Hazájából Kirekesztve 2b1h51

IGNÁCZ RÓZSA

HAZÁJÁBÓL KIREKESZTVE

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Ferenc Könyvkiadó

Borító: Papp Norbert

978-963-374-356-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

I. FIÁT KESERGŐ ANYJA LEVELÉRŐL

DECEMBER ZÁGONBAN AZ EZERHÉTSZÁZBAN ÉS HUSZONKETTŐBEN

A nagy havazás még nem állott be, de a Bodza pataka már a hónap elején jégkígyóvá változott. Úgy fagyott meg egyik hajnalra ez az ide s tova kanyargó, ficánkoló, vedzkelődő vizecske, hogy a teteje csupa ezüstté vált. Akár a pisztráng teste. A jégbőrből kiálló fekete szikladarabok meg mintha felhorgadt, óriási pikkelyek volnának. A Kárpátok erdőrengetegén átkígyózó Bodza két partján az örökzöld fenyőfáknak akkor még csak a csúpját, tűlevelek hegyét fehérítette a dér. De a száraz fagy után, úgy negyednapra hófelleg gyülemlett Zágon felé, meghasadt hirtelen, s hullott a hó négy nap s négy éjszaka. Betemette a Bodza jegét, hegyek ösvényeit, falu útját. Belepte még az egykori Mikes háznak szemköztről balsó kapubálványát is a teljes tetejéig. Igaz, a kőkapunak csakis az az egy bálványa, vagy ahogy székelyül mondják: a zábéja állott. A túlsót, a kőkerítés falu felőli részét – ekkorig már vagy húsz esztendeje is eltelt, hogy leverette a kurucokat hajkurászó Veterani generálisnak egyik labanc csapata. A házat is megdúlták a labancok. De azt azért a ház asszonya nagy gonddal, sok kínnal csak rendbe hozatta volt, még első özvegységének idejében. Árva kisfiával, számos cselédséggel ott élt esztendőket. Még a lakodalmát is ottan tartotta második urával. Csak a kőkerítés maradt ledűlve, félig lerombolva. Özvegy Mikes Pálné, csicsókereszttúri Torma Éva asszonynak második ura, kövesdi Boér Ferenc tanácsolta úgy, hogy míg a veszett háborúság ideje tart, a kerítést újra ne rakassák. Nehogy az ellenség erődített helynek vélhesse a házat. A veszett nagy háború eltelt már azóta. Az 1711-ben kötött szatmári egyezkedés utáni éveket békének mondják s tartják azok az uraságok, akik elpártoltak II.

Rákóczi Ferenc fejedelemtől, császár hűségére tértek. Címeket, rangokat, s birtokokat szereztek. Császár hívévé lett az egykor kuruc párti kövesdi Boér is. Zágont nem nagyon kedvelte. A feleségével és József fiukkal néhány esztendeig a Torda megyei Abafáján laktak. A zágoni házat a legtöbb időre lakatlanul hagyták. Ámde nemsokára Boér Ferenc meghalt. Éva asszony másodszor lett özvegy. Nem lelte a helyét azóta sehol sem. Mindegyre útra kelt Abafájáról Kolosvárra, onnan Tordára, aztán Háromszékbe, Pávára, Zabolára rokont látogatni. Sokszor Kovásznára, különösképpen az ottan tartott kirakodó nagy vásárra. Zágonba, amíg az az övék volt, gyakran járt. Egy ideig még úgy folyt ott az élet, ahogy még életében Boér Ferenc rendezte s rendelte: „Házra, birtokrészre cselédnép vigyázzon!” Vigyáztak is, még a jóféle tehetősebb zágoni gazdák is. Leginkább az ifjú Vajna Ferke, mert az a zágoni ember még az apjától úgy tudta, hogy neki örökké hálásnak kell lennie Mikes Pál maradékaihoz, mivel az anyjával Pál úr nagy jót cselekedett. Voltak másféle lelkű népek is Zágonban. Akik nem kedvelték néhai Mikes Pál özvegyét. Különösen a Jankó család származékai. Azok, ha tehetnék, újfent elölről kezdenék a kártalanítási pert azért a négy elpusztított zágoniért, akiket Mikes Pál kurucai vagdaltak össze. De hogy miféle nagy becsvágyó s vakmerőségig magabízott ember volt ama Havasalföldén bujdokoló Thököly Imre kuruc fejedelem is! Hogy hűséges kapitányát, Mikes Pált vagy tízzászlónyi, fele sem puskás kuruc katonával küldte rá Háromszék megyére, azzal a paranccsal, hogy az egész széket tisztítsa meg a némettől s a labanctól. Emezeknek – írják – Badlni Lajos kilenc jól felszerelt ezrede tartotta megszállva ezt a Kárpát könyökhajlatában lévő székely fészket. Mikes Pál csapata úttalan utakon, át a nagy hegyeken Zágonig jutott el. Nem leltek németre, csak néhány labancra. Kiket a kurucok, bizony, meggyilkoltak. A nyomorult Jankó Boldizsárt, aki ellenállott, saját portájának kapuzábéjára akasztották fel. A csetepatéról a németek hírt vettek. Két ezred vitézzel mentek a kurucra. Azok? Menekültek, át a rengetegen, vissza Thökölyhez, a török iga alatt lévő havasalföldi fejedelemhez.

Havas nap volt az is, mikor ez megesett. Torma Éva asszony nem volt honn Zágonban. Három hónapja lett Kelemen fiával Zabolán telelt ki az ángyikájánál, Bethlen Druzsinánál. Mikor, hányszor látta az apja újszülött kisdedét, Mikes Kelemenkét? Nincsen írás róla. Senki sem tudhatja. Más, régi írásoknak bizonysága szerint Boér Ferenc a mostoha fiát, Mikes Kelemenkét kedvelte. A maga gyermeke, Józsikája és Kelemen között nem tett különbséget. Éva asszonyt fiával együtt is szerette, támogatta, védte. Ámde Ferenc urat – két éve lesz lassan – megütötte a szél. Meghalt. Eltemették illő tisztességgel. Hogy másodszor jutott özvegységre Éva asszony, nem nevezte magát Boér Ferencnének, hogyha levelet írt, instanciát szerzett. Csak úgy írta alá gót írást formázó szálkás, nagy betűkkel, tiszta magyar nyelven: Árva Torma Éva. Bizonyosnak tetszik, hogy 1722-ben azért ment Zágonba, hogy a két év előtt Zágonból keltezett egyik levelének a fogalmazványát előkeríthesse, és újból megírja. Egy kegyelmi kérvény volt az az iromány Károlyi Sándorné grófnénak címezve. Azt avégből írta, hogy száműzött fia kegyelmét a nagy híres grófné valahogy kiesdje. Neki írna újra? Pedig milyen ékesen megírta, fájdalmát elsírta. Azt is emlegette abban a levélben, hogy ő Boér Ferenc után „szinte” rangjabéli a grófné asszonynak; tették volna nála tiszteletüket annak idején, de most, hogy már özvegy, vagyis árva, csak maga nem mehetne kísérője híán. Válaszát esdette a grófné asszonynak, írta, hogy azt a kolosvári pátereknek méltóztassék elküldeni. De bizony nem küldött semmiféle választ, lehet, meg sem kapta könyörgő levelét? Lehet, meg sem kapta? Lehet, nem akarta magát ésofálni a császárnál? Hogyha neki írna, egyenest neki. Hogyha erőltetné, tudná németül is, egy kicsit hibásan. Ha kezébe jutna könyörgő levele osztrák császárnak, magyar királynak, III. Károlynak?!… – Neki nem! Nem! Mégse! Torma Éva asszony akkorát kiáltott, hogy Örzse, a kicsi zágoni szolgáló – Vajnáné rokonja – ijedtében egyben benyitott az ajtón. Hogy tán baja esett az úrasszonynak? Ehetnék? Vagy fázik? Vajnáékhoz szállott volt meg ekkor Éva. Nem övék már a ház, az a félkapuzábés kúria. Nyolc esztendeje, hogy Szentkereszti András – ki báró is lett később –

Mikes Kelemen száműzöttnek elkobzott javait elnyerte: a zágoni földek, Mihályfalva, Orbó, Benye nevű falvak is az övéi lettek. Mikor kiköltöztek a régi házukból, egynehány holmiját Éva asszony hűséges barátainál, a zágoni Vajnáéknál helyezte el. Hozzájuk járt el néhanapján, hogy bár a szemközti, egykori házukat lássa, szemmel tartsa. Vajnáéktól éppen a kapura láthatott. Ha a hó azt el nem lepte volna. Üres az egykori Mikes-ház, nincsenek otthon így télvíz idején a Szentkeresztiek. Csak némi cselédnép. Azok közé nem megy, hogyan is mehetne? A Vajna házat is erősen belepte, majdnem eltemette a havat zúdító nagy fellegszakadás. Most Vajna Ferenc házigazda meg a felesége sincsenek odahaza. Papolcra mentek négy nappal ezelőtt, disznóölésben segédkezni az ottani komáikhoz, s máig haza nem jöhettek. Odarekesztette őket is a hó? Vagy hogy éppen úgy is szánták: lakja egymaga szerény házukat a kicsiny szolgálóval Torma Éva asszony, míg Zágonban időzik? Mikor a kúriából elköltöztek, Éva asszony sok szép holmiját odaajándékozta nekik. A magáéból is Vajnáéknál tartott egy kisebb ládácskát, azt mondta volt Vajnánénak, olyan irományok vannak benne, amikkel ha intézkednie kell, hát jobb helyen, mint itt, nem lehetnek. Talán a kovásznai törvényesszékhez való iratokat is abban tartogatta? Vajnáék nem tudakolták, mit őriz az asszony náluk. Módosabb, de szerény kisnemes emberek ők. Tisztelték s szerették Torma Éva asszonyt; s Örzsének meghagyták, hogy vigyázzon rája. Örzse iparkodott, mint egy igaziból való, jó komorna. Gondozta a vendégüket. Ennivaló volt még Vajnáék házában, hozott Torma Éva sok mindent magával, s Vajnáné is hagyott elég eleséget. De már tűzre való száraz fa odabent mindössze csak ölnyi. Örzse térült-fordult. A kemence parazsa már alig pislákolt. De felélesztette a leány a tüzet, fújtatóval megfújtatta, apró fával lángra lobbantotta, utána meg a nagyobb darab fákat is a tűzre rakta. Egy lángra kapatott, kicsiny száraz ággal meggyújtotta a két mártott gyertyát is a karos tartóban, és illendőképpen odaállította az úrasszony asztalára. Azt is Éva asszony adta volt Vajnáéknak. Majd azt parancsolta, hogy a leány a láda-koporsó fedelét emelje meg, abba világítson belé. Ott kutatott a keresett iromány után. Amikor meglelte és beleolvasott, barnapiros orcája kicsidég elfehéredett. Az írást visszalökte, a láda fedelét hirtelen lecsapta.

– Ma nem! Nem tudom még – mormolta maga elé. – S különben is? Ki vihetne innét postát bár bé Kovásznára? A szebeni posztóshoz. Ha az még ott volna, és ahogy biztattak, Kovásznán vásárolt jóféle posztóval török földre menne, levelet is vinne… – ezt csak elgondolta, hangosan azt mondta: – Be ide rekesztett ez a fertelmes hó! – Mán vágják az utat, tekintetes asszony, csákánnyal, lapáttal. Hogy bár a korcsmáig s a Mózsi boltjáig el lehessen járni. – Mit beszélsz? Kik vágják? – Hát izé, tátámék. Nagytátám s a testvérje. – Az a csonka kezű?! Tatárok vagdalta, szegény öreg ember?! Sokra megyünk vele. Attól még nem lesz út se szánnak, se lónak, hogy Kovászna felé… Más szolga nem volna? – Csak az, kiknek nevit nem tetszik szeretni. Parancsolta volt, hogy sose emlegessem. – A Jankók cselédi? – Instálom, nagyasszony, nem én emlegettem. Az asszony legyintett. – Nem haragszom, fiam, én már azokra se. Csak egyetlen egyre. Egy olyan személyre… Örzse reá bámult. Éva asszony ekkor nagy hirtelen a szót elharapta, a keskeny ajakát összeszorította. Az a gondolatraj, ami most meglepte, egy sem arra való, hogy idegen hallja. Éppen nem ez a kis lecsferdi leányka. Bár hogy igen ügyes és igen okoska, s nagyon húz hozzája. De akaratlanul is eljárhatna a szája, ha túl sokat tudna. Örzse jó darabig meg sem mert mukkanni. Csak tiblábolt le s fel, s akárcsak az asszony, ő is az ajakát kezdte harapdálni. Örzse tétovázott. Ágyazni is kéne.

Hideg a derekalj. Tüzet kéne rakni ott kinn a konyhában. Kukoricacsutka van még egy kosárnyi. Azzal vizet forralhatna. Töltse egy üvegbe? Jól dugaszolja bé s tegye az ágyába az asszonynak? Hogy bár a lábai megmelegedjenek. S ő ma hol is háljon? Tennap az úrasszony kihúzatta véle az ágy fiókját, s ott kellett aludjék. Egér nem volt benne, tiszta szerencsére. Meg hogy megvolt még Örzse nagyanyja, s takaríttatott az őszön, a tiszta szobában, mielőtt az asszony ide eljött volna. Egeret nem leltek akkor a fiókban. De fent a hiuban! A kicsi szolgáló vetette az ágyat, búbolta a párnát, s merengett magában. A diót zörgették volt a büdös egerek ott fenn a palláson. De nagymámi bezzeg erősen megrettent a zergelődésre. Keresztet is vetett, pedig református, vagyis hogy eretnek, ahogy az úrasszony minket szok nevezni. Kísértet! Azt vélte szegény vén nagymámám. Isten nyugosztalja. Megholt, ami előtt az úrasszony megjött. Még szép langyos ősz volt, nem havazott, mint most. El tudtuk temetni elég tisztességgel. De mikor zörögtek ott fenn, a hiúban vagy hát a palláson, mert ház felett pallás, csűr s istálló felett hiunak kell mondani, a tanító úr mondta, nagymámi akkor mind azt kibálta: „hazajáró lélek, hazajáró lélek”. Kisurunk apjának, úgy mondotta szegény, Kelemen úrfinak az édes tatája, mert hogy azt megölték, fogságban, rabságban meg is vakították, nagymámim azt mondta, valami csúf várban, Fagaras vagy hogy is, ilyen formán mondta, de a neheze az, hogy azt a Pál urat, azt el sem temették keresztyéni módra, valahol elásták, az esszevagdosott diribdarabjait más holt rabok közi. Aztán Mikes Pál úr azért nem nyughatik, hazajár a lelke – az asszonyt keresi, Torma Éva asszonyt, hites feleségét, s épp itt, Vajnáéknál. Tudhatnák a holtak, hogy hol lelik aztat, akihez tartottak? Ez csak babonaság! Hogy kísértő lélek! Meg hogy a holt visszajárna. A tiszteletes úr prédikállott is róla, hogy olyan, az nincsen, igaza is volt, mert hogy az egerek voltak, csakis az egerek, Ferke bátyámuram a lajtorján a pallásra fel es ment, s éppen két nagy kan macskát eresztett közibük, osztán csend lett ott fenn. Most es milyen csend van. No, a derekaljat jól felrázom. Míg Örzse ügyködött s némán gondolkodott, Éva asszony ugyancsak merengett. Elszámolt magával? Évszámokat „látott” – pedig csak a gyertyák sárga fényét nézte. Benső szeme előtt képek s gondolatok sorjáztak mindegyre. Hogy elhessegesse a sok rossz emléket, gonosz gondolatot, egy percnyi időre a

szemét behunyta, s fohászkodott némán. „Bocsásd meg, Úristen, sok hiábavaló keserű gondomat. Űzzed el, Úr Jézus, a káros képeket, rossz gondolatokat. Ne aggódjam, Uram, tudom, parancsoltad. Ne gondoljak a jövendőre, úgy rendelted. Minden napnak elég a maga baja, így mondtad, azt is megtanultam. Mikor visszatértünk az igaz vallásra. De lásd, Uram, mégis, a múlt nem múlik el, nem akar elmúlni! Kegyelmes Úristen, én mit tudjak tenni? Kísértésbe estem, segíts átvergődni.” – A szeme felpattant. Mandulavágású sötétbarna szeme akár a fiáé, Mikes Kelemené. Csak már az öregedés fakult fénye benne. A szemhéj lebernyege is ereszkedőben. Egy évre rá történt, tán éppen egy évre az után a véres november után, igen bizonyosan, még kilencvenegyben, hogy Pált nótázták volt. Igaz, hogy akkor még az alig egyéves Kelemen javára. A Jankók azonban nyomban perbe fogtak. Az júliusban volt? Úgy emlékszem, akkor, nagy rekkenő nyárban, hogy az Orbai törvényes szék engemet megidézett, bé Kovásznára, igen, igen, így volt, mert hogy Pál uram vagyonát már kilencvenegyben elkobozták volt. Élt még akkor uram, de hol volt, Úristen? Tán még Thökölynél. Sohasem tudtam meg a pontos idejét, hogy az oláh vajda mikor fogatta el, mikor küldte talpig vasban haza? A pokolba. Később úgy mondották, hogy Veteranihoz, a generálishoz. Az csukatta volt le. Többet sose láttam. Jaj, bár most se látnám… A Jankók, a Jankók! Úristen, bocsásd meg, mit nekem vétettek. Az ellenségimet, én Uram, bocsásd meg, nem tudtam szeretni! Kereken húszezer rajnai aranyat követeltek rajtam megölt rokonaik után. És nem átallották azt a nagy összeg pénzt kártérítésnek mondani és írni! Nem tehetek róla, szeretni nem tudtam soha ellenséget. De én, Uram, látod, immár nem haragszom. Egyre sem közülök. Volt jobbféle ember abban az időben, persze nem a Jankók. Hanem az a Vajna, a mostani Vajna Ferke apja, akit uram megszöktetett, magukkal elmenekített, az mikor hazajött, Pálom mellett vallott. Igaz, a Jankók is juhásztak kicsinyég. Későbben javamra egy írást is adtak, vagyis hogy írásban én mellettem szóltak, azokat a szókat sohasem feledem, hogy valamennyire az Istenhez tudtak térni s azt tudták megírni: „…kiknek ártatlan megöletésekért domina Torma Éva asszonyt és megírt árváját nem keressük…” Legalább megírták. De azért későbben mégiscsak kerestek. Bizony csak, bizony

csak tovább pereskedtek, amíg csak az uram, az én jó Ferencem mellém nem állott. Ó, én Uram Istenem, újfent számot látok, én akkorra immár Ferenccel megesküdtem, második fiacskám, Józsikám is meglett, látom, egyre látom egy árkus papíron, ahogy írva vagyon: MDCXCIX-ben! Akkorra Kelemen az oskolát itten Zágonban kijárta, még református volt, más oskola nem volt, csak a kálvinista, s csupándon magyarul tanítottak benne, a kálvinista pap, az volt a rektor is. Örökké zsoltárokat tanított nékiek, de az a Kelemen, az a csintalanja a sok zsoltárokat idehaza ha volt, akkor is hogy fújta! Nem olyan tekergősennyekergősen, hosszúra nyújtottan, mint a falusiak, ő inkább aprózta, gyors taktusra fogta, majdnem táncra perdült, mikor énekelte, Józsikát bosszontá, az udvarban kergette!… Ó, én édes fiam, mennyit tréfálkoztál, mennyit bohóskodtál! Akkor már – mikor is? Én Uram, teremtőm, ismét számot látok, egy boldog évszámot, ugyanazt, mint imént: kilencvenkilencet az ezerhatszázban. Az én áldott jó Ferencem a pert akkor nyerte Kelemen javára, kis vagyonkáját is mind visszaszerezte. Akkor jobban éltünk. Tudhattuk Kelement szépen ruháztatni, oskolára küldeni kincses Kolosvárra. – Nem igaz így! Nem, nem, egy kicsit másképp volt! – Hangosan kiáltott fel merengés közben. Örzse összerezzent: – Parancsol, instálom? – Mi? Csak suhajtottam. Ne lesd a szavamat. Öreg ember baja, hogy beszél magában. – Nem öreg az asszony – kedveskedett Örzse félhangon motyogva. – Nem. Mert hogy lassan vén is. No, kushadj le, Örzse, oda a fiókba. Nem tudok intézni mai nap sehogy se. Elteszem magamat én is holnapra. Látom, megágyaztál. Az ágy fiókjában se cserge, se paplany. Kapd a bundicámat, azzal takarózzál, éppen úgy, mint tegnap. Imádkozz, s aludjál. Szólítalak, ha kell. Alig őszült hajú kontyát kitűzte, haját kifésülte, két ágba befonta, meleg köntöst öltött. A karos gyertyatartót odatette egy kis asztalkára a jobb keze felől. Milyen régi jószág ez a gyertyatartó! Vajnáné nem nagyon használja. Csak tán dísznek tartja. Jó, hogy neki adtam. Örzse a párnákat magasra csupolta. Inkább ült az asszony, semmint hogy feküdött odafel az ágyban. Irhabőrbe kötött imádságoskönyvét fogta a kezébe, de nem nyitotta ki, csak úgy szorongatta.

Rettentő robajlás támadott hirtelen. Megrázkódott a ház, minthogyha a tető nyomban leszakadna. Örzse ki is fordult nyomban az ágy fiókjából. Megzúgott a kémény, és a kemencében nagyobb lángra kapott a maradék fa. – Csak a hó, asszonyom – mondta Örzse gyorsan. – Lesuvadt a házról. Alighanem olvad, jaj! Nem! Ni, a tűz es! A szél megindula, a kürtőt az zúgassa, ne tessék búsulni, a szél a havat elhordja. – Vagy mind reánk fújja. Sohase jutok el azzal a levéllel, mit még meg sem írtam, a postavivőhöz. Te, az istállóban hogy vannak a lovak? – Azok jól, instálom. Feledém mondani, hogy Péter, a kocsis, kegyelmed kocsisa megrakta a jászolt még a nagy hó előtt. Zab es van odabé. Meg osztán a Péter egy ösvényt es vágott, vagyis hogy tőlétől egészen hozzánkig. – Micsoda? Tőlétől? – Hát az istállótól, ahol a szállása van, onnantól a mi kamoránkig. – Úgy. A kamarátokig. Te, adtál ki neki elég eleséget? Abból, amit hoztam? – Csak tán szalonnát vitt, meg kért, hogy egy kis kását főzzek. Mert kenyerünk alig. Holnap sütni kéne. Csakhogy a fa vizes, meg a nagy darabja még vágatlanul áll, s hó es béeste. De mán viszi a szél! Jaj, hogy zúg, Istenem! – Ne zuvatolj annyit. Mondtam már, feküdj le. Várj, elébb a tüzet loccsantsd le, oltsad ki, nehogy a láng ebben a szélben kicsapjon s valamit béfogjon. Aztán már lefekhetsz. Majd holnap. Majd holnap meglátjuk, hogy mit hoz az új nap. Csak a havat vinné. Hogy Péter foghasson, s menjünk Kovásznára. – Asszonyság, szólhatok? – No, mi az már ismét? – Hogy hát a fene szél, az a nagy Nemere, az nem erre pusztít itt nálunk Zágonyban, a hó itt nem ül meg túlontúl sokáig, mert ha a szél indul, az mind odahordja a sok nagy havakat Barátos falvára, meg reá Kovásznára, s akkor odareked az a hírvivő es, az kit az úrasszony meg akarna kapni. Be konfidens gyermek – gondolhatta Éva. – De hogy így tudja minden gondját,

dolgát! S a szívén viselné az én sok bajomat. Miért is nem maradt meg az a leánykája! Megholt kiskorában – ezen is merengett. A fiút, ha serdült, anyjától elveszi elsőbb szeretője, majd a felesége. Vagy az az átkozott férfiúi hívság! A dicsőség vágya. Áldott állapotú asszonytól is elfut dicsőségért, harci hírességért a becsvágyó férfi – hatodik hónapban jártam Kelemennel, amikor Pál elment volt –, de a fiam, nem nem, őt nem olyan dicsőségnek vágya ragadta el tőlem, jaj… – Mit is mondottál, kisleánykám, Örzse? – Mondanám, ha merném. De meg talál szidni. Vagy még meg es cirmol. Örökkétig mondja, hogy ne temondáljak. – No hát akkor bökd ki, mi a begyed nyomja. Vagy bé, a fiókba. Elég ebből mára. Újabb nagy robajlás rezzentette össze. Az istálló felől hallatszott a nagy zaj. – Hallod, mi ez? – Csak a hó, instálom. Az istálló felől. – Csak nem szakad le az istállótok hiuja?! Láttam, hogy rozzant a teteje, sok zsindely elkorhadt. – Ne tessék aggani, mert a hiu küjjel áll, nem az istálló felett, s ha kicsit leszakad… – Igen, igen, persze, az istálló falát s rajta a fedelet jó gerendák tartják. Különben, meglátjuk. Szakad, ami szakad. Reggelre elválik. Imádkozzál, fiam, hogy türelemmel tudjuk várni a holnapi napot. Amint lehet, pakolsz s megyünk. – Engem is elvinne? Vajnáné asszony tán elenged. Ha hazajönnek addig. – Viszlek. Elenged ő. Csak hallgassál aztán arról, amit hallsz, s amit látsz. – Hallgatok, asszonyom. Péter es aszonta, hogy hallgass a nevem, s kijednek se mondjam, hogy… – No, merd hát kibökni!

– Mivel azelőtt meg áztat parancsolta, hogy mindent jelentsek, amilyen hírt hallok falubéliektől, s csakis az asszonynak, mostan mit csináljak? Örzse térdre állott a kihúzott ágyfiókban, szemét a könny elöntötte, felcsuklott a hangja, s remegett, míg mondta: – Hát a nagy örömit, azt a nagy örömit, megtudta a címit a Kelemen úrnak. Vajnáné asszony úgy mondná, hogy izé, Istenem, a mi kisurunknak… Kihajolt az ágyból árva Torma Éva, Örzse nedves arcát megsimogatta, meg is csókolgatta. – Ne sírj, édes lányom, ládd-e, én nem sírok. A címét már tudtam. Csak még a módját nem, hogy jut el a posta. – Én csak örömömbe – szepegte a leány. – Úgy se. Meg sehogy se. Csak ha imádkozol a te hited szerint, úgy is jó, nem bánom. Az Isten mindnyájunk istene. Ha tiszta szív kéri, akármilyen hitű kérését meghallja. Mondjad, imádkozzad. Áldja meg az Isten, aki megtanácsolja, hogyan intézkedjem. Ki a hírt meghozta, ahogy Péter meg is mondta – gondolta el Örzse, de ezt már hangosan mégse merte, fennen csak azt mondta: – Áldja! – Azzal kezét megcsókolta az asszonynak, elfeküdt, szemet hunyt, az álom elnyomta. Torma Éva asszony elfújta a gyertyákat. Kemence kürtőjében süvöltözött a szél. Nem tudott aludni. Álomtalan álmot adjál, Uramisten. Örömtől, bánattól, jó hírre megújult reménységtől, aggódó felestől zavarodott lelkem hogy bár egy kicsinyég, bár egy éjszakára simuljon s nyugodjék. Hogy bár karácsonyig valamit intézzek. Itt ne érjen szent Fiadnak születése napja csak így tétlenségben, tanácstalan kínban. A szemét behunyta. De azon az éjjel csak nem aludott el hajnalhasadtáig. Felnyitotta szemét, nézett a sötétbe. Csáky grófné, druszám – merengett magában, Éva ő is, báró Klobusiczky. Elment az urával, Csáky Mihály úrral Rákóczi nyomába. De csak Moldováig, onnan mégiscsak hazatért ő is, gyermeke

is. De a férjeura, Csáky tábornok úr elment Rákóczi után ama Rodostóba. Annak a Csákynak is fontosabb dolga volt, hogy Rákóczit kövesse és ott is szolgálja, mintsem a családja! Azt írta Csákyné, hogy nagy utánjárásra engedte a császár, hogy ő és gyermeke hazatérhessen. Ez a Csáky úr meg megjárta Rodostót, a kis családjához Moldovába visszament, elbúcsúzott tőlük, s volt rá szíve s lelke, hogy Éváját kérje: izenjen egynémely itthoni családnak. Tőle tudhattam meg, hogy Kelemen ott van. „Él és egészséges” – így írta Csákyné egy kis cédulára. Csákyné azután elment Felvidékre az atyjafiaihoz. Oly nagy protekcióm, mint van Csákynénak, nekem hogy lehetne? Áldja meg az Isten, hogy legalább izent. Írta: ne nevezzem meg őt senkinek se, hogy hírhordó volna. Hát én nem is mondtam, senkinek sem mondom. Inkább imádkozom érte, hogy bár még az ura hozzá visszatérjen? Vagy hogy tán szétváltak? Hiában töprengek ezen már, hiában. Aludjunk, ha lehet, parancsolt magára. S még a két kezét is a szemére nyomta. De azon az éjjel csak nem aludott el hajnalhasadtáig.

ÉBEREN ÁLMODTA

Szakadozott álom, amely ébren lep meg. Aki múlt idejét álomként idézi, olykor belegondol az éppen történő-múló jelenébe. Torma Éva is csak úgy tudott álmodni. Minthogyha most lenne, egyegy képet „látott”. Látta s tudta, mit lát. Akkor igen, úgy volt: Útra készen állott az udvarban a két felölről ajtós, fekete útihintó. Ambrus a két jól megcsutakolt szürkét fogta be. De csak Zaboláig mennek a szürkékkel. Ott lovakat váltanak. Mikes Mihályékét. Azok erősebbek. Bírják Kolosvárig, ha közben pihennek. Ambrus a szürkéket holnap hazahozza. Mihályék kocsisa viszi a fiúkat. Hát hogyha Druzsina a maga Ferkéjét ereszti? Más kísérő nélkül? Kelemen elég nagy s elég okos is már, hogy az unokaöccsére is tudjon útközben ügyelni. Egyazon kollégiumban tanulnak az unokatestvérek. Mihály intézte el, hogy Kelement a kolosvári jézsuiták iskolájába bevegyék. Oda íratta be a maga fiát is. De Ferke lennebb jár, egy alsóbb klasszisba, igaz, már latinul tanul Ferke is. Csak az első osztályban tanulnak magyarul a jézsuitáknál. Kelemen már retorikát!

Most meg mi nem jár a fejemben nekem is? Hogy egyszer, éppen mikor beírták a nevét először a kollégiumban, hogy Clemens Mikes de Zagon, akkor azt kérdezte volt tőlem, hogy ugyan bizony ki választotta volt az ő keresztnevét, ami magyarul olyan hosszú név s olyan lepcses hangzású kimondani, hogy Ke-lemen – én meg mit is feleltem? Hát azt nem mondhattam neki, hogy az apád nevére semmiképpen sem akartam volna, meg ő nem is hagyatkozott, hogy ha majd a világra jössz, milyen keresztneved legyen. Szent Clemensre sem hivatkozhattam, hogy annak a nevére, hiszen akkor még reformátusok voltunk, nem is tudtunk a szentek tiszteletéről. Szerencsémre eszembe jutott, hogy a nagy híres nagyapja, hát őkeme is Kelemen volt, onnét a neved, azt mondottam volt. Ezzel a névvel, hogy Kelemen, úgy szoktak csúfolkodni ezek a minden névre csúfságot mondani tudó székely gyermekek, hogy… hogy is? Igen: Kelemen, alacsony a szelemen, bévered a fejedet, elveszted az eszedet. Mintha bizony nálunk a házban olyan alacsony lett volna a szemöldökfa, vagyis ahogy ők

mondják, a szelemen, mint a falubéliek kicsiny házikóiban! No, sebaj, megszokta a nevét, megszokja az ember. Kevés embert ismertem, aki a maga keresztnevével meg lett volna elégedve, nekem már mindegy, hogy Évának mondanak. Az ő nevét nem lehetett becézgetve mondani, mint teszem azt, az unokatestvéréét, az csak Ferke, ha Ferencnek is van beírva a mátrikulába. Ehhez a Ferkéhez az én fiam a vakációban örökétig átjárt, Mikes Ferkéhez, pedig nem becsüli őt valami sokra. Kelemen egyszer meg is mondta a maga vélekedését Ferkéről az anyjának. Azt tudta mondani, hogy: Ferke hígeszű. Éva összeszidta. Hogy szólhat ilyképpen az unokaöccséről? Hiszen jóformán megsincsen nélküle. Örökké náluk van, Zabolán, vagy azt hívja ide. Együtt játszadoznak. Hurokkal fürjésznek, a patakra járnak pisztrángra horgászni. Meg azt is szeretik, a „tatárjátékot”. Hogy egy lovon ketten. A mi udvarunkon nyargalásznak körben. Kelemen a „tatár”, aki „elrabolta a székely menyecskét”, az éppen csak Ferke abban a játékban. Olyankor Kelemen megett kuporog a nyeregben, és játékból azt rikoltozzák: „Jaj! Viszen a tatár!” Hígeszűnek mondta – gondolt vissza Éva egy régi beszédre. „– Ne cirmoljon, anyám – azt mondta volt Kelemen –, mert azért kedvelem, jó játom Ferke. De csak a játékban. Nem hiszem, hogy lenne, valaha lehetne olyan nagy főember, mint az édesapja, Mikes Mihály bátyámuram. Nem mondtam őt szemben hígeszűnek, anyám. És másnak sem mondom. Hogy kednek azt mondtam, most azt is megbánom, s bocsánatát kérem.” Akkor így mondta még – emlékezett Éva. S megint képet látott. Kelemen úrfinak az útiládáját a hintó hátulján. A csomagtartóra jó kenderkötéllel Ambrus felkötözte. Két rend váltó alsó, egy diáknak illő újmódi kántus van benne, meg valami könyvek. Egyből a vakációban csupa latin nyelven fel is mondott volt egyszer. Hogy az: memoriter. Betéve kell tudnia. Cicero levele – így mondta Kelemen. – De hogy az ki volt? Kinek írt levelet az a Cicero, s miért kell Kelemennek azt betéve tudnia? Azt Éva nem tudta. Latinul ma sem tud. Csak két imádságot. Azt mégsem tűrhettem – gondolta hirtelen –, hogy a fiú a bakon menjen, mert

már oda ült fel Ambrus mellé, jobbról, hogy tűrhettem volna, hogy tán maga hajtson akkor Zabolára a nagy Mikesékhez. Mint valami inas vagy kocsis segédje! Nagy úr Mikes Mihály. Hogy most jézsuiták vannak Kolosvárott, az az ő érdeme. Tudta Torma Éva, hogy a Loyola Ignác alapította Jézus Társasági Atyák rendje hosszú időre ki volt tiltva Erdélyországból. Evangélikusok voltak akkor még Mikesek; az Torma Éva is. De a Szentlélek új széljáratot lehelett, amit az egyedül üdvözítő római katolikus hitűek ellenségei, az eretnekek ellenreformációnak mondanak, és fennen szidják a katolikusokat. Legjobban a jézsuitákat. Mikes Mihály uram bizony megtért a katolikus hitre, s úgy tanácsolta, Éva asszony meg Kelemen is áttérjenek. Boér is akarta. Ő katolikus volt. Nem volt szegény ember az én jó Ferencem – gondolta el Éva. – De lett tőle nekünk másik gyermekünk is. Jaj, szegény leánykám! Az a csepp Borbála. – Borbála volt szegény. Éva édesanyja, Tormáné Huszár Borbála után nevezték volt úgy el. De meghalt a cseppség. Az Isten elvette. De kegyelmezett is. Hiszen adott, adott Évának másikat. Az én Józsefemet – gondolta el Éva. – Éppen úgy szeretlek, én édes Józsikám, mint első fiamat, örökké jó voltál. De most, hogy immáron túl a legénysoron házas ember lettél – Úristen, bocsásd meg, szeretem a menyem, becsületesféle, de hát aki anyós, örökké ne lakja a házát az új házasoknak. Azért megyek majd még az én Józsefemhez. Csakhogy most más gond van. Most magányos lettem. De nehéz egyedül. Ehhez a dologhoz, amibe kezdenék, jótanács is kéne… Múlt időkre fordult megint gondolatja. Úgy igaz, hogy a Kelemen apja után maradt vagyon nem volt valami sok. S még bizonytalan volt, tarthatják-e csakugyan? A Jankó ivadékok tovább pereskedtek. Csak Mikes Mihály volt a nagy család feje. Mihály tanácsa volt, hogy Kelement, mivel igazában nem nagyon vagyonos, inkább iskolázzák. Hogy majd a tudása után élhessen meg. Ahhoz jó iskola kellett, így igaz ez. Mihály szorgalmazta annak idején a leghevesebben, hogy a jézsuiták Erdélybe visszatérhessenek. Igaz, hogy az örökké igaz hiten maradt nagyurak, Haller meg Apor is ezen voltak, igaz. Hát lett jézsuita iskola Kolosvárt. Az azelőtti unitárius iskola épülete lett az övéké. Templomot is

milyen szépet kaptak a jézsuiták! Azt az óvárit, amelyikben egy ideig a kálvinisták hirdették nagy fennen a maguk igazát. Az iskolának olyan nagy neve van, hogy Academia Claudiopolitanae; Mihály sógor azt magyarázta volt, hogy azt a nagyszombati kollégium mintájára csinálták, arra, amit még Pázmány Péter, híres nagy érsek úr alapított volt. Hát legyen boldog, hálás és elégedett Éva, hogy Mihály beajánlotta ebbe az académiába Kelement. A konviktus szegényes kicsinyég, de fiúgyermeknek az kell. Szokjék a rideg fegyelemhez. Hátha katona leszen majd. Vagy éppen tudós diplomatikai ember. Annak kell még csak fegyelmet tanulnia. Vakációt alig engednek ezek a nagy szigorú szentatyák – gondolta el Éva, mintha csak most volna, hogy Kelemen visszakészül a kollégiumba. Azaz, hogy már mennie kell vissza Kelemennek, pedig még a rozsot le sem aratták egészen. Látta Éva önmagát, ahogy leparancsolja a fiút a bakról. Utazzék bent, a hintó hátsó ülésén, urasan. Aztán Ferkét is a hátsó ülésre ültesse maga mellé, bal felől, mert Ferke fiatalabb, tehát úgy illendő. Kelemen engedelmesen leszállott a bakról, benézett a hintó nyitott ajtaján. De hogy mennyire megnőtt újra az a szép, fekete, göndör haja a nyáron! No, azt ismét tüskés apróra lenyíratják a szentatyák odafel, Kolosvárt, az a szokásuk. Most meg már az orcájába hullik a haja, ahogy behajol a hintóba, s a szemközti kis ülés alá pillogat. Mit keresel, lelkem? Azt feleli: – Hát a fazakak, édesanyám? – Az! – Majdnem elfeledte Éva a kovásznai kirakodóvásáron vett két mázas cserépfazakat. Frissen savanyított káposzta nincsen még ilyenkor, nyár utolján, hogy töltöttet csináltatott volna! De ez a fiú olyan igen káposztakedvelő, hát legyen a kedvére, főzetett Éva új káposztából, belé való sertésdagadóval, csomborddal, kaporral, lucskos káposztát készíttetett útra való elemózsiának, jól meg is tejfelezte, még ott rotyognak a cserepek pestben. Úgy igazi a zágoni lucskos, ha végezetül a kemence parazsán főzik, rotyogtatják össze. Igaz, ami igaz, valami jó szokás származott az átkozott törököktől is, ha más nem, hát bár az úti szenelő. Vasból való, fedett lábasféle, benne izzó parázs, lyuk a tetején. Elég lapos alkalmatosság ahhoz, hogy a magas kisülés alá lehessen beállítani, s reá a káposztás fazakakat. Még néhány darab faszén is kell, hogy ha már elég a szenelőben lévő, eleveníteni is lehessen azokkal a tüzet.

Kalánok meg két kenderszervét is van a benső ülésen lévő csomagban. Csak fel ne falják a gyermekek mind a kétfazéknyi káposztát, míg Kolosvárra nem érkeznek. El ne csapják a hasukat, nem jó dolog az útközben. Ámbár Ferke tán nem is olyan nagy káposztás; neki Druzsina alighanem másminő elemózsiát pakol a nagy útra. Nem valami fajin koszton élnek szegény fiúk abban a híres konviktusban. A hálókamaráik meg, ajaj! – Igaz, Éva a maga szemével azokat sohasem látta, nőszemély nem járhat oda be. Csak kikérdezte volt Kelement, hogy hogy s mint él odabent. Az inkább a rabságot emlegette, hogy szinte soha szabad levegőre ki nem járhatnak, csak ha sorban állva a templomba vezeti őket valamelyik szentatya. Druzsina mondta, Ferkétől tudta-e, ki tudná? Hogy ott bent a konviktusban öt ágy van egymás felébe ácsolva. Úgy másznak fel oda – ki-ki a maga helyére – kicsi, oldalvást lévő lajtorján, mikor esti litánia után nyugovóra térnek. – Te meg hol hálsz, édes fiam? Csak nevetett, hogy a szalmazsák surgyén. – A negyediken, édesanyám lelkem. Az igen jó hely, mert az ablaknyílás mellett van. Nem sok világosságot kaphat a fiú abból az ablaknyílásból, s ha igen is, mi végre? Hajnali öt órára már fel kell, hogy keljenek, sorakoznak, misére mennek. Azt mondta erre, hogy egyet se búsuljak, mert néha korábban is megvirrad egy cseppet, s akkor ő olvashat ott fenn a negyedik ágyon, valami könyvből, amit a surgyéja alatt tartogat. Kalendárium, csíziós könyv s más ilyen érdekesség csak nincsen ott a jézsuita kollégiumban. Csakis valami Istennek tetsző, szent olvasmány lehet az, amit Kelemen még mise előtt is olvasgat, ha támad egy csepp világosság. Azt azért nem szeretné Éva, ha oly igen elszentesülne ott Kelemen, hogy tán papnak akarjon továbbtanulni! Nem, nem, tanuljon, de csakis világi ember legyen belőle, házasodjék meg, Istenem, de szerettem volna a tőle való unokáimat megérnem. – Tudja–e, mit szeretnék én ott tanulni? – azt kérdezte volt. Hogy hát földrajzot meg matematikát, olyant ott csak a retorikai osztály után tanítanak.

– De mi az, hogy földrajz? S miért azt, édes fiam? – Hát hogy tudjam, bár képről, hogy milyen a világ másfelé. Ezt felelte. Másfelé! Ez a szava fájt Évának. S lehet, hogy már ez is fog fájni örökké. Nem, nem, tehetek még valamit – holnap –, ha Isten is úgy akarja, másfelé! Kelemen ha itthon volt, sem ült meg nyugton soha. Mennyit kódorgott, Uramistenem – ha még csak a hegyeket járta meg a réteket, hát csak, csak, de elkódorgott – s hányszor! – a szomszéd falvakba is! Hogy én mennyit aggódtam, hacsak tán Pávára vagy Papolcba ment el. Az az igazság, hogy másfelé szeret lenni ez a fiam, akár hol is van. Kovásznán is – mikor is volt? – Ugronéknitt szállottunk. Fenn hordják az orrukat erősen Ugronék, hogy ők a nagy székely Ugron ősüknek a származékaik, s még máig is pogányok, vagyis hogy megmaradtak a református hitben. De hát csak rokonok ők is, hát ott szállottunk náluk. Hány éves is volt Kelemen akkor? Józsikám már meglett akkorra, ez bizonyos, őt nem vihettem magammal. Milyen jó szárazdajkája volt Józsikámnak az öreg Vajnáné, Isten nyugosztalja, akkor még nem volt oly igen élemedett. Hét! Az, hétéves kellett, hogy lett légyen már akkor Kelemen, két osztályt is kijárt már akkorra itt Zágonban, ő aztán el nem maradhatott volna egy híres kovásznai kirakodóvásárról. Háziszőtt posztót akartam volt venni – jaj, Istenem, az a posztós szebeni ember ott van-é most csakugyan Kovásznán, ahogyan hírelték? Akkor nem szebeniek jártak oda, nem, ottani népek szőtte posztót akartam volt venni, meg némi cserépedényeket, lehet, hogy akkor is be kellett, hogy nézzek a törvényes székhez is? Erre már nem emlékszem bizonyosan. Csak arra a pokolbéli nagy mocsokra a kovásznai piacon. Mert hogy éppen a vásár előtt való napon tört volt fel a Pokolsár. Azt a kis pocséta tavacskát iszapvulkánnak mondotta lenni Ugron János. Az a szokása annak, hogy alatta egyszer-egyszer megmorajlik a föld, s a Pokolsárból iszap meg kövek törnek fel. Akkor még nem volt bekerítve ez a tavacska, mint manapság. Hogy kitört volt, hát az egész környéke egy merő lucskos, szürke iszappá váltott, abban a nagy sárosságban azt sem tudták a szegény vásárosok, hová rakodjanak, mind a patak mellé hurcolkodtak a sátraikkal. A cselédnép meg csak vásár kezdete után állott hozzá, hogy a piac közepén lévő tavacska körül a felhányt iszapot elkotorja, eltakarítsa. Mire mi kimentünk, az már déltájt volt, akkorra már a nagyja el volt pucolva a sárnak, s csendes volt a tavacska, azzal a

zöldesszürke vizével, mintha nem ő háborgott volna a tegnap. Hideg annak a vize, mint a jég, de azért egy-egy kölyök gatyában csak beléugrándozott, mint valami alkalmatos feredőbe. Pedig veszélyes, azt mondja Ugron János, hogy kráter az, a közepe igen mély, tán éppen a föld közepéig, a pokolig ér le, Uram, bocsáss! A sátrasak már nem rakodtak vissza a tavacska köré, csak ott állottak a nagy patak mentin, én indultam hozzájuk, hát nem vittem Kelement kézen fogva, mint valami kicsi kölyköt, elég nagy volt már, jöhetett volna magától mellettem, észre sem vettem, mikor tűnt el. Belément a fiú félig nekivetkezetten abba a pocsétába, amíg én a sátraknál alkudoztam. Csak úgy belé, mint a többi rosszféle falusi kölyök, el is süllyedhetett volna, ha egy nagyobb legényke, aki az iszapos parton toporgott, észre nem veszi, hogy nem úszik a gyermek; az rántotta ki onnét. Meg is ijedhetett a gyermek akkor erősen, kiáltoztak a népek utánam, úgy fordultam vissza, fehér volt Kelemen, mint a meszelt fal, s csuromvizes. Igen nagy meleg nap volt, de ahogy az vacogott akkor! Megijedhetett, az bizonyos, mert hogy a vizet úgy, hogy belemenjen, azóta sem kedveli, s úszni sem tud egy cseppet sem, mái napig sem. Hát ott, a kollégiumban nem is tanítják őket úszni, meg semmiféle, férfigyermeknek való gimnasztikára sem. Én akkor úgy megrettentem volt, hogy megfázott s belébetegszik, hogy megverni is elfelejtettem, Ugronné adott neki száraz ruhát akkor, no aztán fogtam a kezét, úgy mentünk vissza a vásárba, már majdnem a vége felé járt a vásár. Kelemen mellettem, csupa szótlanul. Csak míg a posztót morzsolgattam, hogy lássam, csakugyan tiszta jó gyapjúból való-e, legfennebb vagy néhány percre eresztettem el a kezét, de mikor vágatni akarom a posztót, s nyúlnék a fiú után, hol volt ő már akkor! Tán a sátor alatt mászott ki, én nem tudom, hogyan csinálta, átlábolt a nagy patakon, s usgyé neki a Feredő utcának, fel Vajnafalva felé, mire észbe kaptam s kiáltottam utána, ő már futva ment, én meg nem tudtam a patakon át, csakis a hídon eredhettem utána, de csak nem értem utol, egy kanyarulatnál szem elől is vesztettem, mit tehettem, hazafutottam Ugronékhoz, hogy segítsenek meg. Lovas legényt küldött Ugron János utána, no, az el is érte, de már akkor Vajnafalva felett a Tündérvölgyben bódorgott, mert azt úgy hívják. Odafent van a Pilis-hegy meg a Pest nevezetű barlang előtt, igazában véve gyönyörű szép rét az, a pávai Vajnáké; egyszer én is jártam ott Ferenc urammal, ő szeretett tájakat nézni, igaz, azt is mondta, hogy esetleg megvenné azt a rétet, ha adnák a Vajnák, de hogy nem adták, hát Ferencem azt mondta, hogy ez a mi rétlátogatásunk szép excursió volt. Úgy lehet, hogy Kelemen az én második uramtól, Ferencemtől tanulta el az excursiót? Hallotta volt tán, hogy emlegettük, minő szép rét az. Váromladék is volt odafent, úgy emlékszem. Kő várának mondották a nevét, meg azt is mondották, hogy a falunak régente Kőhaszna lett volna a neve a sok ottlelhető hasznos vaskő miatt, s nem Kovászna, ezt nem tudom biztosan.

Szerencsére Kelemen akkor nem ment fel egészen a várig, még beléeshetett volna valamelyik szakadékba. A Jánosék legénye a Tündérvölgyben kapta el. Gyermekláncfüvet tépdesett nagy kacagva, hogy lássák, ő egybe tudja fűzni azokat éppen úgy, mint a leánykák. Hogyhogy mit csinál ő ott? Láncot csinált, azt mondta, vásárfiába az édesanyjának. Szép szeretet, nem mondom, hogy nekem akarta csinálni vásárfiában, de hogy csak úgy elszökdösött, jaj, elfenekeltem akkor, erősen elfenekeltem szegényt. De muszáj volt! A legény maga elé ültette a nyeregben, úgy hozta haza Ugronékhoz, mit ki nem állottam, míg hazaérkeztek! Mi mást tehettem volna a verésen kívül? Szóból nem ért még eleget egy kicsiny gyermek. Ő nem rítt, meg se is nyikkant, én meg csak vertem a hátulját, hogy tanulja meg örökre, aki hír nélkül megszökdösik, az így jár! Hát ütöttem szegényt, aztán én fakadtam sírva. Az Isten is azt bünteti, akit szeret, de én gyenge asszony voltam örökké, erősen meg se is tudtam a fiút fenyíteni, a végén még ő vigasztalt. Csak kicsit tapogatta a fenekit, hogy a verésbe beléfáradtam s abbahagytam. Ő felnézett reám, s azt mondta: – Ne sírjon, édesanyám, máskor jobb leszek. Hát hiszen jó, igen jó fiú Kelemen, Istennek legyen hála érette, hogy semmit sem hajaz az én szerencsétlen Pál uramhoz, az édesapjához. A duhaj, a nagy erős Mikesek természetére az övé nem hasonlít. Pál uram nagy testvérei még leányt is raboltak volt az özvegy édesanyja mellől – ama Sárát, jaj, nem akarok én most ezekre a Mikesekre gondolni, most másként van… most… Mihályékhoz megy, aztán meg tőlük Ferkével a kollégiumba. Mikor látlak megint, édes fiam? Meg sem kérdezhettem. Csak felraktuk a káposztás fazakakat a szenelőre, a kisülés alá. Most is úgy látom, hogy indul a hintó, az egyik ajtaját nem csukta még be, kihajol rajta, s úgy integet nekem mosolyogva, aztán az az ajtó is becsapódott – a hintó hátsó kerekeit látom még, ahogy Ambrus a kapuzábé mellett kihajt az útra. Hány nap tellett belé, öt? Vagy egy egész hét? Nem tudom, csak az a bizonyos, hogy semmi vakáció sem volt, mikor váratlan-hirtelen, csakúgy, mintha gyalog sétált volna haza Kelemen a kollégiumból, beállított. Egyes-egyedül voltam kint az udvarban, aznapra az én gondomra maradt volt a majorság, odabent a konyhán csupáncsak Vajnáné, a többi épkézláb mind ott

kinn a mezőn, kukoricakását vittem volt az ólba a későn kelt kicsi rucáknak, hogy ősz előtt még ők is erőre kapjanak, töröltem a kezem, fordultam befelé, ő meg, Uramisten, csak úgy gyalogszerrel lépett az udvarba. Majd meghaltam ijedtemben, hogy miért s hogy került haza hirtelenjében. Beteg? Az orcája, az a halovány, krémszínű orcája inkább igen ki volt pirosodva. Borvizes székely szekérre kérezkedett fel, azzal jött Tordától, onnét egy másik alkalmatos fuvarral, de talán gyalog Barátostól idáig, gyalogszer, attól lehetett úgy nekipirosodva – szentséges Úristen, talán csak nem csapták ki a kollégiumból? Hogy csak egy kicsiny időre jött, mondta, s engedelem nélkül! – De kedves édesanyám, adjon majd egy írást, hogy kend hívatott haza, azért, hogy ha visszamegyek, meg ne büntessenek. – Eljöttél, elszöktél engedelem nélkül? – Kellett jöjjek, anyámasszony. Nem tudtam megállni. Egyedül van-é most? – Egyedül, egyedül… Igaz, Józsika honn volt, reá éppen Vajnáné ügyelt, vele volt a konyhában akkor, tán már etette is Vajnáné a kicsi, rekeszes ülőszékjében, az uram nem volt honn, elment az országos tanácsba. – Mi lelt, édes fiam? – Meg kell, hogy kérdjem édesanyámtól… – De mit, fiam, de mit? Bé se is mentünk a házba, csak ott az udvarban. – Apámat, édesanyám! Emlékszem, azt mondtam: – Kedves apád, Boér Ferenc nincsen idehaza, édes fiam. – Apámat kérdezem, anyámasszony.

– Pált? De miért, fiam? Tudhatod: nem szoktuk mi őt emlegetni. – Anyám nem. Sohasem. Annál többet Ferke. Összekaptak a fiúk valamin, jaj azok a szavak! Mintha ma hallanám! De hogy mint kezdődött, hogy miért veszekedtek, arról elöljáróban nem szólott Kelemen. Csak a végén kezdte. – A bicskámért jöttem. – Miféle bicskádért? – Mit Kovásznán vettünk. A csíki bicskástól. – Mit akarnál véle? – Hát hogyha hazudott… Hát… – Micsuda? Mit beszélsz? – Én belémellyesztem! Olyan volt abban a percben, hogy azt hittem: Mikes Pál! Még az a szép, nagy szeme is ferdére húzódott, akár az apjáé. S mint a hiúzoké, olyant is villantott. Ez nem az én fiam! – jaj, mit is mondottam? – Kibe, az Istenért? Mi lelt? Kicseréltek? Megszállotta az ördög, az járt a fejemben. Mint egy garaboncás jön, szekéren, gyalog, csupa por a gúnya rajta, szénatörek a hajában, akár egy vásári komédiás volna, mint amilyen szokott lenni a kovásznai vásárban, az, ki cédulákat húzat papagájjal – kavargott a fejem –, ez nem az én szelíd, jámbor jó gyermekem. Komédiás kedvű volt, igaz, örökké. De nem ilyen véres tettre vágyakozó; két évvel azelőtt még a kollégiumban is komédiát játszott – ez mind futkározott a fejemben akkor, egy percig tán. Milyen hosszú egy perc ennyi gondolatnak! Én sohasem láttam, szülőket nem hívtak, csak a diákoknak csinálták volt két éve azt a teátrumot; Mikes Mihály se látta az előadást, de tudott róla, s milyen nagy nevetve emlegette, hogy nekem mennyire leányképű gyermekem van, tizenkét éves volt akkor még Kelemen, első

osztályba járt, termetre is ő volt akkor a legkisebb, meg még a szép nagy haját sem nyírták volt le, hát reá osztották a leányi rollét valami teátrumbéli darabban, tán, úgy emlékszem, Mátyás királyról szólt az a darab, úgy mondotta Mihály, s Kelemen volt a Katalin nevezetű leányzó benne, Pogyebrád vagy milyen Katalin, aki a Mátyás király menyasszonyát vagy mijét komédiázta. Mint egy igazi komédiás, ezt egy kicsit csúfondárosan mondotta volt Mihály, pedig különben nagyon is szerette Kelement, pártolta, pártolja, nagyeszűnek tartja, jaj, csak meg ne tudja, hogy az meg a fiát, Ferkét… Nem tudom már pontosan visszagondolni, hogyan is kérdeztem ki végtére is, mi baja, mi lelte? Hencegett Ferke, igen, igen, ebből támadt a veszekedés. Hogy az ő apja milyen nagy híres ember, most még csak tábornoka a fejedelemnek, de lesznek ők még bárók s még grófok is, de Kelemen soha. Mintha az én fiam ilyesmire törne! Kelemen valahogy azt találta volt mondani Ferkének, hogy az apja érdemével senki sem kérkedhetik, mintha az az övé volna – így értettem, hogy ilyenképpen felelt a gyermeknek –, de az csak tovább hergelődött, hogy bizony öröklődik ám a rang s dicsőség is, de aki ilyent nem örökölhet, az érje be a gyalázattal, amit nemző apja tette s híre hagyott reá. – A te apád gyilkos volt, Kelemen, beszélik. – Apám, Mikes Pál úr katona volt, Ferke. – Az! De milyen! Mondják, hogy a saját falutokat, Zágont felégette. S akikre haragudott, azokat öldöste meg. Meg hogy kémkedett is az oláh vajdánál. Azért koncolták fel. Meg is érdemelte! – Ezt neked ki mondta? – Nem apámuram, nem. Hát csak úgy. Beszélik. Egy legény, zágoni, ha akarod tudni, Jankó nevezetű, aki kocsis nálunk, de nem a parádés, hanem az igás… Ezt is mondta, s mást is. Kelemen úgy mondta: elkezdett röhögni Ferke. S végtére azt mondta: – Nem is igaz, csak úgy mondtam, lehet az ujjamból szoptam. – S te erre mit tettél? Csillapodj, jó fiam, feleljél nyugodtan.

– Én neki egy szót se. Anyámnak tudni kell. Mondja meg igazán: becstelen ember volt? – Jaj, hát hogy lett volna! – Egy szó sem igaz hát mindabból, amit fecsegnek róla? – Jaj, hát hogy is mondjam? Van igaz is benne. – Micsoda? Mondja ki! – Már előbb elcsitult, szelídült az arca. Most megint eltorzult. – Hát a természetje. Duhaj volt. Garázda. – És ölt? Gyalázatos módon, személyes ismerőst, székely atyjafiát? – Nem, nem, az nem lehet. Csak a katonái. – Felprédálták Zágont apám parancsára? – Én édes jó fiam, csillapodjál, kérlek. Ennek a beszédnek, ennek a rossz hírnek csak izé, hogy mondjam, a fele igazság. – Hát van féligazság? – Mekkorát kiáltott. Nem tudtam felelni. Reszketett inam is. Nekitámaszkodtam a kapuzábénak, ő meg állott előttem, s valahogy úgy mondta, hogy a kettévágott igazság, már mint igazság i nélkül, az bizony csak gazság, és nagyon-nagyon furcsán elkezdett nevetni. – Ha Ferke beszéde bár félig igazság… – Akkor te rá se ránts. S mondd inkább, jó fiam, csak félig igazság, s különben is, fiam, térjél végre észre, te mondtad volt, édes jó gyermekem, hogy Ferke hígeszű. Ha az édesapja megtudná, hogy neked miket mond, el is lazsnyakolná. Jankóék irigysége ez a rossz hírhordás, fiam. Mihály sógor a te legfőbb patrónusod. Meg ne tudja, hogy a fia milyen szerencsétlen félkótya. Majd úgyis megtudja, de ne tőled hallja. Hagyjad a csudába, amiket beszélett! Te nem árulkodol reá, az bizonyos. Nem vagy – jaj, miért is mondtam, de hát, sajnos, mondtam –, nem vagy apád fajta.

– Apám árulkodott az oláh vajdára, aki a labanccal is barátkozott volt, s Thököly urat is tartotta s pártolta? – Ilyenformán, fiam. – Lehet, hogy hűségből, hogy Thökölyt védje? – Meglehet. Nem tudni. – Csupa féligazság! Mondja, édesanyám, apám ismert engem? – Hogy ismerhetett volna! – Egyáltalám: látott? – Nem. Vagyis hogy. Mégis. Amikor hordtalak, még idehaza volt. S mondta, hogy reméli, fiat hordozok ki. Keserves mosolyra vagy inkább vigyorra torzult el a szája. – Nincs hát édesapám. Még emlékképben sem. Kire feltekintsek. Példáját kövessem. – Kedves apáduradat – szóltam gyorsan közbe, ő elkomolyodott, s kedvesen felelte: – Kedves apámuramat, édesanyám férjeurát tisztelem s becsülöm. – No látod, no látod. – Mihály nagybátyámat muszáj, hogy tiszteljem. – Jól szólsz most, Kelemen, Mihály sorsod igazgatja. Ezt sohse feledd el. S ne dühöngj Ferkére. – Nem ölök. Ne féljen. Gonoszul szólottam, hogy a bicskát kértem. Nem kell már. Belátom, hibáztam. Minden gonoszt mondót, rágalmazó embert féligazsághordót nem lehet megölni. Ferkét nem szeretem, nem tudom szeretni. Böjtöt fogadok rá. – Micsodát, gyermekem?

– Hét pénteki böjtöt, kenyéren meg vízen, s kérem az Úristent, hogy javítsa őt meg. Azt a rossz hígeszét enyvezze meg épre. Fordult volna máris, egy falatot nem evett, én az írást mondtam, hogy tán megcsinálnám, legyen egy írása, hogy miért jött haza engedelem nélkül. Igaz, lassan írok, keveset tanultam, Druzsina annyit sem tud: levelet írni, van neki deákja, azzal írat, ha kell, nálunk kevés női személy tud betűt vetni. Én megírtam volna, de ő meggondolta. – Ne fáradjon, anyám. Hogy belegondolok: az hazugság volna. Fele igazság se! Én már nem hazudok a magam hasznára ebben az életben. Még gondolatban sem. – De… visszafogadnak? – Meggyónom szökésem. Visszakérezkedem, és büntetést kérek. A penitenciát, ne féltsen, megállom. – De… édesapádról, Mikes Pál uramról ne szólj soha, fiam. Ne is gondolj rája. – De gondolok, anyám. A lelkiüdvéért fogok imádkozni. Különben ígérem: szóval nem említem. Csak egyedenegyszer, ha ezt a szökésem, hogy hazasuvadtam, meggyónom Kolosvárt. Szent titok a gyónás. Tessék megnyugodni. Ment is volna vissza, ahogy jött, gyalogszerrel. A lovak odavoltak nyomtatni. Valami szekeres hozta tán Papolcig, azzal menne vissza, futottam volna be elemózsiáért, de ő csak megölelt, kezem sem csókolta, csak odaállított a kapuzábén belülre, s azzal ki a kapun, szinte elájultam, vagy hogy tán egészen? Akkor már eléjöttek a házbéli népek, már aki itthon volt, mezőn a nagy többség, az öreg Vajnáné vitt be a szobába. Azt hittem, álmodtam. Nem, nem volt az álom, keserű valóság, Vajnáné is látta, később bevallotta, hogy a konyhaablakon át látta, de nem mert kijönni az udvarba, csak mikor már elment, én meg elzuhantam, Józsikám ordított és bé akart jönni, még ételt követelt, vagy mit is a gyermek – mint is volt? Mikor is? Pontosan, mikor is? Ezerhétszáznégyben? Olyantájt. Mikor is? Megtudhatta Mihály Ferke fecsegését? Kelementől nem, nem. Az már szent igazság. De mégis meg kellett tudja valahonnét, hogy az a két fiú nem talál

egymáshoz. Széjjel is bontotta a barátságukat, vagyis hogy nem együtt tanultak volt tovább. Mihály sógor akkor olyképp cselekedett, én csak azt gondolom, hogy tán elégtételt akart volt szerezni a szegény árvanak, hogy rossz hírű apját feledje? Meg hogy szegény is a fiú, ha nem tanul többet, mi legyen belőle? Tény s való, hogy Mihály ajánlotta őt be – a fejedelemhez! Belső inasának. A fejedelem nagy, parádés udvarába. Hogy milyen fennséges volt még a címe is annak az institutumnak! Hogy is hogy? Úgy mondták: Nemes Ifjak Társasága. Tudósokat akara nevelni magának és Erdélyországnak az a dicsőséges, a gyönyörűséges, az a nagyra törő, mint egy Mátyás király! Olyan akart lenni. Hogyan is írtam volt én Károlyinénak abban a levélben, miben könyörögtem. Hogy az én kisfiam – azt hazudtam, Isten! – csak tizenkét éves, s hogy én nem is tudtam róla, hogy Mihály beajánlja Kelement a fejedelemhez, meg még azt is írtam, hogy kapott a cifraságon, a pompán az én kisfiam, kisfiam! Már serkedt volt a bajuszkája. Istenem! Hazudik is egy anya, ha a fia szabadságát azzal elérhetné! Kelemen azt mondta, hogy ő nem hazudik már soha az életben, még gondolatban sem. Hát nem is hazudott. Hitt az igazságában a fejedelemnek. Az a szent igazság, hogy Kelemen rajongott érette, csudálta, követte – s most vele a rabságban, a száműzetésben! Elvette! Elvette tőlem, elszerette! Csak hozzá hűséges! Az is csak halandó és esendő ember – akármilyen nagy volt, vagy hogy még ma is az? Mi köti hozzája? Hogy is mondotta volt? Hogy neki nincs apja, kire feltekintsen, akit követhessen vagy bár utánozzon? A szolgálója lett. Apjának kívánta, vágyta, hogy képzelte? Nem tudom, Úristen. Van két olyan személy, akikért imádni nem tudok, sehogy se. Az egyik a császár, ez a kurucot irtó, kinek írni kéne, ha tudnék, s ha mernék. A másik meg, aki mostan is ott tartja – Tekirdag-Rodostóban, vagy hogy is kell írni? Nem tudok szunnyadni, nem tudok nyugodni. Mikor virrad már meg? Veszem az olvasóm. Ha csak szájjal mondom ajaki imában, s a szókat ügyelem, s nem gondolok másra, el szokott altatni. Az olvasómondás altat, mint a mákony. Tán latinul mondom, hogy gratia plena, o ave Maria… Örzse arra ébredt, hogy az asszony alszik. Imakönyve a földön, leesett az ágyról. Kezénél olvasó. Az arca halovány, mintha beteg volna, s zihálva lélegzik. Lehet, hogy megfázott? Hideg a kemence, hogy kioltották volt belőle a tüzet, van még egy kevés fa. Örzse újra begyújtott. Kinéz az ablakon. Bolond időjárás! December eleje, s mintha tavaszodnék. Az éjjel a szél a havat nagy részben elhordta. Sietett Péterhez, hogy keljen, siessen, nézzen ki az útra, járható-e immár. Mert ha igen: mennek. Ha nem tudná Péter,

éppen ő is megyen, viszi az úrasszony, akár egy komornát, s éppen Kovásznára.

BARÁTOK TANÁCSÁN

Mire Éva felkelt, a Vajna házaspár Papolcról hazaért. Jókedvvel érkeztek. Megrakott szekéren, sok disznóköltséggel. Járható lett az út Papolctól Zágonba. De Kovászna felé még nagy hóbuckák vannak, azok közt elmenni szánnal sem tanácsos. Így mondták Évának. Péter vállalkozott, hogy ő megkísérli, elindul lóháton. Egyik lovuk hátas, és van nyereg a Vajnáék istállójában. Megjárja Kovásznát, és megtudakolja, mit asszonya óhajt. Ugronékhoz menjen, úgy rendelte Éva. Posztót ők szőttetnek a falubéli székely asszonyokkal, és azzal kufárkodnak. Ha ott a szebeni posztókereskedő, tudniok kell róla. Örzse nagy sóhajtva nézte Pétert, hogy ül a nyeregbe. Ő nem mehet vele! Nagyon derék legény. S még nincs felesége. Tojásdad az arca, se szőke, se barna. Igaz székelyfajta, úgy szokták mondani az ilyen legényre. Kicsit huncut szemű. A bajuszkáját, azt nem pedri urasan. Csak hagyja, hogy az ajaka körött kétfelől lefelé fityegjen. Mint a fecske szárnya. Azt mondta Örzsének, amikor az imént reggelit vitt neki: „Jóféle leányka vagy. S nem es vagy te rusnya…” És egy cseppet a kezét Örzsének megcirógatta. Örzse azt a kezét ijedten elkapta, piros lett az arca. Küsmödinek hívják, Küsmödi Péternek. Már négy esztendeje szolgálja az asszonyt, még szegény Boér úr szegődtette volt el. Éva úrasszonynak bizonyára van más fehércselédje is, ez kár, ha így volna. Mert hogyha nem lenne, Örzse elszegődnék hozzá. Ha lehetne. S akkor ott élhetne Péter közelében – ezt gondolta Örzse –, csak baja ne essék a nagy havas úton. Árokba ne essék. Farkasok es szoktak járni ily gonosz időben. S elnézett utána jó hosszú ideig, amíg Vajnáéktól a szürke ló hátán lassan elkocogott az úrasszony kocsisa. Csak estére tért meg! Minthogyha Kovászna igen messze volna. Kurta szóval mondta, hogy szánnal meg szekérrel még nem járható az út. Néhol a szegény ló, Rigó nevezetű, a nagy porhavakat szügyig dagasztotta, egy merő lucsok lett Péter harisnyája, az a fehér abaposztó, s még a zekéje is nedves lett szegénynek. De Ugron nagyurat, akihez küldötték, az alszegi kúriában azért megtalálta. – Ugron János uram szóval azt izente, hogy hiób vagy milyen hírt hallott a nagyasszony. Nem járt ott régóta semmiféle posztós.

– Instálom alássan, ennyi az izenet? – kérdezte volt Péter Ugrón János úrtól. – Hijób? Vagy hogy is tetszett parancsolni nagyuramnak, hogy otthon jelentsem? Akkor Ugron János azt parancsolta neki, hogy menjen a konyhára, szárítkozzék meg, faljon egyet s várjon. Félhangon dörmögte: – A súly essék belé, hogy szóban egy ilyen tuskótól nem elég izenni! – Nekiült, s nagy lassan írott egy levelet.

Kedves komámasszony, nemzetes Boérné, Torma Éva húgom. Ne tanácstalankodj. Az merő szamárság, hogy suttyomban írnál, titokban küldenél. Levélvivő posztóst keresett kocsisod. Nem járt ilyen, álhírt vettél. De máskülönben se próbálkozz ilyenképp. Leveled elfognák. Csakis officionális módon intéznél. Most levél oda csakis úgy juthat el. Azt, ha írsz, előbben az osztrák megvizitálja. Törökbe, úgy hallik, elküldi, de elébb az ottani német követséghez. Ha okosan írod, reméljed, megkapja. Kérjél még tanácsot jártasabbaktól is. Hogy mit is írhatnál. Úgy vélem, Kolosvárt járj ennek utána. Tiszteltetem Hallert, ő jól tanácsolna. Ezen cédolámat ne tartogasd, lelkem, jegyezd meg soraim, osztán vesd a tűzbe. Én nem keveredek éjféle dologba. Vagyis tanácsomról írás ne maradjon! Tisztellek s biztatlak. Isten velünk, húgom.

Még alá sem írta a nagy okos Ugron, óvatos tanácsos. De csakis ő írta, ő adta Péternek, négyrét összehajtva. Okos legény Péter, azt a nagy cédulát összehajtogatva, hogy nehogy elázzék, a zekéje alá, kebelébe dugta. Azon az ösvényen baktatott hazáig, amelyet a lova vájt odafelé menet. Úgy könnyebb volt menni. Olvadni is kezdett. Éva a levelet négyszer elolvasta, ajkát harapdálta, s a szemét nyomkodta. El ne sírja magát. Vajnáné terített, piros szőtt abrosszal, hogy vacsoráljanak. Jó disznókőtséget. Vajna Ferenc gazda egy karafinában savanykás bort is tett az asztal közepére. Elképedve nézte, hogy a nagy vendégük, kitől annyi szépet s jót kaptak örökké, nyomkodja a szemét, tépi a levelet s beveti a tűzbe. – Baj volna, instálom?

– Nem baj, Vajna uram, csak… nehéz a sorom. Hasznos tanács helyett újabb tanácskérést ajánl Ugron János. Mit tegyek, nem tudom. Annyi már bizonyos, hogy mehetek innen. – Reggelig semmiképp. Dehogyse eresszük. S akkor es! Magában! Csupáncsak Péterrel. Olyan, izé, vagyis, hosszú útra szándékozik menni? – Tanácsolja Ugron, menjek Kolosvárra. – Ajjaj, az messze van. Ilyen időben! Van-é ott rokonság, jóféle barátok, az kiknél megszálljon? – Akad, Vajna uram. Háza is van ottan József fiaméknak, de oda talán nem. Mégis mennék egyenesen egész Kolosvárig? Más tanácsadóra gondolt Torma Éva. – Tán Tordán megállnék. – Aj de az is messze! Közben hol hálnak meg? Egy nap el nem érnek, s akkor hogy? Egyedül, csupáncsak Péterrel. – Kísérőre gondol, aki velem jönne? – Úgy kéne valahogy. Én nem mehetnék el. Éva gondolkodott. Kísérő? Megvédni, hogyha megtámadnák valamilyen rablók, Péter csak megvédné. De mégis hosszú út. S igen rossz egyedül. Annyi gondolattal. Ha ez a leányka? – gondolta egyszerre, s hangosan elkezdte: – Nem tudom, lehetne-é, beleegyeznék-é? – Én, amibe lehet, jószívvel, nagyasszony. – Örzsét, ha vihetném bár egy kis időre. A fülét vakarta ekkor Vajna gazda. Rokon leány Örzse. Se apja, se anyja. Csak öreg tátája, vagyis a nagyapja lakik a felszegen azzal a megcsonkult kezű testvérjével egy rossz kalyibában. Örzse szokott nekik ennivalót vinni. A két öreg ezt-azt szokott segíteni, már amire képes két olyan vén ember. Vajnáék a

leányt magukhoz fogadták, etetik, évente egyszer ruházzák is, igaz, hogy fizetést, azt nem adnak neki. – Vajon ő akarna? – kérd te óvatosan. Dolgos leány Örzse, szükség volna reá itten Vajnáéknál. Ha elmegy, nagyapját meg öreg nagybátyját vajon ki gondozza, vajon ki etesse? De hát az igaz, Vajna gazda apja erősen meghagyta, hogy Boérné asszonyt örökké pártolja. Ebbe a dologba a feleségének is bele kell szólnia. Ha Örzse elmenne, minden házimunka Vajnáné asszonynak nyakába szakadna. Hallgatózott Örzse, míg így beszélgettek, elépenderedett, s felelt kérdés nélkül: – Elmennék, gazduram, jaj de hogy is mondjam. Hálátlan nem vagyok, bocsásson meg érte. Hogy ha az úrasszony engem felfogadna… – Nagyra tartod magad, te árva fióka. Hogy éppen szegődnék véled a nagyasszony? „Csak egy öreg asszonyom van – gondolkodott Éva. – Az öreg szakácsné, aki a hírt hozta. Egy fiatal személy elkelne mellettem.” – Hogy felfogadjalak? – mondotta fennszóval. – Nem rossz gondolat ez. Tudja mit, jóember, kedves Vajna gazda. Felveszem Örzsét, és hát akkor hogy is? Kettős bért fizetnék. Egyfelől kelmédnek, hogy hát Örzse helyett más valaki árva cselédet fogadjon, s tarthassa helyette. Örzsének meg járna, no mi is? – számolt egy keveset magában. – Hát – mondta hangosan – az, ami csak járhat egy belső cselédnek. Nincs nagy jövedelmem, tudhatja kegyelmed, de József fiamék a jövedelmükből osztanak énnékem özvegyi negyedet. Meg hát szüleimtől is csak maradt birtok. Abból csak megélek. Ha meghúzom magam, jut még egy személyre, egy belső cselédre. Örzse majd elreppent boldog izgalmában. Az asszonnyal lehet, Péter közelében. Hűtlen-hálátlannak Vajna úr ne tartsa! Mit is tudjon tenni? – Öreg tátám sorsa – rebegte az árva. – Gondoskodunk róla – szólalt meg Vajnáné. Vajna nagyot nézett, s elnevette magát.

– Úgy legyen, úgy legyen. Mert ebben a házban az asszony parancsol. Igaz-é, feleség? Örzse a te rokonod, s itten a kalapot csakis te hordozod. – Jól van, na! – vágta el a szót Vajnáné. És úgy rendelkezett, hogyha már Örzse ilyen nagy rangra jut, hogy az úrasszonynak lesz belső cselédje, ülhet az asztalhoz is. Vagyis a szegihez. Az utolsó helyre. Búcsúvacsorára. Pétert nem hívták be a disznótoroshoz. Az a konyhában ült, és várt a sorára. Az urak, gazdáék most odabent ettek a tisztaszobában. Adott ki Péternek Vajnáné májasból, véresből. Ők bent kolbászt ettek, s frissen sült oldalast cika káposztával. Reggel elcsudálta Küsmödi Péter, hogy Örzsét kicserélték! A székely rokolya lekerülött róla, maga ruháiba, öreges köntösbe öltöztette Örzsét Torma Éva asszony. Zágonból, délelőtt nagy búcsúzkodás közt úgy indultak útra. Igen felpakoltak. Az irományos kis láda-koporsót is elvitték magukkal. Útközben pihenni, lovakat etetni többször is megállottak. Négy napjukba tellett, míg elértek végre Torda városába. Tatai Andráshoz szállott ekkor Éva. Ez a Tatai úr közvetített egyszer – van két esztendeje, amikor Károlyinénak könyörgött az özvegy. De most más dolgokat akart tőle tudakolni. Örzse nem hallhatta, hogy mit beszélgetnek. Az asszony kiküldte, Örzse a konyhában a Tatai portán Péterrel enyelgett, mialatt az urak odabent tanácskoztak. Torma Éva asszony tervezett levelében a fia szándékát szerette volna kitudni. Hogy hát valójában akar-e, jöhet-e, haza térne-e, ha kegyelmeznek néki? Az a baj, hogy igen keveset tud róla. Csak mint gyermeket ismerte igazában. Elkerült mellőle serdülőkorában. Kivé lett? Mivé lett? Régóta nem látta. Ami legszomorúbb, az, hogy Kelemen el sem is búcsúzott volt tőle, mikor a fejedelemmel Lengyelországba ment. Még nem száműzötten. Még csak bujdosásba.

TATAI ANDORÁS

Mert így írta nevét ez az idős özvegyember. Megyeházi főszekretárius volt. Utoljára éppen abban a két évben, míg Kraszna megye – volt ilyen nevű egykor Erdély szélén, ama Partiumban – főispánja Kövesdi Boér Ferenc lett. Mikor Boér meghalt, Tatai Andorás nehéz hivatalát egyben odahagyta. Volt egy kis birtoka Torda határában, egy négyszobás háza bent a városkában, egy kevés jószága, két külső szolgája. Felesége meghalt; gyermekük sosem lett. A Tatai háztartását egy pártában maradt vénleány testvére, az Ilon vezette. Két évvel ezelőtt ez az Andorás úr vitte el Torma Éva első levelét a nagy híres Károlyi Sándor grófnak, aki a majtényi síkon a Rákóczi-zászlót letette volt, majd békét is szerzett, a szatmári békét a császáriakkal. Károlyi azt mondta: majd csinál valamit Kelemen dolgában. De nem csinált semmit. A második levelet, azt Károlyinénak ugyancsak Andorás úr adta volt kézhez. Meghökkent az öreg, zsörtös vénember, hogy Boérné asszony ismét látogatja. Magában úgy mondta: már háborgat ismét! De azért illendőképpen elfogadta. Egykori gazdája, Boér főispánnak özvegye az asszony. – Méltóságos asszony! – ekképp köszöntötte. – Ugyan már! Tatai! Én és a méltóság! – Mostan ez a szokás. Egy főispánnénak már méltóságost mondanak. Mondhatom másképp is, ahogy parancsolja. Nagyságost nem mondok, az a cím csak régen volt divatban, s ugyé csak egyet illetett, azkit kár említni a mái időben. A nagy Bethlen Gábor. Ő csak nagyságos volt, idehaza legalábbis úgy szólították. Bezzeg az utolsó fejedelmet, őtet volt ki méltóságolta, volt ki kegyelmesnek, s oly írást is láttam, miben felségesnek titulálták azt, ki miatt most oly nehéz a sorsunk. De ne kárpálódjunk… Egyéberánt házam a háza Boér Ferencnének. Megszállnak, instálom? Ilon! Iparkodjál! Krákogott, köhögött, majd engedelmet kért, hogy csibukra gyújtson. Ültek Tataiék belső szobájában. Két megfáradt ember. – Nézze, Tatai uram!

– Hallgatom, nagyasszony! – A helyzetem nézze. Tanácstalan vagyok. Miért nem ír nekem Kelemen egypár sort? Bár egy fél levelet onnét, ahol most van. Hogy megtudtam végre! – A német cenzúra elfogná az írást. – Más bujdosók írnak. Ritkán, igaz. Mégis, legalább így hírlik. A rokonaiknak. Valaki ügyesen s titokban elhozza. – Tud ilyen levélről? Látott ilyent? – Egyet se… csak mondják. – Az ilyen beszédre! – Tatai legyintett, amit végiggondolt, hangosan nem mondta. Szívta a csibukját. Elvesztette türelmét a vendég, hirtelen kirobbant, s majdnem sírva mondta: – Kelemen nem szeret… leveleket… ír-ni!… Csóválta a fejét az öreg Andorás. – Csakugyan? Nem szokott volt írni sosem kegyelmednek? Máskor? Mikor még tehette? Éva bólintott is, a fejét is rázta. A szeme sarkába könnycseppek ültek ki. – Írt… Milyen kurtákat! S milyen nagyon régen! – Mikor még tehette, hiszem én, hogy írt ő és el is küldötte, mikor még Lengyelben… – motyogta félszájjal pipacsöve mellől Andorás. Rákóczi udvara és sok katonája mikor is kerültek volt Lengyelországba? – Mikes Mihály sógor az oka mindennek! – dohogott a vendég. – Meg a körülmények… – Ő formálta sorsát Kelemen fiamnak.

– Meg a körülmények – mondta megint Tatai. – Talán igazságtalannak tartja a szavamat, hogy így kiigazít? – Hát, ha meg nem sértem, leginkább olyannak. Szegény ember dolgát boldog Isten bírja, úgy szokták mondani, kik az Úrban hisznek, s Úristentől vágynak a sok körülmények. Mikes Mihály úr is csak úgy tudott tenni, ahogy sorsa hozta. – Mihály! Milyen régen! Még, ha jól emlékszem, az hétszázháromban lett Rákóczi-párti. – Miután őkelmét Hermányban a kurucok elfogták. – De jól tudja kelmed! – Erősen beteg volt. Meg is ölték volna. De a körülmények… – Miféle, hogy mondja azt a sok körülményt? – Akkor már az ország nagy része kuruc lett. És ottan, Hermányban olyan sok kuruc közé került Mikes uram, azkik egykor éppen a szolgái voltak azelőtt. Jobbágyszabadítás reményében mentek Rákóczihoz ezek, de úgy kell lennie, hogy Mihály nagyurat ezek a volt szolgák mégiscsak becsülték. Vagy csúfságból tették? Nehéz eldönteni, de az tény s valóság, hogy ezek a kuruc katonák az úrnak életét megoltalmazták, s őtet a táborból kivitték ügyesen. Egyenesen Rákóczi elébe. Ott tért akkor Rákóczi hűségére. Így igaz ez, kérem. Osztán tábornok lett, s mind Rákóczi mellett. – Igaz, igaz. S az is, ahogy magyarázza, hogy a körül… hogy is mondja? – A környülállások, ha úgy jobban lehet megérteni. – Igen, igaz szava. Hiszen szegény Ferencem is, Isten nyugosztalja… – Miután Somlyó várát a kurucnak feladta, a környülállások mián lőn kuruccá… – De szegény Ferencemet Rabutin elfogatta! Majdnem kivégeztette. Mennyi sok aranyért engedte szabadon! De ő, Tatai uram, csak nem kuruckodott olyan garral s ranggal, mint Mihály sógorom.

– Mindez rég tudva van, úrasszony. A kegyelmed ura, az én tisztelt gazdám, jámbor, óvatos úr volt, Isten nyugosztalja, ki is magamagát, már bocsánat érte, hogy szóval kimondom, a környülállásokhoz mindétig ügyesen s haszonnal alkalmazta. – Haszonnal, azt mondja? Mikor főispán lett… – Már mint császárpárti. – Tett ő Kelemenért. Tudja. Próbálkozott. Akkor már hiában. Még kuruckorában tudott volt segíteni, mikor a pert meg is nyerte… egynehány évre. Hümmgetett Tatai, sokára folytatta: – Olyant nem tanácsolt a kegyelmed ura, hogy Kelemen úrfi a lengyel bujdosásából hazatérjen? Akkor még büntetlen hazajöhetett volna. – Istenem, Istenem, abban az időben minden zavaros volt. A magunk bajával voltunk elfoglalva. Azt sem tudtuk, mi lesz. Hátha visszajön még Rákóczi Lengyelből. Fél hadsereggel ment volt ő oda ki. Nem lehetett tudni ebben az országban az idő tájt, hogy mi az igazság. Hogy kinek a pártján maradjon az ember? Krákogott Tatai, valamit dörmögött, valahogy azt mondta – inkább csak magában, mormolva –, hogy a karakterét, magaviseletét a legtöbb embernek az a nehéz idő egy princípiumhoz hívnek nem formázta. Kissé érthetőbben magáról így szólott: – Én meghúztam magam. Sohasem csatáztam. Sohasem voksoltam. Csak a megyeházán róttam a sorokat a sok rubrikákba, aj, mennyi aktába! Hátam belégörbedt, elég volt belőle. Az erdélyi urak, nem a magamfajta közből való ember, hanem az igazi nagy rangra kapottak, mind csak a hatalmon s a vagyonon kaptak. Úgy lehet az igaz, ahogy Cserei Mihály uram mondja: Erdélyben a kutya privátum miatt rontották el a publicum bonumot. – Nem értek latinul, Tatai Andorás! Azt a mocskos szájú Csereit miért emlegeti? – Bocsánatot kérek, csak elgondolkoztam. Nem illő, belátom, hogy hangosan tettem. Cserei uram úgy véli, hogy Erdélyben az önös szerzés, a mohóság miatt

rontották el a köz javát… Rágódom eleget! Miért nem olyan okos, magát alkalmazó az erdélyi ember, mint a partiumi? Vagy éppen az ügyes debreceni, kalmárfajta ember? S megint csak latinul idézett valamit Torma Éva asszony nagy bosszúságára, hogy: – „Neutralitatem Debreceniensis”-t szerezni annyi, mint „contributionem apertam utrique”. S mégis függetlennek maradva adózni, meg tetszik érteni? – Nem, nem Tatai úr, ezt a sok beszédet… Már bocsásson meg, de én nem ezért jöttem. Bár kegyelmednek sok okos szavából előbb okulhattam volna, régebben! Én most vagyok bajban. Hogy most már nem bírom a nagy magányomat. – József úr mit teszen? – Megvan jól, köszönöm kérdését, a feleségével. Fiam távollétén Kelement értettem. Miért nem ír nekem? Hogy tudhatnám szándékát. Hogy vágyik-e haza? – Csakugyan nem írott volt erről? – Nem. – De másról, mégis? Csak? – Régen két kis kurta levelét vehettem. Még Lengyelországból. Onnan még lehetett levelet küldeni. Sokan jöttek haza akkor Rákóczitól, de ő nem, jaj, ő nem! Valami rangja lett akkorra már, úgy írta: bejáró inasa a fejedelemnek. Hogy az mi lehetett? Ez tartotta vissza? Annyira bálványozta azt a… Az is csak ember! Halandó, mint bárki. Hálójába vonta az én jó fiamat. De mivel, de miért? – Megvan a levele, a lengyelországi? – Ugyan. Hogy volna meg? Az olyan levelet abban az időben el kellett égetni. Féltünk, hogy keresnek, kutatnak utánunk. Ferencem is mondta, vigyázzunk, ne essünk semmilyen gyanúba. – Konspirációs gyanúba ne, ugyebár? – Az ilyen politikás szavakat kegyelmed nálam jobban tudja. Olyan furcsán írta,

mintha válaszolna, pedig én nem írtam, azt írta: köszöni, ő jól van, érte ne aggódjam. Meg valami olyan tréfás bohóságot, hogy ha toros káposztát eszünk karácsonykor Zágonban, gondoljunk neki is néhány tölteléket! – Vidítni akarta, hogy ne búslakodjék. – Viszocska? Vagy mi is volt annak a lengyel falunak a neve, ahonnét keltezte volt a levelet. Hogy az hol lehetett? –Az? Jaroszláv mellett. Rákóczi birtokán. Egy nagy, romos várban lakott ott a kíséret. Már akik Rákóczival kimentek. Az alsóbb rendűek. – De pontosan tudja! – Hát, ami írás, levél meg hírmondás átment a kezemen, illetve bement a fülemen. Jó dolga volt ott Kelemen úrfinak, tessék megnyugodni. Bizonyára azért nem kívánkozott el arról a vidékről. Serdült legény volt ő már akkor, nagyasszony. Osztán tetszik tudni, a lengyel menyecskék… – Micsoda? Mit beszél? – Kaptak a jóféle magyar legénykéken. S a fejedelem sem élt Lengyelországban szerzetes barátként. – De az az én fiam! Ő nem olyan fajta! Hogy csak úgy akárki nőszeméllyel! Igaz, én erről nem tudhatok… Ugyebár nem is illendő, hogy egy anya a felnőtt fiának olyan dolgairól gondolkozzék. Én nem is akarnék… Füllentett Boérné. Mert hogy valójában egyeben sem járt már rég a gondolatja, hogy Kelemen vajon hogyan, miként élt, mióta elkerült mellőle? Volt-e egy kedvese, igaz szeretője? De ilyen gondolatait ennek a vén Tatainak csak nem árulja el. Sehogy sem illendő. Csak mióta özvegy, és József is házas. És ő oly magányos, azóta kell mindegyre ilyenekre gondolnia. Némberrel Kelement ő sohasem látta, úgy szerelmesedve, Zágonban sohasem. Kolosvárott meg! Majdhogynem papnak ment. Amilyen vallásos és tiszta erkölcsű. De most mintha a szentek tisztelete helyett is – gondolta – egy emberi személyt tisztelne. Irigylem a fiam szeretetét tőle! – gondolta rettenve, s nyomban azt utána, hogy ezt a gondolatát meg kellene gyónnia. Nem, azt mégsem lehet. Ezt meg sem gyónhatja.

– Zágonban mikor járt utolszor az úrfi? – szakította félbe a néma merengést Tatai Andorás. – Tessék? Hogy mikor is? Még apródkorában. Egy nyáron. Két napra. Mikor is, Úristen? Rákóczi udvarából, ahogy odakerült, legtöbbször el nem mozdult volna. Az meg! A nagy pompás hurcolta magával az egész udvarát, akármerre jártak. Még tiszta szerencse, hogy az ifiakat, tudja azt, mit kreált, a Nemes Ifjak Társaságát csakis taníttatta. Meg velük magamagát szolgáltatta. De csatára nem eresztette, nem. Ezt az egyet igazán jól tette. Katonája nem volt sohasem Kelemen Rákóczinak. Hát ha nem, akkor haza kell engedjék! Jaj, miért nem csinálják, hogy hazajöhessen? – Utolszor hol látta nagyasszony a fiát? – Nehéz emlékezet – sóhajtott fel Éva. – Bocsánatát kérem, ha fáj emlékezni. Csak azért kérdezem, hogy tisztábban lássunk. – Hát. Csak Vásárhelyen. Marosvásárhelyen. – Az országgyűléskor? – Igen, éppen akkor. Kegyelmed mindent tud. Vagy csak kitalálja? – Csak következtettem. Boér Ferenc uram ott volt Vásárhelyen, azon a gyűlésen. – Azon a parádén. Én csak az ablakból, Mikó Imrénénél néztem, hogy vonulnak. A sátrak kint voltak a szabad mezőben. De amire oda elindultak volna, az a sok népség mind végigmasírozott a városon. Legelöl a dobos. Hogy verte a rajtát! Úristen, hogy verte! Utána két testőr nagy cifra gúnyában. Azok fogták közre azt a vitéz embert, ki a zászlót vitte. – Azt a libertásost. Rákóczi zászlaját. – Éppen ahogy mondja. Osztán ezek után egy regement huszár, nem, nem huszár mégsem, gyalogos katonák, de merő pompában, zsinóros nadrágban, prémes, szép mentékben, a kardjuk kihúzva, aj be nyalkák voltak. – És Kelemen úrfi?

– Ő? Ő csak utánuk. Egy csapat ifjúval. A Nemes Ifjaknak ama Társasága. Vagy harmincan voltak… meg nem számlálhattam, ezt csak úgy gondolom… egyforma ruhában. Rákóczi-címeres, libériás ifjak, gondolom, a címer volt az a keblökön. Szép hosszú a hajuk, kicsi csákó rajta. Kelement kerestem. Ha lehetett volna, kiáltottam volna, hogy nézzen fel reám. Az országgyűlésbe asszonyok nem járnak. Nem gondolhatta, hogy ott lesem őtet. Nagyság szerint mentek, már termetre nézvést. Már-már elhaladtak az ablakunk alatt, mikor felfedeztem a második sorban, szélről, nem felőlem. Király Ádám mellett ment. Milyen ájtatosan. Én tovább nem néztem, pedig Mikóné vonszolt, hogy várjak csak, megint a testőrség, mondta, s köztük jő a nagyúr, lovon ő egyedül, utána az urak, végtére pediglen tán a muzsikusok. Azokat nem néztem. – Mindig így vonult ő, bizony igen, asszonyom. Akármerre ment is, jól tetszett mondani, az egész udvarát elvitte magával. Nagy fejedelem volt. – Az. Átkozott nagyság. Az kápráztatta el az én jó fiamat? A nagyság? A pompa? A kollégyiumban szerénységet tanult, nem ilyesmit, mint ott, abban az udvarban. – Érdemes dolgokat is tanult ő, kérném, abban az udvarban. Híres külországi emberek jártak ott. Franciát beszéltek. Latinul az úrfi jól tudott bizonnyal, azután a francia nyelvet is, meglehet, már ott Rákóczinál megtanulhatta. A nemes ifjak ott sok mindent tanultak. Illemet, kellemet. A jobbágyok dolgáról, szabaditásukról akkor már nem szólott a nagy fejedelem. Hogy az milyen gazdag volt, nagyasszony! Úgy vélem, talántán Európa leggazdagabb ura… – Ezt most miért mondja? – Csak elgondolkoztam, tetszik tudni, hogy nem volt, nem lehetett rossz dolga ott nála Kelemen úrfinak. Fizetést is adtak ott az ifiaknak. Ruhát meg ellátást. – De… mi lett belőle? – Mi lett? Mi lett volna? Egyre bensőbb embere a fejedelemnek. – Annyi sok talentum mutatkozott benne. Tudja-e kegyelmed, hogy rajzolt is a fiam? – Rajzolt? Ezt nem tudtam.

– Még a kollégyiumban. Petki Dávid úrnak. Annak, aki bérmakeresztfiának fogadta. – Petki? Petki? Tudom már. Őkeme úgyszintén Rákóczi-párti lett. Vélem: kapitánya. Mit tudott rajzolni Kelemen úrfi? – Valami vignettet. Hit, Remény, Szeretet ábráit rajzolta. Csupa szép figurát. Furcsa lineákkal is körberajzolta. Petki azt mondta volt, hogy talán még piktor leszen majd belőle. Csakhogy az nem való egy nemesúrfinak. – No, Mányoki Ádám sem volt ám akárki. A híres piktora a fejedelemnek. Az is nemessarj volt. – Kelemen nem maradt meg a rajzolásnál. Gondolom, vignettet is csak azért rajzolt, hogy a bérmakeresztapjának kedveskedjen véle. S amilyen nagy hitre jutott volt Kolosvárt Isten kegyelméből! – Nem vagyok pápista, tudhatja, nagyasszony. – Azért Andorás úr is csak hisz Istenben? – Igen, igen, hogyne. Templomba nem járok. Papunkat nem állom. Erre a pogány beszédre hirtelen apró kis mozdulattal keresztet vetett az asszony a kebelére. És nagyot sóhajtott. – Tudja, Andorás úr, szegény jó Ferencem azt szokta mondani: legyünk türelemmel. Ki-ki boldoguljon a maga hitében. – Itt helyt Tordán, tudja a nagyasszony, itt mondották volt ki a vallásszabadságot. Elsőnek az egész széles, nagy világon. Aztán mennyit üldözték mégis mindazokat, akik nem pápisták! – Ezen ne vitázzunk most, Andorás uram… már csak így szólítom keresztényi nevén, mint a rokonomat. – Megtisztel, nagyasszony. – Lássa, én bevallom, hogy a bizodalmam éppen abban vagyon, hogy Kelemen fiam igen Istent félő. A kollégyiumban, még annak idején, ezt is Petki mondta, a

Petki üdvéért, bérmakeresztapjáért mennyi fogadást tett! Két litániát is végigmondott érte. Meg még vezekelést is rótt ki magára. – Korbácsolta magát? Jézsovita módra? – Azt tanulta volt ő a kollégyiumban, hogy fenyíteni kell az emberi testet. – Hm. Fegyelmezte magát. Meglehet, jól tette. – Azt véli, csakugyan? Tatai mormogott. Kialudt a csibukja. – Mert én azt gondolom, hogy csak jót tett neki, hogy úgy hitt Istenben, Krisztus vakságában. – Meg a fegyelemben. – Igen, igen, abban. Elég rakoncátlan fiú volt kezdetben. De hogy a kollégyium olyan jól megnevelte, úgy érzem, hogy az lett a fegyvere néki, hogy a kötelességteljesítés a legelsőbb dolog. Meg hogy hűséges legyen s maradjon. A fogadalmához. – Sose vetemedett kicsapongásokra? Azt hinné, nagyasszony? Amilyen életet, szerelmeteskedést, kicsapongásokat láthatott a fejedelem híres udvarában. Ki tudná, nagyasszony? Vagy majd Franciaországban! – Ne fájdítsa szívem, jó Andorás uram! Franciát ha említ, borsódzik a hátam. Hogy ott hogy élhetett? Annyi sok ideig? Vajon nem kapott ott… restellem kimondani… – Francus betegséget? – Jaj, Isten irgalmazz! Kegyelmed kimondja. Nem, azt nem hihetem. – Inkább ellett volna ott annyi ideig fehérszemély illetése nélkül? – Nem tudom, nem tudom. Ilyenre anyának, egy özvegyasszonynak gondolni nem méltó. Legalább írt volna abból a Párizsból! Vagy ahogyan Király Ádám úr mondotta, abból a faluból, Grosbois nevűből.

– De miért nem tért haza Franciaországból? Akkor amnesztiát adott volt a császár. Megjöhetett volna… Hogyha akart volna. – De nem jött. Király Ádám megjött. Egy csomó zsurnállal. – Beszélt véle, kérdem, Király Ádám úrral? – Kegyelmednek én most azt is megvallom. Titkon felkerestem. – Szívesen fogadta? Kellő tisztelettel? – Kegyelmed, Andorás uram, egyre belekérdez a legfájdalmasabba. – No, nem azt akartam – morgott az öregúr. – Hetyke volt! Nem ért rá. Nemrégen ért haza Franciaországból. Házasodni készült. Kelemen nem izent tőle. De azt mondta: megvan. Ne búsuljam őtet. Kisebb rangban volt Kelemen, azt mondta, mint ő, Király Ádám. Fontosabb helyekre csakis Király Ádám kísérte el a fejedelmet, így mondta. És mégis elhagyta ez a Király Ádám a fejedelmet. Igen, azt is mondta, hogy az én fiamat odakint, Párizsban a sok látványosság vonzotta leginkább. A teátrumba járt. Meg ottani vásári komédiákat nézni. S hogy naplót, vagyis zsurnált csakis ő készített, Király Ádám. – S vajon hazahozta, amiket ott írt volt? Netán affelől, hogy ott hogy és mint éltek? – Nem tudom. Nem mondta. Én meg nem is kérdtem, hogy úgy kifogadott. Teremtő Istenem, milyen jó szerencse, hogy ezt a vizitámat az uram nem tudta. Szégyenlettem volna előtte, hogy Király Ádám csak olyan fennen beszélt velem. Grosbois-t úgy mondta, most jut az eszembe, hogy valami klastrom volt ott, s oda költözött Kelemen a fejedelemmel. De hogy Kelemenem csak belső inasa volt Rákóczi úrnak. Nem nagyurakhoz járt el a kíséretében. Soha a királyhoz vagy a hercegekhez. Oda csakis ez a Király úr kísérte. Kelement csakis akkor rendelte maga kíséretéül Rákóczi, ha templomba mentek… hű klastromi inas! Ezen szókat tudta mondani Király Ádám nekem, s még azt hozzátette, hogy tessék megnyugodni. Bocsánatot instál, de el kell utaznia. A kocsija eléállt. Még felajánlotta, hogy az én kocsisom hajtson a nyomukban, amíg kiérkezünk a bekötő útról a jobb országútra. Sáros nap volt akkor. – Nem él már Erdélyben. Régi nemességét elismerték újra. Szathmáry Király Ádám úr kiköltözött tőlünk.

– Kegyelmed mindent tud. – Még jól szolgál mind a két fülem, nagyasszony. Hallok egyről s másról. Nehéz ügy, nagyasszony. Azt az amnesztiát miért szalajtá el? Most nincs amnesztia a száműzötteknek. – De én azt hallottam, hogy hazajöhetne. Vagyona fosztottan, de mégiscsak haza. Ha nem is Zágonba, bár Abafájára, József fiamékhoz, hogyha… sok a hogyha! – Hogyha a kegyelmet a hazatéréshez ő maga kérné meg? – Hát ez az! Ez éppen! Ezt hogyan írjam meg neki? Ezért jöttem ide. Kegyelmed nagy jártas az ilyen dologban. – Nagyasszony tud írni. A saját kezével. Nem kell, hogy diktálja. – De hogy tudjam írni? Tatai hallgatott. A csibukját nézte. Betámított Ilon a mellső szobából. – Készen a vacsora. Tessék parancsolni. – Nincs apetitusom. De azért köszönöm, kedves Ilon húgom. – Inkább öreg nénje – mormogott Tatai. Hangosan így szólott, amikor a karosszékjéből feltápászkodott, s karját nyújtotta a vendégnek illendőképpen. – Reggel megtanácslom. Ahogy telik tőlem. Torma Éva asszony az irományokat a kis koporsó-ládában Vajnáékkal magával elhozta. Azért, hogy azokat Tatai átnézze. – Az irományokat addig megolvassa? – Ismerem legtöbbet. De azért átnézem. A peres iratoknak már nincsen jelentősége. De a többi írást egyáltalán. Kérdem, az ilyen dolgait miért tartja Zágonban? – Vajna gazdáéknak szemközt van a házuk a mi volt házunkkal. Meg hogy hát Zágonból akartam volt írni. Hogy onnét keltezzem neki a levelet. Csak Zágont szerette leginkább Kelemen.

– Gyermekes gondolat, bocsánat a szóért. Csakis Kolosvárról keltezhet, nagyasszony. Ahonnét postázzák. Ha megcenzúrázták. – De én itt írnám meg! – Itt nekikezdhetnénk a fogalmazványnak. Megtanácslom reggel. – Elhűl a vacsora – rebegte Ilon. – Megyünk már. Nem hűl el, Ilon. Béfűttettél a vendégszobában? – Igen, igen, bátyám – mosolygott a vénlány –, a kis komornája elalhat énnálam. Elfér a kanapén. Szerény a vacsoránk. Csak malacot ölettem. – Melyiket? Melyiket? – kérdezte Andorás, s valamit pusmogtak az öreg testvérek. Hogy jól megsütte-é? Ha már belefogott, most csak végigjárja a tanácsadókat – határozott Éva. És nagy sóhajtással ült az asztal mellé. Ilon az asztalfőn, azon kötényesen, ahogy a konyhából bejött a szobába. Egy idősebb asszony hozta be a tálat. Erdélyben úgy szokás, hogy az asztalfőre a ház asszonya üljön, s melléje jobb felől a legfőbb női vendég. Előbb szel magának az ennivalóból a háznak asszonya, ha csak vénleány is. És meg is kóstolja élőbben az ételt, mielőtt a tálat a legfőbb vendégnek az étekhordó asszony odakínálhatná. Hogy ez milyen szokás? Igen régimódi. Tartják manapság is – a vészes időkben keletkezett módit. Talán, hogy a vendég nyugodtan ehessek: nincsen az étele, nincsen az itala méreggel keverve? Harmadjára Andorás szedett ki a tálból. Malac oldalasát ropogósra sütve. Örzse a konyhában ült a konyhalánnyal s Küsmödi Péterrel. Mit az urak hagynak a tálban, a szakácsné majd nekik kihozza. Vacsora végével váltottak még pár szót. Évának úgy tetszett: Tatai oktatja s kissé pirongatja. Hogy miért tartja Vajnáéknál egyét s mását? Mi köze van ehhez? – gondolhatta Éva –, de mégis meghallgatta. Ha segítséget kér az öregembertől, elviseli azt is, hogy annyit oktatja. – Egy főispánnénak – mondotta Tatai – nagyobb a rangja, mint azoknak a székely gazdáknak. Szép a nagyasszonytól, hogy közébük vegyül, hozzájuk

leereszkedik. De azért furcsállom. – Jóféle emberek pávai Vajnáék. Az régi barátság vélek. Első uram óta. Erre mit sem felelt a házigazda. Utolszor azt mondta: – Csak az irományok miatt járt Zágonban? Bevallotta akkor Tatai Andorásnak, hogy Kovásznára akart volna menni, egy szebeni posztóst keresett volna ott. – Ilyen hírt kitől vett? – Restellem mondani, de most már nem bánom. Úgy látom, kegyelmednek egészen meggyónok. – Nono, nem vagyok pap. – De jó titoktartó. – Az vagyok, nagyasszony. – Boris, a szakácsném beszélt egy cigánnyal. Aki hazaszökött onnét, Rodostóból. – Melyik? Cinka Sándor? Az volt hegedőse a fejedelemnek, elment az is vele. Az jött volna vissza? – Valami fiatalt, inkább Petit mondott, nem Sándort, Borisom. Azt mondta, hogy mostan a szebeni szászok engedélyt szereztek, járják székelyföldet, posztót, pávatollat, miket vásárolnak Háromszék megyében s éppen Kovásznában. Azoknak szabad, hogy kimenjenek Törökországba, és oda árukat vigyenek. Egy kicsi baksisért levelet is visznek… no, hát bevallottam. Megpirongat érte? – Dehogyis, instálom. Vendégem tisztelem. A házam a háza Boér Ferencnének. – Megrestelltem magam, hogy oly tanácstalan, gyámoltalan lettem. – Bocsásson meg érte, hogy úgy kifaggattam. Hogy tisztábban lássunk, csupán azért tettem. Tessék pihenni. Reggel, ahogy tőlem telik, majd megfogalmazzuk… Ilon, vezessed bé a vendégszobába.

Ezen az éjszakán sem tudott aludni végig, egyfolytában árva Torma Éva. Elszunnyadt, felébredt. Egyre tépelődött. Tatai Andorásék vendégszobájában, mennyezetes ágyban. Az az „amnesztia” szó kelepelt benne. Hogy azt nem használta! Hogy ők, mármint Boérék Párizsban miért nem írtak Kelemennek? Milyen lehetett ott, hogy úgy odamaradt? Csak Rákóczi miatt? Rákóczi! Csudába! Nem is úgy hívták ott, hogy Rákóczi Ferenc. Sárosy grófnak, vagy hogy nevezte magát. Álnéven. De furcsa! Ő azt is tehette. Király Ádám azt is mondta – itt jutott eszébe, Tatai házában –, hogy igen jól éltek ott kint a bujdosók. Sárosy gróf úrnak, vagyis Rákóczinak a francia királytól nagy volt a jövedelme. Jutott abból Kelemennek is. Sohasem éhezett. Igazi káposztát, mi Zágonban termett, amit magam főztem, ott csak nem ehetett. Mit tudott ott tenni annyi sok ideig? Milyen lehet Párizs? Egyre csak merengett. Milyen ott a vásár? Vásári mutatvány, ahogy Király Ádám nagy foghegyről mondta, hogy Kelemen azt szerette nézni. Meg hogy a fejedelmi hintó hátsó bakján szokott volt ülni, ha a fejedelmet ő kísérte; onnét nézdelődhetett, ha jól forgolódott, a várost nézhette. Milyen az a város? Elgondolta volna, de pillája nehezülni kezdett, s Párizst csak álmodta, a párizsi vásárt – kovásznai módra. Kelemen álmában valami majmoknak mutatványát nézte. De az színházban volt egy fényes szálában, egy nagy teátrumban, cifra francia dámák majmokkal táncoltak, Király Ádám úrfi ott ült a színpadon, és térdére rakott könyvbe írt sebesen; Kelement csak háttal állva látta álmában is. A tarkója felől össze volt a haja kötve egy szalaggal. „Fordulj felém, fiam!” – Éva ezt szerette volna kiáltani, vagyis azt álmodta, hogy kiáltana, de kiszáradt a torka, nem jő meg a hangja. Harangszóra ébredt. Az öreg templomban erősen kongattak. Nem litániára, mert az református. Csak úgy, ébresztőre. Tápászkodott, felkelt, frissítette arcát a mosdóedényből, az a jó vén Ilon a mosdozóvizet is békészítte volt fehér mosdótálba. Fohászkodott egyet, úgy indult, hogy végre Tatai Andorás tanácsát meghallja – s ha lehet, kövesse.

NEHÉZ DOLOG LEVELET CSINÁLNI

Tatai frustuk után – ahogyan akkoriban Erdélyben a reggelizést nevezték – a maga szobájába kérette vendégét, ahol alkalmatos írószerszámokkal elkészített íróasztala állott. Azon egy nagy kalamáris csordultig tintával, két kihegyezett lúdtoll és öt árkus papír. Merített papiros. Nem azért, hogy mind az ötöt teleírja. Csak hogy próbálkozzék a fogalmazással, s mondta: a végsőt, amit helyesnek gondol, azt Tatai majd át is nézheti, s végtére majd csak azt másolja szépen, egyetlen papírra. Neki dolga akadt. Délebédig elmegy valamit intézni. Apróra írjon meg minden fontos dolgot, ez volt a tanácsa. De csakis tömören. Elsőbben említse, hogy fiát hazavárja, hívja. De nyomban utána adja a tudtára abban a levélben, hogy vagyontalan lett. Semmije sem maradt. Hogyha hazajönne – írja –, miből élne? Hogy ki tartaná el? Azzal ne biztassa, hogy ha hazajönne, szerezhetne valami hivatalfélét. Mivel már temérdek ember császárpárti, s csakúgy kapkodnak a jó stallumok után. Akik honn maradtak, vagy még idejében bölcsen hazatértek. Ezt nehogy leírja! Csakis azt tegye, hogy császár hűségére biztassa Kelement. Rákóczinak nevét nehogy beleírja! És ami a döntő, írja meg kereken, félreérthetetlenül, hogy csakis ő, Kelemen esdhet magamagának amnesztiát, azazhogy személyre szóló kegyelmet. Amit, ha Kelemen úr kéri, Torma Éva asszony, mint az édesanyja próbál megszerezni. Alázza magát, hogyha kegyelmet kér. Biztassa azzal, hogy akkor a gráciát az úrasszony egyben megszerezi. Ugron is ilyenformán tanácsolta Évát. Ezért a másikhoz hasonló tanácsért talán kár is volt ide utaznia. S így kiadni magát Tatai Andorásnak! Igaz, azért van most újdonság is a Tatai tanácsában. Az, hogy Kelemen, ha hazajönne, hivatalt sem kapna. Meg hogy Rákócziról a levélben ne szóljon. – Keltezze nagyasszony levelét Kolosvárról. – De hiszen itt Tordán, mondja, hogy megírjam! Könyörtelen hangon folytatta az öreg, mintha diktálná is: – Kelt levelem – kezdje – Kolosvárott, az ezerhétszázhuszonkettőben. Decemberis 22-én.

– De hiszen ma még csak 15-öt írnak! – Mire Kolosvárra eljut a levéllel, mire átadhatja, lesz huszonhárom is. Ezt a dátumot én helyesnek találom. Ajánlotta magát, indult a dolgára. Most magára hagyja! – Egyedül! Nem bírok annyi gondolattal! – sóhajtott Éva. – Ki marad a házban, míg kegyelmed eljár, mondja, a dolgában? – Ilon s a szakácsné. – Örzse! Hol van Örzse? Ne legyek egyedül. Itt ülhetne vélem. – Hogy hallja, amit hangosan diktálnék magamnak – akarta mondani. De ezt csak lenyelte. – Ha oly bizalmasa az a kis komorna, tessék behívatni. Utolszor tanácslom: nagyon fontolja meg, hogy mit vet papírra. – Azzal újból köszönt, immár harmadjára, s elment végre. Örzse egy zsámolyon ült az asztal mellett. S csudálta asszonyát. Hogy mártja a tollat, a tinta fölösét lerázza. Felsóhajt. Ír vagy két szót, aztán hangosan szól: Elsőszülött fiam, édes, jó gyermekem! Ezt fogja leírni! – ámuldozott Örzse. Milyen szépen mondja. Ő kicsit tud írni, kevés iskolát járt. Olyant, hogy levelet, még sohasem írt volt. Mert kinek is írna? Talán Vajnáéknak? Arról, hogy Péterrel barátságba estek? Vajon mi tart vissza ott a messzeségben? Megint csak hangosan szólt. S ezt sem írta le. Az, hogy felesküdtél, fogadalmat tettél? Szolgálod Rákóczit? Ezt nem szabad írnom, azt mondta Tatai. Harminckét esztendőt immár bétöltöttél. – Oly öreg az úrfi? – Örzse a tilalmat, hogy nem szabad szólni, elfelejtette, s így kottyant bele a levelét hangosan fogalmazgatónak a beszédébe. – Micsoda? Hogy öreg? Ne zavarj, leánykám. Csak ülj itt csendesen. Amit

elsóhajtok, ha hogyha hallod is, egyik füleden bé, a másikon meg ki. – Igenis, instálom. – Kérnéd Ilon asszonyt, hogy adna tán neked, amíg itt kuporogsz, valamit csinálnod? Tán pamutot tudnál addig gombolyítni vagy… – Nem szólok én többet, ha úgy parancsolja. – Maradj akkor. És szólj! Akkor szólj, ha kérdlek. Vajon nem valami fehérnép tartja ott Kelemen fiamat? – Ezt kérdezni tetszett? – Nem! Csak gondolkodom. A fáma. Úgy hírlik, hogy ott a török nők háremekben élnek. Magyar ember olyant nem vehet magának. Vannak ott örmények meg görög személyek. Magyar női személy lehet-é közöttük? Bercsényiné, haliam, ott van az urával. Ezt még József mondta, hogy hol is hallotta? Az már idős lehet s van neki férjura. Azt senki sem mondta, hogy magyar vagy éppen székely és jóféle fiatal fehérnép volna ott. Vajh van-é? Franciák, osztrákok élnek ott, úgy mondják. Olyan diplomaták. Meg nem házasodott, hogy tehette volna? Ha mégis, én eztet megéreztem volna. Nem, ez képtelenség. Nem hiszem, lehessen ott egy bujdosónak új házassá válni. Mert hogy hát mire is? Abból, amiért szolgál, el tudna tartani egy feleséget? Hogyha hazajönne! Még nem élemedett. Legszebb korában van. Az apja ifjabb volt, mikor Kelemen lett. Hogyha hazajönne… Keríthetnénk neki itthon feleséget, de kit, Uramisten? Itthon koldus lenne, Tatai azt mondja, hivatalt sem kapna. Hogy én eltartanám, hogyne, hogyne, persze, de mégis, hogy tudjam írni most nekie a hazahívását? Úgy szeretném írni, hogy neki legyen jó. Nem is csak magamért, magam önzéséből. Csak azért jaj mégis, hogy bár még láthassam, hogy megölelhessem, mielőtt meghalok. – Meg ne tessék halni! – kiáltott fel Örzse. – Jól van, jól. Ne kotyogj. Ülj, lelkem, veszteg, írom már. S elkezdte:

Mostan olyan lehetsz, már külsődre nézvést, mint volt édesapád, volt uram, Mikes Pál. Tán nem nagyon magas, jó sűrű kötésű, úgy gondolom el, hogy inkább zömök forma. Emlékszel-e, lelkem, mikor Mikes Ferkét meg akartad volt te ölni? Megmellyeszteni? Akkor úgy mondottad. Ferke beteges szegény, lehet, meg sem marad. Lett Mihály sógornak egy másik ifia. István nevezetű, te meg már nem esmérhetted, sohasem láthattad ezt a rokonodat. S még más rokonokat, kik azóta lettek, hogy majd megesmérjed, avégre is neked haza kéne jönni. József feleségét is hogy megismerjed. Haza kéne térned, hahogyha lehetne. Hogy még beszélhessünk régi dolgokról is. Az édesapádról is más szót mondanék, mint akkoron régen, mikor a kollégyiumból, emlékszel-e, lelkem, csak úgy híre nélkül hazaállítottál? Nem volt oly garázda apádurad, fiam, ahogy akkor mondtam, fele igazsággal, most másképpen látom, s lásd, én mostan neked éppen, mintha gyónnék. Megvallom teneked, akkor az én szívem Ferencemhez húzott. De ha meggondolom, most, hogy öreg lettem, s oly érzést nem érzek, amit szerelemnek mondanak, kik érzik, mikor még szerettem, vagyis szerelemmel, hát édesapádat én jobban szerettem. Heves, gyors szokását, a nagy szenvedélyét, amivel bírt engem. Mikor egybekeltünk. Csak hát a gyengédség, az nem volt meg benne. De úgy, miként férfiú, ővolt az igazi. Érzelmem hozzája erősen kötött volt. Amíg a nagy harci dicsőségnek, vágya el nem vette tőlem. Ezért haraguttam. Kedves apád, Ferenc gyengéd, jó ember volt. Tudod, hogy kedvellett tégedet, Kelemen. Meg még szeretett is. Jaj, én sokkal jobban. Én végtelenséggel, drága jó gyermekem. Hogy becsüllek érte, hogy te akkor, tudod, mikor olyan mérgesen jöttél meg, egynéhány szavamra úgy meg tudtál juhászodni. A nagy indulatot, hogy Ferkét megöljed, mily könnyen legyűrted egynéhány szavamra, vagyis hogy inkább az Úristen kegyelme volt veled, Kelemen. Attól fogvást aztán te, édes jó fiam, nagyon megváltoztál. Apád természetjét, azt a fellobbanó heves indulatot benned attól fogva többet sosem láttam. Mostan mégis az is járja meg megjárja az én nyomorú fejemet, hogy ha hazajönnél, ha hogyha lehetne, meg kéne keresni haló porainak a maradékját ottan Fogarasban, s papi szolgálattal el kéne temetni. Hogyha ezt engednék, hogyha ezt lehetne. Miért tudtam volt én teelőtted az édesapád leszólni? Hogy aztán más legyél? Ládd-é, azt gondolom, hogy tán azért lettél olyan hű szolgája annak az embernek, mert példát kerestél, ahogy mondottad volt, kire mint apádra, követendő példaképre te feltekinthessél. De értsd meg, jó fiam! Ha az a Rákóczi tégedet csakugyan fiaként szeretne, téged megbecsülne, ahogy megérdemled, első helyre tenne! Király Adám s ki volt még Rákóczinak kedvesebb, mint az én jó fiam…

– Jaj! – kiáltott közbe a hangosan magamagának diktált levél írása közben azt mondta Tatai, ezt nem szabad írni. Nevét ne említsem annak az… embernek. Hát akkor pediglen hogy pereljem vissza tőle? „Az is csak halandó! Ha meghal, mit teszesz?” – írta le sebesen. Majd még néhány mondatot vetett a második árkus papirosra:

Hidd meg nekem, lelkem, édesjó gyermekem, hogy én téged végtelen szerettelek örökké. Ha csak a szomszéd faluba bocsátottalak is, micsoda bánatot vittem végbe érted. S te mindig bolyongtál! Mióta nem éltél minálunk Erdélyben, csak Magyarországban odakint, akkor te mennyi sokat vándoroltál. Mennyi nagy helyeken jártál a világban! Lengyelországban még nyilván. Azt mindenki tudta. Párizsban voltál tán, amikor nótázták? Arról vettetek hírt? Lásd, ezt sem tudhatom. Most meg tenger mellett, te, az ki a vizet oly igen utáltad. Hazajössz-e onnét? Nem akarom hinni, hogy tégedet, fiam, örökös bujdosásra rendelt volna Isten. Irgalmazzon, esdem, s Rákóczi tégedet eresszen el békén, mert…

– Nem! – kiáltott fel akkora nagy hanggal, hogy Örzse felpattant. Mi leli asszonyát? Felkel, a levelet, két árkus papirost felkapja, s darabokra tépi. – Tépd tovább, apróra, s vessed bé a lángba – parancsolt Örzsének. Tatai mást mondott, így meg nem írhatja. Delet harangoztak a tordai öreg templomban, mikor Tatai hazament. Ott lelte vendégét az asztala mellett. Egy harmadik árkus papír fölé görnyedt, amire ekkorig csupán ez volt írva:

Kelt levelem Kolosvárott, az ezerhétszázhuszonkettőben. Decembris 22. Elsőszülött fiam, édes jó gyermekem!

Több egy fia szó sem.

Nézte a levelet Tatai Andorás. – Hát még csak ennyire jutott az írásban? Éva válasz helyett némán azt mutatta, hogy csak már három ív papír van az íróasztalon, s csak egy van elkezdve. – No, sebaj, úrasszony. Majd folytatjuk, hogyha meg is ebédeltünk. Hogyha megengedi, írásban segéllem. – Az – sóhajtott Éva –, ketten csak megírjuk. Aztán még kegyelmed elsőbben, mielőtt postáznánk, jól megcenzúrázza. Megsértődött ekkor a vén házigazda. – Nem vagyok én cenzor! – Bocsánat szavamért. Kiigazít, hol kell? – Az más, nagyasszonyom. Én ki, ha óhajtja. Örzse kiment a konyhára, onnét az istállóba, hogy Pétert szólítsa, menjen ebédelni. – Nagyon nehéz dolog levelet csinálni! – hírelte Péternek. Az nagyot nevetett. – Mi? Te tán tudsz írni? – Tudok hát. Egy kicsit. Ked tán nem tud, Péter? – Nem én, egy betűt sem. Iskolát nem jártam. – De az még lehetne, hogy kednek is kelljék majd levelet írnia. – A súj, hogy mind írjon. Kinek s minek, hékám? – Arra a kicsire, amennyit én tudok, a kicsi betűkre, nagyot nem tanultam, hogyha elfogadná, a betűvetésre én megtanácsolnám. – Hallj oda te, Örzse, min nem jár az eszed! Tanétnál, hogy írjak. Osztán azt mi végre? Kivel levelezzek?

– Hát… ha én elmennék majd. Vissza Zágonba, Vajna gazdáékhoz, a rokonyjaimhoz. Tán nekem es írna. – Ne menj te Zágonba. Maradj az asszonynál. – Restellem mellette. Nem ad semmi munkát. Csak ülök mellette, nézem és csudálom. – Ide hallj te, Örzse. Van cselédlakás is nekik Abafáján. Ott tán meglakhatnánk. – Hogy mondja ked, Péter? – Hát ha egy komorna, ilyen cifra gúnyás, netán egybekelne egy József úrékhoz szegődött, kocsisként szolgáló cseléddel. – Márminthogy énvelem? – kiáltott fel Örzse. Felelet helyett Küsmödi magához rántotta, s jól megszorongatta. Örzse az orcáját félrefordította, dereka bizsergett. Péter elengedte. Együtt mentek eztán, hogy ebédeljenek. A konyhában, míg ettek, egyszer azt mondotta: – Az az urak joga, vagy hogyan is mondjam, hogy házas cselédet miként szegődtetnek. Meglássuk a dolgot. Jószívű az asszony. Hogy pártoljon münköt, gondolom, ügyes vagy. Hátha kifundálod. Fülig pirosodott ekkor a kis Örzse, s úgy súgta Péternek: – Ez még titok legyen. Még ne szóljunk róla. – De azért akarnád? Bólogatott Örzse, s némán kanalazta azt a kaszás levest, mit a cselédeknek tálalt a szakácsné.

AZ ELKÜLDÖTT LEVÉL

Levéltárainknak tudós kutatói, Mikes Kelemennek életrajzírói annyit jegyeztek fel az édesanyának fiát hazahívó leveléből, hogy kelt Kolosvárott, 1722. december 22-én, és hogy a következő sorok is voltak abban a levélben:

Engemet tudósíts, a gratiát mindjárást megszerzem; de még kedvedet nem látom s akaratodat, addig semmiben sem munkálkodhatom; mivel azt mondják, hogy addig nem szereznek, még nem tudják, van-e kedved vagy nincsen? Én úgy hiszem, ha nem igyekszel, engemet csak kevés idő múlva sem látsz, mert a sok mindenféle keserűség meggyőzött. Bárcsak az én halálom előtt való látásodban örvendeztetne meg engemet az én Istenem! Azért őfelsége hűségére igyekeznél bejönni: ifjúságodnak virágát mi haszna ott eltöltened – egy emberbe reménységedet vetned: ha meghal, mit csinálsz? Az igaz, hogy jószágodat mind másnak adták, én semmit sem bírok benne. Jobb az magad hazájában lenned, hogysem idegenek között. Végtelen szeretlek, édesjó gyermekem, ma is aggaszt sorsod, mégjobban, mint régen. Pedig régente is ha csak a szomszéd faluba bocsátottalak is, micsoda bánatot nem vittem végbe éretted. Ezen soraimmal kívánom: az Isten szent lelke szálljon reád és viselje gondodat. Téged kesergő édesanyád, kedves fiam, árva Torma Éva.

Mikor kapta kézhez ezt a levelet Mikes Rodostóban?

II. ELFELEJTHETI-É HAZÁJÁT AZ EMBER?

A BUJDOSÁSBAN IS BUJDOSVA

Hányadik hajón tett útja volt is Mikes Kelemennek az, amelyik – nem hosszú ideig – a kedvezőtlen széljárás miatt ugyan a szokottnál tovább, de végtére is csak két napig tartott? Jenikőnek írott török falutól indultak egy tengerparti kisvárosig. Ekkor már majdnem három esztendeje tengődtek a száműzöttek nagy Törökországnak északkeleti csücskében. Franciaországból Gallipoliba érkeztek először, 1717 októberében. Innen Drinápolyba költöztették őket, ahol esztendőnél is tovább időztek, majd onnan is tovább kellett indulniok. Néhány hónapon át Bujukdere adott szállást nekik – írja Kelemen –, olyan helység, ahol egyetlen ép házat sem találtak; sátorokban kellett lakniok. 1718-ban kerültek Jenikőbe, ocsmány, mocskos helységbe, honnét – nagyobb megkönnyebbülésökre – elmehettek egy időre Beikhoz faluba, Mikes ezt Békósnak nevezi, de dicséri ottidőzésüket, mivel „Békósban” gyönyörű vidékre leltek, virágos réten állíthattak sátorokat, szőlőültetvényekben gyönyörködhettek, és vadászhattak kedvökre, apróvadakra. Kelemen is eljárt fejedelmi urával nyulászni, s mióta Rákóczi belső kamarásának nevezte ki, a kamarásnak járó tisztét is gyakorolta volna, ha ugyan abban módja kerülhetett volna a sátortáborban. Békóst sem tarthatták a török hatóságok a száműzöttek végső letelepülési helyöknek; ez a helység Törökorszagnak ázsiai részében találtatott, nagy örömére a bolyongani, világot látni, földrajzot az életből tanulni szerető Mikesnek, lám, meglakhatja Ázsiát is! Ám az ázsiai „üdülésök” csak kirándulásnak bizonyult; a porta visszarendelte a száműzötteket a mocskos, fertelmes Jenikőbe. Végre, már 1720-ban, új településhelyet jelöltek ki a török hatóságok Rákócziéknak. Gondolhatták-e a honjukból száműzöttek, hogy a véglegeset? Legtöbbjüknek a haláláig tartót. Két hatalmas hajó szállította őket és holmijaikat. Hatalmas gálya az első, Rákóczi fejedelemé és – mintegy ekkor már hatvanfőnyi kíséretéé. A második gályán Bercsényi Miklós is ugyanoda tartott, ahová Rákócziék. Bercsényi csak 1718 decemberében költözött át lengyelországbéli, breznai várából, hogy közel lehessen bujdosótársaihoz, s ő első ízben Konstantinápolyt választhatta lakóhelyéül. Itt pazar lakást rendezhetett be magának és népes

kíséretének; feleségén kívül velök volt az árva Kőszeghy Zsuzsi is, Bercsényi egykori titkárának árvája, fegyvertöltőjének húga. Bercsényiné gyámolította a kis árva leányt. Konstantinápolyban Rákóczi – s éppen Mikes társaságában – többször is felkereshette régi hű barátját, Bercsényit, s ott ismerkedett meg Kelemen a kis Zsuzsival. A törökök jóvoltából maradhatott volna Konstantinápolyban Bercsényi ítéletidőig, ám az osztrák császári követ a törököktől Bercsényinek Konstantinápolyból történő kiutasítását követelte, s a nagy generális átköltözött Mikesék jenikőbéli nyomortanyájára. S most, hogy onnan is indulniok kell, jönnek ama megettük úszó hajóban Bercsényiék is. Roskadásig telt a Bercsényiéket szállító jármű a generálisnak legszebb, legértékesebb, Lengyelországból Törökországba mentett vagyontárgyaival. Meghökkent a nagyúr, mikor meghallotta kijelölt lakóhelyüknek nevét: Rodostó. – Rodos-tó, Ro-dos-tó – forgatta a szót gróf Bercsényi Miklós, s mint Kelemen írja, anagrammát csinált a városka nevéből. – OSTOROD!… Ostorod lesz néked a hely, meglátod – mormogta magában. Olyan ostor lenne-é, mely onnan is továbbhajtja őket? Avagy a végső, a halált hozó csapást is az az „ostor” méri majd reájuk? Mikes Kelemen nem efféléken merengett, hanem a maga valóságra kíváncsi, mindig tettre kész módján azt a pompás, fertelmes nagy gályát vette szemügyre: alulról, felülről, kívülről, belülről. Ilyenen még nem utazott soha. Angol vitorlás volt a Szent György nevű hajó, amelyiken a lengyelországi Danckából menekültek. Akkor szökve kellett menniök, éjjel titkon szállottak hajóra, titokban rakodtak. Rákóczi körül ekkor osztrákok felbujtotta bérgyilkosok settenkedtek. Reményteljes megkönnyebbülés volt akkor, hogy Franciaországba meghívást kapott, hogy odaköltözhetik a fejedelem. Lengyelországból Franciaországba a régi Nemes Ifjak Társaságából ekkor már csak hárman kísérték a fejedelmet: Király Ádám, Kisfaludy Boldizsár meg Kelemen. Soha olyan iszonyatos tengeri utat, mint az az első volt! A Skagerrak tengerszorosban majdnem elsüllyedtek, és hiába érték el a Hull nevezetű angol kikötőt; a lengyelországi pestisjárvány miatt senki sem szállhatott partra a Saint George-ról. Negyvennapi quarantaine – vesztegzár – egy kis bűzös, poshadt vizű kikötőben. Reménység fejében várakoztak. Rákóczi az angol királynő kegyes fogadtatásában reménykedett, s meg kellett tudnia: nem óhajtott vendég az angol

királyságban. De továbbmehet, hiszen Franciaföld az úticélja; a kegyes angol királynő, Anna egy másik, jobban felszerelt angol hajót bocsátott a fejedelem rendelkezésére – mennyire más volt az az angol hajó is, mint ez a gálya, amelyik most indult el velök! Csak a víziszonya szűnt volna már akkor Kelemennek! Most már kezdi megszokni, ha csendes, még kedveli is nézni a tengert, de akkor! Franciaországba tartva heveny tengeribetegség gyötörte, úgy kellett francia földre, Dieppe kikötőjébe érkeznie. És a Párizsban töltött évek vége felé! Mikor Pápai János, Rákóczi egyik követe nagy ügyeskedve elhitette a török portával, hogy Rákóczi újra fellobbanthatja a háborút, „egyetlen szavára tömegesen fognak átállani a császári seregekben szolgáló magyar katonák, hogy a törökök oldalán küzdjenek hazájuk felszabadításáért!”– ó, akkora török szultán díszes, ezüstveretű tokban nagy pecsétes levelet küldött Rákóczinak, és meghívta: települjön egész udvarával az ő költségére Törökországba. Mennyit vívódott a fejedelem, hogy elfogadhatja-e ezt az ajánlatot, ő, aki a felkelés évei alatt mostohaapjának, Thököly Imrének sorsát is át-meggondolva óvakodott tőle, hogy a törökkel szövetségre lépjen. Politikáról akkor beszélt a fejedelem életében először Kelemennek, eladdig ilyen dolgairól nem szólott a benső inasa előtt, de akkor, hogy ők Grosbois-ban éltek, hogy Király Ádám is elhagyta immár a fejedelmet, Kelemen felé fordult az érdeklődése, igaz, inkább csak hangosan gondolkodott előtte, tanácsot, azt nem kért tőle, s szavaira nem várt feleletet; a szülőanyját emlegette, Thökölyné Zrínyi Ilonát, ki is török földben nyugszik, mivel ott halt meg; „hazám lehet-é bár egy időre Törökhon? – kérdezte volt magamagától, Kelemen előtt szólón – anyámasszony teteme néhány lábnyi földet foglalt ott magának”; elhallgatott, aztán azt mondta: – Nos, öltözködjünk, kedves Mikes. A XIV. Lajos király halála után régenssé lett Orléansi Fülöphöz indultak, de a régens ekkor már egyszerűen nem is fogadta – „Sárosy” grófot, a Rákócziként török földre meghívott fejedelmet, nem volt többé reményt keltő maradhatásuk francia földön, még a grosbois-i kamalduli szerzetesek klastromában sem. Marseille-be utaztak; ott szállottak a Törökországba tartó hajóra; az a francia vizekről induló hajó sem volt ehhez a gályához fogható. Ötvenkilenc bujdosó kíséri a fejedelmet, ki-ki a maga holmijával, amit a hajófenékre rakodtak;

Kelemen minden cókmókja egy asztalka, egy ágy, egy láda kevés ruhával és halomnyi teleírt papírral. Meg kell hagyni, hogy a török császár pompás tengerjáró alkalmatosságot küldött a fejedelem költöztetésére. Mikor őnagysága a gályára szállott, „tiszteletnek okáért ágyúval lőttének a törökök”… „A vasmacskákat felvonák, és vonni kezdték a gályát.” A hajó fedeles elején, díszes karosszékben ül most a fejedelem. Jobbján az útirány miatt egyre aggodalmaskodó Forgách Simon úrral. Vajon csakugyan „jó helyre” szállítják-e őket? Nem Nikodémiába fordítják-e útjokat, oda, ahol Thököly bujdokolt? A kísérő, basa rangú török szépen zengő magyar szóval nyugtatja az urakat: a kedvezőtlen széljárás miatt kerülőt kell tenniök; ne aggodalmaskodjanak; tapsol, és egyik török hajóinas odamegy, és cserépfindzsákba öntött sörbetet kínál üdítőül az utasoknak. Kelemenre nincsen most szüksége a fejedelemnek. Kisétált az urak tartózkodási helyéről, jár-kél, a hajót veszi szemügyre. Úgy számolja: négyszázan vannak a gályán. Kétszázhúsz rab, akik az evezőket vonják. Száz fegyveres „leventi”, fegyveres török hajólegénység. A gálya főtisztjének is basa a rangja, kíséri őket két csorbaduzi rangú is és az az öt török altisztféle, aki ide-oda futkos a gályapadhoz láncolt rabok sorai között. A gálya két oldalán úgy sorakoznak a padok egymás után, mint ahogyan otthoni keresztény templomban szokták a padokat felállítani, de csak alacsony, háttámla nélküli ülőhelyek ezek. Mindegyikhez oda van láncolva két vagy három rab gályahajtó egymás háta megett. A két padsor között keskeny folyosó, azon sürgölődnek a gályavontatókat igazgató tisztecskék. Jobb kezökben korbács, a balban egy síp. Azzal süvöltenek. Nem emberi szóval dirigálják a rabokat. Csak süvöltéssel. Értik jelentését, mit jelent a sípszó? Úgy látszik, mást sem értenek. Kétszázhúsz megláncolt, rab gályahajtó; rongyos, feneketlen nadrágfélében, hogy kilátszik embersáros ülepük, mikor a sípszó süvöltésére egyszerre felemelkednek, és megvonják a hosszú, hosszú lapátokat. Ötölnyi lehet a hossza – méri Kelemen szeme a lapátot; egyszerre kell megrándítaniuk, ötvenkét lapátot egyszerre kell a tenger vizébe meríteniök. Szürke kendering fedi a rabok felsőtestét; hogy meg nem szakad a kendering borította karjuk a rettentő erőfeszítésben! A harmadjára soron lévő, rabmunkát irányító tisztecske Kelemenre vigyorodik,

és magyar szavakkal kevert török beszéddel kérdi: – Szép munka, ugyebár, effendi? Összetanult társaság. Sok a vesződség velök. Ma, az utazó nagyúr tiszteletére öltöztették fel őket ily ünnepiesen. Máskor meztelenek. – No, csak szemlélődjék, effendi – nyájaskodik a török, továbbmegy korbácsát suhogtatva, de akkor éppen egyikre sem sújt rá. Két percig éppen nincsen rabszolgahajcsár a két pad közti folyosón, a soron lévő hajcsár még nem bújt elő a hajó tatjából. Van egynéhány szerecseny is a rabok között, de a legtöbbnek mintha keresztényember-féle ábrázata volna. A raboknak tilos egymással beszélgetniök – ha éppen közelökben jár valamelyik őr; munkaközben éppen az –, ezt már tudja Kelemen, látja is, mennyire némaszótlanul végzik a rettenetes munkát. Szólhatna-é hozzájok ő vajon? Mifélék lehetnek? Milyen nyelvet, milyen beszédet értenek, ha ugyan értenék még? Ha meg nem siketültek az örökké süvítő sípszótól, a tenger zúgásától, a szelek süvöltésétől, a bokáikhoz korbácsolt lánc csörgésétől, mikor felállanak, minden erejökből megrántják az evezőket, és visszazökkennek-csattannak az ülőpadjaikhoz. Verejték lepi arcukat, az folyik arcuk szőrzetén. Ildomtalan, gondolja, hogy így bámulja a nyomorultakat, és továbbhaladna, két egymás mögé láncolt, éppen a padon ülő rab mellett menne el, felügyelő nincsen e percben a „folyosón”, ez a két emberforma most éppen nem is vonja a lapátot – megpihennének egy lopott pillanatra? – A súj essék ebbe az ümögbe! – hallja e pillanatban. Kelemen megáll, meglepetten kapja föl a fejét. Magyarul káromkodta el magát a percnyi szünetben, hogy nincs jelen a felügyelő, egy szálfamagas, ülve is óriásnak tetsző, meghatározhatatlan korú, emberszerű lény. – Megfújt a hévség! – nyög fel a másik, az elsőbben szólaló megett, nagy testű, de amaznál zömökebb. – Le se es vethessők az ümögöt, még ezeket vontassuk – mormogja az első. Kelemen szorosan melléjök lép, de a soros felügyelő előbukkant a gálya tatjából; a rabok elhallgatnak, Kelemen hátat fordít, mintha éppen csak kifelé, a tenger

habjaira nézne; alkalomra vár. Ha szólhatna velök. Ha az a jóféle másik felügyelő kerülne sorra, akkor talán, vagy ha megint felügyelő nélküli perc következik. Alkonyodik már. Beszálláskor azt mondta a kísérő basa, hogy egynapi az új helyökre az út, de lám, mintha valamely nagy kerülő utat tettek volna, netán a széljárás miatt? Dolgozniuk kell ezeknek a szerencsétleneknek, ha megy a gálya, éjjel is, nem ülhet itt sötétedésig. S jön egy újabb perc – ismét üres a felügyelők folyosóútja. A rabok magyarul sóhajtottak. Milyen magyar szóval közeledjék hozzájuk? És önmagán is meglepődve így szólítja meg fennhangon az idősebbnek vélhető magas embert: – Bátyám! Ránéz szeme sarkából a szálfamagas. Urak nem szoktak itt ténferegni a rabok között. Csak ritkán. S akkor sem utazás közben. Volt már úgy, hogy az éppen valamelyik kikötőben veszteglő gályára úrféle szállott fel török tisztek kíséretében avégből, hogy válasszon, vásároljon, azaz kiváltson magának egy neki tetsző rabot. De az még csak egyszer történt meg, hogy a gálya basája el is adott egy szerecsenyt valami török effendinek. Aztán amíg annak a helyére másik vonó rab került, húzhattak ahelyett is a megmaradott társai. Nem válaszolt a szálfamagas ember az első megszólításra. Kelemen még közelebb lépett hozzá. – Atyámfia! – kiáltja a süvöltő szélben, hogy a szavát megértse a kérdezett. – Mi az? – mordult az ember. – Kend… magyar? Úgy hallám… suhajtani. – Az, hogy az isten – mordít egy félkáromkodást a szálfamagas mögé kötözött zömök ember. – Hová valók? Félszavak, félmondatok hallatszanak. Olykor mind a két ember egyszerre szól. – Ki tudná aztat? Csak ide, a padhoz! Ebből az embertelen, állatnak sem való állapotból ki kellene váltani őket! Hát

nincsen senkijök, aki érettök váltságdíjat fizethetne? Nem merik vagy nem akarják megmondani, hogy hová valók? – Hol született, atyámfia? – próbálkozik újra Kelemen. A zömök felröhög. Drasztikusat mormol, hogy csak az anyja – s kimondja, hogy az anyja melyik testrészéből. A szálfamagas egy kis idő múltán enyhültebb arccal pillant padra zökkentében az érdeklődő úrra. – Haát – mormolja, hogy a szavát a tenger zúgásában alig hallani – úgy lehet, tán Udvarhelyen. Régen vót. Elfeledtem én áztat. – Mióta? Mióta vannak itt? – Mióta? – harsogja a zömök. – Ki tudná az időket? Mikor? – Lehet annak vagy húsz esztendeje is – mondja a magas ember. – És? – milyen nehéz kérdés, hogyan is mondja? – Magok, emberek, bátyámék, úgy értem beszédjükből, hogy kendék székely magyarok. Vágynak-é haza? – Haza! – röhög a zömök rab megint. – Huvá? – kérdi a nagy termetű. – Minek? – A családjukhoz! – Meghalhattak azóta. – Régen vót. – De itt, ebben a rettentő rabmunkában hogyan bírhatják, emberek?! – Itt enni adnak – mormolja komoran a zömök. …Etetik őket, mint az igavonó barmokat, hogy bírják az emberfeletti munkát. Húst esznek, rizskását, a török hajó legényei hordják padjaikhoz az ételt, ott esznek, két kitárt tenyerökbe löki a nagy húsdarabot, a dagadtkása-adagot az etető legény; tíz kérges ujj markolja az ételt, s tömi bozontos szőrzete alatt a

száját, ott alszanak a padjukhoz kötözötten, láncon, ott végzik szükségletüket – és lehet, lehet, hogy nincsen honvágyuk? Elfelejtették a hazájukat? Megszokták ezt az életnek nem mondható iszonyatot? Oly állat-é hát az ember, ki mindent, mindent megszokhatik? És elfeledi a múltat, a régieket, a családot, ahol gyermekkorában élt az ember – el lehet azt felejteni? Lejegyzem – határoz némán Kelemen. Most ugyan hozzá nem juthat az írásaihoz; a holmija, a láda valahol a hajó fenekén, a rakodóterületen, a fejedelem s más urakénak sok holmija között, alul valahol. De rendet kell tartania az események elraktározásában, nem elég csak elménkben forgatni azokat. Bár előbb, még Párizsban kezdett volna jegyezgetni arról, amilyen életet ott láthatott, élhetett – ó, ott Király Ádám úrfi volt a nagy zsurnálkészítő, sohasem mutatta mit, miket írott volt ottan Párizsban! Király Ádám volt ott a legkedvesebb embere a fejedelemnek, ő csak olyan harmadsorban való… De miféle hálátlan, régen rossz gondolatok zsongják is? Hiszen most másképpen van, nagyon másképpen. Mielőtt Jenikőtől búcsút vettek volna, a fejedelem előléptette Kelement. – Kegyelmed lesz ezentúl, Mikes uram – monda –, mint belső kamarásom a számadó számtartó, ha a török továbbra is becsülettel adja a tartást, s ha leszen jó hely is rá, hol javadalmainkat és költségeinket számba vehessük. Nagy megtiszteltetés ez! Kelemen legszívesebben a fejedelemnek hozzá mindennap bejáró hűséges kiszolgálója lenne, nemcsak számadója, olyképpen, ahogyan Király Ádám mondotta volt, hogy a francia király belső emberei ott vannak a Levée-nél, mikor felkél ágyából és felöltözik a király. Kelemennek királynál nagyobb úr az öreg fejedelem! Öreg? Meghökkent erre a gondolatára, ezt most gondolja róla először, hogy „öreg”, hogy abba a szép szakállába, úgy látta ma hajnalban, ezüstszálak kezdenek vegyülni. De milyen erős még testében, hogy hajtja, űzi a vadat, hogy lovagol, és milyen erős benne a lélek, a reménység, az! Reménysége soha el nem fogyott, hitében soha nem tantoruk, lehetetlen őt nem végtelen szeretnem. Magában tette-é, nem tudhatom, de sohasem hallottam, hogy hangosan Patak, Munkács s más otthoni helyek után sóhajtana. Franciaországba visszatért volna, oda igen, ha az ferde képű orléans-i régens másként el nem csavarja a dolgunkat. Visszatérni innen? Hová? Hol lehet otthona a száműzöttnek? Ahol enni adnak – mint itt a nehéz munkájukért ezeknek a szerencsétleneknek? A raboknak? Nem vagyunk-e mi is csak rabok, úri, eltartott rabok itt, a pompás gályán is, vendégei

a török császárnak? Isten bocsássa meg, már-már szinte otthonosan is vagyok itten, mióta a nyelvöket is kezdem értegetni; Lengyelországban, milyen különös, onnan nem vágytam haza, nem, ott egy ideig szinte otthonos volt az élet, Viszocskán az a kedves kis Danuta nevezetű leányocska – majdhogynem szerelembe estem véle! Igaz, hogy őt Ádám úrfi szerette el tőlem, nincsen nagy szerencsém a fehérszemélyek körött, de bánja, aki ilyet bánhat, nem bántam én soha a leányocskák tőlem való elfordulását, különöst nem, ha a fejedelem magához szólított, ha óhajtotta bárminő szolgálatomat, csak az ő társasága kellett nekem, pedig – nehéz gondolat, de így igaz – nem úgy kedvel ő engem, mint vágynám, hogy édes fiaként, mert kérés nélkül sohasem ád! Megdöbbent saját benső beszédében ettől a kifakadástól, igaztalannak is érezte nyomban, meg is restelkedett, keményen megrázta a fejét. Nem az adómért szolgálom, nem! Az erdélyi vér nem adómért szolgál-é? Erdélyi! – ezek is úgy beszéltek, ezek a rabok, mint az erdélyi székelyek. Azt nem felejtették el, hogy bár káromkodni tudjanak magyarul – azt nem felejtheti el az ember, ahogyan beszélni hallott s tanult küzsdég gyermek korában. Lehetséges, hogy ezek is itt, ha másban nem, az anyjuk nyelvében, amennyit abból tudnak még, otthon vannak? Amelyiken gondolkodnak, ha ugyan vannak még gondolataik? Otthon vannak-é a régen tanult magyar beszédben? És ha álmodnak? Álmodik-e az agyonfáradt, láncban ülve elalvó gályarab? Ha beléjök láthatnék! Én tegnap hajnalra Zágont álmodtam… Istenem, éppen hárman játszódtunk: Ferke, én meg Józsika. Józsikát bújucskázás közben bédugtam a boglyas kemencébe, azt álmodtam – ahogy történt volt is egyszer régen, de aztán az álmom elmásult, álmombéli kemencém előtt Zsuzsi állott, rám mosolygott, éppen úgy, ahogyan szokta, mióta Bercsényiéknél megismerhettem; a kis Zsuzsival beszédben, mókázásban, még táncban is olyan testvériesen jó és otthonos, olyan… Nocsak! A teljesen besötétedett vízen úszó gályáról egy világító röppentyű szállott fel ebben a percben. Hogy az elöl járó gálya megfordult, s most új irányban halad, úgy lehet, az a röppentyű mutatja a követendő utat a másik gályának, amelyiken Bercsényi úrék utaznak velők együtt a nyomukban, s velök jön Kőszeghy Zsuzsi is… De jaj, ideje, hogy a gálya szemlélését abbahagyja, s tisztelettel beálljon a fejedelem körött ülve, állva utazó kíséret közé. Úgy lehet, tán a gályán töltik ezt az éjszakát is… Kelemen bent a fedett részen, ahol a fejedelem utazott, egy sarokba telepedve, ülve, csendes félszunyókálásban töltötte az új állomáshelyre történő utazás éjszakáját.

III. LAKUNK PARTJÁN A TENGERNEK

AHOGY SZOLGÁJA LÁTHATTA

„Nem jártam én soha a Parnasszus hegyén. Fikarcnyi igazi poétái talentum sem leledzik énbennem” –mondja magamagának a török kaftánt viselő, zömök testű, fejedelmi kamarás úr, és elmosolyodik. „Ám vannak idők, mikor mégiscsak verset fabrikál a betűvető ember” – teszi hozzá fejét csóválva, és a szemöldöke kétkedően felhúzódik. A számadással még a hajnali misét követő közös reggelizés után elkészült. Idehaza, ezen a ha-jobb-nin-csen-sem-akármilyen rodostói szállásán. Nem volna rossz ház ez, amelyik neki jutott a Magyarok utcájában; három helyiség is van benne, s még bútorzat is. Szolgája, kit a fejedelem adott melléje, az ő legnagyobb szobája alatt lévő, ablaktalan odúban lakik. Ambrusnak szólítja, ha óhajt tőle valamit. Nem sok szót kell Ambrusra vesztegetnie, érti az a dolgát anélkül is, s már azért sem morog, hogy János létére Ambrusnak nevezi őt a kamarás úr. A zágoni kocsist formázza a képe ennek a Jánosnak, a régi Ambrusét, pedig nem is székely ember ez. Valahonnét a Felvidékről keveredett a kuruc katonaságba, és mióta bujdokolnak, egyvégtében a fejedelem ide-oda sodort udvarát követi. Vagyis hogy Lengyelbe kiment volt a fejedelemmel, onnan haza a falujába sohasem tért, s mire idekerültek Rákócziék, valahogyan más Lengyelországban maradtakkal ő is idekeveredett. Arra nem való, hogy a lúdtollat ügyesen meg tudná faragni, de a kamarás úr csizmáit meg a vadászpuskáit igen tisztességesen gondozza – csak csizmát visel a kamarás úr, ha kaftán alatt is! – olyan törökökké csak nem válhattak, hogy még tán papucsot is viseljenek. A kaftán török urak ajándéka; itt abban illő s kellő járnia a száműzött vendégnek. Igen koszlott-foszlott már a magyar dolmánya a kamarás úrnak. A francia gúnyái is elkoptak mostanra. A magyar dolmányát azért csak fel-felölti néhanapján. János-Ambrus kefélgeti azt. Egy helyütt meg is foldozta a fekete sujtásos dolmányt, ha egyszer a kamarás úr a nagyságos fejedelem neve napján, október

negyedikén – mikor oly igen szépen ünnepelnek, s még a cselédnépnek is asztalt teríttetnek a szabad ég alatt –, no, hátha egyszer abban akar tisztelegni az „öregnél” a kamarás úr. Ha Bercsényi nagyúrékhoz megyén vizitába, akkor is a dolmányát ölti magára. De már szűk az neki. Múltkor is, hogy olyan nagy táncban voltak Bercsényi úréknál, a Kőszeghy kisasszonnyal hogy járta a kamarás úr! Ott volt JánosAmbrus is. Lovon mentek oda, ment a nagyságos fejedelem is, lovon ő is, hogyne. Míg odabé a parádé tartott, Ambrus a lovakkal foglalatoskodott. Jó soká tartott a nagy táncos vizita – hogy járta a kamarás úr! Csakis úgy járhatta, mint egy szerelmetes legény szokta, olyan igen nagy erővel, pedig hát nem gyerekember már. De táncolni, azt szeret. Aztán a nagy táncban csak kirepedt ám a dereka a fekete sujtásos magyar dolmánynak. Azt hogy a csudába s miből tudhatná Ambrus kitoldani? Ha a kamarás úr idehaza van, csak jár le s fel a szobában, Ambrus számolhatja a lépéseit odaalant, még hallja is, hogy mond egyszer-egyszer magában, vékonyak a falai ezeknek az örmény házaknak, s tiszta igaza van a kamarás úrnak, mikor el-elkáromkodja magát mérgiben, hogy ablak nem nyílik az utca felé. Hogy kiláthatna a tengerre. Azt nem. Ezek olyan törökösen épített házak, hogy a belső, zárt udvar felé vannak az ablakok, azok is jó magosán. De hogy igazából miért is akarná a tengert nézni örökké s még bévülről is a kamarás úr, ha volna arrafelé nyíló ablak – azt János-Ambrus fel nem foghatja. Bejön az a fene tenger viharos dagály idején a ház alá, az Ambrus kamarájának a falát csapkodja, ki sem bújhatik onnét Ambrus, míg az apály a tenger vizét vissza nem szippantja. A kamarás úr, ha itthon van, vagy ír, vagy sétál, vagy suhajtozik. Dohányozni a nagy csibukjából csak odaki szokott az utcán, vagy a réten, vagy hát odafel a nagyságos fejedelem emeletes rezidenciájának az ebédlőházában, mikor az odajárásának a sora esik. Megy oda a kamarás úr többnyire minden nap. Hajnalhasadáskor a fejedelem soros dobosa megveri az ébresztőt. A kamarás úr talpon van már akkor, meg se is várja, hogy Ambrus, ahogy illik, olyan komótosan húzza fel a csizmáját, húzza azt ő maga is, és siet, csak úgy megyén gyalogszerrel, de sietve, mivel éppen ő ébreszti fel a nagyságos fejedelmet. Vagy tán még fel is öltözteti? Azt éppen nem tudhatja Ambrus – csak az urak mennek

a hajnali hatórái misére a fejedelem kíséretében, a fejedelem építtette kicsiny kápolnába. A cselédnép nem járhat olyan nagyúri szent helyre, de vasárnap szokott azért lenni nekiek is szentmisetartás, csak a szabadban, igaz, de ugyanaz a tisztelendő tartja azt, aki egyszer-egyszer a fejedelemét is, vagyis hogy a fejedelemnek a kisebbik rangú papja. A nagy ház előtti térre egy feszületet s a szentségtartót is kihozzák ilyenkor, csuda, hogy a török ezt megengedi, de az azért jó, hogy nem minden nap van szegények miséje – gondolja Ambrus –, a kamarás úr bezzeg kell hogy menjen minden áldott nap. Mise után az ebédlőházban reggeliznek az urak. Ott beszélgetnek valamiket. Meg kávéznak. Az a reggeli. Kávé. Ambrus meg nem inná azt a keserű, fekete löttyöt, inkább főz magának egy kicsi rántott levest, igaz, neki nem is szoktak kávét kínálni. Mikor a kamarás úr a reggeli fejedelmi kávézás után hazasiet a szállására, s hozzáfogna a nagy, fene hosszú számadások csinálásához, újfent kávét főzet Ambrussal. Abba, odahaza, a lakásán ha issza, nádimézet cseppent egy keveset, úgy kortyolja a cserépfindzsából. Azután leül és ír, örökkön ír. Hogy mit tudhat annyit írni? Délelőtt, azt tudja Ambrus, számokat ír hosszú sorokban egymás alá, a számokat azokat ismeri Ambrus. Egyébként a kamarás úr tevés-vevését, munkáját, írkálását, meg főleg azt a nagy kávézhatnékját, hát azt nem érti. Elnézte egyik délelőtt is, hogy milyen szeretettel fogja, szorongatja a kamarás úr a kávés findzsát! Hogy azt a kamarás úr is észrevette, elkacagta magát, s mondta: – Mi az, Ambrus? Tán megáhította kend a kávét? – Nem én, kamarás uram, Isten őrizzen tőle. Csak elnéztem, engedelmével, hogy szorongatja a findzsát. Hogy netán még összeroppanna. Hát akkor nagyot nevetett a kamarás úr, s azt mondta: – Így van ez, Ambrus. Feledésre serkentő ital ez, tudja-é kend? – aztán elborult a mosolygós ábrázata, s azt mondta: – Kávézás. Itt az a szokás és a vigasztalódás. Inkább lennék én, hallja kend, káposztásfazék Erdélyben, mint kávésfindzsája a török császárnak… Nagyot nézett Ambrus, hogy komoly szóval s ennyi furcsa sokat mondott neki, de még nagyobbat akkor, mikor a számadás könyvét félretolta, elékapta azt a másik könyvfélét, amibe a közös fejedelmi ebéd után vacsoraidőig – meg aztán többnyire vacsora után is késő éjszakáig írni szokott, s még mondta is:

– No, ezt most lejegyzem. Hogy mit jegyezhetett a káposztásfazékról meg a kávésfindzsáról, azt Ambrus nem tudhatja. Olyan is történik Mikes kamarás úr házában, hogy hangos szóval diktál magamagának. Vagy talán felolvassa azt, amit már leírt volt? Enekforma az, amit hangosan szokott mondogatni, de nem énekszóval mondja, csak rendes, emberi szavakkal. Azt az énekformát annyit mondta már magamagának a kamarás úr, hogy János-Ambrus fejébe is beleragadt néhány rigmus belőle, hogy azt mondja:

Lakunk partján a tengernek, töltjük napját életünknek.

Töltjük biza – gondolja Ambrus, de hogy miért kell ezen a kamarás úrnak annyit sóhajtoznia? Mert aztán azt is mondja nagy rigmusolva, hogy:

Város kies helyen fekszik, mely a szemnek szépnek tetszik.

Meg hogy:

Az élethez mi szükséges az itt, mondhatom, bővséges.

Az. Bőséges. Már akinek van elég gurusa hozzá, hogy azt a sok szép, itt kapható

dolgot megvásárolja! János-Ambrusnak is van kosztján, lakásán kívül zsoldja is, de nem vett ám ő abból eleddig dohánynál egyebet. No, hagyján mindez, hanem az aztán a fura figurázás, ahogyan a kamarás úr az itteni fehérszemélyekkel rigmusol! Török asszonyra, örményre, görögre, zsidóra mind rigmust szokott mondani, de tisztára úgy, mintha csúfolná is az itteni fehérszemélyeket, a szokásaikat, a kinézetüket, azt rigmusolja, hogy:

Itt asszonyokat ha látnál, Magadra keresetet hánnál. Födözve van orrok fejük. Örmény-görög lakodalom,

ne kapj ott a vigasságon. Egy hétig tart lakodalom, három napig az unalom.

Ezt a szavat, hogy unalom, ezt rengeteg csudálatos sokszor rigmusolja a kamarás úr, pedig egy szikrát sem látszik rajta, hogy unalomban lenne, hiszen örökké teszen valamit, vagy a nagyságos fejedelemnél szolgál, vagy idehaza ír, vagy vadászni megyen, igaz, olyan ügyessége nincsen, mint mi urunknak, a fejedelemnek, mert ő nemcsak ír, meg misézik, meg reggelizik, hanem dolgozik is ám. Igazi férfiemberhez illő munkát: építkezik, fúr, farag, esztergál – ezt mindenki tudja róla ebben a Rodostóban, miért ne tudná János is, amiért ő csak a kamarás úr Ambrusnak nevezett öreg inasa. Abban a rigmusban, amelyiket legtöbbször mond a kamarás úr, abban van azért igazság is, csuda szomorú az, ahogyan mondja, hogy:

Talán a föld azért tetszik, olyan rossznak azért látszik, hogy itt töltünk esztendőket.

Az, gondolja János-Ambrus, immár harmadik esztendeje esszük a török kenyerét – eztet nevezi a kamarás úr, hogy sok unodalmas időket élünk itten, aztán meg a tetejében:

Minden tetszik bujdosónak, hazáján kivül soványnak.

Hát ez igazság. Már hogy ez úgy tetszik. Mert azért otthon, Szepesben sokkal, de sokkal rosszabb dolga volt Ambrusnak János korában. Mennyit éheztek, mennyit nélkülöztek otthon! Pedig fiatal házasember volt János akkor még, mikor a szabadság szép reménységében bizakodón odahagyott asszonyt, kis tanyát, beállott Rákóczi katonájának… A kamarás úr meg soha katona se volt, feleséget sem hagyott otthon! Itt is, hogy miért rigmusol annyit a fehérnépekről, ki tudná? Hogy hát ha azok néki ajánlkozóan hajlandóak volnának, tán akkor sem kellenének? Csakis a Kőszeghy kisasszony lehet neki a szívbéli gondolatja – véli Ambrus –, de a kisasszonyról nem rigmusol soha, pedig hát ha igazi szeretettel volna hozzá, hát ilyen éneket az ember gyereke a szívbéli szerelemről szokott rigmusolni, de ő nem, nem, hát urak dolga ez, úgy lehet, az urak ebben is másminőek. Azt sem érti Ambrus, ha százszor is elérti a ráragasztott Ambrus nevet, hogy

miért szokta a rigmusolás végeztével azt mondani nagy fennen a kamarás úr, hogy: „én sohasem voltam a Parnasszus hegyén”?… Ambrus sem volt, Jánoskorában sem. Hogy az a Parnasszus mi is lehet? Ki érthetné az urak furcsa sóhajtozásait? János megszokta, egy kicsinység meg is unta a kamarás úr rigmusolását, mindennapi szertartásait, munkába menését, hazatérését, csak azt nem, hogy olykor-olykor Bercsényi nagyúrékhoz kísérgesse, oda nagyon szívesen megyen, s még gondolta is, hogy komoly férfiúi szándéka vagyon a kamarás úrnak Zsuzsi kisasszony iránt. Még talán öreg úrfi létére el is jegyesednék a kamarás úr azzal a zsenge kisasszonnyal! Ki tudná? Olyan esemény, hogy esküvő, lakodalom, nemigen volt errefelé, van annak több mint két esztendeje is. A posta. Az. Az a legeslegnagyobb esemény itten, ahol laknak. Partján a tengernek. Ambrus ugyan soha senkitől sem kapott itt levelet, igaz, ő sem írott. Ki tud írni, s íratnia kinek is, s miért? De azt azért végigizgulja, mikor mások, főként az urak postát kapnak. Egy novemberi napon történt – Ambrus úgy emlékezett, ámbár itten, ahol télen sincsen igazi, tisztességes, kárpátokbéli tél, nem könnyű tudni, hogy milyen hónap lehet, de mégis, alighanem november lehetett, mikor a kamarás úrral az a postadolog történt. Máskülönben ő ritkán szokott levelet kapni; olyant, hogy egyenesen odahozzák a kamarás úr postáját a szállására, János-Ambrus nem vett észre; a Konstantinápolyból érkező leveleket egyben viszi egy futárember a fejedelem rezidenciájára, s a fejedelem mellett postamesteri szolgálatot is teljesítő Zsibrik uraság ott szokta volt osztogatni a kisebb uraknak a nagyságos fejedelem postája mellé csomagolt leveleket. János-Ambrus jó ismeretséget tartott a nagyságos fejedelem főszakácsával, Jánossal, egyazon vidékről való, szepesi ember az. Lehetett tőle híreket hallani a nagyuraknak odafent, a fejedelemnél folyó dolgaikról. A kamarás úr nem beszélget véle ilyesmikről. Egy öröme van a kamarás úrnak, de az nagy, attól csak úgy sugárzik a kedves ábrázatja, ha Bercsényi úrhoz mehet s éppen a fejedelem társaságában. Eljárnak oda ebédezni, még néha vacsorázni is, nem tartják ám mindig olyan kimért

pontosan azt a fejedelmi rezidencián történő közös ebédezést. Kár, hogy Ambrust a kamarás úr, olyankor, ha a fejedelemmel megy Bercsényi úrékhoz, nem viszi magukkal, de azért tudja Ambrus jól, hogy miért szeret oly igen odajárni a kamarás úr, hiszen járt ott véle csakis az ő kíséretében is, s nem is egyszer. Vajon nem tudná-é elvenni feleségül azt a Kőszeghy kisasszonyt? Zsuzsanna nevezetű, a gazdája csak Zsuzsinak szólítja, s nem is kisasszonyolja. Itt a bujdosásban nem sok új házasságot kötnek az urak. Ámbár Esterházy úrnak van egy lengyel menyecskéje, a szakács azt mondta Ambrusnak, hogy csak olyan balkézről való felesége az. A víz, az nem jó itt Rodostóban! Jó az uraknak, hogy bort ihatnak, s nem azt az itteni fertelmes vizet, amelyik egyre csak futtatja az embert nagy hascsikarással a ház háta mögé, hogy ott könnyíthessen magán. A nagyságos fejedelem emeletes házában – azt mondják – van egy bévül található reterátkamarácska is. Ambrus gazdája eljárt egy időben más urakkal, nem messze Rodostótól, vagy csak tán négymérdföldnyire savanyú vizet inni, meg van ott tán valami feredő is, iszapos tavacska, arról furcsát szólott a kamarás úr, mikor megjöttek. Ambrust nem vitte volt magával – azt a csupa sár csizmáját alig győzte Ambrus letisztogatni, akkor mondta azt a furcsát, hogy ahol jártak, az éppen, mint a kovásznai vagy hová is való feredő, de hogy az ott nem egyéb, mint a pokol sara. Tud ilyen furcsákat mondani néha. Hogy az a levélkapás mikor is esett? Az már biztos, hogy Bercsényi úrfi is idejött volt már akkor; mennek-jönnek ezek a nagyobb urak, csak a szegény szolgaember nem mozdulhat semerre, igaz, a kamarás úr sem utazik el soha messzire, de már Forgách Simon úr elköltözött tőlünk, azt mondta a szakács, hogy visszament Lengyelországba, mivel innen legfennebb oda mehet az, kit ide száműztek, s hogy azért ment el, mert nem állhatja Bercsényi urat, nem szeret vele egy városban lakni. Pedig nem olyan rossz város ez, ha meggondolja az ember, s a török sem olyan kutya gonosz, mint régen, még otthon – vélte volt Ambrus – János-korában. Rendet tartat is, milyen erős rendet! A város végin az a harminc janicsár – mert úgy mondják, a török őrséget, janicsárnak –, azok őrzik a várost, vagyis hogy a benne lakó magyarokat, aztán ha a nagyságos fejedelem kivonul vadászni vagy másfelé, azok a janicsárok úgy tisztelegnek neki, mintha éppen az ő fejedelmök volna. Azt mondják, azelőtt, hogy mi idekerültünk volna, ebben a városban örökké öltek s rablottak, de mostan nagy rend van, mióta a janicsárok vigyáznak mindenre, aki ide béjő, azt is megtudakolják, ki s miféle, a

postásfutárt azt egyben beeresztik, mert az rendszerint éppen egy török ember; olyan hozta volt a kamarás úr különleges postáját is. Erről gondolkodik Ambrus, de nem jut eszébe, hogy pontosan mikor is történt az a levélhistória? Tán már harmadévre rá, hogy idekerültek Rodostóba. Annyi bizonyos, hogy nem tavaszon volt. Tavaszon, amit úgy rémlik, tán áprilisnak szoktak volt mondani magyarul, akkor volt a nagy gyász. Akkor érkezett Párizsból a hír, hogy a fejedelem felesége ottan még a télen elhalálozott, azt mondta a szakács, hogy ő ismerte, nem volt nagyon idős, valamivel a negyven felett, de az csak olyan pompaságból való gyász, amit akkor ültetett a fejedelem, hogy se táncolás, se muzsikálás; mert a szakács azt mondta, nem sokat éltek azok együtt, két fia is van ugyan a fejedelemnek az elhalálozott fejedelemasszonytól, de ő a kisebbiket még csak nem is látta soha, meg hogy egy lengyel hercegné volt a nagyságos fejedelemnek az igazi szívbéli kedvese; hát lehet. Mit nem lehet tenniök a nagyuraknak? Mostan nagyon egyedül él már, csak a misézés meg az esztergálás, meg ír ő is, akár a kamarás úr… Szegény kamarás úr a nagy, udvari hivatalos gyász miatt sokáig nem mehetett mulatni magát Bercsényiékhez; a négyrét összehajtogatott cédolalevelet akkor küldötte volt Ambrustól Kőszeghy Zsuzsi kisasszonynak, Ambrus átadta tisztességgel, tőle ugyan hagyhatta volna nyitva is, nem tud ő olvasni. A kisasszony, ahogy vette a levelet, ott helyben, Ambrus szeme láttára kinyitotta, olvasta, s az orcája veres lett közben, mint a láng, majdhogynem szép lett a nagy nekipirosodásban. Különben jó formájú fehérszemély a kisasszony, de látott már Ambrus szebb női személyt is nála, különbözőek a gusztusok, ha a kamarás úrnak ez a zsenge kisasszony tetszik, az ő dolga. A kisasszony nem küldött választ, azt mondta, hogy majd találkoznak, ha a gyásznapok majd letelnek. Ambrusnak egy egész ezüsttallért adott a levél kézbe adásáért. No hiszen, ha azt az osztrák pénzt itt egykönnyen bé lehetne váltani! Lehetne éppen az örményeknél, de azok igen csalósan számolnak. No, nem baj, Ambrus eltette, tiszta szerencse, hogy nem volt azon a pénzdarabon a fertelmes betegségnek a csírája. Azt mondják, csírája van annak a rettenetes betegségnek, ami ez után a cédolalevél küldés után kitört. Inkább víztől lehet kapni, azt mondta volt a kamarás úr, de mégis a nagy riadalomban, hogy ellepte a várost is a pestis, mert így nevezik ezt a nyavalyát, olyan furcsa jókedve lett a kamarás úrnak, pedig akkor Bercsényi úrnak már három cselédje holt meg abban a betegségben, meg még az ő külön papja is, az a jézsovita. Nagy úr Bercsényi úr, hogy neki még

külön papja is volt itt a bujdosásban, akárcsak egyazon nagy rangja volna, mint a két papot is tartó nagyságos fejedelemnek… A kamarás úr tán azon örvendezett, hogy a pestis miatt Bercsényi úrék elhagyták a szállásukat, s bejöttek elébb Rodostóba lakni, persze hogy a Kőszeghy kisasszonnyal együtt. Úgy lehet, annak örvendett a kamarás úr, ámbár nem soká örvendezhetett szegény feje. Nem sokat időztek idebent, a városban Bercsényi úrék, mert itt is kitört a pestis – még jó szerencse, hogy elsőnek nem a nagyságos fejedelem szakácsát vitte el, csak a kuktáját, vagyis Tamás Kárujt, azt, aki a reggeli kávéját szokta volt főzni a fejedelemnek meg a véle reggeliző uraknak, reggel még megfőzte a kávét, ebéd után megbetegedett, s harmadnapra kimúlt szegény. No, akkor lett a nagy költözködés, mind kihurcolkodtunk volt a városból – emlékezett Ambrus –, Bujuk vagy hogy a macskába hívták azt a nagy, füves puszta rétet, ahol sátorvárost vertünk. Mit kellett ott dolgoznia Ambrusnak is. A kamarás úr sátora közel volt a Bercsényi úrékéhoz; onnan járt ki Kőszeghy kisasszony a rétre, sétáltak a kamarás úrral a tengerparton, mint akik igen értik egyik a mást, de nem tartott sokáig az örömük, hogy egymás közelében áll a sátoruk, gyász jött a bujdosók népére újra. Az idősebbik Esterházy úr halálozott el akkor. A Bercsényi úr fia meg elment Franciaországba, hogy ott – úgy hírlett – nagy, igazi huszár katonaságot fog csinálni. Bercsényiné asszony nem az édesanyja volt Bercsényi úrfinak, mert hogy ő már a második felesége volt a generális úrnak, hát ezt az asszonyságot Ambrus nem tisztelte úgy szívbőlbévülről, ha kívülről egy magafajta cselédember az érzelmeit nem is mutogathatja. A kamarás úr sem igen tisztelte, még hallotta is Ambrus a saját fülével, hogy a kamarás úr meg Zsuzsi kisasszony nevetgél, és csúfolja Bercsényiné asszony szokásait. Hogy milyen ijedős Bercsényiné asszony, fáj a feje neki, már jajgatott, hogy meghal ő, rájön a pestis. Megcsípte egy darázs, megdagadt, jaj, az pestises daganat, hogy milyen méltatlan egy született Csáky grófnénak ilyen körülmények között, egy sátorban betegeskednie. Zsuzsi kisasszony csúfolta a grófnét, ez az igazság, pedig neki csakis ez az asszonyság az igazi gyámolítója. Vagy tán más is, ki tudná? Urak dolga ez, nem az Ambrusé, ámbár ő azt gondolja, hogy a kamarás úr azt szeretné, ha a Zsuzsi kisasszonyt csakis ő gyámolíthatná egyes-egyedül. Hát tán nem is lenne rossz, ha a kamarás úr a kisasszonnyal egybekelne, s tán ideköltöznék a kisasszony. Ambrus úgy vélte, meglennének ők ebben a házban hármacskán, de hát ilyen vágya, gondolattá valóra nem válott, annyi rémség

történt akkoriban! Az is, hogy szegény Zsibrik úrnak a sátora egy felborult gyertyától meggyulladt, leégett az porig, Zsibrik úr csak magamagát tudta a tűzből kimenteni, egyebet semmit, posta akkor nem volt ott nála a sátorban, mert hogy mióta kiköltöztek a sátortáborba, postásfutár feléjök sem nézett. Annak a nyárnak a vége felé, október volt talán, a szőlő már régen megérett, de már új vetés is sarjadt a földeken, október lehetett, mikor a pestises nyavalya szünetelt, s ők Rodostóba mind visszaköltözhettek, de a gyászból ki csak nem fogyhattak. Megholt Horváth Ferenc úr. S hát mégsem tettette magát a betegséggel Bercsényiné asszonv sem, mert bizony csak megholt őméltósága is. Akkor kezdődött a mi búvunk és bánatunk – gondolta Ambrus –, vagyis hogy a kamarás úré, hiába erőltette szegény, hogy ne mutassa, a nagy, féltő bánattól egészen meghitványkozott. Ki hitte volna arról a kedves Zsuzsi kisasszonyról, hogy az özvegy Bercsényi nagyúrra vesse a szemét? Beteges, csúf, öreg ember volt már akkor a generális úr, de Zsuzsi kisasszony úgy ápolta, úgy dédelgette, hogy kezdett gyógyulni, meg mikor talpra állott, még szebben s cifrábban öltözködött, mint azelőtt. Nagy szüntelen férfiúság lakozhatott benne, hogy vénember létére észrevette a kisasszony hozzávaló hajlandóságát, s hogy igen erősen kezdett kurizálni neki. Jaj, szegény jó gazdám, szegény kamarás uram! Gondolta volt Ambrus, hogy szólni kéne neki, de nem mert, búsult a kamarás úr anélkül is, hogy Ambrus búsította volna, csak kellett tudja, hogy mi készülődik a Bercsényi portáján, de erről nem szólt nyilván, s a búsulását amolyan keserű kacagás alá rejtette, még mondta is egyszer csizmahúzás közben Ambrusnak: – Olyan volt-é kendeknél, Ambrus… vagy tán, igaz is, János volt kend Szepesben, ugyé? No, mindegy ez már, de azt nem hihetem, hogy egy öregember egy ifjú hajadonnal tisztes s jó házasságot köthet, s hogy az szívbéli szeretetből lehessen, vagyis hogy látott-é kend vén vőlegényt ifjú menyecskével? Így szólt, de nem várta, hogy feleljen Ambrus, s ő gondolta is nyomban, hogy nem magamagáról beszél, hogy ő, noha jóval idősebb, mint a Kőszeghy kisasszony, őhozzá nem találna, nem, hanem csakis arra gondolhatott, ami bé is következett. Hogy az a fiatal teremtés képes volt hozzámenni feleségül a beteges, vén, özvegy generális úrhoz, s grófné lett belőle!… Hát nem volt lakodalom a gyász végett vagy miért, csak úgy ketten-hárman ha vótak az esketésen, az én gazdám, a kamarás úr feléje nem ment, az bizonyos, csak járt le s fel a szobájában, ment a

fejedelemhez, tette a dolgát, idehaza meg még írni sem írt akkoriban, hát akkor, igen, igen, akkoriban érkezett meg számára az a levél, amelyiknek olyan különös sors jutott. Régebben, ha kapott egy-egy levelet, hogy tudott örvendezni! Keveset kapott, s csakis innét, Törökországból; azok nem voltak a mi nyelvünkön írott levelek, tán francus nyelvűek inkább, mert fel is olvasta azokat magamagának hangosan, hogy talán jobban értse. Ambrus éppen sepergetett egy nyaláb cirokkal a kamarás úr dolgozószobájában, akkor még egy nagy kapcsos könyvből is nézett valami szavak után, amik, úgy lehet, abban a francus nyelven írott levélben voltak Konstantinápolyból, igaz, mondta is, nem nekem, csak úgy magának, de érthettem, mert ő, ha magamagával beszélt is, hát csakis magyarul szólott, hogy a jó Bónákné{1}, úgy mondta: márkiz, lám könyveket ígér nekem. S örvendezett. De mikor az a magyarul írott levél érkezett neki, akkor nem. Zsibrik úr inasa hozta el a levelet. Az édesanyja írta. Tudja ezt már Ambrus régen, hogy az édesanyja írta. Hazulról. A kamarás úr hazájából, Erdélyből. Majdhogynem egy esztendőre rá, hogy a kamarás úr édesanyja azt a levelet megírta, postára adta. A legrosszabbkor érkezett meg az a levél, s nagy gyötrelmet okozott a kamarás úrnak, mert hogy attól fogvást szívből kacagni nem hallotta soha a kamarás urat. És táncolni sem járt már sehova.

ANYJA LEVELÉRŐL

Mikorra, mennyi idő alatt lohadt enyhén melegítő parázzsá az az ellentétes érzelmek gyújtotta tűz, amelyik Kelemenben gyulladt? Hogy meglátta anyja levelét, első érzése a megdöbbentő, egész lényét elárasztó hévség volt-é? Érzett-é rajongó szeretetet? Nézi: édesanyja áldott kezével írott sorok. Mikor először futja át könnyfátyolos szeme a levelet, fojtogató szégyenérzet markolja szíven. Hogy ezt, ezt tudta neki írni az édesanyja! Ő kérjen kegyelmet, éppen ő? Ő hagyja itt Zsuzsit annak a beteges vén kéjencnek a karmaiban? Ő, mikor hiszen Zsuzsi, Zsuzsi hagyta el őt, már elhagyta! Nem kell Zsuzsinak a koldusszegény kamarás, mikor gazdag grófné asszony lehet. Gyámoltalan, csacska édesanyám eltartaná a tanult, időt töltött fiát, csakhogy még lássa, mielőtt… nem! Nem halhat még meg, fiatalos, erős, nagy akaratú asszony az ő édesanyja. Szép. Milyen ritka szép asszony az én édesanyám. Amilyen szép asszonyok, leányok csakis odahaza, Erdélyben teremnek. Egy sincs, egy sincs erdélyi asszonyokhoz fogható kedves, szép odakint Magyarországon sem, nemhogy itt. Itt, most nem gondolhatok többé akárhogyan Zsuzsira, nem Árva Torma Éva! Tormának miért írja magát édesanyja, Boér Ferencné? Megholt talán Boér? Ha így írhat az édesanyja, csakis labancként írhat így. Hogy császár hűségére térjen, éppen ő? A fejedelem ellen ír édesanyja, ellene. Milyen gyűlölet élhet benne szegény urunk iránt! Hogy most, éppen most hagyná itt, ha képes volna a gyalázatra, hogy egymagának külön, alázatosan kegyelmet esdekeljen? Attól a császártól, aki mindenéből kifosztotta, aki száműzte, s lesse, ki tudná, meddig, hogy netán még válaszra is méltatná a fene császár az ő alázatos esedezését! Édesanyja még látni, ölelni akarná. Ki más is van neki kívüle, aki igazán az övé? Aki hű hozzá? Édesanyja mindig is féltékeny volt a fejedelemre, restellte, hogy a fia oly igen tiszteli és rajongja! Boér Ferenc nem volt rossz ember, de őt csak nem tisztelhette apai példaképpen, már a maga ingatag jelleme miatt sem. Csak egy igazán nagy ember van Kelemen világában: ő, a fejedelem, aki mostanság, éppen mostanság egyre közelebb engedi őt magához, újabban még diplomáciai dolgokat is megbeszél vele. És ami a legtöbb: tartja magát! Viseli sorsát nemesen. Tűr, Isten igaz embere! De miért,

hogy ez az oly sokáig utazott levél mintha az édesanyja főztének illatát árasztaná magából, hogy lehet ilyent érezni egy, úgy látszik, hogy tizenegy hónapot utazott levélből? Kelt Kolosvárott 1722. decembris 22-én, s ma? Ma, mire ideérkezett, kinek, kiknek a kezén mehetett át ez a szégyenteljes, gyalázatos árulást ajánló levél? Szégyenteljes? Nem, nem, az anyját, a jó, az egyetlen édesanyját, aki a maga módján akarná a jót a gyermekének, a fia láthatásáért vívó édesanyját nem szégyellheti, de mégis! Fullasztó az, ami elönti. Hogy hűtlenségre, alázkodásra meg kegyelemkérésre biztatja. Zsarol! Zsarol vele, hogy azt írja, őt már „meggyőzte” az élet, ha nem siet haza, talán többé sohasem látja! Úgy ver a szíve, hogy majd beleszakad, az asztal oldalába kell fogóznia… Jaj de szép is ez, hiszen a levélből, a szavakból Zágon szól hozzája, ha százszor is Kolosvárról keltezte! Édesanyja. Ő az egyetlen jó bizonyosság Kelemen életében. Apja sose volt, sose látta. Az apja is az édesanyja volt egyben. Mikor is látta őt utolszor? Régen, milyen régen elszakadt tőle. S hogy rohanna haza hozzá! A szoknyájába szeretné temetni az arcát. Ezt, a mait? Nem, nem. Azt a régit. Nem kérhetem meg, hogy öltözzék fel, édesanyám lelkem, menjen el, s kérje meg számomra a kezét annak a… nem leány már az, édesanyám, nem lesz leánykérés számomra már sosem… Akkor szerettem talán a legjobban édes lelkem anyámat, mikor kicsidkoromban úgy elfenekelt volt Kovásznán – ne sírjon, édesanyám, ezentúl jobb leszek –, mert most már igazán jobb, több, emberségesebb emberré akarok, kell válnom, édesanyám, hát áruló, kegyelemesdő éppen ezért nem, NEM! Nem fennhéjázás ez, édesanyám, alázkodom én, higgye meg, de nem ember, nem, csakis az Úristen előtt, aki ránk, reám mérte ezt a sorsot. Nem hal meg a fejedelem egyhamar, dehogy hal, mit ijesztget kend engemet? Erős, vitéz ember ő, és a példa csak az. Az, csak az az egy, ahogyan ő él, ahogyan viseli a nagyságát, megcsalattatását, bukását, ahogy a reménység soha el nem hagyja, ahogy dolgozik és nevet és imádkozik és él itten, ő, a dalia, kiért asszonyok regimentje bomlott, most él egyedül, úgy, ahogy már a kamalduli szerzeteseknél elkezdette volt, egy tevékeny remete fejedelem módján, és én, én a kamarása vagyok. Maholnap már a legelső, legbensőbb embere. Ha megtudná a fejedelem, hogy milyen levelet kapott! Mit gondolna az ő özvegy édesanyjáról? Szégyen, szégyen, hogy ezt tudta írni szegény! Tőle telhetett ki ez? Vagy rávette valaki, valaki ellenség-e? Volna-é Kelemennek ellensége odahaza? Nem hiheti, hogy volna, nem volt haragban soha senkivel az egy Mikes Ferkén kívül, azt a haragját is elemésztette. Ellenség ki lehetne azokon kívül, akik az apja, Mikes Pál cselekedete miatt próbálták volt üldözni őt?

Józsiról nem ír anyám… Miért nem, vajon? Miféle levél is ez? Ellenség szemének, német kopónak, labanc tekintetének, osztrák cenzor fürkészésének szánt levél? Jaj, hogy ennyit, ennyit tudott búsulni miattam, hogy aggódik érettem ma is, most is, mint apró gyermekkoromban! Mikor egy férfi zokogva sír, mit sirat, Úristen? Magát? Szeretőjét? Kelemen – Zsuzsit? A szégyent, hogy ezt írhatta neki az, aki mégiscsak a legtöbb az ő életében. Hiszen a legelső lélek ő, ő, aki életet adott neki – életünket az Úristen adja, az anya csak edénye születendő testünknek, melybe a lélek… Á, nem segít a filozofálás, ez ellen nem segít. Csak ne tudja meg soha senki itt a bujdosók körött, hogy ezt a levelet kapta, ne tudjon senki erről a levélről, amelyikre nem lehet, nem lehet, lehetetlenség válaszolnia. Mit írhatna? Az igazat? Hogy nem koldul kegyelmet, nem lesz Rákóczi árulója, hogy hűséges a fejedelemhez holtáig és mindenen túl mindahhoz, amire az életét tette fel ez az igaz ember – ezt meg nem írhatom anyámnak, szegénynek! Ha ezt olvasná ellensége, ezzel okoznék bajt, rosszat neki. Édesanyám lelkem nem úgy halandó, mint ő, mint a közönséges halandó emberek. Az eszme, a szabadság eszméje s az ő személye örökre, egybekötötten, halhatatlanul: egy!… Lássa, anyácska, én csak szolgálom a személyét, soha nem csatáztam. Drága jó édesanyám, kedhez repülnék, ha legalább szárnyas állattá válhatnék, akár egy repülő féreggé, egy cserebogárrá, hogy suhadnék haza kedhez, Zágonba! De hol van Zágon most, édesanyám? Kié most? Arról nem ír nekem. Zágon csak itt van bennem, s ezekben a… Nem, nem lettem poéta, semmi talentumom hozzá, amiket magyar nyelvre fordítok, írásokat, azok csak az unodalom elűzésére valók, amiket ebbe a könyvbe írok – leveleket –, anyácska, magammal levelezem. Mert leírom s el is olvasom és megformázom azt, amit átélek, látok, tanulok, s azt is, ahogyan volt egyszer, ahogy haza-hazasuhajtozom; magamnak róttam mint torz jelet – jelek ezek a sorok, anyám. Egy történetet, amit francia nyelvből tettem át székely nyelvre, arra, amit anyám tanított nekem, a ked nyelvén írtam, egyetlen édesanyám, abba beleírtam Zágont, Zágont, mintha ott történt volna az, amit a francia írt volt. S nekem most itt ezeken a papírokon Zágonom van, hazám van, ebben otthon vagyok, ettől el nem válhatok – ehhez nem kell messzire hazamennem, ez velem van, bennem s velem marad, míg élek, az anyámtól, az otthoni Ambrustól, Vajnáéktól tanult gyermekkorombéli szavak szerint, hát nem szégyellem én kedet, egyetlen jó édesanyám, csak a levelét, azt, lássa, szégyenlenem kell mások, itteni bujdosók előtt! Mit tehessek vele? Meg nem semmisíthetem, azt nem. Egyebem sincsen már édesanyámtól, csak ez az egyetlen levele. De el kell rejtenem! Látta-é már más valaki, itteni ezt a levelet, olvasta-é, felteszi-é, hogy én képes volnék kegyelmet, külön kegyelmet koldulni a többiek háta megett,

árulóvá válni, labanccá, itt hagyni a fejedelmet, áldott urunkat? Zsibrik uram nem töri föl más ember levelét, remélem s hiszem, hogy itt nem olvasta senki más ezt a levelet kívülem. A konstantinápolyi osztrák cenzor bizonyára olvasta. De nem válaszolok én erre az osztrák vagy más követség útján sem, sehogyan sem. Mintha csak elveszett volna ez a levél Konstantinápoly és Rodostó között, nem, semmiképpen innen most s még talán sokáig el nem mehetnék, szökve soha, kegyelmet esdve semmiképp, nem hagyhatom az asszonyt sem, az új asszonyt, pedig hiszen ő otthagyott engemet. Ó, be szégyellem az én csekély voltomat, igazán én senkinek sem kellek, csakis édesanyámnak kellenék még. Bocsásson meg Isten gonosz gondolatomért, hogy szégyenlettem az anyám levelét, ember az anyját nem szégyenelheti! De el kell rejteni ezt a bizonyára megfélemlített, gyámoltalan asszonyszemélytől írott levelet. Józsi tanácsolta volna neki ezt? Nem hihetem. Nem ír róla. De megvan Józsi, bizonyára megvan. Boér Ferenc fia bizonyára a német császár hű embere manapság, s anyám, szegény, drága jó anyám, hát van neki kívülem még egy fia – de nekem, úgy lehet, feleségem sem lesz már, sem fiam –, nem lehetett nekem olyan anyám, mint Neki! Istenem, a fejedelem hős édesanyja! Kicsi, gyámoltalan, mégis küzdő, ügyeskedő, székely asszonyka az én édesanyám, mit harcolt a pereskedéssel érettem… Nekem az is kápráztatta a lelkemet, hogy a mi urunknak, a fejedelemnek is csak mostohaapja volt, mint nekem, miben is nem őt akartam követni, utánozni, az egy csatázást kivéve, azt ő sem akarta, de hogy kerestem közte s szegény magam között a sorsbéli hasonlóságot, s hogy utánozom mostan is, írok, ahogyan ő is ír, nekem róla kell írnom, őt szolgálom – s ezt a levelet tüntessem el, de sebesen! Ambrusért kiáltott, vagyis a padlón dörömbölt a patkós csizma sarkával, olyan dühvel, mintha eszeveszett, őrült táncot járna, aztán hogy a szolga ijedten felszaladt, még egyre remegett a keze a kamarás úrnak azzal a levéllel, mikor a parancsot kiadta. A hangja akkor már olyan nyugodt volt, mintha nem ő dörömbölt volna oly eszeveszetten percekkel ezelőtt… Az árva Torma Éva fiát kesergő levelét összehajtogatva, egy bőrtokba varratta be Mikes Kelemen szolgájával, Kecsüd Jánossal, azaz Ambrussal. A kamarás úr egy bőrtárcát vett elő a ládájából, és azt parancsolta, hogy annak a bőrét szabja fel, de minél előbb, varrjon belőle egy kicsiny, hengerded tokocskát. Nagyot nézett Ambrus, hogy még bőrt szabatna, varratna véle a kamarás úr, ahhoz dikics, vagyis ár is kellenék! Hogy döfködje által a bőrt csak a nagy,

rozsdás varrótűjével?! – Gyorsan Ambrus, s ügyesen! Véresre szurkodta a hüvelykujját a szolga, míg a kiszabott, összehajtogatott bőrön a rozsdás tűbe fűzött erős kendercérnát átdöfködhette; a tű foka lyuggatta a hüvelykét gyűszűje híán, de meglett a tokocska nagy nehezen, aztán – szokja meg a szegény cselédember az urak különös cselekedeteit! Ambrus csudálta egy cseppet azt, amit a kamarás úr mivel, de hát az ő dolga. Hogy mint egy kutya, török amulettet csinál abból a bőrtokba préselt levélből, egy bőrszíjacskát is varrat a tokra, a szíjat a nyakába akasztja, s a kikötött inge alá, a kebelébe beereszti a leveles tokot. – János – mondta a kamarás úr, s megtörölte verejtékes arcát –, ne haragudjék kend, hogy Ambrusnak nevezem, ugyé, nem haragszik érette? – Nem várt feleletet, egy aranyat, egy egész aranyat adott Ambrusnak a nehéz s hirtelen munkáért. János-Ambrus alig merte elvenni a nagy pénzt, nincsen ilyenből sokja a kamarás úrnak se, de azt mondta: – Tegye csak el, tegye a félretett zsoldja mellé, hátha megfiadzik még. – Mi az? Tán kend nem gyűjtene útiköltségre, hogy egyszer tán innét hazamenjen Szepesbe, a családjához? Lengyelországon keresztül talán lehetne… János. – Nem megyek én már innét sehová sem – sóhajtott Ambrus. – Meghalhatott azóta a feleségem is, sohasem íratott, nem is volt nekie kivel hogy írasson, vagy tán engem vélt holtnak, s más ember felesége lett. Lengyelben, Isten a tudója, éle még az a leány, akivel összemelegedtem volt, ahhoz, ha lehetne, még talán tán el is mennék egyszer, de leginkább csak itten szolgálok, amég kegyelmed parancsolja. Hiszem, hová az Úristen az ember elköltendő kenyerét letette, ott kell azt nekie elköltenie. A kamarás úr felvont szemöldökkel hallgatta a török közmondást a magyar nyelven rámondó s egyszeriben bőbeszédűvé bizalmasodott szolgát, s majd megtapogatta az inge s a kaftánja alatt a bőrtokocskát, hogy lám ő is, mint egy török – amulettként őrzi a mások előtt titkolni való, nagy-nagy szeretettel lelkét melengető levelet. Ambrus úgy gondolta, hogy a kamarás úr titkát nem fogja elárulni senkinek,

mindössze tán a szakácsnak említi meg, hogy milyen különös amulettje lett a kamarás úrnak, hiszen a szakácson kívül nincsen neki más jó ismerőse itten senki. S a szakács is sok újdonságot mond neki, ha éppen ráér, az urak nehezen érthető szokásairól. Mintegy hónappal ezután történt, hogy a fejedelem szakácsának ideje akadt, hogy Ambrussal elbeszélgessen, mivel ekkor rendelkezett úgy a fejedelem, hogy csak kisebb ebédet főzzön a közös teremben étkezőknek, mert ő nem lesz az ebédlőházban otthon ebédidőben. A kamarás urat rendelte maga mellé, azzal az óhajtással, hogy kísérje el őt – mindössze két másik kísérője társaságában – az özvegy Bercsényi grófné látogatására, az egykori Kőszeghy Zsuzsihoz. Úgy illendő, hogy régi hű, jó barátja harmadik feleségét, az új özvegyet két hónappal a gyász után végre meglátogassák. A Bercsényi temetése óta sem látta a fejedelem az új Bercsényinét, azon ott volt a fejedelem, s betegségében is egyre látogatta Bercsényi urat, s igen szép cselekedetnek találta azt, hogy az új asszony milyen híven ápolja az ő legjobb barátját. Hát megérdemli, hogy most részvétlátogató vizitával tisztelje meg, s éppen hogy Mikessel, hiszen ővele járt el legtöbbször Bercsényiékhez. KÖZBEVETVE

„Könnyű a hadából kimenni, de nehéz visszajönni.” CSEREI MIHÁLY HISTÓRIÁJA

Itt megtorpan a krónikaszerző. Bármennyire szeretné régi írások, oklevelek, Mikes Kelemenről írott életrajzokból kikutatni, meglelni a róla, életéről szóló, megbízható igazat. Nincs megbízható dokumentum Mikes Kelemen egész életéről. Nemzetünk nagy

öröksége Mikes minden műve és mindenek fölött az örökre vele maradt, tehát bizonyára soha el nem küldött, idővel hazakerült, többször kiadott Törökországi levelek. Arról sincsen bizonyítható adat, hogy Torma Éva fennmaradt, idővel Magyarországra ugyancsak visszakerült, kegyelem kérésére buzdító levelét mikor kapta pontosan kézhez Kelemen. Ő maga említi az anyja levelét a leveleiben. Számozás szerint az LI. (ötvenegyedikben) Rodostó, 19. Decembris 1723. Ez a keltezése. Akkor kapta kézhez? Majdnem esztendő múltán édesanyja hazahívó, óvatosan szóló levelét? Nem tudjuk. Az irodalom történészei sem fejtették meg mindmáig Mikes törökországi leveleinek pontos keltezési idejét. Azt sem döntötték el, hogy a Leveleket vagy abból legalább néhányat elküldött-e egyáltalán? Hogy „nénje”, akihez szólnak levelei, csak elképzelt alak volt-e, akivel magányában elbeszélgetett? Avagy volt a valóságban is egy Törökországban élő rokona, esetleg jó ismerőse, akinek el is küldött leveleiből egy-egy másolatot? Avagy egész levelezése csak egy irodalmi forma, formája a naplóírásnak, életéről, környezetéről, tanulmányairól, fordításairól való elbeszámolása? Különös a módja, ahogyan Torma Éva levelét említi más gondjai között. Abban az 1723-ban „keltezett” levelében. Előbb ír arról, hogy az „új házas asszonyt”, Mikes nagy szerelmét, Kőszeghy Zsuzsit, mint az elözvegyült, öreg, beteges Bercsényi Miklós új feleségét – amióta házas – először „ma” látta. (A fejedelmet kísérte Bercsényiék látogatására.) Ennek a levelének a közepén, mint ki egyik tárgyról hirtelen és átkötés nélkül ugrik a másikra, ezeket írta le:

Itt mi már úgy vagyunk, mintha mindenkor itt laktunk volna, és mindenkor itt kellene laknunk. Már nem csudálom, mikor hallom másoktól, hogy a hazáját elfelejtheti az ember; mert talán magam is elfelejteném, ha csak a minapiban – (vajon mikor is pontosan?) – az édesanyám levelit nem vettem volna, aki is írja, hogy gratiát szerez, ha bé akarok menni és hogy az uram halandó lévén, holta után mire juthatok idegen országban. E mind bételjesedhetik, én mindenképpen csak bizonytalan voltát látom sorsomnak; de mind itt, mind másutt csak az Isten akaratjára kell magunkat hagyni…

És tovább ír, ám nem az anyja leveléről, nem arról, hogy kérne-e kegyelmet vagy sem; az isteni gondviselésről elmélkedik, önmagát biztató, vigasztaló szép szavakkal, hogy ennek a levélnek a végén egy kanyarodással ismét rátérhessen arra, ami, úgy kell lennie, akkor fontosabb gondja volt, mint a hazatérés lehetősége: „Észre sem veszem – írja –, hogy az új házas asszonyon kezdem el levelemet és prédikáczión végzem.” Majd megint csak Zsuzsit emlegeti a megcsalódott, szerelmes Kelemen. Zsuzsit, aki másnak, nagy úrnak, grófnak lett a felesége, nem az övé. Még egy kis gúnyverset is költ, ami ugyan, mint megjegyzi, nem illik a más feleségeként is szeretett Zsuzsira – de önvigasztaló, ironikus fintorként kiválóan jellemző Mikes akkori lelkiállapotára. Mikes Kelemen abból az esztendőből nem írt több levelet. Képzelt, megálmodott „nénjének” sem. Erdélybe pedig még évtizedekig egyáltalán nem állott módjában levelet küldenie. Mikes Kelemen bizonyára nem olvashatta a kurucokat gyűlölő historikusnak, Cserei Mihálynak kegyetlenül gonoszkodó sorait Kelemen édesapjáról, Pálról. Ám Csereinek ugyanebben a művében írott néhány sora – ha nem is olvashatta – részben legalábbis talált Kelemenre. Cserei ezt is írta Históriájában:

Jobb, hogy az erdélyi kutyák egyék meg a testemet, mint idegen országba menjek reménység fejében, mert: könnyű a hadából kimenni, de nehéz visszajönni.

Mennyivel kedvesebben, íróhoz méltóan, kedves öngúnnyal írta majd ugyanezt egy helyütt Kelemen, így írta:

Inkább lennék káposztás fazék Erdélyben, mint kávét ivó findzsája a török

császárnak.

És odakint maradt. Reménység fejében? Ezt a két szót Mikes leveleiben legalább hússzor leírta. Nem folyamodott külön kegyelemért.

ALKALMAS A SZERETETRE

Mindent jóra magyarázó akarattal, türelemmel, maga fegyelmezésével szerette volna tudomásul venni, megérteni és meg is bocsájtani Zsuzsi hűtlenségét. Hűtlennek érezte, de értelme mást sugallt. Hiszen csak az ő reménységét csalta meg Zsuzsi, mikor Bercsényiné lett. Önmagához hű maradt. Zsuzsinak se apja, se anyja. Bercsényiék nevelték, majdhogynem leányukként tartották. Kajdácsy Péterné asszony Bercsényiné, született Csáky Krisztina grófnő frajja – valóságos belső udvarhölgye – még azt is sejtette Kelemennel, mikor a Zsuzsi esküvője utáni időben először találkozhattak, hogy Bercsényiné asszony nem ellenezte volna, hogy Miklós gróf Zsuzsit elvegye, hiszen a beteges, de még igen erős férfiúi természettel bíró generálisnak olyan ápolóra van szüksége, akivel nőszemélyként is kedvére élhet. Kegyetlen beszéd volt a Kajdácsynéé, de meglehet, nem minden igazság híján való. És Zsuzsi jó erkölcse és „példás magaviseletéért igazán megérdemelte, hogy grófné legyen belőle”. Ez a Kajdácsyné asszony is Bercsényiék lengyelországi birtokáról került a törökországi Bercsényi-udvarba, mert bizony valóságos, a fejedelemével vetekedő, pompás, számos személyzettel telt udvart tartott török földön Bercsényi Miklós. Kajdácsyné a grófné halála után az udvar első asszonyának, Kőszeghy Zsuzsi gyámanyjának, majd mikor Miklós gróf házasságra lépett az árvával, jóformán Bercsényi úr „anyósának” léptette elő magát. Kelemen nehezen találkozhatott Zsuzsival négyszemközött, mióta az Bercsényiné lett. Írja ugyan 1724 augusztusában „keltezett” levelében, hogy: „a minap Zsuzsival beszélgettünk, hogy mint lett a házassága” – meg hogy vadászni nem mehetvén a fejedelemmel, otthon maradt Rodostóban, a fejedelem udvarára, cselédnépre vigyázandó, és „úgy búsul, majd meghal örömében” – hogy vadászni nem

mehetett –, és „mindennap Zsuzsihoz kell mennie”. Mikor volt az, milyen régen is már, abban a Kelemennek oly boldog pestises időben, hogy a sátortáborban laktak, Zsuzsi közelében, hogy kéz a kézben sétálgathatott a leánnyal – vélte titkon, hogy senki sem látta. Hitte, nem látták idegenek azt az egyetlen testvéri csókot sem, amit egy alkonyatkor a tengerpart egy hatalmas topolyafája megett oly futva váltottak. Abban az időben – ma úgy mondanánk – Zsuzsi kacérkodott Kelemennel. Ő úgy érezte, hogy csak tréfásan kellemkedik véle, mikor futva s titkon Kelemen haját babirkálja, vagy nagy kacagva a Kelemen bajuszát csippenti két szép, fehér ujja közé, mint aki csinosítja jó „testvér bátyját”, s játékosan pödör egyet a bajuszán. Nem sejtette Kelemen, hogy a minden kis eseményre szemfüles Kajdácsyné tanúja volt annak a könnyed, testvéries csókváltásnak is? Bercsényiné a darázscsípés okozta daganatával feküdt ekkor a sátrukban, elaludt, és Kajdácsyné illendőnek tartotta, hogy a nevelt gyámleányt az alkonyati sétáján meglesse. Bár egy pillanatra. Hasznos az – vélte–, hogy a Bercsényiné első udvarhölgye, ő, a család minden apró-cseprő eseményéről is értesüléseket szerezzen. Bercsényi nagy, utolsó betegsége alatt, mikor a fejedelem kíséretében látogatták a már-már haldoklót, Kelemen a búskomor arccal szorgoskodó, férjét ápoló Zsuzsi asszonyt sajnálni, szomorúságát mindenáron megérteni szerette volna. Voltaképpen iszonyodott a fertelmes betegségben fetrengő, fájdalmát ordítva is nehezen tűrő Bercsényitől, és szorongva nézte Zsuzsit, aki a gennyedt, bűzhödt lábú férjeurát oly rendületlen szorgalommal ápolja; Zsuzsi éppen a beteg lemetélt, sajgó lába szárát borogatta langyos vizes kendővel, mikor a fejedelem kíséretében Kelemen is elment beteglátogatóba. Kelemen a beteglátogatáskor köszönésen kívül semmit senkihez sem szólott. Ott volt a nagybeteg utolsó órájában is, hogyne lett volna, ha egyszer a fejedelem is ott tudott lenni, ott állott, ott virrasztott legkedvesebb barátja halálos ágya mellett. Mikor örökre behunyta a szemét a nagy generális, Kelemen akkor sem tudott egy holtért szóló fohásznál többet mondani, csak azt, hogy: Úristen irgalmazzon, és az örök világosság fényeskedjék neki. Azt nem állhatta meg, hogy levél formájú naplójába részletesen, nagy realitással le ne jegyezze Bercsényi fájdalmasan csúf betegségét, s bizony még csipkelődött

is egyik levelében a magát megifjodott vőlegénynek képzelő generálissal! Féltékeny lehetett? Hogy még azt is leírta, hogy nem mosakodott, nem cicomázta magát az öreg generális, míg vén felesége élt, de most, mikor, úgy látszik, házasodni készül, mosdózik, fényesen öltözködik, magát cicomázza, igen ápolgatja. Az elhunyt Bercsényinéről még annak életében megírta a maga eléggé lesújtó vélekedését, azt, hogy a bolondosan babonás vén dáma örökösen régmúlt, szép, leánykori élményeiről fecseg-locsog; Kelemen néha órákig kénytelen hallgatni őt, szótlanul hallgatja legtöbbször, s nem figyel rá, hogy mit is mesél már talán századszor a vénség, máshol jár olyankor az ő gondolatja. Az 1725 szeptemberében keltezett levelében azt írja, „nem gondolom, hogy a szegény úr – Bercsényi, természetesen – meggyógyuljon. A szegény Zsuzsi azért igen szomorú. Eleget vigasztalnám, de csak félfogra nevet.” Vigasztalta volna, ebben semmi kétség. De Zsuzsi abban az időben félfogra sem nevetett, nem mosolyodott Kelemenre – siet is a naplóját jegyző Kelemen megvigasztalni önmagát, megérteni, megmagyarázni magának Zsuzsi magatartását, mert így folytatja a róla kezdett sorokat: „…vigasztalnám, de csak félfogra nevet, nem is lehet másként, annyi sok nyughatatlanságot kell szenvednie.” Nem ő szenvedi-é ekkor inkább a nyughatatlanságot, mint Zsuzsi? Megjárja-é fejét-lelkét, mi lesz, ha Zsuzsi elözvegyül? Még levél formájú naplójának sem vall egészen őszintén saját érzelmeiről. Önmagát keserítőn, halovány gúnnyal ír Zsuzsiról a továbbiakban: „…mert akkor látszik meg a jó feleség, amikor az ura beteg.” Más ember, nagy úr jó felesége az ő egyetlen szerelme. 1725 októberében a már haldokló Bercsényinél tett látogatásukról számol be „nénjének” írott levelében. Siet arról is szólni, hogy a generális a „testamentumát már megcsinálta”, és hogy Zsuzsi milyen nagy szomorúságban vagyon – noha „azt el lehet hinni, hogv nem marad nyomorúságra”. Nem. Az új Bercsényi Miklósné, született Kőszeghy Zsuzsanna a grófnéi címen és rangon kívül készpénzben egyezer aranyat örökölt férjétől, továbbá az elhalálozott Bercsényiné pompázatos ruhatárának felét – Kajdácsyné asszonyé legyen a másik fele. Zsuzsira hagyta Bercsényi egyik lengyelországi birtokocskáját, házát is. Az ezüstmarha, az evőeszközök, billikomok,

drágakövek az első feleségétől lett, Párizsban katonáskodó, huszárezredet szervező fiáé legyenek, úgy végrendelkezett. Nincsen már bizony Rodostón ebben az időben az ifjú Bercsényi. Mikor itt járt, katonákat verbuvált volt. Rákóczinak sok emberét vitte volt el magával, s vitt másféle török földre keveredett embereket is, valami háromszázan hajóztak el Franciaországba. Az új kurucmódi ifjú Bercsényi szervezte huszárezrednek a fele magyarokból telt ki. Verbuvált Bercsényi úrfi az oláh vajdaságokból is leendő francia huszárokat. Nem jöhetett „haza” Rodostóba haldokló apja látására; nem volt ott az öreg generális temetésén sem. Bercsényi Miklós hagyott vagyonából cselédeinek is, és a bujdosókról sem feledkezett meg: „holmi portékát”, bútorokat, használt ruháit hagyta úgy egyben a bujdosók társaságának. A kardját, a legékesebbet, a legkedvesebbet, azt még halálos ágyán maga adatta örök hű barátjának, magának Rákóczi fejedelemnek a kezébe, ki is sűrű könnyhullatással vette át a végső ajándékot, és Bercsényi Miklós végpercéig annak ágya mellett állott. A bujdosók társaságának szánt portékát, azt majd számba veszi a fejedelem minden jövedelmét, javadalmát, tartásdíját amúgyan is számban tartó Mikes kamarás úr, az az ő tisztje, hogy mindenről számadást készítsen, a fejedelem javairól leltári feljegyzést csináljon, a bujdosók önfenntartására való pénzt, élelmet kiossza. Úgy gondolta-é a haldokló nagy tábornok, hogy „jár” valami külön, végső ajándék ennek a Mikesnek is, aki sűrűn megfordult házában, elholt feleségét is türelemmel hallgatta, s ha az szóhoz jutni engedte, történetekkel, hírmondással szórakoztatta? Még a francia beszédet is gyakorolta volt véle, s abból az új kicsi asszonyka, Zsuzsi is fel-felcsippenthetett egy kevéske francia tudományt. Volt az elholt Bercsényinének egy ezüstgombban végződő nádpálcája. Nem sétapálca, arra nem is volt a grófnénak szüksége, hogy pálcára támaszkodva sétáljon (inkább gyalogszéken vitette magát, ha elfáradott) – azzal a pálcával dirigálni szokta a szolgaszemélyzetet, arra a tárgyra intett vele, amelyiket hozzá vinni parancsolt, azzal legyintett, ha méregre lobbant, s annak a pálcának a fellendítésével utasította ki a szobájából valamely éppen alkalmatlannak ítélt cselédjét. S néha éppen a vendégét is. Hát Bercsényi Miklós úr, Rákóczi Ferencnek örökre híres generálisa végrendeletében éppen ezt a nádpálcát hagyta a „kis Mikes kamarás úrra”, ahogyan testamentumába diktálta is.

Kelemen azt hitte, hogy Bercsényi készpénzt is hagy majd a bujdosók társaságára, a száműzöttekre. Csalódott. A neki szóló nádpálcaajándékon elmosolyodott. Kit dirigálna, kit fegyelmezne ő azzal. De, írta: „…ne nézzük az ajándék értékét – tekintsük az ajándékozó jó szándékát, és legyünk hálásak.” Forró hálát érzett Kelemen a Gondviselő iránt, aki, lám, özveggyé tette az ő nagy szerelmét, a talpig fekete gyászba öltözött Zsuzsit. De hogy milyen rosszul illik Zsuzsi megsápadt orcájához az a feketeség! Mennyit sírt, mikor Bercsényi csontjáig lefogyott, elrútult szegény testét egy kis görög kápolnába nagy tiszteletadással, Rákóczi egész udvarának részvételével eltemették. Zsuzsinál csak Kajdácsyné asszony zokogott hangosabban, oly feltűnést keltően, hogy a mellette álló férjeura, Kajdácsy Péter belecsípett az asszonyság karjába, s eléggé hangosan rászólt, hogy: „Nyughass már!” Kelemen magának sem meri bevallani, hogy a gyászeset óta egyre reménykedik, hogy Zsuzsi, ha ekkora s ily fájdalmas kerülővel is, idővel, talán nem sokára az övé, az ő hites párja lehet. „Nénjének” a Bercsényi haláláról és végrendeletéről szóló beszámolójában szemérmesen, mintha nem róla volna szó, hanem egy akárkiről, egy harmadik személyről, ezt írja:

…visszatérek Zsuzsihoz, és azt mondom kednek, hogy üsmerek olyat, aki Zsuzsival le akarná már is tétetni a feketét, de nem akarja. – Majd meg egy maga rajzolta hiányjel után (–) ezt: Nem tudhatom az okát, noha azt tudom, hogy még leány korában szerették egymást.

Az özvegy Zsuzsit még jobban, még több reménynyel szereti, mint szerette leánykorában. És „üsmer” olyant, aki Zsuzsit elvenné. Amennyire ember megismerheti önmagát, az örökké magamagát elemző, kifejező, másokról szóló példázatokban is saját helyzete hasonlóságát kereső Mikes Kelemen, az író, önkikének mérnöke alaposan ismerte a szeretetre sóvárgó, a szerelmet áhító, a házaséletre, családra vágyó saját érzelmeit – csak

azt nem tudhatta még, alkalmas lehet-é valaha is a tűrni, a szeretett lényről lemondani is tudó végső, örök szeretetre? A fejedelem könyvtárából azt a munkát vihette magához szállására, amelyiknek olvasására, tanulására vagy éppen magyar-székely nyelvre fordítására kedve támadt. Bercsényi temetése után egy latin nyelven írott könyvecskét vett magához: Imitatio Christi, ez volt a címe. Ez a könyvecske még a kamalduli szerzeteseknél jutott a fejedelem birtokába. Nem tudott róla Mikes, hogy ezt a tanítást néhai Pázmány Péter hercegprímás úr már igen szép, ízes, veretes magyar nyelvre lefordította és ki is nyomattam. Kelemen a latin nyelvű példányt olvasgatta. Inkább szerzeteseknek íródott ez a könyv, Isten magányosan élő hitvallóinak. Nem magányos, majdhogynem szerzetesi életet él-e ő is a rodostói magányában? Ha mégoly népes társaság is az, amelyik naponta összegyűl a fejedelem rezidenciáján. A fejedelemnél töltött néhány órán kívül mégiscsak egyedül van a tengerparti házban. Máskor, hetente kétszer csak eljárt a fejedelemmel, Zay Zsigával s több bujdosótársával fogolyra, nyúlra vadászni. Most a gyász miatt egy ideje vadászni sem vonult ki a fejedelem. Táncolás, muzsikálás mióta nem volt! Zsuzsival olyan régen járhatta, hogy annak az idejét visszagondolni is nehéz. Mikor még nem laktak volt Rodostón Zsuzsiék, akkor igazi, jó mulatságok estek. Esterházy úr igen szépecske lengyel menyecskéje tetszett is Kelemennek, s az asszony is szívesen járta vele a lengyel táncot. Mikor volt már ez is! Láng uram jutott eszébe, ahogy rendszertelenül ide-oda csapongtak gondolatai, az udvari orvos, a fejedelemé, vizsgálta volt ő is betegségében Bercsényi urat, segíteni ő sem tudott, valami latin szóval, igen, mintha latinnal nevezte volna meg a generális lábának betegségét, mintha gangrénát mondott volna. Mindegy ez már, hogy miben holt meg szegény. A mindig csak latin nyelven nevezett orvosságok helyett Kelemen csakis otthon, Zágonban használatos természetes gyógyszerrel szokta orvosolni magát, bánja is ő, ha Zayék kinevetik amiatt, hogy gyomorrontás ellen ő a savanyított káposzta levét issza. Használ az neki, az a fő. Mostan azonban nem a gyomrát fájlalja. Most éppen semmi testrésze se fáj. Megjárja a fejét, hogy unodalmas várakozását űzendő, most mégis írna inkább, mintsem olvasna. Régen tervezi, hogy igenis, éppen a káposztaevés hasznáról ír, de most, most mégsem képes írni, most iszonyodik tolltól, téntától, papirostól,

igaz, a könyv is papiroson van, de mégis most csak olvasni képes, ha ugyan az, ha bár oda tudna figyelni arra, amit olvas, no, lássuk mégis, latinul van írva ez a könyvecske, no, olvassuk hát, biztatja magát. Lapozgatni kezdi a fekete könyvecskét. Egy helyütt találomra abbahagyta a lapok olvasás nélküli pörgetését és a betűkre hajolt. És olvasta latinul, majd unalmát űzendő hangos szóval magyarra fordítva mondta a Kempis Tamás írta szakaszokat: „Delibere me” – olvasta latinul, s mondta fennszóval magyarul: „Szabadíts meg engem a gonosz szenvedélyektől…” Volnának néki gonosz szenvedélyei? Szenvedélyesen olvas, szenvedélyesen dolgozik, ír, szenvedélyesen szereti a fejedelmet, őt egyre szenvedélyesebben, egyre jobban – gonosz szenvedélye lehetne-é ez? Amit Zsuzsi iránt érez, nem szenvedély az, inkább fájdalmas vágyakozás és – kívánság… „Gyógyítsd meg szívemet minden rendetlen kívánságtól!” Rendetlen kívánság-é az, amit ő kívánna? Hogy Zsuzsi és ő… Avagy talán a szót nem rendetlennek, hanem rendeletlennek kellene fordítania? Ha nincsen megírva a Fátum könyvében, ahogyan a Korán tanítja – ha nincsen Isten akaratából az a kívánság, ami benne ég –, rendeden, rendeletlen, betegítő, szívet betegítő kívánság-é akkor az övé, melyből ki kell gyógyulnia? „Hogy belsőleg jól meggyógyulva és megtisztulva” – olvassa és felkiált: Igen, igen, ez az, ez szól nekem, ami itt ezután következik: „Hogy alkalmas legyek a szeretetre.” De melyik szeretetre, én Uram és én Istenem. A mindent eltűrő, a mindent elfödöző, tiszta szeretetre – egyik teremtményed iránt? Avagy csakis a Teremtőt, a Megváltót, a Fenntartó Szentlelket, a teljes Háromságot illeti meg az igaz szeretet? Úgy látom, hogy ő, a mi urunk, apánk, a fejedelem csakis a Teremtő Istent szereti imádattal.

Zsuzsinak hívják mind közönségesen, Uram Isten, egyik fogyatékos eszű, kedveske, nem szépecske, nekem legdrágább teremtményedet. Mit tehessek? Én Zsuzsit szeretem. Nem vagyok én szerzetes, ha majdnem olyként élek még most. Becsukta a fekete fedelű könyvecskét. A következő sorokat nem olvasta el, nem fordította le. Nem tudhatta, hogy a közel és távolabbi jövendőben éppen azok szólnak majd hozzá, amint írva található a Krisztus követése III. könyvének 5-ik része 7-ik versében, így:

Hogy legyek „erős a szenvedésre, állhatatos a kitartásban”.

– Ambrus! – kiáltotta fel a szolgát, s mikor Ambrus felérkezett, mondta: – Menjen el kend Bercsényi Miklósné méltóságos grófnéékhoz. Kérje Zsuzsi grófné asszonyt, hogy négyszemközt szólhassak véle, s ha lehet, úgy mondja neki: Mikes kamarás úr tisztelteti és kérdezteti, fogadhatná-é és mikor és mihamar őt? Ambrus azt felelte, hogy megteszi ő tisztelettel, amit a kamarás úr parancsol. Egy kissé vakargatta a füle tövét, míg a parancsot hallgatta, mert hát más is volna, amit ő éppen a Zsuzsika méltóságának a maga részéről mondani szeretne, mivel valami hírt is hallott a Zsuzsi méltósága szándékáról, olyant, amit vétek és kár volna mostan a kamarás úrnak megmondania, hogy pakolnak, csomagolnak Bercsényiéknél – ezt nem mondja most, dehogyis mondja. Különben nem is olyan könnyű Zsuzsikával négyszemközt beszélni, a Kajdácsyné asszony úgy őrzi azt, hogy nincsen az a mesebéli hétfejű sárkány! – Igenis – mondta Ambrus kétszer is –, igenis. Es elcammogott a Bercsényi-portára.

ÁLLHATATOS A KITARTÁSBAN

Mennyi ideig várta, milyen állhatatos kitartással, szűnni nem tudó reménységgel Zsuzsi szájából az igent. Hogy csak nem mondta azt ki soha a kis özvegy. Pedig hány jelét, bizonyságát adta, hogy hajlik hozzá. Hajlik? Szereti! Ha szóval azt csak testvéries hangsúlyozással mondja is. Mást mond a szeme, a szája hallgatása, a keze fogása. Akkor is, midőn két hónappal a temetés után a fejedelem kíséretében meglátogathatta. Akkor! De milyen sokáig nem láthatta az előtt a látogatás előtt. Két hónapon át, a fejedelemnél végzett szolgálatán túl, odahaza a szállásán, kora délután, estebéd múltán egyre csak a munkájába temetkezett. Már elkészült fordításait rendezgette. Ha kinyomtathatná valamelyiket! Hírét vette, hogy van immár nagy Törökországban latin, azaz a magyarul is használatos betűket szedő és nyomtató alkalmatosság. De miből telnék neki arra, hogy könyvet nyomattathasson? Félig-meddig készen van az Ifjak kalauza címen írott értekezése is arról, hogy miként kellene életrevalónak nevelni az új, erdélyi nemzedékeket, mit kellene az ifjaknak tanulniok, de ezen a munkáján még dolgoznia kell majd – félre is tette. A Madame Gamez Mulatságos napok magyar címre fordított Les Yournees amusantes-ja befejezése is várhat. „Nénjének” írt ezekben a hónapokban egyvégtében, naplója oldalait töltötte meg nagy igyekezettel, s írt lehetőleg minden másról, mint ami igazán elfogta, érdekelte és gyötörte. A selyemgubó termeléséről írott értekezésében nincsen semmi jelképes utalás arra, hogy ő gubóznék be selyemhernyó módján, s várná, hogy boldogan felkiröppenő, párját kereső s meglelő pillangóvá váljék, nem! Részletesen, reálisan írja le a selyemtermelésnek ezt a török földön megtapasztalt módját, és ajánlaná, hogy odahaza, Erdélyben is ily módon termeljenek selymet.

Hernyókról írt, nem a szívét-lelkét rágó férgekről, ír, hogy ne kelljen arra gondolnia, ami egyre, szünetlenül foglalkoztatná. A házasság! Hogy neki már sohase lehessen szép s jó családi élete, felesége, gyermeke? Házasodni itt kivel, hogyan is lehetne, ha Vele nem? Fogja magát, és egy terjedelmes levélben mégiscsak leírja a török földön élő örmény, görög, zsidó, török házasságokat, házassági szokásokat, rosszalló, bíráló hangon, kissé humorizálva ír házasságellenesen, amiből az cseng ki, hogy ő, ő itten idegen személlyel, sem göröggel, sem örménnyel házasságot semmiképp sem köthetne. Beleírja egyik levelébe azt is, hogy szeretné kinyomtattatni „nénje hozzá írt leveleit”. Bizonyára levélformában írt naplójának kinyomtathatására gondol, de a maga rejtekező módján csak a „nénje leveleit” emlegeti, nincsen neki erre pénze, honnan is lehetne. A fejedelem, ami fizetést ad neki – hát arra ugyan meg nem házasodhatnék, még egy ágrólszakadt, ki tudná miféle örmény leányzóval sem, és könyvnyomtatásra, no arra meg éppen nem futná a fizetéséből. De azért csak ír, egyre ír. Nem históriát írok – írja bele egyik, kultúrtörténetünk szempontjából oly jelentőssé vált levelébe; és oly híven jegyzi le napjaiknak politikai eseményeit, hogy nincsen az ő jegyzeteihez fogható, megbízhatóbb történelmi dokumentumunk azokról a napokról. De ő azért csak ócsárolja magát, írja, nem poéta ő. Írásait soha senkinek meg nem mutatta. Lehetetlen, hogy ne tudná magáról, mekkora, milyen rangú széppróza ez, amit egyre papírra vetne, ám éppen mikor kissé elgondolkozik írásainak sorsán, akkor veszi észre, hogy fogytán van ám a metszett papirosa! Új íveket is kellene most hát vásárolnia. Hozna tán haza papíríveket a fejedelem kancelláriájából? Nem sietős az, most nem tud már, most nem tudna írni semmit, fel kell keresnie, látnia kell Zsuzsit. Milyen szerencse érte! Nem neki kellett Zsuzsihoz magát beajánlania, a fejedelem szólt rá, hogy kísérje el az özvegyhez, illő elmenniök részvétlátogatásra. Zsuzsi megrendítően kedvesen fogadta Kelement. Természetesen elébb nagy illedelemmel, földig hajló bókolással a részvétlátogatásra érkezett fejedelmet üdvözölte.

Kelemennek a néhai Bercsényiné Krisztina grófnő mozdulatát híven utánzóan nyújtotta kézcsókolásra a kezét, s már el is fordult a kézcsók után. A fejedelem két másik kísérőjét, Máriássy Ádám meg Csáky Mihály urakat köszöntötte, s végtére Kajdácsy Péterné asszonyt prezentálta a fejedelemnek, mintha bizony nem ismerte volna Rákóczi ezt a némbert az unalomig. Zsuzsi nem volt még egészen tisztában az udvari szokásokkal, úgy lehet. Délidő volt, és ebédre is ottfogta a részvétlátogatókat. Hatan ültek a hatalmas ebédlőasztal mellett-körött. Az asztalfőn a fejedelem, a fejedelem két oldalán a két őt kísérő úr, Máriássy meg Csáky urak, a fejedelemmel szemközt, a „másik asztalfőn” Zsuzsi, jobbján Kajdácsyné asszony – talpig feketében az is, Zsuzsi balján Kelemen. A fejedelem az elöljáróban mondott néhány vigasztalást kívánó szón kívül nem sokat szólt. – Igen, bizony, szegény, Istenben boldogult barátom! – ilyes szavakat ejtett, miután az asztali áldást fennállva maga elmondotta, és az étekhordó asszony a nagy, rakott tálakkal beérkezett. – Mivel nagy bánatunkban torát sem ülhettük szegény boldogult uramnak – kezdte a társalgást Zsuzsi –, köszönöm a megtiszteltetést, nagyságos urunk, hogy megvizitál. – Az csak természetes, kedves grófné – mondta a fejedelem. Zsuzsi tovább társalgott, arról csevegett, hogy mennyire boldog most, hiszen most utoljára bár, de mégis az ezüst- meg aranyedényekkel, evőeszközökkel teríttethetett. Azokat a testamentum értelmében most már mind a mostohafiának, Bercsényi úrfinak kell Franciaországba küldenie, sok gondja-dolga is van neki most emiatt, hogy a Portán a holmik elszállíthatására engedélyt kell szereznie. – Természetesen segítségére leszek, kedves grófné. Iratok dolgában a Portára – mondta a fejedelem. Alig evett. Időnként felnézett a szemközti falra, ahol Bercsényi Miklósnak egy tábornoki díszruhában megfestett képére látott. Mit gondolhatott Rákóczi, míg a Bercsényi képét nézte? Kelemen olvashatta a fejedelem Emlékiratát, melyben bírálta bizony a nagy generális nem egy haditettét, tervét, magatartását. De, úgy látszik, más az, amit a hadvezérről tartott, s megint más az, amit a melléje állott, vele oly régi jó barát iránt érzett.

Zsuzsi sok fecsegése közben Kajdácsyné el-elköhintette magát, mintha azzal figyelmeztetné, hogy nem illő kérdezetlenül oly sokat csacsognia. Zsuzsi abba is hagyta sorsának, gondjának sorolását, Kelemenhez hajolt, s úgy félhangon odamondta neki: –Szépen vagyunk! Hogy csak most látogatott meg. Megérdemli, hogy megpirongassam. Nem hittem volna, hogy ily hűtelen bátyám lenne kegyelmed. Megállott az aranyozott ezüstkés a kamarás úr kezében. Kissé el is vörösödött. – Jönnék én, tudhatja, méltóságos grófné, akárhányszor is, ha nem alkalmatlankodom – mondta hadarva, alig hallhatóan. Zsuzsi gyászát és az ünnepélyes alkalmat, a fejedelem jelenlétét is feledve felnevetett: – Egészségünkre! – mondta nagy mosolygással, és ahogyan tanulta, hogy illik, asztalt bontva felállott. – Nézze meg az ember! – nevetett Kelemenre. – Méltóságol, mintha ő nem az én, vagyis engem francia nvelvre s más tudományokra oktató, szórakoztató jó bátyám volna, ugyé? – fordult a fejedelem felé. – Ha sok dolgát végezte, engedi nagyságos urunk, hogy a kamarás úr hozzánk eljárjon? – De Zsuzsi! – szisszent Kajdácsyné, és megszorította az asztalterítő alatt Zsuzsi kezét –, hogy viselkedel? A fejedelem úgy tett, mint aki nem hallja Kajdácsyné fegyelmező szavait – mosolyogva felelte: – Szabad nemes úr az én Mikesem, kedves Zsuzsi – így mondta akkor, nem grófnénak –, ő dolga, ő szabadsága, hová jár, no, amennyi távolságra szabad nékünk egyáltalán járnunk-kelnünk. Hát Istennek ajánlom, és még egyszer: vigasztalódjék. – Már holnap – súgta Kelemen a búcsúzkodó kéz–csókoláskor –, már holnap ebéd után, ha… – Elvárlak! – súgta vissza Zsuzsi, aztán előresietett a kitáruló ajtóhoz, ott bókolt, míg elöl a fejedelem, utána a két egyvégtében majdhogynem teljesen szótalan

kísérő úr – emezek nagy hajlongással, a fejedelem egyszerű főhajtással búcsúzott és kivonult. Kelemen még visszanézett egy pillanatra. Az este a fejedelem kápolnájában tartott mise s majd az ebédlőházban elköltött közös vacsora után, mialatt elszívtak az urak egy-egy pipa dohányt, a fejedelem halkan Zsibrik úrral beszélt valamit, az ült a jobbján, hogy Pápai valamely megbízatásáról szól valamit; Pápairól, a konstantinápolyi követéről, annyit lehetett mások fülének halk beszédéből kihallani. A fejedelem asztalbontáskor fordult Kelemenhez. – Nehéz dolog a magány viselése tetterős férfikorban, ugyé, kedves Mikesem? – így szólt, s azt az esztergálásban, fúrás-faragásban s még a köszvénytől is eldurvult, formátlanodott kezét egy pillanatra a kamarás úr vállára ejtette. Fejjel volt magasabb Kelemennél. – De csak elviseljük, Isten kegyelméből! – tette hozzá. – Hűséggel! – kiáltott fel Zsibrik úr, aki cseppnyi irigységgel nézte, hogy lám, a fejedelem a kis kamarást simogatja. – Hát bizony – szólalt meg Boleszláv úr, a fejedelemnek egy magyarul szépen beszélő, még Lengyelben szerzett híve és barátja, aki ugyancsak Rodostóban élt, és a fejedelem belső köréhez tartozott – nem vagyunk mi olyanok, mint Forgách Simon uram, az, ki hűtelenül itt tudott hagyni minket, s még mondta is, mikor szemére vetettem, hogy elmegyen, hogy csak a kutya hűséges! A fejedelem keze lesiklott Kelemen válláról. Arca kissé elfintorodott, és latinul mondotta, hogy: „Halottakról és távollévőkről jót mondjunk, vagy semmit se szóljunk.” Azzal búcsút intett, s távoztak is az urak szállásaikra a másnap hajnali dobszóébresztő után következő viszontlátásig. Forgách Simon úr nem szívelhette Bercsényit, Csáky Mihályt sem nagyon, sok is lehetett három híres nagy tábornok együtt, egyazon kis kupacában a száműzötteknek. De Rákóczi Ferenc csak szerette Forgách Simont, s bizonyára sohasem feledte el, hogy éppen Forgách úr volt az, aki 1705-ben Rákóczi ősének, Zrínyi Miklósnak munkáját, a Ne bántsd a magyart, Az török áfium ellen való orvosságot a maga költségén kinyomattatta, és éppen Rákóczi

Ferencnek ajánlotta ezt a munkát. Ezen is elgondolkozhatott az este Kelemen, míg hazafele bandukolt a szállására, hiszen olvashatta ő is a fejedelem könyvtárából kölcsönkapott híres munkáját Zrínyinek. Meglepetésére szállásán, a kis asztalkára állított kétkarú gyertyatartóban égett már a mártott gyertya, és még papiros is volt az asztalára készítve. – Zsuzsika őméltósága küldötte – jelentette Ambrus –, mármint hogy a papirosokat, amég oda tetszett járni a rezidencián, hogy az neki sok maradt a generális úrtól, annyi levelet ő már nem ír, ott náluk adta a papirosokat, s még mondta is nekem, hogy ezt a sok papirost használja egészséggel kamarás uram, meg hogy tán vélem, tessék hozzája elmenni, s a papirosokat megköszönni. Kelemen nyugodni küldte hű szolgáját, ezt a minden lében kanál JánosAmbrust – Zsuzsi papirosokat küldött neki, s hogy ő elmenjen hozzá azt megköszönni! Milyen kegyes, milyen atyaian jó volt hozzá ma a fejedelem. De nem jó, nem jó neki ezeken gondolkodnia, egyáltalán nem jó bármit is magamagáról gondolnia, nagy sóhajtással leült, fogta a tollat, írnia kell – akármiről, csak csak Zsuzsiról nem! –, elkezdte és írta a házasságról szóló értekezését, beleírta: Az nem újság, hogy a házasság Istenen áll – félretolta az elkezdett papirost, és történetírásba fogott egy szegény, árva leányról, írt – költött egy történetet egy leányról, aki nagy úrnak az ágyasa lett, majd a felesége is, de hogy annál is rangosabbá lehessen, egy királyért elhagyta a nagy rangú urat, noha a király nem vette el azt a némbert törvényesen, de hát a baloldali királynéság is tetszett annak a hiú, becsvágyó, rosszféle leánynak, aki… Zsuzsi látni akar! – akadt meg a mást, „nem” Zsuzsit példázó történet szerkesztésében. Bátyámnak szólított a fejedelem előtt, Máriássy, Csáky füle hallatára. Tegezve hívott, mikor utolszor szólott hozzám. Csillapítanám magamat, ha tudnám. Csúnyácskának láttam őt abban a feketében, míg rám nem mosolyodott. Zsuzsi csak akkor szép, ha nevet. Hogy mivel tudnám megnevettetni, ha holnap megláthatom. Bár azt látta volna, hogy ma estebéd után milyen igazi szívvel volt hozzám a fejedelem, hogy kitüntetett azzal a vállam simításával – még hogy csak a kutya hűséges! Hát én maradok hű kutyája – a fejedelemnek! Hogy miért is tudom, miért kell nekem őt oly végtelen nagyon szeretnem? Másképpen, de még Zsuzsinál is

jobban, ó, ha bár igazán kedvelne, szeretne engem a mi urunk, bár negyedire úgy, mint én rajongom őt, ha sok nagy gondja mellett az én állapotomat – magányomat –, amit úgy elemlegetett ma, igazán megszívelte volna, hát nem! Nem osztathatott nekem a közösből akkora javadalmazást, hogy tán én arra házas is lehettem volna! Vajh, ha megkérem, meginstálom, adott volna-é nekem? Kérés nélkül sohasem ád, nem, nem! Nem adómért szolgálom én őt, szabad akaratomból, s mivel hűséget fogadtam, esküdtem neki, még mikor a Nemes Ifjak Társaságába beavattak. Az erdélyi vér nem adómért szolgál! De Zsuzsi? A gazdaggá lett Zsuzsi? Elgondolható-é, hogy hozzám jönne-é most, ha én? Most nemcsak árva, özvegy is már… Hát nehéz keresztviselés lehetett neki az árvasága, megérdemli, hogy mostantól jómódban éljen, hűséges volt ő örökké az őtet gyámolító Bercsényiékhez – nemcsak a kutya hűséges, Forgách uram, nemcsak, én is – örökké urunkhoz, a fejedelemhez. Apámnak gondoltam én őt mindétig, úgy szerettem. Milyen ítélkezés nélkül, milyen vakon szerettem is őt örökké! Vajh viszonzást váró szeretet-é a vak szeretet? Vagy az az igazi? Zsuzsi elméjének forgását, ferde szokásait nyilván látom s meg is ítélem magamban, nem olyan vakon ragaszkodom én hozzá, mint a mi urunkhoz, de mégiscsak ő az egyetlen fehérszemély, akit én… Jobb, ha tovább magamban sem gondolom el, amit gondolok. Az éjjel egy versezetet szerzett az ajándékba kapott papiros egyikén, és másnap ebéd után azzal ment Zsuzsi látogatására, hogy annak a versezetnek a felolvasásával vidítsa, szórakoztassa a bús özvegyet.

ERŐS A SZENVEDÉSRE

Állhatatos kitartással, sokáig lankadatlan reménnyel, hónapokon át látogatta Kelemen az özvegyet. Kettesben alig-alig lehettek együtt. Kajdácsyné ott ült mellettük a kopaszodó kis szalonban – onnét több bútort hordatott el már Zsuzsi a bujdosók szállására. Küldetett egy karosszéket Zay Zsigmond úrnak. Zay el is látogatott hozzá, hogy a hagyaték-ajándékot megköszönje, milyen szerencse, hogy nem akkor vizitált Zsuzsinál, mikor Kelemen. Ha Zsuzsi és Kelemen a ház háta megé épült, nyitott verandára telepedtek, oda is utánuk ment Kajdácsyné s mondta, meg ne fázzanak a nyitott verandán, be is szaladt, hogy egy kendőt hozzon a levegőző asszonynak; nem volt út a Bercsényi ház háta megett, nem járt arra senki, hogy megláthatta volna az oda kitelepedetteket. Ha Kajdácsyné teát főzetett, akkor néhány percre csak magukra maradhattak, de a tea rendelését is hamar intézte, és a keserű löttyöt odabent az ebédlőházban velők együtt kortyolgatta. Csak magukra hagyott percekre lehettek kettesben. – Ha te nem volnál gazdag özvegyasszony s én nem szegény, vékony pénzű bujdosó, hogy ne tarthatnál hozományodra áhítozónak, én alázattal megkérném a kezedet, lelkem Zsuzsim – mondta Kelemen egy lélegzetvételre s hadarva, mikor a teafőzetés idejére magukra maradhattak. – S én hozzád is mennék, hidd meg nekem, lelkem Kelemen, ha módos és független hajadon lehetnék. De lásd, én Bercsényiéké vagyok kicsinykoromtól mindenestül. Hozzájuk kötöz a hála. – Szívedben, lelkedben lehetsz te hálás, Zsuzsi, nagyurad emlékét, tiszteletét akkor is fenntarthatod és ápolhatod, ha nagy nevét letennéd… – Hová gondol kegyelmed! – kiáltott fel az asszony. – Elhagyni a Bercsényi nevet? – Fenntartja a Bercsényi nevet az ifjú Bercsényi, aki nem a te fiad, Zsuzsi, meg no, várj, meg ne bántódj, fenntartja azt a nagy nevet a história is. – Azt a nevet én sem hagyhatom el!

– No persze, persze. A grófnéi titulust is vétek volna odahagyni egy senki kis székely nemesemberért, aki mégcsak nem is… – Ne kisebbítsd magadat, Kelemen. Éppen dicsérni akarám a szép… a gyönyörűséges versezetedet. – Nem vagyok én poéta, Zsuzsi. Ha te annak vélsz, az csak azért van, mivel nem értesz te a poézishoz, lelkem. Nincs, semmi igazi talentumom sincsen a verscsináláshoz. – Nincsen? Nem vagy poéta? Hát akkor mi vagy? Mire tartod magadat, kinek, minek, te kezemet is megkérnéd, kamarás uram? – Kinek tartom magamat? Minek? Hát… nem sokra. Csak akinek neveznek, annak, Mikes Kelemennek. S az neked ugyé, kevés? – Hallgass! Vagyis olvassad megint jó nagy hangon a versezetet. Jő Kajdácsyné. Kajdácsyné oktatta arra Zsuzsit, hogy hírére, asszonyi becsületére kínosan vigyázzon. Temondálásra okot ne adjon. Az a sok, unatkozó, nagyúri bujdosó, különösen az öregje, kinek felesége sincsen, egyebet sem tesz, mint lesi – állította Kajdácsyné –, kiről mit lehetne temondálnia. Híre futamodott már a bujdosók között, hogy a kamarás Bercsényinéhez járogat. Erdődy úr is észrevette. Zsibrik úr is tudja, Zay úr meg éppen említette is, mikor itt járt volt, hogy hát Mikes ma nincsen itt? Vigyázni kell, meg ne lássák itt Kelement, sűrűn legalábbis ne, s különösen ne lássák azt, hogy Zsuzsi a kamarást kísérője, gardedámja, Kajdácsyné jelenléte nélkül is elfogadja. Jöjjenek be egykettőre arról a nyitott verandáról! Belátta Kelemen, hogy a nagyúri özvegy hírére, asszonyi tisztességére, becsületére vigyáznia kell. Mindig Ambrus kíséretében ment el Zsuzsihoz, és könyveket vitetett a mögötte baktató szolgával, hogy lássa, aki lesne: ő felolvasni jár Bercsényinéhez, fényes nappal, nyilvánosan. Délután hat órára amúgy is a fejedelem házánál kell lennie. Kajdácsy Péter, Bercsényi belső titoknoka oda volt időközben Konstantinápolyban, hogy ott a hagyaték egy részének Párizsba szállításáról s másminő utazási, utaztathatási dolgokról intézkedjék, azaz engedélyt szerezzen. Vitte magával a fejedelemnek a török fővezérhez írott, az özvegy Bercsényiné

óhajait támogató, ajánló sorait is. Bárcsak a feleségét is magával vitte volna néhány napra. Kajdácsyné nem mozdult ki a Bercsényi portáról, de csak esendő asszonyság volt ő is, noha erőteljes, fiatalos és kellemetes ábrázatú, igen kedvelte az édeset, s egy szem fügét igen megkívánt. A Bercsényi kertjében nőtt fán lévő fügéért nem átallotta maga felkapaszkodni egy, a fa alatt heverő kőre, megcsúszott, hanyattég elesett, no, semmije sem törött, csak a derekát fájlalta keservesen. Ágyba feküdt fényes kora délután ellenére, miután a szolgálóleány a házba betámogatta, s melegvizes borogatással enyhítette a dereka kínját. Azon a kora délutánon, mikor Kelemen szokásához híven ismét megérkezett Zsuzsihoz. Akkor beszélgettek-e utoljára négyszemközt? Akkor derült ki Zsuzsi szándéka. Az, hogy Rodostóból elköltözik. Egyszerre s kereken mondta meg az özvegy, hogy mi az eltökélt szándéka. Úgy csattantak azok az elválásukat jelentő szavak Kelemenen, hogy nincsen az a sós vízben áztatott, sújtó ostor. De csak a látogatása vége felé hangzottak el azok a szavak. Aznap, odamenetükben Ambrus egyvégtében akart volna valamit „jelenteni” a kamarás úrnak, s mondta is a magáét a Kelemen hátának, de az oda sem hallgatott. Hiába próbálkozott Ambrus gazdáját a nagy s fájdalmas újságra előkészíteni, hogy rakodunk instálom, pakolunk, mert elmennek, mind elmegy a java házbéli, nincsen nekiek elég sok jóféle, velek tartó férfi cselédjök, a java elment tőlük francia katonának a Bercsényi úrfival, én el nem hagynám soha a kamarás urat, ha… Ennek a mondásának a „ha”-ig tartó részét meghallotta Kelemen, s még hátra is szólt a válla felett: – Jó, jó, öreg, kend csak nem hagy el. De szedje a lábát, mert telik az idő. „Az – gondolta Ambrus – telik. Az enyém itten már ki is telt, hogy a Zsuzsika méltósága elvinne magával, azt mondta, elkér a kamarás úrtól, én hiában akarom neki elmondani, ha egyszer rám sem hallgat.” A verandára telepedtek, Kajdácsyné tárva-nyitva hagyott betegszobájától a lehető legmesszibbre. – Hosszan tartó, kellemetes lábadozást Kajdácsyné asszonynak – mondta a Zsuzsi mellé leülő Kelemen –, áldja meg az Isten a fájós derekát. Együtt

lehetünk végre. Szerencsénkre. – Mindkettőnk szerencséjére, úgy gondolod? – Úgy szeretném gondolni és… tudni, Zsuzsi. – Nem vár énreám ebben az országban semmi több szerencse, Kelemen. – Várhatna, ha várni tudnál te még egy keveset. – Mire? Ugyan mire? – Reám, szerettem. Sorsom fordultára. Talán még egyszer haza is mehetnék. Száműzetésünknek tám vége szakadhat. S vinnélek akkor. – Tekegyelmed engem? Hová? – Volt nékem édesapám után több falvam, jobbágyom valaha. Zágon a legkedvesebbik birtokom. Volt. – Bohó kegyelmed, kamarás uram. Vótra, tudja-é, nem ad a tót! – S te ilyen tót volnál-é, nemes Kőszeghy Zsuzsanna? Ki várni nem tud, nem hisz s nem szeret? – Ki ésszel él, nem reménykedik a vak jövendőben, Kelemen. – Az, ki alkalmassá teszi magát a várni, tűrni, hinni és remélni tudó igaz szeretetre… – Poéta vagy, Kelemen bátya, merőn csak poéta, hiába tagadod. Pedig miként fejedelem számtartó kamarása, jól tudsz te, lelkem, számítani is. Elsápadt Kelemen, úgy felelte: – Olyan jól és okosan számítani, jövendőt eltervezni, s meglévő vagyonból ügyesen gazdálkodni, mint te, Zsuzsi, én bizony… alkalmatlan vagyok. – De azért elvennél. Feleségül. A semmire! – Családot szeretnék, Zsuzsi.

– Velem? Velem soha. Hányszor megmondtam: a Bercsényi nevet én le nem teszem. S ha nem, akkor miként? Nem cégéreltethetem magamat. Eleget kiteszem szegény fejemet a világ… ennek a mocskos Rodostó szájának, hogy a kamarás úr egyre idejár hozzám. Jaj, fel ne pattanj, el ne menj! Míg itt élek, míg itt maradok, bár addig lássalak, addig légy mellettem, amíg… – Meddig? Hogy mondod, Zsuzsi? – Hát nem lehetek én egészen veled, értsed meg végezetre. Se feleségedként, se, hogy is mondjam, mint a románokban, miket mesélni szoktál, hogy az asszony férfigúnyát öltött, úgy suhant éjnek éjszakáján a kedvese legénylakására… Kelemen, én csak nem fekhetek melléd a te ágyadba, odafel nálad, mint egy, mint egy… – Elhallgass, Zsuzsi! Ki gondolta, ki mert volna még csak álmodni is ilyent rólad, te, te tisztességesek tisztességese… Én csak szórakoztatásodra mondottam azokat a történeteket, még Párizsban hallottam volt… nem neked példaképpen. – Nem? Igazán nem? Hát minek szeretsz te akkor engem, Kelemen? – Nem felelhetem, hogy szentkép gyanánt tisztellek s szeretlek, Zsuzsi, mert a szentképet megcsókolhatom, de te a kezedet sem engeded megfognom jó ideje. – Tessék! – kiáltott fel Zsuzsi. Ökölbe fogott kezét Kelemen tenyerébe nyomta. – Fogd, szorítsd, melengessed meg bár a kezemet utoljára, mivel ha szerethettelek volna, én csakis tégedet választottalak volna. Ellökte Kelemen a tenyerét gyurkodó öklöcskét. – Ugyé? S nem a nagy, híres gróf uradat? – Nagybeteg ember volt ő már akkor, Kelemen, amikor engem megáhított, de csak az óhajtással bírt már, restellem kimondani, nem tudhatom, más asszony hogyan van ezzel, de ő, úgy érzem, vagyis hogy, mikor egybekeltünk, azon az éjszakán, hogy nem is vagyok én igazából asszony még, ahogy ő ellankadt, elhanyatlott… Ó, hogy ezt hogy is lehet egy férfiembernek elmondani! Verítékcsöppek gyöngyöztek Kelemen homlokára, míg hallgatta Zsuzsit. Igazat… hazudik-e Zsuzsi? Mert hogy hazudik, azt Kelemen érzi. Nem tudhat ő

már erre felelni semmit. Hogy akarna élni Zsuzsi ezután? Hogy? Maga sem tudja, feltette-e ezt a kérdést, vagy csak elgondolta? A választ, azt hallja világosan: – Élhet egymagában is egy nőszemély, kamarás uram. – Tessék? Mit szólsz, Zsuzsi? –Csak azt, hogy… búcsúzunk, lelkem bátyám. Költözöm. Örökre elmegyek innét. Lengyelországba megyek, mindenestül. Uram birtokára. Van ott egy szép kis templom is… A kamarás úr, mint aki eszét vesztette, hahotázni kezdett. – Ó, templom, s milyen! Van ott Lengyelben klastrom is, s mennyi szép! Szerzetesné lennél ott netán, Zsuzsanna? No jó, no jó, tudom, bolondozol vélem, lásd, olyan jó tréfa ez, hogy könnyem kicsordul belé. Hát elmégy, no jó, no jó, ha nem hazudol, úgy hát elmégy, itt hagysz, nem lettem alkalmas a hozzád való igaz szeretetre. No jó, így hát bocsásd meg a nagy nevethetnékemet… nem keresztelünk kis Mikeseket, ugyé nem, s én mehetek a végső kosárral, ha… A keserves nevetéstől csuklani, majd fulladozni kezdett. Megszédült. – Mi bajod? – sikoltott Zsuzsi, de akkorát, hogy hangjára Kajdácsyné, fájós derekát feledve, egyszeriben talpra állott, és támolyogva indult a verandára. – Csak nem a pestis lopakodik a kamarás úrban? – kiáltozott Zsuzsi –, az szokta így kiforgatni az emberi mivoltából a beteget. Ambrus! Izé, János, jöjjek kend, a kamarás úr… – Bocsánatot kérek – mondta a nagy kínnal indulatát legyűrő, szédülésén úrrá lett Kelemen, s még fejet is hajtott a kiérkezett Kajdácsyné felé. – Ma – nyögte – valami szokatlan gombafélét tálalt odafent a szakács, talám attól… Ambrus hazakísér, most mennék, engedelmükkel. – De elvárjuk ám a holnapi szokásos vizitát! – kellemkedett kezét a derekára tapasztva Kajdácsyné. – S hogy segédkezzék is, kamarás uram, ha jobban lesz, no nem a csomagolásban, olyan munkát nem kérünk mi kamarás uramtól, azzal készen is kezdünk már lenni, hanem ha már az uram az engedéllyel megjött és

indulhatunk, szerény személyünk és ugyé, a grófné őméltósága megérdemelne egy illő búcsúztatást. Hogy annak rendezésében segédkezhetne kamarás uram… Zsuzsi is mondott még valamit, csak a hangját hallotta, szavát nem értette, úgy zúgott a füle. Ambrus karjába kapaszkodva ment hazáig. A szolga, miután lefektette, sietett a fejedelmi rezidenciára jelenteni, hogy a kamarás úr a mai estebédről elmarad, mivel kicsinység gyengélkedik, kezét csókoltatja a nagyságos fejedelemnek, s holnap, ha Úristen úgy akarja, dobszókor megjelenik. Órácskányi pihenés múltán nyúlt fel Kelemen az ágya felé szegezett polcra, lehúzta onnét a fekete könyvecskét, megkereste benne a félbehagyott olvasmányt, és olvasta, hogy: „Isten embere állhatatos a kitartásban és erős, erős! – a szenvedésre!” Igaz ember – mondta magában –, lám, e tanítás szerint csak Istenéért szenvedhet szégyent, megaláztatást. Nem egy fehérszemélyért. Ó, az ezer aranyába kapaszkodó, okoska, szegény Zsuzsi! Szegény, gyenge lelkű teremtmény. Csak egy erős van, csak ő egyedül. Ahogy ő erős – a szenvedésre is. Úgy mosolyogva, munkálkodva, úgy lennem erősnek, mint uram, a fejedelem. Szemét behunyta… Nem aludt el, de mégsem vette észre, hogy Ambrus ott kucorog az ágya előtt, s most egyre mond valamit, s nicsak – nézte, hogy szemet nyitott végre –, valami fekete, nagy gombolyagot lapogat a guggoló teste mellett. – Jó – mondta Ambrus –, jó kutya ez, gazdám, drága szent kamarás uram, ez hű, ez hűséges leszen, ez el sohasem hagyja, egy hete loptam, meg ne rójon érte, azóta odalent tartottam, ugyé, hangját sem hallotta? Mert tanulékony ez, és én megparancsoltam neki, hogy hallgass, amíg muszáj… Egy örményé volt, nem idevaló, Békósból jött ide, a vásárra, egyben mellém szegődött ez a kutya, nevet még nem adtam nekie, gondoltam, hát tám Ambrusnak tetszenék elnevezni énutánam, az én emlékezetemre, mivel hogy bocsánatát instálom, de engem elcsalt a Zsuzsi méltósága, s megyek vélek Lengyelbe, hiszen ott szinte otthon voltam én már, több népeket ismertem, tudogatok is kicsit lengyelesen, vagyis hogy eztet a kutyát hagynám, hogy szolgálja s őrizze a kamarás urat, míg elindulunk, addig még ezt mindenre, de mindenre megtaníthatjuk, tessék meghinni. Vagy hogy most ne szóljak? Tegyek tán hidegvizes borogatást a kamarás uram fejére? Teszek, no! Szolgálj, kutya! A fekete gombolyag megrázta magát, kinyújtózkodott, villogó szemével az

ágyából feléje hajló férfira nézett. – Igen, tám vizes ruhát – szólt Ambrusra. És a kutyára mosolyodott. Az megcsóválta a farkát, felfelé, előrenyújtott nyakkal halkan kettőt vakkantott… Írt erről a kis kutyájáról Mikes Kelemen egyik levelében.

Egy kis kutyám vagyon – írta –, az már úgy tudja a rendet, valamint én. Mikor dobolnak és misére megyek, rám sem néz; de mihent ebédre dobolnak, azonnal felugrik s hozzám jő. A bizonyos, én arra reá vigyáztam, hogy ez a kutya úgy tudja a rendet. Csak arra vigyáz, mikor kimegyek a hájból, hogy merre megyek, ha a fejedelemhez vagy a templomba megyek, meg sem mordul, ha hínnám is – már tudja, hogy arra a két helyre nincsen szabadsága. Nincsen értelmesebb állat az oktalan kutyánál. Az elefántot mondják, de még nem láttam őnagyságát. De olyan kutyát láttam – Párizsban talán? –, aki a kártyát üsmerte, és az ábécét is úgy tudta, mint egy kis deák gyermek.

Idővel kísérte másfelé is Kelement a kis fekete szőrgombolyag, még az újra elkezdődött vadászatokra is, noha vad hajtásához, fogáshoz mit sem értett, de csak ott loholt, csetlett-botlott a kamarás úr lova mellett. Mennyit is nevették a vadásztársak a hűséges loholásán túl semmire se jó, nevetséges kis kutyáját Kelemennek! – Cirkuszba való ez! – mondta a kutyára még maga a fejedelem is –, mulatságos állat! Hát megemlékezett a mulatságos kutyájáról Mikes Kelemen „P… E…” nénjének írott leveleinek egyikében is. Élt-e vajon egy P. E. kezdőbetűkkel jelzett nevű úrnő Mikesnek Törökországban töltött idejében? S ha igen, ki lehetett? Senki sem tudta ezt még bizonyosra kideríteni. Pekry Dávidnak hívták azt a hajdani kuruc kapitányt, aki egykor, még Kolosvárott Kelemen diák úrfi bérmakeresztapja lett. Lehetett-é valaminő Pekryné ama Pekry Dávidnak talán ugyancsak Törökországba bujdosott atyjafia?

P… E… Kelemen leveleinek „nénje”? Csak feltevés ez, semmi több. Felötlik az a gondolat is, hogy vajon nem a Kelemen által oly sokat emlegetett Pápai „sógornak” valakije volt-é P… E…? Pápai sógor Rákóczinak egyik legjelentősebb követe. A török szultántól a meghívólevelet eme Pápai követ úr szerezte volt. Pápai egyre Konstantinápolyban élt, onnan levelezett a fejedelemmel, onnét bonyolította Rákóczi diplomáciai ügyeit. Lehetett-é valaminő Pápai nevezetű ama P… E…? Csak kérdés ez is. Mert ha csakugyan küldött Kelemen egy-egy levelet vagy bár levélmásolatot a titokzatos P… E…nek, hová lettek, mikor semmisültek meg ezek az elküldött levelek? Az el nem küldöttek Kelemen holtáig vele, nála maradtak. És azokba még sokáig írt Zsuzsiról: Az özvegy Zsuzsihoz gyakorta megyek – írta 1726. május 24-én keltezett levelében. Lengyelország felé készül, ha itt nem marad, nem én rajtam múlik. 1726 júliusában írja, hogy:

…De mi szükség nyavalyáról beszélni, másról beszéljünk. De amit akarok mondania, sem örvendetes dolog, mert a kis özvegy Zsuzsi csak készül, és valamennyi portékáját látom, ládába tészi, mintha annyi kést verne a szívembe…

…Legalább egy keveset szánjon ked. Én eleget azon vagyok, hogy megmarasszam. Gondolom, hogy talám a szíve is azt tanácsolja néki, de az elméjét nem nyerhetem meg…

…Az urának az erszénye kövérebb volt, mint az enyém. Ó, ha cirókál is engemet, a jövendőre néz – az ezer aranyat félti –, hogy idő előtt el ne keljen…

…az okosság a jövendőről is gondolkodik…

…így semmit sem szólhatok Zsuzsi szándéka ellen; az én fazakamban semmi haza-menetelre való reménység nem fő. Mint kívánnám azt, hogy valaki a maga szerencsétlenségén kívül az enyémet is viselje?…

…már most nagyobb hidegleléstől félek, amely nagyobb az elsőnél, és amelyet egy hordó káposztalév sem gyógyíthatja meg, mert három vagy négy nap után Zsuzsi Lengyelország felé indul. Meglátom-é valaha, vagy sem? Isten tudja. Ugyan szép állapot, mikor az ember bújában meg nem hal, mert másként négy nap múlva el kellene engemet temetni – azt Zsuzsi sem akarná, hát oztán ki írna néki? Hát ő kinek ír azután?

1726 decemberében egy kis versecskét ékelt levelébe, ezt:

Nincsen kegyetlenebb dolog megválásnál, titkos barátjánál való távozásnál, de csak az időhöz kell magunkat szabni, és suhajtásunkat a szívünkbe zárni…

Megorvosolhatatlan dolognak nincsen jobb orvossága az elfelejtésnél…

– írta ugyanebben a levélben, s végezetül azt – kétségtelenül Zsuzsira célzóan, hogy:

…az okosság is ád erőt a tűrésre. Nem próbáltam, de hiszi-é ked azt, hogy a szeretet is megavasodik, valamint a szalonna, a távol való létel azzá tészi.

Kelemen soha le nem írta azt a szót, hogy: szerelem. De csakis a szerelem megavasodhatására gondolhatott, ha a szeretet szót használta is. A SZERETET nem avasodott meg benne soha. Még csak ezután lobbant az hevesebbre – egy időre – a fejedelem iránt:

Mindazonáltal nincs szebb dolog az állhatatos barátságnál

– írta még. Ekkor írt utolszor Zsuzsiról. Soha többé. Mintha csakugyan elfelejthette volna. Erős volt-é hát tűrése szenvedésre? Mintha ez a szerelmi megcsalódása edzette volna meg arra, hogy sorsa jobbra fordultát türelemmel remélje, és ettől az időtől fogvást egyre viszonylagosabban nézte, értékelte a rákövetkező eseményeket, élményeket. Mikes ezután írott leveleiben egyre inkább fel-felcsillan az arányító, az elemző, a mindent megértő – megértető – humor, és olykor a keserű önirónia is… Régen feledett édesanyja, árva Torma Éva akkor jutott hosszú idő múltán először eszébe, mikor a hintaján a hajókikötő felé indult Zsuzsi – hátát utoljára látta. – Édesanyám! – sóhajtott fel hangosan – megérezte-é, hogy miért is nem tudhattam erre a levelére válaszolni?… Vajon él-e még, megvan-é még édesanyám? A melléhez kapott, a szíve táján, az inge alatt őrzött, bőrtokba rejtett levelet – az amulettet szorította meg. Az anyja hazahívó szava. Az vele maradt.

ELAPAD-É A REMÉNYSÉG?

Ötesztendei sóvárgó, szorongó várakozás után árva Torma Éva reménysége apadozni kezdett. Öt esztendeig leste-várta hiában Kelemen válaszát. Ő ezidétt József fiának abafáji kastélyában élt. Átellenben a kastély tornyos szegelletével, a balsó traktuson szállást rendeztetett be Évának Boér Ferenctől lett ifjabbik fia, és ott az asszony még külön konyhát is tarthatott, ahol Boris szakácsné idősödő személynek való külön pempőket főzögethetett. József beleegyezett abba, hogy a zágoni cselédpárt Éva felfogadhassa, a maga külön kocsisának tarthassa Küsmödi Pétert, Péter feleségét, Vajna Örzsét szállására bejáró, takarító, mosó asszonyának s szinte társalkodónéjának. A kisebbik cselédházat, egy szoba-konyhásat Küsmödiéknek engedélyezett lakásul. Egy leánykája lett Örzsének – négy esztendővel ennek előtte –, Örzse meginstálta a nagyasszonyt, hogy a leánykát az ő nevére Évának, Küsmödi Évának nevezhesse, és Éva nemcsak örömmel egyezett bele Örzse kérésébe, hanem még a leányka keresztanyaságát is elvállalta. Majdhogynem jobban is kedvelte ezt az Évácskat, mint a túlontúl nájmódis menyétől lett unokáját, Boér Sándorkát. Az „csak” fiú volt, s a fiak, a fiak, azok ahogy felserdülnek, elhagyják, elfelejtik az anyjukat – gondolta igaztalanul, hiszen József fia róla soha meg nem feledkezett. De Kelemen, úgy kell lennie, elfeledte őt. Mennyit várta a válaszát! Eljárt Küsmödi Péter hajtotta fogatán Kolosvárra tudakozódni, hogy oda vajon nem jött-e válaszlevél Rodostóból? Mert ha ő, a vén Tatai tanácsára onnét, Kolosvárról keltezte a Kelement kegyelem kérésére buzdító levelét, akkor elgondolható, hogy Kelemen éppen Kolosvárra válaszol. Megjárta – két esztendeje – Zágont is, hogy hátha oda, talán Vajnáékhoz küldött izenetet Kelemen. Csak nem feledte el a Vajnáék nevét? József eleinte magára erőltetett türelemmel, majd türelmét vesztve ingerülten ítélte el az anyja járás-kelését, hír után való, ügyefogyott tudakozódásait. A levél elküldése után, csak a harmadik esztendőben vallotta meg Éva

Józsefnek, hogy voltaképpen mit is írt volt ő Kelemennek – bár a levél egész tartalmát akkor sem mondotta meg neki, csak azt, hogy kegyelemkérésre biztatta, s hogy most emiatt várakozik a válaszára olyan nyughatatlanul. – Csillapodjék, anyámasszony! – szólt rá József nekivörösödve. – Különkegyelem-kérést ajánlott anyám Kelemennek! Hogy ő arra talán hazaszökne, törvény ellenére, Zágonba beülne, azután engem netán a befűtött boglyas kemencébe rakna belé, mint kicsikoromban! – Jaj, édes fiam – képedezett Éva –, akkor sem volt ott béfűtve a boglyas, mikor Kelemen tégedet játékból oda bedugott volt. Talán te haraggal gondolnál a szegény, elbujdosott bátyádra? – Ugyan. Csak tréfáltam. Zokon ne vegye. De ne gondolja, hogy olyan levélre Kelemen választ küldhetné. Egyébként… el is veszhetett az a levél. Lehet, meg sem kapta. – Azt hinnéd? – Felteszem. Szokásuk az ilyen leveleknek, hogy elvesszenek. – De ha mégsem, édes, jó Józsi fiam? Ha megkapta mégis? – No, legyen. Képzelje, anyám, hogy Kelemen a levelet megkapta, a maga részéről a külön kegyelmi kérvényt megcsinálta, el is küldötte, de nem kegyelmednek, hanem Bécsbe!… Oda hát, a császári kancelláriára, ahol az amnesztiát osztogatják… ha osztanák! – De hát akkor, édes jó fiam, te oly sokat jársz abba a Bécsbe! – Más okból anyám, nem avégett, hogy a császárt megtagadó, számkivetett, rebellis mostohabátyám dolgáról érdeklődjem ottan. – Nem? Nem teheted te azt, lelkem gyermekem, igazán nem? Nem volna ehhez olyan nagy összeköttetésed, olyan?… – Most, hogy az utolsó Huszár, anyámasszony bátyja magtalanul elhalálozott… – kezdett látszólag egészen más témát József. – Ó – vágott közbe Éva –, hát eltemettük szegényt, Isten nyugosztalja,

örököltünk utána szépen, lelkem gyermekem, vagyis, hogy ő, édesanyám, nyugodjék, Tormáné Huszár Borbála testvére volt, hát reám szállott a vagyonkája, és én azt míg Kelemen haza nem kerül, egészében reád testálom. Ha hazajő, annak a birtoknak a fele csakis a Kelemené kell, hogy legyen, lelkem, ugyé bélátod? – Tőlem lehet az az egész birtok is az övé, anyám. Van nekem azon kívül is elég. Csak… tudja-e, mi nincsen? – Mi? Mi lelkem? – Rangom nincsen, birtokomhoz illő. – Rangod? Kövesdi Boér József megye-, Erdély-szerte ismert, becsült nemes úr. – Nemes? Kevés az az én feleségemnek. – És a rangokat, azokat…? – No? Kitalálja? Rangot, újat, régi, igazolt nemesség mellé éppen csak Bécsben osztogatnak. No már annak, aki… – Aki megérdemelte? Császárhűségéről bizonyságot tett? – Az kaphat címeket, rangot, anyám, aki annak utánajár, s ajándékokkal sem fösvénykedik. Ne tudakolja hát sokat, mi dolgom Bécsben. S ne gondolja, hogy egy császárhoz és királyhoz hű férfiú a császár ellen lázadt, száműzött testvére után jószerént tudakozódhatik. Ha a maga erejéből Kelemen kegyelmet szerez, s hazajő, tőlem jöhet, birtokot nyerhet, ha őfelsége igaz hűségére megtérne, azt a veszett Rákóczit megtagadná, még netán valaminő stallumba is béprotegálhatnám, hivatalba tenném én az öreg bátyámat. – Öreg? – Az, az, anyámasszony. Én, mondom, még egy neki való hivatalba is bedugnám, nem a tüzes boglyas kemencébe tenném, mint ő tett volna engemet. De kegyelmed csak csillapodjék, s hagyja a hiábavaló ide-oda futkosást. Kegyetlen beszélgetés volt ez. Árva Torma Éva nehezen állotta meg, hogy hangosan el ne sírja magát ez előtt a rangra törekvő, egyszál, mégiscsak vele,

mellette élő fia előtt. Örzse vállára borulva sírta ki magát azon a délutánon, mikor Józseffel ez a beszéde esett. – Nem mondtam ki szerencsémre, hogy a gráciát én magam kieszközölném, „mindjárt megszerezném” – mondta Örzsének, aki némán bólogatott. Leültette az úrasszonyt, hideg kezét dörzsölgette, melengette. Örzse tudta egyedül, mi fáj árva Torma Évának. Meg hát Péter is tudta. Régi fájdalom ez. Megnyughatnék már az úrasszony. Unokája is lett – mink es itt vagyunk szolgálatára. Talám nem es él mán az a szegény Kelemen úrfi… – ilyeneket gondolt, de szóval csak azt tudta… merte mondani: – Bízni tessék, s megmaradni a jó reménységben… No le tetszik-é nyugodni? Vagy tám hozzam fel Évácskát, hogy tessék tovább tanétani neki azt a szép énekecskét, amit még kisurunknak tetszett vót danolni? – Ne, most ne, Örzse, majd szólok, ha a leányka jöhet. Szunnyadni próbált, hogy ne kelljen gondolkodnia. De nem sikerült. Arra a hirtelen támadt gondolatra ocsúdott fel szendergéséből, hogy mi lenne, ha maga menne Bécsbe? Tudakozódni, hogy vajon érkezett-e oda Kelemen írta instancia? De hol tudakozódjék, kinél? Nem ismer ő senkit abban a Bécsnek mondott Viennában. Meg kellene próbálnia, mégis, mégis. Gyötörte magát. Tépelődött. Kitől kérjen tanácsot most? Az a vén Tatai a tavaly elhalálozott. Császárpárti, Bécsbe járók a kolosvári Hallerek is. Ha azokat vizitálná meg? Ekkoriban történt, hogy Józsefek Sándorka fia meghimlőzött. Boérné ifjúasszony nem engedte meg, hogy az öreg anyósa ápolgassa a nyűgölődő, lázas unokáját – majd még elkapná a himlőt a gyermektől, s mondják, hogy ha azt felnőtt kapja meg, kinek sohasem volt ilyen betegsége azelőtt, az abba bele is halhat. Nem kívánta anyósa temetését a fiatalasszony. Hogy aztán neki feketébe kelljen járnia, bálba, vizitába el ne mehessen hosszú ideig! De még saját személyét is féltette, a beteg fiúcskát egy, a kastélyban tartott harmadrendű apácával, az ápoló sororral gondoztatta, nehogy ő is elkapja azt a csúnya betegséget. Felnőtthek veszélyes betegség az, ha csak a szelíd, ártalmatlan állatnak a nevéről nevezik is bárányhimlőnek.

Ajánlotta volna Éva asszony, hogy a kicsi fiú kezét kötözzék le, el ne vakarhassa azzal az orcáján, testén kiütköző veres hólyagocskákat, magát el ne rútítsa, de a fiatalasszony nem kért a nagyanyai, régimódi betegápolásból. Pedig mikor József Józsika-korában himlős volt, Éva éppen hogy úgy, kezét lekötözve óvta meg, hogy el ne rútítsa, össze ne vakarja azt a Boér Ferencet oly kedvesen formázó ábrázatát. Meggyógyult Sándorka mihamar, és szerencsére a himlőt Abafáján senki más sem kapta el. Örvendezett Éva erősen, hogy a kicsi keresztlánya nem betegedett meg. Mikor csak tehette, az Örzse leánykáját vitette magához, azzal játszadozott, azt babusgatta és… lassan, lassan kezdette belátni, hogy Kelemenért – egyelőre – semmit sem tehet. Egyelőre! – mondogatta magában. Talán ha József vágya teljesül, ha rangját, mit úgy óhajt, megszerzi, járatosabb lesz odafel, a bécsi udvar belső köreiben is, lesz elég tekintélye is hozzá, hogy Kelemenért szót emeljen. Nem lehet másképpen élni ebben a németeké lett Erdélyben, úgy látszik, nem lehet. Csakis úgy, ahogyan József iparkodik. Ha hozzájutott, hogy Józseffel szólhasson, ha beszélhetett vele, egyre azt emlegette, hogy Kelemen mennyire szerette, kedvelte Józsefet. Józsika-korában még írni is ő kezdette volt tanítani – emlékezz csak vissza, Józsi! – Hogyne szeretett volna tégedet, lelkem fiam, édesapádat is mennyire szerette Kelemen, az én édes fiaim vagytok ti mind a ketten, igazi jó testvérek, milyen nagy öröm lesz néki, ha te eléred a báróságot, ő hazajöhet a báróvá lett öccséhez! Ó, meglásd, megéred, hogy ő fog reád tisztelettel feltekinteni, nem hogy a… pestbe dugna! – Jó, jó – mordult a reménybéli báró –, meglátjuk. Csak reménykedjék, anyám, úgy sincsen más dolga. Esztendeje már, hogy Boér József a bárósága elnyeréséért jár-kél, barátkozik, összeköttetéseket szerez. Torma Éva abbeli reménye, hogy Kelemen fia írna neki – apadóban. De reménység nélkül csak nem élhet egy magányos, özvegy-árva, öregedő asszonyszemély.

József jobb sorsában reménykedik hát. Reméli, hogy báró lesz József. És akkor Kelemen dolgában is intézkedik. Újabb gondolata támad. Eszébe jut, mikor arról vitázott Józseffel, hogy várhat-é választ Kelementől, vagy sem, József akkor kezdett volt valamit mondani a magtalanul elhalt Huszár bátyjáról. Éva belekapott akkor a József szavába, azt hitte, hogy a birtok miatt említi az elholtat; no hát! Meg kell neki nyernie a József teljes, testvéri jóindulatát Kelemen iránt. Legyen az egész Huszár-féle örökség csakis a Józsefé. Hogy lássa József, mennyire szereti őt… őt is… És mi lenne, ha nem is Boérként válnék báróvá – Isten adja, hogy minél előbb. A Boér név nem bizonyos, hogy igen kedvelt a bécsiek szemében. Hiszen volt Boér Ferenc császár ellensége, kuruc kapitány is, s azt számon tarthatják azok a rosszféle, fránya bécsiek, ha meg is tért Boér későbben császár hűségére. De a Huszárok, azok soha! Az öreg Benedek éppen nem, nem tartott ő sem császárral, sem fejedelemmel, csakis saját magával. Amit kuruc, labanc rablott tőle, azt elhagyta, nem kurrentálta. Soha nem pereskedett. Csak a nagy, tudományos, latin nyelven írott könyveit böngészte, szívta egyik pipát a más után, beszélni legfennebb igen régi dolgokról beszélt néhanapján, hogy a brenhidai Huszárok milyen nagyon régi eredetű nemesemberek, hogy tán még akkor lettek volna nemesekké, mikor egyben volt Magyarország s az egész Erdély a nagy királyok alatt. Nem tudja Éva, hogy melyik király adott nevet s nemességet a Huszároknak, de régi szép név az, az ő jó édesanyja leánykori neve, a Huszár-birtok Józsié lesz, szerezhetne-é a bárósághoz másik nevet is József? A Huszár-birtok nyomán éppen a Huszár nevet is, hogy fennmaradjon édesanyám, Huszár Borbála neve, mert úgy van az, hogy minél régibb nemességet igazolhat valaki, ha csak oldalágit is, annál könnyebben kaphat új, nagy rangot – a Boér nevet van aki oláhosnak mondja, mintha az bojtárt jelentene. Merő rágalom! Színtiszta magyar ember volt Boér Ferenc, s még az előneve, a nemesi neve is magyar, de mennyire hogy az! Mezőkövesdi, mezőkövesdi Boér – hát a mezőkövesdi előnév az meg kellene, hogy maradjon Józsinak akkor is, ha báró Huszárrá tenné őt a császár, már csak az apja emlékezetére, vagyona bírhatására is, meg Kelemen érdekében. Igen, igen! Kelemen javáért jusson József nagy rangra – fohászkodott egyre… A Huszárörökséget, a teljes birtokot Józsefre íratta… …Egy tüdőgyulladás 1728 derekán úgy legyengítette, hogy félesztendeig csak az ágyat nyomta. Az a nagy betegség a szívét is kikezdte. Lassan még felépült, még

élt esztendőket. Megérte, hogy József fényes rangot nyerjen, a mezőkövesdi előnevezettel lett Huszár Józseffé. Császár őfelsége bárójává tette, felsőházi tagnak öröklési joggal Józsit kinevezte. De hol volt Kelemen? Szó sem esett róla a bárói házban. Árva Torma Éva csak várt a fiára. Arra a kicsire, a deák úrfira, hogy már Kolosvárról végre hazajöjjön nagy vakációra… Ha tükörbe nézett, sem ismert magára árva Torma Éva. Kérgesülő aggyal, sok mindent feledve éldegélt s álmodott. A megáporodott reménység okozta, hogy zavarodott lett? Vagy csak az öregség? 1730-ban lett József báró. S még tíz esztendeig kellett, hogy az anyját, zavarodott fejű beteg, öreg anyját kastélyában tartsa… …Éva egyre rokkant. Imádságoskönyvét régen nem forgatta. A betűt nem látta. Hozott pápaszemet neki Bécsből József, jól azzal sem látott. Vagy nem találta meg. A ládikó kulcsát, melyben a levelek másolatát őrzi, azt nem vesztette el. Vastag aranyláncra akasztotta, kebelén hordozta. Esős éjszakákon uráról álmodott, régholt Mikes Pálról. Hogy Pál hazajött Zágonba, Kelement kérdezi, adja elé Éva, micsoda dolog az, hogy saját gyermekét sohase láthassa. A kollégiumból hozassa el nyomban! – ilyen szavaival beszélt hozzá Pál úr keserves álmában. S milyen szép s délceg volt a kuruc gúnyában! Álmodta, hogy Pálja őtet megölelné… Hörrenve ébredt fel. A leánykát kérte, az Éva leánykát, ha az oskolából hazajő, siessen, menjen fel hozzája, mondja fel a leckét. Tanítja Évácskát sok okos dologra. Ha felnő – gondolta –, s szerezhetne néki valami jobb nevet, mint az a parasztos Küsmödi nevezet, s ha Kelemen is végez a kollégiumban – összeboronálhatná Évácskát s Kelement. – Szegény jó úrasszony csak megzavarodott! – búslakodott Örzse, mondta az urának: – Évácskát nem bántja, csak őtet szereti, de már a leányka kezd tőle rettegni, hogy igen furcsa meséket mond néki. – Nem tesz kárt ő benne, ne félj, feleségem. Hiszen csupa jóság. Most es, kicsi csizmát vetetett Évánknak. Ha jó hírt hallana, tán még szegény feje, vagy hát

hogy is mondjam, az esze kereke helyére billenne. Huszár József báró nem élt Abafáján. Inkább Kolosvárott, Pozsonyban vagy Bécsben. Csak egy gazdatisztje meg néhány cselédje lakott ott, a kastélyt s birtokot gondozni. Éva asszony részét Küsmödi gondozta. Peregtek az évek. Egyre rokkanóbban, csak élt Torma Éva. Étel már csak alig – elapadhatatlan reménység táplálta…

MIKOR FEJEDELEMFI JÁRT RODOSTÓN

…hogy micsoda szeretetet éreznek az atyák fiokhoz, másnak nem lehet azt megfogni. Azt pedig vettem észre, hogy a fiú nem azzal a szívbéli indulatú örömmel köszöntötte az atyját, mint az atya a fiát. Talám természet szerént nem érzik a fiak azt a nagy szeretetet, mint az atyák; vagy pediglen a fiakban – némelyekben – a szeretet bővebb, mint másokban. MIKES: 1727 JÚNIUSÁBAN

Harminchat esztendőt élt már Kelemen, huszonhatot az ifjú herceg. Öccse lehetne, valóságos édes testvéröccse, ha, mire Kelemen ébren-álmában is egyre vágyik: Rákóczi Ferencnek igazi, legkedvesebb lelki gyermeke – ő lehetne. Valóságos, vér szerinti fia nehezen, hiszen csak valami tizenöt esztendővel idősebb Kelemennél II. Rákóczi Ferenc. Pápai „sógor” ügyeskedte ki, hogyha Bécsből „elosont” Rákóczi György Franciaországba kerülhessen, és onnan Törökországba látogathasson, soha nem látott, nem ismert édesapjához. Akár Kelemen a maga apját, a szerencsétlen Mikes Pált, György sem látta fejedelmi édesapját annak dicsősége teljében. Most találkoznak először életökben, a száműzöttek földjén, Rodostón. Ha Mikes Pál feltámadhatna, és Kelemen látására ide látogatna! – ifjabb volt az én apám, mikor megölték, mint aminő öreg legény lettem én mára! Hogyan szólíthatnám „apámnak” a nálam ifjabb, feltámadott holtat? „Feltámadott holtak” csak álmaikban látogathatják rodostói atyjafiokat. De nem álom, hanem valóság az, hogy a még soha apját nem látta élő fiú, György herceg ideérkezik. Kelement a fejedelem örömének örvendező, ujjongó szeretet és szívet markoló féltés egymással csatázva hűti, melengeti, boldogsággal tölti, irigységgel is gyötri.

Ez hát, ez az ifjabbik, milyen délceg fia a fejedelemnek! Hogy micsoda szeretetet éreznek az apák fiukhoz, nem tudhatja, nem érezheti át azt, aki maga is nem apa – gondolja, de egyre azon töpreng, azt szeretné tudni, mit érezhet most a fejedelem? György herceg fogadására Rákóczi egész udvara kivonul. Ott várakozik a nagy esemény láthatására jó néhány rodostói őslakó is. A Rákóczi úrfit idekísérő török tiszteken kívül jelen van a nagy percekben vagy egy tucat helybéli örmény, egy csapat török kereskedő is, hogyne sereglettek volna elő a nagy eseményre a fejedelmet oly igen tisztelő öreg zsidók is – leányaik, nejeik nélkül természetesen, nőszemély nem járkál Rodostó utcáin kísérője híján, ha török, akkor még fátyolozott orcával és kísérővel is ritkán. Görög egy sem vonult ki a herceg érkezését lesni – pedig a vikáriusuk nemrégiben tette tiszteletét a Rákóczi rezidenciáján. Ott ágaskodik a kis tömeg megett az a zsidó ember is, akit minapában a fejedelem papja keresztelt meg. A kis kancsal ember magát a fejedelmet kérte meg, hogy keresztapja legyen, amilyen jóságos, volt lelke rá, hogy elvállalja annak az „asinus” emberkének a keresztapaságát – Kelemen legalábbis asinusnak, szamárnak emlegeti ezt a fejedelemért rajongó új keresztényt. Kétujjnyival ha alacsonyabb György, mint az édesapja. Mint öleli őt széles kebelére a fejedelem! Térdre ereszkedik a fiú az apja előtt, kezét megcsókolja. Rákóczi a köszönő fiút derekán ölelve emeli fel magához, két karjával távolabb tartja el, úgy nézi, nézi ezt a hozzá oly igen hasonlatos termetű, először látott fiát, és kicsordul a könnye. Attól nem láthatja-é tisztán, hogy a fia arca nagyon is más, mint az övé. Inkább hasonlít az a felesége arcához, a néhai fejedelemasszonyéhoz. György fehérre púderezett parókát, francia ruhát visel. Megcsókolja fia mindkét arcát a fejedelem. – Isten hozott, édes fiam! – mondja remegő hangon magyarul, és felel rá a fia: – Je vous salue humblement mon père bien aimé. Nem tud, egy szót sem tud magyarul prince George. Német beszédre fordítja hát a szót a fejedelem, míg a nyilvános fogadtatáson ott állanak köröttük félkarajban az udvarbéli magyar urak, hogy értsék fiához intézett szavait azok is, akik nem

tudnának franciául. Györgyöt németnek, apját megvető, gyűlölő embernek iparkodtak nevelni bécsi fogvatartói. Mennyi ügyeskedésbe került, míg a fejedelemnek Bécsben csellengő magyar hívei rávehettek Györgyöt, hogy francia földre szökjék, hogy onnan ide, apjához, a dicsőséges erdélyi fejedelemhez eljöhessen! György csöppet sincs elragadtatva a pompás fogadtatástól. Semmi dicsőt sem lát maga előtt. Fanyar udvariassággal kezel azokkal a főbb magyar urakkal, kiket az apja neki bemutat. Felderül a fejedelem arca, mikor Zay és Mikes bemutatására kerül a sor, mondja is elmosolyodva és franciául: – Et voilà, le baron Sigismund Zay de (a predikátuma Zaynak?) – nem jut eszébe a nagy örömében, hogy itt a fia – et, et – folytatja: Clément Mikes de Zagon – és magyarul ezt: – Jó franciák kegyelmetek – s megint franciául: – Tartsanak hát jó kompániát, ha sor kerül rá, az én George-omnak. Hiszen tartottak. Hű kísérői, szórakoztatói lettek az ifjú hercegnek – itt csakis herceg a címe neki, ha azt a címet még úgysem ismeri el odafel Bécsben a német, s valami idegenes néven és grófként tartotta abban keserves fogságban Györgyöt. Az első hónapban, hogy György odaérkezett, még a szokásos, közös ebédet sem mindig tartotta meg a fejedelem, vagyis azon nem mindig vett részt, leginkább a belső szobájában ült a fiával, kinek egész életét, de legalább annak a huszonhat esztendőnek a történetét el kellett mondania, mióta György tőle távol a világra jött. Kelemen eleinte csak a közös hajnali miséken láthatta Györgyöt. Azokon előírás szerint részt vett az úr fia; atyja jobbján ment a kápolnába, melléje térdelt az oltár elé, áldozott is, mikor az apa is – de mekkorákat ásított szentige-olvasó nagymise idején, milyen szórakozott unalommal forgatta ide-oda a mélykék szemét, mintha kérdezné: mindennap? Mi ez itt? Mire való? Gyötörte a köszvény már erősen Rákóczi Ferencet ebben az időben, de azért

csakhogy a fiát szórakoztathassa, vadászatot is rendelt – tervezve, hogy lóra szállva, arra ismét ő is elmegy. De elsőbb dolgának azt érezte, hogy a fiával egész helyzetét ismertesse. Hogy vele beszélve kitudja, politikai hajlam van-é a fiúban? Nem volna? Mikor az az ő édes fia? György úgy érezte – amennyire odafigyelt és érthette –, hogy apja minden sikerének útját elvágta már a sors. A szatmári békekötés. Ó, hogyne! Arról tudott, azt tanították Bécsben neki. Hogy a törökök és osztrákok között huszonöt esztendőre kötött zarovici béke, az az 1718-as, alighanem végleg Törökországhoz láncolta apjáékat, azt ott Rodostón kezdette megérteni. Igaza lehetett a bécsieknek – gondolta György –, mikor azt magyarázták neki, hogy hiában konspirálnak, hiában ügyködnek Rákóczi csökönyös, kutya hívei a maguk érdekében – nem is érdeket, a maguk hasznát hozó cselszövényt emlegettek –, leszorultak már azok a világtörténelem színpadáról. – Biztos forrásokból tudom – mondta eközben Rákóczi Ferenc Györgynek –, hogy mind Erdélyben, mind Magyarországon, pártomon van és lesz a köznemesség, székelység is, ebben semmi kétség. Szabadságharcunk alatt százezrek sereglettek zászlaink alá pro Patria et Libertate! Tudom, fiam, hogy magyarjaim, székelyeim sem felejtettek el mind mai napig sem. Minapában arról kaptam hírt, hogy a szerbség mennyire nyugtalan, az új viszonyokkal elégedetlen. Támogatnának, kétségtelenül, ha kitűzném… ha kitűzném a zendülés zászlaját. – De ön azt már nem tűzheti ki, atyám? – mondta inkább, mint kérdezte György. Európa hatalmasairól szólott ekkor Rákóczi Ferenc, elmondta I. Péter cárral történt tárgyalásainak folyását és a cárral szőtt tervek meghiúsulását, legrészletesebben a francia földön töltött időről beszélt és az ott szerzett megcsalatkozásairól. – Mióta itt vagyok, fiam, mint láthatod, a török szultán jóvoltából teljes kényelemben, majdhogynem jómódban élek én és csapatom, ám mégiscsak visszatértem volna innen Franciaországba, ez sem sikerült. Ellenségeim Orléansi Fülöp és az új francia miniszterek. Mikor ez számomra első ízben kiderült, azon

ügyködtem, hogy titeket, fiaimat, téged meg Józsefet a német fogságból kiszabadíthassalak. Ha ti Franciaországba vagy Spanyolországba mehettetek volna, odaiparkodtam volna kíséretemmel, minden hívemmel magam is. – József még Bécsben van, azt hiszem – mormolta György –, nem tudom, hol. Nem találkozhattam vele. De én most itt vagyok, szolgálatodra, mon père bien aimé. – Szolgálatomra-é? Nem tudom. Nem hinném, kedves fiam. Úgy veszem észre, hogy politikára, diplomáciai ténykedésre nem sok a hajlandóság benned. Egyáltalán, mit tudsz te a világ folyásáról, dolgok állásáról? Mit tanultál Bécsben oly hosszú ideig? György vállat vont. Mondja, hogy nem sokat vagy éppen semmi olyant, ami apját érdekelné. – Franciául már Bécsben jól megtanítottak, és tudja, mon père, kitűnő lovászmesterem volt ott, Dietrich nevű, kis, göcsörtös testű emberke, de jó mester, agarászni is megtanított… No és kártyázni, meg nőszemélyekkel mulatni – akarta volna még mondani, de ezt mégis elnyelte inkább, mikor látta, hogy szavaira elébb eltorzul a fejedelem arca, aztán legyint egyet, és mosolygást erőltet magára: – Úgy, hát vadászni tudsz és szeretsz. Az volt nekem is a kedvelt zióm. Esztendeje lassan, hogy vadászni ki nem jártam. A köszvény tart fogva, kedves fiam, az. No de legyűrjük, úrrá leszek én még azon!… Holnap, már holnap vadászni kiszállunk, jó lovat adatok alád, szeretném, hogy igen jól, hogy itthon erezzed magadat nálam, kedves gyermekem. Elmondta volna még fiának azt a vágyát, hogy szívesen átköltöznék Lengyelországba, ha Franciaföldre mégsem mehetne, s hogy ha a lengyelekhez mehetne, ottani birtokára, második hazájába, szívbéli kedvese lakóhelyére, Lengyelbe, honnan a felkelést indíthatta, volnának még újabb tervei, reményei. Még Ausztriával is hajlandó volna kibékülni, színleg bár – de hát a politikában a színlelés elsőrendűen kötelező ténykedés –, igen, színleg kibékülne Ausztriával, ha Lengyelbe költözhetnék; bekövetkezhetik ott egy trónváltozás is, és akkor ő… Nem, nem, ennek a tudatlan, politika iránt teljesen közönyös, érdektelen

gyermekének nincs miért erről szólania. Szórakozzék csak a fiú, s legyen itt a közelében, no meg tanulhatna itt valamelyest, foglalkozhatnék evégre véle Csáky, ha ugyan a fiú hajlandó lenne arra. Franciául jól beszélő vadászpajtásoktól is felszedhetne egy kevés bujdosóknak való tudományt – gondolta, és csak mosolygott –, hogy neki nem sikerülne a nagy terve? Ó, annak sikerülnie kell, gondolta nyomban egy pillanatnyi kétkedése után –, kell sikerülnie, de addig is ifjodjunk, gyűjtsük az erőt… József, a nagyobbik fiam, talán ő folytathatja majd, amit én oly sikerrel kezdettem volt. György nem való rá, hogy utódommá lehessen. Mennyire hasonlít a boldogult feleségemhez – gondolta akkor, de nem szólt, csak ült némán, szemközt a fiúval. Az meg zsiborogva, unatkozva várta, hogy az atyai oktatásnak vége szakadjon, s mehessen bár lovagolni egyet a tenger partja mentén. Rákóczinak csak egy ízben volt ereje rá, hogy fiával vadászatra kimenjen. A lábát, karját sajdító köszvényen kívül egy ideje valami fel nem ismert betegség is lappangott már benne. Beleit fájlalta. Zsibrik Miklós úr megpirongatta a fejedelem szakácsát: főzzön jobban, ura gyomrának kedvezőbb módon, lám, az ifjú herceg is fanyalogva eszegeti a piláfot, a báránycombot meg az örökös gombakotlettet – György elétvágytalanodott Rodostón. De hiszen van az étvágytalanságnak orvossága! Járjon-keljen, sétáljon, lovagoljon az ifjú herceg, no, még a híres savanyú vízforráshoz is kirándulhatnának, jót tenne neki az a nevezetes iszapfürdő is! Mennyit nevetett volt a fejedelem az iszapban fetrengők látásán, mikor a kis Mikessel ő is végignézte ott a pocsolyában gyógyulást keresőket; merő mulatság annak a fürdőnek még a látása is. Mikes Kelemen hónapokon át eljárt vadászni Györggyel, beszélt hozzá franciául, szórakoztatta, ahogy tőle tellett – megkísérelte azt is, hogy bár néhány magyar szóra megtanítsa. – Györgynek mondja magát hercegséged – biztatta a fiatalembert –, ne Georgenak, úgy szép magyarul mondani, hogy György, miként két nagy Rákóczi fejedelmet is ezen névvel neveztek; különösen nagy dicsőséggel viselte volt a szép György nevet hercegséged őse, I. Rákóczi György. – Á! – fintorgott George –, pourquoi? Et comment? Ghöhg? Non, non, mon cher

ami, pas du tout… én csak afféle második fiú vagyok és… egyáltalán. Mon frère Josef, peut-être… ha ő folytatná ezt a révolutiont, de minek? C’est terriblement ennuyeux… Unalmas. Az. Unalmában fájdult-e meg Györgynek feje, gyomra is? Kelemen arra is vállalkozott, hogy a savanyú vízforráshoz elkísérje. – Megtisztul a belseje annak, aki jó sok kortyot lenyel abból a vízből – bizonygatta, s hogy mulattassa a fiatalembert, még azt is elbeszélte neki legszebb, legfűszerezettebb franciaságával, hogy élt itt egy időben náluk egy híres tábornok, bizonyos Forgách Simon úr. Nem bírta Simon úr gyomra az itteni eledelt, fájlalta a hasát keservesen, no, el is ment a savanyúvízforráshoz, be is vedelt vagy tízkupányi savanyúvizet, hogy megpurgálja azzal magát, de semmi hasznát se látta, hát fogta magát, lóra ült, azon zötyögtette magát egy óra hosszat, hogy a savanyúvíz a belsejét jól átaljárhassa – óra múltán elégelte meg ezt a hashajtató lovagolós kúrát, mikor már a tele lett nadrágját is nehéz volt lehúzni róla. – Vraiment? – mondta erre az ifjú herceg, s végre kissé elmosolyodott. – Mulatságos látvány lehetett egy lovaglás közben nadrágjába eresztő generális. – Elhagyott minket ez a Forgách úr, hűtlenül –mondta Kelemen magyarul –, azt tartotta, hogy: csak a kutya hűséges… George összevonta szép, sűrű szemöldökét, nem állhatta ezt a kemény, recsegő magyar beszédet – sietett is Kelemen franciára fordítani a szót. Rávette a fiút, kit szeretett volna a fejedelemért rajongó, hűséges gyermeknek megnevelni, mintha az éppen a saját édes öccse volna, rávette arra is, hogy az iszapfürdőben keressen szórakozást. Kedvéért, Györggyel együtt bele is hemperedett a „gyógyító” iszappocsolyába, nagy kacagások közepette. György egy ideig eléggé mulatságosnak tartotta Kelemen kamarás úr bohóckodásait, de csakhamar azt is megunta. – Femmes, jolies femmes! – mondta, mikor a feredőházikóban szárítkoztak. – Hát nincsenek itt kedves, kellemes nőszemélyek, kikkel lehet… vous comprenez? Mint egy serdülő leányka, úgy elpirult a fiatalembert hallgató Kelemen. Némbert

szerezzen néki itt, szeretkezésre! Ő maga nem illetett nőszemélyt – olyan módon, mint az úr kívánná, mióta! –, a fejedelem sem. Mióta a grosbois-i klastromba elvonultak. Mikor volt az, hogy Lengyelben, a Danuta kisasszonynak csakis a komornája – ő maga nem, dehogyis! – a Danuta komornája lopózott volt fel a Kelemen akkori szállására, hozzá. Párizsban, a mutatványos bódé előtt magukat szerelmeskedésre felajánló némberek közül is csak egyet-egyet s olykor engedett a szállásra menni. Hosszú ideje, hogy majdnem szerzetesként él ő itten – az Esterházy menyecskéjével folytatott táncolgatás csak afféle ártatlan enyelgés volt, és Zsuzsival – nyilallt beléje – nem volt olyan dolga soha. Nem lehetett. – Gondolja – kérdezte a fiatalember –, hogy atyámnál lévő szállásomra nőt elhívhatok? – Isten mentsen attól! – rettent meg Kelemen, és idegesen rándított kettőt a bajuszán. – Izé – kezdette magyarul s folytatta csakhamar franciául –, ilyen dologban nem az én, inkább, gondolom, Zay báró úr tanácsát, vagyis segédkezését rendelje hercegséged, úgy vélem, Zay úr ismerhet olyan, olyan… női személyeket. George köszönte az útbaigazítást. Szórakozott-é nőszemélyekkel Zay szállásán György úrfi az alatt a majdnem kilenc hónap alatt, melyet Rodostóban eltöltött, nem tudta azt, nem is firtatta Kelemen. A György kísérgetéséből kezdett elmaradni. Végezte a dolgát a fejedelmi kancellárián, sietett haza. Haza? A szállására. Ahol a könyvei várták. Már halomnyi sok elkészült, félig kész írása, fordítása – a leveleket is írnia kellene, ha másért nem, bár azért, hogy magamagával számot vethessen, hogy írhasson arról a csalódásáról is, hogy: „a fiak nem azzal a szeretettel vannak atyjokhoz, mint az apa gyermekéhez.” Némelyekben, némely fiakban – írta – a szeretet bővebb, mint másokban. Bővebben, igazabban szereti-e ő a fejedelmet, mint a tulajdon fia? Hogyan lehetséges gyermeknek apjától ennyire idegenné válnia? Egy ilyen nagy embert,

ilyen igazi apát, a bujdosóknak s nemcsak azoknak, de a szabadságért reménykedő népnek magának az apját, hogy lehetséges, hogy az az igazi, a vér szerinti fia ilyen kevéssé szeretheti? Kelemen úgy érzi, hogy ő még a csúful járt, szerencsétlen, átokverte édesapját is jobban tudta volna tisztelni és szeretni, mint a fejedelmet „szereti” ez a szegény fiú. Ez itt közöttünk csak meg nem marad. Szegény, jó, öreg fejedelem! Még a táborba szállást is elrendelte, hogy bár kicsinyben bemutathassa ennek a szegény, haszontalan fiának, milyen az, mikor kivonul az egész udvar, felsorakozik a katonaság, sátrakat vernek a mezőn, mintha harcra készülődnének, fegyveresen vonulnak fel, mint egy igazi hadgyakorlaton. Részt vett Kelemen ezen a táborozáson, hogyne vett volna, de alig várta, hogy haza mehessen – az egyetlen hű pajtásához, az Ambrus ajándékozta kis kutyához. Asztalhoz ült. A kutya a lábához kucorodott. Kelemen vette a kalamárist, fogta a lúdtollat… Kevés szóval említi ez időben írt leveleiben Rákóczi György ott-tartózkodását, mértéktartó tárgyilagossággal igyekszik írni róla:

A mi hercegünkről elmondhatjuk, hogy szép ifjú, eszes és értelmes, de természet szerint; mert a tudomány azokat fel nem ékesítette, se a jó nevelés fel nem cifrázta… akármilyen szép legyen az elme, de aztot fel kell ékesíteni a jó neveltetéssel és tanulással… A mi hercegünknek semmi neveltetése nem volt, és azom igyekezett, hogy semmit ne tanuljon, azt véghez is vitték… És csudálom, hogy írni tud, ha rosszul is… Az atyja, aki átallát mindjárt mindeneket, keservesen tapasztalja mindezeket, de mit tehet róla?… A bátyja még Bécsben sétál. Elég sok jót mondanak felőle – meglássuk még valaha. Erről is eleget mondottak… Csendes és nem haragos, de a fiat nem üsmerhetni addig meg, míg az apja szárnya alatt vagyon, hanem mikor onnét kirepül… Az apja kedvét keresi… vadászni elküldi…

Mikor György inkább Zay Zsigával jár bóbitás-fátyolos foglyokra vadászni, szórakozni, mintsem vele, Kelemen akkor más egyéb eseményekről ír, példának

okáért éppen az örmény pátriárkának a fejedelemnél tett látogatásáról tudósítja „nénjét”. Egyik témáról a másikra szökkenve, csapongva ír; a pátriárka látogatásának leírásába beleszövi, hogy: ha az emberek közönségesen a szüle apjokkal élhetnének, mi szép dolog volna. – Azzal folytatja, hogy leírja: a munkás, a dologember tovább él, mint a jólétében henyélő uraság, s hogy nekünk – a nekünk alatt az ifjú herceget érti – szokatlan mindennap misére menni, böjtnapokon húst nem enni… itt tilalmas dolog az asszonyokra nézni — és különböző nemzetiségű asszonyok szokásairól fest eleven képet, a szerzetesi önmegtartóztatásról ír, a magát férfiatlanított Origenészt emlegeti – majd megint csak asszonyokról ír általában, a női nemről, néven nevezett személyek házassági botrányairól, még a feleségeit cserélgető, őket megölető VIII. Henriket is emlegeti, ír, ír… Hirtelen odavágja a tollat, végig is freccsen arról a tintálé. No, ezt az ívet majd letisztázhatja, ha más dolga nem akad. Unalmas ez az örökös munkába menekvés, hogy elbújnék a magát emésztő szomorkodása elől. De miért is búslakodik? Még hogy ő érzett a féltékenységhez hasonlót e miatt az ifjú emberke miatt. Más az ő ragaszkodása a fejedelemhez, mint a fiáé – mint egy vér szerinti fiúé lehet. Már csak ketten maradtak a fejedelem mellett a régi Nemes Ifjak Társaságából, két régi, örök hűséget fogadott belső inasa, apródjai, mára az udvarnál tisztes rangra jutott igazi fiai. Zay, Zay Zsiga meg ő. György valószínűen nem sokáig fogja kibírni az itt folyó egyhangú, unalmas életet. De Kelemen itt marad a fejedelem mellett. Ha elhagyná őt ez a fia, akkor még inkább szüksége lesz rá a fejedelemnek, hogy mellette legyenek az igaz hívei. De miért is? Miért is szeretem én őt annyira? Isten rendelése-é, hogy én neki holtomig-holtáig örökös szolgája legyek? Le kell írnom a más haszontalan gondolataimat is, mégis – gondolja és írja:

…egész életemben bujdostam és végtire tizenhat esztendős koromban hazámat elhadtam, a bizonyos, hogy a szabadságkeresés akkor az elmémben nem volt, és ha addig tart bujdosásom, az igaz, hogy az uramhoz való vak szeretetem okozta.

Pontot tesz. Írásába néz. Vak szeretet.

Igen. Soha a fejedelem tetteit nem mérlegelte, nem bírálta, nem ítélkezett, csak szerette, bálványozta vakon! Nem Isten ő, bocsássad meg, Uramisten, hozzávaló szertelen rajongásomat, csak tiéd a dicséret egyedül!… Anyám! Édesanyám! – és a kebeléhez nyúlt, a levelet tapogatta meg – anyám megírta, hogy: hogy halandó ember csak ő is, halandó, csak meg ne haljon! Imádok érette ma éjszaka a magam túlzott, vak szeretetéért esdem Isten bocsánatát, hogy embert szerettem isten gyanánt. …Ritkán álmodott a jó alvó Kelemen, de azon az éjszakán a fejedelem házában látta álmában magát, az előtt a kis fekete arcú Szűz Mária-kép előtt, amit a fejedelemnek az örmény pátriárka ajándékozott. A képet nézte álmában, és amint nézte, annak feketére festett arca egyre fehéredni, változni kezdett, glóriája helyébe hirtelen Torma Éva fekete főkötője került, maga a kép arca is Kelemen anyjának formájára változott el, meg is elevenedett, az „anya” kihajtotta szép fejét a kép keretéből, s az előtte álló Kelemenhez szólott: – Kinek írod, édes fiam, te azokat a leveleket? – kérdezte az álombéli. Nénémnek – akarta volna felelni álmában Kelemen, de hang nem ment a torkára, és a megelevenedett kép újra szólt: – Az a NÉNÉD te magad vagy, fiam. Férfiú vagyok én, nem nőszemély – kiáltotta volna feleletül a képnek, ha szólni tud. – A lelked egyik felével – mondotta az álombéli –, amelyikkel a szentigéket, a Szentlélek ihletését befogadod. A másik feleddel kimondod, kiformálod, amit befogadtál, de haj! Fogadsz te bé mennyi haszontalant is! Mulatságokat, tréfálkozásokat, csúfolkodást a csalfa asszonyokról, írsz te malackodásokat is, fiam, miként az férfiaknak szokása… Nem írok históriát – válaszolt volna Kelemen –, de nem írhatok olyan leveleket sem, mint írnak a szent apostolok, ha mégannyit prédikálok is közben. Fut az én tollam ide s tova, hiba az, vagy éppen vétek volna, álombéli? Miért tűnsz el, jelenség? Ne írjak, azt akarod?

– Írj – hangzott az elfoszló, eltűnő képből, mintegy valamiként a kép kerete, a fal megűl –, írj lelked mindkét felével egy időben, vegyítsed az alázatosan befogadó nőieset a tréfálva és keményen ítélni is tudó lelked férfias felével. – Nem azt teszem-é? – kiáltott fel ezúttal hangos szóval Kelemen, és fel is ébredt nyomban. Odakint zuhogott az eső. Gazdája hangjára, noha még setét éjszaka volt, a kis kutya is felébredt az ágy alatt, és nyöszörögve kaffantott néhányszor.

MIKES KELEMEN LXXXVIII. levele Rodostó, 24. Martii, 1728.

Kedves néném, tegnap egy kevés sírás, könnyeknek forrási voltanak itt nálunk. A pedig azért volt, hogy György herczeg tegnap elmene innét egy franczia hajóval Franciaország felé. Legnagyobb fogyatkozást azt találom benne, hogy magyarul nem tud. De nem az ő vétke. Németek nevelték, akik csak a Miatyánkot sem engedték volna, hogy magyarul megtanulja. Vagyon ugyan egy kis anyai természet benne; de idővel talám elhagyja. De másként jó szívű. És ahová megyen, az az ország még nagy hasznára lehet; mert jó iskola. A szegény urunk, a ki igen is szereti a gyermekeit, nehezen válék meg tőlle. De ebben az országban mit lehet tanulni, azt tudjuk: sohult pedig úgy el nem unja az ember magát, mint itt; mert semmi üsmeretséget nem vehet, senkihez nem mehet, és, ha csak valamiben nem szereti magát foglalni, mindenkor a nagy unodalomban forog. Hogy pedig minden úgy töltse az időt, mint a mi urunk, arra Isten ajándéka kívántatik; mert ebédig az olvasásban és az írásban tölti az időt; ebéd után, pedig, a ki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember; vagy fúr vagy farag, vagy az esztergában dolgozik. És az ő gyönyörű szakálla sokszor tele forgáccsal, hogy maga is neveti magát. És úgy izzad, mintha munkája után kellene enni kenyerét. Őtet minden csudálja; őpedig neveti az olyat, aki azon panaszkodik, hogy elunja magát. Ritka, édes néném, a ki így tudja az időhöz alkalmaztatni magát, mint pedig, hogy úgy mondjam, az időt magához alkalmaztatni. A fia, azt úgy végben nem vihetvén, jól tette, hogy elment. Kívánjunk neki szerencsés utat, és hogy hazáját még láthassa meg. Hát mi?

Mi is ezért éljünk egészségben, míg Istennek tetszik.

IV. HŰSÉGÉNEK RABSÁGÁBAN

CSAK A HALOTTAK HALHATATLANOK

…Édesanyám megírta, hogy Ő is halandó. Él-e míg édesanyám? Vagy anyám is olyan lett már vagy lészen, ha túl jut a setét kapun?… Magam is! Mind, holtan leszünk halhatatlanok? Csak Ő, Ő éledne még, még! Nem hagyhatsz itt, Urunk! Nem kiáltott. Csak nézte. Ott állott szoros félkarajban az egész udvar a haldokló ágya körött. Mióta az utolsó kenetet felvette, nem szólt, feküdt, összekulcsolt kézzel, hunyt szemhéjjal. Az 1735-ik esztendő április hónapjában, nagypéntekre virradó hajnalon, hajnali három órakor, keserves betegségének kínjától meggyötört, meggyűrődött szemhéja felakadt. Véreres szeme fehérje: két nagy márvány golyó meredt a mennyezetre. Akkor hullottak térdre mindannyian. Kelemen az ágya lábát ölelte át, és oldalvást a földhöz szorította homlokát. Hitte, hogy a fejedelem csak istene irgalmában és kegyelmében nem csalódott. Tudta, hogy földi céljának meghiúsulása, utolsó reményének köddé foszlása – mert hogy a lengyel trónváltozás sem segített, Franciaországba sem térhetett vissza, a porta Rákóczi Ferenc kérésére, hogy oda mehessen, sem nemet, sem igent nem mondott; – „hatalmasok válasz-nem-adása parancs a száműzöttnek”… Ez! Ezek ölték meg testét! Ha földi szemmel nézve, a boncoló doktorok ítélete szerint mégoly bizonyos is, hogy epeömlés végzett vele…

…1738 késő őszétől kezdve Mikes Kelemen másodízben tartózkodik Csernavodában, egy félesztendőn át. A török rendelte úgy, hogy a Rodostóból kimozdított s már annyi török bírta helyet megjárt, hadat is viselt bujdosók azúttal Csernavodában „teleljenek”. Ha Kelemen számos kéziratát, fordításait, a Mulatságos napokat, az Idő jó

eltöltésének módja című munkáját, az Ifjak kalauzát, a Zsidók és az Új Testamentum históriáját, még jó néhány már elkészült írását és a Levelek egy részét Rodostón hagyta is – akkori szolgája, a gályarabságból Rákóczi Ferenc által kiváltott Horvát Ferenc őrizetére (nem azonos e Horvát a már régen elholt ládonyi Horváth Ferenc úrral), némely levelet, írószerszámot útipoggyászában csak elvitt magával, hogy amikor éppen tétlenségben kell valamelyik kellemetlen fészekben, most éppen megint Csernavodán rostokolnia, beszélgethessen magával: a leveleivel. Csernavodában azon a télen ráért, hogy ott is „levelezzék”. Onnan keltezett levelében írta fájdalmas kiábrándulásának, reménye foszlásának és honvágyának legjellegzetesebb sorait:

A ki minket teremtett, annak legyen meg akaratja rajtunk. Ő minket példának tett egész nemzetünknek, és boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, kik az országgal együtt tartanak és kik füsthöz hasonló okból el nem hagyják nemzeteket és örökségeket. Adja Isten, hogy soha senki bennünket ne kövessen és irtózva halljon beszélni a mi hosszú bujdosásunkról.

Bujdosás? Vándorút. Küldetés. Eleve holt harci vállalkozás. Ő irtózott legjobban ettől az újabb rárótt „bujdosástól”. De híven hűségéhez, „hűségem rabságában!” – mondotta magában, vállalta a feladatot. És tizenhét esztendei Rodostóban töltött élet múltán Mikes Kelemen Rákóczi József kíséretével és szedett-vedett, rendezetlen, különböző nemzetiségű elemekből összeállott csapatával útra kelt. Első állomásuk Konstantinápoly, ahol a fővezér kéthónapi veszteglés, huzavona után kegyeskedett fogadni a bujdosó magyarok küldöttségét, és átadta Rákóczi Józsefnek az athnamét, azt az okiratot, melyben a török császár Erdély fejedelmének ismeri el Rákóczi Ferenc idősebbik fiát. József a hűségesküt letette. Ezután keltek újabb utakra, Drinápolyban, havasokon át Dobrudzsába, annak is a sáros, mocsaras Csernavodának nevezett „falujába” – miután megjárták Vidint, Oroszcsíkot, megesett az „orsovai győzelem” –, s most ismét itt vannak ebben a sárfészekben, melyet csak kicsiny, kietlen falunak tud tartani Kelemen. Török tartomány Dobrudzsa ebben az időben. Volt ez a földdarab – gondolja, mert tudja az oly

sok történelmi munkát olvasott Kelemen –, volt ez a régi Római Birodalom része is valaha; Ovidius latin poéta száműzetésének helye. Ovidius, tudta Kelemen, csak hazakerült egykori hazájába, ő Tominak nevezte azt a várost, ahol bujdokolt – de ők? Mi? Mi mely oktalanságból időzünk itt? És meddig, meddig tart bujdosásunk ezen a sáros, iszapos, döglevegőjű Csernavodában?… A várakozás hónapjaiban, a tehetetlen tétlenség óráiban, mikor írnia sem lehetett türelme, hiszen bármely órában izenhettek érette, hívathatta a török kinevezte „új erdélyi fejedelem”, Rákóczi József – Kelemen ráért, hogy a szállásán le és fel topogva ne csak a várható eseményeket és ráhárulható majdani feladatokat fontolgassa, sokkal inkább azon forgott elméje, ami azóta történt, hogy a fiatalabbik Rákóczi fiú, György, apjának oly nagy fájdalmat okozva Rodostót örökre odahagyta. Nem ment el az apja temetésére sem. És bátyjával, Józseffel sem tért vissza Törökországba – bár sohase jött volna meg József úr se, a szerencsétlen, gőgös, beteges, gyanakvó ember. Most is a szállásán fekszik, valami titokzatos nyavalyában, orvost nem enged a közelébe sem, retteg a nyomorult új erdélyi fejedelem, hogy valaki megmérgezi. Megmérgezték őt már az atyjától távol töltött évek meg a bécsiek nevelése, jobban elfajzott ő atyjától, mint a kis György herceg, aki legalább élt annyi észszel, hogy ne akarjon apja örökébe lépő, török kinevezte, törökök érthetetlen, homályos, háborús céljának végrehajtó részese, cégére lenni – de hiszen! Mit kárpálom én, mit bírálom József urat! Mi, bujdosók hívtuk meg Urunk halála után Rodostóba Rákóczi Józsefet. Ez volt-e valójában a már-már szent életűvé válott fejedelemnek, szegény urunknak az akarata? Úgy látszott végrendeletéből, hogy az. Bízott József fiában? Vagy csak reménykedett, hogy az folytathatná a fejedelem kezdette szabadságharcot? Jaj! Szegény jó urunk! Olyanokká lettünk nélküle, mint a pásztor nélkül maradott nyáj – ő mindannyiunkat szeretett, apánk volt, végrendeletében is mindannyiunkról… …A gyűrű! A gyűrűre kellett gondolnia. Fehérarany a karikája, gyémántkövek az ékei, itt van vele – Kelemen a kebelét tapogatta. Az édesanyja bőrtokba zárt levele mellé dugta el ezt a gyűrűt, ezt hagyta rá örökül Rákóczi Ferenc. A faliórát, melyet ugyancsak Kelemen örökölt a fejedelemtől, Rodostón őrzi a

nagy behemót, furcsa szolgaember, ama Horvát, az egykori gályarab. Hát nem sok bujdosó holmiját, szállását őrző szolga maradhatott Rodostón. Zsiga, Zay Zsiga is ilyenforma gyűrűt örökölt a fejedelemtől, de ő azt itt is az ujján viseli, most odavan a József úr szállásán, Isten bocsássa meg, ha esküt is tettem rá, magamban csak nem tudom őt fejedelmemként emlegetnem. Zay úrfira előbbre való feladatokat rótt az öreg fejedelem, mint Kelemenre. És nem ő, hanem Zsibrik uram, az udvarmester döntött úgy, hogy József úrért török kísérettel Zay úrfi utazzék el Franciaországba, onnét Rómába, ahonnan el is hívták a bujdosók közé, s ahová el is ment nagy késedelmesen. Kelemen nem is vágyott volna erre az utazásra, noha Párizst látnia még egyszer bár jó lehetett volna. Minő ottani új írók munkáiról szállingóznak hírek errefelé is. Él ott valaminő Voltaire nevű íróember is, hírlik, Bonnacné mondotta volt, kinyomatták Párizsban annak a Madame Sévignének a leveleit is, melyekből másolatban kettőt olvashatott volt Kelemen, mikor még y-ban laktak volt a fejedelemmel… Hát ő nem utazott. Rákóczi Ferenc testamentumának a végrehajtása odaszegezte Rodostóhoz. Az öreg fejedelem végrendeletében mindenre előre gondolt, minden hívére hagyott valamit – és mi gondot, mi nehezet, hogy nekem kellett hagyatékát számba venni, osztani! Mit kételkedtek becsületemben, még Zsibrik uram is, hogy elszámadoltatott, mielőtt ágynak esett volna! Mikor az öreg fejedelem végrendeletében híveiről megemlékezett, elsőnek Zsibrik urat említette, de nyomban utána Mikes Kelemenről emlékezett meg. Lehet, hogy nem esett jól ez a rangsor némelyeknek? Netán magának Zsibrik úrnak sem? Hogy rólam – gondolta Kelemen – mint „szeretett fiáról” emlékezett meg. Az voltam. S az maradok. Istennek legyen hála érette, hogy irántam való szeretetét írásba is adta. És rám bízta javainak sorsát – elsősorban a vér szerinti fiai javára. De Teremtőm! Hányan rágalmaztak a fejedelem hagyatéka hűtlen kezelőjének – elviseltem, ó, sokan! Csak Zsiga, ő nem, Zay úrfi akkor lett barátommá, mikor elment volt György herceg. Dohányozva, suhajtozva sétáltunk volt Zsigával a kertben, abban a csodaszépben a tenger partján, az öreg fejedelem maga tervezte, maga is ásott, ültetett benne; az lett a kert neve: Hortus Hungarorum.

– Mikes úrfi, ha nem ragaszkodik tekegyelmed az udvari szokáshoz, lehetünk mi per tu is, ugyé? – Testvéri szó ez, mert hát elidáig csak inkább az Úristent szólítottam tegeződve, Zsiga úrfi. – Úrfi nélkül négyszemközött, Kelemen. Servus, ha óhajtja kegyelmed. – Servus humillimus. Így volt valahogyan, s csak ballagtunk tovább a kertben. Kicsiny Versailles-t csinált volna abból az öreg fejedelem. Mikor György otthagyott minket, akkor lett úrrá rajta a lázas tevékenykedés, tervezett, építkezett, még az ásót is kézbe fogta, s azzal jelölte meg, mit hová ültessenek, házát is palotává kezdette bővíttetni. Mintha készítené valakinek, akinek ott élnie méltó és jó lehetne, aki szívesen élne ott… – György herceg nem jön vissza ide soha, Kelemen. – Én is úgy vélem. De akkor kinek készül, minek szépül itt a rezidenciája? A kert is!… Berendezkednek tartós maradásra? – Györgyöt megházasíttatta volna, ha sikerül. Zay többet tudott a fejedelem dolgairól, szándékairól, mint ő? Igaz, bizalmasabban volt az öreg fejedelem Zsibrik Miklós úrral is, családi dolgainak fő-fő ismerőjével, mint Kelemennel. Csak el ne patkoljon a betegeskedő Zsibrik, hogy azután sokféle dolgának neheze talán éppen Kelemen nyakába zúduljon – ezt már a fejedelem halála után gondolta és rettegte, de most is emlékezetébe szökkent akkori aggodalma. Zay szólt Rákóczi Ferenc családi terveiről akkor, mikor is? Esztendők suhantak el azóta, hogy beszélgettek a kertben… Kelemen aprólékosabban ismerte a fejedelem diplomáciai ügyködéseit, mint Zay Zsiga. Másolta, rendezte Rákóczi nem egy levelét, iratait is – a fővezérnek halála esetére írott búcsúlevelének a „párját” is elkészítette, de sohasem írta le leveleiben azokat az értesüléseit, melyeket a fejedelem titkos ügyének tartott. – Arról, hogy Rákóczi meg házasította volna Györgyöt, Zay közléséig sohasem

hallott, csak ott, a kertben… Mikor még nem volt ott kert, azon a helyen lévő réten sétáltak volt, kéz a kézben azzal, aki akkor még leányként… Zayval felgereblyézett sétautakon jártak… Milyen hamar megeredtek a fejedelem ültette bokrok, máris lombot hajtottak! Korán tavaszodik a tenger partján… – Csombordon még alighanem csak most kezdik kacsolni a szőlőt. – Csombord? Zay Zsiga Csombord után sóhajtozott, a csombordi Zay-birtokról beszélt, nem járt odahaza a fejedelem marosvásárhelyi fejedelemmé beiktatása óta – valahol Enyed környékén van az a Csombord. Külsőbb Erdélyben, nem odahaza Székelyországban… – Ha akkor, a fejedelem beiktatásán láthatta volna szegény urunkat valamelyik fia, dicsőségének teljében! – De milyen jó, hogy bukásában nem látta! Zsiga úrfi barátom, te voltál ugyé akkor belső szolgálaton nála, a táborban, gondolom, mikor a trencsényi csatán a lováról lebukott, és sebesülve hozták? Én akkor a franciákkal kellett, hogy tolmácskodjam… Mikor erről beszélgettünk a kertben, akkor is éppen két francia csámborgott felénk. A fejedelemhez sodródott, zsoldos csőcselékből valóak. Franciára fordítottuk akkor Zayval a szót. György megházasításának a tervét máskor mondotta. Kísérő nélkül voltunk, magunk kettesben. Csak török ló tud olyan csendben, nyerítés nélkül kocogni, ahogy mentünk lóháton, túl a kerten, a tenger mentén. Elvetette volna a kis herceggel a moldovai fejedelem özvegyét? Csakugyan? Arról is beszélt Zay, hogy úgy hallotta Csákytól… Csáky ma is mindentudó, Zsibrik úr halála óta éppen az! József úr, úgy látszik, bízik benne – amilyen bizalmatlan, alig tűri meg valamelyikünket maga mellett!… Ma Zay van nála, nagyon odaül ma Zay az új fejedelmünknél.

Akkor, régen, sétalovaglásunk közben hírelte volt, hogy az öreg fejedelem a szívbéli kedvese, Siniewska hercegné leányával is összeeskettette volna Györgyöt, ha az rááll. Vagy hogy a hercegné leánya nem akarta? Engem sohasem avattak bé efféle családi politikájukba, terveikbe. Elég gondom, bajom volt a számadással! Uram, bocsáss meg érte, hogy úgy gyűlöltem azt a rám szakadt sok munkát – nem a temetését, nem! Azt, ami az után esett, utána, hogy a végrendeletét megismerhettük. A híveinek hagyott emléktárgyakat könnyűszerrel ki tudta osztani Kelemen. A pénzhagyatékkal már sokkal bajosabb volt intézkednie. Hiába hagyott végrendeletében pénzt is híveinek – pénzt a francia udvar iránt támasztott követeléséből hagyott – Kelemennek ötezer német forintot. Ő a bujdosók társaságának jóváhagyásával el is küldötte Párizsba a fejedelem végrendeletét. Érvényesítés végett. A hagyományozott összeget nem kapták meg soha. Rosszabbak voltak hozzájok a franciák, mint a török. Milyen szép, hálás szavakkal búcsúzott el a fejedelem a török udvartól; megköszönte a török fővezérnek a birodalmában élvezett oltalmat, a tisztes ellátást. Kérni kettőt kért: elsőbben azt, hogy édesanyja, Thököly Imréné Zrínyi Ilona mellé temessék… …Ezt meg is engedte a török!… Mikes Kelemen borzongva emlékezett a temetés előtti napokra. …Ott voltam végig mellette. A boncoláskor. A koporsóba tételkor. Miért rendelte úgy vajon, hogy a szívét vegyék ki, és kedves klastromába, a grosboisbéli kamalduliakhoz küldjék el? Hát megtettük nagy keservesen! Ezeket leírtam én, hogyan is történtek; ott vannak a rodostói házban azok a levelek, mikben leírtam szegény urunk halálát. Sok halált látott vén legény létemre most is csorog, lám, a könnyem… Jó, hogy itt most engem senki se lát… …Én a ravatalát örökösen látom magam előtt. A fejedelem ravatalánál nemcsak mi, bujdosók virrasztottunk több napon át. Szerette őt mindenki, aki valaha láthatta; örmények, zsidók s mennyi rodostói meg környékbéli török ment el, hogy utolsó tiszteletét neki lerója. Ahogyan feküdött szegény, kizsigerelve! De mégis oly szép, szép volt, szépen öltöztethettem fel utolszor őt, a piros magyar dolmányába. Az édesanyja jeruzsálemi olvasóját fontam a kezeire…

…De nem lehettem ott, mikor Konstantinápolyban, a jézsuták templomában az édesanyja tetemei mellé tették! …Igaz, hogy engem éppen akkor rendelt a portára Ibrahim fővezér… Én vétkem! Én nagy vétkem! Isten bocsássa meg, örvendettem annak, hogy nem kell látnom az édesanya, egy édesanya holt maradványai mellé kerülő holt fiat! Minden kérését teljesítették a törökök, hát becsülöm is én a törököknek bár egy részét, vagyon nekiek sok jó tulajdonságuk is. Lassan ismertem meg őket. Szíves vendégül látást, emberséges fogadtatást csakis tőlük nyerhettünk. A török voltaképpen szereti az oly hosszú évtizedeken át meghódított, leigázott magyarokat. Legalábbis az itteni bujdosókat szereti. Már a közönséges, a mindennapi török. Az tartja velünk az igaz vendégbarátságot. …Megírtam én már ezt is róluk az otthon maradt leveleimben, végtelen irgalmú Istenem! Hová jutottam, hogy itt, ebben a kietlen bujdosásban azt érzem, s azt gondolom, hogy nekem az „otthon” az az oly régen elhagyott Rodostónk! …Pedig hát onnét hiában mozdított ki bennünket a török erre a hiábavaló, hitvány hadakozásra… …A német császár, ki magyar király is, ama Károly szegte meg végre is a hosszú békét, és az orosz cárral paktálva indított háborút a török ellen… …Még így is vereséget vereség után szenved a német, hagyná is már abba ezt a hadakozást… …De hogy török, tatár meg oláh vajdasági hadak özönlötték el Erdélyt! Kiverték őket – s mi? Mi? …Az az egy kínkeserves orsovai győzelem a török oldalán. Nem tud szegény ideges, bolondos, beteges, gőgös József úr hadat vezetni. És miféle had is ez a mienk? …Miért is állottunk rá, hogy meghívjuk fejedelmünknek József urat? …Az öreg fejedelem azt kérte volt a fővezértől, hogy holta után, mi, bujdosók elhagyhassuk Törökországot, mehessen minden száműzött oda, ahová lát – de mi mégis maradtunk!

…Pedig olyan ez a hatalmas ország már, mint egy halálosan beteg ember… …Hány vezért szolgáltunk, teremtő Istenem! Leírtam, sokat leírtam a törökök helybéli politikájáról, a sok változásról, egyik vezér a másikat váltotta, nem kárhoztatom őket, inkább dicsérném azért, hogy ők vezéreket nem születési rangjuk szerént tettek. Mészárosból is lett fővezér, ha arravalónak ítélte a török császár, de bele se tanulhatott a kormányzásba egy-egy ilyen alulról magas polcra emelt fővezér, már el is csapták! Az a sok lázadás! A janicsárlázadások! Írtam én ezekről bővséggel, a kicsi, Ambrus nevű kutyám megőrizné az otthon maradott holmimat, ha megvolna még szegény. Vénecske volt már, de mégse attól múlt ki – nem akarnám hinni, hogy csakugyan megétette valamelyik ellenségem. Mennyi ellenségem lett amiatt, hogy rám testálta a fejedelem a vagyonkájának a megőrzését s testamentuma végrehajtását! …Ibrahim effendi jóakarómnak bizonyult. Ibrahim fővezér. Ő tán igazán szerette a magyarokat? …Igazán-é? Isten a tudója. Hogy szerette-é úgy, egyben minden magyarokat? A bizonyos, hogy maga jött el fényes kísérettel Rodostóba, azt hittük azért, hogy megtudja, mi a szándékunk, mennénk-é, elszélednénk-é az öreg fejedelem halála után, ahogyan ő kérte volt az Ibrahim előtti fővezértől. Miért, hogy egyikünk sem akart menni akkor? Csak valami semmiháziak mentek el akkor, a cigánya is az öreg fejedelemnek, mi a többiek csak búsultunk, és sirattuk urunkat, ki ötvenkilenc esztendős korában árván hagyott bennünket. Várakoztunk csak tanácstalanul. És akkor Ibrahim azt kérdi: – Akarjátok-é Rákóczi Ferenc idősebbik fiát, Rákóczi Józsefet fejedelmeteknek? Zsibrik uram, Pápai sógor, Ilosvai, Csáky Mihály és a főbbek mind úgy értették, hogy nagy, új célja van a töröknek azzal, hogy József urat meghívja, hogy vele, török hadak segítségével mehetnénk majd haza, nem suttyomban, nem kegyelmet koldulva, hanem győzedelmesen. Istenem, hogy mind reá állottunk, reménységgel állottunk reá, úgy vállaltuk ezt a szerencsétlen József urat, nem volt neki már akkor sem valami jó híre, én erősen kételkedtem is benne, hogy hozzánk érkezése javunkra lehetne, de csak hallgattam. A többséggel tartottam. Hátha téves hírek voltak a róla szállingózó hírmondások? Mégiscsak az apja fia, őt ismerte az öreg fejedelem, igaz, csak kicsinykorában. Ha ismerte volna annak, akivé akkorra válott, mikor Rómából a porta közénk hozatta! Hát azt is Pápai sógor ügyeskedte ki, hogy József úr meghivattassák.

…Mi gondom véle most már, hogy volt, mint történt? De ha nem tudok szabadulni a gondolattól és a tapasztalattól, hogy az ő új fejedelemsége csakis újabb nyomorúságot szerez, szerzett is már nekünk, mennyi csúfos csalatkozást már eleddig is! …Mikor József úr megérkezett, nagy tiszteletadással fogadta őt a török Konstantinápolyban, onnét tengelyen és díszkísérettel vonult bé városkánkba, de nem ment az atyja rezidenciájára, hiába építtette, szépíttette azt szinte palotává az öreg fejedelem, képes volt rá, hogy egy nyomorúságos szerájba szálljon első ízben… …Mikor a fővezér felszólította, hogv mégiscsak foglalja el az atyja örökségeképpen a rezidenciát is – azt a gyanakodást, fürkészést, ahogyan a ráhagyott örökséget átvette tőlem, szegény fejemtől! Kevesellte a rámaradt vagyontárgyakat. Úgy számadoltatott engem, mintha tolvajlással vádolna gondolatban – szegény! Nem tehet tám ő sem róla, hogy mivé, milyenné formálták azok az esztendők az atyjától távol! …Pénz, élhetés híán nem szűkölködött ő addig sem, míg Bécsben, Párizsban meg Rómában élte a világát, milyen életet élhetett, hogy ilyenné válott? …S most, most mi újabb baja lehet József úrnak? Hogy fogy, egyre apad a teste? Mint a két végén meggyújtott gyertya, úgy apad. Harmincnyolcadik esztendős csupán, de mintha hetven volna… Zay is miért nem jön már valami hírrel, hogy most, most aztán nekünk hogyan legyen dolgunk tovább? …Nem írtam én nagyon gonosz dolgokat József úrról a levelekben sem, igaz, van nem szép vélekedésem is, amit le kellett írjak róla. A magam becsületét akarám védeni, mikor azokat írtam felőle… …Kinek? …Nem nyomatja ki azokat senki soha, hogy olvashatná… ki is? …A posteritás? No, csak ne tartsam magamat és írásomat oly sokra, hogy azokat valaha is szívesen olvasnák, abból okulhatnának az utánunk következő nemzedékek! De azt azért szerettem volna, ha bár egy-két rodostói bujdosó olvasta volna… …Zay Zsigának, hogy felment hozzám a szállásomra, mutatni akarám egyszer,

de Zay úrfi nem szeret olvasni, elég neki, amit muszáj olvasnia, hogy törökül is olyan jól olvas, s magyarra tudja könnyedén átfordítani. …Akkor, hogy az én írásom nem érdekelte, a franciákról beszéltünk, kik urunkhoz csadakozva, élnek velünk együtt. …A fővezér a fejedelem halála után lecsökkentette a bujdosóknak járó tartásdíjat, s azt mondta: a franciák menjenek oda, ahová jólesik, azoknak ne osszunk. …De Zay is azt tartotta, hogy ez nem volna becsületes dolog, inkább a mi járandóságunkat rövidítettük meg, s ha kevesebbet is, de osztottunk a Rodostóban vélünk, köztünk élő franciáknak is. A hozzá szegődött közrendű franciák, azok derék emberek voltak, s még ma is van itt vélünk közülök való. …De már a franciák politikája, az más dolog. Hogy tudott a mi urunk olyannyira bízni, remélni bennek, mikor a párizsi nagy franciák mind cserben hagyták! Ő még akkor is kedvelte a véle tartó, a körötte lebzselő francus csőcseléket, hát azért is osztottunk azoknak a magunk megrövidítésével is. …Csak abban a mohamedánná lett egykori francia grófban, a Bonnevalban ne bízott volna annyira. Arról mindenki nyilván tudta, hogy francia eredet létére a törököket szolgálja, de szegény urunk elhitette magával, hogy éppen ez a monsieur fog közvetíteni Párizs felé, aztán a nagy tervét, hogy mindenestül Franciaországba menne, és francia segítséggel avatkoznék a lengyel trónválságba, s kezdené elölről a szabadságharcot, hát azt éppen ez a gazember árulta el. …Igaz, Zay úrfi azon a vélekedésen van, hogy nem Bonneval volt a nagy áruló, hanem ama Hernn Bohn… Elárulták, ebben semmi kétség, régen is, még Lengyelben, mennyi orgyilkos settenkedett körötte, itt meg, vagyis Rodostón sok kétarcú, képmutató, áruló, fél francia, fél török sodródott hozzája, kikben bízott, kik elárulták terveit. …Ez is siettethette a betegségének a rosszra fordulását, ez is… …Tudom, Istenem, hogy az után az utolsó megcsalatkozása után, ő most, ezt a mi hadakozásunkat nem akarta volna, nem! Mert azt sokszor hallottam szegénytől, hogy: nem kívánja a portának a némettel való hadakozását, és hogy inkább szereti itt halálát, mintsem azt látni, hogy érette rablásokat tegyenek

Erdélyben! …Bémegyünk-é mi mégis Erdélybe? Isten legyen irgalmas nekünk, a török szándékának s a József úr zavarodott elméjének… …Minő kérkedő ember, nyomorult feje! Hogy vágta hozzám a szót, mikor ide elindultunk, hogy azt mondta: „én nem fogok itt meghalni, mint atyám!” S elindultunk Rodostóból vagy százötven emberrel, mostan aztán itt telelünk ezzel a zilált, semmiházi csőcselékkel, kik még a törökökből is itt vannak velünk. …Megtörténik, hogy a pasa nagy fennen azt ígéri, hogy harmincezer embert ad, kikkel indulhassunk – az csak hitegető ígéret, nem hiszek én abban… …Az az igazság, hogy mióta József úr velünk van, el vagyunk látva valamelyest még ruházattal, fegyverekkel is… …Amíg ő megérkezett, azokat az időket, a leveleimbe írottakat is legszívesebben kitörölném, de csak itt zsonganak az emlékezetemben! …A szegény urunknak hatvan tallérja volt napjára a töröktől. Ő jól fizethetett, fizetett is. Kinek hatszáz, kinek négyszáz, sokaknak kétszáz tallérjok volt. De mikor megholt urunk, a tartáspénzt leszállították! Napi tíz tallérból kellett hogy osszak. Nehéz volt bár negyven személyt eltartani abból. Ruházatra semmi sem jutott. Míg meg nem jött József úr, több hónapig vártunk, koplalva, szűkölködve az érkezésére. …Kevesen mentek el a szegény urunk halála után, Erdély-részi senki, hogy izenhettem volna édesanyáméknak… …Én nem mehettem, hogyan mehettem volna hűtelenül, ha egyszer szegény urunk reám testálta, hogy a végrendelete értelmében iparkodjam. …Hiában már ezeken bucsálódnom – csuda átkozott hideg van ebben a lucskos, mocskos fészekben –, s csak nem jön Zay Zsiga, nem! …Hát? Írjak tám? Levelet? Jegyezzek? Várakozzam? …No, fő az, hogy ne sajnáljam magamat. Hiszen milyen nagy rangra jutottam! Olyanra, mit soha egy porcikám sem kívánt, ha Mikes Ferke látna mostani nagy rangomban! Mondá, hogy soha semmi sem lészen belőlem, hát nagy semmi ez,

amivé én válék… …Diplomatikai követ lettél, Mikes fiam – mondta magának gúnyosan. …Az, az, az új erdélyi fejedelem egyik követe meg számadója, mindenes szolgája, csak azt a bukuresti utamat ne akasztotta volna reám… …Nem ismerték el őt fejedelmöknek az erdélyi rendek, biz csak amolyan mondvacsinált fejedelemség! …Az a tárgyalásom a havasalföldi vajdával! Hogy úgy éreztem, mintha apám, Mikes Pál szerencsétlen nyomdokán kellene járnom… …Hát nem! Végezem dolgomat, ahogyan becsülettel lehet. Nem árulkodom az oláh vajda nem is titkolt szándokára, hogy miként menne, ha menne Erdélyre, nem! …Mi nemzeti becsületemmel össze nem egyeztethető, azt nem tehetem… …Ne adjon Isten nekünk olyan szabadságharcot, miben erdélyi vér folyhat… csak, csak… …Ne kísérts, apám! Mikes Pál! Vak hűségű szellemed távozzék, hogy te, a te fejedelmed, Thököly úr parancsából képes lettél Zágonra lerohanni… …Inkább sose – nem, nem, mégis, még innom kell a Bodza vizéből – otthoni vízből… …Nem jő Zay. Ma már aligha jő. Mióta szegény urunk megholt, mi Zsigával erősen összekebelesedtünk. És éppen mióta bujdosásban vagyunk József úrral – mi lehet József úrral mostan? …József úr Vidinben a borbélyok és doktorok tanácsa ellen hajóra üle, és messze lementünk a Dunán, de amikor visszajöttünk, kétszer is elájult – négy embernek kellett a hajóból kivenni és sátorba vinni –, de hiszen én ezeket már le is írtam, megírtam, ahogyan tőlem tellett, ihol – ezeken az íveken… Olvasni kezdette, helyenként bele is javított abba, amit eleddig és éppen Csernavodában keltezetten megírt már, s még azokat is ott írta, amiket előbbre való időre keltezett, Vidinre meg Oroszcsíkra.

Nem is gondoltuk, hogy életben érkezik haza – a nyavalyának nyughatatlansága miatt már egynehány naptólfogvást a sátorát messze verette a többiektől. De ott sem maradhatott, hanem a mi sátorunk mellé vettetett ágyat. Estig ott feküdt, estve a maga sátorába vissza akarván menni, maga nem mehetett, hanem négyen vitték. Amint vitték volna, elájult. Én azt gondoltam, hogy megholt, és kiáltásomra magához tért!

– Ez még Vidinben volt – mormolta maga elé –, hadd lám, mit tudhattam még leírni azóta, hogy Oroszcsíkot is megjártuk. Vagy tám Ruszcsuknak mondják azt a helyet? Mind török részen való helyeken járhatunk mind mai napig. S most, mióta itten vagyunk Csernavodában… És olvasta, beleolvasott egyik levelébe:

Ezen holnapnak 6-ik napján mind hajóra ülének a bujdosó urak, úgymint: Csáky úr, Zay úrfi, Ilosvai, Pápai, Dászti, ez olasz ember, Pázmány uraimék és magam. A fejedelmet igen nyomorult állapotban tevénk a hajóba, a melyet mi nem igen bántunk; mert nagyobb mulatsággal vittünk végben a vízi utunkat. Gyönyörűséges dolog jó társaságban, mint mi voltunk, a Dunán lemenni; mert minden két óra múlva nagy szép szigetekre találtunk, és némelykor meglehetős városok mellett mentünk el. A városok, pedig mind Törökország részén vannak. A híres Nikápoly a többi között volna a legszebb, de igen ocsmány helyre vagyon építve. A várossal átellenben szakad a Dunába az édes Olt vize. Csak azt sem láthattam súhajtás nélkül; mert olyan édes hazából folyt ki, ahonnét 31 esztendőtől fogvást vagyok kirekesztve.

Lecsapta az elolvasott ívet. Az Olt vize! S hát a kicsiny Bodza, édesanyám? Édesanyám azt mondaná, ha olvasná ezeket a szavaimat, hogy magam rekesztettem ki magamat a hazámból, mert neki nem válaszoltam; gratia megszerzésére őt nem biztattam.

Ihatok-é még valaha a Bodza víziből, nemzetségem kára, bántalma nélkül? – kérdezte magától éppen akkor, mikor dörömbölés, kopogás nélkül kicsapódott ajtaja, és Zay Zsigmond hókadt arccal s remegő szájszéllel bement. – Siess, Kelemen. Már meggyónt, cummunicált, a testamentumát neked akarja odaadni, végét érjük hamarost… Rákóczi Józsefnek… Rákóczi József utolsó szavaival atyjának, II. Rákóczi Ferencnek tett hűségesküjére emlékeztette Mikes Kelement. Temetésének intézését, testamentuma végrehajtását bízta rá. Egyben Pápai Jánossal, Zay Zsigmonddal azonos rangú, az ő még egyre elveszettnek nem hitt ügye hűséges intézőjének, követének rendelte. Hajtsa végre Kelemen híven a törökök parancsait! Akkor hű Rákóczi Ferenc fejedelemhez, ha ezt teszi! Hűségének rabságába kötözte utolsó rendelkezésével Mikes Kelement – a legutolsó „erdélyi fejedelem”. Kétszer nem halhat meg ugyanaz a test. „Csak a halottak halhatatlanok”. Rákóczi József „halhatatlansága” válott forrásává Mikes Kelemen legnehezebb feladatainak. Minta régi, a nagy Mikesek, a hajdani Mikes Kelemen, miként Mikes Mihály – diplomatává kellett Kelemennek is lennie. Pedig csak a Bodza patakából szeretett volna bár egy arasznyi pisztrángot horgászni, valamelyik régi, zágoni pajtásának társaságában. De négy szolgát, lovat és lovászt, útihintót tartó, nagy ügyekben utazó követ úr lett belőle majd két kalandosan keserves, szép úti emlékekkel teljes éven át.

„TITKOS” KÜLDETÉSBEN

Titok hogy lehetne, mit annyian tudnak? Majdnem két esztendő telt el, amíg Kelemen odaát élt – felőlünkről nézvést a Kárpátokon túlnan. Élt, ahogy rendelték: hol egyik, hol másik román vajdaságban. (Akkor a románnak oláhot mondották, ha magyarul szóltak, tudományosabban „valachot” is mondtak.) Az alatt a majdnem két esztendő alatt Mikes Kelemen úgy írta leveleit, hogy azokból a saját sorsáról, bujdosótársairól, a két vajdaságban folyó életformáról, úti kalandokról, szép tájélményekről, táborba szállásról, megfutamodásról, evésről, ivásról, mogorva bojárról, tréfás adomákból bőven értesülhet a magyar, a román, a török, az osztrák – mindenik utókor. Csak éppen azt nem írta le bölcsen – vagy csak óvatosan? –, hogy mit is végzett hát diplomata módra. Rákóczi József hosszas bizalmatlankodás, gyanakvás után végtére mégiscsak Kelemenre hagyta végrendeletének intézését, azt a vágyát is, hogy édesapja, Rákóczi Ferenc sírjába temessék el. Sajnálta ekkor már Kelemen szegény szerencsétlen fejedelemfit, de azon nem búslakodott, hogy a török hatóság nem engedte meg Rákóczi Ferenc sírja megbontását, s hogy a fia testét oda helyezzék el. Egy görög templomba tudta temettetni; még meg is siratta, hogy immár két Rákóczi is került török földbe. „Holtakról jót, vagy semmit” – szokta volt mondani a nagy fejedelem, hát Kelemen írt majd egy kevés elnézőt. Mentegető szókat jegyzett József úrról. Készpénzt is hagyott a vele hadba kelt bujdosókra József; Kelemennek külön egyezer forintot. Azt az egyezményt, amelyik szerint a török porta az ő holta után is gondoskodik a bujdosókról, illetve azokat szolgálatában tartja, még jóval holta előtt megkötötték volt, és a porta… Jaj, a porta! Zavaros, ellentmondásos céljait bizony csak tovább szolgáltatta a kicsiny csapattá apadt bujdosókkal. Vezetőjükké, törökül básbuggá Csáky Mihályt nevezték ki, a fővezér Kelemen címe ez lett: bejzade. Hogy az mit jelentett? Szó szerint csak úrfit jelentett, Kelemen esetében pénztárosságot, a száműzöttek anyagi ügyeinek kezelését. A török a hódoltsága alatt élő, küszködő oláh fejedelemségektől kikövetelt adóból fizettette a magyar, a Rákóczi-szabadságharcos bujdosóknak kikötött járandóságait.

Gondnak elég lett volna csak a pénzügyeket intéznie. De a bejzadénak – akárcsak Zay bárónak is – nem is leplezett „követi” megbízásokat is sózott a nyakába az éppen aktuális fővezér, annak bukása után a következő vezér, majd meg emennek az utóda. Hány fővezért is szolgált Kelemen az alatt a két esztendő alatt a két román vajdaságban, rodostói otthonuktól távol, régi hazájához közelebb, de mégis elérhetedenül attól, legtöbbször útközben, mintsem egy helyben? Ha e majdnem két teljes esztendeig tartó életformájára gondol, Kelemen leginkább kényszerűség csinálta nagy úrnak tarthatta volna magát, hiszen fedeles útihintóban utazott (rozoga volt, de mégis fedeles, úri hintóféle), szekéren négy fegyveres szolgája, két ugyancsak fegyveres lovas legény kísérte – a bujdosók közül valók. Nagyobb vonuláskor török is kísérte. S utazott le Bucureştibe, onnan Iaşiba, megint Bucureştibe, megint egyszer Iaşiba – ő ezt Jásznak írta. Pápai János úr, Rákóczi Ferencnek a régi követe ugyancsak ezeket az utakat járta ebben az időben, ő a naplójában, gondosan vezetett feljegyzéseiben Jászvárosnak írta azt a régi várost, amelv található kies Moldovában… Nagy úrrá – rab úrrá – tett szegény Kelemenünk már hiában bánta volna, hogy Rákóczi Ferenc holta után nem hagyta ott Rodostót, nem tűnt el valahová. Ha haza nem is mehetett, eltűnhetett volna valahová, egy neki szabadabb világba. József emlékeztette őt hűségesküjére, mit még apjának tett. József azt képzelte, hogy Erdélybe mehet, ott fejedelem lesz, mint atyja. Kiáltványt intézett az erdélyiekhez. Harcban, rablásokban elfáradott Erdély. Meg sem mozdult senki a fennen elhangzott, híres felhívásra. Károly császár viszont vérdíjat tűzött ki a rátámadni kész Rákóczi József fejére. Ettől megmenekült, nem tört be Erdélybe, halál lekaszálta. Csak József holta után ez a követségjárás ne zúdult volna Kelemenre. Nem volt választása. Mit a sors reá mért, el kellett viselnie. Sorsát ki formálta? Jobb, ha nem kutatja; jobb, ha hiszi azt, hogy Isten rendelése. Jobb, ha szemlélődik, nézi a világot. Legjobb megismerni, s ha lehet, megírni – bár a valóságot. Hogy más a valóság és más az igazság? Ne filozofáljunk – mondotta magának –, az vén ember dolga. S ő még nem is öreg. Ha koros is immár. Testes, köpcös férfi, erős, széles vállú. Ha a két válláról azt a rászakadott sok bút és bánatot egykönnyen lerázná! Nevetne, mint régen! Hogy tudott nevetni, s nevettetni nőket tréfás s szép mesékkel, huncut történettel, miket félig-meddig ő maga talált ki. Hogyha volna kivel vidáman beszélni! Mindig csak magával? A leveleivel. Az unalom ellen az útiládában ott az írókészség. Azt el nem hagyhatja, azt viszi magával

akkor is, ha Mavrocordát – az a görög eredetű hospodár, a fanarióta – látja köteles vendégéül. Török parancsa, hogy őt szívesen lássa. A moldovai vajda adta szép, tisztes szállásán az írókészsége vele van, feltétlen. Ha meg Bucureştibe küldik, hát akkor is, mikor a városmenti, Văcăreşti nevű klastromba szállott volt, egy jó nagy cellába elfért ő maga és az írásos ládája is. Volt rosszabb szállása, mint e klastrombéli, az bent Bukurestben – ahogyan e város nevét Kelemen leírja. – Mégiscsak poéta – morrdta volna Zsuzsi, Bercsényi Miklósné, Kőszeghy Zsuzsanna, ha azt a levelét olvashatta volna, amit írt egy útról, Jászváros tájáról, a iaşi mezőkről…

Gyönyörű volt a mi utazásunk, és egy menyasszony gyönyörűséggel járhatott volna velünk, mert Bukuresttől fogva Jászig csak a sok külömbféle szép virágokon járt volna – mindenütt a mezők bé voltanak terítve virágokkal, hogy csak a szegfűre és a tulipántra léptek a lovaink. Egyszóval mindenütt virágos kertben jártunk…

– így írta. Menyasszony nélkül persze. Magányos férfiak. És a „gyönyörűségük meg volt elegyítve félsszel”, attól kellett tartaniok, hogy Lobkowitz, Erdély akkori német kormányzójának Moldovába becsapott bérencei ott portyáztak, ha összekerülnek, azok rajok üthetnek, fogságba esnek, és ha ez megesik, akkor nemző apja módján rabként kerülhetett volna haza… Haza? Erdélyi börtönbe. Kelemen inkább csak a szép emlékeket írta le, Zsuzsiját – majdnem menyasszonyát csak odaálmodta maga mellé az útihintóba. Mikor megkérte volt a kezét Zsuzsinak, s ő elutasította, poétának nevezte őt az asszony, és Kelemen akkor azt felelte: nem értesz te a poézishez, lelkem. Pedig hát talán csak érthetett volna is. Literátus család sarja volt Zsuzsi; apja, Kőszeghy úr hosszú verset szerzett a Bercsényi Miklós első házasságáról. Tudta ezt Kelemen. Már a Zsuzsi bátyját más fából faragták. Nem voltak barátok soha Kelemennel. A Kőszeghy fia ott él Rodostóban, valami idegen Katherinát szerzett magának, s feleségül vette, lett népes családja, de olyan másféle, oly elidegenedett. Mesterségbe fogott eme Kőszeghy fi, abból él Rodostón. Nem tartott ki velők. Odagyökerezett? Vannak ily bujdosók többen Rodostóban. Kajdácsyné asszony

fia is ott élt még, nem ment el anyjával, nem a bujdosókkal tartott ez az ember. Élt. Valahogy másként, maga szakállára. Kajdácsyné asszony, Bercsényiné frajja járt egyszer Rodostón, fiát látogatta, de Kelemen csak az utcán találkozott véle. És csak annyit mondott, hogy Zsuzsi nagy módban, elég boldogan él, vagyis hogy élne, de mellbeteg szegény. Ígérte, ha lehet, majd ír egyszer róla. Zsuzsi nem izent volt semmit Kelemennek. Miért is jár neki esze most Rodostón? Régi „otthonára” miért kell gondolnia? Mikor a hazája itt van – itt lehetne kétnapi járásra. Jártában-keltében csak a köpenyegét, a határhegyeit látta Erdélynek: a jászi levélbe – nem tehetett róla, megszaladt a tolla – azt is beleírta, hogy hiába volt vele az úti okmánya, ama fermán nevű a török vezértől, csak nem juthatott el Zágonig, semmiképp.

…Micsoda súhajtásokat bocsátottam, mikor az édes hazám havasi mellett mentünk el. Örömest bementem volna Zágonban, de az Úr elfödte előttem az oda vivő utakat.

Isten rendelése-é csakugyan, hogy neki itt kell rostokolnia ezen a kegyetlenül hideg, télen fűtetlen szobában Bukurest városában? Bizalma Istenben, rendeltetésében sohasem rendült meg; kiskorától fogva hit, remény, szeretet soha el nem hagyta, csak ott Bukurestben, azon a nagy télen… Zay Zsigmond sincs itt. Másfelé rendelték. József úr halála után még rosszabb lett a bujdosók sorsa… Máriássy meghalt, még Csernavodában. Csak négyen maradtak intézni a dolgát a török portának. Mikor Bukurestet először megjárta, Pápai még itt volt, még egészséges is volt. Mennyit ügyeskedett, mennyi naplót írt meg Pápai, kit inkább csak székely szokásból szólított „sógornak”. Már árva, vagyis özvegyemberként láthatta őt Kelemen, mikor először járt Bukurestben. Nagyúri asszonya volt Pápai úrnak, eleinte az vele is élt Konstantinápolyban, meg még Párizsban is. De később elhagyta. A kényes fehérnép a bujdosó életet végsőkig nem bírta. Hazament. Hírt se vitt. El sem is búcsúzott. Szegény sógor, nincs mit irigyelni rajta, hogy bár egy ideig ő házas lehetett – de Kelemen soha. Szegény sógor azért csak tette a dolgát, itten Bukurestben intézkedett volna, ha lett volna mód rá. De hogy a háború kitört, az oroszok, különöst a kozákok törtek a törökre – másképpen van ez is, ez a háborúság, semhogy az ember azt

közönséges ésszel egykönnyen felérje –, Jászból menekülnek a kozákok elől, elfutotta vajda. A szegény nép a hegyekbe rejtőzött féltében. Itt meg – mintha várnák, hogy az orosz jöjjön. Hogy szabaduljanak meg a törököktől? – Bonyodalmas élet! – sóhajtott Kelemen. Ő a török portát kénytelen szolgálni. De csak úgy teheti, hogy a hazájának, Erdélynek ne ártson. Kilehelt sóhajtása a hideg szobában majdhogynem meglátszott. Szokatlan hideg volt 1739 telén Bucureştiben. Nagv falu Bucureşti ebben az időben, pedig hát: főváros. Egy földszintes házban két, hodálynyi szoba Kelemen szállása. A külsőben lakik négy szolgalegénye, ő meg a belsőben. A hideg kegyetlen. Amazok odakint egymást melengetik; a kis szenelőt is a szolgáknak adta, azon főzhetnek is, ő itt fagyoskodik egyedül, magában. Pápai sógor sincs, azért jött volt ide, hogy itt orvosolják, mikor Kelemen másodjára ment Bucureştibe, már betegen lelte a „sógort”. Mindössze csak kétszer tudtak még beszélni; meghalt szegény sógor, elköltözött a Túlsó Világba. Hátha találkozott ott halhatatlan lelke a fejedelemmel, s jelenthette néki: semmit el nem értem! Jaj, mi sem! Nagyurunk, mi sem, maradékok! Híveid halálig. Keveset tanultam diplomáciából. A maradék eszem – Úristen – azt súgja: a tehetetlenség, tétlen várakozás, hogy mi se történjék, Erdélyre ne menjen az itteni vajda – inkább csak ez lehet a hazám hasznára, vagy hogy az túl nagy szó, hogy hasznát mondhassam? Bár kára ne essék szegény Székelyföldnek – ezt a tétlenséget el kell, hogy viseljem. Hogy majd beszámoljak a fejedelemnek: semmi sem sikerült, de Erdély mégiscsak egy rajtaütéstől, fosztástól, rablástól mégis megmenekült… Ott, a másvilágon – vajon van-é olyan? – lát-e minket Urunk? Hátha nincs másvilág? Mert hogyha nem volna… A hideg kirázta. Ágyban volt. Negyednapja feküdt. Minden gönce rajta. – Ne bölcsködj, Kelemen! A filozófia nem az erősséged. Mondta ezt valaki? Vagy álmodta volna? Tán beszélt magában hidegtől összecsattanó fogakkal, vacogva. Éhséget nem érzett. Csak nagy szomjúságot. A szakács szolgája egy tál mamaligát adott reggelire. A felét lenyelte. Kenyér egy hét óta nem volt kapható sehol Bucureştiben. Pedig szépen kértek a szolgák, ha mentek kenyért vásárolni, román szóval mondták: Ne trebuie pită… Pite itt a neve a kenyérnek – ha volna. A kotnári borból volt még egy üveggel. Azt még

Jászban kapta; ott nem volt rossz dolga. Csak az unodalom. Barátságtalanság. Hogy nem akadt bojár, ki meghívta volna, akivel szót értsen. Szerencse, hogy művelt ember akadt ott mégis: a kedves érsek úr, aki meg-meghívta, asztalánál vendégül látta. És az az olasz pap, Giovanni testvér, vele franciául jól elbeszélgettek a világ dolgáról. Jászban volt ez is csak. Itt most – egyedül van. Az a Lupu bojár, akit ismertem kicsikorom óta – járt nálunk Zágonban? Honnan is ismertem? – ha meglátogatna! Senki sem nyit reám. Lehet, itt halok meg. Akkor is – legyen meg Isten akaratja. De ha Isten nincsen?! Vagy, ugyé, létezel, egyetlen Úristen? Most kísért a Sátán! Irgalmas Úr Jézus, a kísértőt űzd el, hogy két hűségemben meg tudjak maradni. Melyik az a kettő? Tudod, Uram Jézus, hogy a hazám haszna… Vagy hát? Haszontalan volt a bujdosásom? Hitemhez, a hűség az igazi hithez nem hagy el, ugyé, nem? Mennyi különböző hitet vall az ember – ember az is, ugyé – a sok részeg pópa? Csattogott a foga, a hideg úgy rázta, de nevetett is, mert kábult fejében most kínos, komédiás képek sorjáztak el. A pópákat „látta”. Pópák a korcsmában! Egy portai követ, egy oly nagy úr, mint ő, ne járjon korcsmába? Mikor úgy tiszteli a jászi vajda is és az itteni is. „Măria sa!” – mondja, úgy megnagyságolja Kelement mindkettő, mint egy fejedelmet. Itt most címe az is, hogy ő „generális”. Nem egymaga ment el abba a korcsmába, két legény kísérte. Kelement mindenütt csak az érdekelte szíve szerint valóban, hogy – milyen az élet? A napi szokások? Különböző nemzet népei hogy élnek? Oldala nyilallik, olyan nevettető, amint eszébe jut, hogy ott, a korcsmában, lila cingulusos fekete csuhában nyolc potrohos pópa ült egy hordó körül. Ittak a szentatyák! Igencsak vedeltek. Ő csak körülnézett, s szólt, hogy butykosait a korcsmáros töltse meg jó borral. Igaz, persze, igaz, hogy nemcsak ortodox pap szokott iddogálni. De hogy a korcsmában! Az mulatságos volt, s egy kissé szánalmas. Török dervisekről is volt véleménye. Tiszteljük a hitét mindenik embernek. No de a szokása, furcsa szertartása! A kerengő dervis, amelyik az utcán bolondos táncot jár, hányja-veti magát, addig kerengél, míg mintha részeg volna, úgy tántorog immár, olykor „hite” szerint, valami szépet lát a túlsó világról. Van olyan, csakugyan, olyan túlsó világ, mit egy dervis láthat? Lám, a buddhistáknak megint más a képzelgése, vagy hát a „szent hite”. Hogy ha majd meghalnak, vándorol a lelkük. Mennyiféle hit van. Mennyi hiedelem. Sokféle vallásról írtam

már. Megírtam. Ki okul belőle? Csak az egy igaz hit engem el ne hagyjon! Boér Ferenc apám, az a jó mostohám tett volt engemet és anyámat hívővé, vagyis hogy katolikussá. Áldassék emléke. A palántálást ő kezdette el bennem, hitem palántját azután Kolosvárt a jézsuiták öntözgették, nyirbálgatták, de igazibb hitre én akkor jutottam, mikor ő is – lelkem jobb felének apja. Elvitt Grosbois-ba. Ahogy ő tartotta a religióját, én is úgy, aképpen, attól fogvást – máig. Könnyítnék magamon, gyónnék, ha fel tudnék kelni, de nem tudok, s nem is az kell nekem most, hogy gyónjak. Csak feledség kéne. Keserves emléket, megcsalattatások emlékét feledni. Tudatlan, hitetlen szegény embereknek is kell a feledség. Kínjukat nem oldja az, hogy imádkoznak. A gályarabok sem tudtak elrévülni, akiket én láttam, mikor mentünk először Rodostóba, kínjukat le nem rázhatták, mint egy szabad dervis, aki bár kerenghet. Szegény szabad legényembert leginkább csakis a részegség ringatja egy más állapotba. Hogy a részegekre fordult gondolatja, megint nevethetnékje lett, kezdett is nevetni, csak ne nyilallt volna a dereka táján, ha nevetni kezdett. Azok a ravaszdi csellengő legények jutottak eszébe, kik – ez még Jászban volt – a román pópának a borospincéjét oldalvást egy este megásták. Kiszalad a pópa, hogy hát mit akarnak? Azok a ravaszdik azt tudták felelni, hogy parancsra ásnak, egy pestisben megholt embernek kell nekik itten gödröt ásni és ide temetni. Sivított a pópa, csak azt ne, csak azt ne, hiszen a pestises itt mindent megfertőz, de a bősz legények csak ásták a pincét – az borospince volt, azért ügyeskedtek, hogy borhoz jussanak bőséggel és ingyen. S hozták a halottat! Már akkor a pince felől a földet felásták, jó nagy nyílás támadt. Könyörgött a pópa, hogy ne tegyék oda, behull a pincébe, a hordói közé, oda ne, oda ne azt a bűzös holtat! Ad inkább bort nekik, hogyha meggondolják, s elviszik a holtat másfelé. No, meg is egyeztek, négy hordó kotnári bort adott a pópa. A hordókat felhozták, gurítani kezdték, hát a holt felpattant a hullahordó székről, s neki a hordónak! Mert komédia volt, nem volt holt valóban, de a szegény pópa már nem nagyon bánta, hogy annyi bort adott semmiért azoknak, inkább csak nevetett, mit tehetett volna, azok sokan voltak, azok a legények, a pópa csupáncsak azért rimánkodott, hogy a pincenyílást földeljék el újra, de bizony nem tették. A boros hordókkal, s azzal, aki magát holtnak tette volt, vígan elsiettek… Hát odafel Jászban ilyenek is estek – míg futni nem kellett. Mikor jött a muszka! Menekült a város apraja meg nagyja; futott a vajda is.

Eleinte elég jól telt volt az idő Jászban, abban a sok dombra épült városkában. Ott az érsek úrnak lehetett vendége. Ott véle étkezett Giovanni testvér, az a jóféle olasz pap, kivel annyi szép dolgot beszéltek, meg még híreket is a messzi világról. Ennek immár vége. Itten nincsen senki, akivel beszéljen. Szólni a szolgákhoz lehet, kevés szóval, az egyikük török, ki már itt született, kettő oláh ember, a negyedik talán bolgárféle ember, a parancsot értik törökül, oláhul, olyan kevert módon, de hogy beszélgessen vélek, annyi szót nem tudnak. Moldovában jobb volt. Bár hogy a háború onnét kiüldözte. Pápai mondta volt, hogy Mikes Mihály úr egész családjával élt volt Moldovában. Ferke is bizonnyal ott lehetett vélek. Mikor is? Úgy rémlik, tán 1707-ben, mikor a császáriak kiszorították a kuruc katonaságot Székelyföldről, azt pedig akkor éppen Mikes Mihály bátyám uram védte – de csak most tudtán meg, azaz mikor nekem ezt Pápai mondta, én akkor nem voltam Székelyföld lakója. Merre is voltunk mi akkor az urammal? Azt mondta Pápai, hogy Rákóczi urunk rendelte, a nagy fejedelem, hogy Mikes Mihály menjen Moldovába, s még ki is nevezte volt a két fejedelemségben bujdosók parancsnokának. Pápai azt mondta, hogy birtokot is vett volt Mihály bátyámuram ottan Moldovában… Hol van az már? S hogy én azt nem tudtam, mikor ott időztem! Itten mondta a sógor nekem, Bukurestben a halála előtt. Mára innen hová lettek, hová Moldovából az ekkor bujdosó kuruc katonák is? Összekevert világ! Mennyi nemzet él itten mostanság. Ittszületett török, betelepült görög, dúsgazdag bojárok, szegény oláh pásztornépek szerte a hegyekben s a székelyföldiek? Azok hová lettek? Hiszen sok-sok százan vándoroltak ide meg fel Moldovába. Ott túl a hegyeken, a szegény hazámban mennyi oláh jobbágy! Keresi mindenki, hol jobb neki élni… Nekem, úgy lehet, már csak itten kell meghalni. Jaj, ha igaz lenne, hogy a másvilágon meglátom – apámat?! Apámként szeretlek, én nagy fejedelmem. Egyszer bántottam meg, puzduri módra! Mintha nemző apám természetje kelt volna fel bennem, szegény Mikes Pálé: olyannak képzeltem őt, olyan puzdurinak… Az öreg fejedelem egyik vásárlásomra a kiadott pénzt sokallotta volt, s én akkor nagy hetykén azt találtam neki mondani, ha bennem nem bízik, vásároltasson mással. Ő ekkor elfordult tőlem, s három napon át egy fia szót sem szólott hozzám. Harmadnapra sírva kértem bocsánatát, a kezét csókoltam. Fiaként szeretett azótától folyvást. Úgy, mintha gyermeke lettem volna én is, úgy tán a — negyedik: elébb a fiai, a maga fiai. Zay úrfit is csak jobban kedvelte, mint engem, igaz, Zsiga harcos ember, ott küzdött mellette a trencsényi csatán, odavaló volt ő, felvidéki ember.

Erdélyben, Csombordon tán csak rokonai élnek még Zsigának. Elszakadtam tőle. Merre jár most Zay? Kocsinba küldték volt. Elsőbben mi együtt jöttünk volt el ide Bukurestbe. Jaj, ez a Bukurest! Apám, az igazi, vagyis vér szerinti itt élt vajon akkor, mikor Thökölyvel…? Mióta egyedül fekszem itt nagy kínban, csupa verítékben – hogy a nagy hidegben rám fagy a veríték, ha göncöm megbontom s kidugom a nyakam –, apámat kell lássam, Mikes Pál apámat. Hogy lehet, Istenem, hiszen sosem láttam! Kísértő szelleme volna ez apámnak? Most is, mintha látnám… Apám, én megmondtam, Pápai megmondta, ked egy levelet írt, a vajda szándékát elárulta benne, levelét elfogták… Lássa, én sohasem küldenék el olyan – semmilyen levelet! Mit mond? Azt nem hallom, csak valahogy látom. Ez a láztól lehet, hogy ilyent gondolok. Mit tudna mondani nekem, most e helyben, ebben a helyzetben? Ép eszem szerint azt, csakis azt mondhatná, hogy az ő példáját sohase kövessem. Mindent elkövessek: Erdélyre ne rontson szabadítást mondó, valójában rabló senki emberfia… De ép-é az eszem? Szent Pál! Jó apostol, kinek a nevére szerencsétlen apámat keresztelték volt, könyörgöm, segítsél! Olvasni se tudok, nincs erőm, hogy tartsam a Szentírás könyvét itt ebben az ágyban. Valamely szent igéd, amely vigasztalna, amely erőt adna, ha eszembe jutna… Szédült. El is ájult? Arra tért magához, hogy nyílik az ajtó. Barna, szakadozott, sáros csuhájában – nem Szent Pál! – egy sovány, ismeretlen ember, egy ferences barát, egy csíki szerzetes támított be hozzá. Mint egy félénk bárány. – Laudetur – mondta. – Csak nem Székelyföldről? – Csíkból, jó nagyuram. – In aeternum! Végre! Már ült ágya szélén. Azzal beszélhetett, aki hírt is hozott, a „csíki báránnyal”.

HÍRHORDÁS KÁRRAL, KÁR NÉLKÜL

Erdélyből még ide senki nem jött, hogy tudakozódhattam volna, hanem csak egynehány szász, a kitől csak a len felől lehetett volna tudakozódni.

Enínyit jegyezett le Kelemen hónapokig tartott, nagy téli betegsége után a „hírhordó” szászokról, az utolsó Bukurestben keltezett levelében. Még a nagy betegsége előtt történt, hogy szállásán magukat Walter Kalt és Brunó Heigernek mondó kereskedők keresték fel a Herrn general Mikest, és magok ajánlgatásával címeket kértek volna Kelementől, kiknek Törökországba való továbbításra adhatnák el portékáikat. Kelemen szerencséjére élt még ez időben a már nagybeteg Pápai János, ő figyelmeztette Kelement, hogy efféle kereskedőkkel szóba ne álljon; akadhat kémkedő is közöttük. S ha igen, akkor csakis a mostanság Erdélyt is birtokló német császár számára, netán egyenesen Lobkowitz erdélyi kormányzónak kémkedhetnek ezek a mindig is németekhez húzó erdélyi szászok. A szebeni szászok! Kiknek érkezését sok évvel ezelőtt annyira esdte, leste, várta Kelemen édesanyja Zágonban. Jártak azok bizony ekkor is a török megszállotta két román fejedelemségben. 1739-ben nem éppen posztóval „kereskedtek”. Ez idő tájt úti okmányaik arra jogosították őket, hogy lenfonál vásárlásával és eladásával foglalkozhassanak, s evégre utazhassanak. Háromszék megyében, különöst Eresztevény nevű községben, meg az egész Rétyi Nyír környékén jó szálú len termett, azt a székely asszonyok nyárutón learatták, ősszel megtilolták, tél elején megfonták, s ha vették a szászok, szívesen eladták, vagy más árura cserélték; a híre az volt, hogy a szépen fonott, sodrott lenfonálnak jó ára van Bukurestben. A hírt, hogy törökországi száműzöttek élnek Bukurestben, szász kereskedők vitték meg Erdélybe, s nemcsak Lobkowiztnak jelentették, hogy kik volnának ottan. Eljutott a híre – csalafinta módon – árva Torma Évához is, özvegy Boérnéhoz, Kelemen anyjához…

A Brunók és Walterek elillantak Bukurestből, mikor 1739 őszén a havasalföldi városban is a kozákok becsapását rettegték a lakosok. (Vagy várták egyesek?) Mire az izgalmak valamennyire elcsitultak, beállott a tél, az a szokatlanul kegyetlen. Első bukuresti útján, mikor még Zayval járt ott Kelemenünk, az ottani vajda valóságos diadalmenettel fogadta őket, ám a mostani út semmi jót sem ígért. Senki sem tudhatja – és maga Kelemen sem akarta tudni s másnak hírül adni –, hogy őt azúttal mire késztethette a bukuresti vajda, amire ő, levélbéli vallomása szerint: „nem állott rá”. Nem állottam akaratjára, ezért a vajda, ki mindenkor jó volt hozzám, most megváltozott – ennyit írt le, majd nagybetegen ágynak esett. A csíki ferences barát, aki azért ment át a Kárpátokon, hogy a Bukurestben élő bujdosó meg az így-úgy letelepült katolikus magyaroknak pásztora legyen, tiszteletadás okából kereste fel Mikes generális urat, de hogy oly nagybetegen lelte, már fordult is; csakhamar egy fancsali képű görög borbéllyal tért vissza, hogy azzal eret vágasson a magas lázban fetrengő Mikesen. Az érvágás nem sokat segített. Többet ért az, hogy a csíki barát tüzelőfát is tudott keríteni, hozott kenyeret is, és végtére a vajda – kinek Mikes állapotát a barát jelentette – megemberelte magát; Kelement ugyan színe elé még igen sokáig nem eresztette, és arra sem sietett engedélyt adni, hogy Bukurestet Kelemen elhagyhassa, de a bujdosónak járó fizetséget kiutaltatta és elküldette. Attól fogvást Kelemen gyógyulgatni kezdett, jó asztalt is tudott már tartani, az új bukuresti papot, ezt a csíki barátot mindegyre magához, ebédre meghívta. Jobbágyivadék volt ez a papocska, Küss Bálint nevezetű, szerzetesi néven Gergely. Háromszék megyében született, vagy harminchárom évvel ezelőtt, hogy bukuresti pappá lett volna. Valaha éppen Mikes Mihály úr jobbágya volt az édesapja, de elkerültek Háromszékből, „elcserélődtek” csíki jobbágyokkal, Csíkban, Somlyón lett Bálint szerzetessé. Hazulról, Háromszékből való hírt csak igen régit tudott Kelemennek mondani. Egyszer például azt, hogy hogyan is volt az, amikor ő is elment volt apjával együtt Zabolára, Mikes Ferenc fiatalúr temetésére vagy tizenkét esztendővel ennek előtte. – Ferke megholt! Istenem! Hála neked, hogy nem én mellyesztettem meg ifjonckoromban! – kiáltott fel a nagybeteg a régi esemény hallatán. A papocska úgy vélte, megint nincsen magánál, hogy ilyen furcsákat kiabál. Kérdezte is nagy jámboran, mikor a „generális úr” elcsendesedett, hogy gyónni nem akarna-e?

– Van, lelkem páter, olyan titok is, mit Istennek is csak néma fohászában gyón meg a magamfajta átkos titkok hordozója – mondta Kelemen, s hirtelen, mintha semmi baja sem volna, felült az ágyán. – Híreket mondjon, lelkem páterkám! – mondta elmosolyodva. – Mi van, ki van most Zágonban? Ott él öcsémuram? Boér József, ugyé? Nem hallott-e róla? – Nem, sajnos, nem, olyan úriember nem tudom, hogy élne Zágonban, nagyuram. – De hát Abafáján ki most a földesúr? – Ott, úgy tudom, egy báró úr, a neve, tessék csak, tudom már, úgy mondják, báró Huszár József. – Huszár? De hiszen az az édesanyám anyjának a neve. Ezt nehezen értem! – Nem merte kérdezni, csak elgondolkozott, hogy az édesanyja vajon élhet-e még. Korától élhetne. Nem lehetett több, mint tizennyolc éveske, mikor őt megszülte, s akkor most még nincsen hetven sem – ha élne. Hallgatott a kis pap. Hallott volt valamit, már eléggé régen, hogy egy özvegyasszony talpig feketében egy napon elindult egy útihintóban, hogy megy a fiáért nagy Törökországba. Erről még éneket is mondottak Csíkban. Árva Torma Éva egyes hírek szerint útközben halt volt meg hat évvel azután, hogy fiának írott hívó levelére válaszát nem vette. Küsmödi Péterné, ama Vajna Örzse úgy vallotta később báró Huszár Józsefnek, hogy Zágonba készült volt az úrasszony, s vitte volna őt is rokont látogatni, s hogy akkor jobban volt. Mintha a nagy bánat meg a feledékenység is múlt már volna róla. Zágonig elértek nagyobb veszély nélkül. Ott történt, hogy egy szász ember, aki azért ment Zágonba, hogy vásároljon ott meg Pávában is, azt tudta mondani, hogy ő járt Rodostón, s ismeri Kelement. Szép szálláson lakik, s nincsen is rossz dolga, s hogy ott több nőszemély él még az urával, meg hogy járnak oda budjosót látogatni ki Lengyelországból, ki meg éppen Erdélyből. Hogy akkor ő is megy – így hallotta Örzse, hiában mondották Évának, hogy az lehetetlen útilevél nélkül. Káposztát főzetett, három nagy cserépfazéknyit Vajna Ferencnével, ha Örzse nem akar menni, hát ne menjen, majd elviszi Péter. A Küsmödi házaspár erősen tanakodott, hogy szegénnyel mit tudjanak tenni? Lehetetlenséget parancsolt az asszony. Aluszékony volt már ebben az időben árva Torma Éva. Örzse azt tanácsolta Péternek, hogy ha mást nem tehet, hát induljon meg véle, a hintóba

tegyék be, s figyelje az asszonyt, hogy ha elszundítana, fordítson, térüljön, hozza vissza gyorsan, mire felébredne, valamit mesélnek, hogy feltartóztatták a határőrizők. Csakhogy Torma Éva ezen az útján bizony nem aludt el, csak hajszolta Pétert, előre, előre. S majdhogynem a bodzai hágóig jutottak. Hátul a hintóban felállott az asszony, úgy kémlelt előre, s mondta is, hogy menjen, hajtson gyorsan Péter, nem fél ő senkitől, határőrzőktől sem, van vele elég pénz, a nagy smaragdköves aranynásfáját is éppen arra szánta, hogy a határőrzők „jószívét megnyerje”, megvesztegesse őket, hogy őt áteresszék. Tudja ő, hogy török világ van Havasalföldön. Ha odáig eljut, onnan már Törökországba is csak elmehet bizonyára. Járt ő már odatúl. Igaz, Moldovában, még tán hetvennégyben, amikor Mihályék, Mikes Mihályék is odaátal éltek. Csak lesz ott ismerős Mihály volt birtokán, aki az útjában továbbra segítse. Elcsap a báró úr, ha meg merném tenni! Eszeveszett dolog – gondolta Küsmödi. Ezt meg nem teheti, őtet is elfognák, de hogy csak nem szundít el sehogy sem Éva! Már a határőrzők kalyibája látszott, akkor Küsmödi – mit tudhasson tenni? Alszik vagy nem alszik – mégis csak fordított. Majd mond valamit, hogy elromlott a hintó, hogy meg kell javítni, Éva észrevette, ahogy állott a hintó kellős közepében. Nagy haragra lobbant. Hát nem engedelmes neki ez a szolga, kit ő úgy megbecsült, házába fogadott, a gyerekeit is hogy szereti s védi?! Felhágott hirtelen a kicsi ülésre, előre kihajolt, a gyeplőt elérte, s teljes erejével nagyot rántott rajta a szerinte helyes irányba, hogy menjen. Felborult a hintó. Küsmödi a vállát, árva Torma Éva a combcsontját törte. Úgy hírlett, idegen szekeresek vitték haza a két sérültet Zágonba. Élt még Torma Éva, mikor nagybetegen Abafájára Vajna Ferenc őt és Küsmödiéket is visszavitte, és Huszár Józsefnek soha a teljes igazat meg nem mondták, hogy hová indult volt, hogy mint esett kára.

Elindult az anyja nagy Törökországba, hogy bujdosó fiát szomorú rabságból mihamar kiváltsa. Kiesett a hintó mind a négy kereke, sohase szabadult rabbá lett gyermeke.

Csíkban így énekelték. Lehet, hogy éppen Mikes Kelemen úr édesanyjáról? Nem tudta a kis pap, de arról hallott volt, hogy Abafáján az öregasszony megholt, mivel éppen az a ferences gyóntatta a halálos ágyán, s az adott nekie utolsó kenetet, aki később gvárdián lett volt Csíksomlyóban. Ő mondta volt el ezt a csíki barátnak. Mondja-é ezt most el a „tábornok” úrnak? Inkább ne – gondolta –, káros hírt nem hordok. Kelemen azon merengett, hogy vajon Ferke hivő ember volt-é? Hogy ő oly sok évig nem hiába imádkozott-é a lelkiüdvéért, „félrebillent esze helyreigazodásáért”? Ilyent miért kérdezne ettől a kis paptól? Szinte megkönnyebbült Ferke halálhíre hallatán. Nincsen már – remélte –, aki az apjáról, szegény Mikes Pálról rosszakat beszéljen. És most megéhezett, mint az, aki gyógyul. – Megjött az etyepetyém! – mondta mosolyodva. Ámult a szerzetes. Hogy az mi lehessen? – Hát az apetitusom, na. Az, hogy ennék már! Azt én magyarul etyepetyének nevezem. Ebédeljen vélem gyakorta páterka, és törje a fejét meg hegyezze a fülét, hátha hazulról, a családomról mégiscsak tudna még valami hírt valakitől hallani. Hogy az édesanyját gondolja, azt nem mondta ki. Csak elgondolta – ha él, milyen lehet? A levele megvan még, azt egyre őrzi. Itt van vele most is. Eljárt Küss Bálint pap gyakran Kelemenhez, de olyan hírt, ami igazán érdekelte volna a nehezen lábadozót, mondani csak nem tudott – vagy nem akart, nem mert. Egyszer ez a Bálint megint déltájban ment Kelemenhez, de alig támolygott. Amíg jött az úton, csak úgy gyalogszerrel s csupán egymagában a barna ferences csuhájában, egy odavalósi a maga nyelvén, mit jól értett Bálint, csúf szavakat mondott a barna csuháról. – Miért bánt, jó testvérem? – kérdezte meg Bálint, annak a nyelvén, ki így megszólította, de az a vad ipse, egy török kaftános, románul beszélő, kapta a

pipáját, s annak a szárával úgy arcon vágta a papocskát, hogy annak az arcbőre felrepedt, a vére is kicsordult. Csóválta a fejét Kelemen erősen. Tegye le a csuhát, az volt a tanácsa. Sírva fakadt Bálint. Hogy attól elváljon? – Isten megbocsájtja – mondotta Kelemen. – Nem a ruha teszi, vagyis inkább az rejt. Mindenhol csak úgy kell öltözni barátom, ahogy a többség is. Jobb nem különbözni legalább külsőleg. Én is kaftánt hordok. Van még egy dolmányom, ott maradt Rodostón. Most, hogy úgy lefogytam, úgy elhitványkodtam a nagy betegségtől, talán reám menne. Talán még felöltöm. Itt már nem. Elmegyünk már. – Haza? Haza menne? – Megjött Zay úrfi, és izent a vajda, már megelégelte itteni lakásunk. Ked ittmarad, tudom, öltsön oláh gúnyát, abban is szolgálhatja Istent és az ő magyarul beszélő híveit, mi már csak készülünk, megyünk nemsokára. – Jaj, haza, csakugyan? – Haza?… Vissza Rodostóba.

V. CSÁSZÁRNÉ ASSZONY IDEJÉBEN

ABAFÁJÁN

Jó ideje már, hogy a zágoni kiránduláson combja törött, Abafájára tüdőgyulladással hazavitt árva Torma Éva hosszú haldoklása véget ért. De amire gyónása és az utolsó kenet áhítatos felvétele után még ép, világos ésszel, jól érthető szavakkal József fiát megkérte, az azt soha mind mostanig teljesíteni meg sem próbálta. Pedig az asszony meg is eskette Józsefet, hogy ő az első lehetséges alkalomkor Kelemen kegyelmét megszerzi. A bárónak úgy tetszett, hogy anyja nem is hallja már az ő halk mormolását: – Jó, jó, megesküszöm, csak már nyugodjék meg, anyám… A haldokló fel akart ülni ágyában. Örzsét szólította, József ingerülten vonta fel a vállát. Hol voltak akkor már Küsmödiék! A szerencsétlenül végződött zágoni látogatásról Évát hazavitték, de zavaros beszámolójukból Huszár József sohasem tudta meg pontosan, mi is történt valóban azon a Zágontól messze, az országhatár felé tett úton. Anyja szegődött cselédei voltak Küsmödiék, József úgy vélte, hogy bérért szolgáló cselédekként többé meg nem tartja őket, tenné Küsmödiéket jobbágyaivá, ha ugyan lehetne módja rá, hogy valamelyik újabban szerzendő birtokán jobbágytelket hasíttasson nékik, de bizony új birtokot szerezni az idétt nem tudott. Megjárta a fejét még anyja életében, hogy annak majdani halála után Mikes Kelemen elkobzott falvait – mint anyjának járó javakat és így az ő örökségét visszaperelhetné. A zágoni birtokról már szó sem lehetett, de volt, bőven volt birtoka egykor Mikes Pálnak. Azokat Kelemen javára egy kevés időre József édesapja, Boér Ferenc visszaperelte… Nos, őutána nem Józsefet illette volna-é a drassói, a vingárdi, a királyfalvi, bényei, bacai, mihályfalvi, orbói, tekerőpataki, karánvári, szentmargitai, megybereki?… Á! Ezeket a birtokrészeket már mind megkaparintották az így-úgy „rokonok”, Lázárék például, de Bethlenek is. Igaz, Bethlenek jobbágyaik híán alig-alig bírnak azokkal. Szökik a jobbágy Erdélyből s a Részekből, mennek Oláhországba, Moldovába vándorolnak, ahol a vajdák letelepedést, ingyen földet adnak nékiek. Mennyien mentek el a nagy pestisjárvány idején meg azon az aszályos éven, mikor akkora éhínség támadt, hogy makkon élt a székelység szegényje.

Huszár Józseféknek csak volt mit enniök, s enni adathatott a báró az állatainak meg a cselédeinek is, és azok a nyomorult Küsmödiék is mégis felkerekedtek, elmentek. Zágonban ugyan szegődni nem tudtak a Szentkeresztiekkel vagy a Jankókkal, és jobbágyságot ott sem vállaltak. Hírlik, hogy ők is Moldovába telepedtek át mindkét gyermekükkel. Lázár gróféknak még megy valahogyan a soruk, ők idejében bölcsen igénytelen, csak mamaligán is megélő oláh jobbágyokra tettek szert, de itt Abafáján, Fiátfalván s a többi meglévő Huszár– Boér–Torma-birtokokon jobbágy ma alig van már. Volt valaha – és Boér Ferenc ügyeskedése révén egy kis ideig valóban is birtok része Kelemennek: Gergelyfáján, Borsán, Poklostelkén, Bányabükkön, no lám: Kolosvárt is. József nagy indulattal borította fel a leveles ládát, amelyet apjától, Boér Ferenctől örökölt. Mit lehet ma már mindezekkel tennie? Kolosvárott háza van – apai hagyaték – Józsefnek is. Kolosvárott József sógora, gróf Haller János úgy lehet, okos tanácsot tudna adni most, hogy meghalt az ország feje, VI. Károly osztrák császár, III. Károly néven magyarok királya, és ő utána asszony, asszony lett a magyarok királya! Őfelsége Mária Terézia, akit a Pragmatica Sanctio törvényes trónutódnak elismert, trónra lépett! Ilyenkor, új király trónra lépésekor bevett szokása az uralkodóknak, hogy közkegyelmet gyakoroljanak. Egy asszony uralkodó bizonyára még kegyesebb, még belátóbb lesz a kegyelemosztásban, mint egy férfiú lenne. József sürgősen Kolosvárra készül, hogy Jánossal beszélje meg, mi most a teendő? Netán mostohabátyja elkobzott javaira is érvényesíthető lehetne a kegyelem? Mivel azokat a falvakat egykor Boér Ferenc bírta, mint Kelemen mostohaapja és gyámja, miért ne szállhatnának azok most Boér Ferenc fiára rá, báró Huszár Józsefre? – És Kelemen bátyám dolgában is cselekednem kellene – dohogott magában József –, utóvégre anyám megesketett, ha ugyan hallott akkor még, szegény… Hát nem tudom, mit tehetek? Borbála nem vágyik már rá, mint egykor, fiatalasszony korában, hogy császári udvarhölggyé legyen. Meg is rútult a szegény, mikor második fiacskánktól, kis Józsinktól a himlőt elkapta volt; Józsika Kolosvárott iskolázik, őt is meg kell látogatnom, Sándorunkat most nem lehetne, ő már katonaiskolás. Bécsben. Nincsen szinte soha itthon Abafáján. De hát itt van végtére is Borbálának a két kislányunk: Zsuzsanna meg Krisztina, van velök elég elfoglaltsága, most hogy cselédségünk mindössze hatfőnyi, még jó szerencse, hogy Ottilia soror itt él velünk, ő neveli a kislányokat… Hát meglesz a család nélkülem néhány napig

itthon, fogatok is mihamar, megyek Kolosvárra, Borbálának hagyakoznom kellene, bizonyos gazdasági dolgoknak végtére ő is utánanézhetne, míg odavagyok… Bement a feleségéhez. – Kolosvárra kell mennem, kedves Borbálám. – Igen? Csakugyan? – Az asszony egy kis ládikából kiemelt valamit, és a markába szorította. – Mit szorongat a kezében, mein Liebchen? Báró Huszár Józsefné, gróf Haller Borbála vékony, magas, szőke asszony, bal orcáján néhány himlőhely, hajának választéka őszülni kezdő, a szeme az még egyre az a mélykék, szép Haller-szem – fásultan nézett a férjére. – Elmegy? – Igen, igen, kevés időre. Tud maga intézkedni helyettem, ha akar, tarlószántás volna soron, majd elmondom részletesen. Mi az, mit szorongat a kezében Borbála? – Tudja, József. A násfa. – Á. Mit akar vele? Ott még nem tartunk, hogy netán… eladjam? – Megesketett. Nem emlékszik? – Magát? Ugyan. Anyám engem esketett meg, szegény. De maga? Maga miért beszél erről? – Tudja, mikor maga olyan nagy indulattal magára hagyta. Még élt, elég sokáig. Ő engem eleinte nem szeretett, igen, igen, nem kell tiltakoznia, ez világos volt, de tudja, akkor én mégis bementem hozzája. Igen. Mikor maga otthagyta. És ő az utolsó szavaival bocsánatot kért tőlem. – Tessék? Anyám? Magától? Bocsánatot? – Azt mondta, hogy ő sokáig nem tudott engem úgy szeretni, mintha az édes

leánya lettem volna, mert attól tartott, hogy maga, József, miattam őt kevésbé szereti… – Micsoda? – Szó szerint, kedves József. Ő azt hitte, hogy csakis én hatok magára, ő már nem. – Hát persze, persze, hogy maga mindig hatott rám, Borbála. Mi mindig jó és szép házasságban éltünk. – De ő nem bízott eléggé abban, hogy maga elintézi magától azt a dolgot… – Melyiket? – A násfája, azt mondta, két falut megér. Milyen nehezen húzta elő szegény ezt az ékszert. Az inge alatt, a mellkötőjében rejtegette. Nekem adta ezt a násfát, azt mondta, azért, hogy én magam vegyem rá. Tudja, ezzel akarta volna megfizetni, wie sagt mann dass? Ja, a határátkelést. – Anyám ezt magának adta, de elébb még vesztegetni akart volna vele? Hát hogy lehet ez? Egyáltalán beszélt még magához azután, hogy én elmentem? Én azt hittem, már végképpen elaludott. – Maga akkor a levelesládában turkált, odaát a szobájában, és én mit tehettem volna, ha egyszer megkért rá, hogy… – Megfogadtatott magával valamit? – Ja. Megfogadtam. Mit tehettem volna egy haldoklónak mást? Aki bocsánatot kért tőlem, és azt kívánta tőlem, hogy magával szabadíttassam meg Kelement. – Úgy. Szegény anyám. Elborult már akkorra az elméje néki. – Nem, nem, József. Ő régebben volt zavaros, de mikor a törés miatt az a nagy fájdalom érte, visszatért az esze. Higgye el, a testi fájdalom közben kevésbé tudott a lelki fájdalmával törődni, de azért törődött, és milyen ép szavakkal szólott! Én őt akkor nagyon megszerettem és megértettem, mert ő azt is mondta, mennyire hálás nekem, hogy kislányunokái is lettek, és hogy ő tudja, én is mindig mindent megtennék a gyermekeimért, bármelyik gyermekemért, mert ő,

így mondta: én jó anya vagyok. – Jó? Nagyszerű, Borbála, nagyszerű! Maga nagyszerű anya. És ha jól értem, most maga azt szeretné, hogy én kérjek talán audenciát az királynőtől, császárnétól, boruljak a lába elé, és ajándékozzam meg ezzel a kétes értékű násfával, s kérjem érte cserébe, hogy hazatérhessen kedves öreg bátyám, ha egyáltalán megvan még szegény. – Meg. Bizonyára megvan. Ha nem volna meg, azt tudatnák velünk, higgye el. A rossz hírt, azt mindig tudatják a hatalmasok az emberrel. És hallottam, a soror Ottilia mondta, hogy az királynő trónra lépése alkalmából általános amnesztia lesz. Ha abban a maga bátyja részesülhet… én, ezt a násfát… – Mit képzel vele abban az esetben? – Talán kegyúri templomunk kevéske ékszerei közé helyezem. Hálából, ha sógorom kiszabadulása sikerül, és mert a maga édesanyja engem megesketett. Helyette, nevében kell nekem jó anyának lennem, József, nemcsak a gyerekeink, hanem az ő gyereke, Kelemen iránt is. – Jó – mondta József nyaka tövéig nekivörösödve. – Sohasem hittem volna, Borbála, hogy maga, éppen maga, egy Haller kontesz szentimentálissá válik, de ha úgy akarja, jó. Ugyanis éppen Jánoshoz készülök. Néhány, a gazdaságban végeztetendő elhadarása után búcsúcsók, köszönés nélkül váltak el aznap a házastársak. József Kolosvárra utazott. Huszárné, Haller Borbála, mikor magára maradt, előkereste néhai anyósa lakrésze bejáratának kulcsát, és bement árva Torma Éva régóta elhagyottan álló lakásába. Megszédült egy pillanatra a báróné, mikor a hosszú ideje szellőzetlen, áporodott levegőjű, lefüggönyözött hálószobába lépett. Úgy maradt ott minden tárgy, ahogyan árva Torma Éva utolsó napjaiban állott, mindössze a nagybeteg ágyneműjét dobatta el a báróné, és a héja fosztott öreg derekaljat, párnákat egy szőnyeggel fedette be. Széthúzta a függönyöket, és nehezen nagyot lélegzett. Nem jó ez a kis lakrész így, ahogyan van, semmire. Sándorka, ha végez a katonaiskolában, ha nem kerülne tényleges állományba, hanem leszerelne és hazajönne, legénylakásul ezt a lakrészt bizonyára nem óhajtaná. Ha pedig

megházasodik, ha nem ő nősülne be valamelyik több kastélyos, jobb családba, nekünk kellene valamelyik egész házunkat az ő részére felszerelnünk, kicsinosítanunk – majdnem minden házunk elhanyagolt, romos. József gyakran mondja, hogy szinte elviselhetetlenül nehezek az ekonómiai viszonyok Erdélyszerte; Istenben boldogult, szegény nagy császárunk életeben csak nem állott helyre a Rákóczi-féle zendülés, a betörések, a pestis, az aszály, a népelvándorlás okozta veszteség. József bizony azt szeretné, hogy értsem az ekonómiai helyzetet, és folyjak bele dolgaink rendbetételébe is. Mással foglalkozzam, ne vele csakis? Azért-e, mert úgy, ahogyan régebben, nem engem szeret? Lehet, hogy mást szeret ő most titokban, mióta én ennyire, ó, ó, Istenem, hát nagyon megrútultam… Csakugyan? Nyeles, gyöngyházberakásos tükröt, anyósa homályossá fakult tükrét kapta le a falról, és belenézett – ám nem önmagát, hanem a háta mögötti falra akasztott szép kis női arcképet látta meg egy pillanatra a maga elé kissé ferdén odatartott tükörben. Csicsókereszttúri Torma Éva leánykori, szépséges, almafavirág-szerű arcát ábrázolta az a kis festmény. – Milyen szép! – sóhajtott a báróné, leengedte a tükröt, megfordult, és anyósa régi képe elé lépett. Szép volt ő késő öregségében is, mondta magában, mintha a képhez beszélne. Ön, míg leánykáim nem születtek, engem nem kedvelt, ez különös volt nekem sokáig. Önt féltékenység gyötörte, a fiaim, a férjem miatt, mindenkire haragudott, aki egy fiat, egy férjet, egy férfiút kedvel – s nem csakis az ön kedvelt első fiát. Nem helyesen ítélem meg? Nem tudom már. A leánykáimhoz jó volt ön, nagyon is jó, és hozzám is sokkal kedvesebb, mióta én… szóval… – megtapogatta arcán a rútító himlőhelyeket. – Ön sajnált engem, azt hiszem, azért, hogy elrútulok, és hogy az ön második fia, az én férjem, mióta himlős vagyok, nem kedvel engem úgy, mint azelőtt. Bálba sem járunk azóta. Mintha önnek tetszett volna, hogy azóta annyit tartózkodom itthon… Bálban nem voltunk, mióta ilyenné lettem. Gondolná, hogy ezekből vendégszobákat? Nem! Nem rendezünk be vendégszobákat az ön lakosztályából! Régóta nem jár szállóvendég Abafájára, legfennebb néhanapján Kolosvárra, ha ott telelünk. Küsmödiné azt mondta, hogy ön a határ közelében járt szerencsétlenül, csak

nehezen mondotta meg, és csakis nekem, Józsefnek nem, de én ma ezt, ezt a mostanig titkot félig-meddig elszóltam előtte, ezzel akartam cselekedetre bírni, most azért jöttem ide, hogy magammal számot vetve, önt idézve megtudjam, megértsem: jól tettem-é, hogy szóltam neki? Lehetséges az csakugyan, hogy ön törődött, beteges, idős asszony létére valóban a fia meglátogatására ment volna át a határon? Én most azt hiszem, hogy ez így történhetett, és nagyon zaklatott vagyok. Ilyen egy igazi jó anya? Hogy is kellene ezt kifejeznem pontosabban? Ön azt mondta nekem a halálos ágyán, hogy én jó anya vagyok. Kissé úgy mondta ezt az utolsó perceiben, mintha rendelné is egyben, hogy valóban jó, az ön mértéke szerinti jó anya legyek. Úgy gondolná, hogy megértő, anyai érzelmű akár a férjem iránt is? Most, hogy ő már mint nőszemélyt nem is nagyon óhajt engemet? Őszülök és rút lettem, ugye azért? Önnek alig volt még ősz haja, mikor elindult Zágonba; a cselédei azt vallották Józsefnek, hogy csakis oda. De ön továbbment. Ezt most nagyjából József is tudja. Ön most ebben a helyzetben bizonyára az új császárnőhöz menne, tőle kegyelmet kérne a fiának – én önt ebben most hogyan, miként helyettesíthetném? Hogyan lehetnék anyaian jó, ez esetben anyaian kegyelmet esdő az ön fiának, az én sógoromnak? Igen, igen, tudom, ön azt kívánja, hogy férjemet nógassam, asszonyi szerelemmel, mindenképpen vegyem rá esküje teljesítésére. Azt hinné ön, hogy úgy hallgat ő még most is énreám, mint egykor régen, szerelmünk kezdetén? A halottak nem tudnak válaszolni, bocsásson meg, én most magammal így tudok csak vitázni, önt idézve. Vajon élhetne itt az ön lakrészében Kelemen, ha kegyelmet nyerhetne, ha – nehéz gondolatok ezek –, az én Józsefem talán-talán közbejár érette, de tudja, csakis az esetben, ha Kelemen hazatéréséből neki, a családnak, a gazdaságnak valaminő haszna lehetne. Ő engem ma, mielőtt elutazott volna, szentimentálisnak nevezett – volt már úgy is, hogy szememre vetette: német eredetű Haller létemre semmi praktikum sincsen bennem; mondta azt is, hogy ön jobban tudott gazdálkodni özvegységében egymaga, mint én legvirulóbb koromban, s mikor még volt számos cselédünk… …Hogy ön csakugyan nem bálozott fiatalasszony korában, mint én egy időben?

…Mert ön özvegy volt, ön pereskedett, ön a családjáért harcolt, és én azt tudtam mondani: én nem tanultam meg öntől, hogyan kell igazi nemes, hasznos családanyának lenni… Hát mit, mit tegyek most? Egészen a falhoz lépett, és a kis olajfestmény keretét megragadta. A málladozó falból ki is lazult azon nyomban a szög, kihullott, és Torma Éva arcmása ott maradt Borbála remegő kezében. –Bitte, Entschuldigung! – kiáltott hangosan, és mondta is a maga tört magyarságával is: – Botsánatja nekem, udgyé? Hátrált. Hová tegye a kezébe szakadt kis képet? A barokk formázatú cserépkályha mellett nagyot reccsent a fiókos almárium. – Ó! – sóhajtott a báróné. – Nem szabad babonásnak lenni, csak a szú percegteti, recsegteti az almáriumot… Ide, idetámasztom a képét önnek, és majd takaríttatok itt, és mindent visszatétetek a helyére, és wass mehr könnte ich tun? Én sohasem mondtam önnek, anyám, édesanyám, de ezentúl, ugye, gondolhatok úgy önre… Nekem már nincsen édesanyám, meine liebe Mutti ist gestorben, ja… meghalt; őtőle nem kérhetek tanácsot, és ha élne, sem volt ő olyan, hogy tanácsolt volna, nekem inkább az ön emléke maradt meg, mint az övé, ha imádkozhatnak az Istenben boldogult halottak, kérem, könyörögjön, hogy József a régi szerető legyen hozzám, és én is próbálom akkor őt nógatni arra, tudja ön, mire, és imádkozom is, hogy az ön anyai óhaja teljesedjék. Én nem ismertem az ön fiát soha, de ha bár századannyira jó és derék ő, mint aminőnek ön őt szerette és emlegette, én kedvelni fogom az ön első fiát, ígérem, de most, most már el kell mennem innen. Visszahúzom a függönyöket, a napsugár elperzselné az ön bútorainak színét… Anyám, kedves Éva anya, ha tudna ön valamit… már nem tudhat, sajnos, ha élne, megkérdhetném: tudja-é, mi tüntethetné el rólam a himlőhelyeket? – Krém és púder rá, vastagon! – hallatszott, mintegy Torma Éva üres ágya felől, recsegőn, ahogyan a hasbeszélők szólanak. A báróné felsikított. Keresztet is vetett. – Nincsenek kísértetek! Én hallucinálok! – biztatta volna magát, de csak reszketett, alig bírta a nagy bejárati ajtót becsapni és rázárni, futva futott le a lépcsőn, át az udvaron, a kastély túlsó szárnyába, ahol a két kislánya éppen nagy

vígan „bálosdit” játszott. A soror nevetve öltöztette őket rögtönzött estélyi ruhákként fél függönydarabokba. – Á… teátrumot fogunk játszani! – kiabálta a báróné, mikor meglátta a kicsiket. – Nagyszerű! Bizony. És ki is festjük ám magunkat, játékból, persze, persze… Soror Zsófia megütközve nézte. Mitől olyan feldúlt, miért nevet oly hisztérikusan a báróné őméltósága? – Tudna egy kevés arckrémet meg némi púdert keríteni, kedves soror Sofi? – Én? – képedezett a soror. – Nekem honnan volna? A báróné őméltóságának nincsen, vagy tán elfogyott az efféle piperéje? Soha mostanáig nem kendőzte magát Borbála, de akkor úgy vélte, hogy kell lennie krémnek meg púdernek, ha máshol nem, hát – a tordai patikusnál. Sebaj, hogy a báró elvitte a hintót, bemehet a soror szekéren is Tordára. – Már holnap, liebe Sofi, ja, és tudja, fogadalmat tettem, hogy ha Szűzanya kérésemet meghallgatja és teljesíti, egy násfát, egy értékes ékszert, tudja, nemcsak a magam és családom nevében ajánlom fel a templomunknak, hanem az ön nevében is, liebe, liebe Sofi. – Köszönöm – mondta az elképedt Sofi soror –, köszönöm. Parancsának eleget teszek. – Csak kérés, liebe soror. Sofi nővér nem merte megkérdezni, ha vajon a násfa odaajánlása, no meg a krém- és púdervásárlás – József bárónak is óhaja-é? A kislányok még vacsora után is bálosdit játszottak volna, úgy nekibuzdultak az új játékuknak, ha Sofi erélyesen el nem cipeli őket a szobájukba. Borbála földig érő hálóköntösében merengve ült az ágyában akkor éjjel, és azon gondolkodott: hallucinált-é, vagy rájött, néma merengése közben eszébe villant, hogyan lehetne a himlőhelyek lyukait krémmel betömködni és púderrel elfedni – avagy mégiscsak elképzelhető volna, hogy az anyósa izente neki ezt, mint jótanácsot a másvilágról? Ezt, ezt izente volna csakugyan? Ha igen, akkor

nyilván azért, hogy ő visszaszépülve Józsefet új szerelemre gerjessze, és hogy vegye rá a férfit: tegyen érte, a családért – teljesítse azt, amit anyja vele megígértetett… Ó, József már ott lehet eddig Kolosvárott Jánosnál. – Tanácsolj, János bátyám, okosan – suttogta Borbála maga elé. És pirkadt már a kastély keleti szárnya felett az ég, mire elszunnyadt…

KOLOSVÁROTT

– Ugyan, ugyan, asszony nem érthet a politikához! – mondta János gróf József bárónak a kolosvári Haller palota nagyebédlőjében. Csak maguk, ketten férfiak ültek a jókora, ovális asztal két oldalán, öblös karosszékeikben. – Nono! – így József. – Asszonyt mostantól fogvást ne kárpálj. Asszony a császárunk is, Jánosom. – Az más. Isten éltesse őfelsége Mária Terézia osztrák császárnét, magyar királynőnket, igyunk rá! – mond János gróf. – Alvinci leányka bor, tessék. Ittak. – Hr – krákogott a gróf –, az idén savanyú lett a bor. – Csak közéletünk meg ne savanyodjék. – Arról szó sem lehet, Józsikám. Ellenkezőleg. Most köszönt ránk igazi jó világ, reánk, régi császárhű, osztrákbarát, erdélyi főrendekre. – A királyné koronázási parádéján mintha nem sok erdélyi mágnás vett volna részt, Jánosom. – Te sem… – Te sem! – Nem hívtak. – Nem jelöltek. – Majd. Várjunk sorunkra… No, idd ki ezt másodjára. – Mondom: savanyú! (De azért felhajtotta a második serleget is.)

– Törökországban, amilyen jó időjárás van ottan, mondják, jobb bort szüretel az a bornemissza, buta mohamedán. Sebaj, József! Megisszák helyettük az ott élő száműzöttek, mi? – Gondolnád, hogy olyan jó azoknak a dolguk, hogy még borozhatnak is? Mostanság, hogy már nagymódos vezető sincsen köztük, meg hogy a némettörök békét is megkötötték? – Meg, azt meg, még a császárné asszony trónra lépése előtt. Nyámnyila egy ember volt a boldogult Károly császár, Józsefem. – Ilyent ne mondj! Én tőle… – Te tőle? No, a báróságodon kívül mit szereztél tőle, mi? Semmi mást. – Abban is te jártál el legtöbbet, Jánosom. – Csekélység. Más volna itt a tennivaló, ha ugyan volna mit tennünk egyáltalán. – Mit, ha ugyan? Nem értelek. – Háború, háború lesz, vagyis van is már, de ez kiterjedőnek, tartósnak ígérkezik. Fiaink katonaiskolában, Bécsben. – No, talán csak nem vetnek be ilyen háborúságba, ami nem is az ország területén dúl, honi ifjakat?! Hiszen még gyerekek is, a mieink. – Reméljük, reméljük, hogy rajok sor nem kerül. Ámbár. Emlékezhetsz, hogy a pragmatica sanctiókor életünket és vérünket ajánlottuk… – Ugyan, most én mondom, hogy ugyan, azt főképpen a kintiek, a külső magyarországiak hangoztatták… – Királyunkért, Mária Teréziáért. S most őfelsége bonyolult örökösödési ügye a porosszal, a sziléziai herce-hurca… – Nem a mi dolgunk, erdélyi nemeseké, hogy… – Nem? Hát az még nem bizonyos, nem kerül-e az erdélyi résziek hadba szállására is a sor.

– Még csak az hiányzanék ennek a kipusztult országnak, János. Egyre sűrűbb borozás közben keveredtek vitába a sógorok. Folyt a szó arról, hogy hogyan, miként is néptelenedett el Erdély oly igen, hogy katonaság állítása, onnan a legnehezebben volna elképzelhető. Pusztult Erdély népe a török-tatár becsapások miatt, százezreket hurcoltak el a tatárok, s vajmi kevés váltakozhatott vissza, haza a rabságból. Fogyott a nép a Rákóczi keltette harcok idején, pestis, éhínség miatt ezrével szökdösött át a Déli-Kárpátokon a jobbággyá lenni nem akaró, nem tudó szegény székelység. – Ha a határokon túlra szökötteket erőnek erejével hazatelepíttetné császárné őfelsége, hogy újabb jobbágyaink légyenek… – kezdette József, de Haller János legyintett erre. – Földet kaptak ott azok a kiszökdösöttek az ottani vajdáktól, jó dolguk van, bolondok lennének visszatérni, de meg őfelsége nem is húz ujjat most a török hódoltság alatt lévő oláh fejedelemségekkel. Hazatelepíteni? Hm. Telepíteni! Egyáltalán. Azt megtehetné, minta régi nagy magyar királyok is, kik jóféle míves embereket, német, sváb bányászokat, kőmíveseket hoztanak bé Erdélybe. – De azokat nem jobbágynak, amire szükségünk volna. – Nem. Azt nem. – Hát akkor? Hogy legyen sorunk tovább? – Bízni kell, Józsikám, bízni. Majd elrendeződnek a dolgok, ha őfelsége a háborút dicsőséggel megnyeri, remélhetően a mi saját vérünk hullatása nélkül, igen. Őneki egyébként nagy képességű tanácsadói vannak, okos miniszterei, lesz itt rend, Józsikám. Hallám, hogy az adózás reformjáról is tanakodnak. – Mit? Hogy a nemességet is adóztatni mernék? – No, nem éppen, de terveznek, terveznek az úrbéli robot dolgában is, egy újféle határőrségről is vannak nékik elgondolásaik… úgy hallám… – És – bökte ki végre József – mi van az amnesztiával? – Volt, Józsikám, volt már. Nem tudnál róla, hogy őfelsége trónra léptének tiszteletére Ausztria börtöneinek fele kiürült. Lótolvaj, gyilkos, paráznaságon

tettenért hány ezer szabadult már! – Fejedbe szállott ez a savanyú borod, János? Vagy csúfolkodol velem? Magunkkal? Én, tudhatod, hogy nem efféle amnesztiára gondolok. – Hm. Ha olyanra gondolnál, aminő a Rákóczi-féle száműzötteket illeti, légy kegyes, még itt velem négyszemközt se gondolkozz erről hangosan. Fülig veresedve pattant fel ültéből Boér-Huszár József, még meg is csapta az asztallapját nagy indulatában. – Igenis, hogy arra gondolok, tudd tudomásul, hogy szegény, szerencsétlen anyám a halálos ágyán megesketett, hogy… – Nonono, ne mondd ki! Értem. De ez hiában való beszéd, Józsikám. – A közkegyelem nem érinti a Rákóczi-féle száműzötteket, mi? – Ülj vissza, csillapodj, Józsi. Magunk vagyunk a háznak ezen a traktusán, de kérlek, ezt a témát mégis, ne feszegesd tovább. – A tulajdon húgod, feleségem, Borbála is a fejébe vette, hogy én most tegyek, tegyek a, a… bátyámért. – Ostobaság! Asszonyi romantikálás. Kurizálj egy kevéssel többeta húgomnak, vidd egy kicsinység szórakozni, hagyassad el véle ezeket a butaságokat. – Úgy. Ez a tanácsod. És mi történik akkor, ha azok a száműzöttek mégis kegyelmet kapnának, engedelmet a hazatérésre… a mi közbenjárásunk nélkül is?… – Bátyádat, úgy tudom, vagyon- és fővesztésre ítélték volt. –Igen. De mikor! Az a régi dolog már elévült azóta. – Bizonyára tudnak azok ott Törökországban a trónváltozásról. Meglehet, kértek is már kegyelmet. – Gondolod? – Tudni tudhatják a dolgok állását, Józsikám. De ha még kérnének is amnesztiát

a nyomorultak, a régi bűneik miatt nem mondom, az már nem számítana, afelől őket már felmenthetnék, a Rákóczi Ferenccel kimenteknek netán kegyelmezhetne őfelsége, de várj csak! Akik Rákóczi Józseffel Erdélyre akartak törni, azok? Kegyelmet azoknak? Vagy a te bátyád nem vett részt abban a kudarcba fulladt kísérletben, mi? Lobkowitz főkormányzó mintha éppen a Rákóczi Józseffel a szomszédba settenkedetteket hajkurászta volna, mi? – S akkor, ha ő benne volt a Rákóczi József-féle kísérletben, akkor neki… ha kegyelmet kérne, sem lehetne?… Haller János felállott az asztal mellől, s József báró vállára tette nagy lapátkezét. – Csillapodj le, sógor, kérlek szépen. Gondolom, végy húgomnak, Borbálának egy szép nájmódis viganót, s a leánykáidnak is vigyél valami kedves kolosvári ajándokot. De holnap inkább arra tegyük össze az eszünket, hogy hogyan csinálunk valami pénzt, miből? A hochstadti birtokrészemet megvenné egy idevalósi szász ember, foglalkozására nézvést az idevalósi kékfestő céh mestere, csak hát fáj kissé eladni, tudod, az ősi földet. No, mi az, mi van véled? Huszár József megszédült. – Savanyú a borod, János – mondta ziháló, hörgő hangon –, de így is megártott. – Haát… a vendégszoba arra van, sógor. – Az. Vendégszoba. Nálunk most az sincsen Abafáján. Vendégjárás sincsen, vendégszoba se, csak a szegény anyám lezárt, sötét kis odúja s a kísértő lelke, hogy én semmit, se a magunk javára, se a neki tett ígéretért nem tehetek. Nekem olyan szászom sincsen Abafáján, mint itt neked, akinek eladnék bár egy darab megmíveletlen parlagot. – Van úgy, sógor, hogy az ember éppen semmit sem tevékenykedhetik. Csak okosan tűr és bölcsen kivárja, hogy mikor fordíthatja a sorsát kedvezőbbre. No, eleget bölcselkedénk, legven nyugodalmas az éjszakád, aprópénzzel kisegíthetlek, ha akarod, egyéberánt csak vannak néktek még némi családi ékszereitek. Itt el lehet azokat zálogosítani, no, nem sürgős ez most, éjnek éjszakáján. Aludd ki magadat, Józsikám. Felemelte a négyágú ezüst gyertyatartót a félig égett gyertyákkal, s maga mutatta az utat sógorának a vendégszoba felé.

RODOSTÓN

Várja-é a néhai Rákóczi Ferenc maga megvásárolta háza, házához épített lakrészei, hatalmas kertje, virágos, szőlőlugasos kertjében a pihenésre épített kioszk, hogy a Jászvásárt, Bucureştit megjárt fejedelmi követek oda visszatérjenek? És ha igen, vajon milyen állapotban van az az elhagyott szálláshely, mely már Rákóczi József ottlakása idején elrendetlenült, feldúlódott? József úr idejében már csak tizenöt janicsár őrizte a Magyarok utcáját, magát Rodostót. És a pótfejedelem ottidőzése alatt az akkor uralmon lévő török fővezér úgy rendelte, hogy az öreg Rákóczival kivándorolt magyarok mind egy szálig a fejedelmi házakban lakjanak. A későbbi időkben Rodostóba sodródott, úgynevezett „új magyarok”, az öreg fejedelemnek nem közvetlen hívei és kísérői élhettek, ahol tudtak, törökök, görögök, örmények közé vegyülve. Hiszen azok nem voltak a porta „fizetett alkalmazottjai”. De Mikes Kelemennek és a vele Rodostóba visszatérni parancsolt követtársaknak csakis a fővezér adott kenyeret, megélhetést. Némi hópénzt is, az öreg fejedelem kötötte, Józseffel megújított egyezmény értelmében. Kelemenek két nap híán egyhónapi utazás alatt érkeztek meg Bucureştiből. Nem siettek. Minek siettek volna? Ami ott, Rodostóban rájok várhat még, azt majd csak elérik. Kényelmesen, reáérősen utaztak, jól húzó lovak vontatta szekereken, őrző kísérettel. Útjok során alig alkonyult, máris táborszállást ütöttek, vagy valamelyik út menti fogadóba, magánember házába szállásolták el magukat, és magasan járt már a nap, mire ismét útra keltek. Aludni minél többet, jövendő sorsukon nem tépelődni, nem gondolkodni az elmúltakon. Szemlélődni inkább, és figyelni az utat, ha lehet, az úti élményeket – gondolta Kelemen, s próbált is ehhez képest viselkedni a hosszú utazás során. A bolgárság lakta földrészeken áthaladva, bolgár falvakban még mulatoztak, szórakoztak is, csak Csáky Mihály öreg tábornok nézte szánakozva a két, még élete derekán lévő követet, Zay Zsigát, Mikes Kelement, hogy ők, lám, még a bolgár leányokat is meg-megtáncoltatják néhány poltúráért. Vigadnak, hogy ne kelljen sírniok – vélte Csáky „úrfi”, de elnézően nem bírálta az ifjabb követtársak ki-kirándulásait.

Zay Zsiga mégiscsak elhúzta az ajakát kissé gunyoros megvetéssel, mikor rajta kapta Kelement, hogy az nemcsak szórakozik, „hogy felejtsen”, hanem képes útközben is felnyitni az úti írásos ládikóját, s lám, felkél, még indulás előtt, és sebtében leírja: milyenek a bolgár leányok, hogyan öltözködnek, hogyan járják a saját énekszavuk kíséretében lassú, tipegős bolgár népi táncukat, mennyi rézpénzt aggatnak nyakláncaikra, egyáltalán milyenek annak a népnek a szokásaik. – No, ha nem lesz mit tennem, jobb híán csak elolvasom már egyszer a naplóidat, Kelemen – mondta Zsiga egy reggeli továbbindulásuk előtt, mikor Kelemen sebtében összecsomagolta íráskészségeit. – Megtisztelsz véle – felelte Kelemen. – Majd Rodostón, ha akarod. – Minek csinálod, mondd, Kelemen? Hinnéd, hogy a posteritásnak? – Lehet, hogy csak az unodalom ellen, Zsiga. És hogy ne kelljék azon tépelődnöm, hogy mi lett volna, ha! – Olyan nincsen, hogy mi lett volna ha… ha másképpen történnek a dolgok. – Nincs. És mégis. Lásd, Pápai sógor szegény, ő is naplót vezetett. Az utolsót, amit már Bukurestben írt, ideadta, viszem is azt haza, vagyis hát Rodostóba, és elhelyezem a fejedelem ottlévő iratai közé. Amennyit elolvashattam eleddig belőle: csupa reménytelen, kudarcos kísérlet. – Nono. A fejedelemnek a török császár meghívását Pápai szerezte; Józsefet, a nyomorultat is ő hozta a nyakunkra. – Igen. És próbált ő szebb és jobb dolgokat is. Utolsó napjaiban nekem sok mindent elmondott. Amiket már meg nem írhatott, és amiket utána nekem sincsen jogom leírnom. – Felejtsd el, barátom, a meg nem valósult kísérleteket. – Elfeledni? Nehéz. Van, amit nem lehet elfeledni. Igaz, van olyan is, amit kár, hogy elfeledünk. Bolondozik az elménk, kopik, s másul az emlékezet, Zsigám. Pápai némely szavait még egyre nem feledhetem. Pápai többek között nekem egy ízben arról beszélt, hogy járt ő követségben, még a sikeres harcok idején a török határszéli tatároknál is a fejedelem parancsából, s hogy ott a határon, egy

Csöbörcsök nevezetű faluban magyarokat lelt, kiknek is a kérésökre a mi nagy öreg fejedelmünk magyar ferences barátot tudott küldeni papjokul. – De azok azóta alighanem mind tatárokká vagy oláhokká lettek már. – Valószínű, Zsiga. Hiszen én sem találkoztam Jászban sem sok magyarral, pedig Pápai szerint Jász Jászvásár néven magyar település lett volna. És mondta azt is, hogy a magyarok lakta föld valaha a Szeret folyóig ért. Régen persze, főként az Árpádok, az Anjouk alatt. – Tudod-é, hogy Pápai Mátyás királyt kárhoztatta? – Micsodát? – Nem foglalkoztam én soha olyképpen a régi magyar történelemmel, mint a szegény sógor. Aztán nem is érthetem emiatt annyira az összefüggéseket. – Mi, Kelemen, inkább csináltuk a jelenkori történelmet, mintsem a régit búvároltuk volna, no, már amennyiben a fejedelem működésének részesei voltunk. – Igen, igen. Keveset tehettünk az ő dicsőségének árnyékában. Ám, ki tudja, nem kellett volna-é néki is, nekünk is, mind a régi korok utódainak a múltak történelméből többet s jobbat tanulniok. Nem feledhetem, Zsiga, hogy Pápai azt mondta: hogy Mátyás király hagyta magát megveretni a moldovai Nagy István fejedelemtől, kit is az oláhok Stefán csel Marénak mondanak, és hogy Moldovát odahagyta neki, ő maga meg nyugat felé indult, hagyta elveszni a keleti magyarokat, noha, ha apja nyomdokait követi, az akkor oly gyönge török birodalmat egykönnyen leigázhatta volna, elfoglalhatta volna Konstantinápolyt… s ha ez sikerül neki, hát a mohácsi veszedelem nem következett volna bé. Ha… – Ha… ha! – vonta vállát Zay. – Álmodozás, képzelődés ez a múltakról. Meglehetett az oka Mátyásnak, hogy miért fordul nyugat felé. Szegény, álmodozó Pápai. Nem lehet az idő kerekét visszafelé fordítani. Most nagyon másképpen állanak a haza dolgai. S milyen nyomorultan a miénk! – Nem reménykedel benne, hogy mi egyszer, mégis… történhetik olyan esemény, hátha mi haza mehetünk?

– Haza? Rodostóba. Nemsokára. De még a fene nagy Balkán-hegységen is át kell vergődnünk, Kelemen. Azután majd Rodostón kiderül. – Hogy mit akar vélünk a mostani fővezér? Hát ha Csáky Mihály urunk elhaláloznék, Isten ne adja, gondolom, utána rang szerént básbuggá tégedet tenne meg, Zsiga. – Az. Ha meg én elpatkolok, akkor te következel soron, kedves barátom. – Isten őrizzen attól, hogy te is elhagyj, Zsiga. Csak az a jó van még nekem, hogy te velem lehetsz. Hogy bár társalkodnom lehessen valakivel, aki megért, mert közülünk való. – Társalkodni? Tanakodni? Azt is minek? – A magányosság kínja ellen, Zsiga. Lám, Bukurestben is alig akadt, míg te távol voltál, akivel szót váltsak… – Pedig volt ott néked oláh jóismerősöd is. – Igen, igen, lehetett volna. Az a Lupu bojár, régen ismerem, de lásd, kopik az emlékezetem, nem tudom már bizonyosan, hogy ő Zágonban járt volna-é nálunk, avagy hogy kisgyermek koromban, mikor egyszer mostohaapámékkal Bukurestben jártunk, akkor ismertem volna meg? – Úgy, hát jártál te már régen is oláhok között? – Igen, igen. Mikes Mihály bátyámékkal is, de homályos erre nézvést az emlékezetem, akkor valami betegségbe estem volt, aztán hazamentünk. Lupu, az öreg Lupu nem akart emlékezni semmiképp a mi régi ismeretségünkre, sőt tudod-e, mit vettem észre? Azt, hogy a vajda megparancsolta a bojárainak, hogy vélünk ne társalkodjanak, legyenek tartózkodóak, semmi nevezetesről ne értesítsenek. – No, persze. Elég kudarcos volt ez a mi vállalkozásunk. Ne is beszéljünk róla, lehetőleg soha többé. – Pedig szerettem volna. S ha élőszóban nem lehet, nem marad más hátra, csak a jegyezgetés, hogy írásban magammal beszélgessek, Zsiga. De nézd, vannak élményeim, amiket, úgy érzem, nem okos, nem tanácsos leírnom soha.

– Diplomáciai titkok. Persze. Ne is tedd. Írt Pápai eleget. – Azt nem tehetem, hogy egyáltalán ne írjak. Feljegyzéseket legalább. –Te mégiscsak a posteritásra kacsingatnál, mi? Fejtse meg az utókor a félig megírt vallomásaidat, mint majd talán az egyiptomi hieroglifákat a kutató tudósok, mi? – Nem, nem. Én a valóságot szeretném, a most, a napjainkban észlelt valóságot megírni úgy, hogy azokból korunk igazsága is kitetsződjék. Zay nevetett. – Valóság? No, hát a bolgár népek szokásait, azokat leírhatod, ha nem unod. Hátha megmaradnak irományaid, s egy kétszáz év múltán akad, aki elolvassa, megfejtse és élvezze az azokban megírt régmúltakat. Á, szórakozz inkább, ahogy bírsz, barátom. Ezt, ami még hátravan nékünk, csak el kell már viselnünk. Ahogy lehet. Egyelőre jobb volna, ha tán innánk egyet, s még egy kis enyelgés sem ártana. Kedvesek azok a bolgár leánykák, s van, amelyik nem is rút, s nem is olyan csikorgó reszelősen énekel, mint a legtöbbje. Csak az öreg Csáky úr ne nézné olyan fásult unalommal, hogy mi még egy keveset szórakoznánk. – Hát szórakozzunk, nem bánom. Most, hogy ennyire lehitványkodtam a nagy betegségemben, könnyebben jár már a lábam, mint testes-köpcös koromban. Jere, tanuljuk meg a bolgár tánci-táncit. – Igen, jó volna, de várj csak, az öreg sürget. – Csáky úr? – Igen, valami hírt vett. Azt mondta, jobb, ha mielőbb Rodostóba érünk. – Úgy hát… no, csak elébb becsomagolok. Rakodtak. Indultak nemsokára. Át a Balkán-hegység meredekein nagy Törökország felé…

…1740. június végén érkeztek meg. És mindannyian Rákóczi Ferenc régi hívei –

már csak négyen a hajdani bujdosók közül – a fejedelem megdúlt, elárvult házaiba költöztek. A fejedelem építtette kicsiny kerti kioszk düledezett. A hatalmas kertet felverte a gyom. Kertészkedni fogok, mint a nagy fejedelem tette – gondolta Kelemen, mikor beköltözött. Régi lakóházába visszatelepedtek az örmény tulajdonosok. Kelemen iratos ládáját, ruháit Horvát István, az őrszolga híven megőrizte és átszállította a fejedelem házába. Csak a Rákóczitól örökölt faliórának veszett nyoma. – Sebaj, ne búsulj emiatt, Kelemen, meglehet, azok a régi háztulajdonosok tettek kezet rá, a szegény Horvát nem tudhatott mindenre vigyázni. Nekem egy zsebórát hagyott volt, mint tudod, van nékem zsebórám is, és én ezt, amit ő hagyott reám, neked adom – mondta Zay –, mérd az időt ezzel. Csak telnék el már tőlünk örökre. Kelemen könnyezve vette magához a fejedelem zsebóráját. Új szállásaikon elhelyezkedtek és várakoztak. Csáky úr Konstantinápolyba ment, hogy megtudakolja az új fővezér szándokát és jelentse hazatértöket. Mikor visszaérkezett Rodostóba, fásult képpel, de nagy nyugalommal közölte, hogy „minden rendben van”; lehet tovább élniök, unatkozniok. A porta ugyan leszállította a járandóságukat, de csak utal annyi pénzt számukra, hogy élhessenek, ne éhezzenek. Új ruhákat meg minek venni, csináltatni, nem érdemes már arra a kevés időre, ami nekik remélhetően még hátra van. – Itt? Itt? Úgy értette kegyelmed, hogy itt Rodostón van még csak kevés időnk hátra? Kelemennek erre a kérdésre jó idő múltán felelt meg Csáky úr. Akkor, mikor Kelemen a kérdést feltette, csak a vállát vonogatta. De összehívta szobájába a bujdosókat, mikor hírét vette, hogy III. Károly magyar király, VI. Carl osztrák császár meghalt. Ekkor a bujdosókban újra fellángolt a hazatérhetésnek csalárd, csábító reménye. – Hiszen – írta is Kelemen – hogy az ószövetség idején, a régi zsidóknál is úgy volt, hogy akik száműzetésben éltek, a „levelesek” a főpap halála után hazájokba visszatérhettek. Mária Terézia lett az új császárné és a magyarok királynője. Asszony! Asszonycsászár nagy hivatásban. Kelemen megrendülve hallotta a hírt.

Hatalomhoz jutott asszonyszemélytől lehet-é jót remélni? Mikor – az egy édesanyján kívül – asszonyi jóságból, irgalomból, megértésből, igaz szeretetből része nem volt soha! S mennyit gúnyolódott a nagy hivatalhoz jutó vagy jutható asszonyszemélyekkel. Mintha egy asszonynak csakis a szerelmen, a csalárdságon, a kacérságon járhatna az esze? Nem ő elmélkedett-é egyik „levelében” arróf, hogy mi lenne, ha asszony lenne a pápa? Akkor azt írta, hogy asszony pápának is csak a szerelmi szabadosságon járna majd az esze. De ez a királynő, így, távolról nézvést, a trónra nevelt, férfias lelkületű személynek látszik. Lám, a koronázásakor, hírlik, lovon, kivont karddal a koronázási dombról az országainak védelmét fogadó jelző, négy felé kardot rántó vágást férfiasan megtette. – Akarnátok-é, uraimék – tette fel a nehéz kérdést Csáky Mihály –, hogy mind közönségesen kegyelmi kérvényt szerkesszünk, és a királynőhöz felterjesszük? A konstantinápolyi osztrák követ azt tanácsolta, hogy tegyük azt. Nekem… mindegy. Én, ha volna foganatja a kegyelmi kérvénynek, akkor sem mennék haza… talán más külföldre mennék, valahová. Privátum, de úgy is tudjátok, hogy magyarországi családomhoz nincs többé közöm. Hanem ti, ha mind akarjátok, akkor én megfogalmazom és alá is írom a kegyelmi kérvényt. Válaszoljatok. Mindenki hallgatott. Hosszú, kínos percekig. Zay rágyújtotta csibukjára. Pöffentett vagy hármat, akkor szólalt meg: – Megpróbálhatjuk. Mit veszíthetünk? A porta tudtával? – Nem, nem – felelte Csáky –, csakis az osztrák követ közvetítésével, a porta tudtán kívül. Hiszen ha tudomásukra jut, hogy el akarjuk hagyni őket, és a kérvényt elutasítanák, megsértődhetnek, megvonhatják támogatásukat, és akkor hová és merre legyünk, ha netán sérelmükben még ki is utasítanak? – De hiszen nincsenek most rossz viszonyban a törökök az osztrákokkal – mondta Zay. – Hátha éppen könnyebbségükre válnék, hogy tőlünk megszabadulhatnak? – Hálátlanok nem lehetünk a török iránt. Mindmáig, ha nehéz szolgálatokra kötelezetten is, csakis a török adott és ad nekünk kenyeret.

– És ahol Allah – mondta halkan Kelemen – az ember kenyerét letette, ott kell azt néki elfogyasztani… tartja a török mondás. De… Van itt de, több. – No, mi az a de? Kelemen keze a kebelén matatott. Mennyire elrongyolódhatott abban a bőrtokban az édesanyja összehajtogatott levele eddigre. Ki is kell onnét szednie már. Nincsen már anyám, hogy hozzá hazamenjek. De – és kiserkedt a könnye, míg némán tépelődött – én engedelmes kellene, hogy legyek az ő akaratához, anyám azt akarta, hogy menjek haza. Törik-szakad, de grátiát akart szerezni nékem. Ha tán mégis – egyszer, bár a sírjához – hazamehetnék. Ha bár az öcsémtől hallhatnék felőle. Abafáján? Zágonba szeretnék menni, ha mehetnék. Ha olyan kegyelmet adnának, hogy oda… – No, Mikes uram – szólt rá Csáky Mihály. – Ha – mondta nagy nehezen – ha mindenki akarja, akkor én is a többséggel tartok. Aláírok. – Úgy – bólintott Csáky úr. – Csak ne legyen túlontúl alázatos hangú az az instancia, generális uram – mondta Zay. – A Rákóczi József-féle vállalkozást valahogyan el kellene kendőzni benne, s a régi dolgokat emlegetni inkább, mivel azoknak el kellett évülniük mostanig… igen, azt kellene emlegetnünk, hogy régen volt, amit tettünk… s az kellene, hogy teljes legyen az amnesztia. Vagyonvisszakaphatásra is alkalmatos. Mert minek mennénk haza koldusként, Csáky uram? – Elszegődnénk valamelyik jó rokonhoz, izének… gazdatisztnek – mondta Kelemen. Zay hahotára fakadt. – No, ahogyan tekegyelmed ért a gazdasághoz, író barátom. – Kezdek értegetni – mondta Kelemen –, s beletanulhatok. Most éppen a fejedelem elvadult szőlőlugosát kezdém ápolgatni. Mindenki nevetett az író úr gazdasági buzgalmán. Kelemen nem bántódott meg. Hitte, hogy még új mesterséget, új munkálkodást is tanulhat. A part menti

sétányt, amelyet a fejedelem alapított, a Hortus Hungarorumot is meg kellene mostani elvadult állapotából tisztítani. Éppen elvégezhetné ott a tisztogatást, míg a kegyelem kérésére küldendő válaszra várakoznak. A posta lassan jár. Ki tudja, mikor és éppen mit válaszol a felség, ha elmegy a kegyelmi kérvény? Lám, az édesanyja levele annak idején majdnem egy esztendeig utazott Kolosvárról Rodostóig.

Még meg sem koronázták az új magyar királynőt, mikor a kegyelmi kérvény az osztrák követ közvetítésével útra kelt – és két hónap sem telt belé, mikorra az osztrák követhez, s tőle Csáky Mihályhoz az elutasító válasz megérkezett. Magát a kérvényt is visszaküldette császári-királyi őfelsége, keresztül húzta, és alája azt írta:

„NEC NOMINETUR IN VOBIS”

– Gondolhattuk volna – mondta ekkor az osztrák követ Csákynak –, hogy az önök részvétele a Rákóczi József-féle akcióban akadálya lesz a kegyelem megkapásának. Sajnálom, uraim. – Ó! – kiáltott fel Kelemen, mikor Csáky Mihály összehívta a bujdosókat, és az elutasításról nekik beszámolt. – Én nem sajnálom! Én örvendek, uraim. Annak örvendek, hogy nem tévedtem az asszonyi természet kegyetlenségének megítélésében. A dicsőséghez, a hatalomhoz jutott asszonyszemély, úgy látszik, mindig kegyetlen. Zsuzsira gondolt-é vajon, ki őt a dicső Bercsényi névért, a nagy rangért elhagyta? Édesanyjára futott a gondolata: Milyen jó – gondolta el –, hogy szegény édesanyám nem él már. Ha élne még, bizonyára megpróbálta volna ő kegyelmet esdeni nekem. Asszony asszonytól? Bizonyára ő sem kapta volna meg. – Jó ez így, uraim – mondta fennszóval. – Meglehet, Isten rendelése. Bár ne maradna nyoma se annak, hogy egyszer mégiscsak kegyelmet koldulánk.

– Hagyj fel a háborgással, Kelemen – mondta Zay –, eltelik, ami még hátravan. – El – mondta Csáky Mihály. – Azt tudjátok-é, uraim, hogy a török azt rendeli, hogy az, ki közülünk való, ha ezután majd elhalálozik, nem kerülhet valaminő tisztes helyre, templomi kriptába, mint a fejedelem vagy Bercsényi úr. Azt rendeli, hogy a kert, a Hortus Hungarorum légyen majd köztemetője annak a magyarnak, aki itt elhalálozik. No, majd a sors eldönti, ki kerül az új közös sírba először. Koromat tekintve, alighanem én. – Ugyan, ugyan, Csáky uram! Ne siessen! – mosolygott Zay. – Vigasztalódjunk inkább. Ahogy lehet. Csak a magammal való beszélgetéssel vigasztalódhatok – gondolta ekkor Kelemen. – írok még, amíg a kezem a pennát elbírja. Az unodalom ellen. Egyáltalán, mégis remélve, hogy van értelme, hogy sorsunkról, magunkról, helyzetünkről bár a papirosnak számot adjak – és nem állhatta meg, hogy még egy, a „nénjének” címzetten, önvigasztaló gúnyolódással le ne írja azt a hatást, amit a királynő elutasítása keltett benne a CLXV-nek jelzett levelében így:

Tartozunk meghálálni a királynénak való kirekesztetésünket, mivel ott az élet fogyatkoztatására több ok vagyon. Itt nincsen bajunk se tiszttartóval, se számvetővel. A perlekedésen a fejünk sem fáj. A kvártélyos nem szorongat. A jószág szerzésén vagy elvesztésén sem törődünk. A más sorsát, tisztségét, előmenetelét, udvarházát nem irigyeljük. Gondolom, hogy más sem irigyli a miénket. A gazdasszony zsémbelődését sem halljuk, se supánkodását, hogy ez, vagy amaz nincsen. Abban nem törjük a fejünket, hogy a gyermekeinknek micsoda jószágot hagyjunk, mint neveljük, micsoda tisztséget, házasságot szerezzünk nékik. A bavarus a királyné ellen hadakozik a francziával Csehországért, a prusus meg Siléziáért. Micsoda nagy telhetetlenség, mikor az ember bé nem éri a magáéval…

A törökök dolgairól írok ezután – határozta el –, csakis róluk… és sok fordított munkámat is bé kell még fejeznem, rendbe tennem, aztán Isten akaratja, hogy írásaimmal mi lészen. Teszem azokat rendbe s hagyom sorsukra. Habent sua fata

libelli. Mi közöm nékem a jövendőhöz? Elég minden napnak a maga baja, gondja. Csak… csak az fájna, hogy ha itt halok meg, az anyám, az édesanyám levele itt maradna velem holtomban, s ki, kinek a kezébe kerül majd, ki csúfolja meg, ki hányja el? De őrzöm, őrzöm én, amíg csak bírom, hiszen ennek a levélnek a soraiban van vélem az anyám szeretete, az ő keze vonása utolsó támaszom és utolsó reménységem. Utolsó bizonyságom arról, hogy mégiscsak volt egy, egyetlenegy asszony a földön, aki engem igazán szeretett. Szeretett olyannak, aminő voltam s vagyok; eltekergő kölyöknek, komédiázónak, sok képességgel áldottnak, magát nem lelőnek, más hűségére térőnek, őt elhagyónak, annak a torkosnak, káposztakedvelőnek, semmi jóra nem valónak, semmi igazi nagyságra nem jutottnak, ahogyan azt énrólam Mikes Ferke meg is jósolta volt, csak firkáló számadónak, bujdosónak, anyámhoz hűtelenül haza nem térőnek, egy fehérszemélybe való belébolondulásomért gráciát akkor nem kérőnek, annak a csúf, köpcös embernek, az ő elsőszülött fiának, olyannak, aminő voltam, vagyok s lehettem… Én Uram és én Istenem, őrizd meg az anyám szeretetének tudatát bennem, amen. Amen – írta le, majd kiballagott az elvadult kertbe szőlőt metszeni.

UTÓSZÓ HELYETT

KEDVES MIKES KELEMEN!

Válaszolni szeretnék mind a kétszázhét Törökországban meg a Déli-Kárpátokon túli fejedelemségekben keltezett, nénjének címzett levelére. Ha tehetném, még azokra is, amelyeket már nagy időt töltött bujdosó korában írt volt, és el is küldött a „Felséges Fejedelmünk itt lévő” (nyilván konstantinápolyi) követjének engedelmével. A „kedves” szón nem a rokonértelmű „nyájast”, nemcsak a nekem tetsző személy bizalmaskodó, néha éppen leereszkedően „kedveskedő” szokványos megszólító kifejezést értem. Inkább azt, akinek, mint Kelemennek kedve írásaiban mindig csak van. Panaszolgatós, érzelmesen búsongó, fájdalmában síró, magamagát vigasztaló, tréfálkozó hangú, sokszor gunyoros, néha-néha anekdotázva viccelődő, humoros, az unalom miatt száraz-fanyar, a sors csapásainak viszonylagosságát bölcsen felismerő, sztoikus nyugalommal vagy éppen vallásos hittel viselő – akárhogyan is forgatom, többet, szebbet, igazabbat nem mondhatok, mint azt, hogy a legtöbbféle kedvű írónk Mikes Kelemen. Mikor leveleiben nénjét megszólította, „ked”-et írt, s az a szó alighanem a korában divatozó, úrias kegyelmednek a rövidítése. Kelemenék szomszédjában, Kovásznán (mert hogy én odavalósi vagyok) leánykakoromban vagy hatvan esztendővel ezelőtt a székely atyafiak kjedet vagy éppen kijedet mondottak (világért sem kendet egyik a másikának, mint az alföldi parasztok), igaz, hogy mi meg a köröttünk élő földmíves, erdőkitermelő deszkás székelyek nem voltak úriasak, mint a „ked” zágoni meg zabolai nemzetsége. A zabolai Mikes Ármin grófnét láttam egyszer, még írni-olvasni sem tudó aprócska koromban. Lila fátyolt viselt és szivarozott. Apámmal volt dolga, valami árvaházi ügyben. Autón érkezett. Hogy az micsoda, azt a szó etimológiájából kijed, aki annyi sok nyelven értett, kigondolhatná, ha ugyan a XVIII. századi szép székely nyelvébe beleférnének és érthetőek volnának azok az új, tárgyakat, fogalmakat jelölő kifejezések, amelyek az elmúlt kétszáz év

alatt keletkeztek. Kelemen még rabok hajtotta-vontatta gályán, lóháton vagy kocsin utazott, s most hogy soroljam el, hogy azóta lett már gőzgép, gőzhajó, vonat, szénfűtötte, magától sínen futó masina, repülőgép, dróton futó, távolból küldött emberi izenet, olyan iskátulya, amiből a távolból küldött emberi szó, meg zene ugyancsak hallgatható, mozgókép, még olyan is, amit ugyancsak egy dobozból, nézhet is az ember. Én ezeknek a szerkezeteknek a mibenlétét tökéletesen nem értem, de olykor használom őket. Olyan dolgokról, hogy manapság az ember a világűrbe is kisétál, a holdat is meglátogatja, műbolygókat lő fel a magasságba, szárnyas meg ki tudja minő gyilkos rakétákat is épít, hiában is tudósítanám, nem azért, hogy meg nem érthetné, ha elérne kijedhez a múlt időbe a levelem, hanem azért, mert hátha tud azokról Kelemen nálam többet s okosabbat is. Megjárta már a mai, csavaratos eszű tudóskodó emberek fejét az a gondolat is, hogy időgépet szerkesztenének, olyant, amely meglelné, láthatóvá és hallhatóvá tenné a régmúlt időben lezajlott eseményeket. Elképzelhető, hogy a régmúlt képei, így Kelemenek életének jelei, a rodostói életüknek hangjai is belevetítődnek, belevésődnek – valahová – valamibe –, ahonnét ha meglelné azt a valahol – valamit, egy ilyen múltat felderítő időgép elénk varázsolhatná azokat: láthatnánk Kelement, amint ír, sóhajtozik, csibukra gyújt, a fejedelmet öltözteti, bajuszát pederve Zsuzsihoz készül… De mindezekből mit tudhatna meg, mit láthatna viszont kijed? Hozzánk, ha régen elmúlt életének képei nem is, de művei elérkeztek; egyes kutatók azt állítják, hogy leveleit az a százhúsz esztendőt megért Horvát István nevű egykori rabszolga mentette volna meg, immár kijednek hetvenedik életévében bekövetkezett halála után. Mikes Ármin grófné nem emlegette Kelement, mikor hatvan évvel ezelőtt nálunk járt volt. Az ő famíliáját egyébként vagy harminc esztendeje a grófságból kitették, ki a zabolai kastélyból is, és a Mikes leánykák külföldre szakadtak. Tiszta szerencse, hogy kijed gróf sohasem volt, igaz, egy arcképe elébe – sok esztendővei ezelőtt, mikor nagy becse volt a grófságnak – valaki odafestette a neve elé, hogy gróff Mikes Kelemen, de most már ha kinyomtatják is azt a képet, a gróf szót még egy f-fel sem teszik a Kelemen neve elé. Így hát igazat jósolt az a ferde eszű Mikes Ferke, hogy kijedből grófi nagyúr sohasem lett. (Csak egy kis időre egy arcképén, tévedésből.)

Nevét én először édesanyám szájából hallottam emlegetni. Ő papné volt Kovásznán, azelőtt tanítónő. Időtöltésből-e vagy inkább a kicsiny papi jövedelem pótlására, magántanítványokat gyűjtött maga köré; Kovásznán nem volt hatvan esztendővel ezelőtt gimnázium vagy polgári leányiskola, csak ötvagy hatosztályos elemi, nos, anyám a Sepsiszentgyörgyön teendő magánvizsgára készítgette a leányocskákat – milyen okosakat is írott volt Kelemen arról, hogy a fehérnépet, a leányokat a férfinéppel egyenrangúan iskolázni kellenék –, hát tanította anyám a leányocskákat, a kertben volt az „iskola”, a nagy gesztenyefa köré épített asztal mellett ültek a gyermekek, és anyám azt mondta nekik, hogy: – Mikes Kelemen a magyar széppróza atyja. Én még nem olvastam volt akkor, de ott guggoltam a közelükben, egy bazsarózsabokor tövénél, s öt fehér kaviccsal kapd el fogd meg-et játszottam. Szép prózát inkább Szép Rózának hallottam, mint szépirodalomnak, de a kijed neve, az megragadott bennem. Gimnáziumban későbben Kolozsvárt jártam volt, elébb a fiúdiákokkal vegyesbe, azután lett csakis leányoknak való, magyar református leánygimnázium is, az a leányka, aki az osztályunk legelső tanulója volt, s akihez el-eljártam – ha másért nem, hát azért, hogy egy-egy bölcsen megoldott matematikai feladatát lemásoljam, lelopjam tőle –, az éppen a Mikes Kelemen nevezetű utcában lakott. Hogy van-é most Mikes Kelemen nevet hirdető utca Kolozsvárt, azt, lássa, nem tudom, azt a várost most hivatalosan úgy hívják, hogy Cluj-Napoca, de Rákóczi út csak van benne, mai napon is. A nagy fejedelmet éppen mostanság ünnepelték kétországszerte, s mennyi szó esett, mennyi írás keletkezett kijedről is mostanság! Több már száz esztendejének, hogy műveit kinyomtatják, terjesztik, olvassák, magyarázzák. Mostanság egy olyan könyvből olvasom s tanulom újra írásait, aminek az a címe, hogy: Mikes Kelemen Összes Művei. Abba, hallgassa meg, még a József öccsének meg István másod-unokatestvérének elküldött leveleit is belényomatták. Rémlik nekem, hogy Fogarasban is volt egy Mikes Kelemen nevű utca, mintha az az unitárius templom megetti lett volna, nem messze a Berivoi patakától. A várhoz, amelyik éppen eléggé romos volt akkor, mikor én úgy nyolcesztendős koromban Fogarasba kerültem, nem volt valami közel az utcája. Nem tudhatom, járt-é valaha, Kelemen, Fogarasban? Tiszta szívvel remélném megtudhatni, hogy ott kijed soha. Nem tudtam én akkor még, hogy édesapját, Mikes Pált éppen

abban a fertelmes várban pusztították volt el. Öreg fogarasi emberektől még hallottam meséket, regéket a várról, különösen a Cserei Mihály apjáról tudtak történetet, arról, aki ott várnagy lehetett a Kelemen apjának fogsága idején. Cserei Mihály, a várnagy fia, úgy lehet, megvolt már akkor. Ő írta volt azokat a borzalmas dolgokat Mikes Pál kivégzéséről. Igaz lehetett-é, amit róla írt, én nem tudom, de a vár az én Fogarasban töltött serdülő koromban éppen elég rémséges volt. A kápolnája valamikor a reformátusok templomocskája lett, és apám egy időben oda bejáratos volt. Én is. Más emberfia is bejárhatta a tárva-nyitva álló kapun belépve a romos-piszkos, itt-ott düledező akkori várat, s borzadozhatott a kaszakút láttán. Az a várpiacocska közepén állott, az volt a híre, hogy annak a mélyében valami szerkezet éles kaszákat hajtott, avégre, hogy darabokra vagdalja azt, akit abba belehajítottak. Meg volt ott még egy ideig az a vasszűznek nevezett szörnyeteg is, egy fémből szerkesztett alak, kinek kitárható köpenyéből éles szegek állottak ki. A várban lakó gondnok – vagy mi lehetett őkeme? – azt mondta, hogy sok elítéltet tettek be a vasszűz tárt köpenyegébe, s azután rácsukták azt, hogy az éles szegek halálra szurkodják. Hallhattam én s más odalábatlankodó is sok, abban a várban esett gyilkolásról, kivégzésről, míg csak a változott világban jól elzárt kaszárnya meg fogolytábor nem lett a várból. Csakis addig járhattunk oda irtózgatni. Én örökké azon tépelődtem, hogyan lehet az, hogy arra a kicsiny belső várudvarra képesek voltak annyi sok bitófát meg fejvesztő tőkét állítani, s hogy akkorka területen hogyan is veszthette oly sok ember az életét. Nincs nagy területre szükség a gyilkoláshoz, gondoltam sokszor borzongva – a londoni Towerben is, lám, mekkorka hely elég lett rá, hogy azon fejvesztő tőkével embereket irtsanak. A fogarasi belső várudvar középső épületén üveges erkélyféle volt, alighanem onnét nézték a fejesek, ami alant, a vérpadon lezajlott. Az egész udvar nem volt nagyobb, mint a mi fogarasi nagyobbik ebédlőszobánk. Hogy milyen kicsiny tér elég a meghalhatásra, azt sohasem tudtam megérteni – ahhoz, hogy éljünk, mekkora területet járunk be, foglalunk el! A fogarasi vár föld alatti börtöneibe is bé lehetett egy időben kukucskálni, ám én idővel is csak az öreg, a műfordító Haller Jánosnak, az emlékíró Bethlen Miklósnak ott-töltött rabsági idejéről hallhattam, a kijed édesapjáról soha. Őfelőle azóta gondolkodom, mióta a Cserei Mihály históriájában olvashattam azokat a keserves sorokat, és a kijed apátlanságáról, mostohafiú voltáról is azóta kellett, hogy elgondolkozzam; nem tudom, igazam van-é, de lássa, úgy érzem, hogy kijed példaképet, igazi lelki-szellemi apát keresett félárvaságában. És szeretetéhsége és példátlan hűsége azért ragasztotta Rákóczi Ferenchez.

Az utókornak Kelemen esetében semmit a szemére nem vethetünk. Pedig mennyit szokott másítani, hamisítani is, más, múltbéli nagy személyek műveinek, életének ismertetésével az utókor tudományoskodó kutatója, múlt események újra megírója. Egy évszázad folyamán még Rákóczi Ferencről is különböző értékeléssel írtak más-más korszakok historikusai. Hogy mennyi háborúság, emberirtás, nagy ember megdicsőülése és bukása történt meg földünkön azóta, hogy drága jó Kelemenünk hűlt tetemét a Magyarok Kertjének köztemetőjébe el-béhantolták, azt száz könyvre való írásban sem tudnám mind elsorolni. Alighanem az a százhúsz esztendőt élt Horvát temette volt el kijedet is – vélik a múlt idők nyomozói –, ugyanoda, ahol már Csáky Mihály tábornok úr, Zay Zsigmond báró, Kelemen utolsó barátja is örök álomra feküdött el. Kerültek abba a tömegsírba – gondolom – rodostói közrendű magyarok is, olyanok, akik későbben kerültek ki Törökországba, nem tartoztak a fejedelem kíséretéhez. Mi, számos történelmi tömeghalál emlékével vert, terhelt emberek, irtózunk a tömegsírba kerülésnek gondolatától, a mohácsi veszedelem, az 1849-es fehéregyházi csata óta, hogy a harminc-egynéhány éve gázkamrákban elpusztított százezrek közösen porrá oszlatott mártírjairól ne is szóljunk, mert az minden eddigi borzalomnál súlyosabb. De megjárja a fejemet a kába gondolat: hátha Kelemen nem is borzadt attól a gondolattól, hogy társaival, barátaival közös sírba kerül majdan teteme? Nem tudom, ismerte-é Geoffrey Chaucer XIV. századi nagy angol költő műveit, főként a Canterbury Tales-t. Ez a különös humorú, nagyon nagy angol költő arról verselt, hogy nem lesz ám jó neki cold grave-be (hideg sírba) kerülnie alone (egyedül), „withouten any company” (minden társaság nélkül). „A companyt Chaucer jobban szerette volna odalent? Társak hiányát fájta a halálban? Mennyit tréfált a Canterbury Tales-ban!” – írtam volt egyszer róla, azt is csak úgy a fiókomnak címezve, s közben a Kelemen közös sírba kerültén is elmerengtem. Amilyen magányos, amilyen társtalan volt élete vége felé – hátha nem rossz érzéssel gondolt arra, hogy teteme nem lesz egymagában odaalant, hanem elnémult barátok csontjai között? Vitatkoznak rajta erősen a tudósok, hogy Kelemen írásait ki is származtathatta

haza, Tót báró-é vagy mégis más inkább? Én az öreg Horvátra szavaznék, ha szavam lehetne ebben a kérdésben. Tény és való, hogy azon a könyvén kívül, amit még kijed küldött volt haza Huszár (Boér) József öccseurának, a többi írása valamelyik derék híve segítségével mind hazakerült, és hadd ujjongjam el: Kelemen életműve az egyetlen olyan egész irodalomtörténetünkben, amelyet magáénak érzett, érez, értékel, szeret, elismer, nagyra tart és tartott minden magyar író! És nemcsak idehaza, Magyarországon s odahaza Erdélyben, hanem mindkét országrész határain túl is a sok-sok messzire szakadt, elbujdosott magyar is. Azt mondják, hogy manapság tizenötmillió magyar ember él, s hogy ennek egyharmada szanaszéjjel, földünk öt világrészén, ki hol. Tavaly egy Ausztráliában élő magyar asszony járt idehaza, s tőlem azt kérte, hogy kerül, amibe kerül, de neki szerezzem meg Kelemen összes műveinek legutolsó teljes szép kiadását, viszi haza Cardiffba a könyveket (Cardiff lévén az ő Rodostója) – viszi, ha a sok nehéz kötet miatt a repülőgépen a túlsúlyért ráadást kell is fizetnie, merthogy az ő múlhatatlan honvágya ott a messzi Délszigeten csak akkor csillapul, ha Kelemen honvágyáról olvashat, arról a bölcs türelemről, amellyel az örökös, holtig tartó száműzetését elviselni tudta. Ez az asszony, ha a messzi útra való útiköltséget meg tudja szerezni, nagy ritkán csak hazalátogathat, noha idehaza már senkije sem él, s még a honi természet is változott, másféle lett az emberek életvitele is, de ha új keletű szavakkal is, idehaza mégiscsak magyarul beszél még a nép, s ez asszony bár a magyarul hangzó utcai hangzavarban idehaza lehet. Külországokba telepedett magyarok még Mikes Kelemen-társaságokat is hoztak létre, avégre hogy – világnézeti különbség nélkül – a közös anyanyelvet a kijed szellemének hódolva ápolhassák. Itthon élő magyarok is látogatják ezeket a társaságokat, én egyről, egy ilyen társaságról tudok, az éppen Hollandiában Maastricht nevű városban szokott találkozót tartani. Mióta Kelemen megtért a hite szerint létező Másik Világba, azóta is száz és száz nagy, híres névre jutott emberről szedte le még a keresztvizet, a dicséretnek, az elismerésnek még a morzsáit is a tényeket másképpen sorakoztatni szerető, manipulálni is képes utókor. Kelement utókora nem bántotta soha. Egy jóravaló, tehetséges sepsiszentgyörgyi író nemrégiben olyanképpen írt Kelemenről, mintha „haladó gondolkodású” lett volna, mert aki régi embert manapság dicsérni akarunk, arra mind reá mondjuk, hogy haladó gondolkodású volt. Ez az író plebejusfélének jelezte Kelemen esze járását, és az Istenben vetett nagy hitéről nem sokat szólott. Sokan vannak manapság, akik az Istenben hivő embert maradinak és azt, aki az uralkodó koreszme megvalósíthatásában hisz és

azért küzd, azt haladónak tartják. Hát Kelemen hitt abban is, hogy az ember, az ifjúság nevelhető, tanítható és idővel jobb, különb emberré válhatik, vagyis fejlődhet, haladhat a szocietás. Ez a szentgyörgyi író ilyen dolgaiért magasztalja Kelement. Igazi arculatát még senki sem tudhatta teljes hitelt érdemlően ábrázolni, de az bizonyos, hogy a maga módján minden méltatója szép szeretettel emlékezik kijedre. Ezt, éppen ezt szeretném én kijed „tudomására” hozni, ha lehetne. Egyelőre azt sem tudom, hogy ha kijednek is, de hová címezzem ezt a válaszlevelemet? Akik olvassák, olvasták és szeretik műveit s műveiért kijedet magát, azokban mindben él egy kicsiny képzet, képecske, egy megképződő érzelmi megismerés Kelemenről. Úgy vélem, hogy százezernél bizonyosan több olvasója tudatában élt, él kijed, ki műve első kinyomattatásakor már sok-sok lelkes híve szívében új életre kelt. Nagy költőink, de majdnem valamennyi tanulta, olvasta, szerette, ódában dicsérte, elégiában siratta – van-é még egy magyar prózaíró, kiről s kihez annyi nagy szép verset írtak, mint kijedhez, Mikes Kelemen? Melyik költőnkét emlegessem? Vörösmarty Mihályét? Arany Jánosét? Kosztolányi Dezsőét vagy éppen Sinka Istvánnak élete vége felé írott versét, a Mikes sír címűt? Ő önmagát sírta vissza a maga elhagyott falujába, a Kelemennek Zágonba hazasíró lelkével:

Csak azt a napot, csak azt a fát, csak azt a házat, csak azt az arcot hozhatnám ide a végtelen napkeletbe onnan, pihenő öleidből, szegény falum Mert hiába kék

és hiába nagy a tenger vize, itt: nem lepheti be mégsem roppant magányom csendjét, hogy tűntre mossa mi bennem él: a hegyeim, ó, a gyönyörű fáim s a csillagaim.

Bocsássa meg nekem, hogy ilyen nagynevű dicsőítői, méltatói, kijedről szóló nagy költők, tudós kutatók után még én is krónikát próbáltam szerezni a magam fogyatékos erejével Kelemen átélt-eléképzelt életének bár egy-egy részletéről. Meglehet, tévedtem is, például a Vajna család szerepeltetése körül, s ennek az az oka, hogy kétféle adatra is bukkantam: pereskedő Vajnákról szólóra és hálásakra is, s én a hálásakat, a Kelemen családjához, édesanyjához jószívvel lévőket mertem választani. Zágonban vagy két esztendeje jártam volt utolszor. A kovásznai papékkal mentünk oda, kirándulásképpen csupa gyalogszerrel. A Mikes-ház hűlt helyét is bejártuk, elolvastam az emlékoszlopra írott sorokat is, két nyelven is szól az, a kijed tiszteletére emelték. Két öreg tölgyfáról az a hír járja, hogy azok több mint kétszáz esztendősek. Igaz-e, nem tudom, ha igaz volna, se tudnám meglelni a kijed gyermekkori lábnyomát, ha ugyan ott játszadozott volna Józsikával csakugyan. A sütőház, aminek a boglyakemencéjébe Józsit beledugta volt kijed, kézzel foghatóan nincsen meg, csak a Huszár (Boér) József kijedhez írott válaszlevelében esik arról még szó legkésőbbi időből. Arra egy szikra erőm sincsen, hogy a Kelemennek Rodostóba történt visszatérte utáni szomorú időt regényes-érdekesen felidézzem, megírjam. És még idézni sem sokat merek már Kelemen utolsó leveleiből. Egyetlen egy kivételével. Az öccse, báró Huszár (Boér) Józsefnek 1760-ban írott és el is küldött levelét így kezdi: „A Felséges Fejedelmünk itt lévő követjének engedelmével írom ezt a Levelet.”

Nem élt már ekkor sem Csáky, sem Zay. Kelemen lett az utolsó básbuggá, de már csak egymagával s némely, még régről maradt szolgáival rendelkezhetett. Bevégezte már mindegyik fordítását is. Megélte azt is, hogy félvakká lett, hónapokon át olvasni sem látott. De írt. Írt akkor is, mikor csak sejtette, hogy mit is írhatott le oly igen meggyöngült látása miatt. Szemgyulladás? Mi lehetett a baja? Leírása nyomán mai orvos sem tudná megfejteni, a „hártyikák” mibenlétét, melyek egy időre elfödték látását, de azután azok mintegy maguktól „lehullottak” – és újra látta, hogy ugyanazon a szomorú, kietlen magányán nincsen semmi örvendetesen láttatható. A nénjének írott leveleket egyszerre csak abbahagyta. Mikor, hogyan történt, hogy „fejedelmünk követje” engedélyt adott rá, hogy Kelemen erdélyi családtagjainak leveleket küldhessen? Elfacsarodik a szívem, míg olvasom, hogy Mária Teréziát, a királynőt, a „mi fejedelmünknek” nevezi, és az akkori osztrák követ helyett szégyellem, hogy ekkora alázkodásra juttatták, hogy minden elküldött levele elé, a megszólítás elébe oda kellett írnia: ezt a levelet az osztrák követ engedelmével írja. Kijed türelmes volt, magát semmibevevő, alázkodni tudó igaz keresztyén, türelmesebb tán a világirodalom minden nagy írójánál is (még Szent Ágostont is beleszámítva). Vagy hogy az öregség tette mindenbe beletörődővé? Az elviselhetetlen társtalanság? Az hogy végtére nem maradt kit szeretnie? Azért örvendett-é a kegynek, hogy osztrák követ engedelmével, általa elküldött, ellenőrzött levelet írhat és elküldhet a testvéröccsének, még a sohasem látott másodunokatestvérének is. A családot örökösen hiában áhító magányos öregember vágyakozásával kereste fel leveleivel a szerethető rokonait. Bizony, én úgy érzem, ahhoz, hogy az élet gyötrelmeit elviselhessük, fontosabb, hogy mi szerethessünk, semmint az, hogy minket szeressenek. Kijed még bocsánatot is kért az 1761-ben már koros, nagyapasorba jutott, elözvegyült József öccsétől azért a gyermek korabéli bolondkodásáért, hogy Józsefet Józsika-korában a bogalyas kemencébe dugta volt. Nem régen ismertem meg én ezeket a hazajuttatott leveleit – melyeknek utolsóira már nem a „mi fejedelmünk engedélyét” írta a megszólítás elé, hanem ezt: „A Felséges Királynénak ittlévő Ministereinek engedelmével írok.” Most hogy utólag elgondolkozom ezen, megint csak restelkedem; hogy Mikes

Kelemennek egy elküldhető levél írásáért felséges királynőnknek kellett neveznie azt a császárnét, aki olyan kegyetlen ostobán örökös száműzetésre ítélte. Nem ez az első alkalom, hogy „válaszolni” próbálok kijednek. Van vagy tizenkét esztendeje, hogy elkezdettem volt válaszleveleket írni, csak úgy magamnak, s fiókom rejtekébe. Az járt volt a fejemben: hogyan lehetne egy, a XVIII. században élt, az akkori magyar-székely nyelvet oly utánozhatatlan kedvességgel mívelő bujdosó írónak úgy írnom mai napjaink apró jelentős eseményeiről, ahogyan kijed tudósított bennünket a fejedelem mindennapjának és a maga sorsának eseményeiről. De úgy, hogy az, aki a mi mai magyar nyelvünket nem ismeri, megérthesse közleményeimet. Kísérletemmel felhagytam persze, megbuktam véle. Afféle stílusjáték, majdhogynem paródia lett válaszlevél-kísérletemből, a legmindennapibb fogalmainkat sem tudtam egykönnyen leírni a kijednek érthető szavakkal. Már a házmesterünk vagy pontosabban a házfelügyelőnk említésekor megakadtam. Kijed is másolta volt egyik levelének részletét a másikába, hát remélt, de el nem érhető engedelmével én is utánozom kijedet, s ha sokat nem is, abból a kijednek írott levelemből – hogy szándékom kitetsződhessék – egy kevés részt ideiktatok.

Rodostóinkban z…i. M… K… Írott levelei I… R… Budáról Anno 1967 – kezdettem volt nagy fennen hivalkodva a kijednek szánt levelezést, de aztán megresteltem magamat, s ezt a kijed írásformáját utánzó próbálkozás címét kivakartam, most csak azért írom le, hogy „lássa”, mi meg nem járja egy irkáló fehérnép eszét, ha kijedre gondolt. Abból az egészen el sohasem készült s már mihaszna levélből inkább kicsiny anekdotának is beillő részt iktatok ide – mielőtt az egészet elhajítanám valahová, s azt is csak azért, hogy kiderüljön, mennyit gondolkoztam kijedről s kijednek írnivalókról. „Kedves Kelemen – írtam volt –, kegyetlenül fázom, amit tudom, szenvedett

eleget maga is. Pedig tüzelőm is van, Istennek hála, s köszönet az utolsó maszek tüzelőanyag-kereskedőnek, aki a magamfajta örökké üldögélő didergőnek még részletfizetésre is hoz porosz brikettet. A »maszek« – rontott latinosan – hogy eme régen holt, soha ki nem múló nemzetközi szót érthessük, privat sectort jelent az iparban és a kereskedelemben. Most tetszik érteni? A brikett, az préselt szén, úgy hiszem, de nem vagyok benne bizonyos. Ég, ha meggyullad, kormoz és büdös. Jó meleget adna. A kályhát is újra megrakattam. Hét emelet van felettem, s kereken az egész Lágymányoson csupa nyolcemeletes ház. Ablakot, ajtót szélfogó foncsikával, amit műanyag windfixnek hívnak, bécsináltam. Mégis úgy süvölt a szél a szobámban, hogy a derekam belégémberedik, a szőnyegecske pedig, ami egy harmincesztendős, kopottas csíki festékes, rojtostul megemelkedik, s úgy lebeg, mintha spiritiszta szeánszon alkalmazott vattácska volna. (Spiritiszta szeánsz az taláncsak volt már Párizsban, mikor utoljára ott bujdosott, Kelemen? Vagy azt is végeérhetetlen tegnapunk, a XIX. század örökítette volna ránk szegény fejünkre?) A szomszédos házakat távfűtés hevíti. Messziről fűtik azokat, csöveken jön a meleg gőz? Víz?… A házakban is csöveken kereng. Ha megérem, hogy ötvenet-hatvanat töltött emberek is beiratkozhatnak az egyetemre, és abban az időben éppen olyan egyénnek fogok számítani, aki származása ellenére is vagy éppen származása miatt, pontrendszer-értékelése alapján is – szóval mindenképpen arra érdemesített, hogy egyetemre járhassak, beiratkozom a műszakira, kitanulom, amit csak lehet technikai vívmányaink mibenlétéről, alkalmazásáról, aztán majd értelmesebben írom meg magának, mi az a távfűtés… Engem így, a szomszéd falakon át sajnálatosan nem melegít, van, aki nyitva tartja ablakját, olyan melege van tőle, más megint levelet ír az újságnak róla, hogy a távfűtése nem működik. Képzelje, az újság ilyen levélre mindig nyomtatásban válaszol is, mert az írója el is küldi nyomban, nem úgy, mint maga, drága Kelemen, hogy csak a halála után. Mostanában, mikor az ablakon minden tömítés ellenére beáradó hidegen kívül a szomorúság és szorongás dideregtet, mert akadozva, lassan, néha hetekig nem kapom remegve várt leveleit messzire bujdosott kedveseimnek – gyakran eléveszem a maga leveleit, s azokat olvasgatom. Hát fázom bizony én is kegyetlenül, mint maga, mikor a Márvány-tenger dagálya a lakóháza alá csapkodott télidőn. Nekünk nem árnyékszékünk van, hanem olyan fülkécskénk, amiben egy székformára ülünk, s csak meghúzunk egy fogantyút, alázuhogó vízzel öblögetjük le az alkalmatosságot. Ezt vécének hívják mind közönségesen, s a tudtommal máig megíratlan anekdota szerint ilyent először közülünk a nagy

közgazdasági reformátor, Széchenyi István látott Angliában. (Akkoriban: gróf Sz. I.). Nagy alapító-apostolunk volt ő nekünk. Akadémia, Duna-szabályozás, Lánchíd. Könyvek: Hitel, Világ, Stádium; Naplói. Döblingben lőtte magát főbe, a Kossuth Lajos kezdette szabadságharc leverése után, összeomolva, meghasonulva az őrültekházában. De jóval azelőtt, mikor még egyre azért utazott külországokba, hogy ottan minden itthon megvalósítható hasznos dolgot eltanuljon és hasznosítson. (Lóversenyezést is ottan tanult nekünk.) Ezer és más nagy cselekedete között meglátta volna és kívánta, hogy ilyen öblögetősünk nekünk is legyen. Igen ám, de nem volt pénze a szabadalmat megvásárolni, az ellenőrizhetetlen anekdota szerint: csent egy ilyen öblögetőset, azt a Temzén, víz alatt úsztatva húzatta át titkon a túlpartra, majd ládába csomagolva, nagy üggyelbajjal hazacsempészte – aztán vécéminta már volt, de vízvezeték még nem, pedig Aquincumban eléggé épen megmaradtak az iménti római kori vízvezeték romjai. Az én anekdotám nem ilyen tragikus végű, viszont nekem éppen eléggé érdekes. Mert ez a mienk, aminek a fülkéjébe olyan szellőzőt épített az 1940-es években egy panamista. (Panamista? Tudhatja-e, értheti-e ezt a szót? Úgy hiszem, sikkasztót jelent, és az Észak- és Dél-Amerikát összekötő és elválasztó Panama-csatorna építésekor elkövetett sikkasztások emlékeként keletkezett szó; manapság kevésbé divatos, mint harminc-negyven éve, akkor a sikkasztásnak enyhébb, sőt legenyhébb formáját jelentette, mintha csaló helyett valaki csalókást mondott volna.). Nos, az 1940-es évi építész itt úgy épített-panamázott, hogy a fülkénkből nem megy ki a rossz levegő, hanem befelé tódul oda a jeges északi szél. Úgysem szellőztet, legalább ne fagyjon bé: betömtem a szellőzőlyukat. Azzal, ami akadt. Éppen egy rongyos, régi háromszéki szőttesdarab volt. Valamikor piros-fekete csíkozású, tudja, amit odahaza magyargyászosnak hívtak valaha. Most a kopottságtól gyászolt ez a szőttesdarab. Javítómestert hívattam, amit úgy hívnak: szerelő. Nemcsak hívtam. El is jött. A házfelügyelőtől elkértem a kis lajtorját, hogy arra felhághasson, s megvizitálhassa, hogy odafel, a lik körül mi a helyzet? A házfelügyelő, legalábbis némelyik, az tán olyasmi, mint kiedéknél volt nagy Törökországban a mufti, hogy kedves Kelemen nyelvhasználatához alkalmazottan próbáljam magamat kifejezni, vagyis mint azt 1751. február 4-i levelében írja: »a muftinak olyan nagy az ő hatalma, hogy senki neki semmiben ellent nem mond, se ellent nem tart végzéseinek«. Hát ilyen »a« házfelügyelő. A kis lajtorját némi morgás után kölcsönadta, csak kicsit neheztelt, mert fel kellett állnia a televíziója mellől, hogy az óvóhelyre baktasson, mondván: – Ott van, vigye; de gyorsan hozza vissza! – mármint a lajtorját, amit ő létrának mond.

Kérem, ne vegye rossz néven, hogy az óvóhely és televízió szavakat meg sem kísérlem lefordítani a XVIII. század székely-magyar nyelvére, mert bár időnként műfordítással is foglalkozom, nem találok semmi szótárban szinonimát – à la XVIII. század – a televízióra. Képet néznek rajta, a kép mozog, beszél, és messziről jön. Hogy honnan jön, az egészen bonyolult. A házfelügyelőt ez nem nyugtalanítja. Neki jön, ő ül előtte, nézi, a lakó pukkadjon meg, ne zavarja ilyenkor lajtorjaügyben. Ami az óvóhelyen áll. Kedves Kelemen, ott óvják a lajtorját. A tíz év előtti muftink, vagyis házfelügyelőnk a leölt disznóját óvta az óvóhelyen a megromlástól, amennyiben ottan házifüstöldét alapított. Kicsivel azelőtt hetven ember óvta ott magát a bombázástól, de azért kettő mégis bevágott, és Porkajas Pistának elvitte a fél fejét. Tetszik gondolni most, hogy az óvóhely micsoda? A lajtorját nekitámasztottam a vécé falának. A szerelő felmászott, a likra nézett, kihúzta belőle a tömítést, mielőtt a földre dobta volna, megnézte, s mondta: – Talán maguk erdélyiek? – Az – mondtam. – Maga is? – Az a – mondta ő –, megüsmerem. Ez szőttes volt. Hazai. Aztán valamit csinált, hogy az alkalmatosság kiolvadjon, s ismét csak betömte a likat – papírral. Mikor aláírta a munkalapot, olvasom, hogy: Küsmödi. Így hívják. Nem akart elfogadni semmit a hivatalos taksán kívül, mert hogy földiek vagyunk. Megkínáltam kávéval. Mi úgy isszuk a feketét, Kelemen drága, hogy csövön csepegtetjük, szűrve, s maguk az egész nagy Törökországban együtt annyit meg nem ittak negyvenesztendei bujdosásuk alatt, mint mi egy hét alatt, de nem kávéháznak híjják a kávéztató vendégfogadót, hanem úgy, hogy eszpresszó; aztán tavaly honn jártam, bizonyisten, Zágonban is van eszpresszó! Nagykátán, Rakamazon meg Budán hogyne lenne? (Olvastam egy okos Mikeskutató sorait, azok szerint e szót, hogy kávéház, Kelemen írta le először, kijed csinálta.) Küsmödi Bukarestből került Magyarországba 1940-ben, mondta, voltak néki zágoni rokonai is. Összebarátkoztunk, hogy ő Küsmödi, én meg kovásznai, s mondom is neki nagy bizalommal: – Mondja meg az igazat, Küsmödi, odahaza Erdélyben, ahol azok a nagy havas hegyek vannak, meg a Nemere fú, fáztunk-e mi ilyen erősen, mint itt a lapályon,

a honcsoktúrás nagyságú dombocskák alatt, Budán? Vagy tán az öreg vér fázik? Hogy lehetséges, hogy a jól beépített Buda egy bérházában alig mínusz ötfokos hidegben befagyjon a vécé? – Ó, tessék elhagyni – mondta –, ilyen farkasfoga a szélnek odahaza a göbőben sohase vót. Az ember s a hajlékja meglapult a völgyekben, s a szél felette el. De ez más… tetszik tudni: ez a külső haza, ez huzatos. Küsmödi így. De én bizony imígyebb. Már olyan vétkes, rossz természetem van, hogy a szónak több értelmét véljem. Magára gondoltam, arra, ahol azt írja: »… nem hagyják el füsthöz hasonló okból nemzeteket és örökségeket.« Az ok, lehet, csak mint a szálló füst. De a füst tűznek terméke. S ahol a történés akkora szele szokta szítani a tüzet, mint a mi huzatos hazánkban? Mikor egyszer, kicsikoromban, Háromszékről menekültünk volt, ide ki, mostani hazámba, éppen fű szerettem volna lenni, de nem valami selymes pázsit, amilyen nincsen is arra mifelénk, inkább akárcsak fű közt növő tarack, amelyik jól megveti a gyökerét a földben. Mikor a Deméék kölcsönbe adott szekerén egy ilyen tarackos füvesen át mentünk, én hátrafelé ülve a saroglyában – visszafelé mind azt néztem, hogv a tarack nem menekül, de még az sem baj neki, hogy a szekér keresztülment rajta. A ráf alatt a levele kicsit tán megnyomódott, de aztán csak felépült, csak kiegyenesedett, hogy a szekér tovagörgött. De hát én nem tarackmagról sarjadtam, hanem embernek indultam volt. Csak a mi Urunk Istenünk a megítélője, hogy bár asszonyembernek elkészültem-e? Hanem azért kedet szeretem, magát pediglen tisztelem; az idén már nem írok, ha élek, írok majd az új esztendőben… Én kijedet olyanért tisztelem, aminek párját soha máig való életemben nem láttam, s nem is hihetem, hogy más emberfiában mind együtt meglehetett, megférhetett volna: a humor, mint világnézet és a jellem, ami, úgy vélem, a maga rendítheteden hitéből táplálkozott. Pola téti, édes Kelemen…”

Így bolondkodtam egyszer, Kelemen, de már most ilyen fiókba címzett leveleket nem írok többé. Tudomásul vennünk is nehéz örökösen változó jelenünk apró, jellemző eseményeit, nemhogy rögzíteni azokat. Egyébként 1967-ben csakugyan szénnel fűtöttem volt, hogy porosz brikett volt-e az, amivel melegedtem, arra, lássa, már meg nem esküdhetnék, bizonyos, hogy máma már nem tudok maszek tüzelőanyag-kereskedőről, s az én cserepes kályhámba villanyos áram csinálja –

nagy pénzért – a meleget. A Küsmödivel történt találkozásom úgy igaz, ahogyan kijednek leírtam. Erről jut eszembe, hogy kijed kisebb rendű-rangú emberek, cselédeinek, szolgáinak szokásáról nem sokat s azok nevét emlegetve sohasem írt volt, úgy lehet, hogy csakis jelentős személyeknek mindennapi szokása méltó a megörökítésre, ahogyan kijed tette, mikor a fejedelem szertartásait, szokásait olyan szépen-híven leírta. Bevallom, hogy rodostói egyik szolgájának, János-Ambrusnak nevét én találtam ki, én „koholtam”, de hátha „igazat hazudtam”, s akkor egy cseppecskét ennek a jóféle figurának „költője” lehettem? A krónikát, amit kijedről próbáltam itt írni, kinyomtatás végett a könyvcsináló hivatalnak küldöm el. Nehezen búcsúzom el leveleitől. Különösen az öccseurának írott olvastán szorongatja kebelemet fájó s egyben boldog érzés. Az a rész, ahol Kelemen arról ír, hogy édesanyjának, árva Torma Évának a levelét a mostohaöccséhez küldi. Kivette-é kijed a bőrtokból a nyolcrét összehajtogatott levelet? A hajtogatás okozta gyűrődést eltüntette-é? József úr megkapta Kelemen kicsiny, nem ismert rokonairól, unokahúgairól érdeklődő hosszú levelét, és abban a levélben azt a régi levelet, amelyiket árva Torma Éva írt még 1722-ben. 1760-ig őrizte kijed azt a levelet. Ilyen fiat sem ismerek még egyet, ki anyjának válasz nélkül hagyott levelét ennyi ideig s így őrizgette volna. Azt írja kijed:

Az édes Anyánknak levelét, mind eddig szíves tisztelettel megtartottam, de az Isten engemet kivevén a tselédeim meg nem tudnák betsüleni, azért Ötsém Uramnak küldöm, hogy hadd tartsa meg, megláthatja ked, hogy micsoda okos és hasznos tanácsit múlattam el, már most a bánás haszontalan, az elmúlt idők vissza nem térnek és az Istennek büntető rendeléseit követni kelletett.

Megbánta volna, hogy nem kért kegyelmet akkor, midőn Torma Éva arra

biztatta? A bánás (megbánás) – írja – haszontalan. De Józsefnek jóleshetett, hogy nem, nem édesanyámat, hanem: Anyánkat írt, s gondolom, hogy édesanyja féltő, szerető levelét azért is küldte haza Józsefnek, hogy ő lássa, tudja, érezze át, mint szerette kijedet árva Torma Éva, s hogy abból a szeretetből öröklődjék át bár egy cseppnyi Józsefre kijed iránt. Küldött haza Kelemen könyvet is – az osztrák követ úr engedelmével, a maga fordította, keresztviselésről szóló tanítást. József úrnak azt is. De Leveleit – melyeket alighanem, mikor már abbahagyta írásukat, akkor is olvasgatott, beszélgető társaságát, a Leveleket mindhaláláig magánál tartotta. A mi szerencsénk, utókoriaké, mind férfiaké, asszonyoké, leányoké és más serdülő emberpalántáké, minden magyar szót olvasni szeretőé, hogy élt, él kijed, elménkben él, amellyel elgondolhatjuk, elképzelhetjük, képet formálhatunk magunknak Kelemenről. Bennem leginkább az a Kelemen képzett meg, s az él, aki az édesanyja hazatérésre ösztökélő levelét megőrzi, és mint utolsó kincséről – egy kis rokoni szeretetért – még arról is lemond. Másnak adja. Kétszeresen özvegy édesanyját, árva Torma Évát annyira, annyiszor elképzeltem, hogy alakját, formáját látni vélem, s hangját hallani. Próbáltam én őt ezeken a lapokon másokkal is láttatni és megbecsültetni. Van nekem még az így-úgy ábrázolhatottan túl egy másik, egykönnyen nem ábrázolható Kelemenem is. Az, aki egyre okoskodik, ugyan állítja, hogy ő a bölcselethez nem ért, a filozófia gyenge oldala, s mégis csupa bölcseleti elmélkedésből ötvöződött csudálatos jellemmé. Pál apostolt – Szent Pált, ahogy kijed írja – hányszor idézi, hányszor emlegeti! Mintha az eleve elrendelést – sorsunknak eleve megszabott folyását, aminek hite pediglen inkább a protestánsoké, mintsem a katolikusoké, mintha azt éppen Pál apostol írásaiból tanulta volna, nem a jézsuitáktól a kolozsvári kollégiumban, hanem ott Rodostóban, ahol a mohamedán törökök Fátum-hite is hozzájárult volna, hogy egy felettünk uralkodó kifürkészhetetlen Akaratba vigasztalódva törődjék bele. Pál apostol írta volt híveinek küldözött leveleiben, hogy „nincsen néktek itt maradandó városotok.” Kelemen ötször is emlegeti a maradandó várost. Egyszer csak úgy, hogy az

elcsapott, a Konstantinápolyból elűzött (vagy ott néha éppen kivégzett) török fővezérekre idézi, hogy lám, nincsen nekiek maradandó helyök, hivatásuk, városuk e földön. Többször úgy, hogy önmagára gondol, hogyha az a sorsa, hogy holtáig Rodostóban kell maradnia – tudja és sajnálkozva vigasztalja magamagát, hogy a Maradandóság városa nem ott van, ahol még porhüvelyének is elmaradnia rendeltetett. Maradandó város? Zágon ugyancsak falu, manapság tán már nagyközségi rangban – de Mikes Kelemen olvasóinak tudatában, leginkább azokéban, akik életökben egyszer bár kényszerülten vagy szándékosan hazát cseréltek – Zágon az örökké maradandó honvágy szent helye lett. És marad, míg magyarok olvasnak kijedről vagy kijedtől – magyarul. Azért ezt az utószó helyett írott levelemet nem a múlt idők Rodostójába címezem, nem a ki tudná hol elporladt hamvaihoz, hanem: minden olvasójának, hogy tudatukban minél teljesebben éljen: zágoni Mikes Kelemen. Én, egyik olvasója és e krónikaféle szerzője, kedet már soha el nem feledhetem. Ha hazamegyek Kovásznára, megállok a piactér közepén lévő Pokolsár előtt, az most bé van majdnem egészen födözve, s csak egy kis nyíláson át lehet látni, hogy odaalant valami szürkés iszapos víz fortyogat. Mikor kicsi leányka voltam, hát fürdőkabinokkal körbeépített feredőcske volt ez a Pokolsár, volt a hideg vagy kilenc fokos, s ha nagy nyárban benne feredőztünk, kékre dermedett az ábrázatunk, s a didergéstől csattogott rajtunk a vastag kelméből csinált fürdőruha. Most, ha belenézek bár a nyílás engedte mélységébe a Pokolsárnak, arra gondolok, hogy cubbanhatott belé kicsi legényke korában Kelemenke, vagy tán soha így nem becézték kijedet? Úgy szép az, úgy dicsérő, becézgető, ha az egész fényes nevét mondjuk, emlegetjük Mikes Kelemenünknek.

Emlékeztem kijedre Budapesten, az 1977- és 1978-as esztendőkben ezeken a lapokon.

I. R.

{1} Bonacné a francia követ felesége volt, kihez eljárt egy időben Mikes Kelemen, s kiről Mikes életrajzírói felteszik, hogy írásra ösztönzően hatott Kelemenünkre, mint afféle olvasni, írogatni is szerető, akkori divat szerint élő francia dáma.