte a társaságot. Istvánt kiküldték szülei New Yorkban élő nagybátyjához. A bácsi gyermektelen agglegény volt, István volt hivatva birtokba venni majdan a dús örökséget. Utazása előtt búcsúzni jött, véletlenül ketten voltunk a lakásban. Biztosított örök szerelméről, s valamelyest én is elérzékenyültem. A kályhához támaszkodtam –

langyos volt, átfűthetetlen –, István előttem állt, dadogott: zálogkiváltásból egy csókkal tartozom. Annak idején megtagadtam, de most, mikor a búcsú talán örökre szól… Megcsókolta a homlokomat, jobb vagy bal arcomat? Mindenképpen testvéri csók volt, tizenkilenc éves koromban az első. Irodalmi munkásságom naplóírásra korlátozódott. Ez a sorsdöntő esemény is, aprólékosan részletezve – ő ezt mondta, én azt, ő így mozdult, én amúgy – helyet kapott a naplómban, írásaimnak kiadója akkor még nem volt, olvasója annál inkább. Amint kitettem lábamat a lakásból, anya és a minket sűrűn látogató nővérem könnyű sóhajok és nevetgélés közben elolvasta az előző nap írottakat. Így az érzelmes búcsújelenetet is. Másnap anyám elővett. Könnyek között szememre vetette István csókját. Úgy kezelt, mint a züllés útján megindult veszendő lelket, s mert tiltakoztam naplóm elolvasása ellen, határtalan izgalmában pofon vágott. Nedeckiné pedig nyilván az ajtó mögött fülelt; hallotta az István nevet és a pofon csattanását, s a maga módján magyarázta. Anyám megjött a gyógyszerrel, és én nem említettem a pornográf füzetet. Azon nyomban kitette volna Nedeckiné szűrét, pedig, mondom, elégedett volt vele, kedvelte a lóarcú asszonyt. És hogyan magyaráztam volna meg, hogy mit olvastam? Szexuális kérdésekről soha, később sem esett szó közöttünk, anya szemérmes volt, tartózkodó, megközelíthetetlen. Miként érthette volna meg, hogy csupán az első oldal elolvasása után vágtam Nedeckiné képébe a szennyiratot? Hiszen magam sem értettem, és ez foglalkoztatott, gyötört. Nedeckiné jelenléte az olvasottakra emlékeztetett, s így lassanként képtelen voltam őt elviselni, meggyűlöltem. No persze, ha most visszaidézem emlékembe a füzetecskét, nem volt az egyéb durva, alpári malackodásnál. Egy mai fiatal lány talán jót nevetne rajta, a szemétre hajítaná, és többé gondolatot sem fordítana rá. Ma, 1970-ben, barátaim ablakával szemben tánciskola van. Kezdők és haladók lépegetnek, majd keringenek zongoraszóra, az össztáncban dzsesszzenekar muzsikál. Egészen fiatal lányok és fiúk kedvesen, komolykodó igyekezettel tanulják a lépést, szünetben sétálnak, az ablakban hűsölnek, soha hangos szó, rosszízű jelenet, soha nem látok fal mellett üldögélő, pár nélkül búslakodó fiatal lányt és egyetlen kísérő mamát sem. Eszembe jut, mikor tizenöt éves nővérem tánciskolába járt az első világháború első esztendejében.

Műegyetemi hallgatók rendezték a kurzust, meghívott lányokkal. A táncórákon nővérem tekintélyes kísérettel jelent meg: mindenekelőtt anya, azután én és egy bájos fiatal lány, aki évekig lakott nálunk, félig mint nevelőnőnk, félig mint anya segítsége a fűzőkészítésben. Elhelyezkedtünk a fal mellett, s anya nem vette le a szemét eleinte csetlő-botló, majd könnyedén lebegő nővéremről. Szünetben a büféasztalnál fölzárkóztunk nővérem körül, s egy hangosabb nevetésére anya szemével jelezte helytelenítését. Elképzelhetetlen volt, hogy hazafelé utunkon egyik-másik fiatalember csatlakozzon hozzánk – vittük és hoztuk a nővéremet mi, három zsandár. Anyám erkölcsi követelménye velünk szemben túlzott volt, majdnem lehetetlent kívánt, s ennek eredményeként Nedeckiné füzetecskéje valóságos lelki válságot idézett elő nálam. Mikor úgy éreztem, hogy lehetetlenség vele egy levegőt szívnom, megjelent a színen unokaöcsém, Bubi. Híres szülők gyermeke volt. Születése pillanatától fényképeit közölte, és foglalkozott személyével a Színházi Élet: a csecsemő Bubi elragadó szőke mamája karján; a tipegő kisfiúról Intim Pista pletykált olvasóinak kedves történeteket. Bubi szép volt, kék szemű, édes gyermek, annál meglepőbb az anya megállapítása a mintegy kétéves fiacskájáról. Anyám volt náluk látogatóban, s mint mások, lelkendezett: Milyen bájos kölyök! Bubit magához szorította az anyja, maga a szelíd, tiszta jóság, s a szemében valami nagy riadalommal súgta anyámnak: – Hidd el, Gizuskám, ez a gyerek gonosz. Képtelenség! Kétesztendős csöppség, az anyja hasonmása! Tudománya néhány szó, első önálló lépéseit gyakorolja a gyerekszobában, csöndes, könnyen kezelhető, képtelenség! A fiatal anya leverten ismételte: – Ez a gyerek gonosz… Ma sem tudom, tényekre alapította-e megállapítását, vagy a fia még kialakulatlan arcvonásaiban egyedül ő ismerte fel a jövendő embert? Az bizonyos, hogy huszonhat éves korában bekövetkezett, akkor oly értelmetlenül kegyetlennek tűnő halála kegyesebb volt hozzá, mint lett volna az élete. A Lipót körúton laktunk akkor, mi jobbra, ők balra a Vígszínháztól. Egy héttel azelőtt temették el Dezső bátyámat, anyám nem tért magához, testvéreim mellette maradtak, engem mint Bubi anyjának keresztlányát valaki elkísért a ravatalhoz. Beláthatatlan tömeg a Körúton, a villamosok álltak, a lépcsőházban,

lakásban tolongó sokaságon csupán kísérőm erélyes fellépése segített át. Elhelyeztem óriási nefelejcscsokromat, s egyik rokon utasítására megcsókoltam a halott márványhomlokát. A betegsége és a gyász heteiben Bubi közös nagynénénknél, Paula néninél lakott. Az egész háznép, szülők, nála idősebb unokatestvérei, a személyzet dédelgette a bájos kisfiút, s szórakoztatták, mert noha csak ötesztendős, bizonyára érzékenyen érinti súlyos vesztesége. Nagybátyám vicceket mesélt neki. – Tudod, mi a különbség a fülemile és az anyós között? Hogy a fülemile fenn énekel, az anyós meg a fenének kell. – Mi az az anyós? – Például Paula nénéd. Boriska férjének nem az anyja, hanem az anyósa, érted? – Hogyne – mondta Bubi. – A fülemüle fenn énekel, Paula néni meg a fenének kell. Zavarba ejtő válasz, mert ártatlan, gyöngéd mosolyának ellentmondott a hűvös, világoskék szempár. Szerény ékszerek, ruha és fehérnemű a fiatalasszony hagyatéka. A fehérneműt egyenlő arányban elosztották két keresztgyereke, Heltai Jenő Babi lánya és közöttem. Ruháskosárban érkezett a sok finom csipkés batisztholmi, anya éjszakákon át ült a varrógépnél, s készített nekünk kötényt, korunkhoz és testalkatunkhoz illő fehérneműt. Tízéves voltam, Bubi a hatodikban, kis kölyök, a derekamig ért. Időnként az ő nevelőnője, a csinos osztrák Mici sétájukra engem is magával vitt. Egyszer Mici a nővérével élénk beszélgetésbe merült, mi Bubival előttük haladtunk, s ő káprázatos dolgokat mesélt nekem. Hatvanezer koronát örökölt az anyjától, a pénz a Magyar Kereskedelmi Bankban van elhelyezve. Vagyonának évi kamata háromezer korona, bizonyos kezelési költség levonása után kétezer-nyolcszázhetven korona, s így ő minden hónap elsején mintegy kétszázötven koronát kap kézhez. Hüledeztem: Kétszázötven korona! Tíz fillér is pénz, egy koronával a zsebemben már Krőzus vagyok! Anya tanítónői fizetése a fele sem a hatéves Bubi jövedelmének. Kételkedésemet eloszlatta a pontos kamatszámítás, s hogy unokaöcsém egy, a zsebéből könnyedén előhúzott papírpénzt lobogtatott a szemem előtt. Előadásában nem

volt hézag, az arca komoly és gondterhelt, mint akit kissé nyomaszt roppant vagyonának súlya. Otthon beszéltem Bubi szenzációs örökségéről, s anyám mérgében majdnem képen teremtett. Vén szamár, mondta, nem szégyelled magad? A hatéves gyerek elhiteti veled, amit akar. Egy fillér sem maradt szegény asszony után, s ha volna hagyaték, azt a férje kezelné, de nincs. És anyám nagyon elkedvetlenedett, amiért bárgyú kislányt hozott a világra, és Bubi miatt, aki ilyen történeteket fundál ki – látnok lett volna az édesanyja? Bubit azután, ha otthon volt, a bájos osztrák Mici és a bakakáplár külsejű és mentalitású régi szakácsnő nevelte, többnyire a pompás nagy lakás személyzeti szobájában. Nagynénik és az elhalt anya barátnői és pályatársnői látogatták, mindenki kedvelte a csöndes és udvarias, szép fiúcskát. Törékeny és beteges, olykor negyven fokra felszökik a láza, majd hirtelen normálisra süllyed. Nagy volt a sopánkodás Bubi körül, míg kiderült, hogy az iskolakerülő gyermek ügyesen maga dörzsöli fel a hőmérő higanyoszlopát a kívánt fokra. Kisebb összegek tűntek el a nevelőnő és a szakácsnő erszényéből, s ők nem merték jelenteni az apának. Neveltetése így alakult: ha az apja nemegyszer hónapokra elutazott, a gyerek főúri ruhatárával nagynénénkhez, Paula nénihez költözött, máskor anyai ági unokatestvéreinél élt, Heltai Jenőéknél a Katona József utcai hétszobás lakásban vagy a máriabesnyői villában, olykor az apa barátja, a gazdag bankár Kohner Vilmos vendége volt, a nyarat pedig keresztapja birtokán töltötte. Idős úr volt ez, valóságos nábob, közel százszobás kastélyában Bubinak külön inasa és hátaslova volt. Második ginazista korában – a mai hatodik általános osztálynak felel meg – Paula néniék lakásában naponta libériás inas szerelmes levelet hozott Bubinak egy tizenöt éves bárókisasszonytól. A leveleket unottan félretette, és kiüzent, hogy nincs válasz. És bárhol volt, eltűnt ez meg az, pénz és ezüsttárgyak. A távolabbi ismerősök, apai barátok zavartan hallgattak, a két nagynéni, Paula és Vali azonban erélyesen vallatta. Amint mellének szegezték a kérdést, készségesen mindent beismert. Megesküdött, hogy soha többé. Anyai nagyanyja templomba vitte, s a feszület előtt térdelve, könnyesen, mellét verve esküdött, hogy soha többé. Nem tanult, kerülte az iskolát. Elegáns, karcsú kamasz volt, kellemes csevegő, valamennyien unokatestvérek szerettük „Bubikát”, de már nemigen hagytuk

egyedül a szobában. Azután elkerülhetetlenül az apa is tudomást szerzett fia dolgairól. A csalódottság és kétségbeesés kapkodásában helytelen pedagógiai módszert alkalmazott. Spártai szigor után ellágyult megbocsátás. Megvont a gyerektől zsebpénzt, szórakozást, de az egyre sűrűbben jelentkező károsultaknak fizetett, komoly összegeket. S hogy érettségi bizonyítvány legyen Bubi kezében, beíratta a Rőser-intézetbe. Hírhedt iskola volt ez annak idején, részint gyenge képességű, részint az unokaöcsémhez hasonló züllött úri gyerekeknek tanulás nélkül, jó pénzért osztogatták az érettségi bizonyítványt. Paula nénénk férje utolsó óráit élte. A család összegyűlt a Lipót körúti lakásban. A felnőttek halkan beszélgettek, vagy szorongató csöndben várták az esemény bekövetkeztét, a fiatalság lézengett erre, arra, nem illett volna elővenni egy könyvet, s a teljes tétlenség nehezünkre esett. A családi kör elmaradhatatlan tagja volt Bubi, a maga módján ragaszkodott mindannyiunkhoz. Az összezúzott Paula néni árnyékként imbolyogva megjelent az ebédlőben, s hívta magával Bubit. – Most itt, Géza bácsi halálos ágyánál esküdj, hogy megjavulsz! Esküdj, hogy soha többé nem nyúlsz mások tulajdonához! Megrendítő pillanat: az agonizáló beteg, az ágy mellett Paula néni tragikus alakja, és a követelő, sikoltó hang! Bubi elsápadt, s mint anyai nagyanyja unszolására a templomban, térdén, felemelt kézzel mondta: – Esküszöm mindenre, ami szent, Paula néni! Nagybátyánk meghalt, s az első izgalom csillapultával vették észre, hogy hálószekrényéből eltűnt az aranyórája. Bennünket ritkábban látogatott Bubi, otthonunkban kevés volt a készpénz, valamirevaló értéktárgy sem akadt. Időnként azonban megjelent csókkal, kellemes mosolyával. Egyszer is, pillanatokkal az után, hogy a postás hozta anya nyugdíját. A pénz még érintetlenül hevert az asztalon. Benyitott Bubi, és anya önkéntelen mozdulattal egy váza alá csúsztatta a néhány bankót. Élvezetes volt Bubi könnyed csevegése, nagyokat nevettünk. Később kimentem tízórait készíteni, anya valami utasítással utánam sietett. De máris visszafordult; az asztalnál változatlan tartásban, ártatlanul ült Bubi. A váza alól eltűntek a papírpénzek. – Bubi, add vissza a nyugdíjamat!

– Tessék, Giza néni – mondta a fiú, és nyújtotta anyának a pénzt. Ennyi bevezetés elég is. Tulajdonképpen arról akarok beszélni, hogyan oldotta meg az én problémámat Bubi. A reggeli Pesti Napló-ban olvastam, hogy Bubit letartóztatták. Vizsgálati fogoly a Markó utcában. Csirkefogó, mondtam magamban, hát ez lett a vége. A hír mégis lesújtott, egyébre gondolni sem tudtam, fokozódott bennem a gyöngéd szeretet és szánalom, meg kínzó rosszérzés, mintha valamennyien felelősek volnánk Bubi szerencséden sorsáért. Nyár volt. Az apa külföldön, Paula néni asszony lányánál Bécsben, Heltaiék besnyői villájukban – s valamit azonnal tennem kellett. A látogatási engedélyt minden további nélkül megkaptam, azután hosszú, szűk folyosón át értem egy sivár szobába. Egyenruhás ember ült az íróasztalnál, fel sem pillantva, én álldogáltam, majd meglengettem orra előtt a zöld cédulát. Rám mordult: azonnal hozzák a foglyot, ez az úr is őt várja. Az úr, fiatal férfi, bemutatkozott mint Bubi ügyvédje. A dolog súlyos, mondta, négyrendbeli lopás, a fiú mindent bevallott. Azután fogházőr kíséretében jött az unokaöcsém, elegáns léptekkel, egyenesen hozzánk, s a maga könnyedén csevegő módján kérdezte: – Mi újság, doktorkám? Rám pillantott, s mintha enyhén elpirult volna. Azután az asztalhoz támaszkodva suttogott az ügyvéddel, a látogatási idő is lejárt már, Bubi indult előre, ügyet sem vetve a fogházőrre, ahogy az topogott utána, erősen emlékeztetett a libériás inasra, ki szerelmes leveleket hordott a tizenkét éves Bubinak. Együtt indultam el az ügyvéddel. Fiatal férfi volt, Bubi éjszakai ismerőse, mert mint beszélgetésünkből kiviláglott, unokaöcsém közismert figurája a pesti mulatóhelyeknek. Hajlandó vagyok-e segíteni? Igen? Akkor sorra látogatjuk a károsultakat, akiktől a feljelentések érkeztek, és megkíséreljük azokat visszavonatni. Kálváriám első állomása belvárosi bérpalota első emelete volt. Az inas elutasított: a báró úr beteg, nem fogad. Hosszú rimánkodás után a báró úr pazar dolgozószobájában ültünk. Dadogtam, az izgalomtól sírás fullasztotta el a

hangomat, s már magam is hittem a „szegény szerencsétlen gyerek eltévelyedésében”, hogy ezután másként lesz, további sorsa a báró úr jóindulatától függ – és még egyéb zagyvaságot, míg a petyhüdt képű úr felállt. A dologgal nem foglalkozik, forduljunk az ügyvédjéhez. Itt már simábban gördült a mondanivaló szegény szerencsétlen unokaöcsémről. Azután vágtattunk tovább. Két helyen nem találtuk otthon a feljelentőket, másnap elölről kezdődött a hajsza, s végül a diadal – mind a négy feljelentést visszavonták. A fiatal ügyvéddel forrón szorongattuk egymás kezét. Hátravan még Bubi szabadlábra helyeztetése, mondta az ügyvéd – és azután? Mi lesz vele a továbbiakban? Az apa külföldön, a fiú felügyelet nélkül marad a lakásban… – Bizony, nem tudom – feleltem. De a kérdés nyugtalanított, mintha valamit elkezdtem volna, s a befejezés előtt megtorpanok. Otthont kell teremteni Bubinak, de hogyan? Mind a két szobánk anya munkaterülete, egyikben szabja a fűzőket, és naphosszat hajtja a varrógépet, másikban próbál, és tárgyal az asszonyokkal. Van azonban még egy, a Nedecki házaspár udvari szobája! Megszületett agyamban a második donkihótei tervem, elragadott az a fajta lendület, amely éppoly kevéssé ismeri a megfontolást, mint a nyugvópontjáról kimozdított lavina. Mámoros örömmel közöltem anyámmal: Bubi hozzánk költözik, vigyázunk rá, embert faragunk belőle, Nedeckiéket elküldjük, a háztartási munkát vállalom. Anyám aggodalmaskodott: Mekkora felelősség! És ha dolgozni akarok, miért nem keresek állást magamnak? A háztartási munka improduktív – s akkor először nemcsak a rokonok, de anyám is szememre vetette, hogy érettségi bizonyítvánnyal a kezemben semmittevésben telik az életem, nem könnyítek a gondjain, és ő már fáradt, agyonhajszolt… Jó, jó, feleltem türelmetlenül, és magamban: majd egyszer, majd írok… Bubi megmentésének kérdése foglalkoztatott, a hőshöz méltó áldozat, amit vállalok, és mindennek a nagy gesztusnak a mélyén a tikkasztó öröm, hogy megszabadulok Nedeckiné sanda, együgyű vigyorától, hiszen a lóarcú asszony tudja, hogy egy teljes oldalt olvastam átkozott füzetéből. A házaspártól barátságosan megváltunk. Az elsötétített kis szobában villanyt gyújtottam – micsoda látvány! Borzalom és iszonyat! Piszok és fullasztó szag, nyüzsgő férgek. Riasztott, mint valami gyilkosság színhelye. Felhúztam a

redőnyt; a szomszédok elbeszéléséből kiderült, hogy a házaspárnak nálunk töltött esztendeje alatt ez egyszer sem történt meg. Dolgoztam nappal és éjszaka, a lúgos víz felmarta a kezemet, s végül tiszta ágy, anya szép kézimunkáival ékesített, barátságos szoba várta vendégünket. Az ügyvéddel fel és alá sétáltam a Markó utcai fogház kapuja előtt, mert Bubit közben átvitték a Pestvidéki Törvényszékre, s onnan hozták vissza. A hatalmas, zöld rabszállító kocsi előtt megnyílt, majd újra bezárult a kapu, és mi sétáltunk a sarokig, megint a másik sarokig. Nemsokára ketten léptek ki a kisajtón, Bubi mosolyogva intett, de volt még valami megbeszélnivalója rabtársával, csak azután indult felénk. – Doktorkám, ezt ügyesen csinálta – mondta, és szorongatta mindkettőnk kezét. Engedelmesen jött velem. Taxiba ültünk. Otthon terített asztal, vaj, szalámi. Könnyező nagynénje láttára Bubi is elérzékenyült, s kissé megilletődött csöndben ültük körül az asztalt. Anya elejtett néhány, a jövőre vonatkozó intő szót. Bubi a kezét simogatta. – Drága Giza néni, mit képzel rólam! A történtek után? Soha többé! Később felélénkült, friss élményeit mesélte. – A Markóban együtt voltam Hertelendyvel. Híres kasszafúró. Giza néni hallott már róla? Anya nem ismerte Hertelendy nevét, és Bubi magyarázattal szolgált. A nevezetes ember lerajzolta neki a kasszák fúrásához használt legmodernebb eszközöket. – Báriummal dolgozik – mondta, és legyintett. – Minden egyéb már idejét múlta. Ettük a szalámis-vajas kenyeret, s közben oly szakszerű előadásban volt részünk, hogy gyerekjátéknak tűnt akár a legellenállóbb kassza megfúrása. Anyát lehangolta, hogy Bubi valóságos továbbképző tanfolyamon vett részt a Markó utcában, úgy vélte, hogy Hertelendy világhíre ellenére sem kívánatos társaság. Ültem Bubi ágyán, ő már fürdő után, bátyám hálóingében, simára fésülten, szép, fiús arcán szomorkás mosollyal mesélt. Menyasszonya van, egy ezredes tizenhét éves leánykája. Egyetlen gondja, hogy ez a lány ne tudja meg a történteket. Ha megengedem, egyik nap meglátogatja, de amennyiben engem nyugtalanít, hogy elhagyja a lakást, magától értetődőn marad a kis szobában, olvasgat… Hová

gondol! Olyannyira bízom benne, hogy máris átadom a konyhakulcsot, rendelkezzék vele. Többnyire hajnalig olvastam, késő délelőtt ébredtem. A házaspár távozása és Bubi érkezése óta változott a helyzet. Korán reggel talpon voltam. A tejet, péksüteményt házhoz hozták, a Glasner pék inasa lerakta a konyhaajtó elé. Anya mindig ágyban reggelizett, a heverésző Bubinak is csinosan tálcára rendezve vittem a friss kávét, vajat, és jó nagyra méretezett, úgynevezett vizes zsemléket. Takarítás, főzés, mosogatás, megannyi szokatlan munka, unalmas és fárasztó pepecselés. Bubi kellemes, szerény lakótárs volt, csevegése szórakoztató. Néhány napig ki sem mozdult a lakásból, azután elment, de vacsoraidőre pontosan megjött a menyasszonyától. Az ezredesék a Várban laknak, mesélte nekem egy meghitt esti órában, míg az ágya szélén ültem, az ő köreitől távol eső emberek, istennek hála, nem tudnak semmiről. Ráhagytam: istennek hála. – Hidd el, jó lecke volt ez nekem. Azóta más ember vagyok. Amint állásom lesz, megnősülök, de neki soha, akkor sem szabad megtudnia. Azután már naponta látogatta a menyasszonyát. Tíz órakor jött haza, majd éjfélkor; nagyobb összejövetel volt a budai ezredeséknél. Ébren és nyugtalanul vártam rá, s mert menyasszonya családjánál, úgy látszik, az ellátás nem volt kielégítő, vacsorát melegítettem Bubinak, kiszolgáltam, megvetettem az ágyát, vizet készítettem a hálószekrényére. Kis szürke, üvegajtós könyvszekrényem annyi gonddal át- meg átrendezett sorai meglazultak. Hirtelenében öt kötet hiányát állapítottam meg, a legkedvesebb, a legértékesebb öt kötetét. Hajnali két óráig nem szűnő vad szívdobogással vártam Bubit, s ahogy nesztelenül nyílt a konyhaajtó, ott termettem. – Hová tetted a könyveimet?! Azonnal vallott. – Eladtam az antikváriumban. Nincs egy fillérem sem. Giza néni olyan nehezen keresi a pénzt, tőletek nem kérhettem, hiszen amúgy is annyival tartozom… Azután naponta pénzt adtunk Bubinak, hogy villamossal és siklón látogathassa Várban lakó menyasszonyát. Az életem keservesre fordult; szakadatlan munka

és nyugtalanság, anyagi gond, félelem és gyanakvás. Legjobban nyomasztott, hogy lassanként nevetséges figurának láttam magamat, ahogy tálcán hordom Bubi ágyához a reggelit, ő a másik oldalára fordulva délig jó nagyokat alszik, én meg főzök, könyökig merülve a mosogatóvízbe. Talán négy hét után eltűnt három ezüstkanalunk. Összesen az a három volt a vagyonunk, anya a szülői házból hatszemélyes készletet hozott, pusztuló háztartásunkban ez a három darab már féltve őrzött ereklye volt. Este fedeztem fel a hiányt. Egészen elvesztettem a fejem, anya kétségbeesett. Mi soha semmit nem tartottunk zárva, kulcsa sem volt az előszobai nagy szürke szekrénynek, amelyben ruhánk, fehérneműnk volt. Két lepedő hiányzott, párnahuzatok. Anya vadonatúj fekete cipője. Sírtunk ott az előszobában, fájt a veszteség és a csalódás. Akkor jött a bátyám. Ijedten érdeklődött, hogy mi történt. Engem eszelősnek nevezett, az anyának szánt megjegyzést még idejében lenyelte. Valami eszébe jutott, a kamrából máris hozta a létrát. A hatalmas szekrény felső rekeszében naftalin közé rakott téli holmi, bátyámé is, mert akkortájt gyakrabban tartózkodott otthon, mint a feleségével a közös lakásban. Eltűnt a télikabátja. Új, drága darab, a jutalompénzből vásárolta, amit egy németországi riportsorozatért kapott Miklós Andortól. Zordon hangulatban, az ebédlőasztalnál ülve vártuk Bubit. Anya és én valósággal megsemmisültünk az olykor idegesen fel és alá rohanó bátyám pillantásától. Nehezen türtőztette magát, de végül enyhültebben aludni küldte síró, görcsösen ásítozó anyánkat. Azután mi ketten pikét játszottunk, kiváló kártyás bátyámat fölényes győzelme jobb kedvre hangolta, így telt és múlt az idő. Fél négykor halkan nyílt a konyhaajtó, Bubi surrant a kisszobába. Hajnali rajtaütésünkhöz nem férhetett kétség, ő mégis, mint régen nélkülözött, legkedvesebb rokonát üdvözölte Lajost. – Szervusz, Lajoskám. A válasz kevésbé volt barátságos. – Hol vannak a zálogcédulák? – Egy barátomnál – mondta Bubi. – No, indulj.

– Most? – Most. Nyár vége volt, meleg, sötét éjszaka. Kihalt utcákon át vezérelt a kettőnk között készségesen lépkedő Bubi, nem emlékszem pontosan, de valahol a hatodik kerület mellékutcájában lehetett a ház, ahová becsöngetett. A kapu előtt várakoztunk, nem túlságosan sokáig. Jött az unokaöcsénk, bátyám kifizette a hosszú alsónadrágos házmesternek a kétszeri kapupénzt. – Tessék, Lajoskám. Átadott három zálogcédulát. – Több nincs? – Nincs. Egy másodpercig álltunk még tétován, azután bátyám megmarkolta a karomat, és indultunk visszafelé. Hajnalodott, a körúti házak fölé az imént még szürke égbolt halványkéken terült, utcaseprők lépdeltek komótosan a járda mentén, kis kocsijukat tologatva, késői és korai járókelők, különben csönd, üde hajnali levegő borzongatott. S közvetlenül mögöttünk Bubinak a mienkkel egybehangzó, kitartó léptei. A Lipót körúton jártunk már, s ő nem tágított, szó nélkül jött, mint aki mindennek ellenére hozzánk tartozik. Nagy belső háborgásunk fokozatosan változott át kétségbeeséssé. Nem néztünk hátra, és az egyenletesen kopogó léptek gyászos indulót doboltak. Gyerek még! Kullog utánunk, kivert kutya! Éreztem, mint gyengül a bátyám, valósággal meggörnyeszti a lelkét emésztő gond. Így érkeztünk a Margít hídhoz, s a Pozsonyi úton még mindig szorosan a nyomunkban a fiú könnyű léptei. Bátyám szembefordult vele. – Nem jöhetsz vissza anyához. – Persze, Lajoskám – mondta Bubi. – Szervusztok. A Katona József utcába kanyarodott, a Duna felé. Közel voltunk már az utolsó Palatínus házhoz; rémülten kapaszkodtam bátyám karjába.

– Miért ment a Dunához?! Bámultunk egymás elkínzott arcába, s máris száguldottunk a házközön a Dunapart irányába, mind hangosabban, fejvesztetten kiáltozva unokaöcsénk nevét. Nem volt az alsó rakparton, nem volt sehol, eltűnt nyomtalanul. Jámbor hiedelem! Dehogyis ölte magát a Dunába. Egészen a második világháború közepéig, ha éppen szabadlábon volt, jelentkezett egyik vagy másik családtagnál ruháért, pénzért, és Paula néni, Heltaiék mindig segítettek „Bubikán”, ahogy változatlan ellágyulással és oly gyakran emlegettük. Megjárta az ország valamennyi börtönét. Később már évekre ítélték el. Kisstílű csirkefogó, mondták egyesek, kávéházi kabáttolvaj. Más hírek szerint rész vett a szenzációs monte-carlói bankrablásban. Az apjával végleg szakított, de azonos nevüket ügyesen kihasználta. Az apa megszállt a párizsi Meurice Hotelban, s itt egyik felső emeleten vett ki szobát Bubi is. Táviratozott a híres berlini filmrendező Joe Maynak, hogy az apa bizonyos járandóságát – jó isten tudja, honnan szerzett róla tudomást – táviratilag utalja át az Hotel Meurice-be, ez és ez a szobaszám. A filmrendező tudta, hogy nagybátyám ebben a szállodában tartózkodik, és késedelem nélkül továbbította a tekintélyes összeget. Bubi felvette, és angolosan távozott Párizsból. Paula nagynénénk temetésén, 1943-ban láttam utoljára. Egyszerre mozgás, suttogás keletkezett, szájról szájra járt: itt van Bubi! Szerényen, kissé félrehúzódva, mégis a családhoz tartozón álldogált a ravatal közelében. Hát nem felejtette el a gyerekkorát, a hosszú hónapokat Paula néninél. Nővérem három gyereke éppen eleget hallott már Bubiról, kíváncsi izgalomban a szemüket sem vették le a híres rokonról. Negyvenéves sem volt még, sovány, szürke és szép arcában világoskék, hideg szempár. Meglehetősen jó ruhát viselt, a lábán szokatlanul hegyes orrú cipő. Indult a menet a halottaskocsi után, s a rendbe sorakozott család mögött, mint egykor a hajnali Körúton, magányosan, de kitartóan menetelve Bubi. Ahogy már szétszóródva, csöndes beszélgetésben jöttünk visszafelé, hozzám csatlakozott. Nővérem gyerekei minduntalan elénk kerülve nem teltek be Bubi látásával, ő azonban, mint afféle híres ember, mintha mit sem észlelne a személye keltett hallatlan izgalomból, baráti beszélgetésben lépdelt velem a temetői úton.

Nemrégen szabadult, de most új életet kezd – betársul egy zöldségesboltba. Bubi mint zöldségárus! Nevettem, s furcsa, kínos érzésem volt: a keskeny cipő, kényes, kissé himbáló járás, nőiesen kecses mozgás… A hajdani menyasszony, a Várban lakó ezredes tizenhét éves leánykája élénk képzelete szülöttének bizonyult. Olyan befolyásolható, gyönge jellem volt, hogy beteges hajlamú rabtársai vonzásának sem állt ellen – mindezt később tudtam meg. Akkor, a temető kapujában húsz pengőt kért kölcsön tőlem, hogy némi alaptőkével kezdje meg a zöldségárulást. A háború befejezte óta nem hallottunk róla. Igen, annak idején felfedeztük még egy alpakka cukortartó hiányát, amit a különben jó szemű Bubi nyilván ezüstnek nézett. Eltűnt a magas szárú hócsizmám, anya egyik szabóollója, s keserves ábrázattal újabb és újabb hiányokat állapítottam meg könyvszekrényemben. De megszabadultam Nedeckinétől!

SZÉP BABA

Miért mentem el az Ó utcába! Az árvaság szomorú dolog, de a szegénység átok. Anya nyugdíjából éltünk ketten és némi családi támogatásból. Anya áldott jó asszony, a család is szeretetteljes, nem kényszerítenek, de tudom, elvárják, hogy munkával én is pénzt keressek. Az érettségim óta eltelt tíz hónap alatt kísérleteztem is eggyelmással, sikertelenül. A könyvüzletből két hét után kidobott a főnök, a kalapvarrást abbahagytam. Írni szeretnék, de miről? Semmi nem történik velem, az égvilágon semmi. Bubinak, unokaöcsémnek beszéltem keserves helyzetemről. Bubi művész szülők gyermeke, szélhámos, de szeretem, jó barátok vagyunk. – Legyél színésznő – mondta Bubi. Elhűltem; én lennék Magyarország legtehetségtelenebb színésznője. Bubi

legyintett. Minden szép fiatal nő tehetséges. – De anya… – A család nem szólhat bele az életedbe, elvégre 1922-ben élünk. A Színiakadémián a felvételed egy szavamba kerül, valamennyi tanárral pertu vagyok. Tanulj meg egy költeményt. Mit tudsz Arany Jánostól? – Semmit. – Lehet modern is. Az Ady nevű pasastól. Vagy beajánlhatlak a filmhez. Nem kell szavalnod, a mozdulataidat beállítják. – Könnyedén följebb csúsztatta kabátujját, előtűnt arany karórája. – Fontos megbeszélésre várnak, sietek. A filmvállalkozó lekötelezettem. Délután öt és hat óra között az Ó utca egy kis kávéházában tartózkodik, hogy elkerülje a filmszerepre áhítozók ostromát, de te csak hivatkozz ifjabb Boér Gyulára. Ég áldjon, anyádat nem zavarom főzés közben, pompás illatok, kézcsókom. Ebéd után anya ment kifelé a tálcával. Nagyot kiáltottam. – Mit szólsz hozzá, anya, moziszínésznő leszek! Nem felelt. Mire visszatért, megterítettem ebédhez. Anya elégedetten bólintott. – Ügyes vagy, gyors, mint egy boszorka. Moziszínésznőnek éppen az ilyent keresik. Aztán mit játszol majd? Pola Negri-félét? Vagy inkább vidámat, mi is a neve annak a kedves fekete lánynak? – Anny Ondra. – Az, éppen rá gondoltam. Nem mondom, munkába kerül, míg eljut valaki a főszerepig. Naponta táncóra, lovaglás, vívólecke, úszik, mint a hal, sír vagy nevet, akár van kedve, akár nincs, elvágódik, ha rásütik a pisztolyt, sziklákon szökell, mint a zerge, robogó vonat elé veti magát – ez a nehéz! Hogy könyökölni kell, akár hullákon átgázolni, fifikával meg egyébbel harcolni a szerepért, oda sem hederíteni gyűlölségre, intrikára meg irigységre, no, ettől nem féltelek. A legtöbb ember idegrendszere hajszálvékony hálózat a szervezetben, a te idegeid, istennek hála, kötélből vannak. – Jaj, anya, azt hiszed, nem látok át a praktikádon?

Mintha nem tudná, hogy utálatosan ideges és érzékeny vagyok.

Az a kávéház! Az az utca! A Szemere utcai elemi negyedik osztályában Manci közölte velem, hogy „az Ó utcában rossz nők sétálva árulják a szerelmet”. Több ilyen sétahely van Budapesten, említett néhányat, de nekem az Ó utca mintha gyűjtőneve lett volna valamennyinek. Dús lombú fák alá, szép, holdfényes esti órába helyezte képzeletem a sétálva árult szerelmet. Azt mondja a nő: – Én önbe beleszeretek ennyiért és ennyiért – s ez nyilvánvaló árdrágítás, gondoltam én. Azóta olvastam Else Jerusalemtől a Szent Skarabeusz-t, anya a kezébe vette, elégedetten bólintott, végre egy erkölcsös mű, nem mindig azok az oroszok! – így a szakma gazdasági és erkölcsi vonatkozásait illetően alapos oktatásban részesültem. Szemérmesnek neveltek. Mindig ruhában láttam anyát, vagy nyakig zárt hálóingben. Mosakodásnál magamra zárom a fürdőszobaajtót. A családtagjaimon kívül még nem csókolt meg senki. Meglehet, túlzottan szemérmes nevelésem következménye, hogy lelkifurdalást, gyötrő szégyenkezést érzek – miért mentem végig az Ó utcán! Mintegy száz métert rohanvást tettem meg, akkor tisztult a látásom. Utca, mint a többi, útközépen és a járdán labdázó, karikázó gyerekek, pállott főzelékszag a kapualjakból, slafrokos asszonyok bevásárlótáskával, kézikocsin hordják a tűzifát. Némileg csalódott voltam, de furcsa módon emelkedett hangulatban, mintha külföldi tanulmányúton volnék, mindez tartozéka a munkámnak, a munkám megköveteli, hogy szemügyre vegyem a környezetet. Egyszerre fontos lettem magamnak: az emberi vonatkozások szövevénye nem kibogozhatatlan, az élet végtelennek tűnő területét bejárhatom, majd, valamikor, ha szárnyra kapok – hát van nálam nevetségesebb figura ezen a világon? Tanulmányutamon csak sokára ismertem fel a rossz nőket, mert törékeny Manon Lescaut-ra és tüdővészes Gautier Margitra számítottam, s hogy csapatban lesznek, szabályos hetivásár, eladók és vevők, alkudozás, majd egymás tenyerébe csapnak – valahogy így képzeltem. Egyenként sétáltak, és alig néhány. Kövérek és idősek. A háziasszonyoktól sütővassal agyonégetett hajukkal, és lisztes vagy téglapiros arcukkal különböztek. Senki sem vetett ügyet rájuk, csak én. Az a férfi sem, akit az egyik

nagy fenekű megszólított. Ment tovább, s a nő nem látszott sértődöttnek. Bámulatos! Én dühös voltam arra az alakra. Láttam Brunhildát is élénk beszélgetésben egy bérház kapualjában hűsölő házmesterpárral, elmenőben hallottam: – Az hát, infláció! Cifra világ, én mondom, Sós bácsi, maga is, én is éhen döglünk! Méltósággal készültem bevonulni a kávéházba, végül mégis átbukdácsoltam a küszöbön, mert egy kilépő férfi pipinek nevezett. Büdös kis előtér, üres ruhatár, pulthoz támaszkodó pincér hátával diskurált egy öregasszony. A filmvállalkozó után érdeklődtem. A pincér vigyorgott. – A művész úr? Amott az ablaknál. A ruhatárosnő azt mondta: – Sóher alak. Fullasztó hőség és füst. Két sor barna asztal, legtöbbnél kártyázók, a kis terem végében biliárdasztal, három fiatalember folyvást keringett körülötte, s lökdöste a golyókat, elvétve az asztalok között imbolygó női alakok, az utcai front hosszában páholyok, plüsspamlag. Vitt a lábam a középső páholyban magányosan kávézó filmvállalkozóig. Öreg, papos külsejű ember, a dögletes melegben nyakig zárt mellényt, sötét szövetruhát viselt. Frissen borotvált arcán süppedések, dudorok. A papi öltönynek áporodott naftalin- és dohányszaga volt – Bubi lekötelezettje mellett ájulás környékezett. Elrebegtem ifjabb Boér Gyula bűvös nevét. A vállalkozó sebesen irkált valamit mocskos kis jegyzetfüzetébe, ezalatt megkíséreltem átsompolyogni a túloldali plüsspamlagra, de visszatartott. Miután gondolatait papírra vetette, hozzám fordult. – Szóval a Boér fiú. És magácskát hogy hívják? – Timár Julianna – mondtam, ami éppen eszembe jutott. Legyintett. – Rossz. Komor. A hátam borsódzik. A Juliannák hercegnők vagy társalkodónők, ért engem, szép baba? A jó név kelepce, amibe a közönség beleesik. A név

legyen rafinált, Putty Lia, ügyes, mi? Lehet dzsentri is, az fogja az embereket, az Ica Kalkálból lett Lenkeffy két eff, ipszilon. A keresetlen egyszerűségnek is van varázsa. Juliska. Tímár Juliska. – A fülembe énekelte: „A kis Juliska azt kívánja tudni módfelett, hogy belül egy huszárkaszárnya…” Ez valami operett, ismerős dallam, a folytatás azonban rekedt köhögésbe fulladt, ugató hangok, kis köpködések a fülembe, borzadály! Észrevétlenül húzódtam arrább, nehogy megbántsam, tapintat, szánalom vagy mi ez nálam. A pincér másodszor érdeklődött, hogy mit óhajtok fogyasztani, semmit, köszönöm, semmit az Ó utcában. A mormolása után ítélve megátkozott. A vállalkozó fölényes legyintéssel fejezte be köhögési rohamát. – Nikotin. Naponta száz méregerős cigaretta. Beszéljünk magácskáról. Mutassa a kis pofiját. – Mustrálgattuk egymást. Valamikor szép szeme lehetett, volt benne tűz, olyasféle, mint amikor a karácsonyfán utolsókat lobban a csillagszóró. Egészében rozoga öreg bonviván, s tulajdonképpen azért támadt fel bennem a szánalom, mert javakorabeli férfit alakított. – Jó arc. A szemet kell kihangsúlyozni aláfestéssel. Lássuk. – Mocskos kis füzetének lapjait pörgette, dünnyögött magában. – Nagymama. Intézeti növendék, hamvas kis úrilány, na, milyen fiú vagyok? A közvetítői díjam ötszáz korona, a többit bízd rám, szép baba. Valamit motyogtam, hogy Bubi filmvállalkozót említett. – Bubi? A Boér gyerek? Van közöttetek egy kis techtli-mechtli? – A karomba csípett, s büdös cigarettájának füstjét az arcomba fújta. Ekkor már a pamlag végén ültem, egy mozdulat, és legurulok. – Művész vagyok, nem üzletember. Szívesen foglalkozom fiatal tehetségekkel, egyengetem a pályájukat, de hát azt magácska is tudja, hogy az idő pénz. Nevetése szabályos hahahával kezdődött, a hehehe átváltott ugató köhögésbe, púderes arca sötétlilába fordult. Attól tartottam, hogy megüti a guta, jobb lesz odébbállnom, de heves integetéssel maradásra kényszerített. A kávéház zsúfolt volt, változatos zajokkal. Két öreg kártyás állva ordítozott. – Maga pöszok! – mondta felindultságában vagy valamely tájnyelven, s míg az ellenfél vén trógertől hamiskártyásig a gorombaságok széles skáláját vagdosta a fejéhez, az izgatott öreg egyre azt ismételte sztentori hangon: – Maga pöszok! – Némelyek röhögve harcra buzdították őket, egy kövér ingujjas pasas az asztalra csapott: – Kuss! Nem vagyunk a templomban! Ez kávéház! – Egy szőke nő, utcabeli, térden felül érő szűk, oldalt hasított ruhában egy nyilvánvalóan ittas társaságnál

kötött ki, majd az egyik fiatalember vállára tehénkedett. Az lerázta magáról, és nótára gyújtott: „Szépen sietek, nahát, sietek, amit én kívánok nektek, az legyen a tietek!” – ezt a dalt énekelte. A közvetítőt megviselte a köhögés, kissé magába roskadva, révetegen lapozgatott füzetében. – A Boér gyerek kedvéér magácskának megcsinálom kétszázért, ne mondja, hogy rossz fiú vagyok. – Nincs kétszáz pengőm – mondtam. – Ilyen szép babának? Ne bolondozz, kicsi. Nem bánom, adjál százat. Felálltam. Magamra voltam dühös nevetséges helyzetemért, mégis a szegény asztmással lármáztam. – Egy vasam sincs. És utálom, ha tegeznek. Szép baba… Micsoda hülyeség! – Kedves kisasszony, hát hogy akar filmezni? – Sehogy. És mindennek a betetőzése, istenem, de rémes, egészen alázatos hangon utánam szólt: – Fizesse ki a kávémat… Borravalót is adtam. Nevetek, de elég keservesen. Idegesít, hogy olyan fennkölt gondolatokkal vonultam végig az Ó utcán. Valóban szükségét érzem tanulmányozni az életformámtól távol eső területeket. Úgy adódott, Bubi révén, hogy első önálló vállalkozásom éppen erre a környékre vezetett… Ugyan, ugyan, szép baba! Hiszen idáig rendben van a dolog. De én együgyű liba, én idióta, napokig ágáltam a tükör előtt. Míg anya a konyhában volt, pofákat vágtam a tükörbe, igazgattam a vonásaimat nevetésre, rémület, meglepetés, gőg az én bárgyú arcomon, indultam a tükör felé páváskodva meg szökellő léptekkel, a kezem föl és le, ökölbe szorítva és ernyedten – ó, az egész

kirándulás semmiség az előző napokhoz képest! Ki nem állhatom magamat. Szégyenkezem.

KIRÁNDULÁS ABESSZÍNIÁBA

A fiú határozottan rossz útra tért. Apróbb, jó ismerősüknél eszközölt fosztogatásait valahogy elrendezte a család, de amikor részt vett a nagy port felvert bankrablásban, mindenki elérte türelmének végső határát. Akik eddig „szegény árvának” nevezték a fiút, és hangoztatták, hogy „nem csoda, hiszen szülők nélkül nőtt fel!”, most irányt változtattak. Egyik nagynéni emlékezett, hogy mint egészen apró gyermek elkövetett jellembe vágó cselekedeteket. – Évekig azt mondta, hogy nem szereti a csokoládét. Azután kiderült, hogy a nevelőnőtől elcsent pénzén csokoládét vásárolt. – És ha nem akart iskolába menni, negyven fokra dörzsölte fel a lázmérőt. Emlékeztek, hogy a még karon ülő gyermekről búsan mondta szegény apja, hogy: „Ez a fiúcska semmi jót nem ígér.” Csak a nagybácsi pengetett lágyabb húrokat. – Huszonkét éves emberről még nem lehet megállapítani, hogy menthetetlenül elvetemült. Ha a kivezető útra irányítjuk, összeszedi magát. Nem hagyhatjuk elveszni. – Ugyan kérlek – mondta a rokoni kórus –, ezen a fiún nem lehet segíteni. Züllött fráter. A nagybácsi nem hagyta magát. Néhány napi töprengés után hitte, hogy megtalálta a kivezető utat. Elöljáróban a saját nagy összegű adományával gyűjtőívet körözött a családban, s nem tekintve magas korát és tekintélyes társadalmi állását, személyesen kereste fel ívével a rokonokat. Sikerült összeszednie annyi pénzt, amennyivel távoli, melegebb tájékra vonulhat a fiú. Magához hívatta a bűnöst. – Úgy határoztunk, hogy még egyszer, hangsúlyozom, utoljára, segítünk rajtad. Az országból távoznod kell. Itt már ismernek, és nem a legelőnyösebb oldaladról. Pakolj össze, fiú, és utazz Abesszíniába.

A fiú meghatottan hallgatott. Fontolgatta magában az eshetőségeket, és várakozón nézett a tisztes ősz rokonra, aki elővette tárcáját, és leszámolta a nagy papírpénzeket. A fiú ekkor a segítő kézre borult. Szeméből alápergett a könny, csupán dadogni tudott: – Majd meglátja… Majd még megtudja, ki vagyok… – A nagybácsi keményen és férfiasan kezet rázott a meghatott fiúval. – Most menj utadra – mondta enyhe pátosszal. – Én bízom benned. – Bennem nem fog csalatkozni, drága bácsi – mondta a fiú, mintegy a nagybácsi stílusában. Az öregúr egész nap lelkét boldognak, a testét könnyűnek érezte, s a hangulatát fennköltnek. Lám, sikerült megmentenie egy fiatal emberéletet. Idejében kézbe vette a dolgot. Mi volna, ha az ember a kételkedőkre hallgatna! Másnap levelet kapott. „Drága bácsi! Új életem küszöbéről, Székesfehérvárról írom e sorokat. Valami kényszerít, hogy a szívemben tomboló forró hálát szavakba öntsem. Drága bácsi, jótevőm, megmentett engem az életnek. Ha ember lesz belőlem, magának köszönhetem. Tele vagyok önbizalommal, nagy tettekre érzek elhivatottságot. Ha a terveimet keresztül tudom vinni, azt bácsinak, megmentőmnek köszönhetem. Szeretettel és mélységes hálával csókolom jóságos kezét…” A nagybácsi letette a levelet, majd újra olvasta. Cselekedete most már emberfölötti méreteket öltött tudatában. Tulajdonképpen ő tartozik hálával a fiúnak, aki új élete küszöbéről ilyen hallatlan nemes érzést plántált a szívébe. A fiú a teremtménye, az ő műve… Remélhetőleg jó dolga lesz a feketék között. Kedves, érző szívű ifjú, nem elveszett ember, aki ilyen levelet ír! Az írást a másik szobába vitte, és színlelt közönnyel a felesége elé hullajtotta. – Írt a fiú – mondta. – Az a csirkefogó? – kérdezte unottan az asszony, és gondosan krémezte barázdás, öregedő arcát. A férfi pipacsvörösen méltatlankodott. Évtizedek tapasztalata, hogy az emberiség nagy része érzéketlen barbár, de a feleségétől mégis mást várna az ember. Egy meleg szó mégiscsak járna a szegény gyereknek. Levelével

sértődötten kiment a szobából. Másnap is neheztelt még az asszonyra, amikor kikísérte a pályaudvarra. Tengerparti üdülésre utazik az asszony, hetekig nem találkoznak, de ez sem enyhített háborgásán. Szótlanul sétált fel és alá a peronon, szivarra gyújtott, és némán fújta maga elé a füstöt. Mégis szólni kellene hozzá… Nem válhatnak így el… Egy közönyös mondat még nem jelent békülékenységet… – Nincs szükséged valamire? – kérdezte hűvös méltósággal. – De igen – mondta kedvesen az asszony. – Kérlek, vegyél nekem néhány képes újságot. A férfi indult volna, de megállította egy éppen befutó vonat. Várta, hogy elvonuljon a kiszállók tülekedő és lármás tömege. Egyszerre ismerős arcot látott, a kedves fiúarcon gondtalan és vidám mosoly, hanyagul a vállára vetve divatos, halványszürke felöltő, s a ruhája, a cipője tipp-topp… A fiú is észrevette a nagybácsit, sietősen elhaladt mellette, s csak úgy odavetette: – Kézcsókom, drága bácsi. Az öregúr zavarodottan, értetlenül nézte. – Hát te itt vagy? Nem utaztál el? A fiú nevetve kiáltotta a tömeg fölött: – Vissza is jöttem már Abesszíniából! És eltűnt a kijáratnál.

KIS ÍRÁSOK

VÁNDOROK AZ ORSZÁGÚTON

Két ember megy az országúton. Egyik hátizsákot cipel, fején pörgekalap, kezében furkósbot. A másiknak tarisznya lóg a vállán, micisapkáját hetykén félrecsapja. Az út kanyarodik, és ahogy a távoli hegyek, dombok összeolvadni látszanak, elzárják a látóhatárt. – Ott, a kanyarban pihenünk – mondta a pörgekalapos. – És falatozunk – teszi hozzá a micisapkás. – Szalonnát meg kenyeret. Tovább-bandukolnak, azután még azt mondja a pörgekalapos: – Ha elfogy, estére vehetünk a városban. Hallgatagon mennek tovább. Messze mögöttük szekér kocog, egy sovány ló húzza. A bakon falusi ember bóbiskol, a szekér végében a felesége egykedvűen a lábát lógálja. Lassan utolérik a két vándort, el is hagyják őket. – Ezeknek jó – mondja a micisapkás. – Délutánra a városban vannak, éjszaka nagyot alszanak, hajnalban felpakolnak, indulnak haza. – Ühüm. A szekér már a kanyarban jár, amikor könnyű vadászkocsi húz el mellette. A gyeplő fiatalember kezében, kalapjába tűzve sörte. A bóbiskoló gazda felrezzen, a száguldó ló után bámul. – Jó ló – szól hátra az asszonynak. – Jó ló, könnyű kocsi. – Délire a városban ebédel.

– Ez igen. A gazda sóhajt, lemondón suhint az ostorral, a lovacska sértődötten kocog tovább. Azután száguldva, port kavarva, hatalmas zajjal arra száguld egy motorkerékpáros. Mintha észre sem venné a szekeret, már a magas kerekű, könnyű kocsi mellett iramodik. Hátrafelé port és füstöt köpköd, s már el is tűnik a kanyarodóban. A sörtekalapos sóhajt, vágyakozón tekint utána. – Micsoda remek masina! Megy, mint az ördög. Ha beüt a termés, talán telik egyre. Ráül az ember, megnyomja a pedált, egy óra, és a városban van. A luxuskocsiban, amely áthatolhatatlan porfelhőt hagy maga után, ketten ülnek. Az úr is, a hölgy is fehér porköpenyt visel, és szemüveget. Térdükön könnyű takaró, bágyadtan hátradőlnek a meleg nyári nap fényében. Az egyenruhás sofőr mellett egyenruhás inas. A motorkerékpáros utánuk bámul. – Ez már igen! Hogy suhan, milyen zajtalan, könnyű, mint a pehely… A luxuskocsi a kanyarodóba érkezik. A kilométerkő mellett ül a pörgekalapos és a micisapkás. Mellettük a fűben a hátizsák és a tarisznya, kezükben bicska, egy falat szalonna, egy harapásnyi kenyér. Békésen eszegetnek, rá sem pillantanak a mellettük elsuhanó hatalmas jószágra. Az úr visszanéz. – Látja, kedves, ez a szép élet. Menni az országúton, tarisznyával, furkósbottal. Nem sietni, megpihenni, falatozni ráérősen… A hölgy bólint, halkan mondja: – Vándorolni cél nélkül az országúton, igen, ez szép lehet. Sóhajtanak, azután elhallgatnak, a szemük álmosan hunyorog.

AZ ELTŰNT FIÚ

Egy barátságos külföldi szálloda szobájában ülök, hazautazásom előtti este. Egyedül vagyok, odakint esik az eső. Becsukom és elfüggönyözöm az erkélyajtót, villanyt gyújtok. A fény sárgán terül az asztalra, s egy külföldi légy,

talán szunnyadásból riadtan, zümmögő keringésbe kezd. Nem szeretem a legyet; szemérmetlenül az asztalomra ül, sebesen rakosgatja a lábát, s mintha kajánul leselkedne rám. Játszik? Barátkozni vagy bosszantani akar? Oly ostoba, hogy nem ismeri fel a veszélyt? Elhessegetem. A légy nem tágít, állhatatossága bőszítő. Az esőcseppek halkan surrognak az ablaküvegen, az utca zaja tompán hatol az ötödik emelet magasságába, csönd és magány, s hozzá a tolakodó légy! Zizegve repked a fejem fölött, olykor a kezemre telepszik, felrepül, visszatér. – Agyoncsaplak! – határoztam. Akkor megszólalt: – Ön magyar? A kérdés meglep, csak nem gondolkoztam hangosan anyanyelvemen? Előfordul, hogy olvasás közben egy idegen szó kiejtésével szeretnék hangosan kísérletezni, de hallgatok, nehogy „megszokjam”. S most mégis? A hangom támadó: – Honnan tudod? – Itt sokan megfordulnak – szól ő. – Én, kérem, első látásra megismerem a magyarokat. – Miről? – kérdezem nyersen. Ijedtében hátrál az asztalon, s amikor vagy háromszáz lépte a távolság közöttünk, így felel: – Önök teljesen egyformák. A fejformájuk, a színük, a szaguk. – Butaság! – Önkéntelenül a tükör felé fordulok. Az én fejformám azonos volna az undorító X.-ével? A bőröm színe a fakó és foltos képű Y.-éval? Az orrom, a szájam, a homlokom, mondjuk, kit is mondjak hamarjában a pimasz rovarnak? Eh, nem vitatkozom egy léggyel, ő megvárja, míg pillantásommal visszatérek hozzá, s akkor tiszteletteljesen újra megszólal. – Régi lakója vagyok ennek a szobának. Itt alapítottam családot, itt lett gyilkosság áldozata szegény feleségem; egy heves vérű francia úriember agyoncsapta. – Férfias hangja kissé remegő. Részvét ébred bennem, s ezt ő megérzi. Fokozódó bizalommal folytatja. – Sok gyereket neveltünk fel egészségben. A nyarat szegény megboldogulttal többnyire együtt töltöttük itt a

szobában. Megszoktuk és szerettük a falat, az ablakpárkányt, kergetőztünk a csillár alatt. Éjszakára a mennyezeten helyezkedtünk el. Nagyon kellemes és kényelmes szoba, bizonyára tetszett tapasztalni. Hümgetek, bólintok. A légy néhány tétova lépést tesz felém, s mély, megindult hangon mondja tovább. – Ahogy jön az ősz, a gyerekek szerteszét repülnek, ki itt, ki amott keres magának biztonságos téli szállást a városban. Hívnak engem is, de tetszik tudni, öreg vagyok én már, nehézkes az efféle kalandos vállalkozásra. Ehhez a szobához kötnek boldog emlékeim. – Mikor történt a katasztrófa? – kérdezem, és arcom, hangom immár merő részvét. – Ma egy hete, kérem. Reggel az ágyon. A szegény megboldogult gyanútlan derűvel sétált fölfelé a takarón, s egyszerre.. ó, borzalom! De nem terhelem önt a részletekkel. – Nem terhelsz. Csönd volt. – A tárgyra térek – folytatta végül félénken. – Amiért tulajdonképpen megszólítottam. Egy kérésem volna… – Halljuk. – Megboldogult nőm kiskorú gyermeket hagyott hátra. Jónás névre kereszteltük. Nem vázolom önnek, mily szokatlan és nehéz feladat volt szárnyra segíteni a fiúcskát. Eleinte együtt repkedtünk itt a szobában, majd az erkély körül, s végre kimerészkedtem vele a térségre. Tegnapelőtt tettük az első nagyobb kirándulást. Oly boldog volt, fiatal erejének tudatában mámoros és én… én szerencsétlen! Szeltük a levegőt, és észre sem vettem, hogyan kerültünk a pályaudvar fedett csarnokába. A fiúcska egészen elkábult a sok új látnivalótól, minden érdekelte, mint afféle gyereket, tetszik érteni. Én zihálva követtem a magam öreges módján, a füst és a korom köhögésre ingerelt. Egyszerre látom, hogy a gyerek beröppen egy vonat nyitott ablakán. Rémülten szólítom, indulok utána, egy éles füttyentés, zakatolás, a mozdony nekiered, az ablakot felrántják. Annyit láttam még a kocsi oldalára függesztett fehér táblán: Berlin–Budapest…

– Borzasztó – motyogtam a bús apának –, igazán borzasztó. De hát az ügyében mit tehetek én? Egészen elémbe lépett, ujjam végét érintette, mintegy rimánkodva. – Sokat! Holnap vissza tetszik utazni Budapestre. Tessék őt megkeresni. Nélküle magányos lettem itt a szobában. Budapestről este indul a gyorsvonat. Egy ablakon bebocsátja, s azután… azután már majd csak megsegít az isten. – S mert hallgattam, biztatón hozzátette: – Jegyvásárlással nem terhelem önt. – Szívesen segítenék – mondtam –, de hát miről ismerem meg a fiát? – Azonnal rá tetszik ismerni – lelkendezett a légy. – Olyan szép gyerek nincs egész Magyarországon. A szeme csillogó, és csupa értelem. A homloka, az orra, a szája senkiéhez sem hasonlítható. A mozdulatai könnyedek, ebben az anyjára üt, s ha önnek még mindig volnának kétségei, szárnyalásának végtelen szépségű muzsikájáról feltétlenül megismeri. Tehát… – Ígérem! – mondtam teljességgel meggyőzötten. Könnyed térdhajlás, és a légy elszállt éjszakai szállása, a mennyezet felé. Én is aludni tértem. Az eső egyhangúan kopogott az ablaküvegen.

A SEGÍTSÉG

Az öregasszony varrt mindenfélét, ami éppen akadt, foltozott, ócska holmit javított, egy-egy apró gyerekruhát. Reggeltől késő estig robotolt a gép mellett. Öreg volt már, s valami fülhibája miatt nagyot kellett kiáltani, hogy megértse a beszédet; inkább csak a szájról olvasta le a szavakat. A sok üléstől elhízott, nehezen lélegzett, fáradt, magányos öregasszony volt. A lakást egy kis parasztlány tartotta rendben, főzött, sepregetett, s naphosszat újság mellett ült a konyhában, vagy a szomszédnál lebzselt. Egyszer behívta az öregasszony a kislányt. Összegyűlt a varrnivaló, nem győzte egyedül. Maga mellé ültette a leányt, elmagyarázta az öltéseket, majd dolgoztak csöndben, csak a gép zakatolt, s a cérna pattogott a lány foga között. Az öregasszony néha szólt valamit, a lány dünnyögött: – Igenis. – Az asszony nem

hallotta. Később már nem felelt a lány. – Nézze, fiam, itt sűrűbben kell ölteni, egyszeri mosás után kifoszlik a széle. A lány morgott valamit, türelmetlenkedett, jó volna kint lenni a szobából, a folyosó korlátjára könyökölve átkiabálni a szomszéd lánynak, pletykálni. Másnap megint behívták. A lány ügyes volt és gyors, az öregasszony dicsérte. – Jól van, fiam. Lássa, még tanulhat valamit. Jó az, ha egy lány ért a varráshoz… Csönd, kattogott a varrógép, álmosan öltögetett a lány. Bágyasztóan unalmas a kis szoba, a lány az ölébe engedte a varrást. Valamit mesélt az asszonyának, históriát a pékné szemtelenségéről. Az öregasszony nem hallotta, föl sem nézett a munkájáról. – Nem hallja – mondta félhangosan a lány. Jólesett hallani a saját szavát, megint beszédbe kezdett. – Mit mondott, lelkem? Sipítva ismételte a mondókáját, majd a varrása fölé hajolt. Majd talán mindent kétszer mondok neki! Alattomosan elmosolyodott, élvezte a helyzetet, veszélytelenül lehet nagyszájú. – Félek, hogy szűkre szabtam ezt az ujjat. – Az öregasszony aggodalmasan méregetett. – Annyi baj legyen – vihogott a kislány. Mulatnak majd a lányok, ha elmeséli, hogy miket mond az asszonyának. Most már vérszemet kapott, halkan, egyfolytában beszélt. – Azt hiszi, majd mindennap beülök ide varrni neki. Abból nem eszik… Húsz pengőért majd ledolgozom magam neki… – Mindjárt befejezem, mára elég. Készítheti, lelkem, a vacsorát. – Na hiszen, az a vacsora!

– Látja, fiam, olyan jólesik ez a kis segítség. Fáj a derekam a sok gépeléstől. Beszakad a hátam… Egyszer itt halok meg a gép mellett… – Bánom is én – dünnyögte a lány. És az öregasszony agyongyötört kezével megsimogatta a lehajtott szőke fejet.

NAGY ÚR

A férfi a díványon feküdt. Újságban lapozott, majd ásított, lehunyta, majd ismét felnyitotta a szemét. Azután már egész éberen nézett maga elé, az arca komor, szinte bánatos. Az asszony kézimunkája mellől a konyhába ment, azután visszaült kézimunkája mellé. – Vacsorára rántott csirke lesz – mondta biztatón. – Igen? Újra csönd, álmos és üres némaság. A férfi dünnyögött: – Jó volna valahová kiülni, kertbe, fák alá, levegőre. A rántott csirke úgy jó. – Nem lehet – mondta az asszony. – Ezt a rántott csirkét dobjam ki az ablakon a másik kedvéért? – Nem, magától értetődik. Keserű, csalódott fiúarca a mennyezetet kémlelte. Az asszony megsajnálta a férjét, visszaszívta volna iménti szavait. Nagy gyerek ez még ma is, mint ismeretségük kezdetén. Nagy úr, a vidéki látszerész… Elmosolyodott, emlékezett. Akkoriban magas, félszeg fiatalember volt, kevés szavú, komor pillantású. Ha „Nagy urat” játszottak, fölengedett. Hogyan indult a játék, már nem emlékszik. Nagy úr vidékről elszármazott fiatal látszerész, a nyolcadik kerületben van üzlete. Asszony után vágyódik. Megismerkedik Tercsikével. Mindazt a

közhelyet, amit az ifjú látszerész restellne kimondani, olajozottan tolmácsolja Nagy úr. Ilyenformán: – Tercsike ma olyan, mint a nyíló rózsa. És később: – Mindig olyan asszonyról álmodtam, mint Tercsike. Az üzletben sok a munka, meg a ház körül is, elkelne az asszonyi gondoskodás. Így kérte feleségül négy évvel ezelőtt Nagy úr, azután feledésbe merült Tercsikével együtt, a mindennapi élet efféle kis kalandokkal sem szolgált. A férfi búbánatos pillantása most a falon kalandozott. Az asszony melléje ült a díványra. – Vacsorázhatunk a zöldben. Te leszel Nagy úr. Kelj fel, segíts. A hosszú asztalt a szoba sarkába húzták. Az asszony bevonta a függönyt, villanyt gyújtott, éles fényt kapott a zöld mintájú szőnyeg. – Azonnal jövök. Odakintről hallatszott fürge jövés-menése, s ismét a szobában volt. Karján kis kosár, finom illata a rántott csirkének. – Megfelel ez a hely, Nagy úr? – mutatott a zölden szétfolyó szőnyegre. A férfi már játszott, a régi izgalommal, feléledőn. – Hogyne, Tercsike. Ha megengedi, leveszem a kabátomat. – Csak tessék. Ingujjban heveredett az asszony mellé, a kosár jó illatú szomszédságába. – Üljön a kabátomra. Nehogy meghűljön. Kár volna ilyen szép kislányért. Tercsike nevetve, pirulón szabadkozott. – Ne féltsen, Nagy úr. Mi, vidéki lányok, edzettebbek vagyunk.

– Úgy igaz, Tercsike. Tetszik tudni, én sem restellem, hogy vidékről kerültem a fővárosba. Hiába, a falusi ember egyszerűbb, őszintébb, igazam van, kezét csókolom? – De mennyire! – Mi még tudunk gyönyörködni a természet szépségeiben. Látja, Tercsike, ezt a mai délutánt oda nem adnám semmiért a világon. Nem én! – Ne bókoljon, Nagy úr. – Arról szó sincs – tiltakozott a férfi, és a szőnyeggyepen közelebb húzódott a feleségéhez. – Tercsikénél szebb kislányt nem ismerek. Pedig tessék elhinni, az ember összetalálkozik mindenfajtával, míg belenő a férfikorba. Erről nem is jó beszélni. Ott az üzletben is. Bejön egy nő, látcsövet kér. El sem hinné, Tercsike, ezek a pestiek már nemigen használnak látcsövet. Valamikor színházban, lóversenyen, a régi világban… Az asszony kibontotta a kosarat. Fehér kendő a szőnyegen, csíkos kendőben a pirosra sült csirkedarabok; savanyú uborka, kenyérszeletek. Nagy úr beszél, beszél, szeme vágyódón tapad a női kézben illatozó finom falatokra. Hirtelen felugrik, egy levelet szakít le a nagy pálmáról, ismét közelebb csúszik az asszonyhoz, és a pálmalevél fűszállal kedveskedőn a karjához ér. – Na de Nagy úr! – Ne legyen olyan, Tercsike, hiszen csak egy fűszál. Hej, de szeretnék én fűszál lenni! Tercsike nevetve hátrahajlik, majd visszakapja a fejét. – Hogy tűz a nap. Egészen lebarnulok. Nagy úr is felnéz a villanykörtére, hunyorog, zsebkendőjével az arcát törülgeti. – Mégis jólesik ez a kis napfény, Tercsike még szebb lesz, ha lebarnul az a helyes kis arca. – Ugyan, ne csúfolódjon!

Könnyedén a kezére csap, elhessegeti magától, csirkecombot nyújt. – Tessék. – Köszönöm. De jólesik a hosszú gyaloglás után. – Csak nem bánta meg? – Magácskával a világ végéig is elgyalogolnék. Kenyeret törnek, ropog a csirkecomb. A férfi kényelmesen elhever a szőnyegen, árad belőle az elégedett öröm. Tárcájából cigarettára gyújt. Az asszony tiltakozik. – Ne gyújtson még rá. Itt egy szép mellehúsa. – Megeszem, hogyne enném. Tetszik tudni, rossz szokás, de olykor evés közben is elszívok egy cigarettát. Ujja hegyével lepeckeli a hamut. Az asszony halkan szól: – Ne hamuzz a szőnyegre. A férfi is halkan, figyelmeztetőn: – Ez nem szőnyeg. Ez gyep. – De szőnyeg – mondja az asszony most már hangosabban. – És minden folt meglátszik rajta. – Csacsi kislány. A fűnek jót tesz az a kis hamu. Mert, tudja, Tercsike, olyan ez a fűnek, mint a legfinomabb… A hamu ismét lehullik, elterül egy vörös rózsamintán, összeomlik, megfeketedik. Az asszony most már bosszús. – Hozd ide a hamutartót. Mondtam, hogy vigyázz. A férfi torkába szorul a hang. Nem felel; lábát felhúzza, ismét kinyújtja. Feje fölött a villanykörte, s kezében a csirkemell. A dereka fáj a kényelmetlen üléstől, és mihez kezdjen a csirkemellel itt a szőnyegen, a villanykörték alatt, a szétdúlt,

rendetlen szobában, amelyből immár örökre eltávozott Tercsike és Nagy úr, a látszerész.

AZ ORSZÁG LEGGAZDAGABB EMBERE

Az elvált asszony mély karosszékben ült, állólámpa alatt. Ismeretlen ízű olasz bort ivott zöld csillogású üvegpohárból, és aprósüteményt evett. Amikor pohara kiürült, és az édesség fanyarrá sűrűsödött szájpadlásán, kissé unatkozva szétnézett. A kandallónál az író körül kis csoport – három asszony, a nagynevű bankár és a gazdag gyáros. Az elvált asszony hallószerveit a kandalló irányába állította be, és ellesett néhány mondattöredéket. – Hol vagyunk, teszem, Homérosztól? A mai tollforgatók közül ki tudna papírra vetni egyet is az ő szárnyaló, az eleven életnél kifejezőbb és érzékeltetőbb hasonlataiból? Vagy nem magasztosabb, erkölcsösebb és emberibb Aiszkhülosz minden élő drámaírónál? – Dehogynem – felelte magának az elvált asszony, és még egy pillanatig tűnődve időzött az író ajkán, amelyről fölényes biztonsággal peregtek a szavak. Azután pillantása befogta az egész alakot, s az is, mint a száj, eleve elutasítani látszott mindenfajta cáfolatot. Az egyik asszony mégis a szavába vágott. – Aiszkhülosz unalmas. Amennyivel a maga drámái érdekesebbek. Ekkor az író jobb kezének fáradt lendületével jelezte tiltakozását, és meleg szavakkal védelmébe vette a görög kartársat. Az elvált asszony ásítást leplezett el szép ujjaival, és tekintetét továbbvitte az alacsony rekamié dús párnarengetegében fészkelők felé. A magas, karcsú asszony – a fekete ruhás szobalány méltóságos asszonynak szólította – nem tette le a kalapját. Mereven egyenes a tartása, jobb kezében teáscsésze, apró kortyintások másodperceire szakította félbe a beszédet. Egyhangú szavait néma áhítattal hallgatták; a méltóságos asszony kissé selypesen beszélt, s ez élesen ellentmondott fejedelmi tartásának és nevezetes mondanivalójának. – A fizikai jelenségek minden megnyilvánulása szenvedést jelent, a születéstől a

halál pillanatáig. Az emberi élet nem egyéb, mint örök menekülni vágyás a fizikai jelenségek… Az elvált asszony egyszerre úgy érezte, hogy apró, bosszantó szúrások jelentkeznek a halántékában. Egy aprósüteménybe harapott, és az most ismét kellemesen édesnek és semmitmondón egyszerűnek tűnt. Ekkor a háziasszony, habos, fehér, szőke, aki kissé mulatva figyelte vendégeit, felugrott, és az újonnan érkezett férfi elé sietett. Karon fogva vezette körül a szobában. – Kit nem ismer, Béla? Az elvált asszony előtt utoljára állt meg a férfi, hangsúlyozva nagy és ismert történelmi néven nevezte meg magát, azután az állólámpa másik oldalán foglalt helyet, szemben az asszonnyal. A háziasszony ekkor már az írót lebegte körül kávéscsészével, majd felkuporodott a rekamiéra, és szemét álmélkodva függesztette a méltóságos asszonyra, aki unalmasan csörgedező szóáradata közben még most sem jutott teája végére. A történelmi név örököse két hibátlan fogsort villogtatva egymás után tüntette el a teasüteményeket; egy sütemény, egy pohár a zöld csillogású italból. – Olasz cinzano – mondta elégedetten. Az asszony hálás mosollyal jutalmazta a felvilágosítást. A fiatal férfi azután azt is kinyilatkoztatta, hogy a közvéleménnyel ellentétben a belvárosi cukrászdában készítik a legjobb teasüteményt, s csak azután nézte meg közelebbről az asszonyt. A szemle nem várt eredménnyel járt, a férfi az állólámpa hosszan lelógó selyemfürtjeit is félretolta, és előbbre hajolt. – Maga hallatlanul érdekes asszony. Nem láttam még ebben a társaságban. Hogy kerül ide? Az asszony nevetett. Jólesett az elismerésnek ez a nyers módja éppen most, amikor élettelennek érezte arcát, testét, nehezülő szemét. Egy pillanatig maga előtt látta az édesanyját, aki szigorú körültekintéssel segédkezett ma esti öltözködésénél, tehetségtelenül palástolni igyekezve afölötti izgalmát, hogy a lánya ma ismerkedik össze a budapesti előkelő társasággal. – Meghívót kaptam, és eljöttem – felelte az asszony.

– Remek. Honnan ismeri Ilonát, a bájos háziasszonyt? – Szegről-végről rokonom. Vidéken éltem, ezért nem láthatott a társaságában. – És miért hagyta ott a vidéket? – Elváltam a férjemtől, és hazaköltöztem az édesanyámhoz. – Még remekebb – mondta felvillanyozódva a férfi, és mindkét pohárba töltött cinzanót. Koccintottak, ittak, az asszony szeme zölden csillogott, mint az éledő ujjai között tartott pohár. – Miért vált el a férjétől? Az asszony nevetett. – Maga vallat. A választ megtagadom. – Lássa be, hogy a vallatáshoz jogom van. A dolog engem egészen közelről érint. Az asszony arca kérdőn és enyhe rózsaszínűre váltan emelkedett a pohárról a férfi szemének magasságába. A válasz gyors volt, egyszerű. – Mert maga hallatlanul érdekel. Amikor a szobába léptem, egyedül magát vettem észre. Új arc, gondoltam, és amíg sorban bókoltam drága barátnőim előtt, és kezeltem a fiúkkal, mint különös örömet tartogattam magamnak az idegen asszonyt. Maga egészen más, mint az itteniek – és kört írt le a kezével. – Maga is – mosolygott az asszony, és egyre jobban érezte magát az állólámpa bágyadt fényében, az emberek zsongító moraja közepette és a férfi közelségében. – Mert nem vagyok nagyképű – szögezte le a férfi, és egyetlen korttyal küldte torka mélyébe a pohár italt. – Szeretek okos dolgokról beszélni. Például magáról. Ne féljen, nem leszek tolakodó, nyugodtan felelhet a kérdéseimre. Mikor vált el a férjétől?

– Négy hónapja. – Most szeretnék valamit kérdezni, de lenyelem. Menjünk tovább. Hány éves? – Huszonhét. – Huszonnégynek gondoltam. Olyan kerek az álla, mint egy zárdanövendéké. Kolostorban nevelkedett? – Nem. – Vidéken? – Igen. – Ezt érzem magán. Olyan egészséges, finom illata van, mint otthon a parkunknak tavaszutóján. Ilyen keménykötésű karcsúság is csak vidéken található manapság. Ötvennyolc kiló? Az asszony most már hangosan nevetett, és önkéntelenül fogva maradt a hevesen kíváncsi férfiszempárnál. A háziasszony lépett hozzájuk. – Jaj de örülök – mondta, és indokolás nélkül csókot nyomott az asszony homlokára, azután elsietett. A férfi előrehajolt. – Nem volna kedve megszökni velem? – Hová? – ijedt föl az asszony. – Csöndes helyen megiszunk egy csésze feketekávét. Szeretnék beszélgetni magával. Itt zavarnak. Az asszony csupán egyetlen pillanatig tétovázott. Felvonult képzeletében a magános esték sorozata a kis budai lakásban, ketten az édesanyjával, a korai lefekvések, egyre nyugtalanabb éjszakái, az utóbbi hetekben egyre súlyosabban ránehezedő reménytelen unalom. Órájára pillantott: éjfél, kávéznak, egy órára otthon van… Egymás után lopóztak ki a szobából. A férfi felsegítette az asszony bundáját, kiléptek az utcára. A kapu előtt hatalmas, szürke gépkocsi. A férfi a kormány elé

ült, az asszonyt kezénél fogva húzta maga mellé, indított. Az első orchideacsokorra mellékelt névjegyre azt írta a férfi: „Jaj de messze van még az a szerda! Kezét csókolja Béla.” Abban állapodtak meg, hogy szerdán érte jön, vacsorázni viszi a divatos budai étterembe. Az öregasszony eleinte sopánkodott. – Még hírbe hoznak vele! – De a történelmi név, a naponta pontosan érkező orchideák szemmel láthatólag megtették hatásukat. Amikor a földszintes budai ház előtt megállt a szürke gépkocsi, az öregasszony ellenálló képessége minimumra csökkent. – Vigyázz magadra – mondta –, azért nem kell megfázni. Az „azért” a grófot jelentette, a váratlan és örömteli eseményt, amely hevesen megdobogtatta anyai szívét. Megállapította magában, hogy ő mindig ellene volt a lánya házasságának, és íme, az események őt igazolták. A veje komisz embernek bizonyult. A kis tartásdíj is elmarad olykor. Az ő lányát nem vidéki kisbirtokosnénak teremtette az úristen. A szépségével, eszével egészen másutt van a helye. Még végiggondolni sem merte, hol van ez a hely, csak tűnődve elnézte az orchideák hol fonnyadó, hol meseszerűen üde álomvilágát. Az autó zajtalan volt, jólesett hátratámaszkodni az ülésen, és nézni a férfi kezének biztos mozdulatait. A divatos étterem tompa világítása, a hajlongó pincérek sorfala, a finom hegedűhangok és az orchideával díszített sarokasztal egyszerre rendkívüli örömmel töltötte el az asszonyt. Finoman tálalt ételek, a férfi szakértelmét dicsérő koktélkeverék, a hús mellé felszolgált vörösbor, a férfi hangjának melege, szemének enyhén mámoros csillogása fokozta jó érzését. – Mit csinált egész héten? Nekem rettenetes volt ez az öt nap. Meg kell esküdnie, hogy nem múlik el többé öt nap a maga látása nélkül. – Esküszöm – komolykodott az asszony, s még a két ujját is fölemelte. – Akkor jó. Tudja, hogy folyton magára gondoltam? A nevével aludtam el, felébredéskor ismét megjelent a neve, és kezdetét vette a fokozódó öröm és várakozás. És maga? – Olvastam. Sétálni vittem az édesanyámat a Gellérthegyre, nagyokat aludtam. – Ez minden?

– Ez minden. A férfi melle emelkedett, süllyedt, kis megkönnyebbült sóhajt temetve széles mellkasa mélyére. Éjfélkor az asszony a kis budai lakás előszobájába nyitott, s látta, hogy az anyja szobájában világosság van. Benyitott. Az öregasszony gyorsan felült, azután közönyt színlelő ásítást nyomott el. – Éppen elálmosodtam. Hogy mulattál? – Kellemes volt – mondta az asszony, és fején keresztül lehúzta magáról az estélyi ruhát. Akasztóra helyezve hosszan és hűvösen szemlélte a ruhát. Ócska szegény. Tavaly télen csináltatta a kisvárosban. Ezt viselte Ilona estélyen, és ma is ebben látta a férfi. – Anya! – az öregasszony ágya szélére ült. – Szombaton színházba megyek. Mit vegyek föl? Az öregasszony némi gondolkozás után határozott. – Csináltatsz magadnak új ruhát. Másutt majd megtakarítjuk azt a pénzt. Szombatra elkészült az új ruha. Az asszony délutánját a fodrásznál töltötte. Idegesen öltözködött. A régi, fekete kalapon összegyűrődött a fátyol, utolsó percben melegített vasalót. Szinte könnyes lett a szeme, mikor az enyhén horpadt szalmakalapot a fejére illesztette. Holnap vesz új kalapot; az elhatározás valamelyest megnyugtatta. Az aznapi orchideából egy szálat a derekára tűzött. Akkor már álomszerű suhanással az autó megállt az ablak előtt. – Jövök! – kiáltotta felvidámodva az asszony. – Halló – csicseregte Ilona a telefonba –, van kedved holnap velünk vacsorázni? Néhány emberrel beszéltem meg a kiruccanást. Béla is jön, és Elvira a férjével. Biztosan számítok rád, drágám. Elvira a selypítő méltóságos asszony; pompázatos megjelenése kissé megzavarta az elvált asszonyt. Vagyont érő prémbundája alatt mélyen kivágott estélyi ruha, a nyaka körül bodorodó csipke láttára elakadt a lélegzete. Ilona fülében, nyakán és karján szikrázó drágakövek, szőke haja csodálatos fürtökben omlott a vállára. Az

elvált asszony nehezen melegedett fel ezen az estén, és szorongató volt Ilona suttogása is. – Úgy örülök, drágám, páratlan szerencse! Tudod, hogy Béla egyike az ország leggazdagabb embereinek? Az asszony tűnődve kanalazta a gesztenyepürét. Új estélyi ruhája, a kalap és a tegnap vásárolt brokátcipő alaposan felborította e havi költségvetését. Rohamosan közeledik az elseje, és nincs együtt a lakbér. Tartásdíját úgyszólván teljes egészében fölemésztették ezek a különkiadások, az édesanyja nyugdíja a mindennapi életre sem elegendő. – Rosszkedve van? – rezzentette fel a férfi aggodalmas hangja. – Dehogy. Kitűnően érzem magam. – Látom, unatkozik. Az asszony tiltakozott, a férfi pedig makacsul kitartott feltevése mellett. Néhány nap múlva megállt a gépkocsi a kapu előtt, sofőr csöngetett az előszobaajtón. Pórázon apró fehér kutyát vezetett. A mellékelt levél így hangzott: „Darling egyenesen Londonból érkezett repülőgépen úrnője mulattatására. Remélem, soha többé nem látom rosszkedvűen!” Az asszony ölébe vette a szép kis állatot, vakító fehér szőrrel benőtt pofácskája elragadta. Az öregasszony a fejét csóválta. – Ilyen vagyont kiadni egy kutyáért… Sóhajtott hozzá egy keserveset. Az asszony sétáltatta Darlingot, s a kis budai utca lakói összefutottak csodálatára. Összesúgtak az asszonyok: ennek érdemes volt elválnia a férjétől! Micsoda szerencse! Az ország egyik leggazdagabb főura udvarol neki… Lassan bandukolt előre a meredek hegyi úton. Az elmúlt estére emlékezett. A divatos étteremben vacsoráztak. A férfi nem szűnő érdeklődéssel figyelte az asszony arcát, kezét, egész megjelenését.

– Nem csináltatna egy sötétszürke ruhát? Úgy szeretném magát szürkében látni. Az asszony számolt. Megrendelte az ezüstszürke ruhát, de Elvira méltóságos estélyére már új ruhát kell csináltatnia. Szép, üde mintájú selyem kellene, tavaszi színekben. A drogériából fenn voltak a számlával, elsejénél tovább a fűszeres sem vár. A háziúrral talán el lehet intézni a halasztást, tizenötödikén megjön a tartásdíja. De abból már tartozik a varrónőnek, a cipész is sürgető levelet írt. Mélyen sóhajtott, megfordult, és hazafelé irányította Darlingot. Az előszobában az orchideának fanyar, ismerős illata fogadta. Az asztal közepén a pompázatos új csokor rózsaszínű sápadtságában, finom üdeségében is bágyadt és titokzatos. – Megkérdeztem a kifutólányt, hogy mibe kerül egy ilyen csokor – mondta az öregasszony. – Azt mondja, száz pengő. Az asszony nem felelt, a borítékból kivette a névjegyet. Ezt írta a férfi: „Holnap három órakor magáért jövök, kiviszem a versenyre. Legyen szép, drágám, ott lesz az egész város. Kézcsók…” Az asszony sokáig forgatta a kis kartonlapot, szeme szigorú ráncba futott össze. Hároméves kosztümje még tűrhető állapotban van, de a barna kesztyűje elnyűtt, formátlan. A kezére pillantott. Körmein töredezik a lakk. Rendbe kell hozatnia a kezét. Végigfeküdt a díványon, homlokára tapasztott kézzel gondolkozott. Legokosabb volna holnap otthon maradni. Azután másként határozott. Talán csak rövid időről van szó. A férfi nyilatkozik, hiszen szereti. Várakozás, kitartás! Mintha küzdelmes versenyben venne részt, vagy győz, vagy leveretik. Illatozott a fáradt orchidea, keze végigsimított Darling vagyont érő fehér bundáján. Az egész város az ő példátlan szerencséjéről beszél. Talán most el kellene utaznia valahová. A távolság fokozza az érzelmeket, úgy mondják. De miből? Mi lesz a házbérrel? És a fűszeres, a drogéria, a fodrász hetek óta hitelezi a vállára omló, csodálatos hullámokat, amelyek úgy elragadják a férfit. Lehunyta a szemét. Egyszerre ellenszenvet érzett a hűvös, tiszta, csak fonnyadásában illatozó virággal szemben. Azután a fal felé fordult.

Hetek múlva a Belvárosban találkozott Ilonával. A szőke asszony kérdések

özönét zúdította rá. – Mi van veled? Sohasem látunk. Hol bujkálsz? – Nem járok sehová – felelte csöndesen az asszony. Ilona megrémült. – Csak nincs vége a Béla-ügynek? – De igen. – Mit követtél el, te szerencsétlen? Csak nem engedted ki a kezedből az ország leggazdagabb emberét? – Sajnos meg kellett tennem. – De miért? Az asszony felvonta a vállát, fanyar mosollyal búcsút vett Ilonától. – Menjünk, Darling. Ment lassú léptekkel, s azon elmélkedett, hogy hosszú időbe telik majd, míg pénzügyi helyzete kiheveri azt a súlyos csapást, amit az ország leggazdagabb emberének szerelme mért rá.

VALAHOGY ÉLNI

A sötét folyosón az öregember botja hangosan és ütemesen kopogott, a lábak tompa dobogása, mint visszhang követte a bot járását. A lépcsőháznál, ahogy a folyosóajtót nyitotta, leesett a bot. Vaksin tapogatózott utána, azután indult lefelé. Bátran ment, csak az első és utolsó lépcsőfoknál lassított. Az utcán megállt, várt. Néhány perc múlva jött a felesége egy asszonnyal. Öreg volt az asszony is, ráncos és töpörödött, keserű arcvonásokkal. A szeme izzott; nem nézett az urára,

a megkezdett beszélgetést folytatta a másik asszonnyal. Arról beszélt, hogy a mai asszonyok okosabbak a régieknél; ha sikertelen a házasságuk, elválnak, vagy más férfit keresnek maguknak, és semmi esetre sem hoznak annyi gyereket a világra. Az élet ma sokkal könnyebb, mint azelőtt, a nagy események, nagy tragédiák nem az egyén életében játszódnak le, hanem az emberiségében. Az egyén érzi a maga jelentéktelenségét, és a cselekedeteinek nem tulajdonít olyan fontosságot, mint a béke boldog és eseménytelen éveiben. Az élet nem szent és istentől kapott ajándék, könnyen szakít vele az ember, ha terhére válik. Az öregember – tőlük kis távolságban –, nem lehetett tudni, látja-e őket. Pislogó szeme messzire nézett; a homályban egy-egy autótülök hatolt a füléig, a beszédet, a lépés zaját nem hallotta. Összerezzent, amikor az asszony megérintette a karját. – Megyünk? – kérdezte alázatosan az öreg. Az asszony nem felelt, a másiktól búcsúzkodott. Az megkérdezte: – Nem kísérnétek el a sarokig? Az öregasszony szívesen sétált volna a szép estében, mégis legyintett; kiáltsa a férje fülébe, hogy hová mennek, ismételjen minden szót, eh, nem érdemes. Elbúcsúzott a másiktól, és indult a férjével a villamosmegállóhoz. A bot első koppanására összerezzent. Az öregember érezte a felesége idegességét, óvatosan haladt, alig használva a botját; a járda szélén nagyot koppant a lába, ahogy a kövezetre lépett. Az asszony lehajtotta a fejét, hogy ne lássa. Felkapaszkodtak a villamosra. Az öregasszony kinézett az ablakon. Hány éve, évtizede megy haza ezzel az emberrel a gyűlölt otthonába, hány éjszaka hallgatta ébren a mellette fekvő idegen ember lélegzetvételét! Elapadt a könnye az örökös sírásban, az élete szakadatlan bánat. A csalódott szerelem kétségbeesésében felesége lett az első jelentkezőnek, akit napról napra jobban gyűlölt, akinek az alázatos szerelme elviselhetetlen. Fia csúf, idomtalan gyerek, napokig nem hallja a szavát, de ott van, közöttük van, törődni kell vele. Azután jött az öregség, süket és vak és rokkant lett az ember, a lakásban most már elviselhetetlen a némaság. Az idő nem hozott enyhülést az életébe, a múló napok egyformaságát nem szokta meg, minden pillanat gyötörte, szította a gyűlöletét. Nincs megoldás, reménység sem nyugalomra. Ha meghalna! Az asszonynak könnyes lett a szeme a bensőjét elárasztó kívánságtól. Annyi virágzó fiatal élet elpusztul, ez meg vak, tehetetlen, süket… Vágyakozással idézte maga elé az egyedüllétet, pihenés, éjszaka, boldog

nyugalom! Nagy fejű, szótlan, boldogtalan fiával esténként kettesben elbeszélgetne az ablak mellett ülve… Lekászálódtak a villamosról, indultak a lakásuk felé. Az öregember gyáván motyogta az asszonynak: – Tudod, drágám… arra gondoltam, hogy bárhogy él az ember, még mindig jobb, mintha halva lenne… Az asszony nem felelt, sietett, az ember néhány lépéssel elmaradt mögötte, ahogy botjával a rossz kövezetet tapogatta. Két szomorú árnyék a homályos lámpafényben.

A ZSENIÁLIS FIÚ

Az öregasszony éppen kiskanál hideg vizet öntött a kávéra, amikor hazaérkezett a fia. Vidám kiáltással köszöntötték egymást, az öregasszony hatalmas kiterjedésű derekát fürgén riszálva topogott, és májfoltos öreg kezével a fia szürkülő haját simogatta. – Be jó, hogy már itt vagy! Korán szabadultál, még alig virrad. Én itt nagy kényelmesen főzöm a kávét, gondolom, majd nyolc óra felé megjössz. Feküdj le, fiam, mire ágyban vagy, felfő a tej. Az este friss kalácsot sütöttem. – Pompás, mamuskám! A szobába nyitott. Levetette a kabátját, a nadrágot gondosan élére hajtotta, azután a tükör előtt bontogatta nyakkendőjét. Kezével végigsimított az állán kiütközött tüskéken. Este munkába indulva megborotválkozott, most mégis szinte szúr az arca. Elfordult; a nyakkendőt gondosan sámfára húzta, a cipőt szintén, az inget a földre hajította. Este ropogósra keményített, friss inget vesz föl. A mesterség megkívánja, hogy mindig elegáns legyen az ember. Elégedett mosollyal bújt a takaró alá, a felpolcolt párnához támaszkodott, hangosan ásított. Az öregasszony megjött a kávéval. A tálcán csinos terítő, azon piros csésze, kávés- és tejeskanna, a fonott kosárban illatozó kalács. A mama az ágy szélére

ült, fia elé helyezte a tálcát, és gyönyörűséggel nézte, hogyan tűnik el a mohó szájban egyik szelet foszlós kalács után a másik. A kis kakukkos óra a falon elütötte a hét órát. – Mesélj – sürgette az öregasszony, amikor fia befejezte az evést. Az cigarettára gyújtott, bodor füstfelleget bocsátott a levegőbe, az arcán zavartalan jóérzés. – Kitűnően ment minden. Emlékszel, hét óra tájt indultam el itthonról; egyenesen abba a körúti polgári vendéglőbe, ahol két héttel ezelőtt is olyan jól ment a munka. Hat férfi ült egy asztalnál, hivatalnokemberek. Hamarosan összeismerkedtünk. Hat szíves, finom úriember. – Igazán? – Ha mondom! Megittunk együtt két liter bort. Amikor kialakult már a kellemes, baráti hangulat, felálltam, mintha menni készülnék. Ne bontsam meg a társaságot, mondták. Sajnos el kell mennem. Erre: Micsoda beszéd, miféle sürgős dolgom lehet ilyenkor, „az éjszaka mezsgyéjén”, mondta az egyik vidéki úr, ugyan ne komédiázzak, maradjunk együtt még egy órácskát. Tízkor nekik is haza kell indulni, addig szól a kimenőjük, ha késnek, pörölnek az asszonyok. Mondom, felnézek a klubba, úgy érzem, ma szerencsém lesz. Mit játszanak a klubban? Baccarat-t, mondom, és a pincértől a kabátomat kérem. Aztán nagyban megy ott a játék? Lehet nyerni, mondom. A múltkor öt pengő volt a zsebemben, és nyertem hozzá kilencszázat. Hát veszteni mennyit lehet? Azt is lehet, mondom, de ma biztosan nyerek. Hát ez a barátság, mondják, hogy otthagyom őket? Na, mondom, jöjjenek velem. Félóráig maradunk mindössze, azután folytatjuk az ivást. Tudok egy finom kiskocsmát, remek a vörösbora. – Nagyszerű – izgult az öregasszony, és hófehér feje előrehajolt, úgy akasztotta pillantását a fia szájára. – És veled mentek? – Magától értetődik – legyintett a férfi fölényesen –, mind a hatan. Először nézték a hátam mögött a játékot. Azután a tablóba ültek. Egy ideig álltam mellettük, azután az irodában elszámoltam a titkárral. Visszaadtam a kétszáz pengő tőkét, amit kiutaltak nekem a játék kezdetén, valami nyereség is volt, azt is hozzácsaptam, ő kifizette a tizenkét pengőt, mindegyik új játékosért két pengőt. Visszamentem a terembe; egyik hivatalnok barátom éppen nyerő bankkal retirált. Mondom neki, na, én alaposan leégtem, maguk nem hoztak

nekem szerencsét. Parancsoljon, kérem, mondja, és a kezembe nyom egy zsetont. – Mekkora zsetont? – Na mit gondolsz, mamuskám? – Ötöst? – Nagyobbat. – Tízest? – Annál is nagyobbat. Az öregasszony lélegzete is elállt – csak nem húszas zsetont adott a hivatalnok? – De bizony, húszast. Gondolhatod, máris átváltottam pénzre. Reggelre teljesen leégett az én emberem. A hat közül mindössze egy távozott százhúsz pengő nyereséggel – a húszast az utcán elkértem tőle. A kocsmában bableves, vörösbor. Kellemes úriemberek. Kissé ugyan feszült volt a hangulat. Az embereim panaszkodtak, egyik a házbérét játszotta el, a másik a gyerekek tandíját. Azt mondták, az asszonyok muriznak majd a veszteségért meg az éjszakázásért. De azért ma is feljönnek a klubba. Igyekezett közönyösnek mutatkozni, de a jól végzett munka örömétől csillogott a szeme, szája körül megtelepedett a kellemes mosoly. Az öregasszony nem tudta türtőztetni elragadtatását. Átkarolta a fia nyakát. – Milyen ügyes vagy – mondta. – Milyen tehetséges fiam van, milyen okos, jó, nagyfiam… Fölvette a tálcát, indult, majd egy lépés után visszafordult. – Azt hiszem, az egész városban te vagy a legügyesebb felhajtó! A férfi lustán elnyújtózott, a hangjában fiúi gyöngédség és férfiúi önérzet: – Én is azt hiszem, mamuskám. Az öregasszony folytatta útját a konyha felé. Óvatosan toporgott előre, és amikor

a tálcán a piros csésze a tejeskannához csörrent, szemrehányón csóválta a fejét. Még megzavarják álmát az ő jó, okos, zseniális gyermekének…

AKI EGYSZER AZ ÖRDÖGÉ

Feltételezve, hogy az a bizonyos szerződés, amit Faust doktor kötött az ördöggel, nem huszonöt évre szól, de száz, kétszáz vagy akár ötszáz évre, elképzelhető, hogy: Dr. Faust utazásai közben összeismerkedik egy elvált asszonnyal. Másnap felhívja telefonon, másnap délelőttre találkozót beszélnek meg a belvárosi sörözőben. Néhány napi ismeretség után a doktor meglátogatja a nőt, és így szól: – Első pillantásra megszerettem magát. Nem veszi rossz néven, ha erről beszélek? – Kérem, folytassa – mondta tárgyilagosan az asszony, de érdeklődését nem leplezte. – Szerelmem mély és komoly, ezúttal az egész életre szól. – Ezúttal? – Az asszony komolykodó redőkbe vonta a homlokát. – Mit akar ezzel mondani, doktorkám? A férfi vallott: valamikor szeretett egy lányt. Margit szép volt és jó, és ő fiatalos fellángolásában örökkévalónak érezte szerelmét. – Amióta magát ismerem, tudom, milyen az igazi asszony: öntudatos, bátor, okos és szép. Szegény kis Margit egyszerű lélek volt, én pedig túlontúl fiatal. Ezért történt… De engedje el a részleteket, szomorú história. – Mi lett a leánnyal? – Meghalt. Néhány pillanatnyi csönd után a férfi az asszony elé lépett.

– Ez minden. Akar a feleségem lenni? A nő kezének egy gyöngéd mozdulatával helyére kényszerítette a férfit. – Lassabban, barátom! Az elkomorult férfiarc láttára elmosolyodott, de a hangja továbbra is nyugodt volt és tárgyilagos. – Maga nagyon rokonszenves ember. De az nem elég. Miből fogunk élni? A férfi önérzetesen kiegyenesedett. – Hazámban ismerik a nevemet. Bátran állíthatom, hogy jelentős tudósnak tartanak. A tudománynak minden ágában egyformán jártas vagyok, és… – Szép – bólintott az asszony. – Akkor bizonyosan nagy jövedelmet élvez az állásában. – Az állásomban?! – Egyszóval nincs állása. Hát mivel foglalkozik? – Időm nagy részét tudományos kutatással töltöm. Sokat utazok. – Tehát a vagyonából él? – Nincs vagyonom. Az asszony most már könyörtelen volt. – Hát ez így nincs rendjén. Tisztelet, becsület a tudománynak, de biztos megélhetés után kell néznie. Most szépen hazautazik, szerez magának egy tanári állást, azután majd beszélünk a továbbiakról. Maga még fiatal, sokra viheti. Néhány év múlva katedrát kap valamelyik kisebb német egyetemen. Hány esztendős tulajdonképpen? – Nem is tudom… – Na látja – nevetett az asszony –, igazi szórakozott tudós. Bizonyára ezzel a magatartással hódította meg a derék kis Margitot, nyugodjék békében, de én nem

engedhetek meg magamnak semmiféle esztelenséget. Megszoktam a kényelmet, a csinos lakást, központi fűtést, szép ruhákat, és ha még egyszer férjhez megyek, így akarok élni a jövőben is. Hátratámaszkodott a karosszékben, keze elpihent az ölében, várakozón nézett a férfi emelkedő mellkasára, felindult arcára, majd szemével követte annak nyugtalan fel és alá járkálását a szobában. – Nem tehetem – mondta izgatottan. – Nem dobhatom oda egész életem munkáját egy nyomorúságos tanári állásért. Megpillantotta az asszony arcában a szempár hűvös kék fényét, elerőtlenedett. – Tegyük fel, megteszem, amit kíván tőlem. A jövedelmem akkor sem elegendő szép lakásra, központi fűtésre, amint az imént említette. – Majd cikkeket ír a lapok vasárnapi mellékletébe – mondta nyugodtan az asszony. – Legalább nem kell lemondania tudományos munkájáról. – Nem adhatom el magamat! Aprópénzért dobjam oda a gondolataimat, tagadjam meg egész múltamat, ez elviselhetetlen! Az asszony felállt, sértődötten és nagyon hidegen szembefordult a férfival. – Csodálkozom magán, kedves barátom. Úgy beszél, mintha én valami gonosz szellem volnék, aki meg akarja vásárolni a lelkét. Sajnálom, hogy félreértett, ne beszéljünk tovább a dologról. – De igen, beszéljünk. Könyörgök, ne haragudjon rám! Az asszony megbékélten visszaült a helyére, és szinte lágyan mondta: – Pedig szép lett volna. Azt hiszem, mi ketten boldogok lehetnénk. Elképzelem magát az íróasztal mellett, eléje teszem a feketekávét, megsimogatom a haját… A férfi föléje hajolt, hevesen lélegzett. – Úgy lesz, ahogy akarja. Holnap hazautazom. Hamarosan lesz állásom, bízhat bennem.

Nem látta az asszony diadalmas arcát, csak a halk és édes hangot hallotta. – Ezentúl kezembe veszem az életét. Akarja? – Akarom. – De a céltalan kóborlásnak, értelmetlen álmodozásnak vége, jó előre megmondom. – Ha úgy gondolja, hogy értelmetlen… – Nem gondolom. Tudom. Hát mit gondol maga, hol vagyunk? A középkorban? Nevetett, könnyedén megsimogatta a lehajtott férfifejet, és cigarettára gyújtott.

XANTIPPÉNEK IGAZA VOLT

A dombok mögül indult el az alkony, rózsaszínű és arany rikításban, de ahogy a városba húzódott, komoly, szürke képet öltött. A kút körül ülő férfiak tógája a szürkeségbe olvadt, csak arcukon érződött a mennybolton terjedő tarka sugarak visszfénye. A kis kopasz, tömzsi orrú ember körül helyezkedtek el, és ahogy lassan átlátszó hűvössé enyhült a nappali hőség, úgy vált egyre szárnyalóbbá az órák óta bágyadtan csörgedező vita. A kopasz emberke mintha láthatatlan karmesteri pálcával gyorsuló ütemet diktálna, fáradhatatlan kérdéseivel mindig más és más hangszert szólaltatott meg. Vaskos ajka körül szellemes és érdeklődő mosoly kísérte a vitát, és különös figyelmet szentelt legkedvesebb tanítványának, amikor a magas, elegáns fiatalember átvette a szót. A város felől fiatal lány közeledett. Hűsítő itallal telt kancsót hozott, majd magától értetődőn elhelyezkedett a mester mögött, s feléje nyújtotta a kancsót. A férfi jót húzott belőle, azután szelíd mosollyal visszaadta a lánynak. Amikor az ifjú tanítványok elszéledtek, a magas fiatalember még visszaszólt: – Mester, nálam tölti az éjszakát? Kedvem volna folytatni a beszélgetést. – Jól van, fiam, ott leszek.

A lány maradt, csöndesen meghúzódott a széles, vidám hát árnyékában, nap mint nap, minden este. A mester sokáig nem vett tudomást jelenlétéről. Egyszer mégis megkérdezte: – Nem unod magad közöttünk, leányom? A lány hevesen tiltakozott. Semmiért sem adná oda ezeket az estéket, a mester hangját. Az életben nincs más kívánsága, mint örökké a közelében tartózkodni. Csak éppen néha nagyon fáj a szíve. Mert mégiscsak sok, hogy a mesternek, aki a világ legkiválóbb embere, rendes otthona sincs. Az éjszakát egyik vagy másik tanítványánál tölti ahelyett, hogy a saját ágyában pihenné ki magát. Különösképpen kegyébe fogadta a magas, elegáns fiút, az pedig ravasz róka, és otthon mindig lejegyzi magának, amit napközben a mestertől hallott. Itt ül étlenszomjan, magányosan a sok vitatkozó fiatal között, és nincs senki, aki gondját viselné. A lány szeméből kigurult egy szomorú könnycsepp, és a mester nyájasan megkérdezte: – Hogy hívnak, leányom? – Xantippe a nevem. – Szép név. Egyszóval te a feleségem akarsz lenni? Xantippe sírt, önfeledten és boldogan. A mester szórakozott gyöngédséggel megsimogatta a vállát, azután indult a nagy ház felé hajnalig tartó beszélgetésre az ifjúval, aki már türelmetlenül várta. Másnap Xantippe érte jött, és elvitte az esküvőre. Utána hazasietett, rendbe hozta a kis házat, és jó vacsorát készített. Az ablakhoz ült szép fehér ruhájában, és várt. A mester békésen üldögélt a kútnál. Megint leszállt az alkony, és egyre mélyült a vita, amely mintha a nap lebukó sugarait gyűjtené össze, ilyenkor fellángolt. A mester aznap szokatlanul sokat beszélt, és vagy kétszer várakozón tekintett az út felé. Halványan emlékezett egy fiatal nőre, ilyenkor szokott megjelenni, korsójában hűsítő ital. Valami furcsa neve van a lánynak. Egy ideig gondolkozott rajta, azután fölemelkedett, és a vitát folytatva indult a nagy ház felé tanítványai kíséretében. Az elegáns fiatalember szolgája vacsorát tálalt, de a mester alig nyúlt hozzá. Félig fekvő helyzetben, hallatlan jó érzéssel adta át magát a hajnalba nyúló beszélgetésnek.

Másnap sem jött a lány, és harmadnap sem. Az éjszakát a mester hol itt, hol amott töltötte, nagy lelki békességben hevert idegen ágyakon, kóstolgatta az elébe tálalt ételeket, napközben elmélkedve és nyugodalmasan sétált. Egyik ebéd után, amikor legszebben kanyarodott a vita abba az irányba, amely felé ő mutatott láthatatlan karmesteri pálcája lendítésével, hirtelen a homlokára csapott, felállt, és elcammogott. Megvan! A lányt Xantippének hívják, és ő néhány nappal ezelőtt feleségül vette. Barátságosan, restelkedő mosollyal nyitott a szépen berendezett, tiszta lakásba. Az ablaknál fölfedezte az összegubbaszkodott, hervadt és kisírt szemű nőalakot gyűrött fehér ruhában. Akkor felugrott a nő, és torz arccal, hadonászva, rekedten kiabált. – Szép kis alak maga! Megérdemelné, hogy szembeköpjem. Szeretném tudni, hol csavargott három napig? A férfi csillapította: – Hiszen tudod, angyalkám. A piacon voltam a barátaimmal. – A barátaival! Ostoba fecsegők. És maga a legnagyobb fecsegő közöttük, igazi naplopó. Azt hiszi, kell valakinek, amit maga összebeszél? Hogy lesz ember, aki húsz év múlva még emlékszik a maga nevére? Nem szégyelli öregember létére semmittevéssel tölteni a napjait? Felkapta az első keze ügyébe eső tárgyat, az állott, poshadt itallal telt kancsót, és a meglepett férfi felé hajította. Azután letépte magáról a fehér ruhát, hajába markolt, a földre vetette magát, öklével a padlót csapkodva magánkívül ordított: – Hogy az ilyen minek nősül!? Miért nem hagyott békében, miért járt utánam, mit akart tőlem!? – Én tőled? – hüledezett a férfi. Az asszony felugrott, hadonászva állt a férje elé. – Ne kérdezzen, hanem feleljen az én kérdésemre. Azt hiszi, a piacon van? Többé meg ne lássam, hogy ott lebzsel, értette? – Igen – mondta megadón a mester. Az asszony kiviharzott a konyha felé, és

bevágta maga után az ajtót. Akkor a férfi kisurrant a másik ajtón, és indult a piac irányába. Tógáját összefogva, tömzsi lábán szinte szaladt. A dombok felől friss levegőáramlat jelezte a közeledő alkonyatot. Kissé lihegve érkezett a kúthoz. – Hol volt, mester? – kérdezte kissé szemrehányón a magas, elegáns fiatalember. – Dolgom volt, fiam. Valamit el kellett intéznem egy nővel. Hogy is hívják? Mindig elfelejtem a nevét. Na, mindegy. És szórakozott mosollyal, békésen lehevert a kőpárkányra.

TISZTA HELYZET

A betegszoba ajtaját csöndesen húzta be maga után, azután már szaladásával zajt csapott; széknek ütközött s az asztal sarkának, nyöszörgése, mint a sírás: Az isten verje meg… egyszer agyonütöm magam… Harmincnégy éves vénlány, ugrál, mint a bakkecske, ügyetlen és szeles. Becsmérelte magát, pedig szép és nemes külsejének szigorúságát éppen könnyed és gátlástalan mozgása ellensúlyozta. A komód fölötti tükörbe pillantott. Pocsék! Egyenesen pocsék! Fiókokat húzgált. A karján ágyhuzat, fehér vászon hálóing, törülközők, azután taszigálta befelé a fiókokat. Valamennyi akadozott. Amikor legutóbb tiszta papírral bélelte, összezavarta a fiókok rendjét. Ki kellene cserélni az elsőt a harmadikkal. Vagy a másodikkal. A negyediket a másodikkal. Mindegy, majd egyszer. Recsegve és durrogva igazodtak helyre a fiókok, a lány bűntudatosan beszippantotta a száját: a két balkezével olyan zajt üt, hogy megriasztja anyát. A kitárt teraszajtó a szobába közvetítette a kora őszi langyos szellőt, a nap lassú hevülését. Az útszéli fák lombozata már nem katonásan egyenes tartású; enyhén kókadozik, de viruló még a tájék, és szénaillatú. A fasor mögötti rétet lekaszálták, s a szénát halott kék és sárga virágok színezik. Szép, megunhatatlanul szép tájék. Azután ide is jönnek a dömperek, buldózerek, lánctalpas, sípoló és zötykölődő masinák, teherautók téglával, homokkal, a jó ég tudja, mi mindent hordanak össze, szemetelő, káromkodó, italozó munkások, a művezető ordít, a mérnök tehetetlenül téblábol az emberbolyban, falakat húznak, ajtók és ablakok kerülnek a megfelelő helyre, és a levegőben eloszlik a szénaillat. Most azonban még mélyet szippantott, és elérzékenyítette a letarolt rét, a szomszéd betegszoba és az egész fájdalmas élet. Karján a ruhacsomóval szaladt, az ajtónál mérsékelte iramát s odabent hangjának friss erejét. – Anyukám! A legszebb hálóingedet kapod. A szobában gyógyszerek, tea, leves, mosdóvíz szaga sűríti a levegőt s egy beteg öregasszonyé, az utóbbi csöppet sem kellemetlen, mert a beteg kényes magára, gyöngéden erőszakolja a személye körüli rendet és tisztaságot. Belépő lányára mosolygott.

– Csinosíts, kislányom! Éva megijed, ha viszontlát egy madárijesztőt. – Csodaszép leszel. Mozogj már, Mili! Mili negyven év óta szolgált Mihelfi-Nagyéknál. Szoptatós dajkája volt Lacinak, az első gyereknek, s azóta mindenes. Valamikor karcsú, tüzes szemű leányanya, most a háta hajlott, hasa hegyes, ritkás ősz haja imitt-amott nem takarja a fejbőrét. – Egyedül nem emelhetem meg a nagyságámat. Mili a beteg karja alá nyúlt, Anna a két lábát segítette le az ágyról, s vezették egy karosszékhez. Az öregasszony nevetett, fonnyadt szájának öreges bája emlékeztetett a hajdani virulásra. – Mennyi bajotok van velem, igazán restellem. De ma frissebben ébredtem, isten segítségével hamarosan a régi leszek. Mili, fiam, vedd fel az okuláréd, nem látod, hogy a kék takaró mosásra szorul? Készítsd elő a fehéret. Köszönöm, lányom. Míg ketten áthúzták az ágyát, a karosszékben ülő feje egyre lejjebb kókadt, álla már a mellkasát érintette. Akkor fölrezzent, s egyenesre igazította a felsőtestét. Öreges tünet, hogy így elengedi magát, vigyáznia kell önmaga és környezete kedvéért. Méltósággal és mégis kényelemben elhelyezkedett, így tanulta otthon sok évtizede a fesztelen és úri magatartást; feje azután ismét lassan ereszkedett lefelé, majd keserves erőfeszítéssel kihúzta magát. A lányának mondta: – Hajnal óta lesem az automobil dudáját. Éva azt írta, hogy éjszaka indul, amikor üres az országút. Igaz is, errefelé a nagy építkezés miatt állandó a forgalom. Mili, a vénasszony a párnát püfölte. – Hajnalban úgy aludt, nagyságám, mint a tej. Az imént ébredt, de még egyre álmosan pislog a szemivel. Az öregasszony legyintett. – Eredj már a butaságaiddal. – Megyek, megyek, a konyhán is van mit tegyek. – Rendezgette a takarót. –

Megyünk mind, nagyságám, ez a sorja, csakis azért jöttünk a világra. A semmiből jöttünk, és semmivé leszünk, így rendelte az Űr, és így van jól, nagyságám. Anna idegesen kiáltott. – Légy szíves, tartsd a szád. Mit huhogsz itt, vén bagoly! A vénasszony konokul hajtotta a magáét. – Mire való az idegeskedés? Lefektetjük a nagyságámat. – Hónaljánál fogva megemelte. – Nocsak, katonásan. Lám, friss, mint a csíz. Így volt a sógorommal is, azután harmadnapra… – Elhallgass, te átok! Anna az anyja haját – fehér és könnyű, mint a pihe – pici kontyba csavarta. Ágyának friss vászon- és vasalószagában a beteg megkönnyebbült sóhajjal kinyújtózott; kicsi, nemrégiben még kerek almaarca beesett, s az is fehér; frissen hullott hó egy dombocskája a párnán. Lehunyt szemét ismét résnyire nyitotta, a mosolya kissé panaszos volt, a szép, fonnyadt száj legörbült. – Alaposan levett a lábamról ez az influenza. A legkisebb mozgás is kifáraszt. Szóljatok, ha Éva… Elaludt. Anna behajtotta az ajtót, Mili mögötte csoszogott. A teraszra néző nappali parkettjén kénsárga széles pászmája a napnak, keresztülszeli a szobát szilaj táncot járó porszemcsékkel. Anna izgatottan támadt a vénasszonyra. – Vén halálmadár! Légy szíves, ne traktáld anyát a morbid történeteiddel… Ej, amúgy sem érted, okosabb, ha mész a dolgodra. Várj! Ezt így hagyod? Vetetlen dívány és összecsukható vaságy, ahogy a két fivér hagyta maga után. Pilisi doktor javaslatára táviratozott a testvéreinek. Laci fivére két nap előtt megjött Budapestről, Ádám előző napon Rómából, s most várják Éva nővérét Gödöllőről. Pilisi doktor harminc év körüli fiatal férfi, meglehet, csak fontoskodik, talán nem is olyan komoly a helyzet. Az hát, mesebeszéd! Anya gyönge, hol többé, hol kevésbé, de a szelleme friss, kedélye a régi, drága anya! Délelőtt, míg Anna tanít a gimnáziumban, elbeszélget a doktorral a régi világról. A kolozsvári ifjúság, korcsolyázás a Séta téren, KAC-bálok emelvényén a

védnökség Erdély arisztokrata hölgyeiből és – doktor úr, drága, ma már csak szép rom vagyok, de ha akkor látott volna! – A fiatal doktor Mihelfi-Nagy László, a kolozsvári törvényszék bírája a Bors lánnyal táncolja a második négyest… Azóta változott a világ, akkor még a szerelem egy életre szólt, s ha a lángja már nem is lobog, a fénye gyöngéden világít a sírig… Anya ilyenkor nevet, s tudatosan formálja nyájasra hervadt száját. – De az még messze van, ugye, doktor úr, kedves? Mili lecammogott a terasz néhány lépcsőfokán a hátsó kert nyári konyhája felé. Anna ekkor vette észre Ádámot, aki a falon sorakozó fényképeket nézte. Visszafordult a húgához, féloldalasan, hogy a lehetőségig leplezze púpos hátát. – Mit követett el Lopkovszka? – Anya fülébe duruzsolja a hülyeségeit. – Mili öreges hangját utánozta. – Megfordítjuk, nagyságám. Tegnap mondta a doktor úr, ha felfekszi magát, jön a tüdőgyulladás, az meg a kálváriahegy utolsó stációja. – A többit már saját, sírós hangján folytatta: – Szerencsére anya nem is figyel a motyorászására. – Iménti bősz arckifejezése helyén meglepetés, s ahogy nevet, egyszerre a régi kis Anna, legfiatalabb a négy Mihelfi-Nagy gyerek között. – Te még Lopkovszkának nevezed? – Ti nem? – Á, szegény vénség, nem lop már. Nincs kinek, mióta meghalt a lánya. Néha szokásból egy zsebkendőt, harisnyát. Ha keresem, máris hozza. – Meghalt a lánya? Mikor? – Egy éve, két éve, isten tudja. – A díványon rendezgette a hímzett párnákat. – Mindennap felbosszant. Én elrendezem a párnákat a saját gusztusom szerint, ő meg átrakja a saját gusztusára. Sorakoznak, mint a katonák. Magyarázzam neki, hogy van egyfajta rendetlenség, ami maga a rend? – A komódhoz sietve az asztal sarkába ütközött. Feljajdult. – Milyen szerencsétlen vagyok! – Magasra emelt egy hosszú, fehér csipkés fésülködőköpenyt. – Anya fél, hogy Éva elégedetlen lesz a külsejével, hiszen lefogyott, ilyen kicsi az arca. Fölszentelem a kelengyémet. – Légy szíves, hagyd a kelengyédet. Anyát bántaná. Kikapnál tőle.

– Az jó volna. Ha még egyszer rám szólna – s folytatta az anyja öreges, bágyadt hangján: – Ülj egyenesen! Ne járkálj itthon pongyolában! Jöhet valaki… Azután soha nem jön senki. A betegszobából máris visszatért a nappaliba. – Alszik. Ma mintha frissebb volna. Örül nektek, várja Évát. Puszta véletlennek tartja, hogy itt vagytok valamennyien. Olyan ártatlan. Szikrája sincs benne a gyanakvásnak, olyan szelíd, olyan gyöngéd… – Mindig ilyen volt. – Ádám megállapodott egy fénykép előtt. – Nagymarosi, mi? Egy ember csinálta, lábon álló gépéhez fekete kendő alá bújt. Anya milyen bájos. Emlékszem erre a lila ruhájára. Isteni csoda, hogy nem sült meg benne júliusban; térden alul ér, a nyakánál az a kis háromszögletű kivágás, a könyökét is eltakaró buggyos ujj. Furcsa, én már akkor is öregnek láttam, no persze az ötéves kölyöknek a húszesztendős már öreglány. – Úgy állunk itt mi négyen, mint az orgonasíp. Inkább apa tűnik öregnek. Talán a szemüveg, de az egész magatartása, mintha mindig a törvényszéken elnökölne. Ádám az o sole mio egy taktusát dúdolta, már elfordulna, azután mégis a képet nézte. – A sváb házigazda. Hogy is hívták? A nyelvemen van. – Holunder. – Igaz. Holunder bácsi. A nevezetes szalmakalapom! Anna szorosan melléje állt, belekarolt. – A kalapodról két hosszú szalag lógott. A marosi gyerekek kiröhögtek a szalmakalapoddal, de anya ragaszkodott hozzá. – Dehogyis. Apa mondta, hogy úri gyerek kalapot visel. – Igen? Lehet. Halványan emlékszem, hogy apa átvitt téged és Lacit, talán Visegrádra… – A romokhoz…

– …Mi anyával a propellerállomáson vártunk. Te integettél a szalmakalapoddal, s az nagy ívben a Dunába repült. Érdekes, néhány kép hogy megmarad az emberben, pedig nagyon kicsi lehettem. – Akkor, huszonnégy őszén, két és fél éves voltál. Én az ötödikbe jártam. Augusztus közepén mentünk haza Marosról, a József főherceg hajóval. Mi ketten lerohantunk a fedélzetről, vissza a lépcsőn, körbeszaladgáltunk, még a gépházban is voltunk, emlékszel? A kapitány meghívott mindannyiunkat ebédre. Anya már jóval előbb hazament a nagytakarítás miatt, hogy tiszta lakás fogadjon minket augusztus 20-ára… Egyszerre hátat fordított a képnek, fejét hátrafeszítve végigrótta a szobát, dudorászta az olasz dalt, dölyfös tartásával mintegy ellensúlyozni kívánta nyomorékságát. Anna nem mozdult, s a férfi ismét a falra pillantott. – A Mednyánszky – mondta. – Azt hittem, eladtátok. – Ezt az egyet megmentettem. Anya nagyon szereti. Az ember őriz a múltjából emlékeket, tárgyakat, hogy elviselje a jelent. – Magányosan éltek itt? Nincs baráti körötök? Anna vállat vont. – Nincs baráti körünk. Itt sár van, meszesgödrök és farakások, emelődaruk és egyhangúan zakatoló gépek, kóbor kutyák és rühes macskák, eh, utálat az egész. – Öklével a levegőbe csapott, s mintha ettől máris lecsillapodna. – Tőlünk valahogy elmaradnak az emberek. Vagy mi vagyunk tartózkodók. Pest messze van, az itteni telepiek idegenek, unom valamennyit, ők is engem. Mihez kezdjenek a magamfajta vénlánnyal? Még ha volnának izgalmas szerelmi kalandjaim. De semmi, az égvilágon semmi. – Bolondokat beszélsz. Tizennyolc éves korod óta nem változtál. – Csodagyerek vagyok. Halkan nevettek, de Anna arcán máris megjelent a szigorú, kesernyés kifejezés, amint meghallotta a közeli tilinkószót. Az úton ballagó bivalycsorda porfelleget kavart. Anna a vihar sebességével a teraszon termett, sírósan kiáltotta: – Mihály bácsi! Hát nem kértem magát? Hát süket maga? Pont itt furulyázik,

mikor tudja, hogy beteg van a háznál. Az ember egykedvűen dörmögte: – Az öreg mama szereti hallgatni. Mindig a régi nyarakat emlegeti. Meg az állat is ebből ért. – Menjen már, menjen… – Az ajtóból visszafordulva csüggedten leengedte a kezét. – Vén akasztófavirág, annyi az esze, mint a barmainak. Egyszer megfojtom. Öreg mama! Utálom! Mindent utálok! Ádám a kezét zsebre vágva járkált a szobában, majd megállt a húga előtt. – Mondd, azóta is a fejemben jár, ki volt az a Lopkovszka? Honnan vette anya? – Lipkovszkának hívtak egy híres orosz énekesnőt. – Ahá, rémlik, Baklanoff és Lipkovszka. – Annába karolt, s most már együtt kerülgették az asztalt, székeket. – Sajnálom, hogy nem alkalmazkodsz az itteni viszonyokhoz. Érthetetlen. Tanárok között élsz, egyetemet végzett emberek. – Csupa nő! Ha ismernéd a tantestületünket; kicsinyes vénasszonyok és neveletlen fiatalok. A bemagolt tananyag a tudományuk. Irodalmi érdeklődésük a rádió. Ha klasszikus zenét közvetítenek, elzárják a készüléket. Most folynak a pótvizsgák, beíratások. Anya miatt szabadságot kértem. Az igazgatónő kikérdezte az orvost, valóban komoly-e a baj. A növendékeimet ide küldi szimatolni. – A fejéhez kapott. – Jaj, hogy utálom! – Vágyódsz vissza Pestre? – Mit számít az én vágyam. Örülnöm kell, hogy kineveztek. Az osztályellenséget. Azóta eltelt két év, a ház is ide köt. – Kifizettétek? – Múlt hónapban az utolsó részletet. – Nekem most van pénzem. – Eszedbe ne jusson! Örülök, hogy szépen keresel, és a tehetségedhez méltó

keretek között élsz. A púpos férfi hirtelen fordulattal tovább rótta a szobát, helyre igazított egy karosszéket, dünnyögött. – Ami azt illeti, az idáig vezető úton volt egynémely akadály… – Legyőzted! Nagy művész leszel. Olyan forrón kívánom! Hiszek benned, boldog volnék, ha segíthetnék… – Ugyan, gyerek! Hetyke hangját meghazudtolta a süppedt szempár kétségbeesett zavara. Anna egyszerre riadtan észlelte a férfi finoman metszett arcának züllött bemélyedéseit, dudorait, de bizonyára téved, ez a művész arca, a lángész jellegzetessége! A púpos férfi összeszedte magát, közöny és méltóság mélyítette el a hangját. – Bizonyos szempontból Róma is kisváros. Számon tartják a művész jövedelmét, életformáját, reprezentálnom kell, kérlek. Az embernek vannak irigyei és hódolói. Jövő nyáron eljössz hozzám Rómába. Micsoda város, Anna! A világ kellős közepe. – Soha nem láttam a tengert. – Ostiánál fürdesz a tengerben. S lemegyünk délre, Sorrento, Capri, o sole mio – dúdolta. – Tegnap reggel jöttem az állomásról, meg kell jegyeznem, hogy ha láttam is meszesgödröket és hasonlókat, láttam egész szépen kialakult városképet is. Jöttem az úton, ahol imént a bivalycsorda, sajgott bennem a fájdalom anyáért, és dúdoltam az o sole miót. Az ember érez és cselekszik, s a kettő nincs összhangban. – Dúdol. – Ismered? Mind a ketten dúdoltak, azután vették észre a teraszajtóban álldogáló, mintegy tizenkét éves kislányt. A kezében három szál dália, a szemében zavart csodálkozás. – Csókolom, tanár néni. Annának korát meghazudtoló gyerekarca máris szigorú és zárkózott. – Jó reggelt, Biri. Mit kívánsz?

– Csak szeretném megkérdezni, hogy van a tanár néni mamája? Anna magatartása s a hangja is ellenséges. – Változatlan. Ki küldött ide? A kislány csodálkozott. – Senki. A tanár néni mamájának hoztam – és nyújtotta a virágot. – Szok velem beszélgetni mindenféle szép könyvről, lovagok vannak, meg udvarhölgyek meg királyok, azokról is, akik a zenéket szerezték, és a tanár néni papájáról is… Anna kedvetlenül, csupán gépiesen kijavította: – Szokott velem beszélgetni. Magyarul sem tudsz? Jól van, menj, menj, köszönöm. – S hogy a kislány eltűnt, a fivéréhez fordult. – Micsoda népség! Képes ideküldeni a gyereket. Azt hiszi, elbliccelem a tanítást. – Kicsoda? – Az igazgatónő. Most hallhattad, hogyan fogalmaznak ezek. Szok… Nem tudtam, hogy anya szok beszélgetni a tanítványaimmal. A férfi egyik karosszékben cigarettára gyújtott, és a folyvást idegesen rendezgető, székeket tologató húgát a szemközti székbe kényszerítette. Végigsimított a lankadtan elfekvő lánykézen, a hangja ezúttal meleg volt és megnyugtató. Attól tart, hogy Anna túlzottan sötétnek látja a dolgokat. A kislány nem utasításra jött, a szeretet és tisztelet hozta ide a virágával. Anna ne vegye rossz néven, de kissé hihetetlen, hogy a tantestület minden tagja méltatlan és tudatlan nőszemély. Sokat nem látott az épülő városból, de a hatalmas nyüzsgés lenyűgöző. Mintha Anna említette volna, hogy négy éve kezdték el az építkezést, s van már kultúrház, gimnázium. Tegnap találkozott az orvossal. Megbízható, képzett fiatalembernek tűnik. Anna a száját biggyesztette. – Az apja valami munkásféle volt a hatvani cukorgyárban. Az efféléket ma az állam kitaníttatja, eteti, itatja… Apa egyszer felmentett egy lopással vádolt éhenkórász újságírót. Ma miniszterhelyettes. A protekciójával fölvettek az egyetemre. Keserves négy esztendő volt. Azután az állásnélküliség. Eladogattuk, amink volt. – Izgatottan kiáltotta. – Nekem nem kell senki. Engem teljesen kielégít, ha veletek vagyok. – Hirtelen sírva fakadt, nyöszörgött, fulladozva. – Anya a szomszéd szobában. Anya meghal, felfogod ezt, Ádám? Anya meghal, és

bennem tombol az öröm, hogy megint egyszer itt ülsz velem szemben. Látom Lacit, és betoppan Éva, az én Évám… – Így van. Összetartozunk. Egy törzsről sarjadt négy ág, ha messzire nyúlnak is, a világ négy tája felé. Ha hiszed, ha nem – s rátartin fölszegte a fejét –, Rómában sincsenek barátaim. Csak tanítványok és hódolók. Bennünk kitörülhetetlen nyomot hagyott a gyerekszoba. Ez megkönnyíti a magányt. A betegszobával szemközti ajtóban megjelent kócosan, álmosan hunyorogva, ócska fürdőköpenyben Laci, a legidősebb Mihelfi-Nagy testvér, tétován, lomhán. Jobb kezének ujjait széttárta, összezárta ütemesen, s ahogy közeledett, Anna tisztázatlannak érezte, hogy a kapkodó kézmozdulat öntudatlan reflex, vagy valamely fölvett modor – de máris űzte el magától az efféle föltételezést. – Ti már fölkeltetek? Hány óra? Mikor a fürdőszobába mentem, mintha még ott szuszogtál volna mellettem, öcskös. – Borzas hajába markolt; régi gyerekkori szokás, látványos szemléltetése zaklatott kedélyének, a testvérek tudomásul vették. – Micsoda állat vagyok. Beveszem a mixtúrámat, és… és… – Annára nézett. – Mi az? Történt valami? – Semmi. Beszélgetünk – körbemutatott –, és itt minden a gyerekkorra emlékeztet. – Engem is. A Mednyánszky-kép. Érdekes, most eszembe jut egy jelenet apa és anya között. Úristen, milyen üres a fejem, beveszem az átkozott mixtúrámat… Igen… Anya kapta a festményt. Apa nehezményezte Mednyánszky szemléletét, szerinte nem művészet az élet visszásságait és az emberi nyomort ábrázolni, valami olyasmit mondott apa, hogy… hogy a legtöbb ember saját maga a nyomorúságának okozója. – No persze – mondta Ádám –, Mednyánszky szocializmusának most jött el az ideje. – Végső soron szerencse, hogy apa nem érte meg. Én immár másodszor. A tízenkilences eseményekből is felvillan egy-egy kép. Kukoricakenyeret ettünk, és anya csuklott… csuklott. Apa bezárkózott a dolgozószobájába. Anya hogy van? – Mintha frissebb volna. – Anna sírva fakadt, kiáltozott. – Hiszen áltatom magam! Egyre gyöngébb, elfogy, elszáll belőle a lélek ma, holnap… És

bizonyára szenved. Ez a Pilisi két nap óta morfiuminjekciókkal enyhíti a fájdalmát. Én meg sírok. Egyszerűen nem tudom abbahagyni a sírást. – Laci topogott előre-hátra, két lépés előre, egy hátra, a hajába markolt, és az ujjaival űzte megszokott játékát. Anna sírása elcsöndesedett, most gyöngéd arcán megállapodtak a könnyek. – Mindig arra vágyódtam, hogy megint egyszer együtt legyünk mi négyen. Nem ment a dolog, hiszen valamennyien dolgozunk. Most itt vagytok, és így! Mégis boldog vagyok, és ettől még nehezebb a szívem. Ádám bólintott; igen, valahogy így vannak valamennyien. – Nemsokára itt lesz Éva is. Most is olyan szép? – Mindenkinél szebb! – mondta Anna. Laci ide-oda bolyongása közben megtorpant a betegszoba ajtaja előtt. – Bemehetek? – Hogyne! – Anna azután Ádámhoz fordult. – Látszik valami a szememen? Félek, hogy anya észreveszi. – Á, semmi. – Az ajtó mögött eltűnt fivére után nézett. – Attól tartottam, hogy magával hozza a feleségét. Anyát izgatná, és minket is zavarna egy idegen. – Mili feljött a lépcsőn, szólni akart, Ádám türelmetlenül félretolta. A vénasszony vállat vont, ment a betegszobába. – Kérlek, érzésem szerint az a nő megfogta Lacit, és most már nem engedi ki a markából. Anna a száját biggyesztette. – Kullancs! Laciba csimpaszkodott. – A kilépő Milit kérdezte: – Anya ébren van? – Ébren hát. Elbeszélget Lacival. Nekem még ott a maga szobája kitakarítatlan, áthúzom nekik az ágyat. – Kiknek? – Hát Éváéknak. – Éva egyedül jön! Az öregasszony legyintett: automobilon? Hiszen el sem tudja vezetni, a Horosz tanár úr nem is tűrné. – Minek jön! – Anna teljes erejével az asztalra tenyerelt, mintha készülne agyonlapítani, vagy támaszt keresne. – Itt semmi szükség az ilyen…

– Idegenekre – bólintott Mili, fogatlan szája körül sunyi mosoly. – Megfojtaná egy kanál vízben még a Lacika feleségét is, tudom én jól. – Vigyen el az ördög! Átment az anyjához, Mili bólogatva nézett a csukódó ajtóra, tenyerét kifelé fordítva végighúzta a szája szélén. – A szentírás kereken kimondja, hogy szeresd felebarátodat, és tiszteld a véneket, de nekik ugyan beszélhet az Úr Jézus. Azt mondja meg, Ádám, olyan jó volt az a gyerekszoba, hogy örökkön visszasírják? Maguknak csak az kell, aki Mihelfi-Nagy. Így tanította a nagyságám. – Légy szíves, ne bíráld anyát. Mili egy öszvér konokságával hajtogatta a magáét. A Mihelfieknek senki sem jó és sehol sem jó. – Látom, maga, Ádám, be sem megy a mamához. Kerüli a betegeket, értem én, szegény Ádám. – Eredj a dolgodra! – Maga még a régi parancsoló. Négy között majdnem a legfiatalabb, mégis kommandírozza a vén Milit is, mintha jó fejjel magasabb volna mindenkinél… – Ádám dühösen előrelépett, az öregasszony távolodott. – No nézzék, milyen idegesek. Akinek van párja, azért, aki magányos, azért nem leli a helyét. Pedig még maga is kapna asszonyt, szegény Ádám. – Te átok! Szegény Ádám! – Maga elé dünnyögte, nagyon keserűen: – Néha szinte elfelejteném. Te meg ilyenekkel jössz… – Hiszem, hogy maga elfelejtené, de nem engedi a mindenható Isten. – Keresztet vetett, motyorászott. – Szemmel tart mindannyiunkat az Úr, úgy ám. – Elég már, ne papolj. Azt parancsolta a kisasszony, hogy hozd rendbe a szobáját. – Igenis. Vén csoroszlya. Mintha gúnyolódna. Az ember legszívesebben nem gondolna rá, de ő szegény Ádám így, szegény Ádám úgy. – A teraszajtóban állt, halk

dudorászása keservesen akadozott, erőltette eltorzult hangját, s összerezzent, mintha szégyenletes cselekedeten rajtakapnák, amikor Laci a vállára tette a kezét. – Tegnap óta üldöz ez a dal. Pióca, nem lehet lerázni. Talán ha teljes hanggal és tüdővel beleénekelhetném a levegőbe. Csodás hajnal. Olasz égbolt. A gondolataim mindennek ellenére néha elrugaszkodnak… hogy vajon a római szomszédom adott-e friss vizet a kanárimnak. – Kanárid van? – Kedves kis jószág. Trillázik, mint a boldogult Tetrazzini. – Mi macskát tartunk. Büdös és nyávog. A feleségem szereti, a macskabűz nem zavarja. Félelmetesen jó idegzetű. – Még sincs gyereke. – Ádám egy karosszékbe vetette magát, Laci lassan követte. – Nem lesz utódunk. Éva is jól túl van a harmincon. Laci öklével a levegőbe csapva kiáltotta: – Nem kell gyerek! Anélkül is elég keserves az életem. Bánat és gond, gond és bánat, és… és sehol egy kevéske öröm, soha egy fölösleges apróság, amitől derűsebb a kedély… – Ádám a zsebéből hanyagul százasokat halászott elő, valamit dünnyögött törlesztésről, Laci némi tiltakozás után eltette. – Köszönöm, fiam. Az asszony majd… majd beosztja. Nála az utolsó garasnak is megvan a helye. Ha ébren vagyok, ha alszom, őrködik fölöttem a zsandár. – Rendszertelen mozgását, ujjainak legyezőszerű széttárását, összezárását Ádám képtelen volt szemmel követni. – Persze most tudni akarod, hogy miért vettem el? Hát azért, mert… mert hozzám akart jönni. – Megállt az öccse előtt, az arcán őszinte álmélkodás. – Mondd, te érted, hogy mit talált rajtam olyan kívánatosnak? Kártyáztam, tele voltam adóssággal… – Ügyet sem vetett Ádám hirtelen, tétova elfordulására, kajánul elvigyorodott. – Azt hiszi, hogy rendes embert faragott belőlem. Néhány esztendő, és csinos kis nyugdíj a Statisztikai Hivataltól. De ez nem élet! Elpusztul a lelkem. Egyik sivár hétköznap a másik után. Persze azelőtt is, hát… hát, keserves így is, meg úgy is. Egyszer eljátszottam anya nyugdíját, ahogy… ahogy hozta a postás elsején. És hányszor a lakbért! Az utolsó zsetonnál az ájult reménykedés, hogy azzal még visszaszerzem. Mi minden tombolt bennem azokon a hajnalokon!

– Ne csinálj tragédiát – intette le idegesen az öccse. – Az ifjúságodnak volt egy rövid kártyás időszaka, elmúlt, ne törődj vele. – Igaz, elmúlt. Kaptam kárpótlásul egy asszonyt, aki örökké számol, beoszt, méricskél, kuporgat. Gyerek! Hiszen ha a haja színe Éváé volna! Anna szemével nézne rám, örökölné a tehetségedet. De nem kétséges, az anyjához hasonlítana, és én megfojtanám. Nem ügyeltek az ajtó közelében szöszmötölő öregasszonyra. – Aztán börtönbe zárnák. – Nem kérdeztelek. – Hiszen ha arra várnék, míg ebben a házban valaki a véleményemet kérdi… – A férfi mellé sündörgött. – Miért bántja? Derék asszony az. Eleget tűr magától, mégis szereti. – Gyáván simogatta a vállát. – Én is odaadhattam a szívem vérét. A nagyságám fiatal volt, meg nem is tudta úgy az elsőszülöttjénél. Esténként jöttek-mentek a bíró úrral, társaság, színház, a kormányzó úr őfőméltóságához is hivatalosak voltak nem is egyszer. Én meg a kicsi Lacival éjjel és nappal. A magam kicsinyével együtt tápláltalak, mégis a karod nyújtottad a mama után. Látod, látod, most pedig meghal, itt maradsz magadra, ha… – Főzz kávét! – Megyek már. – Felbosszant, mintha nélküle nem volna elég keserűsége az embernek. Ezek a lassan kúszó, idegölő órák… Pikézzünk? – Lehet. Laci fürgén sietett a komódhoz, blokkot vett onnan, s a zsebéből kártyacsomagot, visszafelé menet már kevert, s az öccsével szemben ülve osztotta a lapokat, mindketten cigarettáztak. Számoltak, írtak. Laci azt mondta: – Hat tizenhattal. – Rossz, öregem. Tizenhetem van.

Laci vadul lecsapta a kártyáját, néhány a földre hullott, s míg görnyedten szedegette, lamentált: „Az embert mégiscsak bosszantja ez a pech!” – Neked valóban nem tanácsos kártyát venni a kezedbe. A rideg hangra a másik hirtelen kiegyenesedett. Merőn nézte az öccsét, azután tétován tologatta az asztalon fekvő hamutartókat, blokkot, s egy letépett lapot morzsolt a kezében. A szája kinyílt, azután mintha a fölfelé tolakodó szavakat lenyelte volna, és egészen mást mondana: – Hiszen sohasem játszom. Egy idő után tulajdonképpen már nem a pénz érdekelt, hanem a kártyajárásban a valószínűség-számítás. Mennyi sziporkázó szellem a kiosztott lapokban! Táblázatot készítettem a játék logikus alakulásáról. Mikor meggyőződésed szerint helyes a számításod, a kártya kaján vigyorral fittyet hány a logikának, és… és felrúgja a rendszeredet. Kiszámítottam, hogy a bridzsben hány leosztás után kerül a négy játékos kezébe ugyanaz a tizenhárom lap, és, kérlek szépen, napi tizenkét órai robotmunka mellett nem elegendő egy… egy emberélet. – Mondd, öregem, nem marhaság ezzel foglalkozni? – De. Még belehülyülök. Mesélj római életedről! Ó, Róma! Rómában minden van, és mindennek az ellenkezője. A múlt méltósága, és a jelen káosza. Palotái az építőművészet remekei, és festői nyomortanyák. A legmodernebb komfort, és bizarr képtelenségek. Például ő, Ádám, egy lovagteremben lakik. Tetőterasza van, de a mellékhelyiség a folyosón. Nevettek; Laci először találkozik tetőterasszal rendelkező emberrel. Ádámnak tehát mindazt nyújtja Róma, amit szeret, a művészetén túl nagy zenei élményeket… – És remek bordélyokat. Az idősebb fivér zavarodottan elfordult az öccse arcának züllött vigyorától, és mikor Mili letette a tálcát a kávéskannával, és Ádám kurtán odavetette: – Tölts, Lopkovszka! – ez is fölkeltette ellenérzését. Megkönnyebbült doktor Pilisi Dezső, a kezelőorvos jöttére, de mintha kínos helyzet után a nagyobb gyötrelem következne, máris önuralmát vesztve kapkodott, idegesen topogva állt az orvos elé. Mili a doktor kalapja után nyúlt. – Nem, kérem, majd én – mondta a fiatal férfi, s a fogasra tette a kalapját, azután a fivérekhez fordult. Szemmel láthatólag

idegenkedett Laci báva kapkodásától s eldadogott szavaitól: – Mondjon valamit, doktor úr… Milyennek látja a helyzetet? – Nem mondhatok semmi újat. Ön tudja, hogy az édesanyja állapota súlyos. – Az idősebbik húgom rövidesen megérkezik. Itt lézengünk mi négyen, és várunk… várunk… hiszen ez rettenetes! Ádám is megszólalt. Az édesanyjuk ma reggel mintha könnyebben volna. Föl akar kelni, ha megjön Éva nővérük. – Engedjék fölkelni. – Indult volna már a betegszoba felé, Mili visszatartotta Lacit, de az lerázta magáról, és elállta az orvos útját, nyöszörgött: – Nem lehetséges mégis, hogy gondos kezelés mellett… – Pilisi doktor félbeszakította. – Ezt ön nem kívánhatja. A fájdalmak annyira fokozódtak, hogy két napja elkezdtem a morfiumadagolást. Néhány napnál tovább ez akkor sem megy, ha jó állapotban van a beteg szíve. – Azt mondja, hogy… hogy a szív… Az orvos hangja keményre váltott. – Önök kínos helyzetbe hoznak. Nem vagyok bíró, aki halálra ítél egy épkézláb, egészséges embert. Soha nem is értettem, hogyan vállalhatja valaki ezt a szerepet. Ádám a lehetőségig kihúzta magát. – Az édesapánk törvényszéki bíró volt. – Nem tudtam. Mili asszony, készítsen, kérem, egy kis meleg vizet. További szó nélkül a betegszobába nyitott. Laciban most már tudatosodott, hogy a viselkedése nevetséges és férfiatlan volt, s az is, hogy a fiatal orvossal szemben érzett ellenszenve kölcsönös. Pökhendi vidéki felcser. Mit képzel, kivel beszél? Mihelfi-Nagyéknál van, nem az új telep bugrisai között. Ide-oda topogva hadonászott. Hogy jön ahhoz ez az alak, hogy megszégyenítse, hiszen most valósággal restelkedik. Úgy kezel, mint egy idiótát. Igaza van, roncs vagyok, semmi ember…

Ádám erélyesen elhallgattatta. Pilisinek orvosi kötelessége megérteni a beteg hozzátartozóinak lelkiállapotát. – Igen, igen, de ez az alak az idegeimre megy… – Maradj már békében. Sétáljunk Éváék elé. – Helyes, legalább elkerülöm ezt a modortalan fickót. Anna a komód fiókjából kiemelt egy fekete kötött kabátot, s szembetalálkozott a gimnázium matematika- és fizikatanárnőjével. Déri Mária középkorú, testes alak, gömbölyű arcának színe tulipiros. Hétköznapi külső, állapítja meg Anna, mint már annyiszor, de tagadhatatlan, hogy dominál a tiszta és értelmet sugárzó, emberséges szempár. Mintha nem érintené, hogy Anna üdvözlés nélkül, mereven és menetkészen állt a fekete kötött kabáttal, szívélyesen mondta: – Megbocsáss a korai látogatásért, de a kaputok előtt visz az utam, s azt már mégsem teszem, hogy nem érdeklődöm édesanyád hogyléte felől. – Köszönöm, változatlan. – Ma van a tanévnyitó. A növendékeid nélkülözik majd szeretett osztályfőnöküket. – Engem most egyedül az anyám érdekel. Mit kell ezt magyarázni?! A tanárnő nyugalma rendíthetetlen volt. – Nem szorul magyarázatra. Mindannyian átélünk tragédiákat, a veszteségünk semmivel sem pótolható, és az élet megy tovább. Sajnálom, hogy zavartalak. A szándékom jó volt, a kivitel nem a legszerencsésebb. Minden jót, Anna, fel a fejjel. Jó napot, doktor, örülök, hogy látom. Pilisi a betegszoba ajtajában állt, a szaladó Anna majdnem beléje ütközött. Forrt benne a düh. – Ilyen dög! – Megbántotta? – Idejön szaglászni! – Téved. Jóindulatúan érdeklődött, és maga rosszindulatúan reagált.

– Fütyülök rá. Elég lesz a kötött kabát? Félek, hogy meghűl. – Elég lesz. Viszontlátásra, várnak a kórházban. A fogasról levette a kalapját. A lépcsőn kikerülte a Horosz házaspárt és a két fivért. Anna a nővére arcát, kezét csókolta. Milyen bájos, milyen szép! Repesett benne az öröm és a bánat és még számtalan érzelem, míg oda sem fordulva lagymatagon kezét nyújtotta a sógorának, s máris elvonta. Nem nézett rá, mégis látta, hogy az alaposan lebarnult szép férfiarc kissé puffadt, az alakja is testesebb, mégis a régi jóképű Horosz Béla. A nővére változatlan, langymeleg szőke bája elragadta, a férfival szemben haragot érzett; hiszen közel ötvenéves, lehetne nehézkes és gusztustalan vénember, milyen megkönnyebbülés volna, milyen elégtétel! Éva sírt, szipákolt, s egy-egy mondata közben sorra csókolta a testvéreit. – Defektünk volt, Béla nem tud vezetni… Anna, drágám, ilyen kicsi az arcod… – Kabátját, kalapját és kesztyűjét szertehajigálta, mozdulataiban érződött a kivételesen szép nő biztonsága. A férje meglóbálta kezében a bőröndöt. – Hová tegyem? – Ahová akarod – hangzott Ádám közönyös válasza. A férfi – zajosan – egyszerűen kiejtette kezéből a bőröndöt. Annához lépett. – Kezedet csókolom, sógorasszony. Hallom, a mama jobban van, örülök. Szó sem volt defektről, Cinkotán tankoltam, cirka tíz perc, de Éva… Senki sem figyelt rá. Éva a húgát faggatta: – Mi van anyával? Lefogyott? Megváltozott? Jó képet vágjak hozzá? Te hogyan csinálod? – Horosz Béla, a gödöllői Agrártudományi Egyetem rektora egy ideig tűrte, hogy kizárják a családi megbeszélésből, azután félbeszakította a szoros körbe tömörülő testvéreket. – Nem tudom, Anna, hogyan állsz hely dolgában. Éva olyan állapotban volt, hogy nem engedhettem el egyedül. – Nincs hely! – Nyers kiáltását beszippantott alsó ajkával visszaszívta, s jóval csöndesebben magyarázta. – Laci itt a kanapén alszik, Ádámnak este beállítunk egy vaságyat. Én anyánál, Éva a szobámban.

– Értem. És ha felkínálnál egy fotelt? A lövészárokban rosszabb volt cirka tizenhárom évvel ezelőtt. Éva a férjéhez elnyújtott és unatkozó hangon szólt. – Hallod, hogy nincs hely. A professzor elvtársnak talán csak nem derogál a szálloda? – Ugyan, arról szó sincs. Gondolom, egy-két nap… – A férfi szavait nagy és ellenséges csönd követte, végül Laci törte meg. – Állítólag tűrhető hotel, gyakran megfordulnak itt nagykutyák, már afféle új tenyészet. Gondolom, kérlek szépen, Anna szívesen lát ebédre. Anna bólintott. A nővérek egymást átölelve indultak volna a szomszéd szoba felé, amikor annak ajtaja kinyílt, s jött Mihelfi-Nagy Lászlóné. Jobb kezében bot, baloldalt Mili támogatta. Kicsi, ünnepélyesen mosolygó öregasszony. – Mint az összeesküvők. Kislányom… Megbújt Éva karjában, s így még kisebb volt, töpörödött arcán szánalmas a mosoly, mert az elmúlást idézte. Elejtette a botot. – Milyen ügyetlen vagyok – mondta. Mili meg azzal adta vissza a kezébe: – Megmondtam, nagyságám, hogy ne legénykedjen. Vezették egy karosszékhez, párna a háta mögé, párna a lába alá; Ádám zaklatottan gyújtogatta a gyufákat cigarettájához, s a többitől eltávolodva fújta a füstöt, Laci topogott, neki-nekiütközve a nőknek, s ő is egymás után szívta a cigarettákat. A nagy nyüzsgést szétrebbentve jelent meg Horosz Béla. – Kezét csókolom, mama. – Lám, Béla is itt van. Ilyen beteg volnék? Hát bizony kellemetlen hurut – magyarázta Évának. – Az influenza a gyomromra húzódott, fogalmad sincs, kislányom, milyen hosszadalmas és fájdalmas betegség. Utálatos! Tudod, szeretek jól enni, nehezen tűröm a diétát. De ma fellázadtam. Kacsamájat reggeliztem. – Mit árulkodik, nagyságám. Tudja, milyenek. – Tudom, tudom. Ettől a fiútól tengeribeteg lesz az ember. Ülj le, Lacikám, látni akarlak mindannyiótokat. Végre egyszer úgy adódott, hogy itt vagytok

körülöttem. Ennél többet nekem nem adhat az élet. – Felnőtt, vén szamarak vagyunk, anya. Ahol adják, ott keressük meg a kenyerünket. De soha nem szakadtunk el egymástól – mondta Ádám. – Rómában is veletek vagyok. Az öregasszony bólintott: tudom, tudom, s a feje néhány másodpercig úgy maradt, kókadtan; Laci halk nyöszörgését ugyan nem ismerte fel, de a hang magához térítette. A fejét fölemelve szétnézett. – Mióta tétlenül fekszem, annyi minden jár a fejemben. Régi, feledésbe merült részecskékből rakosgatom össze a múltat. Különös, hogy csak a múlt foglalkoztat, helyesebben mindig apátokra gondolok. Emlékeztek még rá? Valamennyien feléledtek, amint előjöttek a múlt képei. Anna arra emlékezett, hogy az apja vállán lovagolt, és belekapaszkodott a hajába. – Egyszer levertem a szemüvegét, és… – Mielőtt befejezte, Laci izgatottan belekezdett: – Egyszer büntetésből a papírkosárba állított. Nyolcéves voltam. Apa olvasott az íróasztalánál, most már tudom, hogy Dosztojevszkijt. Sötétedett, lámpát gyújtott. Én közelebb tolattam a papírkosárral, mert apa beszélt a szibériai kényszermunkások helyzetéről, s magyarázta, hogy a politikai vétségekre kiszabott szigorú büntetés az államrend szempontjából miért igazságos, azonban helyes volna a politikaiakat elkülöníteni a közönséges bűnözőktől. Sok óra telhetett el. Apa egyszerre észrevette, hogy én még mindig a papírkosárban állok. Emlékszem a nevetésére… Mili közbeszólt: – Hiszen azt ritkán hallották. Komoly úr volt, el kellett pusztulnia fiatalon. Alig volt idősebb, mint most a szegény Ádám. – …És mintha a halálával értelmet adott volna a létezésemnek. Mit tudtam én? Világra hoztam egymás után a gyerekeket, egy fiú, egy kislány… Megint egy kicsi fiú, egy leányka. Arra nem gondoltam, hogy azokat a parányi lényeket fel is kell nevelni. Majd az apjuk! Abban a szellemben, aminek az igazában hitt. Most néha beszélgetek apátokkal. Elégedett velem? Megtettem mindent a gyerekeiért? – Nem vette észre Éva hangtalan sírását, Laci értelmeden kapkodását, nyöszörgését; magának beszélt mosolyogva, újra és újra lekókadó fejjel. – Ha ébren vagyok is, mintha álmodnék, és alvás közben sem szűnök meg

gondolkozni. Ti vagytok az életem. Megkönnyebbülés volt Mili józanul emberi hangja: – Sokat beszél, nagyságám, aztán majd meglesz a böjtje. – …Sokszor nehéz volt. Később a nyugdíját is elvették ezek. De látod, kedvesem, úriembereket neveltem a gyerekeidből, ahogy kívántad. Négy felnőtt ember, és én ismerem minden gondolatukat, mióta a világon vannak. Közöttünk soha nem volt titok, négy lélek és négy arc, tiszta és átlátszó, mintha egy volna velem… És nektek talán terhes is az én nagy ragaszkodásom. – Miket beszélsz, anya! – Hiszen csak mondom. Ti megmaradtok egymásnak most és mindörökké, mert én azon munkálkodtam, hogy összetartozzatok, ne legyen közöttetek ellentét. És nem is volt soha, istennek hála. Egyszer majd jólesik arra gondolnotok, hogy boldoggá tettétek az öreg anyátokat… Milikém, most már lefekszem. – Mili és Laci vezették a szobája felé, s hallották nevetgélő motyogását. – Furcsa… azóta sem gondoltam Tapody főhadnagyra. Részeges alak, mindig iszik, és én is… szomjas vagyok… Mind vele mentek, Anna is szaladt volna az anyja válláról lecsúszott kötött kabáttal, de a háttérbe húzódott Horosz Béla hangja megállította. – Anna! – S hogy választ nem kapott, feléje indult, keményebben ismételte: – Anna! Engem itt felejtettetek a sutban. Menjek? Maradjak? – Anna vállat vont, a férfi könnyedén lecsapott a felhúzott vállra, de máris elvonta a kezét. – Hogy bántok ti az emberrel? Velem nem lehet szóba állni? – Mit kívánsz? – Semmit. Veszem a kalapom, és visszafordulok a pátriámba. – És Éva? – Itt marad. Ez az otthona. Nálam vendég cirka tizenhárom éve. – Cirka tizennégy.

– Ahogy mondom, tizenhárom éve. Egy év után megunta az egészet. Az én szerepem, hogy idefuvarozom a feleségemet, azután visszafuvarozom. Másfél évtized óta öt mondatot nem váltottam veled. Magamban néha beszélgetek a régi kicsi lánnyal. De te elkerülsz. A magamfajta mezőgazda kívül esik az érdeklődési körödön. Meg a matematikus úrén. A nagy festőművészén. – Ha nem hallgatsz, úgy itt hagylak… A férfi tessékelő mozdulatot tett a betegszoba felé, de hogy Anna nem mozdult, kezét zsebre vágva, koppanó léptekkel távolodott, s a lábát kissé szétvetve himbálta felsőtestét. – Közöttetek megdermed a lélek – mondta keserűen –, ha elengedném magam. Ha olyan nyámnyila alak volnék, mint a pityergő bátyád. – Legyintett. – Jó, fütyülök a bátyádra. A fronton, ágyútűzben és golyózáporban nem voltam olyan magányos, mint veletek. Nincs valami italod? Anna üveget vett elő a tálalóból, s töltött egy likőröspohárba. A férfi vizespohárba öntött magának. – Azelőtt nem ittál. – Most is ritkán, hiszen vezetek. De én otthon úgy tanultam, hogy magyar ember iszik örömében és bánatában. – Újra töltött, és sóvár gyöngédséggel nézte Anna elgyötört arcát. – Utolsó örömöm volt, amikor Füles nevű agaram első díjat nyert az Ebtenyésztők kiállításán. Te nem ismerted Fülest. Következetesen elkerülöd a házamat, immár huszonkét éve. Miért? – Nem hagyom egyedül anyát. – A mama minden esztendőben néhány hetet nálunk töltött, Gödöllőn. Hazudsz. – Keményen megmarkolta a hátráló Anna csuklóját. – Maradj! Elegen vannak odabent. Az egész szent család. Tíz percet áldozhatsz nekem az életedből. Hallottad, hogy beszél velem a feleségem? Anna gyűlölködő indulattal nézett a sógora szép arcába. – Mit siránkozol? Ki kényszerített? – A… hát a körülmények. És, vesztemre, szép volt.

– Én is szép voltam – mondta Anna panaszosan. – Finom virág voltál, kicsi bimbó. Legyen hozzám kegyelmes a sors, és te, Annácska, ha fájdalmat okoztam. Azt hittük, nálad gyerekes fellobbanás. – Kik hitték? – A mama. Éva… – Hazugság! – Anna olyan vadul támadt a férfira, hogy az valósággal megtántorodott. – Éva nem tudott az én érzelmeimről, arról nem beszéltem senkivel. Csak nem képzeled, hogy akkor hozzád ment volna? Jól ismered. A férfi őszintén elálmélkodott. – De Anna, hiszen fiatal voltál, az arcod, a szemed, mint a nyitott könyv. Tetszettem neked valamicskét, tudta a mama, a vén Mili és Éva, magától értetődik. – Szemenszedett hazugság! Horosz Béla a tálalónál töltött magának, a hangjában, de még az Anna felé fordított hátában is férfias méltóság volt. – Ez kicsit erős, Anna. – Lassan lépkedett visszafelé. – Mikor ez szóba került közöttünk, és én aggodalmaskodtam, Éva megnyugtatott, hogy te nem veszed a szívedre. – Nem igaz! Kiről beszélsz?! Ez nem én vagyok. Bennem nincsenek ellobbanó lángocskák, Éva nagyon jól tudta, hogy megvetettem, utáltam a lányok tűnő kis rajongásait. – A karját magasba lendítette, majd két tenyerét az arcához szorítva úgy mondta, mint a sikoltás. – Nekem máglya kellett, aminek lángja az égre tör, semmivel sem alább! – Béla szorosan eléje állt, ekkor hátrált, neki az asztalnak, följajdult: – Egyszer agyonütöm magam. Maradj, ahol vagy! – Béla lassan, mintegy öntudatlanul indult a tálalóhoz, Anna rohanvást utolérte, kikapta kezéből az üveget. – És ne igyál! Kövér vagy, cirka nyolcvan kiló! – Amikor megismerkedtünk, ha emlékszel… – Emlékszem. Éva a keresztapjánál volt Tihanyban.

– És ha most megkérdeznélek… ha válaszra érdemesítesz… valóban szerettél? – Valóban szerettelek. Merőn nézték egymást, és mindkét szempárban a jóvátehetetlen mulasztás kínja. A férfiarc duzzadt, szeme alján dudor vonala; az imént még, a családot említve utálkozás kifejezése, most keserűség. S a lány olykor még a régi szeles kicsi Anna, de a szája keskeny, arcát elfonnyasztja a bánat. Az útról szekérzörgés hallatszott, s kiáltás: – Gyüa, a hétszentségedet! – Ez feloldotta dermedtségüket, Anna szaladt a teraszra. – Menjen már, Tóth bácsi, pont itt ordibál? Nem tudja, hogy beteg van a háznál? – Honnan tudjam? Van annyi beteg a telepen, mint a nyű. Visszatérőben azt mondta Anna: – Micsoda emberek! Rettenetes alja népség… – Olyanok, mint másutt. Dolgozó emberek. Mondd, Anna, azóta gyűlölsz? – Egészen a mai napig. – Vállat vont. – Helyesebben tíz perccel ezelőtt még gyűlöltelek. Lehet, hogy igazságtalanul. Lehet. – Vonogatod a vállad, mint a régi Annácska. Csupa könny és csupa nevetés az egész okos kis ember. Örökre a lelkemben őrizlek. – Mesebeszéd. Szólok Milinek, készítsen valami ebédet. Addig olvass, idd le magad! – Bölcs szavak. Addig iszom, míg kirúgnak az egyetemről. Eladom a Mercit. Vége a professzor elvtárs aránytalanul nagy, cirka egy minisztert megillető fizetésének, a jutalmak és a többi. Évácska beadja a válókeresetet, részegeskedés, durva bánásmód és a többi, erről mi a véleményed Anna? – Részeg vagy. – Rendes fickók „ezek”, ahogy ti mondjátok. Úgy döntöttek, hogy használhatják a diplomámat és a hajdani kisbirtokos tapasztalatait. Rendes fickók, megbecsülnek. Te másként látod, Anna, ugyebár a nevelés és a többi…

Koppant a pohár a tálalón. A betegszobában felhangzó éles sikoly után kivágódott az ajtó, Éva tántorgott feléjük. A segítségére siető Bélát eltaszította, Annába kapaszkodott. – Anya! Anya! Anna megmerevedett. Azután határozott mozdulattal lefejtette magáról Éva karját. Anya meghalt.

SZÉP GYERMEKKOR ÉS BOLDOG IFJÚSÁG EGYMÁS SZERETETÉBEN

Ezerkilencszáztizenhárom hófúvásoktól zord decemberében a kolozsvári KACbálon dr. Mihelfi-Nagy László, a közelmúltban kinevezett törvényszéki bíró a második négyesre lozsádi Bors Erzsikét kérte fel. Azután valceroztak, csárdást táncoltak a bíró pozícióját megillető méltósággal. Vasárnap délelőtt tiszteletét tette a lozsádi Bors famíliánál. A lány bájos, lebiggyedt szája vagy kényeskedő mosolya egyenesen elragadó, sok szép tudományt gyűjtött a Dezserando intézetben, a kedélye derűs, a lénye finom és kellemes, szép hozományt kap az alispán papától – egészében alkalmas a Mihelfi-Nagy mellett betöltendő rangra. Röviddel az esküvőjük után kitört a háború, a fiatal férj mint tartalékos hadnagy az első transzporttal indult a harctérre. Egy ideig érkeztek tőle rózsaszínű tábori levelezőlapok, majd elmaradtak. A lozsádi Bors család úgy látta jónak, hogy átteszi székhelyét Budapestre, a hadi helyzet ezerkilencszáztizenhét végén nem sok jót ígért – átköltözésükre magukkal vitték a fiatal asszonyt, Erzsikét is. Megbízható hírek szerint a bíró orosz fogságba került, tehát hazatérésére megvan minden remény, s a volt erdélyi alispán szép, nagy lakást rendezett be lányának a pesti Duna-parton. A bíró a Vöröskereszt közbenjárására már 1918 elején hazakerült; szakálla volt, rongyos és sáros orosz katonaköpenye s kucsmája. Megcsókolta Erzsikéjét, a Duna-parti lakás fürdőszobájában megborotválkozott, megfürdött, s a hálószobába már nem orosz muzsik vezette be ifjú nejét. Hivatali előmenetele gyors volt, rövidesen tanácselnök, kétgyermekes családapa, s Erzsike várandós a harmadikkal. Elnehezedett testétől kissé idegenkedett a bíró, s a bőrén kiütköző foltoktól; beszélgetés közben elkerülte, hogy a felesége

arcába nézzen. Az előző kettőnél nagyobb kínok között világra jött a harmadik, erőteljes, eleven kis kölyök, a szent keresztségben az Ádám nevet kapta. Házasságuk kilencedik esztendejében ismét egy lány. Az apa mélyen szívébe zárta a kicsi Annát, elragadta a gyermek varázsos szeme, a légies, ideges kis alak, s úgy döntött, hogy a gyermekáldásból elég, Anna a beteljesülés. A férfi éjszakáit is a dolgozószobájában töltötte, s az asszony, amennyiben gondolatot szentelt a ténynek, elintézte a maga jóindulatú, gyanútlan szemléletével. Napi munkája után László fáradt, a hálószobában pedig hol egy pityergő, gőgicsélő csecsemő, hol a gyerekszobában felsír valamelyik, s ő szalad, csitítja, babusgatja. Bors Erzsike megértő feleség, szinte fájdalommentesen és kötelességszerűen szüli egymás után a gyerekeket, a család betölti a gondolatvilágát. A tudománya: hogy a gyerekeinek átadja a Kolozsváron belénevelt úri modort, az apai és anyai név megbecsülését; hogy válogassák meg a társaságukat, mert „aki a korpa közé keveredik…”. Bors Erzsike lemérte kislányai barátnőit, s azok legtöbb esetben könnyűnek találtattak; a maga nyájasan zsarnoki módján igényelte a fiai bizalmát, s nyugodt akkor volt, ha négy gyerekét együtt tudta a szobájukban. E szeretett embereket el kellett látni, elfoglalta a nagy háztartás. Varrogatott, hímezett, csupa könnyű, jóleső gond volt az élet. A világháborút és a szörnyűséges kommünt az ember űzi az emlékezetéből – azok a nagyszájú munkásfélék, bezárt üzletek, üres kamra, s Lászlójának még a biztonságát is féltette –, mégis, aránylag könnyű volt az élet tizenegy esztendeig.

1924. augusztus huszadika. Duna-parti lakásukkal szemközt a Vár, néhány ablaka világos; a kormányzó úr őfőméltósága szerénységére és nemes jellemére vall, hogy nem rendezkedett be a királyi palota egészében, csupán – ahogy László említette – családjával nyolc-tíz szobát foglal el. Odaát a Gellérthegyen kevéske fényben mozgó alakok, kilenc órakor kezdődik a tűzijáték, örömére a gyerekeknek, de ami azt illeti, ők maguk is úgy érzik, hogy íme a béke, a régi szép világ. Mihelfi-Nagyék nappali szobájának középső nagy ablakából a férfi nézte az odalent sötétlő folyót; mintha állna a hatalmas fekete tócsa, csak a két parton lámpák gyér fénye jelzi a mozgást. Az asszony ovális, a nyakrésznél félkör alakú partedlire hímezte: „Jó étvágyat!” Az é és a t betűvel elkészült, a v-nél tartott már, föl sem pillantva egyre beszélt. Sokára vette észre, hogy alig kap választ,

akkor is egytagút. Részletezte, hogy tegnap Trude, a nevelőnő kimenője miatt a gyerekeket Milire bízta, mivel ő a MANSZ-ban elvállalta a háziasszonyságot, nem mondhatott le, igaz? – Hogyne. – Ülj le, drágám, a hátadhoz beszélek. – A férfi az asztalhoz ült, s egy folyóiratban lapozgatott. – Mili rendes teremtés, tíz éve van a háznál, valóságos családtag… Mihelfi lapozás közben mondta: – Túlzás. Laci dajkája volt. Ma is az alkalmazottunk, semmi egyéb. A társadalomban mindenkinek megvan a maga helye, ha onnan kimozdítod, nem teszel vele szívességet. – Igazságod van, kedvesem, de nálunk, Kolozsvárott patriarkálisabb a viszony a cselédséggel. Édesanyám szigorú volt, megkövetelte az engedelmességet és a tiszteletet, de rossz szót tőle nem hallottak. – Figyelmen kívül hagyta a férje türelmetlen mozdulatát, s hogy azt ingerli, amint ívelt szájával kényesen formálja a szavakat, folytatta a kétoldalúnak vélt meghitt beszélgetést. – Meghagytam neki, hogy propellerrel vigye a gyerekeket a Margitszigetre. A hajókázás is szórakoztatja őket, a jó levegőn szaladoznak, labdáznak, figyelsz rám? – A jó levegőn szaladgálnak, labdáznak… Nos? – Lacikánk meg kiszámította, hogy az öt hajójegy, szigeti belépő árából éppen futja… Egy szó, mint száz, moziba mentek. Ez a fiú úgy számol, hogy bámulatos. Arra gondolok, hogy talán nagy matematikus lesz belőle. Vagy tudós. Feltaláló. – S mert a férfi kissé zajosan lapozott, a csinos kis száj lebiggyedt, a hangjában bántódottság. – Mondom, talán matematikus lesz a Lacinkból! – Meglehet. Alapos stúdiummal, a tárgyra összpontosított érdeklődéssel… Egyelőre játszik a számokkal. – Hosszabbra nyúlt a csönd, az asszony a v betűn öltögetett. Akkor újra megszólalt a férfi, de inkább magának. – A világpolitikát nem az én ízlésem szerint alakítják. Poincaré után ez az Hériot a maga baloldali nézeteivel… Dawes tervezetétől sem remélek semmi jót a magunk részére… – Mili azt mondja, csepergett az eső, hát beszaladtak a moziba. Lehetséges, hogy

tegnap délután csepergett az eső? Mi a véleményed? – Talán csepergett. De nem Mili érdekel, hanem a fiú. Mit mondott Laci? – Hát hogy ő kiszámította… – …Hogy a Margitsziget helyett moziba menjenek. A legnagyobb mértékben helytelenítem. Te a matematikust látod ebben, én a jellemgyöngeséget. Kevés időt szentelhetek a gyerekek nevelésének, ez a te feladatod, Erzsike. Szeretném, ha az én nevelési elveim figyelembevételével. – Magától értetődik. Az irányításod mellett négy kiváló, engedelmes gyereket nevelek, tömör egységben összetartom őket egymás és a szülők szeretetében. A férfi zajosan lapozott az újságban, s tenyerét az asztal lapjának feszítve készült fölállni. Szemüvege a feleségére villant: ez az asszony a maga eszmekörébe szűkültén nem veszi észre, milyen nehezére esik a legkisebb mozdulat, hogy terhére van a beszéd, és hogy torkig van mindennel? Fölállt, kiegyenesedett. – Jó néhányszor hangoztattam, hogy a szigor és a fegyelmezés nem megy a szülői szeretet rovására. A kettő egyeztetéséből válik az a kemény anyag, ami nem olvad, formálja a magunkfajta embert, a művelt magyar urat. Visszament az ablakhoz, és fél füllel hallotta az asszonyt. – Mit gondoljak Trudéról? Azt mondja, az anyja tisztviselő a drezdai városházán. Jobb nő lehet, láttam az írását a Trudénak írt levelén. De hová megy az a lány minden szerdán, nem mondanád meg? – Választ nem kapott, emeltebb hangon ismételte: – Nem mondanád meg? – A férfi dünnyögött valamit, s mélyeket szippantott a Duna felől áradó hűs esti levegőből. – Hol szerzi az ismeretségét? Kikkel jön össze? – Odaát már készülődnek – mondta a férfi. – …A Kindergärtnerin képesítése elsőrendű. A gyerekeknek megengedtem, hogy végignézzék a tűzijátékot, nincs ellene kifogásod? – Nincs, nincs… – Trude szerintem csinos, kellemes fiatal lány, biztosan tetszik egyszerűbb ízlésű

férfiaknak, nem gondolod? Mihelfi-Nagy hirtelen visszafordult; hogyan vethetne véget az unalmasan csörgedező, egy helyben topogó csevegésnek. Nagy önuralommal lenyelte a kikívánkozó nyers elhallgattatást. Kelletlenül nevetett. – Ne kívánj tőlem lehetetlent. Ha elém állítasz tíz fiatal német lányt, nem ismerem fel közöttük Trudét. Rémlik, vaskos fehérnép, mint a német alsóbb középosztály többsége. Az asszony is nevetett. – Heine szerint a német nő tehén. – Eh, Heine! – A férfi rosszkedve fokozódott. – A cinizmusa nekem idegen. A német szellemtől is idegen. Elindultak a sétahajók – mondta. Nézett lefelé a Dunára. Zene hallatszott egyre közelebbről, s a háta mögött a felesége kényes-kedves hangja, ami valamikor elbájolta, most azonban már borzolta az idegeit, és menekült volna valamerre. Megkapaszkodik a szavában, nyargal a vesszőparipán: – Hogyne, kedvesem, bizonyára igazad van Heine cinizmusát illetően. Én a romantikus költőt szeretem. A Buch der Liedert szinte betéve tudom, és Schumann megzenésítésében a szívem megtelik fájdalommal… Mihelfi-Nagy László cigarettára gyújtott, s menten görcsös köhögés rázta. – Az a sok cigaretta, kedvesem. Inkább cukrot szopogatnál. – Gondolom, feltűnést keltene, ha a kommunistaperek tárgyalásán cukrot szopogatnék. Az asszony gondosan összehajtogatta kézimunkáját, kis kosarába akkurátusan elrendezte a tűt, a cérnát, a gyűszűt. Ekkor éppen az ablakaik alatt hangzott a zene. – A gyerekek izgatottak. A délelőtti körmenetnél alig bírtam velük. Anna sikoltozott, amikor meglátott téged a főméltóságú úr környezetében. Ádám lerajzolta a bíboros hercegprímás urat, esküszöm, a megszólalásig hűen! Nagy művész lesz a kis Ádámunkból. Éva megállapította, hogy Serédi Jusztinián csinos férfi. Szép volt a körmenet, könnyeztem, és áldottam a mindenható

jóságát, hogy ti az enyémek vagytok, a négy gyerek és te, édes uram. – Érzelmes jelenetekbe hajszolod magad, nincs ennek értelme. Mikor vacsorázunk? – Tűzijáték előtt a gyerekek, s utána majd mi, kettesben, ha neked így megfelel. – Jó, jó… Az asszony indult, karján az elmaradhatatlan kosárka: cérnák, selyemgombolyagok, tűk és ollók, csip-csup gyerekholmi, kis kötény, kis hálóing, egyik piros, másik kék szegéllyel – milyen sivár unalom. Két ajtó csukódását is hallotta, s a telefonhoz ment. Kis várakozás után nagyon halkan és megváltozott hangon beszélt: „Egyedül van? Nálunk nagy családi tűzijáték. Mit olvas? Újdonság, hogy a véleményemre kíváncsi… Kiket vár? Vagy kit vár? Elhiszem. Holnapután? Nem várhatok addig. Beszélnem kell – egy emberrel. Nálunk a háztartás, a gyerekek, a személyzet… Langyos szirupba fullad az életem…” Az ajtónyílásra sebesen helyére tette a kagylót. – Egy fiatalember keresi a méltóságos urat – mondta Mili. – Azt mondja, az esti órákra kérték a vizitjét. – Vezesse be! – Gyerünk, Évácska. Igazi ravasz paraszt. Ki tudja, mennyit hallott a telefonbeszélgetésből? Mit sem jelent, hogy pillantást sem vetett a készülékre. És a kislány? Mikor jött? Vagy eddig is ott volt a szobában? Á, nem fontos, a gyerek hétesztendős, semmit sem ért a nagyok dolgából. Sátory István a tanácsába osztott új, fiatal jegyző. Hivatalában már bemutatták, jóképű ifjú ember, minősítése és a látszat szerint lelkes és képzett, de Mihelfi-Nagy elvből csakis a maga alkotta véleményt fogadja el perdöntőnek. Sátory délelőttre időzített vizitjét a körmenet miatt, noha szabálytalan, áttette a vacsora utáni órára, de ma a vacsora is eltolódott. Mindegy, az első vizit szabályszerűen tíz perc, ezzel a vidékről jött fiatalember is bizonyára tisztában van. Eléje ment, szívélyesen a kezét nyújtotta. – Hozta isten, barátom. – A karját érintve vezette egy karosszékig. – Foglaljon

helyet. Rágyújt? – Köszönöm. Remek helyen lakik, méltóságos uram, a szép Duna-parton, szemközt a Vár s egész hegyvonulat. Mióta megérkeztem, szünet nélkül járom a várost, lenyűgöző látvány. – Először jár Budapesten? A fiatal jegyző hüvelyk- és mutatóujja között tartotta a cigarettát, többi ujja széttárult. Izgett-mozgott, a cigarettahamu a nadrágjára hullott, könnyedén leseperte, nevetett. – Gondolom, furcsán hangzik, de először. Mint debreceni kollégiumi diáknak nem tellett utazásra. Azután a sárospataki jogakadémián négy esztendő, Patak meg már igen messze esett a fővárostól. Nagy szerencse ért a budapesti beosztással, s hogy éppen méltóságos uram tanácsába kerültem. A munkám mellett most alkalmam lesz megszerezni a doktorátust. Elhallgatott, s csillogó szeme tele várakozással a bírón, mert annak merev arcán nem igazodott el – sokat beszélt vagy keveset mondott? A bíró mosolygott. – Nem állítom, hogy a jövőben dúskálni fog az aranyban, fiatal barátom, de hála Bethlen Istvánnak, a néhány pengő fizetés jóval többet jelent majd magának, mint az inflációs milliók. – Bethlen árt az országnak! Ha jó politikus, nem fogadja el a nevetségesen csekély összegű külföldi kölcsönt. Persze a rendszert megszilárdította, de alaposan kiélezte a belső ellentéteket, és… – Bethlen nagy koncepciójú politikus. Revidiálnia kell a nézeteit, fiatalember, úgy látom, eléggé tapasztalatlan. Sátory felhevült állapotában nem ügyelt arra, hogy szemlélete homlokegyenest ellenkezik a bíróéval, s szinte a szavába vágott. – Hiszen tévedhetek, de Bethlen szerintem nagyképű és öntelt arisztokrata, meggyőződése, hogy nélkülözhetetlen. Honnan veszi, hogy ennek a nyomorúságba döntött országnak pontosan az ő személyére van szüksége?

Megvan benne az a tetterő és erkölcsi nagyság, amivel tiszta gazdasági és politikai helyzetet teremt? A bíró szárazon szólt a vendéghez: – Ez merőben helytelen feltevés. A fiatal jegyző észbe kapott; elkedvetlenedve, de konokul mondta: – Bizonyára. De bátorkodom megjegyezni, méltóságos uram, hogy az eredetileg kalkulált külföldi kölcsönt éppen a bizalom hiánya és a politikai vezetés súlytalansága miatt faragták mind kevesebbre. Mihelfi-Nagy erélyesen megállította a fiatalembert az úton, amelyen száguldott. A politikán túl, mondta, bizonyára érdekli a főváros kulturális élete is. Megindult az élet, kitűnő hangversenyek, színházi előadások… A jegyző lelkesedett: alig várja, hogy végighallgasson egy operaelőadást. Mióta vágyódik a Nemzeti Színházba! A plakátok hirdetik Gogol Revizorát… A bíró helyeslőleg bólintott: a klasszikus orosz irodalomnak nagy egyéniségei voltak. S hogy valamiben egyetértettek, a fiatalember ismét lelkes hangulatba lendült. – Érdekes volna megismerkedni az új orosz irodalommal – s fiús nevetéssel hozzátette: – Tekintve, hogy minden orosz író Gogol Köpönyegéböl bújt elő, bizonyára most is… Mihelfi legyintett. – Irányított irodalom, irányított törvénykezés. Mondja, barátom, olvassa maga a Neue Zürcher Zeitungot? Elfogulatlan, megbízható hírszolgálat. – Tenyerével rácsapott az asztalon heverő újságra. – Moszkvában egy pópa a híveinek azt prédikálta, hogy a bolsevikok meggyalázták a templomokat, s tömegesen gyilkolnak. Letartóztatták. De ez, mondjuk, a rendszer szempontjából törvényes, rendben van. Háromnapi sötétzárka, éheztetés, sínylődés mocsokban, majd a Cseka elé vezették. A felbérelt tömeg üvöltött: Üssétek agyon! Akasszátok fel! Néhány híve körülvette a pópát, és ott helyben az őrség a pópát és valamennyi hívét agyonlőtte. A cárizmusban Dosztojevszkij megírhatta emlékeit a holtak házáról. Gondolja, hogy a mai Oroszországban van író, aki megírja a pópa és a legyilkoltak mártíriumát? – Szó sincs róla, méltóságos uram, ez elképzelhetetlen. – A szólásszabadság minden kultúrnemzet…

A fiatalember elvágta a szavát, izgatottan kiáltott: – Zsilinszky Endre felszólalt a parlamentben, hogy a választásokon három emberét a csendőrök pálcával összeverték, mert mellette agitáltak. Egyik a fején sérült meg. Egy terhes asszonyt összerugdaltak. Egy tizennyolc éves fiút a hajánál fogva vonszoltak. Puky Endre elnök rendreutasította Zsilinszkyt. – Hát igen, sajnálatos egyedi eset – mondta a bíró kelletlenül. – Szó sincs róla! Kóbor Tamás, az Újság munkatársa, jogász. A napokban olvastam egy szatirikus írását – s mert a bíró megvetőn legyintett az író nevére, egyre szenvedélyesebben folytatta: – Harpagont szólítja. Jöjjön Magyarországra, gyöngyélete lesz. Az országban fizet a föld, a gép, a kéz és az agy. Fizet a gyomra korgásával, és a meztelensége didergésével. Fizetsége a csendőrcsizma rúgása, az ütleg, a börtön. De szíves engedelmével, mondhatok más példát, említhetem Bartók Bélát is… Az ajtó nyílt. Mihelfiné kézen fogva vezette Ádámot és Annát, mögötte Mili a két nagyobb gyerekkel. Sátory felugrott, és mintegy vigyázzban állva elbámészkodott Éva szépségén. – Elnézést, kedvesem, hamarosan kezdődik a tűzijáték, a gyerekek türelmetlenek. – Én kérek elnézést… – Bemutatom Sátory Istvánt. A feleségem, a gyerekeim. – Gyönyörű családja van, méltóságos uram. Szíves engedelmével, akkor én most távozok. – Ablakainkból éppen a Gellérthegyre látni. Ha kedve van… – Hálás köszönet, de találkozót beszéltem meg a barátaimmal, őszintén szólva kevéssé érdekel az efféle látványosság. Mihelfi ekkor már nem volt a szíves házigazda. Gőgös és merev méltósággal nézett le a fiatal férfira. – Engem az érdekel, amit a látványosság reprezentál. Szent István alkotásai nem

csupán a magyar nemzet részére voltak korszakalkotók, de egész Közép-Európa további sorsát meghatározták. A kontinens fejlődése más irányt vesz, ha az addig harctérül szolgáló Duna–Tisza közén nem telepítik le az országalapításra alkalmas magyar nemzetet. – Bizonyára… Mihelfi a kezét nyújtotta, s Milinek szólt, hogy kísérje ki a vendéget. – Ez sem lesz hosszú életű a tanácsomban – mormolta maga elé, és ügyet sem vetett a felesége kérdezősködésére. – Mi a baj vele? Rokonszenves fiatalembernek tűnik. – Éva is beleszólt. – Csinos ember, papa, nekem tetszik. A bíró karját a kislány vállára tette, lassan járkált vele a szobában. – Csinosabb, mint Serédi Jusztinián? – Fiatalabb, papám. Laci a férfi másik oldalára került; nyurga kamasz, értelmes arca eleven, mintha a gondolkozás szünetlen mozgásban tartaná. Fölnézett az apjára. – Apa! Ugye félpercenként lőnek fel egy petárdát? Ez harminc perc alatt hatvan petárda. Ha nem tartanának szünetet két kilövés között, hanem… hanem folyamatosan, míg az egyik ki se lobbant, indítanák a… a másodikat, mondjuk, két, akár három különböző kilövőhelyről, akkor az egész mindenség színes csillag, világít az egész városra, a látvány, ugye, apa, nagyszabású, és… és harminc perc alatt… – Úgy van, elképzelhető. De kezdődik. A két gyerekkel a nagy ablakhoz lépett, s hozzájuk szegődött az asszony is. Elhangzott az első gyönge pukkanás, másodpercre bevilágította a kinti világot, s máris kihunyt, utána sötétség… – Látod, apu, ha most… A férfi a feleségéhez fordult:

– A kicsik? – A két kis ablak alacsonyabb, többet látnak. – A férfi készült ellenvéleményre, azután hogy ne indítsa útnak a felesége szóáradatát, inkább hallgatott. Hátuk mögött a két gyerek egymásnak kiáltozott egyik ablakból a másikba. – Láttad? – Persze, de a végét nem. Te látod? – Én a párkányon állok… – Fölszáll a csillag, azután meg semmi! – Mert ez befuccsolt! – Hazudozol! Pukkant! – Hűha! Most… Ádám izgalmában levegőbe lendítette a karját. Előrebukott. A rakéta kilövésének pukkanásától túlságosan elütött a zuhanó gyermek testének földre érése. Mihelfiné megfordult. – Mi volt az? – Ej, kedvesem, mit ijedezel? Nem ágyúzás ez, csupán játék. Az asszony mintha nem hallaná, már sikoltott: – Mi volt ez!? Ádám! Hol van Ádám!? A háromesztendős Anna a sikoltástól ijedten hátrált a másik ablaktól. – Nem tudom… az előbb még itt volt…

Amióta az ötesztendős Ádám hazakerült a klinikáról, gyermeki alakját eltorzító púppal a hátán, Mili a jelenlétében s a háta mögött is csak úgy emlegette: – A szegény Ádám. – Ahogy a fiú lassacskán nőtt – tizennyolc éves korában tizenöt esztendős Anna húga válláig ért –, úgy terebélyesedett hátán a gömbölyűség, örök szomorúságára családtagjainak. 1931-ben meghalt Mihelfi-Nagy László kúriai tanácselnök, s Mili róla is így emlékezett meg: – A szegény bíró úr… s imitt-amott elejtett arról is célzást, hogy a szegény bíró úr elurizálta a nagysága sok hozományát, mert igen kevéske pénz maradt utána, meg a szép nyugdíj. Ebből azonban az özvegynek nem telt szakácsnőre, szobalányra, Mili mindenes volt a házban. A hajdan tűzrőlpattant, fürge és kotnyeles leányanya az esztendők során

szorgalmasan gyarapította súlyát, s ahogy terebélyesedett, hosszából mintha veszített volna. S hogy tűzrőlpattant lenne, arról már szó sincs. Komótosan végzi a dolgát, s ha a lépte nem is a régi fürge, az esze annál inkább – Mili mindent megfigyel és észben tart, ami a Mihelfi-Nagy családban történik. A nappali szobában port törülget, elhúz egy széket, majd befelé tolja, s énekelget: „Pacsirta szólt a fán…”, a dísztárgyakon hanyagul végigmegy a törlőjével: „Csavargott egy cigány…” Az asszonya benyitott. Zsebkendővel az arcát legyezte, pihegett, kalapját Mili kezébe adta. – Phű – mondta –, megsül az ember. – Sietősen kigombolta nyakig zárt szürke ruháját, de nem vetette le, míg Mili vissza nem tért egy könnyű nyári házi ruhával. – Mondom eleget a nagyságának, vesse le már a gyászosat. Elmúltak az évek, hol van már a szegény bíró úr. Mindenkin az ujjatlan kis semmi ruha, de a nagyságámnak csak a fekete meg a szürke. – A temetőben voltam, nem a korzón. – Sokat segít a nagy temetőjárással. Aki egyszer a föld alatt van, amúgy sem veszi számba. – Mit tudsz te ahhoz. A kövér Mili akasztóra igazgatta a levetett szürke ruhát, s mesélő hangjába rejtette keserűségét. – Hát én semmit. Ott van apám, anyám, hat testvérem, mind kicsinyek, meg akitől a leányomat kaptam, igazi jó ember volt, de feleséges, aztán meg a néném, aki a leányomat tartotta… – Jól van, hagyd abba. A szobákkal elkészültél? A testes asszonyság dohogott. Nincs négy keze. Az Éváé, az elutazása óta, ahogy hagyta, azután az ebédfőzés, s rá vár még a mosnivaló Éva után, mert az csak a fürdőkádban szereti a vizet, meg a lubickolást a Balatonban a keresztpapánál. Megvan neki a nyaralása, de hogy mit hagy maga után, arra nincs gondja. Felnőtt leány, tanulhatna a kis Annától rendet meg más egyebet, mert a kis Annának még az ajtócsapkodása, a rohangálása, még a toporzékolása is jóra mutat, no, megyek már.

Az asszony gombolta a ruháját, de amikor Anna a szobába rontott, kezét a csupasz mellére szorította. Mi van a kislánnyal? Azelőtt korán reggel vette a szatyrát fürdőholmijával, és ment a Császár uszodába. Most napok óta ki sem mozdul a házból. Vibráló izgalom az egész gyermek, oktalan a sírása, oktalan a nevetése, istenem, csak nincs valami baj a kis Anna idegzetével? Kiszámíthatatlan hangulataival szemben az anya tehetetlen, s nyolc esztendővel ezelőtt elhunyt férjéhez fohászkodik: – Kedvesem, mit tennél a helyemben? Lépjek fel szigorral? Beszéljek a lelkére? Hiszen gyerek még, a bakfiskorban, mit tanácsolsz, édes uram… – Az asszony így elbeszélgetett a férjével, s megnyugtató, hogy ezúttal nem a hátához szól, vagy az újságlapok mögé búvóhoz. A halott közelebb van hozzá, megértőbb, részese napi gondjainak. Az apa azonban holtában sem közlékeny, füléhez a súlyos koporsófedélen át nem hatol el a szó, az elfogult anya pedig csak találgat, és szemét bekötve, fülét befogva, mindig elkésve érkezik az ablakhoz, amely egyik vagy másik gyermekét veszélyezteti. Annán virágmintás batisztruha, fehér vászoncipő, sima haja szétterül a vállán, a hátán, Anna szeme szürke tengerszem, mély és csillogó, az anya elálmélkodik: Lám, szépül a kislány, Éva mellett az ember nem is igen ügyelt rá. A Magyar Úriasszonyok Lapjában múltkor olvasta, hogy a hőn szerelmes szülők szép utódokat hoznak világra. Hát ami a Mihelfi-Nagy családot illeti, az ő Lacija meg a két lány igazolja a tételt, és hát Ádám – az anya mélységesen mélyet sóhajtott –, Ádám finoman metszett arcán a zsenialitás… A kislány a nyakába ugrott, Mihelfi-Nagy Erzsike a melléhez szorította nyitott ruháját. – Eredj már, bolondos, szeretnék felöltözni! – Nyugodtan, anya, elfordulok… Az ablakon szétlapult az orra, leheletétől elhomályosult az üveg. Háta mögött ruhasuhogás; a kislány elnyomta felkívánkozó kuncogását. Anyát egyszer, remélhetőleg nagyon sokára, szentté avatják, amilyen ájtatos és szemérmes. Ha látná a Császár uszoda kivágott trikóban úszkáló leányzóit, a félig csupasz napozókat! Szerencsére anya nem jár fürdőbe, s egyelőre ő sem. – Megfordulhatsz, kislányom. – Igen, anya. – De nem mozdult, szobormereven a kis előkert nyitott kapuját nézte. „Istenem, add, hogy jöjjön, istenem, add! Hallod, isten? Add, hogy jöjjön…” – Azután perdült egyet, és üdvözült mosollyal mondta:

– Laci és az az új barátja, képzeld, anya, uniformisban! Rohant volna az ajtó felé, de az anyja megállította. – Nem vagy már gyermek, Annám. A hölgy nem megy férfi látogatója elé, a szobában fogadja, és megvárja, míg az elébe járul, hiszen tanítottalak… – A lány megtorpant a szoba közepén, visszafojtotta a lélegzetét, s akkor engedte útjára megkönnyebbülten, amikor a két fiatalember belépett. Horosz Béla kezet csókolt Mihelfinénak, azután két tenyere közé szorította Anna kezét. – De helyesek vagyunk ma, Annácska. A lány arcán megtelepedett az üdvözült mosoly, de merevsége fölengedett, átment viharos élénkségbe, s mint aki nem tud mit kezdeni már-már gyötrelmes boldogságával, jobb híján alaposan hátba vágta a bátyját. – Megkergültél? Anya, van valami hideg ital? Meg kell zápulni ebben a hőségben. – Anna, hozzál kristályvizet a jégszekrényből. A kislány lelkendezett: – Béla jobban szereti a sört. Máris hozza. Cseresznyét is, nagy, ropogós! – A fiatal férfi visszatartotta. – Ne fáradjon, Annácska. – Lacitól kölcsönvesz egy statisztikai évkönyvet, mindössze öt perce van. Az asszony büszkén nézett a fiára: – Hát statisztikáról egész könyvtárnyi van Lacinak, igaz is, az ásványvíz. – Azzal kiment. Anna ruháját szétterítve leült, Horosz Béla vele szemben, Laci topogva, kicsiket, majd hosszúkat lépve járkált a szobában. – Azt mondta, legkedvesebb gyümölcse a cseresznye, hogy szereti a formáját meg a színét, s hogy olyan egyszerű, igénytelen, meg minden. – Be kedves, hogy így észben tartotta, hiszen cirka két hete beszéltünk róla. – …Hogy a pátriájában gazdag lesz az idei gyümölcstermés. Mesélte, milyen gondos munkát igényel az epernek városba való szállítása, s hogy az édesapja sajnálta, hogy maga az egyetem miatt nem volt jelen. Mondta, hogy körülbelül három hétig marad otthon, de én éreztem, én isten bizony tudtam, hogy már máma itt lesz!

– Örülök, hogy láttam, Annácska, viruló színben van. Sajnos mennem kell. Anna felállt, két karját csüggedten leengedte. Horosz Béla ellágyultan nézett a ragyogó szempárba. – A markában hoz finom ropogós cseresznyét, és elkísér cirka a szegletig, jó lesz, Annácska? Cseresznyézünk együtt. – Jó lesz. Igen, nagyon jó lesz. Horosz Béla a hóna alá szorította a Lacitól kapott könyvet, s lassan sétáltak a kihalt budai utcán, ahol a bíró halála óta lakott az özvegy négy gyermekével. A lány könnyű léptű, elrepülni látszik virágmintás ruhájában, azután nem veszi észre a járda lépcsőfokát, bukdácsol, a férfi megfogja a karját. – Szeles kicsi lány. – Fogva tartja az utcaszegletig. Ott megállnak. – Most adjon egy nagy pacsit Béla bácsinak, mert hosszabb időre búcsúzom. – Anna dadogott: – Miért? Hová? Tréfál? – De gyermek, hiszen nem parádéból viselem az egyenruhát. Tartalékos tiszt vagyok, behívtak az ezredemhez. A világban már háborúznak. Lehet, hogy majd mi is megyünk az orosz ellen. – Nem! – Anna kiáltása inkább sírás. – Az veszélyes. Lelőhetik, megsebesülhet, meg minden. Lacit sem hívták be, mert egyetemi hallgató, mint maga. – Nem igénylem a fölmentést. Szeretem, ha zajlik az élet. Nekem élmény, ahogy a mag kibúvik a földből, és az is, ahogy éretten learatjuk. Izgalmas kaland a vadászat, a motorozás, nagyszabású kalandnak ígérkezik a háború, s az is felejthetetlen élmény, hogy magával cseresznyézek, Annácska. Hiszen még látjuk egymást. Anna visszatért kis egyablakos szobájába, amit annak idején a nappaliból választottak le. A vékony falon át hallotta az anyját. – Rokonszenves az új barátod. – Annának is tetszik. Ugrál körülötte, mint a szöcske. – Miféle család? – Az apjának néhány száz hold príma földje van Szabolcsban. Béla az

Agrártudományi Főiskola hallgatója. – Érzékeny a kislány. Ideges, csupa szeszély. Gondolom, a fellobbanása is múló szeszély. – Mi volna más? Hiszen gyerek. Azután már mintha távolról hallaná az anyját. Az ezüsttisztítást nem bízza Milire, nem szeretné, ha az a néhány régi darab tönkremenne. Hiába, Mili marad a régi parasztcseléd, de hát öreg bútordarab a háznál. Anna egy díványpárnába fúrta az arcát; egyszerre elviselhetetlennek érezte az anyja finoman formált, kényesen csergedező hangját, és ahogy keresztülsiklik életfontosságú kérdéseken. Fellobbanás! Múló szeszély! Hát ennyire nem ismeri őt az anyja? A férfi érintésének nyomán a karjából indult a boldogító, sírásra késztető érzés, ami elárasztotta, s váltakozott a bűntudattal, amiért imént az anyját bírálta. Belemotyogta a párnába: – Anya… Béla… drága anya. – S odaát a lágyan egyhangú asszonyi beszéd: – A mosónőm hazautazott a falujába, most hol kapok másikat? Ezek a falusiak összehordanak hetet-havat. Azt mondja, külföldön már folyik a háború, s jó lesz elvermelni ezt, azt. Megmondta Csáky külügyminiszter úr, hogy Németország a magyar határt szentnek és sérthetetlennek nyilvánította, de ezeknek beszélhet az ember… Anna halkuló, hüppögő sírása közben hallotta, hogy az anyja után csukódik az ajtó, azután egyhangú pattogás: Laci a kártyáit rakosgatja – egy lap ide, egy lap oda, s mormol: – kérek… z… – Az egész család neveti a magában kártyázó Lacit, s hogy egyhangú játszmájához papírlapra számokat, megjegyzéseket ír, na persze Laci matematikus, valamiféle feladványon dolgozik. Béla elutazik, és az ő szíve megáll, porrá zúzódik. Felugrott, viharsebesen átvágott a szomszéd szobán, szaladt a kiskertbe. Odabent nem kap levegőt, megfullad. Ádám jött be a kapun diákruhában, szíjjal átkötött könyveit lóbálta. A száguldó Anna előtt megállt. – Hát téged mi lelt? – Semmi – s ment tovább, kezével végigsúrolva a kerítés menti bokrokat, szaladva, meg-megbotolva. A fiú még hátranézett. A húga sudár növésű, bájos bakfis, lenge ruhájában tarka lepke, szökell, szállong – a púpos, alacsony növésű fiú elragadtatást és ellenszenvet érzett, s gyűlöletes, gömbölyű hátában képzelete már nem létező,

sajgó fájdalmat. A szobában lecsapta könyveit és diáksapkáját. Laci mellé lépett, nézte a lapjárást – egy ide, egy oda. – Nyersz? Laci a jegyzetére mutatott. – Eddig bank-z van. Nyerek. – Örvendetes. Ádám járkált a szobában, dudorászott, abbahagyta. Laci összesöpörte a lapjait. – Mi van, öcsi? – Mi volna? Nyavalyás, rohadt az élet. – Beszekundáztál? – Az a legkevesebb, bár megdöglenék. – Bolond beszéd. Az érettségin valahogy átesel, beiratkozol az akadémiára. Művész leszel, élsz, mint hal a vízben, s belehajítod az érettségi bizonyítványodat. Átölelte az öccse vállát, de azt nyilván kellemetlenül érintette, hogy bátyjának csupán a mellmagasságáig ér, kibontakozott a karjából. Nevetett, s az inkább torz rikácsolásnak hatott. – Az érettség független a bizonyítványtól. – No persze. – Az idősebb fivér tiszta szemében zavar mutatkozott, igyekezett nem tudomásul venni a fülét sértő nevetést. – De úgyszólván gyerek vagy, öcskös, az élet kezdeti stádiumában. Én pontosan négy év, három hónap és kilenc nappal idősebb vagyok nálad, sőt, ha az órákat és perceket is számolom, én déli egy órakor születtem, amint apa bejegyezte a Bibliába, te pedig… – Ugyan, hagyd ezt a hülyeséget. Mit számít a bizonyítvány? Az évek, a napok, mit jössz nekem ezzel? – A kezét körbeforgatta a hasa tájékán, s vad izgalomban kiáltotta: – Ez számít! Itt gyötör az átkozott!

A Mihelfi-Nagy házaspár elsőszülött Laci fia az anyja jóindulatú, szelíd és szemérmes természetét örökölte. Az öccse beesett arcának ziláltsága, az alsótestét is érintő kézmozdulat felkeltette benne a tisztátalanság érzetét, s ez feszélyezte, szerette volna végét vetni a beszélgetésnek. De lehetetlen cserbenhagyni szerencsétlen öccsét – Laci a szokottnál is jobban dadogott. – Nem is tudom, mit… mit mondjak. Hiszen értelek. De ha így… így van, ugyebár, annyi a csinos, helyes nő… – A szemembe röhögnek. A múltkor egy nő az Ó utcában utánozta a formámat… a többi vihogott. Csürhe! Dögök! – Majdnem sírt, azután tárgyilagosan hozzátette: – Persze, ha elég pénzem volna, az más. Pénzért mindegyik kapható. – Nincs egy grandom sem – mormolta leverten Laci, és gépiesen tovább rakosgatta a lapokat. Nyomorék öccse szorosan mellette állt, szabadult volna a testi érintkezéstől, s ezt éppoly szégyenletesnek érezte, mint tehetetlenségét. A fiú megkérdezte: – Még mindig bank-z? – Igen. Egészen hajmeresztő. – Mennyit nyertél? – Százezret. Egymilliót! Laci összesöpörte a kártyáit, indult kifelé, az öccse követte, sürgetett és követelt. – Húsz pengő elég volna alaptőkének. A New York palota második emeletén van a Keresztény Nemzeti Klub. A ruhatárosnál beiratkozik az ember, azzal el van intézve. Én kiskorú vagyok. Neked semmi, hiszen csalhatatlan a szisztémád. Laci tiltakozón fölemelte a kezét. Soha nem kártyázott pénzben, ez nála elv, elhatározott szándék. Ha Ádám ismerné a kártyaszenvedélyre vonatkozó irodalmat, például Dosztojevszkijt… A nyomorék fiú hangja türelmetlen volt és rendelkező. – Anyától kérsz húsz pengőt valami tanfolyamra vagy isten haragjára, ötven pengő nyereséggel felállsz. Segítened kell rajtam.

Az idősebb fiú nem nézett az öccsére. A képzelete önkéntelenül elrugaszkodott mindeddig ismeretlen tájra. Az Ó utca. A Liliom utca. Soha a környékükön sem járt, de az egyetemen a fiúk részletezik élményeiket, s nevetnek, utálkoznak. Laci a történetek alapján látni vélte az öccsét, és egy nőt, kövér, izzad, a haja bodros szőke, iszonyatos. Kisebb „kölcsönökkel” eddig is kisegítette Ádámot, s noha kevés zsebpénzét szívesebben költötte volna mozira, könyvre, kirándulásra, szerencsétlen testvérétől képtelen volt bármit megtagadni. De a borzadályt, ami most megremegtette a bensőjét, nem csupán az undorító elképzelés okozta, hanem névtelen félelem; mellette lépkedő öccse baljóslatú látomás. A nyomoréksága egyszerre fölkeltette utálkozását, az érintése mintha beszennyezné, s hogy mindez lejátszódhat benne, mérhetetlenül fájdalmas. Ádám nem tágított tőle. Követte tétova járkálását, a hallgatása düh és lenézés a gyávával szemben: könnyű neki, ép, egészséges, langaléta fiatalember, utolsó fráter, cserbenhagyja a testvérét… Laci nyöszörgött: – Meg… megkísérlem. Másnap hatvan pengőt adott Ádámnak, a hősi cselekedet fennkölt érzésével. A számítása bevált, a szisztémája csalhatatlan – de elég, soha többé. Mihelfi-Nagy László tiszteletre méltó környezetben nevelkedett, apja a korrekt, úri magatartást hagyta rá örökül, s ezzel szép összhangban egyesült az, amit érzelemdús, szolid és szemérmes anyjától kapott. A Keresztény Nemzeti Klub méltatlan környezet az ő fajtájának, két óra a sivár teremben elég egy életre. A zöld asztal körül a kerület kispolgárai, zsíros képű kereskedőfélék és züllött arcok, egyikenmásikon szennyes ing és kikészített öreg nők, mint rozsdamarta régiség, szóváltás, hangos vita egy zsetonért, az ember legszívesebben kesztyűt húzva érintené – soha többé – mondta az ágyában fekve, s megnyugtatta magát, hogy csupán a kötelességét teljesítette. Hetek teltek úgy, hogy eszébe sem jutott a Keresztény Nemzeti Klub. Egy délután, előzetes elhatározás nélkül, fölment a New York palota második emeletére. Harminc pengőt vesztett. Semmi baj, ez egyszer csődöt mondott a szisztémája. A harminc pengőt vissza kell nyernie. Így lett állandó látogatója a klubnak. Néha nyert, többnyire vesztett. A húgai zsebpénzét. A százpengőst, amit Éva születésnapjára kapott a keresztapjától. Az anya mit sem sejtett – az ő Lacija ideges, rosszkedvű, szegény fiút igénybe veszik egyetemi tanulmányai. Szerencsére az idei, 1942-es év az utolsó, Laci megkezdi ragyogónak ígérkező pályafutását, istennek hála, kiváló gyerekekkel

áldotta meg az ég.

Az 1942-es évben két tábori levelezőlap érkezett Horosz Bélától a kedves Mihelfi-Nagy családnak kézcsókkal és üdvözlettel, s egy kora őszi napon belépett a budai lakás kis előkertjébe. Anna, az anyai tanítást feledve úgy repült feléje, mintha az elmúlt három évben egyetlen pillanatra sem távozott volna az ablaktól, társalogva az istenével, hogy ne várakoztassa tovább. A várt nap eljött, és a nagylánnyá serdült Anna arcán a régi üdvözült kifejezés, az elragadtatás, az érett szerelem. A nappali szoba asztala körül ültek, Mili kávét töltött az üveglombikból. – A főhadnagy úr konyakkal szereti – mondta Anna. – Mili, hozzál konyakot. – Honnét? Azt hiszed, a kamarában glédában állnak a konyakosüvegek? A vendég bal válla kissé megereszkedik, s bal karjának nehézkes mozdulatai szembetűnőek. – Nem fontos, Annácska. Nem szívelem az alkoholt, néha egy pohárkával, a társaság kedvéért. – Nagyon fáj a válla? – Katonadolog, ahogy mondani szokás. Engem kemény fából faragtak. – Hogy henceg! – Ezt Éva mondta, és bírálón végignézett a főhadnagyon, mintegy felmérve a három esztendő alatt rajta végbement változást. – Keresztapáméknál Tihanyban egész nyáron ki sem jöttem a Balatonból. Olyan a karom, mint egy díjbirkózóé. – S mert Horosz Béla kezét nyújtotta a behajlított kar felé, erélyesen elutasította. – Hogyisne! Anna mohón követelte, hogy Béla meséljen a sok szörnyűségről, amit átélt, hol járt, hogyan sebesült meg, őt minden, de minden nagyon érdekli – csak nekem – mondta, mert Éva unottan himbálta magát a székével, Laci meg járkált, s csak néha, egy-egy szóra állt meg a barátja mögött. Megkérdezte: – Meddig maradsz Pesten?

– Még az este visszautazom a pátriámba. Apám felküldött, hogy adjam el a lovakat, mielőtt elrekvirálnák, és szerinte a lovakhoz egyedül én értek. – Na és? Eladta a lovakat? – Hogyne, reggel túladtam valamennyin. A szabadságomat otthon töltöm. Vidéki ember vagyok, nekem idegen Budapest. Megszoktam, hogy az otthonomban tág téren mozoghatok, teleszívhatom a tüdőmet friss levegővel. A kis pesti lakásom négy fal, és mintha mindig utamat állná egyik vagy másik. Laci ismét megállt Horosz Béla mellett. – A régi garzonlakásod a Lánchíd utcában? – Ott, a sarkon. – Szóval utazik – mondta Éva. – Kár. – Minden táncosa bevonult, beérné már akárkivel… A férfi hűvösen felelte: – Nem táncolok, velem semmire se menne. De ha olyan kisigényű, akárkiféle lógós akad még Pesten ezrével. – Annához fordult. – Azért jöttem, hogy magát lássam, Annácska, és elbeszélgessek az én Laci barátommal. De nincs mondanivalója. Pajtás, megnémultál? – Ugyan! Csak… csak elgondolkoztam. – Hiszen van min gondolkozni. Értelmetlen, amit csinálunk, visszük a bőrünket a vásárra. A magyar bőrnek nagyot zuhant az árfolyama. Cirka fillérekért vesztegetik. Indultak az ajtó felé, s ott megállította őket Anna heves kitörése. Béla, ne adja olyan olcsón a bőrét! Bújjon el valahová. Mások is megteszik, hallott ilyen esetekről. A férfi gyöngéden nézett a fölhevült leányarcba. Kicsi Anna, ezt nem gondolhatja komolyan… Éva csillapította a húgát: Ne féltse Bélát, vigyáz ő magára. A férfi kissé felvonta a vállát, halkan szisszent, Évára nevetett. – Igaza van, szeretek élni. De ha mindenáron provokálni akar, várnia kell néhány hónapot, az sem lehetetlen, hogy esztendőkről van szó. Annácska, elkísér a szegletig?

– Igen. Ahogy szoktuk! – Ahogy szoktuk. Béla kezet fogott Évával, majd Lacival. – Föl a fejet, cimbora. Egy év, és kész Einstein leszel. – Éppen csak a mindennapi számadásokkal nem vagyok tisztában. Te, mint afféle józan, megfontolt ember, a takarékossághoz bizonyára jobban értesz. Horosz Béla pillantása hűvös volt, a nevetése az egészséges emberé. Hát igen, mint afféle egyszerű falusi, idegenkedik a káros szenvedélyektől. Laci ismét indult egyhangú járkálására, s a két lány összenézett: Laci éjszaka későn jött haza, bizonyára kocsmázott a fiúkkal, ilyenkor rosszkedvű és életunt. A vendég már indult volna, de Éva gunyoros hangja megállította: – Ó, milyen fennkölt! Magának bizonyára a szerelem is káros szenvedély. – Szándékosan összezavarja a fogalmakat. Anna szívből nevetett. – Mondd, drágaságom, mit tudsz te a szerelemről? Éva vállat vont: – Még semmit. De háborúban az ember igyekszik, hiszen bizonytalan, meddig tart az élet. – Anna lelkendezett: – Ne mondj ilyent! Te örök életű leszel! – Együtt, Anna. Két kicsi öreg tipeg az utcán, a kezükben horgolt tasak, a fejük búbján kis fekete szalmakalap… Anna már selypegett, öregesen: – Mondd, édesem, te éjszakára kiveszed a fogsorodat? – Bizony, aranyoskám. – Jól aludtál az éjjel? Nem kínozott a podagra? – Nem! – kiáltotta Éva, kitárt karral. – De hol van az még. Most, most volna jó élni. Laci az asztalt kerülgetve mormolta:

– Hát az idő nem a… nem a legalkalmasabb. Élet ez? Nyavalygás és döglődés. Béla kezet fogott Lacival. – Rossz napod van, öregem. Elköszönök a kedves családtól, sajnos mennem kell. Előreengedte Annát, azután indultak egymás mellett lassan, összehangolt léptekkel; a lány megnőtt, a lába hosszú és karcsú, s a férfit meghatotta, hogy valahányszor ránézett, a bájos arc elpirult és mosolygott. A „szeglet” túlságosan közel volt, s Horosz Béla megkérdezte az elszontyolodott lánytól, volna-e kedve még egy rövid sétára. Hogyne, nagyon szeret, imád sétálni. S máris az újabb szeglet. A férfi búcsúzott. – Isten vele, kicsi Anna. Hamarosan viszontlátjuk egymást, s maga, ha ugyan lehetséges fokozás, maga még szebb lesz, még kedvesebb. Csókolom a kezét. Anna bandukolt hazafelé, jobb kezét távol tartotta a ruhájától, épségben kell megőriznie a férfi szájának érintését. Hogyan lehetséges, hogy az embert földig sújtja a boldogtalanság, és a felhők fölé emeli a mámoros öröm? Béla azért jött, hogy őt viszontlássa. És talán nemsokára találkoznak. Múlnak a napok, a hetek, vége lesz a háborúnak, és istenem, add, te jóságos isten, add, hogy szeressen, hallod, isten! Elsétált az autóbusz-megállóig, s ott a padra ült. Sehol senki, aki zavarná a magányát, s az is jó, hogy távolban gyereklárma, kiskutya vakkantgat, csodás őszi napsütés, szép az egész mindenség.

Éva szeme rútnak látta a mindenséget. Kávét töltött magának a lombikból, azután ellökte a csészéjét. – Hideg lötty – mondta. Lacinak erre nem volt megjegyzése, hallgattak, azután megint Éva kezdte. – Egész rendes alak a barátod, és már egy ilyen látogató is élmény. Nem történik semmi, csak háború és háború. Az unalom vénít. Mondd, megváltoztam? – Semmit, még mindig te vagy kerületünk szépe. De hogy… hogy nem történik semmi, az túlzás. A lány Laciba karolt. Végre valami érdekes! Mi történt? Szerelem? A fiú

legyintett: annyival kiegyezne. A homlokát tapogatta, sűrű hajába markolászott. Válogathat a lehetőségek között: leugorhat a Turulról, vagy felakasztja magát. – Állj már meg! – Éva a két karjába kapaszkodva megállásra kényszerítette. – összevissza beszélsz. Mi történt? – Hiába magyaráznám, a te fülednek arabusul hangzik. Segíteni pedig nem tudsz. – Hátha. No, beszélj már. A fiú egyszerre izgalomba jött. Ujjait széttárta, összezárta, hadonászott, és a szokottnál is jobban dadogott. – Kiszámítottam, hogy poentőr-znak kell következnie. Egymás után kilencszer ütött a bank. Egyszer a poentőr, azután ismét hétszer a bank. Én állat! Én hülye, tehetetlen állat! – Elcsöndesedve, szárazon mondta: – A zsetonosnak kétezer pengővel tartozom. Estig ki kell fizetni. Éva megtorpant. – Őrültség! Miből? – Ha én azt tudnám… Éva hangjában reménytelenség és némi neheztelés. – Anya minden nélkülözhető pénzét kiadta apa sírkövére. – Vállat vont. – Mondd, nem mindegy apának? – Hagyd anyát! Nem szabad megtudnia. Kétségbeejtené, hogy a nevelési rendszere csődöt mondott, ezt nem viselné el. Szegény anya. – Szegény anya – visszhangozta Éva, mintha látná szakadék szélén tántorgó anyját. – Tizenkét pengőm van! – Kínosan nevetett a valóban nevettetően csekély összegen. Nem engedte el a bátyja karját, keringtek az asztal körül, és Évának nehezére esett Laci szabálytalan topogásához igazodni.

– Ez a pali tele van pénzzel. – Laci szabad kezével a hajába markolt. – Ha nem volnék olyan semmi ember, leütném. – Kérj kölcsön tőle. – Nem adna. Tulajdonképpen utál. Nyavalyás alaknak tart, és igaza van. Anna kedvéért jön néha. Anyát is szereti. Éva sírt. – Annyit vártunk tőled. Tudtam, hogy hazudsz anyának, nem tetted le a vizsgáidat, de azt hittem, szerelmi ügy, a tőlünk kapott pénz is arra kell. Hogyan lettél kártyás, nem értem… – Laci dadogott. Egyszer valamiért megkísérelte, mondjuk, valakiért. Azután már türelmetlenül várta a két órát, a klubban akkor kezdődik a játék. – Kérlek, én… én tizennégy éves koromban elszívtam egy cigarettát, és máris kívántam a másodikat. Hát… hát az első szippantás után szenvedélyemmé vált. Gyönge, pipogya ember vagyok. – Szedd össze magad! – A fiú eltávolodott a nővérétől, most már rohant, hadonászott. A szisztémája jó, ahhoz nem fér kétség. Ha a zsetonost kifizetné, és volna valami alaptőkéje… – Mennyi kellene? – Kétezer-ötszáz. – Elmegyek keresztapámhoz. – Igazán megteszed? Szégyellem, hogy… hogy miattam… mit gondolsz… – Semmit sem gondolok. A legokosabb, ha semmire sem gondolok. Várj, előbb telefonálok. Rövid idő múlva visszatért, a fiú ránézett, és leverten mondta: – Nem ad. Tudtam. Éva csupán egy másodpercig hallgatott, azután izgatott és túl élénk hangon kiáltotta: – Honnan veszed, hogy nem ad?

– Éva, drágaságom! Mikor… A lány rövid töprengés után mondta: – Három óra körül várj rám a Lánchíd kávéházban. – Miért a Lánchíd kávéházban? – Csak.

Lánchíd utca, sarokház. Talán az az ódon épület, snájdig vidéki gazdász nem is lakhat másutt. Éva sietett, lassított, megint szaladva közelített a házhoz; kifulladva, akadozó lélegzettel kopogtatott az udvari házmesterlakás ajtaján. – Horosz Béla urat keresem. – Ilyen nevű itt nem lakik. – Nem tudja… Az ajtó becsapódott az orra előtt. „Vigyen el az ördög, vén szipirtyó!” De baljós jelnek vélte első kudarcát. Ment tovább – valahol itt kell keresnie. Két házzal arrább megtalálta Horosz Bélát a kapu alatti névtáblán. Fölszaladt a második emeletre, lihegett, és ujja a csengőre tapadt. Ócska fürdőköpenyben nyitott ajtót a délelőtti délceg főhadnagy, nedves haja a homlokába lógott, s furcsa módon így még vonzóbb volt, mint uniformisban. Éva állt a küszöbön, Béla odabent, s a zavaruk lassan oldódott. A férfi tessékelő mozdulatára a lány az előszobából egyenesen a szobába nyitott. Horosz Bélát csomagolás közben érte, a székek, az asztal megrakva könyvvel, fehérneművel, öltönyök, szólt a rádió, és Éva, mintha létfontosságú kérdés volna, hogy örökre lelkébe vésődjenek a szavak, magában ismételte: „A téli hadjáratról többnapos tanácskozást tartanak a német vezérkari főhadiszálláson. Horthy Miklós, Magyarország kormányzója Hitler kancellárnál…” „A téli hadjáratról többnapos tanácskozást tartanak…” A férfi elzárta a készüléket. Éva elé állt. – Meglepő látogatás. Leteszi a kalapját, vagy csak státszvizit?

– Státszvizit. Látom, csomagol, ötperces baráti beszélgetésre jöttem. – Két óra múlva indulok. – Lesegítette Éva kabátját. – Hogy jutottam eszébe? – Kétezer-ötszáz pengőre van szükségem. A férfi szeme összeszűkült, a hangja kimért volt. – Hogyan? – Legyen olyan kedves, adjon nekem kölcsön kétezer-ötszáz pengőt. A férfi gépiesen összefogott egy köteg fehérneműt, a bőröndbe helyezte, mintha időt akarna nyerni. Azután visszafordult a lányhoz. – Nagyon megtisztelő. De nem foglalkozok pénzügyekkel. Erre a célra megfelelnek az uzsorások. – Nincs időm. A pénz most kell, és feltétel nélkül. Csak nem képzeli, hogy kamatot fizetek? Éva visszanyerte a kivételesen szép nő biztonságát – keresztapja tavaly jelöltetni akarta a balatonfüredi szépségkirálynő-választáson, de anya megakadályozta. Egy kanapéról félresodort könyveket, leült, és rezzenetlenül nézte a férfi céltalan tevékenykedését bőröndjei között. – Sajnos nem rendelkezem ilyen összegű készpénzzel. – Hiszen eladta a lovakat! – A pénzzel el kell számolnom az apámnak. – Menjen már! Ennyivel kevesebbet mond a papájának. – Halk és bizalmas nevetéssel hozzátette: – De nagy ló maga. A férfi megzavarodott, nem tudta, mi a teendője. Kidobja ezt a szép kisasszonyt? Jóhiszemű a lehetetlen kívánsága, vagy züllött úri palánta, mint a nyamvadt fivére? – Nem játszom ki az apámat – szólt végül. – Kérem, Éva, verje ki a fejéből.

– Maga nagyképű és unalmas. Üljön le. Fél tőlem? A kanapé viaszosvászon huzatára csapott, mintegy helyet mutatva maga mellett. – Ami azt illeti, voltam veszélyesebb helyzetben is. – Tudom, tudom, a fronton. Ezzel szórakoztassa a mi Annánkat, ő hallgatja, mint a tündérmesét. Kérek egy cigarettát. A férfi ült a pamlag sarkába húzódva, mindketten rágyújtottak, s közben vontatott volt a beszélgetés. – Nem tudtam, hogy dohányzik. A mama előtt is? – Á, anya kétségbeesne. Nem veszi tudomásul, hogy huszonhárom éves vagyok. Anya angyalian naiv, mint az Annánk. – Komoly, mély érzésű kislány a maguk Annája. Bűbájos kis teremtés. Éva bólintott, fújta maga elé a füstöt, s mintha ingerelte volna a férfinak Annával szemben nyilvánított őszinte és komoly lelkesedése. – Szeszélyes gyerek, csapongó fantáziájú, maga sem tudja, mit akar. A múltkor kijelentette, hogy színésznő lesz, mert ügyesen karikírozza az embereket. A szerelemről ábrándozik. Vad csikó, és én imádom. – Mindenkit imád? Éva hátrahajolt, két karja a pamlag támláján, szenvedély és vágy, hetyke várakozás volt a hangjában, míg cigarettáját elnyomva közelebb került a férfihoz. – A hozzátartozóimat. A családon kívül állók, ha nem tudná, engem szoktak imádni. – Miért nem megy férjhez egyik imádójához? Horosz Béla is a hamutartóba hajította elszívott cigarettáját, felállt, mintha végét akarná vetni a beszélgetésnek. A lányt ez sértette, és ő is sérteni akart. – Mert a harctéren vannak. Szabadságot inkább a lócsiszárok kapnak. Béla eléje állt.

– Mondja, maga kis hólyag, tudja, mi a lócsiszár? Gebéket vásárol. Fényesre csutakolja, valamelyest föltáplálja, jó pénzért túlad rajta – csökkent értelműeknek cirka így jellemezném a lócsiszárt. A férfi magas alakjához, erélyt és öntudatot sugárzó arcához illett a fellobbanó harag, a lány új embert látott, keménykötésű vidéki urat, aki kissé félelmetes, és aki vonzó. – Mit dühöng? – szólt kedvesen. – Inkább kínáljon meg valamivel – s a lemondó mozdulatra –, nem vagyok éhes. Itala van? – A legényemnek kisüstije. Üveggel és két pohárral tért vissza a konyhából. Töltött; Éva felajzottan, és gyerekesen provokálta. – Ex! – Az üres poharát nyújtotta. A férfi töltött, és ismét a pamlagra ült, ezúttal a lány mellé, ittak. – Magának máris csillog a szeme. Világít a budai Duna-parton. – Maga ilyeneket is tud, kedves ló… kedves nagy ló… A leányfej a férfi válla felé hajlott, de nem érintette. Horosz Béla eltolta magától. – Mondja, játszik velem? Figyelmeztetem, effélére alkalmatlan vagyok. – Szembefordult Évával, és dühösen megmarkolta a vállát. – Tehát mit kíván? A kétezer-ötszáz pengőről több szó ne essék, amit egyszer kimondok, azt állom. – Ki beszél pénzről? Jól érzem magam. A kisüsti magára emlékeztet – s nyújtotta a poharát. A férfi egy ujjnyit töltött. Nála ne csípjen be! Éva nevetett. A keresztapjánál Tihanyban reggel, délben, este isznak finom badacsonyi bort. – Edzett vagyok, ezt nézze meg! – Behajlította a karját, s kínálta a férfi felé, de mert az nem mozdult, izgatottan rekedtes hangon suttogta: – Most megengedem… Öt erős ujj markolt a karjába, Éva halkan nyöszörgött. Béla máris elengedte, zavarában kinyitotta a rádiót. Tánczene hangzott. Éva utánament, most már enyhe mámorban magához rántotta a férfit.

– Gyerünk, fiatalember, most megtáncoltatom. Atyaisten, milyen szemérmes. Mint a kispap a tihanyi apátságban. Tudja, hogy belém szeretett? Ejnye, de unalmas! – Karját Béla vállára tette. – Egy, kettő, előre… egy lépés hátra, vissza, egy, kettő, sebesebben… megy ez, fellépünk a táncversenyen. – Mostanában nincsenek táncversenyek. A levegőben táncolnak, és lehet, hogy itt, a karomban teríti le egy bomba. – Guszta halál. A rádióban megszakadt a tánczene, egy női hang: „A hadi helyzet…” Éva ellökte a férfit, végigvetette magát a pamlagon, félig részegen, önfeledten kiáltott: – Zárja el! Torkig vagyok a háborúval. Béla mintha nem hallotta volna, állt a rádiónál, s csak amikor újra felhangzott a tánczene, zárta el a készüléket, s ment lassan a kanapé felé. – Engem érdekelnek a hírek. Pillanatok kérdése, és az Egyesült Államok hadat üzen Magyarországnak. Éva a fejét hátrahajtva nevetett. A magyar hadsereg viszont pillanatok alatt elintézi az Egyesült Államokat. A magyar tisztikar vitézségéről tett szert világhírnévre, csupa Horosz Béla, csupa hős… – Töltsön abból a löttyből! – Nem töltök. Elveszti a fejét, azután megy panaszkodni a mamához. – Engem ne féltsen. – Megérintette Béla arcát. – Inkább magát. Egészen kimerült attól a kis forgástól. Micsoda gyönge legény. – Hallja, ne provokáljon! – Amúgy sem meri bizonyítani az erejét. Gyáva alak! Az én bátyámra meri mondani, hogy pipogya fráter… hiszen reszket… a keze is… szép kis katona – és húzta maga felé. – Elment az esze?

– Egy kicsit. A férfi mindkét mellét megmarkolta, s máris elengedte volna, de a lány fogva tartotta. Két szilárd, rugalmas félgömb feszül a ruha alatt. Horosz Béla becsúsztatta a kezét, s érezte a bársonyos meztelenséget. A lány csillogó szemmel figyelt, és várakozott. A kéz lejjebb csúszott a nadrág gumija alá, s mert Éva ekkor sem tiltakozott, lerántotta róla a nadrágot. Szépséges meztelenség, hamvas bőr, és önkéntelenül, egy árnyalatnyival szétnyíló láb. A férfi teljesen megvadult, a mámoros és mégis éberen figyelő leányszemmel mit sem törődve sebesen a nadrágját gombolta. – Te kis szemét… te gyönyörűség… A szétnyíló lábak közé hatolt, lihegett, a lány halkan feljajdult. – Fáj? – hörögte a férfi. – Az a jó. Helyes. Ezt akartad, te kis csoda… te komisz… Lihegtek, nem változtattak még a helyzetükön, a férfi a lány félig lecsupaszított testén, de már nem érintette, két kezével a kanapéra nehezedett. Azután felállt, és elfordulva sietősen rendbe hozta a ruháját. Nem fordult hátra. – Hát… lassan indulnom kell. Nem késhetem le a vonatot, vár az apám. Éva gyáván elhalkuló hangon kérdezte, és felmarkolta a dívány sarkába hajított nadrágját. – Van fürdőszobája? – Hogyne, tessék. Míg a lány távol volt, kiszámolt egy köteg bankjegyet, s mintegy utálkozva tolta Éva elé. – Parancsoljon. – Jó. Majd megadom. A gyáva, gyerekes hang sem hatotta meg a férfit. Valami jóvátehetetlen történt, ez a szépséges dög okozta – tudatosan? Öntudatlanul? Mindegy. – Nem fontos – mondta nyersen. – Infláció van. A termékeink nyolcvan

százalékát be kell szolgáltatnunk, tehervagonok viszik Németországba. Tönkremegyünk, a nemzeti jövedelemnek mintegy harmadát költik hadi célokra. Sokba kerül a nemzetnek a mi vágóhídra szállításunk. Éva sietősen a kabátjába bújt, tükröt keresett a kalapjának, s végül is a fejébe csapta. – A legalkalmasabb pillanat mezőgazdaságunk válságának ecsetelésére. Kihasználja a helyzetet… a védtelenségemet… – Már megbocsásson… Éva fölemelt kezével elhallgattatta. – Csak úgy mondtam, kíváncsi voltam a reagálására. Hallgasson! Ha már nincs egy meleg szava, legalább hallgasson. Béla könnyedén meghajolt. – Sajnálom a történteket. Éva kifelé menet visszaszólt: – Paraszt. Lassan ment át a térségen. Altestét kínzó érzés húzta lefelé, kellemetlenebb a fájdalomnál. Remélhetőleg elmúlik, mire hazaér. A történtek nem mint a nagy élmény foglalkoztatták, inkább csalódott volt – ennyi az egész? Vajon látszik valami az arcán? Érezte, hogy sápadt, s azt is, hogy utálkozva kihevül az emlékezésre: Horosz Béla kanapéjáról fölkelve sötét vérfoltokat hagyott maga után. Ostobaság! Majd kitisztíttatja – de tisztátalannak érezte magát, és ami vele történt. Lépte nem a megszokott öntudatos szárnyalás, hanem mintha a két lába nem illeszkedne a megszokott szép összhangban egymáshoz. Ilyen a lovas emberek járása… a lócsiszároké – s tisztázatlan érzelmekkel tolakodott elébe Horosz Béla alakja, a vonzó idegené. Laci felugrott, és karon fogva vezette a húgát az asztala felé. Szavak nélkül is kérdezett, izgatottan hajlítgatta az ujjait, fészkelődött. – Mit fogyasztasz? – kérdezte a húgát, mintha kellemes feketézésre ültek volna össze a Lánchíd kávéházban.

– Semmit. – Kivette táskájából a pénzköteget. – Tessék. A fiú ragyogott, túláradó örömmel szorongatta a húga kezét. – Rendes ember a keresztapád. Meglátod, ma beválik a szisztémám. Érzem. Valóban nem kívánsz egy feketét? Fizetek!

„Kedves Béla! Remélem, tart még a betegszabadsága, és levelem otthon találja, ez nagyon fontos. Lesz szíves egy bizonyos ügyben azonnal Pestre utazni, nagyon fontos. Üdvözlettel: Éva.” Horosz Bélát kínosan érintette a levél. Igyekezett elhitetni magával, hogy talán nem is olyan „nagyon fontos” a dolog, de Budapestre érkezve már bizonyosság volt: Éva gyereket vár, s tőle kívánja a megoldást. Telefonált MihelfiNagyékhoz, az Astoria portásával Éva kisasszonyt kérte, majd átvette a kagylót. Röviden és nyersen rendelkezett: délután négy órakor a Krisztina körúti Auguszt cukrászdában. Éva tíz percet késett, s a megszokás közönyével tudomásul sem vette a lépteit kísérő elbűvölt férfitekinteteket. Kezet fogott Bélával. Fagylaltot kér, külön adag habbal – nincs hab? Persze, a háború… Béla szemmel láthatólag jól van, a sebesülése meggyógyult, ezek szerint rövidesen visszamegy a harctérre. Akkor hát gyorsan kell intézkedni. Járt orvosnál, a harmadik hónapban van. – Mit kíván tőlem? Amiben segíthetek, rendelkezésére állok. Éva szeme összeszűkült, roppant magasságból nézett le a férfira. – Nekem nem kell a maga segítsége. Az kell, hogy teljesítse a kötelességét. Mielőtt anya észrevesz valamit. A férfi megrendült. Mintha az övénél erősebb akarat belegázolna tiszta, szép életébe. Ha megütné! Ha arcul csapná, és kifelé csörtetne az Auguszt cukrászdából, ki a városból, az országból, egyenesen Oroszországba, a csapatához! De a védekezés reménytelen. Mogorván mondta: – Megbeszélem a szüleimmel. – Egy nap alatt elintézi. Magához veszi az iratait. Diszpenzációval még a héten

megesküdhetünk, érdeklődtem a városházán. Adjon egy cigarettát! Horosz Béla egyet pöccintett az asztalra tett cigarettacsomagján, kelletlenül tüzet adott. Jó ideig hallgatva fújták a füstöt, s gyűlölködve néztek egymás arcába. Azután megszólalt a férfi: – Maga roppant ügyesen és céltudatosan már mindent elrendezett. És ha azt mondom, hogy: nem! Más célokat tűztem magam elé, és ha egyszer megházasodom… – Azt veszi el, akit szeret, jó, tudom. Nálam sincs szó szerelemről. De ide hallgasson, Horosz Béla. Nem vagyok megejtett parasztlány a falujából. Ami történt, kettőnk hibájából történt, és együtt viseljük a felelősséget. Az én gyerekemnek apa kell, ez csak nem szorul magyarázatra? A beszélgetésünk kínos, fizessen, és menjünk. Felállt, a férfi követte, szó nélkül mentek a villamosmegállóig. Kezet fogtak. – Délután hazautazom – mondta Béla. A lány mintha megsajnálta volna, elmosolyodott, s mielőtt fellépett a villamosra, kedvesen mondta: – Hiszen egy idő múlva elválhatunk.

Mit tud anya? Valószínűleg pontos képet formál a sürgősen megtartott esküvőről, s a sivár, a nyilvánosság kizárásával végbement szertartásról így számol be ismerőseinek: – Hát, kedveseim, háborús időket élünk… – Éva tanúja a Tihanyról táviratilag fölrendelt keresztapa, mivel Laci nem vállalta ezt a tisztséget. Horosz Béla egy katonatiszt kíséretében jelent meg a városházán, az a kurta esketés után tüstént távozott, valamint az ifjú férj is. Arról meg éppen szó sem esett, hogy Anna jelen legyen a nővére esküvőjén, mert kellemetlen, lázzal járó influenzával ágynak esett – így mondta Mihelfi-Nagyné az érdeklődőknek. Különös, nyugtalanító história, Éva állapotának szokatlanul rövid idő múltán mutatkoznak külső jelei. Az anya nem teszi szóvá, úriasszony nemcsak a nyelvét, de a gondolatait is kordában tartja, éppen ezért roppant meglepő, hogy a magzat hét hónapra születik a világra. S máris elhagyja azt, anélkül hogy kinyitná a szemét, s valami kis képet vinne magával szép földünkről.

Éva lehunyt szemmel fekszik a kórházi ágyon. Az anya igazít a párnáján. Kissé megemeli a lánya fejét, és fésűvel végigmegy összekuszált, szőke haján. Laci topog fel és alá, óvatosan, nehogy zajt üssön. Béla láthatatlan. A jelek szerint alvó Éva azonban ezt is tudomásul veszi. Paraszt! Mindegy, elintézett ügy, túl van rajta – de az efféle megállapítás nem fedi a valóságot. Egy pici fiúcska, kinyitja a szemét, azután már lát is, az anyját látja, és nevet, gőgicsél – hát most már mindegy. Jó érzés, hogy anya van mellette a rideg és nyers Ágnes nővér helyett. Anna nem látogatja meg, Annát az influenza nagyon legyengítette, naphosszat a díványon fekszik, Anna csupán csókjait küldte az anya közvetítésével – mindegy. Horosz Béla távol tartotta magát a felesége betegágyától. Kóborolt a folyosón, oda és vissza, megállt az ablaknál, a kinti fákat nézte, s a kert útjain siető fehér köpenyes orvosokat, ápolónőket, csíkos ruhába öltözött betegeket. Mennyi orvos, mi a fenének? Segíteni nem tudnak. Ha már így adódott, miért fejezte be ilyen kurtán, furcsán az a kölyök? Isten büntetése. Átkozott isten. Végül is benyitott a nővérszobába. Kis helyiség, asztal fehér terítővel, két szék, szekrényke egy a fal mellett és egy a falon, rádió zümmögött, és kávéfőző duruzsolt. Ágnes nővér fehér köpenyt viselt, s a fején fehér fityulát. – Bejöhetek? Ágnes két csészébe öntötte a kávét. – Okosabbat nem is tehetne. Miért nem zavarja haza az anyósát meg a sógorát? A nyavalygásuk csak izgatja a feleségét. Az eset nem örvendetes, de a kis Horosz még semmit sem látott a világból, s én ezt inkább szerencsés esetnek minősíteném. Béla tartotta a csészét, mintegy a kezét melengetve. – Fiú volt. Fatális véletlen… vagy mivel a kihordási idő hét hónap volt, az anyósom azt mondja… – Pontosan kilenc hónap. Honnan veszi az anyósa a hét hónapot? A nővér sudár termetű, nem szép, de nem is csúnya. Nyers arcvonások, tiszta és szigorú szürke szempár.

A pótkávé íze undorító, de meleg, megnyugtató. Béla magától értetődőn vallott az idegen nőnek. – Hét hónapja esküdtünk. Otthon voltam a pátriámban, amikor Éva, szóval a feleségem értesített, hogy állapotos, összeházasodtunk. Az anyósom roppant érzékeny, nem szabad megtudnia. Egy Mihelfi-Nagy lánnyal nem történhet ilyesmi, egyszerűen elképzelhetetlen, az anyósom meggyőződése, hogy jobb körökben cirka ezer esztendeje nem fordult elő. Ágnes leült Bélával szemben. – Öt percem van a maga részére. Egyszóval ezek büszke paripák. Ideges fajta. Az idősebb fivér különösen. Hallom, züllött, kártyás. Kár érte. – Nyavalyás alak. Utálom. – Mit utál rajta? Nem mindenki szabolcsi dzsentri. Ez a Mihelfi-Nagy gyönge legény, de van esze és szíve. Jóképű. – Még mit nem… – Pipogyának nevelték. Engem tizenkét éves koromban varrodába adott az anyám. Este elmentek a varrólányok, én a földön csúszkálva, mágnessel szedegettem föl a parkettából meg a hasadékaiból a gombostűket. Vittem haza a nagyságáknak a kész ruhát. A híres színésznőnek. Zeneszerző barátja pucéran járkált a lakásban. Előttem is. Amúgy kedves ember volt, a színésznő húszfilléres borravalóját megtoldotta egy pengővel. Karácsonyeste az anyámmal párizsit vacsoráztunk. Tíz deka párizsi, negyed kiló kenyér. Voltam csomagoló a vegyigyárban. És tanultam. És vigyáztam magamra. Béla, míg a kávéját itta, le nem vette szemét a nőről. Bólintott, s kissé meg is hajolt ültében. – Ez igen. Ez dicséretes. Az ember vigyázzon magára, mert fölfalják a gyöngék. A nővér fölállt, összeszedte a csészéket. – Magát is? Kemény embernek nézem. Béla is fölállt.

– Jól van, megyek már. Maga jó megfigyelő, Ágnes nővér. Megállom a helyem cirka minden vonalon, pedig nekem sem volt könnyű. De van egy pont… – A felesége. Béla bólintott: – Úgy van. Egyetlen hibás lépés meghatározza az ember további sorsát. De én itt vallok magának, mint a gyóntatómnak… Kopogtak az ajtón, Laci bejött. – Elnézést a zavarásért. A húgom szeretné, ha… ha áthúznák az ágyát. Az ápolónő szája keskenyre húzódott, nyers volt az arca is, a hangja is. – A húga nincs szanatóriumban. Ha eljön az ideje, tisztába teszik. A lövészárokban rosszabb a helyzet, kérdezze meg a sógorát, hányszor kapott friss dunnahuzatot. Béla nevetve legyintett: – Dunna! Ülj le, sógor, alig állsz a lábadon. Kint elszívok egy cigarettát, Ágnes nővér nem állja a dohány szagát. – Szóval ne gyújtsak rá? – Itt ne. Menjen a folyosóra! – Ne küldjön el! Olyan nyomorult vagyok. A nővér nyers hangja egy árnyalattal lágyabb, ahogy nyűgös gyerekeket fegyelmeznek szigorú jóindulattal. – Mi történt már megint? Ahányszor beállít hozzám, egy fokkal kétségbeesettebb. Most mi a baj? Laci tenyerével eltakarta a szemét, maga elé dünnyögte: ő a világ legpechesebb kártyása. A kidolgozott szisztémája jó, mondhatná, csalhatatlan, és veszít. Mióta a klubok bezártak, utolsó lebujokban szélhámosok, síberek, sikkasztók szedik el a pénzét. Tehetetlen. Ha bevág ötre… Az ápolónő félbeszakította. – Nekem hiába magyarázza a szisztémáját, hozzá sem konyítok, és csak felbosszant vele. Három féléve hiányzik az egyetemen, és elzsugázza az életét.

Mikor itt nyavalyog, mire számít? A megértésemre? A megbecsülésemre? – Egy ilyen rongy fráter… mégsem küld el magától. Miért? – Az az én dolgom. Laci belekapaszkodott a nő erős, csontos kezébe, egy ideig fogva tartotta, azután a nővér egyenként elvonta tőle az ujjait. Rekedtes hangon, durván rászólt: – Egyenesítse ki a derekát! Ügy áll itt, mint a puklis öccse. – Ágnes, kérem… – Ne érzékenykedjen! Fiatal férfi, maga előtt az élet. Kapaszkodjon meg valamiben, mielőtt lezuhanna. – Miben? A nővér az ajtó felé indult, vállat vont. – Valamiben. Vagy valakiben. Mit tudom én!?

1956

A teraszos szobát néhány nap előtt még szikrázó vonulatban átszelő napsugárnak nyoma sem volt, a mama magával vitte a temetőbe. Odakint szürkeség, sivár egyhangúsággal permetezett az eső. A feketébe öltözött Anna mégsem mozdult a zárt teraszajtótól, makacsul azonosult a kinti világgal. Akkor sem fordult meg, amikor Milihez beszélt. – Rakd el Ádám ágyneműjét. Jöhet valaki. – Laci még alszik. – A te szöszmötölésedtől nem ébred fel. Legalább a vaságyat csukd össze. – Azt csinálom. De előbb lehúzom Ádám ágyneműjét.

Anna megfordult. – Miért? Ádám néhány napig marad. Az öregasszony konokul kibontotta a paplant burkából, s a párnát is, püfölte, rázogatta, egykedvűen rakosgatta egymásra a huzatokat, az ágyneműt. – Hagyja csak rám. – Nem engedte Annát szóhoz jutni, mondta a magáét. – Maga, mint a kísértet. Eleget szóltam, hogy ne aludjon a szegény nagyságám szobájában, de maga csak juszt is… – Készítettél meleg vizet a fürdőszobába? – Ádám mind elpancsolja. Úgy látom, nagyon siet. Asztalon a posta, öt levél meg egy távirat. Az egész világ olvasta a Népszavábm, meg kell hagyni, szépen összehozta a gyászhírt. Kivágtam, emlékbe. – Jól tetted. Különben tévedsz, Mili. Lehet, hogy pocsékul festek, rút vagyok, de jó mélyen aludtam anya szobájában. Laci is… beveszi az ő mixtúráját… – Vele meg mi baja? – Semmi. Senkivel semmi bajom. Ez az idő az ember idegeire megy. – Ami azt illeti, elég sápadt a kis arca, de ki mondja, hogy pocsékul fest? Inkább mint valami leányka a szép szemével. Lám, Évácska már pucarádé. Anna visszafordult a teraszajtón lassan lefelé csordogáló eső vigasztalan látványához. Éva a tálalónál tejet töltött magának, lassan kortyolgatta, azután a mozdulatlan Annához lépett. A karja ölelésre rebbent, de a húga merevsége megzavarta. Együtt nézték a szürke tájékot. – Régóta ébren vagy? Miért nem szóltál? – Megszoktam a korai felkelést. – Tenyerével idegesen és türelmetlenül végigsepert az üvegajtón, kis csapásokkal. – Szeretnék felöltözni, rendbe hozni magam, utálom a pongyolát, de Ádám van a fürdőszobában. Mili, nézz már utána! Éva a teraszajtóhoz támaszkodott, nagyon fáradtan.

– Mióta eltemettük anyát, le sem hunytam a szemem. Te hogy vagy ezzel? Mintha anya magával vitte volna a gyerekkorunkat. Semmivé lett a szépsége. Mintegy négy méter távolság volt kettőjük között, s egyik sem mozdult. Anna azt mondta: – Biztosan tudod, hogy szép volt? Én nem virrasztottam két napig, de ébren is, álmomban is szüntelenül emlékezem. A gyerekkorból hangokra, hangulatokra, mozdulatokra… és valami zavar. Talán apa hangja. Mintha csak most hallanám, és… hát egyszerűen zavar. – Éva felelni akart, Anna tiltón fölemelte a kezét. – És a fiatal lány korom. Az sem volt szép. Inkább gyűlöletes emlék. Éva közelített a húgához, sírósan hebegte: – Anna, drágám, én… Anna kifelé indulóban mondta: – Csúf szeptemberi reggel. Holnap kezdődik a tanítás. Érdekes, most először örülök az iskolának. A növendékeimnek. – Ti már ébren vagytok? Ádám kezében hozta a cipőjét, utcai ruhában sietősen jött egészen a teraszig, de mert Éva a kertbe ment, a teraszajtóból visszafordult. Laci felült az ágyban, végigsimított borzas haján, a homlokát nyomkodta. – Jól elaludtam. A mixtúrám letaglóz. Halott ember vagyok. – Ugyan! Anna hangja nyers volt és türelmetlen. Unalmas ez a mixtúra-história. Laci hangját megváltoztatta, hogy nem volt szájában a protézise. Anna soha nem látta még így a bátyját. Süppedt szájával is tüntet, Laci gyászol, és jelzi, hogy az ő vesztesége mindenkiét felülmúlja. Aludt, mint a bunda, állapította meg Anna, és új keletű ellenszenvvel nézett az ágy szélén görnyedező férfira. Milyen kínos. Nem szabad, össze kell szednie magát, ebédről gondoskodni, nem gondolkozni. Rossz a levegő. A szobának, ahol két férfi alszik, egészen más a szaga, mint ahol két nő, mint mikor ők ketten, anyával… Kinyitotta a teraszajtót, azután lement a lépcsőn. Kintről madárfütty hangzott. A kókadtan üldögélő Laci az öccsétől

kérdezte: – Milyen madár ez? – Isten tudja. – Rigó. – Meglehet. Laci álmosan dünnyögte: – Föl kellene öltöznöm. – Anna elfoglalta a fürdőszobát. Mondd, te mindig így nyöszörögsz álmodban? Hánykolódsz, sóhajtozol. Rád fér a borotválkozás meg a hideg zuhany. – Nyöszörögtem? A feleségem sohasem említette. De csodálod? Két nap óta egyebet sem teszek, mint rendezgetem a zavaros gondolataimat. – Ádámra néz, majd a dobozból kivesz egy kártyacsomagot, rakosgatja a lapokat. Maga elé dünnyögi: – Az ember tétlenül lézeng, az emlékezetébe beugrik egy-egy helyzet, egy villanó kép. Most előttem van egy férfi arca, a jelenet mintha ma történt volna. A siófoki kaszinóban egy szmokingos pasas. Ezer pengőt tett noirra. Nyert. Zsebre tette a kétezer pengőt. A kerthelyiségben vacsorázott. Az ujján pecsétgyűrű, a szemén monokli. Francia konyakot ivott. Az utolsó pengőmet elvesztettem. Arra gondoltam, hogy mikor a pasas átmegy a parkon, leütöm. – Siófokon is játszottál? – Régen, száz éve. – Nézi a teraszon álló Évát, hirtelen elkapja a tekintetét, zavarosan hebegi: – Igen, száz… száz éve. A feleségem leszoktatott a kártyáról. A pasziánszkártyát sem… sem tűri a házban. Ádám befűzte a cipőjét, s kidüllesztett mellel tett néhány lépést a szobában, a lépte is, a szava is kopogott. – Ezt helyesen tette, kérlek. Nem mondom, az ember egyszer megkísérli, de hogy szenvedéllyé váljék, annak semmi értelme. Laci a fehérneműjét, az öltönyét lazán lógatta a karján, indult volna valamerre,

de hirtelen megállt Ádám előtt. Arckifejezéséről eltűnt a tunyaság, felváltotta a düh és kétségbeesés, majd szokatlanul kemény hangját is enyhítette a lényét jellemző leküzdhetetlen jóindulat. – Igazad van. Semmi… semmi értelme. A kísérletezésnek sincs. – Nekem ne tegyél szemrehányást, öregem – mondta Ádám. – Felnőtt ember voltál, szabad akarattal. És nagy matematikus. Ököllel kellene nekimenni az öccse gőgösen kidüllesztett mellének. Vállat vont – hiszen nyomorék. – Volt idő, amikor én is nagy jövőjű matematikusnak hittem magamat. Ma már tisztán látom, hogy… hogy anya saját vágyának kielégítését kívánta tőlem. Ha elvégzem az egyetemet, közepes képességű szakember lesz belőlem. Így azonban a statisztikai hivatal helyettes főnökének helyettese vagyok. – Miért hagytad abba az egyetemi tanulmányaidat? – Mert roncs voltam, nem ember. Most annyi telik tőlem, hogy összehozom, ami kell a megélhetésünkhöz. – A feleséged nem dolgozik? – Mint ápolónő? Már ne vedd rossz néven, valamivel tartozom a nevünknek. – Mintha apát hallanám, – Örvendetes… Mili vén kezében csörömpölt a tálcára rakott edény. Anna mögötte másik tálcán hozta a reggelit. Fekete nappali ruhát viselt, s máskor szigorúan feltűzött haja elborította a vállát, a hátát. A tálcát a tálalóra tette. – Mili, teríts! – s idegesen szaladgált a szobában. – Elvesztettem a hajcsatomat. Mili, hívd be Évát! – Hiszen ott áll az orra előtt, miért nem szólítja? – Tedd, amit mondok! Szeretném tudni, miért idegesítesz te is? Mili az ajtóból mondta:

– Éva! Reggeli. Kelletlenül helyezkedtek el az asztal körül, szó nélkül adogatták egymásnak a kenyérkosarat, vajtartót. Mili kávét és tejet töltött, először Éva csészéjébe, és megkérdezte: – Béla úr nem itt reggelizik? – Honnan tudjam? Mili bólintott, többször egymás után, nyájas hangja maga volt az együgyűség. – Persze. Hát hol is reggelizne szegény Béla úr. A szállodában. Egy kis tejet, Lacikám? – Nem kell. Anna utánozta Mili nyammogását. – Szegény Béla úr! – Azután úgy hangzott, mint a robbanás. – Ha elgondolom, hogy tizenhat éven át mennyi vádat és gyűlöletet zúdítottam a fejére. – A tányérra hajított csészéje felborult. – Most elmúlt. Olyan nagy a homály körülöttem, eltévedek. Megnyílt alattam a föld. Éva keze megint a húga felé rebbent, de gyáván visszahúzta. Sírósan suttogta: – Én mindig imádtalak. – Hogyne. Mindenki. Anya is. Egyszer arról volt szó, hogy hozzád költözik. A házvételt még csak terveztük, féltünk nekivágni. Te hívtad magadhoz. Este az ágyam szélére ült. Sírt, hogy ne engedjem el. Az isten is megverné, ha különbséget tenne a gyerekei között, neki mind a négy egyformán drága, de én… engem… hogy élni nem tudna mással. Éva is letette a csészéjét, hátratámaszkodott a székén. – Tudom. Mindig imádkozott, hogy boldog legyél. Ne szenvedj csalódástól, ne érjen bánat.

– Miből sejtette anya, hogy rám csalódás vár és bánat? Éva hebegett: Hogyan emlékezne ma már… Anna a székén is nagyot taszítva felállt, tenyerét végighúzta izgalomtól verejtékes homlokán. – Én nem felejtek. Megérkeztél Tihanyból keresztapádtól. Bélát kinevetted. Azt mondtad, egyenruhában is parlagi gavallér. Azután mi történt? A két férfi is állt már, Ádám cigarettára gyújtott. Anna a nővérére kiáltott: – Beleszerettél? Éva a kezét összetéve rémülten bámult a húgára. Intett – nem, sohasem szerette. – A házában élsz, eszed a kenyerét, és őt levegőnek nézed. Ezt nem érdemli. Ez igazságtalan… ez hitványság… Laci megkezdte ideges topogását az asztal körül, a levegőt markolászta, és nézett egyik húgáról a másikra. – Mi van veletek? Úristen, adj nyugalmat… Éva most már hangosan sírt. – Eltemettük anyát. Úgy fáj… sikoltani szeretnék, és ehelyett… Miért bántasz? Soha nem beszéltünk ilyen hangon egymással. – Nem felelsz? – Két karját fölemelve ment Éva felé. Laci lefogta. – Anna, az istenért, hát… hát… A húga ellökte. – Szóval becsaptad! – Ugyan. Béla nagyon jól tudta, hogy nem szeretem. Anya is… – Anya! És mégis siettette az esküvőt. Mili lassan szedegette össze az edényt, halkan csoszogott, fülelt, s behajtotta a teraszajtót, mert most már Ádám is beleszólt a maga gunyoros, pökhendi

hangosságával. – Zavaros história. Valamiféle csereüzlet? Szép asszony, sok pénz. – Kell is nekem a pénze! – Éva magánkívül kiáltotta: – Amíg él, adósom lesz. Egyszerre riadt lett a csönd, s a csöndben zűrzavar érződött. Ádám tétován keresgélte a cigarettaszipkáját, Laci azt motyogta, hogy milyen közelről hallatszik a vonatfütty, s hogy valamiképpen végét vesse a kínos helyzetnek, a régi nagymarosi nyaralót említette, az éjszakai bécsi gyors mintha egyenesen a szobába robogna… Anna állt a mellén összefont karral, majd hirtelen a levegőbe sújtott. – Milyen együgyű voltam. Azt hittem, ha egyetlen szót is ejtek az érzésemről, már megosztom valakivel, nem egyedül az enyém. – Rohanva ment Évához. – Azt mondtad, amíg él, adósod lesz. – Bizonyára – mondta Ádám –, összevissza hazudott neked. Kért meg fenyegetett. – Igen… – Hazugság! – Persze, hazugság… Ádám Évára förmedt. – Az isten áldjon meg, beszélj értelmesen. Erőszakkal mégsem hurcolhatott az anyakönyvvezető elé. – Erőszakkal, ugyan! Hiszen Annát szerette. Mili átölelte a tántorgó Annát, s ő suttogott: – És mégis… hát miért?… – Mert gyereket vártam. Laci hirtelen megtorpanásától mintha a szoba, a levegő, az egész létük körforgása lassulna, majd leállna. A szavak elhangzottak visszavonhatatlanul, s

egy Mihelfi-Nagytól származtak, ezért valamelyest felfoghatatlan. A sűrű csöndbe suttogta Ádám: – Olyan kristálytiszta voltál, hogy nem mertelek megérinteni. Visszafojtottam a lélegzetem, hogy ne érintsen az én mocskos, az én átkozott… Torz nevetése megdöbbentő volt, de egyben visszavezetett a jelenbe. – Hogyan kerültél ilyen helyzetbe? – kérdezte Anna. – Otthon, nálunk? – Ugyan! Hiszen anya arra nevelt, hogy idegen férfikéz érintése is foltot hagy egy úri lányon. Anyának eszébe sem jutott, hogy túl vagyok a gyerekkoron. Húszéves múltam akkor – A hangja egyszerre nyugodtan mesélő lett. – Én mentem hozzá. Pénzre volt szükségem, sok pénzre. Azt gondoltam, Béla amúgy is a sógorom lesz, és csak úgy beállítottam a lakására. – És… és tőle jöttél a Lánchíd kávéházba. Úristen, kétezer-ötszáz pengőért! – Honnan veszed, hogy kétezer-ötszáz pengő? – támadt rá Anna. Laci hebegett, kezével a levegőt ütlegelte: – Mintha… mintha annyit mondott volna… – Zavarában a tálalóhoz lépett, lehajtott egy pohár bort, úgy tűnt, hogy köhécselésével és görnyedt tartásával testvérei szánalmát igyekszik megnyerni; rájuk nehezedett a csönd. Nagy sokára szólalt meg Ádám. – Gyönyörű. Végső soron hálával tartozunk neki, hogy elvett. Éva nézte Laci hajlott hátát, azután elfordult tőle, vállat vont. – Anya üvegházban nevelt. Mit tudtam én, hogy szabadulni lehet egy nem kívánt gyerektől. És hogy egyszer még élhetnék valakivel, akit szeretek. – Különös! – Annát fojtogatta a keserűség és a düh. – Amikor elhitetted vele, hogy nálam csak gyerekes fellobbanás, nem voltál olyan tudatlan. De anya… nem értem… Körülállták az asztalt, s így, közel egymáshoz most már minden szó csattant, mint az ütés. – Anya eladta potom pénzért a Rippl-Rónainkat, hogy neked kelengyét

csináltasson. A legértékesebb festményünk volt. – Hát nem értitek? Anya egyszerűen nem akarta tudomásul venni az állapotomat. Az elviselhetetlen gondolatot űzte magától, szerinte mi tökéletesek voltunk. – A természet remekei, mert ő hozott a világra. – Hallatlan egocentrizmus! A néhány nap előtt elföldelt öregasszony arca eltorzult, kis gömbölyded alakja szikár csontváz, s ők maguk figurák, ide és oda tologatott bábuk. Laci a nővérét nézte. – Két óra hosszat vártam rád a Lánchíd kávéházban. Lassan közeledtél. A lomha járásod felbőszített. Azt mondtad, a keresztapádtól kaptad, és én… én szerencsétlen hülye, elhittem. – Elhitetted magaddal. Keresztapám a Rózsadombon lakik. Én ellenkező irányból jöttem. – Pénzért! Pénzért az én egész életem! Anna a díványra vetette magát, fejét a párnába fúrta. Laci lába megroggyant, mintha eléje akarna térdelni. – Anna, könyörgöm… Meg kell értened… Az ilyen hitvány féreg is élni akar. Ádám zavarodottan motyogott: – Szóval elkártyáztad azt a pénzt… – Laci sebesen feléje fordult. – Melyik pénzt? – Az Éváét. A Béláét. – Nem, kérlek szépen. Sikkasztott pénzből kártyáztam, 1941 júliusának végén, a napot is megmondhatom. – A Magyar Általánosban voltál. – Úgy van. Szombat délután kivettem a kézipénztárból kétezer pengőt. Hónapokig dolgoztam egy szisztémán. Pontos volt, csalhatatlan. Éjfélkor

egyetlen fillér sem volt a zsebemben. A lángeszű matematikus! Őszintén szólva mindig kételkedtem a saját lángelmémben. Éhes voltam, a rettegéstől szinte eszméletlen. Azután lekerültem a Duna-partra. – Indult aprózó lépteivel az asztal körül. – Szürke hajnal volt, féltem, hogy megfázom a vászonruhámban, szamárság elindulni esőkabát nélkül. Azután sárgás fény terült szét az ég alján. A legalsó lépcsőn ültem, a lábam átnedvesedett. Egy nő megállt mellettem. – Révetegen nézett egyikről a másikra. – Rajta volt esőkabát. Olyan szürkés… – Hivatalos pénzzel! Undorító história. Ádám hangjának pattogása hamisan csengett, s amikor Laci elébe állt, önkéntelenül hátrált egy lépést. – Felállsz egy talapzatra, és onnan zúdítasz rám mennyköveket. Undorító! Soha nem használtam veled kapcsolatban ilyen kifejezést. – De gondoltad! – Volt rá okom. Látlak magam előtt, hitvány, reszkető kis alak, te… te… – Mondd csak ki! Ne henteregj egyedül a mocsokban. Ránts magaddal engem is! – Elhallgass, mert… A keze ütésre készen ökölbe szorult, de megállította a háttérben álló Mili hangja. – Szűzanyám, ne hagyj el, megütné azt a nyomorékot! Anna felsírt. – Hát ez lett belőle! Verjen meg engem az isten! – Ez lett. Lotyó a nővéredből, sikkasztó a bátyádból, züllött, beteg állat belőlem. – Éva sikoltását: – Nem igaz! – Ádám elhallgattatta. – Nyomorék vagyok. Így igaz, kimondani, mint a jó Milink. Ádám, így fordulj, meg úgy, akkor mások nem veszik észre – hallom anya hangját, örökké a fülemben volt, míg szinte elfelejtettem a valóságot. Azután figyelmeztettek rá. Az első bordélyból kirúgtak. A másodikból is. Amikor a Víg utcai kisasszony végre hajlandó volt velem lefeküdni, a kétségbeesés és a szégyen elvette az eszemet. Fojtogattam, majd belehalt a nyomorult pára. Éva iszonyodva fölemelte a kezét.

– Az istenért, hallgass! – Miért, kényes kis nővérem? Ti siránkoztok? Ha még egyszer kiegyenesíthetném a gerincemet! Ha ép ember lehetnék! Kit vádoljak, rólam ki veszi le a terhet? Cipelem, míg élek. Az öreg szakállassal odafönt hiába perlekedem harminc esztendő óta, rám se hederít. Süket és vak. Átkozott isten! Mili keresztet vetett, és Ádám elé lépett, öreg, görnyedt kis vénasszony, s mégis föléje magasodik. – Ne káromolja a mindenhatót. Nem az ég küldte magára a szerencsétlenséget. Maga mindig akaratos volt, okosabb az okosnál. Túlnan a Gellérthegyen a tűzijáték, ahhoz is jobban értett, mint a kis Anna. Addig bizonygatta az igazát, míg egyszer csak a nagyságám… Éva gyöngén hátrább taszította. – Mit jössz most ezzel?! – Talán csak beszélhet az ember. Maguk mondják, hogy a nagyságám mi mindent képzelt a családba, mert hát minden gondolatja a gyerekei meg elsősorban a bíró úr. Az meg sokszor végig sem hallgatta, unta a sok beszédet. Ment a maga útján, egyebüvé. – Mit fecsegsz? – Tiszta az én fejem, tudom, mit beszélek. Volt neki hová menni, hát csak azért. Éva meg teszi magát, mintha nem tudná, hiszen hallotta a telefonban, vagy tán nincs igazságom? – Tenyerét kifelé fordítva végighúzta a száján, azután a kezét ruhájába törülte, s konokul mondta a magáét. – Szájára veszi az isten nevét, mikor az épnek teremtette, egyenes derékkal, mint Ádám apánkat. – Ne bántsd, te átok! Ádám, tudom, hogy ez nem vigasz, de valamennyien cipeljük a magunk keresztjét – mondta Laci. – Téged legalább kárpótolt a sors. Ádám rohanó léptekkel ért a teraszajtóig, az ablaküvegen kopogta, és dúdolta az o sole miót, majd a kellemes, olaszos csengésű hang átváltott torz nevetésbe. Sietősen visszafordult, s míg beszélt, ferde dereka hajlongott. – Persze, megannyi áldozat, pusztuló élet. Csak én vagyok boldog, sikeres művész, mi? Nekem sikerült, mi? Nagyon jó! Vegyétek tudomásul, hogy tehetségtelen senki vagyok. Festményeket másolok roppant kézügyességgel,

abból élek. Az én mázolmányaimat Rómában kiröhögik. Én, a nagy művész! Persze… otthon, a mamának. Laci hebegett. – Anya… anya szerint én nagyobb matematikus vagyok, mint Gauss… Mili lefogta a férfinak levegőbe sújtó kezét. – No, ülj le, Lacikám, jó kisfiam, nem bír már a lábad. Maguk is, szegény boldogtalanok. Látom, tudnak egymásról mindent, meg a szegény mamáról, a szegény bíró úrról is ezt, amazt… Laci lehunyta a szemét Mili simogató ujjai alatt. – Azt hittem, egyedül én hibáztam el az életemet. Kiderül, hogy valamennyien. Most mi lesz velünk? Mili lassan simogatta Laci homlokát, szinte derűsen rámondta: – Mi volna? Az ember él, míg isten rendelte, és azután… Éva közbevágott. – Így nem akarok élni. Üres a lelkem, nem maradt semmim. – Nem féli az istent? Ott a jó férje, szép háza, egészsége. Van, akihez forduljon a bánatával, meg akinek panaszoljon, mégis… – Mit értesz te ehhez?! A vénasszony kiegyenesedett, ott hagyta Lacit, s míg szedte össze az asztalról az edényt, megszokott nyájas nyammogása szigorú volt és idegen. – Nem értik, hát hogyan is értenék? Nincs nekem veszítenivalóm, mindenem elfér a fonott kosaramban. Volt egy szem lányom. Elvette az isten. Eltemettem, másnap vittem ágyhoz a reggelit a nagyságámnak, szép fényesre tisztogattam az Anna cipőjét… – Laci motyogására, hogy sajnálja a dadust, de alig ismerték a lányát, az öregasszony bólogatott, és folytatta régi kenetteljes hangján. – Nem hát, értem én azt. Mit kezdtek volna vele? A gyerekszobájukba nem volt

bejárása, a nagyságám félt, hogy behurcol valami férget az árvaházból vagy valami ragadós nyavalyát. Később meg falun élt a férjével. Így azután elkerülték egymást. – Mozdulatlan szoborcsoport között csoszogott, tevékenykedett, mondta a magáét. – Nem mondom, a saját fajtájukat is. Soha nem volt pajtásuk. Mondja meg, Anna, kije van magának? A mama nem tűrte, hogy másnak is jusson a szeretetükből. Mert hát az ő gyerekei csupa nagy csuda. Most kellene lássa magukat, így, ahogyan állanak… No, ebből meg nem élünk, elmosom az edényt. A kertajtónál csöngettek, s mikor Mili visszatért, még ugyanúgy állt a néma csoport. Távirat. Megmozdultak. – Báthory Józsi bácsi – mondta Laci. – Ki az? – Apa régi kollégája a törvényszéken. – Még él? – Úgy látszik. – Ádám kiadta Milinek a parancsot, hogy készítsen feketekávét. – Igen, az jó lesz – motyogták, súgták, hangoztatták a többiek. Az asztal közepén az üvegbura alatt égett a spirituszmasina, ekkor lassan elhelyezkedtek a székeken. Egyik is igazított valamit a masinán – nincs középen! –, a másik is: – Innen nézve így jobb. – És most hogyan tovább? Mintha kimerült volna a mondanivalójuk, ami a történtek előtt folyamként áradt belőlük múltról, jelenről. Hajdan lobogó érzelmekből satnya kis láng, mint a lombik alatt erőlködő masináé. Közömbös, hogy ki említi a hűvös reggelt, s ki feleli, hogy a nap már a tornácra teríti fényét. – Áldott időjárás a szőlőnek. Nincs párja az olasz bornak – ezt Ádám mondta. – Felséges zamatú, illatos. Laciék sörivók. Vacsorához egy üveg Kinizsi – s minden mondat után csönd, ami kínzó, rágja a lelket, mint szú a fát. Ádám az újságban lapozott. – Furcsán megváltozott a lapjaitok hangja – mondta. – Mi az a Petőfi Kör? – Pesten a hangulat egyre forróbb. A nép elégedetlen a vezetéssel és joggal – felelte Laci –, ámbár engem ez a politikai szféra egyáltalán nem érdekel. Itt is érződik a levegőben, csak mi… mi szegény anyával voltunk elfoglalva. Ádám letette az újságot, felállt. – Azonnal indulnom kell. Ha valami történik, itt ragadok Magyarországon, ezt nem szeretném. Mikor kapok vonatot Pest felé? – Tizenkettőkor indul a gyors. – Összecsomagolom a holmimat.

– Most kilenc óra – szólt Anna hűvösen. – Nem kerget a tatár. – Jobban szeretem, ha zsebemben a jegy. – Várd meg Bélát – mondta Éva –, kivisz az állomásra. – Igazán leköteleztek. Hát akkor… – Indulna, de megáll a Mednyánszky-kép előtt, s szinte szól valamit, azután meggondolja, és kimegy. A nővérek egyedül maradtak. Éva sírósan, elgyöngülten és gyáván igyekezett elkapni a húga pillantását, de Anna merevsége nem oldódott, szigorú volt az arca és a hangja. – Ádám, az erélyes! Közöttünk ő volt a kapitány, most elsőként menekül a süllyedő hajóról. Igaza van, nem valami kedélyes ez a ház. – Otthon talán kedélyesebb? A tyúkokkal fekszünk. – És a tyúkokkal keltek. – Én nem. Mihez kezdenék hajnalban? – Anya mindennap negyed nyolckor velem reggelizett. – Az más. – Egészen más. Éva összekulcsolt kézzel állt meg Anna előtt. – Rossz feleség vagyok, ugye? És rossz testvér. A gyermekemet sem tudtam világra hozni. Fölösleges vagyok. Miért kellett megszületnem? – Pusztán a szimmetria kedvéért: egy fiú, egy lány, megint egy fiú, egy lány. Az én életem is eltelt itt a négy fal között. – Joggal veted a szememre, hogy helyettem is feláldoztad magad anyáért. – Nem éreztem áldozatnak. Végtelen volt bennem a szeretet. – Éva nyöszörgött: – Ne mondd, hogy volt… Ne bántsd… – Anna mintha meg sem hallaná, folytatta: – őriztem a képét egy szelíd és beteg kis öregasszonynak.

Most a fiatalt látom, az ereje megfélemlít. Az édesen lágy hegedű helyett trombitahangok. Mozart helyett Wagner. Az egyik megnyugtat, a másik feldúl, ennyi a különbség. Az útról motorzúgás hallatszott, majd csönd. Éva arcának valamiféle nyugalom és reménykedés sugározta hajdani szépségét. A férje elé sietett, de az előbb Annához lépett. – Kezedet csókolom, Annácska. Nem zavarok? – Anna legyintésére a feleségéhez fordult. – Hogy vagy, Éva? Kialudtad magad? – Még kérdezed? Nézz rám! Béla a fogashoz vitte a kabátját és a kalapját. Anna megkérdezte, hogy reggelizett-e. – Hogyne, a szállodában. De ha megkínálnál a szilvóriumoddal, Annácska… – Derűsen szemlélte a két nőt. – Féltem, hogy családi megbeszélés kellős közepébe pottyanok. De a körülmények úgy alakultak, hogy máris indulnom kell Pestre. Felhívtak a minisztériumba. Gondoltam, elköszönök tőletek. – Poharát lengette a testvérek felé. – Isten, isten. Hová futsz, Anna? – Szólok Ádámnak. Szeretné, ha kivinnéd az állomásra. – Siessen. Cirka húsz percem van. Ketten maradtak. A tálalónál, a feleségének háttal, lehajtott még egy pohárka szilvóriumot. Megtörülte a bajuszát, nevetett. – Ölég, Ferenc – mondta. – Ejnye, elfelejtettem, hogy te nemigen ügyeltél az én régi történeteimre; az anyám mondogatta édesapámnak, no, mindegy. Cirka fél decivel még elvezetem a kocsit. – Kapod magad, és Pestre utazol – panaszolta Éva. – Engem meg sem kérdezel. – Szeszélyes vagy, Éva. Úgy rendezted be, hogy ha menni akartál anyádhoz vagy keresztapádhoz Tihanyba, nem kérted ki az engedélyemet. Megszoktam én is, hogy magányosan jövök-megyek, senki sem kísér a kapuhoz, és nem is vár senki. De hát, gondolom, jó helyen vagy a testvérednél.

– Itt nem maradok egy napig sem. – Történt valami? – Á, semmi. De először az életben szükségem van rád… – Másodszor, Éva! – Azt ne emlegesd. – Kell. Feledékeny vagy. – Igazad van. Útközben mindenről beszélünk. – Egyedül megyek. Éva felsírt. – Senkim sincs, csak te. A férfi puha csizmába bújtatott lábát szétvetve a feleségére bámult. – Ez újdonság. Zavarba hozol. Másként határoztam. – Lesodorta magáról Éva karját. – Én tettem le a garast. Három napot töltöttem tétlenül a szállodában, volt időm gondolkozni. Közöttünk megy minden tovább a maga keserves útján, ha nincs ez a három nap. Tiszteltem és szerettem a mamát. Nem tűrted, hogy veletek gyászoljak. Méltatlan vagyok a Mihelfi-Nagy testvérek társaságára. – Most ő kapta el Éva mindkét karját, vadul megrázta. – Én is virrasztottam! Járkáltam fel és alá, a szomszéd szobából átordítottak, hogy részeg bolond… – Ittál? – Cirka fél liter finom francia konyakot. Három céltalan, magányos nap elég a magamfajta gazdaembernek, hogy számadást csináljon az életével, és pontot tegyen reá. Éva nem vette észre férje tekintetében a tökéletes közönyt, és a könnyek láttára az erős férfi utálkozását. Szipogva nyögdécselte, hogy ő is gondolkozott… Ma már tudja, hogy vétkes, vezekelni szeretne. – Ne üljünk törvényt egymás fölött. Én felmentelek.

– Én is téged. – Nekem nincs bűnöm. Az elmúlt éjszakán tisztáztam magam a vád alól. Bevallottad valaha is magadnak, hogy akkor, tizennégy éve a vágy hajtott hozzám? – Úgy lövellte a szavakat az asszonyra, mintha céltáblára irányítaná a pisztolyát. – Visszaadtad a csókomat! Perzselt a tested! Elaléltál a karomban! – Nem igaz! – Azután elhitetted magaddal, hogy én voltam a megrontód, különben hogy néztél volna a testvéred tiszta szemébe? Én állat! Hülye falusi tuskó! Tizennégy éven át nem kértél részt az életemből, de ügyesen szítottad a tüzet, hogy ki ne aludjon. Hát most kész. Hamuja sem maradt. – Még mindig őt szereted… – Kit? Annát? – Harsányan fölnevetett. – Már megbocsáss, ostoba a te logikád. A testvéred az ifjúságom kedves emléke, megőrzöm, míg élek. De ha valaha még asszonyt választok, nem a Mihelfi családból. No, erre iszunk. – Töltött, most már udvarias volt és határozott. – Helyes, felviszlek Pestre keresztapádhoz. El leszel látva, mint eddig, erről gondoskodom. Válságos idők elébe nézünk, majd meglátjuk, hogyan alakul a helyzet. Csomagold össze a holmidat! – Szívtelen barbár. A férfi ment a fogashoz a kabátjáért. A kis falitükör előtt felsőtestét illegetve ferdén fejébe csapta a kalapját. A belépő Annától kérdezte: – Tetszem, Annácska? – Éva elmegy? – Felviszem Pestre a keresztapjához. Egyelőre ott marad. – Azért van olyan jókedved? – Úgy bizony, szabad ember vagyok. Van jó egészségem, diplomám, szívvel és lélekkel végzem a munkámat, a becsületemen sincs makula. – Éva válni akar?

– Közös elhatározás. Fölösleges tagja vagyok a Mihelfi-Nagy családnak. – Te tudod. Bélát nem zavarta a távozó Anna közönye, átnyalábolta a terasz felé surranó Milit. – Szeret, Milikém? – Jól tudja, Béla úr, hogy mindig a pártján voltam. Hallom, maguk is elfelé igyekeznek. Most azután hány embernek főzzem az ebédet? Béla egyedül ténfergett a szobában, megtaszított egy-egy széket, cigarettára gyújtott, s mikor félig égett, nagy ívben a kert felé hajította. A lépcsőn fölfelé igyekvő nő keményen rászólt: – Hallja, még kiégeti a szememet! – Oppardon! Ágnes nővér! Kedves sógorasszony! Hozta isten! Lám csak, még öröm is éri az embert. Az asszony jól faragott alkat volt; nyers és tiszta arc, szürke szemét dárdaként hajította az emberekre, de Horosz Béla láttán derűsen felcsillant, mintha fegyverszünetet kötne a környező világgal. – Kellemes meglepetés, hogy ebben a házban valaki örül nekem. Hogy van, Horosz? Régen láttam, de olykor gondoltam magára. A férjem itt van? Béla megcsókolta az asszony kezét, egyiket a másik után, az könnyedén eltaszította magától. – Tudtommal itt van. Legalábbis tegnapelőtt láttam a temetésen. – Úgy. Meghalt az öreg hölgy. El is temették. Maga nem itt lakik? – Tekintettel a telt házra, nekem a vadonatúj, elegáns szállodában volt lakosztályom. – Értem. Küldje ide a férjemet, de lehetőleg ne csődüljön ide az egész család. – Nemigen adok utasításokat a családnak.

– Elég, ha megmondja, hogy én érkeztem. Béla kajánul elvigyorodott, egymásra néztek, s mind a kettőből kitört a nevetés. – Erre iszunk! – kiáltotta Béla, az asszony leintette: Neki ne töltsön, alkoholból csak a sört szereti. A mindenütt ólálkodó, minden történést szemmel tartó Mili befelé terelte a kócos, álmosan hunyorgó Lacit. Amikor kettesben maradt a feleségével, zavarodottan körülnézve, valamerről támaszt remélt, azután mondta: – Szervusz. – Szervusz. Elég züllött a képed. Különben fogadd részvétemet. – Köszönöm. – Miért nem értesítettél? – Laci kitárt karjának kis gyáva mozdulatát megértette, és zavartalanul folytatta: – Igazad van, a családod nem szível, az érzelem kölcsönös, ennek ellenére tagja vagyok a családodnak. Érintkezni nem kívánok velük, kivétel a lakodalom és a temetés. Ülj le, ne táncolj az orrom előtt. Megváltottam a jegyeket, a déli gyorssal utazunk. – Talán a húgomnak szüksége van rám… – Neked meg rám. Laci leült, felállt, topogása során szembekerült a feleségével. Izgatottan hajlítgatta az ujjait, hebegett. – Úgy bánsz velem, mint valami kölyökkel. Mondd… mondd, miért ragaszkodsz hozzám? Semmi ember vagyok. – Ezt a rögeszmédet már elvethetnéd. Tizenhat évi szívós munkával rendes embert faragtam belőled. Helyrehoztam, amit a családod elrontott. Dolgoztam, hogy ne hiányold az otthon megszokottat. – Laci motyogását erélyesen elhallgattatta. – Nekem ne siránkozz az elpuskázott életed fölött. Vak vagy és süket. Mit gondolsz, miből telt mindenre? Naponta hat órát dolgoztam a kórház laboratóriumában. Mire megjöttél, asztalon volt a vacsora, reggel kikészítve a tiszta ing, gatya, harisnya… – Mondd… mondd, miért teszed? Mondd… szeretsz te engem?

Az asszony szigorú és nyers hangja árnyalatnyit sem változott, míg felelt. – Szeretlek. Okosabban és mélyebben, mint valaha is az anyád. Figyelsz, vagy sírdogálsz itt nekem? A laboratóriumot ezentúl én vezetem. Te az esti egyetemen befejezed a tanulmányaidat. Szép munka vár még rád, nekem elhiheted. – Úristen… Ágnes… Kezét szorongatta a feleségének, s az kedvesen, melegen mondta: – Megtanítasz pikézni. Majd jót rád verek. Soha nem voltunk együtt operában! Ekkor már benépesült a szoba. Ádám fején széles barett, utazótáskát s a karján felöltőt vitt. Anna, majd Éva kezet fogott Ágnessel. – Mikor érkeztél? – Az imént, és már indulunk is.– Anna sürgetőn nézett a bátyjára, de Laci ezúttal állta a pillantását, s nem mozdult a felesége mellől. Ádám magyarázta a húgának, hogy a keresett nyakkendője sötétkék volt szürke csíkozással, s a bőrkesztyűjét is elhagyta valahol – nem fontos, emiatt nem szeretné lekésni a vonatot, s kurta búcsúzás után indult is. Mili jött bőrönddel, Béla megállt a teraszajtóban. – Mehetünk, Éva. Az asszony egy lépést tett a húga felé. – Anna! A lány futó csókkal küldte magától. – Találkozunk még – mondta. Lacihoz fordult. – Gondolom, ti is a gyorssal. Elfértetek volna Béla kocsijában. – Soha nem veszek igénybe potyafuvart – szólt Ágnes. – Üres lesz a ház… anya nélkül. – Keserves, tudom. Én húszéves voltam, amikor meghalt az anyám. Három kolléganőmmel kísértük utolsó útjára. Szegényalapon temették. Hat sír volt megásva egymás mellett, az övé volt az utolsó. Az emberek káromkodva ugrálták át a koporsóval az üres gödröket. – Mintha észre sem venné, hogy Anna iszonyodva eltakarja az arcát, kivette Mili kezéből a bőröndöt. A vénasszony

huzakodott, elsegítené az állomásig. – Nem vagyunk cukorból. Szervusz, Anna.

Elrémítő a csönd, a távolodó autó berregése még fokozza véglegességét. Anna nem kísérte a testvéreit a kertajtóig, és nem nézett utánuk. Állt, belső sikolyoktól fuldoklott. Hát most hogyan tovább, jóságos isten, mindezt egyedül kell elviselnie? Mibe kapaszkodjon, hiszen zuhan, alatta mélység, a semmi. S közben a helyzethez nem illő zavar keveredett össze a bánattal és csalódással és magánnyal; anya szobáját át kell alakítani; alapos nagytakarításra a vén Mili nem alkalmas, majd valaki… A koszorúk azóta elhervadtak a síron, délután kivisz őszirózsát. Ágnes a puszta jelenlétével szégyenérzetet ébreszt. Ez a csönd elviselhetetlen. Most kevesebb lesz a kiadása, vesz egy mosógépet… Mi történt itt, belepusztul… – Hát elmentek – hallotta Mili nyámmogását, s hogy tologatja helyre a székeket. – A Béla úr jól be volt állítva. Éva sírt, mint a záporeső. Éva sírt. Érthető, hiszen most ő is magára marad. Talán nem sokáig. Akad egy újabb Horosz Béla. Csöndesen mondta Milinek: – Add ide Ádám nyakkendőjét és a bőrkesztyűt. Majd utánaküldjük. – Igenis. – A Mednyánszky-festményt is. Minek neked a kesztyű? Mili komótosan tálcára rakosgatta az edényt, csoszogott, motozott. – Gondoltam, jó lesz a szegény lányom férjének. Lovat hajt télidőben. És hogy ne állítsak be üres kézzel, hát csak azért. – Meglátogatod a vejedet? – Úgy áll a dolog, hogy régóta hív. Asszony kell a házhoz, de a lányom után neki egy sem kell. Szoba, konyha, kis udvar, mi dolog van egy emberrel? Sokára suttogta Anna: – Nálam is egy emberre volna munkád.

– Hiszen nem az számít. Elláttam a házat, mikor hatan voltak odahaza. De most, hogy a nagyságám meghalt, írtam a vőmnek. – Csak anyát szeretted? Mili öregesen, cincogva nevetett. – Tudja, Anna, aki szolgál, inkább a helyhez szokik, akár a macska. Mert ha jó szót kap, ha gorombát, más után sepregeti a szemetet. Azért mondom, mert kérdezi, ne vegye bántásnak. – A lány hátat fordított a vénasszonynak, az meg hízelkedőn a karját simogatta. – Kap a vén Mili helyett ügyeset, fiatalt. Lerázta magáról Műit. – Menj! Még ma, az lesz a legjobb. – Igenis. – Köténye alól elővette Ádám holmiját. – Tessék. Minek idegeskedni. A kosaramat majd nézze át, Anna. – Elmenőben még azt mondta, együttérzéssel leplezve negyven esztendő kiszolgáltatottságának kajánságát: – A Pilisi doktor úr éppen magához illenék, amilyen nagy tudású. Kár, hogy menyasszonya van. Szép, fiatal. A papája nagy pesti kórház igazgatója. Ült a dívány szélén. Odakint süt a nap, talán ha kivinné a fekvőszéket. Nem mozdult. Anya holmiját össze kellene szedni, fölajánlani – kinek? Miféle szervezetnek? Mili készített ebédet, vagy siet ő is, hogy elérje a déli gyorsot? A főzés talán nem olyan nagy tudomány, esetleg beletanul. Az a helyzet, hogy tovább kell élni. Képtelen volt megmozdulni, szobormereven ült egészen a dívány szélén, s csak idő múltán vette észre a teraszajtóban álldogáló Birit. – Csókolom, tanár néni. – Biri az ő virágaival. Nem felelt, a kislány némi várakozás után beljebb lépett. – Gondoltam, ha a tanár néni kimegy a temetőbe, elkísérem. A mamája nekem szokott mesélni – s elismerést várón nézett Annára: Íme, a „szok” helyett „szokott!” Egyre közeledett, s mert Anna nem küldte, végül melléje huppant a díványra. – Klassz volt a megnyitó ünnepség, kár, hogy nem látta tanár néni. – Kár…

– Tessék elképzelni, a diri néninek leesett a szemüvege, és nem látta, hogy mi van írva a papírjára. Keresgélte, mi is kiszaladtunk, a Bodrogi megtalálta, és zsebre vágta, csúszkáltunk a földön, olyan röhigcsélést még nem hallott tanár néni. Anna elmosolyodott, a kislány közelebb húzódott, s lassan egészen hozzá nyomakodott. – Elmentek a testvérek, láttam, ahogy siettek az állomásra. Azt mondja Mili néni, ő is készül a falujába. Hát akkor tetszik majd unatkozni. Ne tessék sírni! – Nem sírok. – Hiszen látom. Pedig kár, mert azért van, aki szeresse a tanár nénit. – Ne mondd! – Persze. Mink… – Mi… – Mi szeressük. – Szeretjük, Biri. Soha nem tanulod meg? – Szeretjük, pedig szigorú. Nehezen szokik meg itten Budapest után. Pedig itten is lesz minden, színház meg cirkusz, sok mozi. Néha eljövök, ha tanár néni nem bánja. – Jöjjél, Biri! – A mamám is örülne, ha meglátogatná. Azt mondja, ő nem akar tolakszani. Meg mások is… Tanár néni mosolyog? Hát ennek isti bizi örülök. – Felugrott. – Mehetünk? – Hová? – A temetőbe. Csudaszép séta. Holnap bejön tanár néni az iskolába? – Jövök, Biri.

ÍRÁSOK 1970-TŐL

MALVIN NÉNI

Malvin néni anyám nővérének a férjének – így nem jó, egyszerűsítenem kell a kapcsolatot: Malvin néni anyám sógorának sógornője volt, a férje Tódor bácsi. Én a magam részéről azt sem tudom, volt-e a férjem sógorának sógornője; Malvin nénivel azért létesült szorosabb kapcsolat, mert nagynénémékkel egy házban laktak még az én ifjúságomban, velünk szemben, a Lipót körúton, s ugyanabban a házban nagynénémnek még számos sógora és sógornője. A viszonya velük kisebb sértődések, néhány napos tartózkodó magatartás ellenére jó volt, kivéve Malvin nénivel, akit együtt szapultak, mondták ridegnek, szívtelennek, kegyetlen démoni lénynek. Tódor bácsi vak volt és süket. Alázatos szerelemmel kapaszkodott a feleségébe, a szócsövének használta, és a karónak, amelyre támaszkodik. Malvin néni eleget tett kötelességének a maga módján. Soha nem szólt a férjéhez, gyöngéden meg nem érintette. Lekísérte a földszinten lakó fivéréhez, felkísérte az emeleten lakó fivéréhez, a családi körben ült szigorúan, szó és mosoly nélkül, s ha eljött az ideje, megmarkolva férje karját, kísérte vissza az emeletre. A házaspárnak három fia volt. A legidősebb korán idomtalanra hízott, kisstílű szélhámos, anyagi természetű szabálytalanságok miatt gyakran változtatta munkahelyét, ahová a befolyásos rokonság helyezte. A középső fiú korántsem férfiszépség, de okos, művelt fiatalember, a bankban egészen cégvezetőségig vitte. A legfiatalabb furcsa emberke; nem beszélt, csak néha hallatott valami mormolásfélét – bamba volt? idióta? Talán egyik sem, mert szenvedélyesen tanult, és a tanultakat, mint olykor kiderült, megértette, és észben tartotta. E három fiú nem tartozik szorosan a mondanivalómhoz, s ennél többet nem is tudnék mondani róluk. A rideg, merev és zárkózott Malvin néni valami módon összebarátkozott az én anyámmal. Időnként látogatták egymást, néha sétáltak a Margitszigeten, s anyám mindig sóhajtva említette: – Szegény Malvin…

Egyszer a szobámban olvastam, s jött Malvin néni. Bevezettem anyámhoz, és tovább olvastam. Azután figyeltem. – …Jöttünk lefelé a lépcsőn. Kopog a botja, gyámoltalanul keresi a lépcsőfokokat. A karomat szorítja, és az érintésétől beteg vagyok. Undorít. Sohasem szerettem. Annak idején összehoztak vele, és nem volt apelláta… Anyám rebeg: – Uramisten, Malvinkám… hát szerelem nélkül… – Szerelem! Ne nevettesd ki magad, Gizus. Nézz rám! Anyám most bizonyára ránéz, pillanatnyi szünet. Malvin néni fiatal korában sem lehetett csinos, de a szemében valami nedves csillogás, különös fény, valami a mindennapon túli. Malvin néni tulajdonképpen érdekes jelenség. – …Úgy akaszkodik rám, mint a végzet. Ahány lépés, bennem fokozódik a düh. A gyűlölet. – Istenem… – Gyűlölöm, és azt mondom magamban: Hát minek él? Vak és süket. Nincs öröme az életből. Ha most elengedném a karját és zuhanna. Vagy én is vele, már mindegy. És akkor megszólalt. Azt mondta: – Tudod, drágám, valahogy élni mégis jobb, mint meghalni… Anyám, érzelmes lélek, halk sírását hallom. Azután beszól nekem: – Járunk egyet Malvinnal. Ekkor már a Nap-hegyen laktunk két kis szobában. Később Malvin néninek nehezére esett feljönni a hegyi utcán, ritkábban láttuk. Meghalt a férje. Legidősebb fia, a kövér szélhámos is meghalt. A derék középső fiú megnősült, elköltözött. Malvin néni egyedül maradt az okos-bamba fiával, aki egy méter ötven centi magasságnál megállapodott, torzonborz, vadember külsejével ijesztette az embert. Azután jött a háború, a német megszállás, és minden ezzel együtt járó rendelkezés: a zsidók szolgáltassák be a rádiójukat; bocsássák el árja háztartási alkalmazottjukat; tűzzék bal mellükre a sárga csillagot – a sorrendre nem emlékszem. Egyik este közölte a rádió, hogy a kereszténnyel házasodott

zsidók árja-párjának tekintendők, s rájuk nem vonatkoznak a naponta új és új rendelkezések. A rádió bejelentése után rohantunk anyámhoz – rosszul hallott, s a rádióban csupán a zene érdekelte –, öleltük, ujjongtunk: – Nincs mit félnünk a jövőtől, anya árja-párja. – Az ember ebben a kifejezésben valami vidám kópéságot érzett. A zsidókat sárga csillaggal ékesített házakba tömörítették, s voltak kivételes védettségű házak. A csillagos házakba akkor még minden további nélkül bejutott az ember, ha valaki akadékoskodott, egy húszpengős leszerelte. Családom tagjai sűrűn látogatták ezeket a házakat, anyám csekély élelemmel felszerelve a Margit körúton lakó Malvin nénit – bárgyú fiát akkor már ismeretlen helyre vitték. Azután 1944 októberében Szálasi Ferenc kezébe került az ország, és teremtett teljes pánikhangulatot – de erről az időszakról én újat mondani nem tudok, folytatom, ahol abbahagytam, Malvin néninél. Egyik unokabátyámtól hallottuk, hogy Margit körúti lakásából a Visegrádi utca ilyen és ilyen számú házába költöztették, tömegszállásra. A csillagos házak nagy részéből ekkor, október közepe után már elvitték a férfiakat, majd a nőket. Vajon mi van Malvinnal? Anyámat nem hagyta nyugodni a kérdés. Október huszadika lehetett, kora délután, de oly sűrű folyamban zuhogott az eső, hogy szinte alkonyati sötétségnek tűnt. Odakint felhőszakadás, mi a két kis, jól fűtött szoba védelmében, s egyszerre anyám összehajtogatta a kézimunkáját, fölállt. – Megyek Malvinhoz – mondta. Tüstént elájulok. Malvinhoz? A csillagos házba? Felhőszakadásban? Nem létezik, nem tűröm! Anyám öltözködött. Tomboltam. Mi jut eszébe? Hát ennyire nincs fogalma a helyzetről? Érveltem, magyaráztam; anyám vette az esernyőjét, s kissé gyáván kérdezte: – Fiam, van valami csekélység, amit vihetnék Malvinnak? Nincs csekélység. Nem engedem elmenni egyedül. Láttam rajta az elszántságot – hiszen akkor vele kell mennem! Félek. A lélegzetem akadozik a fizikai szenvedés gondolatára. Én maradok. De anya! Egyedül nem engedhetem! Vívódásomról, kegyetlen félelmemről többet nem mondhatok. Vettem az esőkabátomat, és indultunk ki a világba, amely zordonabb volt minden létező világnál.

Anyám belém karolt, és aggodalmaskodott: nem ázok a fél ernyő alatt? S úgy tartotta, hogy ne rám ömöljön az égi zuhatag. Csevegett, és halkan kacagott a villamoson, mert ha közönsége volt, a beszélgetés és nevetés kissé színészi produkcióvá lett nála. A Visegrádi utcáig eljutottunk villamossal, onnan gyalogoltunk a hosszú utca végéig, ott virított az öreg házon a sárga csillag. Anyám azt mondta: – Sétálj a túloldalon, fölmegyek öt percre, nyugodt lehetsz, engem nem bánt senki. Beleegyeztem, valóban feltűnőbb, ha ketten vagyunk. – Öt perc! – követeltem. – Magától értetődik, fiam, öt perc. A kaput őrző fegyveres a szomszéd házmesterrel diskurált, igen jóízűen, mert nagyokat nevettek, egymás vállát, hátát csapkodták. Anyám besétált a kapun, s föl a negyedik emeletre. Járkáltam a túloldalon oda-vissza, oda-vissza, a szívem rendellenes dobogása, mint a Rákóczi-induló: – Tam-tata, tam-tata, tamtamtam. Szakadt az eső. A nyilas őr rövidesen minden problémáját megbeszéli a házmesterrel, s visszatér a kapujához. Anya! Hol marad? Öt perc, tíz perc, istenem, hát segíts! Végre kilépett a kapun anyám a mellén sárga csillagot viselő Malvin nénivel. A kapuban búcsúzkodtak, még egy mondat, és még egy, ölelés, csók – Anya, hát megőrültél? Ekkor olyan féktelen imádattal féltettem és gyűlöltem, amire ma már csak emlékszem, de az érzést lehetetlen visszaidézni. Az őr még beszélgetett. Anyám átsétált a túloldalra, belém karolt, s az ernyő alatt elindultunk. Várta, hogy érdeklődjek. Ismertem arcának minden rezdülését. Láttam, hogy elégedett magával, megtette a kötelességét, szóra sem érdemes, de azért tagadhatatlanul volt a cselekedetében némi hősies elem – ez mind az arcán. S hogy én nem szóltam, sokáig mégsem tartogatta magában a mondanivalót. Malvin egy világítóudvarra néző cselédszobában lakik, a földön alszik, matracon. Eszik, ha éppen ad valaki néhány morzsát. Nincs fehérneműje, nincs ruhája. – Azt mondta, hogy nem panaszkodik, mert legalább egyedül van.

Hazafelé már zavarórepülést jeleztek, gyalog mentünk föl a Nap-hegyre. Az eső rendületlenül zuhogott. Malvin néni éhen halt a Visegrádi utcában.

A SZÜLETÉSNAP

A kétoldalt kihúzott asztalon piros abrosz, a tányérok is piros pöttyösek s a papírszalvéták is. Tizenkét vendégre számít, de lehet, hogy valaki hoz valakit. Tizenhárom szerencsétlen szám, legyen tizennégy teríték – sajnos csak hat piros pöttyös pohár van, viruló, derűs asztal lett volna tiszta pirosba öltözötten. A porcelánért le kell hajolni a tálaló alsó részéhez, a poharakért fölágaskodni, az evőeszközös fiók keze ügyébe esik, még jó! A tálcáról lerak, s másik tálcára készíti a feketekávés készletet, harmadik tálcán a pezsgőspoharak, családi születésnapok hagyománya, jön és megy a konyha és az ebédlőnek használt nagyméretű hall között, s hát a hetvennyolc esztendős derék nagyon kellemetlen tud lenni, fájdalmas és kellemetlen, mindehhez még bosszantó is. Miféle méltatlanság, tapintatlan eljárás a sorstól, hogy egyszerre ripsz-ropsz arra ébred, hogy hetvennyolc éves? Nemrégiben volt hatvan! Mintha ma lett volna a negyvenedik születésnapja, kegyetlenül búsult, azután vigasztalódott, hiszen még tíz hosszú esztendő az ötvenedikig. Íme, itt van, hetvennyolc. Az öregasszony azonban nem sokáig tűri a kényelmetlen gondolatok molesztálását, a várakozás örömével biceg konyha és hall között. A bicegés combnyaktörés eredménye. Három esztendő előtt délcegen és felajzottan igyekezett römipartijára, s a Szent István körúti lakásától két ház távolságban levő háztartási boltba pakompartos fiatalember igyekezett viharsebesen, feje búbjáig megrakott, árut tartalmazó dobozokkal. Egyenesen az öregasszonynak, s ő ágyúgolyóként robbant az aszfaltra. Bizonyos idő elteltével két férfi felsegítette, de nem tudott megállni a lábán. Az egyik férfi dühösen kiáltott: – Fogja meg valaki, nekem dolgom van! Erre a férfira az öregasszony mai napig megvetéssel emlékezik. Azután mentők, műtét, s most, míg kocogott ide-oda, eszébe jutott a műtétet végző kedves sebésztanár. Talán egy hét elteltével az ágya végénél állt, és ő megkérdezte:

– Tanár úr, hát meddig tart ez? A fiatal és rokonszenves férfi kissé zavarba jött, azután bizonytalanul dünnyögte: –Két hétig… Mármint a kórházi ápolás, gyerekes tévhit volt, hogy két hét után kiugrik az ágyból, és szalad a römipartira. Azóta három év és négy hónap telt el. Hiszen megszokja az ember, mert mi egyebet tehet? A fájdalmait jólesne elpanaszolni, de a válaszok korántsem változatosak. A leggyakoribb: – Nekem is fáj a lábam. – Jó, elhiszem, de a derekam is! – Fogalmad sincs, nekem mennyire fáj a derekam! – Mégis, gondold meg, hetvennyolc év… – Tízet letagadhatsz. – És akkor? Marad hatvannyolc, az is szép kor, jóval túl az emberélet útjának felén. – Nincs okod panaszra. Van szép nagy lakásod, tizenkét év óta megbízható, hűséges háztartási alkalmazottad, jövedelmed, a szellemed friss. – Igen, igen, de a hallásom… – Hja, bizonyos korban romlik a hallás, el kell viselni, azt hiszed, az én fülem olyan, mint húszéves koromban? Csupa aranyigazság. Valóban, isten ellen való vétek volna a panasz. Anyagilag bőségesen ellátott, ebben a korban még dolgozik, gyorsaság, munkakedv, pontosság a régi, nehogy elkiabálja – efféléket nem mond a gyerekei előtt. Kikap! Elmosolyodott, de máris beszippantotta a száját; az ember nem mosolyog, csak úgy, egyedül, a saját gondolatára, ez már valóban öreges gyöngeség. Vigyáznia kell. Vigyáznia kell, mert az is előfordul, hogy az íróasztalán pasziánszozik, és ha nem kívánatos a lapok állása, a száját biggyeszti, enyhén megvonja a vállát, hát erre ügyeljen az ember. Ámbár a mosoly most indokolt, születésnapja ünneplésére eljön az egész család, fia, lánya, menye és veje, unokák és az unokákhoz tartozó ifjú lányok és ifjú emberek. Elkészíti a tálakat, a hűtőszekrény zsúfolásig tele van, étel és ital bőségesen, két tál ananászos, tejszínes rizs. Lehetséges, hogy a család unja már a tejszínes rizst? Finom étel, többnyire azt kapják, ha összejönnek nála. A két szoba között és a hallra nyíló két ajtó nyitva, nagy a kivilágítás, és virágillat is érződik, mert a még meglevő két jó embere előző nap jelentkezett jókívánságokkal. Két jó ember, nem több. Ez is motoszkál az ember fejében, foglalkoztatja, s néha említi is:

– Lassan mindenki elmegy mellőlem. A legközelebbiek. Azután sorban a korombeli barátnők. Maradnak utánuk üres napok, betöltetlen foglalatosságok – séta, hosszú telefonbeszélgetés, kártya, közös színházi és hangversenyesték… Néha említi, egyre ritkábban. A válasz: – Mindannyian meghalunk. Ki előbb, ki később, örülj, hogy jó erőben, szép kort érsz meg. Szép kor… Ha jól emlékszik, a már idős Szép Ernő írta, hogy szép kor az övé, annál csak a tizenhat év szebb. Mintha megint elmosolyodott volna. De hát ennek csak nincs jelentősége? Az ember mosolyog, mert jólesik, és kész! Körülnéz: minden rendben, ő maga is, fehér haja enyhén hullámos, az arcán fénylő öröm, érdektelen a hetvennyolc év, még két esztendő a nyolcvanig. Jön a családja, egytől egyig kiváló ember, az unokák is. Karosszékében néz a szép este elébe. Kissé elfáradt. Mindegyik külön, de egymás után érkeznek. Csókok, jókívánságok. Virágot és doboz csokoládét hoz a fia, virágot és csokoládét hoz a menye. No, ennek persze megvan a magyarázata. Azt mondta előző nap a telefonba: – Nehogy nekem bármit is vásároljatok! Megvan mindenem. Egy tábla csokoládé untig elég. Csokoládéja valóban nincs, fél az elhízástól. A kövér öregasszony kacsázva lép, botladozik, mert gömbölyű hasától nem lát a lába elé. A menye édesanyja csönget. Csokoládé és virág. Ugyanis délelőtt telefonon érdeklődött a lányánál, hogy a születésnapos minek örülne? – Csokoládét vigyél, azt szereti. – A veje nyugati útján vásárolt, szép likőröspoharakat ajándékoz és virágot, s jönnek a többiek is, a lányunokának egész nyaláb tulipán és jázmin a karján, ő maga is pompázatos virágszál. A férfiak tüstént felnyalábolnak a hűtőszekrényből néhány üveg sört, konyakot is, a gondosan megterített asztalról leszedik a poharakat, dugóhúzót, és elhelyezkednek az öregasszony nappali szobájának ülőalkalmatosságokkal körülvett asztala mellett. Újabb csöngetésre az öregasszony kibiceg, mert az asztalnál ülők már a sörösüvegekkel foglalkoznak. A fiúunoka és a hozzá tartozó kislány – szia, nagymama, gratulálunk – ötletes kis hobbydolgokat hoznak. Az öregasszony később ajtót nyit a lányának, virág és egy különleges formájú váza, mert „anyának nincs egy szép vázája sem”. Enyhén elpirul, a kommentárt bántónak érzi. Nincs szép vázája? Ott egy szép

nagy kínai váza. A kék delfti. A zöld leveles meisseni. Három nagy, karcsú csiszolt üveg váza. A hallban hosszú fali polcon sorakoznak a magyar népművészeti kancsók. – Köszönöm, kedves vagy… – Csönget a barátnő, az öregasszony kimegy ajtót nyitni, mert az asztal körül ülők már hörpölik a sört, és jókora hangerővel megbeszélik Lada gépkocsijuk előnyét, hiányosságait, melyik hány kilométert futott, befizettek-e az új kocsira, s a kuplung, a sárhányó, a motor, a sebességváltó. Kínaiul hangzik az öregasszony rossz fülének, s így oda sem figyel. Néz egyikről a másikra, gyönyörködik, különlegesen szép család, még a „beházasodottak” is – boldogult férje önmagát gúnyolta ezzel a kifejezéssel. A barátnő érkezett, és átnyújtotta a negyedik doboz csokoládét. Köszönöm, igazán nagyon kedves vagy… A becsmérelt vázák szép lassan megtelnek virággal, a modern vázába nem kerül virág, a modern vázára kissé megorrolt, és hosszú ideig nem is fogja használni. Tizenketten vannak. A hűtőszekrényből a hall asztalára hordja a tálakat, salátákat, ördög vigye el, milyen nehéz a tálca, és újra meg kell rakni. Kiált: – Asztalon a vacsora! A vitatkozók nem mozdulnak, a Lada-ügy még nem került le a napirendről. Ismét szól. Azután jön egyik, majd a másik, a megrakott tányérral vissza a nagyszobába. A szép új terítő helyett okosabb lett volna egy abroszt föltenni, most már mindegy, a sör sem, a konyak sem hagy foltot. A tejszínhabos rizs ízlik a vendégeknek, milyen öröm. S az is, hogy szemmel láthatólag jól érzik magukat, szenvedélyesen vitatkoznak, most már az új gazdasági mechanizmusról. Az öregasszony hallgat, s végül a menyéhez fordul: – Tulajdonképpen mi az új gazdasági mechanizmus? Kirobbanó, hömpölygő nevetés. Ugyan miért olyan mulatságos a kérdése? Persze jó volna, ha valaki megmagyarázná röviden, néhány mondatban, no, mindegy, az öregasszony velük nevet. Vele szemben ül a szépséges leányunoka, s az arcán, szelíd mosolyában talán valami együttérzés, ez jólesik. Az italok között legkelendőbb a sör, újabb és újabb üres üvegek az asztalon, a televízió előtt, a telefon asztalkáján; az öregasszony tálcára rakja, és viszi a kamra felé, az üvegek összekoccannak, jó volna megúszni orra bukás és törött üvegek nélkül. Ez is sikerült. Megnyugodva visszaül a helyére, és azt mondja:

– Tegnap hallottam egy esetet… A fia, a veje és a fiúunoka éppen egymás szavába vágva a művészek és a gazdasági vezetők anyagi helyzetének mibenlétéről vitáznak, a lánya erélyesen kiáltja: – Anya akar valamit mesélni! Elcsöndesedve kedves, érdektelen arcok fordulnak feléje, nos, miről van szó? Zavarba jön; az imént még érdekesnek érezte az esetet, á, szó sincs róla – azért belekezd. Néhány mondat után a menye lopva ásít. Abba kellene hagyni, el is felejtette a dolog csattanóját, de valami hajtja a folytatásra, s egyre kínzóbb saját hangjának, fogalmazásának színtelensége, a közöny, s az utolsó mondatot idegesen, görcsösen elneveti; menyének az édesanyja udvariasan vele nevet, azután kis csönd. Kis közjáték, folytatódik a parázs vita. Később ismét megszólal: – A mi honoráriumunkat nem emelték fel. Nem? Annyi baj legyen. Minek anyának a pénz? Kidobálja, ajándék ennek meg annak, magától sajnálja a taxit, bottal kapaszkodik fel autóbuszra, villamosra. Elmondhatná, hogy mióta bottal jár, közelebb került az emberekhez. Azelőtt idegenkedett a tömegtől, most szinte kivétel nélkül akad támogatója. Föl- és lesegítik, fiatalok és öregek átadják a helyüket – elmondaná, de egészen másról van már szó. Valaki fölveti, hogy kinek lesz legközelebb a családban születésnapja? Az öregasszony megkérdezi az unoka kedves kis szerelmét: – A tied, tudom, június. Hányadikán is? A lánya halkan odaszól a férjének: – Ezt minden héten megkérdezi. Furcsa, a rossz fülével meghallja. Tudomása szerint egyszer kérdezte a dátumot, de mert nem jegyezte be a naptárába, kiment a fejéből, eléggé feledékeny egyebekben is. De nem felel, csak megint érzi, hogy hőség áramlik fölfelé az arcába, bizonyosan elpirult, és ezért valahogyan szégyelli magát. Ül a karosszékben, hallgat, és az jár a fejében, hogy mennyi mondanivalója volna. Az életéről. A családtagjairól, akik már elmentek, s akikre az itt levők

nem emlékeznek. S mögötte az egész szép, hosszú fiatalság, mennyi irodalmi, zenei élmény, hány érdekes ember, ország és város, gondolat, bizonyára van közötte említésre érdemes is, talán eredeti, okos gondolat. Most az egyetemi oktatásról folyik a vita, ehhez is hozzászólhatna, mint fiatal lány a párizsi Sorbonne-on szerzett kevés tapasztalatot, de mire nyitná a száját, a beszédtárgy változik. Telnek az órák, fölemelő érzés, hogy jól érzik magukat nála. Büszke tudat, hogy íme, ez a családja, ezek a kitűnő, eszes, tehetséges emberek. Azután mégis, éjféltájt indulásra készülnek, és az öregasszony behozza a két üveg pezsgőt, tálcán a poharakat. A fia szakértelemmel nyitja az üvegeket, tölt, sorba adja a poharakat, azután ami még az üvegben van, igazságosan elosztja. Emelik a poharakat: – Hát minden jót, anya, gratulálunk! –Koccintanak. Az öregasszony ül, az ölében összekulcsolt kézzel: a fia neki elfelejtett tölteni. Sietősen összetöltögetnek félpohárnyit. A leányunoka nézi a nagymamát, szelíd a mosolya. Búcsúzóul csókok, jobboldalt, baloldalt. Tizenketten zsúfolódnak az előszobaajtó előtt, beszéd, nevetés, remélhetőleg nem ébrednek fel az udvari lakások alvói. Azután kétszer megfordítja a kulcsot a zárban. Csatatér. Poharak, tányérok tömege. Csikkekkel zsúfolt hamutartók. Az öregasszony sebesen ablakot nyit. Infarktusa óta leszokott a dohányzásról, most már a dohányfüst is zavarja. Az ember erről sem beszél, mert „infarktust mindenki kaphat”. „Mit gondolsz, anya, én nem érzem a szívemet? Infarktust vagy egyebet összeszed az ember bizonyos korban.” Hát igen, ez az, bizonyos korban. Éjfél elmúlt, belépett a hetvenkilencedik évébe. Csúf, otromba dolog. A hamutartókat mindenképpen összeszedi és kiüríti, a többit holnap elintézi a hűséges alkalmazott. Az öregasszony lefeküdt. Halálos fáradtság, az túlzás, de kimerült, hiszen a születésnapi ünnepség többnapos előkészülettel járt. Délelőttönként az asszonyával vásárolt, azután volt úgy, hogy délután kétszer is lement egyedül ezért, amazért. Lényegtelen, a fontos, hogy megengedheti magának az effélét a legkisebb anyagi terhelés nélkül. Leoltotta a villanyt, de az altató ellenére is éberen, nyitott szemmel bámulta a

Körútról fölvetődő fényben kibontakozó körvonalait az apai és anyai portrénak. Nehéz életük volt. Ma is nehezen, gyakran elképesztően szomorú körülmények között élnek magányos öregek. Kis nyugdíj, rossz lakás, a házimunkához semmiféle segítség. Itt, a házban is jó néhány család, barátok nélkül. Vannak nyomorék öregek, eszelős öregek. Összekulcsolta a kezét. Az isten jó hozzá, ellátja mindazzal, ami megkönnyíti az öregséget. Szerető, gyöngéd család, az a rengeteg virág, az a töméntelen csokoládé! A szeméből görögnek lefelé a könnyek, azután hüppögve sír. Kezével eltakarja a szemét, az ujja csupa lucsok, ahogy a homlokát ütögeti, tisztára őrület, hát miért, atyaisten, hiszen ez szégyenletes, hát most miért sír? Azután aludt reggelig.

AZ ORVOS

Kanadai kisváros, széles utcák, kívülről szemlélve különböző, belső beosztásában egyforma családi házak: alagsor, földszint, emeleti hálószobák. Tenyérnyi előkert, s valamivel nagyobb a ház mögött, tarka virágszegély, a szomszédos háztól elválasztja a garázshoz vezető út. A városka középpontja élénkebb, üzletsor és áruházak, mozi és néhány korszerű három- és négyemeletes bérház, egyikükben van a magyar orvos rendelője. Az orvos a rendelőben tölti napjának nagy részét, otthon eszik, alszik, keveset beszél, és ritkán nevet. A három gyerek közül a legidősebb megnősült, azóta az emeleti hálószobák egyike üres, s néhány nap óta a mellette levő is. Mary, harmadéves egyetemi hallgató, a karácsonyi szünidőre Budapestre utazott. Mire való ez? Miféle extravagancia, bolondéria, hiszen tavaly volt Magyarországon, s most újra, télvíz idején, pont karácsony előtt! Az apa pattogott, parancsolt, majd könyörgött: – Ne utazz, kislányom… Ha olyan fontos neked, inkább nyáron… – Mary bájos, szőke, és saját megtakarított dollárokkal rendelkezett – makacsul ragaszkodott elhatározásához: a karácsonyt a pesti rokonoknál tölti. Az anya vezette a kocsit a montreali repülőtérre. Útközben nagyokat hallgattak,

a lány arca sugárzott, s ez mondhatatlanul fájt az asszonynak. Külön táskában a pesti rokonoknak szánt karácsonyi ajándékok, az anya is küldött az öccse családjának, s Mary izgatottan latolgatta: örülnek majd az unokatestvérei? A rajongásig szeretett nagybácsi? A felesége? Mindössze fél nap, és leszáll a budapesti kis repülőtéren, hogy is hívják? Ferry… Ferry Boot… á, butaság, de valami hasonló’. – Karácsonyeste vedd fel a fekete bársonyszoknyát és a fehér selyemblúzt. – Ők nem szoktak… – Mindegy. Te önálló ember vagy, magad irányítod az életedet, alkalmazkodj hozzájuk, de ne utánozd őket. Mi itt másként ünnepelünk. A lány szája lebiggyedt, de nem szólt. Milyen unalmas! „Memi” feldíszíti a karácsonyfát, s kirakja az ajándékokat. Színes villanyégők, s néhány perces néma csönd. Kösz, memi, kösz, dedi… Öten vacsorához ülnek, most már a sógornő is, de mert ő elutazik, megint csak öten. Utána ő felmegy a szobájába, memi a még egyre világító karácsonyfa közelében helyet foglal egy angol krimivel, dedi elkészíti a másnapi aludttejét, bekapcsolja a televíziót, ásítozik, a fiatal házaspár hazamegy, hát így… A budapesti rokonoknál szüntelen jövés-menés, zajongás, csöngetnek, s jön valaki csomaggal, a vendégek, akár a háziak, cikáznak a lakásban, hol a konyhát keresik fel, hol egyik vagy másik gyerek szobáját, senki sem törődik velük, a vendégek ezt nem is igénylik, szól a magnó, a színes televízió. A hatalmas zsivajban nyugodtan tevékenykedik a ház asszonya, elrendezi az ajándékokat s a cédulákat a nevekkel, a karácsonyfa mennyezetig ér, szikrázik a díszektől, színes papírba burkolt csokoládé, alma, dió és mindenféle különlegesség, tavaly például az egyik vastag ágon Anna hegedűje, s az egyetemista fiú két pingpongütője. Furcsa, kissé érthetetlen, hogy a karácsonyfa ennek ellenére oly szép, olyan meghatóan szép minden, az öröm, a csókok, a vad lárma. Sok mérföldet fut a Pontiac, zajtalanul havas fák között, szürke ég alatt. – Berendéket feltétlenül látogasd meg Szegeden. Régi jó barátaim. – Tudom, memi, tavaly találkoztam velük, Enikő a barátnőm. – Csókolom őket, írjanak, utolsó levelemre nem kaptam választ.

– Megmondom. A három gyerek nem tud magyarul. Kanadában születtek, angol iskola neveltjei, az orvos apa nem ér rá velük foglalkozni, az asszony meg valahogy úgy gondolta, fontosabb, hogy ő tanuljon a gyerekeitől angolul, ha már itt kell élnie. Azután már késő volt, a gyerekek türelmetlenül elutasították maguktól az idegen nyelvet. Mary táskájában az angol–magyar szótár. Tavaly magyar szavakat és egész mondatokat tanult, a pesti rokonok nem beszélnek angolul, ennek ellenére tökéletes volt az egyetértés és a megértés. És minden más, mint a kanadai kisvárosban; opera és hangversenyek, nagybácsi és nagynéni, akikért rajong, két unokatestvér, gyöngédek és figyelmesek, kedvük szerint, mert olykor mintha észre sem vennék a jelenlétét, töméntelen barát, idősek, fiatalok, beállítanak, és a háziak vagy törődnek velük, vagy folytatják foglalatosságukat, s ha kitisztul a kezdeti zűrzavar, a Kanadából jött lányt elkapja a mámor, elkábul, szédül, boldog. – Amint megérkezel, telefonálj. – Jó. A repülőgép kis kerek ablakában szőke fej – talán Mary, de éppenséggel lehet más is. Az asszony integet, azután visszamegy a kocsijához. Nehéz a válás, keservesen nehéz. Egyedül a végtelenül egyhangú úton vissza a kisvárosba. Maga van a házban is, férje a rendelőben, a tizenhat esztendős Mike délután jön haza az iskolából, egyenesen a hűtőszekrényhez, állva vagy az étkezőkonyha asztalánál mohón eszik, lagymatagon int, és már szalad valamerre. Hosszúra nőtt szép fiú, sportol, baseballt játszik itt az utcában a barátaival – gyér az autóforgalom, a járművek kikerülik a gyerekeket –, s Mike újabban este is elmarad, táncol, bizonyára udvarol, hamarosan fiatalon nősül, mint a bátyja, Mary is férjhez megy, állítása szerint egyetemi tanulmányai befejezése után. Azután ketten maradnak, s nagy a ház, nehéz rendben tartani. Mary azóta repül az óceán fölött. Mindegy, fölösleges meditálni, most már mindegy. Keskeny lépcső vezet az emeletre. Mary máskor csinos, rendes szobája, mint a zsibvásár. Nyitott szekrény, fiókok, a földön cipők, az ágyra hajítva ruhák. Az asszony röpke sóhajjal hozzákezd a rakodáshoz. Az íróasztal fiókja nyitva, s elöl

Mary féltve őrzött naplója. Az asszony legyőzi ellenállását, belelapoz. „Két nap, leszállok a budapesti repülőtéren, s fönn a teraszon az én csodálatos magyar családom! Boldog vagyok, kifejezni sem tudom, milyen boldog. Az arcuk itt van a szemem előtt, a hangjuk a fülemben. Arra gondolok, nálunk itthon miért unalmas az élet? Bennem van a hiba? Nem vagyok barátkozó, hogyan lehetséges, hogy Magyarországon más? A szegedi Enikővel is levelezek. Az unokatestvéremmel is. Nem tudok magyarul, de megértenek. Miklós majd megint felvisz a Várba, ott régi épületek meg templomok vannak, nagyon szép, múzeumban is voltunk, Miklós mindent tud, hogy impresszionista meg reneszánsz. Három hétig megint boldog leszek.” Az asszony összecsukta a naplót, s a ruhákkal teleszórt ágyra ült. Azt mondta: – Szent isten… szent isten… – s máris elhallgatott, restelkedve, hogy magában beszél. A lánya itthon boldogtalan. Változtatni kell az életmódjukon. Jöjjenek emberek, legyen zaj, zene, nevetés, mint Budapesten az öccsénél. Maga sem tudja, hogyan fogjon hozzá, este megbeszéli a férjével. Nincs sok ismerősük és barátjuk. Tulajdonképpen nincs barátjuk. A gyerekei házon kívül élnek, mert nem teremtettek nekik valódi otthont. Hol vétette el? Szent isten… A doktor hat órakor jött haza, mint máskor, tüstént asztalon volt a vacsora. Mike hatalmas adagot rakott a tányérjára, s tele szájjal beszélt nagy, kamaszos nevetésekkel, szülei hallgatásával szemben teljesen közönyösen. Az utolsó falat után lagymatagon intett, s már ott sem volt. Ketten ültek egymással szemközt, a férfi szokása ellenére cigarettára gyújtott, s fújták maguk elé a füstöt. Azt mondta a doktor: – Nehezen szokom meg, hogy ennyire nincs beleszólásom a gyerekeim dolgába. Nincs semmiféle beleszólásom. A mondanivalómat meg sem hallják. Elkedvetlenít ez az utazás, sajnos nem sikerült megakadályoznom. – Ne gyötörd magad. Változtatni már amúgy sem lehet rajta. – Igaz, hagyjuk. Máskor vacsora után fölmegy a szobájába, alszik egy órát, majd visszamegy a rendelőjébe, s látogatja fekvő betegeit. Most úgy érezte, mégsem hagyhatja ennyire magára a feleségét, s még üldögélt egy ideig, csöndes beszélgetésben. – Sura három nap szabadságot kért. A vőlegényéhez utazik Chathambe.

– A tengerészhez? – Ahhoz. Jó volna beszélni az őt foglalkoztató kérdésekről, de a férfi a maga dolgába kezdett. – Mrs. O’Hara lassan lábra áll, a kúra eredményesnek mutatkozik. Mrs. O’Hara tegnap sírt örömében. Mrs. O’Hara boldog, Mary boldogtalan. Közölni kellene, de a férje arca gondterhelt. – Rendkívül bosszantó, hogy Szabó néni lábán kiújult a fekély. Szépen rendbe hoztam, egy évig vígan járkált, s most kezdhetjük elölről. Hiszen világos, a körülményein kellene változtatni. Nedves, sötét szoba, nem megfelelő táplálkozás, az egyetlen fia valahol Ausztráliában. Töröm a fejem, mit tehetnék érte azon kívül, hogy kezelem, de végleges megoldást nem találok. Mi sem dúskálunk a pénzben. – Felállt. – Nézed a televíziót? Vagy lefekszel? – Lefekszem, és olvasok. – Sietek haza. A laboratóriumban van egy kis dolgom, és beadom Szabó néninek az injekciót. – Jó, miattam ne nyugtalankodj. Szabó néni ötven-egynéhány éve él Kanadában, nem tanult meg angolul, a férje halála után magyar családoknál tevékenykedett mint takarítónő és főzőnő, káposztás ételekben – töltött, rakott, lucskos meg a többi – felülmúlhatatlan. Egy idő óta nem takarít és nem főz, a magyar kolónia közadakozásából él úgy-ahogy, s hallani sem akar a „szegényházról”. A lábán keletkezett tenyérnyi gennyes fekélyt az orvos gyógyította, naponta látogatta Szabó nénit, s a fekély nyomtalanul eltűnt. Most itt van, ismét jelentkezik. Az asszony sóhajtott, inkább lehelet volt, kissé szomorkás, és volt abban, igaz, kismértékű rosszallás is. A férje naponta egy órát áldoz a városka végén lakó kilencvenkét éves Szabó néninek, s miatta nem egy fizető beteget elutasít. Sok pénz kell a háztartáshoz, drága az élet, s egyre súlyosabb az adó, a ház sincs még teljesen kifizetve. Nem tehet róla, de még benne is forró a vágy az élet után, az

élet értelme a szépség, legyen az ruha, utazás Torontóba Szvjatoszlav Richter hangversenyére, Montrealban meghallgatni Rubinsteint, kellemes szállodában tölteni az éjszakát, csöndes és finom étteremben ebéd, vacsora, egy európai út! A derék Szabó néni eleget élt már, jó, az ember nem szól bele a férje dolgába. Mary másnap telefonált, a mámoros hang az embert szíven üti. Megérkezett, mindenki jól van, minden a régiben, nagyszerű, csodás, kimondhatatlanul jól érzi magát. Huszonkilencedikén utazik Szegedre Berendékhez, szilveszterre velük együtt jön vissza, Berendék is hivatalosak a család szilveszteri mulatságára. Vonaton utazik Szegedre, a nagybátyja nem viszi kocsin, egyelőre síkosak az utak. És ti? Hogy vagytok? Mi újság otthon? Semmi ehhez hasonló nem hangzik el, a beszélgetésnek vége. A fontos, hogy jól érzi magát, közli férjével az asszony, mégis gyötri a féltékenység, furcsa, de szeretne a lánya helyében lenni, s részesülni a kusza, elbájoló zűrzavarban, ami az öccse életét jelenti, s valamiféle önvádtól nem tud szabadulni. Vacsora, imitt-amott esik egy szó – Mrs. O’Hara, Szabó néni lába szépen javul, a tizenhat éves csinos kamasz eszik, vigyorog, iskolai vicceket mesél, ami azt illeti, kevéssé szellemesek, mindegy, a gyerek óriásiakat nevet, s ugrik, int, máris csapódik utána az ajtó. A házaspár két ágya között van a telefon. Szilveszter napján reggel hat órakor csönget. – Ez Budapest – mondja az asszony –, persze, náluk már dél van. – A férfi fölveszi a hallgatót: – Halló! Halló! – S Budapestről az asszony öccsének zokogó, elváltozott hangja, rekedt, kiáltó: – Józsikám… Józsikám!… Mary meghalt! – Mit? Hogyan? Nem értem. Átadom Verának. Azután mély csönd, és az asszony hangja: – Tedd le, majd visszahívlak. Ájult férjét élesztgeti, s az nagy sokára kinyitja a szemét. Tétován néz a feleségére, ütemesen reszket a keze, a feje. Mit mondott az öcséd? Valamit Maryről…

Az asszony kóvályogva lemegy a lépcsőn, a házipatikából nagy adag csillapítót kényszerít a férjébe. Azután, hogy a férfi remegése alábbhagyott, a lenti telefonon felhívta Budapestet. …A Berend család kocsival korán reggel indult Budapestre, az asszony öccsének nagyszabású szilveszteri mulatságára. A rádiójelentés szerint az utak szárazak, járhatók. Nem vette észre azt a kis négyszögnyi jeges részt. A kocsi átcsúszott az úttest bal oldalára, s egy teherautónak ütközött. Mary azonnal meghalt, a húszesztendős Berend Enikő menthetetlen, s a férj, a feleség… – Nem értem – mondta csöndesen az asszony –, Berend a legóvatosabb vezető az ismeretségemben. Nem értem. Később felhívlak. A hálószobában mozdulatlanul fekszik a férje. Ahogy belép a felesége, megszólal, rémületes az idegen, monoton hang. – …Mindig féltettem. Azt hitted te is, hogy valami szerelmi kaland miatt. Ugyan, ti nem ismertek, hát ez vagyok én? A világ nagyot fordult a tengelye körül. A lányok már bakfiskorban kezdik, nincs is bakfis, az a múlté, és Mary huszonegy éves… – Úgy maradt, mozdulatlanul, és ordított: – Volt! Mary huszonegy éves volt! Az asszony csöndesen sírt, és a férje haját simogatta. – Kérlek… Könyörgök… – Nem a fiúktól féltettem. És ha lefekszik eggyel – s mintha megdöbbentette volna a saját szájából elhangzó kifejezés, egy pillanatig hallgatott, aztán folytatta zaklatott monológját. – Lehet az rendes fiú is, no nem? Az egyetemről. Diák vagy már végzett… Ezeket az eshetőségeket gyakran mérlegeltem, belenyugodtam. De mindig féltettem. Ettől. A katasztrófától. – Drága jó fiam – súgta az asszony. S lassan már délelőtt volt. A férfi félájultan álomba zuhant, az asszony mellette a széken bóbiskolt, két összezúzott ember. Megjött a kamasz fiú, s a hírre önfeledt, ordító zokogásban tört ki. Ez jó volt, valami megmozdult, életre kelt. A férfi engedelmesen követte a feleségét, botorkáltak le a konyhába. – Készítek teát.

– Jó. A kamasz hüppögve, szipákolva motozott a hűtőszekrényben, a házaspár némán itta a teát. Azután a férfi felállt, vette a táskáját. Az asszony visszafordult a mosogatótól. – Hová mész? – Szabó nénihez.

NÉPNEVELŐ VOLTAM

Károlyi Mihályné emlékirata eszembe juttatta Havas Endrét, aki a száműzetés egy időszakában Károlyi Mihály titkára volt. Endrét felületesen ismertem az írószövetségből, és időnként meglátogatta a férjemet; ők a múltban gyakran találkoztak az „Otthon írók és Hírlapírók Körében”. Az Otthon Kör tagjai cinikus és kevéssé érzelmes emberek, egymás nevét kiegészítették ornamentális jelzőkkel, ezek átmentek a köztudatba. Egyik-másik telitalálatban volt szellem, de hiányzott a homéroszi báj. Így lett Havas Endréből „lófogú Havas”, erősen előreugró felső fogsora miatt, de a továbbiakban mellőzöm ennek a rendkívül kedves, tudós, szerény embernek az Otthon Körben népszerűsített nevét. Talán 1949-ben lehetett az írószövetségnek Gorkij fasoron levő székházában, hogy a tagokat kötelezték a kerület lakosainak politikai felvilágosítására, egyszóval népnevelő munkára. Párosával vonultak az írók a kijelölt házakba, s lakásról lakásra járva nevelték a népet. Világéletemben félszeg ember voltam, a nyilvános szereplés hideglelős izgalmat okozott, a lehetőség végső határáig elkerültem például az író–olvasó találkozókat. Ilyen vonatkozásban egy kellemes emlékem van, s ha nem is tartozik a tárgyhoz, leírom. Egy Krisztina körúti ifjúsági könyvtárba kellett mennem délután három órára. A jelzett időben megjelentem. Végigjártam a szobákat; sehol egy lélek, könyvtáros, tanár, tanuló vagy akár gondnok, egyszóval senki. Vagy félórát sétáltam a Körúton, azután vissza a könyvtárba. Fiatal nő fogadott. Az ifjúságot nyilván rosszul informálták az időpontról, kér, hogy legyek türelemmel, s én várakoztam is, türelemmel. Négy óra tájt berontott vagy tizenkét tíz esztendő körüli fiú –

lányokra készültem, magától értetődik –, az arcuk zord, a székeket zajosan tologatva leültek, diskuráltak egymás között, rólam nem vettek tudomást. Barátságosan megkérdeztem: – Titeket érdekel a mai téma? Mély, ellenséges csönd. Ismét kérdeztem: – Tulajdonképpen miért jöttetek ide? Egyik fiú felugrott, és dühösen kiáltotta: – Mert a magyartanár úr megparancsolta! A válasz kedvemre volt, s azt mondtam: – Hát akkor menjetek szépen haza, én is azt teszem, viszontlátásra, fiúk. Író–olvasó találkozóim közül erre emlékszem legszívesebben – rövid volt, tömör, a csattanó frappáns, s általános megelégedésre zárult. Azért említem Krisztina körúti emlékemet, hogy éreztessem, milyen keservesnek tűnt nekem már eleve a népnevelői tevékenység. Későn került rám a sor, mert olyan kicsire húztam össze magam, hogy észre sem vettek, a szájamat soha ki nem nyitottam, s így csak a végén sújtott le rám a végzet. A Bajza utca egy bizonyos bérházát kell végiglátogatnom Havas Endre társaságában. A ház a múltban Chorin Ferenc, a Salgótarjáni Kőszénbánya tulajdonosának otthona volt. Meg kell jegyeznem, hogy kedélyem akkoriban még, harminc évvel fiatalabban, szeszélyesen csapongó volt, indok nélkül mélabús, kiismerhetetlen okból derűlátó, hallgatag vagy beszédes, ki tudja, miért. Amikor elindultam Havas Endrével, tavasz volt, napsütés, mámorító illatok az előkelő villák kertjéből, talán éppen orgona, ami elérzékenyít, egyszóval jó hangulatban léptünk a Chorin ház előcsarnokába, s föl néhány lépcsőfokon. Az első földszinti lakás ajtaján réz névtábla: Molnár Erik. Valószínűleg Havas Endre is úgy gondolta, hogy nem vagyok hivatott Molnár Erik politikai nevelésére, s máris mentünk tovább. Ha jól emlékszem, három

emeletet jártunk be, s mindegyik lakásban egy Chorin rokon. Szíves fogadtatásra nem számítottunk. Az is előfordult, hogy az orrunk előtt be akarták csapni az ajtót, de bizonyos meggondolások, kínos mendemondák, amelyekben igazság is volt, arra késztették a Bajza utcai ház lakóit, hogy mégis leültessenek szép antik foteljeikbe. Népnevelők! Ők nem tartoznak a „néphez”, és nem szorulnak nevelésre, ez mutatkozott a merev, utálkozó arcokon. Idős hölgyre emlékszem. Bepólyázott lábbal, dölyfösen járt előttünk. Megkezdtem népnevelő munkámat. Sajnálattal látom, hogy valami baj van a lábával. Igen, ez és ez. Remélem, nem jár nagy fájdalmakkal? Hallottam ilyen esetről, gyönyörűen gyógyul, nyoma sem marad. Az édesanyám, istennek hála, egészséges, de egy idő óta botot használ, s ezzel eléri, hogy a villamosban egyszerre négyen, öten felugrálva átadják a helyüket. Kis nevetés, enyhülő hangulat. Szép az a festmény, Mednyánszky? Úgy van, Mednyánszky, boldogult férje gyűjteményéből maradt. Elismerőn körülnéztem, milyen kellemes, szép otthon. Vendéglátónk sóhajtozott: láttam volna a sváb-hegyi villájukat! Most két szoba, nyomorúság – de ijedten máris visszaszívta volna. Én megértő voltam. Úgy van, a múlthoz erősen kötődik az ember. Háború előtt két egészen kicsi szobában laktam anyámmal a Naphegy utcában. Most férjemmel és anyámmal a Szent Domonkos utcában kaptunk megfelelő nagyobb lakást, de higgye el, gyakran vágyakozva gondolok a budai félig szuterén kis otthonra. Azután megint részletesen megbeszéltük a lábát, az én érdeklődésem felvillanyozta őnagyságát – Havas Bandi mosolygott, hallgatott, s mikor befejeztem a Chorin rokon nevelését, búcsúztunk. Jártunk a többi lakásban is. Egy idős úriember elállta a bejárati ajtót. Mit óhajtunk? X. és Y. írók vagyunk, néhány perces beszélgetésről van szó. Neki nincs mondanivalója, nincs véleménye, hangzott az ellenséges válasz. Végül bebocsátott a szentélyébe. Régen volt, bizony, nem emlékszem, miként neveltem Chorin Ferenc idős rokonát. Egyre élénkebb beszélgetésünkben már az okos Bandi is részt vett, irodalomról volt szó, Párizsról, ahol mind a hárman éltünk, no persze homlokegyenest más anyagi körülmények között, végül meleg barátságban búcsúztunk. A lépcsőn lefelé szaladva nevettünk, roppant jókedvűek voltunk, és megkönnyebbültek, ezen is túl vagyunk. Így érkeztünk Molnár Erik lakása elé.

– Bemegyünk – mondtam féktelen hangulatomban –, az utasítás szerint minden lakóval beszélnünk kell. Valaki ajtót nyitott, Molnár Erik kijött elénk. Bemutatkoztunk. – Népnevelők vagyunk – mondtam –, Molnár elvtársnak mint a ház egyik lakójának szeretnénk politikai felvilágosító előadást tartani. Nagyot nevetett. Feketekávét és konyakot kaptunk Molnár Eriknél, és remélem, nem veszett kárba az én népnevelői munkám. Fenomenális hangulatban mentünk a napsütötte Szent Domonkos utcába. Havas Bandi feljött velem, és közölte a férjemmel, hogy egészen rendkívüli adottságokkal rendelkező népnevelő vagyok. Kedves, derék, tiszta ember volt. Akkor láttam utoljára.

A NEVES ÍRÓ

A neves író haldoklott. Nevesnek nevezem, mert nevét az országhatáron túl is ismerték. Műveit több idegen nyelvre lefordították, az olvasók elolvasták, azután félretették az antikvárium részére gyülekező könyvek közé. A csekkszámlájára befutott összegek kis hányadát diadalmas arccal nyújtotta át a feleségének. – Gazdálkodj vele okosan, de magadra költsd, nekem megvan mindenem. Mennyi pénze lehet? Hol tartja a betétkönyvét? Hogyan lehetséges, hogy soha, sehonnan nem küldenek elszámolást? Hiszen rövidesen kiderül, az agyvérzés végez vele. Az utolsó óra, az utolsó percek. Az ágy fejénél az orvosprofesszor, daliás, idős úr, az alkalomhoz illő sötét ruha, fekete nyakkendő, vakító fehér ing. A haldokló körül a család: a feleség, a két fiú, egyik sem mai gyerek, a két asszony, három tíz év körüli gyerek, valamint a mostohalány, s az ilyen úri háztartást megillető régi, hűséges szakácsnő, a hasán összekulcsolt ujjak, mint egy füzér kolbász.

A professzor jobb keze a beteg pulzusán, szeme a karóráján. Azután a bal kéz lassan emelkedik, lassan, de egyenletesen, majd kinyúlik teljes magasságában, egy ideig úgy marad, vádlón az égiek felé, s egyszerre lezuhan. – Vége. Ahogy a karmester a szimfónia utolsó taktusa után leejti a kezét, s egyben éppoly színpadias, egyben művészi produkció is. A mostohalány feszülten figyel, s ellenállhatatlanul halk kuncogást hallat. Mintegy jelnek vélik a többiek; sírnak a fiúk, hangosabban a menyek, vinnyognak félősen az unokák, a szakácsnő keresztet vet, és óbégat: – Ez a jó ember… hát ez a jó ember is… A professzor átfogja az asszony vállát, csillapítja: – Nyugodjon meg, asszonyom. Vannak változhatatlan dolgok, s a halál ezeknek a csúcspontja, vagyis… hiszen ért engem… Kissé belezavarodik a mondókájába. A mostohalányra vet ádáz pillantást – hallotta a kuncogást, és ez egészen kihozta a sodrából. A halott fiai hang nélkül törülgetik bőven ömlő könnyeiket. A papa nagyon derék, gyöngéd, jó ember volt, írónak sem az utolsó, ha nem is éppen az első… A két fiatal feleség zokogott, a gyerekek hüppögtek, a szakácsnő kiment, hát ezek most biztosan itt vacsoráznak, utánanéz, mi van a háznál. Az özvegy kibontakozott a professzor karjából, megtántorodott, roppant megható jelenség egy újdonsült özvegy. Talán csak nem ájul el? Nem. Halkan azt mondja: – Ne haragudjatok… szeretnék egyedül maradni… vele… Hogyne, hogyne. A család átvonul a szomszédos ebédlőbe, az a vén trampli már csörömpöl az edénnyel. Az özvegy elővett egy kulcsot. „Készüljön el, asszonyom, a kedves férje menthetetlen, valamennyiünknek nagy veszteség, és a többi, és a többi…” Akkor kivette a férje zsebéből az íróasztal örökké zárt fiókjának kulcsát, s most surranva lépett az asztalhoz. Halkan fordult a kulcs, s halkan, de sebesen motoszkáltak az ujjak.

Pénz sehol. Két betétkönyv, egyik a szakácsnő részére elég smucigul, a másikban 5600 forint az ő nevén. Valahol meg kell lenni a többinek is, százezrek, talán milliók, nevetséges, nem viheti magával a sírba! Egy füzet akadt a kezébe. Kinyitotta. A férje írása. „1976. október 22. Azt mondta, Elzihez megy bridzselni. Elzit felhívtam, nincs otthon, mondta a lánya, Vikihez ment bridzselni. Nem akartam ellenőrizni, hiszen tudom, hogy Oszkárnál van, jó helyen, komplett garzonlakás, lépcsőházi bejárat, csak részint szórakoztat az átlátszó hazudozása, részint sért, hogy ennyire primitív. Tyúkeszűnek mondják a fajtáját. Meggyőződésem, hogy a liba okosabb nála, mert vannak érzelmei és indulatai; egyszer gyerekkoromban egy liba megkergetett. Az imént telefonált, ellenőrizni akarja, nem kerestem-e Elzinél. Mondtam: Mulass jól, drágám, kézcsókom Elzinek.” „1977. december 4. Karácsonyi bevásárlásokra háromezer forintot kért. Parancsolj, kedvesem, de kikötöm, hogy nekem egy doboz cigarettánál többet ne vegyél, megvan mindenem, és ami a fő, itt vagy nekem te. Ha ilyen elképesztő marhaságot mondok, nehezen fojtom vissza a nevetést. Magamban röhögök. Képes elhinni a verébagyával! Azért mégis érdekelne, mit szeret Oszkáron? Buta, mint a Józsi unokám feneke, az arca, mint a tiroli ruhába öltöztetett porcelán babáé, és kockás öltönyt visel, elképesztő! Elvetemült szülő képes Oszkár névre keresztelni a fiát. Azt mondja a csöppségnek: – Ülj a bilire, Oszkár! Itt a finom papi, Oszkár! Mondd, hogy pá, pá, Oszkár… Erre nincs más kifejezés, mint hogy elképesztő.” „1978. február 4. Az írószövetség széfjében tartottam a betétkönyvemet. Ma meghívtam a két fiamat az OTP-be. Egyenlő részre osztva a hatszázharmincezer forintot, két fenntartásos betétkönyvet nyitottam, aláírtuk. Ugyanis kiderült, hogy magas a vérnyomásom, nagyon magas. Gyógyszer a fő táplálékom, s a vérnyomás csökönyösen marad, ahol volt. Tehát felkészültem. Ez a lúd eldorbézolná a keserves keresetemet az ő Oszkárával. És én mit tehetnék ellene? Semmit, magától értetődik, hiszen halott lennék. De mit lehet tudni, mire képes egy halott, ha egyszer megdühödik? Ezért cselekedtem emberhez méltó módon.” „1978. február 14. Arra gondolok, hogy Oszkár mit eszik rajta? Fogyasztja magát, löttyedt a bőre, az arca beesett, a melle keshedt, távolról sem kívánatos

fehérszemély. Nekem mindegy, régen mindegy, fontosabb az a néhány ember, akivel néha elbeszélgetek, és a két hűséges fiam, te jó isten, ez a kisstílű, madárszívű, oszkározó nőci hogyan tudott két ilyen rendes embert a világra hozni? Ha végiggondolom, legjobban az az Oszkár bosszant. Mármint a neve. De hogy ilyen nullával engem, aki mégis adtam valamit az emberiségnek, bátran állíthatom, hogy többet, mint a mesterségemben a kortársaim összessége! Egy nagy nulla ez az Oszkár. Az asszony is nulla. Két nulla! Nagyon jó.” „1978. február 23. A vérnyomásom olyan magas, hogy a professzor csak hümmög, köhint, mintha böfögne. Az a helyzet, hogy rövidesen lefordulok a székről. Észrevettem, hogy ez a sznob, nagyképű fráter, a professzor bűvöli a feleségemet, segíti, ha leül, segíti, ha feláll, a jó ég tudja, még miben áll rendelkezésére. Érdektelen. Nőm kedveli az ilyen nyavalyás pozőröket. Oszkár oszposz a professzor, akit rám tukmált a család. (Feljegyzéseimben nem keresem a válogatott kifejezéseket.) Háromezer svájci frankot utaltak át Genfből, fölvettem a csekkszámláról, és betettem a fiaim betétkönyvére. Jó, becsületes fiúk, nem lángelmék, de ebben az országban kevesen vagyunk zsenik.” „1978. április 1. Felhív a Józsi unokám. Mit szólsz, nagypapa, bemondta a rádió, hogy tilos április elsejei vicceket csinálni. Ugye hülyeség? Hogy lehet ezt ellenőrizni? Valóban, mondtam, nagy hülyeség. A gyerek röhög: Április elseje! Én is nevettem, mert két napja mintha jobban lennék, kedvem volna dolgozni. Füldugaszt veszek, mert a másik szobában gágog az a nő.” „1978. május 16. Új regénybe kezdtem. A francia forradalomban játszódik, a lexikonban utána kell néznem, hogy Josephine mikor…” Az asszony összecsapta a füzetet. Úgy látszik, az utolsó mondatnál rosszul lett, de még volt ereje füzetét a fiókjába zárni. Égett az arca, a szoba forgott körülötte és vele. Egyszóval tudott Oszkárról. A pénzét a fiaira hagyta. A betétkönyv megtámadhatatlan. Mindennek vége. Halvány, elrémítő sejtelem; Oszkárral is vége… ötezer-hatszáz forint örökség, ő löttyedt, keshedt! Undor, borzalom! Ennek az… alaknak… a szobájában sehol egy tükör… De talán a jogdíjakat nem vehetik el tőle. És ha van végrendelet? És ha nem lesz új kiadás a nyavalyás írásaiból? Nehézkesen felállt az íróasztaltól, görnyedten indult kifelé, az arca, a tartása a megtört özvegyé. Utolsó pillantást vetett a halottra, és összerezzent. Mintha a

feje kissé feléje fordult volna, és a száj vigyorogna. Á, képzelődik. Egy pillanatra megállapodott az ágynál, és a halott arcába sziszegte: – Szégyelld magad, te piszok!

A BORBÉLY

A férjem beteg ember volt. Amikor harmincnégy évvel ezelőtt a hosszú menetben gyalogszerrel masírozók közül kimagasodva különböző alantas munkák elvégzésére szólították a fegyveres keretlegények – lépjen ki az a hosszú! –, zokszó nélkül engedelmeskedett, mi mást tehetett volna, majd visszatért a sorba, s gőgösen fölemelt fejjel gyalogolt tovább a határ felé. Körülötte halk panasz, jajszó, siránkozás, az én férjem köhécselt. Azután a lába kellemetlenkedett, habár a kifejezés inkább romantikusan fellengzős, mint a valóság tükrözése. Olyan kis csomaggal indult útnak, mintha cukrászsüteményt vinne egy intim vacsorához, s félcipőben, amely már valahol Esztergomnál úgy feltörte gyalogláshoz nem szokott lábát, hogy felhólyagzott, majd nyílt sebekből vérzett valamennyi lábujja. Rövid pihenőhelyen – hiszen a keretlegény is ember, megszolgált egy kis heverést szalonnázásra, kortyintásra a butykosból – a férjem lehúzta a cipőjét, és sebesült lábát egy Zsuzsi nevű tizenhét éves lány szakszerűen kenegette, bekötözte. Alkonyodott, majd szép csillagos októberi estén a kísérő karszalagosok aludni vágytak, előbb azonban a rájuk bízott menetelőket kellett biztonságba helyezni. Erre a célra megfelelőnek találtak egy padlásteret – csűr volt vagy padlás? –, s ide fölvezényelték a több száz embert. A bejárat közelébe állítottak egy küblit, majd bezárták az ajtót. Boldoguljanak a nyomorultak, ahogy tudnak. A sötétben sírás és átkozódás, kiáltozók és könyörgők egy parányi helyért, s elfeküdtek egymás hasán, fejükkel valakinek a két lába között, s nem volt tenyérnyi üres hely a hodályban, fény sem, csupán hangok, jajongó, méltatlankodó és horkantó is. Valaki időnként felsikoltott: – Én egy negyvenhat kilós ember vagyok! – s egy másik olykor ismételte: – Kérem, ez borzasztó! Férjem a csűr vagy padlás végére került, s fejét elhelyezte a Hunyadi téri csarnok egyik hentesének mellkasán; a hentes jóindulatú, kövér ember volt. Férjem nem

siránkozott, nem is jajgatott, idegessége abban nyilvánult meg, hogy az éjszaka kellős közepén ellenállhatatlan ingert érzett a kimenetelre. Nem tehetett egyebet, elindult a testek között, bukdácsolva és támolyogva, rendkívül sértőnek érezte a felriasztott alvók mocskolódását, s ment, végeláthatatlan vergődés után egészen a kübliig. Az utat visszafelé is meg kellett tennie. Ez bizonyos értelemben könnyebb volt, de ami a felriasztott alvók közötti botorkálását illeti, valóságos kálvária. Megtalálta a maga hentesét, elhelyezkedett annak mellkasán, s halkan, szünet nélkül köhécselt… A dachaui koncentrációs tábor kórházába került mint menthetetlen. Az orvos tüdőasztmát, s bal tüdejében hatalmas kavernát állapított meg. Kapott gyógyszert, meglehet, szenteltvízzel töltött üvegben; köhögési és fuldoklási rohamai között néha nyugalmi állapot. A tábor felszabadulása után egy UNRRAszanatóriumba került, s itt töltött másfél évet. Mesterségesen felhizlalva, szinte felismerhetetlenül, betegen tért haza. Itthon kezelték, lassan visszanyerte eredeti külsejét – szép férfi volt –, s jobb időszakaiban dolgozott, részt vett a társasági és szövetségi életben, kevesebbet köhögött, a légzése is normalizálódott. Nem tartott sokáig. Egy súlyos rohammal kórházba került. A szobatársa, szakállas öreg, szünet nélkül ugatva köhögött és köpködött, az orrát turkálta, de okosabb, ha nem részletezem a szobatárs ténykedéseit. A végeredmény, hogy férjem sebesen elhagyta a kórházi szobát, és hazajött. Nehéz légzése miatt minden mozdulat terhére volt, de betegsége előtt is ügyetlen kezű. Egyszer kialudt a hálószekrénylámpám. Férjem valamit babrált a dróttal, a lámpa kigyulladt, s erre büszkébb volt, mint meglehetősen rövid élete egyikmásik sikeres ténykedésére. Kiszolgáltuk, a Rózsi nevű analfabéta alkalmazott és én. S naponta feljárt hozzá a borbély. A borbély középkorú, gondozott külsejű, bajuszos férfiú. Férjem jó pillanataiban barátságosan elbeszélgetett vele, s ha állapota rosszabbra fordult, indulatosan kifogásolta a borbély munkáját. Az álla szúr. A bal füle alatt tüskés. Ha még nem tudná a mester, ő nem visel bajuszt. A derék ember újra szappanozott, s kaparászott a tökéletesen sima bőrön; a borbély jól értette a dolgát. Amikor kikísértem, s valahogy igyekeztem enyhíteni sérelmein, megjegyezte: – Ideges, kérem, mint afféle beteg ember.

Egyik újabb válságos állapotában megjelent a kezelőorvosa és a szabadság-hegyi tbc-szanatórium igazgató főorvosa. Még aznap mentőkocsival mentünk föl a hegyre. Kilenc esztendőn át az évnek körülbelül a felét a Szabadság-hegyen töltötte. A kezdeti időszakban lejárt a teraszra, a fején kötött sapka – az én kezem munkája –, a szájában örök égő pipa, s elnökölt a körülötte csoportosuló betegek között. Ezekről a betegekről mindig volt mesélnivalója. Az egyik minden mondására kijelentette: – Főszerkesztő uram, ez szelemes volt! – A másik mögötte állt, a kezében gyufásdoboz, hogy tűzzel szolgáljon a gyakran kialvó pipához. Egy ostoba nőnek válogatott gorombaságokat mondott, s a sikongó válasz: – Hallja, maga egy cuki pofa! A borbély minden másodnap feljött a hegyre borotválókészletével, és megszabadította férjemet fölösleges szőrzetétől. Azután ahogy teltek az évek, a borbély is idősebb lett, már jó hatvanas, és a férjem egyre betegebb és ingerlékenyebb. Előfordult, hogy a borbély öt percet késett, s férjem már kikelt az ágyból, háziköntösébe öltözve várakozott egy széken. Az idős borbélyra a gunyoros szemrehányások lavináját zúdította. Legközelebb a megállapított idő előtt érkezett, kifulladva a hegyi úttól és a sietségtől. Férjem rátámadt: – Ne zavarjon! Kint várja meg, míg felkelek. A borbély kiment, várt, az ápolónő intésére ismét benyitott; férjem kilenc éven át egyedül volt ugyanabban a szobában. Az utolsó hónapokban nemegyszer félönkívületi állapotából injekciókkal feltámasztva fekhelyéről, pokollá tette az öreg borbély napjait. – Hová teszi azt a széket? Mit gondol, távgyalogló vagyok? – A borbély öt centiméterrel közelebb húzta a széket. – Magának remeg a keze. Megvágott a fülem alatt. Nem látja, hogy vérzik? Magától kitelik, hogy nem hozott timsót. Az az érzésem, legokosabb volna, ha nyugalomba vonulna. Az ápolónő kölnivízzel lemosta az arcát. Férjem a borbélyra mordult: – Addig üljön le! – Fél perc múlva elhangzott az újabb parancs: – Álljon fel! A hálószekrényen van a pénztárcám – Parancsoljon – mondta a borbély. – Vegye ki a pénzt! Mi vagyok én? Díjbirkózó? A borbély minden alkalommal sírva távozott, sírva ment lefelé a szanatórium kanyargós útján, és könnyezett még a fogaskerekű vasúton is. De jött az utolsó napig, amikor férjem karácsony reggelén holtan feküdt az ágyán.

A temetés… hát istenem, valamelyest hivatalos, nem éppen hivalkodóan díszes, nem is a futószalagon lebonyolított. Elhangzott két szép beszéd, s nem a falba szerelt hangszóró szolgáltatta a mind a hat ravatalozót ellátó Beethoven-zenét, hanem öt szemüveges dalárdista énekelt kottából. Tömegről nem beszélhetek, de volt néhány jó ember, a családtagok és én. Álltunk a nyitott koporsó bal oldalán, szomorú emberek, de egyikünk sem sírt, éppen mert a dolognak volt bizonyos hivatalos jellege. Férjemen a sötétkék „premierruha”, így neveztük, mert színdarabjának bemutatóján ebben hajolt meg, az arca kisimult, rajta béke és derű. Azután láttuk, hogy valaki fölmegy a két lépcsőfokon a nyitott koporsóig, s ott megáll, kezét összekulcsolja. Áll, és nézi halott férjemet, és a szeméből csöndesen, de sűrűn potyognak a könnyek. A borbély volt.

KLINIKAI HALÁL

– Szervusz. – Megcsókolta a férje homlokát. – Hogy vagy? Kérdésére válasz nem érkezett; szemét lehunyta a férfi, nem mozdult. – Halottat játszik – állapította meg az asszony. Az asztal sarkára helyezte a csomagját – keksz, szőlő, kis üveg konyak –, azután leült. Nem nézett a férjére, hiszen komédiázik. A tárt erkélyajtó keretében tündöklik a késő ősz. Enyhén emelkedő szerpentinutak mentén magasba nyúló fák, óriás fenyők, kisebb meg nagyobb csoportokban repkedő madarak, ők tudják, hogy miért erre a fára veszik az irányt, és miért nem a szomszédosra, s pityegnek, csivitelnek, diskurálnak. Időnként az erkéllyel szemközti fán mókus kúszik fölfelé, egy időre megállapodik a kiválasztott ágon, mellső lábával valamit tevékenykedik, azután kúszik, eltűnik, miért, hová – hát igen, jó volna többet tudni a madarakról, mókusokról. Az ágyon fekvő férfi megszólalt. – Irodalommal foglalkozol, és a természettudományi képzettséged nulla. Fogalmad sincs, teszem fel, az ornitológiáról. – A „fogalmad” szót mintha három g betűvel hangsúlyozta volna. – A düh szétvet, amikor látom, írás közben hány kézikönyvet használsz. – Igazad van, tudatlan vagyok. Fogalmam sincs, ez milyen madár – mutatott az

erkély peremén sétáló sárga hasú cinkére. – Rigó! Az asszony mellkasából terjedt fölfelé a nevetés, azután már kis nyögdécselése átváltott nevetésbe. Nevetett a férfi is az ágyban. – Messze vagy. Ide ülj, mellém. – Megfogta az asszony kezét. – Mondtam, hogy ne jöjj fel mindennap a hegyre. Megvagyok nélküled. Olvasok, spintizálok… – Tudom. De nekem jólesik. Pompás a levegő, megnyugtató a csönd. – Ezek szerint téged kezelnek itt, és nem engem. Jellemző. Behunyta a szemét, az arcán sértődött kifejezés. Az asszony nem mozdult, s noha egyenes tartásán nem változtatott, mintha zsugorodott volna. – Nem szeretem, ha az ágyamra ülnek. Csöngess a nővérnek, hogy igazítsa meg a lepedőt. Kötekedett az ápolónővel, az kacarászott. Az asszony az asztal mellett ült. A csöndben megint a férfi szólalt meg. – Az ember epeömlést kap az arckifejezésedtől. Itt fekszem, bezárva egy szobába, meglátogat a feleségem, és nincs semmi mondanivalója. – Fektében kissé meghajolt, és hangját érzelmesen rezegtetve kérdezte: – Mit csinál mindig az én kis feleségem? Remélem, derűsen éli világát, a szép hosszú nyáron mozi, színház… – Nyáron bezárnak a színházak. – Margitszigeti Színpad, Városmajor Színpad, s a többi, s a többi, nem szeretem a helyreigazítást. Kora ifjúságomban rendszeresen szoktattam magam, hogy cáfolhatatlanul nyilatkozzam bármilyen kérdésről, aminthogy azt is elértem ajkam rendszeres beszippantásával, hogy eredendően vastagon lecsüngő szájam elnyerje a mai formáját. Tetszik neked? – Nagyon. – Te is tetszel nekem. De te szándékosan úgy ülsz, hogy elérhetetlen legyél. – Az

asszony visszament az ágyhoz. Megcsókolta a férjét, és az a fülébe mormolta: – Imádlak. Mindig szerettelek, de most imádlak. – Én is téged, drágám. – Drágám! Honnan veszed a kifejezéseidet? Ohnet? Courts-Mahler? Drágám! Hideg futkos a hátamon. Csöngess az ápolónőnek, összezsugorodott a lepedőm. Később megkérdezte: – Anyád hogy van? – Jól, köszönöm. Szeretne meglátogatni, ha nem zavar. – Zavar! Mondd meg anyádnak, hogy nem zavar. Jó kérdés, zavar! Benyitott az orvos injekciós tűvel. Köszöntötte az asszonyt – tessék maradni, egy pillanat –, s a férfi kezén kereste a vénát; a karján nagy terjedelemben véraláfutás sötétlett, a keze sűrűn pettyezett. Az asszony az erkélyen várt, szívében vészes dübörgés, szeméből majdnem kicsordultak a szánalom könnyei, nem szabad, az ember valami egyébre gondol… Az orvos után csukódott az ajtó, visszament a szobába. – Ne siess – mondta a férfi –, élvezd az ózondús levegőt, én várhatok. – Most ment ki az orvos. – Tíz perccel ezelőtt. Óra szerint. Csöngess a nővérnek, csináljon limonádét. – Majd én. – Ne fáradj. De nagyon elgyengülten hagyta, hogy az asszony elkészítse a limonádét. Kis kortyokban ivott, majd megcsókolta a poharat tartó kezet. Az asszony fölegyenesedett – most mi a teendő? Üljön az ágy szélére vagy az asztal mellé? – Érdekes, némely embert nem idegesít, ha álldogálnak az ágya mellett. Én a másik fajtát képviselem. Ülj le! – Igen.

Az ágy szélére ült, a férfi türelmetlenül hadart: – Talán észrevetted, hogy az imént kaptam injekciót. A kezembe. Légy szíves, ne lökdösd a kezemet. Óvatosan bánok vele, mert az egyetlen hely, ahová még sikerül belém nyomni az injekciókat. Máma ez volt a tizenegyedik. Alkonyodott már, a feketéllő fák között egy-egy előbukkanó fénysáv, elhaló madárcsipogás, a kanyargó útról beszédfoszlányok, nevetés, a kavicson súrlódó léptek nesze. Az asszony felírta, másnap mit kell hoznia a férjének, azután búcsúzott, forró csókkal, egészen eltakarva a szenvedő, lehunyt szemű arcot. Az ajtónál volt, amikor a férfi kissé fölemelkedett fektéből. Azt mondta: – Kézcsókom kedves édesanyádnak. A helyzet korántsem mulatságos, a férje menthetetlen beteg, de az asszonyt üldözte a ripacsos, patetikus hanghordozás – kézcsókom kedves édesanyádnak – s a szellemes, gunyoros arc. Kínzó volt a nevetési inger, kikívánkozott halk nyöszörgésben, s a szerpentinutakon sétáló betegek némelyike megnézte a vonagló arcú asszonyt. Otthon megkérdezte az anyja: – Milyennek találtad? Az asszony kabátban, kimerülten végigheveredett a díványon. – Aránylag frissnek. Különösen szellemileg. – Idegesen nevetett. – Anyának kézcsókját küldi, szívesen látja, ha kedve van, holnap jöjjön fel velem. Másnap nyárias melegben, karonfogva sétáltak fel az épülethez. Az asszony kopogott a betegszoba ajtaján, s mert válasz nem érkezett, benyitott, az anyját előreengedte. Az öregasszony – magas, egyenes tartású, nyolcvanadik évében – alvást színlelő vejéhez lépett. – Szervusz, fiam. A férfi kis művi rezzenéssel kinyitotta a szemét. – Ki az, ki az… á, kézcsókom, milyen váratlan látogatás, foglaljon helyet. – A feleségéhez fordult. – Csöngess a nővérnek, emelje meg a párnámat, hogy

jobban lássam a mamát. – Majd én. Üggyel-bajjal sikerült megemelnie a párnát, mert a férfi szándékosan megnehezítette. Azután karját a takaróra fektette, a jelek szerint kellemes csevegésre készült az anyósával. – Kedves mamától, hogy felfáradt a hegyre. Tudom, tudom, az ilyesmi maradandó élmény. Bizonyos korban az asszonyoknak kellemes izgalom, elégtételféle, hogy ezúttal sem én, hanem a másik, a fiatalabb. Érdekes beszédtárgy zsúrokon, a kötőkén, tudod, kérlek, akkor már hálni járt belé a lélek, injekciókkal táplálták. Ránéztem, és azon minutumban láttam, hogy ennek szegénynek befellegzett. – Nevetett, köhögött, elgyötört arca verejtékes. – Mama éppen… még… idejében… Az öregasszony higgadtan felelt. – Jól tudod, hogy nem fogalmazok ilyen vulgárisan, ha a virágvázám darabokra törik, akkor sem mondom, hogy ennek befellegzett. Zsúrok meg kötőkék nálam sohasem voltak, most meg már, hogy a régi embereim sorra lemaradnak mellőlem, veletek beszélgetek, veletek élek. A férfi kissé meghunyászkodva nézett az anyósára: – Jól van, jól van… – Később az orvos jött az injekcióval, az öregasszony búcsúzott, a férfi küldte a feleségét is. – Menj, engem csak zavarsz. Megebédelek, utána alszom egy nagyot. Értsd meg végre, szükségtelen naponta feljönnöd. Na, kézcsókom. Az asszony másnap elmaradt, harmadnap lihegve nyitott a szobába, a tekintetében riadalom. A férfi a hátán feküdt patyolatfehér hálóingben, és a belépő felé fordult. – Hol voltál? Miért nem jöttél? Úgy vártalak. Sovány arcára kis csókok záporoztak, az asszony előrebukó haja elborította, a szúrásoktól eléktelenített szép férfikezet is csókok érték. – Légy szíves, ne csinálj itt jelenetet. Ülj az asztalhoz! Az asszonyt fojtogatták előbbi ellágyulásának s most már a méltatlankodásnak

könnyei. Alighogy leült, elhangzott az újabb parancs: – Elég látványosan jelzed, hogy terhes neked a feljövetel, pihegsz, pihensz. Csöngess a nővérnek. – Mi kell a nővértől? – Eszem egy fürt szőlőt. – Megmosom. A tányért az ágyhoz vitte, s gyáván álldogált, míg a férfi egyetlen szem szőlőt lassan forgatott a szájában. – Ülj mellém. – Nyújtotta a tányért. – Később megeszem. – A felesége kezét fogta. – Furcsa… jobban esik, ha te adod. Férjének lassú haldoklása alatt az asszony kábultan élt az ellentétes érzések zűrzavarában, s most már egyszerre nehezedett rá valamennyi: a szánalom és harag, rémület és bántódottság, forró kívánság a férje látása után, és a menekülés vágya. Azután egyéb is fokozta zaklatott lelkiállapotát. – Légy szíves, csöngess a nővérnek. – Miért? –Arra kértelek, hogy csöngess. – A belépő nővérnek azt mondta: – Kéretem Bucsi doktort. – Új orvos? – kérdezte az asszony. – Új. Fiatal nő volt Bucsi doktor, magas, vékony alak, szikrázóan fekete szemű, egész lénye, a dereka, a karja, az arca szakadatlan mozgás. Az asszonyt gyors bemutatkozással elintézte, széket húzott az ágyhoz. Megkezdett beszélgetést folytattak. A férfi élénk volt, elmésségén az orvosnő hahotázott; az asszony csöndben ült az asztalnál, róla egyik sem vett tudomást. Végül felállt. – Megyek – mondta. – Hozzak valamit holnapután?

– Nem kell semmi. Szervusz. Száguldott lefelé a hegyről. Soha többé! Megvan nélküle is. A kis pimasz doktornő a jelek szerint fél napját nála tölti. Soha többé! Azután harmadnap a betegszobába lépett, és a férje kitárta feléje csontig soványodott karját. – Hol voltál tegnap? Rossz vagy, komisz. – Simogatta a haját, az arcát. – Vedd tudomásul, hogy a betegség tiszteletre méltó, a beteg embert becsülni kell akkor is, ha hétszeres apagyilkos. Az asszony nevetett: – Olyan nincs. Mindenki csak egyetlen saját apát ölhet meg. – Jó hangulatban telt a délután. Az asszony megfésülte a férjét, kölnivízzel mosta az arcát és a mellét, levágta a körmét. Szóba hozza Bucsi doktornőt? A férfi megelőzte. – Esténként itt ül nálam az a liba. Szórakoztat a butasága. Te, ez nem veszi észre, ha ugratom! Késő estig maradt. Lassú pelyhekben szállingózott a hó, az út kavicsán menten elolvadt, az aszott füvön mutatkoztak már hófoltok. Mélységes csönd az úton, az épület kivilágított ablakaival mint úszó óceánjáró. Szalonzenekar muzsikál, estélyi ruhás nők, szmokingos férfiak a tánarketten, hangulatvilágítás, bábeli nyelvzavar, ó, istenem… A kapu előtt gépkocsi nyitott ajtajánál férfi, a tétován szétnéző nőhöz fordul. – Levihetem, asszonyom? Orvos, látásból ismeri. Melléje ült. A Moszkva térig kérem, onnan már autóbusszal a kapumig megyek. A Moszkva téren a kocsi megállt, de a férfi nem nyitott ajtót, kapacitálta: Hazaviszi, semmi az a kis kitérő – hát, ahogy akarja, viszontlátásra. Kellemes kis kaland, zavartalan délután. Az anyja örült a jó hangulatának. Vacsora után beszélgettek, és hosszú szüneteltetés után elindították a lemezjátszót. Másnap sietett a hegyre. – Aludni szeretnék – fogadta a férje –, egy órára ülj le a hallban. Lassan telt az idő, cammogó percek sorakoznak s képeznek különböző formációkat, negyedórát jelez a nagymutató, azután felet. Az asszony halkan

benyitott a betegszobába. Alszik. Nyugodtan, mozdulatlanul fekszik a hátán. És csöndben. Meggyújtotta a hálószekrénylámpát, és a férjére világított. Idegen arc, mintha behálóznák a kidudorodó erek, kemény kőarc, a világosságra rezzenetlen. S nem lélegzik. Az asszony fejét vesztve sietett az orvosi szobába. Az orvos egy pillantást vetett az ágyra, és kiáltott: – Menjen ki! Menjen ki! A folyosón a falnak támaszkodott. Valamiben meg kellene kapaszkodni, mert nem bírja a lába. Az orvos szaladt kifelé, majd vissza a nővérrel, az ajtót becsukták. Meghalt. Jó volna valamibe kapaszkodni. Meghalt. Sokára nyílt az ajtó. Az orvos kimerülten rámosolygott, a nővér átölelte. – Tessék bemenni. A férfi feltámasztva, félig ült az ágyban, arca kisimult, gyöngéden magához vonta az asszonyt. – Jól elaludtam. Az injekció felébresztett. Unatkoztál? – Fogták egymás kezét. – Késő van, menj haza. Holnap látlak? Bement az orvoshoz. – Igen, a klinikai halálból sikerült visszahozni. Nyugodjon meg, asszonyom, mindent megteszünk értékes betegünkért. A kapunál önkéntelenül szétnézett – az orvos kocsija sehol. Kábán elmosolyodott, a tegnapi orvos kellemes ember. Heves szorítást érzett a mellében, a torkában, most leül, képtelen továbbmenni. Azután a lába vitte a megszokott ütemben a szokott irányba az autóbusz-megállóig. Föllépett az üres kocsiba, a Moszkva téren átszállt, és minden nehézség nélkül hazaérkezett. Az anyja megkérdezte: – Mi újság? Azután nyomban magához szorította a lányát, vitte a karosszékig. Az asszony ekkor kezdett sírni, keservesen, majd felállt, és jobbra, balra hajladozva zokogta: – A klinikai halálból hozták vissza. Halott volt, láttam. – Önkívületben gyötörte a kezét, karja meglendült, fuldoklott ömlő könnyeitől. – Halott volt. Szépen elaludt. Visszahozták. Azt hittem… reméltem, hogy még élhetek. Nem vagyok

olyan öreg. Abban bíztam, hogy szabad leszek, nyugalom vár rám, szépség, a saját életem… de visszahozták! Anya, te ezt nem értheted… Az öregasszony bólintott. – Értem, fiam. Értem.

AZ EMELETEM

A ház, amelyben lakom, öreg. Réges-régen születtem a Körút túloldali épületének Dunára néző lakásában, s már akkor beépített volt a széles Körút mindkét sora. A szülőházam is, jelenlegi lakóhelyem is jelentéktelen külsőségekben tér el a kor típusépítkezésétől; négyszögletes udvar vagy téglalap alakú; három emelet, négy emelet, s büszkeségünk a Nádor udvar – ötemeletes felhőkarcoló. A négyzet alakú vagy téglalap udvart körbefutja az akkor gangnak nevezett vaskorlátos folyosó. A házaknak – annak idején – volt két alkalmazottja: a házmester kisebb-nagyobb családdal, és a viceházmester, alárendeltje az előbbinek. A lakóknak házmester úr, alantasa röviden vice. A vice kiürítette az ajtók elé tett szemétvödröket, felmosta a folyosókat és a lépcsőházat, s emlékezetem szerint foglalkozásával együtt járt a szesz mértéktelen fogyasztása. Engem ugyanis, úgy nyolcesztendős lehettem, vicénk erősen szeszes állapotban a karjára ültetett, s a karját velem együtt fórsriftosan, katonás tartásban kifeszítette a harmadik emelet korlátja fölé – alattam a semmi. A vice, aki röviddel ezután vízibetegségben meghalt, büszkén végigmérte a gangon sápítozó sereget, és a fejét rosszallón csóválta, mert anyám elájult. No persze, az érzékeny nagyságák, minden kis izétől odáig vannak. Az én emeletem, ahol harminc esztendő óta lakom, a második egy négyemeletes bérházban, lakásunkban előttünk Somlay Artúr lakott. Indulatos ember volt ez a kiváló színész, klasszikusan szép férfi, s valamely zaklatott lelkiállapotának emlékét őrizte középső szobánk falán egy nyilvánvalóan odavágott tányér főzeléknek jókora, lefelé csorgó nyoma. Szorgos vizsgálattal sem fejtettük meg, zöldborsó, spenót, sárgarépa vagy egyéb tartalma volt a tányérnak, de férjem ragaszkodott a Somlay-hagyatékhoz, s talán három év után váltunk meg a színháztörténeti emléktől.

Amikor beköltöztünk, a ház rendelkezett még a pesti polgári bérházak valamennyi tartozékával. Volt rokonszenves házfelügyelő házaspár két csinos kislánnyal. Segéd-házfelügyelő, feleséges, de gyermektelen, szeszfogyasztása a foglalkozásával járó előírásos, ő azonban az asszonnyal példás egyetértésben hódolt e bódító szenvedélynek. Mosókonyha ajtaja nyílt az udvarra, mellette mángorlóhelyiség, fából készült alkotmány, tankhoz tudnám hasonlítani. Következett az illemhely, ez rendelkezésére állt akár az utcáról betévedt idegennek is. Ott az udvaron sötét, egyszobás lakás is volt vagy három, s a felsoroltak alatt a pince, néhány év előtt részint még óvóhely, ekkor már a lakók téli tüzelőjének lakatra zárt rekeszei. A negyedik emelet fölött a padlás, kötelek hálózatával, a mosott ruha kiteregetésére. A közös helyiségek őre a házfelügyelő, tőle kellett elkérni és visszaszolgáltatni a kulcsokat. A lakások háromnegyed része udvari. Egy frontja utcára néz, lakásomat széles folyosó köti össze a lépcsőházzal – ma már nem írhatom, hogy „lakásunk”, mert egyedüli bérlője vagyok. A háznak talán legrégibb lakója. Ez bizonyos rangot jelent, de bizonyos szempontból ijesztő és hihetetlen. A csecsemő, akit szép mamája jó időben kitolt kocsijával a folyosóra, s elmenőben megálltam lelkendezni: – Milyen aranyos! Édes csöppség! – a szép mama temetésére néhány év előtt szinte az egész ház kivonult, a csecsemő esküvőjén pedig nemrégiben voltam meghívott vendég. De mielőtt szépen sorjában végigmegyek az emeletemen, rátérek az előzményekre. Mivel a lakók többségének otthona az udvarra nyílik, a háziak nagy része ismeri egymást. Gyakori volt a „gangi” terefere, szóváltás is akadt. Volt egy szegény eszelős lányunk is, aki a korlátnak támaszkodva néha két óra hosszat egyfolytában érthetetlen szöveget üvöltött a ház nyilvánosságának. Utcai lakásban az ember nemigen vett részt a ház életében – kijött az előszobából, végigment a rövid és széles folyosón a liftig, ez minden. Nem tudtam, ki lakik alattam és ki fölöttem. Azután négy évvel ezelőtt megkezdtem gangi sétáimat két mankóval, majd két bottal. Föntről leszóltak, lentről fölszóltak: – Hogy van? – Köszönöm, javul, javul… – A felvonóban idegenek is érdeklődtek állapotom felől, s lassanként megtanultam neveket, családi állapotokat: ez férjezett, amaz özvegy, ez gyereket, a másik unokát vár, és így, már egy bottal sántikálva beszélő, de legalábbis köszönő viszonyban voltam a ház lakóival. Változtak a harminc év előtti állapotok, jöttek-mentek a házfelügyelők, és

változtak a lakók. Anyám hajdani szobáját leválasztattam. Most orvosi rendelő, bérlője az orvos apósa. Csöndesebb, kellemesebb szomszédság alig képzelhető, annál csak a szobám másik falával érintkező hajdan volt csecsemő papája kedvesebb a szívemnek. Jóképű és gondosan ápolt külsejű férfiú, előzékeny, figyelmes, mindig segítségre kész, nem hiszem, hogy van hozzá hasonló szomszéd Magyarországon. Következik a lépcsőházi ajtó, az is kétszoba-hallos lakás. Beköltözésünkkor házaspár élt itt két általános iskolás gyerekkel, a mama aranyszőke szépség. Először eltávozott az anya, maradtak hárman. Felserdült a kislány, férjhez ment, maradtak ketten. A fiú megnősült, jelenleg harmincnégy éves családapa, azóta egyedül él itt az apa. Mindig mosolygó, kedves lakótárs. Egy fordulat, a lépcsőházra nyíló ablak, majd egy házaspár udvari, kétszobás, nagyméretű lakása. A férfi villanyszerelő, ezermester. Ha a lakásomban valami javításra szorul, s ez naponta előadódik, villanyszerelés, asztalosmunka, vízcsapjavítás, de hosszú volna ódon holmim romlását felsorolni – az engem tizenhárom éve hűséggel ellátó asszonyom megy T. úrért. T. úr jön, komótosan tesz és vesz, és beszél. Monoton hangon és egyfolytában. Mikor már valahogy az ajtón kívülre sodortuk, mondanivalójának csupán egy epizódjánál tart. Átveszi a pénzt – néha borsos árakat számít –, azután kiderül, hogy rossz a vízcsap, billeg az asztal, leszakad a függöny – hát ez T. úr. A felesége nemrégen még telt, csinos asszony. Házi ruhákat varrt nekem, igazított ezt meg amazt – azután kiderült, hogy súlyos beteg. Valahányszor ránézek, elfog a szánalom. A saroklakásban nagyanya, csinos özvegyasszony lánya, unoka, és egy húsz esztendő óta bénán fekvő öregasszony. – Hány éves a beteg? – kérdezem a csinos fiatalasszonytól. – Hetvennyolc. – Uramisten, velem egykorú. Gyorsan menjünk tovább. Mellettük szép otthonban egy házaspár. Annak idején feltűnően csinos fiatalok költöztek ide két apró gyerekkel. Anyám udvari szobájának nyitott ablakánál kézimunkázott. A két G. gyerek fölmászott az ablakpárkányra, s ott csevegtek, csicseregtek anyám fülébe, aki mindebből egy szót sem hallott. Teltek az évek. A folyosón néha összeakadtam az akkor már szép, nyúlánk iskolás lánnyal, s egy kedves képű sráccal. Azután a lány férjhez ment, a lakodalmi süteményből én is kaptam. Két kis gyermekkel, kocsijukon jönnek látogatóba a G. szülőkhöz, s nősülni készül a fiú is, aki már meglett férfi. A G. szülők elegáns, csinos emberpár, mondhatnám úgy is, hogy szerelmespár. Ha valamiért kocogásom közben bekopogtatok, finom itallal kínálnak, kellemes

negyedórákat töltök velük. Az udvar harmadik oldalán a melléklépcső, régi neve cselédlépcső. Háztartási alkalmazott, üzleti kihordó vagy postás csakis itt közlekedhetett, amint azt a kapualjra kifüggesztett tábla szigorúan előírta. Tehát itt garzonlakása van egy igen jómódú özvegyasszonynak, újabb lakó, nem vagyok vele olyan meghitt viszonyban, mint a többi emeletivel. S az özvegyasszony mellett ugyancsak garzonlakásban lakott egy másik özvegyasszony. Történetemnek ő a hősnője, az eddig írottak a bevezetés. Micinek nevezem, és tagadhatatlanul jó érzés volt, hogy egy évvel idősebb nálam. Különben az első emeleten lakik egy rokonszenves özvegyasszony, nála két esztendővel fiatalabb vagyok, milyen öröm. Tehát Mici nálam is régibb lakó, beköltözésünkkor kedves, jó modorú férjével lakott a nagyméretű garzonlakásban. Több mint húsz esztendővel ezelőtt a férj meghalt, Mici özvegyi nyugdíjából élt. Bennfentesek szerint Micinek voltak értékei, ő azonban egyre hatásosabban alakította a nyomorgó özvegy szerepét. A múló évekkel Miciből nem lett kedves, nyámnyila öregasszony, afféle bólogató, belenyugvó isten rendelésébe, a legkézenfekvőbb – az udvar! – közösségébe illeszkedő öregasszony. Nem. Inkább napról napra fokozódott benne a féltékeny irigység, a bosszúállás, ő tudta, miért, ki ellen. Mindenki gyanús, aki él, nála jobban vagy éppenséggel jól él. Valakit lopással gyanúsít. Kitör az ádáz veszekedés. Másnap reggelre Mici asszony szemétvödre kiürítve az ellenség küszöbe előtt. Éjszaka működik. A kedves, fiatal nagyszülők elvetemült gonosztevők, hiszen unoka ide, unoka oda, úgy élnek, mint az ifjú szerelmesek. Karonfogva járnak, színház, mozi, társaság, a lakásuk zsúfolt csinos holmival, szép a lányuk, elragadóan bájosak az unokák, fontos állást tölt be az apa és nősülni készülő fia is – megérettek Mici gyűlöletére. Az éjszaka sötétjében osonva a folyosóra kirakott cserepekből kitépi a zöld növényeket, s szétszórja, tipor rajtuk. Azután itt vagyok én, közvetlen szomszédja, és ha valaki rászolgált Mici ellenszenvére, az én vagyok. Egyedül élő özvegyasszony vagyok, mint ő. Nagy lakásomban főúri kényelem, sok év óta naponta korán reggel érkező asszonyom kiszolgál, ellát, míg Mici kénytelen magáról gondoskodni. Valami módon kipuhatolta, hogy nyugdíjam magasabb az övénél, s ez vérig sértette. Hát hogy jövök én ahhoz, hogy jövedelmem mellett még az övénél több nyugdíjat is élvezzek? Ekkor hosszú időre beszüntette velem az érintkezést, undorodva elfordult

találkozásainkkor, összeszólalkozott a bejárónőmmel, s azontúl, ha meglátta, kiköpött előtte. A külseje egyre ziláltabb lett, elnyűtt, foltos és szennyes tréningruháján nyaknál és derékon különböző kendők körültekerve. A haja gondatlanul összegereblyézett szénakazal, ősz, ápolatlan, pápaszeme mögött a tágra nyílt szempárral kissé ijesztő jelenség. Az idők folyamán rögeszmeként hatalmasodott el rajta az én létem. Egy napon nem állta tovább, megszólított: – Drága Zsuzsám, miért haragszol rám? – Én? Ugyan, szó sincs róla, ugyan miért haragudnék… – S ezzel elindítottam a lavinát. Álltunk a folyosón, Mici nagyjából a következőket mondta: – Jó neked, Zsuzsám, van segítséged, látod, én mindent magam csinálok, megnézheted, nálam azért rend van. Egyedül mosom a holmimat, nehéz munka, de ügyelek a külsőmre, láthatod. Boldog lehetsz, drága Zsuzsám, van szerető családod, tegnap itt láttam Z. öcsédet, a napokban M.-et és a gyerekeit. Jönnek a barátok, múlt héten X. is meglátogatott. Nekem nincs senkim. Egész családomat kiirtották a németek, az egyetlen bátyám nemrégiben halt meg. Igaz, emlékeztem a fivérére. Nyúzott külsejű, sánta emberke. Egy vidéki szegényházban halt meg. Micinek nem volt családja, barátja, jó ismerőse, jó szomszédja, nem volt senkije. Televíziója sem volt, rossz szeme miatt nem olvasott. Naphosszat a díványán fekve hallgatta a rádiót. Egy késő este becsöngetett. Ne haragudjak, rosszul van, hívjam fel az ügyeletes orvost. A telefonban hosszan kellett magyarázkodnom. Nem én vagyok a beteg, hanem a szomszédasszonyom, hogy hívják az illetőt, hány éves, mit érez, milyen gyógyszert szed – na, végül jött az ügyeletes orvos. Ezután mind gyakrabban megszólalt a halk csöngetés, este kilenckor, tízkor, egyszer éjféltájt. Az ajtóban tántorogva, a falba kapaszkodva Mici. Nem haragszom? De igazán, biztos, hogy nem haragszom? Rosszul van, telefonáljak. Egy idő után csak felhívtam a számot, és átadtam neki a kagylót. Vékony, halódó hangon beleszólt: – Itt Aradi néni… Szimuláns, mondtuk mi, emeletiek, nem betegebb, mint az ő korában valamennyien. Lesett rám, s ha kiléptem az ajtón, nála is nyílt az ajtó. Meg kellett állnom rövid beszélgetésre, a szöveg szóról szóra mindig ugyanaz: Jó nekem, van segítségem. Jó nekem, vannak szerető rokonaim. Jó nekem –

mérhetetlenül sok mindenért jó nekem, míg ő egyedül van, senkije sincs, az utcára sem mehet, fél, hogy elesik. Keserves volt naponta végighallgatnom a jeremiádát, de el is gondolkoztatott. Hiszen gonosz, irigy vénasszony, de valóban magányos, nem egészséges, félig vak, s végül iszonytató volt nekem elképzelése az ő életének. Bekopogtam. – Mici! Egy kis kóstoló! Hálás volt, örvendezett. Minek részletezném a dolgot, egyszóval rendszerré lett szomszédasszonyom kóstoltatása. Azután mondta, hogy nincs házi ruhája. Akadt nálam, örült neki, lesoványodott alakján lógott, lebegett az én ruhám. Téli házi ruhája sem volt. S mindennap, hogy jó nekem, és a többi. Megcsókolta a vállamat. Hogy vagyok a lábammal? Vigyázz magadra, te drága! Nehogy megbetegedj, te áldott… Esténként, ha aznap nem voltam még levegőn, sántikálok a folyosón körbekörbe. Múlt este Mici lakásában hét óra tájt teljes sötétség. Bizonyára lefeküdt, mi egyebet kezdjen az estéivel? Másnap sem láttam Micit. Harmadnap éjszaka tizenkét óra tájt csöngettek, de nem Mici halk, óvatos módján. – Ki az? – Távirat. Átvettem a táviratot, szívszorongva, az efféle küldemény ritkán tudósít örvendetes eseményről. A szöveg első két szava: „Sajnálattal közöljük – a folytatásig, egyszóval a másodpercnek csupán ezredrészéig megsemmisített –, hogy Aradi Béláné ma reggel elhunyt.” A távirat aláírója az Orvostovábbképző Intézet. Kezemben a papír. Meghalt a szimuláns. Kórházi felvételekor engem nevezett meg legközelebbi hozzátartozójának. Ültem az ágyam szélén, és összeszorult a szívem. Ennél már nem lehet valódibb, kegyetlenebb magány. Én voltam legközelebbi hozzátartozója.

EGY GOMBNYOMÁS

Korán érkezett. A széles lépcsősor közelében álltak néhányan: férfiak, idősebb és fiatal korosztály, a húszéves fiú sötétkék farmerban, a meglettebb korúak is sötét öltönyt viseltek – barnát, szürkét, csíkosat és egyszínűt –, ki milyent. A hozzájuk tartozó asszonyok egymás között diskuráltak, két fiatal lány föl és alá sétált, beszélgettek, néha halkan nevetgéltek. A család. Furcsa népség, így hallotta emlegetni. Művészek, tudósok, rendben van, azért legalább a nők öltözhettek volna az alkalomhoz illőbben. Szoknya, pulóver – a fekete, bodros hajú, zavarba ejtő tengerzöld szempárral volna a neves történész? Egyetemi tanár. Miniszoknyát ma már nem viselnek. Hm. A nőíró nem ismerte a családot, s úgy határozott, inkább akkor mutatkozik be, ha együtt lesz baráti köre és a hivatalos személyek. Egyetlen pillantással felmérte a helyzetet: két Lada gépkocsi, a lépcsősor tetején két kandeláber lángja a napsütéssel egyesül, no igen, így képzelte, nem nagy ügy. A fölfelé vezető főútról mellékösvényre tért. Ácsorgás közben unottan olvasta a neveket: Lohinai család. Lohinai, Lohinai, valahonnan ismerős, egy Lohinaival találkozott, de hol, mikor? Mindegy. Balogh Eszter, atyaúristen, közel százéves volt ez a Balogh Eszter. S közben a lenti térséget is szemmel tartotta. Lassan szállingóztak az emberek, tehát visszafordult. Szervusz, szervusz. Te honnan jössz? Korábban indultam, hogy fölkeressem a nagynénémet. Mi van? Az égvilágon semmi. Az újságíró, dús pakomparttal ékes, testes úriember, ujjával nem érintve, ügyesen tartotta szája sarkában a cigarettáját, legyintett. – Semmi. A kétezrem, ami tegnap elúszott az ügetőn, neki semmi. – Mire tettél? – Arra a négyballábú irálisra. – Favoritra sohasem játszom. – Az egésznek csak akkor van értelme, ha bejön a hármas befutó.

– Marhaság! A gépkocsiból nehézkesen kikászálódott egy a középkor végső határán levő hórihorgas, sovány férfi, majd a kocsi nyitott ajtajához támaszkodva újságot olvasott. A feje lassú, kis előrelendülő mozdulatokat végzett, mintha helyeselné a lapban írottakat. Újságját a kocsi ülésére hajítva közeledett a csoporthoz, az ütemes bólogatás azonban szemmel láthatólag lényének egyik jellegzetessége volt. A felhőtlen nyári napsütésben feltűnt fekete öltönyével is. Rosszkedvű üdvözlő dörmögésére a pakompartos újságíró elegáns hellóval felelt. Egy olyan jó negyvenes író vállon veregette a fekete öltönyös férfiút. – Hallom, te vagy az ünnepi szónok. A felcsattanó hang hevesebb mozgásra késztette az ideges fejet. – Közlöm veled, hogy érdemtelen vagyok a kitüntetésre, de az Alap ragaszkodott hozzám. Nem vagyok hivatásos szónok. Életemben háromszor láttam… – Nananana! Annak idején a szövetségben mindig mellette ültél, röhigcséltetek, pusmogtatok. – Pusmogott a fene. – Megpaskolta a nőíró kezét. – Mi újság, Babuli? A nőíró vállat vont. – Még kérdezed? Tegnap bent voltam a kiadónál. Mit gondolsz, hány példányban hozzák ki az új ifjúsági regényemet? – A hangja sértődötten nyafkásra változott. – Fogózz meg! Nyolcezer példányban! – Példátlan – mondta közönyösen a pakompartos, s jó messzire köpte a lucskos cigarettavéget. – Tökigaz, Babuli. Az állam rajtunk spórol, a honoráriumon, a példányszámon… Fiatal férfi méltatlankodott. Jóképű fiatal férfi volt az álláig lógó bajusz ellenére. Egy hallgatag, szemüveges úriember csatlakozott az előtte szólóhoz. – Nekünk lefelé megy, mások fölfelé buknak. Új hivatal, új titkárral, gépírónő, gépkocsi, bőrgarnitúra, horribilis nyugdíj…

– Ez az! – Apropó – a pakompartos új cigarettára gyújtott, s körülnézett. – Ki képviseli a pártot? – Valamelyik középkáder. Közben lassan gyülekezett a közönség. Volt, akit a maga dolgán túl vonzott a lobogó kandeláber, mások felismerték az újságírót a televízióból, s érkezett néhány pályatárs is, két nő virággal. Körülnéztek, hol találnak kukát a selyempapírnak. Egy nagyon öreg férfi is jött fiatal fiú karjába kapaszkodva, ez némi élénkséget keltett. – Kimozdult az öreg! – Azt mondják, egészen süket. – Legalább nem hallja a beszédedet. – Pofaszakállas az alkalomhoz méltatlan harsány nevetéssel honorálta saját humorát, s mert az ünnepi szónok oldalba bökte, halkabbra fogta a hangját. – Becsszavamra, engem meghat. Ennyi évtized után sem felejt. Ez igen! – Volt közöttük valami? Ezt a fiatal, az imént méltatlankodó férfi kérdezte, s egyszerre többen magyaráztak a tájékozatlannak. – Mi az hogy! Híres ügy annak idején, válás, botrány… Persze nem az öreg volt az egyetlen. Azt mondják, boldogult Benczével is. Hogy is hívták a színészt? Vele is egy kis techtli-mechtli… Zajtalanul fordult be a kapun egy nagy fekete gépkocsi. – Megérkezett pártunk és kormányunk képviselője – mondta a vidám újságíró. – Ki ez? – Ördög tudja. Valami államtitkár. Új ember. – A szövetségből kit küldenek? – A titkár titkárát.

Ezen jól lehetett volna nevetni, de inkább csak kis kuncogások hallatszottak. S új autó is érkezett, az egyik kiadóvállalat főlektorát hozta, röviddel utána az ifjúsági kiadó képviseletében egy fiatalon kopaszodó kis úr jött. Összegyűlt vagy száz ember; a család egy idő óta bent tartózkodott a helyiségben, s lassan befelé szállingóztak a többiek is. A család kevéssé rendezett sorban elhelyezkedett a bal oldalon, ki a falat támasztotta, ki a mellette állóval folytatott halk eszmecserét, az aránylag sötét színű öltönyt viselő két középkorú férfi rokon arcán töprengő kifejezés, és talán bánat. Furcsa. Igazán furcsa lesz ezután. A nőíró szemügyre vette a megjelenteket. Néhány idősebb író, a két nő elhelyezi virágját a négy koszorú tövében. Idegenek is letesznek egy-egy szál szegfűt. Az ünnepség gyér látogatottsága érthető, hiszen a fiatalok nem is ismerték. A hetilap szerkesztőségében a hivatalos jelentést olvasva egyik munkatárs azt mondta: – Hát ez még élt? – A fiatalok a műveit sem ismerték, s ez így van rendjén, a fiatalok egymás írását olvassák mohón és kritikusan. A közönség körében sok az idősebb nő, az „olvasók”, s az érzékenyebbje, akit a hosszú élet sok viszontagsága sírni tanított, zsebkendőjével a szemét törülgeti. A szertartás még nem kezdődött, a néhány író és a pofaszakállas türelmetlenkedett. Mire várnak? – Hát a pap, a ministráns, a kántor, a kórus… – Hülye. A zenét magnetofon szolgáltatja. – Ismét egyesül boldogult férjével. A szövetség bölcs előrelátással annak idején kétszemélyes fülkét vásárolt. A rokonok csöndben várakoztak, mintha az ügy egyedül rájuk tartozna. Nem vették tudomásul az írókat, a nőírót, az idős olvasókat, sem a betévedt kíváncsiakat. Hiányoztak a régi barátnők, s az öreg süket író kivételével a régi barátok. Ez is a dolgok rendjéhez tartozik. A barátok száma évről évre fogyott, ennek a szíve mondta fel a szolgálatot, mivel végül is unalmas a folytonos, monoton dobogás a mellkasban, a másiknál kiderült – elgondolni is borzalom –, hogy a daganat rosszindulatú – egyszóval lehet mondani, szerény társaság verődött össze. A fekete kocsin érkezett ismeretlen úr kezében papír, szerencsére nem valami nagy paksaméta, nincs keservesebb a végtelenbe nyúló frázisok meghallgatásánál. A pakompartos újságíró ezt is nehezen viselte el, hiányzott a

szája szögletében ügyesen elhelyezkedő cigaretta. A beszéd után csönd, semmi újrázást követelő vastaps, s előrelépett a szövetségi ember, s igen szívélyes megemlékezést vágott ki. Következett az Alap hórihorgas embere. Míg a szavakat keresgélte, sűrűn lendült előre a feje, majd vissza a helyére, azután valamelyest belelendült a szónoklásba, s mikor ezen szavakkal befejezte: – Isten veled, kedves jó kartárs! – Még a hangja is remegett. Pillanatokig senki sem mozdult. Azután a négy koszorú és a csokrok felé indultak az alkalmazottak. Megnyomtak egy gombot – micsoda megkönnyebbülés! Túlvagyok a dolgon. Jelentéktelen ceremónia volt, de nekem már ez is terhes, minden fáraszt, hiába, így van ez, és nincs másként. Egy villanásnyi időre láttam még a két unokaöcsém töprengő arcát. Furcsa. Megszokja az ember. Egyelőre furcsa.

A SÁRKÁNY

Fölfelé menet a családdal haladt. A megboldogultnak fiatalasszony unokája vette észre a magányosan álldogálót, és karon fogta. – Janka néni volt a legközelebbi hozzátartozója. – Túlzás. A legrégibb barátnője. – Nem a vérségi kapcsolaton múlik. – Ünnepélyes lassúsággal meneteltek, a fiatal nő halkan folytatta. – Amióta visszaemlékszem, minden vasárnap kirándultak, igaz? – Az öregasszony bólintott. – Időnként felhívtam telefonon. Hogy van, nagymama? Jól, fiam. Vasárnap hajóúton voltunk Jankával. Délután meglátogat Janka. Holnap Jankához megyek. – A fiatal nő ezen eltöprengett, s szorosabban fogta karját az öregasszonynak, mert az hallhatóan lélegzett. – Többet kellett volna törődnünk vele. De megnyugtató volt a tudat, hogy nagymamát kielégíti Janka néni társasága, nem igényel többet, mint hogy hébehóba együtt töltsön egy órát a családdal. – Várt, de válasz nem érkezett. – Elfoglalt emberek vagyunk. Apa sokat utazik. Nekem a lektori munkám mellett a háztartás, a férjem… – Hogyne, tudom.

Szépen felpúpozták a földet, ideiglenes fakeresztet szúrtak fejtől – dr. Hantos Bella élt nyolcvannégy évet –, megbolydult a lefelé haladó menet rendje. Hangos beszéd, nevetés is hangzott, sokan szinte szaladtak: jó túl lenni az effélén! Az öregasszony végül utolsóként bandukolt. A bejáratnál gépkocsik, búcsúzkodó csoportok. Egy sovány kis idős úr észrevette a magányos asszonyt. Kezet szorítottak, s a feketébe öltözött elegáns kis úr vezette özvegy Betegh Károlyné Filep Jankát sötétkék autója felé. Két nő, az egyik középkorú, a másik fiatal, állt a kocsinál. – A feleségem, a lányom, doktor Beteghné őnagysága, sokat meséltem nektek az én Betegh Károly mesteremről, a kiváló… – Persze, apa, szállj be. – A fiatal nő elhelyezkedett a kormánynál, mellette az anyja. A kis úr gyöngéden érintette a szabadkozó asszony könyökét. – Hazavisszük, mi sem magától értetődőbb! Fő utca? A régi lakás? Buta helyzet. A két nő nehezen titkolja türelmetlenségét. A motor zúg, indulnak a Németvölgyi úton. – Fél kettőre vártak – mondta halkan az anya, és a karórájára nézett. – Kellemetlen – vont vállat a lánya. S mert feltételezte, hogy az efféle öreg nő kisebb-nagyobb mértékben süket, a még felvont vállát egy árnyalattal hátrább taszította – Hány éves lehet? – Nyolcvan és a halál között – mondta halkan az anya. – Nyolcvannégy elmúltam, kedvesem – szólt nyájasan Filep Janka. A mellette ülő férfi egészen feléje fordult, s merő hódolattal a hangjában, mintegy megsemmisítve az iméntieket, kérdezte: – Hogy él, asszonyom? Nagy öröm, hogy látom a mesterem régi tevékeny munkatársát. – Az írásait rendezem, és ez hosszú időre elfoglal. Az előadásait nem publikálta, töméntelen jegyzet, félbemaradt cikk, mindez kusza összevisszaságban – elmosolyodott. – Annyi munkát jelent, mint egy nagytakarítás a Parlamentben. – Az Akadémia… – Küldtek egy fiatalembert, de szívesebben csinálom egyedül. Jó érzés, hogy még hasznát veszem a diplomámnak. A kis úriember a kapuig kísérte, kézcsókkal búcsúzott. Az öregasszony indult a felvonóhoz. Érthetetlen és szorongató, hogy az utolsó kiránduláson volt Bellával.

Nagy a lakás. Sok éven át megfelelt a követelményeknek, négy szoba, hall. A férje dolgozószobája, a háló, egy udvarra néző a lányának, a fogadószoba, és az ebédlőnek berendezett hall. Azután férjhez ment a lány, a szobáját és a konyhát leválasztották, átalakult a lakás. Két és fél évvel ezelőtt meghalt a férje, ismét kőművesek, takarítóvállalat – de a két szoba hall is fölösleges, csak munkát jelent. Egyik helyiségben az éjszakát tölti, a nappalt férje dolgozószobájának nagy diplomataíróasztalánál. A hall egy ideig hivatást töltött be, minden hétfőn meglátogatták a barátnői, úgy nagyjából a korosztályához tartozók. Különös módon egyik a másik után jobblétre szenderült. A kifejezés ironikus agy szüleménye, jelzi, hogy a létnél van jobb lét is, a nemlét. A család, isten tartsa meg őket, elfoglalt emberekből áll. A lánya „felugrik egy percre”, olykor a két unokával, egy fiú, egy lány, szia, nagymama, hogy vagy, s kiabálnak, meggyőződésük, hogy az öregember kisebb-nagyobb mértékben süket, igaz, a kedves idős professzor családjának női tagjai is így vélték, nos, hiszen nincs semmi baj. Levetette a fekete ruhát, átöltözött a szürke mintás pongyolába, elég a gyászból. Egy csésze feketekávé, hallatlan jó érzés az íróasztalhoz ülni. Átolvas minden szelet papírt, bizonyos rendszerbe rakja, dobozok és dossziék veszik körűl, délután hat óráig dolgozik, azután Bella… A mellét ért ütés váratlan és heves. Esténként többé nem folytat órás telefonbeszélgetést Bellával, pedig délután együtt sétáltak a Margitszigeten, s másnap is találkoztak, és soha többé. Talán jobb, ha most pihen egy órát a kereveten, magával viszi a telefont. Csöndes napok. Néha elhúz az ablak alatt egy gépkocsi, fékez vagy dudál. Felveszi a kagylót – halló! –, á, senki, tévedett. Azután valóban csönget a készülék; a lánya érdeklődik, hogy vagy, anya, dolgozol? Okosan. A napokban felugrom, vigyázz magadra. A lánya időt szakít a látogatásra, hébe-hóba, így mondta Bella unokája. Ennek a hébe-hóbának ódon hangzása van, az ember nem várná modern ifjú nőtől. Csinos asszony, sudár magas, mint a nyárfa teteje, tréfás, hogy csupán a teteje sudár magas a nyárfának. Mintha csöngettek volna. Úgy van, a villany- és gázszámla, plusz lakbér.

– Az asszony nincs itt? – kérdezte a díjbeszedő. – Minden kedden jön. – Aha. Kedden jön az asszony. Várja a keddet, mert az asszony alaposan kitakarítja a lakást, bevásárol, főz két-három napra, tiszta, megbízható, de milyen megkönnyebbülés, amikor elmegy. Sunyi, alattomos, hízelgő teremtés, eszes és ügyes, nem tűr beleszólást a dolgába. A legártatlanabb megjegyzésre durván, trágár kifejezésekkel reagál. Szép nyári és téli napokon vendéglőben ebédel Bellával, szeretik a kedves, barátságos Disznófő éttermet – igaz, Bella a Farkasréten, az ember olykor megfeledkezik róla. Egyszóval nagy a lakás, a hall is fölösleges, hiszen a régi kedves emberei jobblétre szenderültek. Minden hétfőn teát ittak, szendvicset, gyümölcsöt ettek a hallban…

1976. március 12.

A naplómban utolsó dátum 1973. augusztus 17. Akkor írnom kellett, nyomasztott a mondanivaló. Előző napon közölte velem doktor Osváth, hogy a daganat rosszindulatú, sajnos el kell készülni… A jó hír, a rossz hír bizonyos közhely formájában érkezik az emberhez. Bella táviratozott Warnemündéből: „Az idő felséges, élek, mint hal a vízben…” Doktor Osváth: „Sajnos el kell készülni…” így egyszerűbb, séma, amit a készletből alkalmanként elővesz az ember. Majdnem egy esztendeig készültem, gyötrelmes időszak. Most is szükségét érzem, hogy beszéljek valakivel, ha választ nem is kapok. A napok és hetek száguldanak, mintha beneveztek volna a Király-díjra; a vőm nagy szakértője a lóversenynek, Széchenyi István kezdeményezésének idejétől kezdve ismeri valamennyi híres istállótulajdonos, zsoké és versenyló nevét, mint mondja, ez együtt jár a hivatásával – elrohant majdnem fél év, hogy kikísértük Bellát. Közvetlenül ezután a vőmet kinevezték a moszkvai magyar nagykövetség kereskedelmi attaséjának. Egyszer itthon töltöttek néhány napot a gyerekek nélkül. Nehezen szokom meg, hogy teljesen magamra maradtam. Míg Bella élt, fél napom munkában, másik fele az ősrégi, meghitt barátság egyhangú, mégis mindig változatos légkörében telt. Íróasztalom mellett az ablak előtt sorakoznak

a dobozok, az asztalon kartotékok, minden cédulázva, s lassan elkészülök, egyszóval… Mintha csöngetett volna a telefon, de tévedtem. Egyszóval mind lassabban végzem a munkámat. Az Akadémiáról itt járt az a bizonyos fiatal munkatárs, hogyne, mondtam, nemsokára befejezem. Ravaszkodom, lassítok a munkán, hogy tovább tartson. Néhány cikket, jegyzetet többször is átnézek, első olvasásra sok mindent nem értek, s ez meglep. Büszke volt rám, hangoztatta, hogy „a munkatársam”. Kihullott az emlékezetemből, mikor és hol hangzott el ez vagy az az előadás, soha nem írt dátumot. Vannak befejezetlen kéziratok, amelynek a témáját velem beszélte meg, s nem jut eszembe, mi is volt a mondanivaló lényege. Töröm a fejemet, örvendetes, ha sikerül rekonstruálnom a dolgot. A … kritikus, költő és kora című kéziraton olvashatatlan a név, a félben maradt szövegben számtalan író, kritikus és tudós a reformkorból, s nem jut eszembe, kinek a neve köré csoportosul a mondanivaló. Ez bosszant, idegesít. Segédkönyveket kell igénybe vennem, ámbár ez magától értetődik, nincs semmi baj. Rövidesen betöltöm a nyolcvanötödik évemet, magas kor, tudom, de nem vonz a tétlen élet. Majd meglátjuk, majd, majd.

A dobozokat, dossziékat elvitték. Csupasz az íróasztal, kihalt a szoba, idegen a lakás. Céltalanul bolyongott, azután a Csehov-életmű harmadik kötetével elhelyezkedett egy karosszékben. A szeme előtt elmosódtak a betűk, s egy ideig összekulcsolt kézzel üldögélt. Lassan vánszorgó órák. Megvacsorázik, azután nézi a televíziót. Kedden azt mondta az asszony, s habár jóindulattal, mintha ráförmedne az emberre: – Maholnap oda a tavasz, a nagysága meg ül itt a szobában. Amiért a Bella nagysága meghalt, nem süllyedt el a Margitsziget meg a kocsmák. Nekem meg csak utamban van. A nyers hang ezúttal inkább jólesett, felüdítette, hiába, eszes az asszony a maga faragatlan módján. A mellékutcák kertjeiben virágzik a futórózsa, a dús lombú fák alatt árnyék, futkározó szellő. Sokan élnek magányosan, meg kell szokni – nincs mese –, mondaná a veje. Bellával turistadresszbe öltöztek: a szokottnál rövidebb szoknya, kiskabát, a vállra akasztott táska elemózsiával, utolsó időben

Bella botot vitt magával. Hol rátámaszkodott, hol beszéd közben lóbálta, ficsúrosan. Elmosolyodott. Eredeti öreg nő volt a barátnője, vastag hangú, határozott, érzelmességtől mentes – de engem szeretett! –, állapította meg az öregasszony, s melegség és fájdalom futkorászott a szíve tájékán. A kora nyár bódító illatú, vonzó. A tükör barázdás, halvány öreg arcot mutatott, s ez elrettentette, öreg, de nem tehetetlen öreg. Magára öltötte az ujjnyival rövidebb szoknyát, vállán a táska, celofánba csomagolt vajas-sajtos kenyér, papírpohár kefir. A Városmajor fogaskerekű-állomás pavilonjában nézegette a heti és havi folyóiratokat, azután találomra vett két újságot. A Széchenyi-hegyi megállóval szemben park. Sétautak, padok, a szokatlan színekben parádézó galambok lusta nemtörődömséggel szinte az ember lábáig billegnek. Az a bizonyos ózondús levegő, amit úgy élveztek Bellával. Séta körben a kacskaringós utakon, azután leült egy padra. A hetilapban kevés szépirodalom, üde kis pletykarovat, az utolsó előtti oldalon keresztrejtvény. Ezt hosszan, érdeklődéssel nézegette. Számok, kérdések. Mi lehet? Mindegy, nem érdekes, a napilapok vasárnapi számában is látott ilyesmit. Arcát a nap felé fordította. Otthon a tükör kissé lebarnult arcát mutatta, no persze, szarkalábak metszik keresztül és kasul, nem számít, mindegy. Kettébe hasítja a szobát a nap aranyló csíkja, benne milliónyi pontocska izeg és mozog, milyen szép! Jó volna kiugrani az ágyból, sebesen öltözni, de ez már nem megy, hát csak szépen, komótosan, ráér. Kellemes a Széchenyi-hegyi park, de naponta kissé fárasztó, s a változatosság jót tesz. Félórát sétál a Margitszigeten, azután egy padon pihen, olvas. Furcsa állat az ember, lám, szépen megszokta, hogy egyedül járkál, s élvezi a magányt, a csöndet, nem kötődik senkihez és semmihez, furcsa. A szeretett jó Bella hiányzik, de az ember él tovább, s őrzi testi és szellemi erejét. A külsejére is vigyáz, kellemetlen látvány a gondozatlan öreg. A tükör mutatja a fonnyadást, mit lehet tenni, de „blaue Augen wie Veilchen in Milch gekocht, und lilienweiss gepuderte Haar…”, Goethe? Inkább Lenau. Talán Heine, na, majd eszébe jut. Az újságpavilonos ismerte már: Nagyvilág, Tükör, Élet és Irodalom. Nagy formátumú keresztrejtvényújságot kínált. Ehhez nem értek, mosolyodott el az öregasszony. Vigye a Fülest, abban van olvasnivaló is, változatos tartalom. Jó, köszönöm. A Fülesben keresztrejtvények, azután „olasz módra”, s másfajta is, rajzok, tréfák.

Vízszintes és függőleges kérdések. Bizonyára nem boszorkányság, ámde az ember inkább olvasással tölti az idejét. Hosszabbak a napok, lassan jön az este, hét órakor még inkább csak alkonyat. Odalent az utcán lassan ődöngő emberek, ölelkező fiatalok. A televízióban semmi kívánatos műsor. Lassan pepecselt a vacsorájával, nyolc órakor lefeküdt, sóhajtott; hiányzik az elfoglaltság, és nyomasztó körülötte a csönd. Senki sem látogatja, hallgat a telefon. Kedden jön az asszony, de a lénye fárasztó, terhes, szükséges rossz. Hálószekrényén a keresztrejtvényújság, szórakozottan nézegette. Négy hosszú sor, idézet egy Berzsenyi-versből. Atyaisten, hát ki emlékszik Berzsenyi összes költeményére? Megoldhatatlan feladat. Talán ha a könnyebb kérdésekre feleletet talál. Golyóstoll az íróasztalon. Kilépett az ágyból, nem kell ugrálni, a sietéstől szívdobogást kap. Lássuk: szürrealista festő (Salvador) – gondosan beírta nagybetűkkel: Dali. Kellemes érzés, enyhe izgalom, ha egy-egy kérdésre választ talál. Később megint felkelt a Világatlaszért, japán kikötőváros, megvan! S milyen hallatlan elégtétel, kialakult a Berzsenyi-vers négy sora. Nagy ég, éjfél van. Eloltotta a villanyt. Másnap reggel berontott az asszony seprűjével, rongyaival, az öregasszony menekült előle a fürdőszobába. Mikor felöltözve, útra készen visszatért, az asszony nyers nevetése fogadta. – Látom, nagyságám a Fülest olvassa. Akár az unokám, az lenyúzza érte a bőrömet. Míg a Margitsziget rózsakertjében üldögélt, igyekezett szabadulni rossz érzésétől. Végre is mit törődik az asszony fecsegésével? Beleüti az orrát olyasmibe, ami nem rá tartozik. A keresztrejtvényfejtés szórakoztató, és egy megjegyzés nem veszi el a kedvét. Következő héten is megvásárolta a Fülest. Az ismerős hírlapárus nagy formátumú rejtvényújságot kínált, azt is megvette. Sétált, olvasott, egyet és mást főzött magának, azután rejtvényt fejtett, a feladat olykor többnapos munkát igényelt, önmaga előtt is restellte gyávaságát, de a már fölösleges lapokat a kukába dobta, s amivel foglalkozott, azt a fehérneműs szekrénybe rejtette az asszony elől.

1978. május 7.

Kezembe került ez a füzet, az üres papír vonzza az én öreg szememet – betöltöttem a nyolcvanhetedik évemet. Nincs okom panaszra, az én koromban mi sem magától értetődőbb, mint hogy nehezebben lélegzik az ember, fárasztja a járás. Ennek ellenére jól telnek a napok, rövid séta a parkig, nézem a hintázó, csúszkáló gyerekeket. Keveset olvasok, gyengül a látásom, a rejtvényfejtéshez gyakran nagyítót használok. Rossz érzés, hogy a Fülest dugdosnom kell az asszony elől. Eszembe jut az édesanyám réges-régi barátnője – mi is volt a neve? Nézzék, hogy kiment a fejemből. U betűre emlékszem, Unger, Urbach – mindegy, majd az emlékezetembe ugrik a név. Homlokegyenest más mentalitás volt, mint az én dolgozó, tanárnő édesanyám. Gazdag özvegyasszony, egy belvárosi panzióban lakott, majd eszembe jut az utca neve, nagy, erkélyes szobában. Ágyához kapta a reggelit, szobalány takarított, fehér kesztyűs inas szolgált fel ebédnél, vacsoránál, az öregasszony – legalábbis én akkor öregnek láttam – élt, mint az isten Párizsban. Minden hétfőn jöttek anyámhoz barátnők, kolléganők, és ez a bizonyos néni – megvan! Mi, gyerekek, Hubecer néninek hívtuk, sógornője egy európai hírű zeneszerző-hegedűművésznek, lánya a Vígszínház egyik vezető művésznője. Anyám hétfői vendégei közül összeszedte a ramslipartiját. Kezén, nyakán, a fülében briliáns, egyszóval egy világrész választotta el anyámtól, mégis jó barát volt, érdeklődő, segíteni kész. Váratlanul meghalt a színésznő lánya. A szigeti Nagyszállóba költözött gyászával, anyám itt kereste fel részvétlátogatásra. Hubecer néni ramslizott a kertben, s azt mondta: – Mit szólsz az esethez! Arra gondoltam, milyen jó megoldás volna nekem az Irányi utcai – lám, egyszerre eszembe jutott az utcanév! – panzió. Kicserélhetném a lakásomat kisebbre, de ezzel nincs megoldva az ellátásom, bizony nehezemre esik fölkelni, reggelit készíteni… Hallom, vannak otthonok idősek részére, de tudtommal nincs külön szoba, hová tenném a könyvtáram, és elképzelhetetlen az életem idegenekkel összezárva. A pavilonos ember rám erőltetett egy újságot mindenféle – ejnye, hogyan is mondta? Mindegy. Majd átnézem – barkácsolás, persze. Fölösleges, de azért – a telefon!

A minisztériumot keresték. Egyszóval fölösleges, fiataloknak való, mindegy, egyszer majd átnézem.

Mennyi régi lom, levelek, fényképek. Egyik fiók mélyén régi franciakártyacsomagok. Fiatal lány korában rakosgatta a lapokat, ha kijön a pasziánsz, szereti Betegh Károly, ha nem jön ki, baj, nagy baj… Hogyan is volt? Négy sorban tíztíz lap, pirosra feketét, feketére pirosat… íróasztalán elmélyülten rakosgatta a lapokat. Az asszony kezében a tollseprű, mint kivont kard. – Nicsak, kártyát vetünk? Mire gondolt a nagysága? Szeret, nem szeret? – És vihogott a maga otromba módján. Összeseperte a lapokat. A kártya visszakerült a lomok közé. Az asszony mindentől elveszi a kedvét. Délutáni szunyókálása után lecsillapodott. Nem mond le a szórakozásáról, de bosszantó, hogy a kártyát is dugdosnia kell az asszony elől. Akárcsak a barkácsolóújságot, amit botorul az íróasztalán hagyott. – Az unokám is ezt bújja – mondta az asszony. Vajon mi érdekli az unokát? Lapozgatott az újságban. Ügyes dolgokat készíthet a gyermek fából, drótból, gyurmából, papírból, egyszerű szerszámok, tollkés, olló, kis fűrész, ragasztó. Készült eldobni az újságot, azután mégis többi rejtett holmijához tette. Nyomasztó a téli délután, négy órakor már este telepszik a városra, odakint borzongató hideg. A lakást jól fűtik, kényelmes a karosszék, kezében a Kortárs. Lapozgat; új nevek, idegen a mondanivaló, a verseket nem érti, egyiket-másikat kétszer is elolvassa, bosszantó, hát ez mi? A Nagyvilág. Némelyik író ismerős, mégis leteszi a lapot, az olvasás megerőlteti a szemét. Az öregasszony üldögélt, összekulcsolt keze az ölében. A jelen bizony sivár, ember magányosabb már nem is lehet. Megkapaszkodott a múltjában, keresgélte össze az emlékeket, s botorkált, tévelygett. Mikor is történt? Hogyan is hívták? Fekhelye fölött az édesanyja portréja, feléje fordult, mert egyszeriben elmosódottan látta maga előtt az arcát, milyen is volt? De lassan elintézte magában. Nyolcvankilencedik évében az ember feledékeny, nincs jelentősége. A magány olykor előnyös. Azzal foglalkozik, amihez kedve van. Rejtvényfejtés, pasziánszozás, s a barkácsfüzetben is mennyi minden

mulatságos dolog. Az ÁPISZ boltban bevásárolt. – A kisunokámnak – mosolygott a pénztárosnőre. Az nem felelt, bőszen ütögette a számokat. A csomagjával hazatért; egyelőre az asztalra rakhatja, az asszony kedden jön, akkor a fiókba rejti. A keze ügyetlen, a gyurmából formált állat mindenre hasonlít, csak elefántra nem. A kutya sikerültebb, ámbár agár helyett inkább kuvasz; elmosolyodott, lám, milyen ügyes kis kuvaszt formált. Elmélyülten és gonddal vagdosta a drótot, hajlítgatta, összekapcsolta, valóságos modern szobor. Némelyik minta többnapos munka, kedden elrak mindent az asszony elől. Az újságos embernek is azt mondta: – A kisunokámnak – amikor újabb barkácsolólapot vett. Butaság, mintha szégyellné, ugyan már! Érdekes. Gyerekkorában a fiúk sárkányt eregettek, akkor nem tudta, hogyan készül, íme, itt a pontos leírás – zsírpausz, nádak, drót. Vajon ő is tudna sárkányt készíteni?

1980. július 18.

Ügyes kis sárkányt fabrikáltam, a megadott méretnél kisebbet, hogy elférjen a fehérnemű alatt. Az idő csodaszép, napos, enyhe szellővel. A Normafáig autóbusszal mentem. Ifjúságomban még dús lombbal telt volt az öreg fa, azóta kivágták, vagy talán a villám sújtotta? Nem emlékszem, mindegy. Hatalmas lejtős térség, padok, játszótér, fiatal marnák és papák, gyerekek. Helytelenítem, hogy elszórják a papírtasakokat, papírpoharat, rendetlenség, ilyesmit az én időmben a szülők nem engedélyeztek. Most azonban maguk a szülők, mindegy, semmi közöm hozzá. Áldott szép nyári idő. Egyik padon helyet szorítanak nekem barátságos férfiak. Üvegből isszák a sört, furcsa. Egészen izgatott lettem, amikor a gyerekek lefelé szaladtak a sárkánnyal. Vajon hány méteres a zsinór, hogy ilyen magasságot ér el? Szépen, előkelően ível a magasba, alig látszik már… Vajon az enyém fölszállna? Á, bolondság, csak fálok. Ha ilyen marad az idő, jövő vasárnap feljövök, a levegő pompás.

Úgy gondolta, hogy éppen csak összehasonlítás végett elviszi a maga sárkányát a Normafához. Újságpapírba burkoltan helyezte egy nagyobb tasakba. Csütörtöki nap volt, vasárnap nagy a tömeg. Csütörtökön is elegen voltak. Labdát rúgtak, tollaslabdát ütögettek. Annak idején diabolóval játszottak, később is valamiféle karikával, ejnye, imént még nyelvén volt a neve. Amott éppen útjára indul egy sárkány. Bírálón figyelte fölfelé ívelését, egészen jó szerkezet, persze nagyobb – jojó! Jojónak hívták azt a karikát – nagyobb, mint az ő sárkánya, ámbár vitathatatlanul az is jó munka. Ölében a tasak, idegesen simítgatta, a keze remegett. Kisfiú szaladt a sárkányával, az emelkedett egyre magasabbra. Vajon az övé… Révetegen körülnézett; a szíve furcsán kalapál, a fejében is érzi, bolond dolog, nincs ok idegeskedésre, a sárkányból már csupán lebegő fehér pont látszik. Mellőle a kövér asszony kacsázó léptekkel odábbállt, egyedül maradt a padon. Tasakjából kibontogatta a sárkányt, s letekerte a zsinórt. A nádrudakkal keresztezett pauszpapír nem mozdult, kissé meglóbálta. Ha visszahull az ölébe, semmit sem ér az egész. Á, szépen lebeg, lebeg! Az öregasszony felállt, a sárkánya emelkedett, s ő futni kezdett lefelé a dombról. Bukdácsolt, lihegett, s a sárkány fönt járt valahol kétméternyire a zöld mező fölött. Az ő sárkánya! Nahát! Nevetett, kezét bolondul verdeső szívére szorította, s vánszorgott, kezében a zsinór. Azután elesett, arca a letaposott zöld fűben, fölötte még egyre unottan libegett a sárkány. Két férfi a hóna alá nyúlt, talpra segítették. – Köszönöm – motyogta –, köszönöm szépen… A kisunokám… tetszik tudni, a kisunokámnak… Autóbusszal hazament.