új Faj I. Kötet 4n3v2c

ÚJ FAJ

horrorantológia

I. kötet

Arte Tenebrarum Könyvkiadó

Copyright

Kiadó:

Arte Tenebrarum Könyvkiadó www.artetenebrarum.hu [email protected]

©2021 Minden jog fenntartva

Szerkesztették:

Farkas Gábor, Farkas Lívia, Lami Júlia, Hidegkuti Tibor, dr. Királyhidi Elemér és Nemes István

Fedélterv:

Gabriel

Wolf

Könyv verziószáma: 1.02 Utolsó módosítás dátuma: 2021.06.26.

Fülszöveg

Ez a kiadvány az Arte Tenebrarum Könyvkiadó 2021 márciusában indított novellapályázatának eredménye, az „Új faj” című, több kötetes horrorantológia első kötete.

Gabriel Wolf címadó művének ismertetője: Patrick Lambertet ismeretlen okokból elhagyja a felesége. A férfi magányában egyre rosszabb lelki- és idegállapotba kerül. Meggyőződésévé válik, hogy követik, sőt időnként be is járnak a lakásába, és nézik őt, miközben alszik. Pat egyik nap bevásárlásból hazaérve észrevesz valamit a zárható folyosójukon, ahová elvileg semmi sem juthatna be: egy borzalmas, sosem látott fajú, féregszerű csúszómászót, amitől a férfi halálra rémül. Meglepetésére azonban a szomszédban élő mogorva, szűkszavú, idős asszony felveszi a közel egyméteres, fekete óriásférget, és beviszi a lakásába. De vajon milyen célból? – merül fel Patrick-ben. – Ritka faj lévén eladja? Vagy inkább etetni akarja, felnevelni azt az egyértelműen nem emberek közé való dögöt? Lambertnek innentől kezdve nemcsak amiatt kell aggódnia, hogy követik-e, és időnként bejárnak-e az otthonába, hanem már a szemközti lakásban zajló, istentelen borzalmaktól is, hogy mindaz mikortól lesz őrá nézve is veszélyes. Patrick gyanakodni kezd, hogy talán mégsem képzelődik a látogatásokat illetően. Sejti is, ki jár be hozzá titokban: A felesége, aki elhagyta őt! De hogy a nő lopva oson be – pedig nyíltan is megtehetné –, azt a férfi rendkívül aggasztónak és ijesztőnek tartja. Szerinte nemcsak a szemközti öreg hölgy szenvedhet súlyos elmebajban, de talán az eltűnt neje is. Ráébred, hogy veszélyben foroghat az élete, és el kellene hagynia az otthonát.

Ebben a horrortörténetben Patrick Lambert hasonmásokkal veszi fel a harcot. Rovarokkal párosodó csúszómászókkal teli kaptárokat kell megsemmisítenie, amelyek nem e világi erők góontjaiként sötét, teremtő képességgel rendelkeznek: manipulatív, gonosz lényeket, úgynevezett „szövődményeket” hoznak létre szeretett világunk leigázására. Lambertnek el kell pusztítania a fészkeket. Először azonban meg akarja tudni: Ki az, aki őt a kezdetektől fogva figyeli, hogy a kaptárok felszámolásában a kellő pillanatban majd megállítsa?

Tartalom

Copyright

Fülszöveg

Tartalom

Új faj

Első fejezet: Szeretet nélkül

Második fejezet: Féregkígyó

Harmadik fejezet: Patkóvírus

Negyedik fejezet: A látogatás

Ötödik fejezet: Lenyomat

Hatodik fejezet: Beth él

Hetedik fejezet: A másik én

Drezdemonika

A mozdulatlanok

Ébredés

A kihalás ára

1. fejezet: A páratlan lelet

2. fejezet: A beavatkozás

3. fejezet: A balul elsült kísérlet

4. fejezet: A zabolátlan gyermekek

A tenger mélyéről

Margaret

1. fejezet: JUNO-gyár

2. fejezet: Meglepetés

3. fejezet: Maradványok

4. fejezet: „Kidobtad, nem?”

5. fejezet: Invázió

6. fejezet: Postás

A másik oldalon

Első fejezet: Az indok

Második fejezet: A döntés

Harmadik fejezet: A végeredmény

Egyéb kiadványaink

Gabriel Wolf

Új faj (első rész)

Írta ©2021 Farkas Gábor

Szerkesztették: Farkas Gábor, Farkas Lívia, dr. Királyhidi Elemér és Hidegkuti Tibor

Arte Tenebrarum Könyvkiadó

Első fejezet: Szeretet nélkül

Patrick Lambert mindig is úgy élte meg, hogy Elisabeth-szel boldog a házasságuk, és tökéletes a kapcsolatuk, mert olyan fokú egyetértésre, ízlésbeli hasonlóságra, kölcsönös szeretetre, tiszteletre és megbecsülésre alapul, ami manapság szinte példátlan. Patrick mindig is így gondolta. Egészen odáig, amíg 2020 márciusában Beth – férje szerint – minden előjel és ok nélkül bejelentette, hogy elhagyja. Pat azt hitte, rosszul hall, amikor a negyvenéves nő tíz év házasság után ezt közölte vele. A férfi először azt gondolta – remélte –, hogy felesége csak viccel, és úgyis mindjárt mosolyogva felkiált, hogy „bevetteeed!” ...De nem. Nem volt mit bevenni, legfeljebb egy nyugtatót, mert Beth kijelentése igaznak bizonyult, és sajnos valóban komolyan gondolta. Költözni akart. – De miért? – tette fel Pat azt a kérdést, amit valószínűleg minden épeszű ember feltenne tíz év valóban boldog házasság után úgy, hogy egy-két apróbb nézeteltérésen kívül komolyabban még csak össze sem vesztek soha. – Muszáj erről beszélni? – kérdezett vissza a nő válasz helyett. Patrick-nek gyanús volt ez a viselkedés. Szerinte ennyi év együttélés, együtt evés, együtt fekvés-kelés, azaz gyakorlatilag „szimbiózisban élés” után a párja azért tartozott neki minimum egy alapos magyarázattal, hacsaknem egy hetekig tartó beszámolóval! A férj szerint ennyi év után inkább az lett volna elvárható. – Hogy „muszáj-e erről beszélni”? – kérdezett vissza Pat értetlenül. – Épp most közölted, hogy elhagysz! És látom... mert ismerlek... Te tényleg nem viccelsz! Valóban komolyan gondolod. – Így van. – De miért?! Mi bajod van? Mit tettem?! Egyáltalán én tettem valamit? Vagy épp

ellenkezőleg: Elmulasztottam valami fontosat? Elfeledkeztem esetleg valamilyen évfordulóról? Akár éveken keresztül újra és újra? Jó, tudom, hogy az írói munkám miatt feledékeny és szétszórt vagyok, ne haragudj! Ilyesmiről van tehát szó? Már megint kiment valami fontos dolog a hülye fejemből? Nagyon haragszol, drágám? – Nem számít – vont vállat Elisabeth. – Engem többé nem érdekel ez az egész. – Mármint mi nem érdekel? A házasságunk? Megbolondultál?! Tíz éve velem fekszel, velem kelsz, együtt eszünk, együtt csinálunk mindent. És nemcsak úgy, mint két zombi, hanem mint egy valódi pár: szeretetben, egyetértésben! Beth, ne csináld már! Hisz mennyit nevetünk állandóan, vagy nem? Ne mondd, hogy nem szeretsz velem lenni! Ne mondd, mert úgysem fogom elhinni! Elisabeth erre nem felelt. Valószínűleg nem akart hazudni. Vagy csak összeszorult a torka, mert a férfi kezdett olyan húrokat megpendíteni benne, ami bizony könnyeket csalt volna a szemébe, és ő most erős akar maradni... mert elhatározta magát. Patrick valamiért ezt megérezte rajta. Azt, hogy bármit is mond, bármilyen érzelmekkel próbálna ő előhozakodni, vagy ugyanazokat a nejéből valahogy kicsalni, egyiknek sem lenne jó vége, mert Beth arra nem lesz vevő. A nő ugyanis nem békülni akar, hanem összeveszni. Ezt valahogy Pat már ekkor érezte. – Mondom, nem akarok róla beszélni – mondta Beth kifejezéstelen arccal. Pat azért látott a szeme sarkában valami nagyon apró reszketést... mintha a közelében járna annak, hogy sírva fakad... de végül nem történt ilyen. A feleség tartotta magát, és nem visszakozott. – Tehát ennyi? Eldöntötted? Elmész? És ha jól értem, még az okát sem vagy hajlandó megosztani velem? Legalább annyit nem árulnál el, hogy miért?! – Egyet nem értés miatt. Kibékíthetetlen ellentétek – vágta rá a nő közönyösen és tárgyilagosan, akár egy ügyvéd. – „Kibékíthetetlen...” mi az anyám kínja?! Egyáltalán honnan hallasz te ilyen kifejezéseket? Ilyesmiket nem is szoktunk használni! Kitől származik ez a duma? Valami jogi műsorban láttad a TV-ben? Vagy valamelyik barátnőd tömte tele a fejed hülyeségekkel, akinek épp most zajlott le a válópere? – Ne szidd a barátnőimet!

– Ja, mert ők aztán annyira tökéletesek, mi? Melyikük a nagy szakértő, aki ilyen tanácsokat adott? Az, aki minden héten megcsalja a férjét? Vagy az, aki milliókkal tartozik mindenkinek? Esetleg az ötvenéves szűz, aki annak ellenére, hogy jól néz ki, olyan szinten lelkibeteg, hogy fél évszázad alatt nemhogy párkapcsolatra, de még egy randevúra sem tudta rávenni magát? Melyikük ért ennyire a házasságokhoz? A mi házasságunkhoz! – Egyikük sem. Ezek nem az ő szavaik vagy gondolataik. Senkitől sem idéztem. Egyszerűen csak így gondolom, és kész. – Mármint hogy „kibékíthetetlen ellentétek” lennének közöttünk? Akkor mondj egyet! – Hagyjuk! – legyintett Beth. – Úgysem értenéd meg. – Mit? Ne csináld ezt, cseszd meg! – Pat kezdett dühbe gurulni. Eddig inkább kétségbeesett volt, és értetlen, de most már mérges is. Ez a nő nem normális, basszus! – gondolta magában a férfi. Igaz, sosem volt az, de csak jó értelemben. Pont ezért szeretem, és emiatt értettük meg egymást ennyire jól. Mi a fene üthetett bele? – És ekkor érte Patrick-et szinte fejbevágásként a sokkoló felismerés: – Elisabeth! Mondd, ki az?! – Ki ki? – kérdezett vissza a nő. – Az új pasid, ki más?! Kivel jöttél össze? Mert ugye erről van szó? Ne mondd nekem, hogy nincs senkid, mert teljesen azért nem vagyok hülye! Ne akard már bemesélni, hogy csak azért költözöl el egy nyugodt életből, boldog házasságból, egy férfitól, aki szeret téged, vigyáz rád, gondoskodik rólad és kedves veled, mert hirtelen, tíz év után jöttél rá, hogy sosem szeretted őt! Ezt nekem elő ne merd adni, hogy nincs egy harmadik fél a képben, mert sérti az intelligenciámat, baszd meg! Azért ennyire ne nézz már madárnak, a kurva életbe! – Ne káromkodj velem, Patrick! Tudod, hogy nem szeretem. – Nem káromkodnék én, ha nem néznél hülyének, és ha te is olyan őszinte lennél velem, mint én veled. – Én az vagyok, csak nincs kedvem vitatkozni veled. Unom. Belefáradtam, Pat. Elegem van. Elmegyek. Megmondtam. És holnap meg is teszem. Már megbeszéltem bent a kollégákkal, és segítenek nekem kicuccolni innen.

– Fasza! – emelte fel Patrick a karjait felháborodottságában és értetlenségében úgy, mint aki megadja magát, mert ekkora hülyeségre (vagy inkább hátbatámadásra) már nem lehet mit mondani. – A „kollégák” majd segítenek – ismételte. – Milyen kurrrva kedves tőlük! – Patrick körülbelül ekkor jutott el arra a szintre, hogy már nem tudta és nem is akarta visszafogni magát. Egyszerűen csak kimondta, amit érzett: őszintén. Akkor is, ha ez Beth számára nem volt elég kifinomult és kellemes. Jelen pillanatban Patrick Lambert magasról szart rá, hogy mi számít kulturáltnak, és mi nem. Sőt, még élvezte is volna, ha sikerül megbotránkoztatnia valamivel a nejét bosszúból azért, amit jelenleg vele művel. – Szóval a kollégák fognak segíteni? És mondd csak, Beth, melyikükhöz mész? Kihez költözöl oda? Dave-hez? Roberthez? Ki a szerencsés választott? Melyik a szeretőd? – Egyik sem. Nincs senkim. – Tudod, kit etess! Azt állítod, hogy tíz év boldog, jó létben töltött házasság után képes vagy csak úgy itt hagyni engem, és elmész valahová... ki tudja, hová... tök egyedül élni valami bérelt, lepukkant patkánylyukba? Hisz még saját vagyonod sincs! Normális lakást nemhogy venni, de még bérelni sem tudsz. Odamész magányosan valami rossz környékre, egy lerobbant lakásba? Mi a fasznak? Tényleg elment az eszed? Mit fogsz ott csinálni egész nap? – Nem leszek egyedül. Eleinte egy barátnőmhöz költözöm. Igen, valóban kollégához megyek, mint ahogy mondtad is, de nem férfihoz. Senkivel sem jöttem össze. Átmenetileg az egyik kolléganőmhöz költözöm, aztán majd meglátom, hogyan tovább. – Tehát nem férfi – konstatálta Patrick. – Csak egy barátnő... aki segít mindebben. Magyarán mondva segít szétbaszni az egész életünket. A te életedet. Az én életemet! Miért teszed ezt velünk? Mondd, egyáltalán mi bajod van velem? Nem adtam eleget? Ritkán vagyok veled? Hisz íróként itthon dolgozom. Haverokkal sem lógok. Nem mászkálok el inni velük. Vagy talán nem foglalkozom az érzéseiddel? Nem várlak itthon minden egyes nap? Csak azt ne mondd, hogy magányos vagy mellettem! Te is tudod, hogy bármiről beszélgethetünk! Már bocsánat, de most, ebben a pillanatban is csak én pofázok, te meg megszólalni is alig vagy hajlandó! Velem lehet beszélni, érvelni. Nekem akármit elmondhatsz, ha baj van. Kérlek! – próbált meg Pat kicsit kedvesebb hangnemet megütni. – Miért nem mondod el, hogy valójában mi a probléma? Légy szíves, avass be! Tudod, hogy szeretlek. Nem akarom, hogy elmenj. Ugye

nem lennél képes valóban magamra hagyni? Mi lesz akkor velem? – Ekkor a beszélgetés a kezdeti értetlenkedés, aztán dühös veszekedés után most már inkább kezdett szánalmas könyörgésbe átmenni. Elisabeth-re azonban meglepő módon egyik módszer sem hatott. Tehát még a rimánkodás sem. – Kérlek! – ismételte Pat. – Mondd el, hogy igazából mi a gond! És akkor megoldjuk. Együtt! – próbált meg a férfi biztató mosolyt erőltetni a falfehérre sápadt arcára. – Megoldjuk. Úgy, mint régen. – Ahhoz már késő – vonta meg a vállát a nő egykedvűen. – Nincs mit rendbe hozni. Sem jóvá tenni. Egyszerűen nem maradt semmi, érted? Semmi, ami még változást hozhatna vagy javíthatna bármin is. Üressé vált minden körülöttünk és köztünk egyaránt. Kibékíthetetlen ellentétté. – Ezt az... „életérzést” nevezted az előbb annak? Tehát akkor valójában még csak nem is haragszol rám? Egyszerűen eluntad magad mellettem? Ennyi? Változásra vágysz? – csillant egy pillanatnyi reményszikra a férfi szemében. – Miért nem megyünk el akkor nyaralni? Nem lenne kedved hozzá, drágám? Tudod, valamelyik európai országba, amikért annyira odavagy! Mondjuk, Párizsba! Na? Nem lenne kedved hozzá? Új élmények, új arcok, talán egy-két új ismerős is. Kimozdítana ebből a... letargiából vagy minek nevezzem. – Felejtsd el! – Beth kezdett türelmetlenné válni. – Lassan indulnom kellene. Egy óra múlva jelenésem van a szemészemnél. Tudod, hogy új szemüveget kellene felíratnom olvasáshoz, mert már alig látom a monitort. Nem tudok így rendesen dolgozni. Nem késhetek el a vizsgálatról. Muszáj kihasználnom a lehetőséget, hogy végre fogadni tud, mert a doktornő utána megint hetekig nem ér majd rá. – Mi van? – kérdezte Pat. – Ezt most komolyan mondod? Így, a vita kellős közepén, miután közölted velem, hogy tíz év házasság után elhagysz... elmész, baszd meg, szemüveget felíratni?! Mi a faszomnak? Hogy a szemész közölje, miszerint fél dioptriával vastagabb lencse kell? Ha egyszer a jelenlegi már nem elég hatékony, akkor nyilván erősebbet ír fel. Ezt én is meg tudom mondani, hogy baszná meg a diplomáját az ilyen kuruzsló! – Nos, igen, Patricknek megvolt az a rossz szokása, hogy ha nagyon igazságtalannak talált valamit, és túlzottan úgy érezte, hogy sarokba szorítják és ártanak neki – akár csak lelki téren is –, akkor általában gátlástalanul káromkodni kezdett, mert habár sosem bántott volna senkit, ezért valamin muszáj volt kiélnie azokat az indulatokat, amelyeket az igazságtalan bánásmód váltott ki belőle. Tulajdonképpen tehát csak

védeni próbálta magát ezzel a módszerrel, hogy ne mondjanak neki olyasmit, ami nyilvánvaló hazugság, vagy ami sértő ránézve. – Megint káromkodsz – figyelmeztette Beth. – És igen: szemészhez kell mennem. Épp az imént mondtam. De este még visszajövök utána. Költözni csak holnap fogok, mint mondtam. Ma még itt alszom, de ne számíts semmi békülésre, vagy arra, hogy meggondolnám magam. Ne próbálkozz semmivel, mert nem vagyok rá kíváncsi. Pár óra múlva hazajövök. ...Most még ...utoljára. De holnaptól köztünk mindennek vége. – Jó! Akkor menj! – mondta Pat időnként elvörösödve, időnként teljesen elsápadva, mint aki mindjárt vagy összeesik, vagy megöl valakit elkeseredésében. Talán magamat kellene? – gondolta a férfi. – Vagy inkább Beth-t? Nem! Őt sosem tudnám bántani... – Rendben – felelte Beth közönyös hangon, olyan szenvtelenül és türelmetlenül, mint amikor az ember alig várja, hogy az utcán egy erőszakos vallási hittérítő végre leszálljon róla, és lemaradjon mögötte. Úgy tűnt, Elisabeth valóban sietett, mert épphogy csak felkapta a kézitáskáját, és már perdült is ki az ajtón. Vagy valóban késésben volt az orvostól, vagy csak szabadulni akart a fojtogató légkörből, amit a férje okozott – tíz év házasság utáni, igencsak jogos – kérdezősködésével. – Akkor majd jövök! – szólt még vissza Beth érzelemmentes, majdhogynem vidám hangon, és becsukta maga után az ajtót. Patrick leforrázva állt, magára maradva a hirtelen csendbe borult lakásban. Ahogy az ajtó becsukódott Elisabeth mögött, az a pillanat a férfi számára valahogy túlzottan véglegesnek tűnt. Végzetesnek. Kétségbeejtőnek. Pat úgy érezte, a felesége már aznap sem biztos, hogy haza fog jönni, és hogy talán most látta életében utoljára. A férfi erősen izzadni kezdett, aztán már remegni is. Egyre gyorsabban vert a szíve. Egy pillanatra felmerült benne, hogy utánarohan, és legalább elkíséri Beth-t az orvoshoz. De minek? – kérdezte aztán magában. Látni sem akar! Alig várta, hogy kitehesse innen a lábát! – mondta ki magában azt, ami tényleg elég nyilvánvaló volt. Úgy kikopogott innen a kibaszott tűsarkú cipőjében, mint akit üldöznek! Na tessék, már megint káromkodom... Hogy én mekkora hülye vagyok! Miért nem tudom soha visszafogni magam pont, amikor a leginkább kellene? Biztos ezért hagy el. Mert nem bírja többé elviselni a bunkóságomat. Bár valóban ez lenne a baj? Csak ez? ENNYIRE sokat trágárkodom? ... Ugyan

már! – legyintett Patrick. – Marhaság! Egyáltalán nem beszélek én annyiszor csúnyán. Csak akkor, ha nagyon felhúznak. Nehogy már én legyek itt az agresszív, atlétatrikós, sörhasú kamionsofőr férj, aki bebaszva egész nap felváltva veri a feleségét és a kölykét! Én egy diplomás szerkesztő, regényíró vagyok, aki már szépirodalmi díjat is nyert a művével! Akivel épp most közölték, hogy tíz év boldog házasság után, gyakorlatilag ok nélkül (Mert magyarázatot azt bezzeg nem adott!) elhagyják! Ki ne lenne dühös vagy értetlen ilyenkor? Ki ne lenne elég frusztrált ahhoz, hogy... És Patrick ekkor jött rá, hogy valójában már nem is dühös, hanem csak elkeseredett, és fél. Megijedt. Azért kezdett el olyan erősen izzadni az előbb, mert egyre inkább pánikba esett. Volt egy enyhe pánikbetegsége, ami nagyon ritkán mutatkozott meg. Néhány évente előfordultak kisebb rosszullétei. Volt, amelyikre még gyógyszert sem vett be, mert ismerte magát, hogy aggódós típus, ezért nem csinált nagy ügyet belőle. Ez viszont – ami most közeledett – nagynak ígérkezett! Pat érezte, hogy rosszul lesz. Tétován kitántorgott a konyhába, hogy hátha onnan még megláthatja Beth távozó alakját. Egy buszmegállóra nézett az ötödik emeleti ablakuk, és néha, ha egyikük elment otthonról, a konyhaablakból utánanéztek egymásnak. Időnként integettek is. Bár ezek az apró, kedves gesztusok inkább Patrick-re voltak jellemzőek, és csak számára tűntek fontosnak. Ő mindig visszanézett a házra, amikor úgy ment el, hogy Beth egyedül maradt otthon. És rendszerint integetett is, bár nem látta néha a napfény miatt tükröződő felületű ablakon, hogy Beth nézi-e őt odafentről, a konyhából. Szerinte Beth többnyire nem nézte. De ő azért akkor is megtette ezt a – szerinte – apró, kedves gesztust, hogy elköszön. Amikor Beth ment el reggelente dolgozni, ő sosem nézett vissza az ablakukra. Tíz év alatt egyszer sem. Pat azonban nem akart emiatt rosszat gondolni a párjáról. Úgy volt vele, hogy biztos nagyon siet a munkába, és ilyenkor már tele van a feje az aznapi teendőkkel az irodában. Egyszerűen eszébe sem jut visszafordulni a megállóból, hogy elköszönjön tőle. Vagy neki talán igénye nem volt ilyesmire. Lehet, hogy ő nem olyan mély érzésű típus – jutott Pat eszébe tíz év alatt most először... kissé megkésve... amikor már az elhagyását jelentették be az imént. De ő azért csak kitántorgott a konyhába most is, hogy Beth után nézzen. Hátha még meglátja a karcsú nőt, mielőtt buszra száll. Talán Beth ezúttal – tíz év után most először – kivételesen visszafordul, és mégis int neki egyet, jelezvén, hogy

„nincs harag”, és hogy: „Csak kiakadtam egy kicsit a hülyeségeiden, drágám, de ne aggódj, mert sietek haza! És eszem ágában sincs elhagyni téged, mert szeretlek!”. Ám amikor Pat az ablakhoz ért, Beth már nem volt sehol. A buszmegállóban legalábbis nem. Ekkor a férfin ismét erős pánikérzet lett úrrá. Mi van, ha most láttam utoljára? – vágott bele villámcsapásként a gondolat: egyenesen a gyomrába, és egyből meg is fájdult az egykor meggyógyult, de bármikor kiújulni képes fekélye. Hazajön ez még egyáltalán? Mi történt itt az előbb? Tulajdonképpen mi az isten baja van ennek a nőnek? – Pat felváltva dühöngött és kesergett. Egyik pillanatban legszívesebben földhöz vágott volna valamit, aztán sírt volna, mint egy tehetetlen gyerek, akit megállás nélkül ütlegel az apja, és úgy tűnik, a verés már sosem fog véget érni. Ahogy Patrick-ben ezredszer is megfordult a haragból kétségbeesés/ kétségbeesésből harag jellegű „homokóra”, végül mégiscsak megállapodott az egyik felén, és nem mozdult, nem fordult meg többé: A kétségbeesés győzött. Pat leroskadt a hideg konyhakőre, és zokogni kezdett. – Miért csinálod ezt?! – kérdezte hangosan sírva, mint utoljára talán gyerekkorában, amikor valóban sokszor megverték. Úgy kérdezte, mintha a neje még mindig a lakásban lenne, és válaszolhatna neki. – Nem teheted! Kérlek! Ne hagyj magamra! – Patrick az oldalára dőlt, és összegömbölyödött a kövön, mint egy magzat az anyaméhben, aki talán... ott még boldog... mert nem ismeri, hogy mi vár rá odakint, a borzalmas, felnőtt életben. A férfi csak zokogott és zokogott perceken keresztül, majd ismét úrrá lett rajta a félelem. Egyedül érezte magát. Egyedül is volt, úgyhogy nem csoda. És tényleg nem tudta, hogy valaha is viszontlátja-e még a feleségét. Aztán Pat egy pillanat alatt összekapta magát, és felkelt a földről. Berohant a nappaliba, és leült a számítógép elé. Így szokott kommunikálni Beth-szel, amikor az a munkahelyén van: interneten, Messengeren. Gondolta, ír neki pár sort. Nem is tudta, miről. Akármiről! Csak hogy megbizonyosodjon róla: a nő valóban visszajön még hozzá aznap. Ennyit legalább meg szeretett volna tudni. Abba, hogy Beth másnap örökre elhagyja őt, jelenleg bele sem akart gondolni. Kis lépésekben próbált haladni a tragédia lelki feldolgozásával. Egyelőre tényleg csak arról kérdezte volna meg, hogy

visszajön-e ma, vagy sem. Be is lépett az üzenetküldő rendszerbe, és hevesen pötyögni kezdett a nejének: „Visszajössz még?” Pat hátradőlt, letörölte rengeteg könnyet az arcáról, és szorongva várta a választ. Mi van, ha sosem felel? – merült fel benne. Egyelőre valóban nem érkezett semmilyen reakció a nőtől, és ez most még jobban megijesztette a férfit. Pánikrohammal vegyes dührohamot kapott a kétségbeeséstől: – Ez a kurva tényleg itt hagyott! Csak így?! Bassza meg! Még a holnapot sem várta ki! Mi az isten ütött ebbe az őrült libába? Patrick felpattant, aztán az ijedtségtől megszédülve majdnem egyből össze is esett. Odatántorgott a gyógyszeres szekrényéhez. Kivett egy szem pánikrohamra felírt nyugtatót, és bekapta. Aztán még egy szemet. Csak a biztonság kedvéért – mondta magának. Ez most ugyanis durva lesz, bassza meg! Most jön a rázós menet! – gondolta. – Na, fiacskám, ha valaha azt hitted, szar helyzetben vagy, hogy okod van pánikolni, az valójában MOST van! Jól jegyezd meg ezt a kurva pillanatot, mert EZ ITT életed mélypontja! Ennél szarabb talán sosem lesz! Úgyhogy jól fog jönni az az extra adag gyógyszer! – gondolta kissé megnyugodva. Ha még így is pánikban leszek, akkor megeszem a kalapom! Ettől legalább lehiggadok, és képes leszek értelmesen végiggondolni ezt az egészet...

„Értelmesen végiggondolni az egészet...” – Valahol ez lehetett az utolsó valóban értelmes gondolata, mielőtt a dupla adag nyugtató lórúgásszerű hatása úgy kiütötte, hogy onnantól kezdve nem is nagyon emlékezett arra, hogy aznap, később mi minden történt még. Patrick Lambert sok mindent tett még azon a napon, de az „értelmes végiggondolás” volt az egyetlen dolog, ami nem volt köztük: Először is, miután visszatért a WC-ről – ahol szörnyű hasgörcsöt és hasmenést kapott a stressztől –, visszaült a gép elé, és már a gyógyszertől erősen beállt, elszállt állapotban – mivel a dupla adag igen gyorsan kifejtette a hatását – kissé összefüggéstelen dolgokat kezdett írogatni a buszon ülő, állítólag szemészorvosához tartó feleségének. Hogy pontosan miket, arra később

egyáltalán nem is emlékezett. Patrick napok múlva látta csak meg az általa leírtakat Messengeren, amikor visszagörgetett az „idővonalon”, és elszörnyedt azon, hogy miket hordott össze. Borzalmas dolgokat még borzalmasabb stílusban! Csupa káromkodást, többnyire alaptalan vádaskodásokat. Habár – mentségére legyen mondva – csak panaszkodásból tette, azért, hogy valahogy sikerüljön a nőt kihozni a sodrából, ezzel pedig reakciót csaljon elő belőle: akár haragot, bármit, csak emberi érzelmek legyenek! Azért, hogy újra a régi Beth-szel kommunikálhasson, mert arra az aznapi nőre, akivel orvoshoz indulása előtt társalgott, rá sem ismert. Valami olyasmi motoszkált Pat agyában – már amennyire utólag vissza tudott emlékezni az általa írt üzenetekre –, hogy valamilyen módon ki akarta borítani a nejét a buszon, hogy ő is sírja el magát ott helyben. Mert hátha akkor észbe kap, hogy micsoda hülyeséget csinál. És akkor talán hazajön hozzá. Azonnal. És vele is marad. Örökre. A szándék tehát nemes volt, nem akart ő rosszat, csak a kivitelezéssel akadtak „kisebb” problémái. Ő azt szerette volna, hogy sikerüljön meggyőzni a nőt, hogy jöjjön vissza: ha kell, akkor az érzelmesebb oldalára hatva, akár megríkatva, csak hogy valahogy kirángassa abból az érthetetlen közönyből, ahogy vele társalgott, és ahogy végül faképnél is hagyta őt. Tehát csak békíteni akarta, szeretettel hatni rá, de ehelyett a nyugtató valahogy – valószínűleg a dupla adag által hirtelen túladagolva – olyan hatással volt rá, hogy csupa baromságot írt neki. Utólag visszanézve legalábbis annak tűnt. A kiborítás az stimmelt, pipa! Ja, valóban eléggé felkavaró dolgokat írt neki: durva sértéseket. Majdnem tömény káromkodást. Aztán Pat gyakorlatilag beájult kanapén ülve, billentyűzettel a keze alatt. Körülbelül egy óra múlva tért magához. Elisabeth még mindig nem volt otthon. Patrick elzárta a számítógépet, és meg sem nézte, hogy a nő végül válaszolt-e valamit, vagy sem. Nem érdekelte. Ébredéskor ugyanis kitisztult annyira a gondolkodása, hogy – szerinte – képes volt egy kicsit reálisabban látni a dolgokat: Először is, úgy érezte, ő nem tett semmi rosszat. A felesége váratlanul bejelentette, hogy elhagyja őt. Mégis mit kellett volna mondania erre? Azt, hogy „köszönöm”?! Nyilván nem. Más is kiborult volna egy férj helyében. A másik dolog pedig: Ha Elisabeth ennyire eltökélt, annak nyilván komoly oka van. Patrick mindig is egyenes, határozott, erős nőnek ismerte őt – néha talán lelkileg

túlzottan is keménynek, és most úgy gondolta, lehet, hogy férjként ez lesz végül a veszte –, tehát Beth nem az a típus volt, aki összevissza beszél és kétpercenként meggondolja magát. Ha azt mondta, hogy elköltözik, akkor el is fog. Patrick ekkor már – benyugtatózott, félájult álomból végre felébredve – annyit azért tudott, hogy nem sokat tehet a nő döntése ellen. Erőszakkal visszatartani nem fogja, azok után pedig, amilyen szörnyűségeket – félálomban, gyógyszer hatása alatt – leírt neki, meggyőzni arról, hogy maradjon, valószínűleg lehetetlen vállalkozás lenne. Leült hát vissza a kanapéra. A gépet már nem kapcsolta be ismét. Nem próbált meg Beth-szel kommunikálni. Valahogy érezte – a korábbi gondolatmenetéből kiindulva –, hogy ha a neje azt mondta, hogy ma még hazajön, akkor haza is fog. Emiatt már nem aggódott annyira – vagy csak a nyugtató hatott rá ilyen módon, ki tudja. Egy dologban azonban ébredésének pillanatában biztossá vált: Ez így nem fair! – Patrick mindent beletett ebbe a házasságba. Tényleg mindent. Sohasem volt szeretetlen a párjával, egyszer sem ignorálta. Leste a kívánságait, és kereste a kedvét, vágyott a boldogságára. Ami azt illeti, még a szexben is szerinte ő volt ezerszer előzékenyebb és kezdeményezőbb, de mindegy... Tehát a nőnek még ilyen téren sem lett volna oka szeretőt keresni vagy tartani. Pat nem érezte fairnek, hogy a nő ennyi év szeretet, babusgatás, támogatás és megértés után – mert igen, Pat valóban megértő, empatikus típus volt – csak így elhagyja, mint egy megunt, öreg korcs kutyát, amit kiraknak a kocsiból jó messze az otthonuktól, hogy a nyomorult kis állat soha többé ne találjon haza. Azért nehogy már én is ennyit érjek, mint egy kóborkutya! – gondolta magában dühösen, ahogy ismét ébredezni kezdett az önérzete. Mégiscsak ismert író vagyok vagy mi a szar! Végigfutott az agyán, hogy az elmúlt évek alatt hány és hány megkeresést kapott női olvasóktól. Hány csinos nőci volt közöttük, basszus! – merengett el Patrick. A szobában fel-alá járkálva, megállt egy pillanatra a nagy tükör előtt, és belenézett, úgy társalgott magával gondolatban: – Gyakorlatilag akármelyik olyan női olvasóval kikezdhettem volna! Egyik dögösebbnek tűnt, mint a másik! De neem! Én neem! Mert én korrekt vagyok és hűséges! Te hülye, kibaszott fasz! – ordított magával a tükörben gondolatban. – Miért voltam ennyire hűséges? Ha nem lettem volna, akkor már rég lehetne egy olyan nőm, aki meg is becsül. Aki kitart mellettem... és esetleg nem baszik ki velem így! Nem hagy így itt megrohadni a konyhakövön fekve, embriópózban! Hogy lehettem ilyen vak? Ha ez a nő tényleg csak ennyire tart engem, akkor már jóval korábban keresnem kellett volna valakit, aki megbecsül. „Keresni”?! – jött rá azonnal, hogy ez

mennyire abszurd. Keresnem sem kellett volna, hiszen azok a nők önként írogattak nekem arról, hogy imádják a könyveimet, a stílusomat, sőt engem is. Volt, amelyik gyakorlatilag nyíltan felkínálkozott. Éppen csak választanom kellett volna közülük. Én meg elpazaroltam tíz kibaszott évemet erre a szeretetlen k... – Ekkor valami nagyon csúnyát akart mondani, de nem volt rá képes. Nem akart rá rosszat mondani. Józan állapotban többé már nem. Ahhoz túlságosan szerette.

Patrick továbbra is nagyjából ugyanabban a labilis idegállapotban volt, amikor Beth aznap valóban „még” hazatért, ahogy ígérte. Pat részben önérzetének köszönhetően haragudott azért, hogy a nőnek – ezek szerint legalábbis – csupán ennyit jelentett a házasságuk, részben pedig még mindig kissé kábultnak érezte magát a gyógyszertől, és álmosnak is. Nehezen forgott az agya, és nem volt túl sok kedve ilyen állapotban hosszas okfejtésekbe bonyolódni, amiből úgyis csak nyelvbotlások és újabb félreértések születtek volna. Továbbá az sem volt elfelejtendő tényező, hogy mialatt Beth az orvoshoz utazott, Pat beállt állapotban telekáromkodta az egész Messengert olyan választékosan fogalmazva, hogy véleménye szerint akár irodalmi Nobel-díjat is kaphatott volna azért a teljesítményért, mivel egyetlen szóismétlést sem tett a szövegbe. Nem csoda hát, ha hazaérkezésekor Beth-nek sem volt túl sok kedve már azok után beszélgetni. Nos, Pat sem érzett rá késztetést, hogy elnézést kérjen. Mert még ha durván is beszélt, szerinte jó okkal, jogosan tette. Így telt hát az egész késő délután és este egészen lefekvésig: szó nélkül, csendben. Látszólag békésen tettek-vettek, ettek, készültek a következő napra – főleg Beth, mert Patrick nem igazán tudta, mi lesz másnap, és mire kellene készülnie –, aztán végül lefeküdtek: A nagy, kétszemélyes ágyon egymástól jó messzire úgy, hogy még véletlenül se érjenek egymáshoz. Jóéjt sem kívántak. Így aludtak el. Szeretet nélkül.

Második fejezet: Féregkígyó

Másnap a feleség eléggé rövidre fogta a dolgot. Mind verbálisan, mind tetteit illetően, ugyanis munkahelyéről üzenve, nemes egyszerűséggel írásban közölte a férjével, hogy már van ügyvédje. – Pat nemhogy ügyvédről nem hallott eddig, vagy válásról, de előző napig még arról sem, hogy felesége egyáltalán el akarná hagyni őt. Elisabeth továbbá azt is megírta neki, hogy amikor aznap délután még utoljára hazamegy a munkából, elhozza a holmijait, és befejezték. Patrick őt többé látni sem fogja. Legközelebb – és utoljára – majd csak a válás miatt találkoznak a bíróságon. Pat nem hitt a szemének – most már két nap alatt sokadik alkalommal – amikor ezek a mondatok az arcába világítottak a monitoron. A felesége gyakorlatilag „SMS-ben szakított vele”. Na jó, ha nem is SMS-ben, de Messengeren, nem tökmindegy? Írásban! – gondolta magában. Nem erre mondják, hogy a legnagyobb bunkóság, ha egy férfi ilyet csinál? A nőknek ezek szerint viszont szabad?! Velem a saját feleségem játssza el ezt? Tíz év házasság után? Ennyi tapintat nincs benne, ennyi szeretet, ennyi gerinc, hogy elém álljon, és megbeszéljük? Mit írogat ez itt nekem? Az iménti üzenetekre Patet egy újabb haraghullám öntötte el, és képtelen volt szabadulni az érzéstől. Csupa káromkodást válaszolt a felesége üzenetére. Már maga sem tudta, hogy miért. Hogy kiborítsa, és azután végre értelmesen szóba álljon vele? Talán. Hogy bosszút álljon azért, mert tíz év után így cserben hagyták? Meglehet. Azért, hogy ha a nő ilyen gátlástalanul faképnél hagyja őt, akkor neki is joga legyen kiengedni a gőzt, és legalább már ennyivel jobban érezze magát? Igen, valószínűleg ilyen okokból viselkedett ilyen csúnyán. Végül is nem ő hagyta el a nejét. Nem ő kezdte ezt az egészet. Ő csak reagált. Ilyen értelemben áldozat volt. Később... hónapok elteltével olyanokat mondogatott magának mentségként az

akkori viselkedésére, hogy „Mit vár valaki egy sarokba szorított állattól, amit nehéz, kilátástalan helyzetbe hoztak, és a nyomorult úgy érzi, a nyugalmáért, boldogságáért, biztonságáért, sőt akár az életéért küzd? Mit várnak tőle, ha beszorítják, és már csak a támadás marad az egyetlen fegyvere arra, hogy védje magát?! Legyen udvarias? Kedves? Esetleg hálásan csóválja a farkát?” – Csóválja a faszom! – felelte meg Patrick a saját kérdését kissé fogalmi zavaros, de ironikus módon. Elisabeth aznap – utoljára még – hazajött a munkából, de már csak a költözés miatt. Valóban szatyrokkal érkezett, csomagolóanyaggal, össze nem állított dobozokkal a holmija elszállításához. Nem magyarázkodott a férjének, hanem azonnal pakolni kezdett. Patrick először elbizonytalanodott, hogy nem kellene-e segítenie neki, mert ugye „mégiscsak nő, és úgy lenne az udvarias” – őt így nevelték –, de aztán eszébe jutott egy elég nyomós ellenérv: Miben is segítsek neki? Hogy elhagyjon? Segítsek neki tönkretenni magamat, magányosan itt hagyni ebben a kurva lakásban valószínűleg újra pánikrohamot kapva, értetlenül, hogy miért történt ez az egész?! Magyarázatok nélkül, válaszok nélkül?! És akkor ahelyett, hogy segített volna Beth-nek pakolni, elkövetett egy elég nagy hibát: dühében felborította maga előtt az asztalt. Nem bántotta a nejét, nem emelt rá kezet, még csak meg sem indult felé fenyegetően, de a bútor sajnos felborult. Érdekes módon nem tört szilánkokra. Pedig azzal a lendülettel, ahogy a férfi felrúgta, akár a plafonig is felszállhatott volna – Pat legalábbis így érezte. Beth némileg megijedt ettől, de mivel ekkor a másik szobában tartózkodott, és pakolt, így rá nem jelentett az asztal állapota – vagy adott esetben a megsemmisülése – különösebb veszélyt. Így hát vállat vont, és csomagolt tovább. Patrick pedig lehiggadt, visszaállította a bútort a helyére, és a végén már ő is segített pakolni a „vesztesek nyugalmával”, ahogy mondani szokták. Érezte, hogy nincs visszaút, és a nő mindenképp elmegy. Gondolta, akkor legalább ne hagyjon benne olyan benyomást és utolsó emléket, hogy még így is búcsúztak el. Oké, egy asztal felborult, de utána korrekt módon segített neki. Remélte, Beth utólag ezt legalább értékelni fogja. Patrick részéről így is történt: segített összepakolni, aztán együtt lehordták az ötödik emeletről a cuccokat, és a csomagok nagy részét ő maga emelte be a taxiba. Pat ekkor fogta fel, hogy a neje valójában milyen kevés holmit visz magával: annyit, ami egy kombi taxi csomagtartójába is befér. Még furgon sem kellett hozzá, nemhogy teherautó, mint egy normális költözésnél.

Beth, mielőtt beszállt volna az autóba, meglepő dolgot kérdezett: – Na? Akkor mi lesz? El sem köszönsz? Meg sem ölelsz búcsúzóul? Mi van?! – kérdezte magában a férfi. Ezek után? – Nem mondta ki hangosan. Nem akart megint „abba” a hangnembe átváltani, de erősen közel járt hozzá. – Épp most hagysz el, baszd meg! Ok nélkül! Lelketlenül! Magyarázat nélkül! Úgy, hogy még a kurva csomagjaidat is lehoztam, mint egy kis geci hordár! És még én ölelgesselek? Zsebpénzt ne adjak? Esetleg jó tanácsokat arra nézve, hogy hogyan pasizz be majd az új környéken, ahová költözöl? Te tényleg ennyire hülyének nézel? Szerinted EZ... egy korrekt kiköltözés volt? Egy tisztességes „szakítás” tíz év boldog házasság után mindennemű magyarázat nélkül?! De ezeket Patrick csak magában gondolta. Már tapasztalatból tudta, hogy nem jó, ha mindig hangot ad a véleményének. Ezért hát ledöbbenve a nő ötletétől és kijelentésétől, miszerint ölelésre vár, mozdulni sem bírt, és válaszolni sem. Nem lépett felé, hogy megölelje. És nem felelt semmit. Helyette hátat fordított – így próbálta magát visszafogni, mielőtt még valami nagyon durvát mondott volna –, és elindult felfelé a lépcsőn, vissza az emeletre. Hátra sem nézett. Beth ezalatt – feltehetően – beszállt a taxiba ölelés és búcsú nélkül. Hogy milyen arckifejezéssel, azt Patrick már nem láthatta. Nem is akarta tudni. Számára az a nő, aki búcsúzáskor azt a fura dolgot kérdezte tőle ott lent, az autó mellett állva: már idegen volt. Az ő szerelme, szeretett felesége nem viselkedne így. Ez nem ő – gondolta magában. – Nem lehet Beth. Ő szeret engem. Ez a dög pedig nem. Ez a ribanc odalent... Nem tudom, ki volt az, de az biztos, hogy nem az én nejem. Engem most vagy erősen rászedtek, és ebből az egészből valami nagyon nem igaz (bár még ötletem sincs, hogy mi), vagy én vagyok a világ legrosszabb emberismerője, ha ez a nő úgy élt velem tíz évig, hogy észre sem vettem, hogy ennyire nem jelentek neki szart se!

Patrick aznap este – immár egyedül élve – úgy döntött, hogy ugyanakkor fekszik le, amikor szokott. Dolgozni aznap már nem volt idegrendszere. Helyette inkább csak merengve ült egész délután, és azon töprengett, mitévő legyen ezek után. Estefelé azonban úgy döntött, lefekszik, és nem törődik az egésszel. Ha elhagyott, hát elhagyott! – dühöngött magában. – Én kértem rá talán? Mit

csináljak? Sírjak utána egész este? Írogassak neki, hogy jöjjön vissza? Szerintem azon mi már túl vagyunk. Csináljon, amit akar! Bulizzon a hülye barátnőjével, akihez költözött. „Ünnepelje meg”, hogy „VÉGRE szabad”! Már ha neki a házasságunk valóban ilyen borzalmas terhet és béklyót jelentett. Ha igen, akkor az szánalmas, mert sosem mondta, nem adta jelét, hogy így érezne. Mi a faszért nem tud valaki tíz éven át őszinte lenni a párjához? Én végig az voltam vele. Mindegy! Engem nem érdekel. Lefekszem. Így is tett. Ám nem jött a szemére álom. Körülbelül két órán keresztül forgolódott az ágyban, különböző alakzatokban maga alá gyűrve az ágyneműt, aztán végül dühösen felpattant. A haragtól olyannyira nem érzett álmosságot, mint aki délben felugrik, hogy ebédelni indul, vagy mintha soha életében nem lett volna szüksége alvásra. Kiült inkább a nappaliba, a számítógép elé, és megpróbált dolgozni egy kicsit. Valamennyire ment is neki. Épp egy másik író művét szerkesztette, ugyanis nemcsak írásból élt, de könyvkiadójuk is volt – amit most a jelek szerint egyedül kell majd továbbvinnie –, és időnként másoktól is adtak ki regényeket. Épp egy ilyen megbízáson dolgozott, és azt hitte, hogy az olvasás legalább majd leköti valamennyire. Azt remélte tőle, hogy kicsit eltereli a figyelmét. Ám állandóan azon kapta magát, hogy máson járnak a gondolatai: Elisabeth-en. Hol lehet most? Ő vajon alszik? Ha igen, hol? Még azt sem mondta meg, hogy helyileg hová költözik. – Patrick nem tudta, hogy a szóban forgó barátnő merre lakik, Beth-nek pedig esze ágában sem volt elárulni. Állítólag azért, mert Pat a kiköltözésekor felborította az asztalt, és a felesége már félt tőle, de Patrick szerint ez csak kifogás volt: egy igen átlátszó, igen szar kifogás. Beth pontosan ismerte őt. Tudta róla jól, hogy nem könnyű kihozni a sodrából. De ha valahogy mégis sikerül, és még ha a férje oda is vág valamit dühében, őrá akkor sem emelne soha kezet. Patrick Lambert nem ver nőket. Ő egy országos szinten elismert, közkedvelt író. Nem szorul rá, hogy megfélemlítéssel tartson bárkit is maga mellett. Mivel ugyanis rajongói vannak. Mint ahogy Patrick-nek korábban is eszébe jutott: az elmúlt évek alatt éppenséggel választhatott volna magának közülük egy bomba csajt, aki talán jobban megbecsüli őt, és kitart mellette, de Lambertben ez valamiért sosem merült fel. Lehet, hogy túl korrekt volt. És túl hülye. Pat ilyeneken gondolkozott egész éjjel – munka helyett – odáig, amíg a felkelő nap be nem kezdett sütni az ablakon. Nem először dolgozott már ilyen sokáig,

hogy másnap rávirradt, de korábban csak határidős munkák miatt hajtotta ennyire túl magát, most viszont képtelen volt aludni, és semmi értelmét nem látta annak, hogy pihenjen, és kikapcsolja az agyát éjszakára. „Bekapcsolva” akarta tartani, hogy gondolkozzon. Hogy min? Azon, hogy miért történt vele ez az egész, és mi baja lehet vele Beth-nek valójában. Mi vesz rá valakit tíz év házasság után, hogy csak így elhagyja a házastársát? Vajon mennyire visszavonhatatlan ez az egész? Valóban vége lenne? Válás lesz belőle? Vagy még lehet, hogy mégis visszajön? Mire Pat gondolatban eljutott idáig, már reggel nyolc óra volt, és a boltok egymás után nyitottak ki. Úgy döntött, csak azért is normális életet fog élni! Nehogy már tönkretegyen egy ilyen „szívtelen dög”, aki csak úgy elhagyott ennyi boldogságban töltött év után! – Összeszedte hát magát, megborotválkozott, és lement vásárolni. Bár enni nem nagyon volt kedve. Igazából nem is tudta, mit vegyen. Hosszas keresgélés után rájött, hogy az egyetlen dolog, amire vágyik, az a csokoládé. Az legalább finom. Nem azt esznek mások is szakításkor? Meg fagylaltot? – jutott eszébe. Bár az ő gyomra a fagylaltot valamiért nem bírta. Vagy a sok benne lévő tejszín, vagy a misztikus E-számok miatt, amiről senki sem tudja, hogy miért vannak benne, mert amikor az élelmiszernek lejár a szavatossága, az E-számok ellenére a kaja ugyanúgy megromlik, mintha nem lenne benne semmi „E”-xtra. Tehát kérdés – töprengett magában –, hogy mit tartósít a tartósítószer, ha az ennivaló ugyanúgy szarrá romlik E-számokkal együtt is? Akkor meg minek rakják bele? Megromlani nélküle is meg tud, nem? – Bármi is volt erre a válasz, de Patrick gyomra nem bírta a fagylaltot. Nem tudta, melyik összetevő miatt, de ha lenyelt belőle egy kisebb adagot, olyanokat böfögött tőle, mintha kb. lefolyótisztítót nyelt volna előtte: az a vegyszerízű borzalom, amikor visszaköszönt, egyszerre csípte a torkát, és kapott hányingert valami olyan erős, kemikáliára emlékeztető gőztől, aminek szerinte semmi keresnivalója nem lenne fagylaltokban – és más élelmiszerben sem. Szóval a csokoládénál állapodott meg. Aztán a kávékra tévedt a szeme. Rájött, hogy aludni mostanában úgysem fog tudni. Egyedül, abban a nagy ágyban nem nagyon menne. Így hát vett egy csomag kávét is. Nem volt nagy kávérajongó¸ ami azt illeti. Tartottak Beth-szel otthon instant kávét, de csak ritkán fogyasztottak belőle. Most viszont egyből egy zsák szemes kávét emelt le a polcról, és eldöntötte, hogy készít magának „rendeset”. Volt darálója és megfelelő kávéfőzője is otthon, csak eddig nem használták. Nem árt amúgy sem egy új hobbi – gondolta magában keserűen. – Így, egyedül is meg kell találnom a

boldogságomat a hétköznapokban Beth nélkül, mert különben bekattanok. – Betette tehát kosárba a félkilós, szemes kávét, aztán arra gondolt, hogy ha már hobbi, akkor lehet, hogy nem egyféle kávét kéne iszogatnia, hanem inkább kóstolgatni, tesztelgetni őket, akár egy igazi ínyenc. A vége az lett, hogy ötféle szemeskávéval és hatféle csokoládéval tért haza. Semmi mást nem vett. Ugyanis Patrick negyvenötéves volt, és több mint húsz éve edzett. Ezért meglehetősen értett a táplálkozáshoz: A kalóriákhoz, hogy milyen módon kell úgy koplalni, hogy közben azért bevigye a szükséges tápanyagokat, miképp kell úgy hízni, hogy azért ne legyen nagyon egészségtelen és előnytelen a súlyfelszedés. Sőt, azt is tudta, miként lehet úgy életben maradni, hogy viszonylag kevés egészségkárosító hatás nélkül a „nullából éljen”, ne főzzön, ne csináljon semmit, mégse haljon éhen: A megoldás az volt, hogy vett még az előző két terméktípushoz egy rakás vitamint is. Minden fajtát, amire az emberi szervezetnek szüksége van... és egy elég fura életmódba kezdett, amikor aznap hazatért: Csak kávén, vitaminokon és csokoládén élt elég sokáig. A kávétól tudott dolgozni – írni és szerkeszteni –, nem aludt el az idegkimerültségtől – ami pedig elég nagy volt, és úgy érezte, egyre csak fokozódik –, a csokoládé jólesett neki, és picit jobb kedvre derítette így egyedül, ráadásul az irreálisan magas kalóriatartalma miatt jól is lakott tőle, és ezáltal nem kellett a konyhában pazarolnia az idejét. Nem arról volt szó, hogy idáig csak Beth főzött, és nélküle nem ment volna. Pat is jól boldogult ezen a területen, tudott gondoskodni magáról, de egyszerűen nem volt kedve hozzá. Inkább csak melózott, és ha már nagyon megéhezett, evett egy csokit. A vitaminokat pedig azért vette, mert hülye azért nem volt: tudta jól, hogy kávén és csokoládén élve nincs az az ember, aki ne nyúvadna ki előbb-utóbb, mert ezek egyikében sincs semmi, amire az emberi szervezetnek szüksége lenne, és amitől egészséges maradhatna. Aztán rájött, hogy fehérjét még vitaminokkal sem tud bevinni a szervezetébe, és az új, fura étrendjét kiegészítette fehérjeporral, amit sportolóknak árulnak. Ezzel így meglett a szükséges fehérjebevitel is az izmai számára, és a főzést így is elkerülhette, mert az a szar, műanyagízű fehérjepor tejjel elkeverve „kiváló csokiturmixszá” vált. Na jó, az ízének köze nem volt a csokoládéhoz, de ahhoz, hogy a fehérjehiány miatt ne haljon éhen, egyelőre ez a megoldás is megfelelőnek tűnt. Tehát megvolt mindene, amit a szakemberek az egészséges táplálkozás érdekében javasolnak: szénhidrát – színtiszta csokoládéból, mert abban jó sok van –, fehérje – aminek az íze bár nem is hasonlított a csokoládéra,

mint ami a zacskójára volt írva, de állítólag valódi fehérjéből készült – és kávé, ami ébren tartja. Mert ha már aludni úgysem tud, akkor legalább ne félálomban kókadozzon egész nap, hanem dolgozzon és keressen pénzt, különben egyedül élve komoly bajba fog kerülni. Miután Patrick a felesége kiköltözése után már másnap reggel megvásárolta a fenti tételeket, éppen az utolsó adag „ellátmánnyal” tartott felfelé a lépcsőn... gyalog – mert miért is működne egy tízemeletes házban a rohadt lift –, amikor lihegve, kulcsával kinyitva a folyosó ajtót, fura dologra lett figyelmes... valami nagyon gusztustalanra! A belső folyosón, amit üvegajtó választott el a lépcsőháztól, és ahol csak két lakás volt: az övé és a szemközti szomszédé – amiben egy idős nő lakott a huszonéves unokájával – egy körülbelül hatvan centi hosszú, fekete kígyó... vagy féreg(?!) tekergőzött veszettül a fal mentén, időnként nedves placcsanással nekicsapódva a falnak, máskor fura szögben felágaskodva, mintha fel akarna kúszni egészen a plafonig. Mi a szar az ott?! – rémült meg tőle Patrick, és megtorpant a nyitott üvegajtó küszöbén. Azon gondolkozott, hogy: 1. Odarohanjon, és pépesre tapossa azt az izét, mert csak szívességet tenne ezzel a világnak? 2. Elfusson mellette, gyorsan kinyissa a lakását, beszáguldjon, és becsapja maga után az ajtót, hátha közben az az izé nem fog a lábára csavarodni? Nem fog hideg, nedves bőrével hozzáérni, és csúszni kezdeni felfelé a combján, ki tudja, végül hol lyukadva ki, milyen érzékeny területen? 3. Vagy inkább hátralépjen, és becsapja maga előtt az ajtót, hogy az az undorító féreg – vagy mi – odabent rekedjen? Az üvegajtó mögött elvileg fogságban volt, nem tudott volna kijönni. De vajon ha Patrick ezt a harmadik megoldást választja, és bezárja a férget a folyosójukra, magát viszont ezzel kizárva, akkor mitől fog onnan eltűnni az a vergődő, hatalmas, nyálkás izé? Be lenne zárva egy folyosó végében, egy üvegajtóval elszeparált szakaszon, ahonnan mindössze három kiút létezik: A: Patrick lakása. Na oda be nem megy! – gondolta magában.

B: A szemközti szomszéd lakása. Ők meg mi a fenéért eresztenék be? Nem őrültek azok az emberek, hogy ilyen dögöket szabadítsanak magukra! C: Vagy maga az üvegajtó, aminek a küszöbén most ő állt. Igen, ezen keresztül kellene kiengednem innen, és akkor az az undormány lesiklana a lépcsőn, aztán boldogítson valaki mást! Patricknek valószínűleg azt kellett volna tehát tennie, hogy kitámasztja a magától becsukódó üvegajtót a rugós támasztókarral, bemegy a saját, belső folyosójukra, és valahogy kihessegeti onnan a dögöt a nyitott üvegajtón keresztül, aztán becsukja, és megfeledkezik az esetről, hogy valaha is találkozott egy ilyen... valamivel. De képtelennek érezte magát erre. Hogyan hessegessem ki? Mi vagyok én, kígyóbűvölő, bassza meg? Még az sem biztos, hogy ez kígyó. Lehet akár egy angolna is, ha létezik belőlük szárazföldi, házakban ólálkodó fajta! Azt sem tudom, hogyan reagálna, ha hessegetés céljából integetni próbálnék felé! Lehet, hogy azonnal csuklóig bekapná a karomat, és máris emészteni kezdené! Vagy felágaskodna, hogy rám ijesszen – szerintem azzal nem lenne nehéz dolga –, és amikor meglepetésemben kinyitnám a számat, alattomos módon egyből becsusszanna rajta, le egészen a gyomromig, hogy tojásokat rakjon belém, vagy hogy belülről rágjon lyukat a gyomorfalamra, mint egy élő, vergődő fekély! Egyelőre tehát a közelébe sem mert menni, és még mindig a küszöbön, tétován ácsorgott. Ekkor érkezett meg a váratlan felmentősereg, akire Pat a legkevésbé számított volna: A mogorva Mrs. Murray nyitott ajtót, és kilépett a szemközti lakásból. Ő volt Patrick szomszédja: a nagymama, aki a fiatal unokájával élt kettesben, azaz a másik család, akik a folyosónak ebben a leválasztott végében laktak. Mrs. Murray – akinek Pat még a keresztnevét sem tudta, mert az öregasszony tíz év itt töltött idő alatt be sem mutatkozott – valamit odaböffentett neki, mintha köszönne – de lehet, hogy csak gyomorrontása volt, és bélgázok gyötörték –, aztán céltudatosan megindult a fal mentén vergődő fekete, féregszerű kígyó irányába. – Jó napot...! – szólt oda neki Patrick elhaló hangon, még mindig a küszöbön ácsorogva. Bár tudta, hogy a nő úgysem köszön vissza. Sosem szokott. – Mi a fene az ott? – kérdezte a nőtől. – Maga látott már ilyet?

Mrs. Murray nem felelt. Egy kicsit közelebb ment a lényhez, és szemügyre vette, majd szó nélkül visszament a lakásukba. Patrick egy pillanatra halálra rémült, mert azt hitte, megint magára maradt azzal a vergődő-tekergőző döggel, és neki kell vele egyedül elbánnia, de meglepetésére a vénasszony néhány másodperccel később egy műanyag dobozzal a kezében tért vissza. Nem is doboz volt, inkább valami olyan, amit a hűtűszekrények aljában fiókként használnak: egy átlátszó, kemény élelmiszertartó rekesz – kicsit olyan, mint egy akvárium, csak lekerekített sarkokkal –, bár ennek hűtőszekrény-fiókhoz képest fedele is volt. Mrs. Murray nyugodt arccal odasétált a vergődő féreghez, és leguggolt mellé. – Vigyázzon! – szólt rá Patrick. – Nehogy magába marjon! Miért megy hozzá olyan közel? A nő nem felelt, hanem nemes egyszerűséggel, gyors mozdulattal elkapta, megmarkolta a vergődő hüllőt, majd óvatosan az átlátszó hűtőszekrényfiókba engedte. A féreg nyálkás teste vergődés közben hozzáérve a tartály oldalához, azonnal ragacsos csíkokat hagyott belülről az átlátszó falon. Undorító látvány volt. Az állat művelet közben meglepő módon nem marta meg az asszonyt. Ugyanúgy tekergőzött továbbra is, de nem tűnt úgy, hogy harapni készülne. Talán a nő valóban látott már ilyen élőlényt, és ezért nem ijedt meg tőle. – Maga tudja, mi az, igaz? – kérdezte Patrick. Válasz ekkor sem érkezett. Az idős nő lefedte az edényt a hozzátartozó, átlátszó fedéllel, felvette a tartályt, majd szó nélkül besétált vele a lakásukba, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Patrick elhűlten nézte a jelenetet. Ő bizony halálra rémült attól a csúfságtól! A vénasszony meg úgy becipelte magával, mintha csak az elcsatangolt pincsikutyáját vitte volna be a folyósóról, hogy ne ugasson tovább ok nélkül, mint egy idióta. Ez volt talán az első különös dolog Elisabeth kiköltözése után, amit Patrick Lambert jó ideig nem tudott hová tenni. Azért is tűnt fontosnak számára ez az esemény, mert ezután egyre szaporodni kezdtek a furábbnál furább jelenségek a férfi életében: Olyan dolgok sorozata vette kezdetét, amelyek egyikére sem tudott volna észszerű magyarázatot adni.

Harmadik fejezet: Patkóvírus

Amikor Patrick a féreggel való találkozás után hazaérve, leült a számítógép elé – egy kanapé fölé húzható széles asztalon tartotta a monitort és a billentyűzetet, így tudott kanapén ülve is dolgozni, viszonylag kényelmesen –, először azon gondokozott, írjon-e valamit Elisabeth-nek. Végül is csak előző nap költözött ki. Úgy gondolta, nem sok értelme lenne. Ha a neje eddig nem jelentkezett magától, akkor ez a szétköltözés ötlet valószínűleg nem hirtelen jött fellángolás volt, hanem a jelenlegi helyzet ettől a naptól kezdve már valóban így is marad. Elhagyott engem – mondta ki gondolatban a nyilvánvaló tényt. Nincs mit tenni. – Így hát eleinte abból a célból, hogy dolgozni fog, elindította a szokásos programokat a gépén, és megnyitotta a szokásos fájlokat, amik a munkájához voltak szükségesek... aztán amikor már negyvenöt perce bambán ült előtte, rájött, hogy képtelen a munkájára koncentrálni, mert most már nemcsak Elisabeth fura viselkedésén és – majdhogynem – eltűnésén járt az agya, de azon a fekete férgen is: Mi a fenét keresett az odakint a folyosón? Ráadásul az ötödik emeleten! Hogyan került be egy zárt üvegajtó mögé? Hogyan mert a szomszédasszony egyáltalán hozzáérni? És legfőképpen: Minek vitte be magával a lakásba? Mit akar vele? Levest főz belőle, vagy mi? Etetni akarja, hogy szép nagyra nőjön? Te jó Isten! – Patrick beleborzongott mindkét gondolatba. Főleg az utóbbiba. A férfi először megpróbált rákeresni a lényre az interneten, hogy mi a fene volt az egyáltalán, de még hozzá hasonlót sem talált. Sem kígyók, férgek, kukacok, sem giliszták fajtái között. Aztán már kínjában – ahogy az arcába villogtak a reklámok és más, állítólag témához kapcsolódó cikkek – mindenfélét nézegetni kezdett szinte véletlenszerűen, ahogy jött: hüllőkről, veszélyes állatokról, emberekre is rátámadó kisebb ragadozókról, házakban előforduló, könnyen elszaporodó, szeméten is megélő kártevőkről – de ezek főleg csak patkányok és csótányok voltak, csúszómászókat nem talált köztük –, aztán mivel semmi értelmes nyomra nem bukkant, a végén már legendákról kezdett olvasni

unalmában: mindenféle lidércekről és túlvilági, csápokkal rendelkező „nagy öregekről”, akik állítólag több ezer éve halottak, mégis álmodnak – legalábbis H. P. Lovecraft kitalált horrortörténetei szerint. Pat valahogy ezek után kattintott rá szinte véletlenül – érdekes módon legutolsónak – a „vírus” szóra. „Patkóvírus” volt odaírva. Alá pedig az, hogy „világjárvány”. Mi? – nézte meg a férfi jobban a feliratot. Mi ez? Valami újabb kacsahír? Olyan, mint a madárinfluenza, az uborkahasmenés, a kergekór meg az összes többi marhaság, amiről azt állították, hogy mindenki bele fog dögleni, aztán egy-két kórházba került emberen kívül mégsem lett az egészből semmi? Jobban utánaolvasva azonban Pat megdöbbentő híreket látott mindenhol. Nem is értette, miért nem értesült minderről már jóval korábban. Aztán rájött: Azért, mert ő évek óta otthon dolgozott íróként. Nem járt be irodába, nem voltak kollégái, vagy ha akadtak is, azokkal is csak néha kommunikált írásban. A külvilágban történő eseményekről általában a feleségétől értesült, aki pedig – mivel nem igazán néztek TV-t, sem pedig az esti híradót – többnyire az irodában a kollégáitól hallott az új rendeletekről, törvényekről, vagy akár az ilyen jellegű rémhírekről, mint ez a mostani „járvány”. Beth-éknél valószínűleg már napok óta tárgyalták ezt bent, az irodában, de a nő a költözése intézése miatt vagy oda sem figyelt rá, vagy egyszerűen nem tartotta Patrick-et érdemesnek arra, hogy mondjuk, pakolás közben odavesse: „Odakint egy világjárvány van éppen kialakulóban.”. Világjárvány?! – hüledezett a férfi egymás után olvasva az erről szóló cikkeket. Tényleg valódinak tűnik! Ez most nem olyan, mint amikor mindenki fosni kezdett a ki tudja, honnan importált uborkától, aztán másnap már senki sem emlékezett az ügyre. – Ez a hírek alapján konkrétan, kőkeményen igaznak tűnt, és Patrick csak most szerzett róla tudomást. Legszívesebben beleverte volna a fejét az asztalba, amiért ilyen hülye, hogy évek óta nem néz TV-t. Ezért nem értesült soha a hírekről. Ám részben ideje sem volt filmeket vagy bármi mást bámulni, mert felkapott íróként érdekében állt sok könyvet írni, részben pedig kiadóként állandóan megbízásokat kapott mások regényeinek szerkesztésére és kiadására. Szórakozásra – vagy híradóval való önmaga ijesztgetésére – nem sok ideje maradt volna, így hát néhány év alatt leszokott róla, és inkább csak a nejétől hallgatta meg mindig az aznapi „összefoglalót”, amit Beth a hazaérkezésekor

adott elő neki, a kollégáitól hallott „odakinti világ eseményeiből” kimazsolázva. De ez a hír most sajnos kimaradt. Elisabeth-t valószínűleg annyira nem érdekelte semmi a költözésen kívül, hogy egyáltalán nem említette férjének a járványt, ami odakint egyre borzalmasabb méreteket öltött. Az egészségügy állítólag nem tudta, pontosan honnan indult eredetileg. Sokan Kínára gyanakodtak mint a vírus első felbukkanási helyére, de az orvosok egyelőre nem voltak biztosak benne. Mindössze annyit tudtak, hogy az emberek ezrével betegednek meg miatta, és rengetegen bele is halnak. Köhögéssel, magas lázzal jár, gyakorlatilag olyasmi, mint egy durvább fajta influenza, ami tüdőgyulladásig fajul, azzal az apró különbséggel, hogy az influenzára hatékony gyógyszerek erre sajnos – Bassza meg! – nem hatnak. Most akkor mi lesz így? – kérdezte magában Pat még mindig az egyik internetes cikken rémüldözve. Kihal az emberiség, vagy mi? – Ekkor egy főcímet látott meg az egyik ismert hírportálon: „Hamarosan érkezik a vakcina!” Ja, persze! – gondolta Patrick. – Máris? Micsoda szerencse! És milyen jó, hogy ez kicsit sem kamu! Ja, a HIV-vírusra és a rákra is pontosan ilyen gyorsan megtalálták az ellenszert, ezért sem hal meg miattuk azóta már senki. „Hamarosan érkezik”, mi? Érkezik a faszt! Ezzel vagy csak a pánikot próbálják csökkenteni, vagy eladni akarnak a népnek valami szar placebót, hogy még haláluk előtt a pénzüket is elszedjék. Nem létezik, hogy ilyen hamar meglenne erre a gyógymód! A hírportálon az „örömhír” alatt azt írták, hogy az amerikai kormány 2020 márciusában bejelenti, hogy ezentúl a rendelet visszavonásáig utcára a lakosoknak csak maszkban szabad kimenni. Maszkban? – kerekedett el Pat szeme a leírtak láttán. – Mármint mire gondol? Gázmaszkra, vagy mire? Ilyen vegyvédelmis, sárga szarra, mint egy szkafander? Ezt nem gondolják komolyan! Olyan csak a sci-fi filmekben van! Egyébként is, mennyibe kerül egy olyan hermetikusan lezárt, steril öltözék? Milliókba? Honnan lesz olyanja minden egyes kisnyugdíjasnak? Majd a kormány ingyen szétosztja köztük? Államilag adnak egyet csak úgy ajándékba? Megnézem én azt! – Ekkor azonban meglepő dolgot vett észre a cikk folytatásában a maszk típusával kapcsolatban. Nem steril, légmentesen záródó, vegyvédelmi öltözéket tettek kötelezővé a lakosság számára, hanem olyan sebészeti maszkot, amit a kórházi nővérek hordanak, és a sebészek műtét közben. De az nem arra való, ti

barmok! – nézte Pat a monitort elképedve. Azt nem inkább azért hordják a sebészek, hogy műtét közben ne köhögjenek, tüsszögjenek bele a sebbe? Nem azért, hogy cseppfertőzéssel ne tegyék tönkre a steril környezetet? Mi köze annak a levegőben terjedő és fertőző vírusokhoz? Ha azok ellen is védene az ilyesmi, akkor eddig miért nem rendeltek el soha kötelező maszkviselést egyetlen influenzajárvány idején sem? Ezek szerint attól is megvédett volna, nem? Miért csak most jutott eszükbe? Mert csak most és ez ellen hat? Szerintem ez az egész egy faszság! Vagy nem is létezik ilyen vírus egyáltalán, vagy a maszkhordással csak a pánikot próbálják csökkenteni, hogy az embereknek legyen mibe kapaszkodnia, és hogy ne egymást gyilkolják félelmükben, hanem inkább a maszkjukat igazgassák, hogy megfelelően fedjen és „biztosan védve legyenek”. Védve! Ja, mert az a vacak papír- vagy pamutmaszk aztán annyira légmentesen zár ám, hogy húha! Az egy igazi űrruha, basszus! Nem létezik, hogy az bármilyen vírustól is megvédene. Mivel nem zár légmentesen, ezért mellette is beáramlik a levegő, és mivel elöl sem szűr rendesen, ezért tökmindegy, hogy hol áramlik be mellette a levegő, mert amúgy sem ér szart se. Ennek ellenére Patrick azt olvasta a cikkekben – eddigre már a harmadikban –, hogy ez a járvány és a maszkviselés valóban komoly. Kötelezővé tették odakint az utcán, és mától kezdve elvileg mindenkinek hordania is kéne, habár ma még nem büntetik a nem viselését. Így hát Patrick alvóra rakta a számítógépét, újra felöltözött, és ismét lement vásárolni: védőmaszkot világjárvány ellen. Istenem! – gondolta magában. – Mi a franc jöhet még? Épp most hagyott el a feleségem tíz év után úgy, hogy azt sem tudom, mi történt, aztán láttam valami rémmesékbe illő hüllőt tekeregni a folyosón, amit egy félbolond vénasszony olyan természetességgel vitt be a lakásába, mintha csak a postája jött volna meg, most meg kiderül, hogy világjárvány van odakint. Oké! Megyünk maszkot venni! Nem panaszkodunk! Csak tesszük, amit kell. Le is ment a közeli „Ázsia Mega-Centerbe”, ami valójában körülbelül három négyzetméter belterülettel rendelkezett, de ezek a boltok valamiért hajlamosak mindig nagyszabású, bevásárlóközponthoz hasonló neveket kiírni az ajtajuk fölé, mintha attól tényleg nagyobbak lennének. A boltban Patrick megkérdezte az eladót, hogy árulnak-e maszkot a vírus ellen. A kis ázsiai fickó egyből négyötfélét elé rakott, hogy melyiket kéri: a Mickey egereset a hamisított Disneylogóval, vagy a halálfejeset? Esetleg a rózsaszínt, amin unikornisok vannak?

Patrick végül az egyszerű, fekete színű mellett döntött, és nem tudta elhinni, hogy az emberek ebből tényleg divatot akarnak csinálni. Még ebből is! Megkérdezte a boltost – az valamennyire beszélt angolul –, hogy miért van máris ekkora választék ilyen maszkokból? Nemcsak ma tették kötelezővé a viselését? A fickó azt válaszolta, hogy itt, az Egyesült Államokban igen, de náluk, Kínában hónapok óta dúl a járvány. Onnan importáltak egy nagyobb mennyiséget már jó előre, mert sejtették, hogy ide, erre a kontinensre is át fog terjedni. Patrick miután „kedélyesen” elbeszélgetett a Kínában elhunyt, több ezer áldozatról – Nem igazán így képzelte el a mai napját. Igaz, a tegnapit sem! –, hazasétált a frissen vásárolt fekete maszkjában, mint egy betörő – ő annak érezte magát benne –, és hazaérve, azonnal letépve magáról, végre ismét kapott levegőt. A maszk ugyanis annak ellenére, hogy pamut volt – ráhazudva a címkéjére –, elég nehezen szellőzött. Alig lehetett benne oxigénhez jutni. Patrick visszaült a számítógép elé, és úgy döntött, most már valóban ír valamit Beth-nek. Legalább annyit kérdez tőle, hogy jól van-e. Valóban van-e hol laknia, nincs-e bajban. Ez a minimum – gondolta magában. A férfi elküldte az érdeklődő üzenetet a kérdéseivel. Elisabeth kisvártatva válaszolt neki. Annyit felelt mindössze, hogy: „Jól.” Ennyit. Tíz év házasság után ennyi mondandója volt a férje számára, akit gyakorlatilag egyetlen nap alatt, majdhogynem mindennemű magyarázat nélkül faképnél hagyott (mint utólag kiderült: egy világjárvány közepén)! „Jól.” – Elisabeth szerint elég volt ennyivel körülírni a helyzetet, és megválaszolni férje aggódó kérdéseit, amit körülbelül A4-es oldalnyi terjedelemben fogalmazott meg felesége számára. Mivel úgy tűnt, Patrick nem fog egyhamar hosszas csevegésbe bocsátkozni a nejével, így elkezdte tovább kutatni a patkóvírus történetét, amiről ő csak ezen a napon hallott életében először. Megtudta, hogy azért ez a neve, mert mikroszkóp alatt nézve a kórokozónak görbe, patkóhoz hasonló formája van, mint amit lovak lábára szoktak felszögelni

a kovácsok, hogy a kemény betonon se menjen szét, ne kopjon el idejekorán a patájuk.

***

Eltelt néhány hét. Nem nagyon változott semmi. A Patrick által – lustaságának és levertségének köszönhetően – kitalált fura kényszermegoldás, miszerint nem volt kedve sem vásárolni, sem főzni, és csak csokin, kávén, vitaminokon és fehérjeporokon élt – amit vízzel keverve ivott, tehát még tejet sem kellett hozzá vennie –, tulajdonképpen egészen jól bevált. Közel egy hónap telt el Beth kiköltözése óta, és Patnek egyelőre kutya baja sem volt. Fizikailag legalábbis. A fehérje erőt adott neki, a vitaminok védték a betegségektől – egyelőre talán még a patkóvírustól is, mert ő még nem kapta el –, a csokiból nyert elég energiát ahhoz, hogy gépelni tudjon – mert mást nem nagyon tett –, tehát a módszer ideiglenesen működött, és fizikailag, úgy tűnt, jól van. Lelkileg azonban nem volt rendben. Nagyon nem. Ezért aztán, hogy lelki fájdalmát enyhítse, egyetlen dologért óvakodott le néha maszkban az utcára: piát venni. Nem alkoholizált ő nagyon komolyan, sosem volt az a fajta. Inkább csak sört ivott, bort, vagy mindenféle – szerinte kamaszoknak való – gyümölcsízesítésű, alacsony alkoholtartalmú löttyöt, de valami akkor is kellett neki, hogy felejteni tudjon. Nem bírt együtt élni és nyugodtan dolgozni azzal a tudattal, hogy mi folyik körülötte a világban, és hogy mi történt vele a közelmúltban. Nagyon aggasztotta a járvány. Annak ellenére, hogy ő nem mutatta a fertőzésnek semmilyen tünetét, a hírekben – mert most már ő is elkezdte napi szinten olvasni őket az interneten – borzalmas statisztikákról számoltak be: eleinte napi néhány, majd több száz, aztán több ezer halottról. A patkóvírus úgy tizedelte az embereket, hogy a pestis ahhoz képest már csak ártatlan ministránsfiúnak tűnt. Önmagában az a tudat, hogy talán kihalóban van az egész emberiség – ezt azokban a hónapokban lehetetlen volt megállapítani, hogy így van-e, de az ellenkezőjét úgyszintén –, borzalmas letargiába taszította Patrick-et. Állandóan azon kapta magát, hogy munka közben vagy sír, vagy iszogat. Eljárnia szerencsére nem nagyon kellett, mivel íróként legfeljebb csak csomagokat adott fel, ha könyveket rendeltek tőle. A legtöbb ügyét írásban

intézte. Mivel ideje legjavát otthon töltötte, így jól jött, hogy – szinte előre megérezve, hogy valami baj közeleg – olyan életmódra váltott, ami ritka bevásárlást és eljárást igényel, de attól, hogy viszonylagos biztonságban volt, jó kedve még nem lett. Sem akkor, amikor sok munkával látták el, és egész jól keresett, sem akkor, ha nem volt otthon éppen mit csinálnia. A letargia szinte szobatársává, albérlőjévé vált, és csak a pia tudta néha kicsit elzavarni a kellemetlen lakótársat, hogy az mást „boldogítson”. Amíg volt Patrickben egy kis löket, addig nem zavarták annyira a közelmúlt eseményei, sem az odakint tomboló járvány. Olyankor tudott a munkájára koncentrálni, és nem esett pánikba sem. Viszonylag jól elvolt. Már amennyire egy kezdődő alkoholista – aki egyre többet piál, mert ebbe menekül – olyannak minősül, aki „jól elvan”. Nem csak az volt ezzel a baj, hogy a sok ivás hosszú távon megártott volna Patrick-nek – még akkor is, ha egyébként egyszerre nem ivott sokat –, hanem az is, hogy elálmosította. Beth kiköltözése óta nem nagyon volt képes aludni. Ezzel komoly problémái akadtak, ezért elkezdett átállni egy olyan – szintén fura – életmódra, hogy esténként be sem ment lefeküdni a hátsó hálószobába, hanem állandóan a kanapén ült. Néha persze felkelt, mivel évek óta edzett otthon, ezért igyekezett azért mozogni is, ha volt hozzá lelkiereje és ideje munka mellett, de utána megint csak a kanapéra ült vissza. Nem feküdt le. Jobb dolga nem lévén, társ nélkül – mivel szólnia sem volt kihez – teljesen a munkájába temetkezett. Egész napját a monitor előtt töltötte. Néha gépelés közben elnyomta az álom, néha álomból felébredve dolgozott tovább. Ez a kettő váltotta egymást az éjszaka és a nappal helyett. Hogy melyik, mikor, azzal kapcsolatban Pat már elég régen elvesztette a fonalat. Általában a monitor előtt ébredt, és dolgozott kicsit, ha pedig nagyon fáradt volt, akkor elaludt írás közben a világító képernyő előtt ülve. Hetek teltek el így. És habár munkáival – mivel mással nem is igen törődött – jól haladt és jól keresett, lelkileg egyre rosszabb állapotba került a magány és a bezártság miatt. Egyik nap, amikor épp ki tudja, hányadszor – az aktuális napszakról, óráról, sőt dátumról tudomást sem véve – felébredt a kanapén, hogy folytassa a szerkesztést, azon kapta magát, hogy álmában beszélgetett valakivel, és még félálomban sem hagyta abba: – ...szerintem nincs igazad. De te tudod... – harapta el a mondat végét, amikor

teljesen magához tért. Kihez beszéltem az előbb? – töprengett el egy pillanatra. Aztán rálegyintett, hogy csak álmodott. Az ember ilyenkor mindenféle hülyeséget összehord, nem kell semmilyen jelentőséget tulajdonítani a dolognak. Ám ekkor észrevett valamit... ...egy egyértelmű jelet arra vonatkozóan, hogy jártak a lakásában! Hogy valaki ott ült mellette, amíg ő aludt! És Patrick sejtette is, hogy ki volt az a személy: Elisabeth!

Negyedik fejezet: A látogatás

Patrick biztos volt abban, hogy Elisabeth nála járt. Vele beszélgetett félálomban, ám amikor már kezdett felébredni és teljesen magához térni, a nő gyorsan felpattanhatott a kanapéról, és kiviharzott a lakásból. Hogy Patrick miből gondolta ezt? Először is, amikor a férfi hazajött, mindig benne hagyta a kulcsot belülről a zárban. Azért, hogy kifelé menet egyből kinyithassa, és hamarabb kijusson. Mindig is így csinálta azóta, amióta szüleitől elköltözött, és önálló életet kezdett élni. Most azonban, ahogy felébredt, és olyan érzése támadt, mintha nemcsak ő beszélt volna valakihez – vagy akár magában –, hanem valaki válaszolgatott is volna neki, nem volt a kulcsa a zárban! Hanem ott hevert előtte az asztalon, mintha valaki bejött volna az ajtón, Pat kulcsát letette elé az asztalra, aztán távozásakor a sajátjával, kívülről zárta vissza! Ugyanis az ő ajtajuk úgy nyílt, hogy egyszerre csak egy irányból lehetett benne kulcsot elfordítani. Tehát ahhoz, hogy kívülről bezárják, előbb bentről ki kellett, hogy vegyék a kulcsot, és letenni elé az asztalra. Pont oda, ahová valószínűleg ő is rakta volna adott esetben. Elisabeth tényleg itt járt! – gondolta Pat részben megörülve a neje látogatásának, részben kissé megijedve tőle, ugyanis... Miért nem várta meg, hogy felébredjek? Mit bámul ez engem, miközben alszom? Elment az esze ennek a nőnek, vagy mi? Egyébként is van még egyáltalán Beth-nek kulcsa ehhez a lakáshoz? Nem adta vissza, amikor kiköltözött? Nos, Pat valójában erre egyáltalán nem emlékezett. Úgyhogy a kulcs sajnos vagy véletlenül Beth-nél maradt, vagy a nő szándékosan nem adta neki vissza, és a mai napig magánál tartja. Ily módon éppenséggel besettenkedhetne bármikor hozzá úgy, hogy ő észre sem veszi. Egyetlen bökkenője volt csupán ennek a teóriának, ami miatt ezt Beth nem tehette meg: Az, hogy az ajtót, egyszerre csak egy kulccsal lehet kinyitni, az egyik oldalról. Ilyen típusú a zár. Ha pedig Pat kulcsa a zárban volt – mint ahogy

mindig, amikor itthon van –, akkor akár megvan még Beth saját kulcsa a lakáshoz, akár nincs, akkor sem tudná vele kívülről kinyitni az ajtót, mert nem férne bele a másiktól, ami belülről benne van. De akkor meg hogyan csinálta? – kérdezte magában a férfi. – Hogy jött be ide? – Ő ugyanis úgy érezte, hogy a nő igenis ott járt nála, és ébredéséig mellette ült a kanapén. Sőt, még az illatát is érezni vélte. Erre két teóriája volt: 1. Egyszer, amikor Pat hazajött bevásárlásból, puszta figyelmetlenségből kivételesen nem hagyta bezárás után a kulcsot a zárban, hanem behozta magával a nappaliba, ledobta az asztalra, és leült a gép elé dolgozni. Úgy már nyitható volt az ajtó kívülről is, és Beth így jutott be a saját kulcsával. Ebben a teóriában az tűnt ijesztőnek, hogy vajon hányszor kellett ahhoz Bethnek megfigyelnie, meglesnie, hogy Pat mikor hagyja el a lakást, és hányszor kellett utána – amikor esetleg úgy kalkulálta, hogy már elaludt odabent – belepróbálnia a zárba a kulcsát kívülről, hogy hátha a férfi kivételesen nem hagyta benne a zárban a sajátját, és akkor ki tudja nyitni majd kívülről is az ajtót? Felmerült Patben az aggasztó kérdés: Lehet, hogy Beth hetek óta figyel és követ engem? Minden egyes lépésemet? Elképzelhető, hogy bajban van? Hogy megbomlott az elméje, és valami vélt okból – vagy egy kitalált személy általi megbízásból – jelentéseket ír rólam? Lehet, hogy ezért hagyott el? Mert valójában megháborodott? 2. A második teória arra, hogy Beth hogyan jutott be a lakásba, az volt, hogy nem a nő figyelte vagy várta ki, hogy ne legyen belülről benne a kulcs a zárban, hanem Pat önszántából, saját maga engedte be a feleségét, de valamiért utólag már nem emlékezett erre! De hogyan lehet az – cikáztak riadtan Patrick gondolatai –, hogy egy komplett látogatásra, amire valójában hetek óta várok és vágyom (hogy viszontláthassam a nejemet), egyszerűen nem emlékszem?! Ennyit azért nem iszom! Egy pohár sörtől még senki nem kap amnéziát. És miért nem emlékszem például olyanokra, amikor érkezésekor felszólt a kaputelefonon, vagy becsengetett az ajtón? Miért nem rémlik semmi a látogatásából? Ha ennyire nem voltam közben magamál, hogy az egész esemény teljesen kiesett számomra, akkor milyen állapotban fogadtam őt vendégként? Számára ez nem volt fura?! Nem kérdezte meg, hogy mi a fene van velem? És miért maradt itt velem, amikor még el is aludtam? Aztán mi okból menekült el, amikor teljesen

magamhoz tértem? Ekkor a férfit valami még riasztóbb gondolat kezdte gyötörni: Lehet, hogy ő kábított el? Valahogy amikor lementem vásárolni, elbódított valami gázzal a lépcsőházban vagy a liftben, esetleg akár egy apró altatólövedékkel, aminek a csípését szúnyognak vélhettem, és oda sem figyelve, lesöpörtem magamról? Aztán amire hatni kezdett a szer, és bekábultam a drogtól, Elisabeth eljött látogatóba, becsengetett és bekéredzkedett, beszélgetett velem félájult állapotban, aminek a végén elaludtam, végül pedig csak addig volt itt, amíg a szer hatása el nem múlt? Akkor iszkolt csak el? De miért? Mi a fene baja van ennek a nőnek? És mi bajom van NEKEM, hogy ilyeneket tételezek fel róla?! Patrick akárhogy is gondolkozott, akkor is biztos volt abban, hogy ő mindig benne hagyja a kulcsot a zárban, és azzal kapcsolatban úgyszintén, hogy ébredésekor még érezte a nő parfümjének illatát. Tudta, hogy nála járt! És távozásakor csak ő zárhatta be az ajtót maga után! Úgy döntött hát, hogy ír neki, és kérdőre vonja: Hátha az a liba végre hajlandó lesz két mondatnál többet írni! Patrick e-mailben leírta neki az egész esetet. Azt is, hogy mire ébredt, hogy milyen utólagos jeleit látta a látogatásának, és hogy még az illatát is érezte perceken keresztül. Leírta neki: tudja, hogy járt nála, és kár lenne tagadnia. Tulajdonképpen nem haragszik érte, sőt valójában azóta is látni szeretné, hogy elhagyta, mert ő még a mai napig szereti... csupán az okát szeretné tudni, hogy miért titokban jött el hozzá, és miért így ment el: szó és köszönés nélkül. A nő erre meglepő módon megint válaszolt. Nem volt tehát eltűnve, egyszerűen csak nem akart kapcsolatban lenni a férjével. Ismét lényegre törően, határozottan, katonás hangnemben válaszolt, ami kiköltözése óta már szokásává vált. (Biztos a barátnője javasolta neki, hogy ezt így kell csinálni, ugyanis tíz év boldog házasság nem elég ahhoz, hogy emberségesen, megértéssel válaszoljunk életünk szerelmének a levelére, aki csupán aggódik értünk!) Bár Elisabeth az előző levélváltáshoz képest most azért kicsit beszédesebb volt... sajnos: „Patrick, te teljesen megőrültél! Hallucinálsz. Menj orvoshoz! Vagy alkoholelvonóra. Nem tudom, mi ütött beléd, de összevissza beszélsz. Paranoiás vagy, és hazudozol. Elborult az elméd. Én sosem jártam nálad. A kiköltözésem

óta legalábbis nem. Megmondtam, hogy vége! Nem tudom, minek akarsz ilyen őrültségekkel manipulálni, és miért írogatsz nekem efféléket, de hagyj engem békén! Megbízhatatlan, kiszámíthatatlan őrült lett belőled, és szégyelld magad! Komolyan mondom, egy ilyen embert nemhogy nem látogatnék meg, de még egy pohár tejet sem bíznék rá. Ha egyszer, ne adj’ Isten, úgy döntesz, hogy újra párkapcsolatba kezdesz valami szerencsétlennel, kérlek, ne vállaljatok közös gyereket! Ilyen embernek, mint te, nem való gyerek. Istenkáromlás lenne, vétek az ártatlanság és a jóízlés ellen! Te nem nevelhetsz gyereket, mert beteg vagy, hazug, gonosz és kiszámíthatatlan. Előbb bíznék egy veszett, végletekig hergelt harcikutyára egy kisbabát, mint terád. Takarodj az életemből, és ne halljak rólad, mert bezáratlak! Akár pszichiátriára, akár börtönbe!” :)

A fenti levél Patrick-et egyszerűen lesokkolta. Nemcsak a tömény szenny miatt, ami benne volt, a vak gyűlöletért, amire a nőnek oka sem lehetett, a vádak miatt, melyek igazaknak sem bizonyultak, hanem leginkább egyvalamiért: a fura kis kettőspont és zárójel miatt a levél végén! Mi akart az lenni? – kérdezgette magában Patrick utána napokon keresztül. – Valóban egy „smiley”-t tett a végére, azaz egy mosolygós, hangulatjelző ikont? Mi a fasz olyan vicces ebben? Csak szórakozott velem? Szerinte ez humoros, hogy ilyeneket ír, miszerint megbízhatatlan vagyok, diliházba való őrült, és hogy még gyerekem se legyen a jövőbeli páromtól, aki – hozzáteszem – még sehol sincs, és azt sem tudom, lesze párkapcsolatom valaha, de ő már most eltilt attól, hogy gyerekem legyen tőle? Ez szerinte jópofa? Patrick, ahogy ezen félig dühöngött, félig értetlenül töprengett, valamikor délután megint elaludt munka közben. Aztán ismét különös dologra ébredt. Ahogy magához tért, azonnal pánikba esve az ajtó felé kapta a fejét, hogy ezúttal benne van-e kulcs! Meg is fájdult a nyaka rendesen a hirtelen mozdulattól. Odanyúlt, hogy megmasszírozza, és közben megnyugodva konstatálta, hogy a kulcs valóban a zárban van. Ezúttal Elisabeth nem járt nála. Már ha valaha is történt olyan a kiköltözése óta... Pat szerint igen. Igaz, hogy a nő tagadta, de a levél végén az a fura smiley valahogy az egész levelet komolytalanná tette, hiteltelenné, mintha gúnyt űzött volna belőle, vagy röhögne rajta a háta mögött. Az a kibaszott smiley! – fortyant fel Patrick. – Miért rakta oda a végére? Mit akar ez tőlem? Nem volt még elég? Odakint világjárvány tombol, a ribanc elhagy engem, egyedül élek, félig bekattanva, félig

legjobb úton az alkoholizmus felé, és ez meg humorizálgat itt nekem olyanokkal, hogy ne legyen gyerekem, és hogy bezárat? Mi a faszt képzel magáról? Elmenjek hozzá? Rárúgjam a kurva ajtaját, hogy felelősségre vonjam?! De jobban belegondolva, ez egy abszurd gondolat. Azért is, mert ad1: nem ismerem Beth új címét, nem tudom, hogy még a barátnőjénél lakik-e, vagy azóta már elköltözött-e albérletbe, esetleg valamilyen pasashoz akár. Ad2: Amúgy sem vagyok olyan, aki csak úgy rárúg ajtókat emberekre, hogy a falhoz kenve, ordítva felelősségre vonja őket. Nem vagyok én rendőr – aki bűnözőkkel tesz ilyet –, és nem is egy pszichopata – aki a saját feleségével így bánna. Na jó, lehet, hogy vannak gondjaim, de ezek főleg alvászavarok és egy kis alkoholprobléma! Ettől még senki sem lesz ajtókat betörő, ámokfutó sorozatgyilkos. Miközben Pat még mindig a nyakát masszírozta az ébredéskor túl gyors fejrándítás miatti fájdalom után, az ajtóról levéve a szemét, visszafordult a monitorhoz, hogy folytassa az aktuális regényt, amin egész nap dolgozott. Ám mozdulat közben megakadt a szeme valami nagyon furán! A múltkor a kulcs, most meg ez: Pat mobiltelefonja nem ott volt, ahol mindig lenni szokott. Ahhoz, hogy Patrick a kanapén ülve tudjon dolgozni számítógépen – mivel az irodaszék jellegű, kemény felületeken nagyon fájt gerince – Beth-szel venniük kellett egy kétméteres, kerekes asztalt, amit felülről rágurítva a kanapé fölé lehetett húzni, akár egy reggelizőtálcát azok számára, akik ágyban akarnak enni (csak ez jóval nagyobb méretű volt annál). A gurulós asztal csak negyvencentis szélességgel, de több mint kétméteres hosszal rendelkezett. Így Patrick az egyik oldalán dolgozott, Beth pedig – amíg még együtt éltek – az asztal másik felén bármivel elfoglalhatta magát: ehetett, szintén számítógépezhetett – neki is volt saját PC-je – vagy akár olvashatott is. Bármit csinálhatott, mert Pat számítógépe jó, ha az asztalnak csak egyharmadát épphogy elfoglalta. Bőven akadt mellette szabad hely. Ezért is volt fura az, amit most ébredésekor látott: A mobiltelefonja, amit normális esetben mindig a keze ügyében tartott – ugyanis jegyzeteket vezetett benne, határidőnapló bejegyzéseket írt, regényvázlatokat, emlékeztetőket mentett el későbbre –, most ahogy visszafordult az ajtó irányából, észrevette, hogy az asztal túlsó végén van, a sarkán.

Ő sosem tette volna oda, az biztos! Azért sem, mert az tőle kb. másfél méterre volt, és ott el sem érte anélkül, hogy fel kelljen állnia miatta, és azért sem, mert a készülék az asztal sarkáról bármikor leeshet, ha véletlenül meglöki. Egyetlen embert ismert, aki rendszeresen ott hagyta a telefont, Pat telefonját! Az pedig Elisabeth volt! Szóval megint itt járt!

Ötödik fejezet: Lenyomat

Patrick dühöngve kezdett újabb levélbe, hogy máris elküldje a feleségének, de aztán rájött, hogy semmi értelme: Minek? Úgysem válaszolna. Vagy ha igen, megint csak hazudozni fog, engem szidni, sőt megfenyegetni, hülyét csinálni belőlem, és a végén még tényleg be is zárat, pedig nem én vagyok az, aki betegesen viselkedik. Lehet, hogy magányos vagyok, és túl sokat dolgozom, továbbá nem táplálkozom túl egészségesen, de azért komplett őrült akkor sem lettem! Emberekkel dolgozom nap mint nap. Sikeres regényeket írok, mások könyveit szerkesztem és adom ki. Ha tényleg ennyire hülye lennék, mint ahogy a múltkor írta, akkor már rég bezáratott volna valaki más Beth közbenjárása nélkül is! Patrick dühösen felállt, és odalépett az asztal túlsó végéhez a telefonjáért. Felvette, és alaposan szemügyre vette. Semmi rendelleneset vagy szokatlant nem látott rajta, ezért visszaült, lerakta maga mellé a készüléket bal oldalra, ahová máskor is mindig tenni szokta, és folytatta a munkát. Elege volt, és már nem érdekelte az egész. Akár a felesége űzött vele kegyetlen játékot, akár apró manócskák vagy fátylas, szomorú arcú, fekete szemgödrű szellemek, akkor is magasról tett az egészre. Többnyire határidős munkákat végzett – jelenleg egyszerre többet is –, és nem ért rá játszadozni. Úgy volt vele, hogy ha valaki akar tőle valamit – ezúttal esetleg valami konkrétat –, akkor álljon elé, és közölje a szándékait! Akkor majd felel az illető kérdéseire vagy akár vádjaira. Addig azonban húzzon mindenki a faszba, és hagyjon engem dolgozni! – döntötte el határozottan.

Érdekes dolog a rossz idegállapot. Ugyanis ha az ember már huzamosabb ideje kimerültséggel küzd, és rendszeres stressz éri, az agy önmaga védelmében, pihenés céljából néha úgy lekapcsol, hogy az illető észre sem veszi. Patrick, ahogy dühösen, teljesen éber állapotban kimondta magában, hogy hagyják

dolgozni, a következő másodpercben már aludt is megint: tátott szájjal, hátrabicsaklott fejjel, a világító képernyő előtt ülve.

Amikor ismét felébredt, először haragot érzett, hogy ennyire elvesztette az irányítást saját élete felett: hogy már se éjjele, se nappala, egész nap dolgozik, és néha azt sem tudja, mit tett... és ha megtette, nem tudja, hogy mikor. Aztán amikor mindez átfutott az agyán elkeseredetten, azonnal az ajtó felé kapta a tekintetét. A kulcs! – Ismét erős nyakfájást kapott jutalmul a meggondolatlan mozdulatért. Mást nem, mert a kulcs most is a helyén volt. A telefon! – jutott az másodiknak eszébe. Na, azt viszont ismét nem találta! Patrick tisztán emlékezett rá, hogy a bal oldalra tette maga mellé, pontosan oda, ahol mindig tartani szokta: a keze ügyében. Erre most ébredésekor a készülék megint az asztal jobb oldalának túlsó végén volt, a sarkán! Olyannyira a sarkán, hogy szinte lebillent róla. Patrick felugrott, és gyorsan odanyúlt érte, mielőtt leesett volna. Sikeresen elkapta, és dühösen szuszogva nézett körbe a kis lakás szűkös nappalibájban. Sehol senki. Kulcs a zárban. Kívülről így nem juthattak be. Akkor viszont ki piszkálja a telefonomat? Ki rakja állandóan oda?! Lehet, hogy én? – merült fel benne egy rémisztő pillanatig. – Nem! – Ebben az egyben valamiért hitt: nem őrült meg. Itt valami másról lesz szó! – Lehet, hogy ki volt borulva, nem érezte magát túl jól, de azért ennyire nem ment el az esze. Úgy döntött, megtréfálja a „kis mókamestert”, akárki vagy akármi is legyen az, aki szórakozik vele. Ismét maga mellé helyezte a telefonját a számítógépbillentyűzet bal oldalára, csak pár centire a kezétől, hogy könnyedén elérje. De ezúttal nem elégedett meg ennyivel! Fogott egy sárga, öntapadós „post-it” papírlapocskát – amire emlékeztetőket szokás írni, aztán kiragasztani valahová –, és Patrick ráírta a következő két szót: „Mellettem vagy.” Ráragasztotta a post-itet a telefon kijelzőjére, hogy ha netalán munka közben megint elaludna, akkor igenis emlékezzen rá, akárhol is találja meg majd ébredéskor, miszerint ő ráírta, hogy mellette van, és eredetileg tényleg ott volt. Tehát ha ébredéskor máshol találja, az nem neki lesz köszönhető. A felirat

egyértelműen mutatni fogja, hogy mellette kellene lennie. Úgyhogy a telefon sárga papírcímkével a kijelzőjén díszelgett a keze ügyében, és Pat próbált ismét a regényírásra koncentrálni, hátha ezúttal nem alszik el a kimerültségtől...

Valamennyivel később tért magához álmából. Nem igaz, hogy nem bírok ébren maradni! – csapkodta meg dühösen az arcát, hogy most már ne aludjon vissza. Ennek így semmi értelme. Nem haladok a munkával sem, ha minden percben bealszom. – Ez volt az első gondolata. A második pedig az, hogy: Hol a telefon?! – A készülék megint nem volt a bal oldalon, a keze mellett, ahol hagyta. Ezúttal lassabb mozdulattal, hogy a nyaka ne ránduljon meg, oldalra fordult, és átnézett a hosszú asztal túlsó, jobb oldali végére. A készülék megint ott volt a sarkán! És még a sárga post-it is ott virított rajta. Ez nem lehet igaz! – értetlenkedett Pat. – Mi folyik itt? Ki csinálja ezt velem? Álmomban miért pakolgatnék összevissza, csak hogy kiszúrjak magammal? Ennek így semmi értelme! Ezt nem én csinálom! Még egy skizofrén sem tesz ilyen jellegű faszságokat. És egyébként sem leszek attól őrült, hogy néha iszom egy sört, és túl sokat dolgozom. Kimerült vagyok, és nem beteg! Eltolta a hosszú, gurulós asztalt, felállt, és megint odalépett a túlsó végéhez, hogy felemelje a sarkáról a készüléket. Dühösen elvéve onnan, majdnem visszadobta maga mellé a bal oldalra, azzal sem törődve, hogy kárt tesz-e ezzel benne. De mozdulat közben megállt a keze, mert észrevett a telefonon valami szokatlant: A post-it! Mintha most más lett volna ráírva. Mi a fene? – emelte közelebb a szeméhez, hogy elolvassa a sárga kis cetlin a feliratot. – Mit is írtam rá? Azt, hogy „Mellettem vagy.”, azért, hogy tudjam, magam mellett hagytam, ha esetleg arra ébrednék, hogy megint máshol találom meg. De mi van most ráírva? – Azért sem tudta azonnal kibetűzni a feliratot, mert szemmel láthatóan nem az ő kézírása volt, hanem valaki másé – ami már önmagában halálra rémisztette –, de végül sikerült kisilabizálnia a papírra írt két szót. Ez állt rajta: „Mellettem voltál.”

Patrick ekkor jött rá, hogy miért nem tudta azonnal kibetűzni. Azért, mert az pontosan annyira nehezen olvashatóan volt ráírva, mint ahogy Elisabeth szokott kézzel írni! Azokból a szavakból a post-iten Patrick egyértelműen ráismert a felesége kézírására. Ő írta rá: „Mellettem voltál.”! Mire céloz ezzel? – kérdezte magától Patrick olyan természetességgel, hogy az az apró tényező, miszerint a saját kulcsa jelenleg is a zárban volt, ezáltal pedig képtelenségnek minősült, hogy a tudta nélkül, amíg aludt, bárki is bent járt volna a lakásában... Szóval ez a parányi részlet nem is érdekelte, mert annyira biztos volt abban, hogy Beth írását látja. Már nem az foglalkoztatta, hogy a nő nála járt-e. Nem is az, hogy hogyan jutott be, hanem az, hogy mit akar tőle? Miért írta ezt neki? Arra céloz – találgatta magában –, hogy cserben hagytam? Hogy „mellette voltam”, de már nem vagyok? De hisz nem én hagytam el őt! Akkor meg minek baszakszik itt velem, miért kínoz?! Ő akart elmenni! Én mit tettem? Mondtam én olyat, hogy hagyjon el? Bántottam valaha?! Mi ez a „mellettem voltál” duma? Miért, most hol vagyok? Ugyanitt, vagy nem?! Most is mellette lennék, ha ő nem hagy el?! – Megmondom, mi legyen! – kiabálta ezúttal már hangosan csak úgy az üres lakásnak, de valójában Beth-hez intézve a szavait. – Nem vagyok többé melletted? Akkor gyere vissza, baszd meg! Jaj, elnézést, hogy káromkodtam! Tudom, hogy nem szereted, kis drágaságom! Akkor gyere vissza, édes kincsecském! És akkor megint melletted leszek! Na? Milyen ötlet? Tuti, mi? Erről ennyit! Megtennéd tehát, hogy nem írogatsz nekem ilyen hülyeségeket, amíg ezt meg nem teszed? Ha hiányzom, gyere vissza! Nem tart vissza senki. Ne kelts bennem bűntudatot, mert nem én mondtam, hogy menj el innen! Én most is veled lennék, ha te el nem hagysz! – kiabálta Patrick. Dühösen odadobta maga mellé a telefont vissza a bal oldalra. Nem érdekelte, hogy baja esett-e most emiatt – ugyanis elég nagyot koppant az asztalon –, és azzal sem törődött, hogy legközelebb hol találja, ha felébred. Majd lesz, ahol lesz – gondolta egykedvűen. Annyira felhúzta magát ezen az egészen, annyira igazságtalannak érezte azt a papírlapra írt fura – szerinte vádaskodó – mondatot, hogy ezúttal végre teljesen kiment a szeméből az álom. Olyan éber lett a haragtól, mint amilyen már hetek óta nem volt. Neki is látott dolgozni gőzerővel. Több komplett fejezetet zavart le

a szerkesztendő regényből, amin dolgozott, és egy pillanatra sem lankadt a figyelme. Ezért is vette talán észre azt, amire sosem számított volna: Egyszer csak... minden előjel nélkül... anélkül, hogy bárki is kopogott és bejött volna a lakásába, vagy akár ő maga elmozdította volna a kezét a billentyűzetről, amin gépelt... a telefon a bal oldalon, pár centivel a keze mellett magától megmozdult! Pat nem hitt a szemének. Szellemek, bassza meg! – gondolta. Mégis létezne ilyesmi?! – Egyelőre moccanni sem mert. Azaz inkább látszólag folytatta a gépelést, mert amikor észrevette, hogy a készülék megmoccant, és abbahagyta miatta a munkát, akkor a telefon piszkálása is abbamaradt. Amikor megpillantotta a mozgást, az a valami megijedt és megdermedt. Nem merte továbbmozdítani a készüléket. Ezért Patrick tovább gépelt, látszólag észre sem véve, hogy történik-e közben bármi is a mobiljával. Arra, mondjuk, képtelen volt figyelni, hogy értelmes szöveget ír-e közben. Összevissza hülyeségeket gépelt be. A lényeg csak annyi volt, hogy az a valami, ami a telefonját piszkálja, dolgozni lássa őt, és azt higgye, hogy ő nem veszi észre! Úgy tűnt, beválik a trükk, mert hiába írt értelmetlen butaságokat a képernyőre, a „kis tolvaj” nem foglalkozott azzal, hogy Patrick mit ír a Word dokumentumba. Őt csak az érdekelte, hogy a férfi ne figyeljen rá... A telefon ezért egy idő után lassan, óvatosan ismét megmozdult. Patrick tovább verte a klaviatúrát, hogy a szellem – vagy mi – nehogy megijedjen, és eliszkoljon, de Pat nem bírta megállni, és a fejét írás közben önkéntelenül odafordította, hogy megnézze, mi történik. A mozgás erre azonnal abbamaradt! A fenébe! Nem nézhetek rá! – jött rá Pat. Nem bírja. Vagy megijeszti. Tehát nemcsak folyamatosan aludnom vagy dolgoznom kell, hogy ne foglalkozzam vele, de ránéznem sem szabad, mert azonnal elijesztem. Gépelt hát tovább, de most már szigorúan a képernyő felé fordulva. Eleinte megpróbálta komolyan, odafigyelve folytatni a munkát, és értelmesen javítani, építő jellegű megjegyzéseket írni a szerkesztendő regénybe, de aztán igen hamar ismét csak halandzsa szöveg került a képernyőre, mert közben periférikus

látással állandóan csak azt figyelte, hogy mozdul-e a telefon, vagy sem. Mozdult! És most sokkal többet, mint az előbb. De Patrick akkor sem hagyta abba a munkát, és nem fordult jelenség felé. Hagyta, hadd csinálja azt az a valami, amit akar. Kíváncsi volt, mi fog kisülni belőle a végén. A telefon először mocorogni kezdett, majd lassan csúszni végig a terítőn. Átsiklott a hosszú asztal jobb oldalára, majd valami ELEMELTE onnan, és felvette a levegőbe. Jézusom! – rémült a férfi halálra. Ilyesmire egyáltalán nem számított. Patrick minden idegszálával arra koncentrált, hogy ne nézzen oda. Nem szabad! Nem szabad – mondogatta magának –, mert akkor megint eltűnik! A telefon egyelőre Pat jobb oldalán, a levegőben lógott, és elindult rajta egy applikáció. Ezt nem hiszem el! – vette ki nagy nehezen Patrick gépelés közben, periférikus látással, hogy mi a fene látható a kijelzőn: Az a játékprogram indult el rajta, amivel Elisabeth szokott játszani. Ugyanis Beth telefonja régebbi típus volt, Patrické pedig az egyik legújabb. A férfién minden divatos, új játék futott. Beth pedig imádott egy – kissé bugyuta, színes ábrákat tologatós – játékot, ami a saját telefonján nem indult el, de Patrick-én kiválóan működött. Ezért amikor Patrick az asztal bal oldalán dolgozott, valóban előfordult, hogy Beth átnyúlt felette, elvette a telefonját, és a jobb oldalon ülve, maga előtt tartva – körülbelül pontosan abban a magasságban, ahol most is lebegett – órákig mosolyogva játszott azzal a vacakkal. Szemmel láthatóan nagyon élvezte. Patnek nem volt ezzel semmi baja. Legalábbis amíg fizikai valójában tette, mellette ülve, és nem szellemként, láthatatlanul! Mi a fene ez? – sandított maga mellé a férfi kizárólag periférikus látással. Szellem volna? Nem hinném. Elisabeth életben van! Hiszen ha bármikor írok neki, válaszolni szokott. Hogy jelenleg hol lakik, azt nem tudom, de azt igen, hogy él. Nem lehet szellem, mert akkor halottnak kéne lennie. Lefogadom, hogy ha most is írnék neki pár sort, simán válaszolna rá a szokásos tömör, kimért, ellenséges hangnemben, vagy akár abban a terjengősebb, dühös stílusban, ahogy legutóbb. De mit is agyalok itt hülyeségeken?! Miért nem próbálom ki most rögtön?! Pat azonnal bezárta a Word a dokumentumot, és felment az internetre. Mivel nem nézett a lebegő telefon felé, és látszólag továbbra is dolgozott, így a mobilját nyomkodó jelenés nem ijedt meg, nem menekült el, továbbra is –

bármily meglepő, de – játszott! Igen, valóban játszott, és nem csak agyatlan, emberimitátor szellemként utánzott valamit, amit még életében csinált. Képes volt kezelni a telefont. Ugyanazzal a játékkal játszott, amit Beth annyira szeretett. Az a láthatatlan valami ott Pat mellett nemcsak a kezében tartotta a készüléket, hogy elindítson rajta valamit találomra, hanem – úgy, mint egy létező, gondolkozó, intelligens lény – Beth játékával múlatta az időt! Néha nyert, néha vesztett, de újabb és újabb meccseket játszott rajta végig, akárcsak Beth tette! Pat az ájulás szélén – hogy ez vele valóban megtörténik – felment az internetre, belépett a postafiókjába, és rövid üzenetet írt a feleségének. Ennyi állt benne: „Beth! Hol vagy most?” Perceken át nem jött válasz. Közben Patrick gyorsan visszaváltott szövegszerkesztésre, hogy a mellette ülő valami nehogy eltűnjön. Az, úgy tűnt, nem vette észre a levélküldést, mert Patről tudomást sem véve, játszott tovább. A férfi közben szövegszerkesztést színlelt, de a fele sem volt igaz. Ismét csak halandzsa szöveget írt egy Word dokumentumba, és közben lázasan gondokozott. Mégpedig a következő kérdéseken: Vajon Beth ismét fog válaszolni úgy, ahogy korábban? És vajon mi a fenét fog mondani arra, hogy hol van? Azt, hogy „itt ülök melletted”? Jézusom!! Akkor esküszöm, itt halok meg ijedtemben! Az már sok lenne. Komolyan sok lenne! Kérlek, Istenem, ne jöjjön ilyen üzenet! Kérlek, hogy ne! Ne! Vagy mi van akkor – nyugtatta le magát kissé –, ha Beth azt feleli, hogy épp az új pasijával nyaral? Akkor viszont mi ez az izé itt mellettem?! Beth szelleme nem lehet, hiszen akkor tényleg életben van! Abban az esetben, mint ahogy mondaná is: a párjával nyaral, érthető okokból ÉLVE. Élő embernek pedig nincs szelleme. Akkor viszont ki ez itt mellettem? Ki játszik a játékával? Lehet, hogy nem szellem, hanem Bethnek valamiféle „lenyomata”, ami itt maradt belőle? Valami, ami leszakadt a lelkéből? De még ha létezne is ilyesmi, akkor mi vált le róla? A lelkének melyik fele? A jó vagy a gonosz? Beth melyik része ül most itt mellettem? És melyik hagyott el?

Hatodik fejezet: Beth él

Néhány perccel később apró, zöld ablakocska ugrott fel Pat monitorának bal alsó sarkában. Az volt ráírva: „Új üzenete érkezett! Feladó: Beth” Patrick dübörgő szívvel kattintott rá a feliratra, miközben a mellette lebegő telefon képernyőjén továbbra is száguldottak az ide-oda tologatott, színes figurák. Elég sokat nyer ma a kis rohadék! – gondolta magában Patrick. Jó formában van. A férfi nyakán kidagadtak az erek, ahogy megnyitotta a beérkező levelek mappát. El sem tudta képzelni, mit üzenhetett neki a másik Beth. „A másik Beth”? – kérdezte magától. – Melyik a másik egyáltalán? Az ott, vagy ez itt? Van egyáltalán eredeti? Melyik létezik, és melyik nem? Megnyitotta a beérkező üzeneteket, és a torkában dobogó szívvel elkezdte olvasni a Beth-től jövő levelet... akármit is jelentsen már a „Beth” név innentől kezdve. A nő ezt válaszolta neki: „Megmondtam, hogy szállj le rólam! Mi az, hogy ’hol vagyok’? Eszeden vagy?! Mi közöd neked ahhoz? Elhagytalak, vagy nem emlékszel?! Milyen jogon kérsz te engem számon? Megmondtam, hogy ha zaklatsz, bezáratlak! Nekem mindegy, hová! Majd a hatóság eldönti, akiknél feljelentelek zaklatásért!” Na! – gondolta magában Pat. Jól van akkor! Nincs itt semmi baj! Ez valóban a jó öreg „másik Beth”. Vagy legalábbis az a hárpia, aki elhagyott. Valóban életben van... sajnos – tette hozzá. Valójában persze nem kívánta a halálát, csak haragudott rá azért a hangnemért, ami szerinte egyáltalán nem volt jogos. Ezek szerint akkor valahol – még ha nem is mondja meg, hogy hol, de – életben van. Akkor viszont ki vagy mi az, ami mellettem ül?

Pat eldöntötte, hogy csak egyféleképpen derítheti ezt ki: ha békén hagyja. Nem szabad ránéznie, lehetőleg folyamatosan dolgoznia kell. Talán az sem baj, ha néha el is alszik... A lényeg csak az, hogy látszólag ne vegyen tudomást a lény jelenlétéről!

Napok alatt egészen sikerült hozzászoknia. Őrjítő, ijesztő volt így élnie egy megmagyarázhatatlan dolog közvetlen közelében, „testközelben” lenni valamivel, amiről fogalma sem volt, hogy micsoda. Mégis az emberi akaraterő tudatosan, ha nagyon fontosnak tart valamit, képes legyőzni a legalapvetőbb ösztöneit is – mint például az elemi rettegést –, és szinte emberfeletti dolgokra lesz képes. Pat addig mondogatta magának, hogy ne vegyen róla tudomást, hogy végül tényleg sikerült valamennyire elfogadnia saját rémisztő helyzetét. Hogy miért vállalta magára ezt az egész szenvedést, rettegést és őrült kísérletet? Kíváncsiságból. Ha elijesztette volna, ha felé mozdul, odafordul vagy kérdez tőle valamit, lehet, hogy az a dolog örökre eltűnik, és Pat sohasem tudta volna meg, hogy valójában mit keresett nála, milyen céllal töltötte vele az idejét, a társaságában ücsörögve, játszadozva, akár egy gyerek. Volt egy fura része ennek az egésznek, amit egy ideig Pat sem akart beismerni magának: A mellette ülő, láthatatlan alak jelenléte megnyugtatta őt. Ezt mások valószínűleg nem értenék meg: azok, akik még sohasem éltek magányosan. De Patnek volt „szerencséje” – már amennyire ez annak mondható – megtapasztalni a mély, sötét, üres, dohos, penészszagú egyedüllétet, ami olyan, mint a sír. Akár maga az elmúlás. Mert valójában az is. Erre jött rá azokban az első napokban, amikor tíz év boldog házasság után a felesége elhagyta, és ezért volt nyugodtabb annak a valaminek a társaságában. Rájött, hogy a magánynál nincs rosszabb. Az ugyanis nem élet. Egyedül, üresen „létezve” csak a halálközeli állapotnak vannak fokozatai, az élet többé nem ver gyökeret olyan helyen, ahol már csak az elhagyatottság pusztít és sorvaszt. Nem véletlenül lett Patrick rosszul, amikor megértette... és teljesen felfogta, hogy Beth valóban ott fogja őt hagyni. Akkor érezte át először, hogy milyen lesz nélküle az élet. Hogy milyen az, amikor már nincs miért folytatni. A pusztulásban nincs folytatás, mert az a végről szól. Ugyanúgy, akár a magány. A kettő egy és ugyanaz.

Talán ez kezdett mellette kibontakozni a kanapén napról napra? A halál valamilyen fajta megtestesülése? Patrick magánya miatt? Vagy éppen ellenkezőleg: azért jelent meg, hogy ne legyen többé egyedül? Ezt ő maga sem tudta. Mindenesetre a társtalanságnál bármi jobban esett Patrick-nek, és eldöntötte, hogy ameddig lehet, nem akarja, hogy ez a lény is elhagyja őt. Bármit megtett volna azért, hogy maradásra bírja. Akkor is, ha ez itt maga az eleven Sátán. Neki teljesen mindegynek tűnt. Ha őt nem bántalmazta-harapta-rágta, vérét nem szívta, akkor részéről rendben volt, ha ott ül mellette, és csak játszik. Végül is kinek árt vele? Patrick azt vette észre, hogy minél tovább nem vesz róla tudomást, és minél inkább nem foglalkozik vele, az új „társa” annál jobban megnyilvánul és megmutatja magát, azaz annál inkább „életre kel”. Ki tudja. De az biztos, hogy egyértelmű jelei voltak annak, hogy a jövevény reagált Patrick viselkedésére, azaz nemtörődömségére. Ha például dolgozott, és nem nézett rá, akkor zavartalanul játszott. Ha a férfi egy picit az ajtó felé fordította a fejét, a jelenés azonnal letette a telefont az asztal sarkára, és eltűnt. Utána mindig nehezen került elő újra, tehát Pat igyekezett nem nagyon arrafelé kapkodni a fejét, mert úgy érezte, minden egyes elijesztéssel újraindítja azt a folyamatot, hogy tulajdonképpen életre keltse ezt a lényt valahonnan, amely hely létezéséről ő eddig semmit sem tudott. Pat lelkének egy darabja abban hitt és reménykedett, hogy ezzel a különleges módszerrel kézzelfoghatóvá teheti és valahogy fizikailag visszahozhatja maga mellé Elisabeth-t. Akárhol is van a kedvese, akár tényleg él, és hallani sem akar őróla, akár meghalt, és valaki más válaszol olyankor Pat üzeneteire, akkor is úgy érezte, hogy minél valósabb az „itteni Beth”, annál jobban visszakapja őt: azt, akit szeret. Még nem tudta, milyen formában fog ez megtörténni, és hogy miféle Beth lenne ezáltal az övé – egy sokkal jobb, vagy egy jóval gonoszabb lény –, de legalább valamit visszakapna belőle. Neki már ez is elég volt ahhoz, hogy reménykedjen, és ő is újra élni akarjon. Mert magányosan soha többé nem akart. Patrick észrevette, hogy minél kevésbé foglalkozik a teremtmény jelenlétével, az annál aktívabb, annál inkább létezik. Egy idő után Pat elkezdett néha félrenézni nem az ajtó felé, hanem a lénytől

elfordulva, az ellenkező irányba, az ablak felé, és alvást színlelt. Olyankor úgy hallotta, mintha a mellette lebegő telefon jobban életre kelne és gyorsabban játszana rajta a jelenés. Többször is nyert. Egymás után döntögette meg a saját rekordjait, ami teljesen abszurd volt, és hihetetlen. Egyik nap – talán több hét is eltelhetett – Patrick valóban elaludt balra fordított fejjel úgy, hogy az új, láthatatlan lakótársa közben játszott mellette. Órákon át alhatott. A lény nem zavarta őt, ő pedig ki volt merülve. Így hát, mire felébredt, már besötétedett. Csak ennyit látott, amikor magához tért. Óvatosan visszafordulva a monitor felé, konstatálta, hogy az ugyanúgy várja. Munka mindig volt, úgyhogy tudott éppen mivel foglalkozni. Elég rendesen fájt a nyaka attól, hogy fejét végig balra hajtva aludt órákon keresztül, úgyhogy, ha akart, sem tudott volna jobbra fordulni, hogy megnézze, ki ül mellette. De nem is akart, mert akkor csak megint eltűnt volna. Periférikus látásával azonban elkezdte figyelni, hogy mit csinál éppen az a valami. Játszott most is, nem volt abban semmi újszerűség, azonban valami történt, amióta utoljára a szeme sarkából lopva felé pillantott: A lény elkezdett alakot ölteni! Na jó, az „alak” azért erős túlzás arra nézve, ami Patrick mellett foglalt helyet. Valójában egy árny volt csupán, körülbelül emberméretű. Rendelkezett némi formával is, de nem sokkal. Olyasminek tűnt, mint gyenge fényben egy ember árnyéka: sem a mérete, sem a formája nem volt egyértelműen kivehető, de látszott, hogy van ott valami. És most tényleg úgy tűnt, mintha a kezében fogná a telefont, és úgy nyomkodná. Még ha csak homályosan is, de derengett belőle annyi, mintha fizikailag is jelen lenne. Patrick folytatta tehát a türelmes várakozást. A lény pedig egyre csak fejlődött, és egyre valóságosabbá vált. Először a testének körvonalai kezdtek konkrétabbá válni. Már nem csak egy folt volt. Rendelkezett elkülönülő lábakkal és karokkal, de még mindig csak szétfolyva, homályosan. Néhány nappal később már majdhogynem emberszerű alakot öltött. A legijesztőbb pedig az volt – Vagy inkább leginkább örömtelibb? –, hogy méretéből és testalkatából ítélve Patrick egyértelműen Beth-re ismert benne! Olyannak látszott, mint ő. Ki tudja, talán valahol tényleg a neje volt az.

Aztán elérkezett egy nap, amikor a teste már nemcsak árnyékból állt, hanem megjelent rajta valami anyagnak látszó bevonat is. Patrick meglepett csalódására azonban nem emberi bőr vagy ruházat kezdett látszani. Ő valamiért arra számított, hogy ha elegendő ideig várakozik, akkor Beth előterem mellette teljes valójában, meztelenül, és akkor majd ruhát ad neki, és újra együtt élhetnek szeretetben – remélhetőleg... jó esetben. De persze az is lehet, hogy akkor majd újra elhagyja őt ok nélkül, és kezdődik minden elölről, akár a pokolban: egy soha véget nem érő megújulás, szeretet iránti vágyakozás és várakozás csalódással a végén, ami az idők végezetéig ismétlődik. Tehát Patrick meglepetésére a láthatatlan Beth nem meztelenül jelent meg, nem is valamelyik általa ismert ruhájában, hanem inkább úgy, mint egy rongybaba. Mármint nem puha volt, mert Pat nem mert volna hozzáérni, hogy megnyomkodja, hanem az egész jelenés olyan benyomást keltett, mintha nem élőlény lenne, hanem valamilyen anyagból „szőtték volna”. Igen, talán ez volt rá a legtalálóbb szó. Úgy nézett ki, mint egy óriási, emberformájú, fekete pamutgombolyag. Bár annál – amennyire Pat a szeme sarkából óvatosan meg tudta figyelni – vékonyabb szálakból „szőtte” a láthatatlan szövőnő vagy... pók. Pók?! – gondolt bele Patrick rémülten. Gyűlölte az ízeltlábúakat és csúszómászókat. Undorodott és rettegett tőlük. Bármit el tudott volna viselni, tényleg még azt is, ha az Ördög kel életre a társaságában ücsörögve a saját lakásában, de az, hogy valamit egy óriáspók szőjön oda mellé, már tényleg túlzásnak tűnt. Pedig bizony eléggé így állt a helyzet, azaz ennek látszott! Pat minél tovább figyelte a kialakulóban lévő fekete lényt, ahogy mellette ült és játszott, annál kivehetőbbek voltak a szálai: Hajszálnál is vékonyabb, szürke – Vagy átlátszó? – fonalakból állt az egész teste, és olyan tömörre volt szőve, hogy talán Pat, ha megérinti, kőkeménynek érezte volna. Egy az egyben sűrű pókhálónak tűnt. Ez a gondolat pedig a férfit az őrületbe kergette. Egyre jobban zavarta a jelenség, és egyre inkább fokozódott a viszolygása és undora iránta. Néha már azon volt, hogy agresszíven odafordul felé, és kikapja a kezéből a telefont, aztán ráripakodik, hogy „Takarodj!”. De nem tette meg. Nem volt rá képes. Akkor elvesztette volna Beth-t. Még akkor is, ha egy pók szőtte oda mellé, de legalább vele volt. Valamennyire...

Teltek-múltak a napok, és valamely furcsa okból a lény már nem alakult, nem

fejlődött tovább annál a kőkemény, fekete, pókháló jellegű szálakból gubószerű testrészekké font és összetekert állapotnál. Pat ezalatt megtanult úgy élni és közlekedni a lakásban, hogy már egyáltalán ne ijessze el a „valamit” (még mindig nem mert nevet adni neki). Amikor felállt a székből, akkor is csak balra nézett. Szintén balra lépett ki az asztal mögül is, hogy ne kelljen megzavarnia a fejlődésben lévő „szövődményt” – Igen, talán ez lett volna rá a legmegfelelőbb szó, akármilyen undorítóan is hangzik. Mivel Patrick nagyon ügyelt arra, hogy ne zavarja, így a teremtmény nem ijedt meg, és zavartalanul élte a kis bezárt, némileg autistákra hasonlító életét. Olyannyira a belső világában élt, hogy valószínűleg akkor sem kommunikált volna, ha van szája, amivel beszélni tud. Pedig nem volt neki: Az egész arca egy sűrű, szürkésfekete szálakból összetekert, összegöngyölt gombóc volt csupán. Nem rendelkezett arcvonásokkal. Még rongybabának sem lett volna igazán jó. Már csak azért sem, mert azokat aranyosra, szerethetőre készítik, nem pedig ijesztőre és borzalmasan undorító külsejűre, mint ezt a valamit. Ahhoz képest, hogy nem voltak sem arcvonásai, sem szeme, elég jól boldogult egy olyan okostelefonnal, amihez minimum kilencvenes IQ kell, hogy valaki eredményesen tudjon játszani rajta.

Patnek olykor el kellett mennie otthonról. Néha csomagokat adott fel megrendelőknek, mert azok a webáruházán keresztül könyveket vásároltak a könyvkiadójától. De még ha emiatt olykor el is hagyta a lakást, mindig nagy ívben megkerülte a kanapét, és úgy ment ki az ajtón, hogy nem nézett a bútorra. Amikor pedig hazajött, mindig hátrafelé jött be az ajtón, és úgy helyezkedve ment el mellette, hogy leülés közben se nézzen a kanapé jobb felére. A fura, fekete, gubószerű, telefonnal babráló szövődmény néha abbahagyta a játékot, és engedelmesen visszarakta a telefont Patrick közelébe, hogy használhassa. Csak úgy, mint Beth egykoron. Kezdett tényleg hasonlítani rá. Már nem rakta ki csintalan módon az asztal sarkára, hogy Pat el se érje, hanem direkt a keze mellé tette. Aztán ha Pat nem használta, előbb-utóbb megint elvette, és tovább játszott rajta. Így élték ők ketten a „nyugodt kis” életüket, ami Pat számára részben rémisztő is volt, mert a férfi el sem tudta képzelni, hogy mi az, ami mellette fejlődik és él. Mert, hogy élt, abban ő teljesen biztos volt, csak még

azt nem tudta volna megmondani, hogy miért. És hogy mihez kezd majd, ha teljesen „kifejlődik”. Egyik nap Pat megint lement könyveket feladni, de nem a szemben lévő postára, hanem a buszmegállóba sétált. Egy távolabbi csomagautomatába kellett belehelyeznie a küldeményt, mert a vevő olyan szállítási módot kért tőle. Patrick ismét buszmegállóban állt... több hónap elteltével. Igazából meg sem tudta mondani, mennyi idő telt el, és mikor volt az, amikor Elisabeth elhagyta, mert azóta teljesen elveszítette az időérzékét. TV-t nem nézve, újságot nem olvasva, állandóan csak bejövő üzenetekre válaszolva... Volt azért kapcsolata a külvilággal, továbbra is írt regényeket, szerkesztette mások irodalmi műveit, de hogy mikor mennyi idő telt el, azt már nem tartotta számon. Ha egy ügyfeléről úgy érezte, hogy az türelmetlen és elégedetlen, akkor jobban belehúzott a munkába, ha pedig arra tettek utalást, hogy Pat meglepőden gyorsan dolgozik, akkor egy darabig nem hajtotta magát annyira, mert tudta, hogy jól halad. Tehát Patrick – valószínűleg – több hónap elteltével, első alkalommal, amióta Beth elhagyta, ismét buszmegállóban állva... felnézett a tízemeletes ház ötödik emeleti lakásuk ablakára. Úgy, mint egykoron... Ő régen is mindig felnézett. Előfordult, hogy ilyenkor meglátta Beth-t a konyhában sürgölődni, sőt még olyan eset is volt, hogy a neje is észrevette őt, és intett neki, de Elisabeth nem kereste kimondottan a férje tekintetét, amikor az odalent állt. A férfi mégis mindig felnézett. Mint ahogy most is. Nem tudta, miért... csak úgy megszokásból. És meglepetésére... Beth ott állt az ablakban, és egy az egyben őt nézte!

Hetedik fejezet: A másik én

Patrick nem hitt a szemének. Beth gyönyörű volt! Ezúttal nem egy fekete árnyék állt ott, nem is borította pókháló! Olyannak tűnt, mint régen! Még talán fiatalabbnak is, mint elköltözésekor. Éppen úgy festett, mint amikor ők együtt még a legboldogabbak voltak. És ez a gyönyörű, „régi” Beth pont őt nézte. Mosolyogva. Bőrének valódi emberszíne volt, haja egészségesen sötétlett. Nem látszottak rajta gubószerű szálak vagy annak tojáshéjszerűen széttört, lehullott darabjai, mintha kibújt volna belőle. Olyasmi talán nem is történt. Lehet, hogy csak „elkészült”. Talán az ilyen lényeknél – akármilyen új faj is legyen ez – nincs valódi gubó, ami felreped, szétnyílik, lefoszlik és ott maradnak a darabjai, hanem egyszerűen csak átalakul az anyaga és bőrré, hússá és csontokká válik: valódi emberré. Patnek az ablakban álló Beth tényleg annak tűnt. És valóban mosolygott. Bár nagyon messze volt tőle, nemcsak az ötödik emeleten, de a széles, hatsávos út másik oldalán, és még az a mögötti tér túlsó végén is, tehát olyan távolságból képtelenség valódi arcvonásokat felismerni. A színével kapcsolatban azonban akkor is biztos volt: nem egy fekete árny állt ott. Emberi bőr borította a lány testét, és messziről is látszott a széles, egyértelmű mosolya: erről Pat teljesen meg volt győződve. Ő is visszamosolygott rá. Bár nem tudta, hogy pontosan minek örülnek. Talán annak, hogy Beth végre elkészült? Ezentúl majd együtt leszünk? Újra? Vagy inkább először? – Jó kérdés. A férfi fejében megfordult, hogy azonnal hazarohan, és átöleli a gyönyörű, mosolygó, boldog kedvesét, de eszébe jutott, mi szokott történni, ha túlzottan hirtelen fordul felé vagy feltűnőbben ránéz: Az, hogy a lány eltűnik. Egyszer talán örökre el fog. Pat ezt nem akarta megkockáztatni. Azt már nem! Inkább a halál! – döntötte el magában. – Még egyszer nem veszíthetem el. Ezért úgy határozott, hogy mosolyogva int egyet a Beth-valaminek, és igenis felszáll arra a buszra, hogy ne ijessze el. Nem jó ajtóstul rontani a házba.

Nehogy már most riasszam el, amikor végre emberszíne lett! – gondolta. Úgyhogy felszállt a következő járatra, és elvitte a csomagot annak rendje és módja szerint az automatához. Közben folyamatosan a lányon járt az esze. „Lányon.” Na jó, Elisabeth valójában negyvenéves volt, de meglehetősen jól tartotta magát, és az a verziója, ami Pat lakásának kanapéján éppen kifejlődőben volt, inkább harmincnak látszott, mintsem negyvennek, tehát rá még inkább jogosnak tűnt használni a „lány” szót. Patrick tehát alig várta, hogy hazaérjen, és újra átölelhesse rég nem látott kedvesét: a feleségét, aki habár szeretetlen módon elhagyta, ő mégis szerette annyira, hogy gyakorlatilag a semmiből újrateremtette, és az testet öltött. Habár Pat nagyon félt attól, hogy mi lesz, ha megpróbál hozzáérni, vagy ha felé fordul. Lehet, hogy megint eltűnik? Ezúttal örökre? Úgy döntött tehát, hogy a szokásos módon megy haza. Nem szól hozzá, nem néz rá, hagyja, hogy a lány kezdeményezzen. Ha Beth megszólal, majd akkor válaszolok neki! Ha maga felé fordít, majd akkor ránézek. Ha a lány azt mondja, csókoljam meg, majd akkor fogom megtenni! Máskülönben örökre elveszíthetem. Újra. Így hát uralkodnom kell magamon, és hagynom őt érvényesülni. Így is tett. Hazament, és a szokásos módon, hátrafelé nyomult be az ajtón, úgy helyezkedve, hogy még véletlenül se nézzen a kanapé irányába. Bár azok után, hogy a lányt mosolyogva látta a konyhában állni, fogalma sem volt arról, hogy azóta hol lehet. Állhatott volna éppen még azóta is az ablakban, bámészkodva. De nem. Patrick óvatosan, a szeme sarkából odasandítva látta, hogy a konyha üres, a kanapén azonban azonnal megpillantott valamit mozdulni, hogy ott ül. Visszament hát a helyére – gondolta Pat. – Sebaj. Legalább tudom, hol van. És még megvan. Ez a lényeg! – sóhajtott boldogan. Pat levette a cipőjét-kabátját, és oldalazva visszaügyeskedte magát a kanapéhoz, hogy ne kelljen a lányra néznie. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy mi van akkor, ha az már annyira emberi, hogy egyszerűen csak feláll, köszön neki, és a nyakába ugrik. Ám nem történt ilyesmi. Beth a kanapén ült, és mozdulatlanul várt. Pat először nem értette, mire. Aztán beugrott neki: Az a buta telefon! Megint játszani akar. Még mindig csak ez érdekli? – Óvatosan, úgy, hogy közben ne

nézzen az irányába, letette a lány elé a mobilját az asztalra, és várt egy kicsit. A lány érte nyúlt, és valóban elindította rajta a szokásos játékot. Patrick legszívesebben egy az egyben végigmérte volna, sőt odaugrott volna, és a vállánál fogva állóhelyzetbe rántja, hogy jól megnézze magának, miféle szerzet, és tényleg annyira emberi-e már, mint amilyennek a konyhaablakból látszott... de nem merte megtenni. Inkább leült mellé a szokásos féloldalas módon, és nem bámult rá. Elkezdett dolgozni, és közben lopva, a szeme sarkából oda-oda pillantott az irányába, hogy legalább a színét lássa. Tudni akarta, hogy jól látta-e az utcáról. Patrick periférikus látással nagy nehezen végre ki tudta venni a lény külsejét. És ekkor vette csak észre az igazságot, szinte sokkot kapva a csalódottságtól: A teremtmény semmit sem változott! A világon semmit! Ugyanolyan gusztustalan pókfonálgombolyagból állt az egész – vagy védőburokként borította be –, mint korábban! Akkor viszont kit láttam a konyhaablakban állni? Aki lenézett egyenesen rám? Ki integetett nekem mosolyogva? Ez az izé nem lehetett, mert szája sincs! Ez csak az az undorító szövődmény, ami korábban is volt! Integetni? Mivel?! Rendes karja sincs, csak egy hálóból szőtt, textilre hasonlító, bumfordi rongybaba végtagja, amivel csoda, hogy egyáltalán képes megfogni a telefont anélkül, hogy sután elejtené. Ezzel a kézzel biztos, hogy nem integetett ez senkinek! De hát akkor mitől volt ANNYIVAL emberibb, amikor a megállóban álltam? Mitől vált valódi Beth-szé? Ekkor Patrick Lambert szörnyű, elkeserítő felismerésre jutott. Egyúttal valószínűleg rájött az igazságra, egy olyan végkifejletre, amire egyáltalán nem vágyott, és nem akart volna tudni róla: A kérdés az volt, hogy miért vált Beth szinte teljesen emberivé Patrick távollétében? A Patrick számára szomorú, gyötrő, torokszorítóan fájdalmas válasz pedig az volt, hogy azért, mert ő nem tartózkodott itthon. Mert Pat nem volt a közelében. Mint ahogy korábban is: ha ránézett, eltűnt, ha foglalkozott vele, elő sem került, ha nem törődött vele, akkor viszont megjelent. Ha nem nézett rá, egyre jobban materializálódott, és valós, kézzelfogható alakot öltött. Amikor pedig a férfi végül elhagyta a lakást, a lány életre kelt, és már mosolyogni és integetni is tudott. Talán még gondolatai is voltak. Lehet, hogy

beszélt is hozzá az ablakon keresztül, csak ő olyan távolságból nem hallhatta. Vajon milyen lehetett a hangja? – merült fel Patrick-ben egy pillanatra. Ugyanolyan, mint a régi Beth-nek, akibe akkoriban beleszerettem? Vagy ennek az újnak még szebb, még nőiesebb hangja van? Egyáltalán létezik „régi” és „új” Elisabeth? Van köztük különbség? Létezhet belőlük kettő? Nem lehet inkább, hogy ez itt mindvégig ugyanaz a személy volt, csak valójában nem elköltözött tőlem egy másik – általam nem ismert – városnegyedbe, hanem közvetlenül itt tűnt el ebből a világból, aztán ennyire sokáig tartott, amíg visszatért hozzám, és még mindig nagy nehézségek elé nézünk azért, hogy teljes valójában újra velem lehessen? Nem. – Ebben Patrick valahogy nem tudott többé hinni. Azok után a borzalmas, durva hangvételű levelek után már nem. – Nagyon is létezik az a másik. Valahol létezik az a nő is, aki elhagyott, és az nem éppen egy kedves valaki. Az az asszony nem szeret engem. Még annyira sem, mint ez a gubószerű kis lény itt: akár ember, akár nem. Ő legalább utánam integetett a buszmegállóban, amikor csomagot vittem feladni. A régi Beth még ennyit sem tett meg soha. Tehát ők nem egy és ugyanaz a személy. Én az új Beth-t szeretem. Őt kell valahogy életre keltenem! Bárcsak tudnám, hogyan! Patrick elkeseredésében előrehajtotta a fejét, kezeibe temette az arcát, és zokogni kezdett. Rázta a sírás. Nem bírta abbahagyni. Túl sok volt már számára a veszteség: Először a felesége, aztán a világjárvány, ami miatt azóta is mindenki csak maszkban mehet utcára, aztán ez a kis teremtmény, ami elkezdett itt nála kifejlődni – maga sem tudta, hogy miért és hogyan –, és most kiderül, hogy talán sosem fog sikerülni, mert ha a közelében marad, akkor tulajdonképpen életképtelen, és előbb-utóbb megsemmisül. Patrick úgy gondolta, attól tartott, hogy ő maga az, aki visszatartja ezt a jóravaló, akármilyen fura is, de kedves, jószándékú kis lényt attól, hogy ebben a világban létezhessen úgy mosolyogva, mint ahogy az ablakból integetett neki. Pat rájött, hogy valószínűleg újra el kell válniuk egymástól. Ezúttal neki kell elhagynia Beth-t. Ez az egyetlen út: Az újra elvesztés. Ha vele marad, sosem válik belőle ember. Ez a „félkész Beth” itt fog ülni vele az idők végezetéig, a férfi haláláig, de talán még azután is gubószerű képződményként, szövődményként, és játszani fog ezzel a vacakkal, mert ilyen körülmények

között csupán ennyi telik tőle. Mert őmiatta csak ennyire képes. Ő fogja valahogy vissza a jelenlétével. Patrick létezése talán káros az új Beth-re nézve. Lehet, hogy a régire is az volt, és ezért hagyta őt el az is... Talán jobb, ha békén hagyja ezt a kis lényt – akit valahol a szíve mélyén megszeretett –, és elmegy innen. Lehet, hogy Patnek albérletbe kellene költöznie, vagy vennie egy másik lakást. Akkor talán ez a lány itt teljes életet élhetne. Talán ez a Beth a távolból legalább hajlandó lenne kommunikálni vele, nem úgy, mint a régi, lelketlen, kegyetlen Beth, akiben már semmi jó nem maradt. Végül is ez a lány mosolyogva integetett neki az ablakból, akkor talán írásban is jóval kedvesebb lenne, mint a „valódi” neje. Igen, talán ezt kellene tennem – gondolta elkeseredve. – Azt, amit a legkevésbé akartam: újra egyedül maradni, és ezúttal nekem szakítanom el magam szándékosan attól a személytől, akit a legjobban szeretek. Patrick csak zokogott és zokogott, nem bírta abbahagyni. És ekkor meglepő dolog történt... A lény fekete, pókhálószerű anyagból gubószerűen tömör rúddá sodort, botszerűen bumfordi karjával megérintette Patrick vállát. Most először hozzáért! A férfi eleinte nem értette, miért, aztán rájött: vigasztalásul. A lénynek érzelmei vannak! Sajnál engem! Akkor viszont szeret is! – jött rá Patrick. Mégis van hát remény! Sikerülni fog! Visszahozom őt! Istenemre mondom, hogy visszahozom! Megint együtt leszünk, édes drágám! Még ha lassan is, de mégiscsak fejlődsz a mai napig is, és ha már érzelmeid is vannak, akkor én visszahozlak az életbe, arra mérget vehetsz! Pat felpattant a kanapéról, és szándékosan nem a lány felé fordulva, hogy nehogy elijessze, az ablak felé tekintett, és kinézett rajta messze a távolba. – Azt hiszem, fel kéne adnom még egy csomagot – mondta ki hangosan. Nem a lányhoz beszélt. Azazhogy dehogynem. Csak nem akarta, hogy nagyon átlátszó legyen a dolog. Inkább szitkozódásnak tettette, mint aki megfeledkezett valamiről, és most dühítőnek tartja, hogy soron kívül kell bepótolnia a mulasztását. A lány nem felelt. Mint ahogy máskor sem. Pat nem is várta el tőle. Nem azért mondta, amit mondott, hanem hogy magyarázatot adjon arra, ami most fog

következni: Ismét csomagolni kezdett. Hogy mit? A nagy semmit! Csak úgy találomra kiragadott egy könyvet a kiadványaik közül, és elkezdte kartonba hajtogatni, dobozt csinálni neki a feladáshoz. Ürügyet akart arra, hogy visszamehessen a buszmegállóba. Ugyanabba, amelyik az ablakukkal szemben van. Látni akarta őt. Mert hitt abban, hogy mégiscsak van remény, hogy fejlődik, hogy egyre inkább ember lesz. A múltkor már emberi külseje volt az ablakban, és visszatérve... habár nagy csalódást okozott, mert újra megfeketedett, de azért mégiscsak érzelmeket mutatott irántam, vagy nem? – találgatott magában Patrick. Tehát ha a távollétem segített rajta már egyszer a továbbfejlődésben, akkor talán megint fog. El kell hát mennem! És meglátjuk, milyen lesz, amikor ismét hazatérek: talán minden egyes alkalommal egyre emberibb. A végén pedig újra együtt leszünk Beth-szel, és soha többé nem szakíthat el tőle semmi. Pat gyorsan összedobálta a csomagot hanyag módon. Az sem érdekelte, hogy a könyv sarka gyakorlatilag kilógott a dobozból, a lényeg csak az volt, hogy nagyjából csomagnak látsszon. Felállt, kabátot vett, és óvatosan megkerülte a kanapét, hogy elhagyja a lakást. Már majdnem kilépett az ajtón, amikor fura, merész – talán életveszélyesen merész – ötlete támadt, de valamiért úgy érezte, meg kell próbálkoznia ezzel, mert így lehet, hogy áthozhatja őt valahogy ebbe a világba véglegesen! Ki ebből a gubószerű állapotból: valódi emberré változtatva. Patrick ötlete abból állt, hogy letette szépen a csomagot a bejárathoz, és hátrafelé lépkedve, óvatosan elment a szekrényéig, amiben a korábban használt műszaki cikkeit, iratait és ékszereit tartotta. Volt benne egy régi mobiltelefon, amit már elég régóta nem használt. Amikor elővette, valahogy érezte a hátán a fekete lény tekintetét, ahogy felcsillan a – nemlétező – szeme a játék lehetőségének gondolatára. Ám ez a készülék már túlzottan régi típus volt ahhoz, hogy az az alkalmazás fusson rajta. Pat nem ezért vette elő. Bekapcsolta, és kipróbálta, hogy egyáltalán működik-e még. Működött! Bár már csak tíz százalékot mutatott az akku ikonja, mert rég nem volt használatban – csoda, hogy még nem merült le nullára – de azért rendben elindult, és működőképesnek tűnt. Patrick zsebre vágta a régi készüléket, oldalazva, vigyázva az asztalhoz lépett, és saját, új típusú telefonját, amit postára menéskor mindig magával szokott vinni, ezúttal, most először letette a fekete lény elé, hogy itt hagyja neki. A gubó-Beth először örömmel érte nyúlt, aztán ijedten visszahúzta a kézszerű képződményét, és inkább csak várt. Nem tett több

mozdulatot. Pat szerint talán zavarba hozta. Gondolta, ha elhagyja a lakást, akkor a lány úgyis megint emberibb lesz. Lehet, hogy egyből felkapja a telefont, és akkor majd örülni fog neki, hogy Pat itt hagyta. Lesz legalább mivel játszania, amíg ő odavan. Még sosem hagyta itt neki. Patrick abban reménykedett, hogy hátha ezzel az apró gesztussal is tud tenni érte valamit, amivel emberibbé válhat, amivel közelebb kerülhet a valódi világhoz, az öröm érzéséhez, amit ő szeretne neki okozni ezzel. Patrick otthagyta neki az asztalon a bekapcsolt telefonját, ő pedig a régivel a zsebében, háttal a kanapénak felvette az ajtóban hagyott csomagot, és halkan becsukva az ajtót maga mögött, elhagyta „közös otthonukat”. Leérve a buszmegállóba, eleinte nem mert felnézni. Mert annyira félt attól, hogy mi van, ha ezúttal nem áll majd senki az ablakban. Mi van, ha az a múltkori csak véletlenül történt? – gondolta aggódva. Biztos, hogy Beth-t láttam akkor? Egyáltalán jó emeletet néztem? És ha nem is ő volt az, hanem csak egy rá hasonlító, alsó szomszéd, aki azért tűnt tíz évvel fiatalabbnak, mert valóban egy teljesen másik lány volt az, és még csak nem is nekem integetett, hanem valaki egészen másnak az utcán? ... Nem, az nem lehet! – győzködte magát. – Ő volt az! Láttam. Megszámoltam az emeleteket a földszinttől az ötödikig. A lány a mi emeletünkön, a mi lakásunkban állt a konyhában, és felismertem mögötte a konyhaszerkényt is, amit a saját két kezemmel készítettem annak idején, amikor Beth-szel beköltöztünk ide. Ezer közül is felismerném azt a bútort. Tehát biztos, hogy ő volt az. Akkor viszont most is ott fog állni! Ekkor Patrick határozottan kihúzta magát, felegyenesedett, és egyenesen felnézett az ötödik emeleti lakás konyhaablakára. Félig még mosolygott is közben, és már emelte a kezét, hogy integessen a kedvesének. Ám... Ezúttal tényleg nem állt ott senki. Beth-nek csupán hűlt helyét látta az ablakban... – Beth?! – szakadt fel Patből félhangosan a lány neve. Többen ránéztek a buszmegállóban, de annyira nem érdekelte őket a dolog, hogy akár egy másodpercnél is több időt szenteljenek a fickó problémájának, úgyhogy kérdés nélkül továbbhaladtak.

Patrick Lambert leforrázva állt a buszmegállóban kamucsomaggal a kezében, amit feladni sem szándékozott. Csak ürügyből hozta magával, hogy láthassa a megállóból az egyre emberibb – remélhetőleg már teljesen emberré alakult – szerelmét. De nem így történt. Beth nem volt sehol. Bassza meg! – szitkozódott magában a férfi. – Az a kurva telefon és a játék! Hisz ott hagytam neki! Az a buta lány meg lehet, hogy egyből rávetette magát a készülékre, és azóta még emberibb külsővel, mint valaha, még ügyesebb kezekkel, még jobb eredményeket elérve, önfeledten játszik azzal ostoba programmal, rám pedig ide se bagózik! Tehát attól még, hogy nincs az ablakban, egyáltalán nem biztos, hogy nem ezerszer valóságosabb, vagy akár nem vált most már teljesen létező, földi emberré, csak lehet, hogy annyira belefeledkezett a szórakozásba, hogy egyszerűen elfelejtett az ablakhoz jönni, és elköszönni. De sebaj! – gondolta Pat. Amúgy sem ezt volt az egyetlen tervem. Nem CSAK az integetés. Az csupán jólesett volna, ha ismét emberi valójában láthatom viszont. A második, merészebb, talán veszélyesen merész terv... ...a kapcsoltfelvétel volt... Ugyanis Patrick arra gondolt ott a lakásban, azért hozta magával a régi készüléket, mert tudta, hogy ha az újat otthon hagyja, a lány azt a kezébe fogja venni. Arra gondolt, hogy amikor ő nincs otthon, és Beth szinte teljesen emberré válik, mi lenne, ha akkor, abban az állapotában egyszerűen felhívná telefonon? Az, hogy fizikailag a közelében van, valamiért elsorvasztja. Főleg, ha ránéz... mert akkor sajnos el is tűnik, megszűnik létezni... De amikor távol van, olyankor Beth teljes valójában létezik. Úgy talán még az sem ártana meg neki, ha nemcsak ránézne – hiszen az a múltkor sem ártott innen a távolból –, hanem beszélgetni próbálna vele. Így hát Patrick előhúzta a zsebéből a régi készüléket, és felébresztette alvó üzemmódból. Még mindig tíz százalékon volt a töltöttsége. Egy hívást csak elbír – gondolta Pat, és beírta az új készülékében lévő, otthon maradt SIM-kártya telefonszámát, majd a hívás ikon fölé tartotta az ujját, és azon gondolkozott, hogy megnyomja-e, vagy sem. Mi lesz, ha nem veszi fel? – kérdezte magában. – Nem tudom. Akkor hazamegyek, és majd mással próbálkozom. Remélem, önmagában attól, hogy játék közben megcsörren a kezében a telefon, még nem fog örökre eltűnni!

És mi lesz, ha felveszi? Lehet, hogy abban a pillanatban, amikor beleszólok, a hangom elűzi szegényt ebből a világból örökre? – Patrick ekkor elvette az ujját a hívást jelképező zöld ikonról. – Talán nem éri meg a kockázatot! Ha most ezzel örökre elűzöm, sosem fogom megbocsátani magamnak. Ha viszont így megyek most haza, hogy meg sem próbáltam, akkor milyen esélyeim vannak? Mikor fog bármi is változni vagy javulni? Meddig éljünk még így? Nem lépünk előre soha, és nem változik semmi! Valamit tennem kell! Legalább, ha ismét ott integetne az ablakban, már abból következtethetnék valamire, hogy változott-e a legutóbbi alkalom óta, és hogy milyen irányban, de nincs ott! Hogy az Isten verné meg, nincs ott! Akkor viszont nem tehetek mást! – És Patrick ismét odatartotta a mutatóujját a kijelzőre rajzolt, zöld hívógomb fölé, és határozottan megérintette! A férfi a füléhez emelte a készüléket, és várt. Egy pillanatra belegondolt, hogy mikor is használta utoljára ezt a telefont. Talán fél éve? Egy éve? Ki tudja. Vajon aktív még rajta az egyenleg? Lehet még róla hívást indítani egyáltalán? – De mielőtt ezen is aggódni kezdhetett volna, meglepő dolog történt: Szinte ahogy kicsengett, azonnal abba is maradt, és a vonal másik végén kattanás hallatszott, tehát felvette valaki! Azt a telefont, amit Pat az imént a lány előtt hagyott az asztalon! Felvették! Patrick nem tudta, hogy bele merjen-e szólni. Úgy érezte, jobb, ha inkább ismét a szerény, óvatos megközelítést választja, és hagyja, hogy Beth szóljon bele előbb. Így is történt. Ő szándékosan nem szólalt meg. Ám ezután nem egészen az történt, amire Pat számított, vagy ahogy ő azt elképzelte: Beleszóltak, igen, de nem a lány volt az, még csak nem női hangot hallott, hanem egy férfiét, aki kissé türelmetlen hangnemben azt mondta: – Igen? Tessék! Mi a...?! – értetlenkedett Patrick. Ki a fasz van a lakásomban? Ki vette fel a telefonomat? Kicsoda van ott Beth-szel? – Igen? – szólt bele ismét a férfihang. Így másodszor most már sokkal ismerősebb volt Patrick számára, mint amikor először hallotta. Ugyanis ismerte

ő ezt a hangot nagyon is jól! A férfi újra beleszólt, ezúttal be is mutatkozva: – Tessék! Kérem szóljon bele, ha van valami közlendője számomra. Tessék! Lambert lakás. Itt Patrick Lambert beszél! És ön? Miért nem szól már bele? Halló! Halló! Patrick csak állt az utcán, és döbbenten nézett maga elé. Elejtette a kezéből a készüléket. Az, mivel régi típusú is volt, kopott, enyhén megrepedt burkolattal, így azonnal kettétört a buszmegálló aszfaltburkolatán. Pat lesújtva és összezavarodva állt ott, és nem tudta, mitévő legyen. Azt sem, hogy hová menjen, kihez forduljon, sőt azt sem, hogy egyáltalán kicsoda ő. Nézte a földön heverő, szilánkokra tört telefonkijelzőt, és a készülékből kirepült, fekete akkumulátort. Azzal valószínűleg már nem fog többé senki hívást indítani – gondolta. Ő személy szerint nem is akart. Nemcsak azzal a készülékkel, de másikkal sem. Soha nem akart többé telefonálni. Nem mert volna. Nem akarta, hogy ismét „az” vegye fel, bármi is volt az a valami a lakásában, ami az ő hangját használta. Az nem lehettem én magam! Én itt állok a buszmegállóban, és nem otthon vagyok! Ismét az összetört mobilra nézett. Á nem! Tényleg nem lehetne már többé használni – állapította meg. De talán jobb is. Nem szabad. Nem értem, mi van ott nálunk otthon, de nem beszélhetek hozzá. Nem tudom, hogy mi az, de azt igen, hogy ez túl veszélyes. Vagy végleg meg fogok így őrülni, vagy a halálomat lelem e miatt az ügy miatt. Lehet, hogy már MOST halott vagyok, ki tudja! Ez lenne maga a pokol? Végül is nem lepne meg. Az élet – amennyire én emlékszem rá – sosem volt ilyen, mint amilyen manapság. Mivel telefonálni már többé nem tudott volna a földön heverő, összetört ronccsal, így tétován ismét felnézett az ötödik emeleti ablakra... ...és ekkor valami olyasmit látott, amit sosem akart, sosem hitt volna el, és ha előre szólnak neki, hogy ilyen sokk éri, inkább árkon-bokron keresztül rohant volna, hogy ne kelljen szembenéznie azzal, ami most a fenti ablakból tekintett le rá... mosolyogva. Önmagát látta: Patrick Lambertet. Aki a telefont is felvette.

Ott állt a konyhaablakban kaján vigyorral a pofáján. Nem mosoly volt az, mint a korábbi, emberi Beth esetében, hanem vigyor: a lehető leggonoszabb, leggúnyosabb, undorító fajtából, amelyik azt mondja, azt sugallja: „Vesztettél! Senki vagy! Az enyém minden, neked pedig semmid sincs, semmid sem maradt! Takarodj innen, mert az életed most már az enyém, és senki sem fogja elhinni neked, hogy valaha is közöd volt mindahhoz, ami itt van. Takarodj, és ne zavarj a boldogságban, te rohadt parazita, te olcsó, szar utánzat!” – Ezt üzente a férfi vigyora. Nem kellett hozzá telefon, hogy megbeszéljék. Szavak nélkül is elég világos volt az üzenet odalent, az utcán ácsorgó Pat számára. Nem tudta, most mitévő legyen. Valóban hagyjak itt mindent? Vége? Győzött? De mi? Mi az a valami ott? Eddig csak Beth volt ott, nem? Akkor ez most ki? Lehet, hogy végig EZ lett volna az? Elképzelhető, hogy nem is nőnemű, hanem valójában olyan, mint én? Belőlem született? Belőlem vonta el az erőt ennyi hónapon keresztül, és végig csak rászedett? Azért játszott ott mellettem munka közben, hogy a közelemben lehessen, mert ebből nyeri az energiáját? És most, hogy a segítségemmel kiteljesedett és önálló életre kelt, nem fog visszaengedni többé a saját lakásomba és életembe? De nem kellene legalább megpróbálnom visszajutni? Akár megküzdeni vele valahogy? Aztán Patrick-nek eszébe jutott Beth: Miatta is meg kellene próbálnom visszamenni. Lehet, hogy ő is ott van. Talán létezik még így is, és az a valami ott fogságban tartja! Lehet, hogy ki tudnám szabadítani. Vissza kell mennem! Ahogy pánikba esve cikáztak Pat gondolatai, egy pillanatra oldalra nézett az épületen a másik, ötödik emeleti, velük szomszédos konyhaablakra. Az volt a szemközti család lakásának ablaka, ahol a fiatal lány élt a mogorva nagyanyjával, aki valamikor, pár hónapja bevitte azt a fura, fekete férget a lakásukba. ...Úgy tűnt, kissé elszaporodtak náluk azok a lények azóta... Patrick az utcán állva elkerekedett szemmel bámulta az ablakon keresztül, hogy mi folyik a szomszédaik lakásában: Óriási, polipszerű, bogárszerű csápok, ollók és lábak lengedeztek a konyhában tízesével, talán százasával, mint fekete fák egy éjszakai erdőben. Volt amelyik kígyószerűen tekergett, némelyik polipszerű tapadókorongjaival az ablakra

tapadt, és olyan is akadt, amelyik szárnyakon repkedett a konyha közepén lógó villanykörte körül. Pedig az is féregszerű, fekete, nyálkás teremtény volt, csak szárnyakkal. A szomszédék lakásában nyüzsögtek az ilyen lények. Az a lakás valamiféle kaptárszerűséggé vált, amióta az öregasszony botor módon bevitte magukhoz azt a férget. És én ennek a közvetlen közelében éltem hónapokig? – rázta ki Patrick-et a hideg a gondolattól. Ő még a pókoktól is undorodott, nemhogy ennyi nem e világi, ismeretlen eredetű csúszómászótól, amelyek egyszerre kúsznak, tekeregnek, falra másznak, üvegre tapadnak, sőt még repülnek is! Talán még vért is szívnak, sőt embert esznek! Pat ismét visszanézett az ő lakásuk ablakára, a saját – vagy legalábbis ugyanúgy kinéző – ördögien vigyorgó pofájára. – Visszamegyek, hallood?! Jövök, baszd meg! – mondta ki Patrick Lambert félhangosan az utcán, a buszmegállóban, és ledobta a kezében lógatott kamucsomagot, amit amúgy sem akart feladni. – Visszamegyek, és leverem rajtad azt a sok bánatot és szenvedést, amit az elmúlt hónapokban átéltem. Mindent, amit a nejem okozott nekem. Nőt nem ütök meg, de téged kurvára meg foglak! Úgyhogy vigyorogj csak, amíg még van fogad, amivel megteheted, mert hazamegyek! Jövök érted, Beth! Kihozlak onnan, és itt hagyjuk ezt a pokoli helyet!

– FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK – (az „Új faj” antológia második kötetében)

John Caldwell

Drezdemonika

Írta: ©2021 Nemes István

Szerkesztette: Nemes István

Arte Tenebrarum Könyvkiadó

Drezda, 1945. február 12.

Kurt von Reiziger hihetetlen békét és nyugalmat érzett ezen a napsütéses, téli délutánon, amikor végre elhagyhatta a húgyszagú kórházat. A Kék Duna keringő lebegett sérült jobb fülében, a fagyos, szürke Elba hömpölygött odalenn, és úgy látta, az Augustus-hídon vánszorgó tömegre, a szovjetek elől menekülők áradatára is átragadt a keringő mágiája; forgolódtak, néha oldalra sasszéztak, visszanéztek rá. S ő, ahogy ott botorkált a hatalmas ládákkal megrakott lovas szekér mögött, egyszer körbe is fordult a zene dallamára; jobb láb előre, testsúly rá, kicsit megdőlsz, a bal láb mellélép, test kissé emel, jobb láb emel, de legalábbis a sarok, aztán ugyanez visszafelé. Mindez nem könnyű ám, amikor a táncosnak nem hajlik a jobb térde, és úgy vonszolja csizmás lábfejét a kövezeten, akárha fájdalmat okozna minden apró lépés. Kurt odabiccentett a szekér mögött lemaradó, kibomlott cipőfűzőjével bajlódó, szőke loknis kislánynak, aki legfeljebb tizennégy éves lehetett. Invitálón az ifjú hölgy felé nyújtotta balját. – Egy táncra, Fräulein? A lány riadtan felegyenesedett, elhátrált. – De… nincs is zene! – Hogyne lenne! Hát nem hallja? – dörmögte Kurt, és a kezét továbbra is hívásra tartva énekelni kezdte, a jelen helyzetre aktualizálva a hallójáratában keringőző, klasszikus szöveget: – „Elbe so blau, so schön und blau, durch Tal und Au wogst ruhig du hin, dich grüßt unser Dresden, dein silbernes Band knüpft Land an Land und fröhliche Herzen schlagen an deinem schönen Strand.” – Mit művel maga?! – Egy idősebb asszony racsított rá, és a csuklójánál fogva elhúzta onnan a szőke copfost. – Gyere, kincsem… a tiszt úr sebesült… – Asszonyom! – Kurt visszahúzta a balját, jobbjával kikapcsolta a pisztolytáskáját. – Táncra hívtam a leányt, udvariasan, ahogyan az kulturált körökben illendő. Zavarja talán?

Az asszonyság rémülten tátogott; úgy tűnt, nem tudja eldönteni, sikoltson felháborodásában, avagy elnézést kérőn makogjon. – Kérem, hagyjon minket békén! – nyögdécselte végül. – Napok óta úton vagyunk Breslauból… – Jó táncos vagyok – biztosította Kurt. – És tudja, amikor én felkérek valakit, nem utasítanak vissza… – De, de épp most… – Egyre többen gyűltek köréjük. Oldalkocsis, motoros járőr közeledett a hídon, a bámészkodók egyike harsányan kiabálni kezdett, és integetett feléjük. – Ide! Ide… A rohamsisakos járőrök lekászálódtak a motorról, és közülük ketten közelebb jöttek. A harmadik kissé oldalra húzódva a géppisztolyával fedezte társait, és nógatta a megtorpanókat, hogy menjenek tovább. – Na, szép! – mormolta Kurt csalódottan. – Lőttek a keringőnek? – Mit mond? – sziszegte a nő felbátorodva. – Miféle keringőnek?! – Ó, az véget ért. És sajnos… immár a Lili Marlen szól… – Dúdolta: – „Wie einst Lili Marlen… Wie einst Lili Marlen.”… És attól tartok… ez nagy baj! Valaki meg fog halni…„Wie einst Lili Marlen… Wie einst Lili Marlen.”… – Jesszus! Maga tényleg őrült! – Neeem. Csak… picinykét fejsérült. Levette tiszti sapkáját, mutatta: nem csupán a jobb fülét és a homlokát takarta kötés, de a koponyája felső részét is bebugyolálták. Diónyi, barnás folt jelezte, hogy korábban átvérzett odafönt. A rangidős járőr gyanakodva méregette, szalutált: – Heil Hitler! – Höll’ – préselte ki magából Kurt. Visszatette sapkáját, majd erőtlenül mellmagasságig lendítette nehezen mozgó jobb karját. Aztán grimaszolt. – Segíthetek, Herr Oberfeldwebel?

– A papírjait, Herr Leutnant! Kurt nehézkesen gombolta ki bal felső zsebét, két ujja közé csippentette iratait, és átnyújtotta. Csendben kivárta, amíg a törzsőrmester áttanulmányozta azt. – Maga… Walter Frick, a Wehrmacht hadnagya, akit a keleti frontról szállítottak ide a múlt hónapban, súlyos fejlövéssel? – Már nem súlyos. Hisz’ kiengedtek. Láthatja. – Látom – morogta a rendfenntartó. Gyanakodva szipogott. – Mit keres a hídon? Mi ez a tumultus? Miért tartja fel a menetet? Időközben a menekültek csődülete már továbbindult, alig páran maradtak bámészkodni; az utóbb érkezők kerülgették őket. – Hogy mit keresek? – ismételte Kurt vontatottan. – Kezdetnek a szüleim lakását… mert náluk fogom tölteni a szabadságomat, mielőtt jelentkezem szolgálatra. – Leitner Straße 24? – olvasta a papírról a járőrparancsnok. – Altstadtban van. Maga rossz irányba tart. – Épp a cím felől próbáltam érdeklődni… de ezek sziléziai menekültek… fogalmuk sincs. – És maga hogyhogy nem tudja, merre lakik?! Kurt a mutatóujjával sokatmondóan megkopogtatta bekötözött homlokát. – Fejlövés… Az emlékezetem nem a régi már. – Kiengedték a kórházból ilyen állapotban? – Én kértem – hebegte Kurt, és jobb keze mutatóujját előretartva olyan mozdulatot tett, mint aki egy ravaszt süt el. – Mert a mi dicső Führerünknek mindenkire szüksége van, aki képes meghúzni egy elsütő bizgentyűt… és fel tud robbantani egy ruszki tankot… A járőrvezető a társára pislogott, visszaadta Kurtnak az iratait.

– Forduljon vissza, aztán a híd végén jobbra tartson! Látja? – Mutatta: – Az ott az Óváros… ott keresse a Leitner Straßét! Ha odaért, pihenjen pár napot… aztán jelentkezzen szolgálatra, és lőjön ki minél több ruszki tankot! – Azon leszek. De… Herr Oberfeldwebel, ugye, maga szeret keringőzni… olyan szép, karcsú a dereka és csodásan táncosak a léptei… – Heil Hitler! – sziszegte a parancsnok, lezárva a beszélgetést, és csúnyán meredt a társára, aki annyira röhögött, hogy a könnyei is kicsordultak, és lecsöpögtek a nyakravalójára. – Maga meg kussoljon, Horstke! – Höll’ – motyogta Kurt, és úgy mosolygott, akár egy elmeroggyant. – Höll’… A járőrök visszafelé indultak az oldalkocsis motorhoz. – Láncos kutyák! – ordította utánuk gúnyosan Kurt a rendfenntartók csúfnevét. – Mi bajotok van?! Tán ti nem szeretitek ezt a szép zenét?! A főtörzsőrmester úgy fordult meg, mint aki már eleve unja az egészet, és megregulázásra készül. Kurt viszont tüdőn lőtte őt a Lugerjéből, épp a szép nyakravalója alatt. Aztán a járőrtársát a homloka közepén. A harmadik, aki épp visszaszállni készült a motor nyergébe, megkésve rántotta maga elé a géppisztolyát, és elengedett egy kurta sorozatot a gyilkos irányába. Alig hibázta el, ám a hadnagy még csak a fejét sem kapta félre a közelben fütyülő golyók elől. Visszalőtt: halálos biztonsággal eresztett golyót a fickó nyakába, aztán bicegve közelített, és még egyet a mellkasába, majd egy harmadikkal a koponyáját loccsantotta szét. Röpködtek az agyvelődarabok. Riadalom támadt a hídon. Az elcsigázott menekülők sikoltozva, kiabálva szöktek, amerre láttak. Ki előre, ki pedig vissza a híd innenső talapzata felé. Legtöbben még a taligáikat és a szekereiket is hátrahagyták. Kurt pedig nem pazarolta rájuk a töltényeit, hagyta, hadd fussanak. Ki merre lát. Vagy ki merre nem. Álmatag, táncos léptekkel sétált oda áldozataihoz. A járőrtárs még nyöszörgött és mozgolódott. Őt közvetlen közelről tarkón lőtte, ahogyan illik. Majd pedig lehajolt a haláltusáját vívó, már csaknem öntudatlan törzsőrmesterhez, és udvariasan a bal kezét nyújtotta felé.

– Táncolna velem, Herr Oberf… Fräulein? A fickó az oldalfegyvere után kaparászott ernyedő ujjaival, és véres habot köpött. Kurt megbántottan vállat vont, és megadta a kegyelemlövést. Közvetlen közelről, a megüvegesedő szempár közé. Visszacsúsztatta Lugerjét a pisztolytáskába, megmarkolta a járőrparancsnok mellkasára lógó láncos nyakravalót, annál fogva felrángatta, átkarolta őt, és táncolni kezdett vele a süket jobb fülében zúgó, dübörgő Lili Marlenre, merev jobb lábbal, kissé idétlenül, de annál nagyobb lelkesedéssel. Dúdolva kezdte a dalt, de aztán már ordította: – „Wie einst Lili Marlen… Wie einst Lili Marlen.” Aztán amikor véget ért a dal, behunyta a szemét, és üdvözülten mosolygott. Hagyta a híd kövezetére hanyatlani elernyedt partnerét, és ráérősen az Óváros felé sétált. Hisz’ csodaszép nap ez, napsütéssel, tánccal, szabadsággal. Noha a békés Kék Duna keringőt jobb szerette, a zenét sosem ő választotta. Csak úgy megtörtént. Időnként.

* * * * *

Amikor belépett a lépcsőházba, egy pillanatra megtorpant. A lelke mélyén arra számított, hogy megérinti az otthon – mármint: az otthonosság –, mások otthonának melege, de csak a nagy, súlyos, bronzveretes ajtó kilincse vágta hátba, ahogy döngve becsapódott mögötte. Itt, a Leitner Straße 24-ben ugyanolyan fagyos volt a levegő, akárcsak odakint ebben a felbolydult városban, melynek lakossága az elmúlt napokban csaknem a háromszorosára duzzadt a szovjetek elől menekülő sziléziaiak miatt. Itt, bent, ebben a tágas és kongó előtérben látszólagos békesség és nyugalom honolt, noha, amíg leverte csizmájáról a havas latyakot, idegen szagok nyomultak az orrába és ismerős dallamok a bal oldali hallójáratába. Sérült jobb fülére nem hallott, már jóval korábban megsüketült, és még ha időközben visszatért volna is a hallása, a kagylóját fedő gézpólya azt is letompította volna. Ám a zenét így is érzékelte; az

emeletről szivárgott le a halk dallam, játékos zongorahangok libegtek, szinte lépcsőről lépcsőre bukdácsolva, néha akadozva vagy hamisan megnyikkanva. A baloldali Für Elise furcsamód egybemosódott Johann Strauss Kék Duna keringőjével… egyik fülével ezt hallotta, a másikkal azt. Csodás disszonancia! A házmester – egy szürke micisapkás, májfoltos képű vénség, aki szódásüvegalj lencsés, drótkeretes szemüveget viselt, valamint kurta és ritkásodó Hitler-bajuszt ápolt túlzottan is vaskos orra alatt – a lépcsőkorlát aljánál társalgott egy hasonlóan élemedett korú, barna kabátos nőszeméllyel. Oly harsányan beszéltek, hogy Kurt még a süket fülére is hallani vélte hangjukat: – Azt mondja, Herr Vogelman, tényleg azt mondja? – Hát, naná, hogy azt mondom, ha mondom – bizonygatta a házmester. – Jól elszaporodtak, tele van velük a ház… pedig bizony állítom, Frau Krause, az elmúlt negyven évben még a hátsó udvaron sem láttam éti csigát télen, nem hogy a lépcsőházban meg a pincében. – Ha francia lennék, megfőzném és megennénk őket… Ekkor döndült a helyére a kapu. Mindkét beszélgető fél odakapta a fejét. A házmester akkora náci karlendítést produkált a tiszti egyenruha láttán, hogy csaknem kiesett a másik kezéből a seprű, a bokák összecsattintása pedig minimum a harmadik emeletig visszhangozhatott. – Heil Hitler! – Höll’… – nyögte Kurt torzan. Kinyitotta a száját, mintha mondani szándékozna valamit, de aztán csak leengedte félútig lendülő kezét, és nem szólt. A torkán, az állkapcsán és az arca jobb oldalán húzódó, vörös sebhely és a fülét valamint a homlokát borító kötés magyarázatot adott arra, miért ejthette „pokol”nak az „éljen”-t. El akart menni a házmester mellett, de bár a vén fickó is erősen sántított, még így is fürgébbnek bizonyult, és elállta az útját. – Kit keres, Herr Leutnant? Hova menne, he?

– Van köze hozzá, Herr Vogelman?! – Tudja, nekem kötelességem… tudnom kell, hogy ha kérdezik… és ööö… nahát! Ön tudja a nevem? – Nem ismer meg, Otto? – csikorogta Kurt. – Pedig ifjabb koromban elég sokszor törtem borsot a nagy krumpliorra alá… – A nő felé pillantott. – És ön, Frau Krause… a kedves és jó Hanina asszonyság, aki sokszor adott cukorkát nekem és a nővéremnek, Monikának… néha pedig ostorszíjjal fenyegetett minket, ha a terebélyes hátsóját csúfoltuk… Nahát, jól lefogyott. – Óóó-óóó! – álmélkodott a nő, és elképedt ábrázatáról lesírt, hogy képtelen értelmezni az elhangzottakat. – Hát… ön… de hát, ön… – Frick! – csikorogta Kurt mosolytalan örömmel, és a lépcső felé bökött. – Második emelet… kettes lakás. – Óóó… – Ó! – mondta a házmester is, összenézett Frau Krauséval, és mindketten gyanakvó tekintettel vizslatták a fiatal tisztet. – Ön valami rokon talán? – A fiuk vagyok. Walter. Walter Frick. – Ó! – ismételte a házmester, résnyire szűkítette a szemét, és azokat a megbarnult foltokat vizslatta, amelyek az augustus-hídi keringő közben tapadtak az egyenruhájára. – Sajnálom, Herr Leutnant… nahát, tényleg maga az?! Meg sem ismertem. – Én már igen – kotkodácsolta a nő. –Berúgta az ablakomat azzal a… bőrgolyóval. Két napig besüvített a szél, mire az üveges megcsinálta. – A régi, szép békeidők, Frau Krause – mormolta szenvtelenül Kurt. – Hát, nahááát… a kis Walter! Esküszöm, soha meg nem ismertem volna ebben a snájdig uniformisban! – Mások se. – Megsérült a feje… ó, és az ott friss vér a bal vállánál?

– A lábam sem a régi már. Kurt befejezettnek nyilvánította magában a beszélgetést, és elbicegett a lépcsőig; sérült jobb térde nem akart behajlani, a hídi táncolás óta még rosszabb lett, szinte csak vonszolta. Ám nem emiatt állt meg az első lépcsőfoknál, hanem mert ismét lezúdultak rá felülről a féktelen dallamok, és egy pillanatra úgy érezte, mintha a süket jobb fülére is ugyanazt hallaná a keringő helyett. A fejéhez kapott. – Herr Leutnant! – dörmögte a házmester. – Valami baj van? – Csak az… emlékek! – Zavarja a klimpírozás? Mert szólhatok… – Aha – bólogatott az asszony –, ez a Schultz… – Francokat! – mordult fel Kurt szinte sebzetten. – Ez Beethoven. A Für Elise! – Frau Krause úgy értette – magyarázta a házmester –, hogy a Schultz-lány zajong az első emeleten… Zongoraórákat ad… mindenféléknek. A zene elhallgatott. Kurt egy pillanatra behunyta a szemét, és ridegen pillantott a házmesterre. – Akarja megtekinteni a kórházi elbocsátó engedélyemet és a szabadságos levelemet, Herr Vogelman? Csak hogy ne legyenek kétségei a kilétem felől, ha a Gestapo megkeresi… vagy inkább táncolni vágyik? – Ó, óóó… nem feltétlenül ragaszkodnék sem ehhez, sem ahhoz, Herr Leutnant… de ha már így… ööö… önként szóba hozta a papírokat…

* * * * *

Két perccel később Kurt nehézkesen kapaszkodott fel merev lábával a széles lépcsőfokokon. Hálát érzett, hogy a Frick-lakást nem valami meredek

csigalépcsőn lehet megközelíteni; azzal igencsak meggyűlne a baja. Amikor felért az első emeletre, a balján kinyílt az ajtó, és két lány lépett ki a folyosóra. Az egyikük kilenc-tízéves lehetett, megritkult tejfogakkal, pisze orral, szeplős képpel és vöröses szőke hajjal, amely copfba fonva lógott előre a nyaka mellett a szőrmés télikabátjára. A másik lány is szőke volt, de legalább egy fejjel magasabb a gyereknél, és ő olyasféle, fejtetőre fésült, göndör frizurát viselt, mint Marlene Dietrich jó tizenöt évvel ezelőtt a Kék angyalban. Ő nem viselt kabátot, mogyoróbarna pulóvere még illetlenül kis is hangsúlyozta melle gömbölyű formáit. Kurt megtorpant, és még a jobb keze is meglendült, mintha tisztelegni akarna, végül beérte egy kurta biccentéssel. A copfos csitri felvihogott, az idősebb leány pedig elpirult. A szeme kitágult, pillanatnyi öröm villant át az arcán … …aztán pedig csalódottság és zavar. Nocsak? Szeretne táncolni velem, Fräulein? Kurt nem szólt semmit, letudta a köszönést a zavart biccentéssel, és nekirugaszkodott a második emeletnek. A háttérből hallotta, ahogy a két lány búcsúzkodik. „Akkor holnapután, Karolina”? „Hamvazószerdán? Igen, Lili, alig várom.” Lili? Lili Marlen? Kurt egyértelműsítette a nyilvánvalót: nem „Marlen”, hanem a „Schultz” név állt ott egy vékony, stílusos névtáblán. Ez a lány ad zongoraórákat – akárkiknek is. Erősen zihált, mire feljutott a második emeletre. Jobb oldalt pillantotta meg az „Frick” táblácskát. Mielőtt odalépett volna, kigombolta pisztolytáskáját, és megérintette a Luger P08-as Parabellum markolatát. Nem állt szándékában ismét ölni, hiszen ma már többször is táncolt, megszopta az elégedettség duzzadt csöcseit – de hasznos a biztonság. Si vis pacem, para bellum. Ha békét akarsz, készülj a háborúra! Mielőtt megnyomta volna a csengőt, felfedezte, hogy a bejárati ajtó résnyire

nyitva van. Hogy lehetséges? Előhúzta a Lugert, rászorított a markolatára. Hány töltény maradt még a tárban? A számolás sosem volt az erőssége – de talán még elegendő. Lépésről lépésre araszolt előre a rövid, sötét előszobában. Érezte, hogy nincs egyedül a lakásban; bár nem látott senkit, de neszezést és távoli vihogást vélt hallani. Mintha egy házi manó, egy játékos kobold készülne tréfát űzni vele. – Apa! – mondta keringőzésre készen. – Anya… Moni… én vagyok az, Kurt! Hazajöttem. Van itthon valaki?! Csak miután elmondta ezt, akkor jött rá az ostobaságára: az igazi nevét mondta, pedig az álcáját, Waltert kellett volna! Hibázott. Scheiße! Semmi válasz, de határozott kaparászás hallatszott – talán a nappaliból. Vagy az egyik hálószobából? Kurt megborzongott. Nem azért jött ide, hogy gyilkoljon, de eleve tisztában volt azzal, hogy ha itt találja Walter szüleit és a nővérét, nem lesz más választása … …ettől a helyzettől valahogy mégis borsódzott a háta. – Feleljetek már! – suttogta megreszketve. – Ki van itt?! Fegyverrel a kézben benyomult a nappaliba. Mielőtt idejött, jó hosszan bolyongott az óvárosban, hogy felmérje a terepet, a menekülési útvonalakat; néha megpihent, kiesett az emlékeiből néhány óra. Immár estére járt, a lenyugvó nap alkonyi vöröset tolt az ablakon belülre, és véresre színezte a homályban libegő szöszöket és porszemcséket. – Utoljára kérdezem… van itt bárki is?! Semmi válasz, de mintha a motoszkálás és a kuncogás abbamaradt volna. Kurt kitapogatta a villanykapcsolót, felkattintotta a fényt. A nappali szoba

kihaltnak tűnt, és elhagyatottnak, de tisztának és rendezettnek. Nagy-nagy csend. Végigjárta az összes helyiséget, bekukkantott mindhárom hálószobába, a tágas fürdőbe és a szűk szellőzőnyílású mosókonyhába is, ahol egy kopott fateknőben beáztatott ruhák hevertek, melyek fölött megkásásodott a víz jegesedő felülete. Csak ekkor érzékelte, hogy mily hideg a lakás, talán még fagyosabb, mint az utcán vagy a rideg lépcsőházban. No de, számít ez annak, aki túlélte az orosz sztyeppe rettenetes, mínusz harmincfokos hidegét is? A konyhában talált hat szelet kenyeret egy kockás ruhába tekerve, a spájzban pedig különféle befőtteket, pástétomokat, két füstölt sonkát, egy tábla szalonnát, két tégelynyi zsírt és négy szál kolbászt. Valamint többféle konzervet, dán és norvég olajos halakat is, aztán alul, a padlón egy fonott kosárban nyolc üveg Radeberger sört. Szokatlan és érthetetlen kincsek ezek az élelmiszer jegyrendszer hetedik évében. Vajon hogyan… Aztán eszébe jutott, amit Walter mesélt neki a kórházban, miközben a hátteréről faggatta: az apja, az anyja, de még a húga is vágóhídon dolgoztak, a Schlachthof Fünf¹ben, vezető beosztásban. Tehát, legálisan avagy sem, hozzájuthattak olyan húsokhoz, amikről Drezda éhező lakosai legfeljebb álmodozhattak. Visszacsúsztatta a Lugert a tokjába, letörte az egyik szál kolbász felét, leharapta a végét. Ízetlennek érezte, de még így is sokkal jobb volt azoknál, amiket az utóbbi hónapokban evett. Egy szelet kenyeret is majszolni kezdett; az száradt volt ugyan és a kérgénél keményebb, mint a kolbász, de aligha lehetett régibb két-háromnaposnál. A spájzban lévő, lepattogzott festékű, fehér komód egyik fiókjában talált három különböző névre szóló, február havi ételjegyet, amelyeknek az eleje hiányzott – tizedikéig –, viszont tizenegyedikétől megvoltak a hónap végéig. Eltöprengett ezen. Ha Frickék úgy döntöttek volna, hogy a közeledő szovjetek elől menekülve elhagyják Drezdát, aligha felejtették volna itthon az ételjegyeiket, és még kevésbé az értékes élelmet. Miközben a kolbászt és a kenyeret összefogta a jobbjában, a baljába vett egy üveg Radebergert, rutinos mozdulattal felcsapta annak csatját, majd oly mohón kortyolt az üvegbe, hogy annak habos tartalma az orrán át buggyant vissza. Fuldoklott és prüszkölt, de ez nem tartotta vissza attól, hogy újabb hatalmas kortyokat ízleljen, és pillanatok

alatt félig ürítse az üveget. Valami elmondhatatlan, ritkán tapasztalt elégedettség szállta meg. Ez szinte még jobb volt, mint a Kék Duna keringő vagy a Lili Marlent követő kielégültség. Alig harapott párat, jóllakottságot érzett, a két decinyi sörtől pedig kis híján berúgott, holott régen, amikor még patakokban folyt a sör és a bor a mulatókban, egész éjszakákat végigdorbézolt. A jobb füle dallamtalanul zúgott, a vér lüktetett a dobhártyáján, de ő a Kék Duna keringőt dünnyögve visszaballagott a nappaliba. Néha harapott a kolbászból és a félszáraz kenyérből, nyammogott, sörrel öblített, nyelt, újra harapott, és megismételte e folyamatot. Egyre ihletettebb állapotba emelkedett, amelyből a kimerültség húzta le az álmosság szürkeségébe, hogy aztán egy korty sörtől ismét felszökkenjen, majd újfent aláereszkedjen. Lili Schultz dinnyényi mellei is megkísértették, a nyugalmas keringőről valahogy átváltott az izgatóbb Lili Marlenre, és közben a kedélye le-fel liftezett. Zaklatottan járta körbe újra a lakás főbb pontjait. Nappali, hálószobák, konyha, ismét a nappali. Szemügyre vett több apróságot. Például egy bekeretezett fényképet, amelyen egy harmincas éveiben járó házaspárt és három tíz év alatti gyereküket látta; egy lányt, és két fiatalabb fiút, az ifjabbik talán ha ötéves lehetett. Nyilvánvalóan: a Frick-család. S ugyanőket egy másik fényképen, amely a felirata szerint 1940-ben készült, amelyen az apa már kopaszodott, a germán ősanya típusú felesége, Brünhilda pedig valamivel teltebb – asszonyosabb – lett, míg a korábbi gyereklány, Monika szemrevaló nővé cseperedett, a nagyobbik fiú pedig immár alhadnagyi egyenruhában, mosolygósan, lelkesen csillogó szemmel, míg a kisebbik srác a Hitlerjugend barna ingében feszített. Talán akkor készülhetett ez a fotó, amikor Walter végzett a katonai iskolában, és megkezdte szolgálatát a Wehrmachtban. Jó alaposan megbámulta; tulajdonképpen most először látta Walter Frick arcát. Hogyan nézett ki, milyen lehetett egykoron. Az a Walter, akit ő megismert, már merő roncs volt, az arca alig hasonlított emberire, inkább az apja vágóhídján széttrancsírozott marhapofákra… Kurt kedélye ismét lefelé liftezett, elborította a legmarcangolóbb önsajnálat, szeme előtt iszonyatos látomások libegtek tova. Hullák, véres göncök, csupasz testek, göcsörtös, dermedt végtagok. Ahogy némelyik még az utolsókat rúgja, avagy merev ujjakkal markolja meg halott társát, hogy általa kapaszkodjon ki a

gödörből… Megint hallotta a fojtott vihogást. Hihihi. Gúnyos, lealázó hang. Meglehet, az áldozatok végső lehelete volt ez, vagy tényleg egy tréfás házi manóé. – Kobold! – suttogta Kurt leforrázottan. Még volt ugyan a sörösüvegben egy jó ujjnyi folyadék, ám őt már nem érdekelte a pazarlás. A falhoz vágta az üveget, és a szeme se rebbent, ahogy a visszacsapódó szilánkok a bőrének ütköztek. – Gyere elő, kobold, ha engem akarsz! Nézd végig az… üdvözülésemet! Katonás hátraarcot csinált, szembefordult a nagy, egészalakos tükörrel, és megbámulta önmagát. Nyúzottnak ható, elkínzott arcot látott, beesett szempárt, enyhén szétnyílt ajkakat, amelyekből keskeny vércsík szivárgott az állán – a sörösüveg egyik szilánkjának nyomán. – Ha majd egyszer… én… vagy bárki más… áhh, minek is… Nem fejezte be a mondatot. Görcsös mozdulattal előrántotta Lugerét, a csövét a szájába vette, és meghúzta a ravaszt. Viszlát, világ! Scheiße!

* * * * *

Katt. Katt! Katt! A pisztoly visszautasította a szándékot. Beszorult, csődöt mondott? Vagy a tár lett már üres? Kurt próbált volna visszaemlékezni, hány golyót lőtt ki az Augustus-hídon a láncos kutyákra? Összesen ötöt… aztán mintha még egy hatodikat is, tarkóba. Viszont a tárban nyolc golyó volt! Hova lett a másik kettő? Rémlett valami. Talán még a kórházban… Ursula nővér? Az oszloplábú, lógó mellű, koravén ápolóribanc… De aztán tárat cserélt, nem? Vagy mégsem?... Az elméje megtagadta az emlékezést. Ahogy a nagy tükörben csalódottan megbámulta saját fancsali ábrázatát, a válla

mögött észlelte, ahogy a nagy ruhásszekrény ajtaja kivágódik, és egy kobold szökken ki a sárga parkettára gonoszul vigyorogva, széttárt karokkal. Csakhogy nem megadóan széttárva, hanem inkább mint ahogy a cirkuszi akrobata érkezik a porondra egy duplaszaltó után. – Hopp-hopp! – kiáltotta a zömök teremtmény, és boldogan kuncogott. – Máj megin’ megvagyok, ugye?! Kurt derékból fordult, lőtt… …de csak a tompa kattogást hallotta. Odavágta a használhatatlan fegyvert, a markolata a kobold homlokán csattant, méghozzá olyan erővel, hogy annak bőre megrepedt, a fickó megbillent, és csaknem visszahuppant a szekrénybe. – Nem tajájt! – selypegte gunyorosan. Megkapaszkodott a szekrény ajtajában. Vihogott. Aztán elkámpicsorodott. – Deee… mégis tajájt! Fáááj nekem… folyik a véjem… nagyon! A kissé kába Kurt csak most fogta fel, hogy nem valami misztikus manó az, amit lát, hanem egy ember szülte korcsfajzat. Talán tizenöt éves lehetett, bár ugyanilyen erővel akár tizennyolc-húsz is, alacsony – maximum százötven centi magas, de zömök és széles –, a feje kerek, arca húsos és széles, a szemnyílása keskeny vágat, a belső szemzugot bőrredő fedte, pisze orra volt, nyitott szájából kikandikált nagy, lilás nyelve… Ez mongol idióta, döbbent rá Kurt, egy istenverte fogyatékos, ami a legszabadabban értelmezett határok szerint sem fér bele a „tiszta árja” kategóriába. Egy koboldnak talán igen, de efféle szörnyűségnek nem is szabadna léteznie! A természet megcsúfolása! Egy dicső faj szemétre való hulladéka! Alkalmi fegyver után nézett, de semmi kézre esőt nem talált. Sebaj! Ölt ő már puszta kézzel is. Nem egyszer. Nem is csak kétszer… Vészjóslóan indult a vigyorgó kölyök felé. Az nevetve bólogatott felé, nem érzékelte a veszélyt. – Szép dobás vojt, tiszt új… hú, de nagyon ejtajájt! Akkoj is, ipiapacs, maga a fogó…

Aki a dagadt nyakadat fogja meg mindjárt! – gondolta Kurt. Aztán majd táncolunk… A korcsfajzat egy színes mintázatú fémdobozt tartott maga elé, amelynek hiányzott a teteje. Áttetsző, kocsonyás állagú valamik sorakoztak benne. – Zsejé… – mondta üdvözült képpel az idióta. – Teccik venni bejője kettőt… egyet… fiiinom, nagyon nyamnyam zsejééé… Kurt, maga sem tudta, mi az oka, de megtorpant, akárha a parkettába gyökerezett volna a lába. – Mi van?! – dörmögte. – Te megkínálsz engem… mielőtt végső táncba vinnélek? – Zsejé… mmm, finom… – Jó példát mutatva kivett egy zöldes kocsonyakockát, és a szájába gyömöszölte. Csócsálta, nyelte. Ragyogott az arca a boldogságtól. – Finom zsejééé… Kurt teleszívta a tüdejét levegővel, az agyából kizárt mindenféle külső körülményt, a belső ösztöneinek engedelmeskedett. Ismét meglódult a srác felé, és azzal kezdte, hogy kiverte a kezéből a színes alumínium dobozt. A kölyök sikoltott, akár egy vágómalac, mielőtt megszúrnák. – Neked most – motyogta Kurt kegyetlenül – a mi dicső Führerünk nevében… véget érnek… evilági… szenvedéseid… Nehezen tudta átfogni a vaskos torkot, de beleadta hite legmélyebb érzéseit: – Zsejééé… – nyöszörögte a kölyök, a szétszóródott, zöld kockák után nyúlkált, kaparászott, és még csak védekezni sem próbált. – Hemu! – sikoltotta valaki, és egy energikus teremtmény rontott be a folyosóról a nappaliba. Nekicsapódott Kurtnak, és bár a kezdeti lendületével nem tudta elsodorni, átkarolta a nyakát meg a vállát, és miközben a fülébe sikoltozott, oly veszettül rángatta, mint valami nősténydémon. – Engedje el!... Hagyja békén!... Ő a húgom, Hemu!... Nem árt senkinek! Kurt alaposan legyengült és kimerült a kórházi fekvés, az ébren töltött napok és éjszakák miatt, mégis képes lett volna ellenállni a hisztérikus nőszemély

rohamának. Ám ő – a lelke mélyén – talán nem akarta. Fejlövés. Rossz emlékek. Liftezés fel és le a kedélyek hol sötét, hol pedig túl világos és vakító aknájában. Tobruk óta! Ez maga a megadás és ernyedés. – Zsejééé – nyüszítette a fogyatékos kölyök kétségbeesetten. – Enyimé zsejééé… A lány pedig ledöntötte a lábukról mindkettejüket. A hadnagyon lovagolt, és miközben próbálta őt leszorítani, tehetetlenné tenni, zokogva kérlelte: – Bocsánat, bocsánat… könyörgöm, könyörgöm… Kurt nem küzdött; eltűrte, hogy a puha női formák rásimuljanak a testére, látását eltakarják a képébe türemkedő, női cicik, és orrnyergére, szemére forró könnyek potyogjanak. – Bocsánat, bocsánat… hadnagy úr, könyörgöm… könyörgöm… Kurt ebből a helyzetből nem látta támadója arcát, de felismerte az illatáról és a kebléről: a zongorista lány az első emeletről. – Lili Schultz? – tudakolta, noha biztosra vette, hogy a válasz igenlő lesz. – Kérem, hadnagy úr, ne bántson bennünket! – Nem bántom – dörmögte Kurt –, de szálljon le rólam, most azonnal! A lány tudta, hogy nagy baj van azzal, amit már megtett; zokogott, könnyeket hullatott, továbbra is a „könyörgöm-könyörgöm”-öt mantrázta, de engedelmeskedett. Lehengeredett a férfiról, és miközben a Down-szindrómás kölyköt arra sürgette, hogy tűnjön el innen, a kezét nyújtva segített a letepert tisztnek feltápászkodni. – Annyira sajnálom! – pityeregte a lány. – Annyira… nagyon… nagyon-nagyon sajnálom… Kurt úgy porolta le magát, akárha tengerparti homokban hengergőzött volna. Megbámulta a rettegő lányt, aztán a vigyorgó idiótát is, aki talán eldönteni sem tudta, mi folyik itt, de valószínűleg egyfajta játéknak fogta fel. Egyenként összeszedte és visszapakolta a zöld kocsonyakockákat a Mozart-csokis dobozba.

– Ipiapacs! – vidulta. Visszatolatott a szekrénybe, és magára húzta annak ajtóit. – Megint én bújok… hihi-hihi… de maj’ úgyis megint ejőkejüjök, ugye? – Hadnagy úr! – szipogta a lány, és elborzolta kékangyalos Dietrich-frizuráját. – Kérem, kérem, könyörgöm… Kurt kihúzta magát. – Ha jól értelmezem, Fräulein, ez a korcs teremtmény az ön rokona. Az öccse? – Lány és Helgának hívják… csak kiskorában nem tudta kimondani a nevét, és azóta Hemunak becézzük… de ő nem „korcs teremtmény”, hanem a világ legkedvesebb, legnagylelkűbb lénye… a legszeretetreméltóbb, ártatlan gyermek, aki… – Sshh! – intette le Kurt az áradozást. Keményebb hangnemre váltott. – Vagy inkább kuss! Hajlandó vagyok túllépni azon a tényen, hogy önök megtámadtak engem, a Führer egyik tisztjét… – Ő nem, uram, csak én… csak én támadtam meg önt! Büntessen meg engem, de kérem, a húgomat hagyja ki ebből… Kurt csak most fogta fel. – A „húgát”?! Mert az ott egy… nőnemű förmedvény? – Förmedvééény?! – zokogta a lány felháborodottan. – Ő az… ikertestvérem! – Kizárt! Az nem lehet! Nem is hasonlítanak! – Van ilyen – vinnyogta a magas lány. – Ikrek vagyunk, de nem egypetéjűek! Van némi eltérés. – Némi eltérés? Maga vonzó, csinos, árja szépség… ő pedig egy… egy… – Akkor is a testvérem! Egyazon vérből… és kérem, ne büntessen minket, hiszen… senki sem tehet arról, mivé születik erre a világra… Kurt ismét leintette. Ezúttal komorabban és határozottabban. – Fräulein! – dörmögte. – Csillapodjon! Nem áll szándékomban megbüntetni

senkit. Nem ezért vagyok itt. Ami történt, megtörtént, tekintsük félreértésnek, felejtsük el! – Ó, óh… óh, köszönöm, köszönöm, köszönöm… – Ám a történtekért kárpótlást várok! – Óóóóh… Kárpótlást?! – Nyugodjon meg, Fräulein Schultz, én nem számítok semmi perverzióra az ön részéről, csupán azt szeretném, hogy őszintén, legjobb tudása szerint válaszoljon pár kérdésemre… segítsen eloszlatni némely rejtélyt, amelybe beleütköztem e helyen. A szőke lány úgy meredt rá, mintha azt kérték volna tőle, hogy egymaga helyezze át a Hofkirche katolikus székesegyházat egy másik városrészbe. – Mif… miféle… kérdésekre lennék én képes válaszolni? Kurt gyanakvón vizslatta. – Kezdjük az elejéről! Maga ismer engem, Lili? Tudja, ki vagyok én? – Hát… – Itt laktam, itt nőttem fel ebben az épületben. Walter Frick vagyok, kigúnyoltam Frau Krause terebélyes hátsóját, még csúfondáros versikéket is szavaltam… berúgtam az ablakát focilabdával. Híres csibésznek számítottam a Leitner Straßén. Nem emlékszik rám? – Ó, ó, ön Walter… Walter?! – Tehát emlékszik? – Kurt a fejkötését tapogatta. – Mert bevallom, én a sérülésem után nem sok mindenre. De most kaptam pár nap szabadságot, és hazajöttem, hogy találkozzam a szüleimmel meg a húgommal… ám ők nincsenek itt. – Óóó… Kurt ösztönösen lecsúsztatta jobbját a pisztolytáskájára, e pillanatban nem lévén

tudatában annak, hogy használhatatlan Lugerjét már elhajította az imént. Fejlövés. – Talán kételkedik a kilétemben, Fräulein? – sustorogta vészjóslóan. – Kívánja látni a papírjaimat… amiket már Herr Vogelmannak is bemutattam nem sokkal ezelőtt? – Nem, nem, nem! – rebegte a lány. – Csak oly hihetetlen, hogy Walter… Walt… az én dicső Walterem újra itt van a közelemben! – A szőke lány erőtlenül mosolyogni próbált, ám ennek az lett a vége, hogy ismét elsírta magát. – Nem tudhatta… mert akkor én még csak tizenkét éves voltam… – Mi?! – Maga volt az első szerelmem, Walt… és azóta sem volt még más soha… soha… mert mindig is arra vártam, hogy egyszer majd hazatér. – Jóságos ég! – suttogta Kurt. A fejét ingatta. – Sohasem kezdenék egy serdületlen kislánnyal! – Csakhogy most már tizennyolc… leszek… – A lány zavartan mosolygott. – És hihetetlen… hogy maga itt van… visszatért, épp most. Kurt hosszan kivárt, mielőtt ismét megszólalt volna. Átgondolta. – Értem – mormolta aztán jellegtelenül. – Az első szerelem mindig meghatározó… de megérti, ugye, hogy maga nekem nem volt az? – Persze, hogy meg, persze… és nem is várom el, hogy... hogy érezzen irántam bármit is… csak… csak… tudja, én azóta is… magáról álmodoztam, magára vártam… Kár volt! – gondolta Kurt. Oly nagyon kár! Mert te kedves lány vagy, meghatóan ártatlan, és én… nem szeretnék táncolni veled. Kérlek, ne kényszeríts, Lili! Marlen…. Nem, nem: te Lili Schultz vagy, nem Marlen! Mivel nem felelt, a lány úgy érezte, neki kell tovább beszélnie: – Ott voltam negyvenben, a Hatalomra jutás napján, a felvonuláson, amikor

maga ott masírozott a főtéren. Biztosan nem látott, mert fölfelé nézett… de én ott szaladtam maga mellett mindvégig… sárga liliommal, amit aztán végül sikerült a kezébe nyomnom… maga pedig elfogadta… aztán megölelt, felkapott, megpuszilt és a magasba emelt, a feje fölé… és nekem az volt életem legszebb, legboldogabb napja! De maga… biztosan nem emlékszik erre… – Valóban nem – mormolta Kurt, és megkopogtatta bekötözött homlokát. – Fejlövés, kislány, fejlövés… de ha emlékeznék, talán nekem is a legboldogabb élményem lenne… – Óóó, hazudik! – lehelte Lili. – Biztosan nem. Mert én… – Talán mégis. Jó dolog szeretve lenni. És maga tényleg annyira kedves lány… ha képes lennék emlékezni, és csak egyvalaki maradt volna meg az elmémben, az biztosan maga lenne! – A szemöldökét ráncolta. – Vagy talán az is… hiszen folyton egy Lili nevű leányzó jár az eszemben. – Hazug! – sziszegte a lány megbántottan. Aztán előrehajolt. Mosolygott, és próbált úgy tenni, mintha nem akarna mondani semmit. Gyanús volt. Kurt pislogott. Megfeszült. Lehajtotta a fejét. – Szeret táncolni, Fräulein? – motyogta zordan. – Mert én… most azt érzem, hogy maga meg én… fogunk együtt táncolni… hamarosan. – Zsejééé! – kukkantott ki a szekrényből a Down-szindrómás lány, és a színes alumíniumdobozát kínálgatta. – Kéjtek finom zsejét? Zsejééét?

* * * * *

Kurt maga is érezte, hogy ez így nem stimmel, ám sérült agya nem most térítette először mellékvágányra. Ment, amerre vitték. – Mi az a „zsejé”? – kérdezte csendesen. – Zselé – felelte Lili –, de Hemu így mondja: „zsejéé”.

– És az mi? – Götterspeise. Gyümölcskocsonya, de hívják rezgőkocsonyának is. Azt jelenti, Ambrózia, Manna… az istenek eledele. – Ah, jah, jah, tudom, mi az… kóstoltam már. – Elmerengett. – Nagyon régen… Még a háború előtt. Mentás volt, émelyítően édes… meg rumos. Hemu készségesen vigyorogva kínálgatta a szekrényből a színes doboza tartalmát, melynek oldalán a Mozart Chokolade felirat szerepelt. Kurt evett már Mozart csokit, még gyerekkorában, amikor Salzburgban nyaraltak, ám az egyáltalán nem így nézett ki. Ezek az édességek valóban rezgő gyümölcskocsonya-darabkák voltak, méregzöld színűek, áttetszőek és furán hengeres hátúak. Lili Schultz, mintha csak jó példával akarna elöl járni, kivett egy ilyen zselét a dobozból, és a szájába téve szopogatta. – Mmm-mmm! Finooom… köszönöm, kedvesem. Jaj, Hemu, ez most ó, de nagyon finom. – Mejt én finoman adom… hihihi. Mivel a korcsfajzat eléje is odatartotta, Kurt ösztönösen kivett egyet, megnyalta: kellemes, zsiborgató, mentolos-édes-rumos íze volt, mint ahogyan a kásás emlékeiben; szinte olvadt a nyelve alatt, ahogy remegett… Remegett? Vagy talán kissé még vonaglott is? Meghökkenve tűrte, hogy a zselékocka „bemásszon” a szájába, és meglehet, kiköpte volna, ám az lecsusszant a gigáján. Durva érzés volt; mindvégig úgy érezte, mintha nem ő döntene arról, lenyelje-e avagy kiköpje, és a zselé magától mocorogna. – Zsejééé! – rivallta Hemu, miközben ő kuncogva két kockát is letuszkolt. – Finom zsejééé… okossá tesz minket, igaz?… Hihi… esszél még bejője, tesééékk! – Nem.

Kurt nem akart tovább ezzel foglalkozni, visszatért az alapvetően felvetődött kérdéseihez. – Ismerte Herr Fricket? – kérdezte Lilit, és megkésve gondolt arra, hogy ezt talán úgy kellett volna megfogalmaznia, hogy „Ismerte apámat?” De nem tökmindegy? Gondoljon a kis ribi bármit is, hiszen hamarosan úgyis táncolni fognak, és azután már úgysem árulkodhat senkinek. – Persze – motyogta a lány. – Ismertem őt jól. És a családját... Frau Fricket, meg Monikát is. Őt nagyon szerettem… ő tíz évvel idősebb nálam, de mindig is annyira kedves volt hozzám… Ővett rá kislány koromban, hogy zongorázni tanuljak. Vele manapság is sokszor összefutottam. – Manapság? – Hetente többször is. Néha… Néha meg nem. – Mikor látta utoljára bármelyiküket is? A lány zavartan fészkelődött. – Ez… miért fontos? – Mert nem találom őket – felelte Kurt. – Eltűntek. És ez furcsa. – Talán még munkában vannak… – Este nyolckor? – Fontolgatta. – Persze, lehetne, de valahogy mégsem hiszem. Bizonyos jelekből ítélve… vagy hogy is mondjam… olyan, mintha ma egész nap nem tartózkodtak volna itthon. – Komoran pislogott maga elé. – Vagy talán már tegnap sem. Mi történt velük? Hova tűntek?... Nem látszik úgy, mintha valakik betörtek volna a lakásba… eltekintve a nyitott ajtótól és a szekrényben rejtőző, dilinyós húgától. – Óóó, Hemuról ne gondoljon semmi rosszat! Neki csak mostanában jött ez a szokása, hogy elszökik tőlem, mert szeret bújócskázni… noha nem tud, mert mindig előjön és elárulja magát… és akkor azt mondja, hogy „Jaj, már megint megvagyok?”…

– Állj! – sziszegte Kurt. – A nyomok még frissek. Beszéljünk erről! A Frickcsalád tegnap tűnhetett el… Tegnapelőtt még itt voltak. – I-i-igen? – Maga mikor látta őket utoljára? A lány eltöprengett, aztán hunyorogva válaszolt: – Vasárnap este! – Megerősítően bólogatott. – Igen… tegnapelőtt még váltottam is pár szót Monikával… – Este? Mennyire este? – Lefekvés előtt. Szerintem aznap már ők sem mentek sehova Kurt eltöprengett ezen. – És utána már nem is jött hozzájuk senki? – Éjszaka? Ki jött volna? Persze, hogy nem. – A Gestapo sem? A szőke lány zavarba jött, először csak pislogott, aztán határozottan leszögezte: – Nem! – Némi fintorgást követően hozzátette: – Anyukám mondta volna. – Az anyukája? – A Geheime Staatspolizeinál dolgozik… titkárnőként. Ő biztosan tudott volna arról, ha a mi házunkba jönnek valakiért. – Biztosan? – Telefonált volna… nehogy bajba keveredjünk. – Bajba? – Kurt megértette. – Ja, persze, a korcs húga miatt. – Ne, ne, kérem, ne hívja őt korcsnak!

– De hát az! – Megvetően lebiggyesztette az ajkát. – Tudja, mit tettünk mi az effélékkel negyvenben? – Ne, ne…ne mondja el! Épp elég volt az is, hogy tavaly bevitték a szanatóriumba… ahol aztán kivitték őt félpucéron a legnagyobb hidegbe, hogy tüdőgyulladást kapjon és meghaljon. – Ó, mi ennél jóval humánusabbak voltunk. – „Humánusabbak”? – visszhangozta belereszketve a lány. – Félve kérdezem… de nem, inkább nem is kérdezem… – Felraktuk az elmeroggyantakat egy ponyvás teherautó platójára, aztán egy gumicsövön bevezettük a kipufogógázt… – Úristen! Ne! Kérem, ne folytassa! – Folytatom vagy sem – morogta Kurt zordan –, döntse el maga, melyik a gyorsabb és hatékonyabb megoldás! A lány nem felelt csak két tenyerébe temette az arcát, úgy szipogott. – Igen – motyogta végül. – Hallottam ilyenekről… de eddig nem hittem… – Pedig elhiheti! – …hogy létezhet ilyen embertelenség! – A faji tisztaság megóvása érdekében. – Óóóó… – A Führernek igaza van! Hulljon el mind, aki nem tiszta árja! Mert a német nép csak így emelkedhet a dicsőségbe! – Szörnyetegek! – suttogta a lány. Kurt buzgón bólogatott. Félreértette. – Igen… a zsidók, a kommunisták meg ezek a nyomik is mind-mind szörnyetegek! Meg kellett szabadulni tőlük! Hiba volt, hogy ezt itt megkímélték,

maguk pedig rejtegetik. Egyikük sem szólt. Kezdett elmélyülni a szobában a csend. – Zsejééé! – kínálta oda derűsen a színes fémdobozt Helga, kivett egy újabb gyümölcskocsonya-kockát, és odatartotta maszatos, ragacsos ujjaival. – Finom zsejééé, nesze neked… Kurt ezt most nem kérte.

* * * * *

Miután Lili és húga távoztak, Kurt bezárta a bejárati ajtót. Rettenetes kimerültség tört rá, már alig tudta ébren tartani magát. Korábban szándékában állt jó alaposan lemosakodni, szappannal végleg lecsutakolni magáról a kórházés halálszagot, még ha csak hideg vízben is, de mire lerángatta a csizmáját, a szék karfájára terítette zubbonyát meg a nadrágját, már jottányi ereje sem maradt. Ledőlt a családi ágyra, az orráig húzta a takarót, és már aludt is. Ukrajnáról álmodott, meg arról a sivár városról, Vinnicjáról… meg a zsidó lányokról, Kvetáról, Jasnáról és Kalináról… akik úgy hasonlítottak Lilire, mintha mind a testvérei lennének… ifjak, üdék, vonzók… akikkel végül oly leírhatatlan gyönyört okozott a tánc. Aztán álmai zavarossá váltak, és bár félig öntudatlanul Lili Schultz karcsú derekát, formás fenekét, keblét és bájos arcát igyekezett visszaidézni, a szempár, amely rámeredt, a Down-szindrómás lányé volt. Helga bámulta őt mohón a sötétből, nyitott ajkai között ki-be járt a nyelve, akár egy kígyóé, és nem csak sziszegett, nyáladzott is hozzá. Kurt szinte még érezte is nyakán a nyálkás nedvességet. Aztán az állán. Az arcán. A szája szélén… Felriadt. Odakapott, és valami apró, szivacsos dolgot markolt meg. Ami mozgott és ficánkolt az ujjai között.

– Scheiße! – sziszegte, és összeszorította markában azt a valamit. Érezte, hogy szétnyomta, akár egy nagy bogarat, és ujjai között kipréselődött annak beltartalma. Ragacsos lett a keze, a fröccsenésből a nyakára is jutott. Kurt kitapogatta az éjjeliszekrényen lévő lámpa kapcsolóját, és felkattintotta. A sárgás fényben az ujjaira meredt, azt várva, hogy egy nagy pók vagy svábbogár kitines maradványait pillantja meg, ám csak egy formátlan ragacsot látott, amely olyan volt, akárha egy nagy kanálnyi lekvárt mócsingolt volna szét. Zöld lekvárt… …avagy Götterspeisét, zöld gyümöcskocsonyát. Zselét. Kurt lesiklott az ágyról, és bár sebesült térdét deszkaszerűen merevnek érezte, sikerült megtartania egyensúlyát kapaszkodás nélkül még aközben is, hogy a tükör elé lépett. Úgy érezte, mintha a nyakán apró férgek tekeregnének és mozgásukkal csiklandoznák, ám csupán odafröccsent, ártalmatlan zselédarabkákat látott, amelyek egyáltalán nem mocorogtak. A kézfejével ösztönösen letörölte, szétkente azokat. Mintha csak lekvár lenne. Vagy véres sár, a nagy gödör széléről… Miközben enyhén borostás ábrázatát szemlélte, különös viszketést érzékelt a hasa aljánál. Ösztönösen nyúlt oda, hogy megvakarja, és ugyanolyan szivacsos valamit tapintott, mint amire nemrég rámarkolt. Felhúzta atlétája alját, és a tükörben meglátta a viszketés okát: egy hüvelyknyi méretű, zöld zselédarabot, amely a bőrére tapadva lüktetett alig két ujjnyival a köldöke alatt. Kurt döbbenten meredt erre a valamire, és arra gondolt, hogy egy hatalmasra nőtt, zöld kullancs potrohát látja, amely már mélyen befúrhatta a fejét az ő bőre alá. És a lüktetés… no ezt elsőre nem is igazán tudta mire vélni. Aztán úgy sejtette, ez a lény a vérét szívja, vagy valami módon pumpálja magába, a potrohába. Ám ez esetben ennek a zselészerűségnek pirosnak kellene lennie, vagy nem? Viszont az továbbra is megmaradt zöldnek, noha, miközben immár jó hüvelyknyi átmérőjűvé hízott, a színe azúrszerű kékeszölddé világosodott. Csak nézte, nézte, és az volt az érzése, hogy rémes álma még nem ért véget, mindez nem a valóság, ő csak képzeli az egészet. Az azúr dolog eközben már legalább négycentisre dagadt, és olyan lett a formája, akár egy éti csiga házáé, csak itt ez a ház is kocsonyás állagú volt, nem pedig meszes külső váz. És

voltaképpen még mindig egy természetellenesen nagyra nőtt kullancs potrohára hasonlított. Kurt álomszerű lassúsággal nyúlt oda, és próbálván felidézni a Hitlerjugendben tanultakat, úgy ragadta meg a „kullancs” potrohát a bőrhöz legközelebb, hogy lehetőleg ne szakítsa bele annak fejét. Óvatosan húzta, és az halk cuppanással kicsusszant a hasából. Nem kapálódzott, nem mozgatott semmiféle csápot vagy lábat, e pillanatban olyan volt, akár egy igazi Götterspeise; kockaszerű, ámbár kissé lekerekített felszínű, csigás formájú zselé. Ha ezt egy bonbonos dobozból veszi ki, talán még beleharapni is kedve támadt volna. De így nem. Undorodva ledobta ezt a valamit a padlóra, és lecsapott rá csupasz talpával. Semmi különleges; akárha tényleg egy gyümölcskocsonya-kockát taposott volna szét. A sérült jobb lába térdhajlatánál is érzett viszketést, ám ahogy odanyúlt, egy az iméntihez hasonló, zöld zselékocka cuppant le a padlóra, és csigaszerű, lassú tempóban csúszni kezdett az ajtó irányába. Kurt sziszegett, és miután megvakarta térdhajlatát, a baljával a zöld csiga után lépett, és rátaposott. Ekkor fedezte fel, hogy a padlón legalább tíz-tizenkét – vagy talán több – csigaszerű zselé távolodik az ágytól. Akár egy biztonságos kikötőre vágyó hajóraj. Többségében valóban csigaszerű lassúsággal, ám akadt köztük kettő, amelyek oly sebesen kotródtak, akár a menekülő svábbogarak. Kurt sziszegve utánuk iramodott, és eltaposta mindet, amit csak talált. Még az egyik gyorsan cikázót is. Viszont a másik „bogár” bemenekült a nagy, háromajtós szekrény alá, és ott eltűnt a dühös tiszt szeme elő. Hiába nyitotta ki a szekrény összes ajtaját, az a valami nyilvánvalóan nem belemászott, hanem alatta bújt meg, avagy menekült tovább. A bútor pedig túl súlyos volt ahhoz, hogy meg tudja emelni, vagy akárcsak pár centinél jobban elmozdítsa. Addig rángatta, míg az csaknem rádőlt, és ekkor feladta. Viszont az összes többi csigát széttaposta. Lihegett, és tágra nyílt szemmel meredt a padlón nedves foltot hagyó mócsingokra. Az egyik még mocorgott, azt egy, a szekrényből előrántott cipő sarkával verte lapossá, azt lesve közben, hogy valamelyik mozdul-e még… …de nem adott életjelet egyik sem.

Ám bárhogy legyen is, Kurt egyenként szemügyre vette a zöldes maradványokat, és módszeresen megcsapkodta mindegyiket a cipő sarkával. Mint amikor a legéppuskázott áldozatokat járja végig, tarkón lőve mindegyiket, akár mocorog, akár nem. Biztos, ami biztos. Nagy szomjúságot érzett, elvégre jelentős mennyiségű víz távozhatott a testéből. Majd’ egy liter vizet megivott a konyhában, aztán ismét megvizsgálta magát a tükörben. Több megpirosodott, avagy belilult foltot fedezett fel a testén, mintha megütötte vagy lehorzsolta volna; többnyire az oldalán és a hasán, de akadt az ágyékán és a combja belsején is. No meg a nyakán, ott, ahol az első csigakullancsot elkapta; ott egy olyan foltot látott, mint amilyet legutóbb Vinnicjában, amikor Kalina a szenvedély hevében kiszívta a puha bőrt. Mi az ördög ez?! – morfondírozott Kurt, és zavartságában a Lugerjét is magához vette, noha annak tárját korábban már kiürítette. Úgy feküdt vissza az ágyba, hogy mind az éjjeliszekrényen lévő lámpát, mind pedig a szoba csillárját égve hagyta, de így sem bírta lehunyni a szemét. Csak forgolódott, minden neszre megriadt, és még nesz nélkül is időről időre oldalra fordult, a testét tapogatta, vakarta a vörös foltokat, és a padlót fürkészte, mozog-e valami. Semmi. Aztán valahogy mégis elaludt. Nem gyötörték álmok.

* * * * *

Másnap átaludta a reggelt, már tizenegy óra is elmúlt, mire magához tért, és az ágyból csak akkor kászálódott ki, amikor a nagy falióra elütötte a delet. A fejében furcsán kavarogtak az éjszaka történtek, és mivel a parkettán nyomát sem látta a széttaposott csigáknak – eltűntek a zöldes foltok –, hajlamos lett volna azt hinni, hogy mindez valójában meg sem történt, csupán álmodta az egészet… ám a testén megtalálta a mostanra bebarnult, már alig viszkető foltokat, és ez alaposan elgondolkodtatta. Sonkát evett száraz kenyérrel, amelynek a héja már kezdett penészedni. Apró, zöld foltok ültek ki a kenyérszeletek tetején, ám ezek másfélék voltak, mint a csigák, és érezte, hogy ez csak szokványos penész, nincs közük a fura, mászkáló rezgőkocsonyákhoz. Ennek ellenére ismételten átkutatta a hálószobát, a teljes

lakást, de nem talált több zöld zselét. Ezután vizet forralt, engedett a kádba hideget, és vegyítette a forróval; jó alaposan megmosakodott, szappannal dörzsölte a bőre sötét foltjait, és erőt kellett vennie magát, hogy közben ne vakarja véresre a viszkető részeket. Még a fejkötése alatti sérülés is bizsergett, legszívesebben leszedte volna, de nem volt tartalék kötszere, hogy újrabugyolálta volna. Miután megtisztálkodott, egy darabig fel-alá járkált a lakásban, és próbálta kitalálni, mit tegyen és miként tovább. Eredetileg azért jött ide, mert azt remélte, itt meglapulhat, amíg kiötli a folytatást. A szabadságos papírok megóvják őt pár napig, amíg Drezdában marad, ám azok aligha megfelelőek ahhoz, hogy megpróbáljon átszökni Svájcba. Ha előbb nem, a határvizsgálatnál biztosan leszedik a vonatról. De akkor miképp? Talán próbáljon itt meglapulni, amíg a szovjet hadsereg ideér az Oderától, és a zűrzavart próbálja majd kihasználni? Drezda már így is jó hely a lapulásra, hiszen az itt állomásozó katonákat és a rendfenntartók nagy többségét átvezényelték keletre. Persze, maradt itt pár tucatnyi gestapós és SS-alkalmazott, de a városban jószerivel a civil szolgálatok tartják fenn a rendet. Már amennyire… Azzal töltötte a kora délutánt, hogy az eddiginél is alaposabban átkutatta a lakást, és talált egy rekesznyi – tízszer tíz darab – kilenc milliméteres lőszert, és nyolc darabot betárazott a Lugerjébe, egy maréknyit pedig az egyenruha zubbonyzsebébe gyömöszölt tartalékként. Gyanította, hogy lennie kellene itt pisztolynak is, annak üres dobozát és a pisztolytáskát is megtalálta, de magát a fegyvert nem. Nem számít. Talált egy földrajzi atlaszt, útikönyveket és egy viszonylag friss vasúti menetrendet is, kiegészítő lapokkal. Ezeket tanulmányozta; szökési terveket szőtt. Rendben, a svájci határig képes lesz eljutni, de onnan hogyan tovább, a határon hogy jut át? Vadásznak a dezertőrökre, elkapják, és nyomban kivégzik. Miközben agyalt, és tervezgetett, továbbkutatott, és a lányos szobában az egyik fiók mélyén megtalálta Monika Frick naplóját. Az elején tipikusan „kislányos” bejegyzések sorakoztak, az első dátum 1928. január 16-ai volt; a lány a tizedik születésnapjára kapta a naplót, azóta vezette. Kezdetben szinte mindennap írt egy-egy kurta bejegyzést gyermeki, túlságosan is kerekített betűkkel, de aztán egyre ritkábban. A negyvenes években szaporodtak meg ismét a beírások, de azok is kurták voltak és elvontak, többnyire szerelmes vágyakozás vagy idézetek

versekből. Viszont 1945 januárjában az immár huszonhetedik életévébe érő lány jóval bőbeszédűbbé vált. Kurt a napló végére lapozott, és jóformán meg sem lepődött, hogy az utolsó bejegyzés egészen friss; két nappal ezelőtt íródott, február tizenegyedikén. Épp azt megelőzően, hogy a Frick-családnak nyoma veszett. Bár őt csak felszínesen izgatta, mi történhetett ezekkel a titokzatos módon távozott emberekkel, az agya most felbolydult, és megrohanta a rejtély misztikuma. Hogy tűnhettek el ilyen hirtelen, úgy, hogy nem látszik nyoma sem pakolásnak, sem kapkodásnak, sem pedig erőszakos kényszerítésnek? És nagyon úgy tűnik, még ha maguktól mentek is el – például Berlinbe menekültek –, itt hagytak minden fontosat; ékszereket, pénzt, sőt még az étkezési jegyeiket is. Mi lett velük? Hol vannak? Kurt visszalapozott az 1945-ös év kezdetéig, és sorról sorra olvasta Monika immár nem gyermeki, hanem szálkás és lendületes kézírását. A január hónap elején a bejegyzések még mindig szokványosan semmitmondóak voltak – pár észrevétel és érdekesség a vágóhídon dolgoztatott angol és amerikai hadifoglyok viselkedéséről, és Monika egy gyerekkori barátnőjének, Gerdának a megpróbáltatásairól. Boldogság, szerelem, aztán csalódás és gyász: a vőlegénye elesett a nyugati fronton, mint ahogy korábban Monika kisebbik öccse, Wilhelm is egy orvlövész áldozata lett Belgiumban. A lány ezzel kapcsolatban egy imát is belerótt a naplójába, remélvén, hogy a keleti fronton harcoló bátyja, Walter legalább jól van. És aggódott, mert róla sem érkezett semmi hír már hetek óta. Aztán azt ezt követő napokban jellegtelen, közömbös felsorolások, feljegyzések az időjárásról és a mindennapi életről. Ám január 15-én egy igencsak furcsa bejegyzés: „Herr Wolfgang Müller, a felső szomszédunk ma lejött hozzánk, és ő meg apu hosszasan tárgyaltak a dolgozószobában. Kihallgattam őket, mert attól féltem, Walterről jött rossz hír. Bár nem hallottam mindent, megkönnyebbültem, mert kiderült, hogy üzletelésről volt szó. Müller úr a friedrichstadti pályaudvar állomásparancsnoka volt, és ily módon „sikerült hozzájutnia” valami különlegességhez az állomáson veszteglő egyik tartályvagonból. Apu eleinte érdektelenséget mutatott, de aztán eszébe jutott, hogy holnap lesz a szülinapom, és belement a cserébe. Miután megkóstolta a desszertet, két szál kolbászt meg egy üveg Radebergert adott cserébe Müller úrnak egy kisebb kannányi adagért.”

Aztán az újabb bejegyzés másnap, január 16-án: „Apa meglepetése, aminek mibenlétét nem tudtam, igazán kellemesnek bizonyult a születésnapi vacsorámra. Rumos-mentás Götterspeise! Ó! Édes és bódító! Már nem is emlékszem, mikor ettem utoljára ilyen ínyencséget! Elsírtam magam az örömtől, és apukám meg anyukám is elérzékenyültek, együtt imádkoztunk Walterért, kérve Istent, hogy épségben vezesse őt haza, és a következő születésnapomon már együtt lehessünk. Megfogadtam, hogy ha Walt hazajön, szerezni fogok neki ilyen Götterspeisét, hogy ő is megkóstolhassa.” Aztán január 17-én: „Ó, rettenet! Amitől hónapok óta tartottunk, bekövetkezett. Tegnap éjjel amerikai repülők jöttek, és brutális módon szétbombázták a friedrichstadti pályaudvart. Rengeteg halott. Herr Müller, a felesége, Barbara asszony és a lányuk, Magda is odaveszett. Hihetetlen, hogy nemrég még… Meg sem tudom fogalmazni ezt! Rettenet! Rettenet!” Utána napokig semmi bejegyzés, de aztán január 25-én: „Furcsa ez a zöld Götterspeise. Tegnap az utolsó csöppet is kitöltöttük a műanyag kannából, és mégis, mintha még most is lötyögne benne. De hogy lehet ez? Visszanőttek a kiürített csöppek?” Majd pedig két napra rá, január 27-én: „Lehetséges, hogy a Götterspeise kockák valamiféle… leírni is nehéz és hihetetlen… de ezek valamiféle élőlények? Csigák? Amikor alszunk, mászkálni kezdenek a lakásban és a vérünket szívják, mint a kullancsok?” Január 28.: „Nem, nem a vérünket… a testünket alkotó vizet. Óóó! Az emberi testnek legalább a fele víz… de ezek a… nem is tudom, minek nevezzem őket… elszívják belőlünk. Literszám iszom a vizet, hogy pótoljam a folyadékveszteséget, mégis úgy érzem, menthetetlenül kiszáradok. És apu meg anyu is! Mi történik velünk? Mi ez az egész?” Ezután bonyolult fejtegetések arról, hogyan működik az emberek folyadékháztartása; Monika utal is arra, hogy többféle biológiai és orvosi

könyvet átlapozott és elolvasott – de még így sem érti, mi történik vele. Viszont újabb napokkal később, immár február negyedikén ismét különös dolgot ír. „Nincs rá magyarázat, de miközben napról napra fogyok és véznább leszek, egyre több mindent tudok. Fogalmam sincs, honnan, csak egyszerűen rájövök, és tudom, hogy ez az igazság. Az a műanyag kanna, amiben a Götterspeisét kaptuk, egy alig kivehető rajzolattal van jelölve, amely talán valami angyalszerű, szárnyas alakot ábrázol. Eddig semmit nem láttunk rajta, de mostanra valahogy kirajzolódott. És a rajz alatt egy felirat is: Dr. Todesengel. A halál angyala? Fura név. Még sosem hallottam.” 1945. február 6.: „Az a tartálykocsi, amiben ez a zselé a friedrichstadti pályaudvarra érkezett, megsemmisült a tizenhatodikai bombázáskor. Többek mesélték, hogy iszonyatos volt a robbanás, és kocsonyás, zöld anyag fröccsent belőle szerte. Ám az ott rögvest elégett a gyújtóbombák okozta tűzviharban. Nem maradhatott belőle több, mint amit Herr Müller előző nap hazalopott. Egy kannányi, amit elcserélt apuval kolbászra? Vagy talán több? Ő maga is megtartotta, vagy talán másokkal is elüzletelte?” 1945. február 7.: „Egyre szánalmasabban érzem magam. Fogyok, vékonyodok, olyan vagyok már, mint a száraz kóró. De valahogy… valahogy mégis mintha okosabb lennék. Olyan dolgokat látok, olyasmiket tudok meg, amiket ezelőtt nem. Visszatérő álmom, hogy a lakásban mászkáló, zöld csigák tapadnak hozzám, és miközben a testem vízét szívják, valamit pumpálnak belém. A petéiket? Vagy különleges tudást?” 1945. február 8.: „Tudom, ki az a Dr. Todesengel. Megjelent a fejemben ez a tudás. Ő... ő valami tudós, aki kísérleteket folytat egy munkatáborban… vagy hadifogolytáborban. Bár sokat tudok már, de ezt nem látom pontosan. Mi az az Auschwitz? Mi az a Birkenau? Miféle táborok? Miért nem hallottam még róluk sosem? Dr. Todesengel, a halál angyala egy ilyen táborban dolgozik, kísérleteket végez a

tábor lakóin. Főként gyerekeken. Ikreken. De miért? És miféle kísérleteket?” 1945. február 9.: „A doktor neve: Mengele. Jozef. Nem tudom ki ő, sosem hallottam róla ezelőtt, de ahogy okosodom, egyre tisztábban látom a helyzetet. Auschwitz-Birkenau egy rettenetes hely, ahol embereket gyilkolnak. Dr. Jozef Mengele szabadon kísérletezhet a foglyokkal, és megöli, megkínozza őket. Ha az ikrek egyike meghal, megöli és felboncolja a másikat is, hogy összehasonlítsa az elváltozásokat. Ó, szörnyű ember! Vagy nem is ember, hanem a leggonoszabb démon a pokolból… vagy talán maga a Sátán!” 1945. február 10.: „Egyre okosabb leszek, noha gyűlölöm ezt az egészet, aminek része lettem. Nem akarom ezt a tudást! Nem, nem! De amit már tudok, az elől nem térhetek ki. Dr. Mengele január 17-én elszökött a táborból a közelgő szovjet hadsereg elől. Kutatási eredményeinek egy részét megsemmisítette, hogy soha ne juthasson illetéktelen kezekbe, vagy biztonságba helyezte, illetve az előállított titkos kotyvalékait, melyek egy az árja fajnál is erőteljesebb szuperfaj jellemzőit hordozták, a szökését megelőzően előreküldte. Ide, Drezdába, egy tartálykocsiban, amely a friedrichstadti pályaudvaron várta volna, hogy érte jöjjön és átvegye. A szállítólevél alapján egy bizonyos Wolfgang Gerhard jelentkezett volna érte… Tudom, bár sejtésem sincs, honnan, de tudom, hogy ez Mengele egyik álneve. Azonban nem jött érte, hiszen nem volt már miért. Az amerikai bombázók elpusztították a kincsét, az Auschwitzból ideküldött tartálykocsit.” 1945. február 11.: „Dr. Mengele furcsa, zöld kocsonyájának csigái mászkálnak a lakásunkban, és el fognak pusztítani bennünket. Kiszívják belőlünk az összes vizet. Élve száradunk el és omlunk porrá. Döntést hoztam, hogy nem várok tovább, értesíteni fogom a hatóságokat. Frau Schultz a Gestapónál dolgozik. Neki fogok szólni… de addig is, Isten óvjon minket, és mindenki mást… ettől a most születő szuperárja fajtól!”

* * * * *

Ez volt a legutolsó bejegyzés. Kurt homlokráncolva olvasta el újra meg újra, és közben durva gondolatok kavarogtak a fejében. A múlt éjszaka történtek, amikor arra riadt, hogy zöld kocsonyák mászkálnak a testén, immár igenis valóságosnak tűntek. Nem, nem álom volt; megtörtént. De vajon mi lett a naplót író lánnyal? Mi lett a szüleivel? Még ha a furcsa kocsonyák kiszívták is belőlük az összes nedvességet, nem kellett volna valami maradványt hagyniuk maguk után? Kurt felállt, komoran sóhajtott, és a parkettát fürkészte. Hol vannak ezek a kocsonyás, kis, zöld rohadékok? Fel-alá mászkált, próbált találni valami nyomot. Eszébe jutott az a svábbogárszerűen iszkoló, zöld mocsok, ami a hálószoba háromajtós szekrénye alatt talált menedéket. Rendben, akkor megúszta, de most nem fogja. Visszaballagott a hálószobába, szemügyre vette a szekrényt, aztán oldalról nekifeszült, és próbálta elmozdítani. Teljes testsúlyával igyekezett jobbra tolni, aztán pedig rángatta is, de a súlyos bútor nem adta meg magát. Valószínűleg a padlóhoz vagy a falhoz rögzítették, hiszen valami erősen tartotta, és egy milliméternyit sem mozdult semelyik irányba. Kinyitotta mindhárom ajtót, és szemügyre vette a makacs bútor tartalmát. A jobboldali rész polcos volt az aljától a tetejéig, bal oldalt pedig alul fiókos, felül polcos, míg a középső részben vállfára aggatott öltönyök, dzsekik és kabátok sorakoztak. Kurt széthúzta a vállfákat két oldalra, és szemügyre vette a szekrény hátlapját. Megkopogtatta, és azt mérlegelte, mennyire tompa a kiadott hang. Lehet, hogy valami üreg van mögötte? Többszöri végigkopogtatás után sem tudta ezt eldönteni. Az biztos, hogy nem kongott olyan üregesen, mintha egy nagy lyuk lenne ott a falban. Már-már feladta, amikor a középső szekrényrész alján meglepő dolgot észlelt. Míg az alsó bútorlapon rendezetten sorakoztak egymás mellett a legkülönbözőbb lábbelik – csizmák, magas sarkú, női topánkák, papucsok, mamuszok és még egy pár bőrbakancs is –, jobb oldalt leghátul csupán egy balos lakkcipő árválkodott. A párja hiányzott, és a szekrény aljának azon a részén egy megbarnult folt látszott. Vér? És ha igen, vajon mikor csöppent oda?

Kurt lehajolt, megragadta a magányos lakkcipőt, és amikor megpróbálta felemelni, az nem jött; a férfinak az az érzése támadt, mintha a talpa oda lenne ragasztva. Kétszer háromszor is megrántotta; jobbra, balra, hátrafelé… …tompa kattanás hallatszott, és a cipő orra végre elmozdult oldalra, akár egy kallantyú, úgy, hogy a sarka továbbra is egy helyben maradt. Hoppá! Még kora délután volt, a nap besütött a szobába, nem volt szükség villanyra, de Kurt visszább lépett, és amennyire tudta, kitárta a szekrény ajtóit, hogy jobban belásson a bútor belsejébe. Mozgást észlelt a cipők között, és egy zöldes bogarat – azaz egy kisujjnyi csigaszerű zselét – pillantott meg, ahogy a hátsó traktus irányába kotor. Egyáltalán nem csigaszerű lassúsággal. Odakapott, de a fura rovar kisiklott az ujjai közül, és egy pár bakancs takarásában, elslisszolt az imént elmozdított lakkcipő alá. Aztán még tovább… …és eltűnt a szekrény hátsó falánál. Kurt előrebillent, és megtámaszkodott valahogy a bal kezén egy pár rózsaszínű házi mamuszon, de a menekülő lény időközben kereket oldott. A férfi négykézláb bemászott a szekrénybe, és bár undorodott a gusztustalan akármitől, ott kaparászott, amerre az eltűnt. Valahol a lakkcipő sarkánál ujjai rábukkantak egy kisebb kemény dudorra, és ahogy megtolta azt, érezte, hogy a szekrény hátlapja enyhén elmozdul. Továbbhúzta. És az alig nyikorogva engedelmeskedett. Azt várta, hogy mögötte egy titkos üreget talál, de csupán a fal fehérre meszelt felületét látta, amelynek egy része lekopott, és kivillant pár tégla sarka és éle. Meg egy keskeny rés, amelyben épp ekkor tűnt el a menekülő akármi. Mint egy apró szivacsdarab, amit túlfelől befelé cibálnak, úgy türemkedett be a zöld zselé a résen, és egy pillanatra megszorult a potroha. Kurt odacsapott… …és egyszerre két dolog történt. Egyrészt szétloccsantotta a zselécsigát a tenyerével. Másrészt a stabilnak ható „kőfal” enyhén befelé billent a csapás erejétől.

– Scheiße! – sziszegte Kurt meghökkenten, és a tenyerére tapadt, zöld ragacsra meredt; édeskés szagot érzékelt, épp olyat, amilyet egy felravatalozott tetem áraszt a kápolnában. Ám ugyanakkor enyhe mentolos és rumos illatot is érezni vélt, nem csak az orrában, de a szájában is. Eszébe jutott, hogy tegnap megevett egy ilyen zselét Hemu osztrák csokis dobozából, és már a gondolatra is gyötrő undort érzett. Viszont ahogy az imént elmozdított falrészt továbbtolta, az alig méterszer méteres „ajtó” egy jobb oldali sarokcsapon elfordulva még beljebb nyílt, és egy sötét helyiség kontúrjai rajzolódtak ki. Állva nem tudott volna belépni, hiszen a rés teteje talán ha a gyomráig ért, ám mivel amúgy is négykézláb állt, meg tudott indulni befelé. Mielőtt bemászott volna, éles hangot hallott kívülről. Türelmetlen csengetést, majd még türelmetlenebb dübögést, ahogy valaki tenyérrel verte az ajtót, és talán még rugdosta is. – Kinyitni! Gestapo! Azonnal nyissa ki! Bár a papírjai szabályosak voltak – még két napig a szabadságát töltötte –, semmi kedvet nem érzett arra, hogy a politikai titkosrendőrség faggatózására válaszolgasson. A kórházban és a hídon történtek után már valószínűleg hathatósabb kivizsgálásnak vetnék alá, nem csak a papírjai felületes áttekintésének. – Gestapo!... Kinyitni!... – A dübögés egyre követelődzőbb lett. – Azonnal nyissák ki! Kurt fejjel előre bemászott ugyan a rejtett ajtón a sötétbe, de aztán visszafordult, és sietve beráncigálta a nagy szekrény mindhárom ajtaját, aztán a vaksötétben némi kaparászás után vissza tudta húzni a bútor eltolható hátlapját is kattanásig, majd a falrésznek álcázott ajtót is a helyére tolta. Hevesen zihált, fülét a hűvös ajtóhoz nyomta. Síri sötétség honolt odabenn, ebben a titkos helyiségben, az orráig sem látott. Kigombolta pisztolytáskáját, és bár nem vette elő, kitapogatta a Luger markolatát, felkészülve arra, hogy ha rábukkannak a rejtekhelyére, előbb tudja előrántani, mint hogy kilyuggatnák egy géppisztoly-sorozattal. Rádöbbent, hogy ha megtalálják, nem tudná kimagyarázni, mit keres itt, miért bújt el. Gyanús, egyértelműen gyanús. Hallgatózott. Olyasféle hátborzongató neszeket hallott, mintha puha szivaccsal

cirógatnák a padlót. Néha egy-egy cirregést, szisszenést. No, mi lesz?! Végtelennek tűnő percek teltek el, és nem hallotta az ajtó reccsenését, ahogy a Gestapósok durván beszakítják. Feladták és elmentek? Vagy velük van a házmester, és kinyitotta számukra a pótkulcsával? Már kezdett megérni benne az elhatározás, hogy nem vár tovább és előmászik a szekrényből, amikor hangokat hallott kívülről. Lábak dobogását, kiáltásokat, recsegő parancsszavakat. Egyértelmű volt, hogy a Gestapósok nem mentek el, behatoltak a lakásba, és buzgón kutakodtak. Vajon őt keresik, vagy Herr Fricket és családját? Lehet, hogy nem is őmiatta jöttek ide, hanem mert az itt lakó családnak nyoma veszett? Nem mentek be dolgozni? Vagy… talán tettek valamit, ami miatt letartóztatták őket, és ez egy utólagos házkutatás? Feszülten hallgatózott, és az erélyes hangok között felismerte a házmesterét is: – Herr Sturmführer! Én nem láttam elmenni. Itt kell lennie valahol az épületben… ha nincs a lakásban, akkor a pincében… vagy a padláson, vagy… – És a szülei?! – Vágóhídon dolgoznak. – De nem mentek be sem tegnap, sem ma. Ők hol vannak? – Nem vagyok mindig a kapu közelében, akár el is mehettek, míg én hátul takarítottam. Nem győzöm már elpucolni ezeket a csigákat… tele van velük minden… Távolabbról egy kiáltás hallatszott. – Sturmführer! Találtunk valamit! Jöjjön ide! Kurt megdermedt, és próbált rájönni, vajon mire bukkanhattak? Mit hagyott elöl? Mennyire árulkodó?

Nagyon fülelt, de perceken át csak elmosódott foszlányokat hallott. Később visszajöhettek a nappaliba, a szekrény közelébe, mert ismét érteni lehetett, miről társalognak. – A térképek alapján erősen gyanítható, hogy Svájcba akar szökni… a bejelölt útvonal elég friss, a tinta jószerivel még alig száradt. – Dezertőr? – Nyilvánvaló! – És Herr Frick? Meg Frau és Fräulein Frick? – Kétségkívül együtt tervezték meg a szökést a dezertőr fiukkal. Ezóta már el is hagyták Drezdát. – Ó, igen, igen, talán, talán, tudja, Herr Sturmführer… öhm, szerintem is, no de nem, hát kétségkívül. – Gyerünk! Itt végeztünk! A hangok távolodtak, aztán tompa dörrenés hallatszott, ahogy becsapódott a bejárati ajtó. Kurt nagyot fújt. Visszagombolta a pisztolytáskáját, aztán lejjebb nyúlt, hogy megvakarja viszkető térdhajlatát. A nadrág alatt puha dudort érzett. – Scheiße! – Kicibálta nadrágszárának alját a csizmájából, és próbálta felhúzni annyira, hogy hozzáférhessen a viszkető helyhez. A sötétben nem látta, mi van a térdhajlatában, de érzékelte annak zselés állagát, és nagyon is sejtette. – Ó… Scheiße! Verdammte Scheiße! Immár arra sem ügyelt, hogy három ujja közé fogva úgy távolítsa el, mint egy kullancsot. Egyszerűen kitépte, szétpréselte a markában, akár egy túlérett szőlőszemet. Érezte, ahogy más valamik is mocorognak a combja alján és a vádliján. Aztán felülről az arca jobb oldalára cuppant egy, és lecsusszant a nyaka és a válla találkozására. Vaktában, érzésből csapkodta magát, és legszívesebben vergődött és fetrengett volna, mert a szuroksötétben úgy érezte, egész testét bogarak és csigák lepik el.

Némelyik lassan csusszant, mások szinte rohangáltak az ágyékán, a hasán és a végtagjain. Valahogy előkotorta nadrágja zsebéből az angol bajtárstól ajándékba kapott Zippo öngyújtóját, mert bár nem dohányzott, kabalaként mindvégig magánál tartotta Tobruk óta. Felkattintotta, és maga elé tartotta. A libegő, apró lángocska szűk fénykört vetett az ablaktalan helyiségben. – Verfluchte Hölle! – hördült fel ismét. Ugyanis az egykori, szűkös takarítószertár nyüzsögni látszott. Padlóján százával vagy talán ezrével hemzsegtek a borsónyi, diónyi és almányi méretű, zöldes színű zselék. Többnyire csiga formájúnak tűntek – áttetsző, néhol természetellenesen szögletes éti csigáknak –, de akadtak köztük gömb avagy hosszúkás gilisztaszerűek is. Némelyik, főképp a kisebbek, sebesen iszkoltak a fénykörből, amerre csak tudtak, míg a nagyobbak, a dagadtabbak kimerült lassúsággal vonszolták magukat a fali repedések irányába. Zöld zseléizéktől mozgott még a mindenség is; nem csak a padló, de a falak és a plafon is ezekkel volt tele. Kurt elsősorban saját testéről söpörte, cibálta le őket; öklével, tenyerével csapta le a közelében lévőket, a nagyobb példányoktól viszont annyira undorodott, hogy a Zippo aljával loccsantotta ki gusztustalan tartalmukat. Immár egész testében viszketett, és bár lesöpörte magáról a parazitákat, olyan érzés gyötörte, minta azok még mindig ott mászkálnának rajta mindenütt. Újabb zselé hullott alá a plafonról, és akár egy hatalmas vízcsepp terült szét Kurt bal pofacsontján; ahogy a tartalma kifröccsent a becsapódástól, a zöldes trutyiból a férfi szemébe is jutott. Csípte, hunyorgásra késztette. Maga a tény, hogy ezt a zselétaknyot még mindig mocorogni vélte az arcán és a szemgolyóján egyaránt, csaknem megőrjítette. Csapkodott, vergődött, rugdosott. Az öngyújtó lángját egy jó hüvelykujjnyi vastag, piócaszerű zselé alá tartotta, és az lángra lobbant. A pióca vonaglott égés közben, körbefordult saját hosszanti tengelye körül, aztán ahogy kínlódva vergődött, legalább arasznyi magasba emelkedett, és miközben szénné égve elfüstölt, azúr lángjai átragadtak más zselélényekre is. Ám nem mind semmisült meg; többségük áttetszően ragyogott a kísérteties tűzben, körbekörbekeringett, csapongott, akár egy éjszakai lepke a világítótest körül. Némely darabok egymásnak csapódtak, elkezdtek összeolvadni; szellemszerű táncot lejtve a szűk helyiségben. És ahogy e lángoló kísértetek – háborodott,

megkergült szentjánosbogarak – növekedtek, fénykörük egyre messzebbre esett, és bevilágították a takarítószertár távolabbi részét is. Kurt beleborzongott a látványba. Orrát megtöltötte az égő zselé bűze, öklendezett, hányinger kínozta. Két sötét valami hevert ott, a túlsó falnál, amelyek első pillantásra humanoid formákra emlékeztettek. Talán valaha emberek lehettek, de immár csak múmiáknak tűntek, aszott porhüvelyeknek, oly végletesen kiszáradva és fonnyadtan, akárha ezer évek óta hevertek volna egy levegőtlen, nedvességtől totálisan mentes, poros kriptában. Mozdulatlanul hevertek, félig ülő helyzetben, falnak döntött háttal, és bár nyilvánvalóan halottak voltak, mindkét testen zselécsigák pulzáltak; még mindig szipolyozva azokat. Még tündöklő napvilágnál is lehetetlen lett volna felismerni e két személyt a fonnyadt ábrázatáról, beesett arcáról, megüvegesedett szeméről, de Kurt biztosan tudta, kiket lát. Azaz, kiknek a maradványait. Tudható immár, hová tűnt Herr és Frau Frick. Ide. Talán a Gestapo elől próbáltak a rejtekszobába bújni, talán valami más rettenet elől kerestek fedezéket… …nem sikerült. De hol van a naplót író lány? Kurt körbevillantotta Zippója lángját, de erre már nem volt semmi szükség, mivel az égő zselék szédült körtánca sárga fénybe vonta az egész helyiséget. Nem volt ott más emberi alak, csak ez a kettő. Már amennyiben egyáltalán emberi tetemnek lehetett még nevezni azokat. Száraz, fonnyadt bőrük mindenütt felrepedezett, néhol egészen lefoszlott a megszürkült húsról és a megfeketedett csontokról. Még a ruháik is szétfoszlottak; a férfi mellkasán gyerekfejnyi üreg tátongott, amelyben egy birsalma nagyságúra aszalt szilvaként összezsugorodott szív lapult. Még arra is rátapadt pár kisebb zselé, és pulzálva szívták ki belőle az utolsó csepp testnedveket. Kurt fejében e pulzálás ritmusára spriccelt be Monika Frick naplójának legutolsó bejegyzése: „Dr. Mengele furcsa, zöld kocsonyájának csigái mászkálnak a lakásunkban, és el fognak pusztítani bennünket. Kiszívják belőlünk az összes vizet. Élve száradunk el és omlunk porrá. Döntést hoztam, hogy nem várok

tovább, értesíteni fogom a hatóságokat. Frau Schultz a Gestapónál dolgozik. Neki fogok szólni… de addig is, Isten óvjon minket, és mindenki mást is… ettől a most születő új, szuperárja fajtól!” Kiszívják belőlünk az összes vizet! Mert hiszen az emberi test több mint fele víz. De ha azt elszívják ezek a zselék… akkor mi marad? Miféle „szuperárja faj” létrejöttéről írt a lány? És vele mi lett? Ő hová tűnt? És vajon Frau Schultz intézkedett-e ez ügyben?

* * * * *

Hogy Kurt miként jutott ki a takarítószertárból, azt ő maga sem tudta. Valahogy kinyitotta belülről a rejtekajtót, visszamászott a szekrénybe, aztán azon kívülre, a nappali szobába. Úgy hanyatlott ki a parkettára, akár valami partra sodródott, zavarodott lamantin. Perceken át zihált és lihegett, két korsónyi vizet is bevedelt, mire össze tudta szedni magát. Első szándéka az volt, hogy hoz vizet, és eloltja a rejtett üregben kialakult lángolást. Hozott is ugyan egy kancsó vizet, de mire visszaért, és visszamászott azzal a rejtett szobához, már tényleg semmi szükség nem volt rá; az izzó „szentjánosbogarak” kialudtak, és immár ugyanolyan szurokfekete sötétség borult a rejtett helyiségre, mint azt megelőzően, hogy felkattintotta öngyújtóját. A konyhában és a spájzban kisebb meglepetés fogadta; úgy tűnt, a lakást átkutató gestapósok leginkább a spájzban végeztek alapos munkát. A füstölt sonkák, szalonnák és a szárazkolbászok az utolsó szálig eltűntek, mint ahogy a penészedő kenyérszeletek, a pástétomok, az összes üveg Radeberger meg a fiókban tárolt ételjegyek is. Az állambiztonságiak elvittek minden hasznosat, így gondoskodva saját biztonságukról. Kurt korgó gyomorral mászkált fel-alá, de nem talált semmi ehetőt. Ha pedig eszébe jutott, hogy előző nap lenyelt egy zselékockát, úgy felkavarodott a gyomra, hogy akkor sem lett volna képes enni, hogyha a legízletesebb ételeket tálalják elé.

Miközben kenyérmorzsákat söpört a tenyerébe a kredenc tetejéről, bántóan éles csengőhang harsant. Valaki rátehénkedett odakint az ajtócsengőre. Ha a Gestapo tért vissza… Kurt az előszobába óvakodott, és fülelt. A csöngetés megismétlődött, aztán aggódó női hang hallatszott kintről: – Kérem, nyissa ki, Walter! Lili Schultz vagyok. – Lili! – sziszegte gyanakodva. – Egyedül van?! – Igen. Épp ez a baj. Hemu eltűnt! Nem tudom, hol lehet. Kurt ajtót nyitott. A lány egyedül állt ott, szánalmas látványt nyújtott, enyhén meggörnyedt, az ujjait tördelte, a szeme vörös volt. Kurt elállta az útját, nem invitálta be. – A húga nem csak bújócskázik? – Eleinte én is azt hittem, de már három órája nyoma veszett… és ő… ő sosem szokott ennyire sokáig… Ha elbújik, pár percen belül mindig előjön, összeüti a tenyerét és azt mondja: „Jaj, máj megint ejőjöttem, ugye?”… Itt van magánál? Visszajött ide? – Dehogy! Mit keresne itt? – Ó! – Lili a szemét dörzsölgette, ismét sírással küszködött. – Kétségbe vagyok esve. Segítene megkeresni? – Ééén?! – Kurt meghökkent. – Miért nem Ottót kéri meg? Vagy az anyukáját? Hol van Frau Schultz? Már este van… Még nem jött haza a munkából? – De, de… hazaugrott délben, hozott egy kis… valamit, aztán már vissza is kellett mennie. Nem tud hazajönni… tudja, ő meg a főnöke, Herr Huber… tudja, ők együtt szoktak… öööm… ma éjszakára is… Hemu pedig eltűnt!... Hadnagy úr, segítene megkeresni?! – Na jó – dörmögte Kurt hosszas hallgatást követően. – Na jó. Miközben merev lábával lesántikált a lány mögött az első emeletre, agyában

egymást kergették az éjszaka és a rejtekhelyen bujkálás zavaros emlékei. Fejlövés. Foszlányok. Monika Fritz naplójának részletei. Nehéz összerakni. – Honnan szerezte a húga a Götterspeisét? – Ajándékba kapta. – Kitől? Monikától? Vagy… Mülleréktől? – Nem tudom, nem tudom – szipogta Lili tanácstalanul. – Nem mondta, én pedig nem faggattam, mert tudom, hogy az efféle kérdésekre sosem válaszol. Fél, hogy ha megmondja, elvesszük tőle a finom édességeket… Kurt csak most gondolt bele igazán; tátogott, és igyekezett nem hányni arra a gondolatra, hogy az az idióta lány mennyi zselét befalhatott már mostanra. Amikor leértek a Schultz család lakásának ajtaja elé, Kurt mintha neszt és mozgást érzékelt volna a félemeleten, a lépcsőfordulóban. Már jócskán besötétedett, nem égett a folyosói világítás, csak a ház előtti lámpa fakó fénye szűrődött be a keskeny lépcsőházi ablakokon. Ám mintha egy görnyedt, alacsony férfialak kontúrja derengett volna lentről, és szódásüvegnyi vastag lencsék csillantak. Otto Vogelman, a házmester leskelődik utánuk? Meglehet, ott van vele a gestapós különítmény is? A férfi elhátrált, és sietve visszahúzódott a földszinti lakásába. Kurt nem látta, de mintha még a bezáródó ajtó kattanását is hallani vélte volna. Ha az a vakegér felismerte őt, lehet, hogy visszahívja a gestapósokat… Herr Sturmführer! Itt van a dezertőr! Jöjjenek! Schnell, mach schnell! Meglehet, az ügybuzgó fickó felismerte őt a homályban – vagy talán nem –, de ha Lilit nem látta meg, nem a Schultz-lakásban fogják keresni. Ha pedig igen… hát, a lelkük rajta! Pár hónappal ezelőtt még egy teljes osztaggal szállt volna ki a Gestapo egy dezertőrért, de jelen helyzetben aligha jönnek többen három-négy embernél. Ráadásul, a városban maradottak, akiket nem vezényeltek keletre, az Oderához, nem éppen a legtapasztaltabbak közül kerülnek ki. Ha úgy adódik, megöli ezeket is, aztán táncol egyet a Sturmführerrel… vagy Herr Vogelmannal.

Fülelt, de nem hallotta sem azt, ahogy a házmester telefonon beszél, sem azt, hogy az ismerős dallam keringőzne süket hallójáratában. – Walter, jöjjön már! – szólt rá aggódva Lili, aki fel sem tudta fogni, miért késlekedik. – Valami baj van, hadnagy úr? Kurt zordan vizslatta a lány ovális arcát. – Nem – felelte közönyösen. – Még nincs…

* * * * *

Hasonló méretű és elrendezésű lakás volt, mint fentebb Frickéké, csak az elhelyezkedéséből adódóan annak épp a tükörképe. Ezt az óvárosi házat itt, a Leitner Straßén viszonylag jómódú polgárok lakták, mert még a háborús viszonyok ellenére is tisztának és jól bútorozottnak tűnt. A nappali szoba jobb oldalán embermagas, üvegezett vitrin állt, tekintélyes méretű, bőrbevonatú könyvekkel – évszázados kódexekkel –, melyek gerincén arany- és ezüstszínű, gót betűs feliratok díszelegtek. Középtájt hatalmas, széles fotelek és két masszív kanapé, amelyek egy viszonylag vézna, franciásan görbe lábú, fekete márványlapú dohányzóasztalt fogtak közre. Távolabb, a súlyos, vörös brokáttal sötétített, nagy ablak alatt egy kopottas, antik Bösendorfer zongora állt, felhajtott billentyűfedéllel. Annak bal oldalán egy kétajtós ruhásszekrény simult a falnak, mellette pedig egy kicsi komód, amelyen egy asztali lámpa meg egy dobozszerű holmi hevert. A szobában nem égtek a csillárban lévő égők, csupán a kis asztali lámpa adott némi fényt. Annak megvilágításában Kurt felismerte a mellette lévő holmit: egy hordozható gramofon volt, használatra készen, felnyitott fedéllel, rajta egy kerek, fekete koronggal. Kurt gyanakodva pislogott a csillár felé. – Nincs villany?! – Azért, mert… – Lili Schultz komiszan felkuncogott, és bizalmasan megragadta a hadnagy fájós jobb karját. – Meglepetééés!

A nagy szekrény ajtaja kivágódott, és egy masszív zömök alak szökkent ki belőle. Ő is azt harsogta selypegő hangján: – Megjepeté… – És ő nem csak vihogott, de pár apró sikkantást is kiadott. – Jaj, máj megint ejőjöttem, ugye? Kurt a szekrényajtók kivágódásakor reflexből megpróbálta eltaszítani magától Lilit, hogy kiszabadítsa a jobb karját, és hozzáférhessen a pisztolyához, azonban a lány meglepő erővel csimpaszkodott belé, és csengő hangon nevetett. A férfi egyáltalán nem értette, mi történik, de azt felfogta, hogy nem a Gestapo nyomult elő, és senki nem akarja letartóztatni őt, rajta kívül csupán a kacagó lányok vannak a helyiségben. Lili végre elengedte a karját, de nem a villanykapcsolóhoz lépett, hanem a szoba közepén lévő dohányzóasztalhoz, félrehajtotta egy ott nyugvó kartondoboz tetejét, aztán valami kattant, vékonyka láng lobbant, de nyomban ki is aludt. A lány ügyetlenül próbálkozott még, de nem lehetett túl járatos az öngyújtó használatában, mert csak erőtlen szikrákat sikerült csiholnia. – Segítene, hadnagy úr? – csivitelte incselkedőn. – Csak áll ott, és hagyja, hogy egy lány idétlenkedjen? Kurt felé nyújtotta az öngyújtóját, ám ő inkább saját Zippóját húzta elő, és kattintotta fel. A láng fényénél ismerte fel, mit akar tőle Lili. Az asztalkán, a dobozban egy kezdetleges, inkább szögletes, semmint kerek torta állt, alig nagyobb egy emberi tenyérnél, hiányos, lecsorgott cukormázzal és aszalt szilvadarabkákkal, kettő gyertyával a közepén. Az egyik kisujjnál is vékonyabb volt, a másik hüvelyknyi. Miközben a tiszt meggyújtotta a gyertyákat, Hemu is közelebb húzódott, és úgy mutogatta nagy boldogan a dagibb faggyút az ujjával, hogy csaknem belenyúlt annak lángjába. – Ez a… itten ez Hemu… a vékony meg Jiji… Hemu meg Jiji… egymás húgjai… bizony. Lili odalépett a húgához, átölelte a zömök vállat, magához húzta, és cuppanós puszit nyomott az arccsontjára. – Boldog szülinapot nekünk, Hemu!

A down szindrómás lány esetlenül visszapuszilt, és vihogott. – Bojdog szüjinapot nekünk… Hemu! – Nevetett azon, hogy elrontotta a nevet, és sietve helyesbített: – Nekünk… Jiji! Kurt csak most ismerte fel, hogy a szárított gyümölcsdarabkák két számot formáznak: egy egyest meg egy nyolcast. – Hadnagy úr! – incselkedett Lili Schultz, és odatartotta az arcát. – Ad nekünk egy picike puszit és gratulál a tizennyolcadik szülinapunk alkalmából? Mivel a férfi teljesen ledermedt, ő cuppantott röpke csókot annak ajkára, és mire Kurt felfoghatta volna, mi következik, Hemu is belekapaszkodott a nyakába, és bár a kisebbik lánynak pipiskednie kellett, hogy elérje a száját, összenyálazta kemény alsóajkát. – Bojdog szüjinapot… tizennyojcas jeszünk… – Tyű! – dörmögte Kurt mogorván, miután lerázta magáról a két lány. – Ebből… baj lesz. Nagy baj. – Gyere, Hemu! – biztatta Lili a húgát. – Most szépen elfújjuk a gyertyát. Én az enyémet, te a tiédet… – Igen, igen, Hemu lefújja enyémet… eztet itten… aúúú, meleg! Kurt most kezdte már érteni, hogy őt megviccelték, lecsalták ide. Hogy ha már az anyjuk nem tölti velük az éjszakát, legyen legalább valaki, akivel ünnepelhetnek. – Boldog születésnapot! – morogta olyan képpel, mint aki éretlen vackorba harapott. – Hemu, Lili… És ekkor, mintha csak a név kimondása lett volna a jelszó, a süket jobb fülében felcsendült a szokásos dallam: a Lili Marlen. Ajjaj! Ez nem jelent jót! – Táncol velünk, hadnagy úr? Felkérhetjük?... Na, ne kéresse magát! Jöjjön! Már bekészítettem a zenét a gramofonba… Tud keringőzni? Mert most a Kék Duna

keringő fog szólni Dietmar Tiesche és szalonzenekara előadásában… – Tyűűű! – ismételte a férfi még vészjóslóbban, és a szeme tágra nyílt. Baj lesz! Nagy baj… – Esszük tojtát? – érdeklődött Hemu, miközben kiszedte mindkét eloltott gyertyát, és a ruhája bő zsebébe süllyesztette azokat. – Finom tojta… nem zsejés? – Ez cukormázas, és gyümölcsízű – bólogatott Lili. – Cukojmázas – tolmácsolta a húga a szobormereven álló férfinak. – Cukojmázas… Hemu eszik tojtát… Wajtej is eszik tojtát? – Szereti az édességet, hadnagy úr? – kuncogott Lili, aztán nagy pimaszul hozzáfűzte: – Mert akkor kaphat még egy édes csókot… – Nevetett, talán saját bátorságán, és miközben kivágott egy közepes szeletet a tortából, egy kistányéron a tiszt felé nyújtotta. Villát nem adott hozzá, de nem is volt rá szükség, hiszen két falat lehetett az egész. Bár Kurtnak korgott a gyomra az éhségtől, elutasítóan ingatta a fejét. Nem tudta kinézni, miféle az a cukormáz, de ha arra gondolt, hogy talán zöld zselé is lehet az összetevői között, egy falatot sem bírt volna lenyelni. – De a bort biztosan szereti! – kuncogott Lili, majd miután a tortaszeletet odanyomta a türelmetlenül toporgó húga kezébe, lehajolt, és a padlóról, az egyik fotel takarásából egy megbontott borosüveget emelt elő. Annak tartalmából már csaknem a fele hiányzott, és ez adhatott némi magyarázatot arra, mitől vált Lili ennyire ledérré. És fesztelenné. A lány ugyanis a poharakat mellőzve a szájához emelte az üveget, és kortyolt belőle, csak aztán nyújtotta tovább a tisztnek. – Egészségére, hadnagy úr! Ne spóroljon vele, van még egy üveggel! – Hemu is kéj bojt… A fogyatékos lány is az üveg után nyúlt volna, a nővére azonban játékosan ráripakodott. – Szó sem lehet róla! Te csak edd a tortát! Megeheted az én részemet is! Mind a tiéd!

– De Hemu kéj bojt… még sosenem iv’tt bojt… – Jól van, mivel ma te is felnőtt lettél, töltök neked is egy kortyot, hogy megkóstolhasd… de előbb a hadnagy úr hadd igyon! Kurt megízlelte a bort; valami savanykás lőre volt, címke nélküli üvegben, de ez most nem számított. Az ital kellemesen betöltötte a gyomrát, és szinte nyomban el is bódította kissé. Nem nagyon, csak épp annyira, amennyire kellett. Közben Lili elindította a gramofont, és felcsendültek a Kék Duna keringő első taktusai. Aztán a karcsú lány visszatért, és a kezét nyújtotta az üvegért, de nem azért, hogy igyon, hanem hogy letegye azt az asztalra, majd táncra invitálja a hadnagyot. – Keringőzne velem, jó uram, ha szépen megkérem? – Hát… attól tartok… ez nem túl jó ötlet. – Jöjjön már, ne kéresse magát!

* * * * *

Hemu az egyik kanapén terpeszkedett, őket nézte vigyorgósan, vagy épp oly mohósággal tömte magába a tortát, mintha fulladásos öngyilkosságot akarna elkövetni. Kurt és Lili oldalra húzták a foteleket meg a dohányzóasztalt, hogy legyen elég hely, és összesimulva keringőztek a gramofonból áradó zenére. Továbbra is csak a kis asztali lámpa adott hangulatvilágítást, és mivel időről időre mindketten kortyolgattak a borból – sőt, már a második üvegnek is a felénél jártak –, Kurt egyre inkább elzsongult. A tegnapi Radebergertől eltekintve idejét sem tudta, mikor fogyasztott utoljára alkoholt, és még az a kis üveg sör is csaknem elkábította. Most pedig szemét behunyva táncolt, egy eleven, karcsú nőt tartott a karjában, érezte annak csípőmozgását, a dereka formáját, lapos hasát és puha keblét. Közvetlen közelről érzékelte a kibontott, szőke haj illatát. – Ez milyen parfüm? – suttogta, miközben orrát betöltötte a csábító illat.

– Francia – kuncogott a lány. – Még a háború előttről… Eddig tartogattam, de most elhasználtam az utolsó cseppeket is az üvegből… de hát csak egyszer lesz tizennyolc az ember lánya, nem igaz, hadnagy úr? – Én azt nem tudhatom. Nem vagyok lány. – Én jány vagyok – bólogatott Hemu buzgón. – Okos kisjány… – Most már felnőtt nő! – helyesbített Lili tudálékos hangsúlyozással, miközben levette a lejárt hanglemezt a gramofontól, és a többi között keresgélt. – Betöltötted a tizennyolcat. Most már felnőtt nő vagy… – Hihi, fejnőtt nő jettem… – Akarsz táncolni a hadnagy úrral? – Ühüm… ühümm… akajszok… – A „hadnagy úr” viszont nem akar – morogta Kurt elutasítóan. – Elég volt mára a… héééé! Ez utóbbit azért tette hozzá, mert a tömzsi nőszemély lerohanta, rávetette magát, a nyakába csimpaszkodott, kócos fejét a bal vállhajlatába nyomta, és halkan dünnyögve ringatózni kezdett. Kurt akaratlanul is visszaölelte az idomtalan teremtést, és megadta magát a sorsának. Egy modernebb zene szólt, amit ő nem ismert, de ami túl lassú volt ahhoz, hogy keringőzni lehessen rá. Talán így volt jó; a zömök lány valószínűleg úgysem lett volna túl jó tánartner, viszont ezt a lassú oda-vissza lépkedést még ő is követni tudta – noha kissé nehézkesen. – Nézze, milyen boldog! – kacagott Lili. – Sosem táncolt még így… férfival… Ó, hogy csillog a szemecskéje! Annyira kedves teremtés! Annyira szeretem! Imádlak, Hemu! Kurt nem szólt semmit, igyekezett függetleníteni magát a faramuci helyzettől. Míg Lili kisétált a nappaliból, hogy felfrissítse magát, a férfi ide-oda imbolygott a polipként rátapadó lánnyal, és közben sikerült ismét magához kaparintania a borosüveget.

Táncoltak, együtt ringatóztak… békesség és nyugalom töltötte el. A jobb füléből eltűnt a Lili Marlen, elnyomta a gramofonzene. Meg a bor zsongító hatása. Aztán hirtelen halk pukkanás hallatszott; a zene megszakadt, a lámpafény kialudt. A szoba sötétbe borult. – Jaj! – kommentálta Hemu. – Sötét jett… máj megint! Kurt próbálta eltolni őt magától, de a lány úgy rátapadt, mintha soha nem akarná elengedni. – Eressz már el! Legalább az öngyújtót hagyd elővenni… Hé, mi a fenét művelsz?! A fogyatékos lány ott cuppogott az arcán, az ajkát kereste. Egyik kezével a nyakába kapaszkodott, a másikkal a férfi fenekét markolászta; eléggé illetlen módon. – Hemu szejeti hagynagy ujat… Tessen megfogni a cicim, simogatni és mondani, milyen fejnőtt vagyok… – Hagyjál már! Eressz, te ütődött! Épp amikor sikerült kiszabadulni a fogásból, fénycsóva vetődött a padlóra; Lili tért vissza egy bekapcsolt zseblámpával a kezében. Rávilágított a húgára, aztán a hadnagy mogorva arcára is. – Semmi baj, semmi baj! – kacagott. – Nincs áram az egész házban! – Elsötétítés? – Az sem kizárt, de nem hinném… az utcán világít pár lámpa. – Lili a sötétítő függöny mögül leskelődött. – Meg a szemközti házakból is szivárog fény… Kurt biccentett. – Talán jobb is. A táncnak vége, nem sérült meg senki, nem történt visszacsinálhatatlan baj. Mivel kiderült, hogy csak átvertek, jobb lesz, ha hazatérek, és…

– Ó, nem feltétlenül! – szólt közbe Lili, és a zseblámpájával rávilágított a másik kezében tartott szögletes formájú üvegre, amely csaknem félig volt valami színtelen folyadékkal. – Anyu eldugott almapálinkája… Obstler! – Csalogatóan megbillegtette az üveget. – Na, folytatjuk az ünneplést és a táncot, hadnagy úr? Megtisztel a kitüntető társaságával egy… mármint két… felnőtt hölgyet? Lefektette a zseblámpát az asztalra, hogy annak fénye a plafonra vetült, és a csiszolt üveglapokból álló kristálycsillár varázslatosan szórta tovább a fényt. Lili kihúzta a dugót az üvegből, az arca elé tartotta annak nyakát, megszagolta, és látványosan megborzongott. Aztán csak nevetett, és óvatosan belekortyolt a pálinkába. – Ssssh! Erőssss… szinte lángra lobbant! Hadnagy úr? Kurt elvette, meghúzta az üveget, és érezte, ahogy a folyadék végigmarja a torkát, a nyelőcsövét. Krákogott, köhögött, de élvezte, ahogy a bensője is szinte lángol. Kortyolt még egyet, és a könnyeivel küzdött. Hemu is az üvegért nyúlt, de a nővére nem engedte. – Nem, nem, drágám, ez túl erős neked… A bort, ami az üveg alján maradt, azt még megihatod. Ó, az sokkal finomabb, hidd el, és nem fog fájdalmat okozni, mint ez a… A fogyatékos lány azonban nem hallgatott rá, csak azért is belekortyolt a pálinkába, hogy aztán csak prüszköljön, krákogjon és könnyezve panaszkodjon. Bár csak zagyvált, egyetlen értelmes szót sem lehetett kihallani. – Na, látod, te butus? – dorgálta Lili. – Én megmondtam. Figyelmeztettelek. Ez neked nagyon erős. Még nekünk is egy picit… – A férfira kacsintott, és ismét ivott. Aztán visszaadta az üveget Kurtnak, és mondani akart még valamit, de már ő sem tudott értelmesen beszélni. Ezért inkább csak vihogott. Miután a tiszt újra megmelegítette a gigáját a pálinkával, a lány visszanyerte a hangját. – Táncolni szeretnék még, hadnagy úr! Annyira vártam már ezt a szülinapot… hogy betöltsem a felnőttkort. Kérem, ne hagyjon cserben! – De… zene nélkül? – Ó, megoldjuk. Hemu zongorázik nekünk valami szépet. Igaz, drágám? Játszol nekünk, hogy én meg a hadnagy úr táncolhassunk?

– Hemu szejet táncojni… – Te már az előbb táncoltál. – Még akajok, többet… – Tudod, mit? – biztatta Lili. – Most én jövök. Aztán cserélünk, és akkor majd ismét te táncolsz a hadnagy úrral… jó? Megígérem, drágám. Visszakapod a hadnagy urat… csak most játsszál nekünk valami szépet! A fogyatékos lány tétovázott még egy kicsit, de végül beadta a derekát. Odament a zongorához, leült elé. Lenyomott egy billentyűt, aztán egy másikat, majd pedig rá is tenyerelt, és végighúzta a kezét a klaviatúrán. – Hemu zongojázott… Most már Hemu táncoj? – Jézusmária! – hördült fel Kurt, és már ennek lehetőségébe is beleborzongott. Lilivel immár szívesen táncolt volna; átfogva karcsú derekát, érzékelve nagy, puha keblét, forró és szapora lihegését a nyakán… és a haja mámorító illatát. Ám egy ilyen fülsértő klimpírozás nem sok romantikával biztatott. – Jóságos egek! Lili Schultz azonban ránevetett. – Csak viccel! – biztosította. – Tud ő szépen is játszani. Sőt, igazán gyönyörűen… – Ez az idióta?! – motyogta Kurt. – Az kizárt! – Látod, Hemu… a hadnagy úr nem hiszi el, hogy tudsz jól zongorázni. Mutasd meg neki, hogy igenis tudsz! – Igenis tudok… jemeküj… És valóban. A zömök teremtés a klaviatúra fölé hajolt, tömpe ujjai járni kezdtek a billentyűkön, és a zongora valósággal életre kelt. Kurt nem ismerte a felcsendülő melódiát, de így is átérezte lüktető dallamát, és rádöbbent, hogy az idiótának titulált lány csodaszép dallamokat képes előcsalni a hangszerből. Lili Schultz átkarolta a férfit, és mivel az még továbbra is tétovázott, átvette a

vezető szerepet. – Kövessen, hadnagy úr! – Ne nevezzen így! – sziszegte a tiszt. – Ne „hadnagyurazzon” már! Lassan, összesimulva táncoltak. A lánynak lábujjhegyre kellett állnia, hogy a fülébe suttoghasson: – De akkor hogy szólítsam? – Walter. Vagy csak… Walt. – Waltnak? Nahát! Annak dacára, hogy mindketten tudjuk… ön hazudik és nem ez az igazi neve? – Miii?! – Kurt megdermedt, de a lány oldalra lépett, kifordult, és mozgatta magával tovább. – Mi van?! Lili szomorkásan nézett fel rá; a szeme csillogott, de a vonásaira kiülő érzelmeket nem igazán lehetett látni a zseblámpa plafonra vetülő fénykörében. – Tudom, hogy maga nem Walter Frick. Maga valaki más, akit nem ismerek, aki nem ismer engem… aki felvette Walter személyiségét, az ő papírjait használja, az ő egyenruháját viseli, és megpróbálja eljátszani, hogy ő tért haza… Ne, kérem, ne tagadja! Az első pillanat óta tudom, amint megláttam. – Mit akar ezzel? – motyogta Kurt, és fogalma sem volt arról, miként viselkedjen. – Hogy mit akarok? Semmi mást, csak tiszta vizet önteni a pohárba – kuncogott Lili. – Ne tartson tőlem! Bárki is ön, akármi történt is, nem kívánok ártalmára lenni, esküszöm. – Nem kíván ártani… de valamit mégiscsak akar, nem igaz. Mit? – Hogy mit is? – kuncogott a lány, pördülés közben magához ragadta a pálinkásüveget, és egy korttyal újabb erőt merített belőle. Nem kínálta oda tánartnerének, de Kurt elvette, ő is ivott. A lány időközben visszanyerte a hangját. – Tudja… én nem akarok semmi mást, csak azt, ami épp most történik.

Jól mulatni a tizennyolcadik születésnapomon, legalább egyetlen éjszakára megfeledkezni arról, hogy háború van, és érezni végre egy kis önfeledt boldogságot. – „Önfeledt boldogságot”? – visszhangozta Kurt. – Hát, az… azt nem könnyű ám. – Nekem most mégis könnyű… mert egy fess férfi tart a karjában, alkoholt ittam, ami jókedvre derít… és táncolok, táncolhatok… nem kell semmi borzalomra gondolnom. Még úgy sem, hogy alig egy napja ismerem önt, és fogalmam sincs arról, kicsoda ön… hadnagy úr. Pár másodpercig szótlanul táncoltak, aztán a tiszt mélyet sóhajtott. – Tudni akarja, ki vagyok? – Csak ha ön hajlandó elárulni. Ám ha titkolni szándékozik, én azt is elfogadom. Jobb szerettem volna, ha az én gyerekkori bálványom, Walt tér haza… és megmutathatom neki, hogy én időközben gyerekből felnőtt nő lettem… és elcsábíthatom, az ujjam köré csavarhatom… szerelemre bírhatom… de oly sok minden történt már másként, mint amire vágytam, és jó lett ez így is. Tényleg felnőtt lettem, megtanultam elfogadni bármit… és abból csakis azt meglátni, ami kedvemre való, ami hasznomra válik. – Szomorkásan kacarászott. – Butuska kislánynak tart, igaz? Cserfes csitrinek, aki azt sem tudja, mit beszél?... De én igenis tudom. Megtanultam elfogadni, hogy értékeljek bármi jót, amit az élet kínál. Az ikerhúgom másnak született. Sokan vélekedtek úgy, hogy nem érdemes az életre, nem lehet része a „dicső árja fajnak”, csak visszahúz bennünket, a létével nem hajt semmi hasznot a német népnek, tehát el kell pusztítani… – Kivárt, talán arra számítva, hogy a férfi ráerősít erre, avagy tagadó mondatokat motyog; Kurt azonban szótlan maradt, úgy mozgott a lány karjában, akár egy életre kelést fontolgató, már-már öntudatra ébredő fabábu. Lili folytatta: – Hagynom kellett volna, hogy elpusztítsák őt? Hát hallgassa csak, milyen gyönyörűen játszik? Jobb zongorista , mint én… – Igen, igen – kiabálta a zömök lány –, Hemu jój zongorájik… gyönyöjűen… és egyje okosabb… – Imádom őt, bármilyen is – folytatta Lili. – A legkedvesebb, legszeretetreméltóbb teremtés a világon. Bármit megadnék, hogy megvédelmezzem őt.

– Bármit? – Kurt a fejét rázta. – Nekem nem kell adnia semmit, én nem kedvelem a hozzá hasonlókat, de már-már hajlamos vagyok elfogadni, hogy nekik is ugyanúgy joguk van az élethez, ahogy sok másnak. – És ön, hadnagy úr? Segítene esetleg egy szülinapos lányon? – Öhm… hogy érti? – Mind tudjuk, hogy nem leszünk képesek megállítani a szovjeteket az Oderánál… Hamarosan átkelnek, napokon belül elérhetik Drezdát… – Azért az még jócskán… és addig akár el is menekülhetnek… Berlinbe… vagy Svájcba… – Én nem akarok menekülni! – A lány keményen megmarkolta a férfi két karját. – Itt akarom bevárni, bármi történik is! Csak… csak azt nem bírnám elviselni, hogy egy primitív, büdös, orosz muzsikból lett katona vegye el az ártatlanságomat… erőszakkal, akaratom ellenére… – Mi? Miiii?! – motyogta Kurt. – Maga tényleg azt mondja, amire gondolok? Lili ismét kortyolt a pálinkából, és kacéran, ám kissé reszketősen kacagott. – Mert… mire gondol, hadnagy úr? Mondja csak ki, aztán én majd pironkodva rábiccentek, ha eltalálja, mit szeretnék öntől. – Ne aggódjon, Fräulein, pontosan értem. Német úriember vagyok, nemesi felmenőkkel… tudom a kötelességemet egy efféle helyzetben… – Óóó… ezt örömmel hallom! – Nem fogom hagyni, hogy a primitív ruszkik az erényeire törjenek! Tarkón lövöm önt… mielőtt a keleti barbárok betörnének a városba! Csak térdeljen le, hunyja be a szemét, és vége lesz egy pillanat alatt…

* * * * *

Lili Schultz először megnyikkant, aztán rádöbbent, hogy a férfi komolyan beszél, és ő is hirtelen elkomorodott. – Ön félreért, hadnagy úr! – motyogta. – Én másképpen gondolnám a felnőtté válásom megünneplését… Még ha ön nem is Walt… de emlékeztet rá, felkavarja az érzelmeimet… fess férfi, akinek sokkal inkább adnám oda magam, mint… az ellenséges erőszakolóknak… – Ó! – Kurt csak most döbbent rá. Ennél többet nem tudott mondani, csak azután, hogy a zongorista lány is belekotyogott: – Én, Hemu is… sokkaj inkább adnám… – Óóó! Lili közel hajolt hozzá, odanyomta ajkát a férfi szájához, és édes csókot váltottak. Kurt nem ellenkezett, noha eközben saját kavargó érzelmeit elemezte. Az emlékeiben kutatott. Történt már vele ehhez fogható? Talán. Még kölyökként, mielőtt belépett a Hitlerjugendbe… de azóta?! Ilyen talán nem, de a sok szörnyűség és rettenet mellett felbukkantak a lelkében örvénylő, sötét Maelströmből a felkavaró, könnyfakasztó érzelmek emlékei is. Kalina, Vinnicjából… meg Kveta, Irina és Jasna a környező falvakból… de ők inkább csak… másféle örömöket okoztak. Mégis, megtört benne valami. Mintha elkezdett volna leomlani, felolvadni az a rideg jégfal, amely még az orosz sztyeppén fagyott a lelke köré. – A valódi nevem – motyogta Lili fülébe, miután ajkaik szétváltak – Kurt von Reiziger… – Kurt! Ó! Férfias, határozott név! – A családfámat vissza tudom vezetni… egészen a teuton lovagokig. A családi legenda szerint egyik ősöm, Ottokar harcolt a Szentföldön, Akko bevételénél… de amúgy az első hivatalos feljegyzéseink a tizenhetedik századból erednek, Poroszországból… – Elhallgatott, sóhajtott, lesütötte a szemét. – A fene se tudja már, miért nem vagyok büszke a felmenőimre… Fejlövés… – Nem ön tehet arról, ami önnel történt, Kurt! – suttogta a lány, ismét

hozzásimult, és a férfi vállát simogatta, markolászta. – Elsodorta a történelem áradata… ahogy oly sokakat is. Ön is, mint mindenki, hitt a felemelő szózatoknak, melyeket ránk zúdítottak… – Ne beszéljünk erről! – morogta a férfi dacosan. – Néha meginogtam… de én, sokakkal ellentétben még most is hiszek a német nép felsőbbrendűségében… mely újra fel fog emelkedni még akkor is, ha esetleg most… ismét legyőzette… tetünk! A lány a kezébe nyomta az obstleres üveget, amelynek már csupán egy ujjnyi folyadék lötyögött az alján. – Hajtsa fel, Kurt! Igya meg mind! Temesse bele a kétségeit! A férfi engedelmeskedett. Aztán, miután a torkát karmoló lángolást követően sikerült visszanyernie a hangját, és bár úgy érezte, lenne a témával kapcsolatban még mit mondania, de nem beszélt, inkább csak krákogott. Akkor szólalt meg ismét, amikor a félkegyelmű zongorista egy ismerős dallamot kezdett játszani, a Lili Marlent. – Ez a dal… – motyogta, és talán az elfogyasztott tömény hatására, vagy nem csak azért, egészen elérzékenyült. – Micsoda emlékek társulnak hozzá! – Én is nagyon szeretem – vallotta be Lili –, de mostanság már… rég nem játszottam. Hisz’ tudja, egy ideje tiltólistán van… – A háború kezdetén még nem volt. Mindenki szerette. Emlékszem… 1941 májusában, amikor Tobruknál farkasszemet néztünk a britek nyolcadik hadseregével, ahogy minden este, tíz órakor felhangzott a rádióban, Lale Andersen előadásában, a légierő zenekarának kíséretében… a tommyk átkiabáltak a túloldalról: „Német bajtársak, hangosítsátok fel! Mi is hallani szeretnénk.”… Megtettük. Aztán újra. Meg újra. Ők is szerették ezt a dalt… Aztán az egyikünk, a közvetlen felettesem, Oberfeldweber Keller, aki jól beszélt angolul, addig válaszolgatott nekik, míg végül az egyik éjszaka páran előreosontunk a táborból, és félúton találkoztunk a tommykkal… Furcsa volt ez, de Keller mesélte, hogy az előző háborúban is volt ilyen, hogy a szembenálló katonák néha-néha előbújtak a lövészárkokból, és barátkoztak… Szóval, mi is… és vicces volt, mert a tommyk közül kettőt is tényleg Tommynak hívtak, közülünk pedig kettőt is Fritznek… és bár eleinte gyanakvó volt a hangulat, ezen jól elviccelődtünk… és tényleg barátkozni kezdtünk. Mi vittünk magunkkal egy

üveg Schnappsot, ők pedig whiskyt… megosztottuk, megittuk. Megtanítottuk nekik a Lili Marlent németül, Keller lefordította nekik angolra, hogy miről szól a dal… együtt énekeltük, megittuk a Schnappsot meg a whiskyt, aztán még konyak is került, meg füstölt hal, meg minyon, meg aszalt datolya…. konyakban áztatva… és furcsamód, jó barátságba kerültünk… az ellenséggel. Ám akkor nem ellenségekként gondoltunk rájuk, hanem kedves cimborákként, akikkel jó volt mulatni, jó volt együtt piálni és danászni… Én addig a pontig fanatikus hívő voltam, ám ekkor elkezdtem kétségbe vonni, hogy van-e értelme ennek a háborúnak… egy idegen kontinensen, idegen emberek vérét ontani. Kurt elhallgatott, hosszan meredt maga elé. – És? – kérdezte egy idő után Lili. – Mi történt? Mert valami történt… valaminek biztosan történnie kellett! – Minden elromlott! – motyogta Kurt elzsongulva a megivott Obstlertől. – Az a jó hangulat, a barátkozás az ellenséggel… elromlott… – Hogyan? – Pár bajtársunk… utánunk osont… és épp, amikor együtt énekeltük a Lili Marlent a tommykkal, tüzet nyitottak rájuk… meg ránk is… mert úgy vélték, hazaárulók vagyunk. Nekem szétlőtték a térdem, sosem épültem fel. Azt az angol srácot, akivel barátkoztam… és aki pont olyan volt, mint én… és akivel még címet is cseréltünk és megegyeztünk, hogy majd levelezünk, ha véget ér az őrület… Tom Wheelert Manchesterből… orvul fejbe lőtték… azonnal meghalt. Az ajándékát, egy Zippo öngyújtót és a manchesteri címét, egy fényképet a családjáról… feleség és három gyerek… három kislány… még a mai napig is őrzöm… mert bár hadban álltunk az angolokkal, Tommy Wheeler nekem ekkor már nem volt az ellenségem, és én sem neki… Ha más körülmények között találkozunk, életem legjobb barátja lett volna… de így, így… ott halt meg a karjaim között… és rám mosolygott Tommy Wheeler… miközben a vére beterített engem… és a szeme fennakadt… és én kis híján beleőrültem… mert hogyan lehetne elfogadni azt, amikor az ellenség lesz a barátod, és a bajtársaid a saját ellenségeid? Ezt azóta sem vagyok képes felfogni… hullámzanak a lelkemben az érzések, és egyáltalán nem tudom, mi a helyes és mi nem… Követni a parancsot, rettenetes dolgokat megtenni… vagy a sajátjaim ellen fordulni?

– Ó, szegénykém! – motyogta Lili szánakozón. – Ez borzasztó! – Az. Elmondhatatlanul. – És… és a fejlövés? Azt is ott kapta Tobruknál? – A fejlövés? – dörmögte Kurt, és ismét lesütötte a szemét. – Az csak később történt… – Ukrajnában! – racsította Hemu egészen érthetően, a szokásos selypegés nélkül. – Vinnicjában! – A láb- és karsérülésem után – folytatta Kurt tétovázva – ki akartak szuperálni, mint alkalmatlant, és simán leszereltek volna… de tekintettel a családi hátteremre befogadták a kérelmemet, miszerint harcolni akarok Németországért, a Führerért. A Német Afrika-hadtesttől átvezényeltek a keleti frontra… – Ó, jaj! Ön ott volt Sztálingrád ostrománál? – Nem egészen – mormolta Kurt mogorván. – Az én új feladataim… tudja, az én új beosztásom… eléggé különleges volt… Nem is tudom, hogyan magyarázhatnám… – Einsatzgruppe! – rikkantotta Hemu. – Kíméletlen gyilkosok! A Wehrmacht után jártak, és a meghódított területeken zsidókat, cigányokat, öregeket, gyerekeket és fogyatékosokat öltek halomra! – Ez így… – Kurt hadnagy úr egy ilyen kivégzőosztag parancsnoka volt! Ő döntött életről és halálról… de inkább a halálról. Kurt lehunyta a szemét, a félsötétben továbbra is magához szorította bögyös tánartnerét; immár mintegy védőpajzsként. Ahogy a zongorista lány irányába nézett, az az érzése támadt, hogy az feléje fordul – háttal a klaviatúrának játssza a dalt, és közben az arca megváltozott, a mongol idióta jellegzetességek helyett egy érettebb, karakteresebb női arc látszott. Egy ismerős arc. De honnan ismerős?

– Már sajnálom – motyogta Kurt merengve –, de igen, igen… sokakat megöltem. Parancsra… vagy akikről én magam döntöttem úgy, hogy nem élhetnek tovább… – Olyan fiatal lányokat is meggyilkolt, mint mi vagyunk – sziszegte a zongorista lány. – Kalinát, Irinát, Kvetát… és… – Jasnát – fejezte be Kurt. A fejét rázta. – Már sajnálom, sajnálom… fejlövés! – Ez hazugság! Őket még a fejlövése előtt ölte meg! – Igen, igen… – sustorogta a férfi –, de csak mert… nem tehettem mást… – Parancsra tette? – Igen! – harsogta Kurt. Aztán csak suttogta: – Belső parancsra! Mert… mert meg kellett tennem! Egyszerűen csak… nem ellenkezhettem, mert… mert itt suttogott a parancs a fejemben. – Aztán rádöbbent, hogy ez bűn, és végezni akart magával! – Nos, én… én… igen. – Megpróbálta főbe lőni magát, de képtelen volt rendesen végrehajtani! – De… legalább megpróbáltam. Csak elmozdult a Luger, amikor megrántottam a ravaszt! – Óóó, véletlenül! Na persze! Kurt von Reiziger, a dicső teuton lovagok leszármazottja még ahhoz is gyenge volt, hogy főbe lője magát! – Elmozdult a fegyver… – És igen, igen, ez történt! – nevetett a félkegyelmű Hemu, miközben mechanikus mozdulatokkal újra kezdte a Lili Marlent a zongorán. – Elmozdult a fegyver! – Én… én tényleg meg akartam halni! – Csak még ez sem sikerült! Viszont a fejsérülés miatt kórházba került… visszaszállították Németországba… épp ide, Drezdába!

– Miért épp Drezdába? – kérdezett közbe Lili, aki az utóbbi percekben elég hallgatagnak bizonyult. Kurt nem tudott felelni, csak hevesen szuszogott. – Mert – préselte ki aztán magából – idevezérelt… egy megérzés… hogy nekem itt… dolgom van itt… – Dolga? – nevetett Hemu, miközben továbbra is a Lili Marlent zongorázta. – Vagy inkább csak meglátta a lehetőséget, hogy egy bizonyos sérült Wehrmacht hadnagy helyébe lépjen, és az ő papírjaival próbáljon dezertálni! – Ez… ez… így nem igaz! – Dehogynem! Mindkettejüket a drezdai kórházba hozták, egyazon kórterembe! Beszélgetett vele, sokat, kifaggatta, sok mindent megtudott a körülményeiről, aztán megszerezte a papírjait meg az egyenruháját, és úgy tett, mintha ő lenne. Idejött a szülei lakásába, hogy meglapuljon pár napig, aztán továbbszökjön Svájcba. – De mi van Walterrel? – kotyogta közbe Lili. – Nos, ő… elhunyt a kórházban – dörmögte Kurt. – Én fogtam a kezét, miközben eltávozott. – A kezét ám a francokat! – racsította Hemu, vagy bárki is ült immár helyette a zongoránál. – Nem a kezét fogta, hanem a torkát szorította. – Ez nem igaz! – Maga ölte meg, Kurt! Belefojtotta egy kád vízbe! És utána lelőtte Susana nővért, hogy megszerezhesse tőle Walter papírjait… – De ez… ez képtelenség! Te ezt nem tudhatod! Nem tudhatod! Te… te… – Kurt csak e pillanatban döbbent rá igazán, hogy valami nagyon nem stimmel. Az a nő ott nem Hemu; hiszen a dilinyós korában selypegve, alig érthetően beszélt, ám az elmúlt percekben kristálytisztán fogalmazta meg a vádjait. – Mi történik?! Ki a fene… vagy te?! – Én én vagyok, csak egyre okosabb! – felelte a lány szinte gúnyosan. – Te pedig

egy kegyetlen gyilkos vagy! – Engedj! – sziszegte Kurt, és szabadulni próbált tánartnere öleléséből, hogy elégtételt vehessen a Down-szindrómás lányon, ám Lili úgy tapadt rá, akár egy polip, nem engedte szabadulni. – Maradj! – súgta a lány. – Tégy félre minden mást! Azt tedd meg, amire egy szülinapos leány epekedve kér! – De, de ez… természetellenes! Lili szájon csókolta. Hosszasan, szenvedélyesen. Kurt felindult állapotban volt ugyan, első impulzusból el akarta lökni magától, de letaglózta ez a heves roham. A pálinka is elzsibbasztotta már eddigre. Ernyedten fogadta a váratlan nyelvcsatát, az agya szinte megolvadt. Tánartnere veszett vággyal csimpaszkodott belé, szája éhesen tapadt rá, éles fogaival az ajkát és a nyelvét harapdálta. – Na látja, hadnagy úr! – kacagott Lili csúfondárosan, és mintha csak megháborodott volna, oly hevesen püfölte a zongorát, hogy csaknem szétverte a billentyűket. – Édes a csók, bármely lány adja is, nem igaz?! Kurt valahogy letépte magáról a partnerét. Hogy lehet ez?! Mi történik?! Mert hiszen, ha Lili a zongoránál ül, akkor ő… …a gyagyás lánnyal csókolózott! És igen, a plafonra vetülő zseblámpa gyér fényében nem a karcsú testet látta a közvetlen közelében, hanem azt a zömök, túlsúlyos teremtményt, aki most ismét próbálta megragadni őt, és cuppogó szájával a nyakát kereste. A férfi elszörnyedve hördült fel, szitkokat akart kiáltani, durván kifakadni. Ám a nyelve nehezen forgott. Akadályozta valami… …egy másik nyelv?! – Scheiße! – préselte ki magából, és a hangok torzan jöttek ki a száján, valahogy úgy, hogy „szj-szje”. Az a másik húsdarab pedig önálló életre kelt a szájában, izgett-mozgott,

tekergett, megpróbált felkúszni az ínyvitorlájáig, a garatjáig. Kurt krákogott, próbálta volna visszafelé kényszeríteni azt az izét a fogai és a szájnyílása irányába, ám az megtapadt a szájpadlásán. A férfi fuldoklott, öklendezett, nem tudta lesodorni, sőt, épp a garat felé löködte. Bal keze mutatóujjával nyúlt be a szájüregébe, próbálta kikaparni azt a valamit, ami akár a gyagyás lány bennszakadt nyelve is lehetett. Az azonban inkább a garatja felé mozdult el, és már-már működésbe lépett a nyelési reflexe. Azonban ez az ingerlő érzés, vegyülve az éhgyomorra megivott bor és pálinka gyomorkavaró hatásával, átcsapott öklendezésbe, és ez most segített: mert ahelyett, hogy lenyelte volna azt a szivacsos förmedvényt, visszafelé tolta, és görcsös ujjával, sikerült addig kaparnia kifelé, míg végül eljuttatta az alsó fogsoráig. Kiköpte, és hallotta a cuppanást, ahogy az a valami a parkettának csapódott, és homályosan érzékelni is vélte annak kontúrjait, de tisztán még most sem látta. Ám ahogy meggörnyedve öklendezett, káprázó szeme látni vélte, ahogy az a sötét valami – talán egy megemésztetlen tortafalat – csigaszerű lassúsággal távolodni kezd a lábától a kisasztal irányába. Lili Schultz őrülten kacagott a zongoránál, és akárha démonok szállták volna meg, eszelősen kalimpálta a Lili Marlent, de olyan felgyorsult tempóban, ahogy Kurt még sohasem hallotta. A zömök Hemu ismét megrohamozta őt; ebben a meggörnyedt pózában ő még csak védekezni sem tudott, ahogy a fogyatékos lány belekapaszkodott a nyakába, és eszelősen vihogva próbált felkapaszkodni rá, vaskos combjával átkulcsolta a derekát, és oda-vissza löködte magát, akárha párzó mozdulatokat tenne, és közben nyálas csókokkal halmozta el, ahol csak érte. Még a száját is kereste, és vaskos ajkai közül dagadt, zöld zselékockát tuszkolt feléje. Hihetetlenül erős volt ez a lány! Kurt már az életéért küzdött, hogy meg ne fulladjon. Közben az őrület démoni kakofóniájaként keveredett a zongorán felgyorsított Lili Marlen a jobb fülében csengő szolidabb Lili Marlennel, Lili Schultz eszelős vihogásával és diadalmas rikoltásaival. Hogyan és mikor cserélt helyet a két lány? Hiszen ő nemrég még Lilivel táncolt… Hogyan tudott a fogyatékos hugica Lili helyére férkőzni és csókolózni úgy, hogy ő észre sem vette a cserét? És ki volt az a titokzatos személy, aki pörgős vádakat – igazságokat – zúdított rá?

Tulajdonképpen sejtette… csak nem értette. Kurt von Reiziger bevetette minden erejét és harci tapasztalatát; lefejtette magáról a lány dagi karjait, gyomron térdelte, és kissé kifordulva elrúgta őt magától. Hemu hanyatt zuhant, feje nagy koppanással a dohányzóasztalnak csapódott, felborította azt, a zseblámpa a padlóra hullott, fénye egyre gyérebb lett. Azonban a fogyatékos lánynak ez meg se kottyant, már tápászkodott is. Körötte apró árnyak köröztek, szaladgáltak és erőlködve csúszkáltak. Sötét zselék? Csigák? Kurt előkaparászta Lugerjét a pisztolytáskából. Időbe telt, mire kibiztosította és elsütötte. Addigra több feléje igyekvő „csigát” is eltaposott. Két golyót küldött Hemu fejébe; a lány kiloccsantott agyának darabkái a mögötte lévő szekrényre és plafonra fröccsentek. A vére is zöld volt, nem csak a szivacsosnak ható agyvelő, amelynek darabkái még a placcsanás után is mozogtak, apró póklábakat növesztettek. A lány zömök teste térdre rogyott, aztán arccal előre a parkettára zuhant. Ujjnyi, sötét kockák türemkedtek ki az orrán, száján, meglékelt koponyáján, és a padlón mocorogtak. Götterspeise! Zselé! – Neee! – harsogta Lili, és abbahagyta a zongorázást. Az ő orrából, akárha sűrű takony folyt volna, előkúszott egy újabb zöld zselé. – Neeee… – De – zihálta Kurt dacosan, odafordította a pisztolya csövét, és három golyót is kilőtt. Ám azok immár csak a hangszerben tettek kárt, akárha egy láthatatlan pajzs térítette volna el a lövedékeket; a karcsú lány pedig ellibbent onnan, beleveszett a homályba. Kurt eltaposott még két zselécsigát, aztán a menekülő lány után sántikált. – Miféle… szörnyetegek… vagytok ti?! – zihálta. – Miféle… szörnyetegek vagyunk mi mind?! Gépies léptekkel csoszogott a szökevény után. Abba az oldalsó szobába, amely a lányok anyjának hálószobája lehetett. Menet közben felkapta a padlóról a lehullott zseblámpát, kétszer is körbevillantotta; látta az utolsókat rúgó, végsőket reszkető Hemut, undorral szemlélte a dagi lány nyitott száján és orrán át

kitüremkedő zselédarabokat. Odalőtt kettőt is; a fogyatékos lány koponyája még jobban roncsolódott; agyvelődarabkák és koponyaszilánkok röppentek szerte. – Jó, jó – motyogta Kurt. – Itt a vége… aki nem bújt, már nem is fog… – Háborodottan nevetett. – Lilike! Neked már nincs kiút, szívem! Hahó… hova bújtál? Úgyis elkaplak, és aztán… felnőtté teszlek. Véget ér a tánc. Villogtatta a zseblámpa fényét maga előtt. Behatolt a hálószobába. Egy alakot pillantott meg a széles franciaágy alatt. – Óóóó! – lehelte gúnyosan. – Hát ide bújtál… Tett még egy lépést az ágy felé, aztán beleeresztett egy golyót. A test megrándult, talán még arrébb is csúszott valamelyest. Kurt az ágyhoz ment, letérdelt, és benyúlt, hogy előcibálja áldozatát. Aztán, ahogy sötét csigák kezdtek araszolni feléje a hulla irányából – talán a szájából jöttek elő, avagy egyéb testnyílásaiból –, Kurt meghátrált, szitkozódott, és eszement módon lődözni kezdett. A csigákat robbantgatta szét a lövedékeivel, ám ahogy azokból egyre több és több érkezett, ráébredt, hogy nem lesz elég tölténye. – Scheiße! – motyogta, és meghátrált. Több tucatnyi zselécsiga araszolt feléje, és a Lugerje egy ideje már üresen kattogott. Azok a puhányok lassúak voltak ugyan, sorra eltaposta őket, de a közeledésük nem maradt abba. Immár annyian jöttek, hogy széttaposni sem bírta őket; felfelé másztak a csizmáján, bármily szoros volt is az, becsusszantak betűrt nadrágszára alá. Kurt úgy küzdött, ahogy csak tudott. Taposott és szétpréselt csigákat, lesodorta a csizmaszáron felkúszók többségét, de egyre többen jöttek és jöttek, és immár érezte, hogy képtelen lesz lerázni őket. Nagyjából ekkor döbbent rá, hogy az ágy alól előrángatott test egy idősebb nőé – és van mögötte egy Gestapo-egyenruhás férfié is –, mindketten régóta halottak lehettek, és a golyó, amit beléjük lőtt, nekik már nem árthatott. A zselécsigák pedig csak jöttek, jöttek, jöttek, végeérhetetlenül… Az egész hálószoba fakón kavargott körülötte. Meghátrált, vissza, az ajtó felé.

Míg ő a lassú ám de megszámlálhatatlanul sok zselécsigát taposta, karcsú, sötét alakot észlelt a szeme sarkából, ahogy az megkerülte őt, és higanyos mozgással suhant az ajtó felé. Lőni már nem tudott, csak a zseblámpát villantotta arra, és látta, hogy Lili Schultz az. De mily rettenetesen nézett ki immár az a szép lány! Arcát, fejét és nyakát izgőmozgó, zöldes mázga borította, olyan volt, akár az iszonyat eltorzult maszkja. Sűrű, tengeri hínárként lecsüngő, összetapadt haja libegni és kavarogni látszott a feje körül, ahogy jókora tetvekként hemzsegtek benne a zselédarabok. Kurt a nyomába lendült, noha sérült térde még merevebbek érződött, mint bármikor ezelőtt. Három bicegős lépés után csaknem összecsuklott. Mögötte pedig súlyos testek alatt nyikordult a régi parketta, recsegés és cuppogás hallatszott. Visszapillantott. A két tetem – az idős nő és a gestapós tiszt – immár felegyenesedve álltak, és rájuk tapadt csigák tömegétől terhelten, csoszogva indultak utána. Zselék csúsztak mögöttük a padlón, akárha súlyos brokátuszályt húznának magukkal. – Scheiße! – sziszegte. – Verdammte Scheiße! Egy pillanatra ösztönből felhorgadt benne a Waffen SS kiképzés hatása: a harciasság, hogy ne meneküljön, hanem szálljon szembe és végezzen a rátámadókkal… …aztán, látva a rengeteg zselécsigát, győzött benne a józan ész. Visszafordult az ajtóhoz. Ki akart iszkolni azon, de egy zömök, súlyos testnek ütközött. Hemu állt előtte. Tátott szájjal, mintha meg akarná harapni, ám ajkai közül nem a fogai villantak ki a gyér fényben, hanem, akárha a nyelvét dugná ki, egy vékony, kígyószerű zselé tekergett elő. Bárgyú arca fénylett a nedvességtől, zöldes vér csorgott le lapos orra mentén a homlokáról, szétlőtt koponyájából pedig tucatnyi apró polipkar nőtt ki – kisujjnyi vastag, tíz-tizenöt centis giliszták – úgy tekeregve felfelé, ahogy egy fészeknyi fióka vár a hazatérő anyamadárra és az etetésre. Kurt hitetlenkedő, hörgő hangokat hallatott, és jobb híján a bal kezében lévő zseblámpával csapott a szörnyeteg pofájába. Érezte, ahogy fogak reccsennek az ütés alatt, ám ugyanakkor azt a nyálkás nyelv-valamit is, ami végignyalta

kézfejét, és megpróbált rátekeredni a csuklójára. Kiürült tárú Lugerjével ütötte a nyelvkígyót, és erős rántásokkal igyekezett kiszabadítani a bal kezét. Úgy érezte, mintha valaki rámarkolna a zseblámpára, és ellenállhatatlan erővel csavarná ki azt az ujjai közül. Odacsapott a Luger markolatával, ám ezzel az ütéssel saját ujjait találta el, és a bal keze belezsibbadt. Aztán a kézfeje kiszabadult, visszarántotta. A zseblámpa viszont kicsúszott nyálkás, ragacsos ujjai közül, és egy láthatatlan erő oldalra lódította; a fémes tárgy pörögve repült oldalirányba, és ahogy forgott, gyér fénye hol a padlóra, hol pedig a plafonra vagy a falra villant. Az egész mindenség mozogni látszott; zselé borított mindent, apró férgek türemkedtek elő a sík felületekből, tekeregtek, hajladoztak. A csoszogó hullák beérték. Egy kéz nehezedett a vállára. Nedves, nyálkás ujjak kaparásztak a tarkójánál a tök sötétben. Kurt felnyögött, és bár a szeme még káprázott a zseblámpa iménti villanásaitól, vakon lódult előre, vállal ment neki Hemunak, nekifeszült, felborította, és átgázolt rajta, átevickélt fölötte. Azt sem tudta, mire lép, azt sem, min tipor vagy miben akad meg a lába, eszelős elszántsággal igyekezett kitörni szorongatott helyzetéből. Aztán a jobb lábát megragadták, és bilincsbe kulcsolták. Nem látta, mi az, de gyanította, hogy a padlóra lökött Hemu kaphatta el – vagy a kezével, vagy a borzalmas csápjaival. A mögötte igyekvő egyik tetem felbukott, és ráesett a fogva tartott lábra; merev ujjak markolásztak. Kurt megfeszítette testét, és minden erejével szabadulni próbált. Ám amikor már azt hitte, kiszabadult, akkor is csak annyit ért el, hogy sérült jobb lábával sikerült két lépést is megtennie, ám a ballal vonszolta magával a beléje kapaszkodókat. Nyögött, küzdött, a lábát rángatta, rugdosni próbált, és vakon visszafelé csapkodott a pisztolya markolatával, de többnyire csak a levegőt suhogtatta, vagy még ha talált is valamit, eredménye nem lett. Aztán, perceken át tartó küszködést követően, miután már az idősebb nő hulláját is a térdhajlatánál érezte, és egész teste viszketett a ruhája alatt mászkáló zseléktől, egy erőteljes rúgással sikerült kiszabadítani lábát a fogásból. Nem csak a csizmája ragadt ott, de a kapcáját is letépték csupasz lábfejéről a kaparászó ujjak.

Kurt ellökte magát, és abba az irányba bicegett, amerre a nappali ajtaját sejtette. Undorító, icergő-ficergő lényeken tapodott csupasz talpával, nyálkás valamik csusszantak lábujjai közé, rátapadtak, nyalogatták a bokáját, talán még harapdálták is… …miközben úgy vélte, hogy a ruhája alatt az egész testén kisebb-nagyobb zselés férgek nyüzsögnek, és oly leküzdhetetlen viszketést érzett, hogy csaknem szétmarta volna magát dühében. Valaminek nekikoccant, üveges simaságot érzékelt az állán, és rájött, hogy ez valószínűleg az a hatalmas vitrin lehet, az ódon, gót betűs könyvekkel. Emlékezett rá, hogy ezt belépéskor a jobb kéz felőli falnál látta. Tehát most, hogy szemben állt vele, akkor… balra?... Nem. Jobbra! Tapogatózott a fal mentén. Olyan érzése támadt, akárha egy szennyvízcsatornába nyúlkálna; mindenféle undorító és gusztustalan dolgokra csusszantak az ujjai, és egyértelműen mocorgó, élő lények tekeregtek a kézfejénél. Hirtelen visszatért az áram. Világos lett, aztán pedig minden újra elsötétedett. Még ez az alig tizenöt-húsz másodpercig tartó villanás is elég volt ahhoz, hogy Kurt felmérje a helyzetét, és az eddigi undorát és borzongását a merő iszonyat jegessége váltsa fel. A korábban oly békésnek és meghittnek ható nappali szoba a pokol méregzöld, iszamós bugyrává változott attól a megszámlálhatatlan mennyiségű csúszómászótól, amely ott nyüzsgött mindenütt; a falakon, a plafonon, a padlón, de még a hatalmas ablakokat borító függönyökön is. Meg a dohányzóasztalon, a kanapékon. A zongorán. Zöld csigák csúszkáltak a fekete-fehér klaviatúrán. Hogy miként, mily összehangolt, ördögi módon érték el, hogyan nyomták le a billentyűket, azt nem lehetett tudni, de még ha kissé kezdő, idétlen módon is, egy felismerhető dallamot játszottak. A hálószoba ajtajánál egy összegabalyodott Laokoón csoport hentergett a feltápászkodás különböző fázisaiban; Hemu a polipcsápos koponyájával, kígyószerűen tekergő, hosszú nyelvével, kezében markolva Kurt csizmáját, immár négykézláb helyzetbe, kissé torzan, de jól felismerhetően kezdte énekelni: – „Vor der Kaserne… Vor dem großen Tor… Steht ’ne Laterne…” És pár másodpercre rá az idős nő és a gestapós tetem is bekapcsolódtak; alig mozgó, pergamenszáraz ajkakkal, nyálkától iszamós arccal, zselés, dülledt

szemekkel, recsegőn, csikorgón: – „Und steht sie noch davor… Dort wollen wir uns wiederseh'n… Bei der Laterne woll'n wir steh’n… Wie einst Lili Marlen… Wie einst Lili Marlen.” Sötét lett. Ám a zongora és a hátborzoló ének nem hallgatott el, immár őrjítőn zúgott Kurt fejében, akárha mindazok, akiket valaha is ő sorakoztatott fel az Einstatzgruppe kivégzőosztagai előtt, mindazok az ezrek összeálltak volna egy masszív, templomi kórussá, és együtt zúgták volna az ő dalát, az ő őrült Rekviemét: – „Unsere beiden Schatten… Sah'n wie einer aus… Dass wir lieb uns hatten… Dass sah man gleich daraus… Und alle Leute sollen es sehen… Wenn wir bei der Laterne steh'n… Wie einst Lili Marlen… Wie einst Lili Marlen…” – Ezt… nem úszod meg! – sisteregte Kurt von Reiziger vészjóslóan, leginkább önmagának. – Meg fogok dögleni, gyalázatos módon… Itt a vég, de uram, Istenem, kit mi mind megcsúfoltunk e háború során, légy kíméletes velünk, és engedd, hadd legyen dicsőséges… ez az utolsó tánc! „Wie einst Lili Marlen… Wie einst Lili Marlen…” Nem tudta eldönteni, hogy még mindig az élőholtak hangját hallja-e, vagy csak a süket fülében tombol a kivégzettek kórusa. – Ez egy megható, romantikus katonadal – motyogta lelkileg megroskadtan, miközben végigtapogatózott az előszobán, és ráakadt a bejárati ajtó kilincsére. – Uram, te átkozott szadista rohadék… hogy engedhetted, hogy a gyilkolás és a népirtás himnusza legyen?!

* * * * *

A lépcsőházban sem égett a villany, de a keskeny ablakokon át beszűrődött annyi fény az utcáról, hogy a korlát és a lépcsőfokok kontúrjait érzékelni lehessen. Kurt ösztönösen lefelé indult – eltűnni ebből az elátkozott épületből a jó francba, olyan messzire, amennyire csak lehetséges –, noha egy halk hang arra biztatta,

ne fusson el a végzete elől. Ő kiválasztott, semmi kétség, Isten feladattal bízta meg: elpusztítani mindazon ördögi, torz teremtményeket, melyek tisztátalanná tennék a dicső német fajt. És nyilvánvaló, hogy ezek a zselécsigák – vagy micsodák – még rosszabbak, mint a primitív, orosz barbárok vagy a zsidók. Nem futhat el a feladata elől dolgavégezetlenül! Hiszen az az ördögi nőszemély még él. Nem úszhatja meg! És a fülében immár másként csengett még a himnusza refrénje is. Wie einst Lili Schultz… Wie einst Lili Schultz… Táncolni kell. Gyilkolni kell. Úgy, mint régen… Lili Schultz… Az utcáról fékek csikorgása hallatszott. Gépjárművek ajtajának csapódása, kiabálás, fegyverek zörgése. Aztán a ház nagy kapujának nyikordulása, csizmás lábak dobogása. Zseblámpák fénye villogott, farkaskutyák ugattak. Aztán a házmester, Otto Vogelman indulatos kiabálása: – Herr Sturmführer! Heil Hitler! Jöjjenek, jöjjenek… A lövöldözés az első emeletről hallatszott, a Schultz-lakásból! A dezertőr az… az a nyavalyás, hazaáruló Walter Frick! Kapják el! Kapjááák el… Még ha a menekülés útja lefelé vezetett volna, Kurt arra most nem mehetett, mert már dobogtak felfelé a csizmás lábak a lépcsőfokokon. Felfelé iramodott. Az járt a fejében, micsoda muri lesz itt, amikor a szokatlanul nagy számban érkező, géppisztolyos, kutyás gestapósok berontanak a Schultzlakásba és szembetalálják magukat három Lili Marlent éneklő zombival és vagy tízezer zselécsigával. Szívesen megtekintette volna ezt az eseményt… Vagyis, inkább nem. Nesztelen léptekkel – részben mezítláb, részben merev térddel – sántikált felfelé a lépcsőkön, és úgy csapkodta önmagát, mintha fájdalmat akarna okozni, vagy bolhákat próbálna szétnyomni. A ruhája alatt csúszkáló csigákat vadászta, vakaródzott, véresre kaparta magát, próbált szabadulni a testén nyüzsgő férgektől. És még eközben is újabb támadások érték. Egy jókora, majd’ tenyérnyi zselé cuppant a tarkójára a plafonról, és Kurt csaknem felkiáltott

csalódottságában, ahogy az a valami alácsusszant odakapó ujjai közül a gerince mentén. Egy pillanatra megtorpant, és bár a lapockáinál nem érte el, a derekánál hátul sikerült elkapnia, mielőtt az a szivacsos izé betüremkedhetett volna a gatyájába, a farpofái közé. Megmarkolta, kicibálta – akárha az egy ökölnyi méretű százlábú lenne –, és a lépcsőhöz csapta, de mire széttaposta volna, az eliszkolhatott, mert csupasz talpa már csak a hideg követ érintette. Egy pillanatra meglapult, mert a gestapósok már közvetlenül mögötte dübörögtek, alig egy lépcsőfordulónyira. Aztán ordítozás vette kezdetét, egy kutya fájdalmas nyüszítése, fegyverek ropogtak. Kurt meglódult. Felfelé. Egy pillanatra megtorpant a második emeleten, és fontolóra vette, hogy visszatérjen a Frick-lakásba, ahol a nagy szekrény mögötti rejtett zugban esetleg ismét meglapulhatna. Ám erről nagyon hirtelen letett. Egyrészt eszébe jutott, hogy azt a rejtekhelyet már ellepték a zselék, és nem igazán kívánkozott volna ismét bezárkózni közéjük. Hisz’ még ha sikerült is tűzzel elpusztítani a támadóit, ki tudja, hogy hány ezer új zselé vette azóta birtokba azt a sötét helyet. Másrészt pedig, noha első alkalommal a gestapósok nem fedezték fel, de akkor csak páran voltak, most viszont legalább tucatnyian, ráadásul kutyákkal. Az ebek simán kiszagolnák. Esélytelen! Óvatosan, nesztelenül osont felfelé a harmadikra. Az utolsó lépcsőfordulóban megállt; hallgatta az ordibálást, a lövöldözést, a kutyanyüszítést. Miközben próbált ezekből levonni valamiféle következtetést arra vonatkozóan, hogy vajon mi történhet, előhalászta zubbonya zsebéből a tartalék lőszereket, és megtöltötte Lugerje tárját. Nem okozott gondot számára a sötétség, hiszen annyit gyakorolta ezt egykor, hogy akár szétszedni és összerakni is képes volt a fegyverét vakon, nem hogy a tárba golyókat tuszkolni. Ha a gestapósok jönnek és sarokba szorítják… nem fogja olcsón adni az irháját. Fellépkedett a harmadikra, egy pillanatra megtorpant az ajtó előtt. A sötétben nem látta a névtáblát, de valahogy biztosan tudta, hogy ez a Müller-lakás. Azé a Wolfgang Mülleré, aki biztonsági főnökként dolgozott a friedrichstadti vasútállomáson, és aki ellopott pár kannányi fura, zselés anyagot az ott várakoztatott, auschwitzi tartálykocsiból. Dr. Mengele titkos kotyvalékából.

Amikkel aztán üzletelni próbált a szomszédjaival, és amelyekkel – legalábbis Monika Frick naplója szerint – rájuk szabadította azt a megnevezhetetlen rémséget, amit a zselé elfogyasztása jelentett. A kiabálás hangosodott. A gestapós osztag egy része megindult a második emelet felé, és a Frick-család ajtaján dübögtek. Vogelman zsörtölődve biztatta őket türelemre, hogy ne törjék be az ajtót, várjanak, amíg sikerül felsántikálnia az álkulccsal. Kurt kitapogatta az előtte lévő ajtó kilincsét, és tulajdonképpen meg sem lepődött azon, hogy nyitva találta. Nesztelenül, a Lugerrel a kezében osont be a lakásba, és szinte azonnal megtorpant. Bár a lépcsőházban síri sötétség honolt, az előszobát tompa, smaragdzöld homály uralta. Elsőre olyan volt ez, mintha csak a szeme káprázna, ám ahogy szokta a környezetét, egyre inkább úgy érzékelte, mintha valahol – talán egy vastag, zöld kartonlap takarásában? – gyertyafény pislákolna. Aztán, ahogy egyre közeledett a nappali szoba felé, a látási viszonyok jobbak lettek. Immár úgy érzékelte, mintha odabent tucatnyi zöldfényű gyertya égne… …és már nem lenne köztük kartonlap. Egy pillanatra megtorpant, és próbálta összeszedni magát. Ekkor hallotta meg a hangot a fejében, az egyre távolabbiként harsogó Lili Marlentől tompítva. Gyere csak, Kurt! Már vártalak. Jöjj közelebb! – Lili? – motyogta ő. – Lili Schultz? Ő is itt van, de nem ő szól hozzád. – Nem, nem ő? Akkor ki? Pontosan tudod, ki vagyok. Olvastad a naplómat. – Monika… Monika Frick? Ez volt a nevem. Valaha. – „Valaha”?

Jöjj közelebb! Be, a szobába! Ott várlak. – Ki… a fene vagy? Jöjj már be, ne kérdezgess! Később mindenre választ kapsz. De most még nem. Vagy talán nem kívánod a védelmem a gestapósoktól? – Te csinálod ezt a… zselés-micsodát a ház lakóival? Csak az arra érdemesekkel. – Megölöd azokat… akiket érdemesnek tartasz rá? Megölni? Ó, dehogy! Magamba fogadom azokat, akiket arra érdemesnek tartok. – Mert te… Én vagyok az Új Szuperfaj, az Egy és Oszthatatlan! Eltörlöm a különbözőségeket. Akiket befogadok, a részeim lesznek. Egyetlen entitás, sok apró résszel. Mind-mind egymás részei leszünk. Egyre növekvő, hatalmas, kollektív tudat, ám még több is annál. Sokkal többek és hatalmasabbak leszünk, mint amiről Führerünk valaha is álmodott. Mi együtt, mi vagyunk a Harmadik Birodalom, a Legyőzhetetlen Árja, a múlt, a jelen és a jövő! Most még csecsemőkorban vagyunk, de napról napra növekszünk, elpusztíthatatlanná válunk. Mi vagyunk az Új Germán Istenek. Mi, együtt… – Én is? Te feltétlenül. Ősi árja család sarja vagy, a német nép büszkesége, a legkiemelkedőbb, ki megértette elhivatottsága jelentőségét, Isten és a Führer rá testált feladatát! Kellesz nekünk, Kurt von Reiziger, pont a magadfajták azok, akik leginkább szükségesek, hogy szuperlénnyé válhassunk és bekebelezzük a világot! – Hogy uralkodhassunk mindenki más fölött? Nem. Hanem hogy csak mi, az arra érdemesek létezhessünk, és elpusztíthassunk mindenki mást, az érdemteleneket, a korcsokat. – Azt hiszem, értelek… – Kurt mélyet sóhajtott. – Ám nem tudom, akarom-e ezt.

Persze, hogy akarod. Te egy született gyilkos vagy, akinek nincs és soha nem is volt lelkiismerete. Pontosan az, akire szükségünk van, akit a részünkké kell tennünk. Kellesz nekünk, Kurt, ne ellenkezz, jöjj és hódolj be, légy a legnagyobb hatalom része! Kurt kavargó lélekkel araszolt a nappali felé, és lépésről lépésre érezte, ahogy a smaragd fény egyre ragyogóbb lesz. Mire elérte a nappali ajtaját, a hosszas sötétség után már csaknem megvakította a ragyogás. Gyere! – sugallta a fejében a hang. Jöjj hozzám… Ahhoz, hogy eggyé válhass velünk, egészen közel kell jönnöd hozzánk! A férfi bizonytalanul sántikált a nappali túlfelén lévő, szembántóan zöld ragyogás irányába, mintha zsinóron húznák. Lépésről lépésre, centiről centire. A szemét dörzsölte. Próbált megszabadulni az elméjét ostromló képzetektől. Elfojtotta a jobb fülében dübörgő halálkórust, a Lili Marlent. – Én inkább – motyogta – a Kék Duna keringőre vágyom… Mert az oly békés. Nem számít, mire vágysz! – sisteregte a fejében hang. De ha nem jössz közel, ha nem hagyod, hogy a védelmező burkomba vegyelek, egy percen belül halott leszel. – Megölsz? Nem én. Berontanak a gestapósok, huszonkét golyót lőnek a testedbe, mielőtt feltarthatnád a kezed. Gyere, gyere… jöjj hozzám, hódolj be, hagyd, hogy megvédelmezzelek! Kurt maga sem értette, miért nem tud uralkodni a végtagjain; csupasz és csizmás lába maguktól mozogtak, vitték őt előre, be, be, egyre beljebb a nappaliba, egyre közelebb a smaragdzöld ragyogás felé. Könnyein át immár meglátta, mi az, amihez közelít. Az ajtóval szemközti falon, a két hatalmas ablak közötti részen egy padlótól a plafonig érő, ovális felület ragyogott zöldesen. Olyan volt ez, akár egy gigászi vagina, amelynek közepét egy kitárt karú, meztelen nőszemély uralta, akinek a bőre zöld volt és pikkelyes, a felsőtestét pedig olyasféle burok óvta hátulról és oldalról, akár a borsót a héja. Ámbár tetőtől talpig csupasz volt, az intim részleteit smaragdszínű köd

homályosítota, arcvonásait tisztán ki lehetett venni; határozott arca volt és elszánt. Kurt az egy emelettel lentebbi lakásban látott fényképen szereplő lányt vélte felismerni, ugyanazt, akit pár perccel ezelőtt Schultzék zongorájánál is látni vélt, Hemu helyén. Ez a nőszemély kétségkívül az „eltűnt” Monika Frick volt. Az őt körülvevő, gigászi rés szegélyén lévő „szőrszálak” úgy imbolyogtak és tekeregtek, akár a tengerfenék hínárjai dagály idején. Egy karcsú alak állt valamivel távolabb. Lili Schultz. Aztán, ahogy ez a nő közelebb húzódott, zöld maszkos ábrázata megreszketett, és egy pillanatra rá ő is Monika Frické változott. Két Monika lett? Vagy csak helyet cseréltek? Mert immár Lili lebegett az ovális felület közepén, és Monika állt tétován a lábánál. Kurt hirtelen megértette, hogy valami hasonló módon cserélhetett helyet korábban Lili és Hemu is… Azt is tudta, minek köszönhető ez. A zöld zselének. Dr. Jozef Mengele titokzatos kísérleti anyagának. Dobogás. Harsogás. Ugatás. Gestapósok rontottak be az ajtón. Jöjj! – sugallta a közelebb lévő Monika. Megóvlak! Élned kell! Engedd, hogy megmentselek! Hogy miért? Kurt maga sem tudta. Ám bárhogy is, az életösztön uralta cselekedeteit. Miközben már kattogtak a géppisztolyok és golyók fütyörészték a Lili Marlent, ő szemberohanta a zöld ragyogást, és a hatalmas angyalszárnyakként védelmezően körbeölelő nagyajkak takarásába menekült. Azt sem tudta, mi történik, meglapult Lili ölén, hozzásimult bársonyos-nyálkás testéhez, kiélvezte annak védelmét, miközben Monika Frick félelem nélkül a golyók elé lépett, és saját testével felfogta azokat. Talán eltalálták, talán nem – Kurtnak nem számított. Azok a golyók immár nem okozhattak kárt benne, nem olthatták ki az életét. Nem érzett fájdalmat, nem érzett kínt, csakis boldogságot. És felsőbbrendűséget. Az Új Szuperlény részévé olvadt! Ez az! – kacagott Monika. Látod már? Immár nem árthatnak neked. Nem árthatnak nekünk. Nem tudnak megsebezni sem! – Nem?

Akarod te elpusztítani őket? – Nos… Kurt, aki arccal a zöld keblek közé érkezett, most odafordult, előretartotta Lugerjét, és célzott lövéseket adott le az őket rövid sorozatokkal szóró gestapósokra. Azok minden lövését kivédte a smaragd fényben fürdő Monika, viszont Kurt összes lövése halálosnak bizonyult. Precíz magabiztossággal kivégzett mindenkit, még a feléjük ugró kutyát is. Óóó! Ez igen! Tökéletes vagy! Épp te kellesz nekem! Annyira tudtam, hogy te remek részem leszel! – Pedig nem – motyogta Kurt dacosan. – Való igaz, sok mindent megtettem a Führerünk kedvéért… vagy egy eszme megvalósításáért… de nem, sohasem azért, hogy szolgaként kövessem az elvárásaikat… hanem azért, mert én is akartam. Gyilkos vagyok? Aha, igen… néha az, mert Tobruk óta megzavarodtam kissé… és mert élvezem, roppantul élveztem… de nekem senki ne parancsoljon! Te sem! Kurt! A részem leszel. Egyek leszünk… – Aligha – dörmögte a férfi egykedvűen, és Lugerje maradék golyóit az őt óvó nőszemélybe lőtte. – Dögölj meg te is! Monika Fritz megrándult ugyan a húsába hatoló lövedékektől, de nagyon úgy tűnt, hogy azok nem okoztak neki jelentős sérülést. Kurt próbált szabadulni. A hatalmas vaginában kifeszített Lili Schultz, aki eddig védelmezte zöld szárnyaival, polipként ölelte körbe két karjával és a lábaival. Immár az enyém vagy, bármit csinálsz is, úgysem menekülsz! Befallak, a magamévá teszlek, rád kényszerítem az akaratomat! – Vagy nem – dörmögte flegmán Kurt. Ledobta használhatatlan pisztolyát, és a zsebében kotorászott; megtalálta, amit keresett. – Úgy tapasztaltam, a magadfajták nem bírják a tüzet… Meg se próbáld!

– Miért is ne?! – kérdezte Kurt, és felkattintotta Zippo öngyújtóját. – Égjen, aminek égnie kell!

* * * * *

Hogy mi történt? Valójában felfogni sem tudta. Öngyújtójával lángra lobbantotta a közelében tekergőző „vaginaszőröket”, tette ezt jobb oldalt, majd bal oldalt is. Aztán, belenyugodva abba a ténybe, hogy a zöld szörnyeteg Lili rögvest megöli – megfojtja, szétzúzza vagy halálra marja – őt, ernyedten lógott annak fogásában, legjobb esetben is arra számítva, hogy ha sikerül is felgyújtania fogva tartóját, ő is lángok közt leli majd végzetét, vagy Monika Frick tépi cafatokra… …ám hirtelen arra döbbent rá, hogy a zöld vagina lángol, őt pedig lehajítják azok a fura karok, amelyek eddig tartották. A szörnyeteg Monika Frick és Lili Schultz is lángolt, mindketten vergődtek; zöld zseléket köpködtek szerte, és a férfi agyában oly éles, sokszólamú sivítás visszhangzott, amely még a Lili Marlen halódó kórusát is a kétségbeesésbe taszította. A zselé – ez az állítólagos szuperlény – mégsem lehetett annyira szuper, dacára annak, hogy felfogta a golyókat, a tűzzel mégsem tudott mit kezdeni. Sőt, nagyon úgy tűnt, hogy még sokkal gyúlékonyabb, mint bármi más. A lángok gyorsan tovaterjedtek, szikrák pattogtak egyik zselécsigáról a másikra… … még ahol a normális lángok nem is érték volna el, itt azok is lángra lobbantak, amik jócskán arrébb voltak. Immár lángolni látszott az egész szoba. Pokoli kavalkád alakult ki, mert bár elsőre úgy tűnt, hogy azok a zselédarabok, amik meggyulladtak, pernyévé és salakká égtek, Kurt a lelke mélyén érezte, hogy valami egészen másféle folyamat játszódik le. Monika Frick lángolt, vergődött, a haláltusáját játszotta, de közben úgy kacagott, mintha csiklandoznák.

Ez az! Ez az! Ezt csináld! Lángoló zselécsigák araszoltak feléje, és az összezavarodott Kurt már semmi másra nem vágyott, csak menekülni ebből az egyre őrületesebb infernóból. Azt hitte és remélte, hogy a tűz elegendő lesz… …ám nagyon úgy tűnt, hogy nem. A zöld zselék lángoltak ugyan, de nem pusztultak el, sőt, talán még növekedtek is. Kétarcú királynőjük, Lili-Monika pedig diadalmasan táncolt a lángok közepette. Ez az, ez az… de még nem elég! Ezzel nem pusztítasz el. Adj nekem többet, adj még forróbb, még sokkal pokolibb tüzet! Kurt elrugdosta a rárepülő, égő zseléket, és kimenekült a lakásból. Érzékelte, hogy immár hatalmas lángok falnak mindent, érzékelte Monika Frick gunyoros nevetését, de nem akarta értelmezni a történteket. Elege lett, menekülni akart.

* * * * *

Kirohant a lakásból. Szembetalálta magát pár gestapóssal; kézzel-lábbal támadta őket, és csak azután fogta fel, hogy azok a szerencsétlenek miért próbálnak menekülni előle, miután rádöbbent, hogy ő úgy nézhet ki, akár egy tűzgolyó. Saját testének lángjai világították be körülötte a lépcsőházat. Furcsa volt. Fájdalmat nem érzett, szinte el sem hitte, hogy ez vele történik. Az első emeleten látta, hogy a Shultz-lakás előtt gestapósok hevernek, akik fölé Hemu és a két másik élőhalott görnyed, és őket is égő zselék fénye világítja meg. A fejében hallotta Monika Frick gúnyos kacagását: Ez kevés, kevés, drága hadnagyom… Lefelé sántikált. A fordulóban beérte a menekülő házmestert. Herr Vogelman visszapillantott a válla fölött, és úgy visított mint egy megszúrt malac.

Kurt két lépcsőfok magasságból rávetette magát. Ledöntötte a lábáról, együtt gurultak még lentebb, egészen a földszintig. Ott az idős Frau Krause sétált eléjük, és zöld zseléket köpködött a házmesterre. Megragadta Vogelman nyakát, leverte sokdioptriás szemüvegét, és a padlóra szorította annak fejét. Ekkor szólaltak meg a szirénák. Légitámadás. – Le, a pincébe! – hörögte a házmester, miközben szabadulni próbált. – Le… az óvóhelyre! Mindenfelől néma lakók gyülekeztek, még a ház kapuján is berontottak páran, és a pincébe vezető lépcsőkön csattogtak. Herr Vogelman lefejtette nyakáról a szikkadt csoroszlya kezét, ellökdöste a nőt, és bár továbbra is azt kiabálta, hogy a „pincébe, pincébe”, ő maga szembefordult Kurttal, hogy megpróbálja feltartóztatni. Kurt kapásból gyomron rúgta, és azzal sem törődött, hogy a kapu felől egy bőrkabátos gestapós érkezett, aki célzott lövéseket adott le rá. Négy golyó is eltalálta volna, ám „védelmező köpönyegként” körötte kavargó smaragdzöld lángjai felfogták e lövedékeket. Igaz, megbotlott Frau Krause zseléket öklendező testében, átbukott azon, és az utolsó lépcsőfokokat gurulva tette meg, de nem érzett fájdalmat. Közben viszont konstatálta, hogy Monika Frick – vagy Lili Schultz – ott csüng a hátán, akár egy lapos hátizsák vagy egy nagy palást, az ő zselés tagjai lángolnak, és még gurulás közben sem engedi el. Kurt szabadulni próbált, ám a hátborzongató lény úgy tapadt rá, mint valami hatalmas, erősen lapított hasú, zöld pióca, mely ezernyi apró nyúlványát csúsztatta az ő bőre alá. Együtt görögtek, egyazon testet alkottak, a zöldes lángok körbevették kettejüket. Ne küzdj! – sulykolta belé a lény. Engedd magad belém olvadni! Ez a jövő! Az Új Szuperfaj vagyunk! Mi mind, együtt! Kurt azonban fogcsikorgatva küzdött, próbálta lerázni magáról a piócáját, igyekezett valahogy talpra állni, ám egyre kevésbé rendelkezett saját akarattal. Kár küzdened! Már az enyém vagy. A részem leszel…

– Soha! – sziszegte Kurt, és a lépcsőkorlátba kapaszkodva valahogy feltápászkodott. Látta saját félelmetes árnyékát saját zöldes lángjainak fényében, és elborzadt. Bukdácsolva, sántikálva lépkedett a kapu felé. Piócája ismét ledöntötte a lábáról, együtt gördültek oldalra, miközben ő már az utolsó erejével küzdött. Hogy meddig tartott ez a reménytelen birkózás, fel sem fogta. Harcolt, menekülni akart. Győzni! Hol négykézláb mászva, hol pedig fetrengve, oldalról oldalra gördülve, de valahogy elérte a kaput. A vaskos rézkilincsbe kapaszkodva talpra cibálta magát, és rogyadozó léptekkel kiimbolygott a macskaköves utcára. Ekkor érkeztek a város fölé a brit Királyi Légierő első bombázói, és elkezdték leszórni halálos terhüket Drezdára. – Tommy! – üvöltötte Kurt. – Drága barátom… úgy örülök, hogy eljöttetek! Mert… komoly megtisztulásra van itt szükség! Négyezer fontos légiaknák zúztak be falakat, tetőket, ablakokat, aztán gyújtóbombákkal lobbantottak lángra mindent egészen a pincékig, a legalsóbb szintekig. Évszázados, ódon homlokzatok omlottak le, mindenütt tüzek gyúltak, az égig csapó lángok oly erővel szippantották be az oxigént, hogy a légáramlatok orkánná erősödtek, és iszonyatos erejű tűzvihar kerekedett. Kurt, megkábult a látványtól, a hőségtől egyre csak nőtt, növekedett. és most kezdte felfogni igazi hatalmát. A lángokkal keringő, süvítő tornádót gyönyörűséges leányként látta, aki csak arra vár, hogy felkérjék végre egy igazi táncra. Ő felegyenesedve, önmagát kihúzva nyújtotta előre a kezét. Kiűzte a füléből a zsongó Lili Marlent, és a Kék Duna keringőre koncentrált, mert azt szerette volna hallani. Békességre, nyugalomra vágyott. Keringőzni akart. De nem Lili Schultzzal vagy Monika Frickkel… …hanem a gigászi tűztornádóval. – Feuerlein – motyogta, gunyorosan tüzes nősténnyé eltorzítva a „kisasszony” szót, miközben Monika Frick még mindig a hátán csimpaszkodva próbálta lebirkózni őt –, szabad egy táncra? És a tűzvihar elfogadta a hívást, felkarolta őt, a magasba rántotta, leégette róla kéretlen piócáját, és azután együtt keringőztek órákon át.

Mire végeztek, a rákapaszkodó szörnyetegnek nyoma sem maradt. Monika Frick, Lili Schultz az „Új Faj” megtestesítői elenyésztek a tisztítótűzben, mint ahogy Drezda jelentős része, és legalább kétszázötvenezer lakosa is semmivé lett. Ám az Elba lustán hömpölygött tovább, mintha mi sem történt volna, s tette ezt még akkor is, amikor az elkövetkező napokban, újabb bombázások után angol és amerikai vadászgépek érkeztek, melyek géppuskásai ezrével lőtték a folyóba a menekülő nőket és gyerekeket egyaránt. Kurt von Reiziger ekkor már csak egy süket fülekben harsogó, eszelős kacajként létezett, mint ahogy az Új Szuperfaj képviselőinek utolsó zselécseppje is végleg elpárolgott.

Mark Lawrence

A mozdulatlanok

Írta: ©2021 Mark Lawrence

Copyright ©2021 Locked in

Fordította: Gabriel Wolf

Szerkesztették: Farkas Gábor és Farkas Lívia

Arte Tenebrarum Könyvkiadó

– Uram, feltehetek egy kérdést? – Még egyet? – kérdezte Ray, és meg sem állt az üzleties megjelenésű, csinos hölgynek, aki egy kérdőívet próbált a kezébe nyomni. Már minden bevásárlóközpontban ott vannak ezek! – gondolta magában a férfi. – Ez tényleg csak egy rövid kérdőív, uram. Tudtam, hogy nem fog leszállni rólam! – bosszankodott Ray. Bár nem rossz csaj, az tény. – Akkor is továbbsétált. A nő azonban kitartóan vele maradt. – Van egy perce, uram? – szólította meg ismét. – Sajnálom, nincs – felelte Ray tömören. Vagyok majdnem olyan elkeseredett, de annyira azért talán mégsem – gondolta magában. – Ha még egy kicsivel csinosabb lennél, egy kicsit közelebb lennél a negyvenöthöz, akkor talán még meg is állnék, és megkérdeznélek: „Nem lenne kedve velem meginni valahol egy...?”. A nő lemaradt, és cápaként körözve, inkább könnyebb préda után nézett. Ray lerázta magáról a bűntudatot – amit akkor érzett mindig, ha valakinek csalódást kellett okoznia –, majd rálépett a mozgólépcsőre. Meg sem állok a csúcsig! – jutott eszébe a szánalmas közhely, ahogy felfelé nézett a lépcsőn. Az első emeleten mindent krómozott fém és üveg borított. Felérve egy Anthena poszterszaküzletet pillantott meg, mellette egy Pier One lakberendezési boltot, benne fonott kosarakkal, díszes falitükrökkel, sötét foltos, valamilyen népcsoportnak gyártott bútorokkal... nem egy konkrét népcsoportnak, hanem csak úgy valamelyiknek. Mellette cukorkaüzlet volt tele műanyagtartályokkal, amelyekben tonnaszámra állt az ízléstelen, rikító színű gumi- és keménycukor tele E-számokkal. Ray balra, majd jobbra pillantott... túl gyorsan ahhoz, hogy több üzlet nevét felismerje. Azt kívánta, bárcsak már kitalálta volna, hogy mit is vegyen. Annyit tudott csak, hogy „ajándékot egy kislánynak”. Gondolta, talán valamelyik bolt fölé az lesz világító neonnal kiírva, hogy „Bűnbánatból vásárolható ajándékok

elvált apukák számára, akik sajnos nem igazán ismerik többé a gyereküket.” – Elnézést! – szólította meg valaki hátulról. – Sajnálom, nem érek rá! – vágta rá Ray, és már sietett is el a mozgólépcsőtől, majd folyamatosan mozgásban maradt. Leszegett fejjel rá sem nézett senkire, csak határozott léptekkel szedte a lábát, mintha valami konkrét cél felé haladna. Háromszáz üzlet van itt – bosszankodott magában –, de egyetlen árva termék nincs, amit egy kicsit is jó ötletnek tűnne megvenni! A bevásárlóközpont túlsó végét egy hatalmas Toys R Us játékbolt birtokolta egymás alatt három szintet is magában foglalva. Ray arrafelé vette az irányt. Az alsó szinten szökőkutak lövelltek vizet minden létező irányba. Lassú hullámokban, vízesésszerűen hömpölyögtek le a rozsdamentes acélfelületeken. Odafent megerősített, ütésálló üveg fölött acélkorlát akadályozta meg, hogy az emeleten kószáló, óvatlan, emeleti gyerekekből halott, földszinti gyerek legyenek. Ray távol maradt a korláttól. A magasság nem is annyira megijesztette, inkább elbűvölte őt: mint molylepkét a lángok fénye. Ne nézz le! – mondta magának. Azt hiszem, ez a létező legjobb tanács, amit valaha kitaláltak. – Jól van? – Tessék? – koncentrált rá Ray hirtelen az előtte álló férfira. – Hogy mondta? Ó, sajnálom, hogy majdnem magába ütköztem! – Semmi baj. – A férfinak egy perselyszerű gyűjtőedény volt a kezében, amit maga mellett lógatva tartott. A fejét rázta. – De biztos jól van? Holtsápadtnak tűnik. – Persze. Csak sietek, és sok az elintéznivalóm. Még egyszer elnézést! – Ray már lépett is, hogy elhaladjon a férfi mellett. – Vigyázzon magára! – köszönt el az idegen. A kezében tartott, kék táblán az állt: „Adakozzon Ön is az otthon nélkül maradt hantoniak megsegítéséért!”. Hanton? – tűnődött Ray. – Hanton... – Emlékezett a történetre. Föld alatt

begyulladt szén okozta katasztrófa. Szellemvárossá tette az egész nyomorult helyet. „Oh, I heard it through the grapevine²...” – szólalt meg a dal Ray farmerzsebében. Kis készülék volt, de hangos. A férfi tett néhány lépést, és megpróbálta előhalászni a telefonját, de sikertelenül. Belátta, hogy séta közben nem fog menni, úgyhogy megállt, és nehézkesen kierőltette a szűk zsebből a viszonylag nagyméretű készüléket. „...már nem tart sokáig...” – ért véget a dal, mire Ray megtalálta a készüléken a megfelelő gombot. – A francba! – Egy pillanatra perzselő fájdalom árasztotta el a testét. Ezernyi, tűszúrás jellegű bizsergés futott végig rajta, vagy inkább mint a gyökérig nyilalló fogfájás, amikor az ember jéghideg fagylaltba harap. A fájdalmat még az ereiben is érezte egész testében. Aztán mielőtt még zihálni kezdhetett volna ijedtében, már el is múlt. – Vigyázzon magára...! – mondta ismét, már távolabbról a jótékonysági célokra gyűjtő ember. Volt valami furcsa a hangjában. A „magára” szó a végén valamiért úgy hangzott, mint amikor hangfelvétel lejátszása közben hirtelen véget ér vagy elszakad a magnószalag. Egyszerűen túl hamar ért véget, mintha elvágták volna. Ray megfordult. A férfi nyitott szájjal, félig intésre emelt karral még mindig őt nézte. A mögötte áthaladó két nő is megállt, és mozdulatlanná váltak. Egy távolabbi hölgy szintén mozdulatlanná vált, és a babakocsijában addig harsányan ordító csöppség egy pillanat alatt elhallgatott, mintha csak kikapcsolták volna. Ray észre sem vette, hogy milyen hangosan sír, amíg el nem hallgatott. – Igen? – nézett Ray az adománygyűjtő emberre. – Mit szeretne mondani? Mire vigyázzak? – kérdezte mindkét kezét kérdőn felemelve, arra várva, hogy a mondat közben elhallgatott férfi végre kinyögje, hogy mit akar. Úgy tűnt, mindenki más is hallani akarta a férfi mondandóját. Némán vártak a válaszra. Annyira, hogy a csend szinte már fájt. Olyan hirtelen támadt és zavaróan nesztelenné vált minden Ray környezetében, mint amikor az embernek sípol a füle a hangok hiányától, és az már valamiért zavaróan hat a dobhártyára. Az emberek mindenhol megálltak séta közben. Ray látta, ahogy odalent, a földszinten szinte végigsöpört a jelenség a bevásárlóközpontban nézelődő tömegen.

– Mi a franc folyik itt? – Ray a jótékony célokra gyűjtő ember felé lépett, megállt, és bizonytalanul körülnézett. A távolban, a főbejáratnál az emberek lépés közben merevedtek meg. Másodpercekkel később egy furgon finoman, lassan nekigurult egy odakint kitámasztott biciklinek, és felborította. Az adományt gyűjtő ember még mindig nem mozdult. Az ujjatlan kabátjára csíptetett névtáblán, fekete betűkkel szedve „Burt” név volt írva, éppen az „Adakozzon az otthon nélkül maradt...” felirat felett. – Nézze, Burt, kezd kissé megijeszteni! – közölte vele Ray. A hangja valahogy kínosan hangosnak tűnt számára. Hallotta a boltokból kiszűrődő, halk zenét, a csepegő-csobogó szökőkutakat, a klímaberendezések berregését, a saját szívverését, ...továbbá valami fura karistoló hangot a mozgólépcsők irányából, ahol fura, merev pózban egymásra zuhanó emberi testek kezdtek összetorlódva nagy mennyiségben felhalmozódni. – Basszák meg! – rázta meg Ray a fejét. – Mindannyian! Tőlem aztán bekaphatják! – Minden egyes szó kimondásakor hátrált egy lépést. Ekkor beleütközött valamibe, és halkan felsikoltva, megperdült. A nő, akit fellökött, már zuhant is, mint egy kivágott fa. Ray hiába nyúlt utána azonnal, addigra túl késő volt! A hölgy tompa, csattanó hanggal verte be a fejét a műmárvány padlóba, karjait továbbra is mereven maga mellett tartva, meg sem próbálva tompítani az esést. Kimerevedve billegett még ide-oda egyet a földön, mielőtt megállapodott, és az esés közben fellebbenő nyári ruhája végül szétterült körülötte a földön. – Jesszus! – Ray hangját visszaverte odafentről a bevásárlóközpont üvegkupolája. A férfi az arcára esett nőt gyorsan a hátára fordította, hogy nem esett-e baja, de aztán azonnal el is engedte, mert meglepődött attól, hogy milyen természetellenesen merevek az asszony végtagjai. Vér szivárgott a homlokából – sokkolóan vörös –, ami a fejéhez tapasztott néhány szőke hajtincset. A nő egyszerűen átnézett Ray-en. Meredt szemekkel belebámult az odafentről jövő, üvegkupolán átszűrődő napfénybe. A parfümje a férfit az orgona illatára emlékezette. – Ó, hogy baszná meg! – jött rá a férfi, hogy valóban nem kandi kamera jellegű átverés áldozata. Felállt, és vadul kapkodta a levegőt. Ez nem történik meg! – gondolta magában.

Ez nem lehet a valóság! Lenézett a nőre. Kimondottan csinos volt. Hátrálni kezdett tőle. Tett egy lépést, majd még egyet, megfordult, és futásnak eredt. Elszáguldott az adománygyűjtőedényt szorongató Burt mellett, akinek még mindig a befejezetlen „Vigyázzon magára...” volt az ajkaira fagyva. Elhagyva a fickó mögött álló nőket is, szinte ugorva cselezte ki a babakocsis hölgyet, majd féloldalasan átsiklott egy idős házaspár között. Robbins edző biztos büszke lett volna rá most, ha látja. A három évnyi fociedzés – és kispadon való ücsörgés – most igencsak kifizetődni látszott. Ray meg sem állt a mozgólépcsőig. Minden egyes fokának barázdájában szétkenődött, vörös vér folydogált. A furán kitekeredett, merev testek kupacának alján valakit elkezdtek bedarálni, „megenni” a mozgólépcső acélfogai: csak rágott és rágott! Ez volt az a bizonyos karistoló, őrlő hang, ahogy az fémtüskék csontokat törtek. – Ezt nem hiszem el! – szörnyülködött Ray az ájulás szélén. Megpillantotta, hogy valahonnan a kupac aljáról egy férfi nyúlt ki a tömegből, és egyik kezével megkapaszkodott a mozgólépcső gumikorlátjában, a másikkal széttárt ujjakkal Ray felé nyúlt. Reccs! – haraptak egy újabbat az őrlődő csontokon a mozgólépcső acélfogai. Egy pillanatra – Talán egy percig? Vagy akár egy teljes óráig? – Ray ugyanolyan dermedtté vált, mint körülötte mindenki más. Ekkor távoli dübörgést hallott, mintha valahol egy gázpalack robbant volna fel. Ez a hirtelen támadt lárma felrázta kábult állapotából. Azonnal a felé nyújtott, segélykérő kézért nyúlt. Reccs! – zabált tovább a mozgólépcső. Már majdnem találkoztak az ujjbegyeik. Ray lelki szemei előtt már látta, ahogy a féri ujjai az övéivel összekulcsolódnak. Aztán a férfi kétségbeesetten máris lefelé kezdte volna húzni őt egyenesen a mozgólépcső csattogó fogai közé, hogy valahogy, megmentőjével mit sem törődve, feltornássza magát, felmásszon őrajta! A férfi belerántotta volna őt is az emberkupac közepébe, belesodorva

valamibe, vagy talán inkább megfertőzve azzal a megmagyarázhatatlan betegséggel, ami őket is kimerevedve ott tartotta. A lépcsőfokok zavartalanul haladtak felfelé: egyik a másik után, nedves, véres bőrdarabokkal a „fogaik” között. Ray hangos lármát hallott maga mögül, a cukorkaszaküzlet irányából: üvegcsörömpölést. Sherbet citromok százai gurultak szerteszét a műmárvány járólapokon. Ray futásnak eredt. Minden elővigyázatosság nélkül, fejvesztve rohant, vásárlókba ütközve, időnként lepattanva róluk, vagy áttaposva rajtuk, ha feküdtek. Némelyiküket dülöngélve hagyta maga mögött, miután kibillentette őket egyensúlyukból, másokat egy az egyben úgy fellökött, hogy csak úgy repültek félre az útjából. „VÉSZKIJÁRAT” – látta meg végre a feliratot. Ledübörgött a lépcsőn, nekivetette magát a csak belülről, vész esetén nyitható fémajtóknak, és levegő után kapkodva, kitántorgott a parkolóba azon a borzasztóan forró, júliusi napon. Megdermedt emberek tömege pettyezte a területet, amíg csak a szeme ellátott. Ray sietve, elhűlten nézett végig rajtuk, ahogy odarohant a Toyota Corollájához. Egészen addig, amíg reszkető kezével elő nem húzta a kocsikulcsokat a zsebéből, eszébe sem jutott „a gomb”. A vörös vészleállító gomb! Hiszen ott volt az orrom előtt! – jött rá most utólag. – Megállíthattam volna a mozgólépcsőt egyetlen mozdulattal! Visszanézett a bevásárlóközpontra. Nem megy! – rázta meg a fejét. – Képtelen vagyok oda visszamenni! A kocsi üléshuzata végigsimította a karját, ahogy beült a vezetőülésbe. Becsukta az ajtót, lenyomta belülről a gombot, hogy bezárja, majd beindította a motort és a rádiót is. „...van egy kis fekete pont a nap közepén...” – szólalt meg valami dal egy könnyűzenét sugárzó rádióadón. Ray rácsapott az állomásváltó gombra, hogy híreket keressen. Erről egy pillanatra megint eszébe jutott a vörös vészleállító

gomb. „KKLDB ...Ön a KKLDB Rádió adását hallja ...Ön a KKLDB Rádió adását hallja” – A helyi rádióállomás valamiért ugyanazt ismételgette, mint egy beakadt lemez. Ray továbbkapcsolt másik adóra. A következőn, az NPR Rádión valami nőszemély egy általa olvasott könyvről beszélt... „Oh, I heard it through the grapevine...” – szólalt meg Ray mobiljának csengőhangja. Sietve előhúzta a készüléket a zsebéből. – Halló? Tessék! – ... Hall engem? ... Jól van? ...hogyan segíthetek? – szűrődött át egy ismeretlen hang a statikus zajon keresztül. – Halló! Igen? Tessék! Kivel beszélek? – kérdezte Ray. – ...nyugalom ... Ne aggódj! ...segítenek rajtad. – Halló! – Ray eltartotta a fülétől a telefont, és rámeredt. Krisztusom, én nem vagyok normális! Kivel társalgok itt egyáltalán? – gondolta magában. Megszakította a vonalat, és felhívta inkább a 911³-et. – Halló, 911-es vészhívószám! Melyik szolgálatra van szüksége? – szólt bele a nő lendületesen. Hallatszott a hangján, hogy érti a dolgát, és hatékonyan intézi ezeket az ügyeket. – A mentőkre – válaszolta Ray. – A rendőrségre. – Ekkor vékony füstoszlop kezdett el tekeregni a közeli benzinkút felett. – A tűzoltókra is! – tette hozzá. – Mindegyikükre. – Uram, milyen természetű a vészhelyzet, amibe került? – Én... – Ray nem találta rá a megfelelő szavakat. Megremegett az autó (klíma okozta) hirtelen lehűlése miatt. Hideg verejtékcseppek szaladtak le a nyakán. – Azok az emberek... egyszerűen csak nem mozdultak többé. – Uram? Kik nem mozdultak többé? – Mindenki.

– Uram, közlöm önnel, hogy a 911-es vészhívószámot telefonbetyárkodásra használni bűncselekménynek minősül. – Mindenki megállt és mozdulatlanná vált, te hülye picsa! Minden kibaszott ember! – Uram, ez sértő, ahogy kommunikálni próbál velem. – A mozgólépcső megzabálja azt az embert! Nem érted?! A vonal megszakadt. Ray újratárcsázott. – Halló, 911-es vészhívószám! Melyik szolgálatra van szüksége? – kérdezte ezúttal egy férfihang. – A mentőket kapcsolja! Az Alheeda bevásárlóközpont ügyében. – Uram, milyen természetű a... – Az utolsó szó valamiért elmosódott, majd elhalkult. – Halló! Halló! Semmi. Bassza meg! – szitkozódott magában Ray. ***

Ray elhajtott a parkolóból. A főutcát egyértelműen biztonságosnak találta. Leszámítva a kék Nissant, ami az áruház egyik lámpaoszlopára volt feltekeredve és a Volvót, ami mélyen egy ház előtti virágágyásba ásva magát, még mindig kavarta a földet az első kerekeivel. Fekete füst kavargott a Nissan gyűrött motorházteteje körül. Az igazán nagy vérontás a 7-es út kereszteződésénél volt: Egy rakás autó karambolozott – lehetett vagy száz is –, köztük több kamion, egy távolsági busz az oldalára fordulva, és a nagy halom közepén egy csillogó tartálykocsi, ami túl

messze volt ahhoz, hogy Ray megállapíthatta volna róla, tejet vagy gázt szállított-e. A férfi óvatosan mászva közelítette meg a helyszínt, közben azon tűnődve, hogy vajon talál-e valami keskeny, átjárható rést a szűken összepréselődött roncsok között. Ahogy egy szintre ért a Nissannal, egy vörös lángnyelv szökött elő a motorháztető alól, és nyalta végig a burkolatot, végül elérte a szélvédőt, és felfutott arra is. A kormány mögött ülő nő az eget bámulta, ahogy becsapódáskor, enyhén oldalra csavarodva, visszarántotta a biztonsági öv. Ray azon tűnődött, hogy mi a francért nem aktiválódott a kocsijában a légzsák. Lángok öntötték el az autó belsejét, mintha egy óriásméretű gyufát tartottak volna a kocsi alá. A lángok felrohantak a nő lábai mentén. Nem volt robbanás, sem egy árva hang, csupán narancssárga pokol. Ray látta őt megperzselődve összefonnyadni, a fejét kopaszra pörkölődni, amitől valahogy furán nemtelenné vált a külseje. Ray-t a nő valamiért a saját anyjára emlékeztette. Meghaltak. Mindannyiuknak vége – gondolta, ahogy könnyektől elvakulva eltántorgott a kocsitól. A levegő benzin és sülthús keveredő szagától bűzlött. Beúszott a férfi lelki szemei elé a kocsiban rekedt, dermedt nő látványa, ahogy kopaszon feketére fonnyadt, majd beleolvadt az ülésébe. – Halottnak kell lenniük – mondogatta magának kényszeresen. Ötven méterrel arrébb, egy járdaszélen megdermedt ember mellett sétált el, aki úgy tűnt, már örökké arra fog várni, hogy átkeljen az úton, amin valójában nem haladtak járművek semmilyen irányban. Halott – gondolta Ray, ahogy sétált egy kört a férfi körül, aztán továbbment. – Annak kell lennie. Hullamerevség lehet a mozdulatlanságának oka. Tett még tíz lépést egyre lassabban és lassabban. Nem lehetnek még mindig életben... Ray egy frusztrált nyögés kíséretében mégis megfordult. A fickó, aki azóta is a járda szélén állt, épp a közeli irodából jöhetett ki. Talán, hogy ebédelni induljon? – Az ősz hajú férfi szürke öltönyt, kék nyakkendőt és frissen vasalt inget viselt. Biztos valakinek a főnöke. Hátrébb valamelyik épületben egy titkárnő várhat rá mozdulatlanul, körömreszelőt tartva az ujjai felett. Ray visszament a „főnökhöz”. Fél méterre tőle megállt előtte, és figyelni, tanulmányozni kezdte.

Ó, a francba! – Nem szívesen, ódzkodva, de azért odanyúlt a férfi csuklójához. A bőre keménynek tűnt, forrónak, mint akinek magas láza van. Minden izma görcsbe feszült. Ray keze túlzottan remegett ahhoz, hogy pulzust találjon rajta, még ha volt is neki egyáltalán. Nem akarom ezt csinálni – rázta meg a fejét. – Nem, és kész! Mégis odahajolt hozzá, a fülét egészen közel odatartotta a férfi orrához és szájához. Erről minden valaha készített zombifilmből jelenetek jutottak eszébe. Vagy ezerféle szögből látta maga előtt a várható fordulatot: A férfi állkapcsa kinyílik, aztán szörcsögő hangot adva, hátrarántja a fejét egy leharapott fél füllel a fogai között, és közben vér folyik végig az állán. Ray fülelt. Elsőre semmit sem hallott, majd még jobban odafigyelve, tűzropogást az utca távolabbi végéből, aztán a saját szívdobogását... és a dobbanások között újra és újra, alig hallhatóan a férfi szájából lélegzetvételeket hallott. Az a rohadt...! Ray elindult haza. Az autóroncsokat leszámítva a város viszonylag normálisnak tűnt, egy tipikus forró, nyári, virginiai délután volt, nem több: amikor senki sem szokott menni sehová. Nem mintha Ray lakhelye felé bárhol lettek volna járdák, rajtuk mozdulatlanul ácsorgó áldozatokkal. Nem nézett senki szótlanul, elítélő módon Ray-re, nem voltak vádló, fel nem tett kérdések. Miért nem inkább velem történt ez az egész? – töprengett magában. Végigsétált a pázsit szélén, közben verejték csorgott le rajta egészen a hónaljától a derekáig. Az eget figyelte, hogy ha lehet, akkor inkább ne is lássa az összeütközött autókat. Két repülőgép keresztezte egymás útját a feje felett, mint két tű, amelyek sötét cérnaszálakként füstcsíkot húztak maguk után. Mivel nem nézett a lába elé, egyszer csak megbotlott valamiben, amit talán egy négykerékmeghajtásos dzsipből dobtak ki: Egy elvesztett, fehér, fodros ruhát viselő játékbabában. Ray háztömbje változatlannak tűnt, leszámítva a magányosan ácsorgó nőt előtte, aki két alaposan megégett ujját tartotta az ajkai elé. Valószínűleg dohányzás közben tövig égett a kezében a cigaretta, amióta megmerevedett. A férfi kinyitotta a főbejárat ajtaját, és keresztülsétált a portaszolgálat mellett a csarnokon. Valószínűleg túl nagy kérés lett volna a sorstól, hogy üresen találja a

helyet. A bal oldalon négy ember várakozott a liftre. Ezek az idős emberek a negyedikről – ismerte fel őket. A lány a hatodik emeletről – olyan mereven, mint aki megfagyott – az utcára nyíló kijáratnál állt, és épp a kilincs felé nyúlt. Körülbelül tizenhárom évesnek tűnt, de Ray úgy tudta, egyedül él, úgyhogy ki tudja, mennyi idős volt valójában... A lábai szinte akaratlanul is a jobb oldali lifthez vitték, és az ajtók abban a pillanatban, ahogy megnyomta a gombot, kinyíltak. Csak az utolsó másodpercben kapott észbe, mielőtt beszállt volna: A mai lenne a létező legrosszabb nap arra, hogy liftben ragadjak! – Inkább a lépcső felé indult. – Igen, az aztán egy rémálom lenne ezen a napon! „Oh, I heard it through the...” – Ray meghallva a csengőhangot, előkapta a telefonját. – Halló! Halló! – „...aggódj ...jön a mentő...” – Újabb szavak szűrődtek át a statikus zajon, túl zavarosak ahhoz, hogy többet ki tudjon venni a jelentésükből. – Jézusom! Mi a fene baj van velem? – Megszakította a hívást, és megnyomta Jane gyorshívógombját. Vedd fel! Vedd fel! Azonban csak a hangposta szólt bele. – Jane! – kezdte Ray, aztán bizonytalanul megtorpant a lépcsőházban. Mégis mit mondjak neki? – Jane. Hívj vissza, ahogy hallod ezt az üzenetet! Valami itt nagyon nem stimmel. Szedd össze a gyerekeket! Hozd el őket a suliból! Maradjatok biztonságos helyen! Értetek megyek. Elmész értük? – kérdezte aztán magától gúnyosan. Már attól leizzadtál vagy két liter vizet, hogy gyalog visszavergődj valahogy a bevásárlóközpontból. Most meg csak úgy nekivágsz, és átsétálsz egy másik államba? Ahogy feljutott a hetedik emeletre, fekete foltok úsztak be látómezejébe. Fanyar, savanykás szag lógott a levegőben. Halványan volt érezhető, de egyértelműen füstöt érzett.

Ray berontott a lakásába, és bereteszelte az ajtót maga mögött. Kivett egy sört a hűtőből. Jobban meggondolva inkább mindhármat kivette. Leült, a hideg üvegeket a lábára engedte, hátradőlt a nyugágyon a TV-távirányítóval a kezében, és kapcsolgatni kezdett. Film. Film. Reklámok. Film. Dokumentumfilm. Hét csatorna Baltimore-ból: minden létező hír, amit csak el lehet képzelni. A hírolvasó az asztalánál ült, és elvörösödött arccal mosolygott. És ennyi volt a műsor. Mint amikor egy vihar elektromos zavart okoz a műholdas kapcsolatban, és kifagyva, megáll kép néhány pillanatra. A baj csak az volt, hogy ez a kép nem műholdról érkezett, hanem kábelen jött. Ray tovább kapcsolgatott. Film. Reklámok. Reklámok. Reklámok. CNN hírcsatorna: „...visszatérünk a virginiai terrortámadásokhoz...” Ray felnyitott egy üveget, és hagyta, hogy Ms. Erica Hill elmondja neki az egészet. A repülőgépek lezuhantak, a kommunikáció a legtöbb helyen megszakadt, minden zavarosnak, kaotikusnak tűnt: vegyi támadásra utaló jeleknek. Al-Káida. Ideggáz. Elnöki beszéd. Ray hagyta, hogy átmossa az agyát a rengeteg információ. Ez aztán minden, csak nem kibaszott ideggáz, Erica drágám! – rakta le a férfi az üres üveget a másik kettő mellé. Nem tudom, mi a szar ez, de hogy nem ideggáz, az tuti. Tudom, hogy én is rá szavaztam, az Isten áldja meg, de az elnök úgy kamuzik, mint a szar! Marvin Gaye énekhangja vágott ekkor közbe. Ismét megszólalt Ray telefonja. – Jane? – kapta oda Ray a füléhez a készüléket. – Jane?! – Hall engem, Mr. Sherman? – Hallom. De ki a franc maga? – Sherman úr? – Igen? – ...nem hall ...sajnos terjed és növekszik... Mr. Sherman, próbáljon meg nem aggódni ennyire. Elvégzünk néhány tesztet.

– Tesztet? Miféle kibaszott teszteket? Ki a franccal beszélek egyáltalán? A vonal ismét megszakadt. Ray felállt, bár kissé bizonytalanul. Három sör benyakalása húsz perc leforgása alatt bárki lábát megrogyásra késztetné. Minden üveget egyenként újra az ajkához érintett, hogy hátha talál bennük még egy utolsó cseppet, közben pedig azon bosszankodott, hogy miért nem vett eleve jóval többet. A gondolat, hogy ingyen feltankoljon piával egy éjjelnappaliban, miközben mozdulatlan, kővé dermedt eladók bámulnak el mellette, kissé ráhozta a frászt. Aztán eszébe jutott a Jack Daniel’s, ami még karácsonyról maradt. Annak még vagy félig kéne lennie – gondolta magában. Hol van? – kezdett el kotorni utána a szekrényben. – A rizs mögött? Vagy a zabpehely takarja el? Bingo! Ray és „barátja”, Jack leültek együtt, hogy tovább nézzék a híreket. Ahogy Erica másodszorra ismételte el ugyanazt, Ray-nek már kissé felfoghatóbb volt az egész. Ideggáz. Ja! Még több képet mutattak lezuhant repülőgépekről. Aztán Osama Bin Laden fényképét. Afganisztán térképét. Kezdett az egész kissé homályossá válni. Ray és Jack afféle beszólogatós jelleggel elkezdtek vitatkozni a TV-vel, aztán kétségei támadtak: – Lehet, hogy én okoztam ezt az egészet? – kérdezte Ray hangosan. – Talán nem. Lehet, hogy inkább valaki abban a cukorkaüzletben: egy gázmaszkos terrorista, aki kinyitotta egy légmentesen zárt fémtartály szelepét. És talán akkor jött ki a gáz. Ideggáz. És én valami ismeretlen okból immunis vagyok rá... mert Isten olyan marhára odavan értem...

***

Ray álmából sötétben tért magához. Eltartott számára egy darabig, amíg rájött, hogy a hátán fekszik. Olyan fejfájás gyötörte, mint akinek egy vasúti síneket tartó tüskét vertek át a bal szemén, ami hátul, a fején ütközött ki. – Krisztusom! – nyögte olyan száraz torokkal, mint a csiszolópapír. Hol vagyok

egyáltalán? – gondolta megrémülve. A térdeire henteredett. Szőnyeget érzett az ujjai alatt. Kinyúlt maga elé. Ott valami puhát tapintott: egy ágy szélét. Addig mászott négykézláb, amíg fejjel bele nem ütközött az ajtóba. Bassza meg, ez fájt! A falat használva feltornászta magát, és megtalálta a villanykapcsolót. Felkattintotta. Azonban semmi sem történt. Rohadj meg, rohadj meg, rohadj meg! Bizonytalanul, vakon odasétált a sötétben az ágyhoz. Leguggolt, és benyúlt alá. Gyere papához! – Emlékei szerint volt valahol egy zseblámpa alatta. Ahogy egyre beljebb kotort, arcát az ágyhoz szorította, és próbált mélyebbre és mélyebbre nyúlni. Rohadj meg! – ismételte az aznap már sokszor használt szlogent, amire ez a borzalmas, új élethelyzet kényszerítette rá. Öngyújtó! – jutott eszébe ekkor. Végül leszokott a dohányzásról, amikor Robert doki meggyőzte azzal, hogy egyenesen a szemébe mondta: „Ez a szar meg fog ölni téged.”. Az akkor nagyon bejött, és hatásos leszokási módszernek bizonyult Ray számára. De az öngyújtóról hál’ Istennek nem „szokott le”. Azt megtartotta. Néha úgy gondolta, hogy valójában az egész dohányzás csak egy ürügy volt számára arra, hogy ezüstöngyújtót hordhasson magánál, aminek seriff-csillag díszeleg az elején. Kattintott egyet az öngyújtó gombjával. Hála a kibaszott elektromosságnak, végre van tüzem! Árnyak táncoltak végig a szobán. Ray meglátott egy tőle kb. félméterre ülő alakot az ágyon, aki meg sem mozdult a láng által keltett, hirtelen támadt fényre. Ray meglepetésében és ijedtében úgy ejtette el az öngyújtót, mintha megégette volna a kezét. Később nem emlékezett rá, hogy mikor kezdett el sikoltani, de még mindig folytatta, amikor nekirohant az ajtónak, lepattant róla, pánikba esve kinyitotta, és átvetette magát a TV szobába. Az odabent honoló sötétség megdermesztette egy pillanatra. Megtehetném, hogy

vakon berontok egy koromsötét, másik épületbe... vagy itt maradok... azzal ott, az ágyon. Megragadta a hálószobaajtó kilincsét, berántotta vele az ajtót, és addig szorongatta a rézfogantyút, amíg már nem érezte tovább a kezét, és a karjában ezernyi tűszúrás zsibbadtsága kezdett végigterjedni. Ray csak állt ott, mintha fogságba ejtette volna a sötétség, amíg az éjjel tintaszerű feketesége, amiről már úgy hitte, sosem kezd halványulni, mégis elkezdett hajnallá szürkülni. Kiszáradva ácsorgott, WC után áhítozva, teljes csendben, valamiért attól rettegve, hogy ha egyetlen pisszenés is elhagyja a száját, akkor valami le fogja nyomni az ajtó kilincsét a túloldalon. Eljött végre a napfelkelte. Üres sörösüvegek hevertek szétszórva a kikapcsolt TV előtt. A whisky-s üvegnek azonban nyoma sem volt. De legalább így, a napfénytől kissé felbátorodva Ray ismét meg mert szólalni: – Rendben, te kurafi! – suttogta. Elóvakodott az ajtótól, és elvette a kenyérvágókést a mosogató melletti tartóból. A huszonhárom centis, borotvaéles acélpengével a birtokában máris jobban érezte magát. Nem sokkal, de egy kicsit azért igen. Ray lassú léptekkel visszatért, sokkal több zajt keltve közben, mint amennyit szeretett volna. Meg tudod csinálni! – biztatta magát. Úgy berúgta az ajtót, mint ahogy a Cops című TV-műsorban csinálják a zsaruk rajtaütéskor. A kilincs egyből engedett, az ajtó kivágódott, neki a falnak, aztán visszapattanva, majdnem vissza is csukódott, de nem teljesen. – Az Isten szerelmére! – szakadt fel belőle egy elkeseredett nevetés. – Maria! A takarítónő ült az ágyon. A lábait a földön nyugtatta. Egyik kezében sárga törlőkendőt tartott. – Mit keres maga itt? – kérdezte Ray, ahogy bement. A konyhakést azért továbbra is kezében markolta. – Még csak nem is ez a munkanapja, vagy igen? Hogyhogy itt van egyáltalán? – faggatta a nőt.

Ray leguggolt elé, hogy megnézze magának. Néhány kiszáradt habfolt lógott a nő fogairól visszahúzódó ajkairól. Mereven bámuló, kifejezéstelen szemei betegesen csillantak elő beesetett szemgödreiből. Ki van száradva. – Ray megpróbálta felidézni, hogy egy emberi lény mennyi ideig képes életben maradni víz nélkül. – Hozok magának valami innivalót! Talán belecsepegtethetném a szájába, nem? Mit szól hozzá? – Guggoló testhelyzetből felállni készült, de megállt egy pillanatra. Követte Maria pillantásának irányát. A nő egyenesen arra a pontra nézett, ahol ő egész éjjel öntudatlanul feküdt a padlón. Ray számára azok a visszahúzódott – először kiszáradás jelének gondolt – ajkak most sokkal inkább vigyornak, vicsorgásnak tűntek, és a csillogás a szemében pedig éhségnek. – Én... – állt fel azonnal, és hátrált néhány lépést – hozok magának egy italt! Ray rohanva hagyta el a lakását, és tudta, hogy már soha többé nem fog visszatérni oda.

***

Az épületen kívül, az utcán a lány még mindig ajkai elé tartotta az ujjai között elégett, láthatatlan – már nem létező – cigarettát. Karcsú alakja hosszú árnyékot vetett a kora reggeli napsütésben. Bal kezében egy narancssárga szórólapot szorongatott, amit időnként meg-megmozdított a szellő. Ray kitépte a kezéből, leszámítva azt cafatot, ami a lány görcsbe állt kezében maradt. A papír egy felolvasóest kiragasztásra váró reklámja volt. A lány valószínűleg épp letépte valahonnan, vagy talán éppen kiragasztani akarta. Mindegy. Egyik sem fog már megtörténni – gondolta Ray. Talán jobb is... bizonyos jelekből ítélve. – A reklámja alapján ugyanis az előadás nem tűnt túl színvonalasnak. A férfi különösebb cél és konkrét irány nélkül gyalogolni kezdett. Még mindig a kezében szorongatta a kenyérvágókést, és folyamatosan mozgásban volt, nem akart megállni. Attól tartott, ha megteszi, valami fel fog mászni a lábain.

Még csak reggel nyolc óra volt, de máris érezni lehetett a párás forróságot, ami ilyenkor délutánra elviselhetetlenné tudott fajulni. Amikor épp nincs áram, és a klímák leállnak, a környékbeli lakások szinte kemencékké válnak. Ray-nek eszébe jutott Maria a sárga törlőkendőjével és a habbal a szája körül, ahogy lassan megsül abban a fojtogatóan fülledt szobában. Közben Jane-en tűnődött: Vajon az irodájában lehet? A lányok pedig az iskolában? Vagy inkább hazavitte őket? A nejem azóta már otthon ül Sarah-val és Julie-val az oldalán, óvón átkarolva őket? Ha odaérnék... ha sikerülne, vajon mindhárman ott ülnének vörösre sült bőrrel, émelyítő sülthússzagot árasztva magukból, miközben az ajtót figyelnék habbal a szájukon? El tudnám viselni, ha az ő szemükben is azt fura éhséget látnám csillogni? Ray lassan ment. Vékony oszlopokban füst emelkedett a magasba, több részre osztva az eget. Valahol épületek égtek. A néhány ember, akit menet közben az utcán kimeredve ácsorogni látott, mind szörnyen festett. Jelen állapotában valószínűleg Ray sem kelthetett náluk sokkal jobb benyomást whisky-n és sörön kívül mást nem is fogyasztva, ahogy a hőségben kimerülten, rendetlen külsejével sétált. Még sosem érezte magát ennyire kiszáradtnak. Ismét a bevásárlóközpontnál találta magát. Ezúttal az épület mögött. Újra itt, a tett színhelyén – gondolta magában. – Vedd végig minden akkori lépésedet, hogy megtaláld a választ! – töprengett, hogy ezáltal hátha rájön valamire az egész jelenséggel kapcsolatban. Az ősz hajú férfi az elegáns öltönyében még mindig arra várt, hogy átkelhessen az úton. Ray megközelítette. A főnök külsejű fickó arca már be volt esve, és a szemei is, akárcsak a többi, utcán ácsorgó „szobornak”. Ray azon tűnődött, mi rejtőzhet a mögött a rezzenéstelen, kimeredt nézésük mögött. Még emlékezett rá, hogy érintéskor milyen forró volt a férfi csuklója. Mint akit eleven tűz emészt odabent, épp úgy, mint azt a Hanton nevű szellemvárost, ahogy éveken át titokban parázslott az alatta húzódó szénréteg, és senki sem tudott róla. Vajon mindegyik „szobornak” ilyen forró a tapintása? Mennyi ideig lehet képes lángolni vagy parázslani odabent egy emberi lény? És amikor felemésztik a lángok, kiégnek odabent és ettől kiüresednek, mint az az egykori szellemváros, akkor vajon jön majd valami, hogy kitöltse őket? Egy vékony, fehér lemez meredt elő a férfi zajójának első zsebéből. Ray csak a szélét látta. Kihúzta. Egy névtábla volt az. Valami konferencián vett részt. Ray

rápillantott a kártyára – közben egy pillanatig sem véve le a szemét a férfiról –, amin ez állt: „Sam Hanton - Stirling Szoftvermegoldások” Ray a homlokát ráncolta. Ismét a névtáblára pillantott, majd megrázta a fejét. – Nos, Sam, rohadtul sajnálom! Segítenék, ha... azt a rohadt! – ugrott egyből vissza. Sam tekintete ugyanis követte őt! – Mi a...?! – Ray visszahátrált az útra, és maga elé tartotta a kést. Sam eközben végig rajta tartotta a szemét, felváltva nézve az arcát és a kezében tartott fegyvert. – Hall engem? – kérdezte Ray érezve a remegést a saját hangjában, mint aki halálra van rémülve. – A szemek továbbra is figyelték. – Hall engem? Nézzen balra, ha igen! – Ám semmi sem történt. A férfi továbbra is ugyanabba az irányba bámult: Ray-re. – Sam, ha hall engem, nézzen fölfelé! – A kiszáradástól besüppedt szemek ijesztő kétségbeesettséggel figyelték őt. – Nézze, én nem tudok magának segíteni. Nem tudom, mit tehetnék. Én nem... Sam ekkor meglepő módon körülnézett, majd szemei jobbra-balra, vadul cikázni kezdtek. – Hé, nyugodjon meg! Majd a kormány... A férfi szemei fennakadtak, és egyre jobban kifordultak, amíg már csak a szemfehérje látszott, mintha teljesen hátra akarna nézni, egészen az agyáig. Basszus! – gondolt Ray a két kislányára. – A franc vinné el ezt az egészet! Bárcsak ők legalább ne lennének ilyen állapotban, és normálisan maguknál lennének! Ott kell lennem velük! – Megtapogatta a zsebeit. – A faszomba! – A kocsija mindössze vagy száz méterre állt tőle, de a kulcsait otthon hagyta a lakásában, a TV tetején. Mire Ray nagysokára elérte a háztömbjüket, árnyéka a délutáni fényben már mögé került, mintha megpróbálna elbújni a nap elől. A férfi lábai sajogtak, és testének minden egyes négyzetcentijéből izzadság csorgott. Többet gyalogolt most ezen a két napon, mint korábban egy egész év alatt szokott. Ray keze már a háza kilincsén volt, amikor észrevett valami narancssárgát a lábánál. Letérdelt, és felvette a letépett papírfecnit.

„...és ezer szobor állt ott, mindegyik a saját poklába bámulva...” Költészet? – kérdezte magától. Valamiért az az érzése támadt, mintha állna mögötte valaki. Felállt, és közben úgy szorította a kést, hogy kifehéredtek az öklén a bütykei. Nyakán az izgalomtól és félelemtől az összes kis hajszál égnek állt, és jéghideg verejték gyöngyözött végig közöttük. Megfordult. De semmi. Akárcsak az egykori cigarettája, a lány a narancssárga szórólappal ugyanúgy eltűnt. Ray keresztülnézett az üvegajtón az épület előcsarnokába: A másik lány, aki tizenháromnak tűnt és a négy idős ember: még mindannyian ott álltak kiszáradtan és elszürkülve. Egy pillanata úgy tűnt, mintha semmi sem változott volna Ray legutóbbi ittjárta óta. De már nem mindannyian az ajtó felé néztek. Azaz biztos, hogy nem? Ilyen nincs! – Ray hátrálni kezdett, megfordult és futásnak eredt. – Nincs az az Isten, hogy én...! Képtelen volt még egyszer felmenni oda. Bárhová, csak a lakásomba ne! Hogy Mariát is úgy találjam, ahogy az ajtót figyeli azokkal a láztól csillogó szemeivel? Vagy ami még rosszabb: ha egyáltalán nem találnám ott. Ugyanis akkor ki tudja, hol lehet most, és mit csinál éppen? Ám ekkor hirtelen belenyilallt egy gondolat: Akkor is, ha egyelőre még tűzött a nap, és kalapácsként dobolt a fejében a másnaposság, mégis eszébe jutott, hogy lassan kezd sötétedni. Bizony, hogy kezd, és se áram, sem egyéb fényforrás nincs a közelben! Nincs áram, nincs fény, és a lány eltűnt. – Ez rosszabb érzést keltett benne, mint bármi a világon. Rosszabbat, mintha választ kapott volna minden őt kínzó kérdésre. Még annál is, hogy képes lesz-e megmenteni a saját gyerekeit. Ray egyszerűen csak el akart rejtőzni. Bármilyen helyiségbe, aminek ajtaja van, és kulcsra zárható. Visszament, és követte ugyanazt az útvonalat. Minden saroknál úgy érezte, hogy valaki eltűnt, és legalább egy „szobor” hiányzik a megdermedt járókelők közül. Talán kettő vagy három is akár? – találgatta. Nem állt ott egy idős ember azon a sarkon? Nem ült egy gyerek annál az ajtónál? Ray figyelte az ablakokat. Semmi mozgást nem látott. Akik jól vannak, azok miért nincsenek most ugyanúgy az utcán, ahogy én?

A füstoszlopok a város felett egyre vastagabbá váltak, és a belváros felé egy sűrűbben fordultak elő. Ray most már érezte a tüzek szagát: sült hús és égő műanyag összekeveredett bűzét sodorta felé még a legenyhébb fuvallat is. Elért a bevásárlóközpontig elhaladva Samet mellett – aki továbbra is irreálisan hátrafordult szemgolyókkal várakozott –, aztán elhagyta a fekete Nissan roncsát is. Ray ismert egy helyet, ahol elbújhat, és a hely szinte szólította őt, úgy vonzotta magához, mint amikor a horgász az orsót tekerve, húzza magához a horgára akadt halat. A férfi a vészkijáraton belépve, az első emelet túlsó végéhez sietve, a személyzeti ajtón keresztülhaladva, elsétálva a megdermedt biztonsági őr mellett, végül megállt. Nézte az őrt egy pár pillanatig, és elvette tőle az övébe tűzött zseblámpáját. Szezám, tárulj! – lökte meg Ray a következő ajtót. Az belendült, hogy utat nyisson egy lefelé vezető betonlépcsősor irányába. A férfi felkapcsolta a zseblámpát, és megindult a mélybe. Lent egy újabb folyosón találta magát jobb és bal oldalon ajtókkal szegélyezve. Ezek szerint mégsem volt akkora időpazarlás Margie-val a Dairy Queenből az ételudvaron randevúzni. Akkor mutatta meg neki a lány ezt a helyet. Ray megfogta a második ajtó kilincsét a jobb oldalon. Ne szemétkedj velem! Tudom, hogy sosem szoktak bezárni! – Szerencsére valóban nyitva találta. A zseblámpa fénysugara fémpolcrendszerek hosszú során pásztázott végig, amelyeket tartályokkal és kartondobozokkal pakoltak tele. Ezek voltak az ételudvar éttermeinek polcai szétosztva a mexikói és kínai éttermek, az olasz pizzéria és a cukorkabolt termékei számára. Ray minden egyes lépésére vigyázva bement a tárolóhelyiségbe. Óvatosan mozgatta ide-oda a zseblámpát szépen, lassan, minden egyes sötét sarkot megvizsgálva. A bejárathoz közel egy munkaasztal állt rajta egy vezetéknélküli, akkumulátoros fúróval és egy csomó szétszórt csavarral körülötte. A közelében deszkákat állítottak a falhoz sorba, egymás mellé. A legtávolabbi sarokban jó pár, óriási, kukoricaolajjal töltött tartály állt, jókora ponyvával letakarva. Úgy tűnt, a ponyvából jó sátrat lehetne készíteni. Ray ismét tízévesnek érezte magát, mint aki az idősebb testvérei elől bujkál. Becsukta maga mögött az ajtót, és

nekidöntötte a hátát. Elbújok, várni fogok, és hagyom, hogy valaki más oldja meg ezt az egész szart! Hadd zabálják meg egymást a szörnyek! Nekem itt lesz kajám, innivalóm, és végül, de nem utolsó sorban: tervem! Ray, ahogy háttal nekitámaszkodott az ajtónak, feje hátulját szándékosan beleverte. A fájdalom egyből elterelte a figyelmét az önutálatról, és máris jobban érezte magát annál, mint amit eddig indokoltnak érzett. Mégis... egy vékonyka, alig hallható hang szólt hozzá onnan, ahol a koponyája hozzáért az ajtóhoz. „Gyáva!” – szidta őt a hang. „A gyerekeid elvesztek. Szükségük van rád, várnak téged odakint, elveszve!” Bumm! – csattant Ray feje az ajtón. Bumm! Bumm! A férfi megállt egy pillanatra, felkészülve arra, hogy megint odavágja a fejét, de valami megmozdult odakint. Biztos volt benne. Valami kapart a betonon. Ó, bassza meg! Letette a zseblámpát a munkaasztalra, egyik kezébe egy deszkát vett, a másikba pedig csavarokat és a fúrót. Ismét hallotta a kaparó hangot kintről, a folyosóról. Annyira remegett a keze, ahogy a gépen a fúrófejet csavarhúzófejre próbálta cserélni, hogy végül mindkettőt leejtette, és lehajolva, kotorászni kezdett utánuk a sötétben. Bassza meg a kutya! Ray megtartotta a deszkát, és a fúrógéppel keresztül tekert rajta egy hosszú csavart, bele az ajtófélfába. Ekkor odakintről valami puha és nehéz ütődött neki az ajtónak. Nem... te... kibaszott... nem! – zakatoltak a szinte összefüggéstelen gondolatok az elméjében. Még egy csavart a helyére rögzített, bebiztosítva deszkát. Aztán még kettőt.

Hozott egy újabb deszkát, és még egy harmadikat is. A dolog odakint a folyosóan még kétszer megpróbálta beerőszakolni magát az ajtón. Az akkumulátoros fúró pedig, ahogy Ray a negyedik deszkát is a helyére rögzítette, egyik pillanatról a másikra lemerült. Van ennivalóm – nyugtatgatta magát. – Inni is van mit. Egyszerűen csak kivárom idebent biztonságban a dolgok végkifejletét, és kész. Akármi is volt korábban odakint, az ajtó előtt, azóta vagy elment, vagy csak megállt, és csendben várt, az ajtót figyelve, végtelen türelemmel. Fél órával később a zseblámpa is lemerült. Ray az ajtóhoz legközelebbi sarokban ült összekucorodva, egy üveg ásványvízzel a kezében. Oda-vissza ringatta az üveget, és hagyta, hogy a benne lévő víz ugyanolyan ütemben csobbanjon ideoda, ahogy a szíve vert. A szemei a világon semmit sem tudtak kivenni a vaksötétben. Némi színt látott csupán: vöröset és zöldet. „Oh, I heard it through the grapevine...” – szólalt meg ekkor az ismerős dallam a telefonból. Ray görcsbe rándult meglepetésében. Lábaival önkéntelenül kirúgott, és az általa leejtett kés karistoló hanggal végigszánkázott a padlón. „...not much longer would you be mine. Oh, I heard it through the grapevine.” Megpróbálta kiküzdeni valahogy a telefont a szűk farmerzsebéből. Mindig olyan volt, mintha majdnem végleg beszorult volna. „Oh, I’m just about to lose my mind...” Ray végre kitépte a zsebéből a készüléket, és a füléhez nyomta: – Halló! Halló! – ...apu... – Ó, Istenem! Sarah? – Úgy érezte, egy hideg kéz markol a gyomrába. – ...szeretlek, apu...

Ray szemét elöntötték a könnyek. – Sarah! – Apu szeret téged – tette hozzá gondolatban. – Éppen eléggé ahhoz, hogy elbújjon egy lyukban, és magadra hagyjon odakint. – ...nem hall téged... de azért beszélj csak hozzá... talán segít... – Hallasz engem, Sarah? Apu itt van! Hallasz? – Ray összegörnyedt, és embriópózba húzva össze magát, feküdt a földön, a sötétben. A telefon sípolni kezdett: kitartó pity-pity-pittyel, mint egy kórházi betegfigyelő monitorrendszer. – Sarah? – próbálta Ray figyelmeztetni a lányát. – Azt hiszem, a telefonom kezd lemerülni. – Nézz balra, ha hallasz engem! – hallatszott Jane hangja fáradtan és szomorúan. – Jane? A lányokkal vagy? Jane? Mi a fene folyik itt? Ekkor a telefon kijelzője teljesen elsötétült. – Ez csak véletlenszerű szemmozgás. Nem miránk néz – mondta Jane. A vörös és zöld színek úszkálni látszottak Ray számára. A sötétség minden irányból nyomta, és ránehezedett. Mi a fene folyik itt? Pity-pity-pity. – Mrs. Sherman? – hallatszott egy férfi hangja. Ray ezt az alakot hallotta előző este a telefonján. Akkor arról beszélt, hogy teszteket akar lefuttatni. Most valami másról beszélt. Talán a teszek eredményeiről? – Attól tartok, Mrs. Sherman, hogy ez pontosan az lesz, amire gondoltunk: agyvérzés. Igaz, egy szokatlan fajtája, de nem egyedülálló eset. A valódi, fizikai károsodás rendkívül kicsi. Az agya minden részének működnie kellene. De mégsem működik. Ennek a tünetegyüttesnek a közismert neve: bezártságszindróma. Pity. – Be van zárva?

Pity. A telefon kijelzője mintha most világosabbá vált volna kicsit. Lehet, hogy maradt benne még valamennyi töltöttség? – Jane! – üvöltött Ray a telefonba. – Én nem vagyok... – És ekkor a telefon újra, ezúttal végleg elsötétült. A hangok, a pittyegés mind abbamaradt, mintha elvágták volna őket, egyedül a telefon LCD-kijelzőjén maradt néhány szellemképszerű, kikapcsoláskor ottmaradt körvonal a hívás után. – Jane! A kijelzőn a szellemképek inkább nőni látszottak, ahelyett, hogy végleg elhalványultak volna. Nőttek, terjeszkedtek és mozogtak. Ray megrázta a fejét, és próbált valami értelmet kihámozni abból, amit maga előtt látott. Mi az? Egy ágy? Mik azok a homályos alakok? És a következő pillanatban lepedőket látott, egy infúziószacskót tartó állványt, és valakit, aki őmellette ült, és a keze az övé mellett nyugodott az ágyon. Megpróbált ránézni erre a személyre, de nem tudta mozgatni a fejét, és másfelé pillantani is képtelennek bizonyult. Egy arc került a látómezejébe. Jane volt az. Táskás szemekkel, smink nélkül. Idősnek tűnt. – Jane? A nő válasz helyett elnézett valamerre. Mozogtak az ajkai, de Ray-hez nem ért el a hangja. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük, és a nő lassan beszélt a férjéhez. – Jane? Mit mondasz? Nem hallak. A nő elfordította a fejét, és vállat vont. Ray megpróbálta felemelni a karjait. Úgy érezte, hogy mozognak, de látta, hogy a kórházi ágyban mégsem mozdul meg semmi: sem a testrészei, sem a rajtuk lévő ágynemű.

A férfi kinyúlt amilyen messzire csak tudott. Meglepő módon érezte a tárolóhelyiség betonfalát, a munkaasztalt és a használhatatlanná vált, lemerült telefonját is. Vakon lesöpörte a megmaradt csavarokat az asztallapról, és hallotta, ahogy csilingelve végigpattognak a földön. – Hogyan lehetséges ez? ...ez? ...ez? – hallotta a saját hangját visszhangzani a raktárhelyiségben. Lassan felállt, és előrelépett. Végigtapogatta a falat egészen az ajtófélfára csavarozott deszkákig, amivel bezárta magát, hogy biztonságba kerüljön. Aztán megint csak a kórházi szobát látta maga előtt egy tiszta, rendbe rakott ággyal, aminek a sarkánál valahol egy lábat pillantott meg: egy kisgyerekét, egy kislány cipőjét. – Sarah? Ekkor fémes robajt hallott. Valahol a raktárhelyiségben, hátul, az egymásra pakolt sütőolajtartályok között valami megmozdult. Egy kiszáradt teremtmény álmából felébredve, felemelkedett a fészkéről, és felállt. Ray hallotta a lábai lassú, súrlódó csoszogását a betonon. A férfi pánikba esve rángatni kezdte az egyik deszkát, aztán az egyik csavart, amivel ő maga rögzítette oda korábban, de meg sem mozdultak. A lépések egyre közelebbről hallatszottak lassan és szabálytalan ritmusban, lezuhanó fémtartályok hangja által kísérve. Ray megfordította a fejét, hogy felmérje, mi akar rátámadni hátulról, de a szemeivel továbbra is csak a kórházi ágyat látta, és valami zöld foltot tovalibbenni. A látása az ottani szobában felszabadult, és vadul körbenézett. Jane-t látta, Sarah-t, egy világos ablakot, de egyikük sem vált jelenleg hasznára. Dörömbölni kezdett az ajtón. „Oh, I’m just about to lose my mind” – ahogy a Marvin Gay dalban hallotta, azaz „Kezdem elveszíteni az eszem”. Most már két kézzel, ököllel püfölte. Megpróbált fölfelé nézni, a szemét teljesen kifordítani, ahogy az öltönyös Samtől látta a járdaszegélyen, hogy akkor hátha maga mögé lát majd, és fel tudja mérni a tárolóhelyiséget, amiben valójában van, és amiben a háta mögül valami vészesen közeledik felé!

„...és ezer szobor állt ott, mindegyik a saját poklába bámulva...” Csontokat érzett törni, ahogy a beesett arcú, kiszáradt ember közelebb húzódott hozzá hátulról. – Be van zárva? – Be van zárva.

Szalontai Erika

Ébredés

Írta: ©2021 Szalontai Erika

Szerkesztették: Farkas Gábor, Farkas Lívia, dr. Királyhidi Elemér és Hidegkuti Tibor

Arte Tenebrarum Könyvkiadó

„Sötét, csillagtalan éjszaka volt.” – Nagyanyám minden története ezzel a mondattal kezdődött. Már ekkor megborzongtam. Éreztem, hogy a sötétségben bármi megtörténhet. Képzelete olyan lényeket teremtett, amiket nem lehetett elfelejteni. Félelmetesek voltak, és én szerettem rettegni. Gonosz, zöld szemű nőkről mesélt, akik megbújnak az ágyunk alatt, és belelesnek az álmainkba, férfiakról, akik éjjel vadászni indulnak, és érzelmek nélkül ölnek, démonokról, amik titokban lopakodnak be a szobánkba, levágják a hajunkat, miközben alszunk, ellopják a párnánkról, aztán megőrlik, és varázsszernek használják a gubancos tincseket. Nagymama szerette, ha mese közben felkiáltottam izgalmamban, vagy vacogó fogakkal kérdezgettem tovább utána. Ilyenkor megsimogatta a fejemet, és mindig azt mondta: „Csak a fele volt igaz.”. Olyankor sokáig nem tudtam elaludni, csak forgolódtam az ágyban, és azon gondolkoztam, vajon melyik „fele”. Egyszer elmesélte, hogyan jönnek világra a gyerekek. Az egyik legrémesebb története volt: „Vérből és sárból születünk mindannyian, fiam.” – Nem is kérdeztem semmit, csak bebújtam a takaró alá. Felhúztam az orromig, és rémülten pislogtam a sötétben.

Már kamaszodni kezdtem, amikor egy éjszaka kaparászásra riadtam fel. Lábujjhegyen az ablakhoz lopakodtam, de nem láttam semmit. Pedig valaki járt odakint! Általában felébredtem én még a legapróbb zörejre is. Hallottam a lépteket és az erőteljes szuszogást a fal mellett. A fülemben gyors ütemben, hangosan dübörgött a szívverésem. Moccanni sem mertem, beszorult a levegő a tüdőmbe. Mintha megelevenedett volna az egyik esténként hallott, rémes történet, aminek most én lettem az egyik szereplője. Az a valami vagy valaki percekig motoszkált odakint, aztán csend lett. Fekete volt az ég odakint. Nagymama sohasem engedte, hogy összehúzzam a függönyt. – Így legalább láthatják kintről, hogy békésen alszunk – mondta. – Ha elbújnánk, azt hinnék, titkolunk előlük valamit. Bejönnének, hogy megnézzék, mit

rejtegetünk. – Nem értettem, miről beszél. De akkor még betartottam mindent, amit kért. Az első szabály: – írta a nagyanyám egy megsárgult papírra. – Soha ne menj egyedül az erdőbe! A második: Ha mégis muszáj odamenned, ölj meg egy tyúkot vagy nyulat! Vidd magaddal a véres húst, és tedd le az öreg tölgyfa alá! A harmadik szabály: Soha ne felejtsd el, hogy furcsa lények élnek az erdőben! Nem szeretik, ha zavarjuk őket. A negyedik, hogy mindig légy óvatos az ösvényen! Ha bármilyen különös érzésed támad, menekülj, fuss, ahogy csak bírsz, és ne nézz hátra! Amikor az asszony girbegurba írásával megtelt a papírlap, néhány kalapácsütéssel felszegelte az ajtóra, és így szólt: – Na, itt mindig látod, amikor erre jársz, és így legalább megjegyzed, fiam! Az „odakint” és az „idebent” két külön világra szakadt bennem. A házunk volt a határvonal. Az odakint volt a kert és az erdő körülöttünk: a vadszederbokrok, a sárga virágok, a madarak röpte és a bagolyhuhogás. Az idebent pedig a kályha, ahogy pattogott benne a tűz, és a nagyanyám hangja, ahogy állandóan beszélt. Sokszor nem is nekem szánta a szavait, csak motyogott magában: – Itt hagytátok ezt a kölyköt nekem, hadd bajlódjak vele! Védjem meg mindentől, ugye? Gyűlik odakint a sötétség, és csak egyre sűrűbb lesz. – Tettvett a házban, a kertben, és közben néha a szeméhez emelte a kezét, hogy beárnyékolja, majd elnézett az erdő felé. Mintha állandóan résen lenne, hátha felbukkan valaki a fák közül. Az odakint és az idebent határán túl is volt élet, ezt biztosan tudtam. Néha elhúzott felettünk egy repülő, és fehér kondenzcsíkot hasított az égre. Kisgyerekként féltem tőlük, mert ez volt az egyetlen jelenség, ami a rajtunk kívüli, ismeretlen, távoli világot jelentette. Csak ketten voltunk egymásnak. A szüleim eltűntek, amikor négyéves voltam. Nagymama nem volt hajlandó beszélni apámról és anyámról. Pedig faggattam eleget.

– Nyugodj bele – mondta –, nincsenek velünk. Remélem, többé már nem is lesznek. De nem hittem neki. Éjszakánként velem voltak, befurakodtak az álmaimba. Az arcukat soha nem láttam tisztán: A látvány homályos volt, és életlen, mint egy régi, megfakult fénykép. Anyám haja puha volt, apám borostája pedig szúrós. Ébredéskor még az illatukat is éreztem: kölnit és édeskés arcszeszt. Amikor elmeséltem az öreglánynak, megrezzenve kérdezte: – Szellemek, mi? Visszajárnak hozzád, kincsem? Na, majd teszek ellene. – Macskagyökeret szedett a kertben, és szétszórta a padlón, hogy mélyen aludjak tőle, álmok nélkül. Éjszakára keresztbe tette a seprűt az ajtó előtt. Teleaggatta a ház gerendáit koszorúkkal. Fagyöngyből és fokhagymából készültek. Órákig fonogatta őket türelmesen. Büdös volt mindegyik. A szagok összekeveredtek a házban, hányingerem volt tőlük. – Ne csináld, kérlek! – bőgtem hangosan. – Nekem jó érzés, hogy velem vannak, hogy álmodhatok róluk. A vénasszony összeszorította a száját, ettől pedig az arcán a ráncok még inkább megkeményedtek. – Téged nem vihetnek magukkal, fiam. Nem engedem. Próbállak megmenteni az anyádtól! Nem mertem megkérdezni, mi baj van anyával. Eltűntek az álmaim, haragudtam a nagymamámra emiatt. De soha többé nem sírtam.

Az öregasszony hatvanévesnek mondta magát, de én száznak gondoltam. Görnyedt volt a háta, fájt a dereka, az arcát eltorzította három, régi sebhely. A csíkok hosszan futottak egymás mellett, mintha éles karmok nyomai lennének. – Harcoltam – zárta le a kérdezősködésemet a hegekkel kapcsolatban –, és életben maradtam. – Nem volt hajlandó többet beszélni róla.

Egy nap megtanított, hogyan kell ölni. Tizennégy éves voltam, és elvághattam az

ebédnek szánt csirke nyakát. Nagyanyám szeme minden mozdulatomat figyelte, mintha vizsgáztatna. Meleg vér folyt végig a kezemen. Lenyaltam, mert kíváncsi voltam az ízére. Az öregasszony erre keresztet vetett. – Benned van! – suttogta rémülten. – Hát, benned is ott van! Kék szemmel születtél, de zöld lett, amilyen az anyádé. Attól a naptól kezdve bezárta éjszakára az ajtaját. Mintha félne tőlem. Soha nem szólított a nevemen, mindig csak „fiamnak” hívott. Már én sem emlékeztem rá, hogyan szólítottak a szüleim, de nem is volt lényeges. Otthagytam a nevem emlékét a gyerekkoromban. Amikor elvégeztem a házimunkát, utána általában szabad lehettem. Messzire kerültem az erdőt, mert mindig ott lebegett fölötte valami sűrű, nyálkás pára. Ködbe burkolta a fák koronáját, elmaszatolta a körvonalakat. A szemem éles volt, ezért zavart, hogyha nem láttam tisztán. Átmásztam néhány kidőlt, korhadt fatörzsön, és mindennap elgyalogoltam a lápig. Büdös volt, kénes szagú, szürkés színű, mint az iszap, sűrű, mint a nagyanyám imádott krémlevesei. Mostanában az lett a mániája, hogy szerinte régi holttestek hevernek a víz mélyén. Állandóan erről magyarázott, és sorban készítette a gonoszűző koszorúkat. Ami az igazat illeti, a parton ülve, én is éreztem a jelenlétüket. Néha buborékok törtek a felszínre, mintha valaki mélyet sóhajtott volna odalent. Megkapirgáltam egy hosszú ággal a medret, hátha találok valamit. Érdekes lenne felboncolni egy hullát – gondoltam –, megnézhetném, vajon mi történt a testével a mocsárban. Nagyanyám szerint épségben maradnak, nem bomlanak fel, mint a földbe temetett halottak.

Az egyik nap beljebb merészkedtem a mocsárba. Óvatosan tapogattam ki a szilárd pontokat, amelyekre biztonságosan ráléphetek. A zsombékokon hosszabbra nőttek a fűcsomók. Azokra leszúrtam egy-egy kis ágat, és így minden lépést megjegyeztem. Pár száz méterrel arrébb találtam egy nagyobb szigetet, ami megbújt a láp közepén. A partról nem látszott belőle semmi. Embermagas nád nőtte körbe, és el is rejtette. Tizenöt lépésnyi terület volt, és csak az enyém. Meztelenre vetkőztem, hanyatt feküdtem a földön, és néztem a magasban szálló repülőket. Már nem féltem tőlük. A szigetet búvóhelynek használtam, hogy ki elől, azt nem határoztam meg. Ha

elegem volt az öregasszony babonáiból, a folytonos motyogásából, akkor kimentem oda, és csak bámultam a vizet magam körül. Itt ettem először nyers, véres húst. A folyóból fogtam ki egy halat, azt vittem be a szigetre. Megmerevedett testtel lógott a horgon, de amikor közel emeltem az arcomhoz, megvonaglott, és belenéztem a szemébe. Még élt, amikor a húsába haraptam. A pikkelyeit és a szálkáit csak kiköpködtem. Csalódás volt. A halhúst nyersen pocséknak találtam, csak a vére ízlett nagyon. Megkóstoltam volna más állatokat is, de ehhez vadásznom kellett. Az egyik péntek délután elemeltem a baltát a sufniból, és behatoltam az erdőbe. A gomolygó köd sem riasztott vissza.

Az öregasszony gyanakodva nézett rám, amikor esténként hazaértem. Zavarba hozott vele, és gyűlöltem ezt az érzést. Úgy meredt rám, mintha még mindig kisgyerek lennék, akit irányíthat. Megbámulta aznap is a foltos ruhámat, aztán elfintorodott a szagomtól. – Hullákkal vacsoráztál, fiam? Rettenetesen büdös vagy! Hol jártál már megint? Hazudtam neki. Régóta ezt teszem. Minek kellene tudnia a vérről, a húsról és a vágyakról? – vontam meg a vállam magamban. Ha belegondolok, valamikor még kedveltem nagyanyámat. Hálás voltam, hogy védőburkot von körém, mintha állandóan veszélyben lennék. De a babonás szabályaival elriasztott az erdőtől. Pedig az egy csodavilág! Barangolni a fák között, becserkészni a vadat, figyelni a lépteim csendjére, aztán váratlanul támadni! Mindig gyors voltam. Moccanni sem tudtak, és már a markomban szorítottam a gyönge nyakukat. Szerettem a rettegő pillantásukat, amikor utoljára rám néztek... mielőtt elroppantottam a csigolyáikat. Tépni kellett a húst, darabokra szaggatni: ez volt a legjobb rész. A vérük a fák törzsére spriccelt. Ahogy haraptam őket a fogammal, megteltem borzongással. Megfeszültek és kidomborodtak az izmaim. Egyre erősebb lettem. És egyre éhesebb.

Egyik reggel az öregasszony nem ébredt fel. Betörtem a szobája ajtaját, ráztam a vállát, de nem lélegzett, nem moccant. A hálóingében temettem el hátul, az udvarban, ahol a nyulakat etette régen. Amíg még voltak, míg valami vadállat meg nem dézsmálta őket. Mély gödröt ástam, hogy jól elrejtsem, és ne férjen hozzá semmilyen élőlény. Az egyik ágról egy szürke tollú varjú nézte, ahogy belehengerítettem a sírba, majd rálapátoltam a rengeteg földet. A kertből gyökerestől téptem ki sárga virágokat, és rászórtam őket a sírhalomra. Mézillatú lett a levegő tőlük – ezeket szerette a legjobban. Nem tudtam, mit kell ilyenkor mondani. Elmeséltem hát neki a kedvenc mesémet, amit tőle tanultam: a gonosz, zöld szemű nőkről. Jó volt ez így, hogy egyedül maradtam. Legalább nem kellett többé titkolóznom. Egy napomba telt, mire átrendeztem a házat. Először letéptem a koszorúkat. Sötétebb lett nélkülük az odabent. Mintha a fagyöngyök világították volna meg a konyhát és a szobát. Arrébb tologattam a bútorokat, néhányat szét is vertem egy fejszével, mert a nehéz tölgyfaszekrények csak a helyet foglalták. Lámpát kellett gyújtanom, hogy összeszedjem a holmiját. Kivittem a ruháit, a cipőket, az ágyneműt, és elégettem őket az udvaron. A személyes tárgyait nagy halomba hordtam a ház előtt. Nem akartam belőle semmit megtartani. A régi meséit mind elmondtam a tűznek, amit raktam. Óriási máglya lett belőle, a füstje az erdő felé terjeszkedett. Éjjel végre visszatértek az álmaim: apámról és anyámról. Úgy éreztem, szabad lettem.

Megváltoztak a szokásaim. Már nem kellett a délutánra várnom, hogy vadászni induljak. Amikor megéheztem, fogtam a kést, és mehettem az erdőbe. Az állatok már nem jártak a közeli ösvényeken, a folyóparton sem láttam őket egy ideje. Messzire kerülték a házat, így nekem is nagyobb területet kellett bejárnom, hogy rájuk találjak. Sokszor órákig kellett követnem a nyomukat, a szagukat, és ez türelmetlenné, ingerültté tett. De nem tudtak elbújni előlem. Az orrommal kiszimatoltam a reszketést, a

félelmet: ez utóbbinak savanykás szaga volt, mint régen az öregasszony hordós káposztájának. Hatalmam volt az állatok felett, ez megbabonázott, elszédített, nem törődtem a következő napokkal, hetekkel, hónapokkal, csak a pillanatnak éltem. Pedig megjött a tél már november végén. A fák között hetekre megtelepedett a hó, ropogott a talpam alatt. Odalett a csend, ami a sikeres vadászathoz kellett. Naphosszat bolyongtam céltalanul az erdőben, de nem találtam meg az állatok rejtekhelyét. Egy hét múlva feladtam a keresgélést. Unatkoztam és ténferegtem a ház körül. Néha felhasogattam a fát, hogy begyújthassak a kályhába. Megolvasztottam a havat, hogy vizem is legyen odabent. De a napok lassan teltek. Azt vettem észre, hogy magamban beszélek. Történeteket találtam ki, és úgy meséltem el, mintha előadnám valakinek. Ez egy kis időre elterelte a figyelmemet a gyomromat mardosó éhségről. Az öreglány baromfiudvarában még maradt néhány tyúk meg egy öreg kakas. Nem tartott ki sokáig a húsuk és a vérük, de beosztottam az élvezetet. Napok teltek el, amíg a harapásom után elpusztultak. Nyers krumplit és répát ettem – a pincében már csak az maradt –, de legalább jóllaktam tőle. Azonban éreztem, hogy így is gyengülök.

Januárban megbetegedtem. A kamrában találtam néhány régi lekvárt, amelyek ragacsosra száradtak és megbarnultak az üvegben. Este ettem meg őket. Sorba állítva az asztalon egymás után csavartam le a fémtetőket. Fogtam egy kanalat, és csak lapátoltam be a számba az édességet. Éjszaka rosszul lettem. Nem jutottam el a mosdóig sem. Másnap takarítanom kellett magam után a padlót. Állandóan rázott a hideg. Beköltöztem az öregasszony ágyába, mert az melegebb volt. Magamra húztam az összes takarót, amit csak találtam a házban. Még így is vacogtam, mert nem volt tűzifám, és erőm sem maradt, hogy kimenjek érte az udvar végébe. A hó közben elolvadt, de még erősen fagyott odakint, ezért keményre dermedt a föld. Néha kiléptem a ház elé, és jégcsapokat törtem le az ereszről. Azokat szopogattam, hogy folyadékhoz jussak. Az álmaim megteltek halállal. Szinte minden reggel csatakosan ébredtem a

jéghideg szobában. Mosakodni sem tudtam hetekig. A levegő használt volt, bűzlöttem, mint aki a végét járja.

Aztán egy éjszaka újra meghallottam a kaparászást a ház körül. Éppen úgy, mint akkor régen, kamaszkoromban. A függönyöket soha nem húztam be egészen, hagytam némi rést közöttük. Amikor még egészséges voltam, sötétedés után gyakran rácsodálkoztam az odakintre. Most a fal mellé lapulva jutottam el az ablakhoz. Az erdő karéja sötét volt, de a Hold fehér fényfoltokkal szórta tele a kertet. Mintha az egyik fa ága moccant volna, és mintha egy test hozzádörzsölődött volna a ház falához. Árnyékok lopakodtak odakint. Pár perc neszezés után csend lett. A közelben felvonyított, majd fájdalmasan szűkölni kezdett egy farkas. Jól ismertem ezt: a félelem hangját, mielőtt elszáll valamiből az élet. A falnak támaszkodtam, mert a térdem minden lépésnél megroggyant. Kinyitottam az ajtót, hogy jobban, tisztábban halljak. A küszöböm előtt méretes csomag hevert. A szaga azonnal felébresztette minden érzékszervemet. Lerogytam mellé, tíz körömmel téptem-szaggattam fel a csomagolást. A dobozban hatalmas darab hús hevert, a mérete alapján talán egy szarvas combja lehetett. A vére még melegen gőzölgött a téli hidegben. Felkaptam, és bevittem a házba. Legyőztem a vágyat, hogy rávessem magam, és befaljam az egészet. Apró kockákra daraboltam, csak utána kóstoltam meg. Egyetlen falatot. Az íze megbizsergette a nyelvemet. Mintha áramütés ért volna: csak remegtem, és az asztalnál ülve nyalogattam a kezemről a vért. A hús napokig kitartott. Lassan ettem meg, ez volt a gyógyszerem.

A tél folyamán többször is érkezett ajándék: kibélelt kosárban gyenge galamb elvágott torokkal, vastag rongyba csomagolt nyúldarabok, egy őzgerinc. Nem tudtam, ki hozhatta, de nem is érdekelt. Egyszer a lábtörlőre tűztem egy papírt, mert úgy éreztem, ennyivel tartozom a segítőmnek. „Köszönöm” – csak ennyi állt rajta. Nem jött válasz, csak napok múlva. Egy nyílheggyel tűzték rá a húsra. Átázott a vértől, alig tudtam kibetűzni: „A hála a gyengék menedéke.” – Ezt írták rá.

Mire felolvadt a föld, és megjött a tavasz, visszanyertem az erőmet. A tükörből már nem egy csontsovány férfi nézett vissza. Az arcom kerekebb, a vállam szélesebb lett, az izmaim megkeményedtek. Mindennap dolgoztam: felástam a kertet, fát hasogattam, újra ropogott a házban a tűz. Mindenhol éreztem a nagymamám emlékét. Amikor elfáradtam, leültem a ház előtt a régi padjára, és az arcomat fürdettem a napfényben. A sírhalmon, amit a fagyok keményre döngöltek, sárga virágok jelentek meg. A kertben is kibújtak az első növények. A hagyma és a krumpli úgy nőtt, mintha az öregasszony még mindig itt lenne, hogy gondozza a friss hajtásokat. Nagyanyám szelleme benne volt a tűz melegében, és ha behunytam a szemem, hallottam a hangját, ahogy a fülembe suttogja a régi babonákat. Hiányzott, és ez erősebb nyomot hagyott bennem a valódi jelenléténél. Aztán beköltözött az álmaimba is a szüleim mellé. Mintha küzdenének értem: Ráncigáltak, és egymásra morogtak, mint a megvadult kutyák. Apám és anyám az erdő irányába húzott, nagyanyám pedig befelé, a házba. Egy ideig elmosódtak a határvonalak, de ekkor mintha újra kettészakadt volna a világom, mint gyerekkoromban. Ők hárman lettek az odakint és az idebent.

Május vége lett, mire újra feléledt a természet. Az állatok visszamerészkedtek a tisztásokra, és inni jártak a folyóhoz. Az erdőben végre nyomokat találtam, amelyek elvezettek egy-egy üreghez vagy kotorékhoz. Már nem pocsékoltam el a húst, nem dobtam el a félig lerágott csontokat, mint régen. Kisebb csomagok sorakoztak a jéghideg veremben, amit pár hete ástam a hátsó udvaron. Tartalék lesz a következő télre – gondoltam rá jóleső érzéssel. Újra kijártam a láphoz, a szigetemre. Megnyugtatott, hogy nézhettem az eget, a sárosan kavargó, örvénylő vizet. A nádas fölött óriás-szitakötők röpdöstek, szárnyukon a fény szivárványosan csillant meg. Szúnyogok döngtek körülöttem, a hangjukat felerősítette a víz, többszólamú kánonban zengtek. Néha iszapot halásztam ki a mélyből, magamra kentem, és hagytam a napon megszáradni. Amikor hazafelé indultam, megrepedezett, tenyérnyi darabok hullottak le rólam: mint egy védőburok, amit rosszul rögzítettek. Mintha új test született volna alatta. Egyre gyakrabban jártam meztelenül. Vörösre égette a nap minden porcikámat. Szőrös lett a karom és a lábam. Szerettem nézegetni magam

a tükörben. Férfi lettem.

Nagyanyám sárga virágai ellepték a kertet. Megállíthatatlanul törtek elő a földből, kibújtak a kerítés mellett, az apróra hasogatott tűzifa alól, még a házfal repedéseiben is megtelepedtek. Délben, amikor a legmagasabban járt a nap, a színük felragyogott, mintha aranymező fénylene körülöttem. Csak a sírhalom volt csupasz, ahová a temetéskor a kitépett töveket dobáltam. Ha elindultam az erdőbe fejszével a kezemben, a növények szára ráfonódott a bokámra. Belém kapaszkodtak, mintha vissza akarnának tartani. Eszembe jutottak nagyanyám régi koszorúi, amivel védeni akart minket a gonosztól. Amikor meghalt, elégettem őket, talán most a virágokkal véd. Az biztos, hogy éjszakánként nincs motozás a ház körül, hatalmas a csend.

Egyszer egy férfi érkezett. Valószínűleg északról. Utólag már tudom, hogy a folyó felől jött, mert a csizmája térdig sáros volt. Egy reggel megállt a házunk előtt. Én épp a szobámban feküdtem. Becsuktam a szemem, és hallgattam a gyomrom korgását. Messze volt még a másnap, és azon a reggelen kevés volt a zsákmány. Az agyam újra és újra lejátszotta az ismerős hangokat: az állatok visítását, horkanását, ahogy felvágom a hasukon a bőrt. Így próbáltam felgyorsítani az időt, hogy csak a kellemes gondolatokra koncentráltam. – Hé, valaki! – harsant egy kétségbeesett kiáltás a házunk elől. – Kérem, segítsenek! Kiugrottam az ágyból, és feltéptem az ajtót. Rongyosra marcangolt kabátban egy borostás arcú férfi esett térdre az udvarunkon. Fején egy sebből és a szája sarkánál csorgott a vér. A kezén karmolások nyomai látszottak. – Kérem – bámult rám riadtan –, segítsen! A feleségem… Megtámadtak minket, őt pedig elvitték magukkal. – Talpra rángattam az idegent, és leültettem bent a házban. Egy fakupában bort tettem elé, ami még az öreglány szőlőjéből készült. Szerettem, vörös volt az is. Egy hajtásra megitta, aztán beszélni kezdett: – Nem láttunk senkit az úton. Nádat gyűjtöttünk a mocsárnál. Gyékénykosarat akartam fonni. A feleségem gyereket vár. Kérem…

– Kik voltak?! Látta őket? – ragadtam meg a gallérját, és felemeltem. Aggodalom költözött a szívembe az ismeretlen nő iránt. – Csak árnyékokat láttam – felelte a férfi ijedten. – A hajánál fogva vonszolták a földön. Utánakaptam, de már csak a levegőt markoltam. Próbáltam kiszabadítani. Akkor mérték rám ezt az ütést is. – A homlokán a seb egyre jobban vérzett. Nagy levegőt vettem. Mélyen beszívtam a vér illatát. Ismeretlen szaga volt. Emberszaga. – Menjünk! – üvöltöttem rá, mert olyan gyengének látszott, ahogy reszketett. A konyhában a fiókból elővettem a kést. Felkaptam egy fejszét és egy kalapácsot is, majd mindkettőt a nadrágom derekába tűztem. Mindennap használtam őket: ott hevertek véresen a konyhaasztalon. Kitereltem a férfit a házból, és magam előtt lökdöstem. Alig állt a lábán. Megpróbált tájékozódni, de látszott, hogy nehezére esik, mert többször is zavartan nézett körbe. – Azt hiszem, volt ott egy nagy tölgyfa – gondolkodott hangosan –, a törzse körül barnára színeződött foltokat láttam. Mintha odaszáradt vér lenne. – Menjen vissza a házhoz! – mordultam rá. – Figyelje a fákon a jeleket! Villámokat véstem a törzsekbe. Ha azokat követi, egyenesen odavezetik. – Maga itt marad egyedül? – hüledezett. Aztán meglátta a tekintetemet, ahogy haragosan villan. – Vigyázzon magára! – Elindult, de alig ment pár lépést, és máris visszafordult. – A feleségemnek zöld szeme van. És gyereket vár – suttogta. – Nemsokára találkozunk! – kiabáltam utána, ahogy távolodott. Aztán csak álltam ott földbe gyökerezett lábbal, és próbáltam kitalálni, mit csináljak. Minden olyan váratlanul történt. A falombok megmozdultak fölöttem, mintha mókus ugrott volna ágról ágra. A távolabbi bokrok megroppantak. Valami vagy valaki tördelte a gallyakat, ahogy közeledett. Percek alatt lett sötét. Mintha összekeveredett volna az idő: a reggelből váratlanul éjszaka lett, feltámadt a szél is, és kénes gőzöket sodort felém a láp felől. Bizonytalanná vált a két legfontosabb érzékszervem: a látás és a szaglás. Ez megzavart, nyugtalanító érzés volt.

„Ha már nincs a földnek fagya – mesélte régen az öregasszony –, akkor éledeznek. Megkóstolják a világot maguk körül. Tavasz végére erősek lesznek újra. Megtámadnak mindenkit, akiben vér csörgedezik, mert állandóan éhesek.” A bokrok fölött apró lángnyelvek gyúltak, mintha szentjánosbogarak fénye imbolyogna. A fák között egy fehér ruhás alak jelent meg. Két kézzel markoltam a késemet, és vártam rá. Megállt tőlem néhány méterre. Karcsú volt: csak ezt láttam, és a hosszú haját, ami a derekáig ért. Az arca sötétbe burkolódzott, a hasa hegyesen domborodott. Az illata lassan hömpölygött felém. Megborzongtam tőle, mert valahonnan ismerősnek tűnt. Mögötte feltűnt a férfi, aki segítséget kért tőlem, és akit aztán az ösvényen hazaküldtem. A sötétből lépett elő zaj nélkül, hangtalanul. A kezét a nő vállára tette, és fenyegetően mordult egyet. Együtt indultak el felém, közelebb, egyre közelebb, míg a testem szinte érintette az övéket. Nem féltem tőlük. Ismerősek voltak az álmaimból. A borostás arcú férfi és a zöld szemű asszony: apám és anyám. Szilárdan álltam a tekintetüket, de a nő egészen közel hajolt, és végigkarmolta az arcomat. A vérem a földre csöppent, a lába elé, amely sistergett az avarban. Ekkor hangosan felnevetett, és belebokszolt a vállamba. – Lodan! – mondta ki hangosan a nevemet, amelyet ottfelejtettem a gyerekkoromban. Elborítottak az érzelmek, és megkönnyebbülten leengedtem a késemet. Zöld szeme azonban ekkor felizzott, mint a vadállatoké támadás előtt. Egy hördüléssel rám vetette magát, letepert, és leszorított a földre. Apám fölöttem állt, és nyakamra tette a cipője talpát. – Kicsi fiam – búgta anyám a fülembe –, szóval véres húsokat vacsorázol? Hiába védett tőlünk a nagyanyókád? Megnéznénk a készleteidet. – Apám talpra ráncigált, és a hátam mögött meglepően erős kezeivel satuba fogta a két karomat. Megfeszült a vállam, és felkiáltottam a fájdalomtól. – Fegyverek, mi? – tapogatott körbe anyám. – Baltácska, fejszécske meg egy éles késecske. Ezeket most szépen elvesszük, nehogy csúnya gondolataid támadjanak. – Hárman indultunk a sötét erdőn át hazafelé. Úgy vonszoltak magukkal, mint egy megláncolt rabot.

A házamat feldúlták, a függönyöket letépték az ablak elől. A bútorokból csak az ágyakat hagyták meg és egyetlen szekrényt, a többit felhasogatták. Szét kellett hordanom a darabjaikat a kertben, a faszilánkok beterítették a sárga virágmezőt. Apám meggyújtotta, és aznap hamuvá égett nagyanyám emléke. Egy ketrecbe zártak az udvaron. Néha bedobtak hozzám egy-egy húsdarabot, hogy ne haljak éhen. Apám mindennap vadászott. Olyankor anyám rajtam tartotta a szemét. Ha csak megmozdultam, testhelyzetet változtattam, azonnal morogni kezdett. – Azt hittük, te vagy itt a környéken a legveszélyesebb – szólt oda anyám pár nap múlva megvetően –, de tévedtünk, Lodan! Gyenge kis fickó vagy. Könnyű volt az érzelmeiddel csapdába csalni. Mintha nem is az én fiam lennél. Amikor apám hazajött, vérrel kente be a házfalakat. Egy héttel később csapattal érkezett: öten voltak, mindannyian soványak és éhesek. Fiatal férfiak és nők álltak meg a ketrecem előtt, hogy megbámuljanak. Véres volt a szájuk és a kezük. Anyám csak nevetett, és a domborodó hasát simogatta. – Látod, kicsi fiam, ők fegyver nélkül is elboldogulnak! Széttépnek bárkit, ha azt akarom. Ha megparancsolom.

Apám egy este leült a közelemben. Hátát nekitámasztotta egy fatörzsnek. Anyám már aludt. Mindig korán feküdt le, mert egészséges gyereket akart szülni. – Azt mondta, holnap kiengedhetlek – kezdte apám csendesen. – Gyenge vagy, úgyhogy nem kell tőled tartanunk. Ugye, nem kell, fiam? – Megvontam a vállamat, a gyomrom pedig hangosan kordult egyet. – Ne ellenkezz vele! – suttogta. – Veszélyes asszony. – Mivel továbbra sem válaszoltam, felállt, és elindult befelé a házba. Az ajtó előtt még visszafordult, és felhúzta az ingét a nyakáig. A hasán és a mellkasán hegek húzódtak, megszámlálhatatlan karmolások nyomai. Mélyek lehettek, mert gyulladt volt körülöttük a bőr, némelyikből még szivárgott is a vér. – Meg akart téged ölni, de nem engedtem. Ne adj rá neki okot, hogy megtegye!

Végül másnap nem engedtek el, csak egy hét múlva. Anyám nem bízott bennem.

Lefogytam, csak csont és bőr voltam. Az izmaim eltűntek, mint a betegségem idején. Járni is alig tudtam, mégis keményen dolgoztattak. Három ember figyelte állandóan minden mozdulatomat, s ha nem voltam elég gyors, megvertek. Anyám hasa egyre nagyobbra nőtt, esténként büszkén megállt előttem, és felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek. Engedelmes voltam és csöndes, hogy ne keltsek feltűnést. Naponta ki kellett irtanom a sárga virágokat, amelyek újra és újra feltűntek a kertben. Ám hiába téptem ki őket tövestől, hiába égettem fel a földet, a hamuból is újraéledtek, a szürke pernyéből is kinőttek az aranyló szirmok. – Nagyanya! – suttogtam ilyenkor, és gyűjtöttem az erőt magamban.

Április közepén született meg az öcsém. Éjféltájban sírt fel, miután anyám fájdalmasan végigsikítozta az estét. Behívtak a szobába, hogy nézzem meg. Négy és fél kilós volt, hatalmasra nőtt, erős testtel. Gödröcskék voltak az állán. Anyám galambvérrel kente be a saját mellét, úgy szoptatta. – Ő lesz a valódi utódom, Lodan! Már most olyan erős és szomjas, mint én. Te is ilyen lehettél volna, ha nincs az a buta nagyanyád. Gyűlölt engem – vonta meg a vállát csalódottan. Tudtam, hogy még gyenge a szülés után, láttam a sápadt, vértelen arcát a magasra tornyozott párnákon. Erősödnöm kell – gondoltam. Készülnöm kell. Esténként kirekesztettem a külvilágot, és csak lehunyt szemmel feküdtem az udvaron. Ha elaludtam, a nagyanyámról álmodtam, és közben néha repültem is térben és időben szabadon. Kiterjesztett szárnyakkal suhantam a levegőben, és lenéztem a házra. Nappal, munka közben a fiúra gondoltam, aki anyám méhéből született meg egy hete. Naponta bementem hozzá. A bőrének vér- és tejszaga volt. Egyszer megsimítottam a homlokát, amit anyám gyanakodva figyelt, aztán horkantott egyet, és feltámaszkodott az ágyban, majd rám rivallt: – Ne merészeld kényeztetni! Ő csak az enyém. Az egyetlen fiam. Már azt is szeretném elfelejteni, hogy te létezel.

Egyre jobban gyűlöltem őt. Mindennap tudatta velem, hogy csak egy megtűrt senki vagyok a régi otthonomban. Éjszakánként terveket szőttem: véresek voltak, gyilkos ösztönök munkálkodtak bennem. Reggel mindig elhessegettem őket, mert iszonyat volt minden percük.

Nyár vége volt, amikor láttam, hogy apám görnyedt háttal csoszog be a vadászat után a házba. Válláról egy őz teteme lógott szétmarcangolt nyakkal, tátongó sebekkel. Bementem utána a konyhába. Az asztalnál állva tépte cafatokra a húst, közben egy lapos edénybe fogta fel a vért. – Megeteti vele – nyögte, amikor meglátott. – Már nem kap több tejet. Tegnap is csak vérrel kente be a száját, nem adott neki mást. A gyerek meg csak nézett a zöld szemével, mint egy kis vadállat. Az apámat is gyűlöltem. Szolga lett belőle: anyám játékszere. Éjszakánként, amikor mindenki mélyen aludt a házban, újra vadászni indultam. A megölt állatok vérét végigcsorgattam az úton egészen a házig. A föld beszívta, csak a megbarnult foltok árultak volna el, azokat viszont gondosan betakargattam száraz levelekkel. A szüleim szaglása nem volt jó, nem kellett félnem, hogy bármit észrevesznek.

Péntek este volt. Még javában vadásztak, amikor az összegyűjtött és addig a kövek alatt rejtegetett macskagyökeret becsempésztem a házba. Mindenhová tettem belőle, ahol nem láthatták meg: az alig használt bögrékbe, a szekrénybe és a ruhák közé. Nagyanyám gyógynövénye néhány órán belül elkábította őket. Csak feküdtek nyitott szemmel, néztek maguk elé, mintha ébren álmodnának. Anyám volt az egyetlen, akinek a szeme rémülten cikázott ide-oda, amikor felemeltem a gyerekét. – Vége van, anya – mondtam. – Ez a gyerek nem lesz a tiéd, mert innentől én gondoskodom róla. Bár nem úgy, ahogy te szeretnéd. Búcsúzóul megtettem, amit eddig soha nem mertem: megsimogattam anyám a gyönyörű, puha haját. A veremből kivettem a nyers húsokat, és letettem a

küszöbre. Bekentem vérrel az ágyban fekvők karját és lábát. Tudtam, mi következik: A vérösvény idecsalja a vadakat az erdőből – gondoltam. Követik a nyomokat be a házba. Nem kell vadászniuk, a préda szabadon fekszik majd előttük. Nyitva hagytam magam mögött az ajtókat, a kisfiút egy batyuban a hátamra kötöttem. Kerülőt tettem a ház mögött, s ahogy a bokrokat tördelve távolodtam az egykori otthonomtól, hallottam a farkasok üvöltését, ahogy közelednek. Éhesek voltak, és dühösek a társaik kicsorgatott vére miatt. Tudtam, hogy anyám is hallja őket odabent, a szobában. – Aludj csak, kölyök! – suttogtam az öcsémnek, aki nagyokat szuszogott, és biztosan csodaszép dolgokról álmodott. – Felkeressük a városokat, és megtanuljuk, hogyan kell vér nélkül élni. Egyszer, ha majd nagyobb leszel, repülőre ülünk, és a magasból nézünk le a világra. Ha errefelé kanyarodik a gép, megmutatom neked a lápot, az elhagyott házat és a sárga virágokat a kertben, ahogy folyamatosan nőnek a nagymamám emlékére. Szárnyalunk majd, mint a madarak, mert mostantól szabadok vagyunk.

Andrew Greasy

A kihalás ára

Írta: ©2021 Zsiros András

Szerkesztették: Farkas Gábor, Farkas Lívia, dr. Királyhidi Elemér és Hidegkuti Tibor

Arte Tenebrarum Könyvkiadó

1. fejezet: A páratlan lelet

Az egyre erősebben süvítő szél igen nehéz órákat ígért. A kapitány jelezte a legénységnek, hogy készüljenek, mert a vihar szíve felé tartanak. Shan a kabinok felé rohant. Berontott Tina apró fülkéjébe. – Mrs. Pray! Kérem! A kapitány beszélni szeretne önnel. Van egy kis probléma. – Máris megyek – válaszolta a nő. Összecsukta laptopját, és elindult a férfi után. A hajót hirtelen akkor lökés érte, hogy Tina és Shan a folyosó falának csapódott. – Mi a fene folyik itt? – kérdezte a nő. – Pont erről szeretne beszélni önnel. Amint felértek, már Tina is sejtette, miről van szó. Az égen fekete fellegek változtatták pokoli látvánnyá az eddig idilli horizontot. A széllökések úgy ringatták a jókora hajót, mint egy hullámmedencébe ejtett gyerekjátékot. Amint a kormányosfülkébe léptek, Buz kapitány rögtön a lényegre tért: – Kisasszony! Remélem, a látottak alapján, mondanom sem kell, hogy arra nem mehetünk tovább – mutatott a villámló égbolt felé. – Arról szó sem lehet! Apa nem ezért fizeti önöket! – csapott Tina a fényes faasztalra. – Lehet, de nem is azért, hogy megöljem önt. Ne legyen bolond! Ha arra megyünk tovább, mind meghalunk. Az a vihar cafatokra szed egy ilyen hajót.

Higgye el, nem jutunk át rajta! Visszatérünk egy másik időpontban. Én már indulásunk előtt említettem, hogy ez az évszak már túl veszélyes. Önök ragaszkodtak hozzá. – Persze. Mert mielőbb látni szeretnénk azt a helyszínt. A műholdas felvételeken érdekes anomáliákat figyeltünk meg. – Tudom, hölgyem. Mégis azt kell, hogy mondjam, ha most nem fordulunk vissza, sosem tudja meg, mi van ott. – Áá! – ordította Tina. – A rohadt életbe! – csapott tenyerével a vastag üvegablakra. A kapitány mögött egy másik férfi szólalt meg: – És mi van azzal a szigettel? – Milyen sziget? – fordult oda Tina. Ennek hallatán a kapitány is lassan felemelte a fejét. A navigátor az asztalra terített egy térképet. Körzőt és vonalzót ragadott, majd pillanatok alatt tucatnyi vonalat húzott a kopott papírra. – Tehát most itt vagyunk. A vihar pedig előttünk van. Ha kitérőt teszünk? Ez itt – mutatott egy pontra – egy sziget. Ott meghúzhatjuk magunkat. A déli partján kiköthetnénk. Valamennyi védelmet nyújtana. Nézze, kapitány, az adatokat! Hiába fordulunk vissza. A szél egyre csak erősödik. Vele a vihar is egyre nagyobb tempóban közeledik. Ha visszafordulunk, sem ússzuk meg. A kapitány kinézett az ablakon, és elkiáltotta magát: – Huszonöt fokkal jobbra! Adjanak rá kakaót, ha nem akarnak úszni! A fedélzeten még nagyobb sürgölődés támadt. A hullámok némelyike már átcsapott a fedélzeten. – Remélem, most boldog, kisasszony? Az a sziget nincs messze. Ha a vihar elmegy, lehet, hogy hamarabb folytathatjuk az utunkat, mint gondolná.

– Köszönöm kapitány! – mosolyodott el Tina. – Így jó lesz. A navigátor a nőhöz fordult, és így szólt: – Azért kapaszkodjon, kisasszony! Így sem lesz sétagalopp. Épphogy kimondta, a hajó óriási lökést kapott. A legénység próbálta megragadni a hozzájuk legközelebbi tárgyat, ami rögzítve volt. Úgy tűnt, ahogy a viharfelhő széle felé hasítanak, az óceán némileg simult. De tudták, hogy ezzel csupán percekre szereztek előnyt. Végül elérték a szigetet. Amint a megfelelő irányba álltak, és lehorgonyoztak, két matróz lépett be a kormányosfülkébe. – Uram! Van egy apró gond. Egy-két nagyobb hullám és a szél kárt tett a gépházban. A fedél leszakadt, és a víz elárasztotta a géptermet. Már folyamatban van a szivattyúzás, de még nem tudjuk, működik-e majd. – Rendben. Szóljanak, ha megtudnak valamit! Próbálják lefedni valamivel, mert itt sem ússzuk meg eső nélkül! – A legjobb lenne, ha még most partra szállnánk – mondta a navigátor. – Igaza van. Szóljon mindenkinek! Csak a gépészek maradjanak! – adta ki a kapitány a parancsot. Három csónakot eresztettek le, és kérdés nélkül mindenki elfoglalta a helyét. Az erősödő szél jelezte, hogy nincs vesztegetni való idejük. Partot érve Tina két munkatársa rögtön a környezetet igyekezett felmérni. A sűrű, erdővel borított sziget igazi paradicsomnak tűnt. – Mekkora ez a földdarab? – kérdezte Andrew a navigátort. – Csupán két-három négyzetkilométer. – Ott! – kiáltott fel Tina kollégája. – Egy sziklás rész. Talán egy barlang. A csapat az egyre hevesebben szemerkélő eső elől gyorsan megindult az adott irányba. Valóban egy jókora sziklás rész emelkedett ki a fák közül. Egy hatalmas

nyílás tátongott a vöröses peremek között. Az egész csapat behúzódott a védelmet nyújtó barlangba. Fülledt meleg volt. Többen próbáltak megszabadulni az elázott ruhadarabjaiktól. Andrew egyszer csak tátott szájjal bámult maga elé, lámpájával a távolba világítva. – Mi van? Szellemet láttál? – kérdezte tőle Buz, a csapat egyik régésze. – Valami olyasmit. Azt nézd! Mindenki odafordult. A falon vésetek tucatjait vélték felfedezni. – Mi a franc ez? – lépett közelebb Tina is. – Ez több ezer éves lehet – simította végig Buz óvatosan a felületet. – De ilyen ábrákat még sehol nem láttam – jegyezte meg. – Mintha valami rituális gyilkosságot ábrázolna. Talán valami kannibáltörzs. Nézzétek! Mintha emberek üldöznének embereket. Amíg próbálták megfejteni a rajzok jelentését, és fotókat készítettek, néhány méterrel beljebb Tony, a másik régész felkiáltott: – A rohadt életbe! Ezt nézzétek! A csapat sietve ment a munkatársuk lámpájának irányába. – Hát ez meg mi? – kérdezték többen is. Egy ajtónyi sziklatömb volt, egészen szögletesre faragva, rajta tucatnyi érdekes vésettel. Ezek nem rajzoknak tűntek, inkább valamilyen írásra emlékeztették őket. – Ez hihetetlen! – jegyezte meg Tina. – Mindent jegyezzenek fel! Ugyan nem ide készültünk, de talán ez a felfedezés is igen jelentős lesz. A navigátor az egyik kezével végigsimította a hatalmas kődarabot, és az észrevett rajta valamit. – Itt jön a levegő.

Néhány lámpa fénye lassan felé fordult. – Igaza van – tette oda Tina is a kezét. – Emögött van valami. Be kell jutnunk oda! – Hé, várj! Nem láttál még hasonlót filmekben? Kinyitjuk, és mind meghalunk. – Buz! Régész vagy. És ez nem egy film. Nyissuk ki valahogy! – mosolygott a nő. A legénység tagjai a felszerelés között válogattak masszív szerszámok után kutatva, majd nekifeszültek a sziklának. Könnyebben nyílt, mint arra számítottak. Tony ekkor vette észre, hogy az egyik oldal valamilyen formában ki van súlyozva. Így egészen kis erőfeszítéssel is nyitható volt az ajtó. De amit bent találtak, még ennél is jobban megdöbbentette őket. – Ez lehetetlen! – hátrált Buz. Egyiptomi szarkofágokhoz hasonló koporsók hevertek sorban, egymás mellett. A díszítésük eltért ugyan, de mindegyiken valamiféle ősi faragvány volt látható. Tina megállás nélkül fotózott. – Hogy lehet, hogy ezt még senki sem fedezte fel? – kérdezte a nő. – Talán mert egy elátkozott hely – felelte Buz. – Nem sokat téved – jegyezte meg a navigátor. – A legközelebbi szigetek is több tíz kilométerre vannak innen, de az ott élő lakosok is olyan helyként említik ezt, ahová nem szívesen jönnének. – Megmondtam – vágta rá Buz. – El kell tűnnünk innen. – Persze. Amint megvizsgáltuk, mik ezek itt – csillapította Tina. – Gondolkodj már! Nézz körül! Láttál már ilyet? – Buz a fejét rázta. – Na látod! Micsoda felfedezés. Egyszerű talaj anomáliákat kerestünk volna odébb, erre egy kis szigeten ilyenre bukkanunk. Tony kevésbé tartva a veszélytől már a szarkofágokat vizsgálgatta. Intett az egyik matróznak, majd lassan megmozdították az egyik fedelet.

– Ez egyszerűen felfoghatatlan! – szólalt meg Tina. – Több ezer évesnek tűnnek, mégis számos modern vonás is felfedezhető rajtuk. – Valóban – nézett fel Tony. – Például hogyan balzsamoztak az egyiptomiaknál jóval korábban? – Hogy mi? – fordult oda mindenki. – Ebben egy múmia fekszik. Nézzétek meg magatok is! – Úristen! – kapott Tina a szája elé. – Ez lehetetlen! – Ahogy itt minden – mutatott körbe Tony. – Ez az egész ellentmond a józan észnek. – Uraim! Remélem, mondanom sem kell, hogy erről nem beszélhetnek senkinek. Higgyék el, apám nem lesz hálátlan. Amint a vihar továbbáll, rádión beszélek vele. Egy csapatot kell küldenie. A leleteket laborvizsgálatoknak kell alávetni, mielőtt bármi olyat mondanánk, ami a címlapokra kerül. – Ugye nem akarod elvinni innen őket? – kérdezte Buz remegő hangon. – Mondj értük egy imát, ha parázol! Ne mondd, hogy egy sírt sem tártál még fel? – vágta oda a nő. – Dehogynem, persze. De ez most valahogy más. Rossz érzésem van. – Ne legyen. Majd elmúlik, amikor apám megtömi a zsebed, és ott szerepel majd a neved a világ összes híradójában. Erre a férfi elhallgatott. Tony egészen közel hajolt az egyik testhez, és valami érdekeset vett észre. – Lehet, hogy ez nem is balzsamozás? Valami más. Nagyon érdekes – töprengett. – Tényleg meg kell vizsgálnunk. Hogy biztonságban tudják, a szarkofág tetejét visszahúzták a helyére, és mindannyian különféle teóriákkal álltak elő. Órákon át ecsetelték a lehetőségeket, amikor az egyik matróz szólt, hogy úgy tűnik, jobbra fordult az

idő. Valóban. Amint kiértek a barlangból, már nyoma sem volt a pokoli viharnak. Szűrt napsütésben, csupán a fák leveleiről csepegő, apró vízcseppek utaltak a korábbi, távolodó esőre. A szél is elcsendesedett. Tina azonnal a partra sietett, és műholdas rádióján kapcsolgatta a gombokat. Halk zúgás után válasz érkezett belőle. Fimat professzor rendkívül izgatott lett, amint meghallotta a lánya beszámolóját. – Kell néhány óra, de máris intézem a csapatot. – A partszakasz elég sima és széles. A helikopter könnyen le tud szállni – jegyezte meg a nő. Azzal elbúcsúztak, és Tina visszatért a csapathoz. Közölte a kapitánnyal, hogy ezúttal félbeszakad az expedíció. Most nem mennek tovább. Mivel az egész legénységet és a hajót is a professzor alapítványa finanszírozta, így egyikük sem aggódott a meghiúsult út miatt. Megegyeztek, hogy mindenképp megvárják a helikopter érkezését, azután a hajó és legénysége visszamegy San Diegóba. Tina és két régésztársa kissé körülnéztek az aprócska szigeten, míg várták a segítséget. Több sziklán is felfedeztek furcsa ábrázolásokat. Mindent alaposan dokumentáltak és lefényképeztek. Úgy belemerültek a kalandokba, hogy Buz kapta fel a fejét a tompa, zúgó hangra. – Helikopter! – kiáltotta. Sietve visszatértek a parthoz. Mindhárman meglepődtek, amikor három gépet láttak meg landolni, a sűrű homokon. – Mi a fene? – kérdezte Tina, amikor meglátta apját kiszállni az egyik járműből. – Á! Kislányom! – Apa? Mit keresel te itt? És mi ez a sereg? Azt hittem, csak egy gép jön, és elviszi a mintákat. – Úgy volt – felelte a férfi. – De azok után, amiket elmondtál, látnom kellett a saját szememmel, mielőtt megbolygatjuk. – A nő megmutatott néhány közeli

sziklaábrát, majd a barlanghoz vezette a professzort. – Ez egyszerűen hihetetlen. Fából készült szarkofágok? És ezek a testek? Valóban elképesztő. – Fimat utasította az embereit, hogy a legnagyobb óvatossággal pakoljanak be. Buz a professzor felé is aggodalmát fejezte ki: – Nem gondolja, uram, hogy nem szabadna innen elvinnünk őket? – Ugyan már, fiam! Tutanhamont is elvitték a sírjából. – Meg is haltak néhányan – jegyezte meg a régész. – Az csak babona. Szóbeszéd. A haláleseteknek semmi közük nem volt a fáraóhoz – legyintett a professzor. – Rendben. Csak nem szeretnék hasonló véletleneket – suttogta Buz. – Nézze, fiam! Megvizsgáljuk, majd visszahozzuk őket. Ha ez megfelel önnek – nyugtatta Fimat a kollégáját. Hamar berakodtak, és indulásra készen búcsúztak a hajó legénységétől. Tina apjával és régésztársaival egy gépbe szállt, és lassan felemelkedve, elindultak vissza a civilizáció felé.

***

Négy nap telt el, amikor Tina az egyetem laborjába érkezett, hogy megtudja, kiderítettek-e valamit. Odabent izgatott orvoscsapat fogadta. Észrevette apját is, aki láthatóan úgy ugrándozott örömében, mint egy óvodás. – Kislányom! – kiáltott fel, amikor észrevette a lányát. – Gyere! Ezt látnod kell! Egy tárgyalóba mentek, ahol néhány fehér köpenyes kutató várakozott. Némelyikük arcán öröm, míg másokén inkább félelem látszott. – Mi folyik itt? – érdeklődött Tina.

– Ezt látniuk kell! – mondta az egyik férfi. A tárgyaló lámpáját lekapcsolták, és a falon lévő kivetítőn megjelentek az első képkockák. A test, amely feltűnt egy fotón, már ismerős volt Tina számára. – Nos! – folytatta a kutató. – Három testet vizsgáltunk. Mind igen jó állapotban vannak annak ellenére, hogy csupán egy barlangban hevertek fából készült szarkofágokban. Igaz, a fa maga is valamiféle nedvvel volt kezelve. A testek tartósításának módja viszont igen meglepő. Hasonlít a későbbi, balzsamozási technológiára, mégis érdekes részletekre bukkantunk. De ami a legfontosabb: azok maguk a testek. – Az orvos kis szünetet tartott, majd nagy levegőt vett. – Ezek ősemberek – nyögte ki végül. – Mi?! – hördült fel mindenki a teremben. – Sőt! Egy olyan emberfaj képviselői, amelyek egyik, eddig ismert típushoz sem hasonlítanak. – Ugye nem azt akarja mondani, hogy megvan a hiányzó láncszem? – kérdezte a professzor, és felugrott. – Talán – bólintott némán az orvos, és mosolyogni kezdett. – De ezt nem merném biztosan kijelenteni. Ami viszont nyilvánvaló, hogy ezek a lények igen hasonlóak a mai emberekhez. Gerincük és végtagjaik arra utalnak, hogy szinte már hozzánk hasonlóan, felegyenesedve jártak. Viszont korábbi ősember változatokhoz képest is borzasztó erősek lehettek. Ennek az oka pedig lehet az, ami viszont igazán furcsa és érthetetlen, hogy a fogazatuk és gyomortartalmuk alapján egyértelműen ragadozók voltak. – Ez lehetetlen – rázta Tina a fejét. – Mi is így gondoltuk, de számos tesztet lefuttattunk, és a gyomruk leginkább a kutyákéra emlékeztet. A beszámolón egy sor fotót és vizsgálati eredményt mutattak be. – Ezekkel a címlapokra kerülünk! – tapsolt a professzor. – Én várnék még ezzel – jelzett az egyik orvos, majd megköszönte a kollégái segítségét, és kitessékelte őket a teremből. – Valami gond van? – kérdezte Tina.

Az orvos némán bámult maga elé, majd a professzor elé lépett. – Van itt más is – suttogta. – Találtunk még valamit. Nemcsak az különös, hogy az egyik személy kék szemű volt, hanem az is, hogy sikerült ép DNS-t találni a holttestben. – Te szent ég! – kapta a nő a szája elé a kezét. – És mit akar ezzel mondani? – Kislányom! – fogta meg az apja a lánya vállát. – Tudod, mekkora dolog ez? Mennyi lehetőség van ebben? – Mégis mit akarsz a DNS-sel? – húzta ki magát Tina az ölelésből. – Egy ilyen felfedezéssel a kezünkben történelmet írhatunk! – De, apa! Nem hallottad? Ragadozók voltak, és erősebbek minden általunk ismert emberfajnál. Ez nem egy erszényes farkas. Ugye nem az jár a fejedben, amire gondolok? – Mi legyen, professzor úr? – kérdezte az orvos. – Egyelőre nem hozzuk nyilvánosságra. Kezdjék vizsgálni a DNS-t! – A labor készen áll, uram. Ha sikerül, belevágjunk? A professzor némán bólintott. – Ezt nem hiszem el – közölte Tina, és kiviharzott a teremből. Most, hogy a két férfi egyedül maradt, az orvos megkérdezte, hogy sikeres előkészületek után mégis hogyan képzeli a professzor a magzat kihordását. – Nézze! Talán önnek is és nekem is visszataszító a gondolat, de az intézet jó alap lehet. Biztosan találunk ott megfelelő pácienst. Az orvos szemei tágra nyíltak. – De, uram! Ez minden tekintetben etikátlan. – Barátom! – veregette vállon Fimat professzor az orvost. – Gondolja át, mennyiért nem lenne etikátlan. Azok az emberek azt sem tudják, mi zajlik

körülöttük. Az orvos lehajtotta a fejét, majd lassan kisétált a szobából. A professzor mélyet sóhajtott, és lassan ő maga is elindult utána. Tina a folyosó falának támaszkodva várta, és egyből nekiesett: – Mégis mit vársz ettől? Fel akarsz éleszteni egy veszélyes, kihalt fajt, amelyről mindeddig nem is tudtunk? Nem is érdekel, kik helyezték oda a testeket? Ha, ne adj’ isten, a fajtársaik, akkor nemcsak veszélyesek, hanem okosak is voltak. Tisztában vagy vele, mit szabadítasz a világra? – Nyugodj meg, kislányom! Minden óvintézkedést betartunk. Egy kutatócsoport visszatér a szigetre is, és minden lehetséges információt begyűjt. Sőt! Azon távolabbi szigetekre is ellátogatunk, ahol az ott élők állítólag tudják, milyen lények voltak ezek, és féltek ettől a szigettől. Kiderítjük, hogy miért. Semmit nem bízunk a véletlenre. – Hát, persze! – vágta oda Tina, majd dühösen távozott.

2. fejezet: A beavatkozás

Közel négy hónap telt el, amikor egy fiatal orvos kereste fel Tinát az irodájában. Elmesélte, hogy több kollégájával együtt kizárták a további munkákból, és a professzor immár maga irányítja a vizsgálatokat. A nő megtudta, hogy a professzor néhány kollégájával az alapítvány által üzemeltetett elmegyógyintézetbe ment. Tina sejtette, miről lehet szó, ezért felpattant, és azonnal kocsiba vágódott, hogy utánuk menjen. Az intézményhez érve a biztonságiak gond nélkül beengedték, és közölték, az apjáék a vizsgálókhoz mentek. Tina is odasietett. Kopogás nélkül rontott be az egyik orvosi helyiségbe. Fimat professzor és még három orvos állt odabent, egy padon pedig három leszedált beteg várakozott. – Mi a fenét csináltok itt?! – ordította a nő. – Ehhez nincs jogod! – förmedt az apjára. Az egyik orvos lassan maga mögé húzott egy aktatáskát. – Gyermekem! Ez most nem a te dolgod. Vagy részt veszel benne, vagy nem. Ha nem, akkor ne zavarj meg többé! – Hát jó! – toporzékolt Tina dühösen, majd mellkason bökte az apját. – Maradok. De tudod, miért? Hogy lássam, mi történik, és közbe tudjak lépni, ha kell. – Rendben – mondta az apja, majd az orvos felé biccentett. – A fehér köpenyes férfi maga elé emelte a táskát, és egy asztalra tette. Lassan felnyitotta. Egy puha szivacsba ágyazva tucatnyi kémcső hevert a benne. – A páciensek készen állnak?

– kérdezte az egyik kollégáját. A férfi bólintott. – Melyikükkel kezdjük? – Tegnap többjükön is elvégeztük a vizsgálatot. Ők hárman tökéletes alanyok – mutatott a padon ülő, kényszerzubbonyos fiatal nőkre. – Rendben. Akkor kezdjük! Két ápolót hívtak be, akik az egyik nőt egy hordágyra fektették, és áttolták egy másik helyiségbe. A műtő elő volt készítve. – Ez akkor is gusztustalan, amit műveltek – rázta Tina a fejét. – Bele is halhat. – Nyugodjon meg, kisasszony! Nem lesz baj – nyugtatta meg az egyik orvos. – Folyamatos felügyelet alatt lesznek. Mindhárom alanyon elvégezték a beültetést. Kifelé menet Tina és Fimat professzor is némán sétált a kocsijukhoz. – És mit tudtatok meg a lényekről? – kérdezte végül a nő. – Egy biztos: közelebb állnak hozzánk, mint az ősemberekhez. Az agytérfogatuk impozáns. Az, hogy ragadozókká váltak, lehet, hogy csak a környezetnek tudható be. – Persze. Talán – sóhajtott egyet a nő. – És a kormeghatározás? Kiderült valami? – A szarkofágok kb. tizenöt-húszezer évesek. – Mi? Az lehetetlen! Jóval korábbiak, mint bármilyen ismert civilizáció? És várjunk csak! A doki azt mondta, hogy az egyikük kék szemű volt. Tudtommal a kék szem kb. hatezer éve jelent meg. – Talán előbb – tárta szét karját a professzor. – Egy biztos: Rendkívül különleges emberi faj lehetett. Amint visszatértek az egyetem épületébe, a professzort már várta egy izgatott férfi. Tina az apja mellett sétált, amikor az idegen közelébe értek. – Á, professzor úr! Végre megjött. Híreim vannak. A szigetről. – Ne itt, fiam! Fáradjon be! – invitálta Fimat az irodába.

– Mi újság? Mit tudtak meg? – kérdezte odabent. Tina egy kanapéra huppanva hallgatta a híreket. – Szóval? – ült a professzor az asztalához. – Tudósaink kis csapata az összes környező szigetre elrepült. Mind igen távol esik a kérdéses helyszíntől, de több helyen is nyomokra bukkantunk. Bizonyos népek hitvilágában szerepelt egy emberfaj, amely megtámadja, és elfogyasztja a fajtársait is. Bár állítólag ritkán támadtak más emberekre. Olyannyira, hogy az odalátogató más népek asszonyaival még párosodtak is. Ezek az asszonyok, aztán olyan ivadékokat hoztak a világra, amelyek húst ettek, de a törzs életébe radikális változásokat hoztak. Rendkívül elmések voltak, és számos újítást eszközöltek. Később a törzsek szemében nagy tiszteletnek örvendtek, ezért életükben és halálukban is előkelő helyet biztosítottak számukra. – Ezek a legendák. És mik a tények? – kérdezte a professzor. – Hát igen. A legendák bizonyos mértékben valósnak bizonyultak. Láthattuk a temetés körülményeit és a leírásoknak megfelelő emberi lényeket. De sok a kérdés. Miért voltak olyan okosak? Hogyan lehetett köztük kék szemű, és mi váltotta ki a ragadozóvá válásukat? Az nem napok alatt megy végbe. – Azt mondja, hogy a szarkofágok tizenöt-húszezer évesek? – szólt közbe Tina. – Szóval ezek akkor lettek eltemetve. Ki balzsamozta őket? Milyen módon? És hogy jutottak a szigetre? Ezekre tudják a választ? – Még nem, hölgyem – hajtotta le a fejét a férfi. – Talán a saját fajtársaik. – „Talán”? Túl sok a talán! – csapott a professzor az asztalra. – Azért kapják a nem kevés fizetésüket, hogy eredményeket tegyenek le az asztalra. Sürget az idő. A beültetés megtörtént. Nem fogom néhány semmirekellő miatt leállítani a folyamatot. Túl sokat kockáztatok. Mégis mivel álljak elő? Néhány fakoporsóval? – ordította a férfi magából kikelve. – Néhány napot kérek, uram! – mondta az idegen szinte a padló alá süllyedve. – És akkor majd pontos biológiai eredményeket hozok – suttogta. – Remélem is – felelte a professzor, majd hanyagul legyintve, tessékelte ki a férfit.

– Szóval mégis úgy vágtatok bele, hogy szinte semmit nem tudtok arról, hogy mire számíthattok? Gratulálok! – tapsolt Tina. Apja visszaült a székbe, és némán lehajtotta a fejét. Lánya felállt, és az ajtó felé indult. – Nagyon remélem, tudod, mit csinálsz – szólt vissza. – Ez túlmutat a te és csapatod sikeréhségén.

***

Hat héttel később a laboratóriumban a végéhez közeledett az összes lelet elemzése. A professzornak és csapatának egy orvoscsoport tartott tájékoztatót az általános információkról. Azok a vizsgálatok, amelyek pedig zárt körülmények közt zajlottak, újabb eredményeket hoztak. Tina aggasztó híreket kapott. Az intézetben a három páciensnél valami nem stimmel. Azonnal odament, ahol édesapja már várta néhány öltönyös férfi társaságában. – Mi a baj? – kérdezte a nő. – Az alanyokkal történt valami? Jól vannak? – Igen, hölgyem – felelte az egyik férfi. – Jól vannak. De furcsa eredmények születtek. A terhességükkel minden rendben. Illetve a magzatok fejlődnek, és a laboreredmények is megfelelőek, mégis nem várt események párosulnak a folyamathoz. – Nyögje már ki, mi történt! – szólította fel a professzor is. – Nem titok, hogy mindhárom alany súlyos mentális problémákkal küzd. Egyikük születése óta szellemileg visszamaradott. Két napja viszont furcsa ikonokkal rajzolta tele a szobája falát. Olyanokkal, amelyeket még nem láthatott. Mi viszont már igen. A barlang falán. – Mi? Hogy a fenébe történhet ilyen? Van erre valami észszerű magyarázata? – kérdezte Tina.

– Van. De kérem, ne nézzenek engem is őrültnek! Szerintünk a magzatok közvetítik ezeket a gondolatokat. Az egyetem laborjában végzett vizsgálatok rámutattak olyan fejlett agyi részekre, amelyekről nem tudjuk pontosan, mi célt szolgáltak. – Azt akarja mondani, hogy egy telepátiára képes ősembert akarunk életre kelteni? – Ezt most ön mondta, kisasszony. – De ezek a magzatok csupán hat hetesek. Még szó sincs agyi tevékenységről – vágta rá a professzor. – Valóban. De ön is hallott már a sejtszintű kommunikációról szerv transzplantáció esetén: Amikor a donor tulajdonságai megjelennek az új, befogadó páciensnél. Bár a tudományos világ még vitatja, de már számos eset bizonyította, hogy lehetséges. – Ez már nagyon eltávolodik a régészettől – mondta Tina. Fimat professzor telefonja megcsörrent. A férfi félrevonult, és hosszasan beszélt, majd elnézést kérve, kissé sápadtan tért vissza. – Valami baj van? – kérdezte Tina. – Nem, semmi – rázta meg a férfi a fejét. A lánya látta rajta, hogy hazudik. Miután befejezték a beszélgetést, Tina arra kérte az intézet orvosait, hogy még fokozottabb figyelemmel kövessék az alanyokat. Ha bármi rendkívülit tapasztalnak, őt is azonnal értesítsék. Egy fontos kutatás miatt, két-három hétre el kellett utaznia, ezért hazafelé vette az irányt, hogy fel tudjon készülni. Fimat professzor az egyetemi irodájába hívatott két kutatót. Amint megérkeztek, azonnal rátért a telefonban hallottakra: – Szóval? Mit is találtak a szigeten? A két férfi felváltva magyarázott. Elmondták, hogy bár a sziget elég kicsi, a

sírokat rejtő barlangoktól, nem túl távol, egy másik, alig észrevehető barlangot is találtak. Ott is voltak barlangrajzok. Koruk megfelel a holttestek becsült korának, mégis mintha más világ lenne. Az akkori emberek szintjén ábrázoltak egy folyamatot, amely azt meséli el, hogy az okosabb és vérengzőbb emberekre mint istenekre tekintettek. Nem tudták hová tenni őket. Ez a faj megtanította nekik, hogyan szerezzenek zsákmányt, de utódokat is nemzettek. A gyengéket vagy lázadókat pedig likvidálták. Kannibáltörzsek egészen a 20. századig léteztek szerte az őserdőkben. – De a kannibálok is emberek. Csupán húsevésük nem merült ki az állatok elfogyasztásában, hanem embert is ettek. Ez azért nem ugyanaz. Vagy tévednék? – vetette fel a professzor. – Nem, uram! Teljesen igaza van. Biológusaink alapos vizsgálat után a három testről megállapították, hogy nem egy önálló faj. Ezek a lények már más előemberek génjeit is hordozták magukban. Tehát ezek már kevert génállományú egyedek. Kimutathatók bennük egy ismeretlen faj jegyei, de a mintákból nem tudjuk megállapítani, hogy a kérdéses faj milyen külső és belső tulajdonságokat hordozott magán. – Talán mégis kissé elhamarkodtuk a dolgot – mondta halkan a professzor, kissé összezavarodva. – Mit, uram? Valami baj van? – kérdezte az egyik férfi. – Remélem, nincs. Önök mit gondolnak? Az adott mintákból ma létrehozhatnánk egy embriót? Tartogathat meglepetést a születendő magzat? – Én nem hoznám létre – szólt rá a meglepett férfi. – Ugye nem tettek ilyet? A professzor nem felelt, csak lehajtotta a fejét, és a tenyerébe temette az arcát. Telefonja csörgése térítette vissza a való világba. Az intézet egyik orvosa volt az. Halálra rémülten ordított a telefonban: – Egyszerűen nem bírunk velük! Egy ápoló meghalt! Már hívtuk a rendőrséget is! Uram, ide kell jönnie...! – Majd a vonal megszakadt. – Úristen! – ejtette a professzor az asztalra a telefont. – Mit tettünk? A két férfi egymásra nézett.

– Baj van, Mr. Fimat? – Azt hiszem, igen. Most mennem kell. Megbocsátanak? A professzor feltápászkodott, és újra megmarkolva a mobilját, tárcsázott. Amint kilépett az ajtón, a parkoló felé sietett. Amire az intézethez ért, már több rendőrautó és mentő villogott a bejárat előtt. Mielőtt belépett volna, máris kivágódott az ajtó. A mentősök egy erősen vérző ápolót toltak ki hordágyon. Bent a folyosón fegyverrel a kezükben várakozott egy tucat rendőr. – Mi folyik itt? – kérdezte a professzor. – Álljon meg! – szólt rá egy tiszt. – Nem mehet be! Valami őrült nő ámokfutásba kezdett odabent. Állítólag van egy halott is. – Én vezetem ezt az intézményt – közölte a professzor. – Á! Maga Mr. Fimat? – kérdezte a rendőr. A férfi bólintott. – Nézze! Ha nem tudjuk leállítani, vagy ránk támad, le kell, hogy lőjük – tájékoztatta a tiszt. – Szó sem lehet róla! Várjanak! Mindjárt itt vannak az orvosaim. Lenyugtatjuk. Bízza ránk! Az a nő terhes. – Micsoda? – csodálkozott a rendőrtiszt. – De ez egy elmegyógyintézet. Ugye nem történt bűncselekmény? – Mégis mire gondol? – kérdezett vissza Fimat. – Esetleg valamelyik orvos vagy ápoló az apa? – De, uram! Szó sincs róla! – Azt hiszem, ezt még ki kell vizsgálnunk – vetett rá furcsa pillantást a rendőr, majd félrevonult, és többször a professzor irányába tekintve, telefonált. Sietve érkezett két, fehér köpenyes orvos. – Végre! Azt hittem, ide sem érnek! – mondta Fimat. – Sajnálom, hogy önöket is belerángattam, de most segíteniük kell! Van egy kis gond a páciensekkel. Ki kell juttatnunk innen őket.

– Értem. De mégis mi a fene ez a felfordulás? – fordult körbe az egyik orvos. – Még én magam sem tudom pontosan. Az sem biztos, hogy köze van a beavatkozáshoz. De nem tudhatják meg, milyen magzat fejlődik bennük. Mivel a hatóság nem igazán tudta, mitévők legyenek, ezért adtak egy esélyt az orvosoknak, hogy lenyugtassák a támadót. A két férfi és a professzor, eltűnt a folyosó végén. – Elhozták? – kérdezte Fimat halkan. – Persze. – Az egyik orvos a nála lévő táskából egy altatópisztolyt húzott elő. Észrevették a nőt az egyik kórterem ajtaja előtt. Némán figyelték, de a nő, mintha a levegőt szimatolná, lassan megfordult, és egyenesen a szemükbe nézett. Az orvos remegő kézzel emelte fel a pisztolyt. A nő magából kikelve sikított, és feléjük indult. – Lőjön már! – lökött egyet a professzor a kollégáján. Az orvos végül meghúzta a ravaszt. Egy tompa puffanás hallatszott csupán. A nő tőlük mindössze néhány lépésnyire térdre rogyott, majd eldőlt. – A másik kettő hol van? – kérdezte Fimat. – A szobájukban. Velük nem volt gond. – Rendben. Szóljon a rendőröknek, hogy jöhetnek! – intett a professzor. Az egyenruhások gyorsan megszállták a folyosó azon pontját is. Az egyik vizsgálóból egy fiatal tiszt fordult ki öklendezve. A két orvos és a professzor odasietett. Amint beléptek a szobába, mindannyiukban megfagyott a vér. A vizsgálóasztal mellett egy ápoló holtteste hevert. A hasa aljától, egészen a nyakáig, fel volt hasítva. A padlón csillogó, hatalmas vérfolton a mennyezeti lámpa fénye tükröződött. A falon is vér volt, akárcsak mindenhol máshol a helyiségben. – Uram isten! – szörnyülködött az egyik orvos. A professzor hátat fordított, de kifelé menet, szembe találta magát egy nyomozótiszttel.

– Van erre valami magyarázata? – kérdezte a rendőr. Fimat a fejét rázta. – Pedig jó lenne, ha előállna valamivel! Úgy hallom, a gyanúsított beteg terhes. Ráadásul itt nem látok semmit, amivel ezt a szörnyűséget elkövethette volna. Azt hiszem, velünk kell jönnie. – Rendben – felelte a professzor. – De engedje meg, hogy az orvosaim biztonságba helyezzék a pácienst! A rendőr intett a társának, hogy engedjék tovább a két orvost, akik egy hordágyon ki akarták tolni az eszméletlen, kikötözött nőt. – Ugye azzal is tisztában van, hogy azt is ki kell vizsgálnunk, hogyan eshetett teherbe, és kitől? Ön is tudja, hogy már több visszaélés is napvilágot látott hasonló intézményekben. – Természetesen – erőltetett magára a professzor egy savanyú mosolyt. – Állok rendelkezésükre. Csak egy pillanatra bocsásson meg! Sietve az orvosok után ment, és gyors instrukciókat adott nekik. A helyszínelők tovább dolgoztak ugyan, de a felfordulás lassan megszűnt. A professzort a nyomozók elvitték, és a kapitányságon folytatták a meghallgatását.

3. fejezet: A balul elsült kísérlet

Tina csupán tizenkét napot volt távol, de amint visszatért, máris elképesztő hírek várták. Apját ugyan a kihallgatás után kiengedték, de elrendelték az intézet teljes átvilágítását. Meghallgatták az ápolókat és a személyzet többi tagját is. A professzor embereinek eközben a másik két nőt is sikerült elszállítania. A nyomozók a terhes nőt is meg szerették volna vizsgálni, de Fimatnak sikerült elérnie, hogy az állapotára való tekintettel a saját orvosa szolgáltassa be a kért mintákat, amelyeket természetesen manipuláltak. Tina egy előadáson talált rá az apjára, és alig várta, hogy számonkérje rajta a történteket. Szerencsére a régészeti témában tartott felszólaláson, senki nem kérdezett rá az elmegyógyintézetben történtekre. Nem így Tina, aki amint apja leért a pulpitusról, azonnal kérdőre vonta: – Mi a fene folyik itt? Mi történt? – Várj, kislányom! Az egy szörnyű tragédia, de szó sincs arról, amire gondolsz. A legjobb embereim vették kezükbe az ügyet. Úgy tűnik, nem a magzat maga a probléma, hanem szegény nő számára a terhesség okozott némi zavart az elméjében. – Apa! Ők betegek. Mégis mit vártál? Az akaratuk ellenére terhesek. És ki tudja, mit hordanak a szívük alatt? Egy ember meghalt, egy pedig súlyosan megsebesült. Mégis meddig akarsz még elmenni? Meg kell szakítani azokat a terhességeket! Álljatok le, amíg még lehet! – Ide figyelj Tina! – fújtatott a professzor dühösen. – Te magad is benne vagy. Mit gondolsz, miből tartjuk fenn a kutatásokat? Ennyi áldozat az egész emberiséget érintő felfedezéseket szolgálja.

– Engem hagyj ki ebből! – fordított hátat a nő, majd sietve elszaladt.

***

Az elkövetkező hónapokban alig találkozott az apjával, viszont amikor megtudta, hol bújtatják a három nőt, azonnal apja irodájába sietett. Kopogás nélkül rontott be a professzorhoz, és egyből nekiesett: – Normálisak vagytok? Egy anyaotthonba vittétek őket? – Szia, kislányom! Jó kezekben vannak, hidd el. – És arról nem is tudtam, hogy az a nő ikreket vár – tette hozzá Tina. – Egyébként tisztában vagy vele, kik az alanyok? – Mire gondolsz? – emelte Fimat a fejét. – Az a lány az ikrekkel egy családi vérengzés áldozata volt. A történtek után omlott össze. A másik egy értelmiségi családból származó doktornő. Ő két gyermekét és a férjét veszítette el egy balesetben. Azután ment el szegénynek az esze. A harmadik nő egy katona. Megjárt néhány bevetést, amelyek egyikén a szeme láttára robbantak darabokra a legjobb barátai. Emiatt szorult kezelésre. Folyamatos rémálmok gyötörték. Neked csak számok és statisztikák. Pedig ők emberek. Szörnyű sorsokkal. Akár te vagy és is lehetnénk a helyükben. – Igazad van – sóhajtott Fimat. – Viszont most már mindhármuk szülés előtt áll. Szerencsére semmi probléma nem adódott. Amint megszületnek a kicsik, mindhárom páciensnek a lehető legjobb ellátást garantálom. Megfelel? – Ez a minimum – bólintott Tina. – És csak reménykedj, hogy ne legyen semmi komplikáció! – Velem jössz? – kérdezte a professzor. – Ma délután odamegyek. Holnap vagy holnapután császármetszéssel segítjük világra a kicsiket. – Persze hogy megyek. Ott akarok lenni.

***

Kora este érkeztek meg egy csendes, várostól távol eső egykori kastély épületéhez. Az orvoscsapat már várta őket. Az egyik vezető sebész kissé aggódva jegyezte meg, hogy mindhárom páciens vérképe különös anomáliákat mutat. Az ultrahangos felvételek egyike sem mutatott tiszta képet a magzatokról. – Ezt hogy érti? – kérdezte Tina. – Több eredmény is elfogadható, de például a magzatvíz olyan, mint az iszap. Emiatt a felvételeken is csupán elmosódott foltok látszanak – felelte az orvos. – Tehát azt sem lehet tudni, hogy fiúk-e vagy lányok? – érdeklődött Fiamat. – Nem, uram! Az értékek is sok esetben kiugróak vagy merőben eltérőek a megszokottól. Holnap reggel már többet tudunk. – Rendben – felelte a professzor. – A csecsemők elhelyezéséről gondoskodtak? – Természetesen. Itt minden a rendelkezésre áll. A másik épületben, egy külön szárnyat biztosítunk számukra, elrekesztve őket a többiektől.

Kora reggel, már nagy volt a nyüzsgés a műtőknél. Megérkezett a professzor és négy munkatársa is. A legjobb orvoscsapat állt készen a lehetséges komplikációk elhárítására. A fények felvillantak a műtőasztal felett. Három orvos vonult be teljesen beöltözve. Egyik fiatalabb kollégájuk betolta az ágyon fekvő nőt. Csuklói le voltak kötözve, de ő nyugodtan, mereven bámult egyenesen felfelé. Az egyik orvos kedvesen rámosolygott, mintha csak egy átlagos császármetszésre készülnének. – Minden rendben lesz, kedves! – közölte, majd beadta az érzéstelenítő injekciót. Mire mindenki felkészült, a szer már hatott, így megkezdhették a műtétet. Finom metszéseket követően az orvos a maszkkal fedett arcához kapott. Tina és a

professzor egy üvegablakon át követték az eseményeket a többi orvos társaságában. A nő hasából sűrű, barnás folyadék kezdett szivárogni. – Ennek ilyennek kell lennie? – kérdezte Tina. – Nem. Közel sem – felelte az egyik orvos. Bent a műtőben a szülész pislogva vett erőt magán, és óvatos mozdulatokkal kiemelt valami apró testet a nőből. A magzatról zöldes színű, kocsonyás anyag csepegett a padlóra. Gyorsan betekerték egy puha törölközőbe, majd kiemelték a másik magzatot is. – Mi a franc az? – kérdezte egy férfi az ablakon kívül. Tina és az apja is nyújtogatták a nyakukat, hogy jobban lássák, mi történik odabent. Míg az egyik orvos a kismama sebeit látta el, kollégája a fejét rázta, és egy székre zuhant. Harmadik társuk idegesen rángatta le magáról a gumikesztyűket, és amint kilépett a műtőből, becsapta maga mögött az ajtót. Egyenesen a kint várakozókhoz sietett. – Mi a jó büdös franc folyik itt?! – kérdezte ordítva. – Ezt nem mondták! – Mi a baj? – csodálkoztak mind. – Hogy mi a baj? Ugyan már! Azok ott bent! Nem emberek! Tina a falnak támaszkodott, és lassan a padlóra csúszott. Apja csak dadogott: – Ezt, hogy érti? – Nézze meg a saját szemével! – biztatta az orvos. Mindenki a műtő felé sietett. Belökték az ajtót, de az egyik orvos rögtön ki is fordult, és a folyosón elhányta magát. – Úristen! Mi ez a bűz? – takarta el mindenki az orrát. – Ez a magzatvíz. Vagy legalábbis az a trutyi, ami az anyukából távozott. – Gyűjtsenek belőle mintát! – adta ki a professzor az utasítást, majd a két magzathoz léptek.

Fimat óvatos mozdulattal nyúlt a takaró felé, és lassan kihajtotta. Az egyik orvos ijedtében hátrahőkölt, majdnem felborítva az infúziós állványt. A két kicsi csupán alkatában hasonlított emberi csecsemőkre: Ujjaik hosszúak voltak, bőrük kékes. Arcuk formája kissé megnyúlt. Mindkettőjük szájában kifejlett fogazatot láttak tűhegyes szemfogakkal. Apró orruk egészen lapos volt. Hunyorogva méregették az őket bámuló látogatókat. – Nézze! – szólt remegő hangon az egyik orvos. – Egyikük fiú, a másik kislány. – Uram! Uram! – rázta meg az egyik orvos a teljesen ledöbben professzort. – Ezek után mi legyen a másik két nővel? – Hogy? Mi lenne? Csinálják, kérem! Rajtuk is el kell végezni a műtétet. Bármi történjék is, a magzatokat ki kell venni. Tina csak most lépett lassan be az ajtón. Amint meglátta a kicsiket, halkan megszólalt: – Nézd meg, apa! Mit műveltél? – Lehet, hogy erkölcsileg nem helyes, de be kell látnod, hogy valójában milyen különlegesek. Ők egy letűnt, ismeretlen faj képviselői. És mi életet adtunk nekik. A két kicsi pislogva bámult a körülöttük sürgölődő emberekre. – És mit akarsz kezdeni velük? Hol akarod felnevelni őket? Gondolom, nem akarod más gyerekek közé rakni őket? – Persze hogy nem. Már kitaláltam: Van egy csodás birtok az óceán partján. Elég elszigetelt és igen nagy. Ott nyugodtan, kerülve a feltűnést nevelhetjük fel őket. Közben megfigyelhetjük a viselkedésüket, megismerhetjük a természetüket. Igen, ők részben már emberek, de talán megtudhatjuk, mégis hogy boldogult régen ez a különös faj. Két és fél órával később már négy apróság várta, hogy az új lakhelyükre szállítsák őket. Immár két fiú és két lány újszülött pihent a közeli váróban. Tina megtudta, hogy apja alapítványa tulajdonában van az birtok is, ahová a kicsiket szállítani akarják. Négy olyan dadus és nevelőnő is ott fog lakni, akik nevelőszülőként segítik majd a munkát és a kicsik ellátását. Tudták, hogy egy

meglepő kinézetű emberfajta kicsinyeiről van szó, de az első találkozás valószínűleg így is sokkoló lesz. Tina rákérdezett arra is, hogy milyen biztonsági intézkedéseket foganatosítottak a birtokon. – Vannak kamerák – közölte az apja. – Riasztó és műholdas telefon is. Ha nagy a baj, akkor van egy biztonsági szolgálat, amelynek emberei riasztás esetén a helyszínre sietnek. Megfelel? – fordult a lánya felé. – Majd kiderül – jegyezte meg Tina. – Remélem, egyikre sem lesz szükség.

***

Miután biztonságba helyezték az újszülötteket, a professzor biztató híreket kapott attól a régészcsapattól, amelyik a szigeten kutatott azóta, amióta elhozták a szarkofágokat. Olyan jeleket találtak, amelyek arra utalnak, hogy más, általunk is ismert előemberi faj is járt a szigeten. Az még kérdés, miszerint hogyan jutottak vagy kerültek oda. Felfedeztek egy áldozati helyhez hasonló építményt a sziklás partszakasz rejtekében. Azt gyanítják, hogy az ismeretlen fajt istenként tisztelték, és mivel tudhattak arról, hogy ragadozók, áldozatokat mutattak be számukra. Több bizonyítékra van még szükség, de a munkálatok folynak.

***

Csupán néhány nap telt el, de Tina máris aggasztó híreket kapott a birtokról. Sorra érkeztek az orvosi jelentések az újszülöttek állapotáról. Mint kiderült, fejlődésük és viselkedésük teljesen ellentmond minden emberi normának. Mint egy vadállat utódai, már másnap lábra álltak. Két nappal később testükön finom szőrzet jelent meg. Ugyan a dadusok állják a sarat, és cumisüvegből táplálják őket egy speciális tápszerrel, az újszülöttök között egyre gyakoribb a civakodás, és úgy tűnik, valamiféle kommunikációt folytatnak egymással. Még nincsenek egy hetesek sem, de egyre kevésbé emberiek. Tina úgy döntött, saját szemével győződik meg a különös hírek valódiságáról. Beszámolt apjának is a

hallottakról, és elmondta, hogy a helyszínre megy. Fimat professzor maga is oda akart menni, de előbb még egy előadást kellett tartania az egyetemen. Megegyeztek abban, hogy később a birtokon találkoznak. Tina kocsiba pattant, és néhány órányi utazás után megérkezett a hatalmas, tömör betonkerítéssel határolt birtokra. Amint a kapu elé parkolt, egy kamera fordult felé. Lehúzta a kocsi ablakát, és kihajolva intett. A két, méretes vaskapuszárny lassan kinyílt. Begurult a felhajtó úton. Gyönyörűen rendezett park és egy kisebb erdő is a birtok részét képezte. Volt saját kis gazdaságuk is. Maga az épület egészen hátul, a kaputól úgy négyszáz méterre lehetett. A nő most járt itt először. Lenyűgözte a hely szépsége. Ahogy a bokrokat, és a virágokat csodálta, hirtelen a fékre lépett. Egy mosómedvét vett észre az egyik bokor tövében. Az állat nem mozdult, de a hátsó fele az út szélén hevert. Tina lassan kiszállt, és odalépett. Lábával pöccintett egyet az apró testen, mire az az oldalára fordult. A nő gyorsan hátralépett, majd egy bottal piszkálta ki a bokor alól a láthatóan elhullott állatot. Csak ekkor döbbent meg igazán: A tetem hasa fel volt hasítva, fejének egy része és a zsigerei hiányoztak. Mi a franc tette ezt? – kérdezte magában. Ekkor valaki megszólította: – Á, kisasszony! Jöjjön, kérem! – Tina intett, majd jelezte, hogy egy döglött állat hever a parkban. – Intézkedem – mondta a fiatal nő, aki ezután Tinát az épületbe kísérte. Két orvos volt a hallban, akik épp vitatkoztak valamin. – Jó napot! – köszön oda nekik Tina. A két alak igencsak meglepődött. – Én Fimat professzor lánya vagyok – folytatta a nő. Erre kissé feloldódtak az idegen férfiak, és rögtön a lényegre tértek: – Mennyit tud a professzor ezekről a lényekről? – kérdezte egyikük. – Miért? Mire gondol? – kérdezett vissza Tina. – Azt mondták, lombik programmal születtek. Mégis hogyan? Ezekben semmi emberi nincs. Még csak egy hetesek lesznek, és úgy mozognak, mint a főemlősök kölykei. Fürgék és mozgékonyak. Ugrálnak, rejtőzködnek, és minden

egyes nappal bizalmatlanabbak. Tegnap már csak a dadust engedték be. Morognak és vicsorognak ránk. Rendkívül okosak. Kétnaponta egy piciny tűvel vérmintát vettünk az ujjukból. A harmadik alkalommal már nem engedték. Pontosan tudták, mit szeretnénk. Úgy néztek ránk, mint akik ölni akarnak. Eközben az ujjukat mutogatták. – Lehet, hogy kicsit eltúlozza, nem? Minden gyermek ellenkezik az orvosnál. – Ez igaz. De inkább nézze meg ön! – vágta rá az egyik orvos. Tina követte a két férfit.

4. fejezet: A zabolátlan gyermekek

Eközben Fimat professzor irodájában, megcsörrent a telefon. Épp az előadást követően készülődött arra, hogy a lánya után menjen, és lássa a kicsiket is. Egy felettébb izgatott férfi hadart összevissza a vonal túlsó végén. A vonal rossz volt, ezért a professzor alig értett valamit. – Várjon! Lassabban mondja, kérem! – szólt bele. A másik fél kissé összeszedte magát. – Uram! Találtunk valamit. Azt hiszem, rossz nyomon jártunk. A parttól kissé távolabb, egy korallzátonynál felfedeztünk egy tárgyat a víz alatt. Ez nem ember alkotta tárgy, uram. A búvárok már lent vannak. Hamarosan küldünk fotókat is. A korallok már többé-kevésbé benőtték, de ez egy sok ezer éves, mesterséges tárgy. – Mégis mit akar ez jelenteni? – kérdezte Fimat. – Milyen tárgy? Valami dísz? – Nem, uram. Ez akkora, mint egy busz. Azokat a lényeket, az őslakosok el akarták pusztítani... – Ekkor a vonal megszakadt. Fimat magához kapta a táskáját, és sietve indult a birtokra, miközben a lányát hívta. Tina az épület folyosóján sétált, amikor hirtelen összerezzent, amint megcsörrent a telefonja. – Szia, apa! – szólt bele. – Mikor jössz? – Minden rendben, kicsim? – kérdezte a professzor lihegve. – Igen. Miért? Baj van? – Még nem tudom. Mi a helyzet a kicsikkel? – érdeklődött a férfi.

– Most megyünk megnézni őket. Állítólag kicsit rakoncátlanok. – Várjatok meg! Sietek. De mire kimondta, Tina hatalmasat sikított. Egy fiatal nő esett ki az ajtón pont előttük. Teste csupa vér volt. Két kezét a torkára tapasztotta, és némán hörgött. A nyakán egy jókora vágás tátongott. A két orvos ijedtében a padlóra esett. – Mi történt?! – ordított a professzor a telefonba. – Az egyik dadus meghalt – suttogta Tina, teljesen lefagyva tartva a készüléket, ahogy a padlón egyre csak szétterülő vérfoltot bámulta. A szobából halk morgás hallatszott, majd hatalmas csörömpölés. A nő még vonalban volt. – Apa! Riaszd a biztonságiakat! Azonnal! – Majd letette a telefont, és a fal mellett csoszogva, a szoba felé indult. Egy hirtelen mozdulattal bepillantott, de a helyiség üres volt. Csupán néhány szétszaggatott játék volt a földön. A parkra néző ablakot darabokra törték. A két férfi is erőt vett magán, és az ajtóhoz léptek. – Szent ég! Hová tűntek? – kérdezték. A lány a szája elé tette az egyik mutatóujját, másik kezével pedig egy közeli sövényre mutatott. Halk, mégis jól hallható morgó kattogást hallottak. Néhány levél megmozdult, aztán csend lett. – Ezek beszélgettek? – kérdezte suttogva Tina. – Igen. Többször hallottuk már ezt a fajta kommunikációt köztük. Még fel sem ocsúdtak a történtek után, amikor a park felől egy fájdalmas ordítás hallatszott. – Mi a fene folyik itt? – szipogott a nő. Néhány pillanattal később sietős léptek kopogtak a folyosón. Mindhárman kiléptek a szobából. Négy biztonsági őr szaladt feléjük.

– Mi történt? – kérdezték lihegve. – Akadt egy kis gond – mutatott az egyik orvos a földön fekvő nő holttestére. – Ki tette ezt? – érdeklődött az egyikük. – Ki vagy mi? Pontosan már mi sem tudjuk. Mondhatnám, hogy négy gyermek, de egyre inkább kétlem, hogy azok lennének. – A kameraszobába! – szólt az egyik őr. – Jó ötlet – vágta rá egy másik. – Kövessenek, kérem! – intett. Kapkodva keresgéltek egy kulcskarikán, végül berontottak egy helyiségbe, ahol halkan tucatnyi monitor és számítógép zúgott. Az egyik őr a vezérlőhöz ült, és gyors mozdulatokkal váltogatta a képeket, amelyek a birtok különböző pontjait mutatták. Egyszer csak hátralökte magát a székkel. – Mi a fene az? – kérdezte. Egy szökőkút peremén gubbasztott valami. Lassan felegyenesedett. A lény kb. egy méter magas lehetett. Teste nagyjából emberszerű, de karjai igen hosszúak voltak. Ujjain jókora karmok nőttek. Feje egy torz, emberi arcra emlékeztetett. Hatalmas szemeivel pont a kamerába pislogott. Nyakát az ég felé nyújtotta, majd mintha valamilyen hangot adott volna ki, bár ez a felvételen nem hallatszott, viszont rövidesen egy hasonló társa jelent meg. Ezután mindketten eltűntek a fák között. Ahogy tovább kapcsolták a képeket, a közeli szerszámos tároló ajtajában egy testet láttak. A férfi az egyik kertész lehetett. Körülötte minden csupa vér volt, mintha szétmarcangolták volna. Tovább kattintottak. Egy újabb kép épp a bejárati nagykaput mutatta, amikor egy kocsi állt be elé. A kapu lassan nyílni kezdett. – Apa! – kiáltott fel Tina. A nő gyorsan előkapta a mobilját, és tárcsázott. – Tina? – szólt a hang a telefonban. – Merre vagy? Most értem a birtokra. – Igen, apa. Látlak a kamerán.

A kocsi ekkor hajtott be a kapun. – Nagy baj van! Ezek elszabadultak. Két embert meggyilkoltak. – Mi? Ez lehetetlen! – csodálkozott a férfi. – Gyere a főépülethez! Kimegyek eléd, de légy nagyon óvatos! Amint Fimat professzor a főbejáratnál kiszállt a kocsiból, Tina az ajtóból integetett neki. – Gyere gyorsan! A férfi felszaladt a lépcsőn. – Egy szót sem értek az egészből. Mi folyik itt? – A kedves kis gyermekeid. Úgy tűnik, kezdenek felnőni. És egyáltalán nem úgy viselkednek, ahogy te azt gondoltad. Vadásznak. Kiszöktek az épületből. Megöltek egy dadust és egy kertészt. – Várj! – csillapította a professzor. – Mi az, hogy megszöktek? – Odakint vannak a parkban – mutatott a nő az ajtón túlra. A folyosón vezette az apját, majd az egyik szobába mentek. Tina benyitott. – Nézd meg a saját szemeddel! – A férfi, amint belépett, sarkon is fordult, és öklendezni kezdett. A dadus, sebekkel teli holttestének látványa teljesen elborzasztotta. – Idehoztuk, és szóltunk az épületben tartózkodóknak, hogy maradjanak bent. – Biztos, hogy ezt ők tették? – kérdezte a professzor. – Apa! Még mindig a hülye sikerekre és a hírnévre gondolsz? Tessék! Most híres lehetsz. Persze hogy ők tették. A kertész halálát mi magunk is láttuk a kamerán át. Ez már nem játék. Ők nem emberek. Ölnek és húst esznek. Segítséget kell kérnünk. – Rendben – sóhajtott a férfi egy nagyot. – Igazad van. Ez nem úgy sült el, ahogy szerettük volna. Felhívok valakit. – A telefonján beütött néhány számot, majd beleszólt: – Üdvözlöm, tábornok úr! Itt Fimat. Azt hiszem, akadt egy komoly probléma. – Egy rövid ideig ecsetelte, mi történt, majd bontotta a

vonalat. – Tudom, hogy ezzel el kell majd számolnom – dörzsölte össze a tenyerét a férfi. – De talán jobb így, mintha még nagyobb baj lenne. – Hölgyem! Professzor úr! Jöjjenek gyorsan! Ezt látniuk kell – szaladt oda hozzájuk az egyik biztonsági őr. Mind a kameraszobába siettek, majd az egyik monitor kinagyított képére szegeződött a tekintetük. Egy kisgyermek állt a park tava mellett, egy bokor tövében. Anyaszült meztelen volt. – Úristen! Ki az? És hogy került ide? – kapott a fejéhez Tina. – Nem tudjuk. A hátsó épület felől sétált oda. Ekkor megjelent valami az egyik fa mögött. – Jézusom! – kapta a professzor a szája elé a kezét. – Ez nem lehet. Az egyik lény, úgy tűnt, becserkészi a gyermeket. Egészen leguggolva, kezeivel támasztotta magát a talajon, mint aki el akarja lökni magát, támadásra készen. De valami teljesen váratlan dolog történt: A lény a gyermek elé ugrott, aki egykedvűen bámult rá. Kezeit előrenyújtotta, és a tenyerét, valamint az ujjait mozgatva magyarázott valamit a lénynek. Az megvillantotta a fogait, amint széles mosollyal vicsorgott, majd felegyenesedett, és beszaladt a bokrok közé. Egy másik őr szólt, hogy egy jármű érkezett a kapuhoz. – Engedje be! Ez a tábornok lesz – szólt a professzor. Erre az egyik őr megnyomott egy gombot. A kapu lassan nyílt. Egy másik őr, az épület bejáratához sietett, hogy bekísérje a vendégeket. Mindannyiuk meglepetésére a tábornok nem egyedül érkezett. Négy fegyveres katona kísérte. – Fimat! Ha ön azzal hív, hogy baj van, akkor gondoltam jobb, ha erősítést is hozok. A legjobb embereim – mutatott a láthatóan jó erőben lévő, fiatal katonákra. – Üdvözlöm mindannyiukat! Mégis miben segíthetek? A professzor néhány mondatba sűrítve közölte, hogy van két holttest és négy gyermek, akik a látszat ellenére, nem teljesen emberi módon viselkednek. A

tábornok már sok furcsa dolgot hallott, de hogy egy feltámasztott előember kölykei rohangáljanak a parkban, az kissé meglepte. – Jöjjenek, kérem! – szólt az egyik őr. A monitorszobában az egyik kijelzőre mutatott. Azon két különös alak látszott. A katonák mind hunyorogva próbálták kitalálni, mit is látnak. – Ez hihetetlen! – szólt a tábornok. – Mégis mit tud róluk? – kérdezte a professzort. A férfi sóhajtott, majd lehajtotta a fejét. Tina válaszolt helyette: – Az apám kissé felelőtlenül vágott bele valamibe, amiről kevesebbet tud, mint azt gondolta. Úgy vélte, nem lehet baj. – Nézze, Fimat! – gyújtott rá a tábornok. – Tudja, hogy én kedvelem magát. Több alkalommal is segítettünk már egymáson, és azért, hogy megmentette a feleségemet, örök hálával tartozom. De azt hiszem, most túl messzire ment. Ha istent akar játszani, akkor legalább nézzen utána, mit készül teremteni! – Igaza van, Frank. Már belátom. De most azt sem tudom, mi tévő legyek. Fogjuk be őket? És utána mit mondjunk a nyilvánosságnak és a sajtónak? – Vagy intézzük el őket! – közölte az egyik katona. – A két halálesetre pedig kitalálunk valamit. – Az én emberem – szólt büszkén a tábornok. – Igaz, ön több jót tesz a világgal, Fimat, mint amekkorát most hibázott, és feltételezem, most sem a rossz szándék vezérelte. – Persze hogy nem – mentegetőzött a professzor. – Akkor elsőként próbáljuk meg befogni őket, és kitaláljuk, honnan jöhettek – kacsintott Frank. – És mi legyen az elhunytakkal? – kérdezte a professzor suttogva. – Intézkedem. Nyugodjon meg! – veregette vállon a tábornok. Tina telefonja megcsörrent. A nő fel-alá járkálva beszélt, s végül némán maga

mellé engedte a kezét benne a telefonnal. Mindenki hang nélkül bámult rá. – Valami baj van? – kérdezte az apja. – A régészek találtak valamit. Sikerült megtisztítani és speciális eszközökkel átvizsgálni azt az anomáliát, amit már említettek. A korallok közt felfedezett tárgy valóban több ezer éves az üledék és a rátelepedett élőlények vizsgálatai alapján. Anyagát tekintve olyan, mint egyfajta alumíniumöntvény. – Mégis mi a fene lehet? – kérdezte a professzor. – Felvágták – folytatta Tina. – Itt vannak a fotók – emelte maga elé a telefonját. Az apja és a tábornok is közelebb hajolt. – Ez olyan, mint egy kabin – jegyezte meg Frank. – Mégis mit akar ez jelenteni? Úgy gondolja, van összefüggés a leletei és e tárgy között? – Egyre inkább úgy hiszem, igen – bólogatott a professzor. – Ön is látja a felvételeket. Persze további vizsgálatok szükségesek, de ha a mérések pontosak, akkor semmiképp sem lehet repülőgép, vagy valamilyen földön készített űreszköz lezuhant darabja. A tábornok egyre kevésbé értette, mi történik. Két katonát küldött ki, de figyelmeztette őket, hogy legyenek nagyon óvatosak: – Nézzenek körül odakint, de ha lehet, ne bántsák a lényeket! Telefonon beszélt egy másik tiszttel, aki közölte, hogy hamarosan küldi a speciális egységet. – Majd ők befogják ezeket – tette zsebre Frank a mobilját. Amíg a bent lévők igyekeztek valami magyarázatot találni, az eddig hallottakra, az egyik katona néhány perc elteltével zaklatottan rohant vissza. – Uram! Ezt látnia kell! – jelentette. Mindenki a katona után sietett. Társa a hátsó melléképületek mellett várakozott. – Ez lehetetlen! – rogyott térdre Fimat, amint odaértek.

Egy vékony bőrréteg hevert a földön, némi építőanyag mellett. – Mintha levedlették volna – jegyezte meg Frank. – Mégis ez mi a fenét jelenthet? – Leheletvékony – mondta Tina, ahogy óvatosan megemelte a finom, selymes tapintású bőrt. – Ez nem egyszerű vedlés – nézett körbe. A talajt vizsgálta, amikor a járda mellett feltűnt neki valami. – Ezt nézzék! – kiáltott. – Ez meg a lény lábnyoma. Azt tudtuk, hogy kissé deformált talpnyomuk van, de nézzék azt! – mutatott a kerítés felé. – De hisz azok nagyobbak, és olyanok, mint az enyém vagy az öné – közölte az egyik katona. – Pontosan. Mintha átalakult volna – tette hozzá a tábornok. – Mégis mivé? – nézett körbe a professzor. Nem sokkal arrébb még egy bőrt találtak, majd még kettőt. – Tehát mind a négy egyed megváltozott. – Apa! – kiáltott fel Tina. – A gyermek, akit odabent láttunk a kamerán, az az egyikük lehetett. Ezért nem bántotta a másik. – De az egy tökéletesen emberi gyermek volt – felelte Fimat. – Igen – bólintott Tina. – Emberré váltak. – Ilyen nincs! Ez teljességgel lehetetlen – vágott vissza az apja. – Pedig más magyarázat nem létezik. – Nézze, Fimat! Azt hiszem, igazat kell adnom a lányának, még akkor is, ha nem tudom felfogni, hogyan történhet ilyen. Változott a terv – szólt a katonáknak a tábornok. – Immár négy gyermeket keresünk. Legalábbis úgy néznek ki. – Értem, uram! De akkor mégis milyen gyereket? Ugyanúgy nézhetnek ki, mint a többi. – Persze. Csak tudtommal nincs rajtuk ruha! – förmedt rá Frank.

– Értem, uram! Két katona elszaladt a főépület felé, hogy a kocsit előkészítsék. – Ez nagyon érdekes – vizsgálta tovább Tina a nyomokat. – Úgy tűnik, segítettek egymásnak felmászni a kerítésen. – Mégis mit szabadítottam a világra? – temette arcát a tenyerébe a professzor. – Ne emészd magad, apa! – kérte Tina. – Visszacsinálni már nem tudod. Nem tudhattad, hogy mivel van dolgod. – Igen. Pont ezért kellet volna mindennél elővigyázatosabbnak lennem. – Akkor most itt a lehetőség, hogy jóvá tegye! – mondta Frank, amint a kocsi odaért. – Ha valóban értelmesek, akkor talán lakott terület felé veszik az irányt. Bár nem tudhatjuk, milyen érzékekkel rendelkeznek. Mind beszálltak a furgonba, és a kapu felé indultak. A kerítés túloldalán egyből ráfordultak arra a szorgalmi útra, amely keresztezhette a gyerekek útját. Észrevettek pár nyomot, amelyek alátámasztották azt, hogy a város felé indultak. Csupán néhány percnyi séta, és máris lakott területre érhettek. Ez nagyon aggasztotta a csapatot. Menet közben a tábornok telefonált, hogy az erősítés egyből a városba menjen. Amire ők beértek a település főutcájára, már észre is vették a katonai kisteherautót egy közeli parkolóban. A tábornok kiszállt, és átment a másik járműhöz. Néhány szót váltott egy férfival, majd sietve tért vissza. Amint beszállt, indított. Közölte, hogy bejelentés érkezett a rendőrségre, miszerint valaki négy gyermeket látott ruha nélkül a pláza közelében. – Még jó, hogy alig vannak az utcán – jegyezte meg Frank. – Ki tudja, rátámadnának-e valakire! Ma minden zárva tart, hisz ünnep van. Amikor ráfordultak a plázához vezető útra, már messziről hallották a riasztó hangját. Amire leparkoltak, már két rendőrautó is megérkezett. Azután pedig a katonai jármű is. Bár nem akartak rögtön feltűnést kelteni, a rendőrök mégis érdeklődve figyelték a katonai jelenlétet. A tábornok kiszállt, és beszélt valamit a rendőrökkel. A másik katonai furgonból

is kiugrott nyolc felfegyverzett katona. A tábornok mellett a négy rendőr erőteljesen bólogatott, majd beszálltak a kocsiba, és elhajtottak. Frank egy intéssel jelezte, hogy minden rendben. Mindenki kiszállt a kocsiból, és a plázát körbejárva, észrevettek egy felfeszített ajtót. Az egyenruhások némán mutogatva vonultak be, mögöttük pedig a professzor és Tina. Egy lépcsőhöz érve, amikor a riasztó épp elhallgatott, különös, kattogó hangra lettek figyelmesek az emelet felől, azután erőteljes csörömpölés hallatszott. A csapat megindult felfelé. A látvány, ami odafent fogadta a csapatot, még inkább elbizonytalanította őket. A földön felborult állványok és ruhák hevertek szanaszét. A tábornok körbefordult. – Fimat! Nem azt mondta, hogy ezek a lények primitívek? – Nézze, Frank, az elmúlt órák történései teljesen felborították az elméletemet – felelte a professzor. – Azt elhiszem – rázta meg a fejét a tábornok. – Ugyanis ezek felöltöztek, és úgy tűnik, mindig egy lépéssel előttünk járnak. Most már négy, átlagos gyereket keresünk, akikről azt sem tudjuk, hogy néznek ki... A földszinten, egy hatalmas csattanás szakította meg a beszélgetést. Néhány katona futva indult lefelé, majd röviddel később már rádión jelezték, hogy a gyanúsítottak feltehetően elhagyták az épületet. Újra az utcára siettek, de a csendes, üres utcákat látva, Frank megjegyezte, hogy fogalma sincs, hogyan fogják megtalálni őket. – És a halálesetek? A felfedezés? Mondanod kell valamit a sajtónak! Úgyis kiszivárog – fordult Tina az apjához. – Igazad van – helyeselt a professzor. – Fimat! Maguk menjenek, és ha lehet, tudjanak meg többet ezekről! Hívja fel a munkatársait, és ha kell, húzzák ki azt az izét a vízből! Egyre inkább úgy vélem, hogy mi kevesek leszünk ehhez. Ha nem tudjuk, mivel állunk szemben, akkor hatalmas előnyük van. Nem tudjuk, mikor és miért fognak ölni. A professzor bólogatott, és Tinával az egyik járműbe szálltak, majd egy katona visszavitte őket a birtokra. A többi egyenruhás a tábornok vezetésével a gyerekek nyomát igyekezett követni.

***

Hetek teltek el, és a régészek mindenféle tárgyakat mentettek ki a víz alatt felfedezett objektumból. Technikai segítség hiányában nem tudták az egészet a felszínre emelni. Tucatnyi elmélet született, de a leletek alapján egyvalamiben egyetértettek: Ez az eszköz és a rajta lévő minták azt sugallták, hogy egy megtervezett program részeként juttattak bizonyos életformákat a Földre. A professzor elmélete szerint ezt az idegen létformát szándékosan akarták keresztezni a Földön kialakult emberfajokkal. Úgy tűnik, a jövevények erőszakos viselkedése nem nyerte el az előemberek tetszését, ezért valamilyen formában végeztek velük. De addigra már késő lehetett. Valószínűleg párosodtak emberi egyedekkel, és egy okosabb, mégis ragadozó alfajt hoztak létre. Nem lehet tudni, mekkora populációról lehetett szó, viszont a szarkofágokban felfedezett testek már ennek a keveredésnek az eredményei voltak. Ezért találhattak bennük emberi DNS-re utaló jeleket. Fimat úgy gondolta, hogy ha az elmélete helytálló, akkor ezeket a lényeket az, hogy ma élő, emberi anyák hordták ki őket – keverve a modern emberi tulajdonságokkal –, talán olyan dolgokra is képessé teszi, amelyek teljesen felfoghatatlanok számunkra. Az alakváltás csupán egyike lehet ezeknek. Tina azonban úgy vélte, hogy a változás egyszeri volt, amint egy új fejlődési ciklusba léptek. A tábornok és emberei nem bukkantak a gyerekek nyomára. Érdekes eltűnések és olyan halálesetek szolgáltattak nyomokat, amelyeket jobb híján vadállatok számlájára írtak. Ami felettébb aggasztotta a professzort, hogy két elhunytról kapott fotón tisztán látszott, amint a támadók az oroszlánokhoz hasonlóan elfogyasztották az áldozatok lágy részeit, zsigereit és belsőségeit.

***

Közel egy év elteltével a nyomok kihűlni látszódtak. Nem volt olyan kirívó

gyilkosság vagy elhunyt, amelyért bármilyen kétséget kizáróan a gyerekek lehettek a felelősek. Fimat egyik kollégája, az eredeti mintákból vett újabb vizsgálandó szövetekből és a lombikhoz alkalmazott DNS-mintákból érdekes következtetést vont le. Ezek a lények szerinte nagyban hasonlítanak a kutyafélékre. Legalábbis a fejlődési ciklusuk tekintetében. Ez azt jelentheti, hogy egyéves korukra teljesen kifejlett egyedekké válhattak. Ez mind Fimat professzort, mind a tábornokot aggodalommal töltötte el. Tudták, hogy a gyerekek hirtelen növekedésen mentek át, de az, hogy mára felnőtté váltak, minden tervet felborított. Vajon együtt maradtak? Netán felosztották a területeket? Esetleg egy-egy vadászterületért megy a rivalizálás? – Milliónyi kérdés merült fel, amelyekre tovább keresték a válaszokat. Tina szerint a legszörnyűbb az, hogy évente ezernyi új fajt fedeznek fel, ezek viszont olyanok, mint az emberek. Mégis ragadozók, és több olyan tulajdonsággal is rendelkeznek, mint az állatok. Azt sem tudhatták, hogy képesek-e többszöri alakváltásra, és ha igen, mégis hogyan tudják ezt véghezvinni? Egyik nap, kora reggel egy orvos rontott be a professzor irodájába: – Uram! – lihegte. – A hírek! Kapcsolja be a tévét! Fimat felpattant, és a váróban lévő tévé elé sietett. Amint bekapcsolta, a hírek épp egy kisebb mészárlásról számoltak be. A szemtanúk szerint négy fiatal sétált egy kétes hírű környéken, amikor egy bűnbanda tagjai inzultálni kezdték őket. A fiatalok furcsán viselkedtek, de tovább akartak menni. Állítólag az egyik lány állapotosnak tűnt. – Hogy micsoda? – csodálkozott Fimat. A szemtanú tovább mesélte a történteket. Ő épp egy boltból lépett ki, amikor az egyik bandatag, le akarta rángatni az egyik lány dzsekijét. Erre az egyik fiú mint egy macska fújtatni kezdett, majd egy csapással leszakította a rabló fél arcát. Erre a többi bandatag rémületükben késeket és baseballütőket vett elő, és azokkal támadtak a fiatalokra. Az egész, talán egy percig tarthatott. Szétszaggatták az egész bűnbandát. Még a lányok is részt vettek benne. Morogva és fújtatva, mint az állatok. Kivégeztek

egy húszfős, felfegyverkezett társaságot. Úgy tűnt, több húscafatba is beleharaptak, majd sietve továbbálltak. A rendőrség emberei ilyen vérfürdőt még nem láttak. Azóta az egész környék retteg. A helyiek hajtóvadászatot indítottak a fiatalok ellen. Lőfegyverekkel indultak a keresésükre. Ezzel a hírblokknak vége szakadt. A professzor a közeli fotelba zuhant. – Úristen! Mit szabadítottam a világra? Az egyik lány terhes? Azok az emberek nem tudják, mivel állnak szemben. Mind meghalnak. Az eset csupán százötven kilométerre történt az egyetem épületétől. Fimat rögtön felhívta a tábornokot, aki már szintén hallott a történtekről, hisz a helyi rendőrség a részletekre való tekintettel a hadsereg segítségét kérte. Frank és néhány embere már el is indult a helyszínre. A professzor is felvette Tinát, és útnak indultak a kérdéses város felé. Közel két óra kocsikázás után tudták, hogy jó helyen járnak, hisz minden ebbe a városba bevezető út le volt zárva. Néhány kérdés után beengedték, de figyelmeztették őket a veszélyre. – Még hogy veszélyes? – kacagott Tina gúnyosan. – Ezt neked kell tudnod a legjobban – fordult az apjához. – Hisz te teremtetted őket. Végül csak elszabadul a pokol. Tudod, milyen az, amikor egy csapat oroszlánt sarokba szorítanak? – kérdezte a nő. – Igen kicsim! Nem kell emlékeztetned. Támadni fognak. És még több halott lesz. Hogy eshetett teherbe a lány? Nem hagy nyugodni a dolog. Ezek szerint simán képesek szaporodni. A városi rendőrség épülete előtt már nagy volt a nyüzsgés. Frank és emberei is épp ott voltak. Amint Frank meglátta a professzort, odasietett. – Egyre nagyobb a gáz, doki! Már helikopterekkel is keresik őket. Meg kutyákkal. Egy csapat talált valamit a közeli erdőben. Jobb, ha maga is megnézi! Az egyik katonai járműhöz mentek, ahol egy műanyagládában bűzlött valami. Tina rögtön hátat fordított, és befogta az orrát. Végül visszafordult, és tágra nyílt szemekkel közölte:

– Ez magzatburok. – Hogy micsoda? – csodálkozott Frank. – Igaza van – helyeselt a professzor. – A lány megszült. – Uram! – kiáltott egy katona. – Látták őket. Kettő a folyónál volt. Néhányan fegyverrel sakkban tartották őket, de a másik kettő váratlanul rájuk támadt, és kinyírta a csapatot. Három kutyát is agyoncsaptak. – Mi a büdös franc?! Fimat! Ne várja, hogy gratuláljak az eredményeihez – szólt a tábornok, majd dühösen elviharzott. Röviddel később, ismét híreket kaptak: A négy fiatal a hegyek felé vette az irányt, de mintha három apró valamit vittek volna magukkal. – Hármat? – kérdezett vissza Tina. – Három kicsit? Azok az utódai lehetnek. Apa! Tudod, mit jelent ez? Ha ilyen gyorsan nőnek és szaporodnak, mit gondolsz, mennyi idő kell egy populáció kialakulásához? Három vagy öt év? És egy egész kolónia lesz. Alakváltók. És ha kell, gyilkolnak. Kérdés nélkül. Ezt hogy akarod nyilvánosságra hozni? Ha többen keresik őket, még többen fognak meghalni. – Uram! – szaladt egy rendőr a hadsereg parancsnokához. – Minden nyom véget ért. A kutyák sem találnak már semmit. Eltűntek a hegyek között. – Az lehetetlen! – förmedt rá a tiszt. – De, uram! Semmi nem maradt utánuk. Fimat az arcát a tenyerébe temette, majd finoman összecsapta a kezeit, és átölelte a lányát, és így szólt: – Azt hiszem, már nem mi vagyunk a domináns faj. Mától osztozunk a bolygón. Hétmilliárd ember és több százmillió állat. Végtelen táplálékforrás. A férfi lehajtotta a fejét, megfordult, és a kocsihoz indult.

Tessa R. Lambrick

A tenger mélyéről

Írta: ©2021 Tessa R. Lambrick

Szerkesztették: Farkas Gábor, Farkas Lívia, dr. Királyhidi Elemér és Hidegkuti Tibor

Arte Tenebrarum Könyvkiadó

Jack Abrahams kapitány hajónaplója 1874. augusztus 13. 22 nappal a robbanás után

„Még mindig hánykolódunk… Sajnos a keletkezett kárt, ami tönkretette a gőzkazánt, de a hajótestet nem érintette, nem sikerült helyreállítani. A legénység mindent megtett, de nincsenek megfelelő eszközeink. Robertson közlegény, a robbanás egyetlen súlyos sérültje az éjjel megtért a Teremtőhöz. A délelőtt folyamán hagyományos tengerésztemetést tartottunk neki, testét visszaadtuk a tengernek. Mindenki levert, és az emberek egyre csüggedtebbek. Nem csoda, ha páran elkezdtek hallucinálni.”

Nagyot kortyolok az üvegből, úgy bámulom a papírra vetett soraimat. Neveket nem írok. Azért, mert egyrészt, biztos vagyok abban, hogy mind itt veszünk, másrészt, ha netalán túlélnénk, nem akarom, hogy emiatt ne kapjanak más hajón munkát. Rendes emberek, csak kikezdte az agyukat a reménytelenség... ...és a köd. Rohadt köd…! A robbanás óta körbevesz minket, úgyhogy az orromig sem látok. Az iránytűk is körbe-körbe pörögnek, az éjszakai égboltot sem láttuk már jó ideje. Még ha rendbe is tennénk a hajót, a navigáció hiánya továbbra is megnehezítené a hazautat.

Pedig ez is olyan útnak indult, mint a többi: tipikus szállítóhajó mindent látott legénységgel, nagyszerű kapitánnyal. Aztán Robertson, az a részeges, vén

kazánfűtő azt mondta, látott valakit a fedélközben, ami képtelenség, mert közel s távol nincs egy szál hajó, sem szárazföld, úgyhogy senki sem tudna fellopakodni a hajóra. Persze az öreg a saját feleségét látta, aki közel tíz éve elhunyt, Isten nyugosztalja! Robertsonnak vagy túl sok volt a rum, vagy túl kevés, mindenesetre valahogy sikerült rémületében magára robbantania a kazánházat. Ő – ha nem is békésen, hanem sírva-ordítva – eltávozott a másvilágra, mi meg itt ragadtunk a semmi közepén, ködben, navigáció nélkül, egyre fogyó élelemmel.

Amikor meghallom a hangot, felkapom a fejem. Összevont szemöldökkel nézek ki az ablakon a vaksötétbe. Hiába erőltetem a szemem, semmit sem látni. Máris dörömbölnek az ajtón. Babonás matrózok! – szitkozódom magamban. – Isten óvjon tőlük! – Kapitány! Jöjjön gyorsan! Maga is hallotta? Nagyot sóhajtva feltápászkodom, és kinyitom az ajtót, mielőtt betörik. Hárman is topognak előtte, és idegesen tördelik a kezüket. A húszfős legénységből egyet máris elvesztettem, a többi tizenkilenc pedig a saját árnyékától is megijed. – Mondják gyorsan, dolgom van! Egy szőke, fiatalabb fiú lép előre. Biztos elvesztett egy fogadást – jegyzem meg magamban –, azért kell most neki megszólalnia. – Hallotta, ugye? Megint az a hang volt. Már délelőtt is hallottuk a többiekkel, meg most is. – Kérdőn felvonom a szemöldökömet. A fiú a kíséretére néz, azok pedig igyekeznek észrevétlennek mutatkozni. Amikor visszafordul hozzám, a hangja megremeg: – De ugye hallotta maga is? – Hallottam – válaszolom, majd mielőtt örömében felkiálthatna, folytatom: – a tenger morajlását. Semmi többet. – De ez… nem lehet. Mintha beszéd lenne… – próbálkozik tovább, nekem viszont elfogy a türelmem: – Ide figyeljenek! Régebb óta járom a tengert, mint maguk együttvéve. Higgyen nekem, ha azt mondom, hogy ez… – Újra felhallatszik az idegen hang. Átkozott

legyek, ha nem szavakat hallok! Idegen nyelven, de valóban beszédnek tűnik. – A három matróz összerezzen, én viszont felcsattanok: – A fedélzetre, azonnal! Egy másik hajó van a közelünkben! Mind a négyen felrohanunk, közben azonban a lépcsőn belebotlunk a legénység többi tagjába. Úgy tűnik, egyre gondoltunk. Vagy az én gondolatmenetemet követik, vagy a saját babonájukat, de mindenki arra számít, hogy van valami a vízen. Elrohanok a kormányos mellett, aki egy tagbaszakadt fickó, ferdén álló sapkával. Idegesen markolja a kormányt, próbál utánam szólni, de én már a hajóorrban kémlelem a távolt. A köd továbbra sem oszlik, de ha olyan közel van a hajó, hogy hallatszik a beszélgetés zaja, akkor nagy bajban vagyunk. Azonban hiába próbálok átlátni a sűrűségen, semmit sem látok. Se egy hajó, se bárka. Semmi. Amikor meghalljuk a hangot, mindenki a hajó jobb oldala felé fordul. – Lámpást ide! – adom ki a parancsot, és felkapom a felém tartott fényforrást. – Ott! – kiált az egyik matróz, talán Jefferson, a szakács. Arra fordítom a fényt, és azt látom, mintha fodrozódna a víz. – Mi volt ez? – Látta valaki? – Istenem, mind meghalunk! – Egyszerre kezdenek beszélni a lehető legkevesebb értelemmel. Csobbanást hallunk, ismét próbálom megpillantani, ezúttal azonban felbukkan valami a víz alól. – Egy uszony! – Láttátok? – Cápa! Meresztem a szemem, de ilyen cápát még életemben nem láttam. Ahhoz túl karcsú, mozgékony és pikkelyes volt. Rossz érzés kerít hatalmába.

– El a korláttól! – szólalok meg pont, amikor újabb csobbanás töri meg a vízfelszínt. – Mindenki! Mozgás! Az embereim ijedten hátrálnak, amikor valami kiemelkedik a tengerből. A felbukkanó lény láttán többen felkiáltanak. A kormányos vadul hányja a kereszteket. Meg tudom érteni. Jómagam se most kezdtem a tengerészetet. Van néhány évtizednyi tengeri utazás a hátam mögött, de ilyen teremtményt még nem láttam. Csak a feje látszik, bár gyanítom, az imént látott uszony is hozzá tartozik. Szemei a feje két oldalán helyezkednek el, sárgán tükröződnek a lámpások fényében. A füle helyén mintha uszonyok lennének, a bőre pedig kékes-zöldes, kacskaringós mintákkal díszített. A legjobban mégis a szája aggaszt. Mintha egy pirájával néznék szembe: Hegyes fogak villannak elő, és meg mernék esküdni rá, hogy ajak nélküli szájával ránk vigyorog. Újabb lépést hátrálok, és a legénység követi a példámat. A lény viszont előrébb úszik, újabb pánikhullámot keltve a matrózok között. Elismerem, nekem is megremeg a térdem, de a fenébe is, a lény egyedül van, mi pedig…! A gondolatmenetemet újabb csobbanás szakítja félbe. Legalább egy tucat ugyanolyan lény bukkan elő. Az egyikük derékig kiemelkedik a vízből, így felsőteste is láthatóvá válik. A zöld minta folytatódik a bőrén, néha töri csak meg egy-egy sárgán aranyló pikkely. Egyik keze helyén rákollószerű kinövést látok, a másik kezének karmos ujjai között úszóhártya feszül. Ebben egy lándzsaszerű botot tart rajta Robertson fejével. A fiatal matróz, aki bekopogott, kiadja gyomra tartalmát, és nincs egyedül vele. Ezek a dögök letépték a néhai kazánfűtő fejét – döbbenek rá –, a testével pedig Isten tudja, mit csináltak! – Kapitány, mik ezek? – Sellők! – szólal meg a kormányos, ferdén álló sapkáját a kezében gyűrögetve. Oldalra pillantok, majd vissza a lényekre. Egy pillanatra sem akarom szem elől téveszteni őket. Persze hallottam én is a sellőkről szóló meséket, amiket a kocsmában a tapasztalt

tengeri medvék néhány kupica rum után meséltek, de egy szót sem hittem el belőlük. Odakint, a nyílt vízen az ember agya egy idő után elkezd beképzelni magának nem valós dolgokat, amiket aztán igaznak hisz. Viszont azokban a történetekben a sellők kivétel nélkül gyönyörű nők szoktak lenni csábító énekkel, ezek azonban jóindulattal sem nevezhetők gyönyörűnek, nőnek meg pláne. Embernek is alig látszanak. – Ezek nem sellők – jelentem ki remélhetőleg magabiztos hangon. Ha már úgyis itt halunk, legalább a kapitányi rangomat őrizzem meg. – Valami mélytengeri lények lehetnek, ha még senki sem találkozott velük. Lehet, hogy dögevők, és békén hagynak. Igyekszem pozitív maradni, de az első lény még mindig vigyorog. Épp csak nem nyalogatja a szája szélét. Úgy tűnik, tetszett nekik a Robertson nyújtotta lakoma, és eljöttek a főfogásért. – Amíg békén hagynak minket, mi is békén hagyjuk őket, világos? – fordulok az emberek felé, de mindenki meredten nézi a minket körbevevő társaságot. – Világos?! Felemelt hangomra kiszakadnak a kábulatból, és bólintanak. A kormányos közelebb lép, és megszólít: – Kapitány, nem kéne egyet elfogni? Hazavinnénk megmutatni. Jó pénzt kapnánk érte! Hitetlenkedve nézek a férfira. Huszonkét napja nem moccan a hajó. Sűrű, áthatolhatatlan köd vesz körbe minket, felfedeztünk egy idáig ismeretlen fajt, neki pedig a pénzen jár az esze? – Inkább nem világosítom fel, hogy valószínűleg Robertson járt a legjobban, mert a mi életünk meneküléssel, sikítással és vérrel fog véget érni. Sok vérrel. Az első lény még közelebb úszik, és mintha ránk morogna, ám a hang valahol a bugyborékolás és a fogcsikorgatás között van. A kormányos elejti a sapkáját. – Azt hiszem, nem díjazza az ötletét – mosolyodom el, és remélem, hogy igaz a feltevésem. – Értetek minket, ugye? – kérdezem a pikkelyes rémtől. – Mit akartok tőlünk? A lény oldalra dönti a fejét, mintha elgondolkodna a kérdésen. Ekkor hirtelen

nagyon megbánom, hogy kapcsolatot próbáltam létesíteni. Hiszen ha értenek, akkor már találkoztak emberrel, a tény viszont hogy még senki sem mesélt ezekről a teremtményekről, arról árulkodik, hogy nem maradt senki, aki meséljen róluk. Tűnnek el hajók a tengeren. Néha látszólag ok nélkül. Azt hiszem, épp most találtuk meg az egyik okot. Ezek a dögök emberhúson élnek, ki tudja, mióta! – Emberek, mindenki a fedélközbe! Nem akarok könnyű célpont lenni! Ekkor elszabadul a pokol. Az egyik tengeri lény összecsattogtatja a rákollóit, mire a lándzsát tartó társa nagyot harap a néhai Robertson arcába. Az egyik matróz előkapja a karabélyát, és tüzet nyit. Többen követik a példáját. A lények gyorsan a víz alá buknak, ám előtte néhány dárdát sikerül elhajítaniuk, és meglepő módon még a káosz közepette is viszonylag pontosan céloznak. Amikor elordítom magam, szinte megfagy a levegő: – Tüzet szüntess! Mindenki a fedélközbe! Körbenézek, és mindenhonnan megrettent arcok néznek vissza rám. Nagy levegőt veszek, és az ajtó felé intek. – Lefelé! Most! – A kormányosra pillantok. – Maga marad! Segítenie kell. A legénység lassan szállingózik lefelé, bénultan lépegetnek a lépcsőn. Amikor mindenki eltűnik, csak a halk nyöszörgést lehet hallani, ahogy három matróz fekszik félholtan a hajópadlóhoz szegezve. Mellkasukból csontból, kövekből és kagylókból álló dárda meredezik. Az egyikük még él. Szájából vér bugyog, mintha mondani akarna valamit. Közelebb hajolok, hogy halljam, és megfogom a kezét. – Mondja meg neki…! – kérlel a férfi. – Mondja meg…! – Szeme üvegessé válik. Sosem tudtam meg, mi lett volna az üzenet vége. Egy megkésett szerelmi vallomás? Egy fiú hálája a szüleinek? Egy apa búcsúja a gyermekétől? Kihúzom a dárdát a testéből, és dühtől remegő kézzel messzire hajítom. Semmi értelme nem volt ennek a kegyetlenségnek! – dühöngök magamban tehetetlenül. – Meg akartak döbbenteni? Így akarták elmondani, hogy ez lesz a sorsunk? A

borotvaéles fogaik között végezzük mi is? – Legszívesebben ordítanék, de nem akarom magamra vonni a figyelmüket, bár biztos vagyok abban, hogy most is szemmel tartanak minket. Ha azt hiszik, hogy újabb lakomát csaphatnak, nagyon tévednek! Odaszólok a kormányosnak, aki épp a dárdát húzza ki utolsó szerencsétlenül járt társából. – Levisszük őket a raktérbe – közlöm vele a döntésemet. – De, uram… – akar a férfi rögtön vitába szállni a tengerész temetésre hivatkozva, de arckifejezésemet látva, inkább magába fojtja a szót. Vita helyett csak bólint.

Miután lecipeltük a három holttestet, csatlakozunk a kantinban a legénységhez. Szinte vágni lehet a csendet, ám amikor belépek, mind egyszerre zúdítják rám a kérdéseiket: – Mik ezek? – Ugye nem hagyjuk annyiban? – Hogyan fogunk eltűnni innen? Mind jó kérdés, de sajnos egyikre sincs megfelelő válaszom. – Emberek, figyeljetek! Provokálni akartak, mi pedig bedőltünk nekik. Ha felmegyünk, valószínűleg egyesével vadásznak le minket. Valahogy a területükre tévedtünk, vagy a robbanással sikerült magunkra vonni a figyelmüket, mindenesetre itt vannak, és a jelek szerint nem mennek sehová. Viszont egyértelműen vízi élőlények, úgyhogy amíg nem megyünk vízre, idebent biztonságban vagyunk. Az utasításom az, hogy minden erejükkel a hajó megjavításán dolgozzanak, hogy minél előbb itt hagyhassuk ezt a pokoli helyet! Nem mondom, hogy semmi esély a hajó helyrehozására. Nem mondom, hogy előbb halunk éhen, mintsem sikerülne valahogy helyrepofozni a kazánt. Azt sem árulom el nekik, hogy csak blöffölök, miszerint itt biztonságban vagyunk. Nem kell ezt hallaniuk. Azt mondtam, amit mondanom kellett. Visszavonulok a

kabinomba, útközben pedig felmarok egy rumosüveget, és magamra zárom az ajtót.

Részeg horkolásomból kopogás riaszt fel. Az ajtóhoz botorkálok, és mintha az előző nap csak egy rossz álom lett volna, ismét a szőke matróz áll az ajtóban. Elnyomok egy ásítást, és megkérdezem: – Mi a gond? – Kapitány, szerintünk mégis jártak a hajón is! Erre aztán teljesen éber leszek, félrelököm a fiút az útból, és a lépcső felé rohanok. Útközben visszamordulok rá: – Azt mondtam, senki nem mehet fel! – Igen, de… hallottuk a koppanást, neszezést, aztán csend. Amikor kinéztünk, vízfoltos volt a padló. – De mégis hogy…? – harapom el a kérdést, mert úgysincs rá válasz. Láttam a farokuszonyukat. Mégis hogy a kénköves pokolba jöttek fel? A lépcsőhöz érve előveszem a pisztolyomat, és lassan, halkan felmászom. Az iménti kérdésemre rögtön választ is kapok. Ahogy kikukucskálok, épp sikerül elcsípnem, ahogy az egyik lény a rákollójára és a kezére támaszkodva a farokuszonya segítségével végighúzza magát a fedélzeten, majd a hajó orráról a vízbe veti magát. Ennyit az elméletemről! – Mit gondol, a hullákat keresték? – teszi fel a szakács a kérdést. – Elképzelhető. Vagy lehet, hogy csak megpróbálnak kiismerni minket. Megtalálni a gyengepontunkat. – Szerintem vágjunk vissza! – harciaskodik a kormányos. – Ha újra halljuk a kopogást, felrohanunk, és támadunk! Ránézek, és rájövök, hogy ez igazából nem is rossz ötlet. Hadd tudja meg a vízi

népség, hogy milyen fából faragták a tengerészeket! Elkezdünk mindenből fegyvereket gyártani. Habár egy szállítóhajón nem sok fegyver akad, de mindenki harcolni akar. Fura ötletem támad, és néhány embernek fáklyát adok a kezébe. Lefogadom, a lények nem igazán találkoztak még tűzzel a tenger mélyén. Talán megrémíti őket annyira, hogy felhagyjanak emberevő „jószokásukkal”. Nem is kell sokat várni, mert hamarosan felhangzik a fedélzetről a hátborzongató koppanás. Várunk néma csendben, lesben állva a lépcsőn. Újabb és újabb hangok jönnek: fura ollócsattogás és a különös beszéd. Amikor közelebbről hallom a zajokat, jelt adok, a legénység pedig egyemberként rohan fel. A lények először meglepődnek a támadáson, de hamar magukhoz térnek. Lövések dörrennek, kiáltások hangja ér el hozzánk. Villámgyorsan körbepillantok, agyam elraktározza a látott képeket, de felfogni már nincs időm. Szinte biztos vagyok abban, hogy „Vigyorit” látom magam előtt. Felemelem a pisztolyt, célzok és lövök. A karmos kezének vállán találom el, fájdalmas ordítás a jutalmam. Mellettem is eldörren egy pisztoly, majd egy fáklya süvít el a fejem felett, mellkason találva az egyik támadót. Az hitetlenkedve néz le, majd a fájdalom eléri a tudatát, és ordítva veti magát a tengerbe. Amire újra céloznék, egy test csapódik nekem, dönt le a lábamról, és éles fogak csattognak az arcom előtt. Igyekszem lerúgni magamról a lényt, mire egy fáklya tüze melegíti az arcom oldalát. A rákollós hunyorogva hátrál, de búcsúajándékként még belemar a combomba. A leírhatatlan fájdalom hullámokban tör rám. A többiek elrángatnak, ám még épp látom, ahogy ellenségünk is visszavonulót fúj társainak, és lemenekülnek a hajóról. Megvívtuk velük az első csatát. Mondhatni nyertünk, de ahogy elnézem a mozdulatlan testeket, az öröm nem felhőtlen. Majd minden elsötétül.

Fájdalom. Éget. Lángolok.

Ködös agyam hátsó felében fellobban egy gondolat: Talán engem talált el a fáklya. – Szinte érzem, ahogy felhólyagosodik a bőröm. Valami hangos zaj üti meg a fülem, majd újra a jótékony homályba vész minden. Amikor ájulásomból ismét felbukkanok a felszínre, és a fedélzeten fekve találom magam. Mindenhol füst és lőporszag terjeng. Látom, amikor a szakács elhajítja a fáklyáját. Szemtanúja vagyok a hősies küzdelmeknek. Az egyik matróz kifogy a lőszerből, de ökölharcra kel az egyik lénnyel. Amaz viszont karmos kezének egy suhintásával elmetszi a férfi nyakát, akinek vére ráfröccsen. A lény csikorgó hangon felnevet. Egy másik párharcra terelődik a figyelmem. Amíg egy tengerész újratölti a fegyverét, egy támadó nekiront, rákollójával úgy metszi le a férfi kezét, mintha egy ágat törne ketté. Hallom a reccsenést, majd a fájdalmas kiáltást, a lény viszont még mindig az ollói között tartja a levágott kart, amelyből a vér a padlóra csöpög. A pikkelyes dög láthatóan nagyon elégedett a szerzeményével. További nézelődésre nincs lehetőségem. Felemelem a pisztolyt, célzok és… elmerülök az ájulás sötét, mély kútjában. Aztán újra a felszínre küzdöm magam, de az ájulás megint elragad. Nem tudom, meddig tart, fogalmam sincs, hol vagyok, merre van a fel és a le, csak süllyedek a tudatlanság vermébe. Hangok érnek el hozzám, nem tudom kivenni, mit mondanak, hozzám szólnak-e, aztán néma csend, olyan, amibe csak beleüvölteni lehet. Majd világosság égeti a szemem, ezért be kell csuknom. Forróság vesz körbe. Én magam vagyok a tűz. Elemészt, felemel, szétszakít és újra összerak. Fájdalmas a lélegzetvétel. Minden egyes végtagom ólomsúlyú, majd könnyű vagyok, szállok, lebegek, körbeforgok. Egyre gyorsabban. Szinte nevetni lenne kedvem, ha nem nyomná valami kínkeservesen a mellkasomat, de csak forgok, egyre gyorsabban, gyorsabban, míg végül…

Furcsa zajra ébredek. Amikor kinyitom a szemem, körülöttem halálra vált arcok figyelnek. A zaj abbamaradt, bár fogalmam sincs, mi okozta. Kinyitom a számat, és a többiek hátrahőkölnek. Különös… – Mi történt? – szólalok meg, de olyan a hangom, mintha egy hete nem beszéltem volna. Vagy mintha órák óta ordítanék? – kérdezem magamtól. Végre elér a tudatomig, hogy a zaj a saját kiáltásom hangja volt.

– Megsebesült, főnök. Elég csúnyán. Lenézek a lábamra. Kötés fedi, de a vér így is átszivárog a fehér anyagon. – Mennyi ideig… voltam eszméletlen? – Néhány órát. Az elejét végigordította, aztán elájult, majd motyogni kezdett. De, kapitány, a seb… – mutatott rá a férfi szörnyülködve. – Szerintem megmérgezték. Nem csodálkozom rajta. Persze hogy mérgezőek ezek a dögök. Azon sem lepődnék meg, ha savat köpnének. – És a többiek? – kérdezem a kormányost. Az erre lesüti a szemét. Valami rossz, nagyon rossz dolog történhetett. – Mondja! – parancsolok rá, amire a szőke matróz válaszol: – Nyolc embert veszítettünk, de csak hatot sikerült levonszolnunk, mielőtt azok az izék elragadták őket. Meg Campbell karja is hiányzik. Újra elém tolul az emlék, ahogy a teremtmény nézegeti a rákollója közé ragadt végtagot. Felfordul a gyomrom, oldalra fordulok, és legnagyobb meglepetésemre egy vödör van az ágy mellett. Hálásan belehányok. Kézfejemmel megtörlöm a számat, és ismét feléjük fordulok. – Mi van a lényekkel? – Kellene nekik egy név – szól közbe a szakács. Mindenki ránéz, mire vállat von. – Valahogy csak hívnunk kell őket. – Legyenek mutánsok! – ajánlja fel az egyik matróz. Nem túl kreatív, de rábólintok. Semmi kedvem neveket keresgélni. – Szóval mi van a mutánsokkal? Hányat öltünk meg? – Én egyet biztos, hogy ledurrantottam. Aztán ott van, amelyiket Jefferson találta el. Többen vállon veregetik a szakácsot, ő dobta rá a fáklyáját.

– Egyet maga is eltalált, kapitány, nem igaz? – Abban még volt élet, csak a vállát érte a golyó. A hajón nem maradt egy tetem sem? Tagadóan rázták a fejüket. Ez nem jó hír. Nem akarom, hogy azt gondolják, a lények legyőzhetetlenek. Megpróbálok feltápászkodni, ketten ugranak is segíteni, de elhárítom az felajánlásukat. Amikor sikerül egyedül talpra tornáznom magam, megszédülök. Elkapnak, de most hagyom. Nagy levegőt veszek, sikerül visszaszereznem az egyensúlyomat. A matrózokra nézek. Nyolcan maradtunk. Egyre inkább biztos vagyok benne, hogy nem fogjuk túlélni. De átkozott legyek, ha nem teszek meg mindent azért, hogy ezek a dögök – mutánsok – velünk pusztuljanak!

Lebicegek a raktérbe, ahová a holttesteket vitték, mert látni akarom az összeset. A lábam minden lépésnél úgy fáj, mintha forró lávába lépnék, mégis továbbküzdöm magam. Jefferson, a szakács és Peter Adams, a szőke matróz követnek. A többiek magukba roskadva várják az újabb utasításaimat. Vagy az újabb támadást. Ami előbb jön. Az első testet vizsgálom: A hasát érte a szúrás. Úgy néz ki, mintha egy ágyúgolyó csapódott volna neki. Sejtem, hogy a rákolló hagy ilyen nyomot az ember gyomrában. A seb széle zöldes váladéktól csöpög. Meg is van a méreg! A matróz arca fájdalmas grimaszba torzult halálakor, üveges szemmel üvölt némán a világba. Lecsukom a szemét, és a következő holttesthez fordulok. Annak a torkát metszették el. Nála is meglátom a zöldes nyálkát, majd eszembe jut, hogy ezt a támadást láttam is. Ezek szerint nemcsak az ollójuk, de a karmuk is mérgező. Még a végén bejön a savas elméletem is! Igyekszem elfojtani a feltörő mosolyomat, mert nem illendő az ilyesmi egy ideiglenes hullaházban. Összeszedem magam. Adamsre támaszkodva felállok, és körbenézek. Kilenc tengerész és kettő, akit elragadtak, az összesen tizenegy. Több mint a fele legénység, és semmi esélyünk nem volt. Egyedül a tűz mentett meg minket, anélkül valószínűleg már a tenger fenekén lennénk az előétel és a főfogás egyszerre. Visszatámolygunk a többiekhez. A keserűség szinte tapintható. Valamit ki kell

találnunk, méghozzá minél előbb! – Nézzék… Tudom, hogy nem a legrózsásabb a helyzet, ezért ha bárkinek van valami ötlete, most adja elő! Nem számít, mekkora ökörségnek is gondolja az illető, mindent hallani akarok. Néma csend fogad. Egyik arcról a másikra pillantok. Némelyik még véres, ahogy próbálták megmenteni elesett bajtársaikat. Páran a tenyerükbe temetik az arcukat, néhányan a fejüket rázzák teljesen lemondóan. Megértem őket. A helyzetünk reménytelennek tűnik. Valószínűleg itt pusztulunk, úgyhogy minek erőlködjünk? – Ekkor azonban Adams megszólal: – Kapitány, mennyi lőpor van még? Összevonom a szemöldököm. Egyelőre nem látom, hová akar ezzel kilyukadni. – Néhány kisebb hordó. Legfeljebb kettő. Nem készültünk tengeri mutánsok támadására, esetleg pár kalózt tudtunk volna elriasztani vele. Miért? – Mi lenne, ha…? – elhallgat, amire legszívesebben megráznám. – Mondja már! Ennél nem lehet rosszabb. – Arra gondoltam, hogy ha már így félnek a tűztől… robbantsuk fel őket! Mosoly terül szét az arcomon. Hogy én erre nem gondoltam! – Tudja, én csak… azokra gondoltam, akik nem élték túl. Aztán ott van Robertson. Hogy mekkora robbanást csinált véletlenül. Mi lenne, ha mi szándékosan terveznénk egy olyat? Az mekkorát szólna? – Elég nagyot, fiam, elég nagyot! A fogaskerekek már dolgoznak az agyamban, de kell egy kis idő, hogy kidolgozzuk a részleteket.

Néhány óra múlva kész a terv. Meglepődtem ezen, de mindenki elsőre beleegyezett. Mindenkit megöleltem, aztán elfoglalták a helyüket. Kockázatos,

de ezt vállalnunk kell. Vissza kell vágnunk nekik! – Ezt mindannyian tudták, és senki sem habozott a döntéskor. Adams volt az értelmi szerző, így övé a megtiszteltetés, hogy velem együtt a kazánházban kuksoljon. Amire elkezdődik a csata, mindennek készen kell állnia, mi viszont még nem készültünk el. Igyekeznünk kell! – gondoltam. Amikor minden a helyére kerül, hármat koppantok a csöveken. Ez a jel, hogy elkezdhetik a lövöldözést. Nemsokára meg is halljuk az első durranást. Abban egyeztünk meg, hogy vaktában lőnek párat a tengerbe, hogy felkeltsék barátaink figyelmét. Ha ez megvan, életbe lép a terv második szakasza. Kiáltások harsannak, majd dobogások: valaki végigrohan a fedélzeten. Ha minden a tervek szerint megy – márpedig még nagyon az elején vagyunk ahhoz, hogy ne menjen –, a fedélzeten lévő három matróz épp próbál minél több mutánst felcsalogatni a hajóra. Láttam az arcukat, amikor előálltam az ötletemmel, és a gyomruk is felfordult a gondolatra. Az elhunyt társaiknak azonban már nem fájt, amikor feldarabolták őket, és szétszórták a maradványaikat a fedélzeten. A véres darabok célirányosan a kazánház felé vezettek. Egy levágott kézfej épp egy méterrel előttem hever. Újabb lövések dörrennek, még több lábdobogás hallatszik, majd fájdalmas kiáltások. Adams mellettem idegesen fészkelődik, de leintem, hogy maradjon a helyén. Még korai. Kézbe veszem a fegyveremet, és elindulok, de Adams visszaránt. A szemében félelem tükröződik. – Nyugalom, Peter! Meg tudod csinálni egyedül is, de ha nincsenek elegen, nem ér semmit az egész. Segítenem kell nekik. Meg tudod csinálni! Várj a jelre! Rémülten bólint, és elengedi a karomat. Megszorítom a kezét, és elindulok fölfelé. Odafent korántsem rózsás a helyzet: Jefferson, a szakács a pisztolyát szorongatja. Majdnem rám lő, de időben kapcsol, hogy nem kéne. – Nem innen jönnek, nyugodjon meg! Bólint és továbbindulok a lépcső felé. Útközben elszórt maradványokat kerülgetek, bár felesleges, mert már csupa vér a padló. Amikor elérem a lépcsőt,

nagy levegőt veszek, és kidugom a fejem. Úgy féltucatnyi mutáns mászkál a fedélzeten, a három matróz pedig kitartóan lövi őket, közben újabb és újabb darab húsokat dobálnak a tengerbe. Még több dögöt kell idecsalni. Felugrom a fedélzetre, elengedek néhány célzás nélküli lövést, majd felkapok egy levágott lábat, és a vízbe hajítom. Néhány közelebb lévő mutáns felkapja a fejét, miközben újabbak ugranak a fedélzetre. Az egyikük szájából kilóg egy ujj. Úgy tűnik, repetázni jött. – Gyertek, rohadékok! – ordítom újabb lövések kíséretében, amire dühösen abbahagyják a csámcsogást, és felém indulnak. – Folytassátok! – kiáltok oda a legénység megmaradt tagjainak, én viszont nyomomban a hordával elindulok lefelé. Jefferson eddigre már egy sarokba húzódott. Elrohanok mellette. Egyre többen és többen követnek. Hallom, ahogy a fedélzet is megtelik. Csak remélni tudom, hogy a matrózaim még kitartanak. Ahogy közeledem a kazánház felé, elordítom magam: – Adams! Most! Peternek ekkor kell meggyújtania a kötelet.

A terv nem volt túl bonyolult. Adams azon felvetéséből indultunk ki, hogy ha Robertsonnak sikerült a fél hajót magára robbantania, akkor nekünk egy kis munkával az egészet is sikerülhet. Öngyilkos vállalkozás, de mindenki első szóra benne volt. A darabolós rész persze megfeküdte a gyomrukat, de így is, úgy is a tengerben végezzük, mindegy, hogy egészben vagy darabokban. Összegyűjtöttünk mindent, ami gyúlékony vagy robbanhat, így most a kazánházban sorakozik néhány hordó lőpor, pár rumoshordó és petróleum. Egy kötelet petróleumba áztattunk, ezt kell most Peternek meggyújtania, amit a hordókhoz kötöztünk. Nem tudom, hogy mekkora robbanásra számítsunk, én mindenesetre bízom a legjobbakban, és remélem, hogy az összes dögöt a másvilágra küldjük.

Amikor az ajtóhoz érek, már érzem az égett petróleum szagát. Ekkor vállon talál egy dárda, és kis híján az ajtónak szegez. Szerencsére még ki tudom nyitni, és bevágom magam mögött, majd teljes erőmmel nekifeszülök. Közben megpróbálom kiszerencsétlenkedni magamból a dárdát, ami fájdalmas, égő érzést hagy maga után. – Kapitány, baj van! – szólal meg mögöttem Adams, én pedig a szememet forgatom. – Ha nem vetted volna észre, itt is elég nagy a baj! – De a kötél…! Szerintem nem áztattuk elég ideig, túl lassan ég. Gyújtsam meg közelebb? – Nem! – ordítom, miközben vadul dörömbölnek az ajtón. Háttal támaszkodom neki, így viszont a vállsebem is a kelleténél jobban gyengít. – Még nincsenek elegen! Az összes mocskos rohadékot fel akarom robbantani! – De mi lesz, ha betörnek, és eloltják? – Nem is láttak eddig tüzet! – fújtatok nagyot. Igazán kezdek fáradni, az égő érzés pedig lassan végigkúszik a karomon. – Fogalmuk sincs, hogy hogyan kell eloltani! Inkább gyere, és segíts tartani az ajtót, azzal is időt nyerünk! Adams mellém lép és nekinyomul az ajtónak, ami rögtön visszacsukódik. Úgy tűnik, még annál is kevesebb erőm van, mint hittem. Ekkor azonban az ajtó túlfelén teljesen megszűnik a nyomás. – A francba…! – suttogom. Túl sokáig vártunk, és ezek szerint feladták a küzdelmet. Talán a könnyebben elkapható maradványok után eredtek. Nem, ez így nem jó! Itt kell lenniük, minél közelebb a robbanáshoz. – Igazad van – fordulok Adamshez –, gyújtsd meg közelebb a hordókhoz! Én meg visszacsalom őket. Némán bólint, és újra kezet fogunk. Átadja a saját fegyverét, mert az enyémből kifogyott a lőszer. Óvatosan kinyitom az ajtót. Csak pár mutáns lézeng a lépcsőnél. Amikor jobban megnézem őket, összeszorul a szívem. Nem a holttesteket találták meg. Épp

Jeffersont tépik darabokra. Azonban nincs időm sajnálkozni. Kettőt a levegőbe lövök, hogy felkeltsem a figyelmüket. A zajra felnéznek, pirája-fogukról véres cafatok lógnak, vér szennyezi a pikkelyes mellkasukat. Tudják, hogy csapdába estem, ezért nem sietnek elkapni. Lassan hagyják ott a prédájukat, a lépcsőn pedig még több mutáns csatlakozik hozzájuk. Kezükön és rákollójukon egyensúlyozva haladnak a lépcsőfokokon, farkuszonyukkal tartják magukat. Különös nyelvükön egymással beszélgetnek. Gondolom, megbeszélik, hogy ki melyik részemet szeretné elfogyasztani. – Ez az! Gyertek csak még többen! – Hallom, ahogy a fejem felett a fedélzeten ismét koppanások jelzik az újabb mutánsok érkezését. Elmosolyodom, amire az egyikük oldalra dönti a fejét. – Nem érted, mi? Nem baj, hamarosan rádöbbentek! Óvatosan hátrálok, át az ajtón. Adams mellém lép, halálra váltan figyeli, ahogy a lények beözönlenek a kis helyiségbe. Igyekszünk úgy fordulni, hogy eltakarjuk a hordókat, bár nem hiszem, hogy képesek lennének összerakni és értelmezni látottakat. Az egyik mutáns felém csattintja rákollóját, mire biccentek neki, és válaszolok is: – Találkozunk a pokolban, szörnyeteg! És ekkor robbannak fel a hordók.

A detonáció szerencsére óriási erejű: szétszakítja a hajó oldalát, engem pedig azzal a lendülettel a hirtelen bezúduló víz kiránt. Néhány pillanatig forgok a víz alatt, semmit sem látok, aztán egy hullám a tenger felszínére sodor. Látom, ahogy a hajó egyenletes tempóban süllyedni kezd. Körülöttem deszkadarabok úszkálnak. A vízfelszín lángol, ahol a petróleum lángra lobbanva belecsobbant. A kezem elzsibbad, a hideg vízben nem érzem a lángolást, viszont mozgatni sem bírom, fél kézzel tempózva igyekszem fent maradni a felszínen. A lábsérülésem is jelentősen hátráltatja a műveletet. Próbálok egy deszka felé úszni, amikor észreveszem, hogy a kormányos is abba kapaszkodik bele, de arca bal oldala csontig van hasítva. Riadtan hátrálok, míg az ő rémülettel teli jobb szeme vadul

forog, majd lassan lecsúszik a deszkáról. A hajó már félig elsüllyedt. Kisebb nagyobb darabok törnek le belőle, amik lebegnek a vízfelszínen. A karom elfárad, lemerülök a víz alá, de amikor tőlem nem messze Adams összeégett teste süllyed el, újra a felszínre rúgom magam. Észreveszem, hogy nem csak mi szenvedtünk veszteséget. Több mutáns holtteste lebeg tőlem nem messze. Pikkelyes testük feketére égett a robbanásban. Elégedetten veszem tudomásul, hogy megérte. Annyit küldtünk a pokolba, amennyit csak bírtunk. Igyekszem körbefordulni, hogy esetleges túlélők után kutassak, és ekkor egy zöld villanást látok, ahogy egy karmos, úszóhártyás kéz lendül felém. Érzem, ahogy felmetszi a torkomat. Nem törődöm többé az úszással, inkább a nyakamhoz kapok. Azonnal süllyedni kezdek, a vérem vörösre festi körülöttem a vizet. Utolsó gondolatommal azt remélem, hogy ezek a lények egy életre megjegyezték maguknak az embereket, és távol maradnak tőlünk, majd eltűnök a sötét tenger mélyén, ahol több száz sárga szempár figyeli utolsó, rángó mozdulataimat.

A Hajókereskedelmi Társasági Kamara jegyzőkönyve 1874. augusztus 28.

„A Katarina nevű szállítóhajó Jack Abrahams kapitánnyal, és rajta kívül tizenkilenc tengerésszel a fedélzeten 1854. július 1-jén indult Portland város kikötőjéből. Úticélja Southampton, London volt, amelyet sosem ért el. A hajó roncsait egy arra járó halászbárka találta meg az Atlanti-óceán közepén. A roncsokat és mindent, amit találtak, összeszedtek. Túlélő nem volt. A maradványokat Londonba szállították további vizsgálat céljából, ami megállapította, hogy a talált hajódarabokat robbanásból eredő sérülés szedte ízekre, így megállapítható, hogy a hajót valamilyen baleset, esetleg támadás érte. További furcsaság azonban, amit a halászbárka még összeszedett a roncsok közül: Találtak többek között kettő, kagylóból készült dárdát, egy óriási, deformálódott rákollót, valamint egy leszakadt kézfejet ujjai között úszóhártyával. Több szakember – köztük elismert tudósok, orvosok: állatorvosok – alapos vizsgálatnak vetették alá a maradványokat, azonban megállapítást nyert, hogy az egyedek, amelyekhez a talált testrészek tartoztak, egyetlen eddig általunk ismert élőlénnyel sem mutatnak rokonságot. Néhányuk emiatt meg volt győződve arról, hogy a talált testrészek hamisítványok, igen jó minőségűek, de hamisítványok. A maradék tudós örvendezett az új felfedezés hallatán. Jelen ülésen nem született döntés a maradványok valódiságának kérdésében. A Katarina nevű hajó legénységének családtagjai számára a szokásos juttatáson felül extra húsz font került kifizetésre. A Kamarai Tanács ezennel megállapítja, hogy az említett útvonalon módosítás elvégzése szükségeltetik. A kérdéses helyet mindenképpen el kell kerülni.

__________________ Lábjegyzet: Több tanácstag ragaszkodott ahhoz, hogy név nélkül, de az alábbi észrevétel mindenképp kerüljön feljegyzésre:

Abrahams kapitány és legénysége minden bizonnyal valami rendkívülit hajtott végre. A dolgunk és kötelességünk, hogy emléküket megőrizzük, hajóinkat pedig mindenféle ellenséggel szemben megvédjük. Úgy, ahogy ők tették.

VÉGE

Anne Grant

Margaret

Írta: ©2021 Anne Grant

Szerkesztették: Farkas Gábor, Farkas Lívia, dr. Királyhidi Elemér és Hidegkuti Tibor

Arte Tenebrarum Könyvkiadó

1. fejezet: JUNO-gyár

2021. június 11. 8:01, Uppsala, Svédország

Margaret Smith, mint minden reggel, most is késve indult el munkahelyére, a közeli gyárba. A kollégái mind messzebb laktak nála, mégis ő érkezett meg minden alkalommal legutoljára. Nem szerette ugyanis a munkáját. Amikor elvégezte a varrónői szakmunkásképzőt, sokkal nagyszabásúbb álmokkal futott neki az életnek, de ezekből egyet sem sikerült valóra váltania. Húsz évvel korábban az akkori fiatal, kék szemű, szőke hajú, huszonéves lány saját márkát akart építeni. A „Gretel-fashion” felirat szerepelt a címkéken lelki szemei előtt. A Gretel a nevének egy olyan becézése volt, amelyre mindig is vágyott, hogy így szólítsák, de ez sem történt meg soha.

Később, amikor már negyvenévesen, nyugodtabb napjait élte, még mindig eszébe jutott az a régi, naiv álma a cégalapításról. Ilyenkor mindig újra elkeseredett, és inkább rálegyintett a dologra. Tudta, hogy albérletben élve talán már semmi esélye arra, hogy nagy eredményeket érjen el. A JUNO bútorüzletház központi gyárában dolgozott a Svédországbeli Uppsalában. A legtöbbször a plüssosztályra osztották be. Itt elveszítette a gyermekkorában egészen idáig megmaradt játékállatok iránt érzett szeretetét is. Elborzasztotta a látvány, hogy minden kedves figura a gyártósoron személytelenül, semmitmondó módon készül. – Hali, Marge! – köszönt neki egy-két kollégája, amikor megérkezett, és sebtében átöltözött, hogy még a főnöke érkezése előtt elfoglalhassa helyét a futószalag mellet.

A legtöbben pedig tudomást sem vettek arról, hogy Margaret egyáltalán a világon van. A kolléganői rendszeresen összesúgtak a háta mögött, hogy egy ilyen szerencsétlen miképp találhatott magának férjet. Egyesek azzal vádolták – természetesen nem a szemébe mondva –, hogy talán nem is házas, és valójában egyedül él egy albérletben a macskáival. Vagy azok nélkül, mert egy ilyen „csúfság” mellől még egy állat is megszökne. Margaret az évek során már megtanulta elengedni ezeket a dolgokat, de nehezebb napjain még mindig összeszorították a szívét ezek a suttogva elhangzó párbeszédek. Azzal igyekezett megnyugtatni magát, hogy Gabe nagyon szereti őt, hiszen a szerelmükről minden egyes nap meggyőzték egymást. A láng a hosszú évek során sem hunyt ki köztük.

A gyárban sosem teltek eseménytelenül a napok. Általában akkor volt központi ellenőrzés, amikor Margaret éppen dolgozott. Illetve a gépek is gyakran hibásodtak meg ilyenkor. De olyan – számára – borzalmasat még sosem látott, mint ezen a napon: Éppen körülbelül tíz-tizenöt centiméteres plüssegereket gyártottak, amikor az egyik példány beszorult a futószalag alá. A szerkezet persze erőszakosan folytatta volna a működését, de a kisállat zömöksége miatt nem engedte. A motor még azelőtt túlmelegedett, hogy a hibát bárki észrevette volna, és az egész gyártósor lángra kapott, ugyanis a szabvány szerint előírt hűtőberendezés már réges-régen nem működött. Az unott dolgozók csak ekkor kaptak észbe, amikor már túl nagy volt a baj. Riasztották a műszaki egységet. Amire azok odaértek, már a tűzoltóság is a helyszínen volt, és mindenkit evakuáltak az egész JUNO gyár területéről annak ellenére, hogy a tüzet addigra eloltották. Margaretnek be kellett ismernie, hogy ő sem figyelt a szalagra, és nem vette észre a hibát, amíg a lángok fel nem csaptak. A szerencsétlen eset után idő előtt hazaengedtek minden dolgozót. A nő már ekkor sejtette, hogy egy ideig nem mehetnek majd be dolgozni, amíg helyre nem hozzák a gépekben keletkezett károkat. Így egyelőre búcsút inthetett a

fizetésének, és örülhet, ha kártérítést nem fognak követelni rajta a gondatlanságért. A „Joyful, Useful & Nice Offer⁴”-től ugyanis az alkalmazottak nem várhattak mást. Ezt nem fogom megúszni én sem! – gondolta Margaret keserűen. – A JUNO éppen annyira kegyetlen, mint amennyire erőltetett a neve… Gabe nem fog örülni annak, hogy képtelen vagyok pénzt keresni, és még meg is büntetnek!

2. fejezet: Meglepetés

Gabe kedves ajándékkal várta haza Margaretet. Mindig igyekezett meglepni a feleségét, mert az számos nap elkeseredetten, fáradtan tért haza a bútorgyárból. A nő viszont most gyanúsan korán érkezett meg. – Mi történt, bogárka? – simította meg Gabe a nő arcát, mert már most látni lehetett, hogy valami nagy baj van. – Ne szomorkodj! Vettem neked valamit! Szerintem örülni fogsz neki. És Varg⁵ is már nagyon várt! – Abban a szent pillanatban, ahogy a férfi kimondta, a szeretett huskyjuk farokcsóválva vetette magát Margaretre, mit sem törődve azzal, hogy a gazdája számít-e rá, és talpon tud-e maradni. – Jaj, Varg! – panaszkodott Margaret, de azért egy pillanatra elmosolyodott, és megsimogatta a kutya fejét, ami ezután, mint aki jól végezte dolgát, visszaereszkedett a földre. – Leüljünk? Van kedved máris megbeszélni a dolgot? – kérdezte a férj gondterhelten. Egyre inkább azt érezte, hogy minden bizonnyal nagy a baj. Margaret azért nem szokott ennyire elkeseredni – gondolta magában. – Nem tudom, hogyan tovább – felelte Margaret csendesen. – Lángra kapott az egyik gyártósor, vele együtt a rajta készülő összes termék. Ez nem tudom, hogy mekkora kiesés lehet a gyárnak, de az biztos, hogy a dolgozókon fogják leverni a keletkezett hiányt. És amíg a javítási munkálatok tartanak, az üzem átmenetileg be is zár. Ez még nagyobb problémát jelent nemcsak a JUNO-nak, hanem nekünk is, akik belőle élnek. – A nő sírásban tört ki. – Nagyon sajnálom! Én sem vettem észre időben, hogy baj van! A férfi ahelyett, hogy elutasította volna Margaret ölelését, inkább magához vonta, és vigasztalóan ringatni kezdte. – Nyugodj meg! Tudom, hogy nem a te hibád. Nem mondom, hogy könnyű lesz,

de valahogy túléljük, rendben? Mint minden más nehézséget az életben. Fogd fel úgy, hogy végre lesz időd pihenni, és végre egymással is lehetünk! – igyekezett Gabe pozitív életszeméletet sugározni annak ellenére, hogy ő maga sem tudta, mihez fognak kezdeni ezután. Habár Margaretet mindig nagyon megviselte a munkája, elég jól keresett. És ennek fényében elég nagy büntetésre is számíthattak. – Tényleg nem haragszol? – kérdezte a nő hitetlenkedve. – Rád nem. Csak a JUNO-ra azért, hogy ilyen elavultak a berendezéseik. De hozhatom neked az ajándékot, amit ma vettem? Sajnos bevallom töredelmesen, hogy a JUNO egyik üzletéből van, de akkor még nem tudtam, hogy mi történt. A nő bólintott. Valóban nem okolhatta Gabe-et azért, hogy a munkahelyének egyik üzletében vásárolt, és ő maga sem akart rossz szájízzel hozzáállni az ajándékhoz. A férfi néhány pillanatra eltűnt a hálószobában, majd a háta mögött rejtegetve, egy plüssállattal jött vissza. – Nézd csak, milyen helyes! És nagyon puha! – nyomta Margaret kezébe a plüssegeret. Pontosan olyan volt, ami aznap a gyárban a tűzesetet okozta. A nő először megrémült, majd jóhiszeműen, rossz érzéseit legyőzve, magához ölelte a kis lényt, majd hálásan ugrott a férje nyakába.

3. fejezet: Maradványok

2021. június 12. 9:12, Uppsala, Svédország

Margaret és Gabe reggel, amikor ébredés után kiértek a konyhába kávét főzni, a földön rengeteg pamut- és vattamaradványt találtak. Varg bűnbánó tekintettel őrizte őket. – Hát, itt meg mi történt? – kérdezte a nő részben a férjét, részben a kutyát. – Van egy olyan érzésem, hogy Vargnak nem tetszett az új jövevény – felelte Gabe, amikor a „romok” között megtalálta a plüssegér viszonylag egészben maradt farkát. – Jaj, Varg, miért csináltad ezt? – kérdezte Margaret lemondó sóhajjal. – Mindegy, ne aggódj! Volt még párezer ugyanilyen a boltban – igyekezett Gabe pozitívabban hozzáállni. – Mondjuk, nem biztos, hogy szívesen a házamba fogadnék még egy ilyet. A történtek után amúgy sem volt felhőtlen az öröm tegnap – tette hozzá a nő finoman. – Tudom, és nyugodj meg, nem veszem rossz néven. Dobjuk ki a maradványait ennek a kis nyomorultnak! Miután a plüssegér darabkái a szemetes mélyére kerültek, Margaret és Gabe leültek kávézni. A reggelit rendszeresen kihagyták, mert valamelyiküknek általában nem volt ideje rendesen enni munkába rohanás előtt. Így mivel már annyira hozzászoktak ehhez a kapkodós rutinhoz, hétvégén sem éheztek meg reggelente.

– Szerintem mindjárt kiviszem a szemetet. Valahogy rossz érzést okoz az, hogy az a plüssegér még így darabjaiban is egy fedél alatt tartózkodik velünk. Ne haragudj, Gabe – keseredett el Margaret. Igazából nem is tudta volna szavakba önteni, hogy miért, de baljós érzések kerítették hatalmába, akárhányszor a tegnapi új jövevényre gondolt. Lehet, hogy Varg sem véletlenül tépte szét – gondolta. Korábban volt már ilyesmi játéka, és azzal kutya létére szeretettel bánt – jutott Margaret eszébe, de inkább nem mondta ki hangosan. Nem akart ráijeszteni a férjére. – Jól van, prücsök – becézte Gabe kedvesen Margaretet.

A nő azután sem tudott teljesen megnyugodni, hogy a két szemével látta: a megtépázott plüssegér a konténer mélyére került. Abban reménykedett, hogy majd egy csavargó viszonylag jó tüzelő gyanánt magával viszi, vagy hamarjában jönnek a kukások, és a szeméttelepre szállítják a többi hulladékkal együtt. Úgy érezte, egészen addig, amíg ez meg nem történik, ő nem nyugodhat meg. A nap hátralévő részében folyamatosan az utcára néző ablak körül sertepertélt, de semmi olyan eseményt nem tapasztalt, ami az ő számára lelki megnyugvást okozott volna. – Valami baj van? – lépett oda hozzá Gabe, amikor a felesége már vagy harmincadszor sétált oda az ablakhoz, és tekintett ki rajta. – Nem, miért? – Egyértelműen nyugtalannak tűnsz. Sohasem láttalak még ilyennek. A gyárban történtek bántanak ennyire? – Jaj, nem, dehogyis! – rázta meg a fejét Margaret zavarodottan. – Nincs semmi baj, csak unatkozom. Tudom, hogy ma nem mentem volna dolgozni amúgy sem, de valahogy nem találom a helyem. – Máskor, ilyenkor több adag ruhát is kimosol, kiteregetsz, kivasalsz, és így

tovább – mosolyodott el Gabe még a gondolattól is. Nem tette volna hozzá a világért sem, mert nem akarta megbántani a feleségét, hogy ezek a projektjei sok esetben teljesen értelmetlenek és szükségtelenek. – Most nem dob fel még ez a gondolat sem – rázta meg Margaret a fejét. – Nem tudom megfogalmazni, hogy mi a baj! – sírta el magát. Gabe szorosan átölelte, és igyekezett vigasztalni. – Gyere, ülj le ide mellém, és próbálj meg megnyugodni! Biztosan a gyárban történtek aggasztanak ennyire, csak nem tudod szavakba önteni. Létezik poszttraumatikus stressz szindróma. Lehet, hogy téged most ez kínoz. De hidd el, hogy együtt mindent át fogunk tudni vészelni! Jöhet bármi! Semmi sem állhat az utunkba! – Elhiszem neked – bólintott Margaret kicsit megnyugodva. Ha Gabe mondott valamit, neki mindig elhitte, mert a férje volt az egyetlen, akiben száz százalékig képes volt megbízni. Senki másban.

4. fejezet: „Kidobtad, nem?”

2021. június 19. 22:57, Uppsala, Svédország

Egy héttel később

Margareték lefekvéshez készülődtek. Mindig nagyon későn sikerült eljutniuk erre a pontra. Az este tizenegy még egészen jónak bizonyult más, átlagos napjaikhoz képest. A nő valami könnyű, nem túl meleg pizsama után kutatva, nézett be a szekrénye aljába. Ám ledermedt mozdulat közben. – Gabe! Ide tudsz jönni egy pillanatra? – kérdezte remegő hangon. – Persze… – felelte a férfi bizonytalanul, mit sem értve a helyzetből. – Attól tartok, hogy megőrültem. Vagy csak kedvességből meg akartál lepni? – mosolyodott el Margaret, adva egy újabb, utolsó esélyt az „ép elméjének”. – Esküszöm, hogy most nem volt semmi magánakcióm – mentegette magát a férfi. – Ezeket nem te vetted? Gabe ekkor látta meg azt, amin a felesége is meglepődött néhány másodperccel korábban. – Komolyan mondom, hogy semmi közöm hozzájuk, Marge!

– De akkor mégis hogy kerülnek ezek ide? Csak egy volt belőle, és azt Varg széttépte. Ugye? Kidobtad, nem? – kérdezte a nő, miközben egyre jobban eluralkodott rajta a kétségbeesés. – Betörtek volna hozzánk? Valaki bosszút akar állni a JUNO gyárban történtek miatt, és azért tette ide ezt a rengeteg plüssegeret?! – záporoztak tovább a kérdések a szájából. – Nyugodj meg! Gyere, üljünk le, és vegyük sorra az elmúlt napok eseményeit! – igyekezett a férj higgadt maradni, de neki is nagyon nehezen ment. – El nem tudom képzelni, mi történt! – Margaret, ne haragudj, de kérdeznem kell valamit: Jártál az elmúlt néhány napban valamelyik JUNO áruházban? – Dehogyis! Annyira félek attól, hogy milyen időszak vár ránk. Nem szórnám a pénzt feleslegesen! Ezt te sem gondolhatod komolyan! – hitetlenkedett a nő. – Rendben, nyugodj meg! Nincs semmi baj. Hiszek neked. Csak azért tartottam fontosnak megkérdezni, mert te is tudhatod, hogy létezik a PTSD , és ennek hatása alatt az emberek sok furcsaságra képesek – magyarázta Gabe. – Nem haragszom – motyogta Margaret. – De biztosíthatlak afelől, hogy nem vettem mostanában semmi feleslegeset. – Rendben. Elhiszem. De akkor mégis mi lehet az oka ennek az egésznek? Biztos vagyok benne, hogy nem őrültünk meg! De akkor…? – Ám Gabe már nem tudta befejezni a mondatot. Odakint egy szemvillanás alatt olyan nyári vihar kerekedett a semmiből, mintha valóban Isten haragja szabadult volna a világra. Már az égzengés legelején elment az áram. – Nagyon félek, Gabe! – Ne aggódj! Én most inkább csak dühös vagyok. Most botorkálhatok ki megnézni a biztosítékot. Utálom! – Ne hagyj itt egyedül! – Itt van veled Varg is. – A kutya abban a pillanatban berontott a helyiségbe, és az ágy alá iszkolt félelmében. Akárcsak a gazdája, ő sem szerette a mennydörgést.

– Micsoda testőrség! – forgatta Marge a szemeit, de végül összeszedte magát, és a kutyával maradt. Néhány perccel később Gabe is visszatért. – Semmi – ingatta a férfi a fejét. – Én nem akarok itt maradni éjszakára! – sírt Margaret. – Mégis hova mehetnénk éjnek évadján? – Tudom, hogy nincs pénzünk szállodára, de nem lehetne, hogy ma mégis kivételt tegyünk? Csak amíg elül a vihar! Csupán egyetlen éjszaka! – kérlelte a nő Gabe-et, de az leült mellé, és kedvesen megfogta a kezét. – Nem kell félned, amíg engem látsz, rendben? Tudom, hogy mostanában történtek olyan dolgok a környezetünkben, amiről fogalmunk sincs, hogy minek köszönhetőek, de hidd el, hogy mindez meg fog oldódni. Mindig lesz valahogy! – Szerinted akkor nem lesz ma éjjel bajunk? – kérdezte Margaret szipogva. – Már miért is lenne? Csak feküdjünk le mielőbb aludni, különben holnap reggel leszünk nagy bajban – cirógatta meg Gabe a felesége arcát.

– Jézusom! – pattant ki Margaret az ágyból. – Varg! – rohant ki az előszobába, ahonnan a fülsértő vonyítás hallatszott. A hang, amit a kutya hallatott, már-már sikításnak volt nevezhető. Nem telt sok időbe, és a lakásban ismét majdnem teljes csend lett. Margaret odaérve felváltva sikoltott és sírt. Gabe őrült tempóban rohant ki hozzá, és ő is azonnal ledermedt. Vargból, szeretett kutyájukból nem sok maradt. Vérrel, belekkel és egyéb zsigerekkel volt terítve az előszoba padlója. Csak nehezen lehetett volna kikövetkeztetni, hogy a tulajdonosuk néhány perccel korábban még egy kutya volt.

– Én ezt nem akarom, nem, nem, nem! – rogyott le Margaret zokogva a padlóra. Arccal előre belefeküdt a kutyája után maradt mocsokba. – Kelj fel onnan, kérlek szépen! – Gabe igyekezett megőrizni a lélekjelenlétét, hogy támogatni tudja a feleségét, de neki is egyre nehezebben ment. Nemrég még csak amiatt kellett aggódniuk, hogy miből fizetik ki a számlákat, most pedig az életüket félthették. A szörnyű gyilkosság elkövetőjét nem látták sehol. Gabe óvatosan körbenézett, éppen csak annyira távolodva el a tett színhelyétől, hogy Margaret látókörében maradjon, de semmit szokatlant nem tapasztalt azon a szörnyű állapotban lévő tetemen kívül, ami az előszobájuk közepén hevert. – VAAARG! – őrjöngött Margaret. – Most már én is úgy érzem, hogy el kellene húznunk innen – mondta Gabe. Amikor kipróbált egy-két kapcsolót, azt tapasztalta, hogy még mindig nem jött vissza az áram. Ennek ellenére néhány perc múlva fények kezdtek el villódzni az előszobában, sőt sejthetően az egész lakásban. De nem a természetes, megszokott LED-izzók hideg fénye világította meg újra és újra a helyiséget, hanem olyan fény festette rémisztően vérvörösre a falakat, mint ami egy gyárban üzemzavar esetén veszélyt jelez. Néhány másodperc múlva folyamatos hörgés, szörcsögés kezdődött. Gabe és Margaret riadtan, egymásba kapaszkodva térdeltek egykori kutyájuk teteme felett. – Ti… lesztek… a… következők… – Nehezen érthetően, de ezt a négy szót hallották ki a hörgő hangok artikulálatlan kavalkádjából. Úgy tűnt, mintha ez a mondat nem egyetlen ember, hanem egyszerre több… gyermek szájából hangzott volna el.

5. fejezet: Invázió

Gabe és Margaret azonnal az ajtóhoz futottak, hogy mindent hátrahagyva, semmivel sem törődve, hanyatt-homlok meneküljenek, de csalódniuk kellett, mert sem az ajtó, sem az ablakok nem voltak többé a helyükön. A keretnek még megtalálták az alig észrevehető nyomait, de a nyílászárók már teljesen eggyé váltak a fallal. Sátáni kacagás harsant fel körülöttük, de a gazdáját még mindig nem látták. – El akarok menni innen! SEGÍTSÉG! SEGÍTSEN VALAKI! – őrjöngött Margaret magán kívül a rettegéstől. Gabe a telefonjaikért rohant. Még volt éppen annyi lélekjelenléte, hogy tárcsázza a segélyhívó számot, ám a mobilok olyan süketek voltak, hogy még vészhívásra sem telt tőlük, pedig korábban még a teljes térerőhiány mellett is volt erre lehetőség. Vezetékes telefont pedig nem tartottak a lakásban. – Teljesen magunkra maradtunk – suttogta Gabe maga elé. Ő nem kiabált. Margaret már korábban is úgy gondolta, hogy a férje szinte mindenre képes, és óriási akaraterejének köszönhetően majdhogynem emberfeletti erővel rendelkezik, de azt még ő sem gondolta volna, hogy egy ilyen helyzetben is nyugodt tud maradni. A nő egy pillanatnyi belenyugvás után ismét őrjöngeni kezdett. Odament, ahol az immár sima falfelületen az egykori ajtó helyét sejtette, és eszeveszetten verni kezdte. Kétségbeesésében olyan erő szállta meg, hogy Gabe nem tudta elrángatni vagy megakadályozni abban, amit csinál. Margaret addig csapkodta ökleivel a falat, hogy először vér serkent a bütykeiből, aztán csontjai törtek, majd kezei már majdnem felismerhetetlenné váltak. – Hagyd abba! – próbálta Gabe folyamatosan megakadályozni. – Kérlek, ne csináld ezt! – De a nő olyankor hátra is csapott vérrel, bőr- és húscafatokkal

fröcskölve össze férje ruházatát. Amikor Margaretből minden erő elszállt, és halovány fogalma sem volt arról, hogy mit tett az elmúlt néhány percben, leroskadt a földre. Gabe mellétérdelt, és átölte. Úgy ültek néhány percig, míg kitartott a hirtelen beállt csend. Nyikorgás-csikorgás töltötte be az egész lakást. Mintha kréta csikordulna meg a táblán, csak egyszerre száz darab. Margaret rémülten tekintett ki Gabe vállának vigyázó takarásából. Nem akart hinni a szemének. A falon egyszerre többször rajzolódott ki erőltetett, esetlen, vérvörössel festett betűkkel ugyanaz a felirat: „Ti lesztek a következők!”. – Gabe, meg fogunk halni! Most már tudom, hogy ez vár ránk! – sikoltotta Margaret. A férfi igyekezett megnyugtatni őt, de kedves szavai csak addig voltak hatásosak, amíg oda nem ért hozzájuk három túlméretezett csótány. – Uram, irgalmazz! Ezek honnan jöttek?! – zokogott a nő tovább keservesen. A rovaroktól a férje is undorodott. Ösztönösen próbált arrébb húzódni a dögök elől, és vonszolni magával Margaretet is, de nem tartott ki sokáig a „menedék”. Már nemcsak egy-két rovar, hanem több ezer, vagy talán többmillió dög vette őket célkeresztbe. A vörös feliratok vonalától indultak meg a falon, mintha ott, azon a ponton a semmiből születtek volna, és mindnek a házaspár volt a célpontja. Az ízeltlábúak mind felfutottak a lábukon, és ők hiába igyekeztek lerázni magukról a semmiből született sereget, hiába pattantak fel és igyekeztek eltaposni a még célba nem ért példányokat, semmit sem értek el vele. Néhány másodperc úgy ellepték őket, hogy barnásfekete hóemberekként álltak a szoba közepén. A rájuk telepedett rovarok nem csípték őket, érezhetően nem kapaszkodtak beléjük, de valamiért még véletlen sem esett le róluk egyetlen példány sem.

6. fejezet: Postás

2021. június 20. 09:21, Uppsala, Svédország

Gabe és Margaret nem tudták, hogy végül mikor aludhattak el egymás karjaiba borulva, a szoba közepén, miután a rovarok távoztak róluk. A földön ülve ébredtek fel. A jótékony tudatlanság, aminek köszönhetően nem emlékeztek az előző estére, csak az ébredést követő néhány másodpercig tartott ki. Amint kicsit éberebbek voltak, azonnal eszükbe jutott minden: a halott kutyájuk, a vérvörös feliratok, a köddé vált nyílászárók, a vészjósló hang, a csótányok és még sok apró részlet. Ám amikor körülnéztek, nyomát sem látták sem a dögöknek, sem a többi előző napi eseménynek. Sőt, mi több, csengettek, és meg sem várva a választ, benyitott hozzájuk a postás. – Jó reggelt kívánok! – üdvözölte őket kedélyesen az általuk már régóta ismert, középkorú nő. De abban a pillanatban, még mielőtt bármit is mondhattak volna, a helyiségben ismét milliónyi, titokzatos, emberi szemmel nem látható izzó kezdett vörösen villódzni. A postásnőnek még feleszmélni sem volt ideje. Irgalmatlan csaholás hallatszott – amit Gabe és Margaret nem tudtak hová tenni, hiszen Varg előző nap elpusztult –, de kutya helyett egy plüssegerek százaiból összeállt, gólemszerű monstrum tűnt elő a semmiből, ami egyenesen a postásnőre támadt. Feleszmélni és menekülni sem maradt ideje. Az óriás egy csapással kettétépte a gyanútlan postást. Gabe és Margaret még láthatta, hogy a görnyedve járó, minimum kétember magas test, amelyeknek egy része plüssegerekből állt, a többi pedig élő egyedekből, amelyek folyamatosan körberohangálták a monstrum testét. A

plüsspatkányok környékén kisebb-nagyobb tüzek is égtek, amelyek valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nem terjedtek tovább a négy-öt centiméteres közvetlen környezetüknél, tehát nem igazán hagyták el a tűzfészket. A monstrum időközben ismét bevágta a bejárati ajtót, ami a tegnapiakhoz hasonlóan újra egyesült a falfelülettel, mintha soha nem is lett volna a helyén. Az egerek által körbefutkosott óriás lassú, lomha mozdulatokkal a földön kuporgó, egymásba kapaszkodó házaspár felé fordult. – Ti… lesztek… a… következők… – mondta tagoltan, néhol gurgulázó gyermekkacagással, máshol pokolból jövő, mély hangon, s közben Gabe-et és Margaretet megcsapta a semmivel sem összetéveszthető rothadás szaga. A lény számára látszólag megerőltető mozgás következtében pólusaiból feketeszínű lé kezdett patakokban folyni. Magára hagyott, nem tisztított szennyvízcsatorna bűze keveredett a levegőben a rothadás szagával. Olyan körülmények jelentkeztek Margareték szobájában, amilyenek között a középkorban a pestist okozó baktérium is gond nélkül megtelepedett volna. A házaspár kúszni-mászni kezdett, abban reménykedve, hogy valami szerencsés oknál fogva mégis elrejtőzhetnek a gyilkos monstrum elől. De tévedtek: az egerekből és mocsokból felépült lény nemcsak gyors, de rendkívül képlékeny is volt. Különböző formákat, alakokat tudott magára ölteni, ezért minden apró résbe befért, és nem létezett számára akadály, amelyet ne tudott volna leküzdeni. Előbb Margaretet, majd Gabe-et hasította ketté a derekuk tájékán egy egerekből formált, hosszú, meglepően éles, pengeszerű nyúlvánnyal. Mindketten azonnal szörnyethaltak, ahogy korábban a postás is.

– Margaret él. Margaret eszik – hörögte a monstrum, miközben jóízűen lakmározni kezdett a kiontott belsőszervekből. Majd mint aki jól végezte dolgát, saját nemlétező feje helyére illesztette a postás felsőtestét, két karját pedig Margaretből és Gabe maradványaiból építette fel. – Margaret vár – tört fel a behemót mélyéből hörgés formájában az utolsó két szó. A nappaliban, a kanapén trónolt, az egykori fiatal házaspár bútorán, és türelmesen várta az első szomszédokat, akik furcsállni kezdik majd a dögszagot, és utána akarnak járni, hogy mi okozhatja…

VÉGE

David M. Pearl

A másik oldalon

Írta: ©2021 Gyöngyösi Dávid

Szerkesztették: Farkas Gábor, Farkas Lívia, dr. Királyhidi Elemér és Hidegkuti Tibor

Arte Tenebrarum Könyvkiadó

Első fejezet: Az indok

Az évtizedek nálunk is elszálltak, az idő vasfoga az én bőrömet is kikezdte. Régóta portyáznak a hadsereg felderítő egységei egy új otthon reményében. Az űr sokak szerint határtalan. Mi viszont már láttuk, éreztük az univerzum határait. A társaim szerint ez a halál a jelentése, amikor a lélek távozik a testből, és egy jobb helyre kerül, amit még egy olyan fejlett faj sem értett meg, mint az enyém: Egy szempillantás alatt szálltunk át egyik galaxisból a másikba. Az életidőnk versengett az univerzum többi lakójáéval. Akár több tízezer évet is kihúztunk, viszont a fejünkbe kellett vésni, hogy a mi bolygónk is haldoklik, ezért muszáj volt tovább lépnünk a fajfenntartás érdekében. „Yurokün” – így hívták az otthonunkat. Több ezernyi lakosával, százezres seregével és húszfős vezérkarával együtt hajókra szálltunk, majd a navigációs rendszerrel bemértük a számunkra legjobb bolygót. A szállítójárművek olyan kinézettel rendelkeztek, mintha két ládát raknának egymás elé. Az első darab kisebb és hosszabb, míg a második nagyobb, vastagabb falú volt: fekete, minden része az éjszakát, az elmúlást árasztotta magából. A páncélzata speciális anyagokból készült, bármilyen külső, idegen behatást azonnal támadásnak észlelt, és védekezett ellene. A hajófalon elhelyezett, hosszúkás ágyúkból erős, maró anyaggal teli bombákat lőtt ki. Másodpercek alatt képes volt a legtöbb fémen átrágni magát, aztán elporlasztani a pilótát. A jármű védőrendszere saját értelemmel rendelkezett: egy fejlett mesterséges intelligenciával, ami statisztikailag a legjobbak közé tartozott. A hadsereg hajói hegyes formájúak voltak, akár a háromszög csúcsai vagy egy dárda. Tökéletes áramvonalasság jellemezte őket. Ugyanazzal a fegyverrel voltak felszerelve, mint a szállítók, csak ebben már az adott vezető célzott és tüzelt. Én is egyike voltam a pilótáknak, ezért tudtam olyan pontosan mindent a saját felszerelésünkről. Mi nem ültünk a siklókban, hanem feküdtünk. Amikor

kényelembe helyeztük magunkat, a fejünkre húztunk egy szilikonsapkát, amiből kábelek álltak ki és ágaztak szét a hajótestben. Sokkal pontosabban, gyorsabban, fejlettebb módon lehetett az elménkkel irányítani, mint a kezünkkel tehettük volna. A külső környezetet a képernyőkön keresztül láttuk: olyan volt, mintha játszanánk. Hiszen sokkal jobban élveztük, ha csak brahiból, kalandból öltünk, mert olyankor nem mérgeztük az elménket az ellenfél szenvedésével. Én már a siklómban feküdtem, amire a vezérkar tagjai beszálltak a szállítóba, majd lassan, de biztosan felemelkedtünk, és elindultunk egy új élet reményében. Ártatlanok voltunk, vagy gyilkosok? Szerintem mind a kettő igaz volt ránk. Rám főleg, mert nagyon sok idegen faj akarta megakadályozni a vándorlásunkat. Könyörtelenül gyilkoltam őket, mert jólesett.

Második fejezet: A döntés

Nem voltunk mi szép lények, én kifejezetten rondának tartottam magam. Majdnem négy méter magas voltam, vézna karokkal, vastag combokkal és szinte kilógó bordákkal. Az egész fajnak születésétől fogva sisakot kellett hordania, mert a speciális oxigént – ami számunkra létszükséglet – csak az tudta előállítani. Sosem láttuk egymás arcát, fogalmam sem volt, hogy mégis milyen ábrázattal rendelkeztem. Persze ez nem is érdekelt, a hódítás viszont annál inkább. Nagyjából a harmadik hetünkben lehettünk, amikor a vezérkar egy döntés miatt megállított minket. Két lehetőség közül kellett választanunk: vagy a Tejútrendszerbe repülünk ellátmányért, vagy a Messier 101-en keresztül haladunk tovább az élet felé, mivel ott volt a megfelelő bolygó a számunkra. Pár perces tárgyalás után meg is született a döntés: A hadsereg nagy része és a vezérkar folytatta útját a remény felé, de egy önkéntes osztagnak szereznie kellett utánpótlást a már megvizsgált és alkalmasnak látott Föld nevezetű bolygóról. A népessége hozzánk képest szánalmasan primitív volt és fegyverzet szempontjából szóra sem érdemes. Naná, hogy önkéntesnek jelentkeztem! Ki nem maradtam volna a buliból! Aranyosnak találtam, amikor beléptünk a bolygó légkörébe, és valami repülőkhöz hasonló járművek repültek felénk…

Harmadik fejezet: A végeredmény

Kinek mit jelentett egy másik fajjal való találkozás? Bizonyára otthon, a mi lexikonjainkban a Földön élő lényeket embernek hívták, tehát számunkra ők voltak az újak, nekik pedig mi. Sokáig tanulmányoztuk a viselkedésüket, szokásaikat, szexuális kapcsolataikat és minden egyéb dolgot, ami esetleg a hadjáratunk bukásához vezetne, persze semmi ilyet nem találtunk. Egy számunkra békés, egyszerű fajnak tűntek, akik azt hiszik, hogy az univerzum csak az övék. Hát, én megváltoztattam ezt bennük pontosan úgy, ahogy ők tették volna egy náluk gyengébb fajjal. Hiszen mind tudjuk, hogy létezik olyan kolónia, amit még az ember is simán letarolna. Dühítő volt számomra a tudat, hogyha tudnának róluk, meg is tették volna. Ebben a bosszúságban fürödve tüzeltem rájuk a siklómmal, ezért hajtott engem a hódítás, mert bűnösök megsemmisítéséért nem kaptunk soha fejmosást. Ugyan voltak veszteségeink, de minimálisak. Ezért feleslegesnek tartottam velük a kontaktot, azonban volt rá példa, hogy a katonatársam megtette ezt velük, és bele is pusztult. Habozás nélkül gyilkoltam és ettem őket. A bolygót alig pár hét alatt elfoglaltuk, kizsigereltük a maradék tápanyagot belőle, majd tovább is álltunk. Én vittem magammal pár csontot szuvenírnek, tudván azt, hogy létezett egy ilyen faj is, amit valaha embernek hívtak. Hogy mi történt ezután? A teherhajók leváltak a vándorlókról, visszajöttek a bolygóra, majd tömegével vittek mindent, amit csak tudtak. A fele ugyan hasznos felhasználásra alkalmatlan volt, de ez sem érdekelt minket. Jó érzés volt egy néhai kolónia létezéséről az utolsó, maradék bizonyítékot is magunkkal vinni. Visszaértünk a konvojhoz, én kikötöttem a szállítóhajó belsejében, majd pár napot át is aludtam. Muszáj volt regenerálódnia az egységnek az elfoglalás után. Ha jó munkát végeztünk, járt a hozzá méltó bánásmód is. Ugyanezt csináltam még majdnem negyven éven át. Hódítottam, öltem, ettem, halálra rémítettem másokat és parancsot teljesítettem. Más fajok, idegen lények ellen, akik a mi

életünket akarták tönkretenni. Nem mindig csak az ártatlan oldal az igazán jószándékú. A háborút mindig is nehéz volt megmagyarázni, ezért nem is törtem rajta soha a fejem. Egyetlen egy dolgot nem tudtam felfogni még negyven év után sem: a halál fogalmát. Lexikális tudásunk ugyan volt róla kémiai és egyéb eszközök által, de mint élmény, semmi. Ha valakit a csapatból lelőttek, az egyszerűen összeesett, és meghalt, ennyi volt a nagy rejtély. A sikeres landolás után az Arkon bolygón már csak egy utolsó háború várt ránk az új otthonunk eléréséhez. A többiek azt mondták, hogy sikeres volt a hűvelet, de én nem igazán értettem ezzel egyet. A történetem mesélése közben is egy sötét veremben ülök most, és a csuklóimra kötöttek valamit, ami számomra teljesen ismeretlen. Ez a helyzetem azóta sem változott. Vesztettünk.

VÉGE

Egyéb kiadványaink

Antológiák: „Új faj I.” horrorantológia „Új faj II.” horrorantológia [hamarosan] „Új faj III.” horrorantológia [hamarosan] „Könnybe zárva” versantológia [hamarosan] „Az utolsó III/1.” sci-fi antológia „Az utolsó III/2.” sci-fi antológia „Az utolsó III/3.” sci-fi antológia „Ami a csövön kifér” humorantológia „Időzavar” sci-fi antológia „Árnyemberek” horrorantológia „Az erdő mélyén” horrorantológia „Robot / ember” sci-fi antológia „Oberon álma” sci-fi antológia

Richard Zane T, mint Testvériség (történelmi akcióthriller)

Ian Pole Oldások és kötések (urban fantasy horrorsorozat) 1. A Pribék 2. Megszegett esküvések

Frank J. R. Frank A karibi fény (krimi)

Aurora Elain A rózsabogarak nem sírnak (misztikus regény)

Kalmár Lajos Gábor Rose (ifjúsági fantasy regénysorozat) 1. Rose és az ezüst obulus 2. Rose és a sárkányverem 3. Rose és a Holtak könyve [hamarosan]

E. M. Marthacharles Emguru (sci-fi regény)

Anne Grant & Robert L. Reed & Gabriel Wolf Kényszer (thriller regény)

Gabriel Wolf & Marosi Katalin Bipolar: végletek között (verseskötet)

J. A. A. Donath Az első szövetség (fantasy regény)

Sacheverell Black A Hold cirkusza (misztikus regény)

Bálint Endre A Programozó Könyve (sci-fi regény) Az idő árnyéka (sci-fi regény)

Szemán Zoltán A Link (sci-fi regény) Múlt idő (sci-fi regény)

Anne Grant

Az antialkimista szerelme (romantikus regény) Lázadó rádió (misztikus regény) [hamarosan] Mira vagyok (thrillersorozat) 1. Mira vagyok... és magányos 2. Mira vagyok... és veszélyes [hamarosan] 3. Mira vagyok... és menyasszony [hamarosan]

David Adamovsky A halhatatlanság hullámhosszán (sci-fi sorozat) 1. Tudatküszöb (írta: David Adamovsky) 2. Túl a valóságon (írta: Gabriel Wolf és David Adamovsky) 3. A hazugok tévedése (írta: Gabriel Wolf) 1-3. A halhatatlanság hullámhosszán (teljes regény)

Gabriel Wolf

Tükörvilág:

Pszichopata apokalipszis (horrorsorozat) 1. Táncolj a holtakkal 2. Játék a holtakkal

3. Élet a holtakkal 4. Halál a Holtakkal 1-4. Pszichokalipszis (teljes regény)

Mit üzen a sír? (horrorsorozat) 1. A sötétség mondja... 2. A fekete fák gyermekei 3. Suttog a fény 1-3. Mit üzen a sír? (teljes regény)

Kellünk a sötétségnek (horrorsorozat) 1. A legsötétebb szabadság ura 2. A hajléktalanok felemelkedése 3. Az elmúlás ősi fészke 4. Rothadás a csillagokon túlról 1-4. Kellünk a sötétségnek (teljes regény) 5. A feledés fátyla (a teljes regény újrakiadása új címmel és borítóval)

Gépisten (science fiction sorozat) 1. Egy robot naplója 2. Egy pszichiáter-szerelő naplója

3. Egy ember és egy isten naplója 1-3. Gépisten (teljes regény)

Hit (science fiction sorozat) 1. Soylentville 2. Isten-klón (Vallás 2.0) [hamarosan] 3. Jézus-merénylet (A Hazugok Harca) [hamarosan] 1-3. Hit (teljes regény) [hamarosan]

Valami betegesen más (thrillerparódia sorozat) 1. Az éjféli fojtogató! 2. A kibertéri gyilkos 3. A hegyi stoppos 4. A pap 1-4. Valami betegesen más (regény) 5. A Merénylő 6. Aki utoljára nevet 7. A szomszéd 8. A Jégtáncos 9. A Csöves 10. A fogorvosok

5-10. Valami nagyon súlyos (regény) 1-10. Jack (gyűjteményes kötet)

Egy élet a tükör mögött (dalszövegek és versek) Tükörvilágtól független történetek:

Pótjegy (sci-fi sorozat) 1. Az elnyomottak 2. Niog visszatér [hamarosan] 3. Százezer év bosszú [hamarosan] 1-3. Pótjegy (teljes regény) [hamarosan]

Lángoló sorok (paranormális thriller sorozat) 1. Harag 2. A Halál Angyala 3. Lisbeth ereje 1-3. Lángoló sorok (teljes regény)

Árnykeltő (paranormális thriller/horrorsorozat) 1. A halál nyomában 2. Az ördög jobb keze

3. Két testben ép lélek 1-3. Árnykeltő (teljes regény)

A napisten háborúja (fantasy/sci-fi sorozat) 1. Idegen mágia 2. A keselyűk hava 3. A jövő vándora 4. Jeges halál 5. Bolygótörés 1-5. A napisten háborúja (teljes regény) 1-5. A napisten háborúja illusztrált változat (a teljes regény újrakiadása magyar és külföldi grafikusok illusztrációival)

Ahová sose menj (horrorparódia sorozat) 1. A borzalmak szigete 2. A borzalmak városa

Odalent (young adult sci-fi sorozat) 1. A bunker 2. A titok 3. A búvóhely

1-3. Odalent (teljes regény)

Humor vagy szerelem (humoros romantikus sorozat) 1. Gyógymód: Szerelem 2. A kezelés [hamarosan]

Gabriel Wolf gyűjtemények:

Sci-fi 2017 Horror 2017 Humor 2017

www.artetenebrarum.hu

Notes

[←1] Ötös számú vágóhíd

[←2] Marvin Gaye „I Heard it Through the Grapevine” című dala híres sláger volt Amerikában a hatvanas évek végén. A dal címe azt jelenti: „Hallottam az erről szóló pletykákat” vagy „Pletykából hallottam”.

[←3] Amerikában ez az egységes, veszély esetén tárcsázandó szám, ahonnan a bejelentőt továbbirányítják a szükséges mellékre: a rendőrséghez, mentőkhöz vagy tűzoltókhoz.

[←4] Vidám, hasznos és szép ajánlat: A JUNO cég nevének magyar fordítása. Margaret ezért tartja erőltetettnek nevüket.

[←5] Farkas szó svéd nyelven.

[←6] A korábban már említett „poszttraumatikus stressz szindróma”, ami egyfajta védekezési mechanizmus, amely traumatikus események után lép fel. Korábbi kriminális, borzalmas, vagy egyéb okból traumatikus hatású eseményekhez kapcsolódó emlékképek nem kívánt, tudatban való ismételt megjelenése. Forrás: Wikipédia