Pénzt, De Sokat t6p5f

CSAPLÁR VILMOS

PÉNZT, DE SOKAT!

(Karriertörténet)

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-616-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

©Csaplár Vilmos

1.

A nyomor felhajtóereje mozgatott, amiben kezdettől fogva, mint egy bohémtanyán éltem. Az apám, aki a saját erejéből lett magyar királyi kereskedelmi tengerész, irtózatos megaláztatásokat élt át a Rákosi-korszakban. Tehetséges ember lett volna, mert ezermester volt, ügyes volt, nyelveket beszélt. A nagyapám egyébként még több nyelvet beszélt, de nála a nyelvek a foglalkozásához tartoztak. Az apámnak ez nem volt kimondottan a foglalkozása, tehát ő a franciát, az angolt, az olaszt, a hollandot, a németet és még mit tudom én, milyen nyelvet a tengeren tanulta. Hazajött a holland feleségével meg az én holland nővéremmel, és miután elvált a holland feleségétől, elvette az én szerencsétlen anyámat, akiről valószínűleg sokkal többet hihetett. Fekete kis filigrán az anyám, valószínűleg vagy szexuálisan hitt többet róla, vagy tehetségesebbnek hitte, mondjuk úgy, hogy nagyobb, elementárisabb felhajtóerőt képzelt bele. Az apámnak voltak írási tervei, annak idején folytatásokban jelent meg valamije. És én még hallottam 1968-ban a rádióban, egy műsorban, ami régi-régi rádióműsorokból lett összeválogatva, hogy az apám fog előadást tartani a hollandusokról, 18 óra 30 perckor. 1936-ból hallottam egy töredéket. Az apám hangját nem, de biztos megvan valahol az archívumban. Szóval ez az én tehetséges apám kis novellákat írt. Egynek a címére is emlékszem. Pipsi. Egy kutyáról szólt. Szeretett volna jól élni az apám, de szegények voltunk a Rákosi-időkben, és emlékszem, hogy első osztályos voltam, általános iskolában, és egy hokedlin tanultam a betűket írni, mert az egész szobánkat elfoglalta egy hosszú asztal, amin filmnyomásnak nevezett kisipart próbált meg az apám. Aztán le kellett bontani az asztalt. Később azt mesélték, hogy tizennégy nap alatt húszezer forintot keresett az apám. Az óriási pénz volt. Akkor, amikor ő abbahagyta az állami munkáját, azt hiszem, kilencszáz forint volt a havi fizetése. Pedig szakképesítése volt, kereskedelmi vonalon. Az anyám nem dolgozott. Az egész gyerekkorom ilyen próbálkozós izéből jött elő, és az egész életünk mindig valamilyen pénz kölcsönkérése körül forgott. Vagy az anyám kért kölcsön, és az apám szidta érte, vagy az apámnak volt valamilyen adóssága rumos fekete ügyben, és az anyám szidta érte, és az egész család azt mondta, hogy egyikőtök se tud bánni a pénzzel! Ebben nőttem fel. És

az apám halála, az ötvenhatos halála után valóságos megváltásként ért az, hogy az anyámnak volt egy egészséges, életében talán a legegészségesebb gondolata pedagógiailag. Leült velem megbeszélni, hogy mivel ő egyedülálló asszony, és most egyelőre úgy látja, nem kíván férjhez menni, de érzi azt, hogy nekem férfikéz kell, bead állami gondozásba. A félnővéremmel, az apám hollandiai házasságából hozott lányával nem volt gondja, mivel tizennyolc év köztünk a korkülönbség. Ő férjez ment, sőt a férje előző házasságából rögtön lett egy nagy lánya. A családból mindenki a maga módján támogatott. Ha húsvétkor felmentem locsolni, kaptam egy százast a nagybátyámtól. Vagy kimentem a nagyapámhoz, aki akkor jómódú embernek, jó nevű írónak számított, és tőle kaptam néha pénzt. Megbízhatatlannak tartották az anyámat anyagilag, pedig mindig minden pénzt rám költött, csak lehet, hogy a télikabátra szánt pénz korcsolyává változott, a cipőre szánt pénz mozibelépővé változott, de mindenképpen az én javamat szolgálta. Elkerültem állami gondozásba, és csodálatos három év kezdődött. Egészen addig jöttem-mentem, rúgtak, nem is tudom, hány iskolába. Alapvetően közösségi ember vagyok, én minden társaságban jól éreztem magam. Nagy házban laktunk, ahol mégis velem azonos korú gyerek csak egy volt, az összes többi két vagy három évvel idősebb. Nagy teret behatároló, körbe épített, sárga ház volt. Én óbudai vagyok. Az első önálló lakásomat is a Kolosy térnél kaptam meg. Egy öreg pap bácsitól örököltük. Érdekes kapcsolat volt ez az anyám és a pap között. Behúzott nyakú, púpos ember volt. Nagy tudású, delíriumos bácsi. Gyógyszrezte magát állandóan, és arra ráivott. Nagyon el volt keseredve, teljesen kiábrándult mindenből, ami ebben a világban zajlik, de valószínűleg neki nagy jótétmény volt, hogy az anyámra talált, mert az anyám még nála is nyomorultabb volt. Anyagilag meg mindenhogy. Az utolsó időben a bácsit a Széher úti papkórházba kellett felvitetni. Meztelenül kiment az utcára, egy szál hálóingben, amit hasig felhúzott. Aztán Székesfehérváron a piaristáknál halt meg. Azokban az elkeseredett percekben, amelyek mindenki életében vannak, amikor az ember nem érzi szabadnak magát, mert intézeti fiú, én mindig Óbudára vágytam vissza. Nekem a Bécsi út, Lajos utca mindig megmaradt. Kamaszkoromban az „öreglánynak” nevezett Klári nénihez jártam, valahová a Goldberger textilgyár mögé, tánciskolába. És először életemben a Kisflóriánban rúgtam be. Magányosnak éreztem magam, ezért volt egyértelműen jó az intézetben. Mert velem a házban nem barátkoztak, kiközösítettek, mivel kicsi voltam. Óriási

differencia akkor az az egy-két év. Így a jóra emlékszem. Gyönyörű helyen éltem. A Szabadság-hegyen létesült az a gyermekotthon, egy szódagyárosnak a kastélyában, ahol volt négy osztályterem, három hálóterem, plusz egy húgyosháló. Az anyám bulizta ki. Először az Alföldi utcába, ma Kállai Éva utca, kerültem, a gyűjtőbe, az borzalmas volt, olyan, mint egy börtön. Gyépések között voltam. Túlkoros, tizenhat éves srácok között, a kicsiket pofozták, tanári felszólításra. „Józsikám, vágd szájon!” így ment. Két hetet töltöttem ott. Kis bűnözőkkel. Onnan osztották szét őket, hogy javítóba kerül, nevelőszülőkhöz kerül, hova kerül. Először úgy volt, hogy a Dózsába tesznek, és nagy boldogan mentem valamilyen védőnővel a Dózsába. Kiderült, hogy nincs hely. A szívem szakadt meg. Az is a Szabadság-hegyen volt, valahol a fogaskerekűnél. Aztán az anyám megkereste azt az írót, aki a Majd a gyerekek című regényt írta, az életem egyik legkedvesebb gyerekkori olvasmányát. Ennek az írónak a patronálásával intézték el, hogy a fővárosban maradjak. Nem tudom a nevét. Hozzá fordult azzal, hogy az ő elromlott gyerekének a legkedvesebb olvasmánya a regénye. Hiúságból vagy hogy lerázza az anyámat, az meg felvette a telefont. Valószínűleg ez történt. De nagyon jó, hogy ez történt. Először is volt reggeli, ebéd, vacsora! Reggeli, ebéd, vacsora! Rendszeresség. Az egész addigi életem rendszertelen volt. Nem volt muszáj iskolába járni, nem volt muszáj reggelizni, nem kényszerített senki, hogy tanuljak, sőt be se számoltattak. Ha megbuktam, nem vert meg az anyám. Megmagyarázta nekem, hogy tehetséges vagyok, csak a körülményeink rosszak, és én valószínűleg sokkal jobban éreztem magam az iskola helyett a jégen, a moziban vagy akárhol. Sajnált, hogy nem tud annyit adni anyagilag, mint amennyit a többi gyerek kap a szüleitől, elnézte a disznóságaimat, és kölcsönkéregetésből megpróbált olyan támogatást nyújtani, hogy legalább cukorkából legyen annyi, mint a többi gyereknek. Homályos dolog az életemben, hogy hogy került össze a pap bácsival. Tulajdonképpen kilőtte magát minden lakásból, és a pap bácsinál lakott. Vezette a háztartást, rengeteg pletykára adott okot. Egy magányos özvegyasszony meg egy pap egy lakásban. Lehet, hogy volt valami köztük. Ha lett volna, akkor se bírálnám az anyámat. Nagyon kerültük a témát. Soha nem kérdeztem erről, pedig őszintén meg tudtunk mindent beszélni. Tény, hogy úgy laktunk a pap bácsinál, hogy nem beszéltünk róla. Az anyám be volt jelentve ideiglenesen, mert nem volt lakása. A régi lakásunkat elcserélte egy garzonra. Akkor még ragaszkodott a telefonhoz. Kapott tízezer forintot, amiből én a költözés percében elkértem ezer forintot. A szép lakásunk különbözetéből. És vettem egy női biciklit kilencszázért. Az anyám és köztem ez volt a viszony. Mindig meg tudtam főzni, puhítani, ki tudtam csikarni az utolsó forintját. Mire elköltöztünk a garzonba,

alig volt pénze. Azt a lakást elcserélte egy padlásszobára. Egyetlen szoba volt egy csappal. Onnan valami kétségbeesett nővel cserélt, egy társbérletre. Mindig kapott öt-, nyolc, tízezer forintot. Körülbelül negyven munkahelye volt. Öt vagy nyolc év alatt. A gyerekeimet úgy neveli még most is, hogy egy úrigyerek nem fogja így a villát, egy úrigyerek nem viselkedik így! Az ő úrinőségét soha nem bántotta az, hogy kölcsönkért olyan pénzeket, amiről tudta, hogy soha nem fogja megadni. Az erkölcsi értékítélete rá soha nem vonatkozott. Ő saját magát minden alól felmenti, és az egész élete egy körülményekre hivatkozó élet, mindig szentként tűnik fel, és mindennek a rendszer az oka, a társadalom az oka, a háború az oka, az apám az oka, mindig más az oka, csak ő nem, ő egy magányos, védtelen, kiszolgáltatott nő. Fantasztikus életösztön van benne. Mindig megérezte, hogy ki mellé kell csapódni, aki ha nem is hosszú távra, de rövidebb időkre kiemelte a bajból. Dolgozott mosogatónőként eszpresszóban, takarítónőként a Goldberger gyárban, a HKI-nál[1] mint gépírónő. Csodálatosan gyors- és gépír, szenzációsan fogalmaz. Chopint zongorázik. Tulajdonképpen mindazt, amit egy polgárlánynak annak idején a házassághoz tudni kellett, ő megtanulta. Kötni is tudott, kötött egy cégnél. Közben eljutott a padlásszobán keresztül a társbérletig. A társbérlők primitív férgek voltak, a fiúk nálam négy-öt évvel idősebb. Később valami rendezőségbe is belekapott, meghalt, szívinfarktusban. Állandóan szavalt, csukott szájjal, hogy hmü-mü mü-mü mü mü, még nyílnak a völgyben a kerti hü-hü-hü-hü. Így járkált a szobában. Tiszta tébolyda volt. Tizenöt éves lehetett, pattanásos kamasz. Az anyám vitte el először borotválkozni, mert pelyhek nőttek a gusztustalan, vörös, dagadt képén. Az anyám féltett tőle, mert mindig az ölébe ültetett, és a srác anyja elmesélte az anyámnak, hogy sajnálja a gyereket, mégiscsak az övé, de megmondja, hogy inkább a fiúkhoz vonzódik. Az anyámat ez is hajtotta, hogy engem intézetbe helyezzen el. Meg a veszekedések, a nyomor. Egyszer megittam az anyám pisijét. Annyira nem volt kajánk, és olyan éhes voltam. A hideg fűtőtesten (azt hiszem, pár napig nem volt fűtés) állt egy üveg, az anyám mindig befőttesüvegben tartotta a teát. A társbérlet utolsó időszakában annyira féltünk attól, ami a közös hallban, a közös mellékhelyiségekben zajlott a társbérlőkkel, hogy bent tartott üvegekben hideg, citromos teát. Kenyér nem volt, ennivaló nem volt, és teáztunk. De néha nem mert kimenni pisilni se, és előfordult, hogy ugyanabba az üvegbe pisilt, amiben a tea volt. Beleittam, éreztem, hogy mi, hánytam tőle. Rettenetes veszekedés következett az anyám és köztem. Kamasz gyerek voltam. Az iskolában, ahova jártam, minden tanár utált. Minősíthetetlenül viselkedtem. Én voltam az osztály hülyéje, az osztály bohóca. Ha volt száz forintunk, akkor beültünk egy taxiba, elmentünk a Buruckihoz, ami

egy óbudai kisvendéglő volt, tizenkét forintért megettünk fejenként egy-egy nagy szelet rántott húst, aztán hazamentünk taxival. Maradt nyolc forint tíz fillérünk. Vett az anyám magának tíz darab Kossuthot, egy csomag teát, kész. Hogy másnap mi lesz, az abszolút nem érdekelte. Én meg semmit nem akartam, semmi nem akartam lenni. Ő nagyon szerette volna, hogy a kis karmester legyek, a Roberto Benzi. Akkor éppen játszottak egy ilyen filmet. Állandóan romantikus álmai voltak. Zenét is tanultam, zongoráztam. Teniszezni jártam, vívni jártam. Ebben a nyomorban. Mikor látta, hogy a tolltartómmal pingpongozom, az akkor kapható legdrágább ütőt vette meg. Nagyon szerettem pingpongozni, és jól is játszottam. Nem voltunk normálisak. Két hülye egy rakáson. Amíg az apám élt, viszonylagos nyugalom volt, mert az anyám valószínűleg tartott tőle, félt az elhagyástól. Apának volt egy szeretője, „valami vörös kurva”, ahogy anyám emlegette. Valószínűleg szép kis nő lehetett, és apám imádta. Az anyám rettenetesen félt, hogy magunkra maradunk. Az apám észben tartotta a dolgokat. Keveset volt otthon, de családi légkört tudott teremteni. Fütyült, és mindig csinált valamit. Vagy gépelt, vagy szőtte a terveit az új novellájáról, vagy szögelte a konyhakredencet, vagy főzött, amit istenien tudott. Egyben tartotta a családot. Meleg lett otthon, ha az apám hazajött. Az anyámmal mindig hideg volt. Nyolc éves voltam, amikor az apám meghalt. Az egyik nagynéném (matematikafizika tanárnő, vénkisasszony) és az apám a nagyapám első házasságából származtak. Amikor a nagymama meghalt, feleségül vett a nagyapám egy asszonyt, és lett tőle három lánya. Ez a nagynéném, az apám édestestvére mondta el nekem, hogy az apám meghalt. Azt nem, hogy hogy halt meg. Akkoriban ez nem is érdekelt. Nyolcévesen nem éreztem az apám hiányát. Később elmeséltettem. A dolgok következnek egymásból. Egy kereskedelmi tengerész, aki beleugrik egy számára tragédia házasságba, amiről későn veszi észre, hogy tragédia. Mert lehúzta őt az anyám. Csapásként éri a háború, anyagilag is és erkölcsileg is, az utána jövő rendszerváltozás a semmibe taszítja, és ebből a nagy nihilből van reménység kitörni. Az apám nagy magyar volt, őneki nem volt álma, hogy ellógni innen. Minden ide kötötte. Ha nem halt volna meg, valószínűleg felakasztják utána. Következménye nem lett a dolognak, mert bennünket nem zaklattak. Az biztos, hogy az anyám nem tudott szakképesítése szerinti munkát végezni. Gyermekbírósági védőnőnek mondja magát, és felsőfokú kereskedelmi érettségije van. Muszáj volt engem eltartania, tehát hajtotta a munkát. Takarítónő, mosogatónő lehetett. Gubacsi úti szeméttelepen raktáros, kocsikísérő, ilyen munkakörei voltak. Én ezt abszolút nem szégyellem, és ő se, mert ő hőskorszaknak hívja. Akkor nem fogtam fel. Tizennégy évesen

már szégyelltem, hogy az anyám nem tud lábra állni. Talpra állni. Ellinkesedtem. Amikor kikerültem az intézetből, beköltöztem én is a pap bácsi konyhájába. Firhanggal volt elválasztva egy ágy, és tudomásul vettem, hogy én meg az anyám azon az ágyon alszunk. A pap bácsi meg benn a szobában. Gimnáziumba jártam, de én is éreztem, hogy jobb, ha kollégiumba megyek. Ittam, csak úgy beleestem a sörözésekbe. Lefeküdtem az életem első nőjével. Nagy csapás volt számomra, nagy csalódás. Ott laktunk hárman, a pap, az anyám meg én, mindenki szájának kitéve. Nem jól tanultam. Volt bennem annyi, hogy tanulás nélkül is tudtam eredményeket produkálni, az egyik legjobb latinos voltam az osztályban. Színész akartam lenni. Akkor már túl voltam az intézet okozta első dicsőségeken. Az ország összes nevelőotthonának a szavalóversenyén első helyezést értem el. Ugyanazon a versenyen énekversenyt nyertem, sőt furulyaversenyt is. Sztárnak számítottam az intézetben. Nagyon jót tett. Ezenkívül a legjobb lábú táncos voltam, jóképű, kis vékony srác, imádtak a kislányok. Kikerültem a világba, és folytatni akartam ezt, de sem anyagi lehetőség, se semmi nem volt hozzá. Az az osztálytársam, aki egyszer eljött a pap bácsihoz, nagy valószínűséggel többet nem volt kíváncsi ránk, sem a barátságunkra. Tizennégy évesen már érzékenyek a gyerekek ilyesmire. Egyben biztos voltam; ebből nem lehet kikerülni. Egy lehetőségem van, ha színészi képességeimet kamatoztatom. Ez esetleg felfutást eredményez. Egyébként lett is felfutás. Többet kerestem a Nemzetinél, mint némelyik színész. És volt olyan hónap, hogy többre jött ki a fizetésem, mint a hírességeknek. Darabszerződéses segédszínész voltam, és stúdiós. Azok számára, akiket nem vettek fel a főiskolára, de a harmadik vizsgán buktak csak ki, a Nemzeti Színház meghirdetett egy stúdiót. Ígéretes tehetség voltam. Minden darabban játszottam valamit. Azt lehet mondani, hogy a padlóra kerültem, amikor behívtak katonának, és ott olyan közegbe kerültem, én, a közösségi ember, hogy az egész életem egy nemmé fordult. Nem! Mindenre azt mondtam, hogy nem. Nem voltam hajlandó sorba állni, sorakozni, vigyázzban állni, feleslegesnek tartottam az egész cécót. Közösség ez is, de másfajta. Bohóckodásnak éreztem. Az állami gondozásban értelmes közösség volt, ahol tanultunk, sportoltunk, szórakoztunk. Lehetőségeink voltak. És nem volt muszáj. Nyitott kapuk mellett éltünk. Az intézet ajtajai állandóan tárva-nyitva álltak, az ment ki, aki akart. Itt fegyveres őr állt a kapuban, és parancsnokaim voltak, és sokan. Egy kopasz katonának csak elöljárói vannak. Utáltam. Ráadásul tudtam, hogy közepes képességű emberek. Én is olvastam azt, ahol hirdették újságban nekünk, középiskolában

érettségizőknek, hogy hármas-négyes tanulókat keresnek katonatiszti főiskolára. Volt bennem jó adag düh amiatt, hogy a színészi karrieremet szakította félbe a behívás. Jó életből rosszba kerültem. Volt tíz-tizenöt ember, akivel szoros kapcsolatban álltam, ezek voltak a stúdiósok. Mikor meghalt a pap bácsi, a stúdiósok eljöttek, és meszelték a falamat. Egyedül laktam, az anyám közben megkötötte a második házasságát, elköltözött. Kitakarítottunk, és a lakásom attól kezdve klubhelyiséggé vált. A katonaság ezt szakította meg. Vége lett, mert az életkedvemet, az összes perspektívába vetett hitemet visszafogta ez a szervezet, mely közepes képességű emberek funkcióval való ellátásával és náluk jobb képességű emberek betörésével foglalkozott. Az egésznek nem lehet más célja, ha nincs háború, nem kell védekezni, mint hogy emberekből férfit faragjanak. Belőlem ne faragjon senki! Majd én faragok magamból, ha akarok. Két elvesztegetett évként tartom számon. Amikor 1968-ban leszereltem, a Római strandon fetrengve, beszélgettem egy stúdiós lánnyal, akit ismertem; a következő év stúdiósa volt, tehát én bejártam azért a Nemzetibe, megismerkedtem új emberekkel. Mentek már el a főiskolára, de sokan nem nyertek felvételt, volt, aki két évet is lehúzott még. Egy ilyen új arcú lány, ma ismert színésznő, azt mondta: „Szia, nem jössz ma délután a felvételire?” „Milyen felvételire?” „A Nemzeti Stúdió megint toboroz. Kirúgottakat.” Fogtam magam, elmentem. Mindenkinek szavalni, énekelni, táncolni kellett. A zsűri elnöke rám nézett. „Béluska? Mik a lehetőségeid?” mondom: a lehetőségeim korlátlanok. Fel voltam véve. Nagy dolognak számított, mert sok srác várakozott, főiskoláról, harmadikból kirúgottak is, és engem bevettek. Abban az évben még elutaztam velük Jugoszláviába, a Mózessal meg Az ember tragédiájával, és valamikor áprilisban vagy májusban kirúgtak, mert megettem a kelléket. Az Athéni Thimont játszottuk Shakespearetől, a kevés darab egyike volt, amiben nem kaptam szöveges szerepet, nem volt kiírva a színlapra a nevem. Nagyon utáltam ezt a darabot. Statisztálnom kellett, nem volt feladatom. Az egyik jelenethez a műdisznó, műkacsa meg a kasírozott, akármilyen dolgok mellé igazi gyümölcsöt meg kelkáposztát, répát, csalamádét hozattak, hogy azért a színész bekapdoshasson valamit, ha már a jelentben evés van. Unalmamban a színfalak mögött elkezdtem csipegetni a csalamádét, leettem a kellékről. Az egyik ügyelő, aki egyébként jó barát volt, hozzám járt farkalni a kis önálló lakásomba, rám szólt valamiért, és én olyan indulatos voltam a darab miatt, hogy azt mondtam: „Menj a picsába!” Más is meghallotta. Ügyelő volt, nálam tíz évvel idősebb, a hiúsága meg talán a tekintély féltése elvitte őt a főügyelőhöz, aki elintézte, hogy kirúgjanak. Szabályos fegyelmi bizottság elé állítottak, hogy én milyen hangon beszéltem az ügyelővel, és ráadásul

megzabáltam a kelléket! El kellett hagynom a színházat. Színész akartam lenni, de éreztem, hogy ez most megszűnt. Annyi erő, kitartás nem volt bennem, hogy otthagyjam a kis pesti lakást, lemenjek vidékre színésznek. Volt, aki sztár lett így. Más meg kiugrott az emeletről. Ha jelentkeztem volna még a stúdióból való kirúgás előtt a főiskolára, talán fel is vesznek. Így viszont már nem volt értelme. Nem jelentkeztem. Jött egy szerencsétlen fordulat az életemben. Megismerkedtem egy nálam két évvel idősebb fogorvos lánnyal, és elvettem feleségül. Egy házmesterlányt, ahogy az anyám szokta mondani: egy hááázmesterlányt! Rendkívül szerencsétlen családban született, saját erejéből lett fogorvos. Egy idült alkoholista házmester papával. A feleségem lett, nálam lakott, berendezkedtünk, én akkor elmentem könyvügynöknek, hogy ne segédmunkás legyek. Bárminek mehettem volna. Elkezdtünk egész jól keresni; ő praktizált az egyik barátnőjének a rendelőjében, én pedig könyvügynökösködtem. Vettünk egy Renault-4-est. Élhettem volna így egész életemben. Araszolgathattam volna ezen az úton, mint mások. Az egész vendéglátós tevékenységem úgy kezdődött, hogy egyszer lelátogattam Balatonföldvárra, mert az egyik barátom elment udvarosnak egy üdülőbe. Az udvaros az, aki reggel összegereblyézi a dolgokat, meg egy kézi triciklivel vagy valamivel a raktárból felhozza a zöldséget, vigyáz arra, hogy legyen mindig a tűzön szén. Kap ezért egy pici szobát. Egy tizenhat éves srácnak nagy dolog ez. Szabadság! Nyaralhatott a Balatonnál. A Balatonnál akkor hőskorszak volt. Vadkempingek és minden. Csajozások. Őrületek. Egy haverommal lementünk meglátogatni ezt a másik barátunkat, autóstoppal. És ennek már saját táskarádiója volt, amivel a Szabad Európát lehetett fogni, a délutáni randevút. Irigyeltem a gyereket, kapott 1800 forint fizetést, megvolt a kosztja, és délután öttől szabad volt. Mi húsz forinttal mentünk le. Valami lányt felszedtünk, csehet, lengyelt, németet, aki meghívott egy pohár tejre meg egy kiflire. Ellvoltunk. Megirigyelve ezt a srácot, bementem az egyik étterembe, és megkérdeztem, hogy nincs-e valami állás. Felvettek pohármosónak. Óriási előrelépés volt, amikor egy hónap múlva megengedték, hogy italt is mérjek. Hátul a söntésben. A pincérek nekem kiabálták, hogy féldeci ezt, féldeci azt, málnát. Így telt el az első Balaton-szezon tizenöt éves koromban, első, második gimi között. Utána minden nyaramat valahol a Balatonon töltöttem munkával. Tizennyolc éves koromban az így spórolt pénzből sor került az első külföldi utamra, a volt orosztanárommal. Huszonöt éves srác volt. Tegező viszonyba kerültem vele már

érettségi előtt, fantasztikus tanár-diák kapcsolat volt. Elmentünk Lengyelországba, és végigbasztuk. Csodálatos élményeink voltak. Táviratváltás után Debrecenben találkoztunk. Ő szervezte az útvonalat, máig úgy emlékszem vissza erre, mint életem egyik legszebb élményére. Együtt tanultunk meg lengyelül. És ezután jött a katonaság. Meg a színházi gyönyörű három hónap után. Bekerülni egy csillogó-villogó világba, és „Tiszteletem!” És a Sinkovics Imre, a Váradi Hédi és a Szirtes Ádám között bolyongani a folyosón meg a színészbüfében, ahol az Agárdi Gábornál természetes volt, hogy „Szerbusz, édes öcsém!” És: „Szerbusz, Gabi bátyám!” Hogy utána bekerüljek egy olyan közegbe, ahol jelentenem kellett, hogy kérek engedélyt vécére távozni! Hát ettől én megőrültem! A legrosszabb katona voltam majdnem két évig. Korábban leslisszoltam, eltörettem a lábamat. Lényegében néhány hónap híján leszolgáltam az időt. Megváltozott emberként kerültem ki. Megfáradva és megöregedve, teljes kilátástalansággal. Az, hogy a színházba elmentem újra felvételizni, csak annak a véletlen római parti találkozásnak köszönhető. Eszembe se jutott visszakéredzkedni. Tervezgettem ugyan, hogy majd valahol pincérkedem Pesten, közben készülök a felvételire és felvetettem magam, de erre legközelebb csak a következő évben volt sanszom. Azért lettem könyvügynök, mert elmentem segédmunkásnak, és utáltam, hogy egy utolsó senki vagyok. Mindenben szerettem volna a legjobb lenni. Mikor elkerültem például FŐSPED-szállítómunkásnak, azért edzettem és súlyzóztam, hogy a vad emberhegyek közt ne legyek utolsó. Nagyon fontos volt a sikerélmény a pénzen kívül. Az elismerés borzasztó fontos része az életemnek. Akkoriban vékony gyerek voltam. Nem kilencven kiló, mint most, hanem hatvankettő. És toló lehettem. A toló megy a lépcső alján, az egész súly rajta van, és a homlokával tolja fel a zongorát, a páncélszekrényt, a háromajtós szekrényt. A toló a csapatban az az ember, akire rá lehet bízni mindent. Előbb kipróbáltak, úgy hívják, hogy kóstolgatás: amikor régi, erős szállító szakmunkás, aki a fejére tehet egy hűtőszekrényt (a púpján viszi és a nyakával támasztja alá), az egyik kezébe még felvesz egy mosógépet, a másik kezébe egy centrifugát, úgy megy fel az emeletre. Ez a kínálás meg a kóstolgatás. Hogy a másik elbírjae? Át bírja-e úgy venni, hogy semmi nem esik le. Megtanultam, hogy hogy kell ezt csinálni. Néha véres vállal mentem haza, de megcsináltam. Megvannak a trükkjei. Az egésznek a célja az, hogy minél több terhet felvive, minél kevesebbet kelljen menni. Volt, hogy majdnem feladtam, pedig nem voltam gyenge. Sportoltam előtte. Dzsessz- és revütáncra is jártam.

Szoba-konyhás lakásban laktunk, a pap bácsi volt lakásában. Anyám hatszobás házban élt mint feleség. Tanszékvezető tanár volt a férje. Anyám tizenöt évvel lehetett fiatalabb nála, és amikor meghalt az öregúr felesége, feleségül vette anyámat. Ő meg az apám barátok voltak, tehát az ismeretség innen eredt. A saját nyugdíjából meg a tankönyvszerkesztői jogdíjaiból élő, Párizst és Cannes-t és egyebeket évente látogató öregurat anyám csonttá pucolta. Hallatlan érzéke van ahhoz, hogy elköltessen mindenkivel minden pénzt, hogy egy fillér ne maradjon belőle. Majdnem koldusbotra juttatta az öreget. Tönkretette anyagilag, de a házasságuk kitartott az öreg haláláig. Az én házasságommal meg az volt a helyzet, hogy reményünk se lehetett arra, hogy valami jobb lakásba költözzünk. Bementünk a tanácshoz, hogy kérünk minőségi cserét. Be se soroltak. Nem is álltak szóba velünk. Ez elkedvetlenített! Jól kerestünk, félretenni ugyan nem nagyon akartunk, nem is tudtunk. Minden pénzt elköltöttünk. Öltözködtünk, szórakozni jártunk. Akkor már tudtuk, hogy a feleségemnek nem lehet gyereke. Egyszer valahogy szóba került az anyámékkal való beszélgetés alkalmával, hogy romlik az öregúr háza, rohad az eresz, a csatorna, minden, meg kellene csináltatni. Jött egy ötletem, hogy adjuk el az én szoba-konyhás lakásomat, kapunk érte hatvan-hetvenezer forintot, beköltözünk az egyik szobába a hatból, én pedig az egész pénzt, amit kapok, a házba invesztálom. A régi cserépkályhát gázfűtésre szereltetem át, honvektorokat rakatok fel, átalakíttatom a konyhát, a fürdőszoba fafűtéses vízmelegítőjét kicseréltetem egy Hévíz melegítőre, kényelmes melegben fogunk lakni. Játszottam az ötlettel, tetszett nekik is. Tudtam, hogy az öregnek ekkor-akkor kórházba kell mennie kivizsgálásra. Megbeszéltük, hogy értékesítjük a lakást, és ameddig ő kórházban meg szanatóriumban tartózkodik, addig tatarozunk. A feleségem rendkívül helyes lány volt, alkalmazkodó. Kitataroztattunk, kifestettünk, kimázoltattunk. Mindent, amit meg lehetett oldani abból az összegből, amennyiért elzoltuk illegálisan a szoba-konyhás lakásom bérleti jogát. Odaköltöztünk. Három vagy négy hónapig tartott ez az állapot, de egyre nehezebben volt elviselhető az öregúr. Az volt a visszatérő mondókája, hogy „megrohadunk”, „tönkremegyünk”, „végünk van”, „micsoda kupleráj!”. Ha a legnagyobb rend volt, akkor is. Tévéhíradót akartunk nézni, s az anyám barátnőket fogadott, kint a hallban ültette le őket, mert a hat szoba nem volt elég neki besuvasztani őket egy kávéra, ott dumálni velük! Mi tévébuzeránsok voltunk. Életem első televízióját akkor vettük, használtan, amikor megnősültem. Nekem óriási szívfájdalmat okozott, hogy nincs televíziónk, mikor tizennégy-tizenöt éves gyerekként másoknál néztem. Az intézetben volt televízió, megszoktam. Volt olyan táncdalfesztivál, amit végigbőgtem, tizenöt évesen. Valami idegen lakás ablakánál álltam, ahol

bent villogott a képernyő, és a rácson keresztül, rolón keresztül lestem, és bőgtem, hogy miért vagyok ilyen szerencsétlen! Miért kellett olyan családba születnem, ahol még televíziót se tudunk venni! Amikor az anyám ott csicsergett a barátnőivel, tettem egy megjegyzést. Ne haragudj, anyukám, miért nem tudtok beülni egy másik szobába? A feleségem is mondta, hogy igazán, tényleg, ne tessék már! Végül sértetten kivonultunk a konyhába, hogy most mi hagyjuk ott a tévét? Azért, mert ők ott akarnak beszélgetni. Az anyám teátrális műsorokban ijesztő. Velem megcsinálta azt, hogy amikor bukásra álltam számtanból ötödikben, azt mondta, hogy „Jó! Belőled nem lesz semmi, legyünk öngyilkosok!” kiállított a villamos elé. A Kolosy térnél jött a villamos, és odaállt a sínekre velem együtt. Persze az utolsó pillanatban félreugrottunk, de addig nem engedett, fogott. Az élete nem öngyilkos típusra vall. Inkább minden szarból kimászós. Nekem borzasztó élmény volt. Ilyen színházias szemforgatásokat megengedett magának. Az egyik színházi jelenete az volt, hogy a sértett elvonulásunk után kijött a konyhába, megállt: „Nekem egy házmesterlány, egy proli ne tegyen megjegyzést!” Vitte be a káposztás tésztát. Kivertem a kezéből, rá a falra, a három hónapos festésre. Összeszedtük a cókmókunkat, elköltöztünk a feleségem húgáékhoz, akik nagyon egyszerű környezetben éltek. Egy mosókonyha szárítóhelyiségében ágyaztunk meg magunknak. Ott laktunk két és fél hónapig és ezalatt váltottuk ki az útlevelet. És adtuk el mindenünket, mert a mosógépért meg a hűtőgépért felmentünk, elhoztuk. Anyámék akkor már szintén dacosak voltak, nem szóltak, hogy jöjjünk vissza. És elhatároztam, hogy nem csinálom tovább. Leprolizza a feleségemet a saját anyám! Ha valakiben annyi belátás sincs, hogy a pillanatnyi cirkusz kedvéért ezt a luxust ne engedje meg magának, azzal én nem akarok együtt élni! Eladtunk mindent. És mindent feléltünk. Mindennap mulatni jártunk. Készültünk a Pesttől való búcsúra. Nagyon jól sikerült. Teátrálisan. Még könyvügynökösködtem, hogy meglegyen a munkahelyi ajánlás az útlevélhez. A feleségem megkapta Jugoszláviába, én pedig nem. Kiváltottam Lengyelországba. Megbeszéltük, hogy átszököm Svédországba, ő menjen át Jugóba és Jugóból menjen át Ausztriába. Voltak címeink, akik segítenek átdobni őt. Úgy búcsúztunk Budapesttől, hogy bejártunk mindent. Elmentünk elbúcsúzni a Halászbástyától, a Mátyás-templomtól, így kerültünk ki aztán a Rózsakertbe meg a Szigetre. A Szabadtéri Színpadon az Úri murit próbálták, Bessenyei volt a Csörgő Csuli, és a „Mindenkinek azt ajánlom, szerelemnél jobb az álom” kezdetű nótát énekelte. Egy életre a nótám lett. Másnap feltettem a feleségemet a vonatra. Reggel hétkor. Én kilenc órakor indultam vonattal Lengyelország felé, ahol elkezdődött egy történet arról, hogy egy kocsi csomagtartójában hogy lehet

kijutni Svédországba. A Skandinávia nevű hajón. Megismerkedtem egy szobalánnyal. Befogadott. Magyar származású lány volt, nála laktam majdnem fél évig. Ha elvitt egy házibulira, és megtudták, hogy magyar vagyok, egyszerűen elszállingóztak az emberek. Valamiért borzalmasan utálnak abban a kisvárosban minket. Keringenek mendemondák arról, hogy ötvenhat előtt az volt a divat, hogy kitték a tejpénzt a küszöbre, a magyar disszidensek meg mentek és felszedték. Úgy belefásultam az egészbe, hogy elmentem Stockholmba, a magyar követségre, kértem, hogy engedjenek haza, ezt nem bírom tovább. Majdnem minden pénzemet arra költöttem addig, hogy naponta telefonáltam Ausztriába, T.-be. A táborba, hogy a feleségem megérkezett-e. Ahol összegyűjtik ezeket a mindenhonnan emigráltakat, és segítenek szétszórni őket a világ minden tájára. És nem érkezett meg és nem érkezett meg. Mi lehet? Vagy lelőtték, vagy meggondolta magát, máshol van. Harmadik lehetőség nincs, mert ő is erősen akart menni. Tény az, hogy kaptam a magyar követségen egy útlevelet mint Magyarországra örökösen visszatérő hazánkfia. Majd két órán belül jelentkezzem a rendőrségen! A pályaudvarról felhívtam az anyámat a házában, akinek közben küldtem egy-két képeslapot. Anyám felvette: „Béla! Te itthon vagy?” „Itthon. Babiról nem tudsz semmit?” „Most kaptuk meg a lapját, kinn van T.-ben.” Később kiderült, hogy Jugoszláviából először nem tudott átmenni Ausztriába, hanem elment az olasz határra, az olasz oldalon bedugták egy lágerbe. Kiszökött, de csak fél év múlva, át a hegyeken, hágókon. Stoppal. Átverekedte magát T.-be. Kértem az anyámat, hogy csináljon meleg fürdőt, és adjon két-háromszáz forintot vonatra. „Kisfiam, hová mész?” Akkor hirtelen megint az anyám lett. Vettem a kis táskámat, leutaztam egy Jugoszláv határ menti helységbe. Este érkeztem meg. Kérdeztem, hol lakik a tanácselnök. Ott! Becsöngettem. Könyvügynök vagyok, holnap szeretnék itt dolgozni, későn érkeztem meg Szegedről, nem tudna-e szállást adni? Tudott. Éjjel elindultam a határra. Kis kerülővel.

2.

Engem nem kért ki semmilyen más, felettes hatóság a Svédországba szökésért. Csak azért ítéltek el, hogy abból a faluból tiltott határátlépés kísérletét követtem el. Gyorsított eljárással négy hónapot kaptam. Tudomásul vettem, hogy négy hónapig a saját hülyeségemért bűnhődnöm kell. Utáltam, undorodtam tőle, nagyon számoltam a napokat, borzasztóan kellemetlen volt. Azt hiszem, meghatározó élmény lett az életemben, mert egy csomó hülyeségtől, ami a későbbiek során történhetett volna velem, visszatartott. A bezártságot meg lehet szokni, de azt nem, hogy kikkel! Tolvajokkal, gátlástalan rablókkal, senkinek nem kellő, semmilyen családdal nem rendelkező, semmilyen közegben nem élő emberekkel. Minden ruhámat eladtam, mielőtt disszidáltunk. Huszonnégy éves voltam, a feleségem Ausztriában, én itthon. Anyám megölelt, megcsókolt. Kétszer lent volt nálam látogatóban a négy hónap alatt. Leveleket irkáltunk egymásnak. Középiskolás koromban, amikor nem tudtuk, hogy elolvassák-e a kollégista tanárok a levelet, vagy nem, azt írta egyszer, hogy minden a legnagyobb rendben van, és a Varjú ül a toronyban című regényt, amit te mindig úgy szerettél, feltétlenül elküldöm neked. Tudtam, hogy Varjú ül a toronyban című regény nincs, tehát ez azt jelenti, hogy valami abban, amit írt, nem igaz. Aztán meg is beszéltük, jókat röhögtünk rajta. Mindenesetre a Varjú ül a toronyban minden egyes levélben szerepelt, amit írhattam a börtönből az anyámnak. Az anyám egyszer vagy kétszer írt nekem, azokban is. Az volt a lényege, hogy mindent elmondhattunk egymásnak. Mindenről a legjobbat írtam. Ebből az anyám tudta, hogy szarul vagyok, el vagyok keseredve. Kicsit fel is vágott velem. Nem rablásért, tolvajlásért vagy gyilkosságért voltam bent, az ő szemében ez politikai volt. Beköltöztem az egyik szobájukba. Akkoriban már nagyon betegeskedett a bácsi. Kehelt, minden baja volt. Öt napig ki se tettem a lábam a lakásból, aztán felhívtam interurbán T.-t. Kétszer vagy háromszor bőgve, ordítva beszéltünk. Jött levél, egyszer jött csomag. Műbőr dzseki farmernadrággal. Írta, hogy „szilveszterkor majdnem megcsaltalak”. Egy romániai srác, valami szívsebész nagyon érdeklődik, de ő tartja magát. Én közben fűztem a haveromat,

könyörögve kértem, hogy csináltasson útlevelet Jugóba, beragasztom a fényképemet, és ki fogok jutni! Mindig megfontolt gyerek volt. Nem, ő nem! Jól tette. Biztos, hogy megzuhantam volna. Egyszer beszólt hozzánk, hogy gyere fel inkább a Hotel Ifjúságba, találkozom ott egy csajjal, nem lesz egyedül, lesz ott egy kis barátnője, legalább nem lóg a nyakunkon a lány! Elmentem. A barátnő jó combú, miniszoknyás, helyes kis jellegtelen arcú, de jellegtelenségében, egyszerűségében is kedves lény volt. Bemutatkoztunk. Ő könyvtárban dolgozik, most jár főiskolára, estire vagy levelezőre, valami szakszervezeti alapon szervezett izé, vidéki, Fehérváron érettségizett, zenei szakon, és táncoltunk, elég jól táncolt. Még ott tánc közben megkértem a kezét. Mint nős ember. Megmondtam neki, hogy a feleségem kint él, és úgy érzem, hogy reményem sincs rá. A feleségem egyébként telefonban megmondta, hogy nézd, szeretlek, mindenre képes vagyok érted, de én mint diplomás ember, nem jövök haza a börtönre. Meg voltunk győződve róla, hogy becsuknák. Nem tehettem meg, hogy azt mondom, gyere haza, nem fognak megbüntetni, közben tudom, hogy nem praktizálhat, nem lesz erkölcsi bizonyítványa, aminek az összes terhét én is éreztem, hiszen el akartam helyezkedni. A vendéglátóiparban elhelyezkedtem, és két hét múlva, amikor az erkölcsi bizonyítványom megérkezett, kirúgtak. Mert a vendéglátóiparban büntetett előéletű ember nem működhet. Ha a feleségem hazajött volna, valószínűleg leültetik. Az utolsó pár évben gyakorlat csak, hogy aki meghatározott időn belül visszajön, büntetlenséget élvez. Tudtam, hogy nem jön haza. Azt is tudtam, hogy félek annyira a börtöntől, hogy illegálisan nem indulok neki, bár fűzögettem a barátomat. Arra gondoltam, hogy elévül a büntetésem, kapok egy érvényes útlevelet és disszidálok. Ha kimegyek, így megyek ki. Beadtam a válókeresetet. Iksz ideje ismeretlen helyen tartózkodott, azonnal kimondták a válást, egy tárgyalás elég volt. Megkérdezték, hogy hol tartózkodik. Mondtam. Na jó, ismeretlen helyen. A feleségemmel soha többet nem írtunk és nem telefonáltunk egymásnak. A húgától három vagy négy nappal a válóperem előtt megtudtam, hogy a szívsebésszel megkapták a dél-afrikai útlevelet, együtt kiutaztak Johannesburgba. Most is ott élnek. A második feleségemnek egy kérése volt az egész múltammal kapcsolatban: ne tartsak meg fényképet az első feleségemről, és ne tartsam meg egyetlen levelét se! Érdekes kérés volt. Ezen nem múlhatott a házasságunk. Kitűztük az esküvőt. Szerettem volna parasztlagzit, menyasszonytánccal, jön egy kis pénz, motyókat adnak, jó zabálás, ivás. A feleségem falujában. A mamának, papának közben be lettem mutatva. Nem túlságosan kedveltek, de hát pesti fiú. Voltak nálunk egyszer látogatóban. Látták a nagy házat meg a könyvtárszobát a bácsi rengeteg könyvével. Meg a kéziratokat, nyomatos akármiket. Kossuth

Lajos írta, Lorántffy Zsuzsanna, Arany János levele, József Attila dedikált könyve, elájultak. Nagy gazdagságnak számított ez náluk. A papa suszter volt, de szőlőgazdálkodásból élt mint nyugdíjas, a mama az csak a háztartásban dolgozott. Disznókat, csirkéket, libákat nevelt. Mindenesetre a parasztlagziból az lett, hogy a kórházban meghalt a mostohaapám, a bácsi. Bementem hozzá, még megvolt. Felváltva látogattuk az anyámmal. Éppen én kerültem sorra. Míg a folyosón beszélgettem az orvossal, meghalt. Az ápolónő megkérdezte, hogy nem leszek-e rosszul, ha bemegyek. Dehogy leszek! Bementem, lefogtam a szemét. Még meleg volt. És másnap lagzi. Jött fel főtt tyúkokkal, főtt csirkékkel, sült húsokkal, fasírttal a tizenöt rokon, a szűkebb rokonság. Én bulinak fogtam fel az egészet. Meghívtam több barátomat, az, aki révén a feleségemmel megismerkedtem, volt a tanúm. Nem törődtem a rokonsággal. Ma már tudom, hogy lent egy esküvő, egy lagzi egy életre köttetik, ők nagyon komolyan veszik. Az is bennem dolgozott, hogy én náluk akartam tartani, de lebeszéltek. Leültünk zsugázni a barátokkal, pókereztünk. Úgyhogy este hét óra felé a rokonok el is szállingóztak. Sose felejtem el azokat a pofákat, amikor jöttek. Nyitjuk az ajtót. Jöttek az esküvőre, ami délután háromkor lesz. Ezek tizenegykor megérkeztek a tyúkokkal. Mi meg mondtuk, hogy meghalt az apuka. Vidéken nem képzelhető el másnap esküvő. Mi megcsináltuk. Így sikerült. Lebeszéltek a falusi lagziról. Sok kiadással jár! Hogy jövünk fel? Hol alszunk? Lehet, hogy szégyelltek. Nem tudták eldönteni, hogy cigány vagyok-e, vagy nem. Egy ilyen fekete letéblábol oda, ahol a cigány a tollas asszony! Az apám világos hajú volt. A szemem az apámra, de a bőröm és a hajam az anyámra üt. Akkor dolgoztam a FŐSPED-nél. Ez nem volt baj nekik. Tulajdonképpen amiért én, egy poligám férfi még mindig a feleségemmel vagyok, az az ő rendíthetetlen hite bennem. Hogy az én életemben a nem sikerült dolgok mind átmenetiek. Ez olyan megszállottság, mint az anyámé, aki gyerekkorom óta arról beszélt, hogy egy jósnő azt mondta, hogy én az életem második felében nagyon gazdag leszek. Az anyám kicsi gyerek korom óta azzal etetett, hogy életem második felében hihetetlenül gazdag leszek. Mindig kérdeztem tőle, a legnagyobb nyomorok idején mindig volt egy keresztkérdésem. És az anyám titokzatosan mosolygott, mert állítólag egy olyan jósnőről volt szó, aki előre megmondta, hogy én leszek, pedig csak két hónapos terhes volt. Megmondta, hogy fiú leszek. Megmondta, hogy valamihez nagy tehetségem lesz. A feleségemben is volt egy ilyen hit. Nem szégyellte, hogy FŐSPED-szállítómunkás vagyok. Szerepelt vele, az oldalamon. Ugyan mindig próbált rábeszélni, hogy tanuljak valamit, s közben, hogy engem

inspiráljon, elment, még egy diplomát megszerzett. Én meg semmit. Elhatároztam, hogy kikászálódunk ebből az anyagi szarból, amit a nyolc- vagy tíz- vagy tizenkétezer forint fizetésem nyújtott. Ez 72-73-ban szép pénz volt, de lényegesen többet költöttem. Akkoriban nem voltam otthon ülő típus. Most se vagyok az, de annyit se voltam otthon, mint most. Az első évünk után megszületett a nagyobbik lányom. Hely volt. Anyám egyik szobában, mi a másikban, ott volt még négy szoba, futkározhattunk körbe. Nem voltunk túl jóban az anyámmal. Eszelősen utált akkor már bárhová elmenni dolgozni. Körülbástyázta magát cigarettákkal, könyvekkel, keresztrejtvénnyel, és csak takarítani meg dolgozni ne kelljen! Aztán voltak nekibuzdulásai, akkor leszedte az összes függönyt, az összes ágyneműt, betette a kádba, és három hét múlva szedte ki, megposhadva, megbüdösödve, de egyszerűen nem jutott hozzá. Egész életében így csinálta. El akartunk költözni. De először is én túl sokat költöttem. Alig vártam, hogy a feleségem megkapja a négy-ötezer forint fizetését, mindig ott tipródtam a könyvtár ajtajában fizetésnapkor. Akkoriban még nagyon adtam a külsőségekre. Aranygyűrű meg ilyen bár, olyan bár. Bekerültem egy társaságba. Autóalkatrész-kereskedők közé. Napi ötezret loptak. Fejenként. Valami kódszámok alapján, soha nem aszerint, hogy hány darab a milyen alkatrészből alapon leltározták őket, hanem úgy, hogy hány millió forint van bent a raktárban, és hány millió forint folyt be a kasszába leltári idő alatt? Ha egyezett, akkor oké! Savoy, Hajnal, Fekete Macska, az összes éjszakai énekes, az összes éjszakai bárdobos mind a barátunk volt. A FŐSPED-et otthagytam, megtanultam kártyázni, megtanultam pénzt keresni az éjszakában. Roppant bonyolult dolog. Hozzácsapódni olyan emberekhez, akik dugig vannak pénzzel. Egy bizonyos pontig ez csak kitartás, tehát ráerőszakolom magam, és a vendége vagyok. De később az ember belebonyolódik üzletekbe is, mert óhatatlanul kérnek szívességet, amit az ember megtesz. Figyelj! Van egy kocsi, fel kéne hozni, kicsit ki kéne pofozni, van az embernek rá harminc rongya, tizenötből ki lehet hozni, tizenöt a miénk. Jó, nem bánom. Lementünk, azt se tudom, hová. Soha nem látott ember odaadta a kocsikulcsát, beültem a nem tudom mibe. Felhoztuk Pestre. Az isten tudja már! El is adtuk. Volt ilyen. Hatvanezerért sikerült eladni a romot, és megmondtuk az embernek, hogy itt van harminc rongy, örülj neki, hogy nem kellett húszat ráköltened, mert megmondták, hogy ki fog szakadni az alja. Az ember még hálás is volt érte. Piti csalások voltak olyan pénzvonzatokkal, hogy abból fenn lehetett tartani magunkat. Lépést nem lehetett tartani a napi ötezret lopókkal, de a látszat megvolt, hogy valahonnan jó kis jövedelmek jönnek. Ettől az ember körül elkezd egy kis nimbusz kialakulni. Ha hetente háromszor-négyszer megjelenik

ugyanabban a bárban, először is a téglák leadják a rendőrségnek a drótot, hogy ez vajon miből? De másik oldalról nézve: ha ez ide jár, van valamije. Óhatatlanul összeismerkedhet emberekkel, ahogy én is összeismerkedtem egy sráccal, borhamisítóval. Mit tudtam én, hogy ki! Egyet tudtam, bormérnök. Hozzám hasonló korú, kövér parasztgyerek. Soha nem járt haza, és állandóan harminc-ötvenezer forint volt nála. A pénze is szimpatikus volt, meg a gyerek is. Együtt tudtunk nagyon jól tizennyolc konyakokat meginni egyszerre, és ráadásul egy grállovag volt. Felült a bárpultra. „Mit iszol, Bélám?” „Egy konyakot.” „Ibike?” „Konyakot.” Főnök úr, Lajos bácsi, izé néni, vécés néni, mosogató néni. Egy kör tizenhat konyak volt. És ezt megismételtük tizenhatszor, tizennyolcszor, és utána benyúlt a farzsebébe és fizetett. Hogyne tetszett volna ez a stílus! Egy-két boltba belevett. Zugüzletbe. Innen is jött, onnan is jött. Kölcsön is kértem. Hogy soha meg ne adjam. Lehetett az éjszakában megvenni kétszáz márkát, többért eladni. Lecsúszott embertől a lopott arany öngyújtót átvenni. Jött a snóbli. Lehetett csalni. Ez így ment 1975-ig. A feleségem elviselte. Elviselte, ennyi az egész. Valószínűleg rettenetes kiábrándultságai lehettek, de valami megmagyarázhatatlan makacs paraszt őserő volt benne, hogy hitt először is a házasság szentségében, hitt bennem, tudta, hogy nem vagyok romlott, csak megrontható. Aztán terhes lett másodszor. Annyi pénzt azért mindig hagytam otthon, amennyi szükséges volt. Nekem bizonyítékaim vannak rá, hogy az éjszakából, a semmittevésből is meg lehet élni. Volt, aki három-négyezer forintot keresett, egész hónapban kulizott érte. Én megmozdultam, és volt ötvenezer forintom. De ezek a pénzek mindig el is úsznak. Annyit kell kenni jobbra-balra, portást, pincért. Csak taxival lehet közlekedni, mert aki gyalog jár, az lassan ér oda a következő kiszemelt áldozathoz. Tudtam, hogy figyelnek, mert jártam a Sport szállóba, ide-oda, megismerkedtem kurvákkal, és ezek állandóan keresték az alkalmat, hogy lehetne a pasikat nem szállodába vinni. Akkor volt a digózás. Ha szállodába viszi, akkor 1500 a szoba, 500 a jatt a portásnak, amiért felengedi a lányt, az kétezer. Pedig azt meg lehet spórolni! A lányok látták, hogy mozgok az éjszakában, de nem csajozni járok fel. „Te, figyelj, nem tudsz valami kéglit?” dehogynem. Ott volt a sok szoba. Megbeszéltem a felségemmel. Az egyik szobát rendezd be! Kiragasztottunk falból egy IBUSZ táblát. Ha a lányok jöttek, kulcsuk volt, bementek a saját vendégszobájukba, letették reggel a telefon alá az 500 forintot. Ragyogóan meg lehetett élni. És ha maradni akart, az olasznak azt mondta, hogy maradjunk még egy napot! Még ötszáz forint. Nappal találkoztam az olasszal én is, aki már odaadta a kocsikulcsát, avval az olasz autóval el lehetett menni villogni. Jött a valuta, mert váltsak be neki! Hát persze hogy beváltok neki, már rohantam be a

drinkbárba a jugókhoz továbbadni többért a pénzt. Spagettit főztek nálunk, jóba lettünk, címet cseréltünk, írtunk nekik, ők is írtak képeslapot. Küldték a kuncsaftot hozzánk, már nem ugyanaz a lány jött fel, hanem egy vadidegen másik nőt az olasz hozott kéglire. Kialakult olyan helyzet, hogy hónapokon keresztül mindig volt olasz vendégünk. A fenntartásunk összejött. Az anyám abban az időben egy gombostűt nem tett odébb, csak időnként közölte, hogy kér ötszáz forintot! Ott volt az ötszáz forint. A feleségemnek nem tetszett, félt, óvott, nem szabad, vigyázz, de végső soron neki is imponált, hogy háromszor annyi pénzt tettem le néha az asztalra, mint az ő fizetése. Amikor terhes lett a második lányommal, volt bennem egy fanatikus meggyőződés, hogy fiam lesz. És éreztem, hogy ezt nem lehet tovább csinálni. Egyre több autó állt a házunktól néhány méterre. Békésen hat-nyolc órákat ücsörgött benne egy-két ember. Nyilván a szomszédoktól ment a füles, hogy ide sok olasz jár, meg rossz arcú lányok, mi lehet? Kicsit meg is voltam ijedve ettől, nem akartam börtönbe kerülni. Egyheti ténykedésemre nyugodtan kaphattam volna három évet. Úgyhogy leálltam. Lementem Balatonra pincérnek. Véletlen útján kerültem le. A feleségem egyik ismerőse szólt a feleségemnek, hogy B.-n az egyik idegenforgalmi vállalatnak van egy bungalósora, ahova új vezetés került, és kéne egy megbízható ember, főpincérnek, aki elirányítja ott a személyzetet, és nagyon vigyáz az anyagiakra. Csábított az ajánlat. Balaton-part, külön kégli, lehet egy kicsit félredugogatni. Jön a pénz is. Ráadásul nem huszonhatodik senkinek megyek le. Lementem. Akkor már volt erkölcsi bizonyítványom, amnesztia révén. Mindenki szakképzett volt, engem kivéve, és én lettem a főpincér. Éreztem bennük az ellenállást. Ők nem tudták, hogy nem vagyok szakképzett, de vadidegen voltam, ők pedig évek óta ott dolgoztak. Csak a két vezető cserélődött. Gebin[2] volt addig, és leszorosították az üzletet. A vendéggel tudtam társalogni, mert nyelveket jól-rosszul beszéltem. Németül, angolul, lengyelül. Volt már mögöttem igazi pincérmúlt is, mert mielőtt az első felségemet elvettem, nyáron Balatonfüred és Tihany környékén három helyen is dolgoztam, végigdolgoztam a szezont tisztességgel. Megtanultam különböző szakmai fogásokat, rá kellett csak játszanom, mintha értenék hozzá. Nem voltam analfabéta. Ezenkívül állandóan a vendéglátó körben forogtam, bárokban, presszókban, éttermekben, láttam, hogy hogy kéne, hogy adják. Gourmand társasában is voltam a napi ötezret lopókkal. Tudtam rendelni borjúbordát yorki meg ilyen-olyan módra, és tudtam, hogy miből áll. Tudtam, hogy mihez milyen köret való, tudtam, hogy kell egy szervizt megcsinálni. Amit nem tudtam, azt elhallgattam. A színészi múlt is segített. Imádtak. A vendégek. A pincéreim nem annyira. Egy-két szakmai dolog kiderült, meg aztán rákérdeztek, hogy mutasd

már meg a segédleveledet! Ne szórakozz már! Az az ismerős tulajdonképpen szívességet akart tenni az idegenforgalmi vállalat valamilyen góréjának. Én nem tudtam, hogy ez teljesen fordított játék. A vállalat vezetősége támogatta évekig, hogy az az üzlet gebines legyen. Lejártak a szeretőikkel. Voltak soha ki nem adott bungalók, nekik fenntartva. A Balcsiba lógathatták a lábukat. Valami őrült fent, akit kihagytak ebből, belenyúlt. Le kell szorosítani az üzletet! Az egésznek a célja, hogy én lementem, az volt, hogy meg legyen buktatva a szoros üzletvezetői rendszer, hogy rádöbbentsék egy antitalentum segítségével a magas vezetőséget, hogy ezt szorosban nem lehet csinálni, ide egy gebines, jó szakember kell. A fordítottja volt igaz. Varjú ül a toronyban! Ezért nézték el, hogy nincs papírom. Persze, minden oké, majd szakmailag így-úgy elirányít! Tény az, hogy a két vezető is utálta egymást. Az egyik egy volt zöldséges, a másik meg egy hatodrangú kocsmából szabadított nő, egy tehetségtelen barom. Soha életében nem volt még önálló üzlete. Ezt kapta meg, mert ezt buktatni akarták. Lehetőleg még szezon előtt, rövid idő alatt. Nem jött össze szezon közepéig, mert az én színészi képességeimmel a gárdát úgy eligazgattam, hogy a vendégek elégedettek voltak, a kaja minősége jó volt. A szakácsnak időnként visszalöktem a bakonyi sertésszeletet, ha krumplival adta ki, és nem galuskával. Én produkáltam magam, de ők belebonyolódtak egymás hülyeségébe. Szezon közepén volt egy robbantás, levettek mint főpincért a brigádtól, és megtettek a presszó mixerének. Elküldték a két vezetőt, rájöttek, hogy számszakilag nullák, nem tudnak egy kalkulációt megcsinálni, veszteségesen megy a dolog, leltárhiányuk van. Ezt akarták. Hogy július közepén derült ki, nem korábban, az nekem volt köszönhető. Ezért kellőképpen utált a fenti vezetőség. Még két hétig bármixer lehettem. Megtanultam koktélt keverni, jéggépet kezelni, standolni, kalkulációt is kellett csinálnom. Egy személyben pincérként és mixerként vittem az üzletet, én voltam minden. Akkor már az a gebines vezető került a régi vezetők helyére, akit szerettek volna, aki informálódva volt arról, hogy egy szakképzetlen senki hogy elhúzta az időt! Két hét múlva kitett. Nem volt nehéz. Reggel nyolctól vagy héttől az egyetlen hely volt több kilométeres körzetben, ahol kávét lehetett inni. Héttől tízig eladtam három kiló kávét. Négykarú gépen. Itt csöpögött a kávé, ott már lefolyt, összetöltögetni, minden. Járt a kezem. És nekem saját magamnak kellett a blokkokat tépni, hogy hány kávét adtam el. Elég volt kilenc órakor bejönni az üzletbe, lekapni a blokkjaimat, megszámolni, mennyi kávé fogyott, és mennyi blokk van. Mindjárt kiderült, hogy harmincnégy kávéval még tartozom magamnak, nem vettem le a blokkot. Választhattam, hogy fegyelmivel megyek-e el, vagy pedig önként kilépek? Azonnal önként ki akartam lépni. Ha eladtam egy kávét, rögtön le kellett tépnem egy blokkot. Saját magamat le kellett igazolnom, hogy nem loptam. Ugyanis mindenki lopott. Ha

egyszerre tíz kávét kértek, és nem jutottam hozzá, hogy tépjek, és abban a pillanatban bejött az üzletvezető, látta, hogy tíz kávé kinn van a vendég előtt, és nekem csak két blokkom van letépve, akkor már loptam. Kész. Eddig tartott a megbuktatásom. Úgy értelmezték, ahogy akarták. Hogy később ki akarom venni a pénzt. Az egésznek ez volt a célja. Átgyalogoltam a Vigadó nevű étterembe, ahol egy pincér kiesett a csapatból, hallottam. Odamentem a vezető nénihez, gebines üzlet volt. Csókolom, innen jövök, mert éppen kirúgtak. Mi van? Megzuhantam a kávéblokkjaimmal, elmeséltem a sztorit. Aha. És mi van? Ha gondolja, eljönnék pincérnek. Szezon közepén vagyok, hova a francba menjek, utazzak fel Pestre? Még egy forintot se kerestem. Na jó, fiam, ez az asztalsora! Ott így ment a pincérfelvétel. Adja ide a munkakönyvét, majd beküldjük, elintézzük. Tizenkét asztal. Étel, ital, számolás. Reggel tízkor elkezdtünk teríteni. Hát ott megtanultam! Hány tányért tudsz összefogni? Úgy bizony! Volt tízféle étel. Bableves, bográcsgulyás, húsleves, paradicsomleves, rántott hús, párizsi, brassói, egyebek. De hát azoknak a keletnémet turistáknak minden jó volt! Aki oda beült délben tizenkettőkor, az tizenkét óra tízkor megebédelve, fizetve, már újra a Balaton-parton akart lenni, azt nem érdekelte a tálalás, meg milyen guszta legyen, meg mekkora adag. Megindultam egy kerek sörösplató húslevessel az egyik kezemben, a másik kezemben egy kerek sörösplató paradicsomlevessel, mentem az asztalok mellett, és kiabáltam: „Tomatensuppe! Fleischsuppe!” Itt-ott megálltam, ahol szóltak, kiöntöttem, amit kért a vendég. Mire a sor végére értem, elfogyott az összes leves. Ez volt a rendelés és a kiszolgálás egyszerre. Be az anyagot! Leírtam huszonnégy párizsi szeletet, huszonnégy rántott húst, felpakoltam. Mint a hegy. Mentem, hogy „parizien!” meg „panirt!”. Felpakoltam kétféle savanyúságból ugyanilyen hegyet, és elkezdtem mondani, hogy „Gurkensalade! Paprikasalade!” mire a sor végére értem, mindenki ki volt szolgálva. Aztán elkezdtek ordítani egyszerre, hogy „Zahlen bitte!” Én meg mint az őrült, számoltam. Adtak borravalót, beszámoltam nekik ezt-azt. Ment az szezon. Augusztusban a felségem már lenn volt. Másfél hónapra kivettem egy házat. Egy vityillót. Közel a munkahelyemhez. És a feleségem nagy hassal és a már meglévő lányom, ott lakott velem. Adtam esténként az asszonykának a pénzt, és izgatottan vártam a fiamat. Reggel azt mondja a feleségem, hétfő vagy milyen nap volt: tudom, hogy még hátravan egy hét, de én felmegyek. Jól van, menjél, elláttam pénzzel, felült a vonatra. Kiderült, hogy a vonaton megjöttek a fájásai. A másik gyerekkel a karjában. Már úgy segítették le a vonatról. Taxi. A taxis dudálva száguldott az Üllői úti klinikára. A gyerekemet, a másikat berakták a

portára, és a feleségem megszülte a testvérét. Anyámat értesítették, hogy most már tessék jönni, mert a kismama megszülte a kis Adriennt, de a pici Nóra itt sír a portán! Anyám este kilenckor felhívott telefonon. „Helló! Szia, drágám! Nagyon nagy örömhírem van. Nagyon édes a kis Adrienn.” Andrást vártam. Olyan fáradt voltam esténként, hogy csuklott össze a karom a sok tányér súlya alatt. Akkor éppen csak két tányért fogtam, az nagyon könnyű. Éreztem, hogy semmi erőm nincs ettől a hírtől, csúszik ki a kezemből. Álltam, jobbra a zenekar, vendégek. Csúszott ki a párizsi szelet, s ahogy jött, kapásra vettem, páccs! A dobos mindjárt megkapta a fél pofájára. A főnököm is ott állt csípőre tett kézzel. „Mi van, Béla?” „Lányom született.” „Ha lehetne, legközelebb ne párizsival rugdalózzon! Na, mit iszik, fiam?” Drága asszony volt! Meggazdagodott belőlünk. Aznap tizenhat pezsgőt megittunk. Berúgtam, mint az állat. Jött a szezon gyengébbik része. A szezonvég. De hát ez moslékolás volt. Ha egy embernek négy asztalnál többel kell foglalkoznia, nem lehet tisztességgel csinálni. Ahol csak néggyel, ott nem keres eleget. Bár nyilván ha magasabb a kategória, magasabbak az árak, magasabbak a borravalók, több idő van a vendéggel törődni. Ha egy vendégtől ötször megkérdezi a pincér, hogy esetleg még nem parancsol-e valamit? És elég-e a szaft? Esetleg hozhatok egy kis mustárt? És még mit szabad? Egy asztalkendőt? És ha meglátom, hogy a hamutartója tele van, akkor kiürítem, másikat hozok. Még egy kávét, még egy fagylaltot? És a kisgyereknek is ízlett-e? Egészen más a 138 forint. Akkor az 160. De ha lecsaptam elé a bográcsgulyást, két szelet kenyérrel, amit szárazon, fél óra múlva kapott meg, már régen megette a gulyást, és csak só nem volt az asztalán, meg a földre kell hamuznia, nincs idő hamutartót vinni, mert tizenhat órát, mint az állat, mentünk, akkor a 138 forint esetleg csak 140. Tehát itt nem 138 forintot számol az ember, hanem 160-at. Itt a szakma másik oldaláról kell megélni, inkorrekt módon. Mikor először számoltam többet és álltam a vendég előtt, még pirult az arcom. Úgy tudtam megszokni, hogy esténként annyi pénzt vittem haza, amennyit az a borjú egy hónap alatt megkeresett. Én, aki gyakran fordultam elő éjszakai helyeken, vendéglátóhelyeken, tudtam azt, hogy a négy konyak, amit számolnak nekem, csak három volt. Tudtam, hogy nem annyiba kerül a konyak, csak ennyibe. És tudtam azt, hogy a saját konyakját se fogja meginni, amire meghívatta magát, hanem azt is elteszi. Két kategóriába soroltam az embereket. Az egyik, aki megkeresi a pénzt, a másik, aki képtelen rá. Az egyik képes rá, bármilyen módszerrel. És ez még egy tisztességesebb formája, mert nem rabol az ember, nem nyit fel lakásokat. Elfogadtam az ügyeskedést, mert rájöttem,

hogy nincs semmi más lehetőségem. Pillanatnyilag. 1972-ben pár hónapot eltöltöttem egy vállalatnál. Felvett a személyzetis nő kétórás beszélgetés után 1800 forint fizetéssel! Pedig 1900-at ígért. 1800 forintért intéztem egy elég nagy vállalatnak az export-, importszállítási, raktározási isztrációját. Kiállításokat szerveztem nekik. Szétszakítottam magam, és soha 200 forint jutalmat, még egy vállon veregetést se kaptam. Nem voltam tovább hajlandó soha az életben az állami szektornak ingyen dolgozni! Amikor felkerültem Pestre, ott volt a nagy kérdés, hogy hová. Valaki mondta, hogy menjek be a Zápor vendéglőbe, mert ott ismerősei dolgoznak. Későbbi támogatóim, pártfogóim, atyai barátaim, a Tóth páros, Tóth István és Tóth Károly. Csak névrokonok. Ég és föld, tűz és víz. Az egyik elméletileg is képzett szakember, aki emellett felsőfokú pincéri mestervizsgát tett. Érettségi után ment el pincértanulónak, vendéglátóipari főiskolát végzett, pártvonalon is isztrálta magát. És jutott különböző gebinekhez. Megkapott egy sörözőt. Úgy megszedték magukat, hogy mind a ketten öröklakást vettek másfél év alatt. Szóba került az, hogy valami ocsmány kocsmát átalakítsanak elegáns sörözővé, mert be akarta bizonyítani az az ember, aki akkor annak a vendéglátó-vállalatnak az igazgatója volt, hogy lehet első osztályú üzletet csinálni munkáskörnyéken. És ameddig épült ez a vacak, addig őket különböző helyekre szétlökték. Akkor én már elhatároztam, hogy a vendéglátóiparhoz teszem le a voksomat. Így mentem be a Záporba, pincérkedtem egy hónapot, utána elkerültem a Vitorlába csaposnak, ahol már rutinos csaposnak számítottam, nagyon tudtam csinálni a témát. Jól tudtam lopni a vezetővel együtt. Aztán kikerültem egy sportpályára. Gebinben csinálta ott a vendéglőt egy gusztustalan, kancsal, dagadt nő meg egy hozzá képest jóképű, nála fiatalabb parasztlegény, férj, feleség. Szerintem a férfi a Wartburgjáért vette el a nőt. Pincért kerestek, oda irányított az üzletcsoportigazgató, hogy ott van hely. A Vitorlát bezárták, nem is nyitották ki. Mindenesetre itt is kitelt a becsület. Összevesztem a főnökeimmel. A véremet kiszívták volna legszívesebben. Egyedül voltam pincér, harminchárom asztalom volt, és az egy szezonüzlet. Amikor nyár van, kijárnak a teniszesek, a futballisták, a kézilabdások, szakvezetők. Gyűlések vannak, ülések vannak, és a környékbeliek is odajárnak, és mindenki egyszerre akar ebédelni. A gebines pár csak a pénzre vigyázott bent, nekem elszámolási kötelezettségem volt. Nem akartak dolgozni. A férfi egész tevékenysége abból állt, hogy reggel megvett húsz kiló kenyeret, azt behozta a Wartburggal, a felesége pedig állt a konyhában, s mindenbe beledugta a gusztustalan ujjait, mindent végigkóstolt, amit egy nagyon jól főző parasztasszony megfőzögetett. Én meg harmincféle étellel, mint

az őrült! Leadtam nekik még négy százalékot a borravalómból is, plusz a gebinhaszon az övék volt. Ötven métert kellett mennem a tálalókonyhától az első vendég asztaláig. Mire egy embert megetettem, többször le kellett járnom az ötven métert. Vállaltam, mert szükségem volt a pénzre, tudtam, hogy jól lehet keresni. Az új söröző volt a cél. Ellébecolni addig, míg ki nem nyit. Nagy ünnep volt, odavettek. Ott nem kellett rohanni. Kényelmes, úri munka volt, szakmát csináltunk. Kellettem a két Tóthnak, bíztak bennem anyagilag, látták rajtam, hogy jól mozgok a pályán, láttak bennem valami fantáziát. Az egyik, a gyakorlati Tóth állandóan a konyhára csábított, és mutatta, hogy hogy kell halat filézni. Meg a császármorzsát meg a nem tudom, micsodát elkészíteni. Az elméleti Tóth árut vetetett át velem, számlán. Ezer módja van annak, hogy bízhat-e az ember a másikban, vagy sem. Három-négy ellenőrzéssel meg lehet győződni arról, hogy az ember frankó-e, vagy nem. Az egyik Tóth, az elméleti egyszer azt mondta: „Ide figyelj, Béla! Te jössz itt a különböző ötleteiddel, hogy milyen falatok, meg mivel kéne enni, milyen napokat rendezzünk. Miért nem mész el górénak valahová?” csodálkoztam, hogy mit beszél. Milyen lehetőségeim vannak nekem, arra, hogy üzletvezető legyek? „Figyelj csak! Sok mindent nem értem el én ennél a vállalatnál, de annyira azért bíznak bennem pártvonalon, hogy ha én azt mondom a tanulmányi osztályon valakire, hogy fel kell venni, azt felveszik.” Pár nap múlva a kezemben volt a papír, hogy felvettek az üzletvezető-képző tanfolyamra. Egyszer nem kaptam meg tőlük a fizetésemet. Illetve kevesebbet kaptam. Valami olyasmire hivatkoztak, hogy gyengébben ment a forgalom. Én, amikor jobban ment a fogalom, akkor se kérdeztem meg, hogy adnak-e több pénzt. Háromezer forinttal kevesebbet adtak, mint amit kialkudtunk a hivatalos fizetésen felül. Úgy megsértődtem, hogy huszonnégy órán keresztül ittam, mint az állat. Holtrészegen bementem, és felmondtam. Elkerültem egy volt katonatársam által vezetett kocsmába, közben jártam már az üzletvezetőire. Hatalmas hodály kocsma volt. Napi negyven liter vizet adtam el cseresznyepálinka gyanánt. Kétezer-háromezer forintot kerestem naponta. A reggel úgy kezdődött, hogy egy kicsit korábban kellett bemenni, ötliteres meg tízliteres állványüvegben a feléig tettem a cseresznyét a másik fele víz volt. Reggelire eladtunk negyven-ötven liter pálinkát, hattól, akkor még nem volt szeszkorlátozás[3]. Nyolcvan-húsz százalék arányt általában még nem vesz észre

a vendég. Mi ötven-ötven százalékban kevertük, mert úgyse mert szólni. Az előző munkahelyeken, még abban az új és magas árakon futó sörözőben is hatszáz forint volt a hivatalos fizetésem. Azt a magyar államnak a belkereskedelmi miniszterétől kezdve a legutolsó vendéglátóipari osztályvezetőig tudnia kellett. És még sokáig ennyi volt, aztán emelték 1200-ra a pincérek fizetését. Egy éjszakai mulatóban hatszáz forintért dolgozott a pofa, és az összes főnöke, üzletvezetője, vendéglátós osztályvezetője, termelésiosztályvezetője, vállalati igazgatója tudomásul vette, hogy annak az embernek hatszáz forint a fizetése. És ebbe belementek. Magyarul, az egész magyar vendéglátótársadalom szakképzettségtől, nemtől függetlenül tudomásul vette, hogy ez az ember csak akkor tud megélni, ha vagy a vendéget, vagy az üzletet és a vállalatot meglopja. A legudvariasabb munkával se tud megélni hatszáz forint fizetés mellett borravalókból. Csak borravalóból. Eleve elfogadott tény volt, hogy mindenki, aki ebbe a szakmába kerül, lop. Hát ezért nem pirult már az én arcom! A vendéglátóiparban máig megvan ez a szemlélet. Van olyan pincérem, aki tizenöt-húszezer forintot visz haza. Tizenöt napi munkával. De engem megpróbál meglopni! Na, akkor kíméletlen vagyok. Kirúgom, és amikor információt kérnek, megmondom, hogy meglopott. Ez a legrosszabb ajánlás a vendéglátóiparban. Mégis megreszkírozzák. Azt hiszik, hogy nem jövök rá. Nem kell hozzá sok. Egy kis gyakorlati tapasztalat, egy-két bizalmi ember az üzletben. Majdnem olyan, mint az informátorrendszer. Az informátoromat tudom presszionálni. Például azzal, hogy szakképzetlen, de felveszem, és lehetőséget adok neki arra, hogy úgy keressen nálam, ahogy sehol ebben az országban nem kereshetne. Az egész anyagi léte, a négyezer forintos albérlete, minden tőlem függ. Ha mégis beáll, együtt lop a többivel, s nem informál, rövid távon több pénze lesz, de ha rájövök, vége. Márpedig én csillogtatom a tudásomat, rájövök dolgokra, macska-egér játékot játszom, a végkicsengése az, hogy a saját hiúságomat is legyezgetendő, bebizonyítom nekik, hogy rájövök a stiklijeikre. Az összes trükköt ismerem. Hogy kell a francia blokk[4] alól kihúzni az indigót, hogy kell két adag gulyást négyfelé széttálalni, ha külföldi jön. Kettőnek az ára folyik be hozzám, ő négyet kasszíroz. Hogyha két vüeg vodkát vételeztek, s éjjel kettőkor még mindig két üveg vodkájuk van, akkor valószínűleg legalább egy üveg vodkát behoztak kintről. Nem hozzám folyik be a bevétel, hanem a sajátját árulja. Ha gyanúsan kevés valamiből a fogyás, én azt azonnal kiszúrom. Ha gyanúsan kevés az éjszakai forgalom, én azt azonnal kibököm. Számolom a sörösrekeszeket. Például a folyosón végigmegyek az irodámba, látom, hogy nyolc üres sörösrekesz van. Az esti vételezésük 160 üveg sör, nyolc rekeszben húszasával. Reggelig a fogyásuk 100, akkor hatvan üveg

sörnek a hűtőszekrényben kell lennie, ha nincs ott, eladták. Mert mindennap úgy kezdem, hogy a segédmunkásommal elvitetem az összes üres göngyöleget. Csodák nincsenek. Sörösrekeszt nem hoz be magával a vendég. Sőt az unikumosüvegeket is számolom, sőt a szemétbe is beletúrok, ha kell. Mert vannak kidobandó üvegek. A vodkásüveg, a külföldi pezsgősüveg nem visszaváltható üvegek, ezeket kidobjuk. Ha három üres szovjet pezsgősüveget találok a szemétben, miközben egy a fogyás, akkor kettőt behoztak. Nálam kétszáznegyven forint a szovjet pezsgő, ami a boltban nyolcvan. Egyszer-kétszer megmutatom nekik, hogy én rá tudok jönni, akkor már tartanak tõlem. Ki kell választani a leggyengébbet közülük, akinek a legtöbb félnivalója van attól, hogy más munkahelyre nem veszik fel. Mert egy szakképzett pincér, akárhogy utánanyúlok, csak fog találni valakit, aki felveszi, mert emberhiánya van. De a szakképzetlennek, aki négyezerért gyógyszertáros volt, vagy háromezer-kettőért, és most tizenötezret keres vagy tizennyolcat, nem mindegy, hogy holnapután visszamegy gyógyszerésznek, ahol mindig lesz állása, kevés a gyógyszerész, de akkor elesik tíz-tizenkétezer forinttól havonta. És keccsölhet, és éjszakai ügyelet és vasárnapi ügyelet és húsvéti ügyelet, és ugyanott van, ahol a vendéglátóiparnál, csak a harmadáért dolgozik. Mindig megtalálom a gyenge pontokat. Ez nem túl ildomos. De nagyon célravezető. Főleg akkor, ha az ember több üzletet vezet. Én sok emberrel dolgozom. Tizenhat éves a legfiatalabb, nyolcvanéves a legidősebb. Vegyesen férfiak és nők. Vannak köztük családosak, vannak nőtlenek, vannak alkoholisták, betegek, idegbetegek, jó pincérek, rossz felszolgálók, nekem mindegyikkel kontaktust kell tartanom, bár nem vagyok személyzeti osztályvezető. Végső soron valamifajta rendet kell tartanom bármi áron. Nem csak a feleségemmel dolgozom, tudva, hogy mi nem vágjuk át egymást. Vannak emberi gyarlóságok, ezt én tudomásul veszem. Amikor be akartam kerülni annak idején abba az új sörözőbe gyűjtendő gárdába, nagyon vigyáztam. Akkor az volt a fontos, hogy megbízható legyek. Akkor én voltam egy ilyen gyenge pont. Az a bizonyos gyenge pont lettem a sörözőben, aki mindenre figyel. Ez lehet kenyérféltés, szimpátia. Nekem nagyon szimpatikus volt a két Tóth. Közülük is az elméleti ember. Észrevettem, hogy egyszer a konyhalányuk késeket visz haza. Egy kés-villa készlet kilencvenkét forint, nem olcsó. A gebines ezzel be volt terhelve. Leltárkor el kellett vele számolnia. Ami hiányzott, azt be kellett fizetnie. Láttam, hogy nem is kis mennyiségű kés, villa, kanál a kötényben megy az öltözőbe, és azt is tudtam, hogy beteszi a táskájába. Szóltam az egyik Tóthnak, hogy nézd, a Mard el! Mard el-nek hívtuk a lányt. Lány? Negyven év körüli volt. Mondom, viszi haza a villáinkat. Én meg majd itt küszködöm, a szevizasztalban fogok kotorászni, amikor a vendég jön, nem tudok tálalni majd, mert ez hazavitte a villáitokat! Erre a Tóth Karcsi nem rikácsolt,

nem hívott rendőrséget, nem rohant be az öltözőbe. Zárórakor Mard el fogta a kis táskáját, és ment volna haza. A Karcsi azt mondta: „Ki merre megy, gyerekek? Merre mész, Mard el? Gyere, hazaviszlek!” Beültette a kocsijába. Mikor a ház elé értek, azt kérdezte. „Mi van, meg se hívsz egy kávéra?” Tudta, hogy egyedül lakik a nő. „Jaj, főnök úr!” Fel kellett hívni egy kávéra. Felmentek. A nő tette le a táskát. Ez meg: „Milyen szép készleteid vannak!” Nyitotta ki sorban a szekrényajtókat, és a mi tányérjaink, levesestáljaink voltak azok. Aztán véletlenül leverte a táskát az asztalról, csörömpölve széthullott az evőeszköz. Egy szót se szólt, segített összeszedegetni. Csak a végén mondta neki: „Miért nem kérsz, ha valami kell?” A nő elbőgte magát. Soha többet egy szem kockacukorhoz se nyúlt hozzá. Ez is pedagógia. A Tóth mesélte el a sztorit nekem. Még ezután egy évig együtt dolgoztam a nővel is, a Tóthokkal is. Soha nem lett téma, hogy én árultam be a nőt, de a nő attól kezdve ennek a lekötelezettje lett. Irtózatos teher volt ez. Egy percet nem késhetett ezentúl. Mindig legutolsónak ment el, mindennek ragyognia kellett, és amit addig sose csinált meg, hogy a sarkokból is kiszedje a zsírt, ezentúl megcsinálta. Ettől az embertől megtanultam, hogy nem mindig a rikácsolás meg a leleplezésdi a jó. Az elméleti Tóth elég gyakorlati is tudott lenni. A vendéglátóiparban gyakorlat a lopás. Ilyen szellemesen nagyon kevesen oldották volna meg.

3.

Abban a hodályban bitang jól kerestem. A negyven liter vízzel naponta. Nincs megállás, a határ a csillagos ég, ahogy mondta annak idején Rákosi elvtárs. Erkölcsileg egy kocsmában nem érdekelt, hogy a rohadt kocsmatöltelék vizet iszik, örültünk neki, ha nem rúg be annyira. Megiszik tizenhét cseresznyét, és még mindig józan. Volt ott olyan ember, aki reggel hat órakor sápadtan, zölden, reszketve beérkezett az üzletbe, odarohant a pénztárhoz, kért három deci cseresznyét. Odaadta a blokkot. Már ismertük. Háromdecis vizespohárban megkapta a három deci cseresznyéjét, amit egy hajtásra megivott. Bement a vécébe, a frissen felmosott vécét telehányta, kipirulva, kivirulva, mosolyogva megjelent: „Megvolt a gyomormosás! Na, gyerekek, most kérek egy nagyfröccsöt!” és estig nagyfröccsözött. Tudniillik csak nagyfröccsöt ivott. Este kilenckor vagy tízkor, amikor záróra volt, kirúgtuk. Tajt részeg volt. Másnap reggel hat órakor ott kocogott a foga nálunk, és kérte a három deci cseresznyét, ami csak arra volt jó, hogy kihányja. Aki reggel hatkor bemegy cseresznyézni, milyen ember? Nappal nem adtunk annyi vizet, ekkor már csak hússzázalékos volt a keverés. Reggel ötven, napközben húsz. Tulajdonképpen egy kocsmában senkit semmi nem érdekel a pénzen kívül, az egész rövid távú dolognak néz ki. Nagy a fluktuáció a csaposok, italmérők, pénztárosok körében, jönnek-mennek. Az ember tudja, hogy úgyis talál helyet, vagy úgyis oda vagy amoda áthelyezik. Az, aki vezette, napi sok ezret tett zsebre. Neki is mindegy volt. Ugyanannyi ember jön be akkor is, ha jó pálinkát ad, mintha rosszat. Volt olyan ember, aki bejárt, soha nem kért italt, mert nem volt soha pénze. Ő pohárszedő volt. Néha kapott ezért sört. Nem volt bejelentve, önkéntes pohárszedő volt. És reggel, amíg a száz poharat le nem szedte, nem kapta meg a sörét. Három-négy ujjal belenyúlt a cseresznyés poharakba, ahogy fogta őket össze, mindegyikbe egy-eggyel, és amikor letette a pultra a piszkos poharakat, a szeszes ujjaival dörzsölgette az ereit. Ilyen állapot is van. Ilyen embereknek ne töltsek be ötven százalék vizet? Egy hülye pletyka miatt el kellett jönnöm ebből az üzletből. Kombinátnak hívtuk, különböző kitelepülései voltak gyárakban. Étkeztetés, kisbüfé, reggeliztetés. Volt a kocsma, tartozott hozzá egy bisztró. Ennek volt elöl egy elkerített terasz része. Ezen a teraszon lettem én egyszemélyes pincér, és még novemberben is árultam. Napos idő volt, a pulóverre ráhúztam egy fehér

pincérkabátot. Egy dolgom volt; lehetőleg naponta ezer üveg Kőbányai söröm fogyjon el. Az nekem kétezer tiszta pénz. Mindenkinek be volt számolva az üvegbetét. Hétkilencven volt egy sör, üveggel együtt kilenc-kilencven. Tíz forintot adtak. Már mindenki tudta, hogy tíz forint, mindenki boldogan adta a tízest a Kőbányaiért, mert az összes sörszállító le lett fizetve, hogy csak nekem legyen a környéken Kőbányaim. Rekeszenként adtam két forintot. Később megemeltem háromra, az egész környéken én voltam az egyetlen pincér, aki három forintot adott egy rekeszért, magyarul minden sörszállító, ha akármelyik boltnak volt is kiírva a sör, nekem hozta. Üzleti vállalkozás volt. Meg kellett keresnem felárral a plusz pénzt, hogy fizethessek. És fizettem azért, hogy nekem hozzák, nálam csapódjon le a forgalom. Nagyon szerettem volna, ha nekem a bisztrórészből télire térelválasztóval leválasztanak egy kis presszórészt. Elmagyaráztam a főnökömnek, hogy sokkal jobban jön ki, hogy ha az önkiszolgáló hodályban, ami délben megtelik, kettőkor kiürül, este hátkor megtelik, nyolckor kiürül, állandó körforgást csinálunk, és a teraszos kocsmázó vendégeink bejönnek a presszóba inni. Először is nekem üzletileg jó, másodsorban neki forgalomban jó. Ebből az lett, hogy valamelyik jóindulatú patkány elkezdte terjeszteni, hogy a főnök presszót építtet a Bélának, mert a barátja. Ez a főnököm munkásőr volt. Annyira félt attól, hogy összefonódás derül ki, és valaki korruptnak találja őt, hogy felkért, menjek el. Tudtam, hogy mennem kell. Ha az üzletvezető, a volt katonatársam, behív, és azt mondja, hogy, Béla, ne haragudj, de olyan pletykák terjedtek el, hogy ez tarthatatlan, kettőnk közül valakinek mennie kell, és ez nem lehetek én, akkor én csak azt felelhetem: Jó, keresek állást. Tarts még egy darabig! Tudsz? Jó! Jártam az üzletvezetőire, és a problémámat az egyik tanáromnak, aki egyben az egyik hotelhálózat igazgatója volt, elmeséltem. Hirtelen ötlettel bevetettem neki egy kérdést: „Tanár úr! Olvastam egy újsághírt, amiben krupiétanfolyamot hirdetnek. Erkölcsileg, anyagilag feddhetetlen, vendéglátóipari gyakorlattal rendelkező emberek részére. Monte Carlo hat hónap. Cannes két hónap. Párizs egy hónap. Tanár úr nem tudna engem beszervezni erre a tanfolyamra valahogy?” A helyzet az, hogy leállt a tanfolyamszervezés valamiért, mondja ő, de itt a szomszéd osztályfőnök, beszélünk vele, hátha tud valamit. Az az egyik pesti vendéglátóipari vállalatnak volt az igazgatója. A következő szünetben megállítottuk. „Itt ez a kis kolléga, problémája van, akármilyen okokból el kell jönnie a munkahelyéről, nem anyagi ügy, Lalikám, nem tudsz valamit?” Az azt felelte, hogy menjek be hozzá másnap délután a vállalati igazgatóságra.

Bementem, leültetett. Két lehetőség van, mondta. Vagy egy tízmilliós raktárt elvállal, vagy eljön üzletvezető-helyettesnek ebbe és ebbe az étterembe. Az üzletvezető-helyettesség mellett döntöttem, mert mégiscsak volt már melegkonyhás gyakorlatom, hordtam legalábbis a meleg ételt. Meg menet közben tanultam azért a dolgokat. Nagyon meg akartam tanulni mindent. Osztályelső voltam, első évfolyamos, de osztályelső. Én tényleg megtanultam a mikrobiológiát, a konyhahigiéniát, megtanultam az ételkészítést, a cukrászatot. Nagyon komolyan vettem a tanfolyamot. Elmentem helyettesnek egy felírónőből lett üzletvezetőhöz, aki délelőtt tízre járt dolgozni, és az egész koncepciója annyiból állt, hogy délután háromkor már ne legyen az üzletben. Ilyen típusú nő volt. Neki nagy dolognak számított, hogy a kétezer-nyolcszáz forintos felírónői fizetése helyett ötezer-egyszáz forintos csúcsvezetői fizetést kapott, mellé kétezer-kétszáz forint jutalékot. Megvolt az ingyenkosztja, fehér köpenyes csúcsvezető volt, aki tizennyolc vagy húsz embernek dirigált, volt két helyettese, akik közül az egyik marha reggel hétkor nyitott, a másik éjjel tizenkettőkor zárt, és neki tulajdonképpen szombatvasárnap se kellett bent lennie. Ennek nagy szám volt hét-nyolcezer forint tiszta pénz! Egy nőnek, vezető állásban! Én mégis egyre-másra közöltem vele az észrevételeimet. Tanultam, hogy a brassói aprópecsenye az a kockára vágott, fokhagymás apróhús burgonyával egybeforgatott együttese. Láttam, hogy nálunk a mirelit hasábkrumplinak a tetejére szórnak valami marhapörköltet, ezt adják ki brassói címen, és fokhagyma van rákenve. Mentem hozzá, hogy úristen, vezetőnő! Mi a város közepén, frekventált helyen! Ilyen brassói a kezünkből kikerül! Leszidott, hogy miért tanítom a nem tudom, micsodáné szakképzett mesterszakácsát! Meg hogy, fiam, maga a fellegekben jár! Majd meg fogja tanulni, hogy a szakma is más, meg a gyakorlat is más, mert itt gyorsan kell tálalni, különben nem lenne tizenhétezer forint napi ételforgalom! El voltam hűlve. Egy idő múlva aztán elkezdődtek a sztorijai, ellenem. Berohant az üzletbe. Miért nem veszi fel a telefon? Mert nem csörgött. De igen, félórája csörgök! Képes volt azt állítani, hogy hazudok, biztos nem voltam az üzletben, pedig ő telefonált. Bírtam három hónapig, aztán bemondtam az unalmast. Áttettek a Niagarába vezetőnek és egyetlen dolgozónak. Tatarozás alatt állt az üzlet. Bementem. Egy malteros ládán zsugázott három tróger. Ezek voltak a karbantartó részleg. Fiúk, itt valami átadás kéne május elsején! He-he-he-he! Röhögtek rajtam. Elkezdtem isztrálni. Megígértem, hogy ha időben elvégzik a munkát, kapnak két láda sört. Még nem volt egy vasam se. Kierőszakoskodtam. Addig telefonálgattam, és mentem utána. Érezték, hogy van

gazdája az üzletnek, elkezdtek mozgolódni. Megmondtam, hogy nem kell nagy was ist das. Ettől eddig átjárófolyosó lesz, oké? Ott söröző, tehát sörcsap, ez kell hozzá, az kell hozzá, sörcsiga kell, már mindent tudtam. Volt gyakorlatom csapos koromból. Ide meg presszó kell. Mixer is voltam. Tudtam, hogy egy bárpultot és egy hűtőpultot hogyan kell kialakítani. A tanulmányaimból tudtam, hogy mi kell egy presszókínálatba, milyen árakkal megy. Kalkulációkat csináltam. És mire kinyitottam az üzletet, lett egy főnököm! Gyöngyösről elhozták az áruforgalmi osztályvezetőnőnek a valamilyen bor-miazistent vezető férjét, mert „olyan bajban van a vállalat, szakképzett vezető hiány van!”. Akkor derült ki számukra, hogy még csak iskolába járok, nem lehetek csúcsvezető. Megkaptam ezt az embert, egy vonalas palit. Mégis ez volt az első sikerélményem. A sok bukáson, kudarcon át odáig jutottam, hogy egy kis üzletet meg tudtam indítani. Ez bennem olyan önbizalmat ébresztett, hogy akkor már éreztem, belőlem lesz valaki, és ebben a szakmában akarom megkeresni a kenyeremet. Csak akkor mentem be a központba, hogy velem most mi lesz, amikor a gebinestéma kiderült, annyira sajnáltam otthagyni a „boltomat”. Nem véletlenül jöttek rá ugyanis, hogy nem lehetek vezető még, a főnököm gebinbe vette át az üzletet, már hozta is az embereit. Másnap beküldtek a Budapest bisztróba. Megismerkedtem az új főnöknőmmel. Csinálhassa, tudhassa, tarcsa. Ilyen vezetőnő volt, igazi „üzemegység”-vezető típus. Beteg lett, és a betegsége ideje alatt rendeztem egy szüreti bált. Csak nők dolgoztak a bisztróban. Az egész személyzetet fel tudtam úgy piszkálni, hogy egyforma sárga felsőrészt és aranyos kis aljat vásároltak. Erre az egy napra! Még nem tudták, hogy az árát megkeresik-e a bálon, de fel lettek izgatva. A közeli színház díszletesei, világítástechnikusai, akik bejártak inni, spotlight-okat szereltek fel, mert ez is hodály volt. Belelkesítettem őket. Természetesen meg voltak híva. A belépőjegyek ára a műsort kellett hogy fedezze. Cigánynótaénekeseket, táncosnőt, zsonglőrt, bűvészt szerveztem. Annyira halott volt a környék, akartam valamit csinálni. Reggelig ment a dajdaj. Féfilábszépségversenyt rendeztünk, függöny mögött, zsűrivel. Frenetikus volt. Összeölelgettek, összecsókolgattak a törzsvendégek meg akik bejártak a környékről, hogy ilyen jó itt még nem volt! Tombolát húztunk. Ez adott aztán egy újabb ötletet. Szoros üzletekben az a metódus, hogy megrendelnek hétfőn cukrászsüteményt, az kedden megérkezik. Tíz francia, tíz zserbó, tíz lúdláb, tíz ez, tíz az, tíz dobostorta, tíz piskótarolád. Ezeket berakják a vitrinbe, ami nem hűt, csak úgy van. Estére összeszárad. Másnap még kínlódnak a

megmaradtakkal, egyet-egyet kávéhoz, pohár tejhez a személyzet megmegeszik, úgyse lehet eladni, de minden darabbal külön blokkon el kell számolniuk. Aztán harmad-negyednap selejtezésre kerül a maradék. Ahhoz, hogy vasárnap újra legyen cukrászsütemény, csütörtökön megint meg kell rendelni tíz izét, tíz franciakrémest meg tíz másmilyen krémest meg tíz gesztenyés kockát. Amit aztán újra kidobnak és leselejteznek. Úgy döntöttem, hogy nem selejtezzük le. Kapóra jött a főnöknőm betegsége. Az én főnöknőm tudta, hogy egy bisztróban mindent árulni kell, a marha, ezért a csokiparánytól a macskanyelven át a kilencvennapos meggybonbonig, minden franc fel volt halmozva, ami soha nem fogyott el, húsvétról megmaradt nyulak, el nem adott Mikulás-csizmák, állatságok! Mert a vállalati instruktor mindig mondta, hogy kérem, ünnep jön, tessék rendelni csokoládét! Mintha az emberek a gyerekeik csokoládé-Mikulásait különböző presszókban, bisztrókban akarnák megvásárolni! Ilyen az „üzemegység”-gondolkozás! Elhatároztam, hogy én ezeket kiárusítom. Dobozszámra állt a raktárban a mogyorós csokoládé. Fogtam magam, vettem ruhatárcédulákat, minden Ápisz tele volt vele. Fehér köpenyben kellett közlekednem, mert üzemegység voltunk, az üzletvezető legyen fehér köpenyben! Szédelegtek benn, vártak a pénztárnál, itták a sört, én meg kiálltam középre, és mondtam, hogy kedves vendégeink, az a helyzet, hogy kipróbálok egy kis tombolát, tudniillik a mai friss sütemények megmaradtak! Amit nem tudtam eladni, nem kívánom kidobni, hanem vegyenek három forintért tombolajegyet, és akár az összes megmaradt tortát, aminek darabja héttíz, három forintért meg lehet nyerni. Néztek rám, mint a hülyére. Még egyszer érthetően elmondtam. Stóconként feltálaljuk a süteményeket, kitombolázzuk. Minél több jegyet vesz valaki, annál több esélye van, hogy esetleg többször három forintért megnyerhet egy stóc süteményt. Ha jól sikerül a vállalkozás, sőt önöknek is tetszik, itt van még pár tábla csokoládé. A fődíj pedig egy üveg bor. Elkezdtek turkálni a zsebükben. Kérdem, tetszik esetleg? Kérek tízet. Harminc forint, de az üveg bor hetvenbe került, ő már a bort akarta! A másik is kért kettőt, volt, aki ötöt, volt, aki négyet. Délután, üzletmenet közben. Nem voltam lámpalázas. Előfordult már az életemben, hogy színpadon kellett állnom. Úgy fogtam fel az egészet, mint egy játékot, ami vagy bejön, vagy nem. Abban bíztam, hogy vesznek annyi jegyet, ami fedezi az összes süteménynek és az üveg bornak az árát. Elsőre harminc ember körülbelül ötszáz forintért vásárolt tombolajegyet. Ebben volt körülbelül száz forint értékű sütemény, a hetvenforintos bor, a többi plusz. Kihúztam stóconként nyolc számot, mert nyolcfajta sütemény volt, és azt a stóc süteményt becsomagoltattam. Lehet, hogy az nyerte, aki csak hármat vett, lehet,

hogy az, aki harmincért tízet, de rosszul nem járhatott, mert a tíz jegye harminc forintért is fedezte annak a süteménycsomagnak az árát. Aki nem nyert semmit, annak pechje volt. Odáig fajult, hogy a következő délután bejött egy-két ember, hogy „Lesz ma tombola?” „Lesz.” És másnaptól minden nap tombola volt. Életveszélyes játék, csak később tudtam meg, hogy a Magyar Vám- és Pénzügyőrség engedélye kellett volna hozzá. Büntetendő. De az ellenértékét beütöttük a gépbe. Ami többletként befolyt, azt többletként a vállalatnak prezentáltuk. Persze hogy később már, amikor 1800 forint gyűlt össze, és én csak 400 forintért osztottam ki pezsgőt meg tábla csokoládékat, az 1400-at zsebre raktam. Szokatlan volt, de azonnal kézzelfogható. Az emberek imádnak játszani. Aztán már úgy rendeltem süteményt, hogy nem tízet, hanem negyvenet mindenből. Tombolára rendeltem. És kértem négy karton ilyen-olyan csokoládét, megemeltem a pezsgőrendelést. Ez a halott üzlet, ahol pár ember kornyadozott addig, este megtelt, nem lehetett helyet kapni. Mindenki ivott-evett. És várta a tombolát. Kinyíltak a pofák, mikor megjelentem. Irtózatos mennyiségű ruhatári cédula fogyott el, mert ez szolgált tombolajegyként. Most már egy gyerek vagy szép lány húzta ki kalapból a nyertes számokat. A végén megírtam a központnak egy tombolajáték nevű újítást, amire szerződtetni kellett volna egy szpíkert vagy egy konferansziét. Gyakorlatilag azt a célt szolgálta volna, hogy a kiselejtezésre kerülő cukrászsütemények mindig fogyjanak el. A főnöknőm négy hónap múlva meggyógyult, egy szüreti bál, egy farsangi bál és egy Hajdúsági Napok után. Visszajött, leltárral vissza kellett vennie az üzletet tőlem, hogy én újra a helyettese legyek. Akkor már szakmailag éreztem magam olyan fokon, mivel hónapokig vezettem nélküle az üzletet, hogy nem mentem vissza helyettesnek, nem maradtam. A személyzeti osztályon azt kértem, hogy ha lehetne, pár nap gondolkodási időt adjanak, hogy eldöntsem, visszamegyek-e a főnöknőmhöz helyettesnek vagy nem, a leltár után. Miért, van valami problémája a főnöknőjével? Nincs semmi problémám, csak igényeim vannak. Az idén végezni fogok, szakképzett üzletvezető leszek. Elegem van abból, hogy én nyissak, zárjak, a vasárnapi ügyeleteket én lássam el és a napi közétkeztetési kalkulációkat én csinálhassam, hogy az összes árurendelés, az összes személyzeti gond, az összes teher, az összes karbantartás az én nyakamba szakadjon. Másnap felhívtak az igazgatóhoz, aki közölte, hogy kineveztek az Egészségére! vendéglő vezetőjének. Előtte való napokban halt meg a főnök, a vállalati

pártcsoport titkára és a legjobban menő gebines üzlet vezetője. Tíz évig csinálta az üzletet a család, meny, vej, fia, felesége, mindenki, s villát építettek. Szép temetést rendeztek neki, kijött a vállalat igazgatója, tették le a nagy koszorúkat. Kicsit talán mindenki kívánta a halálát, mert kicsit talán mindenki irigyelte, de a jó elvtársat elbúcsúztatták. Úgy, hogy közben egymást böködték, egymás könyökét lökdösték, hogy két házat épített, a kurva édes anyját! Tény, hogy a halála adott lehetőséget nekem arra, hogy a vállalat legjobb kisvendéglőjét megkapjam. Kiszámítottam, körülbelül napi tíz-tizenkétezer forintot kerestek. Én nem voltam a vállalatnál annyira fontos ember. Nekem szorosba adták oda az üzletet. A gebinnél a többlet a vezetőé, elegük volt abból, hogy a vállalat legjobb kisvendéglője gebin legyen, a vállalat akarta levenni a hasznot. Amíg élt a Bárci, nem lehetett elvenni tőle. Karbantartási gondja nem lehetett, áruellátási gondja nem lehetett, személyzeti problémája nem lehetett. A családjával dolgozott, a vállalat ellenőrei hozzá nem mertek nyúlni, a rendészeket csak hírből ismerte. Csak a legnagyobb szeretettel beszéltek róla. Hatalom volt. Mindenki tudta, hogy a gebin ajándék. Bár versenykiírás volt ”A vállalat önelszámoló egységként meghirdeti a nem tudom, hányas számú boltját!” Tudták, hogy ha jó kocsma, úgyis előre megvan, ki lesz a vezetője. Semmi reménye nem volt annak, aki beírta, hogy kérem szépen, nagyon jól vezettem valamilyen vendéglőt, s szeretném az üzletet megpályázni! Mi köze hozzá? Kinek lehetett köze hozzá? Tudták, hogy aranybánya. Nekem megérte átvenni így is, a szakmai fejlődésemben elősegíthetett. Csúcsvezetőnek kerültem oda, tehát a kitűzött célt elértem, szakmailag. Így hívják, mert a csúcsvezetőnek vannak helyettesei, sőt van olyan, hogy másodvezető, harmadvezető, negyedvezető. Érkezési vagy szakmai sorrendben. Mivel az elődöm a családtagjaival dolgozott, a személyzetből csak kevesen maradtak. Átvettem két pincért, a szakácsnőt, két konyhalányt és még egy nőt, aki aztán meghalt. A konyhásoknak meg kellett ígérnem, hogy legalább azt a pénzt megkeresik, amit a gebines tudott produkálni nekik. Ezt egyféleképpen lehetett megcsinálni: hogy a többletből, ami úgyis befolyna a vállalti kasszába, kiemelem. Nem volt erkölcstelen, mert leltártöbbletet csinálni ugyanolyan hiba, mint leltárhiányt. Igaz, olyan üzletvezető még nem volt, akit azért felelősségre vontak volna, hogy egy leltáridőszakban, mondjuk, kétszázezer forint többletet produkált. Mindig ezek kapják a kiváló dolgozó kitüntetést. Pedig többletet csinálni a vendég megkárosításával is lehet. Van, aki többletet csinál, és be is jelenti. És büszke rá. Mert hülye. Először is van egy elvárt többlet. Azt mindenki

tudja, hogy a sülési meg főzési veszteség, ami harminc-negyven százaléknak van a kalkulációba számítva, sokkal kevesebb. Meg az egyéb. Ezt a jó Venesz bácsi a maga idejében így találta ki. Egy nagy szakács, aki az egész életét végigporciózta, adagolta és anyaghányadaira bontva megcsinálta a kalkulációs könyvet. A Venesz-könyvet. Ez még ma is érvényes, olyan húsadagokból kalkulál például, ami ma is elfogadott, és tulajdonképpen az ő zsemlemorzsa-, liszt-, zsírhányadai mind igazak. De ha ő négy deka zsírt kalkulál egy adag sült krumpli elkészítéséhez, ugyanabban a zsírban vagy olajban meg lehet még tíz adag sültkrumplit sütni. Ez a négy deka zsiradék minden adag sült krumplihoz hozzá van kalkulálva. Vagy egy marhahúsleves, ami úgy néz ki, hogy a főtt marha egy kiló. Ebből a levesben elfő harminc százalék. Magyarul egy kiló főtt marhahúsból, ha paradicsommártással meg főtt krumplival ki akarom adni a vendégnek, nekem csak hetven dekát kell kiadnom, mert harminc deka elvileg belefőtt a levesbe. De olyan marhahús még nem született erre a világra, amiből harminc deka elfő. Mégis elfogadják. A Venesz bácsi így találta ki. Nagystílű konyha, nem mondom! Azért van elfogadva, mert még nem találtak ki jobbat. Az egész magyar vendéglátóipar szoros része tulajdonképpen a többletcsinálásra van berendezkedve. Elvárják, hogy spóroljanak az üzletvezetők. Azt az üzletvezetőt, aki csekély leltárhiányt csinál, akármilyen jelentéktelen is legyen az összeg, meghurcolják! Tudják, hogy lop. Amelyik csinál kétszázötvenezer forint többletet, az kap egy kitüntetést. Pedig tudják, hogy lop! Ha ennyit bejelent, bevall, akkor még többet lop. Ezt csak a vendégektől lophatja el. Gusztustalan dolog. Ezért nem szabad nagyüzemi módon csinálni a vendéglátást. Egy vállalati igazgató igen komoly összegeket vesz fel nyereségként félévente. Természetes dolog. Az az üzletvezető, aki szoros üzletben nem termel többletet, az lop, az hülye! Az link, az nem érdemli meg, hogy az Isten napja rásüssön. Most már jövedelemérdekeltségű üzletek vannak, burkolt gebines forma. Most elvárt forgalom van. Ez az elvárt néha mégegyszerese annak, ami szorosban a forgalom volt. Az üzletvezető rá van kényszerítve arra, hogy ha keresni akar, akkor vagy a tisztítóeszközökön vagy a béreken, energián vagy a fogyóeszközökön spóroljon. Gazdaságosan tevékenykedjen, ezt így hívják. De ugyanakkor, mivel emelt forgalmat kell hoznia, az emelt fogalomnak a tiszta nyeresége annyival magasabb, hogy a le nem adott többletet pótolja. Amit korábban elvárt többletként adott le. Száz forintból például hatvan százalék a nyereség. Úgy hívják, hogy árrés. Negyven forintba kerül az áru, és ezt száz forintért értékesítjük. Ez hatvanszázalékos árrés. Egy adott üzletben eddig száz forint volt a bevétel vagy a forgalom, és most azt mondják, jövedelemérdekeltségű üzlet lett, de kétszáz forintot kell termelni, forgalomként. Az árrés, illetve a

haszonkulcs ugyanaz. Ez azt jelenti, hogy ugyan nyolcvan forint az árualap, de százhúsz forint a nyereség az eddigi hatvan helyett. Ha nem termeli meg az üzlet, akkor elküldik a vezetőt. Neki nagyon észnél kell lennie, mert szakmailag meg egyébként megbukhat. Aki egy jövedelemérdekeltségű üzletet nem jól vezet, arra nem azt mondják, hogy milyen rosszak voltak a körülményei, meg a tervosztályvezető milyen magas forgalmat állapított meg neki, hanem azt, hogy milyen hülye a vezető, itt a kezében a lehetőség! Mert ebben az esetben az emelt tiszta árrés is nyereségképző. Vállalati szinten. A szerződéses forma ennél még gusztustalanabb. Az összes kockázatot a vezető viseli. Ha felbontják előtte az utat. Ha lezárják a hidat. Ha jön egy húsáremelés. Ha hetekig nem jönnek be a sörivók, mert van egy söráremelés, ha bármi van, a szerződéses partnert terheli a felelősség. A vállalat pedig, amelyik kiadja az üzletet, azt mondja, hogy kérem, az üzlet eddig termelt egy évben hárommilliókétszázezer forintot, mi kiírjuk négymillió-hatszázezerért szerződéses versenytárgyalásra, mert mi úgy érezzük, hogy a hárommillió-kétszázezer és a négymillió-hatszázezer közötti összeg méltányos, mert öt évre adjuk ki, és ezalatt x százalékonként bevételnövekedést várhatunk el. Jó üzletvezetéssel, kínálatbővítéssel, környezeti kultúrával. Aki nem hiszi, ne vegye ki. A családtagok elmentek, és én beültem. Rettenetes ambícióval kezdtem dolgozni. Már volt melegkonyhás gyakorlatom, pincérként is meg máshogy is. A Budapest bisztróban nemegyszer nekem kellett főznöm, mert nem volt szakács éppen. Elvégeztem az üzletvezetőit. Azt jelentette, hogy tudtam valamit azért a szakmáról. A szakácsnő már nem tehetett zsebre, hogy miből csinálja a rántást, mennyi olaj fogy. Nagyon jól tudtam, hogy ezt meg azt nem a moslékba öntik ki. Nekem nem lehetett megmagyarázni, hogy ha egy hús 15 deka kiklopfolva, miért sül össze tíz dekára. Tudom, hogy csak tizennégy dekára sülhet össze. Nekem nem lehetett elmagyarázni, hogy azért fehér a vadas mártás, mert sok tejföl van benne, tudtam, hogy azért, mert nem volt pácolva a hús, és nem pirították le a zöldséggel, ahogy kell. Ezeket a dolgokat biztosan tudtam. Elkezdtem egy jó étlappal. Akkor született az első újításom, amit beadtam a vállalathoz, és ezért újítási pénzt is kaptam. A neve hami volt. A felénél feljebb elvágott zsemle, aminek a belseje ki van kotorva, s bele lett töltve egy tojásrántotta. Vagy egy kis lecsó, vagy egy kis fasírt, vagy kis kolbászkrém, vagy egy kis anyám tyúkja! Vissza volt akasztva a zsemlének a másik fele, fogpiszkálóval hozzátűzve. Ez volt a hami. Ilyen hamikat csináltunk, naponta rengeteget adtunk el, utcán át is. Néha fogtam egy kosarat, kezébe nyomtam valamelyik pincérnek, és a környező vállaltok irodáiba felküldtem,

forgalomnövelő tényezőnek. Produkálni akartam a vállalat felé a forgalmat. Nekem jogom volt reggeliztetni. Nem szeszt árultunk ezen a címen. A Bárcinétól annyit megkérdeztem még a gyászában is, hogy ne tessék haragudni, mennyik voltak a fogalmak? Ő mondott tizenhatezer-tizennyolcezer forintot, én tudtam, hogy az huszonkettő vagy huszonnégy. Én huszonhatot, huszonnyolcat akartam csinálni. Meg is lett. Nem voltam hülye. A dolgozóimat is el kellett tartanom. Adni, amit megígértem nekik a fizetésükön felül. Amikor maradtak. A hiúságomat legyezgetendő, mindenképpen produkálni szerettem volna. Nem volt mindegy, hogy vállveregetés vagy pénzjutalom járt érte vagy pénzügyi kasszírozás is a saját részemre. Mindenesetre jólesik, ha ez is, az is van. Május elsején kitüntettek egyszer. Igazgatói dicséretben részesítettek, és kétezer forint pénzjutalmat kaptam. Ezenkívül azt a szocialista brigádot, amelyiket én alapítottam a vendéglőben, szintén megjutalmazták, minden egyes tagját. Ezer forinttal. Én nem vagyok kommunista. Nekem attól volt ez szocialista brigád, mert így hívták, de egyébként minden dolgozó vállalt valamit, pluszt. Meg is csinálta. Ezt én az üzlet kollektívájának nevezném, mert ennek a szocialista brigádnak minden egyes dolgozónk tagja volt. Mindegyiküktől elvártam valami pluszt, mert engedtem őket olyan anyagi lehetőségekhez jutni, amikhez hasonlóhoz szoros működésű üzletben nem lehetett volna. Úgy csináltuk, hogy a többletből megengedtem, hogy az üzlet pincérei bizonyos mennyiséget levegyenek, az én tudtommal, blokk nélkül. Ezt a pénzt, napi x összeget a szakszervezeti bizalmink, aki egy fiatal gyerek volt, és a személyzet testületileg választotta meg, összegyűjtötte. Mindennap a pincérek neki adták le a pénzt. És ezt a pénzt, amit én addig nem is láttam, nem is nyúltam hozzá, hó végén egy összegben a kezembe rakta, s a jelenlétében én a konyhai dolgozóknak szétosztottam. Ezzel lefedeztem magam, hogy tiszta vagyok. Nem azért, mert le kellett fedeznem magam, hanem mert számítottam arra, hogy ha esetleg valami gusztustalan dolgozó mégis beköp, akkor nehogy az legyen, hogy én azért gyűjtetem a pincérekkel a pénzt, a többletből, mert haza akarom vinni. Ahogy én kerestem, arról csak két ember tudott. Sétáltatta a blokkot a csaposom, és a főpincér is beépített emberem volt. Csak a sörhöz nyúltak hozzá. Ez azt jelentette, hogy amikor szóltam, ütötték a gépbe, adták a blokkot, amikor nem, akkor nem. A többiek nem tudták, hogy ez mire megy, mire nem megy. Napi kétháromezer forintról volt szól. Ez nem kevés pénz volt nekem akkor. Majdnem gebines szemlélettel vezettem az üzletet. Ez azt jelentette, hogy friss árut akartam. Nem várhattam meg a heti egyszeri hússzállítást. Nem várhattam meg, hogy nekem a fonnyadt zöldséget hozza ki a Zöldért. Borravalóztam. A blokksétáltatás az az, hogy az egyszer már letépett sörblokkot, ami odament a

csaposnak, ő nem szúrta fel, zsebbe gyűjtötte. Számolta. Amikor körülbelül a száz korsó sört elérte, akkor szólt. Tudta, hogy mennyi ment ki. Tulajdonképpen kasszírozva lett a pincéreknél, de blokk nélkül. És akkortól kezdte el újra felszúrnia blokkokat. Érdekes vendéglátós lopási forma. Ha ellenőrzés van, és megállapítják éppen akkor, hogy négy és fél hektó sörből egy hektó fogyott, de blokkban csak ötven liter van, az teljes bukás, az természetes. Ezt nem lehet lefedezni, ehhez időérzék kell. Mely időszakban forog, pörög olyan gyorsan, hogy tízesével, húszasával megy ki a korsó, mert áramlik be a nép. Van egy természetes többlet. Egy hektó sörön kb. negyven korsó. Akármilyen gyengén adják a sört, kevés szénsavval, akármilyen tele öntik a korsót, azon legalább egymásfél centi hab van. Az minimum fél deci. Az fél literen tíz százalék. Ha kicsit jobban meghúzza, ha nagyon gyorsan pörög, lehet két-három centis is az a hab. A szép boltnak úgy lett vége, hogy elég pénzt kerestem ahhoz, hogy megengedtem magamnak egy nyugati utat. Bulgárián keresztül Isztambulba utaztam feleségestől, gyerekestől. És előtte kaptam egy üzletvezető-helyettest. Egy kicsi, kopasz, vékony, gátlásos pasast, akit három feleség kirúgott. Mikor jött, már éreztem, hogy borsózik a hátam tőle. Ismertem őt előtte is mint kollegát. Okoskodó, tudálékos, saját magát sokkal többre értékelő senki volt. Szerződésbe adták a gebines üzletét, nem volt a lába alatt talaj, s nekem addig csak egy helyettesem volt. Betették, kész. Bementem a személyzeti osztályra, hogy drága elvtársnő, már ne tessék haragudni, nekem nem kell ez a pali. Az volt a válasz, hogy, elvtárs, amikor magát megtettük ide vezetőnek, akkor se kértük ki a véleményét! Tudomásul kellett vennem. Nyaralgattunk a tengerparton, még az Isztambulba való utazás előtt, mert Várnából mentünk tovább, hajóval. Kaptam egy táviratot, hogy óriási gáz van, az üzletben nyüzsögnek a rendőrök. A gazdaságiak, a kereskedelmi felügyelőség, az ellenőrzési osztály, a rendészeti osztály, az igazgatási osztály, a Borminősítő Intézet és minden. Állatira beszartam. Természetesen mindig lefedeztem magam árukészlettel, hiszen csak globálban nézték az árumat. Étel. Ital. Kávé. Trafik. Tehát hogyha én előre eladtam hó közben x hektó sört saját zsebre, és a sörből hiányzott, akkor annak a kellő fedezetű bora ott volt a biztonság kedvéért. Tudtam azért, hogy ha nagyon belekavarnak a távollétemben, ha nincs módomban közbeszólni, elvinni onnan valamit, betenni valamit, össze tudják vakarni a témát. Távirat vissza: senki ne szóljon semmit, senki nem tud semmit, minden balhét verjetek rám, majd az üzletvezető elintézi. Újra jött a telefon. Állati gáz van, ez a szemét patkány rendezkedik, üzletvezetőt játszik, téged ki akar lőni, intézkedik helyetted, úgy beszél, hogy ülni fogunk

vizsgálati fogságban, te is, mi is. Ha nem mondjátok meg ezt a blokklevételt! Mindenki hallgatott, mint a sír. Egyetlenegyet se találtak, aki azt mondta volna, hogy volt ilyen kasszaleállás. Én a legnagyobb pánikban voltam. Azt mondtam a feleségemnek: Tudod mit? Kimegyünk így is Isztambulba! A gyerekeket otthagytuk Várnában a barátainkkal. Nekik nem is volt útlevelük tovább, úgy terveztük, hogy csak pár napra megyünk át úgyis, veszünk két bundát, hazajövünk, ahogy azt kell. Én delíriumban éltem át az isztambuli időszakot, csak arra emlékszem, hogy meleg volt, meg hogy a bazárban egyszer elveszett a feleségem. Visszajöttünk Várnába, még mindi delíriumban, akkor kezdtem el gondolkozni, hogy úristen! Most mi lesz? Hazajövök egy rendőrségi balhéra. Hogy nézzek én az igazgatóm szemébe? Elvárta, hogy a vállalat legjobb kisvendéglőjét a nagy gebines vezetője után így-úgy szakmailag, meg hogy! Itt vagyok egy igazgatói dicsérettel, pénzjutalommal a zsebemben, s rá három hónapra itt a balhé. Nem kívántam magyarázkodni. A világon semmi nem történt volna, ha ez a szemétláda nem piszkálja meg. Ha nem jelent fel. Lehet, hogy a mai napig is ott lennék. És nem lennék szerződéses üzletvezető. Lehet, hogy megelégedtem volna a napi kis ezrekkel, akármikkel. Az ambícióimat tökéletesen kielégítette az, hogy én jól kereső üzletvezető vagyok. Csúcsvezető! Ez az életem nagyon fontos szava volt. Csúcsvezetője lehetek egy kis kollektívának, az igazgató dicsérettel ismer el. Kényelmes munkakör, helyettessel, két helyettessel. A kis kopasz patkány is kapott a pénzből, mikor mégiscsak odatették. Tízezer forintra kiegészítettem a három- vagy négyezer forintos fizetését. Ez neki nem felelt meg. Semmi nem mozgatta őt az égvilágon, a hiúsága mozgatta, hogy ő helyettes, meg az irigység, hogy én többet keresek. Várnában szétcsomagoltunk a feleségemtől. Azt mondtam, hogy én erre a balhéra nem jövök haza. Ez minimum azt jelenti, hogy a vállalatnál többet üzletvezető nem leszek. Isteni csoda kéne, hogy x év múlva majd, mivel úgyis visszaminősítenek mosogatólegénnyé, konyhalegénnyé, legjobb esetben felszolgálóvá, a képességeimmel mégis üzletet nyerjek. Üzletet kapjak. Mit tudom én. Kimegyek. Kanadába. Akárhová. Sírás-rívás, a feleségem részéről. Ne így, ne úgy, jóban-rosszban kitartottam melletted, ezután is ki fogok! Nagyon el voltam keseredve. Néztem a gyönyörű kölykeimet, hogy ezekkel mi lesz, hogy jönnek ezek utánam majd? Előbb-utóbb el lehet intézni, évek múlva. Gondolkoztam a témán. Közben telefonbeszélgetések. Az anyámmal. Aki tett egy nagyon komoly megjegyzést. „Fiam, ha férfi vagy, akkor hazajössz!” Akkor nézz szembe azzal, aki téged feljelentett, s ha nincs olyan bűnöd, lopás, rablás, csalás, ami miatt téged börtönbe zárhatnak, akkor a karriered ne érdekeljen, te vagy olyan

tehetséges, hogy előbb-utóbb még viszed valamire. Ne törődj ezzel, fogd ezt úgy fel, mint egy ballépést, nézz a szemébe legalább egy fórum előtt! Ha nem muszáj, ne köpd le. Állj oda eléjük! Én ismerlek, tudom, hogy van benned erő. Hazajöttem, lepakoltam, betelefonáltam. Tattam, az üzletbe. Hogy itthon vagyok. Az egyik pincéremnek üzentem, hogy az egyik presszóban várom. Az egész csapat, mindenki, mind odajött. Egy röhej volt. Pár száz méterre ott van az üzlet, ahova én vagyok még mindig kinevezve csúcsvezetőnek, az irodámban az íróasztalom mellett ül egy szemét, aki az egész nyaramat elrontotta, függővé tette az állásomat, én meg egy szomszédos presszóban értekezletet tartok a személyzetemnek. Én a saját munkaerőmet bocsátottam tulajdonképpen áruba. Plusz munkával forgalomemelkedést értem el, tehát a vállalat az eddigi forgalmát, még többet is, megkapta. Bementem a vállalati igazgatóhoz, aki közölte, hogy csalódott, és utasított, hogy menjek a nem tudom, milyen osztályra. Ott, azon az osztályon a vezető közölte, hogy hát tulajdonképpen hivatalosan nem vagyok se leváltva, se kirúgva, se semmi, vizsgálat alatt van az ügy, addig tartózkodjam az üzlet látogatásától. Ennyit mondott. Megkérdeztem, hogy lesz-e ennek rendőrségi következménye. Nem tudják. Voltak nagy balhék, de egy vállalatnak se érdeke, hogy ügyet csináljon abból, hogy valahol leltárhiány van. Nem verik nagydobra. Ezt én tudtam. Elsimítják. Ez a vállalatnak nem jó. Mert vagy az ellenőrzés lazaságára vezetik vissza, vagy valami összefonódásra, hogy ez hogy engedhette meg magának. Kompromisszumot ajánlottam fel a vállalatomnak. Azonnali hatállyal kilépek a cégtől, ha nem lesz rendőrségi következmény. Ezenkívül, amivel tulajdonképpen vádoltak, hogy volt olyan szesz, ami hiányzott, amit én kölcsönadtam egy másik vezetőnek, de nem volt jogom kölcsönadni, meg fog térülni. Azonnal visszaviszem az üzletbe. Azonnal vissza is vittem az összes hiányzó árukészletet. Kiléptem. Állás nélküli volt üzletvezető voltam. Beírva az volt a munkakönyvembe, hogy munkaviszonya megszűnt. Nyolcezer forinttal még a vállalat volt adós nekem. Egy előző leltárból származó olyan többlettel, amit utólag derítettünk ki, s ilyenkor már nem a vállalat rendelkezik vele. Én hiánymentesen jöttem el az üzletből. Volt négy- vagy hatszáz forint telefonszámla-hiány, amit nem adtam fel valamikor. Utólag kijött a vállalattól a papír, hogy a telefonszámlát azonnal fizessem be. Befizettem. Az igazgatótól én viszont kértem a nyolcezret, levélben. Kaptam egy választ, hogy mivel nem állok a vállalat alkalmazásában, nekem semmiféle jogcímem nincs. Ott álltam. Az utcán. Jóformán egyetlen vas nélkül, mert azt a sok pénzt,

idézőjelben, amit kerestem, feléltem, meg hát pótoltam a hiányosságokat. Volt egy kis szövetkezeti lakásunk[5], amit még az anyám házának az eladásából meg a feleségem szülei segítségével vettünk, egy szoba-két félszobás. Azt be kellett bútorozni, tapétázni kellett, kellett egy tévé, nem volt addig magnónk. Anyám meg vett a többi pénzből egy kis lakást, még maradt is pénze. Mi, az egész család eljöttünk. Szétköltöztünk. Anyám viszont egy „fal”cserével azt a lakást is eladta. A lakáseladás az örök mániája. Aztán odaköltözött hozzánk. Igaz, a pénzét a mi lakásunkba fektettük bele. A nagy részét. Vettünk egy kocsit, szépen öltözködtünk. Tehát ott álltam jövedelem nélkül. A feleségem könyvtárosi fizetéséből éltünk. Hetek múlva bementem egy barátomhoz, aki egy étterem vezetője volt, hogy nem tudna-e valami állást adni, rettenetesen le vagyok égve, a cigimet se tudom fedezni. Jó, de hát ő egy barátjának, tulajdonképpen társának az egész pincérséget kiadta, gebinbe, az a főpincér, ad, amennyit ad, ő úgy tudja, hogy háromszáz forintnál többet nem fizet naponta. Nézd, úgy rá vagyok szorulva, hogy nekem elég, főleg ha kapok mellé egy ebédet meg egy doboz cigarettát. El van intézve. Felvett. Azt hiszem, megpróbáltam ott is nagyon jó pincér lenni. Öthat hetet tölthettem el abban az üzletben, reggeltől éjszakáig dolgoztam, tizennégy-tizenhat órákat. A háromszáz forintért. Volt olyan osztrák csoport, akikből tizenhatezer forint borravalót sajtoltam ki. Többletet és borravalót. Akkor is csak háromszázat kaptam. Ezt vittem ki az helyett, ezt számoltam az helyett. Nem tudtam, hogy úgyse kapok többet. Azt hittem, hogy odaad tizenhatezerre legalább két-háromezer forintot. Azt hittem, hogy értékelik a produkciómat. Ráadásul csókkal, öleléssel váltunk el az osztrákoktól, a buszuk feljött a járdára, ott szálltak be. És magukkal akartak vinni. Úgy adtam el az egész megkárosításukat, hogy boldogok voltak. Na, ez a művészet! Úgy megkárosítani a vendéget, hogy örüljön neki. Ügyeskedtem. Persze hogy nem szabad. De már úgy untam a háromszáz forintot, olyan borzasztó teher volt! Ha éjszaka mentem haza, rendszerint taxit kellett fogadnom, mert elment az utolsó buszom. Egy százas már elfogyott. Megittam egy kávét valahol, mást akkoriban nem ittam. Mégse volt elég a család költségeire. Akkoriban láttam meg az újságban, hogy pályázni lehet erre-arra. Körülbelül akkoriban kezdődött, hogy szerződéses üzleteket adtak ki, hallottam, hogy ez is befutott, az is befutott. Már hónapokkal előbb mondogatták nekem az ellenőrzési osztályon lévő barátaim, akik mind piálni jártak hozzám ki, hogy hülye vagy, miért nem veszel ki egy szerződéses boltot? Kell a kutyának! Ameddig itt a kis pénzem megvan, kit érdekel? Fel se fogtam, mi az, hogy szerződéses üzlet. Most

bele lettem kényszerítve. Már nagyon szerettem üzletvezető lenni. Engem bíróság, hatóság nem tiltott el a foglalkozásomtól, és a zsebemben volt a munkakönyvem, hogy „a munkaviszonya megszűnt”. A kezemben volt egy bizonyítvány, hogy színjelesre végeztem el az üzletvezetői tanfolyamot. Be volt írva a munkakönyvembe, hogy hány éves vendéglátós gyakorlatom van. Minden lehetőségem megvolt rá, hogy pályázzam. Bemehettem volna egy másik vállalathoz, de bemenni kilincselni egy vadidegen vállalathoz? Jó napot kívánok, szeretnék üzletvezető lenni! Azért ez nem így megy. Felveszik az embert helyettesnek. Hacsak nem hívják valahonnan, mert egy ismerőse azt mondja, hogy kérem, ez egy nagyon jó üzletvezető, s onnan éppen ki kellett rúgatni valakit, akkor felveszik. Egyébként egy telefon, zűrös a pali, nem vesszük fel! Még akkor se, ha nincs ellene semmi. Ha én szerződéses üzletet nyerek, akkor viszont nem foglalkozhatnak velem, a pályázati feltételek között az szerepel, hogy foglalkoztatási tilalom alá nem esik. Hát én nem estem. A foglalkoztatási tilalom azt jelenti, hogy bírósági határozat, végzés szól arról, hogy az illetőt a foglalkoztatástól mint gépkocsivezetőt, üzletvezetőt, főkönyvelőt eltiltják. Nekem ilyen tiltásom nem volt. Az egyetlen lehetőségem az lett, hogy szerződéses üzletet pályázzak meg, nem volt más. Bárhova mentem volna kéredzkedni, az első az, hogy megkérdezik az előző munkahelyet, hogy mi volt evvel a palival. Itt nem kérdezhettek semmit. Benyújtottam egy pályázati okiratot, mellékeltem a működési engedélyemet, mellékeltem a munkakönyvemet, mellékeltem mindent, az erkölcsi bizonyítványom tiszta volt, mindent mellékeltem. Senki senkit nem hívhatott fel. Megfeleltem a pályázati feltételeknek, megnyertem a pályázatra kiírt üzletet, és már csak ki kellett találni valamit, hogy nagyon rövid idő alatt, nagyon gyorsan pénzt keressek. Lehetetlen anyagi helyzetben voltam. Átgondoltam, ahogy azt a Ferenc Jóska mondta, mindent meggondoltam, mindent megfontoltam. Tudtam azt, hogy nagyon sokat kell dolgoznom, hogy nagyon gyorsan gazdagodjam meg. Mennyi a nagyon sok munka egy napból? Huszonnégy óra. Megjött az ötlet, kipattant az isteni szikra, hogy ezzel egyúttal egy bizonyos kormányrendeletet is szép diplomatikusan át lehet lépni. A reggeli szeszárusításról. Ez is hozhat valamit a konyhára. Megnyitottam az üzletet az ország, a város nagy megdöbbenésére, hogy van egy üzlet, ami egy percre se zár be. Ez volt a mottó: egy percre se zárunk be! A reggeli szeszárusítási rendelet úgy szól, hogy vendéglátóüzletek munkanapokon üzletnyitástól nulla kilenc óráig szeszt nem árusíthatnak. Hát nálam nincs üzletnyitás. És nincs üzletzárás. Én azt írom ugyan ki, hogy nullától huszonnégyig, na de írhatnám azt, hogy reggel hattól másnap reggel hatig, reggel

négytől másnap reggel négyig. Én éjfélkor nyitottam ki az üzletemet, pontosan azért, hogy ezt a rendeletet kikerüljem. Egy bizonyos napon, azon a bizonyos napon éjjel tizenkettőkor nyitottam ki az üzletemet. A rendelet nem határozza meg, hogy négytől, öttől, hánytól kilencig nem lehet szeszt árusítani. Üzletnyitástól. Na de csókolom, ahol nincs üzletnyitás, ott hánytól nem lehet szeszt árusítani? Teljesen az a helyzet, hogy a rendeletek nem korlátozzák a nyitvatartásomat, nekem csak bejelentési kötelezettségem van a tanács felé, hogy hánytól hányig akarok nyitva tartani, mert amikor a piszok magas átalánydíjamat megállapították, akkor nem tették mellé, hogy eddig meg eddig lehetek csak nyitva! Én két és fél milliót ráígértem erre az üzletre, ezért kaptam meg. Mert huszonnégy órát kívántam üzemeltetni. A tanács költségvetési szerv, nekik érdekük, hogy jól fizető szerződéses üzletekkel legyenek tele. Ők is abból élnek. Ha én jó adófizető polgár vagyok, akkor osztanak prémiumot, ha én rosszul fizetek, akkor nincs pénzük. Megpróbálták utólag korlátozni a nyitvatartásomat, arra hivatkozva, hogy éjszaka a ki-be járás zavarja a környék lakóinak a nyugalmát. Nem az üzletben bent folyó dolgok zavarták őket, hanem a taxik, az ajtócsapdosás. Egy magas beosztású valaki azt mondta, hogy mit kell itt vacakolni? Ha ő el tudta intézni, hogy a buszmegállót odább helyezzék, mivel zavarta őt, ezt is el tudja! Nem tudta. Ki kérdezett meg engem, amikor még milliókat rá is ígértem, hogy miből fogok fizetni? Arra gondoltam, hogy csak egy picivel kell jobban csinálni, mint az elődöm, aki szerződésesként belebukott. Fantasztikus, hogy ebbe bele lehetett bukni! Húszezer forintot kellett letennem. Ez bánatpénz. Ha megnyerem az üzletet, aláírom a szerződést, beleltározom az üzletet, tehát átveszem, visszakapom. Ha nem nyerem meg, akkor ott a pályázaton visszaadják. A bánatpénznek az a célja, hogy ha valaki elnyeri az üzletet, és csak ugrasztott, csak azért emelgette a kezét, hogy a ne a másiké legyen, és nem akarja komolyan átvenni, kerüljön húszezer forintjába. Ezért hívják bánatpénznek. A licitálás komolyságát biztosítja. Azért is, hogy valaki tíz forinttal a zsebében ne ülhessen be. Még kellett kaució is. A kaució az rendszerint egy- vagy kéthavi átalánydíjnak megfelelő összeg volt. Akkoriban, a hőskorban, a szerződéses üzletkötések hőskorában káosz uralkodott. Nem tisztázták még a a kauciót se. A Belkereskedelmi Minisztérium irányelvei úgy szóltak, hogy tulajdonképpen két készfizető kezes is elég, lakatlan ingatlant is el lehet fogadni, sőt a kettő kombinációját. Ha az ember x összeg erejéig megvásárolja a fogyóeszközt, ami az üzletben van, akkor el lehet tekinteni egyhavi átalánydíjnak megfelelő kauciótól. De ezt nem volt muszáj azonnal megvenni. Lehetett csak beígérni, hogy kérem, vállalom, hogy x

összegért megveszek majd ezt-azt. Akkor is elfogadták. Volt olyan, hogy a licitálásnál ez döntött. Például, ha mindegyik egyformán hétmillió forintot ígért, nem billent egyik javára se a mérleg, hogy ő már benne volt az üzletben mint vezető, mert akkor különben az kapná, nem volt olyan, hogy valamelyik a vállalat dolgozója x éve, tehát előjogai vannak, nem volt köztünk olyan, hogy az egyiknek nagy a szakmai gyakorlata, a másiknak meg kevés. Ha azonos feltételekkel pályáztak, akkor ilyen is dönthetett. Hogy melyik ajánlja fel, hogy több fogyóeszközt vásárol. Ha azt ígérte valaki, hogy én a száz százalékot megveszem, nem vették vissza tőle az üzletet, ha később azt mondta, hogy most nincsen annyi pénzem. Én ezekkel a dolgokkal mind operáltam. Előzőleg bementem az üzletbe, mikor még nem volt az enyém, és a benne lévő üzletvezetőt megkérdeztem, hogy pályázik-e rá. Már nem az csinálta, aki belebukott szerződéssel, hanem a vállalat, hogy azért pörögjön az üzlet, kiadta gebinbe. Saját emberének. A nőtől kérdeztem: ”Tetszik pályázni?” Ő nem! Ez az üzlet nem éri meg, itt délután hat óra után meghal az élet. Reggel kilencig nem lehet szeszt árusítani, ugye, délután hatkor meg már nyugodtan be lehet zárni. Este kilenckor már alig várják, hogy lehúzhassák a rolót. És, mondom, biztos, hogy nem tetszik pályázni? Nem, ő nem! Mert, mondom, ha tetszik pályázni, akkor engem nem is érdekel. Tudtam, hogy vállalati dolgozó, benne ül mint üzletvezető, minden előny az övé, ő már csak tudja, meddig éri meg. És kit látok ülni a licitáláson? Őt. Egy millió forintot még ráígért, de aztán rájött, hogy nem normális emberekkel áll szemben. Hétmillió-hétszázötvenezer forintért hoztam el. Hogy én öt év alatt ennyi pénzt fizetek a vállalatnak. Volt annyi pénzem, amennyit a feleségem nővérétől kértünk kölcsön, a bánatpénzre. És még ötezer forint.

4.

Megfőztem tíz adag gulyást, volt csapolt söröm, amit hitelbe rendelhettem. Egy napot kaptam tatarozásra, tulajdonképpen takarításra. Az egész család takarított, kisúroltunk mindent, hogy tiszta legyen, aztán kész. Volt harminc-negyven ilyenolyan poharam, volt egypár tányérom, evőeszközöm, vettem két kiló kenyeret, két kenyérkosarat. Abból az ötezerből forintból. Volt kölcsönkért ötven liter különféle szeszem. Kiálltam az ajtóba karba tett kézzel, és vártam a vendégeket. Éjjel tizenkettőkor. Aznap éjjel volt 240 forint forgalmam. Három részegeskedő muksi bejött. „Maga nyitva van?” „Persze, fáradjanak be!” Ennyi volt. Másnap reggel is én nyitottam, mert be se zártam. Tovább dolgoztam, délben már csináltam egy kis forgalmat, este tízig tízezer forintot. Annyit, amennyit gebines korában tudott az üzlet. Az már meló volt. Tudták, hogy nappal nyitva van, jött mindenki. Dirr-durr osztottam a sört, mosogattam, főztem, én voltam az egyedüli személyzet. Nem volt szakács, pincér, pultos, takarítónő, senki. A mocskos kis gusztustalan asztalokra le volt terítve valami tisztára mosott terítő, beszaladtam, ha leült a vendég: „Tessék parancsolni!” két korsó sört! Van valami enni? Van. Mi van? Bableves. Azt hozzon! Meg két jó nagy, vastag kenyeret meg erőspaprikát. Erőspaprikát? Honnan hozzak neki erőspaprikát, még nem volt egy tubus mustárom se. Mindegy, erőspaprika nincs, uram, de nagyon finom a leves. Én főztem. Ne tessék mondani! Berohantam a pultba, kimértem a két korsó sört, kicsaptam elé, kinyitottam a gázt, fel a levest, megmelegítettem, kitálaltam, ki elé, levágtam a két kenyeret, ki elé! Kimentem a pultból, kértek három korsó sört. Osztottam a fél deci pálinkát, mindent. Ordítottak: „Fizet!” kirohantam a pultból, be az étterembe, jó napot kívánok! Igen kérem, harminckettő nyolcvan, viszontlátásra! Ez így ment öt napon keresztül, és nem estem össze, nem haltam meg, mert tudtam, hogy ebből jó üzlet lesz. Nem volt alvás, nem volt segítség. A feleségem dolgozott a munkahelyén, munka után bejött az üzletbe, megnézni, hogy élek-e még, felsöpört helyettem, esetleg. És rohant haza a gyerekekhez. Az anyám alkalmatlan minden ilyen tevékenységre, úgyhogy ő egy vagy két hónap után jött csak be az üzletbe megnézni, hogy mi ez, mert valamilyen hóbortomnak tartotta. Nincs egyéb családtag. A saját családommal nem tartom a kapcsolatot. A nővéremmel is már csak az utóbbi időkben tartom a kapcsolatot. Nem tudni, miért, mindig én voltam a család

fekete báránya. És a második nap éjjel már több, mint ezer forint forgalmat csináltam, a harmadik nap háromezret, utána hétezret, és attól kezdve annál alább nem ment egyetlenegy napon se. Isten engem úgy segéljen! Most már ott tartunk, hogy van olyan nappalom, hogy huszonötezret csinálunk nappal és harmincnyolcezer forintot vagy harmincat éjjel. Ki volt számolva, hogy ha tizenkétezer forintot csinálok naponta, forgalmat, akkor már kerestem háromezer forintot. Egy nap. Ez így lett kiszámolva. Ez azt jelenti, hogy csináltam tizenkétezer forint forgalmat hatvanszázalékos árréssel. És a napi átalánydíjam az első évben háromezer forint alatt volt, mert a fizetési részleteket nem egyformán osztották el. Az első évben a havi összeg kevesebb, a második évben emelkedik, az ötödik évben a legmagasabb, így kalkulálják egy feltételezett üzletmenet-hullámzásra alapozva. Megveszem a pohár sört, nekem kerül x forintba. Erre 160%-ot tehettek rá. Minden száz forintból, amit bevételként elkönyvelhetek, negyven forint az árualap és hatvan forint rajta a pénz. Amiből kell fizetni az átalánydíjat, a dolgozók fizetését, az energiát, a fogyóeszközt, a tisztítószert meg a saját fizetésemet. Ez azt jelentette, hogy tízezer forintnál cumbájspil négyezer az áru, kétezer-nyolcszáz az átalánydíj, az hatezernyolcszáz. És ami felette maradt, azt kellett elosztanom munkabérre meg mindenre. De mivel nem volt személyzetem, nem volt alkalmazottam, nem volt semmi, olyan sok energiát még nem használtam, tulajdonképpen az egész összeg megmaradt a zsebben, tisztán. Például ötvenezer forint napi forgalomnál húszezer az áru, harminc, ami rajta marad. Ebből tízezer lejön a költségekre. Ebből háromezer-háromszáz az átalánydíj, egy nap, harmincezer a havi energia, ez naponta kábé ezer, az négyezer-háromszáz, a dolgozók fizetésére elköltök havi százezer forintot, mert ezt a forgalmat már nem lehetne egyedül megcsinálni, az háromezer naponta. Mosatásra, tisztításra, karbantartásra, fogyóeszközvásárra elköltök még háromezer forintot naponta. Durván húsz tisztán marad a zsebemben. Mi van akkor, ha az ember vesz egy másik üzletet? S az legalább ennyire rentábilis. Akkor negyvenezer marad a zsebében. Naponta. Vagy beugrik egy kisebb üzletbe, ahol nincs ennyi forgalom, csak kevesebb, az is pénz. Volt olyan nyári hónapom, amikor működött a két étterem, a sörözőm, a felségem a Balatonon és a csárda. Százezer forintot kerestem naponta. Főszezonban van negyvenöt ilyen nap. Az nem semmi. Nincs határ. Megfelelő ember kell, aki elirányítja, és nem a saját nevemen van. A többi. Csak egy. Mert egy embernek csak egy állandó szerződéses üzlete lehet, és egy szezonüzlete. Egy pofával, aki az egész szerződéses formának az istápolója, gyámja és atyja, beszéltem. Szerettem volna a feleségemet beléptetni az üzletbe, mert ellenem az Egészségére! miatt mégis folyamatban volt egy rendőrségi eljárás, aminek nem

tudtam, hogy mi lesz a végkifejlete. Lehetett volna a végkifejlete az, hogy engem a következő évben foglalkoztatási tilalom alá vesznek. Csak ennyi. Megbüntetnek egy kis készpénzre, és mellékbüntetésként két évre eltiltanak a szakmától. Ezt a rizikót ilyen üzletmenet mellett, ilyen pénzek mellett nem engedhettem meg magamnak, tehát kétségbeesetten kivettem a feleségemet a munkahelyéről, bevettem az üzletbe mint üzletvezető társat. A házasságunk eleve egy p.j.t[6]. a férj és feleség házasságkötése az maga egy polgári jogi szerződés. Tehát nekem nem kellett külön p.j.t.-t kötni, de én kötöttem p.j.t.-t, és társakként a cégbírósághoz bejegyeztettem magunkat, szerződést módosítottam és plusz átalánydíj-fizetést vállaltam, ami az ő sztk-jával volt emelve, azért, hogy ha én foglalkoztatási tilalom alá esnék, ne adj’ isten, egy bírósági ítélettel, akkor a feleségem, aki teljes értékű üzlettársam, az üzletben benne maradhasson. Mert még mindig nem zárult le az az ügy. Akkor született egy rendelet. Ellentétben a korábbi gyakorlattal, amikor is szerződéskötés után polgári jogi társulás címén más üzletvezető nem kerülhetett az üzletbe. Ez azért volt, hogy ha nem ment jól az üzlet, akkor mástól ne vonhasson be tőkét a saját disznóságai fedezésére vagy a hülyesége tussolására. Ésszerűnek látszik, de az egész szerződéses formának az volt a célja, hogy tőkét mozgasson meg, akkor miért rekesztenek ki embereket belőle? Megszületett a rendelet, hogy polgári jogi társulás címén más üzletvezető is beléphet az üzletbe szerződéskötés után is. Nyolcvanhárom nyarán vettem az első balatoni üzletet, és kérdéses lett, hogy hogy lehetek én ott legálisan üzletvezető. Hát abban az évben nem, de annak az évnek az őszén, a karambolomkor jött egy új rendelet, ami úgy szól, hogy az üzletvezető, akinek éves üzlete van, szezonális szerződéses üzletet is vállalhat, ha a vállalat kötelezettségeinek eleget tud tenni. Szóval, az étterem az első perctől kezdve baromian ment. Elsősorban azért, mert állandóan nyitva voltam. És nálam lehetett reggel is szeszt inni. Jött be a rendőr, hogy mi van itt, nyolc órakor mi ez a dőzsölés, hogy mindenki iszik? Elővettem a rendeletet, amit a Közlönyben neki aláhúztam, és megmutattam, hogy tessék mondani, hogy hány órától nem szabad szeszt árulni? Hát kilencig! De, mondom, hánytól kilencig? Aztán meghívtam egy vodkára, mikor felocsúdott az első ájulásából, s rájött, hogy az égvilágon semmit se tehet. Ezen elcsodálkozott. A törvény szelleme tulajdonképpen az volt, hogy a munkába siető dolgos embereket visszatartsa az alkoholizálástól. Na de az a környék nem munkáskörnyék. Én nem cselekedtem a törvény szellemével ellenkezően. Sajnos adtam ötletet. Mások is elkezdtek nyitva tartani. De eddig még nem született rendelet kifejezetten az ellen, mert rájöttek valószínűleg, hogy az egész elmélet

egy baromság. Semmiféle visszatartó ereje nem volt. Addig is, amíg én nem nyitottam ki, voltak az országban, Budapesten is, frekventált helyen olyan üzletek, külföldiek által látogatott helyek elsősorban, amelyek árultak első osztályú áron szeszt. Csak az árakkal lehet visszatartani a melóst. Így most mit csinálhat? Nem féldecit ivott, hanem fél litert. Harmagával. Megvett egy üveggel, zsebben bevitte a gyárba, és ott rúgott be. Mert naná, nem fogja kiönteni a maradékot! Mit értek el? Mindent próbáltak. Leállították egy időre a kétdecis üvegben való árusítást a boltokban. Féldecis üvegeket nem láttam már nyolc éve. Hát ez nem volt mellékes. Akkor Budapesten ez volt az egyetlen hely, ami sose zárt be. Éjszakai hely, ahova be lehet ülni és nem túl drága, tehát nincs műsor, nem volt belépőjegy, nem volt portás, aki tartsa a markát. Nem volt egy csomó dolog, ami miatt egy egyszerű ember éjjel háromkor, ötkor nem mer bemenni a nem tudom milyen bárba, mert csak öltönyben, ilyen-olyan ruhában engedték volna be. Kisvendéglő volt, másodosztályú árakkal, és ez a nagyon fontos; hogy enni lehetett! Már három és fél éve csinálom az üzletemet, s még mindig alig van Budapesten normális hely, ahol este tizenegy óra és reggel öt óra között kulturáltan ehetnének. (Reggel fél ötkor száztízféle ételt adtam később! Válogathattak, kulturáltan kiszolgálták őket, és ehettek.) Nincs, mert először is borzasztó nehéz a nyersanyagbeszerzés. Nehéz szakképzett éjszakai személyzetet találni. Egy kocsmát egy kocsmáros elvezetget, de olyan pincér, aki egy homárt ki tud szervírozni, kevés van. Ezt a rizikót nem sokan vállalják. Mert nehéz. Inkább jönnek a dilettánsok a belépőjegyeikkel. Választhat, hogy mit adjon. Hogy rákkoktélt meg rákkrémlevest meg osztrigát mediterrán módra, vagy pedig berak három darab televíziót meg egy videomagnót, és hatvan forint belépődíjat szed. Ennek is van vonzata, annak is van vonzata. A videodiszkóra legalább annyian beülnek, mint az én leveseimre. Ez munkát igényel, az pedig csak egy kidobólegényt. Bennem van szakmai hiúság, engem melegkonyhás szakemberként jegyeznek és kérik ki tanácsaimat, és olyan sok dologra nem lehetek büszke az életemben. Hát ezt a keveset megfogom. Először volt bableves meg gulyás. Aztán bővítettem az étlapot, húsokkal. Kommersz étlapot csináltam. Volt pörkölt pürkűttel, meg ilyen pecsenye, olyan pecsenye. Szereztem egy kis pacalt, akkor lett pacalpörkölt is. Aztán sikerült szereznem borjút, akkor borjúbécsit is tettem az étlapra. Arra vigyáztam, hogy ami úgy van a Venesz-könyvben, amit úgy fogadott el a vendéglátós köztudat, azt megpróbáltam úgy tálalni. A bécsiszelet borjúból volt, a csülök az úgy lett elkészítve Pékné módra, ahogy kell, egybeforgatva a krumplival, hagymával.

Vigyáztam, hogy a csülkös bablevesnek bukéja legyen a tárkonyos ecettől, megkérdeztem, hogy kér-e hozzá tejfölt a kedves vendég. A pacalpörköltet gombával adtam, és sokat adtam belőle. A szakmai szempontokra figyeltem. Hihetetlen, de a közönség nagyon igényes volt. Gazdag zöldségesek, gazdag virágosok, Mercédeszekkel, ezzel-azzal. Előtte van a kék kötény, meg tudhassa, csinálhassa, tarcsa, de ha bulizni megyünk, akkor csak a Maximba és csak a Mulenruzsba, kimondani nem tudja. De odamennek szórakozni, mert rengeteget keresnek. Jól élnek. És már volt külföldön, volt Olaszországban, első osztályú francia vendéglőben is evett. Ha nem is ért hozzá, de tudja, milyen a bécsi, ha borjúból van. Tudja azt, hogy ha valami mártással van, annak hogy kell kinézni, meg a tartármártás ne legyen ám híg! Ilyeneket tudnak. És én olyan tartásmártást kevertem, hogy abban megállt a kiskanál. Később már nem kellet nekem kevernem, hanem vettem fel személyzetet. Öt napig bírtam éjjel-nappal. Aztán a felségem szabadnapot vett ki, és reggel beállt, én az irodámban ülve aludtam egyet. Délben volt már egy kisegítő, aki déltől este nyolcig pultos munkát végzett. Akkor már nekem csak pincérnek meg szakácsnak kellett lennem. Az előző munkahelyemen, ahol napi háromszázért szakadtam szét, dolgozott egy arab gyerek. Marokkói, aki itt tanult, megnősült, itt ragadt, és mindenféle állásokat vállalt, már el is vált a feleségétől, volt egy gyönyörű kis fekete kölyke. Konyhalánykodott abban az étteremben, mosogatott, legénykedett, s engem állandóan fűzött, jött át, mikor hallotta, hogy beindultam. Te, ha engem elvinnél, én olyanokat főznék! Mit tudsz te főzni? Megfogott a gyerek, átcsábítottam. Ott keresett hatezret, ígértem neki hetet. Borzasztó koszosan dolgozott, fogalma nem volt a főzésről. Kevert össze mindent. De nagy segítség volt, hogy legalább oda tudta tenni főni a babot meg a krumplit a gulyáshoz, meg a csülköt. Pár hónapig, amíg ki nem rúgtam a francba, segítség volt. Aztán jött az első szakképzett szakács, aztán jött egy-két felszolgáló, linkebbénél linkebbek. Sőt az Egészségére! nevű kocsmából is vettem át, azt a pultosomat, akivel ott összejátszva szedtem le a pénzt. Kiderült, hogy a gyerek link is, meg lop is. Odahozta az unokabátyját, aki négyezer forintért elvállalta az éjszaki munkát, és meglopott. Felvettem egy volt pincéremet, ugyanonnan, az Egészségére!-ből, a mai napig tartozik ötezer forintommal. Az meg kinevezte magát éjszakai üzletvezetőnek, mindenkinek elmesélte, hogy a társam. Mikor már ment az üzlet. Aztán felvettem egy-két kurvát az éjszakából. Jöttek csinos csajok, hogy „Béla, nincs valami munka, hallottam, hogy te olyan sokat dolgozol!”. Mit tudsz? Dolgoztam itt is, ott is. Mondta a nagy vendéglátóhelyeket, pohármosónak se engedném most már be az üzletembe. Mindenesetre a személyzeti gondok elkezdődtek. Beállítottam a lányt, bejött egy teniszruhában. Édes, gyönyörű babaarc, hófehér miniben járkált, az egész segge kinn volt, a vendégek

megdöglöttek, zabáltak, ott ültek a sör mellett, csorgott a nyáluk. Hát erre jó volt. Nincs előírva formaruha, akkor legalábbis még nem volt. Most már jobban rámennek. Bárkit felvehettem. Most is bárkit felvehetek a saját felelősségemre, de már osztályba sorolási utasítások vannak. Első osztályú helyen csak legalább egy nyugati és egy keleti nyelvet beszélő szakképzett személyzetet lehet alkalmazni felszolgálónak. Akkor még bárkit felvehettem. Ha akarom, bejelentem, ha akarom, úgy tekintjük, hogy kisegítő munkalapos. Ha bejön valaki az ÁKF-től[7], s megkérdezi: „Maga az üzlet dolgozója?” „Nem kérem.” „Akkor mit keres itt?” Lehet azt mondani, hogy belker utasítás, hogy a kisegítő munkalaposokat a hónap utolsó napján kell bejelenteni. Ez egyfajta védekezés volt. Van egy csodálatosan kijátszott rendelet, tulajdonképpen sztk-csalás. Meghatározzák, nehogy kapitalistává váljon az ember, hány embert lehet foglalkoztatni. Ami úgy néz ki, hogy melegkonyhás üzletben tizenkét fő a foglalkoztathatók száma. Egy fő a vezető, plusz tizenegy. Nálunk két fő vezető van, tehát plusz tíz. Én mégis többel dolgozom. Négyórásnak jelentem be, lehetőleg nem nyugdíjaskorúakat válogatok, akinél az utolsó öt év átlaga számít. Engedélyezetett. Saját magukat engedik kijátszani. Arra akarom felhívni a figyelmet, hogy felesleges! Az ember úgyse annyi emberrel tudja megoldani, főleg a huszonnégy órás nyitvatartást, amennyit előírnak. Szabadnapokkal, kiesésekkel, huszonnégy órát. Ugyanakkor, ha nem félnének attól, hogy az emberből kapitalista lesz, akkor szépen legálisan nyolcórásra bejelentené, és nyolc óra után esztékázna, adózna. Beindult az üzlet. Kezdett kialakulni az állandó vendégkör. A mindenhonnan kirúgott, sehova be nem engedett cigányoktól kezdve az egyetemistákig, mindenki előfordult. Először akkor tűnt fel a dolog, amikor Nagy-László képeket ragasztottak ki a falra, gyászszalaggal meg nemzetiszínű szalaggal, meg vitakörök alakultak ki, egyetemisták tartották ott megbeszéléseiket, egyetemi oktatók is beültek, költők, ismert színészarcok. Nem volt hova menni. Ha éjjel kettőkor akart egy jót dumálni négyig a barátjával, hát hova a francba mehetett? Vagy elszenvedte valamelyik bár műsorát, ráadásul óhatatlanul belekötött valami kurva. Beült hozzám, és délelőtt úgy kellett kirúgni, hogy menjen már próbára, mert tizenegykor próbája van. Már kezdett kialakulni egy pincérgárda is, akikkel szívesen dolgoztam. Először nem volt szükség portásra, megoldottam magam, nagyon sokszor benn voltam éjszaka is, benn aludtam, három-négy összetolt széken, az irodámban. Annyira ment az üzlet, hogy tíz nap múlva visszaadtam azt a húszezer forintot. Már komoly árukészletet tudtam vásárolni, már a felségem is egyre többet volt

benn az üzletben. Januárban vettem egy nyugati kocsit. Lehetséges, hogy hülyeséget csináltam, de a bundámhoz kellett venni egy kocsit. A bundám meg úgy lett, hogy mindig szerettem volna egy hosszú irhabundát. Elmentem a feleségemmel, és a Belváros legjobb szűcsénél megrendeltem két irhát, egy világosabbat meg egy sötétebbet, a felségemnek egy hermelint rá, saját magamnak nutriát, mind a kettőhöz egyforma kalapot, stüszikalapot, sapkát, az egyik usánka a másik kubánka vagy minek nevezik. A feleségemen egyszer sem volt, rajtam meg egyszer volt. A kisembernek az ábrándjai törtek elő, hogy mit csinálnék, ha lenne egymillióm? Így kezdődik. Ezen annyit meditáltam, gyerekkoromban, kamaszkoromban meg már felnőttként is, hogy mennyi pénz kellene nekem ahhoz, hogy boldog legyek. Elterveztem, hogy ha nyernék a lottón egymilliót! Akkoriban, amikor én ezen gondolkoztam, még háromnégyszázezer forintból lehetett venni egy öröklakást. Berendezném, az százezer, teletölteném a spájzot, ott lógnának a kolbászok meg a szalámik, vennék egy irhát, vennék magamnak egy kurva jó Zsigulit vagy valamit. És akkor még mindig maradna. Aztán rájöttem, nem jó, mert egy kétszobás öröklakás kicsi, a gyerekeknek már nincs külön szobájuk. Mennyi kéne ahhoz? Kéne kétmillió. Másfélmillióból vennék egy kis házat, ötszázezerből berendezném meg felöltöznék meg Zsiguli. De az sem jó, mert a házat fenn kell tartani, valami rendszeres jövedelmet kell biztosítani, tehát körülbelül három- vagy négymillió kell, amiből egymilliót beraknék a takarékba, az öt százalékkal havi ötezer forint jövedelmet biztosít, ami tökéletesen elég a megélhetéshez. Akkor kétmillióból venném a házat, egymillióból csinálnám a többit. Ezt így végigjátszottam, és a végén kijött, hogy mennyi millió kéne ahhoz, hogy boldog legyek. Az ábránd milliókon régen túlvagyok, mert ebben az évben elköltöttem legalább hatmillió forintot, és még nincs vége az évnek. Tehát nekem már ennyi millió se elég. Ez nem habzsolás. Hát én ezért nem bízom egyetlen munkatársamban se! Mert magamból indulok ki. Ha valakinek tízezer forint jövedelmet biztosítok havonta, annak tizenöt kell, ha tizenötöt biztosítok, akkor húszat akar. És ha húszat engedek keresni, akkor meglop, és harmincezret szerez! Ez eddig minden esetben így történt! A következő évben megpályáztattam és megvetettem az egyik pincéremmel, aki szintén az Egészségére! Vendéglőből jött, a sörözőmet. Borzalmas magas átalánydíjjal, mert nekem fontos volt, hogy ne engedjek be mást a környékre. Azt mondtam neki, itt a nagy lehetőség, itt vagy harminc-akárhány évesen, egy senki vagy, egy pincér vagy. Csinálok belőled üzletvezetőt, önállóan fogsz dolgozni, a pénzügyeket én intézem. Egy biztos, hogy annak a pénznek, amit most keresel, legalább kétszeresét fogod keresni. Így nyerettem meg vele az

üzletet. Négymillió-hatszázezer forintról kilencmillióra ment fel az ára! Többre, mint az éttermem, és kisebb a befogadóképessége. Nagyon bíztam abban, hogy az éjszakában belevágok a drinkbár kategóriába, mert a melegkonyhás üzlethez már értettem, az éttermem már virágzott. Olyan étlappal, hogy akkor huszonkilenc forint volt minden étel nálam. Egységáron. Minden étel huszonkilenc. Most már van 800 forintos ételem is, de ez egy hosszú folyamat. Olcsóbban mindig adhatja az ember az árut, csak drágábban nem. Én azért adtam huszonkilencért, hogy ne legyen harminc. Ezzel akartam becsalni az embereket. Sikerült is. Amikor huszonkilencről harmincötre emeltem fel ezt az egységárat, akkor morogtak, de amikor csináltam egy olyan étlapot, ahol minden ételnek más ára volt, és volt benne ötvenöt forintos meg nyolcvanforintos, és volt benne tizennyolc forintos bableves kolbásszal, akkor nem morogtak. Tudomásul vették, hogy ennyi az ára. Érdekes. A burkolt áremeléseket jobban tűrik, az állami szintűeket is jobban megeszik így. Ha maradok az alacsony egységárnál, nem tudtam volna választékot produkálni. Beszűkült volna az olcsó húsok, olcsó fogások körére, szegényes volt. Az éjszakában nekem arra volt szükségem, hogy szelektáljam a vendégeket. Ne jöhessen be akárki már, elücsörögni tizennyolcért meg egy pohár sör mellett. Fizesse meg, hogy bejön. Mert kevés az eladóterem. Akkor már nem becsábítani kellett a vendéget, hanem kilökdösni. Ez a szelekció szakaszos. Az egyes szakaszok mindig valamilyen eseményhez kötődtek. Az első esemény volt a nyugati kocsi megvétele. Fordulópont, amikor éreztem már, hogy pénz van a kezemben. Háromszázhatvanezerért vettem az autót, kétévesen. Aki már el tud költeni háromszázhatvanezret autóra, annak már van mellé. Biztosan éreztem magam, legalább egymillió volt a raktárakban. A második esemény volt, amikor elutaztam Indiába a feleségemmel. Gyerekkori mesés ábrándjaim miatt. Amikor egy gyereket megkérdeznek, hogy hova szeretnél utazni, tuti, hogy Afrikát, vagy Indiát mondja. Vannak tigrisek, elefántok megy A dzsungel könyve, a Maugli. Az egész gyerekkoromban meg voltam őrülve érte. És láttam egy prospektust, a felségemmel nézegettük, hogy mesés India. Nyolc nap, harmincnyolcezer forint. Gondolkoztam. Te, egyheti pénzünkből ki tudjuk fizetni! Hát nem egyheti pénzből, mert háromnapi pénzből kifizettük a kettőnkét. Sőt vittünk annyi plusz valutát, hogy ne kelljen filléreskedni. BC-ről, akkor már tudtam, hogy mi az, hogy BC. Az utóbbi három évben tudom. Kitágult a világ, beadtuk az IBUSZhoz a kérelmet, megkaptuk a vállalattól az aláírást, megkaptuk a papírt az IBUSZ-tól, hogy ekkor indulunk. Az első dolgom az volt, amikor megérkeztem Delhibe, a szállóba, hogy leraktam

a csomagokat, lementem a recepcióba, s a rossz angolságommal megkérdeztem, hogy tessék mondani, van itt lehetőség, hogy az ember Európába telefonáljon? Hogyne, kérem! Elém vettem a telefont, tárcsáztam. Az én kis éttermemet. Csöngött, és felvette a pultosom: tessék! „Itt meg a Béla!” Delhiből, az Agra Szállóból! Összeszartam magam, hogy néha egy órát várok vonalra, mikor ülök az irodámban, hogy a szomszéd üzletet felhívjam, vagy a központot, az áruforgalmi osztályt. És vagy nem veszik fel a kagylót, vagy mással beszél, vagy megszakad, vagy belecsörög valami. És én Delhiből, az elmaradott, minek nevezzem, a harmadik világos Delhiből felhívtam őket: hogy vagytok? Akkor már másfél napja utaztunk. Izgatott minden. A létem izgatott. Mert tudtam, hogy ez alatt a nyolc nap alatt, nyolcszor három – huszonnégy, kétszáznegyven- vagy háromszázezer forintnak kell a kasszában lenni. És az anyámat kértem meg, hogy menjen be az üzletbe, mindennap vegye le a bevételt, és gyűjtse. Életveszélyes volt. Borzalmas volt, amiket csinált. Először is becsődítette a barátnőit, elmesélni nekik, hogy most ő az üzletvezető. Mindenki a vendége volt. A segédmunkásom, aki tőlem kapott hétezer forintot, havi fizetést, az naponta kapott ötszáz forintot anyámtól azért, mert kiszaladt neki cigarettáért. Eszelős dolgai voltak. De mindent cetlizett. Elkönyvelt. Kis papírjai voltak, hogy bevétel huszonnyolcezer-nyolcszáztizenhét, ebből elvettem kilencszáznyolc forintot a harisnyámra meg negyvenhat forintot a taxira, és a gyerekeknek ennyit meg annyit adtam, és vettem az Adrienn-nek négyszázért egy játékot. És azt, ahogy az embereim megloptak azokban a napokban, nem kívánom még egyszer! Anyám üzleti szempontból analfabéta. Családtagnál jobban viszont az ember nem hisz, nem bízik senkiben. Nem volt, nincs jobb. Istenien éreztem magam Indiában. Megtanultam, hogy mi az, hogy hasis meg mi az, hogy marihuána. A feleségemnek is nagyon tetszett, hogy ő Indiában van. Egy parasztlány, volt gyerekkorában Lengyelországban. Aztán velem Bulgáriában meg Törökországban, ahol egy vagy két napot töltöttünk Isztambulban, de ezenkívül a világon sehova nem tette ki a lábát, csak a gyerekek, a munka, a gyerekek, kész. És kinyílt előtte a világ. Frankfurtban szálltunk át, ott bolyongtunk a frankfurti repülőtéren, free shop meg mit tudom én, új dolgok voltak, és nagyon szerepeltünk. Másodszor Rómában szállt le a repülőgép, a feleségem olaszból érettségizett, már ő fordította nekem, hogy a milyen üzlet meg a micsoda. És legközelebb leszálltunk egy csomó sötét ember között, ahol a tehenek az utcán sétálhatnak, virágfüzérekkel. A szállodában bennünket virágfüzérrel vártak, láttuk a gyönyörű svédasztalokat, a franc tudja, hogy miket ettünk ott össze! Most már, mai eszemmel tudom, hogy semmit nem kaptunk a pénzünkért. Végigrohantunk Indián. Kihagyták Bombayt, amire

nagyon kíváncsi lettem volna. Elvittek minket Dzsaipurba meg Agrába, de tulajdonképpen nem lehet leírni, hogy milyenek az indiai utak. Nincs az a magyar negyedosztályú, alárendelt útvonal, ami olyan rossz lenne. És ott a dzsungelben a vörös agyagon vagy földön vagy poros szaron két busz nem is fér el egymás mellett, fogalmam nincs, hogy egy buszsávban hogy közlekedik négy autó. Mégis közlekedik. Hajmeresztő, hogy mennek! Vannak ezek a háromkerekűek, olyan, mint a kuli. Motorbicikli, hátul kell utazni benne. Isten bizony, úgy éreztem magam, mint a Nyolcvan nap alatt a föld körül-ben. A pofa, a filmben, amikor elkerül Indiába, és égetik a férj mellé a feleséget. Fantasztikus volt! Európainak lenni és turistának lenni. Látni a különbséget, a nyomort. Rengeteg fényképet csináltam. Jól éreztem magam, mert tudtam, hogy ezek, szegények, holnap is ott lesznek ugyanebben a nyomorban. Nekem olyan volt az egész, mint egy színház, és szerepeltem, de nekik ez nem színház, valóság. Nagyon vártam a hazajövetelt. Megfogadtuk, hogy Indiába egy darabig legalábbis, soha többet! Borzasztó bűz volt. Megtanultuk, hogy mi az az igazi keleti kereskedelem, ahol majdnem megvertek, mikor nem akartam alkudni. De fantasztikus volt hazajönni. És nagyon nagy élmény volt kint lenni, egy percét se bánom az útnak. Amellett, hogy utána mind a kettőnknek hat hétig hasmenése volt. Aztán visszazökkentünk. A feleségemnek azt mondtam annak idején, hogy lépjél ki a munkahelyedről, hagyd ott a könyvtárosi szakmát! Most mennyi a fizetésed? Ötezer, de ez legalább fix. Na, tőlem naponta kapsz ötezer forintot. Nem engedtem addig belenézni az üzleti dolgokba. Ő csak annyit tudott, hogy jól állunk, érezte, hogy van pénz, de még mindig benne volt az a paraszti, ösztönös félelem minden jótól, újtól, mert az csak valami csoda lehet, vagy csak három napig tart. Létbizonytalanság volt benne, nem értette, és nagyon aggódott értem. Meg magunkért. Féltette a kis ötezer fixet. Mikor azt mondtam neki, hogy tőlem naponta kapsz ennyit, majdnem kicsordult a könny a szeméből. Hogy miért hülyéskedek vele! Akkor leültem vele, egy papírral és egy ceruzával. Magyaráztam, hogy ha ennyi a forgalom, akkor ennyi pénz marad rajta, ha annyi, akkor annyi pénz marad rajta. Ha ennyi a kiadásunk, akkor ennyi lesz. Rám nézett: „Hát így igen.” Azóta se kapott egy forint fizetést se, mert minden fizetésünk egyben van. Zokszó nélkül kilépett a szakmából, amit tizenkét vagy tizenhárom évig csinált, a sok iskola után, a diploma után. Otthagyta a könyvtárosságot, mert nem hiszem, hogy lenne annyira tehetséges könyvtáros, amennyire lelkes és tehetséges üzletvezető lett. Valami nosztalgia lehet azért benne a szakmája iránt. Amikor elkezdtük a házépítést, ő beteg volt. Volt is egy

rossz megjegyzése. Ő azt hitte, hogy én a halálára spekulálok, azért ugrottam bele ilyen hirtelen. Tudniillik állandóan az foglalkoztatta, hogy rák. Göbök, daganatok nőttek a nyakán, a strúmáján, és az orvos azonnal szövettanra küldte. Amíg meg nem jött, hogy hogyan meg mint, addig pánikban volt. Kiderült, hogy jóindulatúak, de ki kell venni őket, mert később komplikációkat okozhatnak. Befeküdt a kórházba, és én közben néztem a házakat. Benne ez visszás érzést keltett. Amikor megvettem a házat, amit aztán átépítettünk, nem örült neki, hogy azon a környéken, mert miért Óbudán? Meg meddig fog tartani, mire ezt felépítjük? Ő a Szabadság-hegyen kinézett egy csodálatos kéglit, azt nagyon szerette volna. Négymillió-hatszázezerért a Széchenyi sétány legcsücskében, a Széchenyi-hegynek a legsarkán, alatta az egész város. Egy panorámás csoda épült, amire versenytárgyalást hirdetett az építőközösség, a leendő lakók tulajdonképpen, hogy ki ad érte többet szerkezetkész állapotban. Négymillióhatszázezer volt a kikiáltási ára, 175 négyzetméter, és én lebeszéltem a feleségemet erről. Pici, zsebkendőnyi telekkel. Éreztem, hogy indokolatlanul drága, tudtam, hogy itt csak a panorámát kell megfizetni, nem az elképzelésem szerint épült, legfeljebb egy-két válaszfalat odább tehetek. Viszont ha veszek egy romos vagy rossz állapotban lévő házat, amit átépíttetek, az már az én elképzeléseimnek megfelelően fog átépülni. Ő ódzkodott ettől a háztól. Először, hogy miért ilyen gyors ez a házvétel. De másodsorban, amikor szóba került, hogy milyenné alakítsuk, és elkezdtünk rajzolni, tervezgetni, hogy hogy kéne beosztani, akkor annyit mondott, egyet azért nagyon szeretne. Ha lenne benne egy könyvtárszoba. És akkor azt a svéd nem tudom, mi szerint, szisztéma szerint fogja katalogizálni. Drága anyám, ha lesz annyi könyvünk, és lesz lehetőség, azt te fogod katalogizálni! A könyvtár már be van építve, az összes falon könyvszekrény, és ő már írogatja, jegyzeteli az antikváriumokban, hogy mit akar. Hogy a mi lányainknak olyan könyvtára legyen, oda csak be kelljen nyúlni és elővenni mit tudom én, betűrendes meg szakmánkénti, országonkénti, írónkénti szisztéma szerint. Kódrendszer szerint, amit ő kiválóan megtanult a főiskolán. Van már egy komoly bázisunk, mert addig is könyvgyűjtők voltunk, amennyire tehettük. Ezeknek minden egyes darabját valószínűleg mind a ketten olvastuk, és a gyerekeink is kezdenek már belemászni. De van egy csomó olyan könyv, ami nagy vágyálom volt, és soha nem jutottunk hozzá, mert vagy másra kellett a pénz, vagy nem volt szisztéma, hogy mi szerint és miért pont azt. Négy vagy öt évvel ezelőtt, mikor még nem álltam jól, elkezdtem már akkor is. A nagyobbik lányomnak, akinek művészi hajlamai vannak. Rádió Gyerekkórus meg most az Opera-kórusban van, meg zenél, meg szereti a festészetet. Elvittem Szentendrére Kovács Margitot nézni, ott fedeztük fel együtt, hogy van egy Czóbel-múzeum, imádja a festészetet. Képzőművészeti kiadványokat, amik olyan kurva drágák,

Ermitázs meg Louvre meg mi, egy teljes sorozatot, az összes eddig megjelent képzőművészeti kiadványból, ami formátumban, megjelenésben reprezentatív, ezt akarom megvenni. Tehát eddig nem volt lehetőségünk. Hogy milyen könyveket akarunk? Hát ilyeneket! Meg a Kislexikon meg az Új Magyar Lexikon meg az Idegen Szavak Szótára, szóval tulajdonképpen lexikonunk sincs. És rengeteg lexikális adat kell. A lányaim olyanokat kérdeznek most már tőlem, hogy nem tudok válaszolni. Szeretnék egy-két szép sorozat lexikont. Alkudtam valakivel, huszonkétezerért megszerzem a nagy Révai Lexikont, ami ebben a pillanatban még mindig a legtökéletesebb lexikonja az ötven évvel ezelőtti időknek. Az újkori dolgok nincsenek benne, de erre ott van a sok új marhaság. Aztán én nagy hódolója vagyok a mai magyar irodalomnak. Hát ebből egyszerűen kriminális, hogy hogy állunk, mert nincs könyvünk. Az egész mai magyar irodalmi műveltségünk Berkesinél elkezdődik, Szilvásival folytatódik, Moldovánál megáll, és ha az ember már belenyúlt egy Örkény Istvánba vagy mit tudom én, vagy mer valaki máshoz nyúlni, akkor már azt mondják rá, hogy sznob. Röhej, mert sajnos így van. Vannak irodalomértő emberek, akik tendenciózusan, mondjuk az Új Írást nem veszik a kezükbe, mert az szemét, akik az És-ben nem olvasnak el egy cikket se, mert az moslék, akik nem nyúlnak magyar irodalmi folyóirathoz, mert a Kortárs az picsa, egy mai magyar íróhoz nem lehet hozzányúlni, mert mindenki el van kötelezve, mert csak azt jelentetik meg, aki nyal innen, meg nyal onnan, meg olyanokat ír, hogy így jöttünk, hogy történt az ötvenhatos forradalom. Az ellenforradalom. Általában az ismeretségi körömben, nem az újkori ismeretségi körömben, hanem ami addig volt. Most már nem szelektálhatok. Ha valaki mint egy keresztet hordja a férjét a hátán, elviseli a szeszélyeit, a hülyeségeit, a berúgásait, a szeretőit, a zabigyerekeit, az megérdemli, hogy teljesüljenek az ilyen kívánságai is, legyen saját rendszerezésű könyvtára. Volt egy periódusom, azt hiszem, hogy egy év, a hetvenes évek elején. Egy zseniális pali kitalálta a SZOT[8] Munkavédelmi Művészegyüttest. Nem jut eszembe a neve. Egy dagadt, lecsúszott színész, aki meglovagolta a szakszervezeti konjunktúrát, kitalálta zseniális módon azt, hogy minden vállalatnak van egy munkavédelmi kerete, amit évente kötelezően el kell költeni. Amikor már megfelelő mennyiségű rohamsisakot, védőkesztyűt, kötéllétrát meg minden lófaszt megvett a cég, amit soha senki nem használ, és még mindig van húszezer forintjuk, és azt költsék el, különben a munkavédelmi felügyelőség meg a szakszervezetek munkavédelmi bizottsága lebassza a gyárigazgatót. Hát hogy, drága elvtársam! Itt van a költség, ezt el kell költeni! A következő évben nem kapnak, ha ezt nem költik el. A pali kitalálta, hogy nem plakátokra, hogy Lengő

teher alá ne állj! meg ilyenekre költsék a pénzüket, hanem ő megalapít egy munkavédelmi együttest, amely kis színdarabokat, helyes kis egyfelvonásosokat meg akár kétfelvonásosokat játszik pár húzó színésszel meg egy kis sleppel, aminek az a végső kicsengése, hogy A közlekedőfolyosókat hagyd szabadon! Például. Vagy hogy Ne állj lengő teher alá! Az egész darab arra épül fel, hogy munkavédelmi szempontból hogy ne viszonyulj. Szenzációs dolog volt. Kiszámolta azt, hogy a költségeivel együtt egy ilyen darab ára hétezer forint, egyszeri bemutatással. Nagy vállalatnak vagy mit tudom én, Iparművek, Szombathelyi Fiűz meg Soproni Nem Tudom Milyen Gyár meg Zalaegerszegi Kurva Anyja meg a kecskeméti Aranyhomok Vagy Milyen Téesz, hány nagyvállalat meg kisvállalat van az országban, hát mi annak az a hétezer forint a megmaradt húszezer, harmincezer, ötvenezer vagy százezer munkavédelmi pénzhez képest? Ezt is bekönyvelhették, hogy el van költve munkavédelmi célra. Ilyenkor mi történt? Összeszedte a pali, hogy mi az, ami kell. Szólt valakinek, aki természetesen négy és fél óra alatt írt egy színdarabot. Ami úgy kezdődött, hogy a gyárban, ahol rettenetes állapotok uralkodnak és mindenki állandóan belelép a szögbe, meg megüti az ujját, meg a fejére esik a dolog, ide belép egy új takarítónő, aki elkezdi keverni a szart, mindenbe beleszól, így-úgy, közben elterjed a vállalatnál, hogy azonnal rendet kell csinálni, mert a főépítési Minisztériumból ki fognak nevezni egy új igazgatót, aki nemsokára megérkezik, rendet kell csinálni, hogy addigra egy látszólagos rend legyen, mert ennél a szemét cégnél mindenki benne volt ebben a disznóságban. Nem direkt csinálták, csak elhanyagolták, a jó szándék különben megvolt, mert volt egy fiatal szerelmespár, akik mindig mondták egymásnak, hogy most már bizony a raktárban is rendet kéne csinálni! Várták az igazgatót, és hirtelen nyüzsgéssel elkezdtek takarítani, minden szöget bevertek, minden táblát kiakasztottak, a poroltó készülékeket a helyére tették. És ki volt az új igazgató? Az a takarítónő, aki előzőleg belépett a vállalathoz, és három hónapot ott takarítgatott. Ennek a darabnak az volt a címe, hogy: Ki az igazi igazgató? Kellett hozzá öt-hat színész, és a kis stáb három személyautóval levonult a helyszínre, és a kultúrotthonban eljátszotta, ha lehetett, két előadásban, félóra szünettel, mert akkor nemcsak az egyik téesz, hanem a szomszédos is nézhette a művész urakat. Aztán meg beültünk az autóba, és jöttünk vissza, vagy ha nagyon messze volt a hely, akkor kitelepültünk. Ez azt jelentette, hogy a szállodákban kivettük a legjobb szobákat, szakszervezeti költségre, és jókat zabáltunk, ittunk, naponta levertük a két előadást, a három előadást, negyven, ötven, húsz kilométerre a centrumtól, a szállásunktól. Én, volt olyan hónap, hogy tizenhatezer forintot vettem fel. Ügyelő akárminek voltam kinevezve, és játszottam is a darabokban, mellékszerepeket.

Ebből úgy lett nekem zabigyerekem, hogy egyszer Kaposváron játszottunk. A Kapos Szállóban elfoglaltuk a szobánkat, s mindig az volt a tendencia, hogy felderítették a fiatalok, hogy van-e valami jó nő az étteremben vagy a bárban, és akkor azt beszerveztük. Lényeg az, hogy ilyen város, ilyen szálló. Kezdtük felderíteni, hogy mit lehet inni. Megyünk le, hallom, hogy vita, veszekedés. Egy magas, kicsit lóarcú, de jó alakú lány indulatosan vitatkozik a portárssal, aki nem óhajtotta beengedni. Hát én elintéztem. Fellépéssel, pénzzel, hogy még a szobámba is feljöhessen. Ez aztán később slágfertignek bizonyult, férjhez is ment, sőt előre bejelentette nekem, hogy van egy komoly érdeklődő, akiről úgy érzi, hogy ő is nagyon kedveli. A fiamat ezután is a nevemen hagyja, nem engedi adoptálni. Végig korrekt volt, csak a gyereket akarta, nem kívánta elvetetni. Nem úgy, mint a másik, akitől egy lányom van, állítólag az enyém. Azért állítólag, mert ez csélcsap kapcsolat volt. Még abban az újonnan nyílt sörözőben dolgoztam a két Tóthtal, amikor történt a dolog. Egy aranyos, pici, babaarcú lány volt, úgy nézett ki, mint aki még tizenöt éves sincs, először meg is ijedtem. Az anyjával lakott kettesben, és ott volt a találkahelyünk náluk, az anyja tudtával, sőt célzásokkal ráébresztettek, hogy minden találka után pénzt kell adnom a drága mamának. Hát én adtam is. Sokáig nem mertem közölni a feleségemmel, hogy még egy zabigyerekem született, csak később muszáj volt, mert a lány zsarolni kezdett, anyagilag. Így tudtam csak véget vetni, azóta fizetem a megszabott összeget a gyerek után. Egy telefonbeszélgetéssel végződött. Felhívott, hogy: „A Bélával szeretnék beszélni!” „Mit akar a férjemtől?”, kérdezte a feleségem. „Hát az csak kettőnkre tartozik.” „Mert ha a kis zabigyerekedről akarsz beszélni, akkor nekem is elmondhatod, mert a férjem elmesélte, hogy a kis fattyú elég szépen fejlődik.” Ahogy csak slágfertig nő tudja. Szóval, ezen a problémán is túltettem magam, és azóta se vigyázok másra, csak arra, hogy nehogy még egy zabigyerekem szülessen, mert akkor biztos kirúgnak otthonról. Nem tudom megmagyarázni magamnak se, hogy a feleségemnek ez a könnyedsége látszólagos-e, vagy valóságos. Egy biztos. Örök tüske marad benne, és egyetlen átbeszélgetett éjszakámról se hiszi el, hogy akkor nem történt semmi, mindig meg van győződve arról, hogy csak valami nőnél lehetek, mert az eredmények mindig erre mutattak. Persze lehet benne egy olyan, hogy falun az emberek nem két napra házasodnak. Ott a válás nagy dolog. Az elvált asszonyt lenézik. Másrészt bennem mindig érezte azt, hogy szeretem, tehát ő tudta, hogy a félrelépéseim az én nekivadulásaim, amiből mindig visszatérek. És azt is tudja, hogy előbb-utóbb hát azért csendesülök én is, öregszem. Néha jobban esik, isten bizony, egy jót dumálni valakivel, mint elmenni csajozni, és eredménytelen vagy félig sikerült,

rosszul sikerült numerákat lenyomni valahol, mert most már mit bizonygatok magamnak? Azt, hogy jó férfi vagyok, vagy rossz, úgyis tudom. Azt, hogy mennyire tudom a hiúságomat kielégíteni, hogy be tudok csajozni vagy nem? Az egész életem másból sem állt, mint önigazolásból, hogy sansztalanul is be tudok csajozni. Minek még egy vadidegen nő, akitől AIDS-s kaphatok, trippert kaphatok, lapostetűt kaphatok, és behúzhat a csőbe egy-kétezer, háromezer forint erejéig, hogy ő most terhes. Tényleg nem vagyok kíváncsi már rá. Van egy-két nő, aki tetszik kívülről, akit szívesen megkapnék, két-három whisky után le is feküdnék velük, lehet, de ez valószínűleg nem a rosszaságomat vagy a linkségemet vagy a nem családcentrikusságomat bizonyítja, hanem azt, hogy poligám férfi vagyok. Ezzel szépen megnyugtatgatom magamat, de tudom, hogy nem ez a teljes igazság. A feleségem viselkedése nagyon is érthető. Az egyetlen biztos támasza én vagyok. Különös módon haltak meg a szülei, ez nagyon fontos. Lehet, hogy az én üzleti fejlődésem szempontjából is, hiszen azóta bennem mindig volt egy olyan, hogy most már a feleségem egyedüli támasza vagyok. Az apja meg az anyja, a két dolgos vidéki ember. Suszter papa, otthon ülő mama. Szőlő, kapálgatás. A papa hetvenéves lehetett, elég nagy volt a korkülönbség a szülők és a gyerekük között, a mama meg hatvan lenne most talán. Kaptunk egy táviratot, hogy a papát agyvérzés érte, beszállították a kórházba. Az életvidám, erős embert, jó kedélyű vidéki embert, aki mindennap megivott egy liter bort. A mama előtte rákra volt hajlamos, levágták a fél mellét. Tüdővizenyőt kapott ebből kifolyólag, és elég betegen feküdt otthon. Azért fel tudott kelni. Pár nap múlva kaptunk egy újabb táviratot, hogy a papa váratlanul meghalt. Lementünk a feleségem nővérével megnézni. Bátran bementem, és életem legborzalmasabb látványa volt, hogy kihúztak egy tepsit, a tepsi nyitásával egyidejűleg több tepsi is kijött, és levágott lábat láttam, halott kisgyereket láttam, levágott kezet, nem tudom, hogy ezeket égetik, hamvasztják, temetik, döggödörbe dobják vagy mibe, de isten bizony, a halott ember alatt levágott lábak voltak! Amputációból vagy boncolásból származók, egy meg szegecselve volt. Megnéztem a kisöreget, nagyon szerettem őt. Nagyon jó ember volt. Mély nyomot hagyott bennem, és tudtam, hogy szerdán temetésre kell mennem, és én nagyon nem szeretem a temetéseket, sok temetésen voltam életemben. Lementünk a temetésre szerdán. Tudtam, hogy nem bírom elviselni a temetőt sírás nélkül, csak akkor, hogy ha iszom egy picit. Bementünk a kocsmába a sógorommal, a feleségem nővérének a volt férjével, mert ők elváltak. Huszonkét évi házasság után. Megittam három vagy négy fél konyakot, úgy indultunk ki a

temetőbe. Hát mégse bírtam magammal, végigzokogtam a temetést. Meg támogattam a feleségemet. Megy haza a család, mi a sógorommal visszamentünk a kocsmába, hogy majd végre iszunk két féldecit, két férfiember. Felnőtt sírások voltak, ő is nagyon régen ismerte az öregeket, és nagyon sok anyagi és erkölcsi segítséget kapott, én is, és nagyon fájt az öreg halála, szegény mama egyedül maradt. Megyünk vissza a házhoz, a ház előtt tömeg, zokogás. Ameddig mi a temetésen voltunk, meghalt a mama. A feleségem anyja. Ő nem volt ott a temetésen, fel tudott ugyan kelni, de nem jött ki, hogy messze van, meg fáj, nem tudom én, micsoda. Ameddig eltemettük a kisöreget, vajákos asszonyok szerint abban a percben, mikor leengedték a koporsót. A halál oka tüdővizenyő, embólia, tüdőelégtelenség, valami ilyesmi, tény az, hogy megfulladt. Feküdt az ágyban, és megfulladt. Abban a félórában, ameddig eltemették a férjét. Pénteken újra mentünk temetésre. A feleségem úgy maradt egyedül, hogy a nővére el volt foglalva a felnőtt fiával, a saját problémáival. Ugyan telefonon tartják a kapcsolatot, de nincsenek nagyon összejáró viszonyban. Gyakorlatilag a rokonai mind lenn, sok kilométernyire ide, és ő feljött hozzám feleségül, és van két gyereke. Hát elég magányos volt. Én akkor éreztem egyfajta nagyon komoly érzést. Most én vagyok a családfő. Addig mindig az anyám gyereke voltam. Egészen addig, míg a feleségem szülei nem haltak meg, és támasz nélkül nem maradt, úgy éreztem, hogy nem a gyerekeim apja és a feleségem férje vagyok. Az anyám jól-rosszul, felettünk, közöttünk, mellettünk vagy ellenünk, de mindig velünk volt. És mindig vigyázott, mint egy tyúkanyó a saját státusára abban a házban, mert a „mi házunkban” laktok! Ameddig az én házamban laktok! És ezt megkaptuk párszor. Most már a feleségem látja. Eddig, ha megkerestem húszezer forintot egy hónapban, huszonötöt költöttem, ha hatvanat kerestem, hatvanötöt költöttem. Ha sikerült nagyobb összegre szert tennem, még egyszer annyit költöttem el, mégiscsak adósságaim voltak. Most már tudok eredményeket felmutatni. Ő rengeteget segített. A mostani étlapomon szereplő hal, vad, baromfi, belsőség és egyéb ételek egy reneszánsz étterem tervével vannak kapcsolatban, valahol ebből erednek, egy dolgozatból, amit még az üzletvezetői tanfolyam befejezésekor a feleségemmel együtt csináltunk. Ő kapkodta le a polcokról a megfelelő könyveket, ami kellett, és tudta, hogy melyik régi receptben melyik szó mit jelent ma. Egyébként az ételkészítési technológiában vannak dolgok, amiket gyökeresen másképp csinálok, mint a jelenlegi gyakorlat. A gyakorlat ma az, hogy például az erőlevest ugyanabból a húslevesből adják, amiből az Újházi

tyúklevest, a húslevest csigatésztával vagy finommetélttel. Az ugyanaz. Legfeljebb pirítanak egy kis cukrot, vízzel felengedik, ettől barna folyadékot kapnak, ami majdnem íztelen, s egy kávéskanálnyi elég a húslevesbe, s megbarnítja, mintha erőleves lenne. Én nem engedem ezt, én igazi erőlevest csináltatok. Felteszek főni darált marhahúst zöldséggel, paradicsompürével, belerakom a fűszereket, beleteszek mindenféle fűszert, ami abba való. És a darált marhahúst tíz órán keresztül főzetem, hogy erőleves legyen. Vagy. A reneszánsz étterem tervéhez ez úgy kapcsolódik, hogy akkor megtanultam egy másfajta vendéglátást, mint amit a drága, nagy hírű Venesz bácsi leírt. A Venesz bácsi kitalálta szépen anyaghányadokban, hogy „végy egy kis szarvasgombát!”. Honnan a picsából? Szarvasgombát most már csak Franciaország egyes helyein, erdőkben, fél méterrel a föld alatt lehet találni, amit speciálisan kiképzett disznókkal túratnak ki a földből. Ma már nem lehet a piacon venni. Én elhatároztam, hogy ennek ellenére megpróbálok olyan vendéglátást csinálni, hogy az az igazit majdnem megközelítse. És ha lehet, azokat a technológiai előírásokat, amiket senki nem tart be a gyakorlatban, én úgy csináljam. Ma már a halászlét úgy főzik, hogy vesznek halat meg halászlékockát, hát ki az isten fog főzögetni meg zírozni, hogy sűrű halászlét kapjon!? Én lefizetek embereket, hogy legyen halbelsőségem, haltej meg ikra, megfőzetem a halfejet, a halszeleteket meg a halaprót, átzíroztatom, nem vagyok kíváncsi a konzervízekre. Ha nem csinálnám, elveszíteném azt a stabil vendégkörömet, aki azért jár hozzám, mert már tudja, hogy mit fog kapni, megszokta. Aki nálam erőlevest eszik, az tudja, hogy erőlevest evett. Aki bécsi szeletet eszik, az tudja, hogy borjúból van. És vannak olyan ételeim, amiket én találtam ki. Sehol máshol nem kapja meg. Most már elmondhatom, hogy az étel- és italforgalom aránya ötven-ötven százalék. Óriási dolog, mert ez az üzlet azelőtt kocsma volt. Volt egy gáztűzhely, ahol megfőztek ezt-azt, ha kedve kerekedett rá a gebinesnek. Ezt az üzletet két tatarozással, több százezer kemény forint ráfordítással, amibe a reklámköltség is beleértendő, meg az étlapok, felfejlesztettem egy olyan étteremmé, ahol száztízféle étel van, leírva három nyelven, megfelelően tálalva. Ez a másik oldala. Szakmai procc. Kanadából, Genovából, Párizsból névjegykártyákkal, X ajánlotta, Y ajánlotta, bejönnek az üzletembe, lehet véletlen, mert nincs hova mennie éjjel. De nappal is bejönnek. Az étel és ital ötvenszázalékos aránya már szakma! Ahol szeszes italt is árulnak, leülve fogyaszthatóan. Ebben benne van az is, hogy már portás áll az ajtó előtt, és szelektál. Ezenkívül az étteremben italt fogyasztani nem lehet, csak ételfogyasztással együtt. Ezzel egy csomó dolog ki van védve. Aki már evett, az nem tud úgy berúgni. A másik célom az, hogy igazi

étteremmé lépjünk elő. Nagy terveim nincsenek. Ezzel az üzlettel. Sok fejlődési, terjeszkedési lehetőség itt nincs. Az ilyen vágyaim kielégítésére vettem át egy pincecsárdát. Megkeresett a szerződéses üzemeltetője. Előadta, hogy volt négy szívinfarktusa. Drága Bélám, látom, hogy maga terjeszkedik, ambiciózus ember, magas színvonalon csinálja, amit csinál, hát én megkérném a következőre. Vegye át az üzletemet! Nem névvel, átírással, hanem burkoltan, tudni fogja mindenki, akire tartozik, hogy maga csinálja. El tudom intézni, hogy akár öt évig is a nevemen maradjon. Én már beteg vagyok, egy kis pénzt akarok keresni, megelégszem ötvenezer forinttal egy hónapban. Nézze, ennek az üzletnek ilyen kevés az átalánydíja, ennyi a jövedelemadója, maga úgy rendelkezik szakáccsal, havi fizetésekkel, ahogy akar. Egy kérésem van, hogy a kis feleségem meg az unokahúgom maradhasson bejelentve az üzletben, hogy legyen állásuk. Ha én megkapom a kis ötvenezer forintomat, azt csinál az üzletben, amit akar. Osztottam, szoroztam, gondolkoztam, már kezdtem talpra állni a balesetemből, éreztem a lehetőséget, meglódult a fantáziám. Mindig szerettem volna egy szép üzletben szakmát csinálni. Ráköltöttem százötvenezer forintot, bárpultot építettem, felvirágoztam az egész üzletet, még a vécében is virág volt és zene szólt, hangfalat rakattam be, berendeztem raktárnak a raktárt, vettem vagy tizenöt darab mélyhűtőt, és tulajdonképpen az az étlapom, ami most az étteremben van, oda készült. Megszerveztem a személyzetet, és nagy elánnal nyitottam az üzletet egy protokollnappal. Harmincezer forintomba került ez a nap, mert minden meghívott ingyenvedégem volt. Folklórműsoros estet rendeztem cigányzenével, cigányénekessel, zsonglőrrel és mindennel. Elkezdtük a száztízféle ételt árulni. Híre lett, igaz, hogy körbejártam az összes szállodát, szórólapot osztogattam, vesztegettem, az összes portás nekem küldte a külföldi vendéget, fejenként hatvan forintot kaptak, ha küldtek egy vendéget. Úgy befuttattam az üzletet, hogy már csak asztalfoglalással lehetett leülni. Nem volt semmi reggel négy órakor cigánymuzsika mellett homárt enni! Addig tíztizenháromezer napi forgalmat tudott az üzlet úgy, hogy csehszlovák, lengyel csoportok a kalkulált étkezési költségért kapták az akármit, én meg huszonöt- és harmincezer forint közötti napi forgalmat értem el. Bevágott, borzasztóan. És azért nem csinálom most már, mert megéhezett a szerződéses tulaj, akivel megegyeztem. Kijött egy papír a központból, hogy valamilyen esztékát rosszul számoltak ki, és bizony baj van, visszamenőleg meg kell hogy emeljék az átalánydíjat. Azt mondtam az illetőnek: „Drága Ede bácsi, mikor a megállapodásunkat szóban megkötöttük, ennyi volt az átalánydíj. Se maga nem tehet róla, se én nem tehetek róla, hogy ez a gikszer közbejött. Fele-fele.” „Béluskám, ne nyúljon az én kis ötvenezer forintocskámhoz!” „És ha majd megint újabb emelés jön? Én fizetem az átalánydíjat, a személyzetet, az energiát,

a fogyóeszközt, a mindent, a maga ötvenezer forintját, a mostani emelést? Nem! Ami bármilyen költségként pluszban, nem az én hibámból és nem a maga hibájából felmerül, azt közösen kell viselni.” „Nem, Bélám, ez sajnos nem megy!” „Nem? Kész, vége.” Harmadnap kileltároztam magam az üzletből. Át nem vághatott. Nekem nagyon sokba került az üzlet, volt benne rizikó. Kétszázezer forint kauciót kért, amit nála kellett letennem, mert „Béluskám, ha mégse fizetné az átalánydíjat, akkor ez nekem biztosítéknak kell”. Megvetette velem az egész árukészletét, nem volt kevés. Kifizettette velem a fogyóeszközeit. De kaptam tőle egy papírt, hogy a betegségére való tekintettel az üzlet vezetését nevében és helyette gyakorolhatom, és ez az írás visszavonásig érvényes. Teljesen szabálytalan írás volt. Ügyvédnél is voltunk, aki semmilyen papírt, szerződést kettőnk között nem volt hajlandó megfogalmazni, mert minden jogilag szabálytalan szerződés érvénytelen. Márpedig jogszabályellenes, hogy bármilyen jövedelemre tehessek szert máshonnan, mint az én üzletemből. Tehát csak bizalmi alapon lehetett csinálni. Hogy az egymásnak adott szavunk érvényes. Így is történt, kivéve a vitánkat. Mindenki tudja, aki ezen a területen mozog, hogy nem nagyon lehet kukoricázni. Ma már, akinek pénzeszközök vannak a birtokában, azzal nem lehet cicázni. Az éjszakában vannak emberek, akik csúzlival járnak. Csúzlival ölni lehet. Nem kell hozzá más, mint egy kétforintos nagyságú, körülbelül tizenöt dekás acélgolyó. Tejgumiból készült, vasvázas csúzli. Ötven méterről ha valakit ezzel homlokon lőnek, beszakad a feje. Van pár embernek gázpisztolya, rendes pisztolya. Kése. Van aki borotvával jár, van aki úgy lő zsilettpengével, minden ujja begyére felhúzva egy pengét, hogy fába, falba, ahova mutatják neki, beleáll. Ha ötöt feltesz a kezére, ötfelé lődözi ki. Veszélyes emberek vannak. Szabálytalan volt a megegyezésünk, mivel nekem már volt egy szerződéses üzletem, és a pincecsárda nem szezonüzletnek számított. Másodszor azért, mert senki nem hitte volna el, hogy nem kapok jövedelmet. Hogy ingyen felveszem az árut, kezelem a pénzt satöbbi. Na most arra a papírra, amit írtunk, hogy helyette vezetem az üzletet, oda volt írva, hogy térítésmentesen. Baráti szívességből, a betegségére való tekintettel. Mégis el mertem vállalni, mert tulajdonképpen jogilag engem csak akkor vonhattak volna felelősségre, ha látják, hogy ebből a pénzből mondjuk egy áruházban bútort vásárolok. Különben a pénz nem az enyém, az Ede bácsié, illetve átalánydíj formájában a magyar államé. Engem felejtsenek el. Bizonyítani nem lehetett volna, de nagyon meghurcolhattak volna adott esetben. Fájt a szívem érte, mikor kiszálltam, mert végre egy szép, csillogó, villogó

helyen szakmát csinálhattam, bebizonyíthattam egy csomó szakmabelinek, akik addig kóklernak néztek, dilettánsnak, hogy tudok. Közönséget szereztem, felfuttattam egy boltot a duplájára, majdnem a triplájára. A személyzetem sírva jött el. És helyezkedett el a különböző boltjaimba, ide-oda. A vágyam ez, hogy ha majd ezeket a szerződéses, felejthető üzleteket letudom, lejárnak, és nem leszek ráutalva, hogy hosszabbítsak, akkor majd, a remélhetőleg a jövőben megkeresett pénzből egy szép, nívós. nagyon látogatott vendéglátóhelyet létesítsek. Sajátot. Mert ez véremmé vált. Elvállaltam azt az üzletet azért is, mert X. idő alatt képződik X. összeg a kezem alatt, amelynek egy részét muszáj üzletileg befektetnem, nem költhetem másra. Tehát terjeszkedni próbálok. A létbizonytalanság miatt. Létbizonytalanság, hogy gyorsan kell meggazdagodni. Mert tulajdonképpen én most egyenesben vagyok, áll a házam, van egy szép autóm, a feleségemnek van egy velencei-tavi telke. Nem tudok négy ruhában járni egyszerre. Tudok utazni, szépen költeni, szép BC-számlám van, nem panaszkodhatom, minden évben előttem a lehetőség, hogy utazzam, és nem kell filléreskednem odakint se. Van olyan külföldi rokonom, akit elég szépen vendégül tudok látni, ha Magyarországra jön. Bizonyítani tudom kellőképpen, hogy Magyarországon is megállom a helyem, ahhoz, hogy kint külföldön érdekesnek lásson, felkeltsem az érdeklődését annyira, hogy ne csóróként érkezzem ki, hanem egy gesztussal ideküld Magyarországra x ezer dollárt. Ha valaki megszokott egy bizonyos életszínvonalat, hát minimum szeretné szinten tartani magát, de ez a minimum. Csak szeretne mindenki jobban élni! Nem is lenne ember az ember, ha nem lenne természetes igénye arra, hogy ha van egy jó autója, amikor elkezd romlani vagy öregedni, cserélje ki! Mikor kezd egy autó öregedni? Két-három év múlva. Egészséges kívánalom, hogy ha lehet, az autómat kétévente, háromévente cseréljem ki újra. Speciál nekem van egy elegáns nyugati kocsim. Mert az van. Kívánhatja tőlem bárki, hogy Trabantra vagy Wartburgra cseréljem ki? Ettől még nem vagyok harácsoló, se kapitalista, hanem egészséges vagyok. Aki most Zsiguliban ül, és elhatározta, hogy neki olyan jó a Zsiguli, hogy a következő autója is Zsiguli lesz, ha kijön az újabb típusú Zsiguli, mondjuk a Mercedesorrú, hát valamifajta rohadt harácsoló, imperialista, kapitalista lesz belőle, ha Mercedes-orrú Zsigulit akar magának? Nem. Az a Zsiguli többet tud, több komfortot kínál, jobban melegszik, nem kell annyiszor cserélni benne az olajat, ezek természetes emberi igények. Valaki egy lakásban él. A lakás úgy kezdődik, hogy van négy fal. Üres. Be kell bútorozni. Volt a rossz régi vicc, hogy milyen a párttitkárlakás, a kommunista komfort? Egy Lenin-kép meg egy szalmazsák. Ezen már azért túl vagyunk. Ha az ember bútort vásárol, órákig, hetekig,

hónapokig válogat. Aki szűk lakásban lakik, az méretre, de akinek nagy terei vannak, az szeretné hangulatosan berendezni. És egy szobát mindig a mütyürök, az ajándéktárgyak meg a kis szuvenírok, személyes tárgyak varázsolnak otthonná. Addig csak egy kégli. Akkor lesz otthon, mikor az általam megvett, megszerzett, aukción kikiáltott, barátomtól kapott festmény díszíti a falat, amikor a személyes, kedves könyveim díszítik a könyvtárt, mert a könyv azért végső soron nem mozijegy, hogy megveszem és eldobom, ha kiolvastam, hanem emléktárgy, amit valahonnan megszereztem, valamiért kedves nekem. És aztán jönnek a világítótestek. Ha az ember teheti, nem gyertyát gyújt, nem petróleumlámpát akaszt fel. Nem azért találtak ki tízmillió formájú, alakú és árú világítótestet, hogy az ember mindig a legprimitívebbet, a legegyszerűbbet vegye, hanem ha teheti, akkor az igényeinek és a nagyobb lehetőségeinek megfelelőt. Ez mit tételez fel? Az ember mindig többet akar. Borzasztó válságban vagyok, mert meg kell mondanom, hogy ezért nem hiszek az egyforma elosztáson alapuló, a jogos emberi igényekhez alkalmazkodó, esetleg a teljesítmények függvényében elosztott javak filozófiájában, gazdaságpolitikájában vagy politikájában. Nem fogadom el azt, hogy a közösen megtermelt javak kerüljenek lehetőleg igazságos, egyforma elosztásra, mert emberek vagyunk, és minden ember többet akar. Nem született olyan ember, akit ha bedugnak egy kétszoba-összkomfortos lakótelepi lakásba, ahol hol jó a lift, hol nem jó, ahova csak egyfajta típusbútor fér be, belenyugszik, hogy ott rohadjon meg! Ahol ha a konyhába valaki be akar menni, a másiknak ki kell jönni, mert olyan szúk. És a frizsidernek már előre meg van határozva a helye. Hogyha az istenadta venne magának egy mélyhűtőt, külön, azt csak a fürdőszobába rakhatná. Azért vagyok válságban, mert tulajdonképpen örökké vitatkozom magammal, hogy politikailag hova tartozom. Én ennek az államnak a, mondjuk így, neveltje vagyok. Ebben a rendszerben születtem, az összes jót, amit harmincnyolcadik éves koromig mint kellemes emléket, élményt őrzök, a legutolsó három évtől eltekintve, az államnak köszönhetem. Mint állami gondozott nekem csak kellemes benyomásaim voltak. Engem az állami gondozás a közösségi életre nevelt, a kollégiumban közösségi élethez szoktattak. A katonaságnál közösségi életre kényszerítettek, a börtönben a közösségi életet megutáltatták velem. Individualistává tettek, és én hajlamos vagyok azt hinni, hogy az ember attól ember, hogy igényei vannak. Az igénytelenséget utálom. És válságban vagyok. Eddig makacsul elutasítottam, ha valaki be akart léptetni a pártba, s mindig az ideológiai fejletlenségemre hivatkoztam. Miért csináltam? Ha esetleg máshová hívnának, oda beállnék-e? Azért vagyok válságban magammal, mert tulajdonképpen azt is, amilyen körülmények közé most kerültem, ennek a rendszernek köszönhetem. Az egyetlen védekezésem az, hogy

kint, valamelyik nyugati országban már esetleg tovább juthattam volna. Ezért vagyok válságban. Nem tudom. Talán már egy szállodasorom lenne. Hogy a terjeszkedésemmel, az erőszakosságommal hova jutottam volna? Lehet, hogy senki lennék, pohármosó lennék valahol. Azt is lehet mondani, hogy a szerződéses világban az úttörők közé tartoztam, ezért sikerült ennyire felfutnom, odakinn pedig már nehezebb lenne bármiben első lenni. De meggyőződésem, hogy ha lehetőséget adnának rá, hogy most például nagyobb vállalkozásba fektessem a meglévő pénzemet (ami nem kevés), bármi másába is bele mernék vágni, amellett, hogy örök nosztalgiám lenne a vendéglátóipar iránt, mert szívügyem. Ha látnék fantáziát benne, ha nem kötnék meg a kezemet, azonnal export-importtal foglalkoznék. Lehet, hogy vendéglátás is lenne benne. Engem hihetetlenül izgatnak azok a csak külföldön megszerezhető nyersanyagok, amikkel jelenleg is dolgozom. A legnagyobb nehézséget okozza még egy bolgár eperkonzerv megszerzése is. Nincs! Az, hogy a kagylót, a rákot, az osztrigát, a homárt, a csigát, a békát csúszópénzekkel kell megvenni, ahelyett hogy szép haszonkulccsal, kintről megszerezve, megkeresve a legolcsóbb helyet, viszonylagos tisztességgel lehetne értékesíteni. Olyan igény van banánra, narancsra! Ha ki tudnék találni olyan hűtőláncot, hogy itt augusztus 13-án kiállhatnék száz mázsa banánnal, amiből három perc múlva nem lenne semmi, vagy hogy, mint az emberek Nyugaton, bárhol, nem ennyibe kerülne egy kiló narancs, hanem a felébe, és megérné szétvágni, azon a karón lehúzni, és csorogna a természetes narancslé. Az a juice, nem ez az üveges meg dobozos! Ebben látok fantáziát, ennek a megszervezése lenne az életem, tehát azonnal megkeresném, hogy milyen igények vannak, mik hiányoznak, mik nincsenek. Megkeresném a lehetőséget, hogy hol lehet a legjobb feltételek mellett megszerezni. Megszervezném hozzá nyilván a szállítást is, tehát összesen három vállalatra lenne szükségem. Egy export-import vállalatra, egy szállító vállalatra meg egy hűtőláncra, kész! Abból, amit hoz csak lecsapódik annyi, hogy az ember maga is értékesítse, esetleg vendéglátóhely formájában, de ez már egy következő szint. Probléma, hogy amit itt keresek, nem váltható át valutára, de szerintem az első probléma abból adódik, hogy először is meg se mondhatom senkinek, hogy mennyit keresek. A szívükhöz kapnának, és belehalnának. Csepelen azonnal lázadás törne ki. A másik: ha már megkerestem, nem költhetem el gondtalanul, mert egy gondtalan költekezésnek mindig börtön a vége. Amellett, hogy legálisan kerestem a pénzemet. Nem illegálisan keresem a jövedelmemet. A forgalom bővülésével értem el, hogy annyi a jövedelmem, amennyi. Tisztességgel adózom utána. Annyi után adózom, amennyi a forgalom. Pár nappal ezelőtt voltam jövedelem adó-bevalláson. Megvalósított forgalomként még valamivel több milliót is vallottam be, így megnöveltem azt,

amit a vállalat a szerződéskötéskor feltételezett, hogy valaha is lesz. Ennél tisztességesebben nem járhatok el. Ez után az adó az átalánydíj felett van, félreértés ne essék! Lényegesebben többet fizetek az átalánydíjjal együtt adóba, mint a legmenőbb kisiparos, aki ma Magyarországon adózik. Az átalánydíj tartalmazza azt az összeget is, ami bár a vállalathoz folyik be, de amit továbbad, az állam felé. Kisebb része megmarad a vállalatnál nyereségképzőnek, és nagyobb része befolyik az államkasszába. Tehát mindegy, hogy a milliókat az államnak fizetem be mint adót, vagy a vállalatnak fizetem be mint átalánydíjat, és a vállalat küldi tovább. Plusz az egyenes jövedelemadó, amit fizetek, nyílegyenesen az állami zsebbe. Nem költekezhetek kedvem szerint. Nem az indokolatlan költekezésről beszélek, hogy az ember magas sarkú cipőben, nejlonharisnyában, kirúzsozva, arany napernyővel jár. Nem hülyeségekről beszélek, hogy a vécékagylóm aranyból legyen. Mint láttam egy falikutat, olyan, mint a régi konyhákban, öntöttvasból készült falikút, aminek van eleje, kávája, és a támláját a falra erősítik. Mostanában, amikor csapokat mentem vásárolni. Negyvenkétezer forintért! Nagyon szép volt, mert hófehér volt, és piros, intarziás cirkalmak voltak rajta. Megkérdeztem, hogy mi a negyvenkétezer forint. Megmutatták, hogy a csapja meg a szifonja aranyozott. Ez egy faszság! Olyan költekezésre gondolok, hogy az ember merjen befektetni. Ne kelljen szégyellni azt, hogy ha megtetszik egy butik, például egy kis pavilon, és nekem más elképzeléseim vannak, mert az az érzésem, hogy azon a helyen, adott időben, periódusban, nem a tucatra gyártott, bő ujjú, denevérszárnyú mi a szarok mennének jól, hanem kifejezetten és kizárólag napszemüveget árulnék, mert rájöttem, hogy Magyarországon vacak napszemüvegeket lehet kapni. A kiskereskedő, a magánvállalkozó a saját rizikójára vállalkozik? Miért nem hagynak rizikózni? Miért kell eldugdosni a pénzemet? Miért kell azon törni a fejem, hogy most százezerért vegyek növényt. Ennyiért vettem. Nem esztelen költekezés, mert el fog tűnni abban a nagy házban. Én, szerződéses vezető odamehetek egy másik üzlethelyiségbe, hogy na ezt kipofozzuk, megveszem, kétmillió, berendezem, egymillió, és holnaputántól ezt és ezt fogom árusítani? Hát el kell tagadnom, ha valami más üzletben is benne vagyok! Nyugaton pedig sztárként ünneplik azt, aki betör a piacra, és a pénzét nem a Riviérán meg Kaliforniában költi el, hanem újabb és újabb üzletekbe fekteti, és meri kockáztatni. Mert valahol a gazdasági élet alapja az, hogy a megkeresett pénz kerüljön vissza a véráramba, kerüljön vissza a pénzáramlatba. Én, amit megkeresek pénzt, vagy elutazgatom, vagy, mint most, befektetem egy kis ingatlanba, de ezzel még nincs vége. Remélhetőleg ezután is fogok pénzt keresni. Kénytelen vagyok burkoltan befektetni, dupla rizikót

vállalva. Először is vállalom az üzleti kockázatot. Másodszor vállalom azt, hogy tisztességtelen emberrel kerülök össze, akit óhatatlanul be kell, hogy vonjak ebbe. Aztán még vannak egyéb hátulütői a dolognak. Ha megfognak, akkor nem azt mondják, hogy azonnal hagyja ezt abba, hanem elveszik a pénzemet. És büntetőadóznak. Illegális jövedelemre tettem szert, ezt pedig Nyugaton is nagyon büntetik. Mert ugyan az a valaki adózik szintén, de az a jövedelem hozzám folyik be, és ha megtudnák, hogy naponta nem ennyit keresek, hanem amannyit, a dupláját, akkor az halmozódva, óriási adót vonna maga után. Lemondanak az adóról. Én fizetném, mert nyugodtan akarok aludni. De nem! Nekem ha nem akarok a közelemben lévő területre beengedni mást, akkor már rejtőzködnöm kell. Hát azt a sörözőt mindenesetre megpályáztuk, megnyertük. Itt is nekem iszik a vendég, ott is nekem iszik. Megvettem magamnak egy mixert, tudtam, hogy az impozáns megjelenésével és a vendégkörével be fogja dobni magát a köztudatba, tehát egyik napról a másikra futtatja fel az üzletet. Ráköltöttem pár százezer forintot a tatarozásra, s bár tudtam, hogy nem fog túl sokat hozni, mégse engedtem betörni a közelembe mást. Vagy. Teljesen hivatalos rendszer vagy nem tudom, minek nevezzem, impotens rendszer, hogy kitalálták, hogy a szerződéses vezető nem dolgozója a vállalatnak, hanem szünetelteti a munkaviszonyát, az alkalmazottja viszont igen, az után a vállaltnak kell esztékát fizetnie (kitelik az átalánydíjakból), és egy hivatalosan megállapított bérkategóriába be van sorolva a szerencsétlen. Megállapítják, hogy a fizetése legyen mondjuk kétezerkétszáz forint. Erről a munkaügyi osztályon is tudják, mi is tudjuk, hogy vagy ezt kapja kiegészítve, ha fix fizetést ad az üzletvezető, mert kettőzerkettőért ma már senki nem dolgozik a vendéglátóiparban, vagy pedig soha nem látja azt a pénzt, csak aláírja a bérlistát, s a szerződéses vezetővel való megállapodás alapján keres, jóval többet persze. Rá vagyunk kényszerítve a csalásra itt is. Felnőtt emberek tömege aláír egy papírt, hogy felvett x bért, holott azt a bért sose veszi fel. Annál többet felvesz, senki nem megy panaszra, hogy kérem, én ezt nem kaptam meg! Teljesen felesleges isztráció. Ahelyett, hogy az üzletvezető kezébe adnák a dolgozót úgy, hogy a munkakönyve legyen az üzletvezetőnél, és akkor ő beírná, hogy mennyi bérben állapodtak meg. Mert így, ha beteg, a táppénzt csak a kétezerkétszáz után kapja, a hivatalos után, amit a vállalat fizet érte. Lehet, hogy erre megy ki az egész. Ha én lennék a munkaadója, és beírnám, hogy tízezer forintot keres, akkor ez után kellene esztékázni, és akkor nekem. Lehet, hogy rosszabbul járnék, de rá lennék kényszerítve, hogy emelt esztékájárulékot

fizessek be. Mindenképpen a dolgozó járna jobban. Persze keres mindenki orrbaszájba, amennyit bír. Ha nem fix összegben állapodik meg velem, akkor a többlet az övé, nem adok neki semmilyen fizetést, hanem a borravalót kapja, amit kap és amennyi többletet tud csinálni. Az italok esetében nagyon egyszerű. Ha kevert italok vannak, koktélokat isznak, még egyszerűbb. Igazán éles szeműnek kell lenni ahhoz, hogy a vendég tudja, hogy egy koktélban benne vane a deci száraz szamorodni, vagy a kecskeméti barack pont féldeci-e. Tulajdonképpen az anyaghányadok úgy vannak megállapítva, hogy senki nem veszi észre, ha pár centtel kevesebbet mérnek, és ugyanolyan jó minőséget iszik. Az egész egy nagy baromság. Most már vannak nyugati tapasztalataim, például legutóbb a Kanári-szigeteken, ahol a következőképpen töltötték nekem a whiskyt: a szemembe nézett a pali, és szép nyugodtan eldöntötte, hogy a whiskyt meddig töltse. Persze előbb jól telerakta jéggel, mert meleg volt, jég nélkül meg se issza senki. Állítom, hogy egyszer se éreztem magam becsapva. Pedig soha egy mércét nem vettek elő. Meg kitölti az italt, aztán otthagyja az üveget, hogy ameddig jólesik, igyon a vendég, majd a végén ő szemre leméri. Hogy kevesebbet keres a vendéglős vagy a mixere? Egészen biztos, hogy nem keres kevesebbet. Hát valahol a gesztus, hogy letesznek a vendég elé egy üveget meg teletöltik a poharát, csurdultig, legközelebb is odavonz, míg itt a féldecis mércét félig megdönti az ember, hogy ne férjen bele annyi. Itt eleve gyanakszik mindenki. „Nincs meg a feles!” Nincs is meg! Miért legyen meg, amikor mérni kell! Ha ott tudja a vendég azt, hogy a pénzéért nem kap normális italt, akkor azt mondja: „Na uram, ide többet nem jövök! Majd a szomszéd kocsmába megyek” Nem tartom bajnak, hogy Párizsban, Kanárin, Rómában, Indiában egymás mellett állnak a presszók meg a pizzeriák. Először azt hittem, hogy úristen, ezek konkurenciát jelentenek egymásnak! Hát nem konkurencia. Hanem az emberek szívesebben mennek egy olyan központba, ahol sok minden közül válogathatnak, egy szűk helyen belül. Ki fog kimenni a prérire, hogy ott mi van? Nem jut egy üzletre kevesebb, mert több embert vonz az a lehetőség, hogy tíz percen belül annyi minden közül választhat. Elmegy kettő mellett, elmegy a harmadik mellett, de a negyedikbe már bemegy. Észreveszi, hogy micsoda jó illat van, vagy akármi. Ha nekem nem kellene magas átalánydíjat fizetnem, akkor tudnék olyan alapfizetést adni az emberemnek, hogy ne legyen ráutalva a lopásra, elégedjen meg a természetes többlettel meg a borravalókkal. De ez egy magyar betegség, hogy mindenki állandóan többet akar. Mert létbizonytalanságban élnek az emberek, és senki nem kíváncsi a stabil húszezer forintra sem. Huszonkettő kell neki, mert nem tudja, meddig tart ez a királyi állapot. Magamra is értem. Mindenki gyorsan és azonnal akar meggazdagodni. Az egyes ember érdekein alapuló, szolgáltatásokkal jól ellátott, fogyasztói

társadalom kellene, ahol minden az egyes ember érdekét, kényelmét, jó érzését, boldogságát szolgálja. Akkor nem érezné senki a létbizonytalanságot. Ahol nem plecsnikkel meg kézfogással intéznek el komoly fizikai meg szellemi produkciókat. Hanem olyan anyagi biztonságot teremtenek az embernek a teljesítményéért, amilyet megérdemel, de arra számíthasson hosszú távon. Ahhoz, hogy a közösség is jól éljen, biztonsággal kell járni az úton. Hogy ne féljek attól, hogy leszakad alattam a híd. Hogy nyugodt legyek, hogy a rendőr vigyáz rám, megvéd a rablóktól. Hogy ha idegen ország megtámad, egy erős hadsereg áll mögöttünk, az én hazám hadserege. Ahol a nemzeti öntudatot engedik úgy kibontakozni, hogy mellette az egyéni, az egyes ember tulajdonán épülő társadalmat építik. Ahol az egyik ember tiszteletben tartja a másik ember tulajdonát, aki hozzányúl, az mindenképpen magát rekeszti ki. És ez legyen a közfelfogás! Magyarországon a svihákokat, a szarkákat, az üzemi tolvajokat, a sikkasztókat valamilyen romantikus nimbusz övezi. Helyes kis stiklinek tekintik, ha valaki el tud lopni pár milliót, pláne ha az államiból ömlik a saját zsebbe a pénz. Ez a másik oldala annak, hogy mindenben megkötik az ember kezét. Mikor alapíthatok én export-import vállalatot? És nem azért nem, mintha forintért nem vehetnék narancsot, banánt, homárt. Ausztriában a forintot is szépen váltják. Nem vihetem ki, még akkor sem, ha bizonyíthatóan ennek az országnak haszna lenne belőle. Vagy például hány aláírás kell ahhoz, hogy külföldre utazhassak! Hány aláírás kell ahhoz, hogy kint vett árut behozhassak! Hány aláírás kell ahhoz, hogy innen egy ajándéktárgyat kijuttassak, és hány megkötés van! Miért nem hagyják élni, lélegezni az embert? Nem azt mondom, hogy korlátlanul. Hogy tessék, szabad a vásár, folyjon az arany ki-be! Van egy ésszerűség. Gondolom, hogy Svájc és Franciaország között nem őrültek rohangálnak és csempészik az árut. Nyilván van egy természetes vám, vannak korlátozások, vannak pénzügyi előírások. Ebben az országban nincs hitel. Egész egyszerűen, ha azt mondom, hogy szeretnék egy benzinkutat építeni, ehhez kell négy és félmillió forint, és egy kicsivel jobbat csinálok, mint a Shellék, kapok erre négy és fél milliót? Ha egy házat fel akarok építeni, és x milliónál magasabb a költségvetése, nem kaphatok rá hitelt. Semmilyet. Ha x milliónál kevesebb, akkor kaphatok háromszázvalahányezret. Ha nem luxus meg nem ilyen, nem olyan. Hát mi ez? Nem bíznak bennem, nem éri meg nekik. Ezenkívül, ha van pénzem, mire, öt százalékra tegyem be a bankba? Vagy ha x évig nem nyúlok hozzá, akkor tizenegy százalék, közben harminc százalékot romlik az értéke.

Van lehetőség, de hát mindig mardossa az embert a félelem, hogy megbukik. Az a fajta létbizonytalanság, hogy muszáj, most azonnal muszáj sok pénzt keresni, mert nem tudom, hogy három év múlva mit hoz ez a rendszer. Volt egy elképzelésem, a mobil étterem, a mozgássérültek számára. Rehabilitációs étterem, ami azt a célt szolgálta volna, hogy minden mozgásában korlátozott ember egyenrangúan étkezhessen egy asztalnál az egészségesekkel. Volt egy écája, abban az évben volt a mozgássérültek éve. Konkrétan meglévő helyre terveztem, egy presszóra, mert ott van az ORFI, ott van a Lukács fürdő, ott van a mozgássérültcentrum, és mert olyan adottságai vannak a hegyoldallal meg mindennel, hogy ki lehetett volna alakítani. A villamost át kellett volna helyezni, legyen nekik szabad terük, parkolójuk. El is mentem az illetékes vendéglátóipari vállalathoz, felajánlottam nekik, hogy társadalmi munkában azokkal a szervezetekkel, akikkel kell, tehát az Országos Rehabilitációs Intézettel, a vakok intézetével, a mozgássérültek szervezetével tárgyalok. Különböző szervezetek felajánlották, hogy megcsinálják ingyen a tervezést, milyen kocsikkal, milyen bútorokkal kell számolni, mit hogyan kell elrendezni a mozgássérültcentrum esetében, és szaktanácsadással segítenek. Lett volna biztos vállalkozó szocialista brigád, KISZ-brigád. Adott volna pénzt, esetleg maga részt vett volna az építésben. Nagyobb összegű beruházás nélkül, társadalmi összefogással fel lehetett volna építeni, még a mozgássérültek évében. Bementem. Az igazgató nem fogadott, csak a helyettes, aki azt mondta rám, hogy fantaszta vagyok. Ezzel vége is lett. Később az elképzelést leírva odaadtam a mostani igazgatómnak, ennél a vállalatnál, ahol szerződéses üzletvezető vagyok. Egyelőre talonba tette pénzügyi okokból. A reneszánszétterem-tervem is elég előrehaladott stádiumban volt, amikor kilőttek. De indokolatlanul lőttek ki. A városligeti tónál lévő tóvendéglőre gondoltam. Ki lehetett volna a tő fölé egy teraszt tolni. Szemben a Vajdahunyad vár meghozta volna azt a hangulatot, miliőt, amiben lehetett volna produkálni. Kiderült, hogy valamiért abszolút nem alkalmas ez a vendéglő. A vállalat, az akkori vállalatom kitalálta, hogy van egy étterme, ami úgyis rosszul megy, leszálló ágban van. Viszont van egy mély pincéje, olyan hatalmas pincéje, hogy ha középen lefúrnának, az egészet egybe lehetne nyitni, mint egy régi kolostor kerengőjét, ahol a papok jártak, a szerzetesek. A reneszánsz korban késselvillával evés nem nagyon volt. A kést meg a tőrt használták, amivel kanyarítottak, de kézzel ettek. Ebben az étteremben kézzel kellett volna enni. Úgy kezdődött volna a szertartás, hogy belépéskor egy előtérben kör alakú szökőkútnál a vendég kezet mos. Érdekes étlappal és az ételfélék bemutatásával

folytatódott volna. Ahogy régen. Ültek a hosszú asztalnál, és megjelentek az inasok, az apródok a fantasztikus ételcsodákkal. Az ételsoraimat hónapokon keresztül gyűjtöttem. Fordítottuk régi magyarról magyarra. A vége az lett, hogy kiderült, hogy konkrét tárgyalások vannak egy külföldi üzletemberrel, aki ott kínai vendéglőt kíván nyitni ötvenegy-negyvenkilenc százalékban. Csak mások is észbe kaptak. Hirtelen kinyitott a városban két kínai étterem, mire megszakadtak a tárgyalások. Mikor ez idáig fajult, én már nem is voltam a vállalatnál, az a hely pedig, ahova az éttermet terveztem, maradt ugyanolyan, amilyen volt. Úgy képzeltem, hogy lenn a pincében fogjuk erjeszteni a vadkörtepálinkát. Meg bodzaüdítőt kínálunk. Szorosban, nem szerződésben, akkor még szorosban csináltam volna. Bebizonyítottam, hogy a technológia sokkal egyszerűbb, sokkal egészségesebb volt, mint ma. Nem rántogattak agyon mindent ötszáz éve. Nem volt rántás, csomóban. Úgy sűrítettek, hogy mindenbe kenyeret főztek, ez sűrítette be az ételt. Tésztát tettek az ételekre, ami rajta megfőtt, lefojtotta, s amikor kipukkadt, akkor lett kész az étel. Nem ismerték még a krumplit. A köretek tésztából készültek különféle és sokféle módon, ízzel. Ismerték a madártejet. Úgy ettek, hogy kiraktak egy hatalmas halom húst egy tálra és melléje kis vályúkban tizenöt-húszféle mártást. Lehetett volna reneszánsz ruhákat kirakni, címereket bemutatni. Mindenképen olyasmit akartam kitalálni, amire igény van, és ami nincsen. Nem találhatom fel a halászcsárdát, hacsak nem a Balaton mellett, ahol mindent lehet kapni, csak halat nem. A kolbászsütőre meg a hamburgersütőre nem vagyok kíváncsi, minden sarkon árulnak. Ha valami újdonságot talál ki az ember, az rendszerint üzletileg is megtérül. Mielőtt a mediterrán éttermemet megnyitottam, az egész országot bejártam, hogy mit nyújtanak mások ezen a területen. Benyomulok a konyhába, ha tapasztalok valamit, ami érdekel, persze kiderül azonnal, hogy ki a vérbeli a szakmában. Én is adok felvilágosítást, ha valaki hozzám jön be, és attól fogva az ország túlsó sarkában ugyanúgy készítik azt az ételt, ahogy én csinálom a nevüket is én adtam, és azt is, hogy mi legyen benne. Ennek így kell menni. Lenn voltam Sopronban a feleségemmel és a gyerekekkel, baráti meghívásra. Megmutattak szakmai szempontból egy kisvendéglőt, nagyon szép, édes, boltív, ilyen-olyan, minden gyönyörű. És a főnöknek mondom, igen szép az étlapjuk, meg szabad nézni a konyhájukat? Hogyne, sőt ő tessékelt be, körülvitt. Mint szakmabeli elbeszélgettünk. Meg hogy milyen kicsi a hűtőkapacitásuk, hol tárolják a micsodát, milyen ügyesen van megoldva! Oldott beszélgetés volt. Láttam az étlapon, hogy hideg citromleves tejszínnel. Soha életemben nem ettem, soha nem hallottam róla. Mondom, citromszörpből. Ühü. Mondom, felfőzik kis szegfűszeggel, mint a gyümölcslevest, gondolom, tesznek bele egy

darab vajat. Igen, azt mondja. Van ebből? Hogyne! Nahát, megkóstolom! Másnap elkezdtük Pesten árulni.

5.

Az egész kitörési kísérlet vagy minek nevezzem, azzal kezdődött, hogy mélységesen felháborodtam, és rájöttem, hogy duma az egész, ami eddig volt. Az állam neveltjének tekintettem magam, rengeteg sikerélményem volt az intézetben, tehát tulajdonképpen a gimnáziumba úgy kerültem, még mint nem kollégista, hogy bennem hála volt egy csomó pedagógus iránt. Úttörő voltam, sőt úttörővezető meg nótafa, és tele voltam hálával, és tele voltam energiával, és akkor már tudtam, hogy színész akarok lenni. Már túlvoltam az országos szavalóversenyen. Kijártam egy barátommal a jégre. Kijártunk korcsolyázni, mert ő szeretett korcsolyázni. Én nem nagyon tudtam, azért én is kijártam, az akkoriban divatos párhuzamnadrágban, huszonnyolc-harminckét centi bő szárakkal, mert nagyon elegánsak akartunk lenni. Dzsekiben, vállon átdobott sállal szerepeltünk magunknak. Megismerkedtünk négy lánnyal. Ezek akkor voltak nyolcadikos általános iskolások. Bohóckodtunk, hazakísértük őket, és pár napra rá meghívtak bennünket egy házibulira. A házibuli a négy közül az egyiknél volt. Én semmit nem tudtam familiárisan visszamenőleg, hogy ki kicsoda, csak láttam, hogy jómódú lányok, jól öltöztek, bunda, irha. Elmentünk a házibulira, ahol nem voltak otthon a szülők. A házigazda lány már járt valakivel, őt úgy hívták, hogy Szonja, a Kinga nevűnek nem volt senkije, a Margit nevűt kezdte fűteni a barátom, és a Rózsát tukmálták rám. A Kinga nagyon csúnya volt. Mindenesetre jött még pár srác, egy Csibi nevű, akkoriban valami zenekarban amatőrként, valami nikszli együttesben gitározott a gyerek, hosszú, nagy, hatalmas tolla volt. A Beatles akkor kezdett Magyarországon ismert lenni. Táskamagnó, az egy borzasztó nagy dolog volt. Bekerültem egy olyan kéglibe, ahol volt négy vagy öt szoba, már ez is szokatlannak számított nekem. Valami nem stimmelt. Orrszarvúlábakon álló, bőrrel bevont asztal, ébenfa faragások fenn a falon, zebrabőrök jobbra-balra és olyan fojtott az egész, nem tudtam, hova kerültem, micsoda pazar gazdagság! Tényleg csak filmekben láttam eddig ilyesmit. A házibuli lezajlott, ahogy le kellett neki, nem volt különösebb, akkor még nem volt dugászat, csak smároltunk meg táncoltunk. És utána járogattam a Rózsával. Beszélgettünk. A beszélgetésekből derült ki, hogy a Szonja egy politikusnak az unokája, az apja mérnök, az anyja orosz nő. A Kinga apja főbíró volt ötvenhat

előtt, a Margit egy főorvos lánya, később irodalmi ambíciói támadtak. Az én csajomról, a Rózsáról egészen biztosan tudom, hogy semmilyen ambíciója nem volt. Az ő apja ötvenhat előtt rendőrtiszt volt, aztán kompromittált személynek számított, de nem az ötvenhatos ügyek miatt, hanem azért, amit előtte csinált, a Rákosi alatt. Ezt egyébként náluk olvastam egy Svájcban megjelent könyvben, ami arról szólt, hogy kiből mi lett ötvenhat után. Hát őbelőle egyetemi tanár lett. Az anya főszerkesztő volt valamilyen lapnál. Belekerültem ebbe a négyes fogatba, amiből a barátom szép lassan kiütötte magát, és tulajdonképpen mi öten elég sokat voltunk együtt. A négy lányból három hihetetlenül értelmes volt, nem zseni, de jókat lehetett velük beszélgetni, és csodálkoztam, hogy milyen kis koraérettek. Két évvel fiatalabbak voltak nálam, és én akkoriban elég tájékozottnak tartottam magam. Kerouacot, Salingert olvastam, Updike meg Steinbeck, szóval volt bennem egy modern irodalom iránti tudásvágy, és a képzőművészettel is ismerkedtem, a modern zenével. Nagyon imponált, hogy a Margit, vitában velem, hogy a Bartók így meg a Bartók úgy, felvitt a lakásukra, és ötször vagy hatszor egymás után feltette lemezen A kékszakállú herceg várát, magyarázta a részleteket, mondta alá a szöveget, ha nem értettem, mert az éneklés nem volt mindig érthető, és éreztette velem, hogy itt meg ott a fordulat meg a crescendo meg a diszharmonikusság miért jó. Tizennégy évesen. Engem borzalmasan érdekelt, hogy honnan a büdös francból van bennük ez a hihetetlen öntudat, ez a rettenetes tájékozottság. Az, hogy például ők vittek el először, akkor már tizenöt évesen, mert a kapcsolat tartott, az ELTE-klubba és az első filmek mozijába. Meg színkör, filmkör, vitakör meg diavetítés, szóval el voltam ájulva. Közben kollégiumba kerültem, de ha hazajöttem, találkoztam velük mindig. Rózsáékhoz rendszeresen feljártam, az apjával is megismerkedtem. Bemutatott az anyjának is. Beléptem egy előszobába, ami akkora volt, mint a mi szoba-konyhás lakásunk, ahol a pap bácsival laktunk. Utána egy faborítású, számomra akkoriban óriásinak tűnő nappaliba, márványkandallóval és olyan hihetetlen könyvtárral, hogy azóta is keveset láttam olyat. Egy nyálas szájú öccse volt, aki állandóan arról panaszkodott, hogy „már megint kacsa van! Fuj!” A kacsa nekem nagy dolog volt, nemrégen még az anyám pisijét ittam, hát én még majdnem ebben voltam, nekünk még nem volt televíziónk, ott meg a falon lógott két gitár, és a családban senki nem gitározott. Más kérdés, hogy az egyik gitárt leakasztották a falról, és nekem ajándékozták. Az ára nagy összeg lehetett akkoriban. A táskamagnóját odaadta a lány, hogy használjam. Még orsós táskamagnók voltak, de újdonságnak számított, hogy nincs bedugva a konnektorba, mégis szól. Ez az idő volt, amikor a táskarádió státuszszimbólumnak számított. Akiknek tellett rá, úgy vitték, mit egy gyereket, ringtak vele, hallgatták, nagy sikk volt. És az oldalkocsis Pannónia

motorkerékpár akkor még számított, ha valaki tudott venni. Ezek a gyerekek olyan anyagi, erkölcsi és mondjuk így, művészeti, filozófiai indíttatást kaptak otthon, hogy semmi más dolguk nem volt, mint élni a lehetőséggel. Az útjuk ki volt kövezve. A Rózsáé Moszkvába vezetett, egyetemre. Természetesen mind a négyen Budapest legjobb gimnáziumába iratkoztak be. Egész egyszerűen a világon semmit nem kellett tenniük, csak meg kellett születniük. Ez bennem mérhetetlen dacot ébresztett. Egyszer összevesztem az apjával. Nagyon joviális volt, művelt, nem is lehetett más, érett férfi volt, aki próbált engem, a vehemens ifjút lehiggasztani. Szerintem egy kicsit hülyének is nézett. ennek ellenére fennmaradt köztünk a jó viszony. Tudták, hogy évek óta, kisebb-nagyobb megszakításokkal, de járok a lányukkal. És amikor készültem, tizennyolc évesen a Színművészeti Főiskolára, a felvételire, vizsga előtt pár héttel a Rózsa meghívott magukhoz. Csak úgy, gyere fel! Apám egy-két barátja lesz ott. A barátokról kiderült, hogy az egyik abban az évben osztályt indított a Színművészeti Főiskolán. Meggyőződésem, hogy nekem csak egy szavamba került volna, és felvettek volna. A dac nem engedte. Irigy voltam. Megőrültem attól az anyagi biztonságtól, amiben ezek már kisgyerekfejjel is éltek. Nekem mindig húszforintos gondjaim voltak, mindig az volt a problémám, hogy lesz-e hét forintom belépőjegyre az Öreglányhoz, ahova táncolni jártam szombatonként. Ezeknek meg olyan gondjaik voltak, hogy valami kiküldetésből hazajövet milyen autót hozzanak. Az egyik családtag. Az volt a hatvandolláros időszak. Hatvan dollárt kapott az a magyar turista, akinek adtak útlevelet Nyugatra. Ha valakinél találtak száz dollárt, leültették. Aki kiment, az hatvan dollárból éhezhetett hetekig. És ekkor az ő egyik családtagjuk ki tudott menni és készpénzért autót vásárolni. Azt hiszem, elrontottam a dolgot. Örök rebellis voltam, vitatkozó voltam, ezenkívül megtettem a megjegyzéseimet az ötvenhatban megölt apámról, s köztünk azonnal ellentét lett, függetlenül attól, hogy eljegyzett menyasszonyom lett a lánya. Kötelező volt a zakó és a nyakkendő. Készültem táncolni, és nem volt zakóm. Nem rossz zakóm volt, nemdivatos zakóm, hanem egész egyszerűen semmilyen zakóm nem volt. A Szonja azt mondta: hülye vagy, gyere fel, kérj az apámtól! Hogy néz az ki, hogy az apádtól kérek egy zakót? Gyere fel, te hülye, hát tele van a szekrény zakóval! Kinyitottak egy szekrényt, amiben körülbelül nyolc bőrzakó, hat szarvasbőr, kötött ujjú csoda volt, irhabundák. Énelőttem egy olyan világ nyílt ki, hogy picit meg is hajoltam előtte, picit meg is keményedtem ellene, és egy picit irigyeltem is. Nagyon szerettem volna valahogy belekerülni. Na most, hogy mi lett volna belőlem, akkor, ha. Ezt nem tudom. Valószínűleg

nem ezen volt a hangsúly. Egyszerűen ejtve lettem. Lehet, hogy a viselkedésemmel nem sok reményre jogosítottam fel a családot. Beletörődtek, hogy a lányuk szeret, szerelmes belém. Nem volt egy szépség, de állati jókat beszélgettünk. Amikor megkértem a kezét, az anyám és a mostohaapám már férj, feleség voltak. A nővéremet és a nővérem férjét hívtam meg, nem az anyámat, az eljegyzésre, az anyám egész egyszerűen kopott volt ahhoz a társasághoz. A nővéremék mindent elértek addigra, amit egy pedagógus és egy tisztviselő elérhetett az éltben. A saját kétszobás lakásukban laktak, a fiuk kezdte éppen a gimnáziumot, a lányuk éppen fejezte be a nyolcat. A sógorom valami osztályon dolgozott, funkcióban, kitüntetéseket kapott. A nővérem harminc éves kora után kezdte el az egyetemet, szakközépiskolásokat tanított. Valószínűleg benne is van dac, hogy bebizonyítsa, hogy jó pedagógus lett volna. Negyvenévesen lépett először diákok elé. Mindenesetre ők lettek meghíva a lányék lakására. A sógorom a plecsnijeiért, a nővérem azért, mert tényleg nagyon kulturált, ő az, aki Hollandiában született, fel akartam vágni, hogy nekem is vannak olyan rokonaim, akikkel ki lehet állni, mert a nagyapám már halott volt, az egész famíliája utált, mint a bűnt, onnan nem hívhattam senkit. Az eljegyzésen a nővérem és a sógorom képviselték a családot. A lány szülei viszonozták a látogatást, úgy hogy a papa meg a mama a lánnyal együtt elmentek hozzánk, az anyámhoz meg a mostohaapámhoz, ahol egy kis állófogadás keretében valamelyik szobában a hat közül nagyon jót beszélgettek a mostohaapámmal, aki kehes öregúr volt már, de főiskolai tanár. Az anyám, ha akart, nagyon édesen tudott szerepelni a saját kis házában, de már valahova elmenni nem tudott, mert lukas volt mindig minden harisnyája, kilógott a lába. Visszaadták a látogatást, de én ezen nem voltam jelen, mert akkor már játszottam a színházban mint fel nem vett főiskolás. Öt hónapig se tartott a jegyesség. Talán én dobtam a csajt. Nem értettem, hogy miért kényszerít. Mert tudatosan tolt előre, szóval lökött előre, akart bemutatni ennek, bemutatni annak, és én nem értettem, hogy miért nem kerülhetek be a főiskolára a saját energiámból. Éreztem a falakat, éreztem a kapuk megnyílásának a lehetőségét, s volt bennem valami dac, ez volt a perverzitásom, hogy én saját magamtól kerüljek be. Az egész anyagi motivációja annak, hogy belőlem lett, ami lett, mondjuk, hogy abból is fakadhatott, hogy irigyeltem, hogy léteztek Magyarországon társaságok vagy minek nevezzem őket, rétegek, csoportok, akik úgy éltek itt már a háború óta, mint Marci Hevesen, és van egy csomó buta, sötét vagy elbutított ember, akinek fogalma nincs arról, hogy hogy lehet élni ebben az országban. Ez ma már nem derül ki ilyen élesen, mert ma már látszik. Kimegy az utcára valaki egy Mercedesszel, Hondával, valamivel, és a távirányítós garázs nyílik ki, és a

szomszéd meg, aki néz, látja. Nem hülyék az emberek. Ha visszaérkezem például Kanáriról vagy Svájcból vagy egy észak-európai utazásról, annak híre kél. Hol jártál? Itt voltunk fenn Skandináviában egy kicsit körülnézni. Ma már nem akkora dolog. Akkoriban nagy dolog volt. És ezek az emberek, fű alatt, azon a szinten, amit én most próbálok elérni, élnek negyven éve. Nekem a szombati mulatságom az volt, hogy elmenjek a barátaimmal táncolni. Kik voltak azok a szülők, akik elengedték a lányaikat az éjszakába tizenöttizenhat évesen, és olyan helyekre? Munkások, prolik, lumpenek, ilyen egyedek. Válogathattunk magunknak. Egy biztos, a menyasszonyomfélék nem mentek el ide. Egy-egy szombaton elvitt engem olyan bulikra, ahol végtelenül untam magam. Volt egy srác, akire úgy néztek, mint egy bálványra. Borzalmas csúnya külsejű, jó pár évvel idősebb, saját lakással, azt hiszem, saját feleséggel is, ebben nem vagyok biztos. Énekeltünk, pacskolással. Politizáltunk meg diát vetítettünk, élménybeszámolót külföldi útról. Ilyen filmrendező, olyan filmrendező, mit tudom én már, kik voltak jelen a srácnál! Mondjam azt, hogy sznobok? Őket mérhetetlenül érdekelte. Én azért voltam ott, sznobizmusból, mert szerettem volna akklimatizálódni valahogy, de belefáradtam, beleuntam, és nem kellett már! De bennem maradt mint élmény, hogy ha én hozok magammal olyan indíttatást, amilyet ők, akkor lehet, hogy én is ugyanígy élveztem volna, és lehet, hogy most például én ülnék a televízió valamelyik stábjában. Micsoda mérhetetlen különbség nekem anyagiakkal pótolni azt, amit ők otthonról erkölcsiekben azonnal megkaptak! És valahol ez azonnal anyagi biztonságot is jelent. Konkrétan tudom, kapták az apjáék az ötszobás lakást. Cselédlányuk volt. Megkérdeztem, hogy azelőtt mik voltak a szülei. Szakmunkások. Volt egy kis törés az életükben, ötvenhat, de ezen túltették magukat. Másokon múlott, nem rajtam, mindig a másikon, sokáig, hogy mi lesz velem. Törleszkedtem. Kicsit akartam közéjük tartozni, de amennyire vonzott, annyira taszított is az egész lehetőség. Terhes lett a lány, téma lett, hogy megtartsuk, ne tartsuk. Végül is eljegyzett, gyűrűs menyasszony-vőlegény voltunk. Hitelbe, részletre vettem a gyűrűket. Továbbra is a pap bácsitól örökölt szoba-konyhás lakásban laktam, és abszolút nem zavart az a tudat, hogy ő mennyivel gazdagabb vagy mennyivel nem gazdagabb. A helyzet úgy alakult, hogy ő jobban akarta. A találkozásunk úgy körülbelül harmincéves korunkban nagyon megdöbbentett. Beatzenészek, énekesek meg a Szonja társaságában ült egy diszkóban, ami akkor jó helynek számított, taxival lehetett csak odamenni, taxival lehetett eljönni, oda már pénz kellett. Szia! Szia! Hát mi van? Itt vagyok az izéékkel. Mondom, nem

lenne jó néha összejönni? Mi lett belőled? És akkor elmondta, hogy a tévénél dolgozik. Mondom, te, hogy milyen vágyaim voltak, tévé meg színészet, játszani! Te meg, akinek soha halvány elképzelése nem volt arról, hogy mi legyél, csak tudtad azt, mert az apádék mondták, hogy egyetemre kell járnod, te meg ott! Néha összejöhetnénk pofázni. Erre tett egy megjegyzést, hogy ne haragudj, de annyira más világban élünk! Annyira más körökben forgok, hogy is mondjam neked? Lenézett. Neki én akkor egy diszkóba járó, húszforintos senki voltam. Még mindig. Az is voltam. Már kétszer megnősültem időközben, de még mindig ruppós ember voltam. És én elhiszem neki, hogy ő akkor már olyan körökben mozgott. Hát ki nem szarta le akkor már a Bélát! Abban az állapotban. Ebben minden benne volt. Annyira más körökben! Benne volt egy kis nosztalgia, egy kis sajnálkozás, benne volt, hogy az életben soha azokba a régiókba én nem emelkedhetek fel már, ahol ő van. Azért is be akartam bizonyítani, hogy valamilyen formában bekerülök! Nem tettem nagy lépéseket, nem követtem el sok mindent, hogy ezekbe a körökbe bekerüljek. Amióta pénzem van, ezek a körök keresnek meg engem. Ha nem is személy szerint ugyanazok. Keresik a társaságomat, kikérik a tanácsomat, úgy beszélünk a külföldi utakról, mintha ez a legtermészetesebb dolog volna, és én kora csecsemő korom óta rohangálnék keresztül-kasul Európán. Az utóbbi három évben valóban rohangálok, leszállok itt meg felszállok ott. Nekem már a repülőtéri kifejezések, amiket csak ott lehet megtudni, ugyanúgy jönnek a számra, a legnagyobb természetességgel beszélünk a BC-számláról, a Konzumról[9], a kitett pénzről, a betett pénzről, svájci bankbetétről. Telekárakról. Valamikor nekem fogalmam nem lehetett, nem is beszélhettem róla, mert honnan tudtam volna ilyenekről? Jött egy számomra teljesen új kör, amibe beletartozik a társadalom felső rétegéből szinte mindenki, még ha nem is személyesen ismerek mindenkit, csak hallunk egymásról, tudunk egymásról. Itt már nem az számít, hogy maszek vagy nem maszek valaki vagy szerződéses vagy milyen kisiparos, lehet egészen más területen mozgó, érvényesülő valaki is. Kardiológusok, magas beosztású állami tisztviselők, maszekok, szinte észrevétlenül ilyenek között találtam magam. Körülbelül három éve tudatosult bennem, hogy van pénzem. Tudatosan kezdtem alakítani az életvitelemet. Megvettem az első komoly kocsimat, mert addig használt, kiszuperált, nyolc-tíz éves autóim voltak. Aki ilyen autóval jár, nem lehet szegény ember. Akinek majdnem félmilliós kocsija van, annak otthon is kell lenni legalább félmilliójának, én mindig ebből indultam ki. Az egyik vendéglátós üzletvezető barátom elvitt egy szállóba, ahova azóta is majdnem

mindennap járok. Ez egy nem túl feltűnő szaunázási lehetőség. Olyan emberek gyűlnek össze, akik majdnem mindent tudnak egymásról, de erről nem beszélnek. Annyira ment ez a szállodába járás, hogy az utóbbi három évben szilveszterkor meghívott vendég voltam. A legjobban akkor döbbentem meg, amikor egy bizonyos csapat meghívott. A vezetőjük, egy srác, ismerte Budapest elitjét. Ebbe a krémbe beletartozott mindenki, a gazdag maszektól kezdve a felkapaszkodott újgazdagon át az egyetemi tanárokig, a nagynevű filmesekig, reklámfilmesekig, egy-egy főleg pénzügyileg kiugró név a színészek közül. Azzal foglalkozik mostanában, hogy partikat rendez. Egyszerűen sikk bejutni a partijára. Érezd magad jól Magyarországon! – írják a meghívókon. Szállókban és magánlakásokban állófogadásokat és partikat rendez, ahova csak szmokingban, frakkban, zsakettban, de mindenképpen nagyon elegánsan és estélyiben lehet megjelenni. A franc tudja honnan és ki mondta nekik, de kaptam egy meghívót. Naná, hogy elmentem! Egyébként a pizsamapartikat is ő rendezi. A pizsamaparti az az, hogy minden évben a szilveszter előtti napok valamelyikén csak pizsamában szabad megjelenni. Rendszerint valamelyik nagy szállodának a termeit béreli ki, vagy uszodai egyvelegét, ahol öt-hatszáz, nyolcszáz ember a meghívott vendég. Akit nem hívtak meg, az vérig sértődik, és mindent elkövet azért, hogy bekerüljön legközelebb. Ahhoz, hogy a meghívottak listájára valaki felkerüljön, ajánló kell, kettő. Ez azt jelenti, hogy ebbe a körbe kellett valahol megkapaszkodni, és ez a kör ad tovább, egyik a másiknak. Így kerültem el másfajta partikra is. Szállnak a pletykák, hogy kivel érdemes jóban lenni, ez meg az a kisiparos-dinasztia Magyarország egyik leggazdagabb családja. Vitorlás túrák, al-dunai utak is szerepelnek a programokban. Automatikusan kapok meghívókat, aztán vagy elmegyek, vagy nem. Általában nem megyek el, mert egyszer rendkívül rosszul éreztem magam. Amikor jónevű orvosok ruhástól belelökik a medencébe a nőjüket, s ők holt részegen, egy szál selyem alsónadrágban ülnek a medence szélén, és hánynak bele a vízbe, nyakkendőben, nekem ez már nem jó. És a fő szám az volt, hogy valakinek, aki kint él, a partijairól készült nagy sztárfotókat diaporámavetítés formájában mutatták. Leadták, hogy az a milyen bankár és az a kicsodácska és az milyen királyi főherceg. Valahogy kicsit herótom volt ettől az egésztől. Élveztem, hogy bekerültem ebbe a társaságba, és élvezem, hogy szevasz! szevasz! Helló, helló! Jobbnál jobb autókból integetünk egymásnak. Azt sem tudom, kicsodák, ők talán sejtik, hogy én ki vagyok, mert nekik csak engem kellett megjegyezniük, de nekem annyi embert kellett egyszerre megjegyeznem, hogy fogalmam se lehet mindenkiről! Kapcsolatba kerültem olyan cigányokkal, akik különböznek a zenész

cigányoktól, különböznek az oláh cigányoktól, a koldulóktól, ezektől a vörös nadrágos, tarka szoknyásoktól, ezek beépültek a virágkereskedelembe, beépültek a vendéglátóiparba, beépültek mindenhová, ahová lehetett. Nagyon sokszoros milliomos cigányismerőseim vannak. Esetleg tetovált számokkal, amire büszkék, mert a Hitler haláltáboraiban szerezték. És egyes családoknak az induló tőkéje éppen ebből származott, a kártérítési pénzekből. Ugyanúgy, mint annyi zsidó családé. Na, ezt az egyet nem irigyeltem a volt menyasszonyom szüleitől. Hogy Auschwitzban ismerkedtek össze. Más kérdés, hogy engem be akartak fogadni, annyira, hogy a menyasszonyom, akinek nagy orra volt, a kedvemért átoperáltatta piszére, mert megjegyzéseket tettem rá. Érdekes módon ezek a cigányok is végtelen jóindulatot és segítőkészséget mutatnak mások iránt. És úgy forgatják a milliókat, hogy képtelenek elszegényedni. Nagyon inspirált engem az, hogy az emberek azt mondják ösztönösen, hogy juj, cigány! Nekem érdekes találkozás volt, mert ezekhez képest is más szeretnék lenni. Részint anyagilag más vagyok, mivel saját magam szereztem a pénzem, nekem nem volt indító tőkém, másodsorban bízom abban, hogy azért az egzaltált anyám vert belém annyi alapműveltséget, hogy külön tudom szakítani magam. Nagyon korrekt üzleti kapcsolatokat jelentenek egyébként. De általában műveletleneknek tartom őket, nem is képesek az önképzésre, nem is kíváncsiak rá, bár Máltába járnak nyaralni, meg Kanárira járnak nyaralni. A pénzüket a virágon és a vendéglátóiparon kívül hamburgerbe, pattogatott kukoricába, karácsonyfadíszbe fektetik. Az egyik millió hozza a másikat. Semmi más nem kell hozzá, csak megcsillantani az egyik rokon, a szegény rokon előtt a lehetőséget, hogy ő is járhat egy Mazdával. És azzal fog járni, ha elég értelmes ahhoz, hogy ne igya el. Így terjedhet, terjeszkedhet rejtve, burkoltan ott is az üzleti vállalkozás. Ezek a cigányok nem isznak, nem dohányoznak. És borzalmas pénzeket keresnek. A nagybani virágárusítás úgy néz ki, hogy alkudnak, és szálját mit tudom én, öt forinttal kezdik. A kereskedő a nagybani kereskedővel megalkuszik. Azt mondja, hogy megveszek ezer szál szegfűt, de nem hatért, csak ötért. Különben csak ötszáz szálat. A másik gondolkozik, ennek meg a háta mögött áll valaki, aki mutatja, hogy ő hatot is ad az ezer szálért, ha annyira kapós éppen. Valamelyik elviszi a tételt, vagy ötért vagy hatért, és a boltba úgy kerül ki, hogy olcsó szegfű, mondjuk, huszonnyolc. A világon senki nem szólhat bele, mert bizonyíthatatlan, hogy mennyi a vesztesége, mert ha megmarad, az ő rizikója, mert ha elfonnyad, el lehet dobni, ő szállított, éjjel kettőkor kelt, tehát be tudja bizonyítani, hogy ez nem tisztességtelen haszon. És az utolsó szálig eladja. Vannak virágfrissítési módszerek, le kell vágni a szárából egy darabot, sóba kell állítani, tápszer kell alá, felül meg kell locsolni, száraz gőzbe tenni, lefóliázni, ezer lehetőség van. Tulajdonképpen valóban van benne rizikó, de a haszon

mérhetetlen! Néha egy-két nap alatt meg is döglik a vevőnél, mert mire hozzá került, az már esetleg két hetet kereskedőtől kiskereskedőig vándorolt. Az a rózsát valahol valaki megtermelte. Vagy ő viszi a piacra, vagy ami kényelmesebb, helybe jönnek. Eladják a nagybani kereskedőnek. Kiválogatják. A csúnyábbja megy koszorúba. A karácsonyfadísz meg a farsangi izék meg a szilveszteri bóvli az olyan dömping, hogy ezekből az álarcokból, fújós izékből, kicsi és nagy és még nagyobb trombitákból azok alatt a napok alatt, mikor fogynak, százezreket kasszíroznak! Az én üzletem jobb azért, folyamatos, stabilabbnak látszik, ebben a létbizonytalansági tényező a tanács, a KÖJÁL, a kereskedelmi osztály, a Borminősítő Intézet, a minőségügyi intézet, a rendészek, a köztisztasági, köztéri felügyelők, a belső vállalati ellenőrök, a társadalmi ellenőrök, ezek a buktatói. Nem azért, mert nem csinálom tisztességesen, hanem azért, mert Magyarországon ma talán egyetlenegy vendéglátóüzlet sincs, amelyet ne lehetne bezárni, ha azokat az előírásokat vennék figyelembe, amelyeket 1949ben vagy mikor lefektetett valamilyen rendelet. Hogy csak egy eklatáns példát említsek. Elvileg a tojásnak csak úgy szabadna bekerülni a konyhára, hogy az le van mosva. Erre egy külön tojásmosó, fertőtlenítő helyiség kell. Olyan vödörben kell tárolni, aminek lukas az alja, bizonyítandó, hogy felülről fertőtlenített vízsugárral van átmosva, de hol van olyan csap, amiből fertőtlenített víz folyik? Hal. Életveszélyes a halhoz nyúlni, mert ahhoz halelőkészítő kell. Ebben a halelőkészítő helyiségben sem húst, sem zöldséget, sem pékárut, sem tésztát, se semmi mást átvinni sem szabad. Magyarul, ennek egy olyan szabad vízsugárral, erős vízsugárral, lefolyóval rendelkező helyiségnek kell lennie, hogy oda a hal az utcáról érkezzen meg. Van-e valamelyik üzletnek olyan labirintusfolyosója, hogy abba a bizonyos helyiségbe csak azon az úton és csak a hal érkezzen? Van olyan hivatalnok, aki abból él, hogy bármibe beleköthetne, és a szó szoros értelmében zsarolja az üzletvezetőket. Holtrészeg, rendszeresen, hetente. Összeverve, összeütve, földesen, koszosan az elesésektől, tántorog az utcán. Üveges szemekkel megjelenik az üzletben: „Béla! Két üveg vodkát adj nekem! Kicsit berúgtam. És adj 1800 forintot taxira!” Egyszer merjek ne adni! Így, ha kérek tőle valamit, nagyon együttérző. „Béla! De ez ötezer!” „Nem bánom, kétezer-ötszázat azonnal, és amikor rajta lesz a papíron a pecsét, akkor a többit.” Jön kasszírozni. Személyesen. Van olyan, hogy nem vagyok benn az üzletben, este. Valahol berúgott, bemegy hozzám, ismerik, nem rúgják ki, ha holtrészeg is, nem rúghatják ki. Bemegy a pultba, levesz egy üveg vodkát. „A Bélát csókolom!” Elmegy. Ha most kezdenék egy szerződéses üzletet vagy maszek üzletet bármelyik kerületben, az úgy indulna, hogy egy virágcsokorral bevonulnék a kerületi tanács

kereskedelmi osztályára, mert ez az első számú kereskedelmi szerv kerületi szinten. Kezet csókolnék vagy nem csókolnék, helyzettől függően köszönnék, bemutatkoznék és elmondanám, hogy a támogatásukat kérem, a tanácsukat kérem, hogy mit áruljak, milyen profilban és mennyiért. Segítsenek abban, hogy nehogy összeütközésbe kerüljek a lakossággal. Ezzel az ő munkájukat is könnyítem. Mondják el, hogy kik azok a lakók például abban a házban, ahol az üzlet nyílik, akik kompetensek. A lakóbizottsági elnököt, a tömbbizalmit, a körzeti párttitkárt meg kéne keresni, hogy azoknak is a szíves támogatását kérjem, hogy minél kevesebb súrlódás legyen. Ezek után bemennék a műszaki osztályra, elmondanám, hogy nagy műszaki problémáim vannak, és pénzt, fáradságot nem kímélve kérnék segítséget, hogy a szaktanácsaikkal segítsenek. Azokban a konnektor- meg egyéb ügyekben, amiket én is tudok, bármelyik szerelő is tud. Biztos vagyok benne, hogy mindegyik ellátna jó tanáccsal. Vagy mondana egy komálóst, ha nem akarna belefolyni személyesen. Hogy melyik mérnökhöz vagy építészhez menjek, aki az ő komálósa. Aztán bemennék az elnökhelyetteshez, a vébétitkárhoz, a köjáloshoz, ahol mindenhol elmondanám, hogy új boltot nyitok, és nagyon számítok rájuk, és természetesen mindenben követem az utasításaikat, sőt a tanácsaikat is. És mindent úgy csinálnék, ahogy én akarnék, de a szájukba adnám, hogy mit mondjanak. Ahova kell, pénzt is adnék. Abban a pillanatban. Azonnal meglátnám. A szájmozgásán, a homlokráncolásán meglátom, hogy melyik az, amelyik pénzt akar. A szeme rezdülésén már meglátom, hogy korrupt vagy nem korrupt. Elég egy célzást elengedni a nehézségekről, az anyagi nehézségekről, meg maguk, szegények, bizony tudom, ebből a fizetésből megélni! Fejfedő, hajháló viselése kötelező. Nagy kamu, mert ha feltesznek a fejükre valamilyen pántlikát, akkor már elmondhatja, hogy van rajta. A cél úgyis az volt valamikor, hogy a hajuk ne hulljon bele, a derékig érő hajú meg a kontyos asszonyoknak. Ma már mindenki divatos frizurával jár. A pincér haja éppúgy belehullhat vagy a vendég haja az ételbe, és nem is ez a jellemző. Vannak egyéb előírások. A személyzet minden egyes tagjának külön olyan körömkeféje kell hogy legyen, amibe bele van írva a neve. Dehogy tartom be! Van egy körömkefém, és mindenkit elküldök a francba. De ebbe is beleköthetnének. Sőt abba is, hogy a vágódeszkákra rá kell hogy írva legyen, hogy húselőkészítő vágódeszka, halas vágódeszka, kenyérdeszka. A késeket meg kéne jelölni. Húsvágó kés, csontozó kés, halszeletelő kés, pikkelyező kés, normálisak ezek? Nem. Naponta kell kalkulálnom, mert ha felmegy a zöldség ára, vagy lemegy két forinttal, vagy felmegy az akármi, ne adj’ isten, lemegy az akármi, át kellene kalkulálnom az ételt. Senki nem olyan hülye, hogy kalkulálgasson, hanem a

hasára üt, ennyivel olcsóbb lett, akkor ennyivel olcsóbban adom, kész. Nulla egész nullnulla ezredgramm sókat, tízezred gramm pirospaprikát kell kalkulálni. Ha végigmegyek egy kalkuláción, majdnem mindenbe kellenek ezek, és annyiszor le kell írni, ahány ételben szerepelnek. Ezt meg kell csinálni. De Bécsben hogy történik egy kalkuláció? A Francz bácsi beszól a Jozefnek, a szakácsnak, hogy Jozef, ma hogy ment a wiener Schnitzel? Nagyon jól ment, főnök. Jól van, akkor nem ötven schilling, hanem hetven schilling. Máskor meg, Jozef, hogy megy a wiener Schnitzel? Á, csappant az üzlet! Jól van, akkor adjuk harmincért, majd elviszik! Ez a kalkuláció ott. Kereslet, kínálat. Amennyiért megveszik, annyiért kell adni. Az én kalkulációm alapja a vállalat által engedélyezett haszonkulcs, amely azért olyan hihetetlenül magas, hogy én is megdöbbenek tőle, mert az állam bácsi, a vállalatom, leveszi a jó részét. A haszonkulcsok változók. Százhatvan, száznyolcvan, kétszáztíz. Aztán vannak vegyes kalkulációjú dolgok, hogy ha már ital is van benne, például vörösboros a mártás, akkor egész más a kalkuláció alapja. Például a rántott hús, a nem vegyes kalkulációra példa. A bekerülési értéke, krumplival és díszítéssel, sóval, borssal, paprikával, még zöld petrezselyem is van a tetején, x forint. Én adom hetvenöt forintért, mert kihasználom a haszonkulcsomat, felszorzom a százalékkal. A szerencsétlen vendég megkaphatná harmincötért is ezt a rántott húst, ha nem csapna le a vendéglátóvállalat, és semmiért nem vinné a pénzt el. Nem vagyok biztos benne, hogy nem adnám-e olcsóban. Mert ha nem kéne leadnom az átalánydíjat, sok millió forintot, öt év alatt, amiben benne van pár valós tétel, mint a helyiségbér, a dolgozók esztékája satöbbi, de ez csak az elenyésző része az összegnek, akkor nekem ugyanúgy meglenne a hasznom, ha olcsóbban adnám, még talán több is lenne. Lehet, hogy több is lenne a munkám, több beszerzési gondom lenne, és a szakácsomnak több rántott húst kellene megsütnie, de hozzám jönnének venni az emberek, nem az állami üzletbe, ha az csak többért tudná adni, tekintettel az esetleges nagyobb költségeire. Azoknak a maszekoknak, akik különböző kifőzdéket csinálnak, nem azért nem megy olyan jól, mert élnek vagy nem élnek a haszonkulcsukkal, hanem azért, mert hogy melyik kifőzde kaphat szeszárusítási engedélyt és melyik nem, azt valakik eldöntik. Magyarországon ma sokkal nehezebb megnyitni egy maszek, tiszta maszek üzletet, mint egy szerződéses üzletet megnyerni. Mert nem kap az illető szeszárusítási engedélyt. Van egy ilyen tendencia. A szerződéses formát kell támogatni. Esetleg azért, mert onnan dől a dohány. Ki az a hülye, aki bemegy egy gulyáslevesre, egy túróscsuszára, hogy utána ne tudjon meginni egy pohár sört? Az elmegy odább a szerződéseshez, ahol meg tudja inni. Az a maszek persze adhatja olcsóbban az ételt, mert nincs akkora díja, de mi értelme van? Sokkal kisebb a vevőköre, ha nem árusít szeszt. Mert az emberek

Magyarországon megszokták, hogy egy pohár bort vagy egy pohár sört elfogyasztanak ebéd után vagy egy aperitifet előtte. Elég sok kifőzde van a városban, az a szűk vevőkör el is jár az olcsóbb árakért, de nincsenek elegen, azokból nem lehet feltörni. Elég olcsók, de dupla munka, fele öröm. Én elindultam huszonkilenc forintos ételekkel. Ezzel elértem azt (szeszárusítási engedélyem is volt), hogy egész tömeg jött be zabálni huszonkilencért. Elcsámcsogtak, elrágcsáltak ott nekem huszonkilencért, három-négy órát böfögtek, röfögtek. Azt mondtam, a nagy túrót! Inkább adom hetvenért, nyolcvanért, legyen fele annyi vendégem, és kétszer annyi hasznom rajta. Ez nem hangzik túl humánusnak, de végső soron én is ember vagyok, élni akarok, nem az a célom, hogy tönkretegyem magamat, a családomat. A takarítónőmet azzal, hogy négyszer annyi ember után kell takarítania. Adtunk a színvonalnak, felköveztem mindent, lebarnítottam mindent, szép az üzlet, vettem harmincezerért növényt, kapott egy kulturált miliőt az a kis kocsma. Jöjjenek be azok, akik hetvenért, nyolcvanért, kilencvenért meg tudják enni a bélszínt! A szakácsom szétégetett három gáztűzhelyet egy év alatt, annyi huszonkilenc forintos egytálételt adott ki, így meg sok hűtővel megoldjuk azt, hogy több, mint százféle étellel dolgozhatunk, gyönyörűen vannak tálalva, tudunk foglalkozni vele. Nem mindenáron kell nagy forgalomra törekedni, van a kis forgalom, nagy haszon elmélet, ami kényelmesebb. Örökös bűntudat van bennem, hogy ilyen jól keresek. Ezt a bűntudatomat úgy próbálom ellensúlyozni, hogy mindenkit engedek jól keresni magam körül. Ebbe beletartozik a házmester néni, aki kamuból elsöpör az üzlet előtt, teljesen mindegy, elsöpör a takarítónőm is, de amikor meglátom, mindig adok neki húsz forintot. Olyan ez, mint a cserkészeknek az aznapi jócselekedet. Ahogy a Nemzeti Színház építésére elkezdtek gyűjteni, azonnal adtam. Én minden karácsonykor megajándékozok nyugdíjasokat ötszáz forinttal. A tanács küld tíz nyugdíjast, azok eljönnek, megebédelnek nálunk karácsony napján, huszonnegyedikén. Zárva az üzlet, s egy felszolgáló hidegtálakat, egy-egy üveg pezsgőt és kis borítékban ötszáz forintokat letesz az asztalra. A kerületi tanács szociálpolitikai osztálya jelöli ki őket. Három éve. Akkor hívtam fel őket, hogy elkapott egy nagylelkűségi roham, meg a Jézuska jön, meg a mit tudom én, és járnak hozzám nyugdíjasok, egész évben hozzák a forgalmat, megisszák a kis borukat, van-e tíz nyugdíjas, akinek én segíthetnék? A tanács leküldött az egyik szociális otthonból, egy tanácsi dolgozó kíséretében nyugdíjasokat. Tavaly egyikük nem tudott személyesen eljönni, beteg lett, annak becsomagoltuk az ételt meg pezsgőt, elküldtük a pénzt. Levelet írt, hogy kedves uram, adományát nagyon köszönöm! Isten bizony, ahogy régen a Horthy Miklósnak írták, vagy a

Róbert bácsinak. Ilyen szót használt. És örök hálával, így. Nálam egy szakács húszezer forintot keres. Van, amelyik tizenötöt. Általában a teljesítményük vagy a hírük alapján. Megfizettem azt, akit jó szállodából hoztam el, vezető konyhai beosztásból, tudva azt, hogy kézben tartja az éjszakámat, és nem lop meg. Ahhoz, hogy ne lopjon meg és azért, mert mint konyhafőnök gazdaságilag is belelát a lapokba, valamilyen módon be kell tömnöm a száját. Ez gusztustalan szónak tűnik így, én inkább úgy mondom, hogy nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját, tehát nem engedhetem meg magamnak, hogy rosszul keressen ez a szakács nálam, és kénytelen legyen lopni tőlem. A pincérek majdnem hogy szabad kezet kapnak. Eléggé elítélhető módon a vendégek kirablásában is, mert hiszen a többletből és a borravalóból élnek, magyarul, érdekeltek abban, hogy a vendéget megkárosítsák. Az már csak az üzletvezetői rátermettségemen vagy az erős kéz politikán múlik, hogy mennyire engedem el a gyeplőt. Vendég mindig van az éjszakában. Rá van kényszerítve, hogy hozzám jöjjön. Ma már ezer erotic show, videodiszkó meg videopresszó van, ahova beülhet a vendég egy langyos Kőbányai sörre vagy egy féllangyos Tuborg sörre, és kegyetlenül megkaszálják a pincérek. Nálam pedig azért lehet enni is. Nekem ambícióm, hogy ne károsítsák meg nagyon a vendéget. Abban a pillanatban, amikor úgy fogok állni anyagilag, hogy minden anyagi bázisom meglesz ahhoz, hogy ezt a luxust megengedhessem magamnak, én majd csak a vendég érdekeit tartom szem előtt. A végcél nem az, hogy egy országot behálózó láncot hozzak létre, és mindenben benne legyen a kezem, pénzek jöjjenek mindenhonnan, a cél az, hogy olyan anyagi bázist teremtsek, hogy ne legyek ráutalva ezekre a dolgokra, hanem például a családommal, a felségemmel egy kis maszek, maszek! üzletben, panzióban, étteremben csinálhassuk a legjobbat. El kell jutni odáig, hogy ne kelljen már a vendégek zsebére dolgozni. Ez nem azt jelenti, hogy tudok én bárkinek annyi fizetést adni, hogy teljesen megbízható legyen, ilyen nincs, hanem azt jelenti, hogy nem dolgozom majd pincérrel, hanem én leszek a pincér, vagy beállok számolni. Mert akkor már nem kell huszonnégy órán át nyitva tartanom, és nem nyolc üzletet kell nyitva tartanom, hanem egyetlen üzletben kell a saját vendégkörömet kulturáltan kiszolgálni és kulturáltan kiszámolni. Ki lesz kíváncsi akkor már a pénzre, ha annyi pénzem lesz, hogy kulturáltan kétévente kicserélhetem a kocsimat, ha már a szép házamban fogok lakni, ahova nem kell vennem egy szöget se, mert minden a helyén lesz már, s amikor már nem lesznek olyan álmaim, hogy el kellene utaznom ide vagy oda, mert eddig ezt nem tehettem! Abban a pillanatban meg fogom valósítani, de egyelőre nem engedhetem meg magamnak, mert a semmiből indultam, és mindent be kell pótolnom. Nekem nincsenek még

festményeim, szőnyegeim, aranyaim. Megmozgatható, mobilizálható vagyonom, házastól, kocsistól, BC-számlástól, svájci bankbetétestül van annyi millió forint, ami itt ma Magyarországon sokak számára elérhetetlen álom. Én most azt mondom rá, hogy Nyugaton ebből nem lehet elindulni, ez egy nevetséges összeg. Az benne a csodálatos, hogy én ezt három év alatt raktam össze, mert egy jól kereső maszek tizenöt-húsz év alatt éri el, ha eléri. Nekem határozott elképzeléseim vannak, évekre előre. A gyerekeimet most úgy nevelem, hogy mindent megkapnak tőlem, hiszen minden szülőben, mint valami állati ösztön, benne van, hogy többet adni, mint amennyi neki jutott. Primitív álláspont, van ennek egy ellenpólusa, hogy tanulja meg a gyerek saját kárán, a saját munkájából, a saját becsületén, és akkor a szerencsétlen gyereknek nem adnak semmit, majd ő a saját erejéből érjen el mindent. Marhaság. A szülő, ha teheti, adjon meg mindig minden indíttatást. Erkölcsileg, anyagilag. Most az én gyerekeimet már a többiek irigylik. A lányaim már saját maguk választják ki a baráti körüket, és nem hagyják magukat kiválasztani. Lehetséges, hogy nem anyagi alapon, de egy biztos; szurtos kezű proli nem fog a lányom bugyijában turkálni. Lehet, hogy evvel nem teszek jót, de a volt menyasszonyom apja se hitte, hogy jót vagy rosszat tesz a lányának, amikor anyagilag olyan indíttatást adott neki, hogy az a saját baráti köréből, a saját környezetéből válasszon magának párt. Én szegény voltam, de nem szurtos kezű proli, nekem volt egy jól csengő nevem, egy író nagyapával. A szegénység nem bűn, de soha nem volt vágyam, hogy Csepelen drehás[10] legyek. Ha a lányom szegény fiúval kerülne össze, az nagyon romantikus lenne. Ha lenne benne fantázia. Megmutathatná a fiú, hogy ha olyan környezetbe kerül, ami anyagilag sok mindent lehetővé tesz, mivé válhat. Mindenben támogatom a majdani vejemet. Ha olyan lesz. De soha ne akarjon a Tex nem tudom minél vagy a Migértnél vagy a Mogürtnél. Akárminél targoncás lenni. Ne az legyen a vágya, hogy a csúcsesztergás levele mellé legyen még egy szerszámkészítő-vizsgája is, mert ettől én megbolondulok. Nem vagyok munkásellenes, de az, hogy ha valakinek olyan célkitűzései vannak, hogy a műhelyben engem szeressen a kollektíva meg kommunista péntek, szombat, vasárnap, hétfő, kedd, a szocialista-brigádértekezletek meg a mikromilliméterre mért nem tudom mik, mert az a célom, hogy én legyek a legjobb szakmunkás, és százharmincháromezer selejtmentes darabot gyártottam le, ettől nekem valahol herótom van. 1952-ben kurva jó sztori volt, nagy szám volt sztahanovistának lenni, az emberre ráirányult a rivaldafény. Még pár év kell hozzá, hogy elérjem. Ennyi idő alatt minden lehetőséget megteremtek számításaim szerint, és nem fog a lányom Zsigulit kapni érettségire

vagy Hondát, nem fog ingyen külföldi nyaralásokon részt venni. A nagyobbik lányom nyolcéves kora óta minden nyáron keményen egy-másfél hónapot dolgozik, napi tizenhat órát, szabadnap nélkül, tízezer forintért. Hogy érezze, hogy mi az a pénz, amikor elkezd költekezni, hogy nyalóka meg rágógumi meg felfújható rágógumi. Hogy érezze, hogy azért az ezerkétszáz forintos babáért, aminek letépi a kezét egy pillant múlva, és soha többet nem tudják visszarakni, ő mennyit dolgozott. Harmincfokos hőségben a Balatonnál. A többiek kinn lubickolnak, a lányom meg méri a fagylaltot meg mossa a fagylaltgépet, reggel hétkor kel, nyolckor már a gépnél áll, és este tíz órakor már úgy szedjük le a gépről ájultan, mert még mindig mosogatná, mert tudja, hogy ez a kötelessége. Ez nem valamilyen drákói munkára nevelés, egész egyszerűen azt akarom, hogy érezze, hogy mi milyen nehezen kezdtük. Az anyagbeszerzésen és a folyamatos áruellátáson kívül, illetve úgy szoktam nevezni, hogy az értékesítés feltételeinek a megteremtésén kívül jelenleg már más dolgom sincs, mint a személyzet kordában tartása. Ezt úgy nevezem, hogy az értékesítés kontrollálása. Közvetlenül az étteremben folyó munkából pár hónappal az indulás után kiszállhattam. Már nem kellett benne dolgoznom, nem is bírtam volna. Olyan hihetetlenül felment a forgalom, hogy nem győztem az árubeszerzést, a szállítást se. Saját magamnak voltam a trógerja, a raktárosa. Most már van tróger, anyagbeszerző, minden. Lehetőséget, kenyeret adtam nekik. Mindig megtalálom azt az összeghatárt, ami szerintem több, mint az állami szektorban, hogy jöjjön hozzám a dolgozó, ne legyen munkaerő problémám, de nem olyan sok, hogy elkaam. Borzasztó nehéz feladat, hogy egy üzletvezetőnek egyszerre kell munkaügyisnek lennie, személyzetisnek, bérosztályvezetőnek, pedagógusnak, diplomatának. Elég összetett feladat. Nem vagyok precíz, aprólékos ember. Mindig a színházból indulok ki. Kifelé meg tudom mutatni, hogy mire vagyok képes, de az, hogy beosszam a munkaerőt hétről hétre, jegyezzem a béreket, valamilyen tendencia szerint adjak nekik fizetésemelést, vagy csökkentsem a bérüket, vagy büntessek úgy, hogy leveszek a béréből, vagy jutalmazzak úgy, hogy többet adok, erre én nem vagyok képes. Ez mindig blöff. Amikor megalkuszom valakivel, bejön, elbeszélgetünk, hol dolgozott eddig, de ez már mind cirkusz. Ezt én valahol olvastam, láttam, hallottam, vagy velem ezerszer végigjátszották. Leültetett egy komoly arcú néni vagy bácsi. Hát hol dolgozott eddig, édes fiam? És mi volt a probléma, miért jött el? És már úgy csinálok, mintha mindent tudnék róla, mintha már előre leinformáltam volna. Színjáték, eljátszom neki, hogy mindentudó vagyok. A pénz az reális. Körülbelül kiszámítom, hogy az az ember mennyit ér. Mennyit érne nekem az, ha én állnék be konyhalánynak, vagy konyhalegénynek? Megér-e

a szabadidőm annyit, hogy azért adjak tizenkétezer forintot ennek a nőnek vagy tizenötöt annak a férfinak, hogy jól elvigye a konyhámat, szakképzett szakács, jól tálal, díszít, esetleg még úgy spórol is nekem, hogy nem kell utána moslékba önteni, meg a vendég nem tudja megenni, mert szénné égeti. Ha így megéri nekem globál, akkor ilyen jövedelem mellett tizenkétezer forint vagy tizenöt nem érdekel havonta. Ha ezt napokra bontom, kiderül mindjárt, hogy ötszáz forintot keresett egy nap. Ötszáz forintot a lejmisták megzabálnak nálam egy nap. A lejmisták az egy külön kör. Beletartoznak a vállalatiak, beletartoznak a linkek, a lumpok, beletartoznak a rokonok, ismerősök. Egész nagy kör, akik közül mindennap kettő-három betéved. Azt meg kell ebédeltetni. Tudatosan azért jön, mert számít arra, hogy meghívom. Meghívom a sörére, meghívom az unikumjára. Jön valami álinformációval. Te, tudod, azt hallottam, hogy valaki titeket névtelenül feljelentett! Én is tudom. Jól van, kösz, hogy szóltál, mit iszol? Nahát, tudod, hogy csak egy vodkára jöttem be, csak azért, hogy lássalak! És már ott van előttem a pofája. Irtózom attól, hogy emberekkel gonosz vagy fölényes legyek, én lepaktálok velük, akklimatizálódom, felveszem a stílusukat. Semmi praktikus haszon nincs belőle. És az ilyen üzleten átfutó kapcsolatoknak a kilencven százaléka efféle nem praktikus kapcsolat. Van tíz százalék, ami nagyon értékes. De ezt egy vodkával úgysem lehet elintézni. Az első milliónál valami bekattant. Először is mámorító érzés volt, hogy milliomos vagyok. Összecsókoltuk egymást a felségemmel, aki még mindig nem hitte. De hát ebből még ezt kell fizetni meg azt kell fizetni! Persze, de már megvettünk egy fagylaltgépet, egy izégépet, egy harmadikat, ez már a miénk! Ehhez nem nyúlhat senki! Benne van a millióban. Jézusmária!, mondta ő, nagyon örültünk. Az a fajta primitív boldogság volt, mint amikor egy éhes ember kap egy darab kenyeret. Annak az boldogság. Én annak idején néztem egy riportot. Tévében meginerjuvoltak egy olyan srácot, akinek az arcát nem mutatták. A srác kiment, azt hiszem, valamelyik piacra zöldségesnek. Érdekes pofa lehetett, egészen más állásból, pedagógus volt, benzinkutas lett, és nagyon akart jól élni. A riporter kérdezte, hogy mi a cél. Azt mondta, hogy a cél az első milliót megszerezni, aztán majd meglátjuk. Egy év múlva az a srác, aki akkor bőrkötényben, kék köpenyben pakolta a krumplit, újra megjelent, csináltak vele egy másik beszélgetést, így adták le együtt a kettőt. Az interjú most már nem a zöldséges standon bonyolódott, hanem egy drinkbárban valószínűleg. Hosszú Pall Mall volt a gyerek kezében, egy hatalmas brillköves gyűrű, egy pazar karórával, amit én is imádok, a kezén látszott, hogy valami elegáns szarvasbőr dzsekit visel. Kérdezte a riporter, hogy na, hogy állunk? Megvan az első millió? Hát igen, az már megvan. Már egy kicsit túl is vagyunk. És most? Hát… Most

jön a többi. S mi a cél, nem lehet mindig az a cél, hogy az ember pénzből pénzt csináljon. Meddig mehet így tovább? Azt mondja, addig, ameddig lehet, addig keresni akarok, aztán amikor lecsillapodtam, akkor majd kezdem elölről. Szóval a végkicsengése az volt, hogy Magyarországon az újgazdagoknak annyira új fogalom a pénz, hogy azt se tudják, mit kezdjenek vele! Csomó értelmes dolog van. Lehetne aukciókra járni, értékes bélyegeket venni, képtárakba járni. Amilyen állat vagyok, épp a napokban gondolkoztam, hogy egy párizsi Louvre-ral mennyivel többet értem volna, mint Gambiával, ahol keresztülutaztam, Szenegálon és Gamibán, és tulajdonképpen kevesebbet kaptam kultúrában, művészetben meg amiket akarok látni meg nézni, mint ha például egy napot a Louvre-ban eltölthettem volna. De az ember ilyenkor meg van mámorosodva. Gambia messze van, Afrika egzotikus. Gyerekkori álmok, kinyílnak a csodák kapui, Párizsba meg elmehetek a jövő évben, márciusban, októberben, bármikor. Nem tudjuk, hogy mit kezdjünk a pénzünkkel. Magyarországon most van egy nagyon gazdag réteg. Magyar szemmel nagyon gazdag, akinek fogalma nincs, hogy milyen gazdasági potencia van a kezében, és egyelőre nem tud vele mit kezdeni. A magyar állam két dolgot tehetne. Vagy bevonná ezeket a pénzeket a pénzforgalomba, lehetőséget adva ingatlanvásárlásra, több külföldi útra, befektetésre, részvényekre, nem ezekre a kötvényekre, mert ki az a hülye, aki beteszi a pénzét kilenc évre! Hanem részvényekbe, ahol részesülök a haszonból, ahol kitalálhatom, hogy melyik vállalatnak hogy fog menni, hogy terjeszkedik, milyen kapcsoltai vannak, van-e lehetősége a fejlődésre. Hogy kitalálhassam az eszemmel, hogy érdemes-e oda beruházni. Talán nem kéne annyi kölcsönt kunyerálni, valutát kunyerálni. Ömlene a forint. Az emberek befektetnék a pénzüket, mert várható haszon reményében fektetnék be. A másik, amit tehet a magyar állam, hogy tudomásul veszi, hogy ez a réteg előbb vagy utóbb bele fog szólni a politikába. Az előző út nem feltétlenül vezet ide. Vagy másként. Mert én, ha befektetem a pénzem és kockáztatok, és esetleg gazdagabb leszek, esetleg lecsúszom, ezzel tulajdonképpen a pénzemet mobilizáltam, nem otthon van mint hatalom. Ezekkel a pénzekkel előbb-utóbb, ha nem tud mit kezdeni az ember, elkezdi felvásárolni a kapcsolatokat. Rájön a pénz ízére. Mert hol költheti el? Szórakozással, autószalonban, utazással. Óhatatlanul kapcsolatba kerül olyan emberekkel, akiknek anyagilag nincs módjuk ugyanazt megtenni, de hatalmilag benn vannak a bűvkörben. Autószalon-vezető, igazgató, bankvezető, aki piti pénzekért dolgozik. Előbb-utóbb kapcsolatba kerül az ember ezekkel az emberekkel, és elkezdi mozgatni őket. Onnan már csak egyetlen egy lépés választ el a direkt politikai szervezettől. Egy biztos, hogy mindenki a saját malmára akarná hajtani

a vizet. Valószínűleg anarchikus állapotokat teremtene, mert nincs megfelelő úton tartva. Ez már folyamatban van, mivel több lehetőség nincs. Mivel az első nem indult be, folyik a második. Az emberek most bíznak abban, tehát ez a kialakult újgazdag réteg hisz és bízik abban, hogy itt ez az állapot marad. Ugyanakkor van bennük egyfajta félelem, mert olyan hirtelen jöttek a pénzek, hogy szinte számukra is hihetetlen. Éppen ezért nem tudnak mit kezdeni. Tehát illabilis az anyagi létük. Engem most porrá lehetne zúzni három-négy rendelettel. Maradna pénzem, biztos, hogy koldus nem lennék, én már soha nem leszek sóher! De lehetne engem középosztálybelivé tenni, egy tollvonással, újra. Kitalálnák azt, hogy a maszek ingatlanokat most azonnal állami tulajdonba veszik, lakbért kell fizetni érte. A magángépkocsik mind állami tulajdonba mennek át, és az államtól kell bérelni. A takarékban lévő pénzek mind állami tulajdont képeznek, és békekölcsön formájában, papírként visszakerülnek a tulajdonoshoz. És minden külföldről beérkezett valutáris összeg, BC-számla azonnal az állam tulajdonába megy át mint illegálisan pacs-pacs, akármi! Padlón lennék. Újra feltápászkodnék. Most már megtanultam, hogyan lehet pénzt keresni. Akárhogy felállnék. Mondjuk, hogy az étterem se mehetne tovább, mert a szerződéses formát megszüntetnék. Elképzelhető, hogy lenne ilyen helyzet, mert Magyarországon borzalmas ellenállás van. Hihetetlen különbség lett ember és ember között. Az egyszerű dolgozó ember, a bérből és fizetésből élő és a kialakult újgazdagok közt olyan marha nagy anyagi különbségek vannak, hogy fennáll a reális veszélye annak, hogy lenn azok, akik az igát húzzák, előbb-utóbb beleunnak. Nem abba unnak bele, hogy felettük van egy gazdag réteg, mert hiszen ez a réteg nem elnyomó, nincs politikai hatalma, nem tud rendőrséget, katonaságot mozgatni, nincs erőszakszervezete, nincsen potenciális beleszólása a munkások életébe, csak az irigység, az, hogy valaki megfeszülhet, megdögölhet, akkor sem fog soha olyan anyagi magaslatokra jutni, mint ez a hirtelen meggazdagodott, új réteg. Nem az elnyomó és elnyomott viszonya ez, mert az elnyomó ebben a pillanatban mint erőszakszervezet, az állam. Így tanultuk marxizmusból. Az állam erőszakszervezet. E között az állam és a lent lévők között tengünk-lengünk mi, akiknek van pénzük, nincs befolyásunk, de esetleg lehetne. A mi hatalmunk csak a pénzben van. Abban a képességben, hogy tudunk pénzt csinálni. Hogy nem ülök a babérjaimon. Amit pénzzel el lehet intézni, abban van a hatalmam. Bár ne kéne! Kint én nem tudnék lekorrumpálni. Ott lenne az üzlethelyiség, meg kellene vásárolni, bankhitelre, be kellene rendezni, bankhitelből, és ha van fantáziám, olyan üzletet csinálhatnék, hogy abból megtollasodhatnék.

Rengeteg minden nem érhető el ma Magyarországon pénzzel. És rengeteg minden elérhető. Azt hittem, nem lehet elérni pénzzel, hogy az ember egy megérdemelt büntetést megússzon. El lehet érni. Lehet szó szabálytalan italmérésről, közlekedési vétségről, lehet szó verekedésről, nagy szabálytalanságról. Amiről az ember azt hitte, hogy nem lehet elérni. Amit nem lehet elintézni pénzzel. Például külföldi utazásnál. Magyarországon mintha az utazási irodáknak nem lenne érdekük utat eladni. Ha van az embernek pénze, akkor is képtelen egy tisztes külföldi úthoz hozzájutni, mert alacsony szintű szolgáltatásokat kínálnak, ami nem elégíti ki az igényeket, méregdrágán, de ha megfizetem, akkor is lehetséges, hogy lefújják az utat, mert nincs valuta. Házépítés. Szerettem volna egy vízforgató berendezést az úszómedencémhez. Sundám-bundám, hátulról, kimentett pénzzel, kézen-közön beslihtolva, külföldről, ajándékképpen kellett megszereznem a saját pénzemért azt a vízforgató berendezést, amilyet vagy ahhoz hasonlót hirdet itt egy szövetkezet, hogy a nyaralójába a vízforgató berendezést nálunk rendelje meg! Felhívtam telefonon őket, elmondtam, hogy mi kellene. Nekik ilyen vízforgatójuk nincs. Akkor miért hirdetik? Hát mert először rendeljem meg, akkor ők küldenek nekem egy tervet, ha ezt a tervet elfogadom, írjam rá, hogy elfogadom, ha elfogadtam, adnak egy árajánlatot, és ha elfogadom ezt is, akkor legyártják. Kérdem, mikor lesz ebből vízforgató? Hát a második negyedévben már nem, de a harmadik negyedévben talán. Nem gyártják le előre a hetven-kilencvenezer forintos izét, mert a köbmétertől függ, azt válaszolták. De hát a kerti uszodám szeptemberre bealgásodik! A szauna a házban van, az úszómedence a kertben. Majd be lesz fedve ez is, de csak jövőre. Kezembe került egy prospektus, hogy ilyen és ilyen mérnök, telefonszámmal. Tárcsázom Ausztriát, Bécset, felveszi a kagylót egy udvarias női hang. Igen, máris kapcsolom. Adták az urat, és mondtam, hogy herr inzsenér, az a helyzet, hogy Budapestről beszélek, egy vízforgató érdekelne, amit az ön által kibocsátott katalógusban láttam, ennyi és ennyi köbméter víz megforgatásához lenne szükség rá. Igen, uram, és milyen pénzegységben óhajt fizetni? A forint nem jó, mert neki kellett volna elmennie a bankba átváltani. Eszembe se jutott a forint. Lehet, hogy ha eszembe jut, azt mondta volna, hogy jó. Mindenesetre elmondta, hogy ennyi és ennyi schilling, a tartozékaival. Három nap múlva be volt nála fizetve, tizennégy nap múlva Magyarországon volt a vízforgatóm, becsomagolva, egy mázsa homokkal! Külön csomagolva egy mázsa homok, speciális, Floridából származott, nem tudom, milyen szemcséjű homok, mert csak ez jó abba a szerkezetbe, amin a víz keresztüláramlik. Nem felejtették el hozzá elküldeni. Vámot fizettem érte, kész.

Szóval megvolt az első millió, és nem értem rá beállni dolgozni pincérnek, pultosnak, szakácsnak. Meglett a személyzetem, s akkor éreztem igazán, hogy ha ez ilyen gyorsan megjött, akkor van lehetőség öt év alatt úgy felfejlődni, hogy talán az ötmilliót is elérem. Aztán gondolkoztam, hogy meg kellene gyorsítani a dolgot, és rossz üzletember az, aki mindig feléli azt, amit keres, be kell fektetni. Eltöprengtem, hogy valami kisebb üzletet meg tudnék még venni, valaki másnak a nevére, akiben bízom, szerződésest. Jött az ötlet, hogy ha lesz egy kis pénzem, veszek egy üzletet, sőt lehet, hogy még kettőt. Aztán jött egy nyári lehetőség, hogy mire visszaértem Indiából, kész tények elé állítottak, hogy meg van véve egy üzlet, amit csak úgy hajlandó az illető csinálni, ha velem társba csinálja. Csak elfelejtette mondani, hogy egy fillérje sincs, és ő úgy gondolta ezt a társas viszonyt, hogy én újítsam fel az üzletet, s akkor társasodik velem. Akkor szólt, hogy nincs pénze, amikor egymillió-egyszázezret ráköltöttem a boltra. Nem kértem biztosítékot. Nagyon sokat csalódtam az emberekben. De az a fél év mámorban telt el. Az indiai utam a féléves diadalút megkoronázása volt. Betörni a semmiből úgy, hogy engem a Ferihegyi repülőtéren a saját nyugati márkájú kocsim várt. És én visszaérkeztem Indiából orvosokkal, kisiparosokkal, társasutazásról. Már előtte is nagyon sok ember jött hozzám tanácsot kérni. Figyelj, neked úgy berobbant ez az üzlet, te figyelj, szeretnék venni egy boltot, milyen étlappal kéne mennem? Annyira természetesnek fogadtam el már ezt. Volt udvartartásom. Állandó slepp. Álbarátok, félbarátok, haverok. Lejmisták gyűltek körém. Ha elmentem szórakozni, mindig volt nyolc-tíz ember, aki elkísérgetett ivászatra, ahol természetesen mindig én fizettem. Elhittem, hogy valaki csak úgy akar üzletet, hogy velem. Kaptam olyan ajánlatokat, hogy kis híján elájultam. Bejött hozzám valaki, ismertem, látásból. Kinyitotta a táskáját. Azt mondja, üzletet szeretnék, itt van kétmillió forint, csinálj vele, amit akarsz! Csinálj, amit akarsz, csak én is benne legyek az üzletben. Elküldtem persze. Mit kezdjek a kétmilliójával? Én fialtassam. Ő befektetné nálam, s én találjak ki a „zsenialitásommal” valami üzletet, ami tuti! Ilyen nincs. Mindig rizikó, hogy bejön, vagy nem jön be. Nekem szerencsém van eddig ezzel a szakmával, mert ez szerencse kérdése is. Ismerek olyat, aki az összes félrerakott pénzét, mindenét a vendéglátóiparra tette fel úgy, hogy hozzám jött be megkérdezni, hogyan kell a tükörtojásnál elérni, hogy a sárgája középen legyen. És ma multimilliomos. Mámor ide, mámor oda, kiderült tehát, hogy az én drága társamnak nincs pénze. Megállapodtam vele, hogy abban az évben nem kap egy fillért se, majd ha kíváncsi a dolgok további menetére, akkor a következő évben beszállhat pénzzel,

és együtt csináljuk, vagy váltsa meg a részemet és csinálja ő egyedül. A következő évtől, mert nekem ki kell vennem a beruházott összeget. Tudomásul vette. Ha kenyértörésre került volna sor, drasztikusabb módszerekhez kellett volna folyamodnom, mert a nevén volt az üzlet, én még csak névleg sem voltam benne. Egyben biztos voltam, hogy ő ezt az üzletet nem tudja elvezetni, ez nekem egyfajta garancia volt. De biztos, hogy megteremtettem volna a lehetőséget, hogy valahogy a pénzemet kisajtoljam belőle. Az éjszaka tele van vállalkozó emberekkel. Bármire vállalkoznak egy kis pénzért, s ameddig dupla meg tripla kockázatokba kell belemenni, mert nyíltan nem lehet, igénybe is veszik őket.

6.

Éjszakázó ember vagyok. Keveset alszom. Ahhoz elég, hogy életben tartsam magam. Nem mindig reggel nyolcra, néha hatra, hétre, de van úgy, hogy éjjel háromkor is bemegyek az üzletbe. Ellenőrizni, körülnézni, a jelenlétemmel demonstrálni azt, hogy van benn vezető. Vannak éjszakai ellenőrök, kóricálók, akik kíváncsiak az éjszakára, és akkor az első kérdés: „Van vezető?” „Nincs vezető.” „Mikor volt benn?” Az előírás az, hogy negyvennyolc óránál kevesebbet nem dolgozhatom, egy héten. A változatosságot mindig az hozza, hogy van-e forgalom vagy nincs. Ez fizetés előtti és fizetés utáni napokra oszlik. Én sokszor váratlanul jelenek meg, de nem lecsapás ez. Vannak rendszeres dolgok az életemben. Általában a reggeli órákban mindig benn vagyok. A reggeli órák az indítás órái, amikor az árubeszerzés gondjaitól kezdve minden felmerül. Most már az árubeszerzés átalakult számomra. Megváltozott ahhoz az állapothoz képest, amikor a hátamon hoztam a fél borjút a piacról. Most már vannak anyagbeszerzőim, van segédmunkásom, most már telefonokkal, az összeköttetéseimen keresztül intézem a pacalt, a velőt, a májat, a bélszínt, a mit tudom én, mit. A rákot, a homárt. Azt, hogy legyen. Bizonyos idő után kiépül egy olyan hálózat, olyan kapcsolat, hogy elég egy telefon, és van minden, csak érte kell küldeni. Már abban is bíznak, hisznek, aki tőlem jön. Van úgy mégis, hogy negyvennyolc óra egybefolyik. Olyan bohém baráti körrel jövök össze, akikkel inni kell, és átiszunk, átmulatunk egy éjszakát, rendszerint nem a saját üzleteinkben, hanem valahol távol a világ zajától. S reggel hétkor vagy nyolckor bemegyek a szállodába szaunázni. Mindig ott pihenem ki magam, és mindennap szaunázom. Ez egy koedukált szauna, oldott környezetben, nem sok proccal és nagyon olcsó. Nem ez az egyetlen hely, ahol vegyesen szaunáznak férfiak és nők, ruha nélkül, de a másik szállodában, ahova még járok, két szauna van, és ott már, ha van egy rigolyás öreg amerikai nő, aki azt mondja, hogy egyedül szeretnék szaunázni, minket, a fiúkat átküldenek a másikba. Itt kötelező a meztelenség. Kinn van egy tábla a szaunánál, hogy fürdőruha használata tilos. Nekem ez a hely jó. Kényelmes, laza, útba esik. Tehát a tevékenységem beszűkült. Az árubeszerzésre, a személyzet irányítására, problémáik megoldására, a fogyóeszközök beszerzésére, az isztráció intézésére és a vállalat központjával való kommunikációra. A feleségemmel

megosztottuk a feladatokat, mert ő a dolog manuális részét, a számlák rendezgetését, a standok kiszámítását vállalta magára. Én inkább globálisan foglalkoztam az üzlettel, ami azt jelentette, hogy az életritmusomba beleillesztettem olyanokat, hogy reggel nyolctól tízig telefonok és egyebek útján a nem megszerezhető árucikkek megszerzése. Nem megszerezhető árucikk Magyarországon a mandarinkonzerv, az ananászjuice, a garnélarák, a homár, a velő, a pacal, a borjúláb, a Heinz ketchup, a töltött olajbogyó. Nem akarom az egész hiánylistát felsorolni, de beletartozik a kemény dobozos Marlboro, a Johnnie Walker, a Ballantines, a kókuszlikőr, a kiwilikőr, az unikum és így tovább. Ezekkel én foglalkozom. Mind tartom az üzletben. Kurrens áruk, kellenek az étlaphoz, illetve az italválasztékhoz, amit egy ilyen étlap mellé nyújtani kell. Leszűkíthetném a kört, hogy tartok vegyes pálinkát, kerítésszaggatót, kocsisbort meg Kőbányai Világost, és eszi, nem eszi, nem kap mást. De az a vendég, aki több száz forintért homárt eszik nálam, esetleg Camparit kíván előitalnak, a homárhoz hozzávaló fehérbort, mondjuk egy félszárazat, és akkor esetleg utána elkezdenek konyakozni, hát miért Cabinet brandyt igyon, ha a szerencsétlen Brandy of Napoleonhoz szokott? Nekem ezeket produkálnom kell. S ha elfogyott a cigarettája, adjunk neki kemény dobozos Marlborót, mert hogy néz az ki, hogy harmincnyolc forintos magyar Marlborót adok a kezébe, ami minden rágyújtás után még ötször meggyújtandó, mivel elalszik. Nem minden esetben plusz pénzért tudom csak ezeket beszerezni. Néha apróbb ajándékok segítségével jutok hozzá, viszontszívességekkel. Néha olyanok, akik bejárnak hozzám kedvességből megenni az ebédemet, egy-egy telefonnal elintézik. Megéri, mert a forgalmaim ezt bizonyítják. Ez az elég magas forgalom valószínűleg annak is köszönhető, hogy széles skálát tudok biztosítani. Nem mindjárt találtam meg az utat. Az első lépés az állandó nyitva tartás volt. Azóta gomba módra elszaporodtak az éjjel-nappal nyitva tartó üzletek. Körülöttem, egy kilométeres körzetben is legalább tizenöt van. A következő lépés az igényesebb étlap volt, és egy kis tatarozás, hogy megkönnyítsem a konyhai dolgozók munkáját, mert hihetetlenül nehéz körülmények között, egy háztartási gáztűzhelyen dolgoztak. A harmadik lépés az volt, hogy amikor bekattantottam a második üzletemet, abból a pénzből, amit az kezdett hozni, teljes mértékben átalakítottam emezt. A lépcsőfokok úgy alakultak ki, hogy most például már az ételválaszték szűkítésén gondolkozom, hogy maximálisat tudjak nyújtani, mert most néha a tálalás, a mennyiség vagy a minőség kívánnivalót hagy maga után. Egy folyamatos üzemben, ahol egyfolytában, egymást váltva dolgoznak az emberek, figyelemmel kísérni azt, hogy melyik húsnak kell kijönni a hűtőből ahhoz, hogy a mélyfagyasztásból kiolvadjon, hogy akkor, amikor a vendég kéri, már leszelve, bepácolva várja azt,

hogy betegyék a sütőbe, nem könnyű. Nekem most az a célom, hogy ne fordulhasson elő, hogy félfagyosan megy ki a krumpli, mert nem tudott megsülni, mivel húsz perc egy frissensült elkészítési ideje, s mi arról vagyunk híresek, hogy ezt a húsz percet be is tartjuk. Ne lehessen olyan, hogy a vendég megette a levest, és negyven perc múlva még mindig sül a krumplija. Az egésznek a hajtóereje most a fogalom, de el kell hogy jussak oda, hogy elégedjek meg inkább kevesebb forgalommal, nyugodtabb körülmények között. A szakács azért dolgozik most nálam húszezer forintért, mert bocsásson meg, uram, ennyiféle étellel kell dolgoznom, magas gasztronómiai színvonalon, ezt nem minden szakács tudja utánam csinálni! A huszonötféle ételt minden szakács meg tudja csinálni, akinek szakképzettsége van. Akkor kevesebb pénzért is eljön. Úgy érzem, hogy ebben az állapotban fogalomnövelő tényező már nincs. Jelenleg egy darab étlap háromszáz forintomban van, és hetente több darab elfogy, szétszakad, elviszik. Közben vagy inkább a telefonálások megkezdése előtt elkérem az esti leadott forgalmat, mert ha nem otthon alszom, előfordul, hogy még korábban bent vagyok. Pénzt számolok, a bevételt. Elindulok vételezéssel. Az azt jelenti, hogy a vételező könyvre a pincémből felhordják az általam megvásárolt és a saját tulajdonomat képező árut. Ez azért fontos, mert nem mindig így történt. Volt, aki megpróbált belenyúlni a raktáramba. Megtörténik a vételezés, kontrollálom. Végignézem a pultot saját magam is, hogy mi az, ami kifogyott, nincs, kevés van, be kell szerezni. Eddigre a szakácsom összeállította azt a listát, amit szerinte a napi, illetve a következő napok forgalmához be kell vásárolnunk. Én nem tudnám követni, ahhoz minden hűtőszekrényt át kellene néznem, ugyanakkor a szakácsnak a kisujjában van, mert ő dolgozik ezekkel az árukkal. Azért rákérdezek erre-arra-amarra, majd ennek birtokában az anyagbeszerzőmet útnak indítom. Azokért az árukért, amik nem jelentetnek problémát, amit lehet kapni. Én meg könyöröghetek, kérhetek, fenyegethetek a kurrens árukért. Gyerekek, hogy álltok, velő, velő, velő! Jaj, Béluskám, nem úgy van ám, nincs! Persze hogy nincs, és amikor a feleségednek a múltkor az unikumot küldtem, az bezzeg jó volt. Jó volt, Béluskám, ha most be tudnék menni egy kis unikumért, tudnék vinni neked vagy tizennyolc kiló velőt. Hát tizennyolc kiló velővel hozzám ne gyere, nem vagyok én koldus, ha nem hozol negyven kilót, be se tedd a lábad! De azt a két liter unikumot, ami ki van neked készítve, elviheted. Két órán belül ott a velő, hasonló módon megérkezik a pacal. Valaki jön egy fél szarvassal, egy fél őzzel, tíz nyúllal, harminc fácánnal. Megérkezett a békacomb. Erre alkudni

kell. Mennyi van? Annyi van. Ha az egészet megveszem, mennyibe kerül? Akkor kicsit olcsóbb. Halászati téeszekben foglalkoznak azzal, hogy a békát kiszedik és nyúzzák. Ezek étkezési békák. Vannak kifejezett békatavak, ahonnan Franciaországba meg máshova küldik a békákat. Van ellopott béka, aztán van a halastóban a hallal együtt lakó béka. Ki foglalkozna egy ilyen gusztustalan állattal? Azt meg kell nyúzni és csak a combját kivágni. Kimosva, mélyhűtve, bezacskózva már mindjárt ára van. Mellékembereket kell megkeresni, akik ezzel foglalkoznak, mert a téesz elnöke nem törődik a békával. Az az ember pedig a halszállítmánnyal, nem tudom, hány tonna hallal felhoz négyszáz pár békacombot, s megvan az aznapi betevő falatja. Négyszáz pár békacomb most majdnem tízezer forint. Azt ő úgy hozta, mintha nem lenne, mellékkörülményként. Mindenki vevő lenne rá. Ezért kell mindet megvenni, nem kukacoskodni, az egész tételt egyben átvenni, ennek örül az eladó is. Ha odaszól nekem a jóember, hogy te, itt rohad rajtam ez a szemét ponty, nem tudom eladni, vagy ez a halapró, vagy nem kell törpeharcsa? Nem kell. Vidd már el! Na jól van! Én is segítek rajta. Amikor a pacalt kapom, akkor a hentes nemcsak a száz forintért adja nekem, mert százat bárki ad egy kiló pacalért, miközben a hivatalos ár hatvan forint. De ha szárad rajta másfél mázsa húsos csont, amit küld neki a vállalat, muszáj eladnia, a szerencsétlen átveszi, mert különben nem kap kurrens árut, például nem kapja meg a pacalt, kettőt tehet. Kirakja a pultra. Senki nem fogja megvenni, és megy a szemétbe. Vagy pedig a Béluska megveszi egy tételben. Én három tételben belefőzöm a húslevesbe, jóízű lesz a levesem. Nem sokat nyerek rajta, de nekem adja a pacalt! Ha valaki utánam csinálja ezt, akkor még valamit ki kell találnom, hogy legközelebb is nekem adja. Rendszerint ki is találok valamit. Az én karácsonyaim csodálatosak. Megyek körbe. Rakom le a pezsgőket, borokat a jobb szállítóimnak, nehogy elfelejtsenek, üdvözlőkártyát nyomatok. Nekem egy karácsonyi körút megfelelő hivatali helyeket is beleértve, körülbelül százezer forintba kerül. A napom úgy folytatódik, hogy várom a söröst, a Kőbányaival, amihez szintén személyesen kellek, közben jön egy ismerős valami hülyeséggel. Egy másik. Hogy nem akarom-e felvenni dolgozni? Jön a slepp, jönnek a lejmisták. Na, aztán megszököm. Eddig volt mindennap programom, épült a házam, naponta felmentem nézni, tárgyalni a kivitelezővel, de ha ez nincs, akkor megyek a szállodába. Szaunázom, utána a merülőmedencében leáztatom magam, lezuhanyozom, körbetekerem magam egy törölközővel, és kifekszem olvasni. Ez a kikapcsolódás. Félóránként felhívom az üzleteimet telefonon, hogy rendben megy-e minden, nincs-e csőtörés, a karbantartó megérkezett-e már megcsinálni a kávégépet, és sikerült-e beszerezni azt, amit én telefonon megbeszéltem, de

megérkezett-e. Az olvasásaim általában a sajtóra korlátozódnak. Heti Világgazdaság, Élet és Irodalom, egy-két politikai napilap, és nem szégyellem, néha keresztrejtvényt is fejtek. Délután egy óra, fél kettő. Addigra valószínűleg lemosták a kocsimat, ha éppen koszos volt, ott a szálló garázsában. Nekiindulok, kezdődik a második műszak. Lezajlott az ebéd, a csumi, a közétkeztetés. Elkezdek pénzt számolni, pénzt rakosgatni és pénzt beváltani. Ez külön műsorszám. Megnézem a fogyóeszközkimutatásunkat, mi az, amit be kell szerezni. Elmegyek fogyóeszközt intézni. Poharat, tányért, kést, villát, kanalat, virágot, szalvétát, francia blokkot. Az anyagbeszerzőmnek éppen elég dolgot ad az, hogy az áru bekerüljön az üzletbe. Ennyi belefér a munkaidőmbe, ennyit megtehetek én is. Hétfőn általában moziba szoktam menni. Vannak napok, amikor a gyerekek elé én megyek. Az egyik gitárra jár, a másik karénekre. Vagy értük megyek és viszem őket haza, vagy egyedül hazatéblábolok, akkor egyéb ügyeket intézek. Tervszerű programom naponta az üzletek meglátogatása. Átmegyek a másik boltomba, a harmadikba, a személyzettel beszélek, meghallgatom őket, bajuk van, szabadnapra akar menni, szülni akar, terhes. Sok nővel dolgozom. Cserélni akar, iskolába jár, vizsgája lesz. Elcserélheted, jó, az izékével. Valaki hibát követett el, megnézzük, hogy az a hiba olyan-e, hogy muszáj kirúgni vagy maradhat az üzletben. Ha olyan, hogy el kell küldeni, akkor nekem kell személyzetet keresni. Van egy listám az ajánlkozókról. Pincérnek, konyhalánynak, szakácsnak, segédmunkásnak ajánlkozott. Felveszem a telefont, ha hagyott számot, hogy jöjjön be beszélgetésre, mert esetleg lenne lehetőség, hogy állásba kerüljön nálam. A központból is érkezik mindig valaki. Eltelik úgy a délután, hogy este hét óra van, és tulajdonképpen azonkívül, hogy egy kicsit aktívan pihentem a szaunában, végig pofáztam, tárgyaltam, intéztem. Fél nyolc, nyolc, és már érkezik a váltás. Az a váltás, amelyik reggelig fog dolgozni. Beindítom őket, a vételezésüket, elveszem az előző műszaktól az elszámolásukat, átnézem, megnézem, hogy mi az, ami úgy fogyott ki, hogy éjszakára nem lesz elég, mert olyan is van, hogy éjjel kettőkor elfogy a kenyér, elfogyhat, vagy este kilenckor áramszünet van. Millió olyan probléma, ami miatt nekem mindig résen kell lennem. Ellenőrzés. Másfél-két órára lefoglalja az embert két ellenőr, aki abból él, hogy az öt cent miért 4,2. Két eshetőség van. Az ember megpróbálja meggyőzni őket arról, hogy a pultos nem szándékosan akarta megkárosítani a vevőt, hanem véletlenül, mert meglöttyent az ital, remegett a keze, egy hónapja van a szakmában. Ha nem lehet meggyőzni, akkor el kell vinni a balhét, beírják az ellenőrzési naplóba, és akkor a dolgozóval ki kell

fizettetnem azt az ezer vagy kétezer vagy hány ezer forintot, ami ilyenkor a büntetés. Volt már olyan, hogy valaki megpróbált vizezni, vizet töltött a borba. Azért, hogy az a pénz, a liter bor ára neki megmaradjon. Olyankor kirúgom az üzletből. Tudniillik a magyar ellenőrzési szerveknél a szűk mérés bocsánatos bűn, azzal mindenki megpróbálkozhat, mert az véletlen is lehet. De ha víz kerül valamilyen italba, az szándékos, nem kis szabálysértés, az már majdnem bűncselekmény. Eljárást von maga után, ha tetten érik. Behívják az illetőt a tanács ilyen-olyan osztályára, és ott megkapja a magáét, a pénzbüntetését. Azt eleve kizárom, hogy úgy tűnhessen bármilyen helyzetben is, hogy én írom elő a csalást, vagy én is részesülök belőle. Amikor a dolgozó belép, aláíratok vele egy papírt. Ez úgy szól, hogy a kiadott étel és ital mennyiségéért és minőségéért az azt értékesítő személy a felelős. Egy szakképzett felszolgálónak tudnia kell, hogy egy bélszín Chateaubriand az dupla bélszín, amiből egy darab tizenhét deka, és ha párizsi körettel van, a párizsi köret legalább hétféle. Ha ennél kevesebb, vagy úgy érzi, hogy kevés a mennyiség, ne vigye ki. Szóljon a szakácsnak, hogy én ezt nem viszem ki ennyi pénzért a vendégnek! A pultossal ők ketten osztanak. Neki részesedése van abból, hogy víz kerül a borba vagy a pálinkába. Tudnia kell, hogy a pultos tesz-e bele, mert hiszen azt a pénzt, ami megmarad rajta, együtt fogják elosztani. Tehát, ha a pincér kiviszi az asztalra, az ellenőr elé, akkor ugyanolyan bűnös benne. Evvel biztosítom magam, hogy a saját felelősségükre csinálták, én ebben a buliban nem vagyok benne. Ezt az ellenőr nem köteles elfogadni, de látja rajtam a jó szándékot. Én nem arra inspirálom a dolgozót, hogy lopja meg a vendéget, hanem arra, hogy mosolyogva, a borravalóból próbáljon megélni. Végső soron a cél ez lenne. Magyarország borravalós ország. Nem fizetek pluszt. Nem adok neki fizetést. Neki meg kell tudnia élni a borravalóból és a természetes többletből. Ausztriában ezzel a módszerrel nem lehetne személyzetet találni, mert nem akkora divat a borravaló. Itt két forrása van a pénznek. Vagy olyan jót és olyan jól viszi ki, hogy jelentős borravalóra tesz szert, vagy csal, lop, hazudik. De a legjobb, a legkifizetődőbb, ha mosolyog is, meg csal is. Ez történik. A nívós helyen is, csak itt az ember nem szól, ha tudja is, hogy be van csapva, mert szépet, jót kapott, mit emlékszik arra az étlapra, ami tizenöt perccel az előtt volt a kezében, mikor megrendelte az ételt? Ha mégis emlékszik, akkor a pincérnek el kell vinnie a balhét. Ha kérik az üzletvezetőt, odamegyek és megmondom, hogy a pincér rosszul számolt. Szeretném tudni, hogy mi a kívánsága a vendégnek? Módjában áll a vásárlók könyvében rögzíteni. Módjában áll az ellenőrzési felettes szervekhez fordulni. Vagy módjában áll tudomásul venni, hogy ez az ember egyszer megtévedt, és

esetleg tesz egy kötelező ígéretet, hogy elnézést kér, többet nem fordul elő. Ha nem vagyok ott, akkor a pincérnek magának kell elintéznie. Ha beír a vendég a könyvbe, bejövök, meglátom, először is ellenőrzöm, hogy mi történt. Nagyon sok esetben nincs igaza a vendégnek. Például kér egy bélszínt tükörtojással. Megkapja, mindjárt fizetni is akar, mert siet. Kilencven forint. Kilencven forint? Hát ide hatvan van beírva. Elnézte, egy másik étellel cserélte össze. Nem hatvan, megmutatja neki a pincér, hogy kilencven. Hát én azt a hatvanforintosat akartam! Uram, ezt tetszett rendelni, ezt kell kifizetni. Vigye vissza, és hozza ki azt a hatvanforintost! Egy bélszínt felmelegíteni nem lehet. Ilyen esetben a pincér bekasszírozza a kilencven forintot, néha még keményít is, hogy édesapám, nem kell ilyen helyre járni! Elhangzanak ilyenek. Ha nem tudod megkülönböztetni a bélszínt a sertéshústól, akkor nem kell rendelgetni nyakrafőre! Kárt csinálni. Mert ő leírta a franciablokkra, az árát kérem tőle, tehát ő ragaszkodik az összeghez. Akkor van a dúlás. Meg a panaszkodás, beírás. Azonkívül, hogy egy héten legalább negyvennyolc órát az üzletben kell lennem, köteles vagyok folyamatosan biztosítani megbízott üzletvezetőt, minden műszakban. Ez az én kutyakötelességem. Ennél többre senki nem kötelezhet, ha az üzletmenet egyébként jó. Van olyan vezető, aki nem jár be, a személyzet maga intéz mindent, meglopják, megcsalják, őt is, a vendéget is, nem érdekli, elég neki, ami marad. Én körülbelül tízig még az üzletben időzöm, rendszerint. Van egy esti vendégköröm, van, aki az én kedvemért jön be az étterembe. Vacsorakör, baráti kör, akik megszokták, hogy ha én benn vagyok, akkor azért jobbat kapnak, szebbet kapnak, ők azt hiszik. Pszichológiai ráhatás, mert látják, hogy forgolódom az asztalok között. Jó érzés annak a nem baráti, inkább ismeretségi körnek, amibe beletartoznak vendéglátósok, kisiparosok. Bejárnak, jókat beszélgetnünk üzletről, erről-arról. Kiadom az utasítást a portásnak kiskorúakkal, ittas emberekkel, szakadt emberekkel kapcsolatban. Átmegyek a másik üzletbe, rendszerint bekasszírozom a pénzt, hogy ne tudják kontrollálni, hogy mennyi volt a bevétel, mert ott másfajta elszámoltatási rendszer van. Ott napi ezer forintért dolgoznak, tizenhat órát, mindenki, és én nem akarom, hogy tudják, mennyi pénz gyűlt össze. Mindenkitől a táskájából elkérem a pénzt, ez azt jelenti, hogy nem tudja, mennyi pénzt adott le, kiveszek egy marékkal, fogalma nincs, hogy háromezer, négyezer vagy kétezer-ötszáz, s mivel több ember számol, többtől veszem el, plusz a pultostól. Leveszem a bevétel egy hányadát, ők nem tudják, mennyit, tehát este nem tudják kiszámítani, hogy mennyi plusz pénz maradt rajta, ha esetleg csaltak, loptak vagy akár borravalót mennyit kaptak, mert ők fix fizetésért dolgoznak.

Nem akarom, hogy megszokják, hogy esetleg van lehetőségük két-háromezer forintot kiemelni a kasszából, mert én úgyse tudom meg. Minden másnap dolgoznak, tehát tizenötezer forintért havonta. Ezenkívül az, akinek a nevén van az üzlet, kap tőlem plusz havi jó pár ezer forintot. Nincs differenciálás. Ugyanúgy húz a pultos, a pincér, a szakács. Van könnyebb munka, nehezebb munka. Forognak, cserélgetik egymást. Azok, akik éjszaka tartják a boltot, kevesebben vannak, éjszakára kevesebb személyzet is elég. Ők többletért és borravalóért dolgoznak ebben az üzletben is. Nappal is ezzel kezdtük, de olyan durva szabálytalanságokat fedeztem fel, hogy négy mintavételből négy rossz lett. Mikor érdekelve voltak abban, hogy csaljanak, mert napi 1800 meg 2500 forinttal jártak haza, akkor a forgalmam a felére esett vissza, a nem étel része, ugyankkor hihetetlen mennyiséget adtak el. Felvizezték a juice-t, paradicsompüréből csinálták a ketchupot, egyebekről nem is beszélve., olyan visszaéléseket követtek el, ami miatt be kellett szüntetnem a többletérdekeltségű rendszert. Rossz szájízzel mentek el vendégek, kezdett rossz hírünk lenni. Visszajutott hozzám. Kezdtem gyakrabban ellenőrizni, ismerősöket, barátokat küldözgettem be, és rájöttem, hogy egy-kettő mindig van a műszakban, aki belenyúl a pénzbe., vagy elkezd pancsolni. Most viszont, amikor nem érdeke, mert nekem csinálná, nem magának, nem csinálja. Ezzel szemben megkövetelem, hogy legyen meg az a többlet legalább, ami fedezi a fizetésüket. Hogy a saját eltartásukról gondoskodjanak. Kiszámolom, ők nem látják, de annyira azért bíznak bennem, hogy nem hazudom azt, hogy ők nem termeltek annyit pluszba. És ha azt mondom, hogy ezen a napon nem volt meg annyi, és a következő ilyennél az egész gárdát kirúgom, akkor ők inkább elkezdenek megint ügyeskedni, nem vizezéssel, esetleg mosolyogva, több borravalóval, hogy fedezzék a saját fizetésüket. Én azt akarom, hogy abból a pénzből, ami hozzám befolyik, ne kelljen munkabérre fordítani semmit. Ha ez tartósan nem sikerül, kirúgom őket. Válogathatok az emberekben, sorban állnak. Nemcsak télen, nyáron is. Mert tizenötezer forintot tizenöt napi munkával kevés helyen tudnak megkeresni úgy, hogy a napi étkezésük is biztosítva van, mivel melegkonyhával dolgoznak. És kényelmes. Felajánlottam nekik, hogy lehet napi nyolc órát dolgozni, több pénzért, csak akkor nem lenne tizenöt szabadnapjuk. Egyik nap dolgozik, a másik nap meg mehet strandolni, üdülni. A hivatalos fizetésük havi ezerötszáz, kétezer-kétszáz, ilyesmik. Ez után jár az esztéká. Viszont nem fizetem a Csébjüket[11], mert az mindenkinek az egyéni dolga, hogy mekkora összegre kötötte a vállalattal, nem fizetem ki az olyan összegeket, hogy gyerektartás, OTP-elmaradás, letiltás, ezeket bekasszírozom tőlük. Általában csak az éjszakában vált be a többlet plusz borravalós rendszer. Aztán van más nappalos variáció is. A jutalékos rendszer. A forgalom arányában. Minél

magasabb forgalmat érnek el, annál több a napi fizetésük. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy 1500-2500 forintokkal sétáljanak haza naponta, amikor gyenge volt a forgalmam. Azt csak valamilyen inkorrekt módon érhette el. A nappali forgalmat is fel tudom becsülni, meg az éjszakait is. Dolgoztam magam is benne, vittem az üzletet, ez azt jelenti, hogy tudom, hogy mi átlagosan a reális, amit el lehet érni. Amikor én a jutalékos rendszer összeghatárait megállapítottam, erre a tapasztalatra alapoztam. Ők együttesen érdekeltek abban, hogy elérjék a kívánt forgalmat. Az éjszaka más. Az éjszakások többletre és borravalóra dolgoznak mindegyik üzletemben. Volt már olyan, hogy éjjel egytől reggel négyig ellenőrökkel ültem, mert megzuhant egyik hülyém, ügyeskedett a nagyobb többletért. Ha az ember belegondol, sokféle vendég előfordul az éjszakában, elég sok mindennek vannak kitéve, nők is dolgoznak, férfiak is dolgoznak. Nem bokszbajnokok. A lányok elég csinosak és fiatalok, ajánlatokat tesznek nekik, mocskolódnak. Aki az éjszakában dolgozik, kereshessen jobban. A nappali meló sétagalopp az éjjelhez képest. Nagyobb a védelem. De az ételt a fix fizetéses szakácsom tálalja, a szakács és a konyhalány éjjel is, nappal is fixet kap. Az ételbe nem nyúlhatnak bele, nem érdekük. Ahhoz nagyon össze kell fogniuk, pincérnek, szakácsnak, hogy itt valamit elérjenek, de ha túl sokat ügyeskednek, észreveszem. Végső esetben a forgalmon. Rengeteg ismerős is bejár, akik szólnak, jönnek hozzám. Ezenkívül azt az egész személyzettel tudatosítottam, hogy a vizezést nem tűröm. Az előfordulhat, hogy a vodka nincs pont fél deci, elképzelhető, hogy a korsó sör csak négy és deci, nem fél liter. Előfordulhat, hogy a bor nem nyolcvan forintért, hanem kilencven forintért lesz számolva, mert van mellé egy üveg szóda, amit ásványvíznek számol fel. Vagy előfordulhat, hogy az étel mellé odaír tíz forintot, mert öt szelet kenyér volt, holott én a kenyeret ingyen adom neki. Ez nem frankó, de ilyet úriember ne vegyen észre. Vagy az, hogy az összeadásban téved húsz forintot. Kiviszi a borjúlábat, és külön számolja a tartármártást, pedig a borjúlábhoz oda van írva, hogy tartárral. A külföldi vendégekkel megcsinálják azt, hogy ami körettel együtt van az étlapon, ahhoz külön kifizettetik a köretet. Na de éjjel kettőkor bejön oda egy spicces ember, vagy négykor, örüljön először is, hogy kiszolgálták. Kapott egy kulturált kiszolgálást, jó kaját, zakson, odaszámoltak neki. Nem korrekt, mert a korrekt az lenne, hogy ha spicces, ha józan, ha bármikor jön, ne számoljanak neki többet. De az ételhez nem engedem, hogy hozzányúljanak. Ezt egy húszezer forintos szakács nem kockáztatja meg, mert kirúgom. Volt olyan éjszakás szakácsom, kisebb kvalitású ember, tizenötezer forintos, akinél észrevettem, hogy van bizonyos összefonódás és barátság a pincérrel. A pincért rúgtam ki. Szakácsot nehezebb kapni.

Átlátok sok mindent. Benézek az étterembe, például megállapítom, hogy majdnem tele van. Látom, hogy az egyik asztalnál ezt esznek, azt esznek, amazt esznek, ott van még a levesestányér, nincs leszedve a hamutartó, egy másik asztalnál felálltak, de nincs leszedve a szennyes edény, az új vendégnek a szennyesbe kell beleülni, látom, hogy a kenyeres kosarak üresek, nincs kenyér vágva, a sószórók nincsenek megtöltve, nincs fogvájó, nincs hajtogatva szalvéta, az egyik asztal alá ki van öntve a sör, de nincs feltörölve, a harmadik asztalnál snóbliznak, a negyedik asztalnál étkezés nélkül fogyasztanak italt, amit nem tűrök. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ivósak foglalják el a helyet és a vacsorázó társaságot el kelljen küldenem. Ha ezt látom, olyan is van, hogy befizettetek büntetést a pincérrel. Odatéblábolok a kis franciablokkhoz, amibe le kell írni az ételeket. Megnézem az indigó alatt az utolsó három, négy, öt tételt, a másodpéldányokat, melyek sorszámozta vannak, ugyanaz a számuk, mint a letépett első példányoknak. Az van beírva, hogy kecsege Kárpáti módra. Ez az utolsó tétel. A vendégek az asztaloknál sehol nem esznek kecsegét Kárpáti módra. Megkérdezem, hogy ez mikor ment ki. Jön a vakarózás, hogy ez ahelyett ment ki, hogy olyat kért a vendég, ami nem volt az étlapon, és akkor ő úgy gondolta, hogy ez árban jó helyette. Megkonzultálom a szakáccsal, mert ilyen valóban megeshet, és ha nem igaz, rúgom ki a pincért, mert akkor valami játék volt. Fogta magát, leírt egészen mást. Az indigónak van egy hülye tulajdonsága. Megtehetem azt, hogy lejjebb csúsztatom. Az első példányra leírom, hogy rántott szelet, és ezt a cetlit letépem és odaadom a szakácsnak. A másodpéldányon így nincs semmi. Utána az indigót visszatolom, és az indigóra ezen keresztül a másodpéldányra ráírom azt, hogy egy darab káposztasaláta, kettő forint negyven. Amikor nekem elszámol, az indigós példányokat adja össze. Nyolcvan forint helyett csak kettő-negyvenet számol el. Figyelni kell, mert mindenki mindennel megpróbálkozik. Ezért jó, hogy én alulról jöttem, mert ismerem a trükköket. Ez egy örökös macska-egér harc, ameddig vendéglátóipar lesz Magyarországon, és nem lesznek negyvenezer forintos fix fizetések és nem lesz munkanélküliség, addig ez lesz. Most mi történik? Megfogom a pincért, hogy lopott. Vagy indigós módszerrel, vagy a raktáramból. A húsmennyiségből nem lehet rájönni bizonyos határon alul az indigózásra, hanem abból lehet rájönni, hogy érzem, hogy nagyon sok pénzem fogy a napi vásárlásokra, és a bevételem nem fejlődik fel. De ilyen jövedelmek mellett azt szoktuk mondani mi vendéglátósok, hogy napi kétezer forintot nem szabad észrevenni. Aki ennyit észrevesz, az vagy szarrágó, ez egy kifejezés, vagy nem jó vendéglátós. Ennyit hagyok, nem fogok utánaszaglászni. Nem csinálok naponta leltárt, hogy elloptak-e két kiló húsomat vagy nem, de ha észreveszem, kirúgom. Viszont holnapután másik munkahelyen van. Ha nincs rendőrségi ügye, akkor egy

tisztességtelen felszolgáló egy év alatt ötven munkahelyet is megjárhat, amiből három helyre lesz csak bejelentve. Nem megy velük cselédkönyv, nem meri a magyar állam megcsinálni, hogy a tisztességtelenül dolgozóknak azt mondja, hogy kérem, nincs munka az ön számára! Egy-egy vendéglátóipari vállalatnak több száz üzlete van, szerződéses, nem szerződéses. Ezek a dolgozók a vállalat alkalmazottai, a vállalat köteles elhelyezni őket, én meg se tudom esetleg, hová. Abban szabad kezem van, hogy kirúgjak valakit, de abban, hogy beleszóljak az elhelyezkedésébe, abban nincs. Hat nap a felmondási idő. Ez kiszolgáltatottság, de a dolgozók korábban visszaéltek azzal, hogy nem lehetett őket ilyen hamar kirúgni. Nekem a vállalaton keresztül háromszor fel kellett szólítanom például valakit, aki nem jelent meg a munkahelyén, hogy jöjjön már be, legyen szíves! A vállalat írásban felszólította az ilyet, háromszor! Hibás gyakorlat volt. Ma Magyarországon csak az a fontos, hogy valami be legyen írva munkahelyként a személyi igazolványba. Az azért nem megoldás, hogy egy dolgozó belép, egy napot eltölt, majd lemegy a Balatonra nyaralni, esetleg lopott pénzből, ha a rendőrség igazoltatja, odaadja az igazolványát, és be van írva, hogy ilyen meg olyan vendéglátóipari vállalat. Nekem nincs módomban több embert felvenni, mert meg van határozva, nehogy kapitalisták legyünk, nincs keretem, létszámkeretem, nincs lehetőségem arra, hogy ha három ember ezt megcsinálja velem, védekezzem. Mert másik kettőt esetleg én rúgok ki, mert alkalmatlan, és kérem, hogy lépjen ki. Nem lép ki. Nem ment be a központba kilépni. Most majd kezdjen velük a vállalat, amit akar. És könnyebben kapok embert, mint egy állami üzlet vezetője. Mert többet fizetek. Egy konyhalány az állami helyen kap kétezer-nyolcszáz forintot, megvan mellé a kajája. Hozzám eljön hatezerért, nyolcezerért, tízezerért, de ha meghallja, hogy tizenkettő, akkor még a kezemet is megcsókolja. Nem véletlenül vannak hosszú ideig nálam. Ezért. Hogy ne kelljen ide-oda kapkodnom, másokat túlóráztatnom. Megéri. Ilyen pénzért már lehetnek elvárásaim. Az állami boltban fogja magát, a konyharuhát odacsapja a földhöz, és azt mondja, hogy már bocsánatot kérek, én ide betanított szakácsnak jöttem, nem azért, hogy felmossam a konyhát! Akkor ott azt felelhetik neki, hogy igaza van, de próbálja megcsinálni, majd kap egy kis plusz pénzt a takarítási pótlékból! A rosseb aki megcsinálja hétszázhúsz forintért, amit négyfelé kell elosztani egy hónapban! Én annyit fizetek, hogy úgy viselkedik, ahogy az üzletmenet megkívánja. Ha mosni kell, mos. Azt mondom a betanított szakácsomnak, tizenkétezer forint mellett, hogy kérem szépen, az a helyzet, hogy eldugult a vécé, a takarítónőnk már elment, tessék olyan drága lenni kimenni a vendégvécét rendbe hozni! Engem az sem érdekel, ha elhányja magát közben. Húzza fel a gumikesztyűt, hozza rendbe! És ő ezért a pénzért megteszi, zokszó nélkül. Mert elmehet állami üzletbe, ahol nem kell megtennie ezt,

háromezerért. Nálam mindent meg kell csinálni. És nem egy el betegállományba, mert tudja, hogy akkor csak a hivatalos fizetése utáni táppénzt fizetik. Az állami helyekről hónapokig elmehet, mert olyan mindegy, hogy háromezer forintot kap, és szétszakad egy harminc-negyven fok meleg konyhában, vagy pedig 1800 forint táppénzt kap, és kinn van a strandon. Nincs akkora különbség. Vagy elvállal közben feketén más munkát nagyobb pénzért. Éjszaka bolyongok. Egy héten általában ötször nem megyek haza. Általában hajnalig. Elcsábulok. Bemegyek egy szerződéses haver üzletébe, akiről tudom, hogy nappal alszik, éjszaka benn van, leülünk, whiskyzünk és szidjuk a személyzetet. Megszoktam, hogy egy héten egyszer vagy kétszer alszom végig az éjszakát. Vagy alszom szaunázás után. Tudom, hogy ez nem egy életmód, de valamiért csinálom. Ezért a jövedelemért. Ezenkívül vannak csajok, barátok, dumapartik, iszákosságok, nagy részegségek, de a gondolataim mindig visszatérnek az üzletre, s van úgy, hogy fogom magam, bárhonnan kiszakadok, újra megjelenek az üzleteimben. Éjszaka már csak azért sem lehet a jutalékos rendszert alkalmazni, mert ha visszaesik a forgalom, nem tudnám eltartani őket. Megtörténik, hogy éjszaka kisebb forgalom jön össze, mint nappal. Vérszemet kaptak az emberek. Az volt a problémám, hogy a forgalom után megkapták a százalékot, de ők a borravalókból és többletből is elloptak. Ennél a szisztémánál minden pénzt az utolsó fillérig le kell adniuk, és én ebből x összeget utalok naponta. Volt, hogy kétezer-ötszáz forintot adtam, ha felvitték a forgalmat harmincezer fölé. Fejenként kapták. Én már harmincezer-egy forintnál kifizettem nekik ezt, mert csak annyit adtak le, hogy ennyi kijöjjön, de én tudtam, hogy többet csináltak. Röhögve eltettek még kétszer-kétezer forintot. Magyarul aznap négyezerötszázzal mentek haza. Hogy ellenőrizzem őket éjszaka? Legyek benn egész éjjel? Éjjel-nappal? Mindennap bugyira vetkőztessem őket, hogy mennyi pénzt viszel haza? Vagy reggel benyögi, hogy azért van nála, mert hozott este magával kétezer váltópénzt. Honnan tudom, hogy igaz-e? Minden este ott kellene ülnöm, ha esik, ha fúj, hogy mutassa meg. Azt is megteheti, hogy bejön kétezer forinttal, leviszi az öltözőbe, és a végén úgy tesz, mintha még az a kettő lenne nála. Éhesek az emberek. Ezer módja van a lopásnak. Azért vannak a személyi változtatások állandóan, hogy ezek ne fordulhassanak elő, illetve ha előfordul, a következő pali vagy akivel együtt dolgozik az illető, az látja, hogy rá is az vár, hogy kirúgódik. Előbb-utóbb kirúgatják magukat. Attól a perctől fogva, hogy a forgalomnövekedés miatt kikerültem a közvetlen

munkából meg más üzletekbe is belementem, nem tudom őket úgy ellenőrizni. Akkor tudnék ellenőrizni, ha a feleségem nappal számolna, este nyolctól pedig, éjszaka, én számolnék. Mint fizetőpincér. Elképzelhető, hogy nem újítom meg öt év után a szerződésemet, s foglalkozom a gondolattal, hogy az utolsó évben újra beállok, hogy megfelelő mennyiségű pénzt halmozhassak fel, ami ugye természetes, mert szeretnék úgy végezni, hogy nyereséggel, bőséges nyereséggel, és én azt, hogy házat építek, kocsit veszek, nem tekintem nyereségnek. Bár nem volt előtte, de mindenképpen készpénzzel szeretnék rendelkezni. Készpénztőkével, minél többel. Elképzelhető, hogy az utolsó évre beállok. És hetente egy napot zárva tartok. Biztos, hogy jobban járok vele, hogy egy szünnappal mindennap tizenkét órát végigdolgozom és a feleségem is. Egy csomó gonddal kevesebb lesz! És leredukálhatom a személyzetet. Senkinek nem elég a pénz. Az az igazság, hogy a vendéglátóipar meg van fertőzve azzal, hogy itt nagy pénzek forognak. Legjobb lenne tulajdonképpen vidékieket alkalmazni. Ott még azért van becsülete a teapénznek. Vagy pedig olyan embereket találni, akik eddig keveset kerestek, mert az meg tudja becsülni a tíz-tizenkétezer forintját. Vagy a tizenötöt. Nagy a rizikó, mert ilyen étlap mellé mondjuk egy vasesztergályost beállítani, hogy szervírozza a homárt, elég nehéz. Meg lehet tanulni. Volt már rá precedens. Háromezerkétszáz forint volt a fizetése, és kétezer az albérlete. Egyszerűen nem tudta eltartani magát. Elvégzett egy egyetemet, szerette, amit csinált. Sírva jött el a munkahelyéről. De nálam tizenötöt keres tizenöt napi munkával. Tehát eljön. Emlékezetes trükk volt, amikor dupla étlappal dolgoztak. Akkor még nem ez a kivitelezésű, igényes étlap ment, hanem csak gépelt. Az egyik bement az irodába, gépelt egy másik étlapot, ugyanolyat, csak más árakkal. Drágábbal. Amikor a vendég kérte, ezt adta oda neki. Ellenőr jött. Miért ennyi a számla? Akkor elővette az étlapot az én aláírásommal, hogy ennyi az ára, az étlapon ennyi van. Az üzletvezető ugye éjszaka nem volt benn, tehát kalkulációt se tudott mutatni. Ezzel el volt intézve. Egyszer megtaláltam az étlapját. Harmincszázalékos, negyvenszázalékos áremelések voltak. A szép étlap gyakorlati célja, hogy ezt nem tudják hamisítani. Volt olyan pincérem, aki tíz forintért adott egy pohár szódát. Mert az szabadáras, ennyit megtanultak ők is. A nyolcforintos kávémat tizenkettőért adták, meg húszért éjszaka, mert az is szabadáras. Nem lehet vele megbukni. Annyiért adja az üzlet, amennyiért akarja. Az más, hogy én kiírtam nagy táblákra. Letakarták. Csináltattam táblát, hogy egy korsó sör ennyi. Esti váltáskor mindig megfordították, és megmagyarázták a vendégnek, hogy most éjszakai ár van. Ilyenért is kirúgás jár. De van portás. Az

leadja a drótot nekik, hogy jön a főnök! Ha felbukkanok. Abban a pillanatban, ha meglátja a kocsimat. Egy mozdulattal visszafordították. Nyitva volt a raktáram, mert nyitva tartottam, mivel a szakácsnak is le kellett járni, sört csapolni is le kellett járni, szénsavpalackot cserélni. Vételezés nélkül, anélkül, hogy elszámolási kötelezett lett volna az az áru, felhozták, és saját zsebre elosztották. Nem tudták, hogy én időnként leltározom saját magam. Hogy mindig megszámolom a rekeszeket is. Bebizonyítottam nekik, hogy loptak. Feltették a kezüket, megadták magukat. Az utolsó pillanatig védekeznek, tagadnak. Ezerféle próbálkozás van, olyan is, amit nehezebb bebizonyítani. Például a behozott árut. Behoz magával egy üveg vodkát. A táskájában. Megveszi nyolcvannyolcért. Fél liter vodka az tíz féldeci. A nyolcvannyolc forintjából csinál kétszázötvenet. Ha két üveget hoz be, kétszer annyit. Egy liter vodkát simán el tud adni egy éjszaka, észrevétlenül, mert a többszöröse fogy egy-egy éjszaka, csak vodkából. Semmi mást nem kell csinálnia, csak eladni. A behozott vodkát azt megsúgták. Valaki közülük, aki maximálisan a lekötelezettem volt. Lekötelezem vagy anyagilag, vagy segítem valamivel. Néha nem kell megfizetni, mert van olyan, aki azt mondja, hogy az ő állása sokkal fontosabb annál, hogy egy-két nyikhaj pincér miatt olyan helyzetbe kerüljek esetleg, hogy fizetésképtelenné váljak. Nekik addig van jó pénzük, ameddig viszem a dolgot az állammal szemben. Ha egy-két renitens alak tönkreteszi a renomémat, akkor nem tudok fizetést adni. Érdeke, hogy vigyázzon az én pénzemre is. Ilyen is van köztük. Például a konyhásnak érdeke. Akinek a szeme előtt zajlanak a dolgok. Hol fog ő konyhalányként tizenkétezret keresni? Vagy a szakács húszezret. Tehát odafigyelnek. Az éjszakában jobban előfordulnak összefonódások. Azt szétrobbantom. A szakács éjjel is fix fizetéses. Érdekkülönbségnek látszik, de érdekközösség lesz belőle, ha beveszik a szakácsot is. Azt mondják neki, hogy engedj ki kétezer forint értékű ételt blokk nélkül, kapsz belőle ezret. A konyhát tudom a legkevésbé felmérni. Azt, hogy mindennap átszámoljam, hogy milyen húsból mennyi szelet jön ki, hány kiló liszt kell rántáshoz, mennyi panírhoz mennyi, azt lehetetlenség megoldani. Leltározó csoport kellene hozzá napról napra. Globálisan próbálom átlátni. Tehát a beérkezett áru értéke x forint volt, ezt felszorzom az én kis haszonkulcsommal, kijön egy összeg, és az ételbevételnek ezt durván ki kell adnia. Van eltérés, mert például a közétkeztetésre ha nem is fizetünk rá, azon nem keresünk. A személyzet is étkezik ingyen és bérmentve. Naponta egyszer ehet. De számtalanszor látom, hogy tojásrántottát sütögetnek nekik a szakácsok reggelire, mert „nem ettem még semmit, nem vacsoráztam”, mondja az éjszakás. Ki tudja ellenőrizni? Vagy a reggeles úgy kezdi, hogy bejön, és nem a placc feltöltésével foglalkozik, hanem nekiáll hemendekszet enni, és amikor kérdezem, hogy mi az, hogy hemendeksz? Mire fel? Uzsonna nem? Tízórai

ebéd, vacsora, minden lesz? Nem, ő nem szokott napközben enni. Déli tizenkettőkor meglátom, hogy kajálja a csülkös bablevest. Akkor megkérdezem tőle, ez nem szeretetotthon, hogyan van végül is? Hozzál magaddal elemózsiát, ha nagyon éhes vagy, ebből a pénzből, amit keresel, jut rá! Hümmög-hámog, és valószínűleg valami rettenetes büdös zsugorinak tart, aki milyen! Aki még ilyen semmiségekért is szól. Pedig az az én pénzemen vásárolt sonka, az én pénzemen vásárolt tojás, és az én általam fizetett szakács süti neki az én zsírommal, az én serpenyőmben, és az én gázomat használja! Ráadásul a munkaidejében nem nekem dolgozik, hanem ül és kajálgat, pedig én fizetem. Az ilyenért figyelmeztetés jár. Tudomásul kell vennie, hogy duzzogok. Van, akivel kedveljük egymást, van, akivel utáljuk egymást, van, akit csak elviselek. Van, akinek kiáll a szekere rúdja, és tudja, hogy úgyis lapáton van. Ez a legveszélyesebb, mert még utoljára le akarja rabolni a boltot. De hát ezekre nagyon odafigyelek. Ha azt mondom valakinek, hogy két botlásod volt, kapsz még egy harmadik lehetőséget, annak tudnia kell, hogy megér-e ez az állás neki annyit, hogy ne próbálkozzon, vagy mégis mindenáron erőlteti. Nekem nem baráti viszonyban kell lennem velük, én az üzlet vezetője vagyok és az anyagi felelőse. Kiírom a nevemet, adom a nevemet. Kitalálok mindenfélét, és úgy találom ki, hogy ne csak a pénzemet termeljék, hanem annak a helynek hangulata, közege legyen. Minden üzletvezető álma az, hogy tisztességes emberekkel dolgozzon együtt, akik nemcsak pénzért, hanem munkaszeretetből is csinálják, amit csinálnak. Amikor felelősségre vonok valakit, egyúttal magam is felelősséget vállalok azért, amit mondtam, nincs elkeseredett vita, ő próbálja védeni az álláspontját, tagadni próbál. Én következetesen bebizonyítom, hogy tudom, amit tudok. És akkor ő hiába érvel meg vitatkozik, el kell mennie. Nem alkalmas arra, hogy ebben a közegben partner legyen. Családos, nős, férjezett emberekkel dolgozom együtt, komoly emberekkel. Felelősségteljes, felelősségtudatú emberek. Természetesen mindig akad egy-két link és nyikhaj, szédelgő, kóborgó, alkoholista, aki becsöppen a társaságba. Van úgy, hogy maguk golyózzák ki, mert azért nem annyira labilis munkahelyzet ez, hogy jönnek-mennek az emberek. A látszat az, mert valóban kinn a pályán, a placcon változnak az emberek. Az a legalkalmasabb arra, hogy megbukjanak. Vagy nálam, vagy ellenőrnél. A pincérek. Természetes, hogy van mozgás. Nem hiszem, hogy túl sűrűn cserélném a személyzetet, bár van egy olyan felfogás, metódus, hogy kéthárom havonta jobb kicserélni az ilyen ligő-lógó pincéreket. Majdnem félhivatalos állásfoglalás ez üzletvezetői berkekben. Régen a békeidőkben az ember azért járt bizonyos helyekre, mert a törzspincére, a Józsikám vagy

Bandikám szolgálta ki. Amikor bejött a vendég az ajtón, az már ment is leadni a rendelést, tudta, hogy kevés szódával kéri a kisfröccsöt, és hidegen szereti a borjúpaprikás mellé a nokedlit. A három hónap nagyon rövid. Régen olyan státusza volt egy pincérnek, hogy egy nagyon jó főpincér megkaphatta az üzlet tulajdonosától a pékáru árusítási jogát. Ez azt jelentette, hogy saját maga fogadhatta fel a kenyereslányt, a pikolófiút, ő maga vette meg a mindig ropogós, meleg zsömléket meg a friss pogácsát. Az ő privilégiuma volt. Kialakíthatta a tulajdonos engedélyével. Na, de akkoriban egy főpincérnek kauciót kellett letennie. A több nyelven beszélő főúr, mert akkor még főúr volt, bement jelentkezni, és esetleg egy jó állású hivatalnok többhavi fizetésének megfelelő összeget le kellett tennie. Hogyha, mivel a fizetőtáska a kezében volt, vagy elszámolni nem tud, vagy valamilyen más negatív anyagi konzekvenciák merülnek fel, akkor a kauciója ugorjon. Most semmivel nem tudom védeni magam. Például nagyon sokféle külföldi likőrrel dolgozom. Este meg reggel is lusták az összes likőrt átmérni. Az éjszakás tudja, hogy két féldecit eladott a kiwilikőrből, lehet, hogy négyet adott el, csak már nem emlékszik, de azt mondja a reggelesnek, te, hagyd úgy, majd este ugyanúgy átveszem tőled, nem tudom, kettőt vagy hármat adtam el, majd lestandoljuk! Aztán nem standolják le. Elfelejtik. Eltelnek a hetek, a hónapok. Három hónap alatt tizenhétezer forint pulthiány volt, amire úgy derült fény, hogy egyszer egy új embert vettem fel, délelőttöst, és az nem volt hajlandó átvenni úgy, hogy ne mérje át. Mondták neki, hogy hagyd már a francba, sietünk, reggel van, tizenkét órai meló után, éjszaka rumli volt, bunyó volt, ki foglalkozik most a likőrökkel! Ő nem veszi át! Akkor nem lép fel, ő anyagilag felelős a pultért. Elkezdte átméricskélni, és kiderült, hogy hat liter rövid italom hiányzik, három liter külföldi konyakom hiányzik, miegymás. Kiszámoltuk, osztottunk, szoroztunk, tizenhétezer forint. Csak a pénz egy részét tudtam visszaszerezni.. Mert először is, akinek azt mondtam, hogy hozzon be háromezer-ötszáz forintot, annyi esik rá, az másnap nem jött be dolgozni. Saját magát kirúgta. A másiknak már megvolt a felmondólevele, ő aznap végzett. A harmadikat kirúgtam, dirrel-dúrral behozott háromezer-ötszáz forintot. Így is, úgy is repült, de behozta, mert esetleg tartott attól, hogy utánanyúlok. Ha a következő üzletéből felhívnak telefonon, hogy te, itt van nálam ez a Józsi, tudom, hogy nálad dolgozott, mi volt ezzel? És én csak annyit mondok, hogy semmi, csak benne volt tizenhétezer forint sikkasztásban. Ha kifizeti a pénzt, akkor azt mondom, hogy más oka volt. Végső soron ő a jóhiszeműségét bizonyította. Azt a pénzt, amit egyszer eltett, behozza. Én is telefonálgatok, ha valaki jelentkezik. Van olyan, hogy szólnak, hogy vigyázz, az egy életveszélyes pali! Van, amikor senki nem szól semmit.

Felvettem egy pincért, aki szállodában volt, évek óta egy helyen, több nyelven beszélt, magas, jó kiállású, jó képességű gyerek volt, nagy dumával. Sokat beszélt, harsányan. Mondom, majd lecsitítom egy kicsit, jöjjön. Minden főnökével jó viszonyban voltam. Kérdeztem, mi van. Te, aranyos, rendes gyerek ez! Ő azt mondta, azért jött el, mert túl sok főnöke volt. Mindenki dirigál nekik, ott állnak a hátuk mögött, hát persze, hogy amikor pang az üzlet, nincs turista a szállodában, akkor mint a messiást, úgy várják, hogy bejöjjön valami külföldi asztal, legalább egy, ami jó, nemcsak félpanziós reggeliző vendégek, hanem utcáról jövők. Azokat egy kicsit meg lehet kaszálni, és akkor van pénz. De ha nem jön be ez az asztal, akkor aznap reggel öt órakor kelt, hat órakor már terített, hét órakor már elkezdte reggeliztetni a négyszázötven fős orosz csoportot. Szovjet, lengyel, román, borravaló semmi, bónnal fizetnek, amivel neki el kell számolni. Aztán kezdődik az ebéd, ami úgy néz ki, hogy tíz órakor, amikor lement a reggeli, lerámolja a reggeliasztalt, elkezdi megteríteni az ebédlőasztalt, megint lejönnek ugyanazok, más vendég nincs. És fillérekért dolgozik, csak a fizetésért. Én elhittem neki, hogy ezért akart eljönni. Felvettem. Hamar kiderült, hogy minden disznóságban benne van, sőt kezdeményező. Most már a raktárba nem jutnak be. Nem tudom, hogy be mernek-e hozni kintról italt, remélem, hogy nem. Próbálkozhatnak olyannal, hogy vizeznek. Ha annyira rá akarnak menni a pénzre. Nekem nincs módom fokolni. Megtehetném azt, hogy kitöltök az eredetiből és az övéké mellé teszem, hogy mi a véleményetek? Szóval eléggé összetett, bonyolult feladat, ezért az ideálom, hogy megteremtsem azt az üzletet, amiben a családtagjaimmal dolgozom. Vagy megteremtem azt az üzletet, amit bérbe kiadok valakinek, és vállaljon minden felelősséget, adjon x összeget. Ahogy most velem csinálja a vállalat, hogy semmiért lekaszál.

7.

Nem tudom mennyi a sok pénz. Amikor az ember a zsebébe nyúl, elővesz háromszázezer forintot, és fogja magát, elkölti? Meg szokták gondolni, háromszázezer forinttal nem dobálóznak az emberek. Ha el tudok költeni úgy háromszázezer forintot, hogy semmiféle anyagi megrázkódtatás nem ér emellett, érzem, hogy jól állok. Tizenegy évi házasság alatt tízezer forintot sem tudtam betenni soha a takarékba. Soha nem volt tízezer forintom. Volt öt, nyolc, volt húsz meg ötven is, de hogy tízezer annyira ne kellett volna, hogy az a takarékban hadd álljon, olyan nem volt. Ebben az évben elköltöttem több mint hatmillió forintot. Az elköltés nem azt jelenti, hogy fizetést adtam meg egyéb beruházásra ment, az üzletekbe. Elköltöttem. Mind magamra költöttem meg a családomra. A ház, a kocsi, a Kanári út és a többi. Az újabb balatoni üzlet megvétele. Az benne van. Most fogalmam nincs, hogy mennyi készpénzem van otthon, mert nem számoltam meg, hogy mennyi van a páncélszekrényemben, vagy mennyi van a páncélkazettámban az üzletben. Vagy hogy mennyi pénzem van kinn. Ilyen körülmények között két hete kölcsön tudtam adni a barátomnak kétszázezer forintot, egy másik tartozik, mondtam, hogy jó, ráér a százezer forintja. Vannak kinn öt-tízezer forintjaim, és nem jönnek vele. Úgy érzem, nem tudom, mennyi a sok. Ha lenne most nálam egymillió készpénzben, el tudnám költeni azonnal. Két nap alatt elköltöttem félmillió forintot bútorra meg francokra. Megvettem egy álom, fehér bőrgarnitúrát. Már egy éve készülök rá, hogy megyünk, költözünk a házba, és egy barátomtól megvettem egy meggyszínű bőrgarnitúrát, ötvenezer forintért. Az egész elképzelés, az egész nappali ehhez lett tervezve. A gyerekeknek a fenti nappaliba is kellett volna valami garnitúra, és a kétségbeesés, hogy olyan trágya garnitúrákat lehet kapni, hogy azt be nem rakom a lakásomba, azt a húzást léptette meg velem, hogy megláttam ezt a fehér, csontfehér, csodálatos bőrgarnitúrát, és azt mondtam, megveszem ezt magunknak a lenti nappaliba, és a saját bőrgarnitúránkat feladjuk a gyerekeknek a fentibe, akkor ott is van egy komoly darab. És a feleségem, aki egy nagyon rossz szóval élve, szarrágó, mert ő minden fillért meggondol, nem a nagyvonalúságáról híres, egy szót nem szólt, hogy elköltök még hetvenezer forintot. Annyira érezte, hogy ez stílusban illik. És a nem tudom, hányadik

lakberendezési boltban sem kaptunk a gyerekeknek megfelelő ülőgarnitúrát. Elmentem a bútoráruházba, ahol van lakberendezési tanácsadás, tárgyaltam egy lakberendező úrral. Joviális, aranyoskodó volt, elmondtam az elképeléseimet. Mikor találkozhatnánk? Déli tizenkettőkor. Hát akkor menjünk ki a házhoz, és a nyers állapotban lévő háznál, ahol nem volt még burkolat, de már fehéredtek a falak. Látszottak a körvonalak meg a boltívek, minden szobáról helyszínrajzot készített, a felső szintről, szuterénról. Mi az elképzelés? Mondtam, hogy ide nappalit, oda könyvtárszobát szeretnénk, ez lesz a hálónk, ez egy fürdőszoba, az lesz a bár, lenn a szauna mellett, fenn a gyerekeknek háló, nappali, ilyen-olyan. Jó. Találkozzunk három nap múlva. Meg is tervezte, látszott. Pauszpapírra lerajzolta, hogy ide képzelt egy szekrényt, oda egy íróasztalt, ide ezt, oda azt, és neki nagy anyagismerete volt, tehát a bútoroknak a nevét is mellé írta. Körülbelül félórai beszélgetés után azt volt a benyomásom, hogy a pali talán valami koncessziót kap, mert mindenáron egy gyár bútoraira akart rábeszélni, holott közöltem vele, hogy utálom a koloniált, nem bírom elviselni. Nem tudom, miért, nem tetszik a koloniál. Aki igazán gazdag, az vagy vegyen modern bútort magának, vagy vegye meg a barokk, biedermeier, drága, intarziás, eredeti bútorokat. Nekem az, hogy egy sima szekrény oldalába betesznek két kanyart, nem jó. A pali kért kétezer forintot az azt hiszem, díjmentes tanácsadásért, de hát rajzolt érte, mondta, hogy a tiszteletdíjam, a fáradtságomért, és nagyon sok mindent el tudok intézni, majd megsürgetem. Meg is sürgette az előszobafalam, három nap múlva kaptam a táviratot, hogy azért az egy darabért, ami volt, mehetek. Segített előjegyzésben elintézni a gyerekeknek a szobagarnitúrát. Száztízezer forintért vettük, azonos színű, de más-más elrendezésű. Csodálatos a bútor, de annyira hátra vagyunk besorolva, hogy majd megőrülök tőle! A gyerekek máris imádják a házat, de nagyon elkeseredtettek. A régi két ágyuk összetolva az egyik szobában, a ruháik kipakolva a másik szobában. Nincs egy szekrényük még. Nincs, ahova a tanszereiket pakolják. Egy íróasztal maradt a két íróasztalból, mert az egyiket elajándékoztuk, azt hittük, hogy gyorsabban jön ez a bútor. Felváltva tanulnak, felváltva írnak, ha írnivalójuk van, vagy a földre hasalva írnak. Bőrgarnitúrájuk van, mégis kisemmizve érzik magukat. Nem tudjuk megsürgetni a bútorokat semmilyen ráhatással. Nincs. Először is drága a bútor nálunk. Drágállom, igaz, hogy nagy tereket kellett berendeznem, de ha egy kétszoba-összkomfortos lakást kell berendezni átlagfizetésből, az is borzasztó, még a kiugró átlagból is. Szoktam ilyenekre gondolni. Soha nem tudhatjuk, mikor kerülünk újra ilyen helyzetbe mi is. Nézem a bútorárakat, és kiszámítom, hogy egy munkásnak a hathavi fizetése. Három

darab valami. Valószínűleg az számíttatja ki velem, hogy annyi ideig szegénységben éltem, és nekem is voltak vágyaim, mikor elmentem egy bútoráruház mellett. Ilyenkor nem azt érzem, hogy van pénzem, hanem azt, hogy ha nem lenne, borzasztó drága lenne minden. Ezért aztán esztelenségben nem veszek részt. Kezembe vettem az ügyet, elkezdtem színházi szemmel nézni. Rájöttem, hogy ide nem lakberendező kell, hanem díszlettervező. Az egész közeg, amiben élek, olyan nekem, mint egy színház. Számomra annyira idegen, hogy most mondhatom, hogy megyek a házamba. Azt se tudom, hogy mondjam, hogy hazamegyek. Hol laksz? Mit mondjak? A villámban? Tulajdonképpen az. Egy hófehér, cseréptetejű villa, óriási telekkel, nagy garázsokkal, hófehér mediterrán kerítéssel. Most mit mondjak, hova megyek? Megyek a kéglimbe? Már nem mondhatom, mert a kégli az mindig valami pici lukat jelent. Kastélynak nem kastély, kúriának nem kúria. Tehát tulajdonképpen annyira megdöbbent engem is, hogy ott lakunk, hogy a feleségemmel állunk a szoba közepén. Nézünk. Ő egy földszintes, vályogból épült parasztházban lakott gyerekkorában, ahol volt egy szoba, egy konyha, egy nyári konyha meg a cipészműhely. Állunk a szoba közepén, és ugrálni kezdünk, mint az óvodások. Ugrálunk, röhögünk, ütögetjük egymást, lökdössük egymást, meg cukkoljuk egymást, hogy na, most már kirúghatsz, most már elmehetek, albérletbe két tizenhat éves lánnyal. Annyira felfoghatatlan számunkra, hogy idáig eljutottunk, annyira mámorító dolog. És érdekes, nekem csak a szerzésig izgalmas valami, utána elhanyagolom, nem törődöm vele. Két hétig otthon voltam, de egy seprűt nem fogtam meg. Ha nehéz volt valami, odébb raktam, vagy amit nem szeretek, csavarhúzóval összeszereltem a szekrényeket. De már kezd nem érdekelni. Az ember annak idején, amikor ült egy ütött-kopott autóban, a kurva életbe! Ha kicserélhetném egy jóra! Elképzelte, hogy locsolgatná, tisztogatná meg porszívózná, szilikonnal fényezné. Itt vagyok a csuda autómmal, és mint a trágyadomb, úgy néz ki. Ha a szállodában nem mosnák le, megenné a koszt, én hozzá nem nyúlnék! Az első ülések támláján hátul zsebek vannak. Mióta megvettem, nem kotortam bele. Most fedeztem fel, hogy van benne egy fél doboz cigaretta, amit a srácnak, aki behozta a kocsit, valamelyik csaja dughatott bele Németországban. Találtam német gyufát is. A feleségem úgy oldja meg, hogy nem cserél kocsit. Nagyon jó álca egy régi autó, ha kérdezik az iskolában, hogy milyen kocsival hozott az anyukád. Védekezés. Nem tartok lakásszentelőt. Lesz meghívott vendég, egy-kettő, belső, bizalmas

barát, de a jóakaróim mind azt mondták, ne tartsak lakásszentelőt. Nem kell, hogy ennek híre menjen. Most fű alatt kell élni. Terveztem, mégse. Nyáron majd szeretnék kis kerti bulikat tartani, azokat nagyon hangulatosnak találnám, egy kis sütögetés, jó dumaparti. Fél mindenki. Egy barátom nem mert piros palát venni, csak szürkét a most tatarozott házára, mert az nem annyira feltűnő. Ér pár milliót a ház. A piros szín, hogy piros teteje van az új fehér háznak, az olyan irritáló annak, akinek ez nincs vagy nem jutott, hogy feljelentgetik az embert, névtelenül. Miből telik ennek arra? Névtelen feljelentések tucatjai jönnek ellenem is. Magyar betegség. Nem az érdekli a másikat, hogy én mire jutok, hanem hogy minél kevesebb legyen a másiknak, hogy minél rosszabb legyen neki. Azelőtt azon bánkódtak, hogy nem lehet ebben az országban semmit se kitalálni, semmit se csinálni, semmire se vállalkozni, most már ha látnak valakit, aki csinálja, akkor elkezdik azért szidni, hogy miért csinálja. Vagyis a következményéért, hogyha valami jobban megy. Először elkezdtek örülni, hogy végre nyílnak jobb éttermek, gyerünk befelé! Most meg már azt nézik, hogy kié az, hogy él. Itt is egyre gyakoribb, hogy a betörők kinézik előre az embert. Nálunk sincs még biztonsági berendezés, már tervbe van véve, hogy egy elektromérnök ultrahangos riasztót szerel fel szirénával. Nem azért vettem az óriási kutyát se, mert státuszszimbólum meg fehér, hanem azért, mert ez tényleg egy őrző-védő fajta, s viszem iskolába. Egyelőre nyal-fal mindenkit, esze ágában sincs rablót fogni. Akkora lesz, mint egy medve. Óriási állkapoccsal, félelmetes külsővel máris, de hát olyan jámbor, hogy vadíttatni viszem. Telefonon megkérdezték, hogy mi a célja vele. Házőrző kutya lesz. És támadásra is kiképezzük? Mert akkor egy kicsit drágább. Mondom, csak támadásra kell kiképezni! Szépnek elég szép. A tipikus házőrző kutya beengedi a rablót, megfogja, vagy mellé kucorodik, és nem ereszti el. A támadó kutya az széttépi. Az harcol a gazdájáért. Ez természetes, nekem vannak heteim, amikor nem vagyok otthon, nem engedem, hogy a családom nőtagjai védelem nélkül legyenek fenn a hegyoldalban. A kerítésen át lehet mászni. És eltűnni az óriási kertben. Egy negyven négyzetméteres terasz meg egy száz négyzetméteres úszómedence elfért a ház mellé. És még egy teniszpálya elfér. Nem tudom, hogy a szabvány pályát meg lehet-e csinálni, a méretekkel vannak differenciáim, mert a pályán kívül valahány méternek kell még lennie, hogy megfeleljen a szabványnak. És ez, azt hiszem, ahhoz rövid. Ha más nem megy, egy minigolfpályát kiépíttetek. Az utóbbi két évben húsz kilót magamra szedtem. Pedig nem eszem sokat. Az ital, a tömény szesz inkább. Rengeteg kalória van a whiskyben.

Ha Amerikában egy embernek sikerül valami, befut, akkor azt a többiek elismerik, befogadják, ott az újgazdag fogalma nem ismert, mert náluk minden gazdag újgazdag. Nagyon kevés ember születik a jóba bele, kevés Rockefeller meg Rothschild van, texasi olajlelőhelyek sincsenek, újak, hogy valaki beüt csákánnyal a telke közepén, s onnan olaj fakad, s hirtelen egyik napról a másikra milliomos lesz. Aki gazdag lesz Amerikában, az vagy nagyon ért valamihez, vagy nagyon ügyes üzletember, jól forgatja a pénzt, vagy szélhámos, de mindenképpen betör az üzleti világba. Ott elfogadják, a gengsztereket is elfogadják, ha az rátermett, és nem géppisztollyal szedi a pénzt. Óriási manipulációk vannak telkekkel, városokkal, építészettel, útépítésekkel, hogy ki szerezze meg magának a jogot rá! Nem tartozom a leggazdagabb emberek közé ebben az országban, csak egy réteghez, a pár éve meggazdagodott emberek rétegéhez. Mert hihetetlen vagyonok vannak. Mindenképpen éreztetik velem, hogy énnekem ez csak egy újdonsült dolog, egy újonnan jött vagyok. Nagyon gazdagok azok, akik kint belefolynak valamilyen üzletbe, vállalatba. X százalékkal benne vannak, társként. Kint termelik a valutát, itt termelik az óriási magyar forintot. Sok olyan magyar kereskedő van, aki kapcsolatban áll kinti kereskedőkkel nyugati országokban. Vagy rokoni, vagy baráti szálak fűzik őket össze. Aztán vannak a kinti pénznek legális beáramlási lehetőségei. Például, mikor az aranyláz kitört Magyarországon, hogy lehetett vám nélkül áthozni aranyat, ha azt a magyar államnak eladta az illető. Innen már szabályszerű üzleti láncként mentek ki az előre kiválogatott emberek, és hozták be kilószámra az aranyat, valakitől. Valakinek, akinek kinti pénze volt benne az üzletben, és így átfordíthatta. De hát államérdek is volt, vásárolhatott a magyar állam aranyat forintért. Ha nem lett volna, nem adott volna könnyítéseket. Voltak átmentett vagyonok, akármi, kereshetett már valaki százezreket húszhuszonöt évvel ezelőtt is. Tudta azt, hogy a világon semmit nem kezdhet annyi pénzzel, mert nyolcvanezer forintért lehetett kapni még Siófokon egy jobb telket. Mit kezdjen négyszázezer forinttal? Mikor először volt lehetőség, hogy a gazdag amerikai vagy angol vagy bécsi izé bácsi idejöjjön, kimenekítette a pénzét. Megvesz két kis bogyót, két kis brillt, kiküldi és kész. Azt mondja, hogy öcsém, forgasd meg a pénzemet! Az az ember a brilleket kint eladja, és fejleszti az üzletét. Csak bizalmi alapon megy, nyilván. Van benne rizikó. Mindenképpen rizikós, de ahogy mondani szokták, rizikó nélkül nincs üzlet. Muszáj kockáztatni. Ha nincs családtag, úgy is jó. Tönkre nem teheti. Már többszörösen

kivette az ember belőle az eredeti összeget. Hát ha egy-két hónap alatt padlóra teszik az embert, akkor befuccsol. Semmit nem tudok ellene csinálni. Megvannak kinn a jogi eszközök arra, hogy az ember úgy fektessen be pénzt, hogy valahogy lebiztosítsa. Meglennének. Ha illegálisan csinálom, semmilyen lehetőségem nincs. Megőrülök attól, hogy háromszáz kilométerrel odébb mindenféle árucikket lehet kapni, ami nekem kéne, és most csúszópénzekkel tudom csak megszerezni. Mikor Indiába mentem, Frankfurtban a tranzitban rengeteg kurrens cikket vásároltam, amit ott is hagytam, s amikor jöttünk vissza Indiából, vettem magamhoz újra Frankfurtban, és hoztam a vendéglőmbe. A régi szakács egy csomó ételhez szarvasgombát tesz. Szép borjú vesepecsenyét végy elő, és ekkor szarvasgombát jól pucolj meg! Frankfurtban megláttam a repülőtéren, hogy van szarvasgombakonzerv. Elég drágán. Azonnal vettem. Amikor kimentem, engem már pénzzel vártak. Valahol biztos, hogy bejön az ára, erre gondoltam. Lehet, hogy enélkül is lennének elegen az üzletemben, de én akkor mindent meg akartam tenni, hogy beinduljon a bolt. Ha csak ezeken múlik. Nem próbálom ki, hogy mi lenne, ha csak olyan ételeim lennének, ami mindenhol másutt. Nyilvánvalóan a forgalmam azért ment fel, mert ilyen étel- és italválaszték volt. Hívtak Amerikába üzletet vezetni. A tulaj. Hogy felfuttassak egy magyar éttermet, már akkor itt berobbantam az első üzletemmel. Felajánlott ezért a tevékenységemért ötezer dollárt havonta. Ennyiért nem megyek ki, ezt itthon is megkeresem. Ő nem tudta, hogy én mennyit keresek, azt hitte, hogy nagy összeget mond nekem. Felételezem, hogy durván egyharmad haszonra akarta az üzletét átengedni, hiszen minden pénzforgalom az én kezemen ment volna át, be se tette volna a lábát. Aztán megmagyarázta volna, hogy ennyi az adó meg ennyi az áru. Hamar megtudtam volna, hogy nem annyi. Durván egyharmadkétharmadra szokták ezeket a dolgokat csinálni, tehát mondjuk, egy vendéglős tizenötezer dollárt kereshet egy nagy városban, magyar vendéglővel, ha nagyon jól csinálja. De ha a kinti árakhoz viszonyítunk, amennyiből ott megél az ember, az még mindig kevesebb, mint itt, messze nem annyi, mint amennyiszer ötven forint. Ottani vendéglősként szegényebb lennék az átlagos színvonalhoz képest, mint itt. Itt az állami szektorból fejlődött ki a szerződéses, magán- és egyéb árforma. Elfogadja mindenki, hogy húsz forint egy hamburger, és ha olcsóbban kapná, lehet, hogy nem lenne nagyobb annak az árusítónak a forgalma, mert azt hinnék, hogy valami rosszat árul. Annyira megdöbbennénk rajta, hogy valami olcsó. Hiszen minden csak drágul. Magyarországon ma egy vendéglős azért lehet

gazdag ember, mert annyiért ad mindent tulajdonképpen, amennyiért akar. Lehetőséget biztosítanak rá a jogszabályok, hogy annyiért adja, amennyiért. Senki nem hülye, hogy ha azt a rántott húst el tudja adni ötven forintért, harmincért adja. Teljes létbizonytalanság van. Először is a magyar állam, illetve a vállalat, amelyik szerződésbe kiadta ezeket az üzleteket, szeretné megkapni a pénzét. Megadja a lehetőséget, hogy a szerződéses bérlő keressen. Így biztosítva van, hogy a vállalat is megkapja a pénzét. Elkér nyolcmilliót öt évre. Ezt csak olyan emberek tehetik meg, akik tudják, hogy az illető bérlő úgyis összeszedi a pénzt, akárhogyan. Nem lehet a semmiből odaadni. Ez öt évre adónak sok. Ha a progresszív adózást vesszük figyelembe, akkor is annyi millió forint jövedelmet feltételez évente, amennyi nem tételezhető fel tisztességes haszonnal. A jövedelemadó kevesebbet vesz alapul. Egyelőre, bár készül egy új adórendelet, viszont az átalánydíj magas. Szemet hunynak, mert valamilyen formában állami csatornákba áramlik vissza az a pénz. Nem is tudom, mit csinálnának azzal a magánvállalkozóval, aki ekkora haszonkulcsot számítana az árucikkeire. Ételre van háromszáz százalékos, italra még magasabb is. Miért? Mert mondjuk tizenötmillió forintot be kell fizetnie a vállalathoz, öt év alatt. Ami azt feltételezi, hogy neki is meglesz ennyi, ha nem több. Megengedik? Meg. Ha megvan hozzá a forgalma, kereshet akár negyvenmilliót is, ha forgalom után annyi jár neki. Mert a haszonkulcsból fizeti az átalánydíjat is, ami az üzlet feltételezett jövedelme lenne öt év alatt, beleértve az évenkénti ötszázalékos fejlődést is. Pluszban le kell fizetni egy nagy összeget, ami a licitáláskor még nőhet, azért a lehetőségért, hogy a szerződéses dolgozhasson. Vannak olyan üzletek, amik soha nyereséget nem hoznak, mert az energia, a személyzet fizetése, a lopás, a csalás, a leltárhiány és az amortizáció elvitt mindent, és az üzlet fenntartása többe került. És felételezett hasznot írnak ki. Átalánydíjért eladják az addig veszteséges boltot. És van, aki átveszi. Van, aki befut vele. Magyarország jellemzője, hogy az olcsó helyektől mindenki fél. „Nekem semmi nem drága, mikor mulatok! Mikor eszek meg iszok! Az az enyém!” Mikor az emberek elmennek szórakozni, és elég gyakran elmennek, semmi nem drága. Tehát lehet magas árakkal dolgozni. Ha az árszínvonalat csökkentenék, nem lenne elég semmiből. Ha olcsóbban adnám, nem lenne elég hús, bár kétlem, hogy rögtön mindenki kétszer annyit zabálna. Nem kéne mindent felinni meg felzabálni. Az embereknek maradna pénzük egyébre, kultúrára, színházra, könyvre, öltözködésre, utazásra, nyugati utazásra, kétévenként új autóra, új bútorra. Mi nem jóléti társadalom vagyunk, nem fogyasztói társadalom vagyunk,

hanem hiánytermelő társadalom vagyunk. Minden évben növekszik a hiánycikkek listája. Ha én kiszédülök egy akármilyen pici szupermarketbe, ott elém raknak ötféle gint, ötféle konyakot, és válogathatok. Az nekem csodálatos, ideig-óráig. Aztán hazajövök, elkeseredem. De inkább ez legyen! Inkább az legyen, mondom mindig magamban, hogy csúszópénzért így meg lehessen találni az embernek a számítását, mert különben nem élnék ilyen jól. Nekem nem érdekem, hogy mindent lehessen kapni. Mert ha mindenki mindenhez hozzájuthatna, akkor mi lenne a kuriózum? Akkor mitől jönnének hozzám? Nekem egyáltalán nem rossz ez az állapot. Ha véletlenül jóléti társadalom leszünk, és mindent lehet majd kapni, akkor valami más után nézek, mást fogok csinálni. Valószínűleg ugyanekkora ambícióval. Spekulálni spekuláltam rajta, hogy érdemes fenntartani ezt az állapotot, de én, ha rajtam múlna, nem teremtenék ilyen helyzetet. Ha van ilyen helyzet, elfogadom, és nem szorgalmazom, hogy ne legyen. A hentes abból él, hogy a pult alól veszi elő a bélszínt, hogy nem árul pacalt, velőt, belsőséget. Megérkezik, és én már viszem is. Megvan a kapcsolatunk, megvannak a vendéglőseik, akiknek kiosztják az árut. Soha nem lesz elég az áru. Pacal nélkül születnek a marhák, fejvelő nélkül születnek a disznók, leölik a gyönyörű marhákat, és nincs bélszín bennük. Hova tűnik? Valahova elmegy. Exportra, meg eltűnik belföldön. Mesterségesen nem lehetne fenntartani. Ha egy henteshez annyi pacal érkezne, amennyi nem érkezik, mit csinálna vele? Tudja, hogy én legfeljebb két láda pacalt viszek el egy hétre, vagy hármat. Körbetelefonálná az ismerőseit, és kiderülne, hogy minden hentes tele van pacallal, és minden vendéglős tele van pacallal, akkor fogná magát, kiakasztaná a szögre, és kénytelen lenne hatvan forintjával kimérni a közönségnek. Valamit érzek. Valami kis hatalmat, mióta pénzem van. Nem politikait. Meg tudok akadályozni egy-két dolgot, nagy bajokat el tudok hárítani a fejem felől. El tudok intézni olyan engedélyeket, amelyeket esetleg más nem tud elintézni. Amit nem mindig pénzzel lehet keresztülvinni, és nem is csak viszontszolgáltatással, hanem egyszerűen tudják azok az emberek, hogy valamifajta potenciális erőt jelentek már. Mit tudja ő, mikor szorul meg, vagy mikor kell hozzám fordulnia! Barátságból megteszi. Nem kér konkrétan húszezer forintot, hogy aláírjon egy olyan papírt, amit úgyis aláírt volna, vagy nem írt volna alá. De mit tudja ő, mikor fordul hozzám bizalommal! Nem tudom, mi változik később, mert még messze nem jutottam el a csúcson lévők közé, az anyagi csúcson lévők közé. Amikor a Rubik Ernőt megkérdezték, hogy mit gondol, hányadik a magyarországi rangsorban, azt mondta, szerinte az első

hétben benne van. Erre a Nemzeti Bank képviselője azt mondta, hogy az első húszban sem, Rubik úr! Pedig mindenképpen az első vonal az, amelyik Nyugattal is kapcsolatban áll, valutában is keresi a pénzét. Szép a házam, szép, de láttam már szebbet is. Én mindig jól öltöztem, mert arra volt, vagy ha nem is volt, megteremtettem. Ha nem volt mit ennem, képletesen, akkor is jól öltöztem, arany pecsétgyűrűkkel jártam. Hiú voltam, és adtam a külsőségekre. Most nem. Akkoriban, amikor semmim nem volt, nagy aranyláncokkal mozogtam, kétnaponta jártam fodrászhoz, kószáltam az éjszakában, nagy pénzeket költöttem a semmiből. Most nem merem, tulajdonképpen nem is vagyok rá kíváncsi. Azok az emberek, akik abból az állapotomból láttak átavanzsálni a jelenlegibe, először is ledöbbentek, kicsit kétkedéssel, hogy na, meddig fog ez tartani. Aztán szép lassan megszokták, hogy a Bélának milyen sok pénze van, és tartósan. Ez nem egy-két hónap. Ilyenkor jönnek azok, akik emlékeznek rá, hogy ők ugye megmondták! Tudsz te, ha akarsz! Régen, évekkel ezelőtt eljártam egy éjszakai bárba. Valamikor mindennapos vendég voltam ott, lévén, hogy abból is éltem. Az első mámorromban, amikor sikerült az első komoly nyugati csodaautómat megvennem, autóztam és egy kávéra felugrottam. A mixernő régi ismerősként üdvözölt, akkor már egy jó ideje nem láttak. Szevasz, hogy vagy? Puszi, puszi, ma nem iszom semmit, kocsival vagyok, megmondtam a márkáját is. Ó de szép! Megszokta, hogy tíz esetből legalább egyszer előfordult, hogy Ilikém, nincs nálam pénz, holnap behozom. De tuti vendég voltam, annyira voltam tisztességes, hogy bevittem neki. Ő jól áll anyagilag! Az ilyenek közé tartoztam, a megbízhatók közé. Mikor meghallotta a kocsi márkáját, és be voltunk már fizetve Indiára, és én fecsegtem ott neki, akkor azt mondta, hogy na jó, csak nem akarom majd a bablevest hordani a börtönbe! Úgy megsértődtem, hogy azóta se mentem fel. Ha ezt azelőtt két évvel mondja, mikor valami kis gyors anyagi sikert elmesélek, jót röhögök rajta. De ekkor megdöbbentem. Mit képzel ez rólam! A régi emberek sorban kopnak el mellőlem, mert félnek, megijedtek a gyors felfutásomtól, nem tudják még mire vélni, nem tudják megemészteni. Kicsit irigykednek, kicsit szégyellik magukat, hogy ők nem jutottak ide. Aztán vannak olyanok, akik most hirtelen a semmiből kerültek elő. Olyan, hogy tizenöt éve nem láttam. Leülünk beszélgetni, és nem ott folytatjuk a beszélgetést, ahol akkor abbahagytuk, hanem ő már mindent tud rólam. Tudom én, hogy mit akar? Mindegy. Jelentkezett, megmutatta magát. Ő már tartotta a kapcsolatot. Fel vagyok rá készülve, hogy előbb-utóbb előrukkol valamivel. Mert általában így szokott lenni. Naponta átlagban hárman kérnek kölcsön pénzt tőlem, körülbelül tízen kérnek állást, hárman-négyen szakmai tanácsot, árubeszerzési, üzletnyitási

tervekkel kapcsolatban, legalább öt olyan látogatóm van, akiről tudom, hogy csak enni meg inni akar a pénzemért. Nincs jobb ember. A volt osztálytársaimban majdnem mind csalódtam. Átvertek, becsaptak. Van olyan ember, aki a kezdet kezdetén, amikor beindult, s volt nálam mindig pár ezer forint, kért négyszáz forintot, s három év óta eltűnt. Azóta nem jött be. Olcsón megúsztam. Volt olyan gyerekkori osztálytárs, általános iskolai, megbíztam iparosmunkával a házam építéséhez, mivel iparos lett, felvette az előleget, s rendőrséggel kellett fenyegetőznöm, hogy a húsz százalékát egyáltalán teljesítse. Újra elveszett. Most már nem megyek utána. Volt egy csomó olyan két-ötezer forintos kölcsönadásom, hogy örültem, hogy adhattam, mert tudtam, hogy legalább soha többet nem jelentkezik. Ha jelentkezett volna, akkor pumpol tovább. Ha megadta volna a kétezer forintot, most már nyolccal tartozna. Megtehetném, hogy nem adok, de ha egy régi haver, aki tudja, hogy van pénzem, kér, hogy figyelj, két rongy kéne, tizennyolcadikán hozom, marha nehéz azt mondani, amikor éppen az íróasztalomnál ülök, és van előttem ötvenezer forint, hogy nem adok. Megcsinálhatnám, hogy elküldöm azzal, hogy nem neki dolgozom, de hát végső soron az ember valahol megpróbál humánus maradni. Jól van, öreg, itt a két rongy. Én már gondolatban el is búcsúztam tőle. És soha többet nem jelentkezik, és ezzel meg is úsztam a dolgot. Nagyon jólesik néha az adás öröme. Van egy vidéken élő nagybátyám, aki most teljesen magára maradt, mert a fia máshová nősült. Ott él egy bérelt lakásban úgy, hogy főnöke volt egy fakitermelő valaminek, de csak négyezervalahányszáz forint a nyugdíja, amiből kétezer forint elmegy a rezsire. A közeli városba jár be naponta vonaton, hogy meleg ételt egyen. Hetvenvalahány éves. Kertész a végzettsége, és koszorúkat csinál, amikor halottak napja van, ezzel egészíti ki a nyugdíját. Megjött hozzánk, na mi van, látom, nyitottatok egy üzletet! Olyan kis elesett volt. Elmesélte, hogy odaadta a fiáéknak a hűtőszekrényét meg a tévét, minek az nekem már, jó lenne, persze, jó volt a mosógép is, de nekik ott a gyerek, arra mosni kell. Csak úgy elmondta. Rengeteget dolgozik ez a gyerek, nem tudnak egyről a kettőre jutni, most még be kell rendezni a lakást. Kérdezem, és te? Hát tessék, elfogyott a nem tudom mim, a rosseb egye meg! Mondja a magáét, és nekem jólesik belenyúlni a zsebembe, adni neki ötezer forintot. Elfogadta, nagyon nehezen. Könnybe lábadt a szeme. Most már ott tartunk, hogy írt levelet, kedves családom, akik még maradtatok! Beteg voltam, itt voltam, ott voltam, az isten verje meg, az egész nyugdíjam arra ment el, hogy az orvosoknak adjak, itt vagyok a legnagyobb bajban, azt se tudom, mit kezdjek, de különben, majd ha jobban leszek, jövök látogatni. Csekk, négyezer forint, adom is fel.

Aztán feljön, megmutatja magát, tényleg nagyon rossz bőrben van, nem hazudozott ő. Tudja most már, hogy számíthat rám. Beül az étterembe, megiszik valamit. Egyél egy jó kis levest! Mondom, na, mi gondod van, mondjad! Semmi, csak a rosseb, rám rohad a ruha! Azt ígérte a fiam, hogy visszaadja majd a mosógépet, ha tud venni, de még nem tudott, az a rohadt televízió is hiányzik. Előveszek tízezer forintot. Na most bemész ide a Keravillba, vásárolsz magadnak egy hordozható kis tévét, otthon meg veszel egy mosógépet meg egy centrifugát, erre elég, meg egy kicsit élj te is! Azt se tudja, mit csináljon. Örülök neki, hogy számíthat rám. Ő volt az az ember, akinél gyerekkoromban, a legnagyobb nyomorban minden nyaramat eltölthettem. Az volt az ő évi segítsége, hogy május elején lementem, négy-, öt-, hatéves gyerekként, szeptember végén jöttem csak fel, és az anyáméknak nem kellett zabálni adniuk nekem addig se, mert ott minden volt, mindent adtak. Életem végéig segíthetném, akkor se tudnám viszonozni. Mindig magányosnak éreztem magam. Volt valaki, akivel nagyon jóban voltam, akin keresztül a felségemet is megismertem. Én azt hittem sokáig, hogy a barátja vagyok. Elszakadtunk egymástól. Valamiért idegenkedik tőlem, az életformámtól. Kicsit lecsúszott palinak érzi magát talán. Jól érzi magát a saját mikroklímájában, jól elvan, hiszen most már osztályvezető, van pár embere, ugráltatja őket, és amit csinál, azt jó is csinálja. Azért a hétért, nyolcért, nem tudom hány ezer forintért. Soha nem akart sokat dolgozni sok pénzért, a személyes szabadsága többet ért neki. A szabadideje. Számára az volt a jó buli, ha négyezret keresett, de a nyolc órából csak kettőt kellett dolgoznia. Hogy lehetett volna nyolcezret keresni tizenkét órai munkával, az már nem érdekelte. Én folyamatosan kerestem vele a kapcsolatot. Egyszer Balatonon meglátott, mikor nekem már jól ment, lehet, hogy egy kicsit nagyképűbb voltam, mit kellett volna. Az első mámorban, amikor az embernek sikerélménye van, öt perc alatt ki akarja szakítani magából, és mindenkit elhalmozni. Lehet, hogy nem tanultam meg az adásnak azt a fajtáját, hogy úgy tudjak meghívni valakit italra vagy vacsorára, hogy ott ne lógjon ki a lóláb. Ha nem akarom is, lehet, hogy benne van a gesztusban valami kis na mi van, fiam, hova jutottál. Lehet, hogy ő ilyesmit érzett. Aztán még egyszer-kétszer lejöttek, ott nem volt sértődés. Csak lehet, hogy az ő nálánál idősebb, érettebb, nagyon jó fej feleségével jól kitárgyalták, hogy ennek most jól megy, megjátssza az eszét, még vécére is az új autójával járkál. Nem jelentkezett. Küldtem neki meghívókat, mikor valami új helyet nyitottam. Egyszerűen nem jött. Tulajdonképpen ő lett volna a barát. Figyeltem magam. A régi haverokkal ugyanaz a bratyizós stílus van, mint régen

volt. Szevasz! Mit iszol? Mit? Nem iszol? Ugyan már ne szórakozz velem! Ugyanaz a kedélyeskedés megvan. Komoly kapcsolatokban, üzleti kapcsolatokban megint más van. Volt olyan ismerősöm, akit felvettem dolgozni, s előre óva intettem hogy nézd, te egy kedves gyerek vagy, jó haver, de az üzletben nekem nem barátom vagy, hanem a munkatársam, én itt munkafegyelmet követelek, munkarendet tartok. Az elszámolás tulajdonképpen a barátságunk alapja ezután, és ha ezt áthágod, valamilyen formában, akkor köztünk mindennek vége. Áthágta. Az biztos, hogy olyan nem volt, hogy a pofámba vágták volna, hogy ez egy nagyképű, mindenkitől elidegenedett pali lett. Én is változtam azért valamit. Gyanakvóvá tett a pénz. Most ha tizennyolc és huszonkét év közötti lányok ajánlatokkal keresnek meg, aranyosak, bűbájosak, nem rejtik véka alá, hogy ők tulajdonképpen mindig nagyon szerettek volna, mint férfit is, csak eddig nem volt rá lehetőség, akkor én gyanítom, hogy nem a személyes varázsomnak szól. Addig, amíg hatvankét és fél kiló voltam, és nem is rosszképű, nem kellettem nekik, most meg hirtelen igen. Nem ugyanezeknek, hanem az akkori tizennyolchúsz éveseknek. Vannak olyan szituációk, amikor úgy teszek, mintha elhinném. Mindig az árutól függ. Hogy akarom-e nagyon. Volt olyan tizenhét éves lány, akit buszról szedtem le. Még a Trabantommal. Úgy nézett a buszablakon át, hogy meg kellett állnom az egyik megállónál, az autóval a busz mögött, pedig éppen a központba siettem. Gyönyörű szép, szőke lány. Jól öltözött volt, kabátban az alakja nem látszott. Nem tudtam, hogy ez most féllábú vagy mi lehet vele, de kiguvadt a szeme. Néztem magam mögé. Valami van a kocsimmal? Leszállt a buszról, kinyitottam a Trabant ajtaját, és ő beült mellém. Mondom, na hová? Mit tudom én! Akkor megiszunk egy kávét valahol. Elbeszélgetünk, mert én még életemben ilyet nem csináltam, hogy buszról leszállítottam valakit. Tudni akartam az okokat. Beültünk egy presszóba. Konyak, és mit csinálsz? Körülbelül egy óra múlva mondtam el neki, hogy vendéglátós vagyok, de mikor fizettem, biztos volt nálam egy köteg ötszázas vagy ezres, látszott, hogy nem húszforintos ember, aki a kopott autójából kiszáll, hanem valami van. Kérdezgettem, valamilyen szakközépbe jár, és már volt fiúja. Kapcsolat lett belőle, a tizenhét évessel, akkor még tizenhat és fél éves volt. Mint az álom, olyan mellek, fenék, csodálatosan nézett ki. Csak aztán kezdett beérni a dolog. Rafináltabb volt, mint gondoltam. Anyagai igényei lettek. Nem pénzt kért ő, hanem de szép ez a csizma! De szép ez a lánc! Én meg mint egy grállovag, húztam elő a pénzt, nem számított. Mert hiszen az antré nem olyan volt a részéről, hogy figyelj, adjál két rongyot, aztán felejtsél el! Hanem

találkozzunk és hívogatott és randevú. Ha nem vettem neki semmit, vagy ha nem jött össze semmi, esőben sétáltunk másfél órát, románc volt az egész. Alig tudtam leépíteni, olyan erőszakos lett. Állandóan hívogatott, néha a feleségem vette fel a kagylót. Mondanivalónk, közös témánk nem sok volt, egy héten egyszer elraboltam, valami szállodába vittem, megtörtént a dolog, utána menekültem vissza a feleségemhez, de a tizenhét évesnek a hamvassága, a varázsa megfogott. Az elején, körülbelül három-négy hónapig elhitettem magammal, hogy ez bennem az érett férfit szereti. És nem! Kiderült, hogy kis doppingokat adagolt be. Miért jársz te ezzel a Trabanttal? Ha megteheted, hogy vegyél egy jobb kocsit, miért nem veszel? Neki is köze volt ahhoz, hogy azt az elegáns kocsit vettem meg. Azt hiszem, hogy teljesen mindegy, milyen kocsival, de az autókázást szerette. Legalábbis először csak ennyit. Negyven kilométerre lakott Pesttől. Még mindig kényelmesebb egy Trabanttal hazajárni, mint vonatozni. Mellettem voltak más kapcsolatai is, amiket megtudtam. Részint elmondta. Ha ő bennem az érett férfit szereti, lehet, hogy nem elég neki hetente egyszer, egy nap, de hát nekem több időm nem volt! Voltak kapcsolatai, én egy ügy voltam, amit az osztálytársainak el lehetett mesélni. Még javában benne voltunk a románcban, amikor jött a kirobbanásom, anyagilag, a kocsivásárlás, a Kanári út, ő mondhatta, dicsekedhetett, hogy kivel jár, felvágott velem. Kicsi ügynek látszottam kezdetben, aztán mikor látta, hogy több van bennem, ki akarta azt is termelni. Azt hitte, hogy kikapott magának egy fuvart, aki haza fogja őt szállítgatni Pestről, aztán rájött, hogy itt egészen más dolgok vannak. Van pénz. Az utolsó tíz randevút megbeszéltük, és soha nem mentem el. Egyetlen fegyvere volt, hogy legyek szerelmes belé. Akkor nem tudtam volna tőle szabadulni. A változás ott van, amit megfigyelek magamon, hogy pár évvel ezelőtt szerelmes lettem volna ebbe a lányba. Most már kívülről nézem ezeket a dolgokat, és nagyon kevés nőbe lehetnék szerelmes. Pontosan így vagyok a barátsággal. Ha most valakiről kiderülne, hogy az én őszinte, igaz barátom, nem tudnák vele barátságot fenntartani, erre mondják azt, hogy nincs haverfelvétel! Egy mámoros, részeg éjszakán, körülbelül egy évvel ezelőtt fenn voltam egy bárban, nagyon sokat jártam oda még akkor. Jóban voltam a személyzettel, oda járt a baráti köröm a szállóból. Volt két-három hely, ahova jártunk pályára, csajozni. Ezek közé tartozott ez a bár is mint végső menedék, ahol mindig akadt valami lotyó. Egy alkalommal, mikor éppen egyedül voltam, jól bewhiskyzve, hallottam, hogy valaki mond valamit olaszul, rosszul, valakinek. Azonnal tudtam, hogy az illető nem olasz. Az is kiderült a beszélgetésből, hogy németek, németül egy olasz mondaton vitatkoztak. Annyira beszélek németül is, olaszul is, hogy feltűnjön. A mámor közepén beleszóltam, mondtam az olasz mondatot

helyesen. Erre németül válaszolt az egyik nekem. Magyaráztam neki, hogy ezt így és így kellett volna mondanod. Szó szót követett, körülbelül fél óra múlva derült csak ki, hogy a srác nem nyugatnémet, hanem keletnémet, ráadásul magyar, aki Kelet-Németországba nősült. Tökéletesen beszélte a németet, a legutolsó nyugat-európai divat szerint öltözködött. Egy jóképű magyar srác volt, aki a német nőjével tartózkodott itt Magyarországon, már nem a feleségével, hanem egy újabbal. Meghívtam őket az összes helyre, ahol érdekelt vagyok, ittunk itt, ittunk ott, nem engedtem nekik fizetni, de a srác köteg pénzeket vett elő, és nyugatnémet márkát is, mindennel el volt látva. Nyugatnémet rendszámú autóval hurcolt félrészegen bennünket. Az lett a vége, hogy örök hűséget, barátságot esküdtünk egymásnak. És de örülök, hogy megláttalak! Ő még azt is hitte rólam, hogy meleg vagyok, azért viselkedem olyan közvetlenül, bizalmasan. Megkérdezte, hogy mire ez a nagy vendégül látás? Magyarázd már el nekem! Mert én ha beleesem, akkor belecsapok a húrokba, hadd folyjon! Mondom, a szimpatikus pofádért. Tényleg szimpatikus arca volt a kölyöknek. Egy év után a srác bejön az irodámba. Tudtam, hogy láttam már valahol, de nem esett le a tantusz. Honnan ismerlek? Bélám, hát nem emlékszel, pedig milyen jót ittunk meg ettünk! Jézus, mondom, leesett, szevasz, hogy vagy? Tegnap buktam meg Székesfehérváron. Hazajöttem látogatóba. Elváltam a kinti feleségemtől, most hazajöttem három hétre, ittam, elvették a jogosítványomat, mit tudom én, visszakapom-e? Nem tudtam, mire véljem, emlékeztem, hogy jót ittunk egyszer, de hát felejtsük el! Mit barátkozzam, azt se tudom már, hogyan hívják! Rá három hónapra újra bejött. Visszakaptam a jogosítványomat, itthon maradok egy darabig, nagyon unom már ezeket a tokosokat, így hívta a németeket! Már valami melót néz a haverom. De ha esetleg te tudnál valami melót. Nézd, én most nem tudok pillanatnyilag semmit, mert elég gázos a helyzet. Bélám, nem vinnél el, a kedvenc szállodád felé megyek éppen! Most nem megyek oda, mondtam, megyek a házhoz, jó, leteszlek ülj be! Beült a kocsimba, mire a szállóig értünk, kért kölcsön húszezer forintot. Mondtam, te, nem tudom, építkeztél-e már, de most az a helyzet, hogy egy építkezés kellős közepén vagyok, sőt a vége felé, annyi pénzem sincs, hogy megtankoljam a kocsimat. Azóta nem jelentkezett. Ennek így lett vége. Az új társaságomban nem igazán találom meg azt, amire szükségem lenne, lelkileg semmiképpen nem. Az érdeklődési kör azonos, egyformán szeretjük a lányokat, néha szeretünk nagyot inni, szeretjük a nyugati márkájú kocsikat, szeretjük az ízléses lakásberendezést, szeretünk proccolni, kicsit felvágni mindenki előtt. Ebből a szempontból jó. De az egyik, akivel talán a legközelebb

állunk egymáshoz, egy kisiparos, úgy ment ki Nyugatra, úgy utazott el, hogy nem is szólt nekem. Annyit nem mondott előtte három vagy négy nappal, mikor beszélgettünk, hogy szevasz, majd küldök egy lapot! Nem szólt senkinek semmit. Pedig egy hónapra kiment. Hát mekkora barát vagy haver ez? Fogalmam sincs, mitől tartott. Van még egy-két ember, köztük olyanok, akik már engem utánoznak egy picit. Mennek Kanárira, az természetes, azt nem lehet kihagyni. Feljöttek megnézni a költözés előtti állapotban a házat, hívás nélkül, tudták a címet, s mikor mi egy vasárnap éppen pakoltunk, beállítottak, s a feleség mindjárt izélgette a férjét, hogy ugye mondtam, hogy nem készen kell villát venni, hanem építeni kell! Akkor benn lehetne nálunk is a padlófűtés. Mióta rágom a füledet, hogy mosogatógépet vegyél nekem, bezzeg én nem kapok! Rá három napra megvolt a mosogatógép. Humanitárius megnyilvánulások azért vannak. Egyiknek a mamája karambolban megütődött, belső sérülései voltak, sokáig betegen feküdt otthon. Mindennap jött az ismerősöm egy ételhordóval, és én teljesen ingyen főtt izéket, zöldséget párolva, borjúlábat meg könnyű kis húslevest rakattam bele. Tudtam, hogy neki a száz vagy kétszáz forint nem pénz, és nekem se, ez egyfajta közeledés lehetett a részemről, éreztem, hogy ez a srác elég értelmes ahhoz, hogy vele jobb viszonyba kerülhetnék, jókat tudnék vele beszélgetni egyéb dolgokról is, mint pénz. Akkoriban voltak ilyen megnyilvánulásai. A családjáról beszélt. Nőtlen. Majdnem negyvenéves. Ő már fél. Ő már csak hasonló kaliberű lányt vehet el feleségül, nem fog két motyóval beállító parasztlányt befogadni. Üljön bele ebbe a sok milcsibe? Nem tudom, miért nem hősült meg korábban. Menyasszonyvőlegényszerű viszonyban van most valakivel, akinek van egy nagy gyereke. És aki elég jól el van eresztve anyagilag. Valószínűleg nem a pénzéért szereti. Elég meleg dolog. A pénz mindenkit gyanakvóvá tesz, és eleve kizárja, hogy őszinte, igazi kapcsolatok létesülhessenek. Ő nem tud már egy helyes, fiatal lánnyal, aki esetleg őt szereti, úgy egyenrangú partnerként beszélni, hogy a szerelmével még fel is nézzen arra a lányra. Mindig lefelé fogja kezelni, egy bizonyos értelemben. Azokkal, akikkel barátkozom, meg akikkel kézfogásos, helló-helló, vacsorázzuk együtt! viszony van, komoly beszélgetéseim soha nem voltak. Csak a csajok, csak a hova lehet menni szórakozni. Maguknak való emberek ezek. Mindenki rohan haza, mindenki otthon érzi a legjobban magát. Most érdekes módon én is ilyesmit érzek magamon, de attól félek, hogy beleesek az eddig magamon tapasztalt állapotba: hiába minden megszerzett vagyon, tárgy, ingatlan, ingóság, amit pénzzel meg lehet venni, mert az a megszerzés pillanatától fogva érdektelenné válik, és nem tudom, mi ez, felületesség, könnyelműség?

Egyre kevesebb időnk van magánéletre, mindenki hajtja a pénzt, de mint az őrült! Amikor elmegy valahová, a családjával megy el. Nyaralni, külföldre. A szabadidejét a családjával tölti. Kevesen vannak olyanok, mint én, aki még járom az éjszakát, egyik lebujból a másikba megyek, hol józanul, hol részegen, hol éppen keresve a lehetőséget, hogy kivel ihatnék egy kortyot vagy kivel dumálhatnék egy jót. Nagy beszélgetéseim vannak az éjszakában vadidegenekkel, akiket aztán soha többé nem látok. Azt hiszem, ez a rohadt pénzhajsza rontja meg az emberekkel való kapcsolatomat. Tulajdonképpen amikor nem volt a diákéveimben meg utána sem igazi barátom, ez lehetett egyfajta befelé fordulás, egyfajta gátlás bennem, mert mindig irigyeltem azokat, akik jobb anyagi körülmények között indultak, mint én. És általában a környezetem mindig ilyen volt. A gimnázium, ahova elkezdtem járni, elit gimnázium volt. A barátom rólam azt hitte, hogy én jobbfajta vagyok. Mikor meglátta, hogy szoba-konyhás lakásban lakuk, még akkor a pap bácsival, észrevettem rajta, hogy egy kicsit elfordul tőlem, szívesebben barátkozik olyannal, aki hegyen lakott, saját házban. Szívesebben barátkozott egy másikkal, akinek az anyja mixernő volt, s elég jól álltak anyagilag. Megéreztem. Félt a szegényszagtól. Külső budai részen lakott a szüleivel, kétszobás lakásban, de a szülei laktak az egyik szobában, tehát neki volt egy berendezett saját szobája. Egy konyhamészáros papával, aki viszonylag szépen keresett, és hús mindig volt az asztalon. Náluk volt családi élet. Nekem ő mindig példa volt. Tudtam, hogy az értelmi képességei középszintűek, semmiből nem mutatott kiemelkedőt. De nagyon jóképű volt, nagyon vonzó, megnyerő tudott lenni a modora is. Nekem mindig ideálisnak tűnt az ő családi miliője meg a rendszeressége, ahogy a leveleit rendezgette a szobájában. Franciaországba levelezett franciául, és ez nekem nagyon imponált. Hogy neki megszámozva, sorba rakva, átkötve ott vannak a levelei. Én olyan ember vagyok, hogy ha valaki ír nekem, én nem gyűjtöm össze, eldobom. Összegyűröm. Megszereztem egyszer, már nem is érdekel. Mindig felületes voltam. Ő pedig precíz. Nagyon tetszett nekem, hogy fogorvoshoz jár. Ha nekem lett egy pici luk a fogamon, jó, hát majd ha nagyobb lesz, elmegyek! Ő mindig vigyázott rá, hogy teljesen rendben legyen mindene. Kivetette a manduláját, mert neki annyi problémája volt már vele, nem akarja, hogy később baja legyen belőle. Háromhetente megduzzad a mandulám, eszembe nem jutna még most se kivetetni. Mindenben ilyen volt. Izzadt a lába. Vett valami szert, áztatta a lábát, hogy ne izzadjon. Vett hajkorpátlanítót. Tiszteltem őt, hogy jó indíttatása volt. Van mindig hová hazamennie. Én hova mentem haza? Rohantam el táncolni, csak minél kevesebbet kelljen otthon lennem. Ő jól érezte magát otthon. Hová mész, gyere

el moziba! Á, nem, megyek haza. És ment. Pedig milyen jót lehetett volna dilizni meg csajozni. Persze néha eljött, de mindig volt egy fix pont az életében. Járt haza televíziót nézni. Ami nekünk szintén nem volt. Félek a szegénységtől. Riaszt a gondolat, annak a lehetősége, hogy még egyszer annyira szegény leszek, hogy meg kelljen gondolnom egy doboz külföldi cigarettát, vagy esetleg azért kelljen eladni az autómat, mert olyan anyagi gondjaim vannak, vagy el kell adni a házamat, hogy kisebbe menjek. Ez engem riaszt. Hogy a lehetősége reálisan fennáll. Olyan országban élünk. Ha nagyon akarnak, csinálhatnak valamit. Ez az egyik. A másik oldala az, hogy minden fizetésnapot megérzünk az üzleteimben. Ha fizetésnap van, lényegesebben több a vendég. Tehát az emberek nagy többsége szegény. És a kölcsönkérők nagy számából is tudom, hogy szegények az emberek. Hó végén egyre többen jönnek hozzám ötszáz forintokért meg kétszáz forintokért. Vendég, törzsvendég, környékbeli, régi ismerős. Az emberek a jövedelmüknél többet költenek, mert nem lehet kijönni a pénzből. Lenézem a szegényeket, mert az a véleményem, hogy nem vagyok annyira tehetséges, hogy a különleges képességeim által lettem gazdag, hanem először is a rámenősségemnek köszönhetem. Ha egy ember akar jobban élni, és van egy kis szerencséje, meg tudja teremteni azt az anyagi miliőt, amiben én élek most. Az, aki beletörődik abba, hogy napi nyolc órát, nyolc és felet kell dolgozni, és a hétvégi szabad szombatjáért meg azért, hogy délután ötkor már nálam ihassa a korsó sört, marad a posványban, az megérdemli. És szükség is van rá. Társadalmi szükséglet, hogy az emberek egy része szegénységben éljen. Miből élnék én, ha mindenki rohanna haza a kis fürdőmedencés villájába? Nekem szükségem van arra, hogy legyenek emberek, akiket csak az alkohol tud elbódítani, és legyen egy másik réteg, aki éjjel akar enni. Nekem ez nagyon jó így, hogy vannak ezek a különbségek. Mit érne az én nehéz, verejtékes munkával kiharcolt társadalmi, pillanatnyi pozícióm, ha mindenki úgy élne, mint én? Lelkiismeret-furdalásom egyáltalán nincs, mert a szegénységüknek nem én vagyok az oka, hanem vagy külső körülmények vagy a saját igénytelenségük. És félni se félek tőlük, mert én az eddigi életem során sokkal többet voltam szegény, mint gazdag, ismerem azt a klímát, amiben élnek, az nem lázadó miliő, nem utálják ők a gazdagokat, hanem felnéznek rájuk. Elismerik őket és felnéznek. De a félelmeimnek reális alapja van. Naponta vitatkoznak a gazdagságról, gazdagodásról, újságokban, hivatalos helyeken, anélkül hogy én beleszólhatnék. Olyan kérdéseket, amik nekem létkérdések, eldöntenek, eldönthetnek nélkülem.

Az én érdekem mindenképpen azt kívánná, hogy egy tulajdon szentségén alapuló társadalmi rendszer jöjjön létre. Ahol tiszteletben tartják azt, akinek pénze van, ahol nem probléma, hogy akinek pénze van, az vesz egy sarokházat magának, és adja ki bérbe! Ha ő abban lát fantáziát. Csak a jogai mellé a törvény a kötelességeire is figyelmeztesse. És akkor létrejön az egyensúly. Mert mindig lesznek emberek, akiknek elég az, amiben élnek. Én mindig demokratikus voltam. Reális félnivalója egy gazdagnak akkor van, ha azon keresztül, hogy ő gazdag, valamilyen hatalmat gyakorol a szegény felett. Reális veszélye annak lenne, ha az általam kirúgott dolgozóktól kellene félnem. Vagy olyan emberektől, akiket én tettem tönkre, de ezeknek az embereknek, akik hozzám járnak, áldás, hogy én vagyok. Éjjel-nappal ihatnak meg ehetnek. Azt viszont vallom, hogy sokkal jobban meg kellene fizetni az emberi munkát, és én ezt gyakorlattá is teszem. Ezért engedem az alkalmazottaimat keresni. Megtehetném, hogy öt-hatezer meg négyezer forintos munkaerőkkel dolgozzam, és az összes többi jövedelmet, amit most szétosztok fizetés gyanánt, vagy hagyok megkeresni a pincéreimnek, mind zsebre vághatnám. Én nemcsak az állami szektorban kialakult fizetéseknél adok többet, hanem a magánérdekeltségű területen se általános, hogy annyi pénzzel sétáljon haza egy pincér a főnöke tudtával és beleegyezésével, mint nálam. Körülbelül húszharminc százalékkal többet fizetek, nem tudom megmagyarázni, miért. Valószínűleg úgy érzem, hogy a biztonságom alapja az, hogy az üzleten belül ne legyenek olyan anyagi különbségek. Ők nem tudják, hogy mennyit keresek. Fogalmaik vannak, hogy nagyon jól. De a nagyon jó az mi? Megkérdeztek állami vállalatnál embereket, hogy mennyit keresnek? Hatezer forintot. Maga szerint a maszek, aki ugyanezt csinálja, mennyit keres? Hát biztos megkeresi a húszezret. A kisemberek nagyon szűk kategóriában gondolkoznak, amikor a jövedelmekről van szó. Fogalmuk sincs arról, hogy lehet keresni egy hónap alatt egymilliót. Bele is őrülnének, ha belegondolnának. Amikor én még állami alkalmazott voltam, egyszer kiszámítottam, hogy a fizetésemből egy millió forintot tizenkét év alatt tudnék összetenni, ha nem ennék, ha nem innék, nem ruházkodnék és nem fizetnék rezsit, hanem az egész fizetésemet azonnal benyomnám a takarékba. Egy ilyen perspektívában egy embernek azt mondani, hogy most van ennyiedike, a jövő hónapnak ugyanezen a napján egymillió forinttal több lesz valakinek a takarékban! Az öngyilkos lesz. Nem is szabad éreztetni velük, hogy mi van. Úgy kell adni a fizetést, hogy azt higgye, hogy körülbelül ott vagyok én is. Hagy minket keresni, jó a góré! Engem ez vezet. Túl jól megy a bolt ahhoz, hogy megengedhessem azt a luxust, hogy az üzlet dolgozói elkezdjenek azon meditálni, hogy nekem hatezer forintot ad ez a rohadt

tetves, ő meg biztos mennyit kereshet! És akkor már elkezdené azt hinni, hogy negyven-ötvenezer forintot keresek. Elkezdene nézegetni meg számlákat vizsgálni meg címkéről felírni, hogy mi meg honnan érkezett be meg hány üveggel. Meg a standíveimet előrángatná. Megtehetné, hogy átmásolja minden standívemet. Így nem teszi meg. Ő keres huszonötöt, a góré biztos keres harmincat. Ha nem is ő, de találna akkor egy üzletvezetőt, aki ért hozzá, aki megmondaná, hogy ha a kettő standív ennyi forint egy napra, akkor ez azt jelenti, hogy. Azt hinnék, hogy rosszul számoltak. És még jön hozzá a többi üzlet. Beleőrülnének, hogy egy nap alatt többje van valakinek, mint nekik egy hónapban. Kezdenének gondolkozni, hogy úristen, ha ennek a nyári bulija is beindul a Balatonnál! Összeállna a kép.

8.

Azt hiszem, minden ember nagy vágya, hogy halhatatlan legyen. Minden ember, ha egy bizonyos színvonalat elért anyagiakban, erkölcsiekben, munkában, akkor, ha van valami kis filozofikus hajlama, és elgondolkozott már a saját elmúlásán, szembekerül ezzel a kérdéssel. Két módja van annak, hogy én például halhatatlan legyek. Az egyik módja az, hogy megszerkesztem a világ legjobb szakácskönyvét. Vagy kinyitom azt az éttermet, ami a legeslegjobb lesz Magyarországon, és bekerülök a majdan megszerkesztendő vendéglátólexikonba. Ez célom is. Nagyon jó lenne, ha fennmaradna a nevem valamilyen formában, nem felejtenének el azzal, hogy bekaparnak egy gödörbe. Minden emberben él egy ilyen túlélési vágy, legalábbis abban, aki normális, és tudomásul vette, hogy a születése pillanatától az elmúlást magában hordozza, s előbb-utóbb ennek vége lesz. A pénzem révén nincs elehetőségem. Még tehetném azt, hogy nagy összegű alapítványt létesítek, ami a nevemet viseli. Elképzelhető ilyen is. Egyelőre azt beszéltem meg a feleségemmel, amit ő is készséggel elfogadott, hogy most, hogy ilyen szép, nagy házban lakunk, és én emlékszem az intézeti éveimből olyan karácsonyokra, amikor benn kellett maradnia egy-két gyereknek, nem vitték őket haza, nem volt ki, én minden karácsonykor, ameddig tehetem, a tanács gyermekvédelmi vagy gyámügyi osztályára beírok, hogy húsz vagy ötven, lehetőleg minél csapzottabb, minél koszosabb, minél elhanyagoltabb lurkót küldjenek ki hozzánk, és mindnek lesz a karácsonyfám alatt egy csomagja. Töltsenek el délelőtt tíz órától este tíz óráig egy családi karácsonyt. Utána meg mindegyiket visszaviszem az intézetbe, bérelek buszt. Érezzék úgy karácsony napján, hogy ez nekik jó. Nem a saját lelkem akarom nyugtatgatni, nem ezzel akarom beírni magam a történelembe, de ha megtehetem, mi az nekem! Jó kis kakaóval vagy pulykával vagy mit szoktak karácsonyra adni. Hogy családi karácsonyuk legyen. Felteszek egy karácsonyi lemezt. A bútorokat a saját gyerekeim ugyanúgy elrongálják, nincsenek barokk műbútoraink, nem célom a bútorgyűjtés, nem vagyok antik gyűjtő. Ha valamelyik kivágja a bőrt, bevarratom, de remélem, hogy nem vágja. Remélem, hogy fogja mindegyik annyira jól érezni magát. Elvideózgatnak majd, vagy énekelnek, vagy lesz ott egy zongora, valami. Egy-két hangszer. Ha kiküldenek hozzám ötven gyereket, az nekem ötven rongyba fog kerülni. De az biztos, hogy a hivatalos, állami karácsonyi kapcsolataimban leépítések lesznek. Nem szórom

majd két kézzel a pezsgőt meg a whiskyt, hanem a legfontosabbak kapnak, a többiek felejtsenek el. Túl sokan vannak az élősködők. Semmi hasznom nincs belőlük, még csak kapcsolattartásra se jók. Az élősdieket egyszerűen leépítem, az körülbelül ötven rongy. Olyan nincs köztük, aki árthat. Eddig nem tudtam, hogy ki a fontos közülük. Most már tudom. Inkább gyerekeknek adom a pénzt. Jobban járok, ha mindegyik kap egy melegítőt vagy egy Adidas cipőt, akármit, amit kiválasztok, kitalálom, hogy mi lehet a szíve vágya. Kap egy elektromos órát, valami kis francot, egy doboz bonbont, és egy jót zabálnak nálam, és úgy fognak emlékezni rám, hogy voltunk annál a bácsinál, akinél olyan jókat ettünk. Inkább, mint hogy egy nyikhaj senkire költsek, aki egész életében hivatalnok volt, az is marad, onnan fog megdögleni, és semmi mást nem csinált, csak azt leste, hogy kitől lehet ingyen kapni egy pohár feketét. Sok mindenről másként gondolkozom már, mint akár csak egy-két éve. Én is érek. Okosodom. A halál élménye nem semmi, ha az embert megcsapja a szele. Nem ülök be soha már ittasan az autómba. Ha iszom, ott hagyom a kocsit, ahol van, beszállok egy taxiba és haza. A karambolom óta. Járhattam volna sokkal rosszabbul is. Elveszíthettem volna a tiszta erkölcsi bizonyítványomat, ami minden szerződéses bérlés alapfeltétele. Ott volt erre az esetre a feleségem persze, már mint teljes jogú társ. Tulajdonképpen jogi megkerülés ebben az ügyben nem volt. Volt egy-két trükk, amit lehet, hogy egy nagyon jó barátom el tudott volna intézni, ha van ilyen. Elintézték pénzért. Nagyon szerencsétlen ügy volt. A gyorshajtás ténye az igaz, száznyolcvannal mentem. Meg voltam vadulva. Mert az első igazi kocsim volt, új, híres márka, nyugati. Imádtam repeszteni, és este volt, volt bennem egy kis szesz, mellettem egy lány, hátam mögött a haverom, téptünk, és cébé-rádió volt a kocsimban, cébéztem, közben magnóztunk, fél kézzel meg szájjal vezettem, meg térddel tartottam a kormányt. Nem megfelelően vezettem. Az egyik előzésnél szembe villantott valami állat, legalább százötvennel jött az is, megijedtem, és nem tudtam visszahúzódni, mert mellettem kocsi volt. Nem autópályán. Nem fértem vissza, éreztem, hogy van még erő a kocsiban, kétszázhúszakat is mentem vele, kihúzattam, hogy a másik elé kerüljek. A bekanyarodás nem sikerült. Kétszáznál egy mozdulat elég. Felszálltam a padkára, ez megdobta a kocsit, fejre állt, a lendülettől szállt neki egy villanyoszlopnak, távvezetékoszlopnak. Nekiszállt és leesett az autó úgy, hogy az eleje meg a hátulja valami ároknak a két szélén feküdt, mi középen lógtunk, fejjel lefelé. Ha ez nem így történik, meghalunk. Nem tudom, hány ezer forintot ki kellett fizetnem az oszlopért is, mert a hatalmas vastraverz meggörbült. Megéreztem a repülés örömeit, és való igaz, hogy az emberben ilyenkor végigfut minden. Bennem abban a pillanatban tudatosult, hogy lehet,

hogy meg fogok halni. Nem a gyerekkoromra gondoltam, érdekes módon az ilyen rettenetes veszélyhelyzetekben bennem nincs félelem. Nyugtattam a többieket. A tanúvallomások is igazolják, hogy azt mondtam, hogy nyugi-nyugi. Mikor bajba kerülök, mindig másokkal vagyok elfoglalva. Nekem az volt a fontos, hogy az ő utolsó pillanatuk ne legyen nagyon keserű. Egy tizenkilenc éves lány ült a kocsiban meg egy haverom. Ő a saját lábán távozott a helyszínről, mert előttünk ment egy BMW, amiben egy barátunk ült, ő mutatta az utat tulajdonképpen, tehát ő is ment száznyolcvannal. Készültünk egy bulira. Mikor ez meghallotta a csattanást, megállt, visszafordult, felszedte a srácot, azt ő vitte el. De minket a lánnyal a mentőautó szállított a kórházba. Már akkor láttam, hogy rettenetes baj van, a lánynak ki volt fordulva a jobb szeme. Ki kellett operálni. Egy szemmel él, protézissel. Azóta a gyámságom alatt van. Vettem neki egy kis lakást, segítettem bebútorozni. Ékszer, ruha, egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy hátránnyal induljon. A legjobb üvegszemet vettem meg neki. Az, hogy nem vallotta azt, hogy ittam, nekem mindenképpen jó volt, de nem lekenyerezni akartam. Én az életem válságos pillanataiban mindig inkább bűnhődni akarok. A srác fájdalomdíjul kapott húszezer forintot. A fájdalom az volt, hogy egy darabig betegállományban kellett lennie, apróbb sérülések miatt. Nekem eltört a karom, leszakadt a fülem, úgy hozták utánam, felvarrták, rendben van. A karom is, mintha félig le lett volna szakadva, lógott. A mellcsontom összetört, azt még néha most is érzem. A fejem nagyon mélyen beszakadt, de különben semmi, egy pillanatig voltam csak eszméletlen. A lányt férjhez adtam, tulajdonképpen névházasság volt, a lakás miatt, jogi bonyodalmak miatt, mivel tanácsi lakást kapott tőlem, nem öröklakást. Megvoltak mindig a kis ügyei, biztos, hogy jár valakivel. Nekem végeredményben jó volna túllenni ezen a dolgon, én lennék az esküvői tanúja legszívesebben, ha lenne valami komoly srác, aki érdeklődne. Jobb sorsra érdemes kislány. Egyelőre az van, hogy ameddig ez neki így jó, tehát nem erőszakoskodik, hogy feleség meg válás meg most már hogy legyen, addig nekem ez kényelmes állapot. Nagyon helyes, kedves. Volt egy-két inzultus köztünk. Benne is van keserűség, virágzó, gyönyörű kislány volt, szép alakkal. Vannak elkeseredései félévente, évente egyszer, amikor berúg. Volt már olyan, hogy bejött az irodámba, kivette a szemét, lerakta az asztalomra. Itt a szemem, amit vettél nekem! Valami randevúnkra akkor nem mentem el. Nekem most tulajdonképpen alkalmazkodnom kell, ez nem azt jelenti, hogy kényszerűség, mert az égvilágon semmit nem tehetne. A feleségem mindent tud. De azt hiszem, a lánynak van annyi esze, hogy tudja, hogy egyelőre ő még a lakásával együtt is sansztalan. Biztosítottam neki egy jó állást, szép fizetéssel. Neki nagy csapás

lennek, ha úgy elmérgesítené a helyzetet, hogy nem lenne állása. Szakképzettsége nincs. A dolgok előbb-utóbb elvezetnek oda, hogy beleun. Egyelőre még úgy történik ez a beleunás, hogy elmegy a barátnőjével, és isznak, és a keserűség csak fokozódik benne. Egyszer majd úgy un bele, hogy egy sráccal megy el inni. Aminek a vége valószínűleg valamilyen kapcsolat lesz. Tulajdonképpen érthető a ragaszkodása, mert bárki más férfi előbb-utóbb a szemére hányhatná, hogy te rokkant vagy. És igényei is vannak. Hogy a külseje a férfinak azért valamilyen legyen, hogy anyagilag is viszonylag jól álljon. Ő nem áll rosszul. Nekem ez a karambol egymilliómba került. Az autó ára, a lakás ára, az ügyvéd ára, az összes berendezés ára a járulékos költségekkel. Csak az autón több százezer forintot veszítettem, mivel a biztosító a svájci árat veszi figyelembe, plusz leszámít mindent, amit lehet. Nem a belföldi árát egy ilyen drága, nyugati márkaautónak, amennyiért én ténylegesen vettem. Akkor dühített, de már nem törődöm ilyesmikkel. Üres, kiürült állapotban vagyok. Egyáltalán nem lenne baj, ha valamilyen nagy tragédia érne. Valami nagy dopping, hogy újra olyan aktív legyek, mint évekkel ezelőtt. Ha az ember majdnem mindent elért már, amit Magyarországon el lehet érni, apátiába esik. Az ember tulajdonképpen anyagilag megelégszik, és hacsak nem lát lehetőséget arra, hogy reálisan, legálisan, befektetve a pénzét, a hecc kedvéért, az élvezetért, a munka öröméért újabb és újabb vállalkozásokba fogjon, akkor nincs értelme próbálkozni, keresni, hogy összeütközésbe kerüljön a törvénnyel. Terveket szövögetek, de nem olyan ambícióval. Nyitok valamit, tudom, hogy meg fogom csinálni. Átépítek, beépítek, megcélzok egy forgalmat, s ha pár hónap múlva észreveszem, hogy elértem ezt az eredményt, már nem is érdekel. Akkor az folyamatosan megy. Nem igaz az, hogy azért vagyok tespedt, mert elégedett vagyok a pénzemmel. Bár végső soron egy bizonyos anyagi színvonalat elérve már mindegy, hogy mennyi pénze van az embernek. Teljesen mindegy, hogy harmincmillió, százmillió vagy ötszáz, egyiket se lehet elkölteni. Az sem igaz, hogy megy magától az üzlet, mert a szinten tartásról gondoskodni kell, egyfajta energiát igényel, agytornát, hogy napról napra, napra készen. Magyarországon az áruellátás olyan keserves, hogy a kapcsolatokat életben kell tartani. Ha valaki egy hónapra eltűnik ebből a szakmából, egy hónap alatt szinte minden kapcsolatát elveszítheti. Nem engedhetem meg magamnak, hogy úgy menjek el ebből az országból, hogy ne legyen valaki, aki ezeket a kapcsolatokat helyettem és nevemben ápolgatja. Jönnek az új titánok, betörnek. Ha egy hónapig nem veszek rákot, pacalt, békát, lesz valaki, aki többet ígér. Pénzért és nem kevésért

találok valakit, ha szükség van rá, helyettest, ha csak pár hétre is. Tehát nincs kihagyás, nem lehet. Nagy pénzek forognak kockán pluszban is, mínuszban is. Pillanatok alatt tönkre lehet menni. Én már nem lehetek tönkrement ember, ez így tulajdonképpen igaz, de mihez képest? A szoba-konyhás induláshoz képest nem lehetek, de ahhoz képest, hogy naponta elkölthessek apró kiadásokra tízezer forintot, csak úgy, ahhoz képest lehetek. Nem költök el, de megtehetném. Én már nem tudnék megélni havi tíz-tizenötezer forintból, nem tudom, tönkremenésnek számít-e ez. Képtelen lennék rá, hogy lemondjak a napi háromszáz forint cigarettapénzemről. Hacsak nem szokom le a dohányzásról. Hogy a meglévő készpénzemmel mennyi pénzt csináltam még, a napi forgalmakból származó jövedelmeken kívül, arról másnak fogalma sincs. Megveszek valamit. Kéthárom havi bevételből felépítek valami mást. Ha megunom, eladom, de addigra már az eredeti befektetés négyszeresét kiveszem belőle, plusz ha történetesen szezonális üzletről van szó, fogom magam, szezon elején adom tovább, és megkapom érte még egyszer az eredeti ár dupláját. De az is jól jár, aki megveszi, mert az ár fele már abban a szezonban visszajön neki, csak tessék dolgozgatni. A pénzem erejével is újabb és újabb jövedelmekre kell szert tennem. Egy pillanatra se állhat meg a folyamat. A szinten tartáshoz ez kell. Tudok hetven forinttal sétálni az utcán, mert azt hiszem, hogy van nálam pénz. Ez a tudat ad annyi erőt és dacot, hogy be merjek menni akárhová, nem ég a pofámról a bőr, ha nincs nálam pénz, és kiderül. Van olyan, hogy azt hiszem, van a táskámban húszezer forint. És valamire kiadtam. Az a tudat, hogy otthon a széfemben van pénz, vagy benn az üzletben a kazettámban, elég. Előfordult velem, olyan, hogy bementem valahová vásárolni, mert megtetszett valami. Csomagolja! És volt nálam százhúsz forint. Néztek rám megdöbbenve. Nincs semmi, tessék becsomagoltatni, van itt telefon, igen. Taxi. Mindenki ismer. Egy taxis fogja magát, elrohan az irodámba, a bevételből elvesz akárhány ezer forintot, s odaszáguld a tett helyére. Megjöttem, főnök! Közben kontroll telefon jön, a bolt száma is be van diktálva. Felhívnak az üzletemből, hogy tényleg odaadják-e azt a pénzt. Vagy ha éjjel kettőkor akárhol vagyok lakáson, és csirkét szeretnék enni. A taxis robog, hozza a csirkét, melegen, forrón, a saját csirkémet, a saját üzletemből. Ugyanez egy whiskyvel vagy egy doboz cigarettával. Ha úgy akarom, néha. Mulattam egy éjszaka valamelyik bárban, nagy betűkkel ki volt írva, ham and eggs meg milyen tojás meg bevert módon. Mondom, gyerekek, lehet csak simán tükörtojást kérni? Lehet, csak éppen tojás nincs. Miért próbálkoztok melegkonyhával, ha nincs meg hozzá a felkészültségetek? Jött a nagyképűsködés, cébé, taxi, menjen az üzletembe, hozzon egy tálca tojást, adja oda nekik ajándékba, s a vendégem mindenki, mindenkinek egy tojásrántotta!

Ezt mind nem tehetném meg napi száz forintból. Nekem az a két tojás, amit akkor tükörtojásként megettem, került egy tálca tojásba, ami harminchat darab, a taxis kapott ezért a különleges szolgálatáért két kilót, és került abba a mulatásba, ami mellé volt, és természetesen nem hagytam, hogy fizessenek. Benne volt kétezer forintomba az a két tojás. Ha az ember ilyen hecceket nem engedhet meg magának, nincs értelme az egésznek. Nem azt mondom, hogy tobzódni kell. A pénz arra való, hogy elköltsék. Anyám szerint a prolija azt mondja, hogy amit megeszek, megiszok, az az enyém. Tulajdonképpen azért ebben van valami. Ha az ember nem költheti, mert fél meg bujkálnia kell, azt én nem szeretem. A terjeszkedésem nem mindent elfoglaló, behabzsoló politika, hanem az inflációval együtt járó szinten tartási politika. Az a húszezer forint, ami húszezer volt, az már vagy ötven, vagy semmi. Ötvennek kell lennie. A kirobbanásomkor keresett napi x ezer forint ma már nem lenne elég. A többszörösét kell keresnem naponta ahhoz, hogy ugyanolyan szinten tartsam magam, ahová akkor hirtelen felemelkedtem. Kényszerpolitika. Az átlagember is elmegy géemkázni, fusizni munka után, nem azért, hogy a nagy hal felfalja a kis halat, hanem hogy szinten maradhasson. Jönnek az újak, a riválisok, az éjjel-nappal nyitva tartók. Lehet, hogy lesz forgalomkiesésem, de addigra lesz még egy üzletem, vagy még egy, ami elég lesz ahhoz, hogy engem az a forgalomcsökkenés ne érdekeljen. Már gondolkoztam azon, hogy megszüntetem az éjjeli nyitvatartásokat. Nyitva leszek kulturáltan éjfélig, és nem fogok rettegni minden éjjel, hogy volt-e verekedés, betörték-e a kirakatot, ment-e a fűtés, elromlott-e a sörcsap, rabol-e a portás, belépőjegyet szed, két étlappal dolgozik-e a pincér, vizezik-e a bort? Viszont minden engem terhel, minden kockázatot a szerződéses üzletvezető vállal. Felbonthatják az utat, leszakadhat a ház erkélye, eresze, az egész homlokzat, mindegy. Egyoldalú a dolog. Bármilyen külső tényező gátolja, hogy az elképzelés megvalósuljon, egyedül a szerződéses issza meg a levét. A vállalat azt mondja, ennyit kérek, ennyiért adtam ki. Tehát nincs idő lanyhulásra, lustálkodásra, lazsálásra, soha nem lehet tudni, mi következik. Én körülbelül hat éven át egyfolytában lázban égtem. Tudniillik milyen lehetőségeim voltak, hogy a hiúságomat valahogy megnyugtassam? Nem sikerült színésznek lennem. Nagyon bíztam benne, nem jött össze, és borzasztó törés volt bennem, hogy belőlem nem lesz színész, tehát a hiúságomat az életem során nem tudom kielégíteni. Nyomtalanul múlok el. Körülbelül hat vagy hét éve felfedeztem magamban a készséget, a képességet a gasztronómia irányában. Érzékem van hozzá, az ujjammal is tudok szagolni, a lábos fölé teszem a kezem, és megmondom, mi fő benne. Röhej, de így van. A rotyogó fazékba bele tudok

nyúlni, mint az évtizedek óta dolgozó szakácsok, akiknek már olyan, mintha azbesztből lenne az ujjuk. Fogalmam sincs, honnan jön ez a képesség. Olyan ízeket tudok összevarázsolni és olyan ételneveket tudok kifantáziálni, hogy csorog tőle mások nyála. És most ez sem érdekel. Nem nyúlok bele az ételbe, nem kóstolok annyit, nem töröm a fejem újabb étlapon, bár kéne. Van gesztenyeprésem, de csak áll, áll, nem árulok gesztenyepürét. Én tavaszi újdonságokat találtam ki, salátákkal, kukoricás, sárgarépás dolgokat. Állandóan olyanok járnak a fejemben, hogy a vállalat felé hogyan rendezzem a dolgaimat, hogy a házépítésből már mindent kifizettem, de még mindig visznek el ötvenezer forintokat, hogy az egyik éttermemben akkora a vízszámlám, mintha uszodát működtetnék, nem vendéglátóipari egységet, hogy a vízforgató berendezésemet hogyan fogom elhelyezni, mennyibe kerül a kertrendezés, milyen növénnyel ültessem be a kertem elejét, hogy ne lássanak be, vagy jó-e az, ha nem látnak be, mikor érkezik meg Bécsből az úszómedencém lépcsője, hogyan illesztessem be, hogy a betont ne kelljen megfúrni? Valahogy a családi élet jobban leköt, mint régebben. Nem tudom, hogy pozitív-e ez, vagy negatív. Azon gondolkodom, hogy veszek egy rulettasztalt a szuterénbe. Szabályszerű nagy asztalt, nagy kerékkel, nem házi játékszert. A baráti körömet beoltom rulettre, vannak köztük olyan pénzes emberek, hogy megkérünk egy krupiét, úgyis minden másnap dolgoznak csak a Hiltonban. Csak félek. Játékbarlangot nyitni tilos. Minek nevezzem? Nem érdekelne engem a haszon. Biztos, hogy hasznot hozna. Betennék egymilliót, és akkor jöjjenek el az emberek pár százezer forinttal játszani, úgyis mindig a bank nyer. Örök szabály. Néha nem a bank nyer, de arra vigyáznék, hogy egymilliónál több ne nagyon legyen benn. Marhaság? Marhaság az is, hogy a Hiltonban a külföldiek játszhatnak, a magyarok nem! Ki vagyunk rekesztve. Engem egyszerűen irritál ez az állapot. Mitől félnek, hogy a csepeli vasmunkás felmegy a Hiltonba, és egyszerre felteszi a havi fizetését? Nyugaton se mindenki megy el a kaszinóba. Lehet, hogy túlságosan meghíztam. Vettem egy jó joggingot, vettem egy szélkabátot nadrággal, izzasztót, jó futócipőm van, hétezer forintos teniszütőm van, partnereim is vannak, minden lehetőségem megvan arra, hogy mozogjak, ott van az uszoda, de csak szaunázni járok, van bennem egyfajta mozgásigény, de olyan fáradtan érkezem mindenhova ettől a hajszától, hogy a fizikai fáradtságra már nem futja. Lehet, hogy lényegesen nagyobb lenne a szellemi frissességem, ha jól kifárasztanám magam, na de fiatal nők vesznek körül, a feleségem sem öreg. Van olyan, hogy tíz esetből nyolcszor nem tudok elmenni a teniszpartira, mert éppen egy üzleti tárgyalás kellős közepén vagyok.

Vannak olyan dolgok, amit a feleségem tapintatosan nem kérdez meg. Vagy ha mondok valamit kérdés nélkül, hogy a barátommal beszélgettem, ittam, ez volt, az volt, mi volt, és aztán ezzel le is zárom a témát, ő nem kérdezi meg, hogy jól van, éjjel kettőig ezt csináltad, akkor délelőtt tíz órakor félrészegen miért hívtál fel telefonon a szaunából, hogy most alszod ki a mámort? Mérhetetlen türelem és tapintat van benne. És megalkuvás. Érzi azt, hogy az egyetlen lehetőség a megmaradásra, az együttlétünkre az, hogy ha ő tűr. De másrészt tudva tudja azt, hogy szeretem őt is és a családomat. Nem ellenükre teszem, hanem a magam kedvére teszem. Arra még nem volt példa, hogy ő is tegyen valamit a maga kedvére, legalábbis nem értesültem róla, de azt hiszem, hogy el tudnám viselni. Úgy fognám fel, mint vezeklést. Már sokszor gondolkoztam ezen. Szokott egyedül utazgatni külföldön. Azért egyedül, mert nekem nincs lehetőségem, nem akarok bezárni, a gyerekekre vigyázok. Legutoljára is feldobtunk egy forintot, de úgy döntöttem, hogy ő menjen, annak ellenére, hogy én nyertem. Korlátaim vannak. Hivatalosan lehet egy pesti üzletem, egy szezonüzletem. Minden további üzlet további rizikó. Ahhoz, hogy produkáljak, új meg új, változatos formákat kell kitalálnom. Eddig minden dolog, amibe belevágtam, más és más volt. Ha most csinálhatnék valamit, legszívesebben szlávosat csinálnék, ami fut, amit be tudok robbantani. De mindig rejtett utakon kell járnom ahhoz, hogy a képességeimet kibontakoztathassam. Ez az, ami alapvetően fáraszt. Szívesen létrehoznék egy üzletláncot, kisvendéglő-hálózatot, egyforma egyenruhával, egyöntetű berendezéssel, egyforma étlappal, szabott árakkal, huszonnégy órás nyitvatartással. Bármelyik magyarországi nagyvárosba menne egy utazó, kellő külföldi reklámmal, prospektusokkal, idegenforgalmi irodákban elhelyezett figyelemfelkeltéssel meggyőzném őket arról, hogy nyugodtan mehetnek Székesfehérvárra, Pécsre, Debrecenbe, Miskolcra, bárhová, majd kitalálnám, melyek legyenek ezek a városok, mert mindenhol van egy olyan üzlet, ahova bármikor bemehetnek. És a magyarok is. Ha most elmegy valaki akármelyik vidéki városba, éjjel négytől-öttől kilencig sehol nem kap egy konyakot, sehol nem kap egy tojásrántottát, semmit. Nyitnék tájjellegű vendéglőket. Csinálnék kóser vendéglőt, biztos, hogy kellene hozzá segítség, de meg tudnám csinálni. Valószínűleg összehoznék egy óriási fagylaltozót, kenhető meg mártott dolgokkal, a Balatonon. Kör alakú helyiség lenne, nagyon régi tervem, belül ülő kiszolgálással, kívül pedig minden irányban, körben, sugarasan utcai árusítással. Nagyon érdekelne az idegenforgalom, szívesen beszállnék utazási irodába. Vennék egy-két buszt, szállodákkal kötnék szerződéseket. Ehhez értenék, egészen biztos. Tulajdonképpen menedzser típusú ember vagyok. Mennék utána. Ha legalább Ausztria felé felszabadítanák a határt, és megszűnne

a magyar állampolgárok korlátozása. Az egyik legnagyobb gond a szálloda Magyarországon. Vagy marha drágák, vagy a középkategóriás láncok, lásd Penta, Novotel, kifejezetten utazók, kereskedelmi üzletkötők, tehát dolgozó emberek számára szolgálnak. És szintén elég drágák. Kelet és Nyugat között mi egy kapu vagyunk. Hát a kamionosoknak egyetlen olyan helye nincs ebben az úthálózatban, hogy az út mellett lenne egy olyan fogadó, ahol alhatnak, tusolhatnak, nassolhatnak, ehetnek, esetleg dughatnak egyet! Nézem azt a rengeteg törököt, románt, görögöt, osztrákot, oroszt, olaszt, németet, az út mellett parkolnak, a kocsijukban alszanak, meg Pesten a Duna-parton dekkolnak, és az autóban szívatják meg a lányokat. Miért ne lehetne nekik normális helyet csinálni? Kis hálófülkékkel, zuhanyozókkal, olcsón, hogy a kamionos meg tudja fizetni, pénzt válthatna, vásárolhatna. Nagyon érdekelnek a vidéki kastélyok. Állandóan téma, hogy el vannak hanyagolva, nincs rájuk pénz. Találnék egy osztrák céget, kivitelezőt vagy magyarokat, akik finanszíroznák, én meg tudnám mutatni, hogy azon az adott helyen melyik kastélyból mit lehetne csinálni, ami tuti üzlet lenne, megszervezném. Nem minden kastély jó lovardának. Még nem tudom, hogy mit, de biztos kitalálnám, a vendéglátáshoz biztos köze lenne. Ha lehetne, terjeszkednék külföldre is, elsősorban Nyugatra, de Bulgáriában például, amit ismerek, óriási lehetőségek vannak. Az egész tengerparton, mondjuk ötven, százméternyire a víztől sehol egy fagylaltot, egy darab halat, egy darab sültet, kolbászt, egy pizzát nem lehet kapni. Csak feljebb-feljebb minden. Mert már oda nem mehet le. Maszek nem települhet le. A Kanári-szigeteken tapasztaltam, hogy százméternyire volt az üzletsor, presszó, friss üdítő, és én mégis megvettem az öregasszonytól dupla áron a Coca Colát. Jéghidegen odahozta a nyugágyamhoz, megvettem, mert jólesett, hogy ülhettem, ki se kellett húznom a tengerből a lábamat. Lehet, hogy Kelet jobb piac lenne, mint a Nyugat, csak hát nekünk minden gondunk az, hogy a konvertibilis valutát hogyan szerezzük meg, nem pedig a bolgár levát, de óriási pénzek lennének ezek, csak adnának szabad lehetőséget, hogy a levát beváltsam forintra és viszont. A rendszernek kellene megváltozni. A rendszer itt nem a politikai rendszert jelenti. Az egész gazdasági felépítmény szemléletében kellene gyökeres változás. Mindenki óhaja és vágya, hogy jobban éljen, ezért tulajdonképpen mindenki mindent meg is tesz, de a tevékenysége nyolcvan százaléka illegális. Mert valamifajta kényszerbeskatulyázás miatt irtózatosan nehezen mozdul akármi is. Ez azt jelenti, hogy egy csomó egyén, család tönkre van téve, mert egyszerűen a lehetőségeikkel jó képességű emberek nem élhetnek. A pénzüket nem használhatják. Hülyeségekre költjük a pénzünket. Herdáljuk a szó szoros értelmében. Nem azért építenek most egyesek kacsalábon forgó villákat, mert dúskálnak a pénzben, hanem mert nem tudják befektetni. A telekvásárlásban

még mindig van pénz, pedig már a nagyok kikaparták a gesztenyét. A húsznegyvenezer forintos telkeket a Balatonnál, Budán megvették, és vártak, mert tudták, hogy mi lesz ebben az országban. Bizonyos határon túl ez is illegális. De a telekvásárlás is kényszermegoldás, kényszerpálya, ki a franc kíváncsi hat telekre? Viszont sok esetben már csak az az egyetlen lehetőség marad, hogy a pénzem annyit kamatozzon, hogy megérje befektetni. A legális befektetési ajánlatok még az infláció ütemével sem tartják a lépést. Ki az a hülye, aki egyre kevesebb pénzt akar? Az életben maradáson van a hangsúly, nem a befektetésen. Az életben maradáshoz kell mindig több és több pénz, ahhoz, hogy ha elavult a televízióm, kidobhassam, ne kelljen vele házalnom a bizományiban, hogy vehessek újat, ahhoz, hogy az autómat tetszés szerint cserélhessem, ahhoz, hogy ne legyen probléma a karácsonyi ajándékvásárlás, azt a család ne érezze meg, ahhoz, hogy ha a szekrényemnek betörik az oldala, mert részegen hozzávágok egy baltát, vehessek másik szekrényt. A mindennapokhoz kell, mert olyan drága az élet. A gyerekeimnél az iskolában kérték, hogy a gyerekek lehetőleg feltűnő öltözékben, ékszerekkel ne járjanak iskolába, és a tízóraicsomagjukban válogatott ínyencségeket ne hozzanak, hogy ne keserítsék azoknak a társaiknak a szívét, akiknek a szülei ezt nem engedhetik meg maguknak. Ezt ma egy jó hírű, nem külvárosi iskolában mondták. Ezek szerint vannak olyan gyerekek, még ilyen környéken is, akik nem jutnak narancshoz, banánhoz, téliszalámihoz, akiknek nem jut ötszáz forintos aranyklipsz, picike pedig, vagy akik nem járhatnak ezerháromszáz forintos dzsekiben, csak hatszáz forintos kabátban. Ez a megdöbbentő, azért kell vigyázni, az emberek ezért szerzik, halmozzák a pénzt, hogy ne kerüljenek olyan helyzetbe, hogy ők a szegények közé tartozzanak. Elég sokan vannak, de a szegénység adódhat abból is, hogy valaki életképtelen. Az életképtelenség ma Magyarországon anyagi mércével is mérhető. Véleményem szerint ma Magyarországon sok szegény azért szegény, mert tehetségtelen. Más dolog az, hogy valamiféle közfelfogás szerint ez tisztességnek van beállítva. Ezt a fajta tisztességet én nem kérem, nekem ez nem kell. Mert az a tisztességes ember, aki nem próbál meg mindent, nem vállal pluszt, fusit, esetleg valamiképpen nem szabálytalankodik, az nem tudja tisztességgel eltartani a családját. Ez legyen az ő tisztessége? Bizonyítékok vannak rá, hogy nem elég a rendes, hivatalos jövedelem, amit keresünk. A feleségek is kénytelenek dolgozni. Lényegesen jobban nevelhetnék a gyerekeket, biztos, hogy a gyerekek nem vallanák kárát. Felhívott kétségbeesetten valaki, ismerősöm, hogy nem tudnék-e neki állást. Kétezer az albérlete és háromezer-ötszázat keres, főiskolával! Ezerötszáz forintja marad étkezni, ruházkodni, szórakozni, kultúrára, Pesten. Meg lehet ebből élni? Eljönne a vendéglátóiparba mosogatónőnek is, akárminek.

A szegény embertől a gazdag emberig itt mindenki látja, hogy mi lenne a kivezető út, ami lehet, hogy nem közelítené egymáshoz az anyagi viszonylatokat, vagy a szellemi viszonylatokat vagy az érdeklődési köröket. Természetes kiválasztódás, ezek ősi törvények, ebben úgy kell hinni, mint a kétszer kettőben, vagy úgy kell hinni, mint abban, hogy van Isten. El kell fogadni mint axiómát, hogy mindig voltak és lesznek jobb módú emberek, és lesznek szegény emberek. Falanszter lenne az egyenlőség. Nyugaton az ilyen jólét, mint az enyém, nem kiugró, nem számít annak. Az egy tragédia, hogy én a pénzem által ilyen magasra kerülhettem a hierarchiában. Az ország szegénységének a bizonyítéka. Ne mondja azt senki nekem, hogy Párizsban egy jól kereső mérnök, aki a gyönyörű fotocellás garázsos villájában vagy a jó kis ötszobás luxuslakásában lakik, és vityillója van mondjuk, a Riviérán, arra vágyik, hogy annyi milliója legyen, mint a Rothschildoknak! Nem vágyik rá. Ez nem hierarchikus kérdés, hanem anyagi kérdés. Az lenne a természetes, hogy mindenki jól éljen. Lenne, aki erre fordítaná a pénzét, lenne, aki arra. Érzésem szerint én irritálom a szegény embereket az anyagi helyzetemmel. Egyáltalán nem csinálok titkot belőle, mindenki látja, hogy hogy élek, nagyon sokan tudják. Azzal, hogy irritálom őket, egyfajta lelki hatást indítok el bennük. Vagy irigységet vagy kíváncsiságot vagy vágyakozást az iránt az életforma iránt, amit én élek. Esetleg segíti őket, ráébreszti őket, tudatosítja bennük, hogy ha vállalkozó kedvűek és ha erre van lehetőségük, nincsenek belekényszerítve semmibe, akkor van módjuk, lenne módjuk kiugrani. Nem az a cél, hogy mindenki dúsgazdag legyen, de a rosszul irányított, begyepesedett, kitalált tervcélokért termelgetés tisztessége se lehet cél. Én nem járok gyűlésekre, nem pofázom a munkáról, hanem dolgozom, azért emelem fel a szavamat, hogy többet dolgozhassak, hosszabb ideig. Ráébresztem az embereket arra, hogy nincsenek megfizetve. Nemcsak a magam példájával, hanem azzal is, hogy nálam az átlagfizetés háromszorosát kereshetik meg. Nem igaz az, hogy csak az én területemen lehet nagy haszonra termelni, nem a vendéglátóiparról van itt szó, hanem arról, hogy jól megszervezzenek valamit, keményen dolgozzanak, és azt termeljék, azt adják, amit kell. Ez az eredmény forrása, nem valami maszek stikli. Az értelmesebbje, az emberek egy része rá fog döbbenni erre. Miért hangolódna énellenem? Mindenféle szociális kedvezményt is tudok így adni a saját zsebemből. Nyugtatgatom a saját lelkiismeretemet. A hirtelen gazdagodás kiváltott egy-két érzést. Kicsit szégyellem. Éltem szegénységben, megértem az ellenkezést, és emlékszem, hogy én borzasztóan irigyeltem annak idején a gazdagokat. Akik nekem semmit nem adtak. Tehát próbálok valamit visszaadni, nyújtani. Ez

ijedtség. Mit tudom én, hátha még egyszer valamire jó lesz. Az, hogy havonta ezer forintot például arra költök, hogy a nyugdíjasok és egyebek beállhassanak a sorba vasárnap is tejért, kenyérért, péksüteményért. Mint szerződéses üzletvezető nem vagyok köteles árrés nélküli árut tartani. Symphoniát, Sopianaet nem is tartok, de a tej meg a kenyér létszükségleti cikk, a cigaretta nem az. Ez nem olyan lelkiismeret-furdalás, hogy valamilyen bűnömért vezekelni akarok. Az álmaim se hagynak békén. Valószínűleg a túlzabáltságomtól meg a napi eseményektől függenek. Mindig konkrétumtól. Dadaista álmaimnak nevezem őket. A világtól elfordult, tejesen értelmetlen szaggatottság, álom az álomban, azt álmodom, hogy úgyis csak álom az egész, és nem kell félni, ezért nem ébredek fel. Volt olyan, hogy a gyerekeim tűzben égtek. Álmodtam, és tudni akartam a végét, ilyenkor tudatosan nem szoktam felébreszteni magam, aztán mégis felébredtem. Sokszor főzök álmomban, és semmi nem sikerül. Egyszer azt álmodtam, hogy gyilkoltam, ez nagyon valóságos volt. Nem tudom, kit. Teljesen közömbös volt, kit. Itt Magyarországon, valami drótkerítés mellett. Nagyon sok bűnt követtem el életemben, ezek a bűnök minden ember által elkövetett bűnök, hogy lopás, csenések, apróbb stiklik, nem tudom azt mondani, hogy bementem egy áruházba lopni, nem ilyenek. Volt az életemnek pár olyan pontja, amit nem szívesen mesélnék el senkinek. Volt ebben perverzió, nő leitatása és visszaélés a lehetőséggel. Szóval szégyenteljes dolgok, az ember esendő, néha hagytam magam sodortatni az árral. Az egyetlen dolog, amit még nem követtem el, nem is raboltam persze, az, hogy nem öltem. Ez egyfajta tisztaságot biztosít az embernek a sok pitiáner bűnével szemben. Egyfajta nyugalmat ad is az embernek az, hogy nincs miért bujkálnia, menekülnie. És az egész éjszakát átálmodtam, bár valakitől azt hallottam, hogy az álom az egy pillanat alatt lezajlik, ebben nem vagyok biztos. Én nagyon hosszú álmot álmodtam végig, amikor rádöbbentem, hogy öltem, és tudtam azt, hogy még biztosan el fogok követni egy-két gyilkosságot. Ettől borzalmas volt. Nem volt mindegy, tehát nem törődtem bele, csak nem tudtam, hogy most mit csináljak. Eltitkoljam, megmondjam, vezekeljek? Bűnhődjek, disszidáljak? Hogy kezdhetnék új életet? Ez volt bennem. Ez volt az álom lényege. Ez volt a legnyomasztóbb álmom. Már gazdag ember voltam, mégis új életet akartam kezdeni. Mert gyilkoltam. Mert azt álmodtam, hogy én már valakit meggyilkoltam, csak ezt eddig sikerült eltitkolnom. Izzadva ébredtem, borzalmas vizesen. Leültem, megbeszéltem a feleségemmel is. Elővettük a Krúdy-álmoskönyvet, az anyámat megkérdeztem, aki ilyen ügyekben bennfentes. Arra jutottunk, hogy valószínűleg olyan nyomasztó beszélgetések, olyan nyomasztó kapcsolatok alakulhattak ki a közelmúltban, hogy a vágy megvolt bennem az ölésre, és olyan mély nyomokat

hagyott bennem ez, hogy szívesen megöltem volna az illetőt. Ezzel az álmommal túl akartam lenni ezen. Az üzleti élettel volt kapcsolatban, a magánéletben nincsenek gyűlöleteim. Van egy-két zsivány, akit szívesen megfojtanék, de ezek mind fellobbanások és elhamvadások. Nem sikerült álmomban új életet kezdenem, nem jött össze. Nagyon sokat álmodtam régen a pénzről. Akkoriban, amikor nem ment nekem, az álmaim döntő többsége úszómedencés, külföldi utazásos, repülőgépes álom volt. Franciaudvaros, függönyös, ilyen szoba, olyan szoba, kék szalon, vörös szalon, fantáziálások voltak, meg a mit csinálnék, ha mennyi pénzem lenne? Tizenkét órákat tudtam egyfolytában feküdni az ágyban, nyitott szemmel álmodni. Hogy mennyi millió kellene ahhoz, hogy nagyon boldog legyek. Hát ebből semmi nem valósult meg. Semmi. Meglett a pénz. A szó lelki és fizikai értelmében nem vagyok elégedett. Amikor kijöttem a dutyiból, még a dutyiban, szinte a lelki szemeim előtt láttam, hogy a feleségem, aki kint van külföldön, négy hónap alatt kivel feküdt le, kivel él, biztos jól él, mert azért mégiscsak Nyugaton van, és én egy egyszerű, tiszta, házi munkakabátot viselő, nagyon egyszerű, simán lefésült hajú nőt képzeltem el magamnak, aki majd otthon főz a konyhában, és micsoda jó lesz hazamenni! Nem parancsszóra lefeküdni meg felkelni. Az ember álmai beszűkülnek ilyen helyen. Hogy elővehetek majd egy könyvet olvasni! Nem vasárnaponként nézhetek televíziót vagy kétvasárnaponként, hanem minden este. Lehet sétálni az utcán. Lehet édességet enni. Amikor pedig a szabadulás után voltam, és még nem voltam újra nős, akkor meg a pénzről álmodoztam, hogy tulajdonképpen sok pénzzel elvehetnék én is egy olyan lányt, aki már nem olyan egyszerű, nem csak főz, akinek igényei vannak, ha lehet, akkor tanárnő legyen, és az jó pedagógus lesz otthon a gyerekeinkkel is, gyerekvágyaim voltak. Aztán mikor jött a szegénység, a feleségemmel, az a fajta szegénység, hogy nekem hol volt, hol nem, de azért megteremtettem a lehetőséget, ő pedig négyezer forintos vagy ötezer forintos állásban dolgozott, akkor jöttek megint a milliókról való ábrándozások. A nagy sztorik, hogy hárommilliót fizetett a lottó, meg kétmillió-ötszázezret. Egyfajta olyan nyugalomról álmodoztam, hogy körülöttem gyerekek rajcsúroznak. Én mindig csak öregebbnek tudtam elképzelni magam, mint amennyi az életkorom volt. Nagyapásan, hintaszékben, a jól megérdemelt gazdagságomat, amit magam teremtettem, vagy a szerencsém által jön, de nekem jön, tehát nem kapom valakitől, ezt élveztem. A legbizarrabb ötletek is megfordultak az agyamban, olyan, hogy postaautót raboljak ki, olyan nem volt, de olyan, hogy elválok a feleségemtől, és egy nagyon gazdag családba benősülök, olyan volt. Volt olyan időszak a házasságom kezdetén, amikor már megszületett a nagyobbik lányom,

hogy meditáltam, hogy milyen hülye voltam én, hogy azt a Rózsát kihagytam az életemből, mert most a fene tudja, hogy élhetnék! A nő személye volt a legkevésbé érdekes, elkeseredett állapot volt. Nem voltam én különösképpen szerelmes a feleségembe, mikor elvettem. Érdekes módon az utolsó pár évben, most, hogy öltözik, fodrászhoz jár, kozmetikushoz jár, utazik, csinosítja magát, autózik, megtanulta a vezetést, elegánsan járatja a gyerekeinket, meg odafigyelnek rá, és ő tényleg tíz évvel fiatalabbnak néz ki a koránál, most kezdek szerelmes lenni a felségembe. Marha furcsa dolog, hogy tizenöt év után mondhatom ezt. Olyan fellángolásaim vannak, hogy az nem igaz! Ölbe kapom, cipelgetem, örülgetünk egymásnak meg a lakásnak. Csak ez nem az a boldogság, amire vágytam. Nem vagyok családcentrikus, monogám pali. Az én boldogságom valószínűleg az lenne, ha… Ez a halhatatlanság utáni vágy. Az lenne, ha valami olyat tudnék produkálni, amire mindenki odafigyelne. Nem is kéne mindenki, de nagyon sokan. Hogy elismerjenek, én egy tapsmániákus fagyok. Ezt akarom. Én szeretném, ha összesúgnának a hátam mögött, hogy ismernek, felismernek. Belőlem biztos jó híres ember lenne, mert jól viselném a hírességemet. Egy híres vendéglősség is kielégítene. Most tulajdonképpen híres vagyok, de nem a szó jó értelmében, mert hírhedt vagyok, és valljuk be őszintén, az üzleteim nem fajtiszta vállalkozások, kicsit kóklerség, nem tudtam halhatatlant, maradandót produkálni. A feleségemmel összeültünk, és elkezdtünk saját ételreceptekből szakácskönyvet szerkeszteni. Szeretnék én lenni az, aki fiatalon befut, sikeres lesz, és egész életében sikeres és nagy hírű. Öregkorában se hülye, totyakos, reszketős kezű embert lássanak benne. Hanem mindenki pátyolgasson. A receptkönyv biztos, hogy meg is fog valósulni, de én szeretnék valami nagyot alkotni, valami nagyon nagyot! Szakmán belül. De bármilyen szakmában, ha tudnék nagyot véghezvinni, azonnal átpártolnék. Hogy olyat tudnék alkotni, ami anyagi, egyszersmind erkölcsi és egyéb sikereket is hoz. Megöl az irigység, hogy például azt a török palit száz év múlva is emlegetni fogják, aki rálőtt a pápára. Meg azt az őrültet, aki lelőtte a John Lennont, szétírta a világsajtó. Vannak emberek, akik egy mozdulattal világhírességet csináltak magukból, és tulajdonképpen, ha éppen nem börtönben lenne vagy villamosszékben ülne, akkor elég lenne megírni az emlékiratait, hogy ötvenmillió példányban kiadják. Ettől én megbolondulok, hogy milyen kevés kell ahhoz, hogy valaki kiugorjon, és nekem mit kéne tennem például a szakmán belül, hogy valami olyat hozzak létre, mint az öreg Venesz bácsi. Nem villamosszékben akarok kikötni, én észember vagyok. Nekem anyagi siker is kell. Hogy az én kis hobbijaimat, kedvteléseimet, kis cigarettáimat meg tudjam fizetni, a whiskyjeimet

megihassam. Az öltözködéseimre, az autóvásárlásaimra, a házépítésemre. Pozitív siker. A török is, a John Lennon gyilkosa is, az összes Oswald mind negatív hős. Én pozitív hős szeretnék lenni. A nagyapám annak idején nem volt világhíresség, nem ismerték a fényképét a sajtóból, nem volt szenzáció, de a maga területén ért el eredményeket. Írt tankönyveket, írt ifjúsági regényeket, foglalkozott ókori témákkal. Nekem ő mindig egy szemüveges, kopasz bácsi marad, aki gazdag, az egész család, mint egy istenre, úgy nézett rá. A nővérem a sétapálcáját, amin négerfej van, kérte a hagyatékból, és bőrbe kötve ott vannak a könyvei egy külön polcán, mint ereklye. A gyerekei már abban a szellemben lettek nevelve, hogy a dédpapa! Az összes rokonom mind ebből a szellemi örökségből táplálkozva ment egyetemre, lett lektor, lett iskolaigazgató. Egyedül én számítottam reménytelennek. A nagypapaféle hintaszékes, mosolygósan kedves, anyagilag patronáló mintakép bennem él. Ez egyfajta indíttatás, a nagyapámnak tizenegy unokája volt. Mikor hat- vagy hétéves voltam, az apám még élt, a nagyapám jó nevű, ma már jó nevűnek számító író barátaival tarokkozott a házának a kertjében, és akkor kiszédült a család, vasárnap délelőtt volt, kijött a három lányának az összes gyereke, egy nagynéném, akinek nem volt gyereke, kimentünk mi az apámmal, kint volt a nővérem a férjével. A szituációt képzeltem mindig el. Engem a szituáció nyugtatott volna meg. Én mindent színházban képzelek el. Az egész környezetem tulajdonképpen díszlet, a viselkedésem viselkedési forma. Nekem a helyzet rendkívül fontos. Szeretnék egy jótékony, jótékonykodó valakinek látszani, de valószínűleg belül mérhetetlenül önző vagyok. Nagyon fontos nekem a saját, a saját kedvtelésem, az édességet majszolásom, a whiskym, a kocsim és minden egyes szám első személyben, birtokos raggal ellátva. Nagyon fontos nekem, bár kifelé úgy beszélek, hogy a felségem háza, a feleségem üzlete, az anyám nem tudom mije, a nagyapám hírneve. Mindig körül voltam külsőségekkel véve, de mindent magamnak szeretnék. Hideg, számító vagyok. Elég jól fegyelmezem magam. Tizenöt éve viselek egy házasságot. Tulajdonképpen. És a tizenharmadik évben jöttem rá, hogy szeretem a feleségemet. Milyen önzés kell ehhez! Jó családapának akartam magam felé látszani. Nekem tizenhárom év önmegtartóztatás kellett ahhoz, hogy beleszeressek a saját feleségembe. Magam felé viseltem a jó férj szerepét, aki nem akar válni. Nem a feleségemnek akartam bizonyítani, hogy én jó ember vagyok. Saját magamat győzködtem ezzel, saját magam előtt akartam bizonyítani. Az életem egyetlen hosszan tartó pozitív eseménye, cselekménye az, hogy tizenöt év alatt nem váltam el. Az egyetlen, amit el lehet mondani, hogy igen, ezt végigcsináltam. Én a japán horoszkópban disznó vagyok, a kínaiban

majom és különben Vízöntő. Mindegyik egyértelműen leírja, hogy az alaptípusom hirtelen fellobbanó, és akkor, amikor fellobban, nagy teljesítményekre képes, de ez a teljesítmény csak időszakos, ellanyhul. Valamilyen katalizátor segítségével újra fel tud lobbanni, és újra nagy teljesítményekre képes. Ez olyan igaz, mint a halál. Hogyne félnék tőle! Az életemnek most van egy hirtelen felfelé ívelő szakasza, aminek úgy érzem, úgy a csúcsára érkeztem, hogy semmit se kell csinálnom, dől a pénz. Mi jöhet ezután? Csak valami rosszabb. Érzem magamban a lanyhulást. Van terv, ezt is lehetne csinálni, azt is lehetne csinálni, de az ambíciók hiánya, ami nyomaszt. Lehet, hogy meg tudom rázni magam, mert már az anyagi lehetőségem megvan ahhoz, hogy nem kell a mindennapok kenyérkeresetével elfoglalnom magam és azzal törődve lesüllyednem, hanem majd kievickélek. Csinálok valami nagy húzást. Robbantok. De jön egy rendelet, kész, állj le. És amit megszereztem, az van, de ha holnap jön egy másik rendelet, hogy minden kétszobásnál nagyobb magáningatlant le kell adni a magyar államnak, akkor jól nézek ki! Ez a fajta létbizonytalanság, amit nem tud megnyugtatóan megszüntetni a magyar állam. Kész. Besüllyeszt a falanszterbe. Volt már Magyarországon olyan, hogy egy családot összeköltöztettek egy másik családdal, sőt egy háromszobás lakásba három családot költöztettek. Moszkvában hányan laknak még társbérletben? Ki tudja, milyen irányvonal következik be? Fogják magukat, összeraknak három-négy szerződéses üzletvezetővel abba a szép, nagy házamba; éljetek együtt boldogan, eddig együtt dolgoztatok, egyfajta munkakört végeztetek, próbáljatok meg lakni is együtt! Olyan, mint egy rossz álom. De ébren gondolok rá, kénytelen vagyok. Amíg megnyugtatóan el nem dől, hogy ez a rendszer mit csinál, balra megy, vagy jobbra megy, vagy egyszerűen halad az arany középúton, addig itt mindenki létbizonytalanságban lesz. A középút még azért megy el, mert ad lehetőségeket, ugyanakkor semmi tendenciát nem mutat arra, hogy valami készülődne, valami bizarr. Kezdik tisztelni a tulajdont. Egy szereposztásban nem üdítő dolog negatív hősnek lenni. Elég gusztustalan dolog. A külvilág miatt. Nem hiszem, hogy szívesen lennék nyíltan önző, valamilyen formában minden körülmények között vigyáznék arra, hogy a jó ember benyomását keltsem. Ez fontos kellékem, nagy szükségem van rá. Vágyam az, hogy ha más reális lehetőségem nem lesz arra, hogy nagyot alkossak, valamilyen formában emlékeztessen a nevem majd egy jótékony apókára. Ez reális vágy, új vágy, de anyagi lehetőségem lett rá.

Sokkal több kötelezettségem van másokkal szemben, és rajtuk keresztül figyelem magamat. Én, aki alapvetően beosztott típusú ember voltam, szolgálatkész, néha már szolgaian szolgálatkész, irányító feladatokat végzek. Az irányítás kapcsán különböző korú, nemű, adottságú emberekkel kerülök össze, ezeknek az embereknek a lelkiállapotán, hangulatán, munkatempóján, munkabírásán keresztül saját magamat is kontrollálom. A riasztó dolgaim elmúltak. A kockázatvállalásnak olyan negatív formái merültek fel annak idején, gondolatképpen, ami mindenképpen törvénybe ütköző lett volna. Finoman fogalmazott az egyik volt igazgatóm, hogy mindig a szabályosság és a szabálytalanság mezsgyéjén sétálgatok. Én úgy fogalmaznám, hogy egy hajszál választott el attól, hogy nem lettem bűnöző. Ha nincs ez a lehetőség, ez a szerencse, akkor lehet, hogy az olthatatlan vágy, hogy belőlem hős legyen, mindenképpen olyan ember, akire felnéznek, odafigyelnek, elragadott volna. A vágy, hogy kitörjek. Az infantilis gonoszkodásaim, garázdálkodásaim megszűntek. Engem megjavított a pénz, az, hogy nem a mindennapi kenyérharcokban kell felőrölnöm magam, a máról-holnapra élés semmijében nem kell totyognom, hanem távlatok vannak előttem. Ezért bánt mindenfajta beszűkítés. Hogy mi az oka az álmaimnak, nem tudom. Komorabbak, mint régen, riasztóak. A beszélgetéseink a feleségemmel, a családi körön belül ezekről az álmokról mindig oda lukadtak ki, hogy olyan mélységeit ismertem meg a magyarországi összefonódásoknak, a korrupciónak vagy az emberek gyarlóságának, és tulajdonképpen részese is lettem, hogy ez hat rám. Egy öltönyös, elegáns, őszülő, kopaszodó, jó embernek látszó úr, aki valamilyen osztályon intéz valamit, mindenben szolgálatkész és segít, az állam támasza és pillére, az ilyenre mindig fel kellett néznem. Rájöttem, hogy senkik. Sorban jöttem rá, hogy komoly emberek lekorrumpálhatók, megvesztegethetők, néha nem pénzzel, egy üveg itallal, néha ők törleszkednek hozzám, mert építkeznek. Kell húszezer forint a gerendájára, vagy kell az én kapcsolatom, hogy azt a gerendát megkapja, ha van pénze hozzá. Borzalmasan lesújt, csalódás. Én a gimnáziumban aktivista voltam, ifjúgárdista, nagyon komolyan vettem a KISZ-t. Furcsa érzés, hogy állami intézmények, szervek korrupt személyekkel vannak tele. Egyszerre ítélem el őket, és adok nekik alkalmat. Lehet bennem bűntudat ezért. De nekem nemcsak bratyizós kapcsolataim vannak, hanem vannak harcaim is a sötétséggel, az oktalanul falakat emelőkkel, az irigységből fakadó ellenállással, és ezek a harcok eredményezik azt, hogy tudom, hogy egy rohadt, megvesztegethető, korrupt! Érezhetek bűntudatot is, hogy részes vagyok, mert hiszen csak azokról

tudhatom, hogy korruptok, akiket én korrumpáltam le. Van egy lenézés, függőségi viszony egymástól. De ez egyre inkább nem olyan függőségi viszony, hogy én függök tőlük, hanem hogy ők függnek tőlem. Ez felelősséget is jelent. Nem az apa felelőssége ez a gyerekei iránt, hanem hogy ezt a terhet viselnem kell. Nekem kifelé a látszatot fenn kell tartani, mintha rendben lennének, rendben lennénk. Én nem az igazság bajnoka vagyok. Amikor lépek, a saját érdekemben teszem, de rengeteget lépek mások érdekében is. Lehet, hogy álca, lehet, hogy a magam megnyugtatására csinálom. Ha egy üzletet, amiben milliókat fogok keresni, pénzzel bebiztosítok magamnak, hogy az én kezembe kerüljön, akkor se vagyok ugyanolyan, mint ők. Nem hiszem, hogy bárkitől hagynám lekorrumpálni magam. Korrupcióra csak az egyik oldalról vagyok hajlamos. Én megvesztegetek. Nincs más lehetőség. Azok az emberek, akikkel kapcsolatba kerülök, akikkel szembekerülök, akikkel ügyleteim vannak, akiknek valami hatalom van a kezükben, dönthetnek, segíthetnek, hozzám képest kis fizetésű emberek. Az anyagi lehetőségeik olyan alacsonyak, hogy lekorrumpálhatók. Bérmunkásai, szolgái egy állapotnak. Ha olyan színvonalon élne egy akármilyen tisztviselő, amivel meg lenne elégedve, hát mehetnék hozzá tízezer forinttal vagy két üveg konyakkal? És ha lenne elég mindenből? Az egész korrupciónak a másik oka a hiány. Gazdasági. Ott lehet előnyökhöz jutni pénzzel, ahol pénz van, de különben semmiből nincs elég. Néha nevetségesen kevés pénz elég vezető beosztású embereknek! Még csak nem is azért, mintha különösképpen erkölcstelenek lennének. Az emberek általában nem szentek, nem hősök, próbálják összeegyeztetni a dolgokat. Egyszerűen nincsenek megfizetve. Én megfizetem őket. Ha valaki több pénzt kap tőlem, mint a fizetése, hát persze, hogy le van kötelezve. Dolgozik nekem érte, csakhogy ez a munka esetleg nem fér össze a beosztásával, így nem is adózik utána. Fél, de a pénzre mégis szüksége van. Ha most ugyanez a személy milliók felett rendelkezik, és egy döntésével, szakvéleményével milliókat képes kivenni vagy betenni a zsebembe, világos, hogy nem ellenem fog működni. Roppant egyszerű. Nincsenek nagy konspirációk ebben az országban, nyíltan jön-megy a pénz. Igaz, hogy így viszont egyesek belelátnak az én ügyeimbe is, mégse leszek a lekötelezettjük, mivel én az adózásnál teljesen lefedezem magam azzal, hogy bevallok mindent. Az én lehetőségem, hogy a magas forgalmam és a bevételeim révén a haszonkulcsom segítségével ennyi pénzt keressek, bevallott, tudott dolog. Minden forintról el tudok számolni. Az adóbevallásom milliós sávokban történik. Ott követek el csak szabálytalanságot, hogy ami nem az én nevemen megy, annak a bevétele nem halmozódik az én jövedelemadómként, az

részenként adózik. De ha megtehetném, ezt is bevallanám, ha nem kényszerülnék bujkálásra. Lehet, hogy akkor adóval jobban agyonvágnának, és valamivel kevesebbet keresnék, de nem olyan mértékben, hogy különösképpen megérezném. Én megkérdeztem egy gyűlésen, hogy kereshetek-e ötmilliót egy évben. Igen. Tízmilliót is? Igen. Mondom, akkor rendben vagyunk, csak nehogy ebből később probléma legyen, mert nem ennyit keresek, hanem lényegesen kevesebbet. (Hahota, senki nem tételezi fel, hogy van olyan ember, aki egy évben tízmilliót keres.) Csak ha majd véletlenül valaki megkérdezi, hogy miből vettem a kacsalábon forgó kastélyomat – akkor még mindenki tudta, hogy nincs, hanem lakótelepen lakom –, akkor azért tudjak valamit mondani. Szóval kereshetek tízmilliót, ha rendesen leadózom utána? Ötvenmilliót is kereshetek egy évben? Ötvenmilliót is. Milliókat fizetek be évente átalánydíj formájában a vállalatnak, az államnak. Hát persze hogy kereshetek! Ha tudok. Kiürülést érzek. Megpróbáltam összefüggéseiben végiggondolni az éltemet. Tulajdonképpen nem történt velem semmi. Minden ember élete tele van megrázkódtatásokkal, tele van örömökkel. Hallottam, hogy a boldogság nem más, mint pillanatnyi örömök láncolata, és minél több ilyen apró pont van az ember életében, annál boldogabb, minél kevesebb, annál boldogtalanabb. Én ezekben nem hiszek. Boldogságnak azt tartanám, hogy ha azt a célt, amit egy kisember kitűzhet maga elé, hogy halhatatlan legyen, valahogy elérhetném. Ha ezt pénzzel meg lehetne vásárolni, megvásárolnám, ha semmilyen anyagi helyzetbe nem kerültem volna, valamilyen formában, akár gonoszság árán is, megpróbáltam volna elérni. Ez egy mérhetetlen erős mozgatórugó. Semmiképpen nem akarok eltűnni a süllyesztőben mint középkáder. Egy biztos. Az összes kapcsolatom a gyerekkoromtól a diákéveimen át, a színházon, a katonaságon, a börtönön keresztül egyfajta utat jelölt ki számomra: nem maradhatok meg abban az állapotomban, ahogy voltam. Nem maradhatok meg azok között, akiknek nincs szerencséjük. Vagy máshogy mondva, tehetségtelenek. Tehetségtelen ember az, aki szegény. Magyarul, nem kívánok még egyszer szegény lenni. Van olyan ember, aki nem tehetségtelen, hanem tehetséges, mégis szegény. Igaz. De meg vagyok győződve róla, hogy végső soron Magyarországon ma mindenkinek van lehetősége arra, hogy anyagilag felemelkedjen, és ha ez az anyagi felemelkedés nemesebb célt szolgál, akkor már nem elítélendő, nem harácsolás, nem kapzsiság. Mindenkinek megvan a lehetősége. Aki él vele, és nem fut be, az szerencsétlen. De az, aki beletörődik abba, hogy úgy éljen, ahogy most él, nem is kíván jobban élni, vagy akarna ő jobban élni, de nem tesz érte semmit, arra azt mondom, hogy meg is érdemli. Semmiféle szánalmat vagy lelkiismeret-furdalást azok irányában nem érzek.

Mert ha egy hatvanéves vagy hetvenéves ember nem tud változtatni az életszínvonalán, azon próbálok segíteni, hozzájárulok a megélhetéséhez pár forinttal. Viszont azt, hogy egy huszonöt, harmincéves férfi vagy nő beletörődjön abba, hogy előreláthatólag az első millió forintját akkor tudná félretenni, ha tizenöt évig csak dolgozna, semmire nem költene, azt nem tudom elfogadni. Itt a millió forintálisan nem is olyan nagy összeg. A millió nem ahhoz kell, hogy az ember milliomos legyen, forintalapon, bár Magyarországon a forintban milliomos se senki, hanem hogy legalább olyan életnívót teremtsen magának, amilyen ma már, a huszadik század végén az egész világon, a fejlődőket meg az elmaradottakat kivéve, tulajdonképpen hozzátartozik a kultúrához. Mert a hihetetlen technikai fejlettség összes áldását élvezni akarom. És kikérem magamnak azt, hogy az én gyerekem ne játszhasson videojátékkal, videomagnókkal, számítógépekkel ugyanúgy, mint a Pompidou Központban, Párizsban a francia gyerekek! Kikérem magamnak, hogy ne a legmodernebb kocsin járhassak, akkor, amikor vannak ilyen autók, és a kényelmemet szolgálnák. Az egész század, a technika forradalma az embert szolgálja. Miért vagyunk mi ebből kirekesztve? Vérig vagyok sértve, hogy nekünk nagy áldozatokat kell hoznunk, hogy egy jobb képmagnóhoz, színes televízióhoz vagy akár egy világszínvonalon álló vízcsaphoz hozzájussunk, és csöpögő, harákoló hangot adó vécéink vannak még mindig. Egyszerűen vérig vagyok sértve attól is, hogy egy évben csak egyszer utazhatom Nyugatra. Nem fogadom el, és mindent megteszek a lehetőségeimen belül azért, hogy legalább itthon biztosítsam azt a fajta életszínvonalat magamnak, ami megközelítőleg hasonlít egy nyugati életformához. A technikában megveszem a legújabb, modern technikákat, mert van rá forintom, és megközelítőleg úgy élek, mint egy párizsi, egy amerikai vagy egy angol középosztálybeli ember. És megteszem azt, hogy a legújabb nyugati divat szerint öltözöm, nyugati áruházakból, butikokból vásároltatok magamnak ruhát, mert én így szeretnék élni. És az, hogy ha valakinek úszómedencéje van, ne legyen luxus, nekem a házamban legyen úszómedence! És a szauna nem a finnek kiváltsága, ma már a szállodáknak is van szaunája, valószínűleg valamiért van, biztos azért, mert az egészséges életformához tartozó közszükségleti cikk. Csak Magyarországon kevés ember engedheti meg magának négyzetméterben, hogy szaunája legyen! Ezt is kikérem magamnak! Hogy kis, telepi lakásokban vannak összezsúfolva az emberek. A pénzt nem arra használom, hogy kapitalizálódjam vagy feléljem, elherdáljam, nem, megközelítőleg szeretnék úgy élni, ahogy azt az e század biztosította technikai, higéniai, kulturális és egyéb lehetőségek minden ember számára hozzáférhetővé teszik, és nem engedem meg azt, hogy azért, mert én ebben az országban születtem, ezekből kimaradjak.

Ha meg akarom magamat ismerni, azt kell látnom, hogy mik azok, amik bennem nyomot hagytak a gyerekkormomtól fogva. Szerintem egy embert meg lehet ismerni azáltal, hogy mikről mesél, mik neki az érdekesek, mik maradtak meg benne, miről hogy nyilatkozik. Az anyám elmesélt egy sztorit a háborúból. Egy orosz katona leölt egy lovat, és osztozott rajta a ház, mert olyan húshiány volt. Lakott a házban egy nagyképű naccsága, aki semmilyen közös munkában nem vett részt. A többiek kéményt pucoltak, ablakot javítottak, törmeléket hordtak, mindent, amire szükség volt, hogy mehessen az élet végre tovább az ostrom után. Az udvaron boncolta a tömbbizalmi a lovat, trancsírozta, az asszonyok segítettek, hozták a fazekakat, a belet pucolta el az egyik, a másik a levágott lóbőrt vitte el, égették a csontokat, és a húst kezdték elosztani. És akkor lejött ez a naccsága kis fazékkal, beállt a sor elejére, és raccsolva mondta, hogy: „Kéhem! A rhészeméht jöttem!” A tömbbizalmi a véres cafatok közül felnézett, s maliciózusan megszólat, hogy: „Sajnálom, asszonyom, kanca volt!” Sztori, aranyos, de hogy bennem, akinek anyám talán hatéves koromban mesélte el, mint első pikáns benyomás, mennyire megragadt, annak oka van. Egy anya meg a fia lófaszokról nem szoktak beszélni, de bennem ez maradt meg. Hogy az anyám demokratikus. Neki demokratikus érzelmei vannak. Hogy miért fontos, hogy az ember ilyeneket elmondjon, egyáltalán meséljen? Mit tudom én. Az anyám például állandóan félt a háborútól. A mai napig fél. Mindig azt hajtogatja, hogy: „Kisfiam, vigyázzatok magatokra!” És örökké fázik, nagyon fázós. Ül a lakásban, pokrócokba csavarva. És fázik.

[1] Házkezelõségi Igazgatóság. A szocialista állami lakástulajdon ügyintézõ és karbantartó szervezete. Eredményességét az omladozó házak mutatják.

[2] A szocialista vendéglátóipari vállalat szerzõdésbe adta az üzletet az üzemeltetõnek, ami ellentétben a „szoros” elszámolással, lazább gazdálkodási szabályokat jelentett.

[3] A Gorbacsov-i politika hatására a munkások józansága érdekében késõbb bevezetett reggeli szeszeladási tilalom.

[4] A pincérnek minden rendelésrõl másolatot kellett írnia egy speciális indigós számlatömbbe.

[5] A magántulajdon felé közelítõ, bankkölcsönnel épült lakásforma. A „szövetkezett” lakók a törlesztés arányában váltak tulajdonossá.

[6] Polgári jogi társaság.

[7] Állami Kereskedelmi Felügyelőség.

[8] Szakszervezetek Országos Tanácsa

[9] Bolthálózat, ahol a legálisan szerzett valutáért máshol nem vagy nehezen beszerez-hetõ nyugati árucikkeket lehetett vásárolni.

[10] Esztergályos.

[11] Csoportos életbiztosítás