Az Aranyhajú 3e42d

TATAY SÁNDOR

AZ ARANYHAJÚ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-680-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tatay Sándor jogutódja

ÉNEK A SZŐLŐHEGYRŐL

– Hát érdemes szőlőt telepíteni? – mondták szombaton este. Olyan az, mint a kényes gyermek. Csak gond, csak rettegés hosszú évekig, és kire mosolyognak majd a fiatal szőlő első fürtjei?… „Ki tudja, mi lesz?” Olyan ez, mint a rákbetegség. Se éjjele, se nappala tőle az olyan embernek, mint a szőlősgazda, aki nem percekben, nem is években, hanem évtizedekben méri az időt. – Mi lesz akkorra? – ezt mondta szombaton este Juli, és ráhagyta Ferenc is, mikor befejezték az őszi takarást, s a szőlőskertet a korai hold fényes, fekete öltözetben találta. Földszag áradt a felhantolt rendekből, és ők fájdalommal hagyták ott a szőlőt, mint a friss sírt. Eddig, ha mást nem, hát vermet azért ástak itt-ott, s gyökeres vaddal elfoltozták kikeletkor a hiányt. De most azt mondták ők, akik mind a ketten kerek ötvenévesek voltak, hogy nem érdemes. Csakhogy jött a tétlen vasárnap, melyen munka nem, csak az ital gyötri valamelyest a testet, s utána a hosszú éjszaka. A konyhai ágyon régebben oldalt feküdtek, és egyikük jeltelen akarata elég volt hozzá, hogy egyszerre dobják át testüket a másik oldalra, térdek keresték a térdek hajlatát. Most már hanyatt feküdtek, mint azok, akik örök álmukat alusszák. Elnyúltak némán egymás mellett a sötétben. Sovány orruk, lábuk hüvelykujja az égnek mutatott, kiállván sárgán a takaró alól. Körmükön a holdsugár csillogott. Meghatározza az éjszaka nyugalmát az elmúlott nap éjfélig. Jól végzett munkád úgy, mint a jó lelkiismeret. De Ferenc tudta, hogy éjfél után csak annak nyugodt az álma, aki előtt olyan a holnapi nap, mint a könyv megírt lapja. És jaj, ha tudja az ember, hogy lába tétován lép reggel a földre. Akit pedig munka vár, akármi, és nem teszi, tétova lesz annak a keze, a lába mozgása. Ferenc hát éjfélkor elkezdett töprengeni. Mert a hosszú éjszakák azért lettek, hogy tűnődjék az élet törvényei felett, aki ötvenéves, és ha kitárta szívét az igazság előtt, jutalma az, hogy hajnalban egy óra édes álom jut neki. – Hát mégis mész? – kérdezte Juli reggel, látván, hogy az ura ásóját, csákányát előhozza a fészerből.

– Megyek! – A szerszámok tiszták voltak, ragyogtak, csak az ásót kellett egy kicsit megreszelni. Mert hogy kemény lesz ott a föld, azt tudta. – Sz’ azt mondtad, nem mész! – Mégis megyek. Kiforgatom azt a kis darabot ott a diófa fölött. Ha más nem, hát annyi, hogy egy kis tüzelőd lesz onnan, hiszen az már félig erdő, meg a vén tőkék is, a gyökerek!… – Akkor készítek reggelit. – Juli szívesen belenyugodott, mert tudta, hogy nyugodalmas az a nap, melyen időben munkába indul az ember. Minden rossznak pedig szülője a munkátlan tétovázás a ház körül. Reggelit készíteni nem volt olyan egyszerű dolog, mert a disznó még ott nyögött, nyivákolt a hidasban. A végén csak kenyeret adott neki meg egy kis sót. – Eredj, diót találsz még ott a vékában. Ebédet meg majd viszek. Köd volt, sűrű köd. Ferenc azért, amint felnézett, látott a messzeségben valami kék derengést. A ruhába kötött kenyérdarabot felakasztotta az ásója nyelére, és ezekkel a szavakkal indult el: – Meglásd, mire hozod az ebédet, ott fenn fényesen süt a nap. Az is lehet, hogy mire felérek! Ez olyan beszéd volt, melyet Juli fölöslegesnek tartott, mint sok más szavát és gondolatát az urának. De nem haragudott, még az első években megszokta, s azóta inkább szerette érte. Hegyvámgyöpnek hívták azt a sarkot, ahol Ferenc a szőlőhegy szagát megérezte. Ferenc nem kérdezte soha az öregektől, miért hívják ezt a helyet Hegyvámgyöpnek? De gondolta, hogy valamiféle tizedet adtak itt le egykoron uraknak, papoknak vagy magának a királynak. Ezt az illatot mindig itt érezte meg először, ahová a hegy hajlatai északról, délről összefutottak. Más volt ez, mint a mezők lehelete. Nemcsak most, gyümölcsök hullása és borok mormolása idején, hanem nyáron is. Miből állt most a tél küszöbén ez az illat? A szőlők levele lehullott, és ott rothadt a rendek között, hosszan elnyúló ágyakban. Törkölyt szórtak ki itt is, ott is. Olyat is, amiből kipárolták a lelket, s olyat is, ami ott égett saját tüzében a földön. A pincékben már nem hallatszott a

forró must zenéje, de a szellőzők még keserűt leheltek. Az útparton ellapult gyümölcsösök, szilvaszemek, melyeknek bogarak hordták szét húsát, bőrük a magra száradt. A kéményeken venyigének és nyers gyökereknek csípős füstje szállt. A legmélyebb horhos kínálta sáros útját Ferencnek, hol az egyik part tövében keskeny patak is csobogott. „Ki ásta ezt a mély árkot a hegyoldalba? Ki vágta ezt a mély sebet?” Ferencnek sok olyan gondja volt, melyet az asszony feleslegesnek tartott. Feleslegesnek és régebben károsnak is. De ez már réges-rég volt, mert áldott az a házasság, hol nagyobb az ember bölcsessége, mint az asszony bolondsága. „Az ember és a patak együtt vájják a horhost. A patak megduzzad, és elmossa a földet, hogy újra munkát adjon a csákánynak, míg el nem fogy a hegy. De hát ki kezdte? A víz indult el az ember nyomán, vagy az ember követte a patakot?” Aki könnyen felel erre, hogy mindig mindenütt a víz volt az első, az nézze meg: ennek a pataknak a forrása egy vén pincéből tör ki… A makacsok azt mondják, másutt volt a forrás, de rácsúszott a föld, mert van úgy is néha, hogy a hegyek megindulnak. Eltűnt akkor a forrás, majd felbukkant újra abban a pincében. Mivel pedig hetekig a föld alatt bujdokolt, olyan rettentő erővel tört fel, hogy megemelte a hordókat, nekifeszült a vesefalaknak, meglazította a boltot, és a homlokzat akkor kidűlt… Sütött a nap ragyogva, és mégis áradat zúdult a horhosban. Áradat, a hátán hordókkal, sajtárokkal. Régen volt ez, rettentő rég. Ha nem lett volna olyan régen, akkor még beszélnének róla, kiknek az ősei haltak meg akkor ebben az útban. Sűrű köd ült az úton, a tízméteres partok felett összehajló fák már homályban úsztak, de Ferenc mégis tudta, hogy nem felhő, hanem kék ég borul a ködre. Tudta az esőcseppeknek, a fák maradék zöldjének és magának a földnek a színéről. Különösképpen a baloldalt emelkedő, magas homokkőfalat figyelte. Nemcsak a csillámló föld játszott kékesszürke színeket a ködben. Apró kagylók, csigák voltak a partba ágyazva, melyek részeire bontották a fényt. Sok ezer éves tenger maradékai… Ennél a magas falnál meg szokott állni. Gyermekek és kirándulók ábrákat véstek oda. Tele volt karcolva az oldal, ameddig csak felérték. Ritkábban még azon felül is, nyilván egymás vállára álltak, akik oda írtak. De mindezek felett, vagy két ölnyi magasságban, öt mélyen bevésett betű kérkedett:

„MAGDA”. Ha azokra a betűkre tekintett, egy kurta mosoly mindig végighúzott az ajkán. „Ez az én Magdám!” Az emberek nyújtóznak, nyögnek, egymás nyakába állnak, hogy minél magasabban díszelegjen a nevük. Ő hajmeresztő magasságban, gyökérről gyökérre kapaszkodva eljut két méterre mindenki fölé, s éles bazaltszilánkkal odarajzolja a nevét: „Magda”. Akkor még csak tizenkét éves volt, és Ferenc gyenge testét kékre verte ezekért a betűkért. Szombati napon történt az, és Juli este, mikor fürösztötte a lányt, tömpe ujjával rámutatott egyenként a kék foltokra. – Látod, milyen, bolond vagy! Nyomorékká tehetted volna azt a lányt. – És ha leesett volna?… – De nem esett le. És ha egy kicsit arrább ütsz, nézd csak… Mitől vadultál meg ennyire? Te! Magda bőréről eltűntek a kék foltok, most finom ruhák takarják a testét, és nem kívánkozik vissza a hegyre. De a neve itt van, mindenkinek a nevénél magasabban. És nem véletlen dolog, hogy éppen az ő neve díszeleg legmagasabban. Feljebb a partot egészen benőtték a gyökerek. A furcsa alakú gyökerek erős karokkal nyúltak ki a partból és élő fákat tartottak. Mintha kitárt tenyéren álltak volna azok a fák. Egy tőke, ölnyi földdarabbal együtt, lecsúszott az oldalba, s most ott állt szüreteletlen. Satnya bogyóinak darazsak szívták ki a levét. Hirtelen kaptatóval emelkedett ki az út a partok közül. És ott, annál az ároknál, ahova Bende Lajos testét ledobták, a köd felett már kék foltokat látott, melyek a futó fehér tömegek között hol előbukkantak, hol eltűntek megint. Majd baloldalt mintha tűz támadt volna egyszerre… Egy vén körtefa, mely az imént még szürkén szunyókált, most tündökölni kezdett. Ágai közül nyílként előtörő, éles, ezüst sugarak szúrtak a ködbe. Szivárványszínű víz csepegett róla. Még egy lépés, és Ferenc csákányának hegyén a napsugár szikrázott. Majd még egy, és szellő érte az arcát, nap sütötte a homlokát, a köd már a térde alatt gomolygott. Lenézett a hegyről, és nem látott mást, csak a szürkésfehéren gomolygó ködöt. Olyan volt, mint a tenger. Hullámzott, mint a tenger, csak azért minden

mozdulata puhább volt. Víz csobogás nélkül, tenger mormolás nélkül. Előtte tenger, háta mögött a hegy, melyet lucskosan otthagyott a köd. Hátrafordult, és abban a pillanatban hangosan nevetnie kellett. De úgy nevetett, hogy a sziklák visszhangozták. Mert Szarka Sándor, vállán egy szép szál, remegő kőrisfával, úgy futott a köd után, mint akit otthagyott a kocsi. A sziklák alatt levő csepőtéből jött, ott vágta ki a fát a köd leple alatt, s most a bolondos köd otthagyta a lopott holmival. Futott hát lefelé a köd után, csak úgy cuppogott a lába. A kőrisfa meg ugrált a vállán, mintha a földbe akarná verni cöveknek az embert. „Csak verné is bele! Maradna ott rettentő példának. Mert mi lesz végtére ebből az erdőből?” A szőlőhegy fölött, mint óriás korona, körben álló sziklák erdőt tartottak a vállukon. Gyönyörű, kerek erdő volt ez valamikor, hatalmas szálfákkal. De most siralmas csonkok csúfoskodnak benne lépten-nyomon. Ferenc keserűen legyintett. „Lopják-viszik! Mert hát honnan is tüzeljenek, ha sehol egy szálka tüzelőhöz nem jut a hegy népe. Azt mondják, a tóról nem hozhatják, hát hozzák az erdőről. Vinnék, ha minden fánál egy csősz állana is, mert mindig ez az erdő adta a tüzelőjüket.” Ferencet most megint magukkal ragadták azok a fölösleges gondolatok. „Régebben a közbirtokosság minden télen termelt ki itt fát annak rendje szerint. A hegy lakói vágták részébe. De jött az erdővédelmi rendelet, hogy erről a hegyről pedig nem lehet levágni egy szálka fát sem. Vagyis hogy fagyjanak meg a hegy lakói. Hát nem fagynak meg azok, hanem irtják az erdőt a maguk szakállára. Csak legalább annyi becsület volna bennük, hogy tőbe vágnák le, ne csúfondároskodjék vele a csősz meg az erdőgazdaság! De nem. Fűrészelik, ott, ahol vékony. Ott, ahol kiáll a hóból, és borzalmas csonkok merednek égnek, mintha csata dúlt volna a tetőn. És kidől minden szép szál fa, csak a girhes marad. Mert az egyenes könnyen szalad a hó hátán, a görcs pedig megakad a sziklák között, és mért szenvedjen az ember, mért káromolja kínjában az eget, ha nem muszáj…” – Jó reggelt! Fiatal asszony köszönt rá. Egy vödör víz a kezében, egy meg a fején. Jött a ködből, a forrásról, mely abban a pincében fakadt, és ment a most már szelíden

emelkedő úton, melyet, hogyha a hegyen is elnevezné az ember a pincesorokat, Özvegyek sorának kellene nevezni. Vénebb-fiatalabb özvegyek laknak itt végig. Kinek az első, kinek a második háború ragadta el az urát. Itt élnek ők, és megélnek. Inaik megedződtek a férfimunkára. Élnek, annyival nehezebben, hogy nincs, aki fájukat lehúzza a sziklák között. Élnek, annyival könnyebben, hogy nincs, aki megigya a borukat. Ez az út kerülte a hegyet, Ferenc már a déli oldalon járt, de még nem látta a tavat, mert a köd tengere nyelte el. A tópartra dűlő déli oldalt valamikor végig urasági szőlők borították. Csak a véletlen folytán húzódhatott meg ott egy-egy olyan darab, mint Ferencé is, melyet az őseik valósággal a kőbe vágtak. Ennek kínos munkáját nem irigyelte senki. Most új gazdák szőlei s szélesen elnyúló állami gazdaság foglalta el a hegy e legáldottabb oldalát. Az állami gazdaság szőlőit mind köd borította, csak a munkások nesze hallatszott, itt-ott a föld huppanása és a kavics csikordulása a szerszámok alatt. Egészen a szomszédos juttatott szőlőig felszaladt a köd, de Ferencékét záporozta a napsugár. A pinceajtót kitárta, s úgy is hagyta, hadd szellőzzék a kései jó időben. Szívott magának egy üveg bort, azt a zsebébe tette, magához vett még egy metszőollót, egy tízágú villát, ha sok lenne az apró kő a forgatásban. Ennél a szőlőnél magasabban már nem termeltek bort a hegyen. Felső vége határos volt a sziklák alatt végighúzódó cserjéssel, sőt, egy darabka ebből is hozzátartozott Ferenc birtokához. A sziklák lehullott omladékán nőtt ez a csepőte, csak a legigénytelenebb fák nyúladtak fel benne, azok is satnyán, soványan. De a gyökerük messze elkúszott a kövek között, támadásra készen, hogy a vigyázatlan gazdától ölenként rabolják el a szőlőt. Ferenc két évvel előbb ebben a vén, felső vágóban feladta a harcot. Most akác, szagos meggy, kőris és csipkerózsa versenyt futott annak birtokáért. Sejteni lehetett, hogy az akác lesz a győztes. Ujjnyi hajtásai az alsó bástyáig nyúltak. Bebújtak a nagy diófa alá is. Tavaly ezt a diófát már halálra ítélte Ferenc. Nem akarta, hogy a friss forgatás alját terebélyes, vén fa árnyékolja. Most mégis úgy határozott, hogy életben hagyja. Az árnyékába felrakja majd a forgó köveket, míg rá nem ér valahová eltalicskázni onnan. Megalkuvás volt ez, mert az új vágó csorba lesz. De az élet most már rövid, s mire nevelődik egy ekkora diófa?

Csákánya magasra lendült, majd lehuppant. Először lassan vagdalta, mert aki messze akar jutni, lépésben induljon. Aztán egyre fokozottabb gyorsasággal. Itt, a vágó alján, összecsúszott a föld. Az első sánccal gyorsan haladt. Legnagyobb részét csákány nélkül is fogta az ásó. Lefelé forgatott, a föld szaporán repült át a bástyán. A reggeliző időt kitolta egy kicsit, mivel úgyis későn érkezett. Nem hagyta abba, míg el nem érte a diófa csurgóját. A köd akkorra eltűnt. A munka lendületében nem vette észre, hogy felszállott-e vagy a tó tükrén ült el szürkén, nehezen, mint az ólom. A tó tükre már csillogott, és szabadon érte a napsugár az egész hegyet. Ahonnan a köd az imént menekült el, ott gőzölgött a föld, és tavaszias illatot árasztott. Leült a sánc szélére, és felét megitta a borának. Így, evés előtt esett neki jól az ital. Ivott, és várt is még egy kicsit az étellel, míg elszéled izmaiba a bor ereje… Egy lyukas dióhéjat vett fel a földről. „Ezt mátyásmadár lyukasztotta ki!” Mert másképp töri fel a mátyás, másképp a mókus, megint másképp a nyest, a pöle, a mezei egér. Régi ellenségek. Nélkülük tán nem is volna kedves a gazda élete. Persze, ellopnak egy-egy véka diót, de magános lenne, elhagyott lenne nélkülük a fa, és a szőlőben nem hajtanának ittott facsemeték, ha szét nem dugdosnák a termést. Két ujjával összeroppantotta az üres burkot, mert nem volt Magda, akinek hazavigye azzal, hogy:

Zsebemben a dió héja, Találd ki, hogy mi a híja… Mátyás lyukasztotta? Mókus roppantotta?

Evés után vidámabban látott a munkához. Most, hogy kibontotta, jobb munkálatának látszott a föld. A sánc oldalából csak néhány nagyobb darab kő kandikált ki. Gyökér sem sok, csak a diófa gyökere, mely puha, mint a vaj. Beállt ismét a sáncba, és alávágott az oldalnak. Az ötödik csapásra már repedt a fal, a hatodikra pedig bedőlt egy darabon. A szétomlott föld között két csimasz ficánkolt. Kidobta őket a napra.

„Így, a világosság majd megöl benneteket. Hideg tél lesz, mert mélyre bújtatok… most melegedhettek.” – De azért nem bízta őket a nap nyilaira, ásójával kettészelte mindegyiket. „No, ha olyan szépek lennétek, mint a mókusok, vagy mint a mátyásmadár, akkor még volna kegyelem. De károsak is vagytok, utálatosak is. Ez a különbségtétel, persze, nem igazság. De hol van az igazság?” A szomszéd törekedett lefelé a köves, bozótos oldalba. Annak már úri birtokból jutott a földje. – Forgat, Ferenc bácsi? – nevetett oda siettében. – Aki forgat, annak jó reményei vannak. – Teszem – felelt Ferenc –, amíg él, teszi az ember. Ennyit mondott csak hangosan, de magában még hozzátette: „Te is ezt csinálnád inkább, ahelyett hogy az állami gazdaságba mész dolgozni! De nem teszed! Tíz éve bírjátok az urak hagyatékát, de nemhogy forgatnátok, nemhogy telepítenétek egyetlen tőkét is! Nem hozatnátok fel a hegyre egyetlen szekér trágyát sem. Csak szüretelni! Azt igen, azt értitek. Eredj csak, menj az állami gazdaságba, ott készpénzt kapsz a munkádért. A szőlődet meg egye a fene.” A sánc oldalában most homokos folt kínálta magát a csákánynak. Hatalmasat vágott arra a helyre, de a vasat nem vette be a homok, hanem élesen koccant. Ferenc kezén nagyot rántott a csákánynyél. Tenyérnyi földréteg hullott le, s a partból meztelen villantak ki az egymáshoz szorult, vizes kövek. Ferenc ledobta a csákányt, és megvakarta a füle tövét. A régieket sok átok érte már ezért a jó szokásért, hogy a köveket nem talicskázták el a forgatásról, hanem ahol a legpuhább volt, elásták. Aztán a víz mosta, mosta a hegyet, a kő pedig a felszínre került megint. Ferenc nem káromkodott egyet sem, csak vakarta a füle tövét egy darabig, aztán, megadván magát, lehajolt, és elkezdte szórni kifelé a köveket. Ez hát azt jelentette, hogy háromszoros munka árán lesz új szőlő ezen a darabon. De Ferencben nem volt semmi türelmetlenség. „Az ember úgyis addig dolgozik csak, míg sírba nem száll.” Az új feladat nem is siet tette egy cseppet sem. Az akácgyökerek befutották már ezt a kővermet is. Ferenc, amint belekapaszkodott egy ujjnyi vastag gyökérbe, megmozdította vele egy méterre is a földet a kövérem felett. Végül is engedett a keserű szagú gyökér, s néhány araszos darab a kezében maradt. Karikába hajlította, úgy dobta el.

„Makacs jószág – mondta némi bosszúsággal. – De áldott növény ez az akác. Áldott és igénytelen.” Most az akácfáról gondolkodott el, hogy könnyebb legyen unalmas munkája a töméntelen kővel. „Talán ha ekkora akácosa volna az embernek, mint ez a szőlő, abból is meg lehetne élni. Meg bizony, sok mindenből meg lehet élni, de az különösképp szép dolog lehet, ha egy teleknyi akácosból él az ember. Viskó a közepén. Szőlőkarót lehet hasítani az akácból és eladni jó pénzért. Szerszámnyelet faragni belőle, kecskét tartani a levelén. Télen a száraz termésen, a gyenge hajtásain. Méheket bocsátani a virágjára. Faragni, faragni, a forgácsát tüzelni. Nyersen is ég, mint a szurok. Így is lehetne élni, ha újra kezdhetném az életet. De hát végül is abból él az ember, amire tanítják.” Lent, az állami gazdaságban egyre hangosabbak lettek. „A jó idő jó kedvet csinál.” Ferenc eleinte nem haragudott erre a gazdaságra, sőt, éppen ő volt az, akit azzal csúfoltak, hogy álmot látott róla. Legfőképpen a felesége csúfolta miatta, mert haszontalan dolognak találta ezt is. De hát valóban úgy volt, hogy álmot látott, és el is mesélte ezt néhány helyen… Mikor a gazdaság kezdte bekebelezni a szőlőket, és mindjárt az első télen százával hozta a forgató munkásokat a harmadik megyéből is, akkor Ferenc azt álmodta, eltűntek a kivénhedt, nyomorék szőlők, eltűntek a kővel felhalmozott, iszalaggal benőtt mezsgyék, a korcs szilvafák, a bedőlt pincék, a nyomorult viskók. Eltűntek a szőlők helyére belopódzó, haszontalan csalitok. A tóparttól fel a sziklákig katonás rendben álltak a fiatal tőkék, melyekről akkora fürtök lógtak, mint Kánaán lugasain. Eltűntek a dülöngélő részegek, a hőbörgés. Csak a szíves és jókedvű munka szépült énekké a hegyen. Ezt látta álmában, és ezért csúfolták, mert a valóságban mást látott minden szem. Hogy annak a nagy darab földnek nincs igazi gazdája. Csak valami szép terv van, és pénz van, rengeteg pénz egy kifogyhatatlan kalapban. És akik belevágták csákányukat abba a földbe, csak a nagy kalap pénzt látták a szemük előtt, a föld meg mintha ellenség lett volna. Akkoriban híre futott az országban, az újságok is írtak róla, hogy ezen a hegyen csodás erő szállt a munkások karjába. Harminc ölet forgattak naponta ott, ahol eddig csak nyolcat-tízet bírtak a legerősebbek. Híre futott annak is, hogy marékszám osztják itt a pénzt, és jöttek új meg új tömegek. Csak aki szemével látta, mint Ferenc, az tudta, hogy nem forgatás volt az, nem vetett ágy új fél század bortermésének, hanem csak feltúrták a földet. Ferenc akkor majdnem sírt az álma miatt, majdnem megszakadt a szíve, de nem volt kinek panaszkodni, mert nem volt gazda, csak terv volt és egy nagy kalap pénz. És jött a hó. A súlya alatt lesüppedt a föld, ahol valamennyire megmunkálták, és púpos maradt, ahol keményen hagyták, ahol benne lapult a kő. Olyan hepehupás

lett a hegyoldal, mint egy óriási temető, csak a fejfák hiányoztak belőle. Ekkor már látni kellett azoknak is, akik a pénzt osztották a kifogyhatatlan kalapból, akik győzelmi ünnepet ültek a munka nyert csatája felett. Látniuk kellett, hogy temetőt csináltak a hegyoldalba. De mit tehettek mást. Semmit, csak hamar elsimítani, amint elment a hó!… Belegyömöszölték a drága oltványokat lyukba vagy szálvas után, ahogy sikerült. Az oltvány, persze, csak satnyult, és nőtt közötte a régi szőlő ott maradt vadja. Öt év alatt ezt lassan kiirtotta a kapa, s most foldják-toldják a beteg táblákat, de hiába. „Aki rosszul gombolta be a mellényét, az kezdje elejéről.” „Persze, vannak, vannak abban a nagy szőlőben gyönyörű vágók is, mert annyi ember között akadtak, akik becsületes munkát végeztek. De éppen csak azért kell sírni az embernek, hogy mért nem lehet egészen olyan. Olyan, mint az az álom…” Ez az átkos töprengés volt az oka, hogy Ferenc belekapott egy vadrózsafa leszáradt ágába, s a megacélosodott, száraz tüske mélyen az ujjába fúródott. Amint megrázta a kezét, piros vér fröcskölte be a követ. A csákány nyele is véres lett, amint folytatta a munkát. A falevelek már lehullottak, csak az akác tartogatta még itt-ott pénzét. A bozótból kivirított mindenütt a csipkebogyó. Azelőtt a sziklák között is piroslott mindenfelé ilyenkor ősszel, de most eljöttek a városiak és összeszedték. Egyesek szerint erőt adó teát lehet főzni belőle. De mások – és most megint méreg fogta el Ferencet –, mások bort készítenek belőle. „Ostobaság, hát nem terem elég szőlő ebben a hazában, hogy igyék belőle, aki megkívánja?” Betelt az első, és kinyílt a második sánc. Ferenc mögött már volt egy lépésnyi laza föld, s a tetején kivénült tőkék, gyökerek, kövek. Csak egy-két új tőkének a helye ez, és mennyi munka! Mennyi munkát ígér még, ami előtte van, aztán kapálni ingyen, öt évig… De hát törődtek is azzal a régiek, hogy mennyi verejték hull a tüzes borért? Nem, senki, csak vágták a kemény földet. Semmi másért a világon ennyi verejtéket. A kenyérért sem, csak a borért! A második sáncban már jobban megmutatta arcát a föld. Itt tapadós, arrább síkos, mint a szappan, és beleágyazva éles kövek. Majd két lépés hosszan a kövérem, aztán az akác, a kőris meg a szagos meggy makacs gyökere. A szagos meggy illatánál nem ismer jobb illatot. Ha a kezébe került ága vagy gyökere, nem mulasztotta el, hogy meg ne szagolja. Sem a diófa levele, sem a törköly, de még a szőlő virága sem versenyezhet vele.

„Ebből is éltek emberek valamikor, hogy levagdalták hajtásait ennek a hitvány cserjének, kifúrták, és pipaszárnak adták el messze vidékeken, hol zsíros földben kövér búza, széles réteken vastag széna termett, de nem ismerték a forró kövek igénytelen cserjéjét, a szagos meggyet. Csodálatos fa ez. Csodálatos pipaszár! Elszívhatja belőle egy ember élete minden dohányát, az illata nem múlik el. Hányódhat padláson, pincében, örökölheti az ükunoka is, az illata olyan, mint mikor levágták. Olyan marad mindörökre. Míg talán végtére illattá válik az egész pipaszár.” Bedöntötte a harmadik sáncot, és mégsem lett még dél sem. Az inai húzódtak, a dereka ropogott. Így van ez az első nap, míg bele nem törődik a test a csákányozásba. Felállt, hogy nyújtózzék egyet. Akkor lentről nagy ordítást hallott. – Ne, Frici! Ne, az anyád… te makrancos dög, te! – Aztán csattant az ostor háromszor, négyszer, tízszer, de kerekek nyikorgását, paták dobbanását nem lehetett hallani. „Átkozott utak! Mennyi ostornyelet, mennyi karót törtek már el a lovak hátán ebben a hegyoldalban! Századok óta mennyit, mennyit! És mégsem tudtak egy lankás, hétszer görbe utat vágni a hegyoldalba. Nem tudtak ebben megegyezni sem parasztok, sem urak. Szakadjon inkább a ló, törjön a kerék. S nem akar segíteni ezen az új világ sem?” A kocsis egyre keserűbben káromkodott, egyre zupálta a lovakat. De olyan keserűen ám, mint egy síró gyerek. Hiába, a ló nem mozdult. Lehet, hogy valami ital volt a kocsisban, hogy annyira meglágyult a szíve, de Ferenc nem tévedhetett, nem: a végén sírt, zokogott, s kínjában már nem is a lovat ütötte, hanem a szekér kemény fáját. Ropogás-recsegés hallatszott onnan… Ferenc ismerte már ennek a kocsisnak keservét, tudta, hogy napról napra könyörög a telepvezetőnek, hogy utat csináljanak. – Utat, elvtárs, mert megdöglünk, a ló is, meg én magam is. Isten bizony megdöglünk mind a ketten ebben az útban. – Az meg, persze, nem tehet mást, csak a vállát vonja: – Ennek a hegynek terve van. Itt nem lesz szerpentin út, csak széles harántutak, felfelé pedig láncos vasút viszi a terhet, ha elkészül… Most a kocsisnak minden szava érthetővé vált. Magából kikelve ordított: – Hát ne menj, Frici! Maradj itt, és írj levelet a gazdáidnak. Írj annak, aki a tervet

csinálta. De én itt hagylak, itt én! Ferenc tudta, hogy olyan kocsis nincs, aki a lejtőn otthagyja a lovát… Megköpte a markát, s a föld hüppögött megint a csákánya alatt. Később hallotta, amint szórták le a kocsiról a karót, mert nyilván azt szállított rajta. Szórják le most félúton… Felemelt egy kivágott, vén tőkét. Nem is volt az már tőke, csak felágaskodott, vad gyökér és az oltás helyén nagy, kemény fej. „Bálna Nagy Dávid azt mondta, új házas volt, mikor ezt a vágót telepítették. Tavaly halt meg, nyolcvankilencet írtak a fejfájára, akkor hát hatvanöt évet biztosan élt a tőke ezen a gyökéren. Egy akó bort legalább termett életében. Egy akó bort, és mennyit ápolgatták, simogatták érte hatvanöt évig!” Kitisztult a harmadik sánc is. A végéből jókora csont virított elő, fehéren. Emberi lábszár. Csontok itt is, ott is kerültek elő ezen az oldalon. Senki sem csodálkozott már rajta. Ha koponya volt, azt megforgatták, találgatták, hány éves… De egy lábszárcsont már csak mint pusztuló gyökér a földben… „Talán minden talpalatnyi föld volt már egyszer temető, mióta a világ világ.” Kipiszkálta azért a csontot, ránézett, és otthagyta a sánc fenekén. Harangoztak. Egyszerre két templomból hallatszott ide a harangszó, de messziről, nagyon messziről. Tudta, ha most felemeli a fejét, Julit látja karkosárral az úton vagy már itt a mezsgyén, a szilvafák alatt. Mert késni nem szokott soha… Feltekintett, és meglátta. Akkor leült a sánc szélére, és megitta borának másik felét. Fehér üvegből ivott, amilyenekben olajat szoktak árulni. Fel-alá hullámzott, himbálózott az üvegben az ital. Egyujjnyit fel, kétujjnyit le, végre kiszökött bütykös nyakából az utolja… Egy csomó száradékot piszkált oda maga mellé, arra ültette a feleségét. „Asszony azért ne üljön decemberben a puszta földre, ha mégúgy süt is a nap.” – Lenyel bennünket ez az állami gazdaság előbb-utóbb – mondta Juli, amint az ura enni kezdett mellette. – Egyelőre elég a bajuk azzal, ami van nekik – felelte az ember. – Te mondtad, hogy rosszul gazdálkodnak, hát nem te mondtad? Ferenc dühbe jött. Mert dühbe jött mindig, ha az asszony a gondolatait összekavarta. – Egyik helyen rosszul, másik helyen meg jól.

– Lehet is teutánad elmenni – húzogatta a vállát az asszony. – Szóval, mondjam, hogy csak vigyék, jó kezekben lesz. – Magdának úgysem kell már ez a föld. Mit csinál vele? – De te itt vagy még, meg én is. – Hm, te meg én? Hát mitőlünk el lehet venni a földet? Akitől el lehet venni, attól csak vegyék. De tőlünk csak úgy lehetne, ha a csákánynyelet kifeszegetnék a kezünkből. Akarja ezt valaki? Bolond lenne, aki akarná. Na, ugye, aki ura volt a földnek, attól el lehetett venni, de aki szolgája a földnek, attól nem… igaz-e?… Hát szolgája vagyok én vagy ura? – De te mondtad, hogy rosszul csinálják. – Ha én ott lettem volna, nem csinálták volna rosszul. És ha oda találok jutni, nem csinálják rosszul… Juli cipője orrával a fehér csontot forgatta a gödör mélyén, nem is törődve vele, mivel játszik. – Hát van neked valamitől félnivalód, Juli? – Nekem nincs… – Nahát! – lábuk a nyirkos gödörben szorosan egymáshoz simult, mert kendőt terítettek a térdükre, azon rakták szét az ételt. 1954

AZ ARANYHAJÚ

Először, a gyermekét hozták oda a hegybe. Sipos Gizi egy nyár végi esős délután érkezett meg, karján a kisdeddel. A hegy derekán az állami gazdaság széles utat épített, ezen vitte Sipos Gizi hazafelé a gyermeket. Az út nem volt még egészen kész, mély sárban cuppogott a lába. Akik észrevettük, az út fölötti szőlőkből lementünk hozzá, mert úgy van, hogy szeret az ember gyönyörködni az újszülöttben. Meg magát a Gizit is régen láttuk. Elég gyakori volt, hogy elmentek lányok innen aratni, mikor a szőlőmunkának szűnt a sűrűje, és szüret felé vőlegénnyel tértek vissza. Gizi azonban nem jött haza egy évig, és most ezt a csecsemőt hozta. – Milyen szép gyermek – ujjongtunk –, milyen gyönyörű gyermek!… – A szeme, mint az ég! – És milyen tiszta a bőre… – A homlokát nézzék! – Ekkora szőke hajat ki látott már újszülöttnek? Ezen csodálkoztunk legjobban, mert fekete szálak néha megnyúlnak az ilyen csöppség fején, de hogy ekkora szőke haja legyen és ilyen sűrű?! Elnéztük aztán a Gizi színtelen savószemét, fakó haját, ellapult orrát… – Az apjától örökölte – védekezett a lány. – Az ilyen? – Majd meglátják, akár egy angyal. Nem a gyermekről, hanem az apáról mondta, hogy olyan, mint egy angyal. – Hát eljön? – kérdezték a szomszédasszonyok.

– Hogyne jönne, hiszen majd meghal ezért. – Gizi szorosabbra ölelte, meghintázta keblén a csöppséget. – Mi a foglalkozása? – Kombájnvezető – mondta Gizi gyögyögve, mintha a kisgyermeknek beszélne. – Kombájnos, ugye, kisapám, de az ám! Mi még sohasem láttunk kombájnt, mert e hegyoldal kövei közt csak csákánnyal fértünk el meg kapával. Így hát nem is tudtunk hozzászólni semmit, hogy a kisded apja kombájnvezető. Ez a szó egyébként lenyűgözött bennünket, és továbbengedtük Gizit a sáros úton. Mikor felfelé mentünk a szőlőrendek között, a szomszédasszony olyan hangosan nevetett, hogy a fiatal anya visszafordult egy pillanatra. – Angyalnak nevezi azt az embert! Angyalnak, szegény Gizi. Bezzeg, mikor megérkezett a kombájnvezető, akkor nem nevetett, hanem elállt a szeme–szája. Mert láttunk mi már göndör hajú, szőke férfit, nem egyet. De ilyen arany hajat! A fürtök ilyen szép játékát! Fénylő, fehér homloka volt, a szeme kék és olyan tiszta, mintha újszülött kora óta semmit sem változott volna. A bőrét nem fogta meg a nap, pedig nyár vége volt. Az arcát nem árnyékolta semmi gond, pedig közelebb volt már a harminchoz, mint a húszhoz. Éjszaka érkezett Siposékhoz, és reggel elsőnek a mi kutunknál jelent meg, ahova odajártak vízért mind a szomszédasszonyok. Már mikor jött felfelé az úton, és haját érték a reggeli sugarak, tudtuk, hogy csak ő lehet. És akkor a szomszédasszonyoknak egyszerre mindnek sürgős lett a víz a konyhájukra, és jöttek, lóbálva kannájukat. Az aranyhajú felhúzta helyettem a vizet, és nemcsak az én kannámat töltötte meg, hanem sorban az asszonyokét. A vödröt megemelte, majd visszabocsátotta megint, úgy töltötte a vizet, mint pincérek szokták a habzó sört tölteni. Az asszonyok már ezen is mosolyogtak. Munkát keresni jött ide hozzám, a kúthoz. De mi munkát adhatnék én egy kombájnvezetőnek? – Mért nem megy az állami gazdaságba? – mondtam neki, míg az asszonyok rosszalló pillantást vetettek rám, hogy mért küldöm el.

– Majd úgyis odamegyek – szólt ő –, csak amíg kiismerem magamat a hegyen, addig is… – és az asszonyok ezt nagyon helyesnek találták. – Persze, ilyen ember nem mehet akármilyen munkára. Ki kell várnia azt, ami neki való. – De nekem nincsen más – mondtam –, mint hogy ledőlt a bástya ott fenn. Az pedig kőművesmunka… A szőke fiatalember karomra tette a kezét. – Megcsinálom én azt, csak bízza rám. Meg lesz velem elégedve. – De hát az nem a maga szakmájába vág… – No és, számít az? – mondta a szomszédasszony. – Az én uram csak egyszerű ember, mégis meg tudja csinálni. – Mi az egy akkora géphez? – szólt egy másik asszony. – Bízza csak rám, elvtárs – szólt az aranyhajú, míg cigarettát sodort. Ezt is egy kézzel csinálta, hogy az asszonyok ámuljanak rajta. Mert ki látott egy kézzel sodorni? Megnyálazta, és egy kezével össze is ragasztotta. Mit tehettem hát, megalkudtunk. Vagyis hogy alkudni nem kellett, mert fele munkabért sem kérte, mint amiért bárki más elfogadta volna. Ebből is azt gondoltam, hogy nem ért hozzá, de nem akartam annyi asszony ellen cselekedni. Annál kevésbé, mert ebben a pillanatban a nyolcéves lányom is pártját fogta. – Gyere, bácsi, én megmutatom, hol vannak szép lapos kövek. A következő percben már csattogott a bazaltkő a domboldalon, és ezen a napon, úgy látszott, csoda történik a szőlőnkben. A fal óráról órára emelkedett, mintha húzták volna. Én háromnapi munkára számítottam, és naplementére készen volt a bástya. Centrum nélkül és zsineg nélkül dolgozott, mégis olyan egyenes lett a fal, hogy téglából sem lehetett volna különbet rakni. Ha nem figyeltem volna rá szüntelen, azt kellett volna hinnem, az ördöggel cimborál. De láttam, hogy pereg kezében a kő, csattog a kalapács, és alatta fröcsög a kemény bazalt, mint a víz. – Ha valaki, hát ez megérdemli az áldomást – mondtuk, és elő is hoztam egy

lopó bort. Az aranyhajú napközben nem ivott, azt mondta, akkor nem megy a munka. Most azt hittem, felönt a garatra, de csak két pohárral ivott, két kicsi pohárral, a többit a szomszédok költötték el. Ez a hír, hogy nem iszik, elterjedt az asszonyok között. Másról sem beszéltek a kútnál. Azt is az asszonyok szorgalmazták, hogy itt is, ott is rakassák meg vele a ledőlt bástyákat. – Hiszen olyan olcsón csinálja, hogy kár vele a drága időt tölteni – mondták az uruknak, és néhány hét múlva alig volt ledőlt bástya az oldalban, pedig falak tartották itt mindenütt a szőlőtermő teraszokat. Történt aztán, hogy a szőlőnkben a róka kergetett egy macskát. A macska felugrott a kútkávára, onnan a hengerre, és ennek súlya alatt a henger fordult. Mindketten belezuhantak a kútba. A macska vizesen felmászott a mohos köveken, de a róka ottmaradt. A tetemét nemsokára kiemeltük, s mivel ilyenkor mit sem ér a róka bőre, elástuk egy kókadó körtefa tövébe. De ez még nem volt minden. A kutat ki kellett merni egy cseppjéig a ronda állat után. Kimerni és kikaparni az iszap legalját is. Mégpedig sürgősen, mert ivóvizét adta ez a kút öt hajlék lakóinak. Ámde a tíz öles kút közepe kidomborodott. Ilyen volt az emlékezet óta, és ilyen lesz talán még unokáink idején is. De azért félelmes dolog leereszkedni ez alá a bögyék alá. Tar Gáspár, aki a kutakat száz forintért szokta kikotorni, ebbe nem ment le, csak kettőszázért. A tavasszal mertük ki, és most adhatjuk össze megint a negyven forintokat. Ezen sírtak-ríttak az asszonyok, de akkor előállt az aranyhajú. – Majd én lemegyek – mondta –, aztán adnak, amit akarnak. Nem kell nekem kétszáz forint. Estefelé hát, mikor hazajöttek az emberek a munkából, kimertük a kutat. A vödör csak úgy repült fel-alá. Mikor pedig csak a fekete sár maradt benne, vastag kötelet szereltünk a hengerre, arra egy csöbröt kötöttünk, s ebben a csöbörben bocsátottuk alá a kombájnost. – Jaj, csak valami baja ne essék – mondta szemére téve kezét a szomszédasszony, aki annak idején Gizit kinevette, hogy angyalnak nevezi. – Isten mentsen – kiáltották rá egyszerre a többiek. A csöbör szerencsésen feneket ért.

– Hála isten – sóhajtottak az asszonyok, a szomszéd pedig verejtékes homlokát törölve rájuk förmedt. – A szentségit a jó szíveteknek! Bezzeg, mikor Tar Gáspár lemegy kétszáz forintért, akkor nem hálaistenkedtek. Mikor már vagy tíz csöbör iszapot felhúztunk, az aranyhajú akkor kiáltott fel lentről. – Hány óra van? Ki az ördög tudta elképzelni, mért kíváncsi erre? Én visszakiáltottam, hogy rossz az óránk. – Sebaj – szólt az a mélyről –, majd megcsinálom én, ha rossz. Erre már nem lett volna csoda, ha azt mondjuk, hogy a sátán barátja, és nyomban rája szakasztjuk a kutat. De mi csak hagytuk, hogy merje ki ivóvizünk alól az iszapot. És engedtük ott állni az asszonyokat is. Azok mindig összerázkódtak, ha a csöbör kondult egyet a kút falán, s rémülten hajoltak a kútkávára. Ilyenkor rántottunk egyet a keréken, mert szerettük volna orron találni valamelyiket a sáros csöbörrel. De fürgék voltak, mint az ürgék. Mire végül kiemeltük a kombájnost, az asszonyok már vizet készítettek oda melencében meg kendőt, hogy megmossa sáros arcát. De akkorra megérkezett Gizi, karján a pólyással, a gyermek feje alól egy kendőt vett elő, melynek a csücskét megmártotta a melencében, s a szomszédasszony kezébe nyomva a gyereket, letörülte a fiatalember arcáról a sárfoltokat. Az ócska svájcisapkát levette a fejéről, az pedig szétrázta arany haját, és egyszerre minden fürtje a helyére talált. Elvitte a rossz vekkert, és másnap visszahozta készen. Néhány héttel előbb még hasra fektetve járt az az óra, de csengetni nem csengetett, mióta az életemre emlékszem. És most csengett, csilingelt a kombájnos kezében, de olyan szépen, hogy most meg erre csődültek össze kannáikkal az asszonyok. Amit kért ezért a munkáért, az nem is volt pénz. Ne csodálkozzunk hát, ha most meg az órák indultak meg szerte a konyhákban, hajnalban csilingelés ébresztette az embereket, és volt olyan hely is, ahol a faragott óra tetején megszólalt a kakukk.

Utána a varrógépeket javította meg, majd a lyukas fazekakat foldozta be. Azt mondta, soha nem hagyja el a hegyünket. Ezen nem csodálkoztunk, mert ha sok is itt a küzdelem a kővel meg a forrósággal, mégis úgy van, hogy aki egyszer betette ide a lábát, az nehezen szabadul, ha pedig megszabadul, olyan lesz mini a hazajáró lélek. Meg-megjelenik mind öregebben, őszebben, s mi egymáson nem, csak az ilyen embereken vesszük észre az idő múlását. De hát úgy volt, hogy a kombájnvezető nálunk maradt, végigszüretelte a hegyet, mert aki itt él, az nem is tehet mást. És szüret után történt az, hogy lent a tóparton kifestette a halászmesterék konyháját. Mégpedig olyan szépen, hogy azon rajta volt a harcsa útja a tó hínáros mélyétől a pecsenyéstálig. És mindezt rózsaszín alapra festette, azért az ég minden képén estébe hajló volt. Valóságos zarándoklat indult meg a hegyről a halászmesterék házához. Az asszonyok szívükre tették a kezüket a csodálkozástól. Ez az ősz hosszú volt és gyönyörű. Mielőtt az esős idő lerobbant volna, a fél hegyben újrafestette az aranyhajú a konyhákat-szobákat. Hol nádast festett vízi madárral, hol csónakot, hol arasznyira egymástól szőlőfürtöket, picike tőkéket. Ha úgy kívánták, cseresznyét, körtét vagy virágzó rózsaágat. De mindig, mindenütt csak rózsaszínű alapra. Másképp nem is vállalta. De ki is akarta volna másképp? Azt mondták, ezt a rózsaszínt maga keverte bizonyos bogyók levéből meg mészből. Csak ahol a gerendás mennyezetre csillagos eget festett, csak ott használt világoskéket. De általában a keze nyomán rózsaszín lett minden lakás a hegyekben, és vártuk, hogy a tavasszal rózsaszínre festi kívül is a házakat. De ekkor, az utolsó szép őszi napon történt valami. Mi lehetett ennek az oka, máig sem tudjuk, és egészen érthetetlen volt előttünk. Hogyha van a világon áldott jó ember, akkor az a kombájnvezető. De hát, mint mondják, lakva lehet megismerni az embereket. Elég az hozzá, hogy ezen az utolsó szép napon nagy patália hallatszott Sósék háza felől. Aztán összehajtogatott zsákjával a hóna alatt kilódult onnan a kombájnvezető megtépázott fejjel. Utána a szitkok özöne. De nemcsak szitkok, hanem fazék, kefe, sodrófa és egyéb holmik is, olyan sűrűen, hogy nem is származhattak ezek mind egyedül Gizi kezéből, hanem nyilván segített neki az anyja is. Ezt az asszonyt mindnyájan jól ismertük. Később az asszony és lánya ki is szaladtak utána az utcára. De ami átkot mondtak rá, abból nem sokat értettünk, mert mind a ketten egyszerre beszéltek. Csak mikor az öregasszony elrekedt, és mi sokan ágaskodtunk a szőlőkarók között, akkor kiáltotta Gizi tiszta hangon

felénk: – Ne higgyenek neki! Csirkefogó, szélhámos, a haja sem igazi. Fodrászhoz jár. Isten bizony festeti, és tartós hullám van benne. Száradjon el a nyelvem, ha hazudok. Eddig nem árultam el, de most csak tudják meg!… Nem is volt kombájnos sohasem. Másnap a tél hírnökeként leszállt a köd. Azt hiszik az emberek, a ködben kiabálhatnak, mintha falak vennék körül, pedig inkább még szárnyakat kapnak ilyenkor a szavak. Az asszonyok megint összefutottak nálunk a kút körül. Összefutottak, és lett olyan csiripelés, mintha seregélyek szállták volna meg a szőlőnket. Az állami gazdaságból idehallatszott a férfiak kapájának harsogása, a ködbe bújt asszonyok mégis úgy beszéltek, mintha szavukat senki nem hallaná. De hallották az emberek. Kapával a vállukon feljöttek olyan magasra, hogy kilátszottak a ködből. Az asszonyok még ekkor sem hagyták abba, sőt, egyre jobban nevettek, összecsapkodták a kezüket, úgy csodálkoztak a kombájnos aranyhaján. – Nem átall beülni a fodrászhoz!!! Végre rájuk förmedt a szomszéd, mélyen rezgő hangján: – Az anyátok szenvedését, hát ti ülhettek órák hosszat a köcsög alatt a fodrásznál? Kidülled a szemetek, halántékotokról pereg a verejték, de azért csak ültök, mint az anyakirályné. Az asszonyok ezen, hogy anyakirálynénak nevezték őket, megint harsányan kacagtak, aztán mivel a vödrökben már rég himbálózott a víz, eltűntek vele jobbra-balra. Vártuk hetekig, hogy visszajön a kombájnos, mert hiszen megesik a mi hegyünkön, hogy elhagyja valaki az övéit, aztán visszatér megint, különösen így új bor idején. De az aranyhajú nem jött. A ködös napok elmúltával beállt az esőzés, és amint átnedvesedett a föld, megpocakosodtak a bástyák, amiket a kombájnos rakott. Megpocakosodtak, aztán szépen sorján kidőltek. Megálltak az órák. A fazekak, amiket befoltozott, újra maguk alá eresztették a vizet, s a tűzhelyek sisteregtek, pattogtak, mint valami gép. És nem volt még karácsony, a rózsaszín már rétegekben vált le a falakról. A legrosszabbul azok jártak, akiknek csillagos eget festett a konyhájukba. Mert a

csillagok egészben hullottak a gőzölgő levesbe. A rózsaszín mészport aztán kiseperték a házak elé, és mielőtt megjött a hó, a szél befútta vele nagy, színes foltokban a hegyet. 1955

MANDULA RUMBAN

Ismeretes dolog, hogy meghitt délutáni társaságban, ha eljön a szürkület, szívesen halogatják a lámpa felgyújtását. Ez az óra pedig hamar megérkezett, mert az ebéd jócskán elhúzódott, és december volt. A bőséges ebéd nehéz illata még ott ült a szobában. Különösen a kacsasült meg a párolt káposzta volt az, amelynek az átható szaga uralkodott a levegőben, pedig a sütemények után feketét is szolgáltak fel. A félhomály arra is jó volt, hogy a gazdag étkezéstől elnehezült szempillák észrevétlen becsukódhassanak néhány másodpercre; a vendégeké is, a háziaké is. Legfeljebb abból lehetett ezeket a rövid szendergéseket sejteni, hogy itt vagy ott felhangosult valakinek a lélegzetvétele, és jelentős sóhajtáshoz hasonlított. Tudni kell, hogy a háziak is, a vendégek is túlhízott emberek voltak. Kivéve természetesen a fiatalokat, akik egyébként már az asztaltól távol, a pianínó mellé állított, nagy ernyős hangulatlámpa alatt ültek, szorosan egymás mellé helyezett két széken. – No, igyunk – emelte hangját a házigazda, és poharak csilingeltek. – Igyunk, ki tudja, ihatunk-e még tavasszal. A bortermés katasztrofális volt. Elébb elfagyott, aztán a peronoszpóra, esők, zöldrothadás. – Hm – felelt a vendég –, mindez csak ürügy. Nincs tőke. Egyszerűen nincs szőlőtőke. Tizenöt év telt el a háború óta, a régiek elkorhadtak, új meg!… Hát hol vannak az új tőkék?… Sem Tokajban, sem Badacsonyban… Ahol telepítettek is, megette a gaz. – Helyes! Vesszen a tőke, ez a közös dalunk, végre egyetértünk – kiáltotta a fiatalember, felemelve a pianínóra helyezett poharát. – Menj az ostoba vicceiddel! – A testes vendég, aki egyébként apja volt a fiatalembernek, félbehagyta a kortyolgatást, éppen, mikor legjobban ízlett volna. – Manapság hamar eljut az ember odáig, hogy a saját gyereke fölényeskedik vele… – Hirtelen olyan hangon szólt, amely éppen nem illik a háztűznézőbe jött apához. – Megátalkodott és ostoba dolog viccet csinálni az

öregek gondjaiból. Elteltél boldogsággal, és mit törődsz te mindezekkel. Szamár! – No, hagyd, papa – csitította a felesége. – Eh, ha még csak a szőlőről volna szó, hagyján, legfeljebb nem isztok. De rettenetes, ami a falun van. A krumpli ott rothad a sárban, a kukoricát csak a varjak szedik. A cukorgyáraknak le kell állni, mert nincs, aki behordja a répát. – „És jövének vala keselyűk, mint a fekete felhő, és éles karmú sárkányok, hogy kikaparják az éledő magot a földből.” Ezt megint a fiatalember mondta, paposan zengedeztetvén a hangját, mintha szószékről beszélne, a lány pedig hallhatóan kuncogott hozzá. – Ó, ezeknek már semmi sem szent – sóhajtott fel most a vőlegény anyja. De mielőtt a haragos apa gorombasággal sújthatott volna le az ünneprontó fiára, a háziasszony átvette a szót: – Nincs tojás, még tojás sincs. A takarítónőmet elküldtem a falujába, hogy szerezzen vagy száz darabot, legalább egy-két kacsát vagy libát, mert arra nem is számítok, hogy disznót tudok venni, és nyakunkon a karácsony. Úgy elsötétült már a szoba, hogy csak a cigaretta himbálózását lehetett látni, amint a háziasszony beszéd közben kihátrált a szobából. A hangja távolodott, az utolsó szavai már a hallból hangzottak. Később ajtók muzsikálása hallatszott, aztán a víz zúdulása az illemhelyen. A fiatalember nem kötekedett tovább. Persze nem láthatta senki, hogy a lány megszorította a kezét. – Hallgass, édes – suttogta –, azt akarom, hogy hallgass, és fogd a kezem. A sajt és az alma még ott volt a vendégasszony tányérján. Most a homályban kitapogatta, formás szeleteket vágott az almából is, a sajtból is, és felváltva, hol a saját, hol a férje szájába rakosgatta. A férj nem átallott rágcsálás közben beszélni. – A Holdat keresni meg más égitesteket, azt értik, de röhögök, mert a Holdon csak szikla van és hamu… Kő, tűz és hamu lesz a többi égitesten is, és nem Kánaán! De nem ám!

Ezen jóízűen nevettek. Visszajött a háziasszony, és két valami csillogó volt a kezében. – Zöldmandula-befőtt rumban. Ismeritek ezt? Rumban… majd meglátjátok. Most még nem bontom fel, csak ha felgyújtottuk a villanyt. Egyelőre jó így, ugye?… – Ami ezeket a mesterséges bolygókat illeti – jegyezte meg a házigazda –, az amerikaiakat teljességgel megértem. Azoknak arra kell az ilyesmi, hogy radar, televízió és fényképezés segítségével kémkedjenek róla. Egyszóval ők tudják, miért van a nagy erőfeszítés, de ezek, ezek csak azon vannak, hogy repdeshessenek a csillagok között. Az Istent keresik vagy micsodát. Valami eszeveszett idealizmus ez, öregem, s még azt mondják, materialisták. Nyakukon az amerikaiak, és ezek a csillagokban járnak. Hát szólj hozzá! A szoba sarkából most egyenletes, finom horkolás hallatszott. – A nagymama szundít – súgta a lány a vőlegényének. – Ő megteheti. Nemrég vettük neki a bizományi áruházban azt a hintaszéket, éppen az ilyen délutáni szundikálás céljára. Én is legszívesebben elszundítanék. Ugye, szeretsz? –tette hozzá. – Gyere, hadd bújjak a szívedre, hiszen már senki sem lát. Mindjárt fázom, ha a papáék politizálni kezdenek. Ez olyan dermesztő tud lenni. Szeretsz?… – Szívecském! Egyetek abból a kis sóskártyából, azért hagytam itt, hogy valamit rágcsálhassunk – mondta a háziasszony –, mindjárt felgyújtjuk a villanyt, aztán jöhet a rumos mandula. Csak addig várunk, míg a nagymama szunyókál… Szóval, azt akartam mondani a takarítónőmmel kapcsolatban… – Igaz is ám – szólt a másik asszony –, hozott valamit? – Hogyne, hogyne, tojást bőségesen és két kacsát, olyat, mint a tearózsa. Hiszen abból ettetek. De ami falun van, az kétségbeejtő. A malacnak nincs ára. Jóformán ingyen vesztegetik, mert nincs mivel etetni. Ej, istenem, én faluról származom, én tudom csak átérezni igazán a parasztok fájdalmát. Szegény jó nagyapám azt szokta mondani, hogy ha a munkások kötekednek a gyárosokkal, az semmi, az csak hecc, de ha a mi kedves parasztjainkat haragítjuk magunkra, az a vég, az a megsemmisülés, az az utolsó ítélet. És most itt van… Ekkor az utcán felgyúlt a neonfény, és a komisz véletlen folytán egy nyaláb

kékeslila sugár a kissé félrevont csipkefüggöny mellett pontosan odavetődött a pianínó sarkához, ahol a fiatalok indaként kapaszkodtak egymásba, és mohón csókolóztak. Eközben lehunyták a szemüket, a bőrükön pedig nem érezhették a hideg fényt. – Lányom! Azonnal gyújtsd fel a villanyt! A lány hirtelen kivonta magát a vőlegénye karjából, és a fényben találva magát, ijedten kapott az összekócolt hajához. – Mindjárt, papa. Igen… azonnal felgyújtom. – És míg ezt mondta, háromszor vett lélegzetet, mint aki a hatodik emeletre szaladt fel egy iramban. – Még ne – szólt közbe váratlanul a nagymama –, várjatok, amíg elmondom az álmom. Úristen, mennyit aludhattam. Igaz, Freud szerint az ébredés egyetlen pillanatában egy egész regényre valót lehet összeálmodni. Egyszóval rémes volt. Azt álmodtam, hogy ti négyen, akik most itt az asztalnál ültök, felzabáltatok mindent a Földön. Kényszeredetten nevetett mindenki, csak a fiatalok hallgattak boldogan, hogy elterelődött róluk a figyelem. Ügyesen kicsúsztak a fényből. Természetesen arra hiába vártak volna, hogy a fény csúszik el róluk, a neoncső sem nap, sem hold, és nem mozdul arról a helyről, ahova az ember odahelyezte. – De úgy értem ám – folytatta a nagymama –, hogy valóban mindent megettetek. Állatot, növényt. Madarakat, emlősöket, csúszómászókat. Még a fatörzseket is, a lehullott lombot, a száraz fát. Szóval minden szerves anyagot felzabáltatok. Elkezdtétek az Antarktiszon, és szépen haladtatok felfelé az Északi-sarkig. Olyan maradt utánatok a Föld, olyan kiégett és puszta, mint a Hold másik fele. – Mi az, hogy másik fele? – vágott közbe idegesen a vendég. – A Hold egyik fele olyan, mint a másik. – Mit tudom én? Mostanában mindig a másik feléről beszélnek. Bizonyára azért álmodtam így. Egyébként, kérem, ne szakítson félbe, mert még az hozzátartozik, hogy énekeltetek is közben. Valahogy így… várjon csak…

Addig eszünk,

Amíg leszünk… Ha meghaltunk, de jó lesz, A Föld üres golyó lesz!

– Igen, ezt énekeltétek, és ezek a szegény fiatalok ott csókolóztak valahol az Egyenlítő környékén, és mellettük hamu és kiégett kráterek, mint a Hold másik felén. Rövid csend következett erre a furcsa vallomásra, aztán teljesen váratlanul a szőke menyasszony csengő hangon, ám kissé idegesen felkacagott. – No, ti összeilletek – fortyant fel most a leány apja –, a vőlegényed az imént a tőkékkel, te meg ezzel az értelmetlen kacarászással. Isten bizony, olyanok ezek… Eh!… Poharak csengtek ismét, kívülről pedig valami nagy teherautó zökkenése hallatszott. Az ilyen hang vasárnap szokatlan a városi utcán. – Mondtam már, hogy gyújts villanyt, te lány! – Pszt! – szólt a háziasszony. – Alighanem megjött a gyerek… Szegény angyalom! Hajnalban kellett ébresztenem. Majd a szívem szakadt meg. Nem elég neki egész héten az iskola. Hát ide jutottunk. A diákoknak kell felszedni a répát a parasztok helyett. Volt ez valaha? Aztán mi lesz ebből? Felét bent hagyják a sárban. Felpattant az ajtó, s a csillár minden lámpája abban a pillanatban felgyúlt. Belépett a fiú. Hatalmas termetű, vállas legény. Csizmája térdig sár, és sáros volt még a viharkabátja meg a sapkája is. De az ünneplőbe öltözött lány nem törődött ezzel, valósággal repült hozzá, a nyakába ugrott. – Csakhogy megjöttél! Úgy vártunk! Anyu elővette a rumos mandulát. – Szűz Máriám! Csupa sár leszel te is. Ezek mind megőrültek! Te pedig miért nem a fürdőszobába mégy elébb?

– Micsoda nap volt, mamám! Valóságos répahegyeket szedtünk, és akkorák voltak köztük, mint a combom. – Két kezével átfogta a combját, úgy mutatta. – A parasztok is azt mondták, ekkora répákat nem láttak soha. – Öltözz át, fiam, hozom az ebédet – az asszony most már könyörgött. – Ebéd? Olyan gulyást ettünk, hogy hét nyelven beszélt. Házi paprikával. Az adja csak a zamatát. És friss disznóhúsból. Reggel még röfögtek azok a kocák. – Nézz a tükörbe, ostoba kölyök! Hogy állsz itt a vendégek előtt – kiáltott keményen az apa –, no, eredj, eredj!… A fiú szót fogadott és távozott. A fürdőszobában felzúgtak a csapok, és a ház visszhangzott egy ismerős induló dallamaitól: Tram… tramm… tratratra… tra Pamm… pamm… pappá… pááá! 1960

A TIZENHARMADIK SZŰZ

A házat, amelyben a szőlőgazdaság legényszállását elhelyezték, valamikor egy híres püspök építette. Ennek a püspöknek a nevéhez sok nemes cselekedet és jó néhány jelentős létesítmény fűződött. De itt elsősorban a kereszt miatt tartják emlékezetben, melyet több mint száz évvel ezelőtt építtetett a hegy tetejére. Főképpen a hatalmas terméskövek felvontatásának a körülményeit emlegetik, melyekből a hétölnyi magas kereszt épült. Hat pár ökör húzta a szekeret. Nem akármilyen állatok voltak ezek, a püspök legtávolabbi birtokain is válogatták, hogy a fogat tizenkét egyforma hamuszürke magyar ökörből álljon. A püspök úgy rendelkezett, hogy minden ökör oldalán egy fehér ruhás szűz haladjon. Mivel május volt, a püspök ahhoz is ragaszkodott, hogy az ökröket akácvirággal ékesítsék, a lányok pedig liliomot tartsanak a kezükben. A liliom szimbolikus jelentősége szigorú válogatást parancsolt, a jószágigazgató nem bízott a pórlányokban, inkább a püspökség előkelő családjaihoz fordult tiszteletteljes kérésével, hogy küldjék el lányaikat az ünnepségre. E családok között pedig valóságos versengés indult meg, nem tizenkettő, hanem tizenhárom lány gyűlt össze. A rendezőség nem akart senkit megsérteni, inkább a csálés oldalon hét liliomos szüzet helyeztek el, gondolván, hogy a nagy sokaságban a püspök nem is figyel fel ilyen csekélységre. Erre nem is került sor, mert az egyik lányka, aki városias nevelésben részesült, nem ismerte eléggé a természet titkait. Valamiféle bogyót evett útközben, melynek a színe megtetszett neki. Nem sokkal később erős hascsikarást kapott, a következő percben pedig nagy kínszenvedéstől szorongattatva, szégyentől gyötörve kénytelen volt futásnak eredni az erdő sűrűje felé. Nem tartozik szorosan történetünkhöz, de meghatározta annak a háznak egykori szellemét, amelyet legényszállásnak használtak fel, hogy az előtér bolthajtásos mennyezetén, angyalok egy seregének kiemelt alakjaként, ott volt ennek a lánynak a képe. Művészi értékük nem volt e freskóknak, csak egy jó igyekezetű szobafestő akart hízelegni a püspöknek azzal, hogy kedvenc présházát az életének emlékeivel díszítette. A püspököt ugyanis sokat foglalkoztatta ennek a leánynak a sorsa, aki nagy szégyenében elébb emberkerülő, később apáca lett. Mégpedig nagyon kegyes életű apáca. A zárdában is csodás vagy legalábbis csodával határos dolgok történtek vele. Ilyenek voltak korai halálának körülményei is. De mindezek nem tartoznak a történetünkhöz, csak annyiban,

hogy a püspök élete alkonyán e nő boldoggá avatásának az ügyén kezdett fáradozni. Ezt a tervet azonban csírájában megfojtotta bizonyos irigy rokonok rágalma, akik szerint a kereszt felvontatásakor történt megaláztatás nem Isten kegyelme, hanem büntetése volt, merthogy nem volt helye a liliomos lányok között. Az ilyenféle esett és esetlen angyalkákat megkímélték a ház kegyeletes tatarozói is, akik legényszállássá alakították át. Sőt, a kései méltatlan lakók között akadt egy olyan is, aki szappanos vízzel megtisztította arcocskájukat az évek során rárakódott cigarettafüsttől. Mert a püspöki présház régi szelleméhez nem méltó, zabolátlan legények között élt egy szent ember is, aki negyvenhárom éves korában ellenállhatatlan belső sugallatra hallgatva elhagyta a népes családját, szavai szerint azért, hogy lelkét szabaddá tegye. Kiválasztott embereknél ez jó néhányszor előfordult már a világ minden részén, és őt, Izsák Ferencet ezek közé kell számítanom, hisz semmi esetre sem sorolhatom azokhoz, akiket hanyagság, rossz hajlam, kéj és kaland űzése juttat ilyen elhatározásra, gyalázatos cselekedetre, mert az ilyen embereknél ez valóban gyalázatos cselekedetnek nevezhető. Otthagyni a szerencsétlen asszonyt egy csomó neveletlen gyerekkel. Volt az épületben egy csúcsíves ablakkal megvilágított, szűk kis helyiség, amelyet állítólag a püspök házi kápolnának használt. Egyesek szerint annak idején fel is szentelték. Izsák Ferenc ebbe a kamrácskába szorította be az ágyát, és hosszú téli estéken, de néha egész éjszakákon át dolgozott itt nagy művén. Emellett nagyon rendesen, tisztességesen élt. Természetesen nagyon szerény körülmények között is, mivel a fizetése java részét lefogták tartásdíj fejében. A megítélt összeg ellen egy szó kifogása sem volt, sőt a házat a körülötte levő kis szőlővel együtt a felesége nevére íratta, úgy, hogy még a százalékolást is magára vállalta. Egyszóval be akarta bizonyítani, hogy a lelke szabaddá tételén kívül nem óhajt semmi előnyt magának. Ezzel szemben mégis, a szó polgári értelmében is, sokkal jobban élt, mint elébb. Igaz, hogy akkor ivott is, most pedig nem, és itt nem sokra becsülik az olyan ember életét, aki még egy-két pohár bort sem mer inni. Ő nem ivott, de szorgalmasan dolgozott, a ház oldalánál egy kótert is eszkábált magának, amelyben tyúkokat tartott, és megetette velük a legények által elhajigált kenyérdarabokat. A tyúkok tojtak, a tojást értékesítette, s így már az első évben tudott vásárolni magának egy zöld öltönyt és egy vadászkalapot, olyat, amilyenre fiatal kora óta hiába áhítozott. Az idén tavasszal pedig félárú jeggyel elutazott az ipari vásárra, sőt, ott részt vett egy körrepülésben a főváros felett. Bár a repülőgépen annyira felkeveredett a gyomra, hogy szédülés fogta el, sőt, néhány pillanatra valóságos ájulás is, és

betegen tért haza a kirándulásról, ez a légi utazás mégis jelentős eseménye volt új életének. A mű a kánikula legfülledtebb éjszakáján készült el, egyben ez volt talán a nyár legrövidebb éjszakája. A szőlőmunkák legsürgetőbb ideje volt ez, de Izsák még ezeken a kurta éjszakákon is folytatta mesterkedését, és annak a legfülledtebb éjszakának a közepén végre ott állt a kész mű. Ha meg akarnám nevezni, azt mondhatnám, virágállvány volt. De ezzel nem mondtam semmit. Virágállványt már sokat készítettek, fából, kovácsoltvasból, hántolt vesszőből, de ilyet nem készítettek még, mióta a világ világ. Már maga a váz, amely faragott szőlőkaróból, elhajított abroncsdarabokból készült, bizarr vonalaival emberalakot ábrázolt, mely négy karja közül eggyel adakozik, másikkal könyörög, harmadikkal simogat, negyedikkel fenyeget. Az alkotó, persze, tudta, hogy ezt a tartalmat nem ismeri fel majd mindenki, erre nem is tartott számot, de arra igen, hogy a kész műben mindenki felismerje a kedve szerint való szépet. Az igazi nagy munka csak ezután kezdődött. Izsák szert tett valahol különféle műanyaggal bevont, nagyon vékony villanydrótokra. És ezekkel fonta be az állványt, közel két évig tartó, szívós, aprólékos, finom munkával. Bányászok, akik az ilyen piros, kék, sárga, zöld, fehér, lila színű drótokat a robbantásnál használják, szoktak foglalkozni azzal, hogy picike konyakosüvegeket fonnak körül ezekkel a drótokkal. Azt mondják, egy kétdecis, zsebbe való, lapos üveg befonása is igen nagy türelmet, szakértelmet, művészi készséget és kitartást igényel. El lehet képzelni Izsák rettentő nagy munkáját, aki egy ilyen kis palack felületének tán százszorosát fonta be, éspedig nem is akárhogyan. Az állvány alsó részén még egyházias képek és jelképek voltak. Úgymint kereszt, tövises szív, hal, négytornyú katedrális, kehely. Feljebb azonban búzakalász, aztán sarló-kalapács, még feljebb repülőgépek, a Hold és a Nap és feléjük repdeső űrhajók. Mikor készen volt, azt mondta magában, hogy ez az alkotás az új korszak küszöbét ábrázolja. Azért írom ezekkel a szavakkal, mert az új korszak küszöbéről ő maga beszélt állandóan az utóbbi időben. Az igazság azonban az, hogy Izsák lelki fejlődése spontán jutott kifejezésre az alkotás éveiben. A lelke szabaddá tételét ugyanis még bibliai példákon felbuzdulva határozta el, az utóbbi évek eseményei azonban olyan mély hatást gyakoroltak rá, hogy azóta az élet értelmét egészen másban látta. Egyébként is a szabaddá vált lélek mindenféle

meglepetésekkel szolgált, és még inkább a szabaddá vált szív. Külön érdekessége volt az állványnak, hogy a közepébe Izsák elhelyezte a saját fényképét is üveg alá, olyanféleképpen, ahogyan néha sírkövekbe vésnek bele ovális fényképeket, s üveglappal fedik le. Arra a karra pedig, amely a simogatást jelképezte, szokatlan női nevet font piros huzalból: Paula. Ha valaki láthatta volna ezeket a betűket, megsejthette volna azt, ami bekövetkezett, mert Paula csak egyetlenegy volt a környéken, de az utolsó hónapokban Izsák nem engedett senkit a szobájába. Még a legényszállás öreg gondozónőjét sem, mikor az bizonyos fehér port akart ott elszórni féregirtás végett. Igaz, hogy erre nem is volt szükség, hiszen Izsák a legrendesebb, legtisztább lakója volt a háznak. Mikor Izsák szabaddá vált szívében feltámadt az az érzés, és elhatározta, hogy művét Paulának szenteli, kikereste nevét a naptárban. Ez a név június 22-ére esett. Az utolsó éjszakán már csak a kísérőlevelet kellett befejeznie, és éjfélkor karjai közt ölelve a páratlan szép állványt, kilopódzott a legényszállásról. Az éjfélt azért is meg kellett várnia, mert a Hold ekkor nyugodott le. Nem volt egyszerű dolog ezzel a jókora alkotmánnyal végigbukdácsolni a hegyoldal úttalan útjain. És még kerülgetett is vele a hajlatokban, nehogy valakivel összetalálkozzék. Mert reggelre ugyan megtud mindenki mindent, és ítélje meg mindenki úgy, ahogy akarja, de nem szabad, hogy a terv végrehajtásában megakadályozzák. A vasúti őrház közelében elrejtőzött a szőlőrendek közé, és itt várta ki azt az időt, amikor az éjszakai tehervonat elrobog a ház előtt. Hallotta a vonat jelzéseit, aztán rövidesen a dohogását is. Akkor közelebb osont a kerítéshez, és míg a vonat robaja tartott, volt ideje átmászni a kerítésen, átemelni és elhelyezni a csodálatos ajándékot Paula virágoskertjében, a grupp közepén, a jukkabokor mellett, szemben éppen a lány nyitott ablakával. A nagy zakatolásban, a mozdony levágódó füstjében még a kutya sem vette észre. Megkönnyebbült lélekkel ballagott vissza a hegyre. Most már a legszélesebb úton. Egy pillanatig sem gyötörték kétségek afelől, hogy lesz-e sikere vagy sem. Az, hogy műve ott állt Paula virágoskertjében, nagy munkájának bekoronázása volt mindenképpen, akár így lesz, akár úgy. Bár felfelé haladt a dombnak, harsányan fütyült egészen addig, míg a legényszállás közelébe nem ért. Minácsék, a pályaőrék hajnali három órakor a kutya éktelen csaholására

ébredtek. De olyan elkeseredetten ugatott, szűkölt, vonított az az állat, hogy egy perc alatt valamennyien, úgy, ahogy voltak, a kiskertben termettek, hogy mi lehet, ami azt a nagy rémületet okozta. – Szűzanya, úristen! – jajveszékelt az asszony. Az ember pedig eget rázó káromkodásba kezdett a szlávosan kiejtett zárt magánhangzóival. Ezt a kiejtést a felvidékről hozták magukkal, ahonnan gyerekkorukban elszármaztak, a káromkodást pedig tízéves somogyi szolgálatuk alatt tanulták. És ez lett: káromkodás az asszony istenes intonációjából is, mert nyilvánvaló volt, hogy valaki csúfságot tett velük. Hát még amikor közeledtek a cifra alkotmányhoz, és meglátták rajta Izsák Ferenc arcképét! Az arcképet és Paula nevét. Minácsné erre hirtelen elhallgatott, és a következő pillanatban egy pofon csattant az ártatlan lány arcán. – Mit csinálsz, te veszekedett! – kiáltott most az apa. – Ezt ütöd, hát tehet ez róla? – Tehet, persze hogy tehet – rázta az öklét az asszony –, aki nem riszálja magát, azon nem felejtik rajt a szemüket… Most a házaspár egymásnak esett, mert az apa mindig olyan volt, hogy párját fogta a szép lányának. Paula hangosan zokogott, de könnyei fátylán át is odatapadt tekintete a csodálatos virágállványhoz. Ő látta meg elsőnek a levelet is az egyik virágtartó kosárban. Ő látta meg, de az anyja kapta ki onnan. A borítékon a nagybetűs címzést még el tudta olvasni: „A tizenharmadik szűznek küldi egy költő és újító.” Most össze kellett volna tépni és a földbe tiporni, de kíváncsisága győzött első gondolatán. Feltépte a borítékot, és lánya kezébe nyomta. – Itt van, olvasd! A lány, úgy, ahogy volt, hálóingben, kócosan, mezítláb, könnyektől barázdált arccal, alig hallhatóan olvasni kezdett. – Mit? Hogy? – ismételtette vele hol az apja, hol az anyja.

– Ó, az átkozott kurafi! Ó, a vén bolond – az asszony nem fogyott ki az ilyen megjegyzésekből. Az ember azonban egy idő után lecsendesedett. Úgy látszott, nem ért az egészből semmit. Csak a vállát vonta meg a végén. – Bolond ez, szegény, de inkább több kereke van eggyel, mint kevesebb. – Bolond? – kiáltott fel megint a végén az asszony. – Volna ennek esze, ha más bolond volna, de majd adok én neki szüzet a pudvás fogára. Megint elkapta a lány kezéből a levelet. – Van még, aki megvédje a lányom becsületét, ha az apja ilyen tutyimutyi, hogy nem rohan, és nem töri le a derekát karóval annak a gazembernek. Összekapkodta magát, és kezében lobogtatva a levelet, elviharzott a sínek mentén, hogy rövidebb úton érje a rendőrőrsöt. Az őrsön csak egy álmos fiatalembert talált ezen a hajnali órán. Előadta a panaszát és nyomban oda is tette a fiatal rendőr elé a levelet. Ez a fiatalember jól ismerte Paulát, és szívesen el is ment volna most mindjárt megvigasztalni, de a szolgálati szabályzatból sajnos nem ez következett. – Nyugodjék meg, Minács néni – mondta –, majd ellátjuk mi a baját annak a vén huncutnak. Majd adunk mi annak más virágoskertjében tipródni éjszakának idején. Azt elhiszem, kéne neki a maguk Paulája. Másnak is kéne, ha olyan volna, de az olyan egy rendes, büszke lány, hogy le a kalappal. – Úgy is neveltem, lelkem, hogy büszke legyen – nyugodott meg Minácsné –, szép is, szorgalmas is, van is neki mire. Elmondott egy sor dicséretet a lányára. – No, de nem azért jöttem, hanem szedje össze magát, és szembesítse velem azt az embert. – Meglesz, Minács néni, csak nem most mindjárt, ez nem sürgős eset. Nyolc órakor bejön az őrmester elvtárs, s az majd kiadja a parancsot. – Hogy nem sürgős! – pattant fel megint a megbántott anya. – Hát mi sürgősebb,

mint egy leány becsületét megvédeni. Adja csak ide azt a levelet, majd felébresztem én az őrmester urat!… Mielőtt a rendőr még egyet szólhatott volna, elviharzott, meg sem állt az őrmesterek zöld kerítéses házáig. A fiatal őrmesterné már az udvaron pityegett a csibéknek. – Jaj, Rózsikám, lelkem, nyissa ki hamar a kaput, igen fontos dologban jövök. A fiatalasszonynak viszont az volt a dolga, hogy őrködjék az ura nyugalma felett. – Alszik ám még szegényem – fogta halkra a szót, hogy a panaszos se hangoskodjék nagyon –, késő éjszakáig dolga volt tegnap is. Azért csak kinyitotta a kaput, és végighallgatta Minácsné keservét, akinek itt végre megeredt a könnye. – Csak olvassa, aranyosom, itt a levél, csak olvassa, aztán keltse fel, hogy legalább telefonon adjon parancsot a legényeinek, mielőtt dobra verik ezt a gyalázatot. Az őrmesterné átvette a levelet, és abban állapodtak meg, hogy míg Minácsné beszalad kenyérért a pékhez, addig felkeltegeti az urát. A meghajszolt asszony hát némileg megnyugodva ment el, és ami azt a dobra verést illeti, azért nem kellett a szomszédba menni. A faluban jócskán elidőzött, és míg a nyelve bírta, mesélte, csak mesélte újra meg újra a gyalázatot, ami történt velük. Csak az keserítette el, hogy mire egyik faluvégről a másikra ért, nem tudott újat mondani senkinek. Ilyenkor reggel még friss az asszonyok nyelve, a hír sokkal jobban terjed egy gyalogjáró sebességénél, hát még olyanénál, aki minden második kapuban megáll. Az őrmesterné pedig, amint otthagyta, felvett a fa alól egy hullott körtét, megtörülgette a kötényében, s míg majszolgatta, elolvasta a levelet. Elolvasta másodszor is, harmadszor is, mert ilyet még nem olvasott életében, pedig neki is írtak lánykorában szép levelet nem egyet, nem is kettőt. Volt hely, ahol elmosolyodott, volt, ahol tágra nyitotta a szemét a csodálkozástól. Végül is felháborodottan gyűrte a köténye zsebébe, és felkeltette az urát. Az ágya szélén ülve elmesélte neki az esetet, alaposan, még talán színesebben is, mint ahogy

Minácsnétól hallotta. A virágállvány leírásában mindenesetre túltett az idős asszonyon. Már elbeszélés közben felbosszantotta, hogy az ásítozó ember nem mutat semmi különös érdeklődést. A levelet azért elolvasta, s mikor visszanyújtotta, csak ennyit mondott szokásos reggeli fejvakarása közben: – Szegény bolond ember!… – Szegény bolond! – fortyant fel a fiatalasszony. – Még pártját is fogod. Így hírbe hozni egy tisztességes lányt, és ilyen levelet írni neki. Hát nem látod, milyen szeméremsértés ez? A vállai, feszülő keble meg a csípője, az még csak hagyján, de a köldöke!… Persze, ez neked tetszik! – Hát ha olyan fürdőruhát visel, hogy mutogatja a köldökét, akkor írni is lehet róla. Miért? Mutogatni lehet, de írni róla, azt nem? Különben is nem ír róla semmi rosszat, csak a rózsabimbóhoz hasonlítja. – Úgy! De jól tudod, hogy milyen fürdőruhát visel! Nagyon megnézted. Az őrmester elengedte a füle mellett. – A levél, az levél, nem kell közhírré tenni. Ez nem rendőrségi ügy. Ha ellopott volna valamit abból a kertből, az igen, de ha ajándékot vitt! Mi közünk nekünk ehhez? – Hm! Még pártját fogod. Gondoltam, hogy ez lesz a vége. Mind ilyenek vagytok. Az jó, hogy a feleségetek dolgozzék otthon, vesződjön házzal, kerttel, csirkével, disznóval, de a szemeteket, azt az ilyen kis csibéken szeretitek legeltetni. Kelj fel csak, aztán intézkedj valamit, az a szegény asszony egészen kétségbe van esve. – Mondom, hogy nem tartozik ránk. – Az is semmi, hogy a boríték tetején tizenharmadik szűznek nevezi? Mi lesz, ha rajta marad ez a csúfnév szegényen? – Az is baj, hogy szűznek neveznek valakit? Bizonyos, hogy az is. Nagyon rátarti, rendes kislány. – Rátarti, rendes! Ezt is tudod. Hogy mi mindenen jár az eszed, és én üljek itthon nyugodtan, mikor fene tudja, merre jársz! Azt gondolom, nyakig vagy a

munkában, aztán azt figyelgeted, melyik lány milyen fürdőruhát visel, meg milyen a csípője. Meg hogy rátarti. Tán biz nem tetszik, hogy olyan rátarti? Az ilyen házastársak közötti vitában nem sok a változatosság, csak mondják egymásnak a magukét, ha valamilyen esemény megnyitja a zsilipet, s az ilyesmire szükség is van időnként. Az őrmester végül is magára kapkodta a ruháját, és elrohant reggeli nélkül, de a hivatalos ügyeiben nem hagyta befolyásolni magát az asszonytól… Minácsnénak csak egy tanácsot adhatott: annyit, hogy szégyenítsék meg valahogy azt a bolond kecskét, menjen el a kedve az ilyen ziótól. Minácsné azonban nem hagyta annyiban. Egy óra múlva a községi tanács asztalán volt Izsák Ferenc szerelmeslevele. A tanácselnök asszony volt. A házassága első esztendejében csöppent bele ebbe a hivatalba. Hogy miért? Talán az apja érdeméért csupán, aki hősi halált halt az új eszméért? Vagy az okosságáért és szelídlelkűségéért? A szelídlelkűségéért, amit ebben az időben nagyon kezdtek szomjazni és becsülni az emberek. Elnökségének első négy esztendejében gyors egymásutánban három gyermeket szült. Egyesek azt mondták, a gyenge vállainak nehéz feladatoktól igyekezett szabadulni ezekbe a szülési és szoptatási szabadságokba. Később azonban egyre jobban belejött munkakörébe, és megszerették azok is, akik ilyen célzatosságot fogtak rá. Azért szerették meg főképpen, mert minden panaszt meghallgatott, és ha segíteni nem is tudott minden esetben, hát vigaszt kapni is jó volt az ilyen szézony ajkáról. – Utánanézünk, Minács néni, menjen haza nyugodtan, utánanézünk, csak megbeszélem a titkár elvtárssal. Igen, ez volt a szavajárása, hogy majd megbeszéljük a titkár elvtárssal, és mivel a titkár tapasztalt és eszes ember volt, ennek rendesen volt foganatja. Ezúttal azonban, mikor Minácsné távozott, nem a titkárt, hanem Olgát, az egyik papírpusztítót hívta be, aki a marhaleveleket szokta kiállítani többek között, meg méregjegyet adott, ha valakinek erős permetezőszerre volt szüksége. A szőke, dundi lány, akin majd szétrepedt az apró virágos, vékony blúz, olyan mohón olvasta a levelet, lélegzetet venni is alig ért rá. – No, mit szólsz hozzá? – kérdezte az elnök asszony, mikor a végére ért. – Nekem ez tetszik benne – szólt elgondolkodva a lány, és idézett. – „Mikor

pedig így szabaddá vált a lelkem a legnemesebb érzések befogadására, az első, amely rátelepedett s győzedelmeskedett is rajta, a szerelem volt.” – Eh, nem azt kérdeztem, mi tetszik benne, hanem hogy mit is tegyünk ebben a dologban. – Hogy mit tegyünk? – Olga meglepően gyorsan válaszolt. – Ha már megkérdezett, Mariska néni, én azt tanácsolnám, menjünk el, és nézzük meg. – Mit? – Hát azt a hogyishívjákot, azt a szépet, amit az az ember csinált. Elvégre, amíg nem látjuk, addig nem is ítélkezhetünk. – Éppen arra érünk rá, hogy most oda szaladgáljunk. – Meddig tart az, Mariska néni? Fel tetszik ülni a motoromra, tíz perc alatt meg is fordulunk. Olgának volt motorja, mert elég messziről, a halásztelepről járt be. Még meg is gyanúsították az elnököt meg a titkárt, hogy azért vették oda a halászmester lányát, mert így biztosan lesz a tanács dolgozóinak mindig friss hala. – Mondasz valamit – hagyta rá az elnök asszony, és néhány perc múlva már ott robogtak a vasúttal párhuzamos országúton. Nem volt ebben semmi szokatlan. Sürgős esetekben nemegyszer igénybe vette az elnök asszony Olga fuvarját, sőt néha még a titkár is. Minácsné még mindig nem érkezett haza, de a pályaőr ott gyűjtötte a szénát, az árok partján. – Menjenek csak, nézzék meg, ha kíváncsiak rá – mondta –, bedobtam a fészerbe, ne csúfoskodjék itt. Azért cselekedte ezt – a két nő mindjárt rájött –, mert akkor már sokan, akik ráértek, errefelé bicikliztek, és nyújtogatták a nyakukat, hogy meglássák a kertben a cifra alkotmányt. De hiába keresték, egyelőre csak az elnök asszonynak és Olgának jutott a szerencse, hogy láthassák… Ott volt valóban a fészerben, csak úgy a fal tövéhez hajítva. Egy csibe egyensúlyozta rajta magát, s egy szakállas kecske közeledett hozzá óvatosan, hosszan előrenyújtott orral.

Az érkezők neszére elrebbent mindkét állat. Olga odasietett, és talpra állította az állványt. Aztán két lépést hátrált a szénában, úgy nézte, mint egy felöltöztetett próbabábut. – Gyönyörű – mondta –, éppen hogy csak meg nem szólal. Látja a karjait, mintha csak emberi karok volnának… És ez a finom vonás. – Meddig tarthatott ez? – ámult az elnök asszony. – Egy évig is vagy kettőig. Mióta otthagyta a családját, mindig csinálja. Csak egyet nem értek. – Mit? – Hogy már akkor szerette Paulát? Hiszen akkor még csak gyereklány volt. – Hiszen ott van a levélben, hogy a szerelem később jött – ment bele óvatlanul az elnöknő ilyen léha társalgásba. – Csak ez a melák képe ne lenne rajta – hadart most már felszabadultan a lány. – Meg ez, hogy belefonta Paula nevét. Az ilyen nagy művet általában a szerelemhez kellett volna címezni… Paula! Méghozzá ilyen buta név. Olga maga alá gyűrt egy csomó szénát, és leült az állvánnyal szembe. – És tetszik tudni, mi szép még abban a levélben? – Mi? – Az, hogy: „Meglásd, egy átvirrasztott holdvilágos éjszaka után majd halkan megindul benned a folyamat.” Tetszik tudni, a szerelmet érti alatta. Jaj, csak ne ilyen vén kecske írta volna ezt a levelet. Képzelje, ha csinálta volna valaki más ezt a gyönyörű művészi munkát. Egy fiatalembertől nem lehet ilyesmit várni. Pláne a maiaktól. – De az milyen butaság, hogy: „…kéz a kézben, együtt lépjük át az új korszak küszöbét, és szerelmünkből születik meg az új Messiás. A tejút örök vándora, az első halhatatlan, aki valóságban él.” Az elnöknő csak úgy tudta végigmondani ezt az idézetet, hogy előhúzta zsebéből

a levelet, és a második felét fennhangon olvasta. – Ó, ezt én tudom – diadalmaskodott Olga –, ezt én kisütöttem útközben. Mariska néni nem olvasta, hogy aki kiröpül a világűrbe, a csillagok közé, annak a számára nincs többé idő? Én nem tudom, hány millió év alatt lehet eljutni a tejútra, de annak az csak annyi, mint egy perc. Mindig beszéltek Örökkévalóról. No, hát az ilyen ember örökkévaló lesz, és megváltó is, mert megváltja az embert az elmúlástól. Látja, hogy nem is olyan bolond ez az Izsák. Inkább túlságosan is csavaros esze van. Persze hogy éppen majd az ő szerelmükből születik ez a megváltó, azt már alig hiszem. Majd pont az Izsákéból meg a Pauláéból. – Mondom, hogy bolond ez az ember mindenestül. Olga most jót nevetett. – Ha vesszük, persze hogy az. De mégiscsak gyönyörű szép ez a drótember. – Mért mondod drótembernek, mikor ez virágállvány… Olga megint nevetett, most már egész harsányan. – Mit tudom én, mégis olyan emberformája van. – A négy kezével, mi? Neked sem kell egy kis kergeségért a szomszédba menni. No, gyere, vigyél el a szeszfőzdéhez, de gyorsan, aztán siess az irodába, már biztosan várnak rád. A végén még nekünk is agyunkra megy ez a sok butaság meg a kánikula. A szeszfőzde vezetője volt az elnök asszony férje. Mariska ott találta meg őt az erjesztőpincében, ahol cementkádakban cseresznyéből készült cefre fortyogott. Itt végre kellemes hűvös volt, és a tömény cseresznyeillat még külön is üdítő volt. Mariskának nem kellett semmit magyarázni, a férj már mindent tudott. Még a levél tartalmát is ismerte, de azért, hogy most az asszony eredetiben elhozta, hajlandó volt elolvasni. – A mindenit – kiáltott dühösen, nyilván valami miatt éppen bosszankodott, s most még ilyesmivel traktálják –, meg kell tanítani tisztességre az ilyen vén szatírt. Kár, hogy nincs törvény rá: rendőrökkel kellene hazakísértetni a családjához mindennap munkaidő után, és az asztallábhoz láncolni. Minden

marhaságot kitalál és összehord, mert azt hiszi, elcsavarja vele az ilyen fiatal csirke fejét. A lélek szabadsága! És Messiás meg az új élet küszöbje! Az anyja gazember istállát! Különben is, hagyjatok engem az ilyen hülyeségekkel… – De azért vedd számításba: két évig dolgozott éjszakákon át, hogy örömet szerezzen annak, akit szeret. – A feleségének szerezne örömet inkább azzal, hogy több pénzt visz haza, és több göncöt vehetnek a kölyköknek. Az elnök asszony nem ezt várta, mikor a hírrel idejött, de ezek a szavak jók voltak arra, hogy kiöntse, ami a szívén fekszik. – Ismerek olyan férjet, aki nem ilyen áldozatra, hanem még arra sem méltatja a feleségét, hogy egy jó szót szóljon hozzá születésnapján. A férj észbe kapott, és elakadt a szava… Az asszony pedig zsebkendőt vett elő, és nedvesedő szemét törülgette. – No, ne keseregj… Hát igazad van, elfelejtettem. Látod, a sok gondja között így jár az ember. Az elnök asszony most már hallhatóan zokogott. – Nem akartam, a világért sem akartam eszedbe juttatni, csak most, hogy ezt mondtad. Igen, az elfoglaltság. Én is mindig el vagyok foglalva. Pedig látod, milyen az igazi szerelem. Még ilyen idős ember is mire képes. Én nem kívánom azt tőled, hogy ilyen drótembert fonjál, de egy jó szót, egy jó szót azért elvárhattam volna ma reggel. A férfi zavartan hallgatott, aztán megsimogatta a felesége haját. – No, nyugodj meg, szívem, majd mindent jóváteszek. Hiszen tudjuk mink már, hogy szeretjük egymást. Ebben az ügyben meg majd beszélek az üzemegység vezetőjével, hogy a dolgozótársai előtt szégyenítsék meg, térítsék észre azt a bolond Izsákot. Igaza van az őrmesternek, meg kell szégyenítem. Bízd csak rám ezt az ügyet. Tudod, hogy mindig segítek neked, ha szükség van rám. Az asszony, ha nem is egészen, de kicsit megnyugodva távozott.

– Ne haragudj, szívem, hogy így rád törtem, de amúgy is el voltam keseredve, hogy az nem jutott eszedbe. És hozzá, mikor éppen ezen a napon ilyen nagy szerelemről hall az ember… Paula ekkor már régen, már négy óra óta kötötte a szőlőt vagy harmincagával a hegyoldal egyik forró hajlatában. Korán kezdték a munkát ezekben a napokban, hogy a legtikkadtabb órák ne érjék őket a szőlőrendek között. De már tíz-tizenegy óra tájban alig elviselhető volt a hőség. A megnyúlott, bozontos tőkék között megállt a levegő. Egyesek úgy védekeztek a forróság ellen, hogy mindent levetettek magukról, amit csak lehetett. Különösen azok, akik városról jöttek erre a szezonmunkára, gondolván, hogy ez csak félig lesz munka, félig nyaralás. Ezek szerettek volna mind sötétbarnára lesülni. De mindenütt, ahol csak kiszabadíthatták testüket a ruhából. A helybeliek közül voltak, akik inkább azzal törődtek, hogy a naptól védjék bőrüket. Még az arcukon is előrekötötték a könnyű kendőt, hogy arcuk bőre ne égjen. Ezek sok vizet ittak, s verejtéktől átnedvesedett ruha hűtötte testüket. Ezen a napon Paula sem hozta ki a kétrészes fürdőruháját. Viseltes, vékony nyári ruhában jött. Inkább az alsóneműitől szabadult meg, és elrejtette a rend végén a tőkék alatt. Hajnalban még nem, de mire a nap feljött, mindenki tudta, miért változtatott öltözetén. S tíz órakor már semmi másról nem beszéltek a kötözőlányok, csak Izsák szerelmesleveléről és a drótemberről. Igen, így kelt szárnyra a neve annak a különös alkotmánynak: drótember. Paula eleinte együtt nevetett a többiekkel. De a megjegyzések egyre vaskosabbak, könyörtelenebbek lettek. Akkor hallgataggá vált, és déltájban már megeredt a könnye. Akadtak, akik vigasztalni kezdték, és ígérték, hogy segítenek bosszút állni azért, ami történt vele, de olyanok is voltak, akik úgy érezték, mintha valami sérelemért most elégtételt kaptak volna. A férfiak pedig ugyanakkor ráestek Izsák Ferencre. Úgy záporoztak rá a mindenféle gyalázatos megjegyzések, hogy ha egyáltalában számba vette volna az olyan emberek véleményét, akik nem érnek fel az ő érzelmeinek magasságához, akkor lesült volna a képéről a bőr, vagy karót ragadott volna szerelme védelmében. Az üzemegység vezetőjének szokásos ebéd utáni negyedórás pihenője alatt adta át a felesége e levelet, tolmácsolva a tanács és a rendőrség egybehangzó véleményét, hogy meg kell szégyeníteni azt a rettenetes embert. Ez az asszony vagy nyolc évvel idősebb volt az uránál. Még főiskolás korában

vette hatalmába, négy gyermeket szült neki, s közben betegre dolgozta magát, hogy a ház olyan legyen, mint egy patika, s a férjen is, a gyerekeken is ragyogjon a tiszta fehérnemű. A szobát, melyben a férfi délutáni rövid pihenőjét töltötte, hajnalban ventillátorral hűtötte át, és zárt ablakkal és zsalugáterrel kirekesztette onnan a kánikulát. A gyerekek ilyenkor még a szomszéd szobába sem jöhettek, s maga is lábujjhegyen járt a lakásban. Most, hogy megkapta Izsák levelét, mégsem állhatta meg, hogy ellopjon egy részt a férje pihenőjéből. A szoba annyira el volt sötétítve, hogy fel kellett gyújtani az állólámpát, csak úgy lehetett olvasni. A gazdaságvezető a levél közepén cigarettát kért, s mikor végzett, újrakezdte. – Érdekes ember ez az Izsák – szólt végül. – Érdekes ember? Csak ennyi a megjegyzésed? – Nemcsak ennyi, de mondom, hogy érdekes ember. Valóságos kis regény rejlik ebben a levélben. – Regény?… – Igen, hát, ha csak veszem azt, hogy ezt a Paulát a tizenharmadik szűz dédunokájának nevezi. Eszerint a püspöknek az a bizonyos kedvence gyermeket szült már az ökrös felvonulás előtt. – Honnan veszed ezt a marhaságot? – A sorok közül olvasom. A freskó és a lány közötti hasonlóság… A feleség felfortyant. – Nem azért hozták ide ezt a levelet, hogy a sorok közül olvass, hanem hogy cselekedj valamit. – Mit csináljak, én nem rakhatom rá újra a házassága bilincseit. – A bilincseit! Igen… – Hát ő írja. Meg hogy börtön.

– Te meg utánamondod. Mert te is bilincsnek és börtönnek tartod. – Nézd, szívem, bizonyos értelemben mégiscsak bilincs, ha a szó nemes értelmében is. És én nem helytelenítettem, hogy ilyen bilincs létezik. Látod, hogy én nem rúgkapálok ez ellen. – Nem rúgkapálsz, nem, de kikívánkozol belőle. Valld be csak, így vagytok ti a legtöbben, hogy kikívánkoztok a börtönből, csak nincs mindegyikteknek ilyen bátorsága, mint ennek az Izsáknak. Irigyled talán? Mi?… Csak valld be őszintén, én ezerszer megmondtam már, hogy csak az őszinteséget kívánom tőled. A többit majd én elintézem a lelkemben. De ezt, hogy szenvedj mellettem, ezt nem akarom… Ezt nem akarom! Érted? – kiáltott az asszony és zokogott. – Ugyan, szívecském – csitította a férj megszokott, szenvtelen hangján. – Hát ez egy bolond ember azzal a mániával, hogy a lelkét szabaddá kell tenni. – Szabaddá tenni, hogy összeadhassa magát azzal a kis lotyóval. Mert az, igenis az, aki úgy jár a szőlőrendek között, hogy a köldökét mutogatja. Persze, nektek tetszik. Ti még tanácsokat is adtok nekik, hogy a sok felesleges ruha meg az izzadság elfogyasztja a test sóját. Tisztelem az egészségügyi intézkedéseiteket. Mért nem vetkőztetitek le őket meztelenre? Azelőtt jó volt nekik a szoknya meg a kendő, most egyszerre kétrészes fürdőruha kell… No, hát csak tedd szabaddá te is a lelked, én járok jól, mert a rabszolga én vagyok itt, ha akarod tudni. Hát mi más az én életem, ha nem rabszolgaság? Úgy élsz mellettem, mint egy kényúr, és még te akarod a lelked szabaddá tenni. Az üzemegység-vezető hiába magyarázta volna, hogy ha igaz is, hogy néha jár ilyesmin a férjek esze, neki ebben a déli órában csak egy rövidke pihenő kellett volna, és esze ágába sem jutott a lelkének felszabadítása. Néhány engesztelő szót mondott a feleségének, és ígéretet tett, hogy Izsák Ferenc megszégyenítésében részt vesz, aztán távozott, néhány perccel előbb a megszokott időpontnál. A megszégyenítést nem is kellett neki kezdeni. Valamelyik kötözőlánynak jutott eszébe az a tréfa, hogy a némától, aki a vizet szokta körülhordozni a szőlőmunkásoknak, egy cédulát küldtek Izsákhoz. A cédulán csak ennyi állt: „Estére szeretettel várja Minács néni.” Izsák a munkaidő leteltével felöltözött zöld ruhájába, feltette a vadászkalapot, és még nem nyugodott le a nap, bekopogott Minácsék konyhájába. Az ajtó tárva volt, csak a szárfán kopoghatott, s már köszönt is alázatosan.

– Megjöttem, Minács néni. Minácsné éppen meggylekvárt főzött, kikapta a fazékból a főzőkanalat, és mint egy karddal támadt rá. – Megjöttél? Az anyád ne sirasson, te utálatos gazember. Nesze! Arcul ütötte a fakanállal, úgy, ahogyan a forró lekvárból kivette. Izsák rettentő fájdalmat érzett. Nem az ütéstől, azt könnyen elviselte volna, hanem a forró lekvár mindjárt hólyagot égetett a bőrére. A szép zöld ruhán is folyt végig a félig kész meggylekvár. Azért mégis, nemhogy hátrált volna, hanem odatartotta a másik orcáját is. – Üssön csak, Minács néni. Ez ennek a rendje, hogy mielőbb elfogyjon a haragjuk. Minácsné a másik oldalon is arcul vágta, de akkorra már kihűlt a kanálon maradt lekvár, és sebet még egyet nem ejtett. – Köszönöm, az Isten fizesse meg – mondta Izsák Ferenc, és távozott. Még idejében ért az esti értekezletre. A ruháját letisztogatta, amennyire lehetett, de egy forintnyi, súlyos égési seb ott éktelenkedett az arcán, és nem szégyellette. Azon sem lepődött meg, hogy a drótember ott állt az irodaház udvarán. Minácsné ugyanis egy liter bort ígért valamelyik legénynek, hogy vigye el a háztól. Izsák körülnézegette, egy szőlőlevéllel letörölte, ahol a tyúkok bepiszkolták, aztán bement a tanácskozóterembe. Az üzemegység-vezető röviden végzett a termelési kérdésekkel, aztán arról beszélt, hogy ők itt együtt egy nagy családot alkotnak, és őrködniük kell egymás becsülete, tisztessége, erkölcsei felett. Előadta a drótember történetét, amit tulajdonképp mindenki ugyanolyan jól tudott, aztán az isztrátort megkérte, hogy olvassa fel Izsák különös levelét. Az felolvasta elébb a címzést, és mindjárt erre harsány nevetés hangzott fel. Aztán a levél minden mondatán találtak nevetnivalót. A nevetést mindig a férfiak kezdték el egyszerre, kitörésszerűen, s a hátul meghúzódó lányok, asszonyok kuncogásában halt el. Izsáknak, amikor a nevét kiejtették, egy szelíd mosoly ült ki az arcára, s oda is

fagyott. Ezzel a mosollyal figyelte az igazgató szavait, aztán legfeljebb egy kicsit tágabbra nyílt szemmel, de ugyanezzel a mosollyal hallgatta végig a levél felolvasását. A plafont rázó röhögésre meg sem rebbent a tekintete. Mikor mindenki alaposan kinevette magát, és a levélnek vége lett, az üzemegység-vezető megkérdezte Izsákot, hogy mit szól mindezekhez. – Minden csoda csak három napig tart – felelt Izsák ugyanazzal az elégedett mosollyal az arcán. – Ha ő akarta, hogy ezt a levelet illetéktelenek előtt felolvassák, hát legyen úgy. Én nem szégyellem, maguk szépen elfelejtik. Ő meg majd megbánja. És másnap este Izsák megint felöltötte zöld ruháját, melyből akkorra már tökéletesen kitisztította a foltokat. Az arcán azonban ott éktelenkedett az égési seb. A hólyagok felpattantak a bőrén, most csúnyán nedvezett, s mintha a rózsaszín hús látszott volna egy jókora helyen. Megvárta, míg annyira szürkült, hogy ez a seb nem látszott feltűnően, s akkor ismét elsétált az őrház mellett. Kétszer is megkerülte a házat. Paulát csak egyszer látta, amint valami vizet öntött ki az udvar hátsó része felé. Akkor rá is tekintett egy pillanatra, haragosan morgott valamit, s szaladt vissza a konyhába. A következő percben a pályaőr jött ki a kutyával. – Fogd meg, Tisza! Fogd meg, szorítsd, az anyja… Nagy káromkodás következett erre, de a kutya csaholása még nagyobb volt a gazdája hangjánál. Rárohant Izsákra. Egy tenyérnyi darabot egyből leszakított a nadrágszárából, a következő harapás már a meztelen combját érte, s az éles fogak mélyen belehatoltak az izmok közé. A vértől megdühödött állat most egyenest a mellének ugrott volna, ha ki nem szalad rémülten a lány. – Tisza! Tisza! Gyere ide rögtön. A kutya lába közé kapta bozontos farkát és elsomfordált, Izsák pedig megemelte a kalapját. – Köszönöm a jóságodat, Paula – mondta, és elvonszolta fájós lábát. Paula csak kisvártatva ocsúdott fel rémületéből, már jó messze járt a férfi, mikor utána kiáltott.

– Ne köszönjön semmit, csak azért tettem, hogy meg ne büntessenek bennünket a kutya miatt. Szombat este Paula nem akart elmenni a világért sem a táncba, de érte jöttek a barátnői, és rábeszélték. Az anyja is biztatta. – Menj csak, legalább nem leszel itthon, mikor erre kódorog ez a világ bolondja. Paula nem szokott a táncmulatságokon túlságosan kapós lenni. Akadt táncosa, de nem tartozott azok közé, akikért versengenek a legények. Szép lány volt, Izsáknak mindenben igaza volt, amit dicséretére írt. abban a levélben. De tudvalevő, a szépségen kívül más is kell ahhoz, hogy egy lánynak divatja keljen a legények között. Paulával ezen az éjszakán valóságos csoda történt. Olyanok kérték fel mindjárt az elején táncolni, akik eddig észre sem vették. És kézről kézre adták, amíg csak tartott a bál. Különösen két legény versengett érte. Ketten a legényszállásról, akik a táncok közötti szünetben is mellette maradtak. Egy bizonyos Jóska és Laci. Málnaszörpöt és kávét vittek neki. Az éjféli nagy szünetben közrefogva ketten sétáltatták az udvar platánfái alatt, és ekkor felajánlották neki, hogy ők majd elveszik a kedvét a vén disznónak, aki egyébként ott állt a söntésajtónál, egy kis pohár sörrel a kezében, már órák óta, és figyelte Paula mulatságát. Nem irigységgel, nem féltékenységgel, inkább nagy megelégedettséggel, mintha csak a lánya lett volna. Paulának jó kedve volt ezen az élete legsikeresebb báli éjszakáján. Vállat vonva, kacarászva válaszolt. – Csináljatok vele, amit akartok, mit törődöm én azzal! És hétfőn a néma ismét cédulát vitt Izsák Ferencnek. Izsák elolvasta, megkínálta a némát cigarettával, aztán szépen összehajtogatva zsebébe dugta a cédulát. Este, mikor a tizenegyes vonat elrobogott a hegy alatt, pontosan megjelent a Tábornok-gödör mellett, annál a mogyoróbokornál, amit a levél megjelölt. Egy tábla tejcsokoládét szorongatott a kezében. Ezt a hatalmas vízgyűjtő gödröt valaha egy tábornok ásatta a szőlője végébe, hogy ne legyen hiánya permetvízben. Az oldalát kövekkel rakatta ki. Mivel a vízgyűjtő hasznosnak bizonyult, az állami gazdaság is meghagyta. Egy idő óta azonban mindig jobban eleresztette a vizet, csak egy méternyi mély iszap gyűlt meg a fenekében, és mivel ebben a nagy dologidőben nem értek rá tisztítani, a tetejét békanyál lepte el, megposhadt.

Izsák kicsit várakozott, aztán széthajtotta a mogyoróbokrot, nem rejtőzik-e benne a lány. Amint lehajolt, erős kezek szorítását érezte a vállán, aztán azt, hogy az erdészkalapját erőteljesen ráhúzták a szemére. A két legény megragadta. Egyik a hóna alatt, másik a lábát. Még meg is lóbálták előbb egy kicsit, úgy hajították bele a Tábornok-gödörbe. Nagy loccsanás hallatszott, s a megposhadt iszap éktelen bűze szállt fel a gödörből. A két legény hasra fekve a gödör szélén még megleste, amint kiemelte fejét, aztán nevetve eliszkoltak. A gödör jó három méter mély volt. Izsák hiába próbált az itt-ott kissé kiálló kövekbe kapaszkodni, hiába próbálkozott órák hosszat, nem tudott kimászni. – Vegyetek ki, segítsetek ki – rimánkodott végre –, akárkik vagytok, nem haragszom rátok. Inkább megköszönöm nektek, mert ennek is végbe kellett menni velem. De a legények akkor már javában aludtak a szálláson. Ott kellett rostokolnia hónaljig iszapban hajnalig, és történetesen éppen a munkába siető asszonyok s lányok találtak rá. Mikor benéztek a gödörbe, némelyek harsányan nevettek, de voltak, akiknek végre megesett rajta a szívük. A derekukra kötött rafiából kötelet fontak gyorsan, vastagot és olyat éppen, mint egy szőke lány copfja, mert milyet is fonnának mást az asszonyok. Lenyújtották neki, s öten is belekapaszkodtak a végébe, hogy fel tudjon valahogy mászni. Siralmas külsővel bújt ki a gödörből. Alsótestéről még folyt a bűzös iszap, de arcára és hajára már rászáradt. Kékesszürke máz vonta be az egész fejét. – Jaj, jaj, hát kellett magának, hogy így csúffá tegyék? – Így rendeltetett – mondta szelíd hangon Izsák –, és az a törvény azért még áll, hogy aki magát megalázza, felmagasztaltatik. Hárman az asszonyok közül nem törődtek vele, hogy elkésnek a munkáról. A kúthoz vezették, vizet húztak, derékig levetkőztették, és saját kezükkel mosták le róla a rátapadt poshadt iszapot. – Most aztán remélem, abbahagyja a szaladgálást az után a kis fehérnép után – szólt az egyik asszony, míg gyengéd kezek simogatták a bőrét. – Nem tudom még – felelt sóhajtva Izsák –, majd meglátjuk. Nem tanácsos, hogy az ember ellenálljon a szíve parancsának. Mert lehet, hogy a szív sejti meg

biztosabban az igaz utat… – Eh – sóhajtottak az asszonyok –, miféle igaz utat? Maga csak mond, mond, Ferenc bácsi, és az ember nem érti felét sem. Kiöblítették az ingét, a kabátját, úgy adták a kezébe. – Most menjen szépen haza, öltözzék át, mert mi lesz, ha így meglátja a Paula. Izsák megindult komótos léptekkel a legényszállás felé, mely a híres püspök egykori kedves hajléka volt. Az első citromszínű napsugarak érték meztelen mellkasát. Kávébarna volt a karja, ugyanolyan barna a nyaka is, de a melle és a háta, ahol az ing takarni szokta, hófehér. A kutyaharapástól sántán, arcán az égett sebbel, az iszapban töltött éjszaka emlékeként hurutosan köhécselve Izsák tovább is folytatta esti sétáit az őrház körül. Szőlőkötözés közben Paula újra meg újra elpanaszolta társnőinek ezt a szűnni nem akaró csúfoskodást. Most már akadt olyan asszony, aki így intette le. – Ugyan mit törődsz vele? Annyit beszélsz róla, mintha büszke volnál rá, hogy ott koslat körülötted. De voltak asszonyok, akik nem látták Izsák meggyötörtetését a Tábornokgödörnél, és akiknek eszükbe sem jutott abban hinni, hogy ebből a szerelemből születik majd meg a tejút vándora. Ezek ocsmány tanácsot eszeltek ki Paula számára. – Addig nem lesz nyugtod, meglásd, amíg magad, személyesen nem szégyeníted meg. – Én? Hogyan? – Hogyan, hát gyűjts össze rondaságot egy éjjeliedénybe, és ha még egyszer arra megy, borítsd a képébe. Paulának megborzongott a háta erre a tanácsra, de azért mikor hazament, elmondta az anyjának. Minácsné már maga is gondolt valami ilyesmire, és úgy vélekedvén, hogy lányában is megvan a hajlandóság a kellemetlen ügy végső

lezárására, magára vállalt mindent, csakhogy ez az ügy végre lezáródjék. Odakészítette a fehér edényt a kertajtóhoz. Paulának csak egy mozdulatot kellett tennie a megfelelő pillanatban. Szürkületkor megjelent Izsák. Zöld ruhája ismét tiszta és vasalt volt. Paula a futórózsa mellől figyelte. Egészen sovány volt szegény ember és elgyötört. Most már fájdalmas arccal, mint valami vezeklést járta megszokott útját. Amint észrevette a lányt, felcsillant a tekintete, közeledni kezdett a kertajtóhoz. Két lépésre lehetett, amikor Paula hirtelen lehajolt, felemelte az edényt, és tartalmát az arcába lottyantotta. Izsák, úgy látszott, megszédült, hátratántorodott, aztán két karját az arca elé emelte. – Köszönöm, Paula – mondta –, ennek is meg kellett történnie, hogy múljék a te haragod is, és meginduljon lelkedben a folyamat. Paula kővé meredten állt ott még egy darabig, aztán eldobta az edényt, a szobájába szaladt, az ágyára borult, és úgy rázta a zokogás, hogy az anyja azt várhatta, tüstént megszakad a szíve. Izsák pedig elindult a tó felé, amelyen ekkor már a hold rajzolta arany hídját, hogy lemossa megcsúfolt arcát. Ettől fogva pedig nem sétált többé alkonyatkor az őrház felé, hanem korán este behúzódott kis fülkéjébe, ahol egykor a püspök szokott imádkozni, és bizonyára mondott néhány imát azért is, hogy a tizenharmadik szűz boldoggá avatása megtörténjen. Pedig nyugodtan lemehetett volna a bolthajtásos előtérbe, melynek angyalok képe borította a mennyezetét, és ahol a legények kártyázással töltötték estjüket, mert valami csoda folytán attól az esettől kezdve senki nem csúfolta sem itt, sem a munkahelyén, és még a legélesebb nyelvű asszonyoknak sem volt egy rossz szavuk sem rája. Izsák úgy vette ezt, beteljesedtek a szavai, hogy minden csoda csak három napig tart. De mindez összeesett azzal, hogy Minácsné panaszát sem hallgatta meg többé senki, és Paula nem kapott ettől fogva egyetlen vigasztaló szót sem társnőitől az üldöztetéséért. Elment Paula a következő szombat este is a táncba, és úgy viselkedtek a legények, mintha ott sem lett volna, még az a kettő is, aki üldözőjét a szennyesgödörbe hajította. Történt ekkor, hogy rádióriporterek jártak a faluban. Be–viharzottak a tanácsházára, ahogy ők szokták, és azt kérdezték, van-e valami jelentős dolog a

téeszben vagy az állami gazdaságban, valami munkateljesítmény vagy más egyéb. Úgy fordult, hogy sem az elnök, sem a titkár nem volt a házban. Olga fogadta őket, aki több más nőtársával együtt ezekben a napokban már halálos ellensége volt Paulának. – Ó, hogyne volna – lelkendezett –, egy csodálatos népművészünk van. Ilyet még nem láttak az elvtársak. Új anyaggal dolgozik, eredeti, de egészen eredeti stílusban. Olga úgy érezte, itt van az alkalom, amikor a sokat szenvedett ember végre elégtételt kaphat. Szerencsére rövidesen megérkezett az elnök asszony is, szavainak hitelét megerősítette a riporterek előtt, és engedélyt adott a lánynak arra, hogy motorra kapjon és a rádiósautó előtt kiszáguldjon az állami gazdaság irodaházához, ahol a drótember ekkor az előszobát díszítette, már egy cserép aszparáguszt és egy futó muskátlit tartott, jeléül annak, hogy az üzemegységvezető szíve is megenyhült, és nem gyűlölte és nem vetette meg többé az alkotóját. Ismeretes dolog, hogy a rádióriporterek úgy örülnek egy népművész felfedezésének, mint szarka az aranygyűrűnek. Néhány nap múlva az „Egy falu, egy nóta” vasárnap reggeli műsorát hallgatta a fél hegy s a fél falu. És a gazdaság hangszórói, úgy, mint a házi rádiók, hirdették Izsák Ferenc dicsőségét. Azt mondták róla, hogy a gazdaság egyik legjobb dolgozója, és kitűnő munkája mellett éjt nappallá téve az elmúlt két év alatt egy páratlan szép népművészeti remeket alkotott. És aztán, amit Paula a saját fülével hallgatott, felhangzott a rádióban Izsák Ferenc hangja. A kérdés az volt, mi adott neki erőt és ihletet erre a rendkívüli szép munkára. És Izsák rekedtes, gyenge hangján a válasz: – Egy hatalmas érzés… A rádióban szó sem volt Izsák elhagyott családjáról, sem a tizenharmadik szűz történetéről, sem a tejút vándoráról. Csak ennyi, hogy egy hatalmas érzés. Paula lezárta a rádiót, nem hallgatta meg a jutalomnótát. Beszaladt a szobájába, és még az ablakot is bezárta, hogy a hang valami távoli hangszórón be ne szűrődjön, és nem is jött ki onnan egész nap. A történethez tartozik még, hogy Minácsné, mikor hírül vette, hogy a drótembert

múzeumba akarják vinni, elszaladt az irodaházba, felkapta, és a járókelők szeme láttára hazavitte, felcipelte a padlásra, és lakatra zárta a padlásajtót. Paula pedig attól fogva, hogy a drótember ismét a házban volt, nyugtalanul aludt, fél éjszakákat virrasztott át. A következő vasárnap reggel kisírt szemmel, olyan sápadtan találta ágyában az anyja, akár a fehér, hímzett vánkos. – Mi bajod, lányom? – kérdezte az anya, amit már napok óta szintúgy kérdezhetett volna. Paula nem nézett az anyja szemébe, a vánkos csücskét morzsolgatta. – Félek, anyám, rettentően félek. – Mitől? – hajolt közel hozzá az anya, nála szokatlan gyöngédséggel. – Mitől, leányom? – Attól, hogy megindul bennem az a folyamat…

NAGYÁGYÚ

Ismeretes dolog, hogy a világ legnagyobb ágyúját II. Mohamed szultán készíttette félezer évvel ezelőtt, mikor Bizánc ostromához fogott. Egyméteres volt a torkának az átmérője, és az ágyúcsövet ötven pár ökör vontatta a helyszínre, azonkívül minden egyes golyóbist négy izmos bivaly húzott különkülön szekéren. Az ágyú rettenetes tűzerejét mindjárt az első lövés bizonyította, mert ahogy az óriási kőgolyó visszagurult a város faláról, egyből elsöpört ötvenet az ostromló törökök közül. Ötven török nem sokat számított a szultán mérhetetlen hadseregében, és Mohamed nem is volt gyenge szívű ember, hiszen tudjuk, hogy egy csomó trónkövetelőt kardélre hányatott, többek között a saját kisöccsét is, mielőtt török császár lett belőle. De irtózatosan vérmes ember volt, és az ilyen kicsiségek is felbosszantották. Korbácsával úgy összeverte az ágyú készítőjének, egy bizonyos Orbán nevű embernek a képét, aki egyébként magyar származású volt, hogy a bőre tele lett vörös gyíkokkal. Magából kikelve ordított a nagy szultán. – Hasadba lép a lovam, te bitang gyaur! A golyó alá tömetlek az ágyúcsövedbe, ha tüstént szét nem lövöd a Medvekaput. Orbán két hordó puskaport töltött az ágyúcsőbe és odasózott. Megrázkódott a Medvekapu, melyet a törökök Topkapuszinak neveztek, és mellette akkora rés támadt a vén falon, hogy egy szpáhi lovastul beférhetett rajta. Mohamed ekkor boldogan megkopogtatta az ágyúkészítő fejét a korbácsa nyelével, és ellovagolt, hogy rohamra indítsa a készenlétben álló néhány ezer szpáhit. A szpáhik belerúgtak lovaik hasába, és hihetetlen sebességgel vágtattak a felé a rés felé. Orbán pedig rendkívüli sikerén felbuzdulva hamar odaeresztett még egyet a Medvekapu mellé. De látván a keresztények vesztét, a bizánci isten is beleavatkozott a csatába, és míg Allah az iménti sikeren elmélázott, a másik golyó szépen beleült abba a résbe, amelyet az előbbi támasztott. A törökök az utolsó pillanatban már nem tudták megzabolázni lovaikat, és a lovak és a szpáhik feje szétlapult Orbán második golyóján. Ettől aztán az ágyúkészítő, aki egyben tűzmester is volt, nagy zavarba jött. Egyik golyót a másik után küldözte

oda, hogy hibáját jóvátegye, és valahogy megmentse irháját a felbőszült szultán haragjától. Ezek a golyók pedig egymás hegyére-hátára gyűlve úgy megerősítették a Topkapuszit, amely eddig a város leggyengébb pontja volt, hogy a görögöknek jó ideig semmi gondjuk nem volt vele. Szerencsétlen Orbán mester ijedtében teljesen elvesztette az arányérzékét, jóval a városfalon belül lőtt. Itt egy dombocskán négy golyó négyszögben egymás mellé pottyant, az ötödik meg a tetejébe gúlának. Erre a hirtelen támadt alkotmányra felmásztak a bizánci gyerekek, és szamárfüleket mutattak Mohamednek. Sőt, mivel a keresztény erkölcsök Bizáncban ebben az időben már nagyon megromlottak, akadt a kicsik között olyan is, aki felemelte tunikáját, és meztelen ülepét mutatta a mérhetetlen török tábor felé. A legelvetemültebbek pedig ordináré rímeket mondtak ezzel kapcsolatban Mohamed nevére. A szultán ismét odavágtatott a nagyágyúhoz, és olyan török káromkodásba kezdett, olyan dörgedelembe, hogy nemcsak Orbán mesternek remegett a térde, hanem az egész százötvenezer főnyi tábornak. A végén azonban mindent elrontott, mert magasra emelve kardját, így kiáltott: – Hosszában kettéhasítlak egy csapásra, te ebfajzat! Erre a háta mögött egy bizonyos Keffelendi Effendi (más kútforrások szerint Effelendi Keffendi) nevű beglerbég harsányan köszörülni kezdte a torkát. A táborban ugyanis mindenki jól tudta, hogy egy embert egy csapásra hosszában kettéhasítani senki más nem tud, csak Szkander bég, akit pedig ebben az időben már a kereszténység védőbástyájának neveztek. És ezt a dicsőséges nevet éppen a mészárlás e magasiskolájával érdemelte ki. Azt is tudták, hogy Mohamedet a fene ette ezért a tudományért irigységében. De hiába gyakorlatozott évek óta a gyaur foglyok ezrein, egyszer sem sikerült neki. Ehhez járult, hogy még rá sem vághatott a rémült tűzmesterre. Ez ugyanis az ostrom első hónapjában történt, amikor még nem jutott eszébe, hogy behintesse sóval a hegyeket, megkenesse faggyúval a hajók fenekét, és átvontassa azokat szárazföldön a nyílt tengerről az Aranyszarv-öbölbe. Ezekben a napokban teljesen ez az ágyú volt a rögeszméje. Annyira hitt ebben az üvöltő szörnyetegben, hogy a százötvenezernyi hadsereg felvonultatását fölöslegesnek is tartotta. Ez tulajdonképpen nevetséges is volt a Bizánc városában körülzárt néhány ezer fáradt és elpuhult alakkal szemben. Azok a történetírók, akik II. Mohamedet mindenféle nagyszerű tulajdonságokkal ruházták fel, azt tartják,

hogy ez a cselekedete tulajdonképpen csak gavallériából származott. Illetlen dolognak tartotta volna holmi hitvány sereggel véget vetni a napkeleti metropolisz évezredes ragyogásának, és minden jelentősebb hűhó nélkül lépni át a középkor és újkor határát. Mohamed igenis azzal jött ide, hogy megadja a keletrómai császárok hosszú sorának a végtisztességet, ahogy az egy ilyen nagy úrtól telik. Most azonban rettenetes haragra gerjedt a vásott kölykök szemtelenkedése miatt. Pedig a görög asszonyokban volt annyi tisztesség, hogy hamarosan lepofozták a gyerekeket az ágyúgolyóról, mondván: „Csak disznólkodjatok itt, büdös kölykök, majd faron talál benneteket az Orbán puskája!” Egyszóval Mohamed szultán, akit más történetírók a világ legnagyobb szörnyetegének tartottak, nagy haragra gerjedt, és rettenetes bosszút forralt. De azért most szelídebb hangon fordult az ágyúöntőhöz, mivel mégiscsak ezzel az ágyúval akarta megvenni Bizáncot. – Ide figyelj, te Orbán, ha nekem szét nem lövöd mindjárt a Sophia-templomot, akkor nyomban vagdalt húst készítek belőled. Az, hogy vagdalt húst tud készíteni, már elhitték a körülállók, és ezúttal senki sem köhécselt. Orbán három hordó puskaport töltött az ágyúcsőbe, és akkorát durrantott, hogy az Aranyszarv-öbölnek kicsapott a vize. A golyó azonban alig egy kőhajításnyival repült tovább a többieknél, lustán letottyant még messze a Sophia-templom előtt, melynek aranyos kupolája most úgy ragyogott, mintha valami csoda folytán keleten nyugodnék le a nap. Orbánt rémület fogta el, mert utóvégre keresztény embernek született. Megvakarta a füle tövét, és négy hordó puskaport töltött az ágyúcsőbe. És akkorát durrantott, hogy a bizánci papok óriási szentkönyveiben peregni kezdtek a lapok, de a golyó még mindig messze esett le a templomtól. Mohamed a saját üstökét tépte dühében, és az erek kidagadtak a halántékán, a homlokán és a szeme alatt. Kezét ökölbe szorította, és mintha valami gigantikus zenekart dirigálna, hadonászott az öklével. – Tovább! Tovább! Orbán hat… hét… nyolc… tíz hordó puskaport töltött a telhetetlen ágyúcsőbe, és lőtt, lőtt, de mindhiába, a templom sértetlen maradt.

Mohamed üvöltött, mint a sakál, és az erek már annyira kidagadtak az arcán, hogy éppen olyan vörös gyíkok keletkeztek rajta, mint Orbán képén, pedig neki senki sem vert a szeme közé korbáccsal. Orbán tizenegy hordó puskaport töltött az ágyúcsőbe. A hegyek remegtek, a felhők szétfreccsentek az égen, a könnyű génuai gályák magasabbra emelkedtek a Boszporusz hullámain; mint maga a célba vett templom teteje, de az aranykupola sértetlen maradt. – Tizenhármat bele! – ordított Mohamed. – Tizenhármat! Ördög szülötte gyaur! Orbánt félelem fogta el, mert látta, hogy az ágyúcső pocakosodik. De azt is látta, hogy Mohamed feje egyre tágul a méregtől. A vörös gyíkok már kígyókká, krokodilokká válnak az arcán. Betöltötte a tizenhárom hordó puskaport. Negyven ember és egy különleges emeltyű segítségével a csőbe gurította a sokmázsás golyót, aztán meggyújtotta a kanócot, és keresztet vetett. – Most aztán! – mondta a szultán, és egyre csak szorította ökölbe a kezét, puffasztotta a képét. De a körülállók most nem a szultán fényes ábrázatát figyelték, hanem azt, hogy az ágyúcső is megdagadt. A következő pillanatban minden eddiginél nagyobb dörrenés rázta meg a tábort. A szultán csak azt vette észre, hogy a lova eltűnik alóla, és letottyan a földre. Nagyon nehezen feltápászkodott, körülnézett, és élőlényt nem látott sehol a közelében. A lábánál ott hevert Orbán mester feje. Dühösen belerúgott, nagyot káromkodott. Ekkor hátrafordult, és ott látta a véres cafatok között azt a már említett Keffelendi béget, aki egyébként arról volt nevezetés, hogy igen vallásos volt, és neki volt a legtöbb felesége az összes bégek között. Ez az Effelendi a földön térdelt, fennhangon imádkozott, néha egész testével a földre borult, homlokával a véres hantokat érintve. – Mit csinálsz, te majom! – kiáltott rá a szultán. – Megbolondultál, hogy hálaadó imát morogsz, mikor ilyen komiszul jártunk? – Ó, nagyúr – válaszolt a beglerbég, akinek a sok imádkozás és a rengeteg feleség között már egészen elvékonyult a hangja –, biz én hálát adok, hogy felrobbant ez az ágyú, mert egy órája figyellek, és biztos vagyok benne, hogy ha ez nem történik, akkor te magad robbansz fel. Láttam, nagyúr, hogy dagadt a fejed, emelkedett a vállad, duzzadt a melled. Később a hasad is felpuffadt

rettenetesen. Sőt, tisztesség ne essék szólván, a feneked két arasszal szélesebb lett a ló faránál. Ezt tisztán láttam, amint a hátad mögé kerültem, és olyan rémület fogott el, hogy én már akkor elkezdtem imádkozni. Ezért maradtunk meg mi ketten, nagyúr, mert te a ló hátán ültél, én meg a földön hasaltam. De most hálát adok Allahnak, hogy kiverte fejedből ezt a bogarat, hogy az öregágyú, az minden. Ó, uram, én a sok feleségem révén értesülök mindenről, amiről a tömegek pletykáznak. Én tudom, milyen bűnt követtél el akkor, amikor ezt az ágyút aranyborjúként kezdted tisztelni, az emberek százezres tömegeiről pedig egészen megfeledkeztél. Legyen hát ez az esemény intés neked, jó uram, és teremtsen a napénál nagyobb világosságot az amúgy is fényes koponyádban. – Igazad van, Effendi – mondta bűnbánóan Mohamed. A szultán fényes tekintetét elfordította az ágyú roncsairól, a százezres tömegek felé fordította, és ezután történt az, amit a történetírók mind feljegyeztek erről az ostromról, hogy az emberek belekapaszkodtak a nagy hajókba, és a sóval felhintett úton, hegyen-völgyön át bevonszolták egyenként valamennyit az Aranyszarv-öbölbe és ezzel a csellel és még jó sok véráldozattal megvették Bizáncot. Ez az esemény pedig a középkor végét jelentette.

KELJ FEL ÉS JÁRJ!

Az ódon, súlyos tölgyfa kapu alján kétarasznyi rácsozat volt. Tudtam, mért van ott ez a rácsozat. Néhány éve nyár idején híre futott a családban, hogy rettenetes felhőszakadás volt itt Egerben, a dombokról lezúduló víz hátulról, a kerteken keresztül betört a ház udvarába, a félig kinyílt kaput behajtotta, iszappal eltömte az alját, és hihetetlen gyorsasággal emelkedett az U alakú épület gátjában. Felszaladt a folyosóra, beáradt a földszinti lakásokba, és hátára kapta a bútorokat. Márta nénémet, aki akkor majdnem bénán feküdt, felemelte az ágybetéttel együtt. Mivel az idős hölgy délutáni álmát betett spaletták mögött aludta, ebben a szobában legjobban megrekedt a víz. Különös tutajával a megrémült asszony már-már a mennyezetet közelítette, midőn a szomszéd szobában, ahol is a spaletták nem voltak betéve, végre átszakította a víznyomás az ablaktáblákat, s akkor az ágybetét ismét süllyedni kezdett, olyan törvények szerint, ahogy vízi lépcsőkön a hajókat emelik át bizonyos csatornákból a nyílt vizekre. Később természetesen megérkeztek a tűzoltók, betörték a nehéz kapu alsó részét, a vizet kirekesztették az udvarból, aztán a nyitott konyhaablakon, ahol tulajdonképpen a víz is behatolt, bemásztak Márta lakásába, még mielőtt egyetlen leánya, a jóságos Vali hazaérkezett volna hivatalából. Mártát ágybetétével együtt a zongora tetején találták. Egyébként a zongora volt az egyetlen bútordarab, amely a helyén állt, mert ennek a fajsúlya nagyobb volt a víznél. A többi bútor még himbálózott a derékig érő ár tetején, míg be nem feszítették az előszobaajtót, és ki nem zúdult innen is a víztömeg. Hát ezért csinálták ide ezt a rácsot, hogy útja legyen az esetleges újabb árvizeknek, és ilyen hajmeresztő eset többé ne fordulhasson elő. Ilyesmi egyébként többé nem is fenyegethette Mártáékat, mert én éppen azért érkeztem ide, hogy kocsimon új otthonukba, Veszprémbe szállítsam őket. Családunk több tagjától kaptam levelet, hogy ennyivel tartozom nekik, és ebben igazuk is volt, hát megérkeztem. A rácsozaton át lábakat láttam mozogni, gondoltam, talán az ő bútoraikat rakosgatják ki a kapu alá. Talán még nem indult el a teherautó? Dudáltam, hogy talán valami jótét lélek kaput nyit, de hiába, a kilincs sem mozdult. Kiszálltam hát a kocsiból, és benyomtam a nehéz kaput. A bolthajtás alól jobbra vezetett fel néhány lépcső a rokonaim lakásához, baloldalra ugyanilyen lépcső egy idegen

lakásba. Annak a lakásnak az ajtajában egy ötven év körüli, sápadt, szép arcú asszony állt, rendkívül nagy szeme élénken csillogott, kezében egy pároskést tartott és egy köszörűkövet. A bolthajtás alatt feszes vigyázzban állt egy nálánál fiatalabbnak látszó, erőteljes férfi és egy nyurga fiatalember. Nyilván a férje és a fia. – Egy! Kettő! – vezényelt az asszony, és a két férfi meghajolt egészen derékszögbe. – In-dulj! A két férfi csattogó léptekkel elvonult az asszony előtt, aki egyiknek a hátára tette a kést, másiknak a köszörűkövet. A fiatalember berúgta maga mögött az előszobaajtót. Az asszony pedig hátát a falnak feszítve ottmaradt mozdulatlan. Mártáék előszobájában nem találtam mást, csak néhány lezárt, vaskos bőröndöt, amiből megtudtam, hogy a teherautó már elrobogott. Az első, kisebbik szoba teljesen üres volt, a nagyobbiknak a közepén egy hintaszékben találtam Mártát. – Ó, csakhogy itt vagy – tárta felém elvékonyult karját. Talán öt éve láttam utoljára. Mindig testes asszonynak ismertem. – Lesoványítottak – szólt, miután homlokon csókoltam –, orvosi rendeletre soványítottak le, ne ijedj meg, szerintük ez hozzátartozik a hipertóniás beteg gyógyításához. Éheztetnek, és nem hagynak cigarettázni. Nagyon rossz színben vagyok, mondd? – Dehogy – próbáltam mosolyogni. – Ha megdöbbenést látsz az arcomon, az azért van, mert a kapu alatt egy asszony késsel és köszörűkővel… Sietve szavamba vágott. – Eh, ne is törődj vele. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Hetenként egyszer-kétszer csinálja ezt, de van úgy, egy hónapig sem. Egyébként kedves, barátságos asszony. Az a két férfi pedig valósággal angyal. Inkább végigcsinálják vele újra meg újra ezt a cirkuszt, csakhogy ne vigyék be az elmegyógyintézetbe. – És ha egyszer azt a kést… – Csacsiság, hat éve folyik ez a játék. Mondom, hogy kedves család, és

mindegyikük csupa jóindulat. Ezt a hintaszéket is ők hozták be nekem, mikor a bútorokat kihurcolták innen. Általában ebben a házban áldott jó emberek laknak. Nem hiszem, hogy akad még egy ilyen ház a városban. Talán még az országban sem. Az meg teljességgel lehetetlen, hogy új otthonunk körül ilyen embereket találjunk. Eleget sírtam is már emiatt, de ez a drága jó Vali ragaszkodik hozzá, hogy nekünk okvetlen Veszprémbe kell mennünk meghalni. És tudom, ha nem is mondja, hogy ezt a dolgot énmiattam sietteti. Hiszen ő csak negyvennégy éves, és viszonylag egészséges, én azonban hatvannégy éves vagyok, és szinte tehetetlen beteg. Aztán neki valóban ott fekszik a férje, de az én férjemnek csak egy jelképes sírja van a hősök kertjében. Egy ilyen jelképes sír mellé úgysem temettethetem magamat. Szóval szerintem nem sok értelme van egy ilyen jó környezetet itt hagyni. De hát legyen meg az ő akarata. Nekem végeredményben mindegy, hol van az az ágy, sezlon, karosszék, melyben életem hátralevő részét töltöm. Ha pedig járok, csak az ő karjára támaszkodva járhatok. Hangunk kongott, visszhangzott az üres szobában, mintha valami rossz megafon szólt volna. Felajánlottam Mártának, hogy kivezetem az udvarra, aztán kiviszem utána a hintaszéket. Hiszen zord is ez a szoba, mintha huzatos is lenne. – Ó, isten őrizz – hárította el –, ha ott kinn találna, megszakadna a szíve rémületében. A szívére pedig vigyáznom kell. Képzeld magad a helyzetébe. Három évig volt menyasszony. Végre férjhez mehetett, és az esküvőjük napján elvitték a férjét a frontra. Aztán csak a holttestét kapta vissza. Persze, az ostoba dolog, hogy azóta néhány kérőt elutasított, és úgy él, mint egy apáca. Jól tudom, hogy az ilyen életmódban sorvad el a szív. De ezen nem tudok változtatni, csak annyit, hogy kímélem. Aztán mivel tudom én kímélni, ha nem feltétlen engedelmességgel? – Tehát zsarnokság alatt élsz, Márta? – Eredj már! Zsarnokság alatt egy tehetetlen beteg! Hisz még a gondolatomat is kitalálja. Feláldozta értem az életét. Hat év egy ilyen beteggel! – Egyetlen lépést sem tudsz már tenni, szegény Mártánk? – Hogyne tudnék, mondom, hogy tudok, csak fogjam a kezét. Vagy legalább érintsem a karját, még a templomba is elmegyek vele. – Akarni kellene, egyedül.

– Bolondság. Persze hogy akarni kellene, de ha nem tudom akarni. Különben is, mi értelme lenne akkor az életének. Márta szeme megfényesedett a könnytől. Beláttam, hogy nem folytathatom így a beszélgetésünket. – Hol van Vali? – kérdeztem. – Jó lenne, ha mielőbb indulhatnánk. – Itt lesz nemsokára. Még valamit el kell intéznie a volt munkahelyén. Tudod, hogy a Tefunál dolgozik. Ezért kapunk kedvezményes fuvart, különben nem is költözhetnénk. – Vali is velünk jön? Márta értetlenül tekintett rám. – Hogy utazhatnék nélküle? – És jó ez így? – aggályoskodtam. – Senki sem utazik a bútorokkal? Mártának most régről ismert, pajzán mosoly jelent meg az ajkán. – Ha a Dárius kincse a miénk volna, azt is rábízhatnánk arra a sofőrre. – Előrehajolva, susogva folytatta. – Titkos imádója Valinak. – Majd meg halkan felkacagott. – Nem is annyira titkos! Képzeld, a tavasszal megkérte a kezét. – És Vali? Természetesen megbotránkozott a kérdésemen. – Hova gondolsz? Szívrohamot kapott a dühtől szegény lányom. Csend, aztán Márta felsóhajtott. – Idáig jutottunk, ládd-e! Egy sofőr szemet mer vetni a lányomra. – Újabb, mélyről feltörő sóhajtás. – Egyébként igen kedves és szép ember. A felesége meghalt két éve, és egy aranyos kis gyereket hagyott maga után. Mindketten imádjuk ezt a kölyköt. Innen vette talán a bátorságot ez a szerencsétlen Árpi. Kopogtak az ajtón. A kopogás hatalmasan hallatszott a visszhangos, üres lakásban. Csak a karhatalom szokott így kopogni. Csizmás, döngő léptekre

számítottam, és annak ellenére, hogy nyár közepe volt, puha téli papucsban belépett egy csöpp emberke, régimódi, csíkos házikabátban. Hegyes, hófehér kecskeszakáll, hálósapka, áttetsző, sárga bőr, feltűnően élénk, kék szemek. – Az orvos az emeletről – súgta Márta, és kissé felemelkedett a hintaszékében. Az orvos ezüsttálcán gyógyszereket hozott. Piciny kezét úgy adta a tenyerembe, mintha jéghideg vízbe kellett volna nyúlnia, s nyomban vissza is kapta. Átadta nekem a fényes tálcát. Dupla fedelű aranyórát vett elő a mellényzsebéből, és számolni kezdte Márta pulzusát. Mikor végzett ezzel a művelettel, bólintott. Erről a bólintásról láthattam, hogy nem a beteg állapotával, hanem a saját számításaival elégedett. Belemarkolt a karomba, és kivonszolt a kisebbik szobába. Betette mögöttünk az ajtót, aztán letompított hangon szólt hozzám. – A nénje az én egyetlen betegem. Két év óta nyugdíjban vagyok, és azóta senki mással nem foglalkozom, csak vele. Nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom, hogy ezért van még életben. Sőt, ha a kezem alatt maradna, élhetne addig, ameddig én. Sok rokonom él nyugaton, és önnek tudnia kell, hogy a nyugati orvostudomány ismeretében és ottani gyógyszerekkel egy-két kivétellel minden betegség gyógyítható. Ezt Márta őnagysága is tudja, és mégis így határoztak, hogy elköltöznek Veszprémbe a sírokhoz. Az ablakhoz húzott, a tálcát kivette a kezemből, és az ablakdeszkára helyezte. Egyenként emelte fel a gyógyszereket. – Mindenikben talál egy helységnevet, uram. Ezt a tablettát Gyöngyösön beveszi a beteg. Tehát: Gyöngyös! Ezt az injekciót Aszódon beadatják orvossal. Tehát Aszód! – majd további gyógyszereket adott a kezembe: Budapest, Székesfehérvár, Várpalota. – Eddig tart az én szerepem, uram. Attól fogva Isten kezében van a kedves nénje. Miután úgy látszik, az jobb neki. Nem engedett időt részletkérdésekre. Megindult előttem, kezében a tálcával. Ismét kitártuk a nagy szárnyas ajtót. Az orvos az üres szoba egyik sarkába ment.

– Itt állt a zongora – mondta. – Ó, mennyit hallgattuk Márta nagysám bűbájos játékát. – Lábait összezárta, mintegy vigyázzállásba, és a tálcával kezében mozdulatlan maradt. Újabb hangos kopogás hallatszott, az ajtó kitárult. Szép szál öregasszony lépett be. Hatalmas, fekete szalmakalapja alól ősz haja úgy buggyant ki, mint vattával tömött bábu, ha elrongyolódik. Két aranykeretes képet szorított a szívére. Magas termetéhez képest igen apró léptekkel topogott Márta hintaszékéhez. A két képet a beteg ölébe helyezte. – Elhoztam néked a hősök képét, hogy tartsd meg őket emlékezetedben. A két kép két javakorabeli férfit ábrázolt, feltűnően hasonlítottak egymáshoz. – Ugye, szép férfiak? – mondta rám tekintve az öregasszony. – Egyiket kivégezték 1944-ben, a másikat 1948-ban. Mind a kettőt március hatodikán. Ugye, szörnyű véletlen. Azóta mindig azt álmodom, hogy párviadalban ölik meg egymást, hajnalban, sötét erdő mélyén, egy kicsiny tisztáson. Előreszegezett pisztollyal kilép a fák alól az én két drága fiam, közelednek egymáshoz, majdnem hogy elérik egymást a pisztolyaikkal, aztán egyetlen dörrenés, de két cső villan, és az én édes gyermekeim holtan zuhannak a földre. Néhány lépést tett hátrafelé, és mikor hátával a falat érintette, így szólt: – E helyen állt a dívány. Középütt ültem én, jobbomon Zsolt, az elsőszülött, bal kezem felől Gyula, és hallgattuk Márta bűbájos énekét a hóvirág haldoklásáról. Megint kopogás. Olyan halk, hogy ha nem lettek volna üresek és visszhangosak a szobák, nem is hallhattuk volna. Tán nem is az ujjak csontos bütykével érintették az ajtót, hanem csak körömmel. Gyermeklányt vártam, és az ajtó sarkig tárult. Összefogózva terebélyes házaspár lépett be. Mindketten piros gladióluszt tartottak a kezükben, olyan kecsesen, ahogy szentek a liliomot tartják. Arcuk egyformán kerek volt, sütetlen kelt kenyérre emlékeztetett. Ajkukon széles mosollyal közeledtek, a virágokat Márta ölébe helyezték. Lehajoltak, és megcsókolták a kezét, aztán felém fordultak. – Csergő Gáspár vagyok – mondta a férfi –, azelőtt Valér atya a szervita rendházban. – Csergő Gáspárné, azelőtt Beáta nővér az angolkisasszonyoknál.

Az én bemutatkozásomat mély meghajlással fogadták, aztán behúzódtak a szoba belső sarkába, és úgy beszéltek, mint mikor két gyermek verset mond a vendégek előtt. – Itt állt a kis asztal, rajta a biblia és egy nehéz bronzkereszt. Fölötte piros selyemernyővel borított lámpa. E lámpa fénykörében nyertük vissza elvesztett életünket. Olyan gyermekek voltunk valaha, mint a többi játszótársunk. Lelkünkben szirmait bontogatta a boldogság utáni vágyódás virága. És szirmait bontogatta szívünkben a szerelem, mely a legfőbb jó a világon. Aztán boldogságunkra törtek rossz emberek. Lelkünket megrontották, szemünket vakká, fülünket siketté tették. Vágyainkat mérges kígyókká varázsolták, és e bestiákkal közös cellába zártak bennünket, hogy szégyen és szenvedés legyen osztályrészünk. Ott éltünk egy évtizedet, de Isten elküldte rabtartóinkra tüzes nyilát, elküldte angyalait, hogy megnyissák börtönünk ajtaját… Lassanként visszanyertük szemünk világát, de elvesztett szívünket csak itt leltük meg újra, e lámpa fényénél, és megleltük egymást, akik eleve egymásnak rendeltettünk. Kezünket pedig Márta helyezte egymáséba. Áldassék érte, áldassék érte, áldassék érte, ámen! – Most cukrászdában dolgozunk. Most mind a ketten cukrászdában dolgozunk – tették hozzá kis szünet után, és mozdulatlanok és némák maradtak. Gondtalan boldogságukban nyitva felejtették az ajtót, és a tárt ajtón belépett egy szikár öregember. Ügyet sem vetett ránk, egyenesen a két ablak közötti falrészhez ment. A falnak dűlt, és fennhangon szólt: – Itt állt a könyvespolc. A földtől a plafonig ért, és én a könyvek minden darabját elolvastam. Legtöbbjét kétszer-háromszor. De többet nem olvasok, mert onnan nézve, ahova én elérkeztem, minden betűvetés csak szalmacséplés. A könyveknek az a jó, hogy túlélnek bennünket, és jönnek új emberek, akiket megint magukkal tudnak ragadni. Ha halhatatlanok volnánk, a könyvek válnának mind halandókká. Néhány évnyi tiszavirágélet után a tűzre hánynánk valamennyit. De mivel az életünk nevetségesen kurta, ők uralkodnak rajtunk az emlékezés és jövőbe látás gőgjével. Rosszul mondtam, csak rajtatok uralkodnak, rajtam már nem, mert én tökéletesen kiégtem általuk. Kiégtem, elszáradtam, de még nem hullottam le. Olyan vagyok, mint az ágakra odafonnyadt, nedvét vesztett körte, önnek már jó, Márta nagysám, mert ön megy meghalni. De lehet az is, hogy megcsalatott, mert lesoványították, kiszárították magát is. És odafonnyad egy időre még az élet fájához. A húsos gyümölcsre nagyobb a föld

vonzóereje, de a kiszárad–tat csak fanyalogva fogadja be. Akire egyáltalán nem számítottam, most egy kék nadrágos, derékig meztelen, barnára sült, erőteljes fiatalember lépett be. – Jó napot, Márta néni – mondta –, én is bejöttem elbúcsúzni. – A hintaszékhez ment, és kezet szorított Mártával. Majd körülnézett a szobában összegyülekezett embereken. – Hm! Úgy állnak itt, mintha temetésre várakoznának. – Aztán megint Mártához. – Többet érne, ha odakint várná meg az indulást. Jöjjön, fogóddzék belém! – Ó, dehogy – tiltakozott Márta –, csak ha megjön Vali. – Akkor visszük – határozott a férfi –, fogja meg, kérem, ezt a széket. Mielőtt eszembe jutott volna ellentmondani, már fel is emeltük Mártát a hintaszékkel együtt, és indultunk vele kifelé. A többiek utánunk szegődtek. Elébb összefogózva az orvos a mártírok anyjával, aztán a szerzetes házaspár, végül sereghajtóként, egyedül, a vékony öregember. Valóban olyan volt ez, mint egy gyászvonulás. Attól rettegtem, még majd valaki szent éneket kezd. Szerencsére ez nem történt meg. Ellenben éppen akkor érkezett haza Vali, mikor az udvarra léptünk, és ennek a vonulatnak a láttán rémület fogta el. Szívéhez kapott, és hátratántorodott. Talán el is dűlt volna, ha meg nem fogja az az asszony, aki az imént késsel és köszörűkővel állt az ajtójukban. Mikor pedig összeszedte magát a gyenge szívű teremtés, villogó tekintettel meredt a ház összegyűlt lakóira, attól féltem, valami gorombaságot kiált nekik, de végül is megenyhült az arca. Rokoni csókkal üdvözölt engem, aztán könnyezve kezet csókolt a fekete kalapos hölgynek. Megcsókolta a volt apácát, a többieknek pedig engedte, hogy búcsúcsókot nyomjanak a homlokára. Egyedül a derékig meztelen férfitól búcsúzott puszta kézfogással. Míg a városon végighaladtunk, mindketten könnyeztek. Ezt nem is csodáltam, hanem inkább azt, hogy milyen hirtelen lett ennek a könnyezésnek vége. Amint kiértünk a városból és felkapaszkodtunk egy dombra, Márta felsóhajtott: – Milyen szép innen nézve a város! Ugyanakkor Vali sikolyát hallottam. – Az isten szerelmére! Mama, ne fordulj ilyen hirtelen hátra. Egy

meggondolatlan mozdulat, és… – És végem lesz, na! Erre mindenki felkészült. Te is!… Visszafordulok, mert ez szép. – De ugyanakkor már más kötötte le a figyelmét. A műút mellett kétoldalt nemrég olajat leltek, s most furcsa pumpák működnek ott szétszórtan a szőlők és kukoricatáblák között. – Nicsak – Márta hangja olyan élénk lett, amilyennek eddig sohasem hallottam. – Olyanok, mintha óriási gólyák békák után kutatnának! Vagy mintha papok valamilyen szertartást végeznének. Egyedül ült a hátsó ülésen. Vali mellettem helyezkedett el. Láttam, hogy elébb elsápad, majd piros lesz egészen. De most nem szólt az anyjához, hanem mintha ezek az olajkutak lettek volna az ellenségei. – A telhetetlenség, az az ember bűne. Ilyen óriási vérszopókat építenek vasból, hogy kiszívják a föld mélyéből a nedveket. Azt hiszem, előbb-utóbb utat nyitnak a föld gyomrában rejtőző tűznek. Energia lesz belőle! Energia! Mert ezért bomlik most a világ. Kiszárítjuk, kihűtjük a földet. Aszott lesz és hideg, mint az a vénember a szomszédunkban. Azt hiszem, földanyánknak kár volt az embert megszülni. Kígyót melenget a keblén. – Ugyan, Vali – szólalt meg ismét mögöttünk Márta –, mit bölcselkedsz? Lásd, milyen szép a táj. És ha nem lennének ezek a kutak, akkor most nem utazhatnánk autóban. – Felszabadultan sóhajtott. – Pedig ez jó dolog, soha még ilyen hosszú autóutat nem tettem. – Megkopogtatta a hátamat. – Megkínálnál egy cigarettával? Vali elképedéséből láttam, hogy ez a hang, amit most Márta megütött, egészen szokatlan volt köztük, és nyilván a rendkívüli eseménynek tulajdonítható, hogy kiszabadult abból a házból. Elébb sírt egy nótát a fiatalabbik özvegy, aztán felháborodottan szólt. – Meghalni! Ostobaság! Az az aszott vénember találta ezt is ki, és te csak darálod utána. Hát nem azért vagyok a világon, hogy gondodat viseljem? Nagyon jól tudod, hogy ezért vagyok. Márta azonban mintha nem is hallotta volna, hozzám kezdett beszélni.

– Igaz is ám! Még valamit el akartam neked mesélni arról az asszonyról… tudod, a kés meg a köszörűkő… Ez a szerencsétlen nő tulajdonképpen vérfertőzésből származik. Élt itt egy nagytermészetű kanonok, akinek két szeretőjétől született gyermeke. Az egyik asszony egy kéményseprő felesége volt, a másik egy molnáré. A kéményseprőnétől lánya született, a molnárnétól fia. Mindegyik gyermeknek jelentős vagyont gyűjtött, és később, mivel ökonomikus gondolkodású ember volt, összeházasította a két fattyút, hogy a vagyon el ne aprózódjék. Nos, ebből a házasságból született a mi kedves szomszédasszonyunk. Csakhogy az ilyen dolgot nem lehet büntetlenül csinálni. Vali olyan rémülten nézett rám, hogy ki kellett találnom: csak azt gondolhatja, hogy az anyja megzavarodott. De csupán ennyit mondott: – Én ezt az őrültséget sohasem hallottam. – Igen – sietett a válasszal Márta –, a jóságos és istenfélő Valit megkímélik az emberek az ilyesmitől. Ilyennek neveltelek, és jól tettem: hogy a puszta jelenléteddel elnémíts mindenkit, aki paráznaságot beszél vagy istenkáromló. De én most vettem magamnak ezt a bátorságot. Ne haragudj, a halni készülőnek sok mindent szabad, amit másnak nem. Gyöngyösön megálltunk egy cukrászda előtt, hogy vizet kérjünk, és Mártának beadjuk az orvosságot. Márta azonban, mintha ez egészen természetes lett volna, kinyitotta a kocsi ajtaját. – No, gyere, Vali – mondta, és a lánya karjára támaszkodva kiszállt, majd megindult a cukrászda felé. Jegeskávét kért magának, de ez nem volt, és így megelégedett egy adag csokoládéfagylalttal. Mikor Vali elébe tette a fél pohár szódát és a Gyöngyösön esedékes pirulákat, ezt könnyed mozdulattal eltolta magától, aztán nagy lelkesültséggel beszélni kezdett a tájról, hogy az ilyenkor aratás idején is milyen üde tud lenni. Persze, a néhány kiadós eső az elmúlt hetekben. Két falusi asszony ült a szomszéd asztalnál, azokat megszólította, hogy nem késlelteti-e az aratást a sok eső. Vali hátrahúzódott az anyja mögé, és onnan igyekezett jelbeszéddel értésemre adni, hogy szegény betegünket elhagyta a tiszta értelem.

– De anyám – szólt végre –, sosem törődtél te a mezőgazdasági dolgokkal. – Eh, dehogynem. Jegyezd meg magadnak, hogy te az én életem java részét nem ismered. Az özvegységemre emlékszel, ennyi az egész. No, menjünk. Erről nem is érdemes beszélni. Miért ne érdekelhetne engem, hogy lesz-e termés vagy sem? Talán mert én már úgysem eszem belőle? Jól néznénk ki, ha csak akkor ültetnénk fát, ha biztosak lennénk, hogy magunk esszük meg a termését. Érdekel, és kész. Vagy csak azokkal törődjem, akiket abban a házban otthagytunk? Vali egy kicsit hátramaradt. Mint később kiderült, azért, hogy egy kis üvegben vizet hozzon magával. Amint kiértünk a városból, újra kezdte az ostromot. – Mama, az én kedvemért tedd meg, tudod, hogy az orvos milyen szigorúan meghagyta. – Eh, nyugdíjas orvos – legyintett Márta. – Egy orvos ne legyen nyugdíjas. Az egyetlen betege voltam, és rajtam akarta kipróbálni a nyugati félteke minden gyógyszerét. Fütyülök az egészre, vidd innen. – Az ablak felé fordult. – Imádom ezeket a hosszú kepesorokat, a sárga tarlót… És az ott, a másik oldalon? Egy arató-cséplő gép kúszott a rozstáblán. – Óriási szitakötő – ujjongott Márta. Egyikük sem látott még kombájnt munkában. Csodálkozásomra Vali azt ajánlotta, szálljunk ki mi ketten a kocsiból, menjünk közelebb a géphez. Márta addig vár ránk. Csak mikor jól bent jártunk a tarlón, akkor tudtam meg ennek az okát. Négyszemközt akart velem beszélni. – Attól tartok, nem is jut el Veszprémig. Hallottam, hogy az ilyen betegek utoljára egy időre felélénkülnek. Aztán hirtelen jön… Különben is, ez az élénkség egészen furcsa. Azt hiszem, nem is tudja, mit beszél. Egyre közeledtünk a kombájnhoz, mert Vali nem akart hátrafordulni, míg könnyei fel nem száradnak. Hogy keserű gondolatait elűzzem, elkezdtem magyarázni neki, már amennyire

értettem hozzá, a kombájn működését. Ez le is kötötte a figyelmét, amíg hátra nem pillantott. És akkor rémülten felsikoltott. Szerencsére a gép zakatolása elnyomta a hangját, és így nem keltett feltűnést az aratómunkások között. Márta ott sétált mögöttünk a tarlón, le-lehajolt, elhullott búzakalászokat gyűjtött. Megragadtam Vali karját, hogy oda ne szaladjon, és kétségbeesésével meg ne rémítse a beteget. Nem engedtem el még akkor sem, mikor már néhány lépésre voltunk tőle. Márta felemelte a kalászcsokrot és felénk mutatta. – Ugye, megteszed – szólt hozzám –, hogy megállsz a Ferenciek terén, és én ott nekik adom ezt, a galamboknak. – De mama – tört fel Valiból a kétségbeesés –, egyedül ezen a tarlón! – Ugyan – szólt Márta –, a tarlón nagyon jól lehet menni, csak nem kell meredeken rálépni, hanem csúsztatni rajta a talpat. Gyerekkoromban mezítláb is futkároztam tarlón, ha így megy az ember, akkor olyan, mintha selyemszálakon járna. A következő pillanatban azért megbotlott, majd sietve belekapaszkodott Vali karjába, de ettől most nemhogy biztonságosabb lett volna a járása, hanem inkább imbolyogni kezdett. Aszódnál megint kezdődött a harc az orvosság körül. Itt már injekciót kellett volna kapnia. Vali olyan heves jelenetet csinált, hogy magam is ideges lettem. Különösképpen Márta egészen nyugodt maradt. Csak konokul ismételgette: nem! – Jegyezd meg, hogy soha többé semmiféle orvosságot nem veszek be, nem hagyom magam injekciós tűvel szurkálni. Istennek ajánlottad a lelkemet, amikor ezt az utat elhatároztad, és Istennek ajánlom én is, rendelkezzék velem, ahogy akar. Így gondoltam, és ez a gondolat nekem nagy nyugalmat ad. Még derűt is, amint látjátok. – De anyám – könyörgött Vali –, az én nyugalmam is fontos, sosem tudnám megbocsátani magamnak, ha emiatt… – Eh, mesebeszéd – legyintett Márta –, mindezek elmúlnak. És ettől fogva csak arról beszélt, milyen szép a nyár. Mikor Gödöllőre értünk, az

jutott eszébe, hogy Erzsébet királyné mennyire szerette ezt a tájat. – Mintha csak látnám lovagolni ezen a hullámos, bozótos vidéken a világ legszebb asszonyát. Látod, Vali, attól tanulhatnál. Az egész élete harc volt az elmúlás ellen, és te mit akarsz? Minél elébb öregedni. Loholsz a sír felé. De bolond is vagy, Vali. Vali e szavak után konok hallgatásba merült, mintegy jeléül annak, hogy leveszi istenkáromló anyjáról a kezét. Márta pedig halkan dudorászni kezdett, és ez tartott egészen a fővárosig. Mikor a Kerepesi úti új lakótelephez értünk, felkiáltott. – Szent ég, milyen város ez? A legújabban épült házak egyikének árkádjai felett nagy neonbetűk hirdették: BISTRO Márta megragadta a vállamat. – Állj meg, ilyet sem láttam még. Megiszunk itt egy turmix italt. És benn, a dominómintákkal díszített, fényes helyiségben rendeltem neki ananászt tejben. – Ez jó – mondta –, csak egy kis konyak hiányzik belőle. Utána feketét ivott állva, egy magas, kerek asztalnál, és megint cigarettára gyújtott. – Nagyszerű dolog az – mondta –, ha az ember leszámol az élettel. Vagyis odáig jut, hogy nem fél a haláltól. Olyan könnyűnek érzem magam, mint a pehely. Azt hiszem, az életben egy rossz csak, a halál ellen való küzdelem. A Ferenciek terén valóban megetette a galambokat, aztán a lakásomra mentünk, hogy ott töltsük az éjszakát. Az én lakásom ablakai játszótérre nyílnak. Az erkélyünk alatt nagy visítással két kapura futballoztak a gyerekek. Attól tartottam, Mártát majd zavarja ez a pokoli zsivaj. De nem. Éppen azt tette, hogy kiült az erkélyre, és a vasrács bögyökös hajlatán át nagy figyelemmel nézte a lent folyó mérkőzést. Nem törődött vele, hogy fejének ez a tartása vértódulást

okozhat az agyban. Nem volt ott Vali, aki emiatt aggályoskodjék. Ő, amint megérkeztünk, elment felkeresni a sógornőjét, holt férjének a testvérét. Én pedig, amíg az utolsó gyermek el nem tűnt a játszótérről, nem tudtam Mártát elimádni onnan. Vali meghagyta, hogy a beteg sötétedéskor okvetlen feküdjék le, mert holnap még nagy út vár rá. Márta azonban, miután jóízűen megvacsorázott, leült a televízió mellé, hogy végignézze a „Szívek szimfóniája” című, harmincéves filmet, és így ébren érte a nap legnagyobb meglepetése. Ez a meglepetés pedig az volt, hogy Vali feketére festett, kiondolált hajjal, piros ajakkal, festett körmökkel érkezett haza úgy fél tizenegy tájban. Az igazság az, hogy sokkal szebb volt, mint ennek előtte, vagyis hogy eddig teljesen jellegtelen, színtelen nő volt. De minket mégis rettenetesen megrendített ez a változás. Ezt láttam Mártán is, mert néhány perce megint elvesztette a biztonságát. Erős fejfájásra panaszkodott. Orvosságot kért, de kijelentette, hogy ezzel nem adta fel az elhatározását. Mert a fájdalomcsillapító, az más. Az lényegesen más. Sokáig nem mertünk megjegyzést tenni a Valin történt változásra. Ez viszont őt rémítően idegesítette. A csészét, amelyben teát hozott be magának, leejtette. – Mit bámultok rám! – kiáltott. – Mit bámultok olyan vádló tekintettel, mint egy gyilkosra? – Aztán ledobta magát a díványra, és hangosan zokogott. Csak jóval később, mikor Mártát az orvosság, melyben jelentős adag altató is volt, elnyomta, akkor látta be, hogy ezt a különös eseményt minden magyarázat nélkül hagyni suta és ostoba dolog. – Ez a Manci (így hívják a sógornőjét) valóságos őrült. Idősebb, mint én, de úgy öltözködik, mintha az első báljára készülődnék. Persze szüntelenül kozmetikáztatja magát, nem is csoda, hogy tizenöt évvel fiatalabbnak látszik. Elképzelheted, hogy mikor meglátott, összecsapta a kezét. Éppen csak azt nem mondta, hogy valóságos vénasszony vagyok. Mindenesetre odaállított maga mellé a tükör előtt. „Most láthatod, mi az, ha az ember elhanyagolja magát. Te azt hiszed, te kis szent, hogy az Isten örül ennek. A fenét. Ha van Isten, az csak annak örülhet, minél szebb a teremtett világa, és ehhez hozzátartozik, hogy minden asszony olyan szép legyen, amilyen csak tud.” Mindjárt a telefonhoz ment, és felhívta a fodrásznőjét. Azt gondoltam, megpukkadok mérgemben, mikor azzal jött, hogy tíz óráig nyitva vannak,

belefér még egy hajfestés is. Így mondta: belefér, és engem ez a szó már magában felháborított. Amint látod, mégis megtörtént. Azzal szorított sarokba, hogy a fivére megfordul a sírjában, ha így járulok oda. És azt hiszem talán, hogy ez a kegyelet? Ördögöt!… Mikor ez még mindig nem volt elég, akkor meg, hogy nézném meg Szabó Józsát! Te tudod, ki az a Szabó Józsa. Tudtam. Ez a nő Vali férjének a szeretője volt, míg meg nem ismerte Valit. Házasságuk néhány együtt töltött órájában valóban felesége lett-e Vali a már menetszázadba beosztott katonának, ki tudhatja? De hogy Szabó Józsa éveken át a szeretője volt, azt tudta egész Veszprém. – Képzeld – folytatta Vali –, azzal támadott rám, hogy ha odaállnánk ketten a sír mellé, és ő valami csoda folytán feltámadna, kettőnk közül bizonyosan azt a nőszemélyt választaná. Mert az alig öregedett valamit, és én meg mintha a saját anyám lennék. Nem akartam elmenni, hidd el, nem akartam, a világért sem. Egyszerűen megragadott. Igen, erőszakkal ragadott el. Levonszolt a lépcsőn, fel a villamosra. Nem is tudom, hogyan kerültem oda, csak annyit tudok, hogy egész úton azt a rémes képet láttam magam előtt. Ott állunk mi ketten a sír mellett, azzal az utolsó nőszeméllyel, és én mintha az anyja lennék. Düh és utálat fogott el. Hozzájött még az is, amit a mama csinált velem a mai napon, és egyszerre olyan értelmetlen volt minden eddigi dolgom. Csak azt vettem észre, hogy ott ülök a tükör előtt, hátrahajtott fejjel, és mossák, mártogatják a hajamat a fekete lében. A többi aztán ment magától. Nem ugorhatok fel, és nem rohanhatok el, ha már ott vagyok. Úgy lett minden, ahogy Manci akarta. De mikor hazafelé menet elkezdett nekem hízelegni, hogy most milyen szép vagyok, fiatal vagyok, meg mit tudom én, akkor nem tudtam tovább uralkodni magamon, otthagytam az utcán szegényt. Pedig lehet, hogy nem is akart nekem rosszat… Az a szerencse, hogy most új helyre megyek, és ott nem ismernek a régi formámban… Bánom is én – legyintett aztán, lebiggyesztette az ajkát –, mindegy nekem, így is jó. Márta azzal ébredt reggel, hogy furcsa álmot látott. Álmában meghalt, és lelkét egy nagy szakállú csónakos vitte, sötét színű folyón. De mintha az a folyó nem a Styx lett volna, hanem a Duna budapesti szakasza. Mikor a budai hegyekről leereszkedtünk, és a Dunántúl jellegzetes lankái elénk tűntek, ismét eszébe jutott ez az álom, és felnevetett.

– Szóval, én már a másik világon vagyok, mert átjöttem a Folyón. Most a saját kérésére ő ült mellettem. Könnyedén hátrafordult, és úgy szólt Valihoz. – Hallod-e, valóban olyan könnyűnek érzem magam, mintha test nem is, csak lélek volnék. Vali nem felelt, mélyen a gondolataiba merült. Az orvosságról sem tett egyetlen szó említést sem, mióta Pestről eljöttünk. Érden túl, az útelágazásnál Márta meglátta a Sztálinváros irányát jelző táblát. Akkor elkezdett könyörögni, hogy tegyünk egy kis kitérőt, utazzunk Sztálinvároson keresztül. Mert nem akar meghalni anélkül, hogy egy ilyen semmiből támadt új várost ne lásson. Erre a kitérőre azonban már nekem nem volt kedvem. Szerencsére Vali határozott ellenállást tanúsított. – Mit képzelsz, mama! Árpival megbeszéltem, hogy Fehérváron a Béke presszó előtt találkozunk. – Hát az Árpi majd vár. – És akkor észbe kapott az anya. – De hiszen erről tegnap szó sem volt. – Az este beszéltem meg vele – szólt Vali nyugodt hangon. Ezen magam is elcsodálkoztam. – Hiszen az este fodrásznál voltál. – Igen, de utána kiszaladtam egy taxival a Lehel útra, ahol a teherautó éjszakázott. Végre is érdekelt, hogy épségben eljutott-e odáig. Márta most váratlan kérdést tett fel. – És hogy tetszik neki a fekete hajad meg a piros körmöd? Ahogy akkor Vali rákiáltott az anyjára, az engem is megbotránkoztatott. Aztán visszavonult konok hallgatásába. – Kár – sóhajtott Márta egy kis idő múlva –, kár, hogy nem láthatom meg

életemben ezt a fiatal várost. Úgy gondolom, magánosan álló, virágos parkokkal körülvett házak. Behozza a szél a mezők illatát, és bekavarja az újonnan ásott fundamentumok porát. A szóban forgó eszpresszó előtt nem találtuk Árpit a teherautójával, és Valit akkor nagy idegesség fogta el. Ahogy megálltunk, kiugrott a kocsiból, összeszaladgálta a közeli mellékutcákat, nem parkíroz-e ott valahol. Eredménytelenül és letörten tért vissza. – Úristen, talán valami baj történt. Márta jókedvűen nevetett, hogy micsoda ostobaság ez. Hiszen ha valami baj történt volna vele, ott kellett volna találkoznunk az úton. Vali nem engedett időt egy csésze kávé elfogyasztására sem. Tovább kellett hajtanunk. De bármennyire sietett is, meg kellett állnunk Várpalota előtt egy magaslaton, hogy Márta gyönyörködhessék az élénk színű, új házsorokban, a hármas ipartelep égbe nyúló kéményein, a régi falu elnyeletésén. A veszprémi új lakásuk előtt ott állt a héttonnás teherautó. Ott állt üresen. Árpi, a gépkocsivezető két rakodómunkás kíséretében akkor lépett ki a kapun, kezében csörgette a lakás kulcsait. – Mi történt? – ugrott elébe Vali. – Semmi – felelte a sofőr –, azután hogy az este találkoztunk, nem tudtam elaludni. Elindultam már éjféltájban. Itt szereztem a Tefu-telepen ezt a két jóravaló embert, és kirakodtunk. Kétszáz forintot tetszik fizetni nekik. Talán nem jól tettem? – De, természetesen… tulajdonképpen nagyon is jót tett velünk, hálásan köszönöm – mondta Vali –, de most jöjjön be, csinálunk egy kis teát. – Köszönöm – felelt az özvegyember –, tetszik tudni, hogy visszafelé is van fuvarom… Itt a fuvarlevél. Tessék aláírni. Megvárhatom, amíg alaposan átvizsgálnak mindent. – Ugyan, Árpi, tudja, hogy nem erről van szó.

– Akkor mindent elintézhetünk itt helyben. Vali aláírta a papírt, aztán kezet nyújtott a sofőrnek. Eléggé kurtán, ridegen, mint akit megsértettek. Márta viszont annál szívélyesebb volt hozzá, megsimogatta az arcát. – Isten vele, Árpi, aztán, ha erre jár, látogasson meg bennünket. Már indulóban volt, majd mégis visszalépett, Valihoz fordult. – Azt szeretném még mondani, jól tette, hogy a haját megigazíttatta. Szerintem nagyon is jól áll. Látható volt, hogy ezt a mondatot másképp akarta fogalmazni, csak hát ilyen szerencsétlenül sikerült neki. Elöntötte arcát a pír. Még egyszer kezet fogott mindhármunkkal. Márta később azt állította, hogy ekkor könnytől csillogott a szeme. A bútorok valóban a helyükön álltak, már ahogy azt Árpi elrendezte a maga esze szerint. Az előszobában fel voltak halmozva a ládák, bőröndök. Alighogy végignéztük a két szobát, konyhát, Vali már sietett az indítvánnyal, hogy mielőtt bármihez is kezdenénk, kocsikázzunk ki a temetőbe. Ez a legelső, a legfőbb, ezzel tartozunk a halottaknak. Márta azonban elhelyezkedett az egyik sarokba állított fotelon, és csak annyit mondott: – Majd annak is eljön az ideje. Ebben a pillanatban semmi kedvem sincs temetőbe menni. Élvezni akarom az új otthonomat. Vali mélyen megsértve, szótlanul átöltözött sötétkék kosztümjébe, és elindultunk ketten. Ahogy közeledtünk a temetőhöz, Vali egyre idegesebb lett. A temetőkaput ugyanis áthelyezték, és az zaklatta fel, hogy odatalál-e egykönnyen a sírhoz. Tudtam, ha keresni kell, önmaga előtt is szégyent érez. Nehogy még az én jelenlétem is fokozza a szégyenérzetét, nem kísértem be a temetőbe, a kocsiban maradtam.

Sokkal hamarabb tért vissza, mint számítottam, de milyen állapotban! Úgy rohant a temetőkapu felé, mögötte a sírtengerrel, ahogy Kund Abigélt szokták ábrázolni a „Tetemrehívás”-ban. Karját a homloka elé emelte, haját zilálta, szoknyáját lengette a szél. Valóban nem tudtam, sírás vagy nevetés, amit hallat. Kitárta a kocsi ajtaját, és bezuhant mellém. – Mi történt? – Rettenetes, iszonyú! Ott áll a sírnál Szabó Józsa, szalmaszőke hajjal, mélyen kivágott, áttetsző nylonruhában, fodros alsószoknyával. Jobbjában éles kést tart, baljában köszörűkövet. Nem tudtam, hogy egy megbomlott agy látomása lehet ez, vagy valóban létezik ilyesmi. Nem tudtam, mit válaszoljak, milyen kérdést tegyek fel még. Végül is szótlanul megindultam a kocsival. Mikor új lakásunk előtt megálltam, már sokkal nyugodtabb volt. De nem volt időm mérlegelni, hogy most mit is kezdjek ezzel a különös esettel. Mert itt új meglepetés várt bennünket. A lakás ajtaja zárva volt. Rajta egy cédula: „Rögtön jövök.” Vali kétségbeesetten szaladt az udvarra, hiába, Mártát nem lelte. Érdeklődtünk az új szomszédnál, senki sem tudott semmit. Megint kimentünk az utcára. Itt még elszívtam egy cigarettát, mire megjelent a jellegzetes veszprémi lejtős utca túlsó oldalán. Kis kosárkával fordult be egy sarkon, óvatos léptekkel, de derűs tekintettel sétált át az úttesten. – Hoztam egy kis paprikát meg paradicsomot. Lecsót akartam főzni, mire megjöttök, de túlságosan hamar érkeztetek. Vali nem jutott annyi levegőhöz, hogy szólhatott volna. Márta folytatta. – Hogy milyen gyönyörű város ez a Veszprém! Azt hittem, Eger a legszebb magyar város, de most úgy gondolom, tévedtem. Vali némán lépkedett az anyja mellett, két kezét tétován tartotta a levegőben, mintha holdkórost kísérne, és attól kellene tartania, egyetlen riasztó szóra lezuhan a mélybe. Mikor beértünk a házba, Márta nyugodtan elővette kosarából a kulcsokat, és kinyitotta az ajtót. A konyhába ment, és hozzákészült a főzéshez.

Vali viszont, mint aki halálosan fáradt, leroskadt az egyik könyvekkel megrakott ládára, tenyerébe temette az arcát. Egy darabig hallottuk a zokogását, aztán hirtelen felugrott és elrohant. Jó háromnegyed óra hosszat távol volt. Már ettük a lecsót, mikor nagy robajt hallottunk. A héttonnás teherautó megállt az ablak alatt. Nem sokkal később Árpi és Vali belépett a szobába. Egymás kezét fogva álltak meg a fal mellett. Én felugrottam meglepetésemben, de Márta nyugodtan szólt. – No, végre. Vegyétek anyai áldásomat, drága gyermekeim. – Valika azt mondta, velem jön – szólt a sofőr. – Miután itt úgy sincs rám szükség – tette hozzá Vali, nem kevés éllel. Márta odament, homlokon csókolta a lányát, aztán a férfit. – Csak néhány bútordarabot viszünk vissza – mondta Vali. – Csak a legszükségesebbeket, hiszen Árpi lakása jól be van rendezve. Nyomban csomagoláshoz láttak. Márta pedig zavartalanul folytatva étkezését, odasúgta nekem: – Látod, most már nyugodtan halok meg. Ha ugyan erre egyhamar sor kerül.

A SZALMAKALAP

Csaknem negyven esztendeje tudja az egész falu, hogy Zsófi néninek van egy szalmakalapja! De mind ez ideig keveseknek adatott meg a szerencse, hogy ezt a halványlila szalmakalapot lássák. Jelesen az akkori egyházfinak és néhány öregasszonynak, akik már a második harangszó után a templomajtóban ácsorogtak. Ezek azonban az elmúlt negyven esztendő alatt mind sírba szálltak, csak a szájhagyomány ápolta a szalmakalap hírét egészen a múlt vasárnapig. Zsófi néni, akit akkoriban még Zsófikának hívtak, Pesten szolgált az első világháború sanyarú éveiben. De a hamis vajon, a margarinnal sütött tésztán, a gerslilevesen is úgy kitellett, olyan gusztusosán meggömbölyödött, hogy a falu egyik legjobb gazdalegénye kérte feleségül, mikor a háború végeztével hazatért. Persze, ki is öltözködött Pesten különben, mint akármelyik gazdag lány. Nem is vette valami sokba a Szőrös Szűcs János legyeskedését. Fűt-fát összehordott, ígérgetett a jómódú legény, míg kegyesen kötélnek állt. Többek között azt is megígérte, hogy ha akar, kalapban is járhat, mert ha más nem is a faluban, a Szőrös Szűcsné ezt is megengedheti magának. Kétségtelen dolog, hogy ez az érv a házasság létrejötténél sokat nyomott a latban. Mert húsz hold föld ide vagy oda, Zsófika százszor is meggondolta, hogy parasztember felesége legyen-e, mikor gépész is kérte Pesten. Éppen hogy csak ki nem maradtak a farsangból a nagy spekulálásban. Végül is lett lakodalom, és a kalap benn volt a hozományban. Zsófika egykori gazdái vásárolták nászajándékba, mégpedig egyenesen a Belvárosból. Az akkori divat szerint olyan volt éppen, mint egy lekvárosköcsög, és ahogy az illett, Zsófika szemét annyira eltakarta, mikor felpróbálta, hogy alig-alig látott valamit. Ez eddig rendben lett volna, de a házassághoz rendszerint anyós is tartozik. Az öreg Szőrös Szűcsnének elég volt lenyelni, hogy a fia szegény lányt vesz feleségül. De hogy még kalap is! Zsófika nem merte a fejére tenni, amíg meg nem melegedett a házban. Vasárnapról vasárnapra halogatta. Végül is virágvasárnapján jó alkalom kínálkozott. Az öregasszony komatálat vitt valakinek. Zsófi úgy számított, előbb nem, csak a harmadik énekre keveredik oda a templomba, és ha elsápad is

Szőrös Szűcsné attól, amit lát, talán a szertartás végeztére lecsillapodik annyira, hogy valamiképp el lehet majd viselni a patáliát, amit otthon csap. A lila kalappal a fején Zsófika már a második harangszó után kilopózott a házból. Az apósától nem kellett tartania, mert az régen eladta az ördögnek a lelkét, a vasárnap délelőttöt mindig a szőlőhegyen töltötte, a harangszó csak arra volt jó neki, hogy tartani tudjon hozzá az ebédidőt illetően… Az ura? Hát, ami az urát illeti, annak nem volt beleszólása semmibe. Az anyja előtt azért nem, mert egy keserves hold földet sem hozott az asszonnyal a házhoz. A felesége előtt pedig egyszerűen azért nem, mert nem. Zsófia így kezdte az elején. Hogy miképp csinálta, azt úgyis hiábavaló dolog magyarázni. Az ilyesmit megtanulni nem lehet, az ilyesmire születni kell. Délcegen és akaratlanul is emelt fővel lépett ki a kapun, mert másképpen nem is látott volna ki a kalap alól. A templom átellenben volt velük. Szapora lépteivel egy perc alatt megtehette volna az utat odáig. De mit tesz isten! Csak úgy lehetett, hogy az öregasszony valakit talált számtalan haragosai közül a gyermekágyas asszonynál, mert sehogy másképp nem fordult volna meg ilyen hamar a túlsó faluvégről. Elég az hozzá, hogy megfordult biz az, és valósággal sóbálvánnyá meredt, ahogy meglátta menyét a kalapban, mely olyan lila volt, hogy akár egy püspök fejére is ráillett volna. Alig tudta összeszedni magát, hogy cselekedjék, mielőtt Zsófika belép az Isten házába. Ott érte el éppen a templomajtóban. Fürge mozdulattal lekapta fejéről a kalapot, s földhöz vágta minden erejéből. Úgy gurult az éppen le a templomdombról, mint néhány évvel előbb az öreg harang, mikor a hívek feláldozták a haza oltárára ágyúcsőnek. Igen, a szerencse az volt, hogy csak az a néhány öregasszony látta a jelenetet meg hát az egyházfi. De Zsófika azért jól tudta, egy öregasszony is elég ahhoz, hogy az ilyen dolgot estére a falu apraja–nagyja hírül vegye. Zokogva futott a kalap után, felkapta az út porából, s menekült vele vissza Szőrös Szűcsék vaskapus házába. Bezárkózott az első szobába, és nem jött elő a harmadik harangszóra sem. Ott a kalapot megtisztította az út porától, és visszatette a selyempapírból készült zacskóba, melyen rajt állt nagy nyomtatott betűkkel: „Krüger nővérek kalapszalonja, Budapest.” Ezenfelül még skatulyába helyezte el a selyemzacskót, és vele együtt skatulyába zárta leánykori álmait, a színes kalapról, a városban készült ruhákról, a hintóról és a balatoni meg hévízi kirándulásokról, amit ugyancsak megígért neki Szőrös

Szűcs János, míg kezéért versenyzett a pesti gépésszel. A hétköznapok végtelen sora következett. Hajnali kelés, gyötrődés baromfiakkal, disznókkal, aztán a konyhai tűzhely melege, a mosóteknő. Munka, csak munka szakadásig, hogy gyűljék a pénz az öreg Szőrös Szűcsné szekrényében, a vasalt ruhák alatt, és időnként szaporodjék a birtok egy-egy holddal, vagy gyűljön a vászonnemű a sifonérban. Mert ha nem hozott mást a házhoz Zsófika, mint két dolgos kezet, hát ennek a két dolgos kéznek kell bepótolni az elmaradt hozományt. Nem volt a fővárosnak olyan elesett kis cselédje, akinek sanyarúbb sors jutott volna osztályrészül, mint Szőrös Szűcs János feleségének a pénzéhes anyósa mellett. Nincs olyan kegyetlen törvénye semmi szolgaságnak, mint a vagyon szolgaságának. Aztán jöttek sorban a gyerekek, fokozván az öregasszony dühét s elkeseredését, hogy hiába minden erőfeszítés, széthull a vagyon, mint oldott kéve. Zsófi asszony egy bűnös gondolatot melengetett magában. Azt, hogy az anyósa nem él örökké, és akkor… Akkor, ha nem is lesz éppen féderes hintó, két kast tesznek majd a szekérre, egy vasárnap hajnalán útra kel az egész család, áthajtanak a dombokon, erdőkön, végigvágtatnak a Balaton partján, és megfürödnek… Nem a Balatonban, hanem a Hévízben, mert Zsófi asszony dereka már inkább ezt kívánta. Azt is elhatározta magában, hogy akkor majd az egyik kas alá rejti a skatulyát, és ha kiérnek a falu határából, előveszi a lila kalapot. Legtöbbet érne, ha még szalagok is volnának rajta, hogy lobognának a szélben, búcsút intvén az elnyomatás hosszú esztendeinek. De az öreg Szőrös Szűcsnének esze ágában sem volt elköltözni az árnyékvilágból, sőt, egyre jobban kímélte magát, és mind sűrűbben hangoztatta szerte a faluban, hogy néki itt kell maradni, őrködnie kell, hogy a lila kalap elő ne kerüljön a szekrény aljából. Mert átkot hoz a családra, ha előkerül. Züllést és pusztulást. Zsófi asszony nem látta meg hatvanéves koráig a Balatont. Pedig annyira lakott tőle, hogy egy pár jó lovat három-négy óra alatt odáig lehetett volna hajszolni. Hogyha nem lettek volna közben a hegyek, a templomtoronyból látni lehetett volna a kék tükrét. Csak színes képeken látott hullámokkal játszó vitorlás hajókat. Csak képekről ismerte Hévíz lótuszait. Köztük harántcsíkos fürdőruhákban pocakos férfiak lubickoltak. Színes napernyőt tartottak fejük fölött a fürdőző asszonyok.

Nem láthatta meg a Balaton tükrét, és nem viselhette a szalmakalapot. Pedig sokszor elhatározta azt is. Előbb a lánya esküvőjén akarta feltenni, hisz nem akárki emberhez ment, hanem a kistanítóhoz, és kalapban érkezett az esküvőre a másik örömanya is. De élt az anyósa, s szigorú tekintettel figyelte, mikor megyen a sifonérhoz a kalapos skatulyáért. Jóval később a tanult fia doktorrá avatásán akarta viselni. Mert az öregasszony beleegyezett abba, hogy taníttassák egyik unokáját, ha lemond az örökségről… Ez is hiú reménynek bizonyult. Megint háború jött, és a fiúból elébb lett hősi halott, mint doktor. Még nyugovóhelyéről sem tudott senki az égvilágon. Hiába mozdult ki sarkaiból a világ. Szőrös Szűcséknél nem változott semmi, mert élt az öregasszony. A háta meghajolt, az ujjait összehúzta a köszvény, de lábai fürgék maradtak, a szeme, mint a gyíké. Ott volt mindenütt, látott mindent, és őrizte a régi rendet. Átlépte a nyolcvanat, át a kilencvenet is. A lábai is cserbenhagyták. De ott ült télen a konyhában, nyáron a tornácon, és vasas végű botjával akkorát dobbantott, ha nem tetsző dolgot vett észre, hogy rengett belé a ház, repedt a flaszter. Új földindulásnak kellett jönni. Ha nem is legnagyobbnak, ami a világon történt, de a legnagyobbnak, amely valaha is Szőrös Szűcsék házát érte. Az egész falu egyetlen termelőszövetkezet lett. Éspedig úgy lett az, hogy legelsőnek Szőrös Szűcsék léptek be. Igaz, hogy csak az apai résszel, de ezen is ámult a falu, tán csak azok nem, akik emlékezetükbe tudták idézni Zsófi házasságának történetét, és ismerték sorsát a híres Szőrös Szűcs-birtokban… Utánuk indult meg a lavina, és az utolsó volt, aki aláírta a belépési nyilatkozatot: a vasbotos öregasszony. Nyomban utána pedig csoda történt Szőrös Szűcsék házában. Az öregasszony elhajította a vasalt végű botot. A menye vállára támaszkodva betipegett a szobába, és ettől fogva nem törődött semmivel, ami körülötte történik. Amit soha azelőtt nem tett, esténként mesét mondott a dédunokájának. Mert ilyen is volt ekkor már a házban. Valami nagyon erős emberről meg az ördögről szólt a meséje. De nem volt sem eleje, sem vége a mesének, csak mondta a részleteit, ahogy hiányos emlékezetében felötlött. És elkövetkezett az első közös aratás ideje. Aztán elkövetkezett Anna-nap, amikor ebben a faluban nem állt már egyetlen tábla gabona sem a lábán. Nem volt rá szükség, hogy hétköznapot csináljanak a vasárnapból. Sőt, a fiatalok még jutalomról is gondoskodtak maguknak. Kora reggel két nagy autóbusz állt meg a

falu főterén, amelyek harminc forintért elvitték Hévízre az embereket, oda és vissza. Olyan nagy volt az érdeklődés, hogy a buszok kettőt is fordultak. Zsófi néni úgy találta, végre, ha késve is negyven esztendőt, eljött az ő napja. Fél éjszaka sütötte a csirkét, és reggel felpakolta az egész családját. Nem maradt otthon más, csak a dédmama és a legkisebb unoka. Egy egész kabinsort megtöltöttek Hévízen már azok is, akik az első csoporttal érkeztek. Sietett mindenki a langyos vízbe, hogy az egyhónapos megfeszített munka után enyhet találjon. Zsófi néni kivárta, míg a fiatalok mind átöltöznek. Utolsónak ment a kabinba. Ott kapaszkodtak sorban a falubeliek a mellett a hosszú deszka mellett, amely a lótuszokig vezetett, mikor Zsófi néni megjelent a lépcső megkövesedett deszkáin. A hévízi kabinok oldalán ott függenek a táblák, melyek csendre intik a fürdőző vendégeket. De ebben a percben ki tudott volna csendet teremteni a kapaszkodó deszka hosszat? Ujjongás, nevetés és éljenzés hangzott fel, akkora, hogy csengett belé a hévízi medence. Zsófi néni fején ott volt a lila szalmakalap. Hóna alatt egy bérelt autógumit hozott, ügyesen beleült, és elevezett a lótuszok felé. Hiába volt kétszeres csomagolásban a lila kalap, negyven esztendő alatt kifakult annyira, hogy színe egyezett a lótuszok halvány színével.

GYALOGÚT

A vonat csak fél kilenckor indult, és nyolc órakor szépen felszállhatott volna az autóbuszra, amely az állomásra viszi, de Tót Ignác, amint megetette az egyetlen háztáji tehenet, öltözködni kezdett, és hat órakor már ott állt talpig ünneplőben. Mit kezdhetett a fölösleges idejével? Hallgassa tovább az asszony kelepelését, hiszen elmondott már mindent erről a dologról, amit csak elmondhatott. Mindent legalább ötször és még mennyi feleslegeset! Mondta tegnap dél óta, mióta az elutasító levél megérkezett, ott maradt ebédvivés után a mezőn, és még fél munkaegységet is szerzett magának, csak hogy mondhassa egész délután, aztán folytatódott a vacsoránál, és nem mozdulhatott nyugodtan egyet Tót Ignác éjszaka, mert ha roppant az ágy, mindjárt kezdte: Alszol, Náci?… Tót Ignác semmitől sem irtózott jobban, mint a sok fölösleges beszédtől. Hat óra után néhány perccel hát betette maga mögött a kiskaput, és elhatározta, hogy gyalog megy az állomásra. Azzal a szándékkal, hogy útközben a friss reggeli levegőn kihámozza magának a sok beszéd summáját, aztán majd maga is ítélkezik a történtek felett. De ekkor is csak az asszony lazán összefüggő mondatai csengtek a fülében… „Hát nem vették fel!… Mit szólsz hozzá, a mi lányunkat nem vették fel az egyetemre. Kérdem én, kiét veszik fel, ha nem a mienket. Cselédek voltunk, urasági cselédek, mióta a világ… Az apáink, az öregapáink, mind azok voltak. Mit gondolsz, melyik tanár küszködött, szenvedett így azok közül, akik az én lányomat így elutasították? Vöröskatona voltál tizenkilencben! Aztán ha valaki volt itt szószólója a szocializmusnak, hát mi azok voltunk. Ezért külön is megszenvedtünk. Te magad is, meg a családod is. Én! Én mindenekfelett az öt gyerekkel… És most még annyi sem, hogy felveszik ezt a lányt az egyetemre. Én tudom, hogy mennyi esze van. Ha nem is érettségizett jelesen, tudom, hogy több esze van, mint akármelyiknek, akikkel iskolába járt. És még megtanult oroszul is, a János fiad azt mondta, ez nagyon fontos, hogy egy idegen nyelvet tudjon. Fizettem érte a különórákat, és most meg rejtsem véka alá, gürcöljön velünk vagy legjobb esetben az irodán? Mi? Hogy baromfikezelő tanfolyamra adjam? Hová teszed az eszedet? Neked minden jó volna. Ilyen tutyimutyi voltál egész életedben, azért nem mentünk semmire… Én ebből a lányból legalábbis orvost akarok nevelni… Csak ne gyere nekem azzal, hogy itt is kell a téeszben

az ész… Lusta vagy utánajárni a lányod dolgának, aztán csak beszélsz, mintha az újságból olvasnád, hogy a falu jövője így meg úgy. Mi vagy te, próféta, hogy a saját lányod életén váltsd meg a falu bajait? Nem próféta vagy, hanem teszetosza, gyáva… Nem mersz odaállni a dékán elé az igazságoddal.” Tót Ignác sosem látott dékánt. Valahonnan az egyház szókincséből volt távolról ismeretes neki ez a szó, de sosem törődött vele, hogy mit is jelenthet. Persze, az asszonyok hamar beszajkózzák az ilyen idegen szavakat is, ha a gyerekük ügyéről van szó. „No, jól van, nem úgy értem én, hogy egyedül állíts oda a dékánhoz. Majd a János fiad elmegy veled, s az tudja jól, hol mit kell mondani. És ha János megy veled, és igazán akarja, akkor felveszik. Jól néznénk ki, ha ennyit sem tud elintézni a magas hivatalából!… Meg is teszi, hiszen mindenkinél jobban szereti ezt a legkisebbik húgát. De te olyan vagy, hogy még a saját fiadat sem mered zaklatni a család ügyeivel. Talán szégyenkeznie kell miattunk? Mi? Nem mi voltunk a legelsők, akik beálltunk a juttatott földjeinkkel a téeszbe? Ha te nem indulsz meg, talán ma sincs szövetkezet a faluban. Az ilyenben igen, ebben első vagy, de mikor az édes gyerekedről van szó!… Eh! Attól félek, jobb volna, ha én magam mennék. De mit szólnának hozzá? – Magának nincs ura?” Tót Ignác akkor dörmögött valamit, hogy ilyent aztán nem mondanának. Mert, őszintén szólva, nem bánta volna, ha az asszony maga veszi vállára ezt a keresztet. Kérni, könyörögni, ez nem az ő kenyere. De hát ez mindig így volt, meg így is lesz, hogy az asszony kieszel valamit, aztán addig hajtja, verklizi, amíg ő megindul szépen, mint a jó gyerek. Hát jutott volna ilyesmi neki magának az eszébe, hogy elmenjen ahhoz a dékánhoz vagy kihez? – No, jó, hát hiszen lehet, hogy igaza van. Nem várhatjuk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön. Meg kell tennünk mindent, ha azt akarjuk, hogy a gyerekeinknek különb élete legyen, mint a miénk volt. Ez még a mi dolgunk. A falut már jócskán maga mögött hagyta. Kint ballagott a hatalmas kukoricatáblák között, keskeny gyalogösvényen vágta le az országút szögletét. A gyenge kukoricahaj ismerős enyhe illata vette körül. Ezt a gyalogutat minden évben felszántják, és mindig újra keletkezik. Így volt az uradalom idejében, így a földosztás után az apró táblákon, és így van most is. Állíthatnának ide hét csőszt

egymás mellé… az ember csak azon van, hogy legrövidebb úton érje el a célját. Amíg ezen gondolkodott, hirtelen eszébe ötlött egy régi útjának emléke. Akkor kora tavasz volt vagy inkább talán tél vége. A hajlatokban még hófoltok fehérlettek, és ezen a gyalogúton valósággal ragadt a lábbeli a sárban. Mikor lehetett? Huszonöt éve… Bizony, jó huszonöt éve. Akkor is az asszony határozott, és ő ment engedelmesen. Akkor is a gyereke ügyében. Jánost, az elsőszülöttet vezette… Kézen fogva vezette, míg az országúton haladtak, itt a gyalogösvényen pedig maga előtt küldte… Jól megnyúlt a gyerek tizenkét éves korára, olyan gyorsan nyúlt a szűkös táplálékon, hogy meg is hajlott kicsit a háta. A legjobb ruháját, amit ekkor ráadtak, azt is kinőtte, a keze szárából egy darab kékes-pirosan kivirított a kabát ujja alól. Az elnyűtt cipő, az anyja szoknyájából hasított kapca és a hiába nyújtózkodó nadrágszár között is látszott a fagy csípte, gyenge bőr. Azokban a napokban megpróbált ellenállni az asszony akaratának. „Hát várjuk meg vele legalább az iskolaév végét. A tanító úr azt mondta, meg is büntetnek érte, ha most kivesszük. Azt is mondta, hogy halálos bűnt követünk el a gyerekünk ellen. Hiszen a legjobb tanuló az egész iskolában Nemhogy elvinni bojtárnak a hatodik osztály befejezése előtt, hanem minden erőnkkel arra törekedni, hogy tanult ember legyen belőle. Máskor is előfordult, hogy a község összeadta egy-egy rendkívül tehetséges gyerek taníttatására a pénzt, vagy az uraság, vagy a papok. Igen, így mondta a tanító úr, hogy rendkívül tehetséges.” Az asszony akkor felfortyant. Egészen belevörösödött. ,.Mondd meg a tanító úrnak, hogy kalácsot adjon, ne tanácsot. Mert mit szelek én még az újig ennyi gyereknek. Maholnap a kommenció utolját vihetjük a malomba, azt is eltolhatod egyetlen tragacson. Nézz bele a zsíros vindőbe! Mit látsz benne? Pedig még el sem múlt a tél!… Mivel takarom a testüket, mit húzok a lábukra? Erre nem tudsz felelni… Vagy amit én mondok, az semmi? Csak a tanító! Meg hogy tehetséges? Urat akarsz nevelni a fiadból? Megkergültél? Tudod, meddig tart az? Tudod, mibe kerül? Aztán még ha egy krajcárba sem kerülne, akkor is. Tudjuk mink nélkülözni a keresetit? Éheztessem érte ezeket a picinyeket? Eredj már! Bogarat ültettek a fejedbe, te álmodozó! Az ilyen ember helyett mielőbb férfi kell a családba…” Igen, még ezt is mondta. Aztán akkor éjjel is folytatódott.

„Hála isten megnőtt elég jól, nem is tartatlan éppen. A marhák után csak el tud ballagni. Te ebben a korban már a kapát fogtad. Imádkozz, hogy helyet találtunk neki, méghozzá jóravaló, rendes embereknél. Várjam ki az iskola végit? Akkorra régen lesz bojtárjuk ezeknek is meg másoknak is! Légy észnél, Ignác!” Abban igaza volt, hogy a gyerek keresetire szükség volt, de milyen nagy szükség. És különben is mindig mindenben igazat kellett neki adni, ha az ember békességet akart. De abban a tanítónak és az apának volt igaza, hogy tehetséges. Ez alaposan bebizonyosodott, mert amint új világ lett, és szabaddá vált előtte az út, úgy röppent fel, mint az üstökös. Ám ezt, amit elért, nem köszönheti sem az apjának, sem az anyjának. – Hacsak nem annyiban, hogy küzdöttünk az új világért – sóhajtott magát vigasztalva Tót Ignác. – Akkor azonban kegyetlen voltam hozzá, ez az igazság. De hát velem is kegyetlen volt az élet. Itt ment előttem, üresen kalimpáló kezekkel. A bugyrát én vittem, mintha ezzel könnyíteni tudtam volna a terhén. Tudom, milyen bánatot cipelt a szívén, de nem szólt róla egy szót sem. Nem volt ellenvetése, nem volt vádja ellenünk, hacsak nem annyi, hogy a bugyrába indulás előtt beledugta a könyvét. Azt a vastag hatodikos könyvet, amelyben minden tantárgy benne volt: történelem, számtan, nyelvtan, alkotmánytan… még talán a hittan is. Avíttan vettük neki, de összefűzte cérnával. Skatulyából táblát csinált neki. Nem szóltunk mi jóformán egy szót sem egymáshoz. Apa és fia ritkán vált szót egymással. Bezzeg, ha az anya követte volna ezen az útján, az talált volna útra való szavakat bőven. Csak mikor annak a falunak a végéhez értünk, akkor mondta, hogy adjam neki a bugyrot, mert úgy illő, hogy ő maga vigye. Ezt a bugyrot a gazdáné szétbontotta, mert azt mondta, ő tudni akarja, mit hoznak a házba… A házba? Hiszen csak az istállóban kapott helyet, egy nyomorúságos deszkavackon. A könyvet mégis kidobta az asztalra. „Ezt csak vigye szépen haza, Tót bácsi! Ennek a gyereknek a jószágon kell tartani a szemét, nem a betűn!” Érthető volt ez, és Tót Ignác akkor bele is nyugodott. De most eszébe jutott ez. Mert akkor, csak akkor az egyszer könnyezett a fia. Haragot sem mutatott, inkább az volt a furcsa, hogy megcsókolta az apja kezét, pedig ez náluk sohasem

volt szokásban. Aztán az istállóbéli szegény ágya felé fordult, és rakosgatni kezdett a vánkos alá meg a falba vert faszegre akasztott valamit. Akkor Tót Ignác nem érzett semmi olyasfélét, amit fájdalomnak vagy bánatnak neveznek. De most, hogy rágondolt, rettentő keserűség fogta el. Mitől van ez? Az öregségtől? Vagy a másféle idők kényesebbé tették az embert? Jókor érkezett az állomásra. Az állomás mellett kocsma volt. Betért oda, mivel volt ideje, és kért magának fél liter bort. Azért főképp, hogy itt rendet teremtsen a gondolatai között, amelyek olyan szokatlanul összekuszálódtak útközben. Akkor is ide tért be hazafelé menet, hogy egy pohár bor mellett elfogyassza a kenyerét, amit az asszony a zsebébe tett, arra az esetre, ha elfelejtenék ebéddel kínálni. Hát elfelejtették. Az állomás körül valóságos kis új falu nőtt azóta. Ez a kocsma meg nem is hasonlít a régihez. Ragyogó tiszta fal, támlás kőrisfa székek, terített asztalok. A pulton csillogó csapok, még kávéfőző gép is sistereg rajta. Tót Ignác különösképpen valamilyen szégyent érzett. A dékán, az még csak hagyján, de a fiához, a saját fiához nem volt semmi kedve beállítani a kérésével. Mert hogyan is kezdje. Úgy fogalmazta, forgatta magában a mondókáját, mintha ügyvéd elé készülne, de nem tudott dűlőre jutni. Annak a régi útjának az emléke egyre hevesebben szállt perbe az asszony szavaival, melyekkel útjára bocsátotta. Akkor végzett a fél liter borával, mikor az autóbusz berobogott a kocsma elé. Figyelmeztető volt ez, hogy induljon jegyet váltani, de ekkor megint éppen a szomorúság fogta el annyira, hogy még egy üveggel kért. A következő poharak után pedig végre nyugalom szállt a szívére. – Milyen kishitű is az ember – sóhajtott –, hát micsoda rettentő mélységekből merült fel az én Jánosom. Behallatszott később a vonat dohogása. De Tót Ignác oda sem hallgatott rá. A legkisebbik lánya képét látta maga előtt. – Anyja! Hát nézz rá erre a lányra. Lehet ezt véka alá rejteni? Lehet ezek közül egyet is manapság? Hol van olyan hely, ahonnan nem vezet ezer út felfelé? Mindenkinek a képessége szerint. Anyja, hát nézz szét a gyerekeiden. Nézz szét a világban, és ne légy telhetetlen. Hiszen ez nem is a szívedből jön, ez a régi ínség átka…

A VETERÁN TEMETÉSE

A nap rendkívüliségét már jókor reggel szokatlan esemény jelezte. Az öreg Pozsgai negyedszázada mindig hetenként kétszer borotválkozott, szerdán és szombaton. Négy nappal a nyolcvanhetedik születésnapja után azonban egy hétfői reggelen elővette a sok fenéstől elvékonyult kését, majd pedig szappanozni kezdte magát. A lány, mikor meglátta ezt a nyitott fürdőszobaajtón át, rémülten torpant meg ott. – Mi történt, papa? Mi történt magával? Az öregasszony is kicsoszogott a konyhából, és tágra nyílt szemmel bámult. Elébb az ajka kezdett remegni, aztán a keze. Később a nagyujja bütykét a szájához nyomta, és akkor már olyan volt egészen Ágnes mögött, mint az anyja nyomában tipegő gyermek. Csupán az volt hátra, hogy belekapaszkodjék Ágnes szoknyájába… Az öregasszony még két évvel idősebb volt az uránál, egy híján kilencven. Végignézték, ahogy az öregember megborotválkozott. Kicsit görcsösen fogta a kést, remegett is a keze, de nem vágta be az arcát egyetlen helyen sem. – Most pedig lábat mosok – szólt, mikor letörülgette magát. Olyan határozottan beszélt, mintha ez ebben a szokatlan időben természetes lett volna. Holott a lábmosásnak is megvolt a szokott ideje és szertartása. Ágnes a konyhába sietett, és egy lavórban gőzölgő vizet hozott, továbbá azt az alacsony sámlit, amit az öreg ilyenkor használni szokott. Hajolni nem tudott, mert a vér olyankor a fejébe szökött, és szédült. Ágnes hozzáfogott, hogy levesse a cipőjét, és nem adott hangot a csodálkozásának, hogy ezt most mért kell cselekednie. – Olyan vagy, mint egy Jézus Krisztus – szólalt meg végre az öregasszony, de maga sem tudhatta, mért mondta éppen ezt. Mert hogyan is lehetett a harmincéves, szakállas, lángoló tekintetű Jézushoz hasonlítani ezt a simára borotvált vénembert? Ágnes ölébe vette apja lábát, és közelebb húzta a gőzölgő vizet. Az azonban

félretolta, és merev ujjal élete párjára mutatott. – Nem te, hanem te! Te! – Én? – Igenis te! Talán már elfelejtetted, hogyan szoktad? Az öregasszony éppúgy engedelmeskedett ennek a parancsnak, mint az imént a lánya. De ahogy közeledett a sámlihoz, hogy Ágnes helyére üljön, idegesen legyezett maga előtt. – No, jól van, jól van, ne nézz úgy, mint egy titoklátó. Leült, és fejével folyvást aprókat bólogatva munkához látott. – Csak legalább Imre lenne itthon – csúszott ki akaratlan Ágnes száján, aki félreállt az ajtófélfához, és ott tétlenkedett, holott a tétlenség éppen nem volt szokása. Szerencsére a két öreg nem vett tudomást ezekről a szavakról. Tudatukig csak a határozottan hozzájuk intézett szavak jutottak el. Kivéve, ha az öregasszony hallgatózásra összpontosította a figyelmét. Ilyenkor egyes szavak vagy mondatok nagy erővel hatoltak be a tudatába, egész rétegeket szorítva félre. – No, ugye, hogy érti? – szólt az öreg Pozsgai, lányára emelve egyre bágyadtabb tekintetét. – Érti, csak elszokott tőle mostanában. Pedig megcselekedte ezt már a házasságunk második napján, amikor hazajöttem a munkából. Megtette ezt, valahányszor hazatértem egy kis szabadságra a frontról. És akkor is, amikor 1923-ban kieresztettek a börtönből. Erre már te is emlékezhetsz, Ágnes. Jó kis élettársam volt ez nekem, míg meg nem öregedett ennyire. Kétszer állt helyt egymagában. Először, míg a háborúban voltam… Az öregasszony, míg végezte a munkáját, mintha leckét darált volna, úgy vágott az ura szavába. – Mások a népkonyha előtt lebzseltek vagy a templomban, mert az volt a legkönnyebb, lógott is a rongy a gyerekeik fenekén. De én dolgoztam, mert abban az időben kellett megerősödni a csontjaitoknak, Ágnes. És volt még ünneplő ruhátok is.

– Másodszor is helytállt, amikor börtönben voltam. Az öregasszony feje most kicsit erősebben ingott. – A szomszédok akkor elfordultak tőlem, és átmentek az utca másik oldalára, ha megláttak, hogy ne kelljen velem szóba állni, mert jaj, akkor bajba jutnak!… Senki sem osztott nekem amerikai segélyt. Mégsem mentem sem imádkozni, sem gyónni az alamizsna végett, és akkor sem lógott a rongy a feneketekről, és piszkos kötényben nem látott engem senki az utcán, de még az sem, aki az ablakunkon belesett. Pedig sokan belestek, mert szerettek volna valami rosszat kitalálni, hogy miből ruházlak én benneteket. – Ha most elmegyek – szólt az öreg –, most nem lesz gondotok, csak bejelentitek a pártban, hogy az öreg Pozsgai!… Majd meglátod, Ágnes, hogy felállnak mind tisztelettel, akik ott lesznek és hallják. Majd akkor látod meg, mért érdemes élni. Az öregembernek egy idő óta nagyon hangos volt a lélegzete. A hang, mely beesett melléből tört elő, most mintha ujjongás lett volna. De ez a hang is egyre gyérült és halkult. – Le akarok feküdni – mondta, mikor a felesége harisnyát húzott a lábára. – Bizony, le akarok feküdni. Ahogy lefektették, nyomban lehunyta a szemét. A két asszony kiosont a szobából. Körülbelül fél óra múlva Ágnes langyos teát vitt neki és pirított kenyeret egy kis vajjal, de akkor már az öreg Pozsgai halott volt. Ágnesnek számítania kellett arra, hogy haláleset történik a házban, hiszen mindkét öreg a kilencven felé közeledett. Már jó néhány évvel elébb varrt magának egy fekete szövetruhát, később könnyű anyagból nyárra valót is. Ágnes ugyanis varrónő volt. A táblát még az öregember erősítette a kertajtóra.

Virágné Pozsgai Ágnes NŐI SZABÓ Most azonban valahogy elfelejtette felölteni fekete ruháját, csak kapta a kabátját. Még azután, hogy a kabát rajta volt, vagy tíz-tizenöt percig sírtak, akkor kulcsra zárta a halottas szoba ajtaját, a kulcsot a konyhaablakra tette, aztán végigment a kerti úton, melyet kései, laza hó borított.

Mikor Ágnes gyerekjátékait játszotta ebben a kertben és az utca porában, ezt a települést, melyet főképpen egyszerű, takarékos munkások laktak, széles erdő választotta el a fővárostól, elszórtan néhány terebélyes üzem és egy nyomortelep. Az erdőt azóta elhordták a két háború didergői, a nyomortelepet felszámolta az új rendszer. Új épületek hosszú sora keletkezett, egyszóval a Duna homokos árterére épült helység hozzánőtt a kétmilliós fővároshoz. De csak annyi, hogy hozzánőtt, változni alig változott, és ezen az utcán talán valamennyi ház annak a családnak a birtokában volt, amelyik építette. Pozsgaiék ismertek mindenkit az utcában. Minden ház minden egyes lakóját, de nem tartottak fenn szoros barátságot senkivel. Azazhogy csak az asszonyok nem, mert maga az öreg szinte minden reggel beköszönt valamennyi házba, és nem volt olyan udvar, amelyben valamely gyümölcsfa, évelő virág, futónövény vagy szőlő nem őrizte volna az ő kezének emlékét. Mert már jórészt azelőtt is, de főképp, mióta nyugdíjba ment, ezeknek a sovány, homokos talajon sínylődő kerteknek élt. Pozsgainé azonban nem tudta elfeledni, hogy tizenkilenc után nyomorával galádul cserbenhagyta az utca. Ágnesnek pedig nem tudták megbocsátani, hogy 1929-ben ezt a ványadt tizennyolc éves varrólányt vette feleségül a meglett korú és tekintélyes órásmester, akit a környék minden hadiözvegye évek óta számon tartott. Ágnes azért, mielőtt kiért az utcából, megállt az egyik kertajtó előtt, és beszólt egy öregasszonynak, aki csorba tányérból a macskát etette. – Meghalt szegény jó apánk. Most, hogy hangosan kimondta, egyszerre tragikus színt öltött, és sokkal nagyobb súllyal nehezedett rá az esemény… Sosem volt gyermeke, de az elmúlt években a két öreg már gyermekként tipegett a ház körül. Gyermekeiként táplálta, ápolta, öltöztette őket, és az egyik most elmúlt… Porronggyal egy fiatalasszony jelent meg az ablakban, mellette öt-hat éves lányka. Valamit mondtak, amit ilyenkor mondani szokás. – Megyek a pártba, bejelentem – szólt Ágnes, és most meg minden akarata ellenére, maga is úgy érezte, valami büszkeség volt a hangjában. Igen, éppen úgy hangzottak ezek a szavak, mint az apja ajkán, mikor csillagos fityegővel díszített óráját a mellényzsebébe dugta, és vette a botját. „Megyek a pártba!”

Amint befordult a sarkon, hallotta az öregasszony szavait. – Hová megy ez? Mit mondott? Hallottad?… – A pártba – kiáltott a fiatalasszony. – Hova? Az öregasszony nyilván alaposan siket volt, hogy még mindig nem értette. Vagy nem akart hinni a fülének. – A pártbaaaa! Igen, valóban sietett a pártba, ahol még soha életében nem volt. Mert Ágnes attól fogva, hogy az órás felesége lett, messze került mindattól, amiért apja börtönben sínylődött s anyja végtelen nyomorúságot szenvedett. Az órásnak háza volt a városka főterén. Ágnes fehér fátyolban bevonult az első feleség berendezett lakásába. És nekik az égvilágon semmi kifogásuk nem lehetett a társadalmi rendszerrel kapcsolatban, amely ellen a proletárvárosban mindenféle aknamunka folyt. Ennek az aknamunkának részese volt Pozsgai is, amennyire egy börtönviselt és szemmel tartott ember részese lehetett. Az órás liberális ember volt, és az volt a véleménye, hogy mindenki játssza a maga játékát a földi tereken. Az apósára nem haragudott, és nem is szégyellette. Sőt, a hatvanadik születésnapjára saját kezűleg készített neki egy ezüstveretes pipát, melyet a kalapácsos ember domborműve díszített és elrejtve egy ötágú csillag. Az órás fiatal feleségétől gyermeket szeretett volna, de néhány év múlva ez reménytelenné vált. Ágnes akkor ruhaszalont nyitott, és így ketten jóval többet kerestek, mint amennyire szükségük volt. Autót tartottak, ami abban az időben egy kisiparos embernél feltűnő dolog volt, és majdnem minden este a Dunakorzó valamelyik lokáljában vacsoráztak. Az órás akár városatya lehetett volna a kommunista apóssal terhelten is, ha nem engedte volna meg magának azt a luxust, hogy istentagadó legyen. És ezt nyíltan hangoztatta is az üzletfelei előtt. A világot valamilyen óraműhöz hasonlította, a papokat pedig éppúgy csalóknak tartotta, mint a kommunistákat. „Csakhogy azért nagy különbség van köztük” – szokta mondani, ha jó kedvében volt. „Mert a papok tudják, mért hókuszpókuszoznak. Évszázadok óta mi pénzt összehordtak általa… De ezek?… No, nem baj, az öreg azért rendes fickó, nyolcvanadik születésnapjára

aranyplakettet kap tőlem a szakállas Marx képével.” És megfizette az egyházi adót is, mert tehette, csak esetenként hozzátette: „Látod, Ágnes, ezek előtt nincs szaga a pénznek. Nyilván tudják, hogy istentagadó vagyok, mégis elfogadják tőlem.” Jóízűen és győzedelmesen nevetett minden alkalommal, mikor egyházi adóját lerótta. „Én jókedvvel adom, az szent, és a jókedvű adakozót szereti az Isten.” – Vajon, ha egyszer visszautasították volna azt a pénzt, nem vált volna-e szerencsétlenné? – töprengett Ágnes. Elfogadták minden alkalommal, és ez a gavalléros évődés az egyházzal tartott egész háború alatt. És még azután is egészen addig, mígnem az órás akkor már valóban virágzó óra- és ékszerüzletét államosították. – És hogy én még ezeknek adót fizettem! Hát mondd, hol van az istenük? Hol van most? Ha ezt engedi? „Svihákok! Gazemberek! Átkozott csaló kutyák!” Ezek az átkok a papokat illették, és még súlyosabbak magát az Istent. Ágnes összerázkódott, és meggyorsította lépteit. Ismerte jól azt az épületet, amelyikben a városi, jobban mondva jelenleg a kerületi pártbizottság székelt. Ez a ház valamikor az iparos kör tulajdona volt. Annak idején, ha a férje oldalán belépett ide, a portás nagy tisztelettel üdvözölte. Szinte valamennyi új ruháját meglibegtette ezeken a folyosókon. Melyek rendszerint a próbázó dalárda énekét visszhangozták. A kapuban előkészítette a személyazonossági igazolványát, de senki nem kérte tőle. Az előcsarnokban önkéntelen a felé a fal felé fordult, amelyen valamikor a hatalmas tükör függött, de a tükör helyét egy színes grafikon foglalta el, mely a városrész gazdasági életének a fejlődését mutatta a felszabadulás óta, alapul véve még a ’38-as év adatait is. Mostani alakját csak a következő csapóajtó ablaka tükrözte vissza homályosan, elmosódottan. A bal oldali folyosón, amerre haladt, a város iparosait dicsérő oklevelek függtek abban az időben, aztán a kormányzó és felesége bivalybőrre kikalapált

dombormű arcképe, egy bőrdíszműves lelkes alkotása. Ugyanezen a helyen most egy öles tablót talált, ezzel a felírással: „Veteránjaink. 1919–1959.” És a tabló kellős közepéből huszonnégyszer harminchatos nagyságban mosolygott rá az apja. Ismerte ezt a képét, azon a napon, amelyen csináltatta, reggel öt órakor feltette a bajuszkötőjét és nem vette le, míg el nem indult a fényképészhez. Ágnes bármennyire is igyekezett visszatartani könnyeit, hiába volt, elkezdett sírni. Az udvari ablak felé fordult, s ott állt az ablakdeszkára támaszkodva sokáig, míg ellágyulásán erőt nem vett. Eközben többször is hallott lépteket maga mögött, a folyosó végéről hangos beszélgetést, a szobákból írógépek kopogását. Jó tíz percig tartott, mire sikerült felszárítani a könnyeit. Ahogy visszafordult, fiatal nővel találta magát szemben. Kéztörülő és szappan volt a kezében. – Pakots elvtárssal szeretnék beszélni – mondta. Nem ismerte személyesen, és nem is tudta pontosan, mi a beosztása a pártbizottságban. Csak annyi, hogy az apja legtöbbet ezt a nevet emlegette. „Hívat a Pakots elvtárs. Beszélek az ügyben Pakots elvtárssal… Viszem a képet Pakots elvtársnak”. Igen, azt a képet. – A forduló után az első ajtó – felelt a fiatal nő gépiesen. Pakots szobájában vagy öten voltak, mikor Ágnes belépett, s ahogy bejelentette az apja halálát, valóban mind az öten felálltak, pontosan, amint az öreg reggel megjósolta. Aztán Pakots kijelentette, hogy a saját halottjuknak tekintik. Jegyzetfüzetet és ceruzát vett elő. Hosszú ideig kérdezgetett, számtalan adatot jegyzett fel, aztán még egyszer részvétét nyilvánította. – Maga csak menjen haza nyugodtan, asszonyom. A többi a mi dolgunk. „Ennyi lenne az egész?” Ágnes ahogy kilépett a pártházból, megkönnyebbült, de valamivel később az, hogy tulajdonképp semmi teendője nincs, megzavarta. „Lehet az, hogy ilyenkor csak ül otthon az ember, és vár? Nem, a halálesethez hozzátartozik, hogy tele legyünk sürgős teendőkkel.” Tétovázva állt az utca

sarkán, és kifosztottnak érezte magát. „Azért mégis elmegyek a temetkezési vállalathoz, a család nevében is kell rendelni gyászjelentést… De azt sem tudom, mikor lesz a temetés. Igen, ezzel várni kell. De a koszorú, azt mégiscsak meg kell beszélni a virágüzletben.” Végre eszébe jutott, hogy felhívja telefonon a férjét. Az órás egy Buda környéki tüdőszanatóriumban volt. Sokáig kellett várakoznia, míg kapcsolást kapott a postán. A kórterem ápolónője jelentkezett, és közölte, hogy a férjét nem hívhatja a telefonhoz. Kisebb hűlést kaphatott, mert a láza felszökött. Nem jelent semmit az egész, de mindenesetre ezen a napon ágyban kell maradnia. Ágnes a ki járati ajtónál volt, mikor egyszerre csak észbe kapott. „Milyen ostoba vagyok, hát értesítenem kell a rokonokat.” Visszament, megfogalmazott egy táviratot: „Jó apánk ma reggel csendesen elhunyt.” Hosszabb szöveg felesleges, akiknek megy, úgysem érnek ide a temetésre. Ezeket a szavakat ráírta három blankettára, és megcímezte az egyiket Jugoszláviába, a másikat Angliába, a harmadikat Chilébe. Kora reggel, mikor még sejtelme sem volt, hogy milyen napra ébredt, elhatározta, hogy a leveshez vásárol egy kis szárított gombát. Ezért a gombáért most elment a piacra, utána egy eszpresszóban megitta szokásos délelőtti feketéjét. A halálesetet elmondta a gombás asszonynak is, a kávéfőzőnőnek is. Mindketten azzal nyugtatták meg, hogy ilyen öreg ember sorsa a halál. Ilyen szép halál pedig isteni ajándék. Ezek a szavak jól is estek a szívének. „Nyugodjék meg, lelkem, szomorú nap ez, de hozzátartozik az élethez, mint a nagypéntek az esztendőhöz.” A gombás asszony szavai voltak ezek, és hazafelé azon töprengett, hogy valamiféle közmondás ez, vagy éppen erre az alkalomra ötlötte ki bölcsen a vén kofa. Az utcájuk üres volt teljesen, de az udvarukban a megkopaszodott lugas alatt, ahol csak az ő kifelé vezető lábnyomainak kellett volna látszani, lucskosra, piszkosra volt taposva a hó. Félelem fogta el, a kiskaput tárva hagyta, úgy rohant a kerti úton. A ház előtt azonban megtorpant. Belülről keserves, fülsértő énekszó hallatszott. Az anyját ott találta az előszobában, még ugyanabban a fakult kötött kabátban, amely reggel volt rajta. De bent a szobában egy csomó ünneplő feketébe öltözött

öregasszony támasztotta a falat. Szemüveg volt rajtuk, a kezükben könyv, és énekeltek. A halott ott feküdt a szoba közepére kitolt, párnáitól megfosztott ágyon, az is fekete ruhába öltöztetve, és a mellén összekulcsolt kezei között kereszt. Az ablakot beakasztották sötét drapériával, villany sem égett, csak gyertyák lobogtak a ravatal körül. Hihetetlen volt, hogy ebben a félhomályban a szemüveges asszonyok lássák a betűket. Ágnes visszatántorgott az előszobába. – Anyám, mért hívta ezeket ide? – Én hívtam? Dehogy… Tudod, hogy nem vagyok velük jóban. Én csak ültem a konyhában és jöttek. Azt gondoltam, te intézted ezt is. De nem baj, legalább megmosdatták a testet, és fel is öltöztették. – De hát nem az ő dolguk. Igen, én elintéztem mindent, de nem ezt. – Mindent elintéztél? A papoknál is voltak? A szobában abbamaradt az ének. – Ezek az asszonyok azt kérdik, szóltál-e a papoknak. Ágnes hátrafordult, és ekkor már az öregasszonyok mind ott álltak az ajtóban. – Azt kérdezzük bizony, szólt-e a papoknak? – Mi közük maguknak ehhez? Minden a párt dolga. Ő mondta – és a halottra mutatott. Az özvegy szégyenlősen mormolta, mint valami betanult leckét: – Nem kaparhatjuk el, mint egy kutyát. Ezt mondják ezek az asszonyok. Nem bizony, azt mondom én is. Ágnes tanácstalan hátrált. Az anyja most odaállt a többi öregasszony közé, és gondolatainak kereke csak egyetlen vágányon forgott. Egy hangon darálta: – A párt csak leteszi a halottat a földbe. Őt megkeresztelték az Atyának, a Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében, és a szentháromság nevében helyezzük örök

nyugalomra a testet. – Mert vége van a földi kalandozásoknak – folytatták az idegen asszonyok –, és lelkének vissza kell térni az úrhoz. – A házasságunkat is megáldották – darálta tovább az öregasszony. – Ha pedig nem lesz pap… – súgtak a többiek. – Ha pedig nem lesz pap, akkor én ki sem megyek a temetőbe. Ágnest tehetetlenségében most keserű düh fogta el. – Anyám, hát nem ismert istent életében sem ő, sem maga. – Eredj – rázta a fejét az öregasszony –, megkereszteltek bennünket, és megáldották házasságunkat. Már tudta, hogy hiába van minden, a kilencvenéves agyból nem lehet érvekkel kiverni, ami a döbbenet által belefészkelődött. Ha jönne tán a vénasszonyok fekete serege helyett fehér ruhás lányok kara, és énekkel és tánccal elűznék lelkéről a sötétséget. Neki arra sem volt ereje, hogy a vénasszonyokat kiűzze a házból! Maga menekült el újra. A sarki trafikból felhívta a pártot, és megkérdezte, lehet-e úgy, hogy pap is legyen a temetésen, s ha lehet, hívják-e ők, vagy maga gondoskodjék róla. A felelet egyértelmű volt és rövid. A párt nem rendez temetést papi segédlettel. Ágnes könyörgésre fogta a dolgot. Hiszen mindegy úgyis a halottnak, de az élő öregasszony… Pakots elvtárs azonban nem hallgatott meg hosszabb magyarázatot. – Ha a család ragaszkodik paphoz, Pozsgai bácsi nem lesz a párt halottja. Mire ismét hazajutott, dél volt, s az öregasszonyok elmentek ebédelni, mert a halottas háznál nem gondoskodtak számukra sem ételről, sem italról, és ebben azért nem ismertek tréfát. Az anyja egyedül kuporgott a konyhában. – Anyám, ha papot hívunk, a párt nem vállalja a temetést. Tudja, milyen sokba kerül egy temetés? – Így próbált érvelni, mert a takarékosság még eleven tulajdonsága volt az öregasszonynak.– Hát gondoljon erre, ha magának az semmi, hogy a papok miatt nem lehet szegénynek olyan temetése, amilyenről

évek óta ábrándozott… Mama, hát térjen észre! Azok adják most rá az áldást, akiket egész életében gyűlölt? Ha szerette az urát, nem lehet ilyen önző, és nem kívánhatja ezt. Az öregasszony lehajtotta a fejét, majd ismét szájához emelte középső ujja bütykét, és mély hallgatásba merült. Ez a hallgatás – Ágnes jól tudta – nem azt jelenti, hogy jobb belátásra tér. Gyakran előfordult, hogy bőséges reggeli után egy órával felháborodottan kopogtatta az asztalt. „Ágnes, hát mért nem adsz nekem reggelit!” Ha Ágnes ilyenkor azt merte állítani, hogy a reggelin már túl van, így vonult mély, sértődött hallgatásba éppen, mint most. Félórai hallgatás után most felállt, a halottas szobába tipegett, a szekrényből néhány darab százforintost kapart elő, és Ágnes elé tette a konyhaasztalra. – Itt van, ha sajnáljátok a pénzt keresztre-koporsóra. – Átkozott vén boszorkányok, mit tettek magával? –zokogott Ágnes, s újra kapta a kabátját. – Pakots elvtárs, lelkemre mondom, higgye el, nem rajtunk múlik. Annak a szegény öregasszonynak valami hatalmába kerítette az agyát. Mondja, mit tegyek? Szerencsétlenné tegyem ezt az életben maradtat? Bár lehet, lehet, hogy később észre tér, de én most nem tehetek mást, hívom a papokat. – Semmi baj, asszonyom – nyugtatta a telefonban a fiatal, határozott hang. – Én akkor is ott leszek a temetésen, ha nem hivatalosan is, de ott leszünk jó néhányan. Ágnesnek egyszerre annyi lett a teendője, azt sem tudta, hol a feje. A temetkezési vállalat, az orvos, a tanács és végül, de nem utolsósorban, a papok. A papokhoz már csak másnap került el. Akkorra a halottat elvitték, és Ágnes tudta a temetés pontos idejét. Ahogy lenyomta a plébánia tölgyfa kapujának kilincsét, azt hitte, tömjénszag fogadja. Ezzel szemben jóféle szivar illata áradt már a folyosón. Az iroda ajtaja tárva volt. Két asztalnál egymással szemben ült egy fiatal pap és egy idős úriember, aki nyilván társadalmi munkában végezte a hivatali teendőket, de az is lehet, hogy szerény nyugdíját az egyház fillérei egészítették ki. Mindketten szivaroztak, és arról társalogtak, mikor repítik fel az első embert a holdba, és vajon sikerül-e ebben az amerikaiaknak megelőzni a Szovjetuniót? Társalgásukat Ágnes már a folyosóról hallotta. Egy darabig

hallgatózott is, míg latolgatta magában, milyen érveket hoz fel ügye érdekében, ha a halott istentelensége miatt elzárkóznának a szertartás elvégzésétől. – Az adófizetés! Igen, az évtizedekig tartó jelentős adófizetés nyilván számít valamit. A kedélyes társalgás végét nem várhatta ki. Megkopogtatta az ajtófélfát, és belépett. – Halottat jelenteni jöttem – kezdte kurta köszönés után. A fiatal pap finom gesztussal a civil úrra mutatott. – Tessék bediktálni az adatokat. Ágnes bediktálta életkorát, egykori foglalkozását, házasságkötésének idejét. Gyermekeinek számát, élőkét és holtakét, elhunytának körülményeit. Az adatok legnagyobb részére nyilván a búcsúztató szentbeszédhez volt szükség. – Egy pap vagy kettő? – kérdezte az egyházi férfi. – Kettő – felelte Ágnes gondolkodás nélkül. – Szentmise a megboldogult lelki üdvéért? – Igen – sietett a felelettel készségesen minden fizetségre, csak a kényes kérdések ne kerüljenek elő. Erre nem is került sor. A pap az adatok felvétele közben is mondta véleményét a holdbéli utazásról. Érkezésekor nem, de most, mikor távozott, kezet fogtak vele, és részvétüket nyilvánították. Minden nagyon simán ment. Mikor betette maga mögött a kaput, valóban úgy érezte, itt az Isten békéje uralkodik. Nagy békesség uralkodott a tüdőszanatórium teraszán is, ahova Ágnes a halálesetre való tekintettel belépési engedélyt kapott látogatási időn kívül. Pokrócokba burkolózva feküdt ott vagy nyolc beteg, köztük az órás. Fekvőhelyének sarkán ült Ágnes, és igyekezett halkan beszélni, de hiába, a nagy csendben értették a szavát a többiek is. „…És akkor, ahogy meghagyta, elmentem a pártba.” – Rosszul tetted – vágott közbe idegesen az órás –, el tudom én temettetni az

apósomat. Akárhogyan is van, annyit még meg tudunk tenni. – Jó, jó, nyugodj meg. Úgyis az lett a vége. Sorra elbeszélt mindent, egészen addig, hogy végül el kellett mennie a papokhoz. Az órás akkor felemelkedett fekhelyéről. Amennyire rekedtes hangján ez lehetséges volt, kiabált, nem törődve a szanatórium békéjével. – Nem, nem, papot nem akarok látni ott. Ágnes igyekezett visszafektetni helyére. – Pihenj, erőt kell gyűjtened a temetésre. – Erőt? Nem, ha pap lesz, akkor én nem leszek ott. Rendezz egy tisztességes kommunista temetést az öregnek, ez az én kívánságom. De ne a párt pénzén, hanem az enyémen. Vagy a papok, vagy én, érted? Ha anyád megzavarodott vénségére, én nem megyek utána. Sem a párt, sem a papok, érted?… A terasz sarkából vékony hang hallatszott. – Megzavarodott? Micsoda beszéd? Az Isten megvilágosította agyát, hogy megmeneküljön a kárhozattól. – Hallgasson, hallgasson, ne beszéljen vele! – csitította egy másik beteg. – Temessenek el mindenkit aszerint, ahogy élt – szólt kemény hangon a harmadik. – Igaza van – hagyta rá az órás. – Amiért élt, nem az én ügyem volt, de derekasan harcolt az öreg, csináltam is neki ötágú csillaggal díszített pipát, és rendezünk is neki kommunista temetést. Papok pedig nem lesznek. És papok mégis voltak a temetésen, mert az öregasszony görcsös makacssága győzött, az okosaknak pedig engedni kellett. Rengeteg virág gyűlt össze a ravatalozóban, pedig ezek a tél végi hónapok legszegényebbek virágban. Küldött virágot a párt, a szakszervezet, a kerületi tanács, tisztelők és barátok, az üzem, ahol egykor dolgozott. Koszorút hoztak nagy bajuszos, ősz emberek, mellényükön ezüstlánccal, kabátjuk hajtókáján

érdemjelekkel, úttörőlányok, akik melegen öltöztek alul, hogy fehér blúzban vonulhassanak ki a temetőbe a tél végi napon. Az órás mégiscsak eljött a temetésre, s mikor a menet megindult a koporsó után, két karján tartotta a két asszonyt. E három tagból állt a gyászoló család, s előttük ment a koporsó után a két pap, de mögöttük a részvevők hosszú sora. Legnagyobbrészt olyanok, akiket a család tagjai sohasem láttak. Az egyik fordulóban Ágnes, ahogy visszatekintett, valósággal megrémült a messze kígyózó tömegtől. „Kik ezek, mikor és miért lettek barátai a megholtnak?” A sírnál az egyik pap a szertartás latin szövege után végre magyarra fordította a szót. Ágnes nem akart hinni a fülének. A pap továbbra is monoton hangon beszélt, és a halott Istenhez és egyházhoz való hűségét méltatta, áldozatkészségét, jámborságát, egyszerű, de jóságos lelkét, a családja iránt táplált múlhatatlan szeretetét. Az atyaisten nevében már-már ígérte, hogy az istenfélő lélek előtt megnyílnak a mennyország kapui, amikor halk beszéde egy vonat éktelen dübörgésébe veszett, mert a temetőt a peremváros gondatlan vezetői annak idején odahelyezték a vasútvonal alá, vagy tán fordítva, a vasútvonalat építették a temetőkert hosszán. Senki sem hallotta, hogy fejezte be a pap magasztos gyászbeszédét, mert mire a dübörgés elhalt, már latinul mormolt ismét. Szenteltvízzel hintette meg a sírt, aztán előtte a ministráns, oldalán a másik pap, otthagyta a sírt. Nyomában csak az öregasszonyok vonultak el. De ezt az elvonulást alig vették észre a többiek, mert ekkor éppen varjak jöttek be a mezők felől, és suhogva keringtek a temető felett, és a legtöbben felemelték feléjük a tekintetüket. Ez a peremváros a nagy síkságra nyúlt ki, és a síkságról így tél vége felé gyakran szálltak be tömegesen varjak. Ágnes is rajtuk felejtette egy darabig a tekintetét, s mikor ismét a sírra nézett, egy ismeretlen fiatalembert látott állni a frissen lehelyezett kereszt mellett. A tömeg pedig egyre szorosabban összezáródott. A fiatalember szónokolni kezdett. Nem úgy, ahogy az imént a pap. Nem mondott olyan szöveget, mely bárki másra illett volna, nem, a sírba helyezett veteránról szólt. A sírba hullott életnek is arról a részéről éppen, amelyet Ágnes alig-alig ismert. Amely nem az övéké, a családé volt, hanem a számtalan idegené, akik itt összegyülekeztek. Aztán énekkar következett, és az öregasszony is megrémült, mert úgy látszott, a lelket nem a mennyeknek országa fogadta be, hanem más hatalom vette birtokába, és hiába állt tárva a mennyország kapuja, a lélek itt maradt a földön. És nem hagyta cserben még a hitetlen órást sem, akinek mind ez ideig semmi sem volt szent a világon…