Magyar Fakír 226a64

NYERGES ANDRÁS

MAGYAR FAKÍR

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-112-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Nyerges András

BOLONDGOMBA

nyitott könyv az életem

– Jó napot kívánok, az álláshirdetésre jöttem. Maguk keresnek főraktárost, ugye? – Ön igazán jelentkezik? Elvállalná? – Azért vagyok itt. Tessék a munkakönyvem. – Foglaljon helyet, kedves uram! Jucika, egy kávét kérünk! Nem haragszik, ha néhány kérdést teszek fel? – Tessék csak! Természetes dolog. – Örülök, hogy így fogja fel. Mások rögtön megsértődnek, bizalmatlanságnak veszik… – Hülyeség. Hiszen ez bizalmi munkakör! Tudniuk kell, hányadán állnak a jelentkezővel! – Látom, uram, pompásan értjük egymást. Tehát, az első kérdésem: legutóbb hol dolgozott? – Sehol. Börtönből jövök. – Ejnye, no. Garázdaság? – Kikérem magamnak! Csalás és sikkasztás. – De nyilván valami felfújt kis eset… – Minősített csalás, tetszik érteni? Ne nézzen pitiánernek… – Biztosra veszem, hogy ön túloz.

– Hat évet kaptam. Azt hiszi, semmiért adták? – Hát nem, de a bíróság talán túl szigorú volt… – Frászt! Azt hittem, nyolcat is rám húznak, ötmillió forgott terítéken, úgy tessék rám nézni! – Ötmillió, ötmillió… Az a kérdés, hány év alatt? – Hogyhogy év? Öt hónap alatt összeloptam! – De ugyebár nem raktárosként… – Világéletemben raktáros voltam. Ahhoz értek. – Ejnye, no… Ha megtörtént, hát megtörtént. Azért nem kezelhetjük élete végéig úgy, mint egy bűnözőt! Egyetért velem, Jucika? – A legnagyobb mértékben, Béla. – Egy ifjúkori botlás miatt bizalmatlankodjunk? Ki nem követ el meggondolatlanságot taknyos fejjel? – Álljon meg a menet! Negyvenöt éves vagyok. És visszaeső. – Negyvenöt év nem kor manapság, igaz, Jucika? – Igaz, Béla. A kedves munkavállaló rém fiatalos! – Akkor kérünk a szájára egy forró puszit, tapadással. – Boldogan, Béla. – Ön pedig, kedves uram, nyilván látja, milyen helyre csöppent, és nálunk új életet kezd… – Kezd a rosseb! Le vagyok égve, kell a dohány. – Csak nem azt akarja mondani, hogy itt is csalni, sikkasztani akar? – Miért, tud jobbat? Adnak ajándékba egy félmilliót?

– Sajnos, ennyire még nem fejlettek a szociális juttatásaink. – Akkor meg ne szóljanak bele, hogyan szerzem meg a pénzt! – De kedves barátom, végtére is, hogy képzeli? Idejön és bejelenti, a képünkbe vágja, hogy sikkasztani fog? – Pontosan! Nekem senki se hányja a szememre, hogy eltitkoltam bűnös szándékaimat! Nyitott könyv az életem. Azt mondja meg, kell főraktáros, vagy nem kell főraktáros? – Persze, hogy kell. De még mennyire kell! – Akkor csapjanak a tenyerembe! – De kedves munkavállalónk… miért hoz minket kínos helyzetbe? Jelentse ki, hogy amit az előbb mondott, csak ugratás volt! – Ugrassa magukat az öregisten! – De hát mi nem tudhatjuk, hogy maga sikkasztani akar! – De tudják. – Nem tudhatjuk, ez a lényeg. Értsünk szót, mondja utánam: nem fogok sikkasztani. – De fogok! – Jucika, ugye maga is hallotta: a munkavállaló ünnepélyesen kijelentette, hogy hátat fordít bűnös múltjának… – Nem fordítok! – …és a javulás útjára tér. Hallotta, Jucika! – Miről beszélnek maguk? Én nem ígértem semmit! – Látja, Jucika, ennek a szürke irodai munkának is vannak szép, sőt megható pillanatai. Az ilyenek, amikor valaki a fülünk hallatára kötelezi el magát a tisztességnek…

szociológia

Reggel öt óra harminc perc. Csöngetnek. Kezében a borotvával, fél arcán szappanhabbal megy ajtót nyitni. Háta mögött, a résnyire nyitott szobaajtóban, a felriasztott család riadt pislogása. Két férfi nyomul be. Komorak, fenyegetőek. Egyikük golyóstollat szegez előre, mint valami lőfegyvert, a másik mappát tart, rajta kérdőív. – Felmérés! – közlik ellentmondást nem tűrő hangon, és máris nézelődnek, jegyeznek. – A kutyaúristenit, mit akarnak felmérni reggel fél hatkor, amikor munkába készül az ember? Az ifjabbik kérdezőbiztos arcán megbocsátó mosoly. Tudománya fennkölt magaslatáról leheli alá a választ: – Azt vizsgáljuk, idegesek-e a dolgozók, ha reggel öt óra harminc perckor, munkába készülődés közben mérik fel őket.

egy panaszos levél elintézése

A levél „…hiszen tudom én, hogy az utca nem felelőtlen sétafikálásra való, de értsenek meg engem is, kényszerhelyzetben voltam! Nem volt odahaza egy falat kenyér se, le kellett mennem a boltba. Menet is, jövet is igazán megtartottam a gyalogosokra vonatkozó előírást: egész testemmel a falhoz lapulva, a tőlem telhető legnagyobb sietséggel osontam a járdán, alig foglaltam el több helyet, mint egy enyhe kiszögellés. Ennek ellenére mi történt? Rám dudált egy autó, amelyik a járdán jött a hátam mögött, kitartóan a nyomomban maradt, és a

házunk kapuján is befordult. Lift nálunk nincs, szaporán igyekeztem fölfelé a lépcsőn, de az az autó a lépcsőházba is utánam jött, folyton dudált, hogy gyorsabban, gyorsabban, és a vezetője még ki is ordított, hogy menjek előle, nem látom, hogy az útjában vagyok? A harmadikon lakunk, nyugdíjas vagyok, beteg a szívem, de azért én megtettem, amit tehettem, tessenek elhinni. A lakásunk előtt keskeny a gang, ott aztán az autó beszorult a fal meg a korlát közé, és azóta is ott áll, már harmadik napja, úgyhogy sem a lakásból kijönni, sem oda bemenni nem lehet. Az az ember a volán mögött állandóan dudál, a reflektorával éjnek idején bevilágít a szobánkba, és ha meglát, folyton sérteget meg följelentéssel fenyegetődzik. Amíg csak másoktól hallottam, nem hittem, hogy ilyesmi tényleg előfordulhat, de most csupa szorongás vagyok, mert legfeljebb egynapi élelmünk van már, és aztán le kéne mennem vásárolni. Ezt a levelet az ablakon dobom ki, hogy a jóemberek, akik megtalálják, továbbítsák önökhöz. Kérem, segítsenek, mert félek! A folyosón már kilazult a korlát, és a kocsi eleje megmozdult!…” A válasz „…köszönjük, hogy hozzánk fordult. Biztosíthatjuk róla: levelét az irántunk tanúsított bizalom és a közügyekért érzett felelős állampolgári magatartás jeleként értékeljük. Panaszával kapcsolatban az alábbiakat kívánjuk tudomására hozni: hivatalunk naponta átlag 550600 hasonló bejelentést kap, ezeket a beérkezés sorrendjében dolgozzuk fel. Évek óta létszámhiánnyal küszködünk, túlterheltségünk pedig folyamatosan növekszik. Új irodaházunk felépüléséig munkatársaink embertelenül nehéz körülmények között látják el feladatukat. Egy-egy szobában négy, de olykor hat ember dolgozik. Helyiségeink sötétek, zsúfoltak, levegőtlenek, télen fűteni, nyáron szellőztetni alig lehet őket. Páternoszterünket, írd és mondd, 16 (tizenhat!) hónappal ezelőtt leállították azzal, hogy rövidesen kijavításra kerül, ám azóta is gyalog vagyunk kénytelenek járni az emeletre. Büfé a házban nincs! Mindennek ellenére igyekszünk helytállni, mert hivatalunk dolgozói tudatában vannak, hogy a mai körülmények között csak a kölcsönös áldozatvállalás és megértés, az egymás iránti türelem hozhat eredményt. Ennek belátását kérjük kedves panaszosunktól is, amikor felhívjuk figyelmét, hogy a volán mögött ülő személy is ember. Neki is lehetnek gondjai, problémái, amelyeket nem ismerünk, helytelen volna tehát elhamarkodottan ítélni. Kérjük a fentiek szíves tudomásulvételét, abban a reményben, hogy észrevételeivel, javaslataival a jövőben is felkeres minket…”

kertész ulrik spontán segélyakció

Kertész Ulrik nem is oly régen még a tröszt alkalmazottja volt. Azt állítani, hogy a tröszt dolgozója: költői túlzás volna, bár annyi hasznot ő is hajtott, mint bárki más a hétemeletes székházban. Könnyen belátható ezek után, hogy a sors különös igazságtalanságának fogta fel, amikor átszervezés ürügyén éppen őt bocsátották el. Abban, hogy Kertész Ulrikban ez az intézkedés őszinte megrendülést keltett, nincsen semmi különös. Annál nemesebb érzésekre vall, hogy a többiek, akik létszámalattiak maradtak (lévén Kertész Ulrik a létszámfeletti!), nem siklottak át egy legyintéssel a történtek fölött. Ki-ki úgy igyekezett segíteni a szegény, kigolyózott, az elbocsátás vértanúságát elszenvedő Kertész Ulrik sorsán, ahogyan tudott. Kertész Ulrik legalább hetenként egyszer meglátogatta régi munkahelyét. Gyalog járta végig a hét emeletet, de fáradozásáért bőven kárpótolta az a kézzelfogható javakban is feléje áradó rokonszenv, amellyel az érzékeny lelkiismeretű volt – kollégák fogadták. Az első emeleten ötventől kétszáz forintig terjedő kisebb kölcsönöket vett fel, szigorúan az illető beosztásához, másodállásainak számához, esetleges nyelvpótlékához és prémiumához igazítva az összeget. A második emeleten támogató telefonokat és leveleket kért különböző ügyes-bajos dolgainak elintézéséhez. A harmadik emeletről került ki az a személy, akinek megengedte, hogy vendégül lássa ebédre valamelyik közeli étteremben. A negyediken kisebb munkákat kapott, alkalmikat, amelyekért kis pénzt fizettek ugyan, de annál hamarább. Az ötödik emeleten kéziratpapírt, golyóstollat, írógépszalagot, gemkapcsot, ragasztót gyűjtött; komoly tartalékokat halmozva fel otthonában, s amikor időről időre hiánycikké vált eme nélkülözhetetlen apróságok egyike-másika, Kertész Ulriknál bárki beszerezhette őket a kiskereskedelmi árat alig meghaladó összegért. A hatodik emeleten „repi” konyakot, kávét, aprósüteményt kapott, a hetediken pedig, ahol a takarítónők öltözői és a takarítószerek tárolására fönntartott raktárhelyiségek voltak, a gyakran cserélődő személyzet egymásra örökítette azt a hagyományt, hogy szegény Kertész Ulriktól nem kell fölvenni, ha a kék köpenyek alá nyúlkál. Így élte sanyarú életét az átszervezés áldozata, akivel kapcsolatban még a puszta kérdés is, hogy vajon mikor óhajt másutt újra elhelyezkedni, embertelenségnek, szőrösszívűségnek minősíttetett a tröszt közvéleménye által.

Mindaddig nem is volt semmi fönnakadás, amíg a hét emelet mindegyike abban a hitben ringatódzott, hogy csakis ők támogatják a szerencsétlen áldozatot. Egy vállalati ünnepségen azonban fény derült a helyzet valódi állására, s ekkor dr. Zéró Zénó, a szervezési osztály főszervezője elhatározta, hogy új alapokra fekteti Kertész Ulrik támogatását. Értekezletre hívta össze az emeletek képviselőit. Az átfedések kiküszöbölése, a segélyezési tevékenység koncentráltabb összehangolása érdekében bizottságot kell létrehozni, mondotta az egybegyűlteknek. A bizottságba minden emelet delegálná egy-egy dolgozóját, s a jövőben kívülük más nem foglalkozna Kertész Ulrik fölkarolásával. Ilyen módon a tröszt számára rengeteg értékes munkaidőt és energiát lehet megtakarítani. A javaslat életrevalóságát mindenki belátta. A bizottság elnökéül, magától értetődő módon, dr. Zéró Zénót választották meg. A harmadik emeleten külön helyiséget jelöltek ki a bizottság számára; ide hordták össze mindazt, amivel Kertész Ulrikon segíteni kívántak. A baj csupán az volt, hogy – a héttagú bizottság minden tagja társadalmi munkában végezvén nemes tevékenységét – megesett: Kertész Ulrik senkit sem talált a bizottság szobájában, sőt még az ajtó is zárva volt. Így aztán mégiscsak végigjárta a hét emeletet, a régi módszerhez visszatérve. Dr. Zéró Zénó azonnal átlátta, hogy ez nem maradhat így. Sikerült a költségvetési osztálynak is bebizonyítania, hogy a tröszt jobban jár, ha kijelölnek valakit, aki legálisan, főállásban támogatja Kertész Ulrikot s felelős is azért, hogy mindazt beszerezze, amire a szerencsétlen áldozatnak szüksége lehet. A helyiségre ki is tették a táblát ezek után, hogy más ügyekben ide ne nyitogassanak be az ügyfelek: Kertész Ulrik Spontán Segélyakció. Dr. Zéró Zénó és titkárnője azonban nem sokáig győzte a munkát. Maga Kertész Ulrik foglalta le legcsekélyebb idejüket, de tevékenységük megtervezése, a koordinálás, a beszerzés, a számlák rendben tartása, az egyenlegek, belégek, nyugták szortírozása, a munkájukról végzett statisztikai kimutatások, a könyvvitel és még temérdek más feladat nemhogy kettejüknek, tíz embernek is sok lett volna. Ezt persze mások is belátták, és az intézkedés nem maradt el, hiszen mélységesen humánus akcióról volt szó. A Kertész Ulrik Spontán Segélyakció három önálló csoportra bomlott. Az egyik szobában az isztrációs csoport működött, a másikban a szervezési, a harmadikban az elvi irányítást végző szakértők: dr. Zéró Zénó és beosztott alszakértői. Nem telt bele három hónap és a harmadik emeletről a Kertész Ulrik Spontán

Segélyakció minden más hivatali helyiséget kiszorított. A három csoportvezetőnek titkárnő kellett, a titkárnők mellé gépírónők, küldöncök, sofőrök. Dr. Zéró Zénó előlépett az egész szervezet irányítójává, s egyik alszakértője lépett a helyébe mint csoportvezető. Mivel a munka egyre több lett, nemsokára létre kellett hozni a Dokumentációs, valamint a Propagandacsoportot is. A házi telefonkönyvben akkor már tizenhat alállomással szerepelt a Kertész Ulrik Spontán Segélyakció. További szobákat kaptak a hetedik emeleten (miért ne lehetne a takarítószereket a takarítónők öltözőiben tárolni?), majd betörtek az első emeletre is, ahol dr. Zéró Zénó hivatali szobáját foglalták el. Az arányok szünet nélkül változtak az épületben, természetesen mindig a Kertész Ulrik Spontán Segélyakció javára. Aki szóvá merte tenni, hogy némiképp túlzás a dolgok ilyetén alakulása, azt lehurrogták, és elterjedt róla, hogy nincs szíve; még ezt a kis támogatást is sajnálja szegény Ulriktól, akit pedig valamennyiük helyett áldoztak fel az átszervezés oltárán. A helyzetet az oldotta meg, hogy felépült a tröszt új, tízemeletes székháza Pilisborosjenő határában. Hogy a fönnmaradó üres részekbe valahogy be ne költöztessenek egy idegen hivatalt, a Kertész Ulrik Spontán Segélyakció gyors felfejlesztéssel megnövelte létszámát és teljesen kitöltötte az új kereteket. Most már, hogy egyedül maradt az épületben, a homlokzatra is fölszereltethették az intézmény nevének rövidítését, kék-sárga-lila-zöld neonbetűkkel: K. U. S. S. Dr. Zéró Zénó meghatottan nézte a villódzó, szivárványos feliratot, amely mintegy a humánum és a segítőkészség szimbólumaként ragyogta be a környék éjszakáját. Maga Kertész Ulrik alig vette észre a fokról fokra bekövetkező változásokat. Akkor hökkent meg először, amikor a kapuban új portás fogadta, és nem volt hajlandó szó nélkül felengedni. Kertész Ulrik hirtelen méregbe gurult, céklaszínű lett a feje, s mintha „adj király katonát!” játékról volna szó, nekifutásból átszakította a portás karjának tiltó sorompóját. Odabent az épületben aztán megnyugodott, hiszen ismert minden zugot, nem kellett meglepetésektől tartania. Kissé furcsa volt ugyan, hogy mindenütt ismeretlen arcokba botlik, nincs kivel leállni egy jó kis dumálásra, de végtére is, a járandóságát megkapta, s ez a lényeg. Másnap azonban ajánlott levelet kézbesített a postás, amelyet Kertész Ulrik Spontán Segélyakció fejléccel ellátott hivatalos papíron írtak. Az olvashatatlan aláírású iromány felszólította, hogy tartózkodjék az intézmény rapszodikus, ötletszerű látogatásától, várja be

türelemmel, amíg idézést kap. Kertész Ulrik nem vette túlságosan komolyan ezt a figyelmeztetést. Maga is számtalan hasonlót írt annak idején, egyszerűen azért, mert ilyesmiket írni szokás egy hivatalban, de eredményt csak a zöldfülűek remélnek tőle. Addig várt, amíg az újságokból megtudta, hogy hazaérkezett dr. Zéró Zénó, aki kisebb delegáció élén Nyasszaföldön tanulmányozta az ottani segélyakciók módszereit. Itt az én emberem! – gondolta megkönnyebbülten Kertész Ulrik, és már másnap újabb kísérletet tett a behatolásra. „Megint maga?” – nézett rá a portás. – „Kapott idézést?” Kertész Ulrik mosolygott ennyi tudatlanságon. „Én Kertész Ulrik vagyok, érti? Az, akinek a neve ki van írva a homlokzatra! Engem magának mindig muszáj beeresztenie!” A portás vigyorgott. Kijött a járdára, fölnézett. „Magának az a neve, hogy pofa be? Helyes! Söprés innen, míg szépen mondom!” Kertész Ulrik megint erőszakkal próbált behatolni, de a másik ezúttal résen volt. Elkapta a grabancát, és szabályszerűen kilódította a kövezetre. Kertész Ulrik elterült, mint a béka, sokáig még csak nyögni sem tudott. Aztán föltápászkodott, és szó nélkül odébbállt. Így hárult el az utolsó akadály a Kertész Ulrik Spontán Segélyakció zavartalan működésének útjából.

lakásügyi hercehurcák

Tessék engem türelmesen végighallgatni, kiáltozta a felháborodott öregúr a lakásosztályon, juszt se fogom rövidre! Ügyfélfogadás van, és ha jól tudom, magukat azért fizetik, hogy elintézzék a dolgozók panaszát! A bácsika alighanem ősnyugdíjas lehetett. Lengő, fehér szakálla annyiszor ugrott egyet, ahányszor a földhöz koppantottá a botját beszéd közben. Az előadó üveges tekintettel meredt rá. Jól van, nyögte megadóan, tessék elmondani az esetet, de ha kérnem szabad, ne a kezdetektől… Újabb koppantás, libben a fehér szakáll. Mi az, hogy ne a kezdetektől? Onnét mondom, ahonnét akarom! Volt nekünk, kérném, egy összkomfortos, tágas, igen szép, zöldövezeti lakásunk, még az idők homályában, Ázsiában. A fene se akart onnét elköltözni! Volt veteményesünk, a gyerekek mindig jó levegőn… De hát mit lehetett tenni, a család két ágra szakadt, külön-külön meg nem voltunk

jogosultak akkora lakásra. Ezt be is láttuk, kérem! Kitettek minket abba a hogy is hívják részbe, ott a periférián… Megvan! Levédiába. Kaptunk egy még mindig szép, levegős, komfortos, Ázsiára néző lakást, de egy szobával kisebbet. Sebaj, gondoltuk, elférünk benne, nem kell a nagy flanc. Azt tetszik ugyebár kérdezni, akkor miért nem maradtunk ott? Hát kötelesek lettünk volna eltűrni, hogy mindenki rajtunk járkáljon keresztül? Hiszen az egy átjáróház volt, kérem, valóságos népvándorlás! Nem lehetett győzni idegekkel. Meg puzdrákkal se. Feladtunk egy hirdetést, gondoltuk, inkább még egy kicsit összébb húzzuk magunkat, de legyen olyan otthonunk, ami közelebb van a centrumhoz és lehetőleg nem udvari. Mit mondjak, a végén udvari lakás lett belőle. És persze azt is kikötöttük, hogy folyóvíz szükséges. Tessék mondani, akkora luxus az? Hiszen így is csak hideg vizünk lett… No, hogy ne szaporítsam a szót, ránk tukmálták azt az udvari társbérletet az onogurokkal. Hát uram, azzal a népséggel lehetetlenség volt kijönni! Közös konyha-, fürdő- meg legelőhasználat ilyen szekánt, háklis népekkel, kész katasztrófa! Még így is maradtunk volna, de a társbérlőink a fejükbe vették, hogy erőnek erejével kipiszkálnak minket onnét. Tetszik tudni, hogy szól a közmondás: „Okos enged…” Hát mi engedtünk, de utólag kisült, ők voltak az okosok. Mindenesetre tény, hogy a nevükre írták az egész nyomorult Etelközt, mi meg kereshettünk magunknak máshol főbérletet. Kapóra jött az a hirdetés, amit egy fára kiragasztva találtunk, tetszik ismerni, olyan perforált szélű papírkák, aki arra jár, letéphet egyet. Hát mi téptünk. Ha csak sejtjük akkor, hogy mennyi bonyodalom lesz ebből, olyan messzire futunk, hogy a tüdőnket is kiköpjük, de nem sejthettük. Tessék, megsárgult már, kirojtosodott, de pergamenből van, azért még el lehet olvasni. „Több, mint százezer négyzetkilométeres, centrumban fekvő, összkomfortos, Dunára, Tiszára és más kisebb folyókra néző lakás, Kárpát-medencében, metrótól tíz percre, igényesnek átadó. Tavalyi kibocsátású fehér lovat beszámítok!” Tessék mondani, de őszintén, kinek ne támadt volna gusztusa egy ilyen kínálatra? Az más kérdés, hogy a partnerünk, az a Szvatopluk, dörzsölt lakáshiéna lehetett, mert arra hivatkozva, hogy a lovunk fehér ugyan, de kétütemű, még jókora lelépést is kért. Mindegy, túl vagyunk rajta, maga a lakás jónak látszott. Élveztük, hogy minden olyan közel van! Ha az ember kifogyott a himmi-hummiból, és utolsó pillanatban vette észre, itt csak leugrott egy kicsit portyázni, és könnyen megszerezte a vacsoráravalót. Ma már tudjuk, hogy akkor, amikor beköltöztünk, rögtön rendbe kellett volna

hozatni! Olcsóbb is volt minden, egyszerűbb is, meg az igényeink se a mostaniak… Hiába, annyi volt előzőleg a rumli, a hercehurca, hogy nem volt kedvünk önként felborítani az egészet. Hanem aztán eljött az idő, mikor akartuk, nem akartuk, muszáj volt nekiugrani. És miért? Mert a tatarozástól csaknem totálkáros lett az épület! A sortatarozástól, kérem. Ellenségemnek se kívánom azt a dúlást, amikor azok fölvonultak, aztán mindent úgy hagytak itt, ahogy összerongálták. Valósággal újra fel kellett építeni a lakást! Nem mondom, utána hosszú ideig nyugi volt. A homlokzatot néha átfestették, egyéb nemigen történt. Azaz, hogy, majd elfelejtettem, volt egy szörnyű megpróbáltatásunk, már az idei évszázadban: a leválasztás! Nemcsak hogy megcsonkították az alaprajzot, hanem képzelje, megint csak az udvar felől van bejáratunk, és a kilátásunk is rosszabb… Értékcsökkenést, persze, hiába kértük, senki sem állapított meg nekünk. No és aztán volt egy födémcserénk negyvenötben, de az kellett is, kérem, mert korhadt volt az egész épület, fertőzött is, itt-ott már gombásodott a fal, patkányok szaladgáltak… Mondom, emiatt egy szavunk sincs, sőt! Csakhogy eltelt több mint negyven év, és a gerendákat, állványokat még mindig kerülgetnünk kell a lakásban, nekik megy az ember, a bútorokat se rakhatja egészen úgy, ahogy szeretné, pedig már legalább volna mit! Tetszik emlékezni, volt ötvenhatban az a nagy leértékelés, akkor végre vehettünk a mi kis szobáinkhoz illő, praktikus berendezést és kidobhattuk azokat a rémes monstrumokat, amiktől mozdulni sem lehetett… Mégis, így felállványozva úgy fest az otthonunk, mint valami szükséglakás, amilyenbe a jóhiszemű jogcímnélkülieket teszik… Mondjam meg, végül is mit akarok, miben segítsenek? Hát kérem! Ennyi viszontagság után, amikor azt hittük, most már nem halogatják tovább a lakásunk felújítását, van képük felújítás helyett felszólítani minket, hogy vegyük meg a saját bérleményünket? Ezt a viharvert, ütött-kopott odút? És miből, tessék mondani? Egyszóval azt találtuk ki, hogy inkább eltartási szerződést kötünk rá. Abban segítsenek, hogy megbízható legyen az illető. Tessék, erre a papírra mindent felírtam, ami fontos lehet: „Tejjel-mézzel folyó, udvarra néző, kis alapterületű, félkomfortos Kánaánért eltartót keresünk. Gőzünk nincs, gáz van!”

a málé

A szerénységéről közismert Szajkó II. legényemberként csöndesen meghúzta magát egy háromszoba-hallos budai öröklakásban. Ha nőtlen marad, az idők végezetéig eltengődött volna itt, mint mondta, de hát megnősült, s mivel egytagú családját ezzel kétszeresére növelte, magától értetődő volt, hogy a klub egy hatszobás, kéthallos budai villát szerezzen számára. Büszkén vezette be újsütetű asszonykáját otthonába, és leste, káprázik-e tőle a szeme. Az asszonyka azonban sóhajtva nézelődött, és mindössze ennyit mondott: – Milyen kis málé vagy te, istenem! Jól kisemmiztek! Ennyi parkett, és sehol semmi szőnyeg? Szajkó II. meghökkenve és megszeppenve hallgatott, hiszen ez idáig nem is gondolt rá, hogy a klub a lakberendezés gondját is levehette volna a válláról. Aztán eszébe jutott a vigasztaló megoldás: – Ne félj semmit, cicamadár! Jövő héten van a visszavágó meccs, utazom! A mérkőzést, mint a honi sajtó megírta, nulla-nullára nyerték a mieink. Amikor levonultak a pályáról, a játékosbejáróból Szajkó II. még visszaszökött egy pillanatra. „Haláli jó gyepszőnyeg!” – gondolta sóvárogva. – „Angol minőség!” Azzal odaállt a pálya széléhez, és szakavatott mozdulatokkal felgöngyölítette, rúdba csavarta a stadion világszerte híres gyepszőnyegét. A vámnál kis híján volt némi probléma, de a klub vezetői közbeléptek, s így a dolog elrendeződött. Szajkó II. boldog volt, fűnek-fának mesélte útitársai közül, milyen ajándékkal lepi meg asszonykáját, s az asszonyka mennyire fog örülni. „A szava is eláll, ha ezt meglátja!” Odahaza diadalmas képpel gurította végig a parketten a szőnyeget. Izgatottan leste a hatást, de asszonykája csak elfintorodott, és így szólt: – Micsoda málé alak vagy! Kiszúrták a szemed egy ilyen zöld vacakkal…

felvilágosítás utazási ügyekben

Idős bácsi téblábol a pályaudvaron. Forgolódik, hunyorog, végre felragyog a képe, meglátja azt, amit keresett. Parányi ablak, fölötte a tábla: „Felvilágosítás utazási ügyekben”. Nosza, odasiet és behajol. – Tessék már nekem megmondani, mikor indul a hat harmincötös személy? – Nem tudom, bácsikám. – Csak azért kérdem, mert néha hat ötvenkor fut ki. – Lehetséges, mondom, hogy nem tudom. – De volt ám olyan is, hogy elindították hat tízkor! – Ne mondja, a hat harmincötöst? – Azt, azt. Amelyikre újabban helyjegy kell. – Ne beszéljen, tatus, személyvonatra is árulunk helyjegyet? – Árulnak bizony! Egy helyre hármat, négyet is. – Hát ez hallatlan! – Hajaj, mesélhetnék magának dolgokat, kedveském! Múltkor is, megyek a hármas vágányhoz, mivel onnét indul a bátnoki vonat… – A hármasról? Komolyan? – Onnét, isten bizony! Azelőtt a külső kettesről ment, de most a csarnok hármasról. Mármint az, amelyiknek kilenc nulla kettőkor van csatlakozása Öllén… – Miért, van másik is? – De van ám! A másik csak Agavásárig megy, és mindig tömve van. – Fogalmam se volt róla.

– Rám hallgasson, aranyos, legjobb elmenni nyolc tízkor a busszal, az csak Mihókon áll meg, igaz, fél órát vesztegel… – Elég sokat! – Hát nem mondom, sok, de utána röpül Szivornyáig, és ha a sofőr felesége idejében ott áll Böhönce határában, hogy fölvegyük, pont elérjük Maznaalsón a sipeki sebest! Itt gebedjek meg, ha nem! – Hát köszönöm, tata, rém érdekeseket tetszett mesélni. Mikor jár megint errefelé? – Jövő héten. Miért kérdi, aranyos? – Mert csak naphosszat ülök itt a fülkémben, és semmiről se tudok semmit. Az ilyen kedves utast, mint a bácsi, aki nem sajnálja tőlünk a tudományt, visszavárja az ember! Hová is tetszik utazni? – Öllére! Miért tetszik kérdezni? – Öllére? Na, szegény feje. Jóra utazik haza, nem tudja, mi várja otthon… – Mi várna? Semmi! – Semmiiiii?! Hát ide hallgasson, bácsikám, a maguk Mufosz kirendeltségén áll a botrány, mert a vezető összejátszott az alelnök sógorával, aki cserébe elnézi neki, hogy a sógornőjének a babája, és hogy a körállatorvos privát haszonra osztogatja a vágási engedélyeket. Viszont, ha nem nézi el, akkor lebuktatják a fiát, aki részegen karambolozott a szolgálati kocsival, és kiderülhet a lopott gumik ügye is… – Atya ég! Ez mind nálunk történt, Öllén? – Maguknál, bizony! Akkor maga azt se tudja, tata, hogy a húsbolt vezetőjét is leváltották, mert a vendéglőbe fél áron szállította a romlott húst, amiből a melléküzemág bankettjén a díszvacsora készült, és a fele meghívottat a mentő vitte a megyei kórházba… – Megáll az ember esze! Három napig nem voltam otthon, és ennyi esemény…

– Sebaj, bácsikám, csak forduljon hozzám máskor is, ha felvilágosításra van szüksége!

az ifjúság problémái

Délután fél öt. Gyerekek játszanak az utcán. Azt játsszák, hogy minden arra haladó felnőttet megállítanak. – Bácsi, hány óra? Néni, hány óra? A válaszok különfélék. – Tizenhat óra, harminc perc, húsz másodperc. – Muszáj nektek mindent tudni? – Háromnegyed hat. – Greenwichi idő szerint? – Nincs időm az órát nézni! – Kérdezzetek valaki mást! Én úgyse szólhatok bele, hány óra legyen. – Ki biztatott fel, hogy pont tőlem kérdezd? – Hány óra? Negyed. – Ó, még korán van… Most volt vége a megyebálnak. – Hivatalosan kábé fél öt. De egyébként, ki tudja? – Hogyisne! Előbb csak azt kérditek, hány óra, aztán zutty, belevágjátok az emberbe a halefot, ismerjük ezt! – Óra? Az meg mi a fene?

– Hány? Nekem csak ez az egy van, amit bérmáláskor kaptam szegény jó keresztapámtól… – Hm, hm. Szóval mi a problémátok? Örülök, hogy ilyen bátran tesztek fel kérdéseket! Az ifjúság problémáira oda kell figyelnünk. Persze, kapásból felelni felelőtlenség volna. A kérdés bonyolult… Valóban.

biankó novella

Alulírott……………………………… (kérjük a nevet nyomtatott nagybetűkkel beírni), alábbi történet hőse (hősnő) az idő tájt még kétségbevonhatatlanul: 1. reményteljesen fiatal; 2. ereje teljében levő javakorabeli; 3. jól konzervált idősebb (nem kívánt rész törlendő!) férfi (nő) volt. Történt pedig, hogy hősünk (hősnő), (= továbbiakban: H., ill. HN.) tárgy év kelt mint fent napján azt a feladatot kapta fölöttesétől, miszerint a hozzájuk beérkezett levelek alapján folytasson vizsgálatot ………………………… vállalatnál (testület, hivatal, szövetség, intézmény, szövetkezet – nem kívánt törlendő!), és az ott tapasztalt: 1. eredményes munkát; 2. sötét visszaélést; 3. egy helyben topogást (nem kívánt törlendő – továbbiakban: N. K. T.) leplezze le, mozdítsa elő, ködösítse el, menessze mennybe, tüntesse fel szóra sem érdemesnek; megfelelő kifejezést kérjük aláhúzni!). Hősünk (hősnő) a feladat végrehajtásának (egy-, jó-, rossz-) kedvűen látott neki, majd (kis-, nagy-) vártatva előállt a kívánt (megrendelt) 1. ki-, 2. be-, 3. fel(megfelelő előtag aláhúzandó!) jelentéssel. Mivel az eredmény pozitív (negatív) volt az érdekelt vállalatra (testület, hivatal, szövetség, intézmény, szövetkezet – N. K. T.) nézve, H. (HN.) fölöttese szükségesnek látta, hogy a jövőbeli negatívumok (pozitívum) elkerülése (előidézés) végett a vizsgálat által feltárt tényeket ismertesse az érintettekkel. Az összehívott értekezleten az érdekelt vállalat (testület, hivatal, szövetség, intézmény, szövetkezet – N. K. T.) széles (keskeny) tömegei (kiválasztottak) alaposan megjegyezték maguknak H. (HN.) nevét: …….(Kérjük nyomtatott nagybetűkkel kitölteni!) Legtöbbjüknek az a gondolat vert (ütött) tanyát (szöget) a fejében (marhahólyag, tök, koponya – nem

kívánt törlendő!), hogy hősünk (hősnő) több mint valószínű: 1. még befolyásolható zöldfülű; 2. élni tudó javakorabeli; 3. a dörgést ismerő öreg róka (helyes kifejezést kérjük megjelölni!), akivel kezdeni kéne valamit. Úgy vélekedtek, hogy H. (HN.) indulatait (jobbítani akarás, elvakultság, nemtörődömség, óvatoskodás– N. K. T.) megnyergelhetnék a maguk javára, mégpedig azért, hogy eddigi elítélő (támogató) véleménye megváltozzék (ne változzék meg). Ennek elérésére különböző kifinomult, új (rég bevált, durva) módszerekre gondoltak először, de némi töprengés után valamennyit elvetették és rég bevált, durva (kifinomult, új) módszereket ítéltek célravezetőnek. Ezek a módszerek nagyjából mindnyájuknál ugyanabból álltak: pénzhez akarták juttatni hősünket (hősnő). Természetesen nem afféle primitív formában, hogy a markába (zseb) nyomnak (dugnak) néhány százast (ezres), csak úgy: 1. uk; 2. muk; 3. fukk. Nem. Gondosan ügyeltek rá, persze merő tapintatból, hogy H. (HN.) ezzel az aktussal: 1. ne kerüljön kínos helyzetbe; 2. kínos helyzetbe kerüljön, ha egyszer elfeledné, hogy kinek tartozik hálával (nem kívánt törlendő!). Ezért a pénzt a H. (HN.) által megbírált (dicsért) vállalatnál (testület, hivatal, szövetség, intézmény, szövetkezet– N. K. T.) végzendő tevékenység (munka, szinekúra, jelenlétiív-aláírás, eszmei irányítás, társszerzőség, zsűrizés – megfelelő kifejezést kérjük aláhúzni!) fejében ajánlották fel neki. Hősünk (hősnő) úgy érezte, ilyen tapintatos formában tett ajánlatot modortalanság volna kereken elutasítani (elfogadni). Némi belső tusakodás (= áthozat az előző meggyőződésből) után, így sorakoztatta fel önmaga előtt az igenre (nem) kényszerítő érveket (kérjük alábbi rovatot a helyi viszonyoknak megfelelően kitölteni!): 1. Pecunia non olet (olet). Latinul nem tudók kedvéért: A pénznek nincs (van) szaga. 2. Úgysem tudnák meg (megtudnák), hogy mi történt. 3. Az ember egyszer (egyszer sem) él. 4. Én már kiálltam (nem álltam ki) az igazságért, legyen most már más a rossz (jó) fiú (lány). Magyarul nem tudóknak: Úgy döntöttem, hogy ember (gazember) leszek. Az ügylet egyéb feltételeire és lefolyására nézve a fentebb ismertetett viszonyok tekintendők irányadónak.

elháríthatatlan akadály

1. A meghívó

T. Leendő Tagtársunk! Engedje meg, hogy szívből jövő jókívánságainkat fejezzük ki a vagyoni helyzetében beállott változás alkalmából, s egyúttal felhívjuk szíves figyelmét az ebből eredő megtámadtatás lehetőségére, valamint a közös sorsúak összefogásának parancsoló szükségességére! Ön szorgalma, kitartása és takarékossága folytán osztályos társunkká lépett elő, s amidőn ez alkalomból igaz szeretettel köszöntjük, egyszersmind meghívjuk az

M. M. K. (Magyar Multimilliomosok Klubja)

tagjainak sorába. Reméljük, belépése elé nem tornyosulnak elháríthatatlan akadályok, s így az ön személyében egyesülésünknek immár kilencszázhatvanhatodik tagját köszönthetjük. Legközelebbi összejövetelünkön valamennyiünket érintő előadás hangzik el, Nadrág- avagy mellényzsebből fedezzük-e boldogabb jövőnket? címmel. Megjelenésére okvetlenül számítunk! Kérjük, tagsági könyvének kiállítása végett hozzon magával 2 db 4×6 cm-es (egy évnél nem régebbi) fényképet, valamint 1 db 50 Ft-os okmánybélyeget. Az M. M. K. vezetőségének megbízásából:

Lóvé László titkár

s. k.

2. A válasz

Nincs fölösleges 50 Ft-om. Semmit se akarok fedezni. Ha legközelebb levelet írnak, ragasszanak rá bélyeget, mert a portó 3 Ft-omba került. Guba Lajos

az ember társas lény

Kis megnyomja a csengőt, Kisné az ajtó üvegében a haját igazgatja. Kis kezében virágcsokor celofánban. Már hallatszanak is bentről a lépések, jönnek ajtót nyitni a háziak. Az ember könnyen maga elé képzeli, mi vár rá odabent; tüstént kinyílik a kémlelőablak, Nagyné kinéz, ó, ó, hát ti vagytok, beljebb tessékeli őket, kézcsók, virágátadás, Kisné körül Nagy tüsténkedik, Nagynénak Kis udvarolgat, milyen pontosak vagytok, rettentően vártunk titeket, mi is drágám, alig vártuk, hogy jöhessünk hozzátok és így tovább. Azaz mégsem. Nagyék a halinál beljebb nem engedik vendégeiket, akik először járnak náluk. A dohányzóasztalhoz terelik őket és a helyezzétek magatokat kényelembe című felszólítás után egy-egy kérdőívet, golyóstollat adnak át nekik. Ne haragudjatok, mondja Nagyné, nálunk ez a szokás! Legfeljebb tízpercnyi elfoglaltság, de meglátjátok, megéri… Nagy mindehhez annyit fűz hozzá, hogy az íveket lehetőleg nagybetűvel töltsék ki, vagy legalábbis vigyázzanak rá, hogy olvasható legyen az írásuk, másképp a következő vizitnél kezdhetik az egészet elölről. Jó munkát, gyerekek, köszönnek el vidáman Nagyék, pá, pá, integetnek oda és vissza, aztán kezdődik a komoly foglalatosság, mármint Kisek részéről. A kérdőív fölé görnyednek és ezt olvassák:

„Kedves vendégeink! Önök első ízben járnak otthonunkban. Reméljük, nem utoljára. Ne vegyék zokon tőlünk, ha együtt töltendő estéink zavartalansága érdekében néhány kérdés pontos, őszinte megválaszolására szólítjuk fel Önöket. Eme házi szabályt annak elkerülésére léptettük életbe, nehogy a társalgás során akaratlanul is megsértsük egymás érdekeit, érdeklődési köreit, érzéseit.

Szeretnénk kiküszöbölni a kínos témákat, valamint annak lehetőségét, hogy bármely témáról olyan véleményt hangoztassunk, amely akadályozhatná az önök irányunkban kibontakozó rokonszenvét. Szerény otthonunkban ízlések, nézetek, ítéletek és gusztusok nagy választékban, a legkényesebb igényt is kielégítő bőségben állnak rendelkezésre, nekünk tehát csak információkra van szükségünk ahhoz, hogy vendégeink szája íze szerint nyilatkozzunk. Mivel az ember társas lény és kapcsolatokra vágyik, kérjük, hogy a mellékelt kérdőív kitöltésével járuljanak hozzá szándékunk valóra váltásához!”

Kisék arcára olvasás közben előbb hüledezés, majd egyre inkább elragadtatás ül ki. Az jár az eszükben, hogy bizony, ők is hányszor kerültek kínos helyzetbe vendégeik előtt, hány szépen induló ismeretségük feneklett meg azon, hogy véletlenül megbántották egymást! Most érzik át csak igazán, milyen jól tették, hogy közeledtek Nagyékhoz, hogy éppen nekik javasolták a közös üdülés utolsó napján, össze kellene jönni otthon is! Ezek zseniális emberek, van mit tanulni tőlük. Lelkesen ragadnak tollat és sorra veszik a kérdéseket.

„1. Kettőnk havi jövedelme átlagosan tizenötezer forint. Az Önöké ez alatt vagy e fölött van? (Ez a kérdésünk nem bizalmaskodás akar lenni, csupán azt célozza, nehogy lesajnáljuk anyagi helyzetüket, netán Önök tehessék ugyanezt velünk.) 2. Van-e kocsijuk és ha igen, milyen márkájú? Keleti-e vagy nyugati? Ha keleti, kettő avagy négyütemű-e? És ami a lényeg: elégedettek-e vele vagy bátran pocskondiázható? 3. Cseréltek-e lakást, terveznek-e mostanában ilyesmit? Kisebbre, mert rossz a nagy lakás, vagy nagyobbra, mert rémes a kis lakás? Törekednek-e saját tulajdonú otthon felé, mert az a biztos, vagy ellenkezőleg, jobb a tanácsi, mivel ott mindent az állam csináltat meg? 4. Marhaság-e az egész politika, úgy, ahogy van, és a magunk részéről nem ártjuk bele magunkat, avagy most végre látni értelmét a politizálásnak és az ember mégse zárkózhat el a közügyek elől? 5. Nagyon helyes, hogy akinek van ötlete, energiája, képessége, az most megszedheti magát, elvégre nekünk is ez ütött be, avagy az embert a gutaütés

kerülgeti, ha látja, hogy egyeseknek hogy megszaladt, míg mások tisztességes munkával éppen csak megélnek? 6. Hol voltunk világot látni, hová megyünk világot látni, Olaszba, Spanyolba, Franciába, Svédbe, avagy ellenkezőleg, Olaszországba, Spanyolországba, Franciaországba, Svédországba? Továbbá: nahát ott minden egészen más, az ember csak irigykedik, hogy mennyire tudnak élni, vagy éppenséggel ott se minden fenékig tejfel, kizavarnám államköltségen az összes lógóst, hogy lássa, mit kell ott lejsztolni a pénzért? 7. Mit hoztunk külföldről, számítógépet, videót, üzenetrögzítőt, szárítógépet, vagy mi bizony, ha már kijutottunk, nem vertük a fogunkhoz a garast, ettünk, ittunk, kirándultunk, szexklubokba jártunk? 8. Közös ismerőseink: A.-ék, B.-ék, C.-ék stb. rendes, kedves, rokonszenves emberek, mintaházasok, szép a gyerekük, okosan nevelik, avagy ellenkezőleg, primitív, bárgyú, bunkó népség, az asszony egy piszkos trampli, a férje iszik és fűvel-fával csalja, a gyerek meg vízfejű?”

Kisék elmélyülten dolgoznak a hallban, amikor tapintatos köhécselésre riadnak fel. A háziak állnak az ajtóban, időközben átöltözve ünnepi díszbe, mintha készülnének valahová. Nagy kissé zavartan így szól, elnézést, de ami még hátravan, talán majd kitöltik legközelebb. Most, izé, hogy is mondjam, vendégeket várunk, akik ugyebár már túlestek ezen… Kisék megértően adják át az íveket és kapkodva kezdenek öltözni. A válaszokat majd kiértékeljük, biztatja őket Nagyné, és mire legközelebb jöttök, alaposan felkészülünk! Kifelé tessékeli a vendégeket, s az előszobában visszaadja nekik a celofánba csomagolt virágot. Drágáim, ezt majd legközelebb! Puszi, puszi… Kisék a lépcsőházban lefelé menet nem győznek egymásnak áradozni Nagyékról. Remek este volt, állapítják meg, rég nem érezték magukat ennyire jól. Pedig nem csináltak a kedvünkért semmi faksznit, jegyzi meg Kisné. Igen, szívem, feleli a férje, de mindketten annyira ki voltunk már éhezve egy kis emberi melegségre!

gyorsul az üzenetközvetítés!

A Magyar Posta tudatja, hogy a közönség differenciáltabb igényeinek kielégítésére új szolgáltatást vezet be. Az intézkedésre azért kerül sor, mert többen kifogás tárgyává tették, hogy a közönséges belföldi küldemények csakúgy, mint az expresszlevelek és táviratok 1, azaz egy örökkévalóság leforgása alatt jutnak el a címzettekhez. Noha az ilyen panaszok nagy része indokolatlan türelmetlenségre vezethető vissza, a Posta a lakosság érdekeit szem előtt tartva lehetővé teszi, hogy a dolgozók különleges sürgősségű üzennivalóik továbbítása végett kengyelfutó szolgálatot vehessenek igénybe! A fejlett tőkés országokat is beleértve, a világon először nálunk kerül bevezetésre ez a minden igényt kielégítő, korszerű üzenetközvetítési forma. Az eljárás roppant szellemes és egyszerű. A kengyelfutó hallószervébe (népszerű elnevezéssel: „fül”), a beszédképző szerv (ismertebb nevén: „száj”) juttatja el az üzenetet. Ezt követően realizálódik a kengyelfutás, majd egy újabb, de ellentétes irányú száj-fül lánc igénybevételével az üzenet eljut céljához. Az új szolgáltatás a lakosság részére komoly megtakarítást jelent, mivel kiküszöböli az írásbeliséggel járó (bélyeg, levélpapír, boríték) tetemes költségeket. Díját épp ezért igen méltányosan, kilométerenként mindössze 175 forint körüli összegben állapítják meg. Természetesen mindazok a dolgozók, akik beérik azzal, hogy leveleiket és távirataikat 1, azaz egy örökkévalóság alatt kézbesítsék, változatlan áron ezentúl is igénybe vehetik a hagyományos üzenetközvetítés formáit. A kengyelfutás járulékos költségeit jelentős mértékben megnövelte volna, ha az eredeti tervek szerinti, csak devizáért, nyugati importból beszerezhető bőrcsizmák kerülnek alkalmazásra. A szolgáltatást úgy sikerült olcsóbbá tenni, hogy a drága bőrcsizmák helyett hazai gyártmányú, tartós, ám lényegesen szerényebb költségkihatású ólomcsizmákban indulnak útjukra az első kengyelfutók.

képtelen felhívások és közlemények

I. Fiatalok! Középkorúak! Idősek! Mindenki, aki ad magára!

Ha úgy érzi, még többet adhat, nyitva az út Ön előtt is! Mérvadó Körök eddig is léteztek országszerte. Most azonban, kilépve az elszigeteltségből, erőik egyesítéséből megszületett végre az ÖMM, vagyis az ÖNKÉNTES MÉRVADÓ MOZGALOM! Nem volt súlya a szavának? Igyekezzék mérvadóvá lenni! Csatlakozzék az ÖMMhez, és nem fog csalatkozni! Aki mérvadó, azt nem nyomják – ő nyom a latban! Gondolja meg: mások fizetik a mérv adót, a mérvadó kapja!

Tanulja meg az ÖMM jelmondatát:

„A munkától ne kapj sérvet, Adjál inkább önként mérvet!”

II. Az Orgazdaságtani Kutatóintézet és a Tömd Meg Kommunikációs Központ azzal a kéréssel fordul a lakossághoz, hogy részesítse széles körű támogatásban a közeljövőben induló közös DEMAGOGRÁFIAI FELMÉRÉSÉT. Munkatársaink nem fogják önt 1. véleménye, 2. problémái, 3. közérzete, 4. elképzelései, valamint egyebek iránti tudakozódással zaklatni. Ehelyett 25 pontból álló „válaszívet” nyújtanak át, amelyen mindezen rovatok az ön érdekében már előre ki lesznek töltve. Kérjük tehát, hogy mindenféle „kérdések” feltevésével ne hátráltassák eredménybiztosaink felelősségteljes munkáját.

III. Tegnap sajtóértekezleten ismertették az egybegyűltekkel, hogy megkezdte szervezőmunkáját a FEJCSÓVÁLÓK ÉS EJNYE-BEJNYÉZŐK SZÖVETSÉGE! E társadalmi szervezetnek mindenki tagja lehet, aki az önkényuralom (török, tatár, labanc stb.) idején, vagy bármikor máskor, legalább egy ízben, tanúk előtt megcsóválta a fejét, esetleg mások füle hallatára ezt a kijelentést tette: „Ejnyebejnye!” A szövetség tagjai közé várják azokat is, akik igazolni tudják, hogy első-, másod-, tized- avagy huszadfokú felmenőik között akadtak fejcsóválók, illetőleg, amennyiben ilyen személy nem akad, legalább olyan, aki a nehéz időkben nem veszítette el a csóválnivalóját.

IV. Holnap, Bódog napján, a Képviselők Háza előtti dísztéren, a szokásos katonai tisztelet adás mellett, a nagy ünnepet követő első hétköznap reggelén, a tekintélyes számban összegyűlt várakozók pillantásától kísérve, a hadsereg központi zenekara által előadott induló pattogó hangjainál, a díszlépésben végrehajtott őrségváltást követően, az eseményt megjelenésükkel kitüntető magas rangú illetékesek ünnepélyesen levonják a konzekvenciákat.

bolondgomba

Azt álmodtam, hogy a visszamenőleges hatályú béremelések szüneteltetéséért kárpótlásul kitalálták a visszamenőleges hatályú áremelést, és én voltam az első kísérleti alany. A dolog úgy történt, hogy lementem a boltba bolondgomba-őrleményt venni. Nem csodálkoztam, amikor kiderült, hogy a múlt heti ár megváltozott: tíz deka akkor még száz forintba került, most ugyanaz „Flúgosgomba Extra” elnevezéssel, nyolc dekás csomagolásban kétszázért kapható. Mindegy, akkor is vennem kell, hiszen közgizgazdaságtani továbbképzésre járok, s amit ott hallok,

csakis az ebből készült főzet hatása alatt emészthető. Csodálkozni akkor kezdtem, amikor egy hét múlva becsöngetett hozzám az árhatósági különbözetbehajtó, hogy közölje: időközben visszamenőleges hatályt nyert az áremelés, ami annyit tesz, hogy – december lévén – január óta olcsóbban jutok a bolondgombához, vagyis tartozom tizenegy havi különbözettel. Haha, mondtam erre álmomban, bizonyítsák be, hogy valaha is vettem ilyesmit! Mi sem könnyebb ennél, felelte a különbözetbehajtó és elém tett egy traffipax-fotóhoz hasonló dokumentumot, amely vitán felül rólam készült, s az okos gép még a vásárlásom dátumát is odaírta a sarokba. Na jó, próbáltam vitatkozni, ezt az egyet elismerem. De a többi…? Nézze, hangzott a válasz, adót is valószínűségi alapon szoktunk kivetni, önnek pedig, mint törzsvevőnek, nyilván megrögzött szokásai vannak. Jól jár tehát, ha csak azt feltételezzük, hogy valószínűleg havonta egyszer vett bolondgombát. Kérek ezeregyszáz forintot! Megsemmisülten szurkoltam le a pénzt, ám cserébe vigasztalásul olyan közgazdasági magyarázatban részesültem, mely csitíthatta háborgásomat. Száz forintért a bolondgombagyártás, lássuk be, nem volt rentábilis. Na és most már az, okvetetlenkedtem álmomban. Sajnos, így a válasz, még most sem egészen, mert az új helyzetben a dokumentumokat előállító rejtett fotómasinák fölszerelése, üzemeltetése, a különbözetbehajtói apparátus dotálása követel többletráfordítást. De legyen nyugodt, már készülünk a háromszáz forintos, ötdekás, „Diligomba Super” nevű termékünk piacra dobására…

rendkívüli lakógyűlés

Az ötödik emeleti körfolyosó vaskorlátja egyszer csak zuhanni kezdett lefelé és óriási csattanással földet ért az udvaron. Néhány nappal később a kapualj felől hallatszott tompa dübörgés: kilós tömbökben szakadt le a vakolat. Egy harmadik emeleti lakást, amelynek híres-hírhedt „könnyező falát” már-már búcsújáró hellyé nyilváníttatta a bérlő, hirtelen teljesen elöntött a víz, s a beázás igen hamar átterjedt az alatta fekvő második és első emeleti, illetve földszinti lakásra. A hátsó udvar egyik szoba-konyhájából a combnyakcsonttörést szenvedett idős kisnyugdíjas új meg új kérvényekkel zaklatta a lakóbizottságot: nem tudnának-e

segíteni gondozásának megszervezésében? Közben a rendőrség is kiszállt egy névtelen bejelentés nyomán, mely arról szólt, hogy az egyik földszinti, utcára és udvarra is nyíló bejárattal rendelkező lakásban szobáztatás folyik, s a bérlő olyan hatalmas adómentes jövedelemre tesz így szert, hogy azzal fenyegetőzhet: mellényzsebből felvásárolja a ház jobb lakásait, amint lesz rá mód, és a vele pimaszkodókat kiteszi az utcára. Az ügy hatósági intézkedés nélkül zárult, mivel a bejelentés alaptalannak bizonyult. A meggyanúsított bérlő a lakóbizottság jelenlétében igazolta, hogy bejegyzett munkaviszonya van a pincehelyiségben működő kisiparosnál, gyanús üzelmekre tehát rá sem érne. A rendkívüli lakógyűlés fényét emelendő, az elnökségi asztal mögött ott ült a házkezelőség illetékese is. Lent, a köves udvar közepén csak három sornyi széket töltöttek meg a jelenlévők; a lakók többsége beérte azzal, hogy fent az emeleten, a lakása elé tett ki egy hokedlit, s ha közölnivalója volt, onnan kiáltotta szét. Így persze nehezebb volt megállapítani, szavazóképes-e a lakógyűlés, de a viceházmester, miután végigjárta az emeleteket, azt jelentette, hogy a százhatvan lakásból mintegy száztíz képviselteti magát. Pontos számot azért nem lehet tudni, mert néhányan most főzik a vacsorát, a konyhaajtót viszont ezek is nyitva tartják, mindent hallanak és ha majd szavazni kell, kijönnek a gangra. A lakóbizottság elnöke azzal a drámai bejelentéssel kezdte, hogy miután a lakóközösség számára igazán fontos ügyekben sem a házbeliektől, sem a házkezelőségtől nem kapott támogatást, megbízatását visszaadja, válasszanak új bizottságot. Szerettük volna elérni, kiáltotta felindultan, hogy akitől elmentek a vendégek, nyugodtan lerázhassa utánuk az abroszt, továbbá rend legyen a macskatartás körül, annál is inkább, mivel volt olyan lakótársunk, aki már bírságolást is kénytelen volt elszenvedni, mert póráz nélkül sétáltatta a cicáját! Hiába tiltakoztunk, hogy póráz csak ebekre kötelező, a hivatalos közeg kutyának nézte a cicát, és sem a tanács, sem a házkezelőség nem állt mellénk, hanem szentesítette a jogtipró végzést! Ezért rendeltük el, tisztelt lakógyűlés, hogy ki-ki csak egy macskát tartson a lakásában, és a szomszéd házban lakó kandúroktól tartsa távol az állatot, nehogy nálunk jelentkezzen a szaporulat! A lakótársak ezt mégis úgy fogadták, mintha nem a ház érdekében jártunk volna el… Maga szadista, ordított közbe valaki a magasból, pont a macskákkal van baja? Azt tiltsák meg, hogy a fölöttem lakó a fejemre rázhassa az abroszt! Innen is, onnan is helyeslő kiáltások hangzottak, úgy van, tiltsák meg, mit képzelnek! A lakóbizottság elnöke rimánkodni kezdett, tartsuk be a parlamentáris formákat, az

abroszlerázás betiltása a személyi szabadságot sértené, értsék meg, kedves lakótársak, ellenben a macskák körüli anarchia… Kuss, üvöltött közbe egy borízű hang, maga az ötödiken lakik, magának senki se ráz a fejére csirkecsontot meg almacsutkát! Bocsánat, sipított egy ötödik emeleti lakó, személyes megtámadtatás címén szót kérek! Pofa be, válaszolt neki egy recsegő basszus, minden macskát ki kéne tiltani, itt gyerekek is laknak, micsoda erkölcsi fertőben fognak felnőni, ha a lépcsőházban bagzó macskákba kell botlaniuk? Maga beszél, torkollták le az udvarról, aki szobáztatásból él és fizet azért, hogy legyen munkaviszonya? A sötétben nem lehetett látni, csak a jellegzetes zajokból derült ki, hogy a vitatkozók ölre mentek, püfölték egymást. Még ő mer beszélni, akinek volt képe beállni a parkolóhelyemre, pedig fölfestettem a rendszámomat? Egy hivataloskodó hang ezzel a megszólalóval is vitába szállt: a fölfestést tiltja a házirend, az utca mindenkié! Egy sipító női hang azt követelte, tiltsák ki az autókat az utcából, mire nyomban megkapta a választ, magát kéne kitiltani, vén banya, a hülye gyalogosnál nincs veszélyesebb! Egy idős, régi lakó, aki az elnökségi asztallal szemben ült, szólásra emelkedett és kihasználva ősbérlői tekintélyét, azt fejtegette, hogy ellentétben a leköszönő lakóbizottság rendelkezésével, napközben nem zárni kéne a kaput, hanem éppenséggel kitárni, hadd találjanak ebben az emberséges házban menedékre a máshonnét elűzött macskák, öt is félbeszakították: a maga sziámi macskájától nekem hánynom kell, tata, magyar ember tartson magyar macskát, ellenük semmi kifogásom, de ezek a gusztustalan dögök… Kikérem magamnak, vijjogott az őslakó sértett hangja, az én díjazott fajcicáim dicsőséget hoznak a házra… Lakótársak, nyugalom, próbált rendet tartani az elnök, hallgassuk meg a házkezelőséget is. Nem értem a problémát, jelentette ki a hivatalos kiküldött, van érvényes házirend, mindenekelőtt azt tessék betartani, mert ha nem, kénytelenek leszünk… Őt is lehurrogták, hallja-e, ne fenyegessen, táblánk van róla, hogy a házat átvettük szocialista megőrzésre, akkor csak eldönthetjük, hány macskát tartunk! Fentről megint közbevágott valaki: igen és az abroszt is akkor rázzuk le, amikor jólesik! Azt már nem, bömbölték erre az előbbiek, abroszlerázás itt többé nem lesz, eleget tűrtük az emeletiek morzsáit! A lakásokból kiszűrődő zene jelezte, hogy a tévében kezdődik a krimi, amit mindenki nézni akart, így hát gyorsan áttértek az új lakóbizottság megválasztására. A gyéren megvilágított udvaron, a sötét folyosókon pofonok csattogtak, apró sikítások hallatszottak, sok ajtó becsukódott. Végeredményben, mint kiderült, teljes győzelmet arattak a macskapárti abroszlerázás-tiltók. A házkezelőség kiküldötte ezt úgy fogta fel, mint személyes sértést, és búcsúzóul közölte, hogy úgy tekinti, mintha nem is volna a háznak lakóbizottsága. Helyes,

válaszolták neki, mi pedig úgy, hogy nincs is házkezelőségünk! A választást követő reggelen az ötödik emeleti körfolyosó teljes egészében leszakadt, a lakások megközelíthetetlenné váltak. Pár órával később újabb robaj jelezte, hogy beomlott a kapualj is. A beázott harmadik emeleti lakás ajtaján valóságos vízesés zubogott ki. A combnyakcsonttöréses hátsó udvari lakó két napja étlen-szomjan hevert, de segélykiáltásai épp úgy nem keltettek figyelmet, mint az ötödik és harmadik emeleti, valamint a kapu alatti események. Az új lakóbizottság ellen bojkottot szerveztek a macskaellenes abroszlerázók, míg a bizottság – ennek tudatában – azon tanakodott, kit jelentsen fel közülük a Köjálnál, kit a Közterületi Felügyelőségnél, kit a Tanácsnál? Egyvalami nem volt kétséges: a rendkívüli lakógyűléssel új fejezet nyílt a Piszlicsáré utca 86. életében.

KIRÚGNI A HÁMBÓL

nagy dolog a képzelet

Tetszik tudni, mi nemigen járunk el hazulról. Nincs nekünk arra pénzünk, hogy szórakozás meg ilyesmi. Egyedül nevelem a kislányomat, az uram elhagyott, még amikor a gyerek három hónapos volt. Az íróasztalán vasaltam ki a pelenkákat, utólag ezt hozta fel ellenem. Sokat biztattak, ne hagyjam ennyiben a dolgot, ha a munkahelyén rácsördítenek, még észhez térhet. Ugyan kérem, gondoltam én, ki állna egy közönséges kis gépírónő pártjára ővele szemben?! Egyébként nem mondhatok rá semmit: fél év is beletelt, mire újra megnősült, és nem holmi cafkát vett el, hanem egy ügyvédnőt. Minden évben külföldön nyaralnak. Az a nő állítólag három nyelvet tud. Bánom is én, tudjon, nem sajnálom tőle. Mi is megvagyunk a kislányommal, habár háromezer-négyszáz forintból nem könnyű gyereket nevelni, és a tartásdíj néha hónapokat késik. Szerencsére a gyerek az én természetemet örökölte: sose zúgolódik. Egyszer üzentem az apjának, hogy nyáron elvihetnék magukkal. Meg is ígérte, aztán se szó, se beszéd, elutaztak nélküle. Akkor bizony sírt a gyerek, de egyébként, tessék elhinni, szó sincs róla, hogy mi örökké csak szomorkodnánk! Dehogyis! Van nekünk egy titkos szenvedélyünk. Amióta ennek hódolunk, a kislányom siet haza az iskolából, eszébe se jutna elcsavarogni, ahogy a mai lányok teszik. Nem kell neki a tánc, a hamis barátnők meg az a nagy flanc… Én is úgy vagyok vele, hogy nincs különb szórakozásom, mint ami odahaza vár ránk. Nem a spórolás miatt beszélek így, azt ne tessék hinni! A mi titkos szenvedélyünk– az utazás. Csakhogy nekünk ingyen van. Nem, nem, szó sincs róla, hogy meghívólevelet kapnánk, vagy jutalomból… Éppen az a mi titkunk, hogy a kislányom meg én, hát igen, mi ketten képzeletben szoktunk utazni. Elhatározzuk például, hogy Olaszországba megyünk, és ott töltünk két hetet. De nem ám úgy csináljuk, hogy hipp-hopp, add uram isten, legyünk rögtön Rómában, nem. Az nem volna az igazi. Mi szépen jegyet váltunk, mint mások. Becsomagolunk a bőröndbe, mit vinnénk

magunkkal, mi felesleges. Elképzeljük azt is, hogyan megyünk ki a pályaudvarra, trógeroljuk a nehéz pakkunkat, föl a villamosra, le a villamosról. No, kint vagyunk, melyik vágányról lesz az indulás, beszállunk, megkérünk valakit, tegye föl a poggyászunkat a csomagtartóba, hála istennek, ablak mellé szól a jegyünk, ez nagy szerencse… Így csináljuk mi, és elárulhatom, hogy nagyon boldogok vagyunk. Azazhogy… most éppen egy kis baj van. A kislányom emiatt éjszakánként sírdogál, és mi tagadás, én is keveset alszom. Sajnos, tanácstalan vagyok, nem tudom, hová forduljak segítségért. Arról van szó, hogy elképzeltük: Ausztráliába megyünk. Ilyen messzi még sose voltunk! De miért is ne ismerjen meg a gyerek egy távoli világot, amikor ennél többet úgysem adhatok neki?! Azért, mert ő csak egy szegény gépírónő lánya? Annyira beleéltük magunkat, hogyan lesz, mint lesz! Hozzá is kezdtünk az előkészületekhez, annak rendje és módja szerint. És most tessék: elutasították a valutaigénylésünket. Persze, ahogy mondani tetszik, rögtön elképzeltük a fellebbezést is, hiszen úgy az igazi. Csakhogy ma nagyon szomorú esténk lesz. Sietek haza, tudom, hogy izgatottan vár a gyerek. Nem is tudom, hogy mondom meg neki. Az imént, ahogy álltam a megállóban, és már a harmadik villamosról maradtam le, megindultak a gondolataim, és most szomorú hírt vihetek haza. A fellebbezésünket is elutasították.

a szerelem hőfoka

Ezt a történetet a lány így mesélte el:

– Első látásra rendszerint még nem lobbannak lángra tőlem a fiúk. Alkalomról alkalomra, lassanként fedeznek fel maguknak, ővele is így volt. Amikor legelőször találkoztunk, még gyalog kísért haza. Minek költsek a nőre, gondolhatta, amíg nem tudom, kitartok-e mellette? No, de másodszorra aztán megvárta velem a villamost is, sőt fel is szállt. A két jegy került neki négy forintba, plusz a sajátja visszafelé; egyszóval kezdtem már igazán tetszeni neki.

Harmadszorra a buszmegállóhoz kormányozott. Jót nevettem magamban. Nocsak, hát már megint többet érek? Kilenc forintig vittem? Tulajdonképp kedvemre való volt, hogy ennyire kitartó a gyanakvásban, legalább tudhatom, ha majd egészen behódol, hogy valóban megszereztem magamnak! És mintha engem akart volna igazolni, negyedik alkalommal már ragaszkodott hozzá, hogy taxin vigyen haza. Borravalóstul hatvan forintot hagyott a sofőrnél, figyeltem. Párás lett a szemem a meghatottságtól, mert éreztem: ezen az estén jobban szeret, mint eddig bármikor.

Ezt a történetet a fiú így mesélte el:

– Ez a lány egészen másnak látszott, mint azok az önimádatba bódult, buta szépségek, akikkel már torkig voltam. Jólesett vele beszélgetni. Magunkról meséltünk egymásnak mindenfélét, és közben – észre se vettem – gyalogosan egész hazáig kísértem. Messzi lakik tőlünk, de a hosszú út is rövidnek tűnt. Másodszorra már kezdett egy kicsit untatni. Még egyszer elmondta ugyanazt és engem is csupa olyasmiről kérdezett, amit a múltkor már elmeséltem – vagyis oda se figyelt rá. Felszálltunk egy villamosra és a gyalogosan csaknem egy órás út most nem egészen háromnegyed órányi volt. Harmadszorra direkt fárasztott az egész, és amilyen hamar csak lehetett, feltuszkoltam egy autóbuszra. Húsz perc múlva a kapujukban álltunk. Negyedik alkalommal aztán már néhány szó elég volt hozzá, hogy úgy érezzem: megfulladok, ha sokáig hallgatom ezt a temérdek önelégült butaságot, ha látnom kell az arcán a birtokosi tudat diadalmas ragyogását, mármint amiatt, hogy a hatalmában tarthat. Taxiba ültettem, és nyolc perc múlva megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amint becsukódott mögötte a kapu, végre egyedül vagyok! Nem maradt egy vasam sem, gyadultam el hazafelé, de valósággal mámoros voltam a megkönnyebbüléstől, és mire megérkeztem, tökéletesen elfelejtettem az arcát, a nevét, a címét meg a telefonszámát.

eltűnt egy családapa!

Figyelem! Figyelem! Folyó év március 3-án eltűnt Bp. XIII. Váci út 489/b. sz. alatti lakásáról Búbos Béla 43 éves vasesztergályos. Személyleírása: közepes testalkat (magassága 172 cm), szeme szürke, haja dús, barna, arca kerek. Különös ismertetőjele: a bal szem alatt látható vadhúskinövés. Kérjük, hogy aki Búbos Bélát a megnevezett napon látta vagy tartózkodási helyéről bármit tud, haladéktalanul jelentse. Két nappal a közlemény megjelenése után Búbos Bélával kapcsolatban még egyetlen bejelentés sem érkezett. Annyit sikerült megállapítani, hogy nevezett személy műszakbeosztásának megfelelően 13 óra 2 perckor indult el hazulról munkahelyére. Felesége, sz. Málinkó Ibolya (39 éves htb.) a 43-as autóbusz megállójában vett búcsút tőle, ezt követően bevásárolt, majd hazatért. Férjét akkor látta utoljára. Határozott állítása szerint Búbos Bélának illegális szerelmi kapcsolata (mely eltűnését kellőképpen motiválná) nem lehetett. Ezt az eltűnt személy időbeosztásának ellenőrzése is megerősítette. Búbos Bélának haragosa, ellensége nem volt, legalábbis a munkahelyén nem tudnak ilyenről. Határállomásokon, valamint kórházakban nem bukkant fel, következésképp valószínű, hogy bűntény áldozata lett. Tetemének fölkutatása eddig nem járt sikerrel. A nyomozást egy szerencsés véletlen mozdította ki a holtpontról. Folyó év március 6-án az ugyancsak angyalföldi lakos Simek Sándor nyomozó szolgálatának letétele után a 43-as autóbusszal szeretett volna hazautazni. A várakozók tömegében egy elgyötört arcú, borostás férfira lett figyelmes, akinek bal szeme alatt vadhúskinövés volt látható. A gyanús külsejű illető feltűnő módon tántorgott, imbolygott a megállóban és minden járókelőt ezzel a kérdéssel zaklatott: „Nem jött még a busz?” Simek Sándor mintegy másfél órányi kitartó megfigyelés eredményeképpen arra a következtetésre jutott, hogy a megállóban dülöngélő, ám ellenőrzött leheletének tanúsága szerint mégsem illuminált egyén azonos lehet az eltűnt családapával! Az ismeretlen személy okmányainak tanulmányozása ezt a feltevést megalapozottnak mutatta, mi több, igazolta. A nyomozó kérdésére, miszerint hol töltötte az elmúlt három napot, március 3-tól március 6-ig, Búbos Béla ezt válaszolta: „Hogyhogy hol? Itt vártam a 43-ast! Nem jött még a busz?” Az eset, miután a sajtó is foglalkozott vele, némi feltűnést keltett. Akadtak, akik azt firtatták, miként fordulhat elő a BKV-nál háromnapos járatkiesés? Az illetékesek válasza mindenekelőtt leszögezte, hogy az utazási vállalat mekkora

nehézségek árán, milyen áldozatos munkával gondoskodik az utasokról. Ezek után közölték, hogy a 43-as viszonylattal kapcsolatban járatkiesésről szó sincs, tudniillik a hivatalos menetrendben megállapított követési idő három, usque három és fél nap, ezt pedig a BKV március 3. és március 6. között is, mint mindig, minuciózus pontossággal betartotta. Ilyen kimerítő és meggyőző válasz után Búbos Béla állítólagos eltűnésének felfújt álszenzációja természetesen egyszer s mindenkorra lekerült a napirendről.

márciusi szenzációk

Az 198*-ös év februárjának egyik zimankós délelőttjén történetünk hősét hazabocsátották X. gyógyintézetből, ahol előzőleg hat hétig kezelték. A zárójelentés átadásának, a hálapénz átvételének ünnepélyes pillanatai után az alorvos ezt a szózatot intézte hősünk aggódó feleségéhez: „Asszonyom, a férje momentán gyógyultnak mondható. Hangsúlyozom: momentán. Sajnos, az ő betegségét, az információs felültápláltságot tudományunk mai állása mellett csak átmenetileg tudjuk enyhíteni. A tartós javulás a hozzátartozókon múlik. A páciens kórisméjében az a legveszélyesebb, hogy örökké lebírhatatlan kísértést érez új meg új hírek után, s ezt a kóros étvágyat a külvilág felelőtlen módon egyre csak táplálja. Olyan időket élünk, amikor mindenfelől zúdul ránk a frissnél frissebb információ! Egy valóságos új népbetegség bölcsőjénél állunk, és tehetetlenek vagyunk. De ön, asszonyom, megóvhatja a férjét, ha szigorú kommunikációs diétára fogja. Tilos az újság, a rádió, a tévé, egyszóval minden, ami nehezen emészthető!” Hősünk e ponton rémülten közbeszólt: „Töltött káposztát se ehetek?” Az alorvos tudta, hogy ez a tompultság a hathetes kúra legfőbb eredménye, mégis csüggedten válaszolt: „De, azt igen!” „Dagadóval is?” Újabb sóhaj: „Dagadóval is!” Hősünknek ezt követően még odahaza is el kellett töltenie két hetet, dolgozni csak azután mehetett. Felesége gondoskodott róla, hogy a tévé meg a rádió ekkorra a szervizben legyen, az újsággal meg egyébként se volt gondja, azt a hét hat napja közül legfeljebb ha kettőn gyömöszölte be a kézbesítő a levélszekrénybe, akkor is úgy, hogy olvashatatlanná gyűrte-szakította. Ekkora elővigyázatosság mellett a beteg állapota szépen javult. Étvágya olyannyira

visszatért, hogy a nadrágjait csípőben ki kellett engedtetni. Mielőtt a lábadozásra szánt idő letelt volna, hősünk felesége megjelent férjének munkahelyén és segítséget kért a kollégáktól. Elmondta, mit kötött a lelkére az orvos, mitől kell óvakodnia egyelőre csak a férjének, de ha nem kezdenek vigyázni, előbb-utóbb a többieknek is. A döbbent munkatársak készségesen megígérték, hogy változtatnak megrögzött szokásaikon. Hősünk munkába állását követően az irodában megszűnt az újságolvasás, a tízórás hírek, illetőleg a déli krónika hallgatása, a tévében előző nap hallottak megvitatása, a rövidhullámon felcsippentett hírek izgatott kiteregetése. Hősünk állapotán így szemernyit sem rontott, hogy dolgozni jár, orcái majd kicsattantak az egészségtől, s kezdett altatók nélkül is aludni. Nem is lett volna semmi baj, ha egy nap értesítést nem kapnak a szerviztől, hogy rádiójuk, tévéjük elkészült, pénzbírság terhe mellett vigyék rögtön haza, mert raktározásra nincsenek berendezkedve. Néhány napig csak kerülgették a készüléket, sőt, még azt is mondogatták, hogy „Ej, de jól megvoltunk nélküle!” Hanem aztán jött egy szombat este, krimivel, s ők nem bírták tovább. Még ez se okozott volna bajt, ha merő szórakozottságból nem kapcsolják be félórával korábban, éppen akkor, amikor felharsant a híradó szignálja. Peregtek a főcímek, aztán következtek a hírolvasó bemondók, egy férfi és egy nő. „Forradalmi hullám az európai kontinensen!” „Véres atrocitások Palermóban!” Az asszony fölkelt, hogy kikapcsolja a készüléket. „Fiam, ez árt neked!” A férje hetykén leintette: „Nézz rám, makkegészséges vagyok! Legalább azt szeretném tudni, hol van megint zűr!” Ismét benyomta a gombot, az asszony ismét felkelt kikapcsolni. „Látod, fiam, ettől megy tönkre a készülék” – jegyezte meg hősünk, így aztán a tévé bekapcsolva maradt. A külpolitikai kommentátor felemelt az asztaláról egy cédulát. „Adásunk közben, telexen érkezett a gyorshír, hogy 1848. január 12-én a palermói hatóságok az osztrákellenes zavargásokra hivatkozva bezáratták az egyetemet. Az események hátterében valószínűleg Garibaldi, az ismert gerillavezér áll, aki nemrég tért vissza Dél-Amerikából…” A képernyőn kissé homályos mozaikkép jelent meg, hősünk pedig elsápadt, két kézzel kapaszkodott székébe s nehezen szedte a levegőt. „Most hallgassák meg párizsi munkatársunk telefonjelentését” – így a kommentátor. A recsegő telefonvonal túlsó végéről a következők hallatszottak: „A mai napon lemondott a Guizot-kormány. A kabinet bukásához vezető politikai válság, mint emlékezhetnek rá, 1848. február 24-én kezdődött, azzal a diáktüntetéssel, amelynek a kivezényelt katonaság véres sortüze vetett véget, és amelynek 50 halálos áldozata volt. A Saint Antoine-negyedben, amikor ma

reggel arra jártam, még mindig álltak az utcai barikádok…” Ε pillanatban felugrott hősünk felesége és mégiscsak elzárta a tévét. Férjét ágyba dugta, borogatást tett a homlokára és altatót diktált belé. Hősünk ennek ellenére ébren forgolódott hajnalig, amikor titokban lesettenkedett a levélszekrényhez s a hálóköntöse zsebébe rejtve ellopta a saját újságjukat. A konyhában kezdte olvasni az első oldal nagybetűs szalagcímeit meg a friss tudósítást: „1848. március 13. Az MTI jelenti Bécsből: Tüntetők a Burg előtt! A Fischof vezette diáktömeg a kancellár lemondását követeli! A kormány válasza: sortűz. Egyelőre nem tudható, hány halott van. Estére a helyzet tisztázódott. Metternichnek, felsőbb nyomásra, le kellett mondania! Itt Bécsben úgy tudják, hogy Angliában szándékozik menedékjogot kérni. Mindenesetre ismeretlen egyének akasztófákkal pingálták teli a bukott kancellár bécsi rezidenciáját. Mérvadó politikai körök szerint az egész kontinensen végigsöprő forradalmi hullám március 15-én eléri a magyar fővárost is…” Hősünk száján ekkor fehér hab türemkedett ki, s eszméletét vesztve végigvágódott a kövön, de az újságot még estében is görcsösen szorongatta. Mentők vitték vissza X. kórházba, ahol történetesen ismét a zárójelentését kiállító alorvos volt az ügyeletes. A doktor megállt a hordágy mellett, és szemrehányóan csóválta a fejét. „Látja, asszonyom – mondta hősünk zokogó feleségének – nemrég búcsúztunk, és megint itt a férje! De ne minket okoljon. Amíg ez a szédült mánia uralkodik, hogy mindenkinek mindenről nyomban értesülnie kell, addig mi, orvosok, tehetetlenek vagyunk…”

kétszemközt

– Nos, miről beszélgessünk? – Mondjuk, az öniróniáról. – Helyes. Ön ír? – Igen. Önírok. – Mi a csuda az, hogy „önír”?

– Mindenesetre: nem manír. – Manír? Mint: man schreibt? – Inkább: írnok. – Hogyan? Írnak? – Csak én. Egyes szám. – Egyes szám, nem fáj fejem. – Talán: „ne szólj”? – Nem is szólok. Írok. – Megint itt tartunk: ön író. – Öníró! – Öníró??? Mi a’? – Önirónia… – Hogy mit kell rónia? – Az öni-t rovom. – …nitró…? – Nyugi, nem robban. – Mi nem robban? – Az öniróniám. – Aha. Az ön ironja. – Sose hallotta azt a szót, hogy „önironikus”? – Dehogynem! Ön ír, de ettől óni – kuss!

– Várjon, betűzöm. Ő, mint önmutogatás. N, mint nemet mondás. I, mint ideológia. R, mint rengeteg. O, mint okoskodás. Megint N, mint nagyképűség. Megint I, mint írói. Végül A, mint alkotás. Világos? – Tökéletesen. Akkor összeolvasom: önmutogató nemet mondás, mint ideológia, rengeteg okoskodó nagyképűséggel, egyenlő: írói alkotás.

kirúgni a hámból

– Csókolom, drága! Ne haragudjék, hogy megszólítom… – Nem haragszok. – Ráérne egy kicsit? – Mi a francot akar? – Hehe… jól adja… még hogy mit akarok? Tudja azt maga jól, drágám. Mondja meg, mibe kerül és menjünk! – Hm. Nem vagy te hekus? – Még hogy én? De hát… Honnét veszi? – Nagyon úgy fest a képed. – Nézzenek oda! Tán nem tetszem? – Nem bizony, nem tetszik a pofád. Hekus vagy, ha mondom. Engem nem húzol be a csőbe. – Na jó, elég a viccből. Mennyi a tarifa? Menjünk már. – Megy a rosseb! Hekus vagy. – Dehogy vagyok.

– Igazold magad! – Hát ez őrület! Itt a személyim. Hé, hová viszi? – Csak ide a lámpa alá. Hol laksz? – Oda van írva. – Ne dacolj te! Megmondod, vagy itt hagylak. – Gáz utca kettő bé. – Szerencséd, hogy ez stimmel. Jövőre betöltöd az ötvenet. Nős vagy. Hol dolgozol? – Na nézze, drágám, maga tetszik nekem, de ezt nem játszom tovább. Kérem az igazolványomat. – Hogy meddig játszunk, azt én mondom meg. Mit képzelsz, kié a kockázat? – Azon lehetne vitatkozni. Viszont hátha maga a hekus, aki azért silbakol itt, hogy a többieket figyelje? – Jól van, maradjunk abban, hogy egyikünk se az. – Akkor mehetünk végre? – Még nem. Szépen aláírsz egy nyilatkozatot, hogy pénzt nem fogadtam el, merő barátságból vittelek szobára… – Tényleg? Hiszen maga egy angyal! Nagyon érzem már a hónap végét… – Nana! Azt hiszem, félreérted a dolgot. Mindenesetre, töltsd ki a papírt! – De nincs nálam se toll, se semmi… Nem gondoltam, hogy az is kell, ha egyszer ki akarok rúgni a hámból! – Sebaj, van itt minden. Írjad! Alulírott kijelentem, hogy eme nyilatkozat felmutatója a vélem létesített 1, azaz egyszeri szexuális kapcsolat fejében semmiféle anyagi ellenszolgáltatást nem kért és nem kapott. Dátum, aláírás, tanúk, személyi szám.

– Tanúk? Honnét vegyek tanúkat? Az ilyesmit az ember, ugye, lehetőleg tanúk nélkül… – Csak ne szemérmeskedj! Ica, Bözsi, gyertek aláírni! Köszi lányok, ti is számíthattok rám. – És most? Mehetünk végre? – Már csak a stempli hiányzik. Franc a bélibe, megint eltűnt a ridikülöm mélyén. Na, megvan. Lehelj rá, apuskám és kész. – Akkor megyünk? – Persze, csak add ide a stekszet. – Hiszen most írtam alá, hogy nem adok semmit! – Persze, de ha nem adod, nem megyünk. – Teremtőm! Ennyi? Még? Így jó lesz? – Cuki pofa vagy! Mit mondjak, rég volt ilyen belevaló hapsim, mint te! – Honnét tudja? Hiszen eddig csak álltunk és isztráltunk! – Te kis telhetetlen! Hát mit akarsz még, ez se volt elég? – Menjünk el valahová, ahol senki se lát és… Én magyarázzam? – Nem bánom, ha ilyen mohó vagy! Tépek neked egy guszta sorszámot, azzal jövő hét kedden huszonegy nulla ötkor jelentkezel, ugyanitt. Pá, husikám! Ja és a legfontosabb: szerezz be addigra erkölcsi bizonyítványt! Anélkül ide se gyere…

csak ami jár

„Örülök kérlek, hogy végre beadtad a derekad!” – mondta az Elnök koccintás

közben, és Kis Istvánra kacsintott, mintegy pontot téve ezzel a hetekig tartó kinevezési huzavona végére, amelynek hátterében kivételesen nem a felsőbb szervek habozása, hanem a kinevezés várományosának vonakodása állt. „Arra igyunk, Pistám, hogy mostantól szomszédok leszünk!” Kis István gépiesen bólintott és ivott, csak azután döbbent rá, hogy nem érti a célzást. Már hogyan lehetnének szomszédok, ha ő a külső Váci úton, az Elnök meg fent a Rókushegyen lakik? Úgy magyarázta magának a dolgot, hogy a hivatalban költözik az Elnök közelébe, hiszen Osztályvezetőből Helyettes Alelnökké lépett elő. Éppen ez volt az, ami szorongással töltötte el, ahelyett hogy csábítóan hatott volna rá. Nem értette, miért kellene odahagynia eddigi beosztását, amelyben jól érezte magát, s miért akarják az intézmény harmadik emberévé tenni, holott ehhez, mint többször kifejtette, kelleténél szerényebbek a képességei. A kapacitálás időszaka keserves megpróbáltatás volt, naponta hívatta valaki, hogy rábeszélje a magasabb beosztásra, végül már szinte úgy festett a dolog, mintha azért kéretné magát, hogy cserébe minél több privilégiumot zsaroljon ki. Ennek azonban még a látszatától is irtózott. Végül, mintegy mellékesen, kimondták azt az érvet is, ami előtt fejet kellett hajtania. Azért van rá szükség az intézmény felső vezetésében, hogy ott is legyen valaki, aki még testközelből ismeri s ennélfogva képviselni tudja a vezetettek érdekeit. Amikor igent mondott, valóságos fogadást rendeztek a tiszteletére, amelynek fényét és súlyát a Fölöttes Szerv éppen az intézménynél tartózkodó képviselőjének jelenléte is emelte. Pezsgőt bontottak, az egész vezetőséggel koccintani kellett, az Elnök pedig, látván, hogy új Helyettes Alelnökének kedélye még váltig borongós, kitartóan próbálta felvidítani. „Meglátod, Pistám, nem csináltál rossz vásárt!” – átölelte Kis István vállát, megszorította és így szólt: „Jó dolgod lesz, hidd el. Ha majd a feleségeddel is megismerkedsz…” Kis István azt hitte, megint félrehallott valamit, de kérdezősködésre nem volt idő, mert az Elnök egy sokatmondó kacsintással faképnél hagyta. Másnap este Kisék, szokásukhoz híven, ágyban fekve nézték a televíziót. A férfi szívesebben aludt volna, de az asszony ragaszkodott hozzá, hogy megnézzék a krimit követő kerekasztal-beszélgetést is, melynek témája a korszerű vezetéstudomány volt. „ Erre most már szükséged lehet!” Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Kisék riadtan néztek egymásra, senkit sem vártak, s a baráti körükben sem volt szokás egymáshoz ilyenkor beállítani. Kopaszodó, elegáns, bár kissé régimódi öltözékű úriember állt az ajtóban. Kisnek úgy rémlett, ismerik egymást az Intézményből, föltehetően az ebédlőben találkoztak, de fogalma sem volt róla, kicsoda és mivel foglalkozik.

„Doktor Vogel vagyok” – mondta az idegen. – „Az elnöki iroda referense!” Meg sem várta, hogy beljebb tessékeljék, úgy vonult el a hálóinges Kis család kétszemélyes sorfala között, mint aki biztosra veszi, hogy számítottak a jövetelére. A táskájából iratokat vett elő s jóformán beterítette velük a dohányzóasztalt. „Hát akkor, tisztelt Kis házaspár…” – kezdte ünnepélyesen, szigorú bagolyképéhez sehogy sem illő fisztulás hangon. – „Elérkezett a perc. Itt vannak az összes okmányok. Lakásátadás, lakásvásárlás, telekkönyvi papírok, gépkocsivásárlás, kölcsönhiteli szerződés, bútorszámlák, a személyzet életrajza, fényképek, átjelentkezési űrlapok, befogadási nyilatkozat a hölgy, illetőleg az úr részéről, satöbbi, satöbbi, valamint végül, de nem utolsósorban a válásra vonatkozó okmányok. Szíveskedjenek átnézni, hogy rátérhessek a részletekre…” Kis István a feleségére nézett, a felesége meg őrá. Egyszerre tört ki belőlük az indulat. Követelték, hogy doktor Vogel magyarázza meg, mi ez az egész, s főképp mit ért váláson, nekik ugyanis eszük ágában sincs elválni, s ha ez tréfa akarna lenni, akkor nagyon ízetlen tréfa, kikérik maguknak. „Úgy!” – sipította doktor Vogel. – „Szóval kikérik! Szépen vagyunk. De a villa, meg a kocsi, meg a többi, az bezzeg kell, ugyebár!” Másféle fogadtatáshoz volt szokva, s ezt meg is mondta Kiséknek. „Szíveskedtek volna a dolgot előbb meggondolni, például akkor, amikor Kis úr elfogadta a kinevezését! Velem kérem könnyű hepciáskodni, én csak egy szegény ügyintéző vagyok, belém a Helyettes Alelnök úr a lábát is törölheti, de azért mégse szép eljárás, kérem, ha szabad ennyit megjegyeznem…” Kisék látták, hogy doktor Vogelt rosszullét környékezi, alig kap levegőt, nincs vér a fejében. Vizet hoztak neki, kigomboltatták vele az ingnyakát, kitárták az ablakot. Kis István zavartan, krákogva, pironkodva kezdett beszélni, amikor doktor Vogelt már valamelyest jobban lenni látták. Elnézését kérik, mondta, távolról sem akarták megbántani, csak éppen nem értik, mit beszél, mit akar tőlük. Azt pedig fenntartják, bármit jelentsen is, hogy válásról az ő esetükben szó sem lehet. Doktor Vogel a homlokát törölgette monogramos zsebkendőjével és úgy meredt maga elé, mint aki most már szintén nem érti, mibe csöppent. Sorra emelgette szeme elé az okmányokat, talán valóban tévedés forog fenn, ilyesmiket motyogott, szabadna megtekintenem a személyi igazolványaikat, abból netán mindenre fény derül! Név egyezik, anyja neve egyezik, lakcím, személyi szám

egyezik. Két tenyerét szétterpesztve az asztalon, dr. Vogel felnyomta magát ültéből és nagy nyomatékkal, szinte fenyegetően így szólt: „Félreértés kizárva, önről van szó, amiben én mellesleg biztos voltam; önről, Kis Istvánról, új Helyettes Alelnökünkről, ma még becses vezetékneve végén egy s-sel, de a jövőben kettővel, úgy mint: Kis István, hiszen egy es, kérem, nem es, pontosabban, nem alelnöki név, zokon ne vegyék! Sőt, utánajártam annak is, hogy Kis úr Pestimrén született, amit születése idején még, nagy szerencsénkre, Pestszentimrének hívtak, egyszerű tehát a még jobb megoldás: önnek ezentúl Szentimrei Kiss lesz a neve. Itt a belügyminiszteri engedély a névváltoztatáshoz, de ha szabadna tanácsot adnom, még előnyösebb volna a Kisst egészen elhagyni, vagy legfeljebb egy ká erejéig megtartani. Ez esetben ön Szentimrei K. István lenne, de többet mondok: az ön neve ipszilonosítható, akkor meg már nem is illik hozzá a ká, viszont hallatlanul elegánssá válik úgy, mint Szentimrey István, Helyettes Alelnök; tetszik hallani az ejtésemben az ipszilont, ugye, ez így egészen másképp hangzik, nemdebár!” Kis mereven a padlóra szegezte a tekintetét és mogorván annyit mondott: másképp, az tót ziher. Kisné ellenben örömmel ízlelgette a nyelvén az új nevet, Szentimreyné, Szentimrey Istvánné, ez tényleg más, ez szerfölött más! Kis megütközve pillantott a feleségére, ez a „szerfölött” szó épp olyan furcsa volt az ő szájából, mintha trágárkodni kezdett volna, holott együttélésük évei alatt egyetlen csúnya szót sem hallott tőle. Mondja, Vogel úr, kérdezte a férfi, mi szükség erre a cirkuszra? Doktor Vogel döbbenten nézett rá, tátogott, mintha a torkán akadt volna valami. „Cirkuszra? A Helyettes Alelnök úr cirkusznak nevezi azt a létfontosságú processzust, amelynek szellemi szülőatyja nem más, mint Elnökünk és jóváhagyója a Fölöttes Hatóság? Értsünk szót, kedves Kisék! Egy Helyettes Alelnök kinevezése nem csupán kinevezés. Tegyük fel, hogy a Helyettes Alelnök urat már meghívta magához az Elnök és az Alelnök is, most pedig rajta a sor, hogy visszahívja őket. Hát hívhatja őket ide, ebbe a – sértés ne essék – kültelki vityillóba? Nem hívhatja! Kínosan nagy, mondhatni, szemet sértő volna a különbség a kétféle környezet között. Még azt találnák hinni, hogy ön tüntet, netán provokálni akar ezzel a szegényes otthonnal. És miféle érzés volna, kérném tisztelettel, hogy ön motorbiciklivel érkezzék bárhova, ahol már az Elnök és az Alelnök Volvója, illetve Mercedese parkol? Vagy vegyünk másik példát, ami gondolom, végképp meggyőzi önöket. Tegyük fel, hogy Kis úr már jó néhány hónapja Szentimrey úr, azaz Helyettes Alelnök. Rangjához illő társaságban forog a hivatalban is, de munkaidő után is. Fogadások, estélyek, premierek, garden partyk és így tovább.

A tisztelt Helyettes Alelnök úr előbb-utóbb úgy találná, hogy a kedves felesége, bocsánat asszonyom, nem sértő szándékkal mondom, alelnöki szinten nem alkalmas a reprezentánsra. Kirína az elnöki és alelnöki feleségek sorából. Kis úr méregetni, vizsgálgatni kezdené a vele egy rangban lévők feleségeit, és úgy érezné, hátrányban van velük szemben…” Kis István felemelt kézzel intett megállj-t doktor Vogelnek. „Nézze, azt én jobban tudom, hogy mit gondolnék a feleségemről ekkor meg akkor. A többi pedig közönséges ostobaság. Szeretek motoron járni. Luxuskocsira, villára meg effélékre nekünk amúgy se telik. És ha az új beosztásomban nagyobb lesz a fizetésem, flancra akkor se költünk!” Doktor Vogel megbocsátó mosollyal hallgatta a közbevetést. „No lám, kezdjük végre érteni egymást. Pontosan azért vagyok itt, azért állítottam be önökhöz ilyen kései órán, hogy ezek miatt a dolgok miatt ne önnek fájjon a feje! Se most, se később. Mert mit tapasztaltunk azelőtt, kérném tisztelettel? Az újonnan kinevezett alelnökök, de még a főosztályvezetők is, egykettőre rádöbbentek, hogy új pozíciójukhoz képest alaposan lemaradtak a rangbeliek mögött. Mit tettek erre? Minden energiájukat arra fordították, hogy eltüntessék ezt a különbséget! Lehetőleg minél gyorsabban. És mi HELYETT foglalkoztak ezzel? A munkájuk helyett, kérném tisztelettel, a munkájuk helyett, amire pedig szüksége volna intézményünknek. Szimatolni kezdtek lehetőségek, összeköttetések után, ügyeskedtek, szerveztek, vadásztak a lekötelezhető s viszontszívességre levágható partnerekre. Mindannyian tudjuk, hogy megy ez… Hát kérem, nem kifizetődőbb, nem gazdaságosabb akkor már, össznépgazdasági szinten is, ha mindezt, mint az új státus tartozékát, készen, előre, a kinevezéssel együtt szállítjuk az érintetteknek?” „Fantasztikus!” – dünnyögte Kis István. „Csodás!” – sóhajtotta Kisné. Doktor Vogel élvezte a sikert, végre elemében volt. „No és a házasságok, arról se feledkezzünk meg. Mi lenne a következménye annak, ha ezt a problémát nem oldanánk meg ugyanúgy, mint az előbb említetteket? Jönnének a csinos, begyes, kihívó és buta cuncuskák és mucuskák, fölösleges mellékállásokat kreálnának részükre, elvennék a helyet tényleges munkaerőktől, beülnének a titkárnői székekbe s hallatlan helyzeti előnyükkel visszaélve terrorizálhatnának akár egy egész intézményt, csakis azért, hogy a párnázott ajtó mögött ülő Elnöknek vagy Alelnöknek, netán Helyettes Alelnöknek legyen egy nívós, úgy értem, szexuális értelemben nívós macája. Egyik magánéleti válság követné a másikat, botrány, veszekedés, pletyka, végül egy csúnya válás, ami persze szóbeszéd tárgya az intézménynél. A macának választott ifjú hölgyet el kell helyeznünk máshová, de

az utódja máris itt van, a vezetettek körében csökken a vezetés tekintélye, ez pedig a munkafegyelem rovására megy… Nem, kérném, tudjuk mi jól, hová vezet az ilyesmi. Okultunk a korábbi gyakorlatból. Szervezés kérdése ez is: spóroljunk a vezetők energiáival, oldjuk meg mi a magánéleti problémákat, s akkor ki-ki a tehetségét, lendületét a munkában fogja kiélni! Erről van szó, kedves Kisék, tehát szíveskedjenek ezeket az okmányokat itt alul, hat példányban aláírni…” Kis István kavargó fejjel kezdte tanulmányozni az aláírandó papírokat. „Főzz egy kávét!” – kérte a feleségét. – „Az az érzésem, hogy ez mind nem igaz, csak álmomban fantáziálok!” Doktor Vogel dagadt a büszkeségtől. „Úgy is van kérném, ez egy valóságos álom!” Részletes ismertetésbe fogott, amiből kiderült, hogy Helyettes Alelnökként Kis Istvánnak kertes villa jár garázzsal, négyszer nyolc méteres medencével, no nem a Rókus-hegyen, csak a hegy aljában, továbbá kétszintes nyaraló, parti telekkel, külön kikötővel, jachttal a Balatonnál, vadászegyleti tagság és hófehér Ford Taunus. Kisné, miután behozta és széttöltötte a kávét, már nem is álmélkodott, hanem azt kérdezte: „És diploma nincs?” Doktor Vogel méltatlankodva nézett rá. „Sajnálom, asszonyom. Diploma csak az elnöki státushoz jár. A Helyettes Alelnök úrnak be kell érnie egy főiskolai végbizonyítvánnyal…” Hogy a számára kínos témáról gyorsan elterelje a szót, doktor Vogel egy női fényképet vett elő és Kis István orra alá dugta. „Ez a hölgy itt a Helyettes Alelnöki feleség. Az ön jelenlegi hitvesénél tíz évvel fiatalabb, húsz kilóval könnyebb, jó fejjel magasabb. Jogosítványa van, zongorázik, perfekt angol és francia, s miként a képen látható: tűzvörös a haja. Összefoglalva: minden tekintetben alkalmas rá, hogy egy Helyettes Alelnök reprezentáljon vele!” Kisné a földhöz vágta a tálcát és velőtrázót sikított. „Ez a dög kell neked? Engem meg eldobsz, mint egy kifacsart citromot?” Az asszony záporozó könnyei arra indították doktor Vogelt, hogy legelébb őt próbálja lecsillapítani. „Nyugodjon meg, asszonyom, önről is gondoskodunk. Mivel Kis úr státusa megüresedik, oda is kineveznek valakit. Nem hízelgésből mondom, de így van, ön osztályvezetői szinten kétségkívül dekoratívnak mondható. Kis úr utóda számára ön képezi a magasabb státus tartozékát…” Ez volt az a pillanat, amikor Kis István összemarkolta doktor Vogel ingét s annál fogva a padló fölé emelte, hogy lakkcipős lábai mintegy öt centiméteres magasságban kalimpáltak. „Eltakarodsz innét, de rögtön!” Letette az ügyintézőt, az asztalon heverő okmányokat a markába gyűrve Vogelhez vágta, majd

önmagát is fékezni akarván, átfogta a felesége gömbölyded csípőjét és így szólt: „Tizennyolc éve élünk együtt! Jobb asszonyt elképzelni se tudok. A vörös hajú, lapos kórókat pedig akkor is utálom, ha öt nyelvet tudnak, világos?” Doktor Vogel halált megvető bátorsággal a helyén maradt. „Értse meg, Kis úr, a vörös hajú, magas nő a státus tartozéka! Épp úgy jár önnek, mint az új hivatali szoba, a páncélszekrény, vagy a külön titkárság!” Kisnek támadt egy ötlete. „Nézze Vogel, intézze el, hogy énvelem tegyenek kivételt! Szép ez a nagy gondoskodás, de válni nem vagyok hajlandó! Ez az utolsó szavam!” Doktor Vogel vörösre gyúlt képpel rohant kifelé, s csak a küszöbön torpant meg egy pillanatra. „Jó pár kinevezést lebonyolítottam már, de ilyesmi még sose fordult elő! Rossz vége lesz ennek, uram, rossz vége!” Eltelt három nap és nem történt semmi. A negyediken azonban maga az Elnök hívatta Kis Istvánt. Talán a nyomaték kedvéért, vagy véletlenségből, de ott volt a szobában a Fölöttes Szerv képviselője is. Feddő pillantásuk, néma fejcsóválásuk hatása alatt Kis úgy érezte magát, mint egykor az iskolában, ha a tanári szobába hívatták. „Mit nem hallok felőled, Pistám!” – szólalt meg nagy sokára az Elnök. – „Extra igényekkel hozakodsz elő…” Kis István elképedt a vádtól. Bármire számított, csak erre nem. Összeszedte magát és közölte, hogy tévedés lesz a dologban, ő épp az extra adományból nem kér, akkor se, ha emiatt fuccs a Helyettes Alelnökségnek. „Vegyétek tudomásul, hogy nem válok. Ragaszkodom az asszonyhoz. Ilyen is van!” A Fölöttes Szerv képviselője csitítólag szólt közbe. „Ejnye, ejnye, miféle atavizmus ez, barátom? Azt reméltük, te hozol új szellemet a vezetésbe, s akkor ilyen konzervatív allűrökkel állsz elő?” Kis István megkeményítette magát, nem felelt. Értsenek belőle, gondolta. A csend hovatovább elviselhetetlenné vált. Azok ketten nézték Kist, Kis nézte a lába előtt a padlót. „Hát jó!” – sóhajtott egy hatalmasat az Elnök. – ”Ha ennyire makacs vagy…” A Fölöttes Szerv képviselője vette át a szót. „Kivételt teszünk veled, de szeretném, ha felfognád, hogy ez egyszeri, különleges kivételezés, amibe csakis azért megyünk bele, mert szükségünk van rád! Tehát rendben van, új státusodhoz is megtarthatod a régi feleségedet…” Kis István szemében fölragyogott a hála, már éppen lelkes köszönetben akart kitörni, amikor az Elnök fölemelt mutatóujja megállította. „Nekünk is van egy kikötésünk. El kell vállalnod a Helyettes Alelnökséghez járó új feleséget is. Tudniillik momentán nem tudnánk máshová beosztani. Remélem, méltányolod a gesztusunkat és hasonlóval viszonzod!” Kis István azt válaszolta, hogy gondolkodási időt kér, tudniillik az új helyzetet a

feleségével is meg kell beszélnie. Egész este ezt tárgyalták otthon, s végül Kisné nagyvonalúsága oldotta meg a problémát. Van a villában elég hely, lakni ellakhat ott az a másik nő is. Majd valahogy úgy tekintenek rá, mintha a bérlőjük volna. Kis Istvánnak azonban írásban ki kell kötnie, hogy aktív házaséletre nem kötelezik a vörös hajú kóróval. Amikor másnap délelőtt előállt ezzel a javaslattal, összemosolyogtak a feje fölött, de ráhagyták, legyen úgy, ahogyan akarja, csak végre lezárhassák a kinevezést. Doktor Vogel ezt követően újból fölkereste Kisék külső Váci úti lakását, és most már zökkenőmentesen lebonyolíthatta a kinevezéssel járó összes formaságokat. Mindenki úgy vélte, a Helyettes Alelnök kinevezésének szokatlanul sokáig húzódó históriája ezzel végképp lezárult. Egy héttel később azonban a Fölöttes Szerv képviselőjéhez magából kikelten rontott be az intézmény második embere, az Alelnök. Alig lehetett ráismerni a máskor mindig diplomatikusan hűvös modorú, kiegyensúlyozott emberre. Verte az asztalt, fújtatott a dühtől, s úgy üvöltött, hogy az ajtó párnái sem tarthatták négy fal közt a hangját. „Én nem érek nektek annyit, mint ez a jöttment? Kisebbek az érdemeim?” Az asztal másik oldaláról biztosították, hogy ilyesmiről szó sincsen. „Hát akkor? Mi ez a megalázó különbségtétel?” A Fölöttes Szerv képviselője őszinte csodálkozással nézett vissza rá. „Miről beszélsz? Nem értelek!” „Miről, miről… Azt hiszed, titokban maradt, hogy Kisnek engedélyeztétek a többnejűséget? Neki, aki csak Helyettes Alelnök!” „De kérlek, nyugodj meg, először is csupán egy feleséget engedélyeztünk a hagyományos létszámon túl. Másodszor pedig: erre is pusztán kényszerítő, egyéni körülmények folytán került sor, amelyek nálad nem forognak fenn…” Az Alelnök száján hab türemkedett ki, levegőért kapkodott. „Vegyem ezt úgy, hogy ejtett ember vagyok? Megbuktam? De miért így adjátok tudtomra? Én csakis azt kérem, ahhoz ragaszkodom, ami jár. Nekem legalább annyira, mint a helyettesemnek!” A Fölöttes Szerv képviselője szorítást érzett a mellkasában, nem volt ereje vitába szállni látogatójával. „Mondjad, légy szíves, hogy mit kívánsz!” Az Alelnök öklével az asztalra csapott. „Írást arról, hogy nekem is jár plusz feleség. A nomenklatúrának megfelelően: a meglévő mellett még kettő! Ha ezt megtagadjátok tőlem, azt kell hinnem, hogy már nem bíztok bennem…” A Fölöttes Szerv képviselője feljajdult, mint akiben megforgatták a kést. Még hogy ő ne bízna valakiben! Amikor egész pályafutása során azt igyekezett bizonygatni, hogy a bizalma kimeríthetetlen! „Kérlek, diktáld le odakint a

szöveget és én majd aláírom.” Csüggedten, kimerülten rogyott le karosszékébe, hogy kipihenje magát, ám a rajtaütésszerű támadás nem sokkal később megismétlődött. Egy másik, szintén az ő ellenőrzése alá tartozó intézmény vezetője nyomult be az ajtón, egész testében reszketve a megbántottságtól. „Lemondok!” – hajtogatta, és sem kérdezni, sem lebeszélni nem hagyott időt. – „Le én, ha ezt teszitek velem!” A Fölöttes Szerv képviselője tudta, hogy ezt nem engedheti, őrá vetne rossz fényt az illető távozása, amellett hamarjában nem is volna kit állítani a helyére. Végül még örülhetett, hogy három plusz feleség engedélyezésével sikerült megengesztelnie és a maradásra bírnia a méltatlankodót. Távozása után alaposan gondolkodóba esett. „Úgy látszik, ez a dolog most a levegőben van…” – morfondírozott. – „Talán nem is helyénvaló, ha jómagam nem csatlakozom hozzájuk. Még elterjedne, hogy a konzervatív vaskalaposok közé tartozom. Viszont… – az iménti látogatójára gondolt és fölcsillant a szeme – amennyi neki jár, annyi nekem is. Sőt: ha neki három, nekem – hárem!”

a legkorszerűbb foglalkozás

– Tisztelt Mester! Olvasóinknak a mostani nehéz gazdasági helyzetben példára, sőt életreceptre van szükségük, melyből erőt meríthetnek a helytálláshoz. Úgy véljük, az Ön kivételes pályafutásának ismertetése, tapasztalatainak közkinccsé tétele sokak számára bizonyulna hasznosnak és megszívlelendőnek. – Megtisztelő, de azt hiszem, nem szolgáltam rá ekkora elismerésre. – Azt bízza ránk, Mester, Ön mindenesetre elsőként ismerte fel, hogy mi a helyes magatartás a súlyosbodó körülmények között és levonta ennek konzekvenciáit is: foglalkozást változtatott. – Ez igaz, de nekem muszáj volt… – Tudjuk. Csakhogy a szükségszerűség, vagyis a muszáj felismerése, mint ismeretes, maga a szabadság. Ön az egyetlen állampolgár hazánkban, a bérből és fizetésből élők közül, akinek sikerült egyetlen fillér befektetés nélkül a korábbi

sokszorosára emelnie életszínvonalát. Így van? – Én nem dicsekednék ezzel… – Ön nem, mert szerény. Azért vagyunk itt mi! Büszkén tudatjuk olvasóinkkal, hogy akadt egy honfitársunk, aki panaszkodás, morgás, siránkozás helyett feltalálta magát s egyedülálló leleményességgel olyan pályakorrekciót hajtott végre, amelyről mindannyian példát vehetnénk. – Igazán zavarba hoz, hiszen én csak egy egyszerű, átlagos… – Igen, itt az ideje, kedves Mester, hogy néven nevezzük az Ön szenzációs új foglalkozását! Vagy ne is hívjuk foglalkozásnak, illessük inkább a szebben csengő „hivatás” névvel. Tehát akkor micsoda Ön? – Fakír vagyok. – Tegyük hozzá, ha már a Mester ennyire szerény: az első Magyar Fakír! Azt se hallgassuk el, hogy teljesítménye máris túlszárnyalta a legendás arab és hindu fakírokét! De hát hogyan is történt a nagy megvilágosodás, talán meséljük el a történetet az elejétől… – Kérem szépen, az úgy volt, hogy felmondták az albérletemet, a lakást pedig, amit ígértek, mégse kaptam meg. Így kerültem a szabad ég alá, ahol azóta is tanyázok. De ez nem olyan nagy ügy, mint gondolná, mert még a nyáron kezdtem, nem ilyen csikorgó hidegben… – Az most mellékes. A fontos az, hogy Önnek ettől fogva nem volt gondja többé lakbérre, villanyra, gázra, fűtésre, telefonra… – Hát arra nem, az tény. – …Vagyis a kiadásai egy csapásra a rezsi ötven százalékával csökkentek! Egyetlen fillér ráfordítás nélkül önnek ugrásszerűen megnőtt az életszínvonala, jól mondom? – Majdnem jól, de voltak azért bonyodalmak is… – Hát persze, mivel akkoriban Ön még öltözködött, fodrászhoz járt, nem átallott könyveket venni, színházba járni…

– Igen, de erről is leszoktam, mert nem győztem volna… – Mindegy, hogy miért szokott le, drága Mester. A példa a fontos: Ön megint növelte az életnívóját, hiszen sokkal nagyobb lett a megtakarítása, amellett államunknak is megspórolta az élvezeteihez nyújtott támogatást! Vajon hogyan tudta tovább tökéletesíteni fakíri elhivatottságát? – A muszáj vitt rá, kérem, a muszáj. Jött a drágulás… -…Igen, a drágulás, amitől mi, többiek, pánikba estünk, Ön azonban kifogott ezen is! Ha jól értesültem, ekkor kezdte a végsőkig redukálni a táplálkozását, mint önsanyargatásban élen járó fakír, aminek következtében… – Aminek következtében legyöngültem és menni se tudtam! – Zseniális! Ön, tisztelt Mester, a takarékosság lángelméje, ha szabad magam így kifejeznem: járni se tudott, tehát felszámolta költségvetésének azt a tételét, amit korábban a közlekedésre fordított. – Muszáj volt… – Azt már valósággal restellem is kérdezni, hogy milyen további leleményekkel érte el önsanyargatási görbéjének emelkedését. Gondolom, lemondott a moziról, az uszodáról, az éttermekről… – Nézze, egy jobb helyre akkor már be se engedtek volna! – Pompás! Ön minden hátrányból előnyt tudott fabrikálni, míg mi, élveteg többiek, kétségbeesetten kapkodtunk fűhöz-fához, hogy megőrizzük a fölösleges kiadások lehetőségét… Mester, azt hiszem, ma már a teljesen költségmentes életnél tart! – Nem egészen. A fakírságot sem adják ingyen. – De hát mi okozhat Önnek gondot? Hiszen semmire sincs szüksége! – Azért ez nem áll. A fakír nem fakír szögekkel kivert fekhely nélkül. Gyárilag, sorozatban ilyet nem gyártanak, mivel rajtam kívül nincs más igénylő… – Bocsánat, hogy közbeszólok: reméljük, nem sokáig…

– …Egész garnitúrát meg nem veszek egy szem kínzó ágy kedvéért! A kisiparos mindenáron kicsicsázta volna, magyaros mintákkal, mivelhogy magyar fakírnak lesz, iparművészeti cikként pedig annyit kértek érte, hogy az összes megtakarításom kevés lett volna rá! – Csakhogy Ön, tisztelt Mester, most mégis egy remekbe sikerült szöges ágyon fekszik itt. Akkor hogyan tett rá szert? – Magam barkácsoltam. – Fantasztikus! Micsoda zsenialitás! – Nézze, mi kell egy szöges ágyhoz? Deszka, szögek, no meg jó csomó lyuk a beverendő szögeknek. Deszkám már volt, de láttam, hogy a béremből még lyukakra se futná. Akkor jutott eszembe, amit boldogult asztalos nagyapámtól hallottam: ilyesmire a legjobbak az árak. – Nem értem, Mester, Ön szerint az árak a legjobbak? – Erre feltétlenül. Fogja az ember az árat, megfúrja maga alatt a deszkát és már verheti is be a szögeket…

ÚJ ÉLETET KEZDÜNK

így valahogy

Bencsik Mihály megtorpant a sötét kapualjban. A tenyerén selyempapírba burkolt vasárnapi süteményes csomagot egyensúlyozott. Az udvar felé bámult. Az udvarban Nagynét látta, amint a kutyáját sétáltatja. Nagynénak be volt rakva a haja. Tegnap este süttette a lányával; tudta az egész ház, mert ahányszor a forró vas a fejbőréhez ért, akkorát ordított, hogy a hangja besüvített minden lakásba, átmenetileg elnyomva Derrick kalandjait is. Nagyné fehér selyemruhát viselt, hatalmas vörös rózsákkal. Zöld fülbevalóin megcsillant a kora déli napfény. Sétált a kutyájával, és a kutyán is fehér selyemruha volt, valamivel kisebb vörös rózsákkal. Bencsik állt a kapualjban és álmélkodott. Szóval Nagyné fehér selyemruhát húz a kutyájára! – Nagyné, maga felöltözteti a kutyáját? – Felöltöztetem! Mi köze hozzá? „Primitív teremtés!” – gondolta erre Bencsik. Nagyné körülbelül száz kilót nyomott, ezért okosabbnak látszott tartózkodni a további megjegyzésektől. Bencsik a szája elé tartotta a tenyerét, mintha köhögne, s közben kajánul vigyorgott. Nagyné egyszer csak rikkantott egyet: – Hopp! – s utána rögtön újra: – Hopp! A kutya a hátsó lábára állt, megfeszült rajta a ruha. Nagyné most két lábon sétáltatta a kutyáját a lépcsőfeljáró meg az udvar között. – Képzeld fiam, ez a Nagyné… felöltöztetve sétáltatja a kutyáját! – mesélte a

lakásba lépve Bencsik. Azt is hozzá akarta tenni, hogy a kutyának két lábon kell sétálnia, de gondolta, ezt a megjegyzést elteszi tartalékba; sok van még hátra a napból. – Felöltöztetve? – Bencsiknét az egészből leginkább ez ragadta meg. – Képzeld! Egy kutyát. – Primitív teremtés. – Egy kutyát… Az udvar felől néhány éles vakkantás hallatszott, majd Nagyné vakkantásszerű rikkantásai. – Hopp! Hopp! Amikorra elkészült az ebéd, hazaérkezett Sacika is. Valósággal beesett a lakásba, s rögtön mesélni kezdte, mit látott. – Képzeljétek, apuci, anyuci, ez az állat Nagyné felöltöztette a kutyáját! – Épp az imént meséltem anyádnak, hogy csak néztem és néztem; tudod, jövök haza a süteménnyel, hát látom, hogy ez a Nagyné a kutyájával sétál az udvaron… – Mit szólsz, ugye? És ilyenekkel lakunk egy házban. Felöltöztetni egy kutyát! – Miért csodálkozol, anyuci! Ha egyszer más nem jut eszébe! – No de ez semmi. Sétál azzal a kutyával! – Primitív teremtés. – Egy kutyával… – Felöltözteti! – Mit vársz tőle? Ebéd után Bencsik lefeküdt szundítani. Bencsikné elmosogatta a szennyes

edényt, azután kiállt a gangra, kicsit nézelődni. A lépcsőfeljáró és az udvar között Nagyné sétáltatta a kutyáját. – Hopp! Hopp! – Mondja csak Nagyné… maga így sétáltatja a kutyáját? – Így sétáltatom! Mi köze hozzá? „Primitív teremtés!” – gondolta Bencsikné. A szája elé tartotta a tenyerét, mintha köhögne, s közben elégedetten vihogott. – Képzeld Misuci, mit művel ez a Nagyné! Felöltöztetve sétáltatja a kutyáját! – Nahát én meg délelőtt láttam valami érdekeset, amikor jöttem haza a süteményekkel. Ez a Nagyné ott sétál a kutyájával az udvaron. Odaszólok neki, mondom: Nagyné, maga így sétáltatja a kutyáját? Erre még neki állt följebb! – Csodálkozol rajta, apuci? Ha nem jut más eszébe! – Én meg, mikor látom, mit művel odalent, gondoltam, megkérdezem tőle, mit művel. Erre azt mondja, mi közöm hozzá? – Primitív teremtés! – Más nem jut eszébe! Az udvarról ekkor vakkantás, majd vakkantásra emlékeztető „Hopp! Hopp!” – kiáltás hallatszott fel. Bencsik bekapcsolta a televíziót, s közben figyelmeztette a családját az érdekes hangokra: – Halljátok ezt? Azt hiszem, Nagyné sétáltatja a kutyáját! Sacika azt kérdezte: – Mi a délutáni műsor? Bencsik megörült a változatosságnak. Fölkelt a fotelből, komótos léptekkel elsétált a komódhoz. A halomba rakott újságok közül találomra kivette a

tévéműsort. – Délután… azt mondja, délután: Derrick lesz délután. – Jaj de izgi! – tapsikolt örömében Sacika. – És este? – kérdezte Bencsikné. – Hogyhogy este? Mi az, hogy este? – Hát vacsora után! – Ja…! Este lesz a jó műsor. Egy Derrick-film! – Nnna, legalább egyszer valami jót adnak a pénzünkért. Közben egyre erősödő búgás jelezte, hogy a készülék bemelegedett, fel lehet csavarni a képet. – Hopp! Hopp! – Ez már a Derrick? – kérdezte Bencsikné. – Ez a Nagyné. – És miért mondja, hogy hopp-hopp? Bencsiknek eszébe ötlött, hogy maradt még délelőttről egy tartalék mondata. Megörült neki. – Miért? Nem fogod elhinni… Ez a Nagyné két lábon sétáltatja a kutyáját! – Két lábon? Na de ez még semmi. Képzeld Misuci, mosogatás után lenéztem a gangról, és mit látok odalent: Nagyné felöltöztette a kutyáját! – Jaj apuci, anyuci, mit vártok tőle? Primitív teremtés! A film nem volt hosszú. Röpke hatvan perc múlva már közölte is a hercig bemondónő, hogy szünet következik. – No, én addig kinézek egy kicsit! – állt fel Bencsik és meglapogatta a derekát. Kiment a folyosóra. Ahogy lenézett, meglepődve nevetni kezdett. A lépcsőfeljáró meg az udvar között Nagyné sétáltatta a kutyáját. Már sötétedett, a

lépcsőházi világítás tompa fénye megcsillant Nagyné fülbevalóin. – Így sétáltatom! Mi köze hozzá? – kiabált fel Nagyné Bencsiknek, amint megpillantotta odafent a férfit. – Képzeld fiacskám, mit láttam odakint? – Bencsik nevetgélve ment vissza a lakásba: – Nagyné ruhába bújtatta a kutyáját! – Nahát! – álmélkodott az asszony. – Még ilyet! – Gyere apuci, folytatják a műsort! – kiabált Sacika. A képernyőn megjelent a hercig bemondónő. „Derrick” – közölte a vetítésre kerülő film címét. Bencsikék már előre izgatottan fészkelődtek a fotelekben. Indult a film. Derricket egyelőre nem lehetett látni, de felbukkant Nagyné, és egy kutya volt vele. – Izgi! – tapsikolt Sacika. – Na, legalább egyszer valami jó a pénzünkért… A filmen a kutya ugyanolyan anyagból készült ruhába volt bújtatva, mint a gazdája. – Jé! – álmélkodott Bencsikné. – Ez milyen műsor? – Derrick felügyelő! Nagyné nyomában a kamera egy sötét lépcsőfeljárót mutatott, később pedig egy udvarrészletet. – Hopp! Hopp! Bencsikék kimeredt szemmel nézték, hogy a filmbeli kutya két lábra áll és így sétál a gazdájával, ide-oda, ide-oda. – Nahát, ez jó műsor volt! – mondta később, vacsora közben az asszony. – Este mit adnak? – Este valami filmet. Ha szerencsénk van, Derricket. – Tudjátok, ebből a filmből mi tetszett nekem a legjobban? Amikor az a nő kiabálni kezdett, hogy „hopp! hopp!”

– Sacika, egyél, ne beszélj, mert lekéssük a filmet! – De az csuda muris volt, mikor sétálni kezdtek a kutyával…! Amikor jóllaktak, visszatértek a tévé elé, elhelyezkedtek a kényelmes fotelekben. Másik bemondónő, az előbbinél is hercigebb, közölte, hogy a kiadott műsortól eltérően, nem „Derrick” című filmjüket, hanem „Derrick” című filmjüket sugározzák. Amíg a bemondónő mentegetődzött, Bencsiknek eszébe ötlött valami, amit feltétlenül el akart mesélni a feleségének meg a lányának. – Képzeljétek, mi történt velem délelőtt! Jövök haza a süteményes csomaggal, hát Nagyné ott sétáltatja a kutyáját az udvaron… – Psszt, psszt! Kezdődik a film! A filmen egy homályos kapualj látszott. Izgalmas kísérőzene közben felbukkant egy idősebb férfi. Bizonytalan mosoly ült a szája szélén, a tenyerén selyempapírba burkolt vasárnapi süteményes csomagot egyensúlyozott. Megtorpant. A kamera követte a férfi tekintetét: beljebb, a ház udvarán egy hatalmas termetű nő sétáltatta a kutyáját. A nő legalább száz kilót nyomhatott. Szikrázott a fény a fülbevalóin. A kutyája is fel volt öltöztetve. – Jaj de izgi! – tapsikolt örömében Sacika. – Hopp! – mondta Bencsik. – Hopp! Így valahogy eltelt ez a nap is.

új életet kezdünk

Bencsik Mihály minden nap tizenhét óra tizenöt perckor fordult be a hajdan sárgára vakolt, mostanra megfeketült ház kapuján. Ma is. Minden nap felment a második emeletre, végighaladt a hosszú függőfolyosón és megállt egy ajtó előtt. Ma is. Mielőtt ujját a csengőgombra tette volna, elolvasta a névtáblát. A táblán

ez állt: BENCSIK MIHÁLY. Ma is. Megnyugodva csengetett, s közben bekiáltott a lakásba: – Csak én vagyok! Bentről lépések közeledtek, megtorpantak, majd újra közeledtek. Aztán lassan elfordult a kulcs az alsó zárban. Aztán lassan elfordult a kulcs a felső zárban. Aztán a tolóretesz jellegzetes csikorgása hallatszott. Ma is. „Most jön a lakat!” – mondta magában Bencsik minden nap tizenhét óra tizenkilenc perckor. Ma is. Alighogy erre gondolt, kattant a lakat, aztán elfordult a rigli, és máris rés nyílt az ajtón. Bencsikné pillantott ki aggodalmasan, aztán felsóhajtott: – Te vagy az? Ezt követően Bencsik már akadálytalanul beléphetett a lakásba. Ilyenkor az asszony minden nap lábujjhegyre állt, s a homlokát tartotta oda férje cuppantásra csucsorodó ajkainak. Ma is. Amíg Bencsik komótosan kigombolta és a fogashoz vitte a kabátját, az asszony napról napra néma figyelemmel követte mozdulatait. Ma nem. – Ruhatár! Két forint. Azzal erőszakkal kiragadta a kabátot Bencsik kezéből és ő akasztotta a helyére. Látva a férfi elképedését, így szólt: – Már elfelejtetted, Misuci? Mától új életet kezdünk! Azt mondtad, új alapokra fektetjük a háztartást. Bencsik elpirult és gyorsan előkotort a zsebéből két forintot. – Hogy lásd, kivel van dolgod, az akasztóját is megoltom! – mosolygott rá elégedetten az asszony: – Méghozzá ingyen! Sacika a klozet ajtaja előtt kuporgott kis sámliján. – Apu, ugye most pisilni szeretnél? – Igen. Menj el az útból, kislányom. Sacika a fejét ingatta. – Kérek két forintot! Ide dobd, ezt a tányért direkt erre kaptam anyutól!

Bencsik kényszeredetten nevetett és megsimogatta a gyerek fejét. – Ne hallgass anyádra. Férfiaktól ezért nem szokás pénzt szedni! – Nálunk szokás! – szögezte le Sacika és tapodtat sem mozdult az ajtó elől. Bencsik érezte, hogy kényszerhelyzetben van; nem áll módjában soká elhúzni a vitát. Elővette a pénztárcáját. – Hiába, csak tízesem van… A bizonyítékul fölmutatott pénzt Sacika kikapta a kezéből. – Nem baj apu, öt pisiléssel előre vagy nálam. Mire megszabadult sürgető terhétől, Bencsik annak is tudatára ébredt, hogy elégedettnek kell lennie. „Beválik a dolog!” – gondolta. – „Ki hitte volna, hogy ennyire beválik?” – Mit akarsz vacsorázni, Misuci? – kérdezte Bencsikné, amikor megpillantotta a férjét. – Hideget kérsz vagy meleget? – Hogyhogy mit kérek? – hökkent meg Bencsik: – Amit adsz! – Nem úgy van az! A pénzedért rendelhetsz. A férfi tanácstalanul meredt maga elé. Íme, már másodszor pirít rá az asszony. Éppen őt éri felkészületlenül az új élet, aki az egész dolgot kitalálta és megtervezte. Jobban kell koncentrálnia. – Ehetsz erőlevest tojással vagy üresen, utána húsos makarónit, harminckilenc ötvenért, illetve negyvenegy ötvenért, de süthetek három tojásból rántottát is, rá egy szelet szalonnát, hozzá salátát huszonhét forintért. Ha viszont inkább hideg vacsorához fűlne a fogad, kaphatsz sajtot, felvágottat, citromos teát, gyümölcsöt, az egészet potom ötvennégy harmincért… Nos? Bencsik valósággal szédelgett az elébe táruló pompázatos lehetőségektől. Valami azért mégse tetszett neki. – Nincs valami olcsóbb koszt, fiam? – Sajnálom, nincs! – vágta rá egyből az asszony. – Ami neked olcsóbb lenne, azért én kétannyit futkoshatok, a munka is több vele, úgyhogy nem fizetődik

ki… – Hát akkor… hideg vacsorát kérek. Panni bólintott és már ment is a konyhába. Amikor néhány perc elteltével kihívta a férfit, étvágygerjesztő látvány tárult Bencsik szeme elé. Az asztal úgy volt megterítve ezen a közönséges hétköznapi estén, ahogy azelőtt csak nagy ünnepekkor. Bencsik tányérját körös-körül gondosan metélt kolbászkarikák szegélyezték, középütt harmatosan friss párizsi rózsaszíne virított. Halványsárga, nagylukú ementáli sajt mellett villával kicifrázott vajdarabkák, a teáscsészében pedig ingerlőén úszkált a citromkarika. – De ha mégis sört kívánnál inkább… – mondta Panni kecsegtetően: – Van az is a frizsiderben! – Adjál sört! – mondta a férfi hirtelen elhatározással, de jónak látta rögtön megkérdezni: – Milyen van? Kinizsi? – Kinizsit nem tartok. Radeberger, ha tetszik… – Szóval csak drága sör van… Köszönöm, maradok a teánál. Sacika tejbegrízt evett csokoládéöntettel, tizenhét forintért. Először gondosan kiette a tányér közepéről azokat a részeket, amelyeken a legvastagabb volt a barna bevonat. Mikor ilyen részek már nem maradtak, kiabálni kezdett: – Kérek még krémet! Egy csomó helyre nem is öntöttél, anyu! – Kaphatsz gyermekem! – felelte Bencsikné: – Nyolc ötven. – Hogyhogy nyolc ötven? Előbb elspórolod a fél tányérról, aztán külön kérsz érte? – Annyit kaptál, amennyi egy adag. Új adagért újra fizetsz. Sacika gondterhelten sóhajtozott és valami áthidaló megoldáson kezdte törni a fejét. Bencsiknek már a nyelvén volt, hogy most az egyszer kisegíti a szükséges összeggel, de még idejekorán eszébe jutott, hogy amikor Pannival megállapodtak a ma reggeltől hatályba lépett új életvitel alapelveiben, leszögezték a Sacikával szemben követendő pedagógiai szempontokat is. A

gyerek zsebpénzt kap, ebből gazdálkodik. A zsebpénz fejében a tőle telhető háztartási segédmunkálatokat tartozik elvégezni. Szoknia kell az önálló gazdálkodáshoz, különben az életben sem fogja megállni a helyét. Mire a férfi mindezt végiggondolta, a kislány már kirukkolt a megoldással: – Ha adsz még egy adag krémet, holnap iskolába menés előtt ingyen hozom fel a tejet! Az asszony ezt elfogadható ajánlatnak találta és a maradék tejbegrízt leöntötte egy kanál csokoládéval. Aztán így szólt: – A tejért négy forintot kapnál, a krém nyolc ötven. Vagy hozol egy kétkilós kenyeret is a pékségből, vagy most adsz négy ötvenet. – Hozok kenyeret, de azért félórát kell sorba állni, úgyhogy te jössz nekem egy froncsival! Bencsik elégedetten figyelte felesége és a lánya szópárbaját. Sacika most végre úgy megtanul fejben számolni, hogy jobban se kell! Panni számára is csupa haszonnal jár az új rend. Többek közt végre van mivel ösztönöznie a gyereket olyan munkák elvégzésére, melyekre azelőtt csak két csárdás pofonnal tudta rábírni. Amikor befejezték a vacsorát, Bencsikné azt mondta: – Kérem a pénzt! – Írd fel! – mondta szórakozottan a férfi. – Majd hónap végén, egy összegben… – Szó sem lehet róla! Hitel nincs, ne is kérj. Nálam csak készpénzfizetés van! Bencsik megkövülten pillantott rá. – De Pannikám, bennünk csak megbízhatsz…! – Semmi Pannikám, semmi bizalom. Kiadásaim vannak. Holnapra is be kell vásárolnom. Nem is beszélve a munkaráfordításról… Bolond leszek csinálni a háztartást, ha nem látok érte pénzt! És ha, tegyük fel, történik veled valami? Elüt egy autó, rád esik egy tégla. Én maradok hoppon, kicsodán hajtsam be a

járandóságomat? Bencsik kénytelen volt elismerni, hogy az asszony érvelésében erős logika van. Nem is vitatkozott tovább, szó nélkül fizetett. Aztán csöndesen megjegyezte: – Ha első osztályú árakat kalkulálsz, Pannikám, nem kéne a konyhában vacsoráznunk… Az asszonynak szempillantásnyi idő alatt fejébe szállt a düh. – Majd kiteszek egy panaszkönyvet, jó? Oda beírhatod, ha valami nem tetszik! Sacika gyorsan fizette a cechjét; szaladt be a televízióhoz, kezdődött az esti mese. Bencsik a konyhában maradt. – Áruld el fiam, magadnak mit számoltál a húsos makaróniért? – Tizenöt forintot. Csak ne nézz így, ez önköltséges ár! Nálam nem jön hozzá a munka meg a felszolgálás. Bencsik bólintott és később csillapítóan így szólt: – Hidd el, nem kötözködöm, ha kérdezek valamit… Örülök, hogy ilyen pompásan föltalálod magad az új körülmények közt is! Panninak kevés volt ennyi a békítésből. Mogorván rakta össze a szennyes edényt, csak úgy csörömpölték a mérgét a tányérok. A nagy mosogatólavórt odatette a vízcsap alá és teliengedte. Amíg a víz folyt, Bencsik tovább duruzsolt a fülébe: – Nézd fiam, légy türelemmel! Idő kell hozzá, amíg belejövünk, és akkor ennyi súrlódás sem lesz, mint ma este! Arra gondolj, milyen nagy szó tőlünk, hogy van erőnk változtatni! Más családok ezentúl is örökké marakodnak, ahogy tegnap estig mi ketten is. Hol a pénz, mért kevés, én adok keveset, te szórod könnyelműen… Nálunk ennek a csúnya világnak vége! Adok-veszek, adszveszel. Ezek világos, tiszta, áttekinthető viszonylatok… – Segíts már, az isten áldjon meg! – szakította félbe Panni az elmélkedését, mert a színültig megtelt lavórt, bárhogy erőlködött, nem tudta átemelni a gázrezsóra. Bencsik pattant és megfogta helyette.

– Húsz forint! – mondta azután. – Megőrültél, Misuci? – Ha sokallod, már teszem is vissza a csap alá! Bencsikné meghökkent, aztán sóhajtva belátta, hogy a férfinek is jogában áll megszabni mindazon házimunkák árát, melyeket egyedül ő képes elvégezni. Fizetett, csupa egyforintossal. A televízió műsorán este valami külföldi krimi szerepelt. Negyedórája nézhették a filmet, amikor Sacika fölkiáltott: – Hiszen ezt láttam moziban! – Csönd! – mordult rá az apja. – Megmondjam, ki a gyilkos? Ha nem adtok tíz forintot, megmondom, ki a gyilkos! – Két nagy pofont, azt kapsz! – mondta most az anyja. – Ez nem igazság! Azt ígértétek, mindenki úgy ügyeskedhet, ahogy tud! És egyenlőek vagyunk, csak a pénz dönt… – Kuss! – mordult fel bőszülten a férfi: – Csöndbe légy, mert beverem a szádat! – Azért is a kopasz pincér a gyilkos! A pincér a gyilkos! – Sacika torkaszakadtából üvöltött, s a következő pillanatban pofon csattant a képén. – Ez nem igazság! – zokogta. – Ha adtatok volna egy tízest, semmit sem mondok! Nincs jogotok ütni! Hogy csináljak üzletet, ha fizetés helyett vertek? – Fiam, gyújtsd föl a villanyt… – mormogta Bencsik megdühödve. – Agyonvágom ezt a rohadt, nagypofájú kölyköt! Sacika bevette magát a szoba sarkába, maga elé tartott egy széket és tovább sivalkodott. – Azt is megmondom, hogy a szőke nő fogja leleplezni, mert ő meg a pinc… jaj!… ne!… ő meg a… jaaaj! Bencsiknek sikerült a lányát kipofoznia a sarokból, belökte a másik szobába és

rázárta az ajtót. Sacika toporzékolva ordított odaát. – A szíjjal kapsz, ha nem lesz csönd! Ettől kezdve zavartalanul nézhették volna a filmet, de már elment tőle a kedvük. Amúgy is tudtak minden fordulatot. Kikapcsolták a készüléket és készülődni kezdtek a lefekvéshez. Panni az ágyban úgy forgolódott és nyúlkált, hogy a férje csak a forma kedvéért tette föl a kérdést: – Mit akarsz, mi ütött beléd? Az asszony nem felelt, kapkodva szedte a levegőt. – Rendben van! – szánta el magát Bencsik: – Egy százas. – Micsoda? – Ez az ára. Akarod? – Szégyelld magad… – Miért szégyellném? A kedvedért egy órát föláldozok az alvásomból. Még nagyon is méltányos árat mondtam. Pannit meghökkentette a gondolat, hogy fizessen azért, amit a férjétől akar. Sötét volt, s már amúgy is annyi szokatlan, új dolog áradt az életükbe ezen a napon, hogy izgalmasnak kezdte találni a dolgot. Az éjjeliszekrény fiókjában kotorászott és előre fizetett. Bencsik egy másodpercre fölgyújtotta a kislámpáját, hogy ellenőrizze: tényleg százast kapott-e? – De ígérd meg, hogy nem kapkodod el… – kötötte ki Panni fojtott, sötét színezetű hangon és kibújt a hálóingéből. Másnap reggel Bencsik tizennyolc forint ötvenért megreggelizett, hét forintért elvállalta, hogy délután, a hivatalból hazafelé jövet vesz valahol a városban parkettlakkot; tíz forint ellenében pedig – szokásától eltérően – lakásuk előtt, a nyílt folyosón köszönt el Pannitól, mégpedig úgy, hogy jobbról-balról arcon csókolta. A szőnyegporolás ürügyén kint ácsorgó szomszédasszonyok döbbenten

álmélkodtak. Nyolc óra tizenöt perckor Bencsik Mihály kilépett a hajdan sárgára festett, mostanra megfeketült ház kapuján. Könnyűnek, frissnek érezte magát. Emelkedett hangulatban gondolt vissza mindarra, ami tegnap elkezdődött. Csupán azt sajnálta, hogy olyan sokáig nem jutott eszükbe mindez. Már évek óta békességben, boldogan élhetnének. „Sebaj!” – vigasztalódott aztán. – ”Nem az számít, ami mögöttünk van. A távlatok a fontosak! A távlatok…”

átváltás

Bencsik Mihály minden nap nyolc óra tizenöt perckor lépett ki a ház kapuján. Rendszerint huszonöt perc alatt tette meg gyalogszerrel az utat hazulról a hivataláig. Ideje úgy volt kiszámítva, hogy még munkakezdés előtt elvégezhesse a dolgát a toaletten, és kávét ihasson a büfében. Ezen a beosztáson csak a hóeséssel, faggyal beköszöntő téli napok változtattak valamelyest; a csúszós járdán nem bízhatta rá magát pusztán a beidegződésre, amely tökéletes biztonsággal kormányozta máskor az útközben előforduló viszontagságok: átkelőhelyek, autók, fél járdát elfoglaló építőállványok és forgalmi lámpák között. Ilyenkor a feje búbjától (amit nyúlszőrkalap fedett) a lába hegyéig (amit cipőn kívül még csehszlovák gyártmányú műanyag kalucsni is óvott) kénytelen volt minden porcikájával kizárólag testi épségére ügyelni és gondosan szemrevételezni mindama helyeket, amelyekre a talpát leteszi. Emiatt aztán megesett, hogy a huszonöt perces út, amit naponta kétszer (egyszer oda, egyszer vissza), évi átlagban hatszázhuszonkétszer, azaz húsz esztendei munkaviszonya során tizenkétezer-négyszáznegyvenszer tett meg, fél óránál is több időt vett igénybe. De ilyesmiről ma szó sem lehetett. Május vége volt: nem esett a hó, nem fújt a szél, nem szitált az eső, így hát a járda sem volt síkos, ellenben a nap máris kimondottan emelkedni kezdett az égen. Bencsik élvezte, hogy önfeledten sétálhat. Tornáztatta a tüdejét, nehogy egészségügyi szempontból kárba vesszen ez a huszonöt perc. „Ee-egy!” – vezényelt némán és tőle telhetően mély lélegzetet vett. Úgy hallotta, a friss levegőt ajánlatos addig bent tartani, ameddig csak bírja az ember; ettől tisztul a tüdő! „Ke-ettő!” – vezényelt újra. A kitörni vágyó elhasznált levegő valósággal felpattintotta összezárt ajkait, de ő azért

ügyelt rá, hogy a kilégzést is komolyan, kapkodás nélkül bonyolítsa le. Eközben szokásához híven sorra felidézte magában a nap folyamán reá váró feladatokat. Hazafelé jövet Panni részére kell vásárolnia. Mivel erre csak kereken nyolc óra múlva kerül sor, ahhoz, hogy meg ne feledkezzék a dologról, amint beér a hivatalba, tüstént be kell írnia a figyelmeztetést az íróasztalon álló naptárba. Amikor ez megtörtént, előveheti a zsebnaptárat, amelybe még az este beírta az emlékeztető rövidítést: „p-t P-nek!” parkettlakkot Panninak. A feladat egyszerű, a teendő világos, legfeljebb abból származhat némi bonyodalom, ha a zsebnaptárból elfelejtené törölni az emlékeztető bejegyzést, miután a dolog tárgytalanná vált. A rövidítés értelme néhány nap alatt elhomályosulhat, később pedig nyomasztó teherként nehezedne rá az a tudat, hogy valamit elmulasztott, s azt sem tudja már, miféle „p”-ről volt szó és milyen „P”-vel kapcsolatban. A legfontosabb tehát, amit észben kell tartania, amíg csak be nem ér a hivatalba, hogy a tegnap elintézett elintézendők sora kihúzattassék, illetve egy stichwort erejéig figyelmeztesse magát arra, hogy holnap reggel már a „p-t P-nek!” bejegyzés is törölhető. Ezek a gondok tökéletesen lekötötték útközben Bencsik figyelmét, s mialatt gépiesen folytatta derűs légzési gyakorlatait, a további feladatok úgy bukkantak fel és merültek alá képzeletében, akár egy hajdani céllövölde piros meg sárga kaucsukkacsái a vízben, melyeknek eltalálására kamaszkori zsebpénzéhez képest valóságos vagyonokat áldozott a vurstliban. – Halló, nem lát a szemétől? Piros van! Bencsik meghökkenve érezte, hogy valaki elkapja a karját, és visszarántja egy lépésnyit. Zavartan mormolt köszönetet és csak azután pillantott fel. Piros jelzést látott maga előtt, s a lámpa néhány méterre volt tőle. „Jobban kell vigyáznom!” – dünnyögte magában és türelmesen várakozni kezdett. Valami rossz érzés mégis bujkált benne, noha tisztában volt azzal, hogy joggal szóltak rá és jóindulatúan rántották vissza. Nem tudta eldönteni, mit érez szokatlannak, de nem szabadulhatott ettől az érzéstől. Az volt a furcsa, hogy berzenkedése az álldogálás ellen nem annyira az agyából származott, sokkal inkább a lábában bizsergett a nyugtalanság, a dereka tiltakozott, egész testének lefékezett lendülete bujtogatta töprengésre. A húsz évnyi beidegződés dolgozott benne, időérzéke lázongott. „De hát mi bajom van?” – csodálkozott önmagán és közben az órájára pillantott: fél kilenc is elmúlt már, hét, azaz hetes perccel! Hogy lehetséges ez? Először arra gondolt, hogy siet a karórája. A túloldalt villanyóra volt egy oszlopon, az is ennyit mutatott. Mégis, amint a tekintete átvándorolt az utca másik oldalára, majd vissza, egyszeriben rádöbbent, mit érez rendhagyónak:

hiszen ő a járdán áll, le sem lépett róla… hiszen itt eddig nem volt lámpa… hiszen ez járda… önmagának is alig tudta elhinni, amit látott. A lámpa a huszonhat bé számú ház kapuja előtt állt és szabályosan osztotta a jelzéseket, igaz, kissé lassan váltott át egyik színről a másikra. Az ám, eszmélt fel Bencsik, legalább tíz perce állok itt, mi lesz már? Amint megjelent a sárga jelzés, nekilendült és folytatta az útját, holott mindig meg szokta várni a zöldet. Most is volt némi bűntudata, de elnyomta magában, mert fenyegető közelségbe került annak lehetősége, hogy elkésik. Mindenesetre, kávéivásról ma már szó sem lehet. Szaporábbra fogta a lépteit. „Azért mégis különös – tért vissza gondolatban az iménti furcsaságra , hogy én erről semmit se hallottam! Bár meglehet, azért nem esett szó róla, mert egyedül itt van ilyen lámpa és az ügy nem közérde…” Újra megtorpant. Stop. Szinte az utolsó pillanatban vette észre a tilos jelzést. Topogva állt a lámpával szemben. Ez is itt van a járdán. Furcsa. Már a második. És háromnegyed kilenc. Tulajdonképpen hogy szabályozták be ezeket az új lámpákat, milyen időközönként váltanak át? Na, most végre. Az áramfejlesztő dobozból idáig hallatszott a jellegzetes kattanás. A felső, piros kör kialudt. Bencsik már előbbre helyezte a jobb lábát, hogy rögtön induljon, amikor azt látta, hogy a középső körben is piros lámpa gyullad ki. Megcsóválta a fejét. Furcsán összekeverték itt a fázisokat. Az előbbi lámpánál a piros után sárga következett. Lehetséges, hogy itt a sárga a harmadik jelzés? Meg kell várni. Helyes, várni kell, de meddig? Az ember végül elkésik. Hirtelen eszébe jutott, hogyan vághatja ki magát ebből a szorult helyzetből anélkül, hogy áthágná a szabályokat. A harmincnyolcas számú ház – átjáróház. Még sosem vette igénybe, hiszen nem volt rá szükség, hogy lerövidítse az útját. Az emléket pedig, ami a házhoz fűzte, igyekezett mélyen eltemetni magában. Azt hitte, meg is feledkezett róla. Ha levágja ezt a nagy tömböt, annyi időt feltétlenül nyer, hogy kilenc órára beérjen. Amint belépett a kapun, hálát érzett az ismeretlen nő iránt, akinek az átjáróházról való tudomását köszönhette. Magas, telt, fekete hajú nő volt, virító piros pulóverben, élénksárga műanyag esőkabátban. „Tudod, jobb, ha nem látnak minket együtt a házban!” – suttogta titokzatosan és előre elkérte a pénzt azzal, hogy a szobáért rögtön fizetni kell. „Öt perc múlva gyere utánam!” Ő roppant kínban álldogált a kapu előtt, igyekezett úgy tenni, mintha hivatalos ügyben várna valakire. Szentül meg volt róla győződve, hogy találkozni fog valami ismerőssel vagy rokonnal, s akkor vége az egész kalandnak. A harmadik emelet nyolcba csöngetett be, s aztán vérvörös arccal, verejtékezve száguldott le a lépcsőn. „Hogy ez az Ica még mindig boldogul ezzel a régi trükkel!” – kiáltotta elismerő arccal a főtörzs, őt pedig lebeszélte a feljelentésről. „Nézze, uram, ha szükséges, mi egyből előállítjuk a nőt… Csakhogy addigra egy fillér se lesz nála, és ha a rabkeresetéből akarná letiltatni, maga bizony csak nagyon-nagyon

sokadiknak kerülne sorra! Kívánja, hogy előállítsuk?” Amint átvágott az udvaron, a másik utcára nyíló kapu felé, úgy érezte, most busásan visszafizette ez a ház, amit akkor elveszített. Time is money, mélyen igaz mondás, ennyire még sosem volt az! Stop, itt is egy lámpa. Pár lépést tett a házból kilépve, és íme, ismét várakoznia kell. Megállt és körülnézett. Az utca mindkét oldalán, végestelen végig a járdákon, egymástól húsz-huszonöt méternyi távolságra közlekedési lámpák álltak. Mindegyiken éppen a legfelső piros kör világított. A különálló piros körök egyetlen piros csíkká olvadtak össze a távolban. Bencsik sóhajtott és megértette, milyen nevetséges dolog ravaszkodnia ilyen tökéletesen megszervezett láncolattal szemben. Várni kell, értelmesen és fegyelmezetten. Igaz, a nap már tikkasztóan sütött, egészen meredek szögből érkeztek a sugarak. Bencsik kissé elfáradt az ácsorgásban. Hátát nekitámasztotta egy házfalnak, arcát pedig a nap felé fordította. Úgy döntött, ha már egyelőre nem mehet tovább, kihasználja a lehetőséget: strandolni fog. Mindenesetre, kissé furcsák ezek a lámpák a lassú jelzéseikkel, szögezte le magában. Aztán mégis mást gondolt. Ha felszerelték őket, annak feltétlenül oka van. Végtére is, az ilyesmi temérdek költséggel és munkával jár. Ok nélkül nem hoznak ilyen intézkedést. Ő ugyan nem ismeri ezt az okot, de ez – őszintén szólva – őrá vet rossz fényt és nem az okra. Fura hangot hallott. Megkordult a gyomra. Gépiesen az órájára nézett: hogyan lehetséges ilyesmi? No lám, már elmúlt dél, jogos az éhség. Aktatáskájából elővette a tízórait, amit Panni csomagolt, és falatozni kezdett. Később eszébe jutott, hogy éppenséggel le is ülhetne. Elővett egy dossziét, leterítette a járdára és ráült. Alapjában véve elégedett volt. Ha néha rátört a szorongás, gyorsan elhessegette: nevetséges dolog, a lámpák végül is át fognak váltani, csak türelem kell hozzá, amíg befejeződik ez a kísérlet. Nyilvánvaló, hogy valamiféle kísérletnek vált részesévé tudtán kívül, talán még az újságokban is szerepelni fog ennek révén. De ha nem, az se baj, neki esze ágában sincs efféle követelésekkel előállni. Hanem az otthoniakat értesíteni kéne valahogy. Igen ám, de hogyan? Nem volt nála tantusz. Ez néhány pillanatig nyugtalanította, aztán rájött, hogy amúgy sem tudná hasznát venni, kár szemrehányást tennie magának; a telefonfülke is a lámpán túl van. Ha a telefonfülkéig elmehet, akkor már haza is mehet. Várni kell, ez a legokosabb. A lámpa néha vibrált, hunyorgott és kattant egyet. Bencsik megfigyelte, hogy körülbelül másfél órás időközökben a felső piros kör kialszik, kigyullad a középső, emez is világít néhány órát, s végül az alsó piros kör szelíd, barátságos

pirosa fénylik biztatóan. Már a délutáni szürkületben is jóleső gondoskodásnak hatott, hogy ez a szín világít, de mire beállt a teljes esti sötétség, kimondottan kedves volt Bencsiknek a körös-körül égő piros körök melege. Elgondolta, hogy például éghetne itt csupa zöld is, ami éjszaka kimondottan félelmetes szín. Gyerekkorában semmitől sem félt úgy, mint a macskák zöldes szemétől. És a lidércek, kísértetek… az ember valamennyit zöldnek képzeli el. Aludni persze kényelmesebben is lehet, mint a járdán, ahol párna helyett csak egy sarokkő jut a feje alá, de ez is csak az első este volt kellemetlen, később azután, ahogy teltek a napok, valósággal hozzászokott. Inkább abba nem tudott beletörődni, hogy képtelen volt visszaemlékezni rá: kedden avagy szerdán indult el hazulról? Görcsösen töprengett azon, mit is kellett volna hazafelé menet vásárolnia. Úgy érezte, ha ez eszébe jutna, szépen visszagombolyíthatná a fonalat és minden másra is emlékezne. Időnként sóvárogva bámulta az úttestet, ahol hangtalanul siklottak, ringatóztak az autók. Úgy vette észre, az autókra nem vonatkoznak a lámpa osztotta jelzések. Ezen eleinte csodálkozott, később erre is megtalálta a feleletet. Hogy is vonatkozhatnának az autókra a járdán álló lámpa jelzései? Még valamit megfigyelt: az átváltási idő egyre hosszabbodott. A legfelső piros kör két napig, jelzett, a középső egy hétig, az alsó pedig már több mint tíz napja egyfolytában világított, és az esedékes kattanás csak nem akart elhangzani. Bencsik úgy gondolta, semmi más nem lényeges az ő helyzetében, csak az, hogy még a tél beállta előtt zöld jelzést kapjon. Addig meg rengeteg időnek kell eltelnie, ki tudja, mi minden történhet közben. Mostanában szokásává lett a filozofálgatás; gondolatai persze leginkább önmagára vonatkoztak. Alapjában véve sokkal rosszabb helyzetben is lehetnék – többnyire ebből a tételből indult ki. Hátam mögött is lámpa, előttem is lámpa, jobb felől és bal felől is lámpa, tehát mindez mit jelent: azt jelenti, hogy vigyáznak rám. Továbbá azt jelenti: nem én vagyok a felelős azért, hogy itt ülök, s ezt a vak is láthatja. Ami pedig az életkörülményeket illeti: van papiros a fenekem alatt, van házfal, aminek a hátamat támasszam, és egyáltalán: élek, holott ezt is csak az emberiség kisebbik hányada mondhatja el magáról. Az utcán temérdek érdekes dolog figyelhető meg, én tehát megfigyelőként ülök itt, így is mondhatjuk. Ettől kezdve így is mondta magában: „megfigyelő vagyok”, és a rossz érzés utolsó morzsája is eltűnt a lelkéből. Az időjárás már meglehetősen hűvösre fordult, amikor különös esemény zavarta meg Bencsik lelki békességét. Éppen a középső piros jelzés átváltására várt, fülelve a jellegzetes kattanásra, amikor a túloldalon egy fiatal lány bukkant fel,

hebehurgya, sietős léptekkel. A lány valahonnét ismerős volt számára, a vonásai emlékeztettek valakire, aki Bencsikhez közel állt. Mégis beletelt egy kis időbe, amíg azonosítani tudta. Ezek a vonások… az orr… az áll… kimondottan Panni vonásai, a száj viszont az enyém… Nem lehetett kétséges, hogy a túloldalon Sacika közeledik, csakhogy mégis képtelenség, hiszen amikor ő eljött hazulról, a gyerek tizenegy éves volt, ez meg itten valósággal felnőtt; kész nő… De mégis: ez Saci! – Apu, mit csinálsz te ott? Saci őneki kiabált át az utca másik oldaláról és csodálkozva nézett rá. Ettől elfogta a bosszúság: megnőni megnőtt, de azért éretlen kölyök maradt! Hát hogyan kérdezhet ilyesmit? Ott a lámpa, éppen tilosat mutat, világos a helyzet: pirosban csak nem indulhat el! Így hát csak ennyit felelt: – Láthatod! Várok. Sacika a választól sem nézett rá értelmesebben. Bencsik odamutatott a lámpára: ettől talán észre tér a gyerek, és nem tesz fel több ilyen ostoba kérdést. – Nem érdekes, gyere át nyugodtan! – kiabálta a lány. – Nincs semmi forgalom… Bencsik ezen már mélységesen felindult. Ennyire buta lányt nemzett volna annak idején? Hát mi köze a forgalomnak ahhoz, hogy pirosat mutat-e a lámpa? A jelzéseknek az égvilágon semmi közük ahhoz, hogy hány autó meg miegymás futkározik az úttesten. Ha tilos, akkor tilos, márpedig mindkét irányban a piros körök égnek. Mit lehet ezen nem érteni? Hirtelen gyötrő rémület szorította össze a szívét. Azt látta, hogy Saci át akar jönni őhozzá, erre az oldalra. – Maradj ott! – kiabált a lányára szigorúan. – Nem látod, hogy piros van? Megborzadt a lehetőségre, hogy éppen az ő gyereke kövessen el ilyen ostobaságot. Amilyen nagyra nőtt, feltehetőleg már gimnáziumba jár. Mire tanítják ott a gyerekeket? Még a közlekedési szabályokkal sincsenek tisztában? A lámpa nem azért van, hogy fütyüljünk rá. A lámpa vigyáz ránk, hozzánk tartozik, és semmi nem lehet annyira sürgős, hogy ne lehetne kivárni azt az időt, amíg átvált. – Saci, ne…! – szakadt ki a torkán a kétségbeesett kiáltás, de csak valamiféle

torz hang, csikorgásszerű, fémes zörej hallatszott. Bencsik különös dolgot észlelt. Látta még, hogy a lánya lelép az úttestre és egyenesen feléje igyekszik. Közben pedig ő maga fura átalakuláson ment keresztül: ahogy az imént Sacika szándékától megrémülve talpra állt, most egész hosszában hideggé és merevvé vált a teste, a lába már nem láb volt, hanem kőtalapzatba ágyazott, fekete-fehér csíkosra mázolt rúd, ereiben elektromos áram futkosott, s a feje is átváltozott egészen: három kör alakú nyílás helyezkedett el rajta egymás fölött; lámpa égett a homloka helyén, lámpa villogott, ahol azelőtt orr volt, lámpa világított a szája üregében, és egyszerre az a jellegzetes kis kattanás hallatszott az áramfejlesztő dobozából. Ezt azonban már csak Sacika hallotta, amikor átért erre az oldalra és álmélkodva pillantott a legeslegújabb közlekedési lámpára, amely – hogyan, hogy nem – éppen tilosat jelzett.

unscience fiction

Bencsik Mihály a fürdőszobai tükör előtt álldogált és azon mesterkedett, hogy a jobb kezében tartott nedves szivaccsal eltüntesse bal kézzel visszahajlított jobb füle mögül a borotvaszappan habjának utolsó maradványait. Egyszer csak Panni arca jelent meg mellette a tükörben. Maga volt a riadalom. – Máma tényleg nem mész dolgozni, Misuci? – Nem, fiam. Máma tiltakozni megyek. Ezt éppen ötödször mondom el! – Akkor kikeféljem a sötét öltönyödet? – Keféld ki, fiam. Én leszek a legelegánsabb… Péntek volt, délelőtt fél tíz, kétezer-nyolcvannyolcban. Bencsiknét reggel óta a sírás kerülgette. Mi lett az ő higgadt, türelmes, védett korú Misucijából? Kimenni az utcára! Fényes nappal! Talán még ordibálni is fog. Amint kinyitotta a szekrényt, megcsapta az orrát a naftalinszag, s ez valamelyest megnyugtatta. Amíg surrogott a kefe Bencsik ünneplőjén, csöndben sírdogált egy kicsit. Talán mégsem vetkőzik ki magából Misuci, ha hajlandó felvenni ezt… Bencsiknek sietnie kellett, hogy el ne késsen. Meglepődve, de annál

elégedettebben tapasztalta, amint kilépett a kapun, hogy naftalinszagú az egész utca. Ez az, gondolta, fontos, hogy sokan legyünk! Tartott tőle, hogy hoppon marad a lelkesedésével. Mások majd úgy spekulálnak, hogy odahaza várják ki, miképp alakulnak a dolgok, emiatt aztán elmarad az egész demonstráció, és kulloghat haza megszégyenülten, hallgathatja Panni károgását, hogy ő megmondta előre… Szerencsére, nem így van. Messziről látta, hogy a parkban, a gyülekezőhelyen máris szép számmal várakoznak emberek. Hiába, ha lelkesítő, nagy ügyért kell síkra szállni, mindenkiben megmozdul valami, vége a közömbösségnek… A park körül rendőrök cirkáltak. A tüntetés nem volt hatóságilag engedélyeztetve, de a karhatalom olyan eligazítást kapott, hogy ne lépjen fel mindaddig, amíg véres atrocitásokra nem kerül sor. A figyelmes szemlélő zavart és kelletlenséget láthatott a közegek arcán. Legtöbbjük lesütött szemmel, pironkodva rótta a reá kimért útszakaszt. Volt, aki az eldobált csikket, papírhulladékot kotorgatta egyetlen kupacba a lábával, mintha kizárólag ezért volna itt. Mások a felhők járását tanulmányozták elmélyülten. Valamennyien abban reménykedtek, hogy a készülő demonstráció megelőzésére, ha az utolsó pillanatban is, de visszavonják azt a rendeletet, amely pár nappal korábban az elégedetlenség hullámait mozgásba hozta. Minden baj abból származott. A mindennapi élet kilépett megszokott medréből, az egész világ a feje tetejére állt. A hatóságot eleinte valósággal megbénította a csodálkozás, mert a rendzavarók, akiket egyre-másra előállítottak, kivételesen nem tartoztak a fiatalabb korosztályhoz. Ősz halántékú urak, tisztes családapák, korpulens tisztviselők, ezüstös hajú nénikék, testes háziasszonyok, nyugdíjasok és nyugdíj előtt állók voltak a nyilvános botrányokozók, egyszóval azok, akiket minden időben a társadalom oszlopaiként lehetett tisztelni. Mármost milyen hangot üssenek meg velük szemben? S ha vonakodnak engedni a hatósági felszólításnak, alkalmazható-e a testi kényszerítés? Ám mindezen aggályoknál súlyosabban esett latba az a kérdés, vajon hogyan egyeztessék össze lelkiismeretükkel a parancsteljesítést, ha egyszer a rendbontók lelkiállapotában, felborzolt kedélyében, idegességében maguk is osztoznak? Ha nekik ugyanaz fáj, mint azoknak, akik ellen intézkedéseket kell foganatosítaniuk? Többen már-már odáig jutottak az önmagukkal való meghasonlásban, hogy a civil életbe történő kilépés gondolatával kacérkodtak. Bencsik igyekezett a sokaság közepébe fúrni magát, ösztönösen arra vágyott, hogy ne legyen szem előtt. Ezzel alighanem mások is így voltak, mert miközben földre szegezett pillantással tört magának utat, nekiment valakinek, az ütközés

ereje kipenderítette a tömeg sűrűjéből, s ahogy riadtan felnézett, a hideg kezdett futkosni a hátán: éppen egy rendőrnek kellett nekivágódnia! A hivatalos közeg azonban gyöngéden átkarolta, talpára állította és nem győzött mentegetőzni: – Bocsánat, kedves tüntető, ugye elhiszi, hogy nem akarattal kerültem az útjába? – De hiszen én voltam a hibás! – Szó sincs róla, uram, ha valakinek itt semmi keresnivalója, akkor az én vagyok. De hát a parancs, ugye… Ezerszer szívesebben menetelnék magukkal, a maguk igazáért! Bencsik biztosította róla a közeget, hogy nem gondol felőle semmi rosszat, s azért sem fog rá neheztelni, hogy az elkövetkező eseményekben a másik oldalon vesz majd részt. Úgy ráztak kezet, mintha Bencsik ezzel a gesztussal jelképesen is befogadta volna a másikat a tüntetők táborába. El kellett volna hoznom Pannit is, gondolta, legalább látná, micsoda felemelő ügy az, amiért ilyesmire szántam el magam. Pontban tíz órakor megkondultak a harangok. Előbb kilencet, aztán tizennégyet, aztán huszonegyet, majd harminckettőt s végül negyvenötöt kongattak. A tüntetésre gyülekezők kísértetiesen azonos módon reagáltak erre: apró cédulákat halásztak elő, amelyeken számok voltak olvashatók egytől kilencvenig. Bencsik Mihálynak a negyvenöt kongatás után vadul dübörögni kezdett a szíve. Hármas találata volt, ami a legrosszabb esetben is azt jelentette, hogy a mai mulasztás miatt kieső keresetét feltétlenül visszanyeri. A menet eközben már szabályos sorokba rendeződött. A szervezők táblákat osztottak ki, és lassanként megindultak előre. Énekszóval és hangos, ütemes kiáltozással telt meg az utca. Amerre elvonultak, ácsorgó, bámészkodó fiatalok sorfala kísérte lépteiket. Kétoldalt, libasorrá felfejlődött láncként a közegek meneteltek velük. Bencsikig hullámzott a jelszó, amit elöl kiadtak, átvette és lelkesen harsogta ő is: „NEMA-KARUNK TUDNI SEMMIT! ÁLHÍ-REKET AKA-RUNK! ÁLHÍ-REKET AKA-RUNK!” Hátulról másféle jelmondat szállt előre, s a kettő furán keveredett a levegőben. „NEM KELL TAJÉ-KOZTA-TÁS! NEM KELL TÁJÉ-KOZTA-TÁS!” Bencsik frissnek, fiatalnak érezte magát. Milyen jó, hogy nem kuksol otthon. Milyen remek érzés ebbe a nagy közösségbe tartozni! Több mint egy hete, amióta a maximális tájékoztatásról szóló rendelkezés érvénybe lépett, nem volt egyetlen

békés perce sem. Nem lehetett többé derűsen szundikálni a hírek alatt, felzaklató dolgok tömkelegét zúdították az ember fejére a televízióból, a rádióból, de nem volt különb a sajtó sem: lépten-nyomon megírták, mivel mi a helyzet, kik a felelősök, mi várható, és sehol semmi megnyugtató általánosság, lélekemelő elkenése a problémáknak. Épp ellenkezőleg, mintha egyszerre mindenkin kitört volna a dühöngő őszinteség, zaklatták és idegesítették az olvasót, a nézőt, a hallgatót. Tűrhetetlen volt a helyzet. A gyöngébb idegzetűek összevásároltak és nyilvánosan elégettek egy halom újságot, mások egyenesen az újságárust akarták meglincselni. Kővel dobálták be a szerkesztőségek ablakait. A mozikban spontán tüntetések keletkeztek, követelve, hogy a híradót ne vetítsék le a film előtt. Kidobált rádiókból valóságos torlaszok képződtek az utcán, olykor a forgalom is leállt miattuk. Egy borbélyt megvertek, mert borotválás közben bekapcsolva felejtette a bolti készüléket és a vendég, lévén kés alatt, kénytelen volt végighallgatni, mi újság a nagyvilágban. A postának titkos, belső utasítással kellett megfékezni odaadásukról ismert kézbesítőit: aki bármilyen sajtóterméket egy hónapnál rövidebb késés nélkül el mer juttatni az előfizetőhöz, továbbá a kézbesített orgánumot nem a szeméttartályba, hanem a levélszekrénybe dobja be, fegyelmi úton eltávolíttatik. A helyzet akkor vált katasztrofálissá, amikor néhány megrögzött, idült hírfogyasztónak a fülébe jutott, hogy az ország nem kapja, hanem adja a segélyt az aszály, viszály, árvíz, földrengés, kolera, polgárháború, tífusz és lávaömlés sújtotta szomszédok részére. Az illetőket magától értetődően tömegkommunikációs kényszerelvonó kúrára utalták be, vidékre, ez az intézkedés azonban már nem tudta megfékezni a forrongó elégedetlenséget. A tömeg megtorpant, elérte menetelésének célját. Bencsik meglehetősen messzi állt a rögtönzött emelvénytől, így csupán foszlányok jutottak el hozzá a szónoklatból. – Sorstársaim!… Vonják vissza!… Nem vagyunk rá kíváncsiak!… Mi közünk hozzá?… Nem akarjuk tudni! Éljen a… – Éljen! – zúgta utána a tömeg. – Vesszen! – Vesszen a…! – Vesszen! – zúgta utána a tömeg. – Éljen! – Le a hírekkel!

– Le! Le! Le! Indult tovább a menet. Bencsiknek is el kellett ismernie, hogy a demonstráció megkoronázását, a petíció átadását csöppet sem becsülték le a hivatalos szervek. Kirendelték hozzá a televíziót, a rádiót, a sajtó képviselőit. Bencsik lelkesedése ujjongásba csapott át, s ahogy körbepillantott, láthatta, hogy mások is így éreznek. Az emberek egymás kezét szorongatták, összeölelkeztek, még csókolóztak is. Minden arc ragyogott a boldogságtól. Elterjedt a tömegben, hogy az esti műsorban már látható is lesz a tiltakozó megmozdulás eredménye: kivételesen érdemes megnézni a híradót. Bencsik mindezt elújságolta Panninak, akit már az is boldoggá tett, hogy a férje épen, egészségesen ért haza vakmerő vállalkozásából. Türelmetlenül várták az estét. Előlegezett bizalommal levették a tévéről a takarót és elhelyezkedtek karosszékükben. A híradó valóban megmutatta a vonuló tömeget, egy villanásra még Bencsik arcéle is felfedezhető volt. Az esemény kommentárja így hangzott: – Ma délelőtt a lakosság rokonszenvtüntetésen nyilvánította ki ragaszkodását a nemrégiben életbe léptetett új tájékoztatási rendelethez! Bencsik egy pillanatra meghökkent, aztán boldog, diadalmas képpel fordult a feleségéhez: – Látod, Pannikám, máris győztünk!

hogyan védekezzünk sötét utcában rablótámadás ellen?

Még hogy megtiszteltetés, köszöni szépen! Nagyon jól megvolt ő eddig is efféle megtiszteltetések nélkül. Amióta tudatták vele, milyen feladat vár rá este, egyetlen nagy görcs a gyomra. Akármilyen szépen is csomagolják, nincs másról szó, mint arról, hogy nem akadt más bolond, akire rálőcsölhetnék ezt a veszélyes munkát. A többieknek volt eszük kibújni. És micsoda átlátszó ürügyekkel! Pont ma van az egyiknél „családi összejövetel”, nem tegnap és nem tegnapelőtt. Pont

ma! A másik meg egyszeriben „rosszul van”. Érdekes: délelőtt még makkegészséges volt. A harmadik telefonáltat magának, hogy ne is neki kelljen elkéredzkednie. Aztán csak felszívódik és nincs itt, amikor kijelölhetnék. A nők eleve kiesnek; rájuk nem szokás számítani, ha kockázatos vállalkozásról van szó. Pedig némelyik valóságos díjbirkózó, például őhozzá képest. Azonkívül milyen érdekes, hogy soha máskor nem tekintik őt „mégiscsak férfinak”. Nyaralás után úgy húzkodják fel a derekukon a blúzt, mutogatva egymásnak, ki mennyire sült le, vagy milyen hurkákat hízott magára az üdülőben, mintha ő ott sem lenne. De most, amikor az ember élete, testi épsége is egy hajszálon múlhat, most bezzeg Bencsik Mihály is férfi. És a főnökség se különb. Van képük az ő több évtizedes hűségére hivatkozni, a kipróbált megbízhatóságára, a hozzáértésére, amellyel egész biztos, hogy „kiváló érzékkel” megoldja ezt a szokatlan feladatot. Ilyenkor eszükbe jut, hogy a homályos folyosó legvégén, a legszűkebb, legkopárabb, legzsúfoltabb odúban dolgozik egy bizonyos Bencsik, akiben talán több van, mint eddig sejtették. És nincs igazuk? Hiszen végül is elvállalta azt, amit senki más nem mert elvállalni. Nem keresett kibúvókat, nem kérette magát, éppen csak a megbízatás körülményeiről érdeklődött. Lesz-e kísérője, kap-e kocsit az útra, hánykor kell indulnia és így tovább. Méltóság és tartózkodás volt a viselkedésében, úgy érzi. Nézhettek azok, mi telik tőle! Kinek mi köze hozzá, hogy belül azóta is reszket. Nem képes szabadulni a sejtelemtől, hogy balszerencsés nap ez a mai. Olyasmi leselkedik rá, amivel még sohasem kellett szembenéznie. Nem elég, hogy az ember rettenthetetlennek mutatkozzék, legalább ennyire fontos, hogy előre felkészüljön mindarra, ami megeshet vele. Tartás, keménység, magabiztosság kifelé – lázas agymunka, felötlő és lepergő kombinációk sorozata itt belül. És olyan kevés, amit tehet. Amivel csökkentheti a rizikót. Fegyvert például eszük ágában sincs adni. Arról nem is beszélve, hogy kiképzésben sem volt része. Ha tudna cselgáncsozni vagy valami effélét, ha megtanították volna mindenféle trükkökre, amikkel ártalmatlanná lehet tenni egy támadót… De hát ő végül is csak „beugró” ebben a szerepben, afféle kényszermegoldás, jobb híján. Ki gondolt volna arra, hogy egyszer még odáig fajulhatnak a dolgok: Bencsik Mihályon kívül nem akad más, aki zárás után a pénzt elvigye? Összegezve mindent, itt áll védtelenül és kiszolgáltatottan, az esélye pedig, hogy ép bőrrel megússza a mai napot, egy a százhoz. Tessék, már hallani a kopogó lépteket az ajtó előtt. Jönnek érte. Lenyomódik a kilincs, nyikorogva nyílik az ajtó. Félig fölemelkedik íróasztala mögül, úgy bámul a belépőre: hiszen ez a kolléga őhozzá képest egy valóságos gorilla, miért nem küldik ezt? Némi büszkeség is átsuhan rajta, úgy látszik, az én intelligenciámat mégiscsak többre értékelik a nyers testi erőnél.

Ahogy jött, úgy el is tűnik ez az érzés, helyére benyomul a mindennél erősebb szorongás. Indulnunk kell, kérdi teljesen fölöslegesen, hiszen maga is tudja, hogy eljött az idő, a végzetes pillanat, mikor már nincs tovább. Mennek a folyosón, némán, nincs miről beszélniük. Amit kérdezhetne, azt megalázó volna megkérdezni, ha már elvállalta a munkát, egy ilyen bamba hústoronynak csak nem fogja kiadni magát… Odasandít a táskára, amit majd neki kell célhoz juttatnia. Inkább kazetta, mint táska: fémből van, csillog a zárja, különös formájú lakat fityeg rajta. Micsoda ostobaság, fut át az agyán, hiszen ez a táska majdhogynem kiabál, teli vagyok bankjegyekkel, engem aztán érdemes elrabolni! Miért nem valami gyűrött, rojtos, kizsírosodott, kopott aktatáskát adnak az ilyen drága szállítmányhoz, arra senki sem gyanakodna, legalább ötven százalékkal csökkenne a kockázat! Vége a folyosónak, öt lépcső következik, leérnek a kapu elé. Odakint már sejtelmesen égnek az utcai lámpák, fényüknek homályos udvara van, talán időközben leszállt a köd is? Bencsik úgy érzi, minden egyes pillanattal romlanak az esélyei a megmenekülésre. A járda mellett taxi várakozik. Ez már több, mint amennyit képes szótlanul elviselni. Méltóság ide, tartás oda, kitör belőle a becsapott ember megbotránkozása. Taxi? Azt akarják, hogy taxival menjek? A gorilla arcán mintha szánakozás derengene föl, legalább nem tesz úgy, mintha másról szó sem lett volna. Sajnos, mondja enyhe zavarral, a Ladánkkal zűr van. Bencsik megtorpan egy pillanatra, zűr, ismétli el némán, hát persze, hogy van zűr, tudtam előre, kezdenek igazolódni a balsejtelmeim. A gorilla folytatja a magyarázkodást, karambolja volt délután, hátulról beleszaladtak. Bencsik kétkedő, rekedt hangon megismétli ezt is, karambol, hát persze! Ez az én formám… Amint kicsúszik a száján, már szívná is vissza, elárulta magát, kiadta a gyöngeségét, de úgy látszik, ez az alak nem fog visszaélni vele, némi együttérzés rezeg a hangjában, amikor megszólal, bátorság, kolléga, a taxi kaputól kapuig viszi, nem lesz semmi hézag! Ünnepélyes pillanat következik, előkerülnek a kulcsok, a táskáé, a széfé, közben oldalt kell lesni, vajon a taxisofőr látja-e, hogy ő mit tesz el és hová teszi, szerencsére egészen másfelé a feje. A táska meglepően könnyű ahhoz képest, amire számított. Beszáll, mormol valami köszönésfélét és elhűlve látja, hogy kísérője odahajol az elefántfül ablakhoz és mond valamit a taxisnak. Hátulról nézve a sofőr nem éppen bizalomgerjesztő jelenség; vastag, erőszakos nyak, s ahogy félprofilból látszik, durvák a vonásai, dermesztően elnagyolt és

vaskos minden ezen az emberen. Igazi bűnöző pofa, villan át rajta a gondolat, de szeretné elhessegetni. Indulhatunk, kérdi a sofőr és hozzátesz valamit, amitől neki a hideg futkos a hátán s legszívesebben kiugrana a kocsiból, hogy mentse az életét, amíg még mentheti, a cím, ugye, nem változott? Nem, nem, hebegi ő és halálra váltan mered maga elé, a címből kitalálhatta, mit fog szállítani, ha kitalálta, szólhatott a bűntársainak, volt idejük megszervezni az egészet, játszhatnak velem, mint macska az egérrel, ők szabják meg a feltételeket… Lázas iramban töri a fejét, mit tehet majd, ha ez a gyanúja is elkezd igazolódni, mint ahogy eddig is sorra igazolódtak a balsejtelmei. Sok ideje nincs, hogy kivédje a támadást, talán csak egyetlen másodperc áll majd a rendelkezésére, s akkor, ha az eljön, nem tétovázhat, nem hibázhat, korrigálni már nem lesz módja. Tehát mitévők legyünk? Mindenesetre, én ülök hátul, ez is valami. A táska fémből van, ha ütök vele, azért azt megérzi egy ilyen bivaly is… Éktelen csikorgás metszi ketté a gondolatait, a taxi blokkolva fékez, Bencsik majd a sofőr nyakába esik, aztán úgy huppan hátra, hogy szinte kinyaklik a feje. Ujjai gépiesen eleresztik a táska görcsösen markolt fogantyúját. Hogy azt a rohadt kurva szentségit, ordít a sofőr, az utcát fölbontják, de se tábla, se egy szaros lámpa nincs, kis híján a gödörben kötöttünk ki! Bencsiknek végtelenül hosszú az a pár másodperc, amíg felfogja a helyzetet, első mozdulatával a táska után kap, úgy érzi, itt van az a pillanat, amikor bekövetkezik, amire órák óta készül. Megrendezett dolog az egész, pompás trükk, hogy a sofőr ekkorát fékez, az ember reflexei vakvágányon mozognak, ennélfogva cselekvőképtelenné válik arra a néhány másodpercre, amíg a tehetetlenségi erő foglya, rajtaüthetnek, felránthatják az ajtót, kiráncigálhatják, s mikorra ő ocsúdna, a táska már amazoknál… Dermedten, moccanás nélkül vár, de amire számít, elmarad. A sofőr ingerült hangja riasztja fel, nyers és türelmetlen ez a hang, mint afféle banditáé, mi lesz, uram, megérkeztünk, ha nem vette volna észre! Bencsik körülnéz, áhá, gondolja, ennél is jobb alkalmat keresnek a támadáshoz, mindenesetre, egy kis haladék, ettől erőre kap, dehogy érkeztünk meg, jelenti ki sértődötten, ez egyáltalán nem az az utca! A sofőr bámul rá, mintha nem értené, amit mond. Tessék kinézni, mondja egy gondolattal később, föl van bontva az úttest! Reggel volt itt egy fuvarom, akkor még simán lehetett menni. Most meg…! Bencsiknek esze ágában sincs az ablakhoz hajolni, meredten maga elé néz és vészjóslóan megjegyzi, ezért még nagyon megütheti a bokáját, tudja? Előre

közölték magával, hogy kapuig kell vinnie! A sofőr felcsattan, hogyan vigyem, az ölemben? Most már muszáj meggyőződnie róla, hogy van-e alapja a kifogásnak, hunyorogva erőlteti a szemét, odakint csak a nagy sötétség, az egy szem utcai lámpa messzi van, ide alig világít. Föl van-e ásva az úttest vagy sem, nem lehet megállapítani. Tesz egy tétova kísérletet, föltételezve, hogy a taxis esetleg mégiscsak jóhiszemű, s pusztán a látszat szól ellene. Ha így van, most bebizonyíthatja. És nem lehetne, kezdi töprengve az ajánlatát, nem lehetne kerülővel, a másik vége felől…? Nem, vágja rá a sofőr gondolkodás nélkül, pillanatig sem latolgatva a lehetőségét, hogy segítsen Bencsik Mihálynak, hogy kimosdassa magát a gyanúból, nem lehetne! Ez egyirányú utca, onnét tilos a behajtás. Bencsik megadóan bólint, hát persze, tudja ő, tudta előre, világos minden, emitt fel van szedve, amonnan meg tilos a behajtás, hát hogyne, és ha nem hiszi el, akkor mi van, ki kell szállnia, győződjön meg róla gyalog, addigra a taxi hét határon túl jár, ő pedig kiszolgáltatottan, védtelenül lesheti, hol csapnak le rá a rablók ebben a sötét, elhagyatott utcában. Még valami eszébe jut, noha tisztában van vele, hogy hiábavaló a próbálkozása, de nem akar utólag majd szemrehányást tenni magának, hogy lett volna esélye a megmenekülésre és nem ragadta meg. Mondja, kérem, szólítja meg a sofőrt olyan meleg, baráti hangon, amelyből csak egy érzéketlen vadállat nem hallja ki a rimánkodást, nem tenné meg, hogy elkísér a kapuig? Úgy értem, gyalog… A sofőr hátrafordul, szemérmetlenül végigmustrálja őt, szinte hallani, amit kattognak a fejében a számok, mennyibe kerülhetett az öltöny, az ing, a nyakkendő, ami rajta van, kiábrándító az összeadás eredménye, hááát, kezdi a választ, nekem nem kifizetődő, ha áll a kocsi… Bencsik így, szemtől szemben, még durvábbnak látja az arcát, szinte megkönnyebbül a visszautasítástól, még csak az kellett volna, hogy EZ elkísérjen, gondolja riadtan, ez a vadállat tisztában van vele, hogy mit viszek, fél lépéssel lemarad mögöttem, az utca sötét, egy erőteljes mozdulat és elveszi a táskát, vissza a kocsihoz, gázt ad, én meg bottal üthetem a nyomát, no nem, köszönöm szépen, több a szerencsém, mint az eszem, hogy ez az ostoba állat nemet mondott, magam sodortam volna bajba magamat… Amint a gondolatsor végére ér, felsóhajt és csak ennyit mond: számlát kérek az útról! Örül, hogy ez eszébe jutott, legalább marad írásos dokumentuma annak, hogy ki hozta el idáig, ki látta őt életben utoljára, ha más nem, a rendszám ott lesz a nyugtán, az talán nyomra vezeti majd a nyomozókat. Harmincöt forint van az órában, mondja a sofőr, mennyiről írhatom a nyugtát?

Bencsik meghökken, mintha azt kérdezték volna tőle, ha 2×2=4, akkor 51 az mennyi, de mielőtt kibökné, hogy harmincötről, erőt vesz rajta a nagylelkűség, nem mintha arra számíthatna, hogy valóban behajthatja a pénzt a cégnél, hiszen azt még meg is kellene érnie előbb, de az ember legyen nagyvonalú, amikor talán utolsó óráit éli, tudja mit, feleli hetykén és mámoros könnyelműséggel, írja negyvenről! Döbbenetes dolog történik, a sofőr a nyugtával együtt öt darab egyforintost számol le a markába, nagyon köszönöm, uram, mondja pimasz mosollyal, itt az öt forintja, vegyen magának lottót érte! Hátranyúl, kinyitja a kocsi ajtaját, s amint Bencsik kilép a járdára, bevágja, felbőgeti a motort, s mielőtt elporozna hátramenetben, kiordít az ablakon: máskor menj gyalog, zsugori disznó! Bencsik csüggedten bámul az ipszilonozva megforduló taxi után, egyszeriben úgy érzi, ostobaságot csinált, az autó volt az utolsó biztonságos hely, amit nem lett volna szabad elhagynia, nemhogy önként, de erőszaknak engedve sem. Amíg odabent volt, egy ember állt szemben egy emberrel, ráadásul ő támadhatott volna először a legelső gyanús jelre, de nem kellett túlerővel, egész bandával számolnia. Hiába, ezt elrontotta, itt áll egyedül, magára hagyatottan, egy felbontott, üres, sötét utca torkolatánál, amelynek nyilván a túlsó vége felé esik az a ház, ahol biztonságba helyezhetné a rábízott értéket, csakhogy nem fog eljutni addig, az szinte biztos. Sehol egy lélek, de nemhogy lélek, még egy rendőr se. Járókelők persze szintén nincsenek, természetellenesen kihalt a környék, mintha direkt megrendezték volna, hogy így legyen. Talán meg is rendezték. Ennyi kísérteties véletlen egy rakáson – több mint furcsa. Gyanús. Tétován elmozdult a helyről, ahol otthagyta a taxi. Megnézte a sarkon a házszámot: 1/a. Úgy érezte, ez is a dolgok baljós láncolatához tartozik. Neki a harminchét cébe kell mennie. Egyedül. Sötétnek mondható utcában. Az ember legszívesebben visszafordulna, de hát itt a pénz, azt célba kell juttatni. És különben is: talán már késő. Lehet, hogy mindegy, tovább indul-e vagy sarkon fordul, mert valaki vagy valakik figyelik, mindenképpen utána mennek. De az is lehet, hogy eddig még nem figyelték, s éppen azzal hívja fel magára a figyelmüket, hogy olyan furcsán ácsorog itt. Egy ilyen feltűnő táskával. Csak a hülye nem jutna arra a következtetésre, hogy abban a táskában, amire ennyire vigyáznak, komoly érték lapul. Vagyis: még a legjobb, amit tehetünk, ha most rögtön, habozás nélkül elindulunk, ráérősen, fülénél fogva, szórakozottan lóbálva a táskát, mintha éppen csak véletlenül járnánk errefelé… Annyira néptelen az utca, hogy Bencsik felerősödve, visszhangosan hallja a saját

léptei koppanását. Akaratlanul is fülelni kezd: tényleg az ő sarka-e, ami koppan, vagy esetleg valaki másé is? Aki rafinált módon átvette az ő járása ritmusát? Lehet, hogy erről szó sincs, de a mai napon már túl sok a megmagyarázhatatlan véletlen. A körülmények gyanús egybejátszása. Lássuk csak: éppen nincs senki más, aki elvigye a pénzt. Ez egy. Éppen ma karambolozott a cég Ladája. Ez kettő. A taxissal előre közölték a címet. Ez három. Az utca éppen ma van fölszedve. Ez négy. A taxisnak alibije van, ő elrobogott, de akiknek leadta az információt, azok régóta itt ólálkodhatnak. Lesik ablakból, kapualjakból. Mindez felfogható képzelődésnek is, de ha másképp nézzük, akkor egy jól átgondolt, alaposan megszervezett, ravaszul kifundált terv! Az se kizárható, hogy direkt azért bontották fel itt az úttestet, hogy mindenképpen legyen ötszáz méter, amit Bencsik Mihálynak védtelenül, kíséret nélkül, gyalog kell megtennie. Arra is volt már példa, hogy a felszedett kockaköveket eladta valaki. Miért ne fordulhatna elő az ellenkezője is: megkennek egy vagy két embert, hogy jöjjön ide a nagy fúróval, tegye járhatatlanná az utcát! Annyi a bontás mindenfelé, fel sem tűnik, ha eggyel több. Az pedig, hogy éppen a felbontott utcában szüneteljen a kivilágítás, magától is megy, szervezniük se kellett, másutt is így van. Egy szem lámpa pislákol valahol az utca közepe táján. Mintha nem is égne. Rosszabb, mint a tök sötét. Az ember pont annyit lát, hogy nem lát semmit. Kell ennél ideálisabb helyzet egy bandának? Vajon hogyan dolgoznak? Mert jóformán egyazon pillanatban két feladatot kell megoldaniuk. Először: a táskát elragadni tőlem. Másodszor: engem elnémítani. Ez akkor sikerülhet, ha legalább ketten csinálják. Jelet adnak egymásnak, hogy „most!” és lecsapnak. De mivel? Bencsik érezte, hogy verejtékpatak indul el a hátán és a homlokán, de nem nyúlt a zsebkendőjéhez, hogy felitassa. Elég egyetlen tizedmásodperc, amikor nem a bekövetkezhetőre koncentrál, és rögtön bekövetkezik az, amitől fél. Lőni nem lőhetnek, vetette el az első lehetőséget, hiszen épp az a tervük lényege, hogy zajtalanul, gyorsan történjék meg a dolog, semmi feltűnés, csődület, ilyesmi. Esetleg, ha be tudtak férkőzni egy lakásba, amelynek az ablaka alatt elmegyek, hurkot vethetnek a nyakamba, meghúzzák és: „nyekk!”, annyit se mondhatok, az ujjaim elernyednek, övék a táska. Igen ám, de ennek a módszernek több hátránya is van, úgymint: a lakás gazdáját be kell avatniuk, tehát több felé oszlik el a zsákmány. Továbbá: azt azért mégsem számíthatták ki előre, bármilyen körültekintőek voltak is, hogy melyik járdán indulok el, miután a taxi kitett, a jobb oldalin vagy a bal oldalin? A hurokvetős módszer tehát bátran kipipálható. És mi marad? Természetesen a nyers erőszak. Mögém lopakodnak, leütnek. A marhák, ketten jönnek, holott amilyen madárcsontú, gyönge és idős vagyok, egy személy is elég volna elbánni velem. És ha már ütnek, hova ütnek? A fejemre.

Tegyük fel, nem akarnak megölni. Nekik csak a pénz a fontos, no meg az, hogy megpucolhassanak a zsákmánnyal. Vagyis elegendő egyetlen, jól irányzott ütés a tarkómra. Eszméletemet vesztem, hanyatt zuhanok, mint egy zsák. Koponyaalapi törés. Az utca néptelen, az ablakokban senki sem nézelődik. Utolsót kiáltani nincs időm, tehát arra, hogy vérbe fagyva rám találjanak, várhatok, isten tudja, meddig. Talán reggelig. Jönnek az első munkába indulók, szentségelnek, amiért az úttest föl van bontva. Amíg azt bámulják, valaki megbotlik bennem. Jézusmária, sikítaná az asszony, itt egy ember, hívni kéne a mentőket! A férje lehajol, megnézi a pulzusomat, ami persze már nem tapintható. Nem hívunk mentőket, kisanyám, mondja higgadtan, két okból se. Az egyik, hogy ez már kiszenvedett. Hulla! A másik, hogy ide, ha élne is, be se tudnának jönni. Nincs úttest! Na gyerünk, mert elkésünk… Bencsik szíve a torkában dobog, vérlázítónak érzi, hogy egy ember, és pláne az ő élete ilyesmiken múljék. De tegyük fel, gondolkodik tovább, hogy mégsem halálos az az ütés. Hogy sikerül szerencsésen esnem. Hogy idejében találnak meg, kórházba visznek, s némi idő elteltével magamhoz térek. No, nem azonnal, mondjuk negyvennyolc óra múltán. Addigra a cég bejelentette a pénz eltűnését. Agyamnál ott áll a nyomozó, akinek az orvos csak pár percet engedélyezett, tekintettel bármikor válságosra fordulható állapotomra. Mondja, Bencsik úr, így ő, a hivatalos közeg, tudna személyleírást adni a támadójáról? És mit felelhetnék erre? Azt, hogy nem tudok. Nem láttam. Hátulról ütött. Vagy ütöttek. Azt sem tudom, hányan voltak. Nesztelenül lopakodtak mögém, az utca sötét volt, én gyanútlanul haladtam a célom felé, nem is sejtettem, mire készülnek… Hoppá! Bencsik megtorpan és felragyog az arca, most rájött valamire, amibe belekapaszkodhat. Azt kell megelőznie, kivédenie, hogy váratlanul érje a támadás. Egy csöpp előny, igazán csak egy csöpp, mégis kifacsarható abból, hogy ő tisztában van vele, mi készül ellene, a támadó viszont nem is sejti, hogy ő tudja. Ezt kell a javára fordítania, mivel egyebe, testi ereje, lámpája, fegyvere, kísérője amúgy sincs. Ez most igazán nem képzelgés, a léptek, amiket hall, valóban a háta mögött kopognak s egyre közelebbről hallani őket. Valaki siet, valaki nagyon-nagyon igyekszik, hogy még az előtt beérje őt, mielőtt a lámpa alá érne, vagy éppenséggel eljutna céljáig, ahol már biztonságban van. Úgy látszik, eldöntötték: most van az alkalmas hely és pillanat a tett végrehajtására. Mi tehát a teendő? Rajtaütni támadónkon. Meglepni őt! Bencsik megáll és villámgyorsan szembefordul az ismeretlennel, akit a járás lendülete csaknem nekitaszít.

Bocsánat, mormolja az illető és oldalozva menne is tovább, de Bencsik nem engedi, ahá, te gazember, gondolja, nincs ínyedre, hogy megelőztelek, inkább mennél tovább, mintha holmi közömbös járókelő volnál, akit véletlenül vetett errefelé a sors, aztán beugrasz egy kapu alá, kivárod, míg elhaladok előtted, hogy ismét mögém kerülhess és végrehajthasd véres tettedet, no, abból nem eszel! Állj, szakad ki a szűkölő rettegés ordítása Bencsikből, megállni, ha mondom! Tessék, pislog bambán az idegen, mi a baj? Bencsik reszket a felajzottságtól, csak most határozottságot mutatni, átvenni a kezdeményezést, mielőtt a meghökkent ürge észbe kapna. Semmi meggondolatlanság, kiabál az idegen arcába és felemelt mutatóujjával megfenyegeti. Parancsol, kérdi szórakozottan az ismeretlen, és meg kell adni, ügyesen adja az ártatlant a bitang, hajszálra úgy néz, mint akinek fogalma sincs semmiről. Bencsiket azonban felbőszíti a tettetés, úgy érzi, felesleges cirkusz ez, elvégre négyszemközt vannak, ő, az áldozat, meg a másik, a leendő tettes, minek játsszák meg magukat, becsülje meg legalább azzal ez a briganti, hogy nyíltan vállalja, amire készül. De már ehelyett gúnyolódni, udvariasdit játszani, azt tudakolni, hogy ő, aki percek múlva vérében fetrengve hever majd a földön, mit „parancsol”, ez több a soknál, ez szadizmus. Még hogy én mit parancsolok, maga rohadék, egészen hülyének néz engem? Az idegen végre komolyan veszi őt, megnézi magának, homlokát ráncolva töpreng, aztán így szól, valami tévedés lesz, uram, mi nem ismerjük egymást, azt hiszem, még soha életemben nem láttam. Bencsik türelmének vége, elég, hogy én ismerlek, te piszok, jobban mondva ismerem a szándékaidat! Jámbor birkatekintet felel a kifakadásra, ismeri, hát ez érdekes, na és honnan? Bencsik fenyegetően megragadja az idegen mellén a kabátot, jó fejjel alacsonyabb nála, de a méreg valósággal megnöveszti, acsargásától a másik meghátrál és szinte kérlelni kezdi, nyugalom, uram, nincs semmi probléma, csak nyugalom! Bencsik keserűen kifakad, hogyan legyek nyugodt, ha tudom, hogy maga mire készül ellenem? Hát mire készülnék, így a válasz, fogalmam sincs. Ez megint olyan kijelentés, ami hergeli Bencsiket, ne adja itt nekem az ártatlant, minek követett ebben a sötét utcában, ha nem azért, hogy elvegye tőlem ezt a táskát, arra feleljen! Az idegen félreérthető mozdulattal felemeli a kezét, Bencsik markából akarná kiszabadítani a kabátját, de Bencsik úgy érzi, ez a lapáttenyér a végzete, s itt a pillanat, amikor lesújtani készül, felsikolt hát, mint a halálra készülők, még ne,

könyörgöm, még ne üssön, hallgasson előbb végig! Az idegen viszolyog az arcába záporozó indulattól, megriad tőle, leengedi a kezét és szelíden csak annyit morog: dunsztom sincs, miket zagyvál maga össze! Kell is nekem a táskája, hagyjon utamra menni! Bencsik elereszti a kabát szegélyét, hátrább lép, most fölényben érzi magát, haha, kacagnom kell, mondja színpadiasan, magának persze nem kell egy táska, amiben nyolc millió van, és ezt el is higgyem? Az ismeretlen arcán felismerés villan, még tétován el is mosolyodik, értem már, alaposan beittunk, egy kicsit többet is, mint amennyire hitelesítve vagyunk, ugye? Nézze, mondja barátságosan és karolna is bele Bencsikbe, ha abbahagyja az őrjöngést és megmondja a címét, hazakísérem… Bencsik páni félelemmel ugrik félre, ismét a kés elől rohanó disznó visítása tör ki a torkán, hagyjon engem, hozzám ne nyúljon, amíg meg nem hallgatott! Az idegen, akit mostanáig talán szórakoztatott is a dolog, hirtelen megelégeli az egészet, legyint és szó nélkül tovább indul. Bencsikbe villámcsapásként üt a rádöbbenés, hogy nem szabad elmenni hagynia, ez az alak rájött, hogy a rajtaütését már elrontották, más tervet agyal ki, még félelmetesebbet, amit ő ki sem tud védeni, holott fogytán az energiája, abban sem biztos, hogy ezt képes lesz végigcsinálni úgy, ahogyan kigondolta… A kétségbeesés erőt ad neki, az idegen után iramodik, elkapja a karját s a nagy testet maga felé penderíti. El ne menjen, maga vadállat, még a halálraítéltet is meghallgatják az utolsó szó jogán, maga se teheti meg, hogy csak úgy itt hagy! Tudom, máshoz van szokva, de bennem emberére talált, engem igenis meg fog hallgatni, mielőtt letaglózna, maga nyomorult mészáros, maga gólem, a pénz miatt nem kell félnie… Az idegen rimánkodóra fogja a hangját: szépen kérem, hagyjon nekem békit, várnak odahaza, sietek… Bencsik szapora bólogatással kíséri a szavait, hát persze, sietünk, csak a pénz kéne, de ne féljen, a pénz így is a magáé lesz! Ahogy elnézem, bizony isten, meg is értem, miért szánta el magát ilyesmire, ne higgye, hogy bennünk, áldozatokban, nincs semmi megértés, én például így kapásból is fel tudom mérni, hogy magának nincs kocsija, pedig benne jár legalább a negyedik ikszben, ha nem az ötödikben, a kollégái már mind szereztek valamit, esetleg nemcsak kocsit, de nyaralót is, maga viszont ahhoz képest, hogy ősz van, egészen fehér, tehát legfeljebb egy kéthetes beutalóval nyaralt, aminek a barnasága hamar lekopik, ellenben ha volna saját telke valahol, úgy le volna sülve, hogy négernek vagy arabnak hinném, és ezek a göncök, amikben jár, hát mik ezek, nyilván tízéves, tizenöt éves holmik, mert örül, ha a

családjának csináltathat valamit, magának már az is jó, ami éppen hogy nem lukas vagy rojtos, de azzal mar nem törődik, hogy mi a divat, széles hajtóka vagy keskeny, szűk nadrágszár vagy bő, úgyse telik rá, hogy bárhová elmenjenek, csak a robot meg a robot, odahaza meg az örökös szemrehányások, hogy mit tudsz te felmutatni, fiam, mire vitted ennyi év alatt, na, igazam van, eltaláltam? Nézze, nem akarom az idejét rabolni, egy szó, mint száz, magának szüksége van erre a pénzre, amit a táskában viszek, nagyobb szüksége van rá, mint a cégemnek, tehát – és most figyeljen! – én a pénzt átadom önnek ÖNKÉNT! Érti? Minden kényszer nélkül. Csak azt az egyet kérdezem magától, muszáj engem leütnie? Brutalitás nélkül nem intézhetnénk el a dolgot? Az idegen megrázza magát, mint akit elkábított Bencsik őrjöngő hadarása, hátrál egy keveset, védekezve maga elé tartja a két tenyerét, és közben csillapítani próbálja a felbőszült kisembert: nézze, kedves uram, eresszen utamra, én nem bántom magát… Bencsik szomorúan sóhajt, szóval azt hiszi, hogy át akarom vágni? Az idegen megáll, dehogy is hiszem, dehogy is! Bencsik megint erőre kap, úgy szeretném, ha hinne nekem, maga egyáltalán nem ellenszenves, mindenesetre annyit kinézek önből, hogy érezne némi lelkifurdalást, ha leütne. Köszönöm szépen, szalad ki az idegen száján, de máris megbánja, mert Bencsikből újabb szóáradat tör fel: hát köszönheti is, de ide hallgasson, a pénz a lényeg és azt én nemcsak átadom önnek, de hálásan adom át, hálásan azért, hogy képes volt eltérni a rablótámadók sablonjától és meghallgatott! Tessék, itt a táska, itt vannak hozzá a kulcsok, ha nem hisz nekem, kinyithatja, megszámolhatja, pontosan nyolc millió, ezres címletekben. Bencsik valósággal az idegen kezébe tuszkolja a táskát, meghökkenve látja, hogy amaz visszalökné a kezét, de ő nem nyugszik bele, nem hagyja magát ilyen könnyen lerázni. Itt van, fogja már meg, maga szerencsétlen, hogy lehet ennyire bizalmatlannak lenni? Nem érzi rajtam, hogy jót akarok magának? A gyanakvás, tisztelt rablótámadó uram, az ment az agyára magának, de nem okolom érte, korunk nagy rákfenéje ez, ember nem képes bízni az emberben… Bencsik, ahogy sikerül a rabló ujjait rákulcsolnia a táska fogantyújára, elhátrál egy lépést és elégedetten nevet, még nem biztos benne, hogy megúszta ép bőrrel, de már komoly esélye van rá, úgy érzi. Tudom én, mi a maga baja, méregeti a hüledező idegent, másokkal nem mennek ilyen simán a dolgok, másokat le kell taglózni, ki kell nyiffantani ahhoz, hogy odaadják, amijük van, ugye? Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy világtörténelmi pillanat részesei vagyunk, mi ketten, ön meg én, tanúi egy új

metódus születésének, ami rabló és áldozat kapcsolatának alapvető megváltozását jelenti, úgy ám! Kételkedik benne? Az idegen megrázkódik, dermedtsége múlóban, minek állok itt, minek hallgatom ezt a mitugrászt, gondolja magában, odakínálja neki a táskát, aztán leteszi a kőre és indulna a dolgára. Bencsik azonban résen van, táska nélkül egy lépést se, kiabálja, fáj nekem, hogy nem akar megérteni, na mi lesz, fogja már meg! Az ismeretlen gépiesen elveszi a táskát, mintha merő udvariassági gesztusról volna szó, például arról, hogy fogja meg, amíg Bencsik megvakarja a háta közepét, vagy ilyesmi. Na, ide hallgasson, folytatja az előadását, mások, az ostobák, a primitív áldozatok ordítozni kezdenek, ha megtámadják őket. Csapják a lármát, csinálják a botrányt, egyszóval kiprovokálják, hogy muszáj legyen elnémítani őket. Szegény rablótámadónak, ha akarja, ha nem, ütnie kell, hogy csend legyen. Sőt, akad olyan agyalágyult áldozat is, aki védekezni próbál. Azt képzeli, hogy ha ő is üt, akkor olcsóbban megússza. Röhej, hát nem? Az idegen fáradtan, megadóan vonogatja a vállát, mint aki belenyugodott, hogy a szóáradatot végig kell hallgatnia. Én igazán nem tudom, jegyzi meg halkan, de Bencsik kapva kap a válaszán. Hát persze, maga honnét is tudná, amikor maga mindig rablótámadó és sohasem áldozat! Nos, kérem, én viszont tudom. Mit ér el a védekezésével a sok ostoba? Azt hiszik, hogy aki rájuk támadt, nem erősebb náluk? Nincs fölfegyverkezve? Nem szánta el magát mindenre? Dehogyisnem! A megoldás tehát nem az, hogy szembeszegülünk a támadónkkal. Hanem micsoda, kérdezhetnék erre az ostobák. Hanem az, felelem erre én, Bencsik Mihály, hogy meglátjuk az embert a támadónkban. Aki csak azért brutális, mert nem tehet mást. Aki csöppet sem élvezi, hogy ki kell nyírnia valakit. Vagy ön talán élvezi, hogy ilyen helyzetbe került? Élvezi a rosseb, mormolja az idegen és megint szabadulni próbál a táskától, leteszi, menne el, de Bencsik, mint a hörcsög, nekiugrik és püfölni kezdi. Hát hiába beszélek, potyára koptatom itt a számat, azt hiszed, te piszok? Vedd fel rögtön azt a táskát, mert nem állok jót magamért! Tudom én, mi a te bajod, hiányzik a szokásos eljárás, hogy összeverhess, megkínozhass, könyörögjek kegyelemért, te meg nemet mondjál és hízelegjen a hiúságodnak, hogy minden kapálódzásom ellenére vetted el a táskámat! De abból nem eszel! Elviszed, ha mondom, és úgy viszed el, ahogy én diktálom! Az idegen mit tehet mást, megfogja a táskát, riadtan álldogál és csak annyit mond: hogy bánik velem ön, igazán, visszaél azzal, hogy olyan kicsi!

Bencsik kifakad, hát mivel éljek vissza, nem mondanád meg? Valamivel a magamfajta védtelen áldozat is harcolhat az életéért, vagy nem? Egyébként az hozott ki a sodromból, hogy amíg én a szép, új, humánus módszeremet ismertetem, amit együtt fedeztünk fel, te itten izegsz-mozogsz, dobálod a táskát, semmibe veszed a gondolataimat… Pedig a Bencsik-metódus, amit majd rólam neveznek el, korszakalkotó felfedezés, elhiheted! Most fogja megtudni az emberiség, hogyan védekezzünk sötét utcában rablótámadás ellen! Ebben a nagy kísérletben részt venni, még ha rablóként is, nagy dicsőség, amit meg sem érdemelsz… Tudod mit, el is engedlek. Nem vagy méltó arra, hogy beavassalak a gondolataimba! Nem bizony, helyesel az idegen és a biztonság kedvéért még egyszer megkérdezi, akkor igazán mehetek? A táskát is felemeli, hogy tényleg vigye-e. Bencsik komoran bólint, homályosan motoszkál benne valami hiányérzet, s hirtelen eszébe is jut, hát persze, nagy önzetlenségében csak a rablójával törődött, pedig önmagát is be kellene biztosítania… Egy csöppet várjon még, tér vissza a magázó formához, elnézést, hogy tartóztatom, de valami fontosról megfeledkeztem… Az ismeretlen már messziről kínálja neki a táskát, de Bencsik bosszúsan leinti, ugyan, nem a táskáról van szó, az a maga zsákmánya, megszerezte, elrabolta, megszenvedett érte, a magáé. Hát, sóhajt az idegen, az biztos, hogy megszenvedtem. Bencsik örül az egyetértésnek. A maga jövőjét ezzel a nyolc millióval rendbetettük. De mi lesz velem? Megkímélte az életemet, és éppen ez a probléma. Ha itt találnának vérbe fagyva, félholtan, annak nyilvánvaló jeleivel, hogy erőm fogytáig védekeztem az ön brutális támadása ellen, semmi gond. Szegény Bencsik, mondanák, hős volt, utolsó leheletéig védte a közvagyont és így tovább. Pannikám özvegyi nyugdíjat kapna, poszthumusz kitüntetésben részesítenének, ennek révén talán a lányom is könnyebben bejutna az egyetemre… De én élek! Tudja, milyen veszélyes ez rám nézve? Nem tudja. Honnét is tudná? Maga csak egy brutális vadállat, aki ütni tud, egyebet nem. Hát hogy menjek be holnap a munkahelyemre? Mit mondjak, hol a pénz? Semmi ötlete, tanácsa, elgondolása? Persze, sejthettem volna. Akkor nyissa ki jól a fülét: nekem van. Ebben a szent pillanatban az is megszületett az agyamban, mi a teendő ilyenkor. Bencsik várja a hatást, fürkészi a rablótámadó arcát, de azon csak fásult bambaságot lát. Maga elismervényt fog adni nekem a rablótámadásról! Az idegen eltátja a száját. Hogy micsodát adjak én? Miről? Igazolást, vágja rá Bencsik, beléget, ha úgy jobban érti. További magyarázat helyett máris a zsebébe nyúl, papírt, tollat vesz elő. A táskát, mint asztalt, vízszintes helyzetbe

igazítja, a tollat az idegen kezébe nyomja és diktálni kezd. Alulírott, ide jön a név, mit ír, maga szerencsétlen agyalágyult, csak nem az igazi nevét, mindenre nekem kell gondolnom, találjon ki valami nevet, elismerem, hogy folyó év, tárgy hó ilyen és ilyen napján alattomosan megtámadtam, brutálisan elintéztem, kinyírtam, nem kívánt törlendő, Bencsik Mihály ötvenkét éves, nős, egy gyermek apja, helybeli lakos hivatalnokot, akitől hősies védekezése dacára, az általa szállított nyolc, azaz 8 millió forintot eltulajdonítottam. Dátum, aláírás. Bencsik, a tollbamondást befejezve, az idegen háta mögé kerül, és amint olvasni kezdi a szöveget, sebzetten fölordít, hol a „hősies”, te disznó? Az én káromra rövidítesz? Tessék azonnal beszúrni! Az idegen, mint akinek már minden mindegy, engedelmesen odakörmöli a kifelejtett szót és nagyot sóhajt: beírtam, akar még valamit? Bencsik elmélázik, aztán ábrándozva így szól: istenem, ha legalább valami stempli volna nálam! Pecsét nélkül olyan szegényes az egész! Magának nem ez a véleménye? Az idegen vállat von, ami azt jelenti, nálam éppenséggel akadna… Ha ilyen is megfelel. Ugyanis, mint tömbházfelügyelőnek, muszáj magamnál tartanom… Bencsik felágaskodik és homlokon csókolja. Köszönöm, uram, minden sértést visszavonok, amit magára szórtam, ön igenis méltó rá, hogy a Bencsik-féle metódus fölfedezésének részese legyen! Nézze, nézze, milyen jól mutat itt a bélyegző! Ez már okirat, valóságos okirat… Az idegen ismét leteszi a táskát a földre, ugye, akkor most már mehetek, kérdezi elgyötörten, nincs rám tovább szüksége? Bencsik lelkesen bólint, de a táskát a kezébe nyomja, itt ne felejtse a zsákmányt, barátom, ha már kirabolt, vigye a martalékát! Minden jót, használja egészséggel… Ahogy magára marad, szabadabban lélegzik, két karját felemeli, mintha repkedni készülne. Micsoda boldogság, gondolja, túléltem! Most már igazán túléltem! Pedig mekkora nagy barom ember volt a támadóm, ha ez nekem esik, ha meg nem előzöm… Rossz belegondolni is, hogy ilyen alakok szabadon garázdálkodhatnak! A magamfajta védtelen kisember hovatovább már az utcára se léphet. Micsoda idők! Micsoda közbiztonság! Egyszeriben járókelők bukkannak fel a túloldalon, s neki az jut eszébe, jókor jönnek, hol voltak mostanáig? Megannyi lehetséges szemtanú, aki bezzeg lazsált… Hirtelen eszébe ötlik valami és megtorpan, mint akit villám sújtott. Szentséges ég, a legfontosabbat elfelejtettem! Hiába tökéletes minden, ha a lényeg hiányzik… Nem esik nehezére, hogy nekitántorodjék az egyik ház falának, lassan lecsúszik a földre s közben torkaszakadtából ordítani kezd, de

úgy, mint aki ereje fogytán van. Segítség! Emberek, segítség! Kiraboltak! Megtámadtak! Segítség, rabló! Rablóóóóóó!

MI LENNE, HA…

RECIPROK

1.

– Jó napot kívánok! Bemehetnénk egy percre? – Kicsodák maguk? – A sarki közértből jöttünk. Én vagyok a boltvezető, a hölgy a helyettesem. – Semmi dolgom önökkel! – Azt maga csak képzeli. Erre, szabad? – Nem szabad. Hagyjanak nekem békét! – Ilonka, ismertesse a tényállást! – Ne ismertesse! Távozzanak! – Ismertetem. Ön, több szemtanú egybehangzó állítása szerint, ma délelőtt fél tízkor két pár szafaládét vásárolt nálunk. – Vásároltam. Na és? – Csak ne fölényeskedjünk. Ilonka, olvassa tovább! – Ha olvasni mer, rendőrt hívok. Ez magánlaksértés. – Nyugalom! Nem fog ilyen magas lóról beszélni, ha meghallja a többit is.

– Fogalmam sincs, mit akarnak. Az árut kifizettem… – Nem állítottuk, hogy nem fizetett. – Méghozzá annyit, amennyi rá volt írva! – Ezt sem kívántuk kétségbe vonni. – Hát akkor? Mivel mernek gyanúsítani? – Gyanúsításról szó sincs. Mi tényekről beszélünk. Ilonka… – A kedves vevő kifizette az árut, eltette és hazahozta. – Igen! És ha nem bökik ki rögtön, hogy mi bajuk, én isten bizony… – Csak ne tessék hepciáskodni! Talán nem volt büdös az a szafaládé? Nem volt gusztustalanul síkos, nyálkás, ahogy megfogta? – Pontosan! Ki is kellett dobnom. Van képük ezek után még betörni a lakásomba? – Csak hátrább az agarakkal! Szemrehányást tenni inkább nekünk volna okunk. – Ok-u-u-uk?! – Hát hallja! Fél tíz óta várjuk, hogy visszajöjjön a kedves vevő, verje a pultot, fenyegetőzzön, követelje vissza a pénzét, az eladó megbüntetését, esetleg mindkettőt… – Megáll az ész! – A miénk, kérem, a miénk! Most délután négy óra. Igazán nem mondhatja, hogy nem voltunk türelemmel, de ami sok, az sok! Felháborító az ön közömbössége! – Az enyém? – Hát ki csapott be kit, könyörgöm? Maga minket vagy mi magát? Egyetlen mentséget fogadhatunk el, ha hitelt érdemlően tudja igazolni, hogy időközben feljelentett minket a tanácsnál, a népi ellenőrzésnél, a Köjálnál, a

vállalatunknál… Megtette ezt? – Mi tagadás, nem. – Akkor vakaródzhat a kedves vevő! Vegye tudomásul, hogy mi a romlott szafaládét ecetes ronggyal lemostuk, ezért nem látszott rajta semmi. De ha bárki vevőnek baja lesz, aki maga után vásárolt belőle, öné a felelősség! – Milyen alapon? – Még kérdi? Ha rögtön kiveri nálunk a huppot, amint észleli a szafaládé romlottságát, kénytelenek lettünk volna leállni a további árusítással. De ez még semmi! Fél tíztől csak várjuk és várjuk, hogy jöjjön reklamálni. Dolgozóink ettől már olyan feszült idegállapotba kerültek, hogy a bolt kárára kezdtek tévedni a mérésnél! Ilyeneket sóhajtoztak, kérem, hát mi már mindent megtehetünk a vevőkkel? Hát már akármilyen vastag lehet a pofánkon a bőr? Egy szó mint száz, hallgatni is rossz volt. Vegye tudomásul, kedves vevőnk, hogy be fogjuk perelni kártérítésért! Csak ezt kívántuk közölni, volt szerencsénk!

2.

– Ez itt az utalványozás? – Ez. Mi tetszik? – Kérem az ezerkilencszázhúsz forintomat. – A micsodát? – A pénzemet, ami jár. – Pardon… ön talán a vállalatunk dolgozója? – Nem, kérem. Ügyfele. – Akkor milyen alapon?… Talán elveszítettük a csomagját?

– Éppen ellenkezőleg. Arról van szó, hogy nem dolgoztatok maguknál. Ezért jár nekem a nevezett összeg. – De miért ezerkilencszázhúsz forint? – Mert ez a nyolcvan százalék fele, és én méltányos vagyok. – Pardon, minek a mije? – Ha ide tetszik figyelni, elmagyarázom, önök nemrég bejelentették, hogy újra emelik a szolgáltatásaik árát. – Kénytelenek vagyunk. – Azt is hozzátettek, hogy az emelés ellenére is ráfizetéses marad a dolog: támogatásból fedezik a költségek nyolcvan százalékát. Hát erről beszélek én. – De mire alapozza az igényét? – Kiszámítottam, hogy havonta átlagosan négyszáz forint értékben venném igénybe önöket. Tizenkétszer-négyszáz forint az annyi, mint négyezer-nyolcszáz. No mármost én ünnepélyesen kijelentem, ha kell, közjegyző előtt adom írásba, hogy egy évig nem fordulok magukhoz. A lábam be nem teszem egy üzletükbe! Vagyis megtakarítom önöknek a négyezer-nyolcszáz forint nyolcvan százalékát, egy rakás ráfizetést. És azt hiszem, igazán méltányos vagyok, amikor a megtakarításnak csak a felére tartok igényt. Kapom az ezerkilencszázhúsz forintomat? – Egy fillért se. – De miért? Nézze, ha csak egyszer is tetten érnek, hogy mégis bementem valamelyik fiókukba (függesszék ki a fényképemet minden üzletben, mint a körözött bűnözőkét), hajlandó vagyok visszaadni a dohányt. Az egészet. – De hát ön komolyan azt képzeli, hogy ez járható út? – Mi az, hogy komolyan! Ha nem jutunk egyezségre, agyba-főbe fogok élni a maguk szolgáltatásaival, s akkor megnézhetik, mennyi ráfizetésük lesz miattam! Jobban járnak, ha az elmaradt káron megosztozunk. De ha maguknak úgy könnyebb, fizessék részletekben. Én minden hónapban bemegyek egyik

fiókukba, felveszem a százhatvan forintomat, és ennek fejében önök nem nyújtanak a részemre az égvilágon semmit. Ez csak jó üzlet?

3.

– Üdvözlöm, Pista. Az álláshirdetésre jöttem. – Kezét csókolom. Viccel, drága Dorottyám? – Dehogy viccelek. Takarítónőt keresnek, vagy nem? – Keresünk, persze. De hát maga…? – Miért is ne? Tudom a férjemtől, hogy addig nem emelhetik a vezetői fizetéseket, míg le nem nyomták az átlagbért. Nem említette, hogy jövök? – Mondta, hogy küld majd valakit, de hát ez… hogy a partnervállalatunk munkaügyi osztályvezetőjének a hitvese legyen nálunk takarítónő! Ugye, mégiscsak vicc? – Maga mindenesetre hagyja abba a röhögést! Feltétele is van a belépésemnek. – Éspedig? – A férjeméknél ugyanígy állnak a dolgok. Tehát a maga felesége belép hozzájuk, ugyanakkor, mikor én ide. – Kunigunda, mint takarítónő? Ez nem fog menni. – Kunigunda, mint átlaglenyomó. Nincs abban semmi szégyen… – Kezdem érteni, mire gondol, drága Dorottyám. Két legyet ütnénk egy csapásra: emelkednének a fizetéseink, és végre gondoskodva lenne a tisztaságról is… – Jaj, menjen már, kit izgat a tisztaság? Kivéve persze a közélet tisztaságát, mert az szent!

– Szóval, ha megállapodunk… – Remélem, nem akarja megkérdezni, hogy fogok-e tényleg takarítani. Viszont a maga Kunigundájának se lesz más dolga, mint havonta egyszer megjelenni a férjem vállalatánál, és kis kacsóival lenyomni az átlagot. Apropó, mennyi a takarítónői fizetés? – Meg lesz elégedve, Dorottyám. Hihetetlenül kevés. – És a férje vállalatánál? – Ó, Kunigundának nagyon jó dolga lesz. Ott nemcsak a fizu alacsony, de az évenkénti bércsökkentést is garantálni tudják! – Ezt nevezem! Sajnos, mi e téren kicsit lemaradtunk, éppen csak ki tudjuk rekeszteni a takarítószemélyzetet a prémiumból. Viszont azt elértük, hogy nyereséget ne kapjanak! – Az is szép azért. A férjeméknél viszont, külön juttatásként, sem étkeztetés, sem munkaruha, sem utazási kedvezmény nincs! – Hát igen. Szociális téren példát vehetnénk róluk. – Akkor megegyeztünk? – Meg. Küldöm Kunigundát a férjéhez. – Pá, Pistám. – Csókolom a kis kezét, Dorottya. Hát maga, nénike? Mi járatban? – Láttam kiírva, hogy takarítónőt keresnek. Nekem ez a hely olyan jó közel volna, itt lakok a szomszédban… – Sajnos, el tetszett késni. Mi már elvetettük a tisztaság gondját!

4.

– Ez a panasziroda? Engem sérelem ért! – Tessék helyet foglalni és elmondani. – Milyen alapon rekesztik ki az embert egyik vagy másik szolgáltatásukból? Pofára megy ez maguknál? – Ugyan, kérem! Talán tessék elmesélni a konkrét esetet. – Az úgy volt, hogy mindkét kezemben csomagok, de volt pakk a hónom alatt is, kapaszkodni se tudtam, és jött az ellenőr… – Aha. Gondolom, türelmetlen volt önnel. – Rosszabb, kérem! Mindenki mással leállt rendesen ordítozni, ahogy szokott, cibálta, gyanúsította az utasokat, hogy az elbliccelt jegyekből építenek villát a Rózsadombon… – És önnel? Önnel mit tett? – Hát ez az, hogy semmit! – Semmit? – Mintha én nem ugyanolyan utas volnék, mint bárki! Még ki is került, nehogy meglökjön a csomagjaimmal. Mondhatom, olyan rosszulesett ez a bánásmód, hogy szinte betege lettem! Micsoda bagázs ez itt maguknál? Micsoda kivételezések ezek? – Tessék idehallgatni, az ellenőrünk talán indiszponált volt, hogy így megfeledkezett magáról. Mindenesetre bocsánatot kérek helyette is. – Ezzel semmi sincs elintézve! Panaszt fogok tenni az egész vállalatuk ellen! – Hohó, azért ne tessék általánosítani! Gondoljon arra a kedves utas, hogy évente negyvenmilliót fordítunk ellenőrzési költségre, és a legjobb esetben is tizenhárommilliót szedünk be a pótdíjakból meg a bírságokból. Vagyis merőben önzetlenül tartjuk fent ezt a szolgáltatásunkat, csakis utasaink szórakoztatására!

– De az mégse igazság, hogy amit más megkap, abból engem kirekesszenek! – Fogadjunk, hogy a legtöbb szolgáltatásunkból ön ugyanúgy részesül, mint mások. Hadd kérdjem meg, ön talán nem szokott félórát is várakozni olyan megállókban, ahová kiírtuk, hogy menetsűrűség 8-10 perc? Nem kerülgeti a gutaütés, amikor harminc perc elteltével egyszerre jön három buszunk, s abból kettő végig üresen megy, hiszen senki sem utazhat egyszerre három kocsin… – Hát igen, ebből én sem maradtam ki. – Márpedig ezzel mi naponta kedveskedünk! Vérnyomásemelő szolgáltatásunkból tehát ön is részesül. De hozhatok más példát is. Testhőmérséklet-növelő szolgáltatásunk áldásaiból sem lehet kirekesztve. Vagy talán meri állítani, hogy ön a kánikulában nem csupa zárt ablakkal közlekedő villamoson utazik? – Nem, ezt tényleg nem merném… – Vagy tapasztalta egyszer is, amikor a troli vezetékszakadás miatt leállt, hogy szolgálati kocsival végigszaladtunk volna a pályán, figyelmeztetni az utasokat, induljanak el gyalog, úgysem jön semmi? – Nem, hát ilyet igazán sose… – Na ugye, ugye! S ami a lényeg: bérlettulajdonos ön? – Az vagyok. – Akkor meg igazán egy szava se lehet. Mert nem mondom, akinek jegye van, az mit kap tőlünk a pénzéért? Olykor, ha szerencséje van, kifog valami járművet. De maguk, bérletesek! Sokkal különb élvezetben van részük! Elseje és ötödike közt befizetik nekünk a pénzt, s attól fogva sosem unatkoznak a megállókban, amíg hiába várnak erre vagy arra. Villamos vagy busz helyett küldünk maguknak nyilatkozatokat, amikben feltárjuk gondjainkat, bizalmunkba avatjuk önöket, mint legmegértőbb barátainkat. Kaphatnának ennél többet? – Nem, nem, és szégyellem is, hogy úgy berontottam ide, csak tetszik tudni, az a mellőzés ott a buszon… – Mondja, kérem, ragaszkodik hozzá, hogy a panaszára írásban

gorombáskodjunk, vagy beéri azzal, ha itt, helyben, én pótolom dolgozónk mulasztását? – Persze, hogy beérem. – Akkor nyissa ki a koszos fülét, maga szemét bliccelő, takarodjék az irodámból, mert két olyan csárdás pofont kap, hogy a számítógépes irányítótornyot is nagybőgőnek nézi!

5.

– Halló, tessék vonalban maradni, kapcsolom az elnök elvtársat. – Jó napot kívánok! – Hát kérem, önnek az elmúlt héten megjelent rólunk egy cikke. Ezzel kapcsolatban szeretnék néhány megjegyzést tenni. – Parancsoljon! – Maguk, újságírók, rettenetes népség. Az általam vezetett intézmény egész kollektívája nevében mondhatom, hogy elegünk van abból, amit művelnek! – De elnök elvtárs, kérem… – Semmi de! Jogi útra fogjuk terelni az ügyet, ha nem tudunk szót érteni egymással. – Végtére is, mi a kifogás a cikkem ellen? – Még kérdi? Vegye tudomásul, hogy mi itt már torkig vagyunk a sommás dicséretekkel, az unalmas elismerésekkel! Azzal, hogy itt tölt egy-két órát, s aztán van képe olyat írni, hogy nálunk minden rendben van! – Én úgy láttam, elnök elvtárs…

– Magánügy! Könnyen elégedett, aki csak ideszagol és elmegy. Miért nem jutott eszébe utánanézni, nincsenek-e visszaélések, klikkharcok? Nem rontjuk-e a termékeink minőségét? Nem pazarolunk-e bűnösen? Nem nyomjuk-e el az újat akaró, fiatal tehetségeket? – Bocsánatot kérek, de én nem azért mentem… – Nincs bocsánat! Beszélt volna legalább néhány olyan emberrel, aki nem hivatalból elégedett, aki nem az én talpnyalóm! De maguk, újságírók, kibicnek semmi se drága alapon beérik azzal, hogy jópofáskodnak a titkárságon, megnézik a kikozmetikázott statisztikánkat, és készülhet rólunk a mennybe menesztő cikk! – Ön igazán szerette volna, ha… Hiányolta, hogy nem… – Mit képzel, miért engedek be ide újságírót? Mindig remélem, hogy mint tőlem nem függő, külső szemlélő, nem dől be a demagóg szólamaimnak, fütyül a belső hierarchiánkra… – Nem is tudom, hogy mit mondjak… – Ha záros határidőn belül nem jelenik meg helyreigazítás a lapjukban, ha a cikke idillikus összképe helyett nem közli a valós adatokat, ha az ócska hozsannázást nem cseréli fel bíráló megjegyzésekre, olyan sajtópert akasztok a nyakába, hogy attól kódul!

MI LENNE, HA…

1.

MI LENNE, játszottam el a gondolattal, ha megtanulnánk jobban gazdálkodni szellemi tőkénkkel? Hány olyan korszakos ötlet van jelenleg is forgalomban, amit csak alkalmazni kellene az élet más területein, s a problémák egy csapásra

megoldódnának! Itt van például cipőiparunk világraszóló újítása. Jön a tél, jönnek a betemetetlen, hóval teli munkagödrök, a latyakok, a tócsák, és az is előre tudható, hogy az utcák takarítása megoldhatatlan feladatnak bizonyul majd… Egyszóval kell az embernek valami tisztességes lábbeli, ami ilyen viszonyok közt sem ázik be. Megyünk vásárolni, de kivétel nélkül minden boltban csupa olyan cipőt adnak a kezünkbe, melynek talpán ez olvasható: „Nedvességtől kímélendő!” Vagy: „Mérsékelten vízálló!” Esetleg ez: „Utcai viselésre nem alkalmas!” Hurrá, kiált fel ekkor a vásárló, akinek van érzéke a világmegváltó eszmék iránt, ez nagyszerű, így kell elejét venni a fogyasztói panaszoknak! De vajon mikor érjük meg, hogy a télikabátban is hasonló figyelmeztetést találjunk: „Hideg elleni védekezésre nem alkalmas!” Esetleg ezt: „Csakis száraz, nyári időben hordható!” Pedig szédítő távlatokat nyitna a cipőipari példa elterjedése. A húsboltokban feltűnne például egy újfajta felvágott, melynek címkéjén ezt olvasnánk: „Emésztésre mérsékelten alkalmas!” A bútorüzletekben olyan ágyat lehetne kapni, melynek garancialevele tudatná velünk, hogy a megvásárolt fekhely „fekve végzett tevékenységre (alvás stb.) nem alkalmas!” A könyvek impresszumából arról értesülnénk, hogy a kezünkben tartott kötet „lapozgatástól kímélendő!” Színházaink a várható bírálat méregfogát előre kihúzhatnák azzal, hogy ráírnák a plakátra: „Vigyázat! Az előadás mérsékelten ízlésálló!” E káprázatos fejlődésnek persze akadnának ellenzői is. Azzal érvelnének, hogy a fogyasztó a korábbinál is védtelenebb lesz ezentúl, hiszen átejtése miatt panaszra sem mehet többé; az illetékesek előre szóltak: ne akarjunk ágyban aludni, cipőben járni, kabátba bújni, ételt enni. Ha makacskodtunk, magunkra vessünk! Én azonban tudnám, mit feleljek az aggályoskodóknak. Dehogy lennénk kiszolgáltatottabbak, sőt, épp a cipőipari példa kiterjesztése adna fegyvert a kezünkbe a nagy vásárlási ütközet megvívásához. Akkor ugyanis majd a Pénzjegynyomda is olyan bankjegyeket nyomna, melyre nemcsak az lenne ráírva, hogy „a hamisítást a törvény bünteti” (elvégre az áruhamisítás sem különb dolog a pénzhamisításnál), hanem az is, hogy az illető fizetőeszköz „nyereség képzésére nem alkalmas”, mármint a hordhatatlan cipő, ehetetlen étel, használhatatlan bútor és ízléstelen előadás előállítói számára, vagyis a pénz, amivel mindezért fizetünk, „mérsékelten bankálló!”

2.

MI LENNE, kísértett meg a röpke gondolat, ha egyszer merőben másfajta reklámmal próbálnának becsalogatni valahová, mint amilyenhez szoktatva vagyok? Mennék például az utcán, mondjuk ebédidő tájt és egy étteremhez közelítve nagybetűs feliratot pillantanék meg: NEMCSAK NÁLUNK! Persze, furdalna a kíváncsiság és közelebb lépnék, hogy elolvassam az apróbb betűket is: „Amilyet nálunk enne, olyat akárhol ehet! Nincsen semmi specialitásunk, győződjék meg róla személyesen. Ha már úgyis erre jár, tévedjen be hozzánk! A mi kínálatunk se pocsékabb, mint másoké. Igaz, nem is jobb! Számítson rá, ha a vendégünk lesz, hogy áraink elég magasak ahhoz képest, amit nyújtunk. Pincéreink nem viszik túlzásba az udvariasságot, terítékünk éppen csak megüti a besorolásunknál eggyel alacsonyabb osztály mértékét. Kóstolja meg húslevesünket! Forrónak forró lesz, de nem ajánlatos sokáig fújni. Addig jó, amíg megégeti vele a nyelvét, így legalább nem érzi, hogy vízből és leveskockából készült, valódi hús a közelében se járt! Konyhafőnökünk ajánlata: borjúsült hasábburgonyával, kovászos uborkával. Meg lehet enni!!! A hús ugyan nem borjú, de egész ügyesen hamisítjuk. A hasábburgonyától viszont ne várjon semmit; félkész mirelit terméket tálalunk Ön elé, úgyhogy át lesz itatva lekozmált olajjal, és arról se ábrándozzék, hogy ropogós lenne, mindazonáltal enyhe kis bélbántalommal meg lehet úszni az ebédet. Kovászos uborkánk lehetne kaprosabb is, de legalább nem annyira ízetlen, mint amilyen csemegeuborkánk lesz, amivel télen fogunk kedveskedni Önnek. Feketét ne igyon nálunk, a mosogatólé valóságos kávéköltemény ahhoz képest, amit felszolgálunk, ráadásul tíz forintot rabolunk érte! Ellenben bátran igénybe veheti mellékhelyiségünket – tisztább, mint az étterem. Különleges ajánlatunk: mindazért, amit felsoroltunk, fizetőpincérünk nem számol többet, mint amennyi az étlapon áll. Legyen a vendégünk! Jóllakni nem fog, de jegyezze meg magának: MÁSUTT SE JÁR JOBBAN!” Hogy mi lenne, ha így csalogatnának? Bizisten, bemennék. Be én! És azt hiszem, Önök is bemennének. Sőt, tódulnánk befelé! Bombaüzlet lehetne nálunk az őszinteség, ezt ma már mindenki tudja, kicsik és nagyok egyaránt, talán csak a konyhafőnökök nem…

3.

MI LENNE, ötlött fel bennem az újságot böngészve, ha egyszer a bűnügyi tudósításokban valami mellbeverően új mozzanatra bukkannánk? Nem holmi alantas szenzációhajhászásra gondolok, hiszen mire is volna jó holmi izgalmakkal felborzolni a kedélyünket? Ellenkezőleg, az a bizonyos újdonság olyasmi lenne, ami csillapítóan hatna ránk, sőt növelné a biztonságérzetünket. Ennek a másfajta tudósításnak is épp olyan lenne az eleje, mint a korábbiaké. Arról értesülnénk, mondjuk, hogy a rendőrség őrizetbe vette Kis Miskát, aki alaposan gyanúsítható azzal, hogy gaz nyereségvágytól hajtva betört – mondjuk – Xavér Zotmund lakásába. Ezt követné annak felsorolása, hogy mit vitt el az elvetemült bűnöző: kétmillió forint készpénzt, kétmillió értékű arany ékszert, műkincseket, többszázezret érő híradás-technikai berendezést, szőnyegeket és valutát. (A megrögzött gonosztevő agyafúrtságára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a hárommillióról szóló, jeligés betétkönyvhöz nem nyúlt!) Kis Miska ezenfelül nem átallotta megrongálni Xavér Zotmund háromszintes zöldövezeti villájának hetvenezret érő biztonsági berendezését, majd a garázsban talált két Mercedes márkájú autó egyikét vandál módon feltörve távozni készült zsákmányával. Ε zus végén arról értesülnénk, hogy Kis Miskát elfogták, mégis úrrá lenne rajtunk valami megmagyarázhatatlan ingerültség. A tudósítás új mozzanata, melyre céloztam, éppen ennek eloszlatását szolgálná. Az utolsó bekezdésben ugyanis arról lenne szó, hogy ezúton kérik mindazok jelentkezését, akiket a sötét üzelmekkel alaposan gyanúsítható Xavér Zotmund megkárosított. Végül a zárómondatból megtudnánk, hogy az illetékes kapitányság az őrizetbe vett károsult ellen úgyszintén megindította nagy erőkkel a nyomozást.

4.

MI LENNE, játszottam el a röpke gondolattal, ha egyik honfitársunk, aki életének túlnyomó részét tisztes munkában töltötte el, egy szép napon arra ocsúdna, hogy körülötte mások – kisebb erőfeszítéssel, kevesebb odaadással – több megbecsüléshez jutottak, vagyis az övénél zöldebb ágra vergődtek? Gondolom, föltenné magában, hogy figyelni kezdi, hogyan csinálják a szerencsések, mi a titkuk, hátha olyan ötletre bukkantak, amit ő lekoppinthat.

Addig figyelne, addig mérlegelne, amíg sanyarú eredményre jutna: mások sikere mögött olyasmi rejlik, amit ő nem produkálhat, vagyis rendelkeznek valamivel, aminek a felhalmozásáról ő elfelejtett gondoskodni. Például: soha életében nem linkeskedte el a dolgát – ennélfogva nem mondhatják szeretetteljes elnézéssel, hogy ő „egy kedves svihák”, akinek a hóna alá kell nyúlni, mert magától nem boldogulna. Továbbá: nem randalírozott a munkahelyén, hogy felhívja magára a figyelmet, amiért is most előléptetnék, felemelnék a fizetését, netán felterjesztenék kitüntetésre, hogy lecsendesítsék és megnyerjék. Nem hozta idegenek előtt rossz hírbe a vállalatát, nem nyilatkozott leleplezően külföldi tudósítók előtt, így hát az illetékeseknek efölött sem kell szemet hunyniuk, ergo nem gondolhatnak arra, hogy ha ő ilyesmit mer, akkor nyilván áll valaki a háta mögött, tehát ajánlatos lesz juttatni neki a koncból, befogni a száját. Egyáltalán – megbocsáthatatlan könnyelműséggel elmulasztotta elkövetni mindazt, amit most megbocsáthatnának. De hát mégis, ha végre tisztában van ezzel a fogyatékosságával, valamit csak tehetne, hogy ledolgozza a hátrányt? Honfitársunk addig töprengene, amíg rájönne az őt egyedül üdvözítő megoldásra. Tollat ragadna és elkezdene névtelen leveleket irkálni, rejtelmesen rágalmazóakat, ravaszul rossz hírbe keverőket – önmaga ellen. Nem írná le konkrétan, miféle fekete pötty található a múltjában, éppen csak célozgatna rá, hogy minden tisztes látszat ellenére lappang ott valami. Úgy írná körül a dolgot, hogy lehessen politikai jellegű botlásnak vagy bicsaklásnak is tekinteni, de aki akar, gondolhasson gazdasági természetű visszaélésre, ügyeskedésre; másvalaki ellenben, akinek a fantáziája olyan irányba mozog, gyanakodhasson erkölcsi kilengésre, azt találgatva, vajon liliomtiprás, kerítés, selyemfiúság vagy házasságszédelgés-e az, amiről ő persze hallgat. Megindulna a vállalatnál az erjesztő szóbeszéd. Senki nem tudna semmi bizonyosat, de lépten-nyomon honfitársunkat emlegetnék, holott azelőtt a puszta létéről is megfeledkeztek. Elismerő pillantásokkal méregetnék sokan, lám, lám, ez a szürke kisegér úgy látszik, mégiscsak „valaki”, hiszen nemcsak megszegett egy vagy több, ilyen vagy olyan törvényt, de micsoda lelkierő kellett ahhoz, hogy ilyen sokáig, ilyen ügyesen titkolja! Fölidéznék, hogy mennyi ideje dolgozik itt változatlan beosztásban, változatlan fizetéssel, holott a munkája ellen semmi kifogás. Ezt ugyan eddig is észrevehették volna, de hát a névtelen levelek nélkül ki foglalkozott volna ilyen csekélységgel? Azt kezdenék suttogni, hogy méltánytalanság, ami vele történik, hiszen nyilvánvaló, hogy a múltját torolják meg rajta, no de még meddig akarják megtorolni? A mindenütt jelenlévő, csak ürügyre és felkarolható delikvensre éhes humanisták rájönnének, hogy itt van az

orruk előtt az, akiért látványosan harcolni kezdhetnek. Felindulástól el-elcsukló hangon említenék fel mindenféle értekezleten, hogy ami honfitársunkkal történik, abban az ő nemzedékük lekezelése mutatkozik, pedig mi, akik a nehéz időkben, de hát egyebet persze nem várhatunk, továbbá: egy szót sem szólnék, ha magamról lenne szó, ez az eset viszont már mindenen túlmegy és így tovább. Addig-addig növekedne az áramlat, amíg az intézkedni tudó illetékesek elhatároznák, hogy megvizsgálják az ügyet, hátha valóban igazságtalanság történt, amit orvosolni lehet. Elővennék evégből honfitársunk személyi anyagát és tanulmányozni kezdenék. Itt érné őket az első meglepetés. Teljesen tiszta, egyértelmű élet tárulna elébük, amelyen sehol semmi pötty, semmi homályos pont, gyanúsan elkent mozzanat. Igen ám, gondolnák, de „nem zörög a haraszt, ha…” Szabályszerű kutatást indítanának, hogy mégiscsak találjanak valamit honfitársunk múltjában, ami a terhére róható s amit meg lehetne bocsátani. Beszélnének mindenkivel, aki bármit tudhat, de hiába, újfent meg kellene állapítaniuk, hogy az illető politikailag teljesen tiszta, igaz, különösebb érdemeket sem szerzett, de bűnei sincsenek. Elszámolásai, nyugtái, belégei mind rendben vannak, költekezése megfelel anyagi lehetőségeinek, nem csinált adósságokat, nem kötött gyanús üzleteket, nem jutott tisztességtelen előnyökhöz, nem gyűjtött vagyont. Elesik tehát ez az esélye is a megbocsátásnak. Honfitársunk felesége, rokonsága, barátai, ellenségei, de még a házmestere is azt vallaná, hogy a sarki hirdetőoszlopról előbb képzelhető el bármilyen botlás, mint őróla. Kiderülne, hogy nem vonzódik az azonos neműekhez, nincsenek illegális nőügyei, nem vett részt titkos orgiákon, nem rontott meg kiskorúakat, sőt a feleségét sem veri, a szüleit sem dugta szeretetházba vagy elfekvőbe. Kétségbeejtő lenne a végeredmény: ez az ember az égadta világon semmit sem csinált, amire most legyinteni lehetne, hogy sebaj, mindenki botlik egyszer, nem vezekelhetsz érte halálodig, így hát most előléptetünk, kitüntetünk, nehogy még azt találd gondolni, nem bízunk meg benned! Amint kisülne ennek lehetetlensége, mindenki, aki foglalkozott honfitársunk ügyével, becsapottnak érezné magát, haragra gyúlna iránta, hiszen napnál világosabb volna, hogy ez az alak idegen tollakkal akart ékeskedni! Hát még abból mekkora botrány kerekednék, amikor írásszakértők segítségével fény derülne arra, hogy a rágalmazó leveleket is ő maga írta maga ellen. Vésztörvényszékre emlékeztető megbeszélést hívnának össze, ahol sorra a fejére olvasnák, mi mindenben vétlen, milyen felháborító módon ártatlan az összes feltételezett bűnökben! Jogcím nélkül pályázott megbocsátásra, úgyhogy az sem lenne túlzott büntetés, ha elbocsátanak az állásából, sőt, esetleg nem is csak simán, hanem fegyelmi úton… Honfitársunknak ekkor, rémületében, újabb ötlete támadna és feltenné a kérdést, vajon nem tekinthetnék-e – egyéb megbocsátandók híján – azt a

bűnének, hogy ilyesmit hazudott magáról? És az illetékesek – ha hiszik, ha nem – ezt komolyan mérlegelni kezdenék.

5.

MI LENNE, töprengtem el a minap, ha magam is szaporítanám eggyel a gombamód sokasodó egyéni vállalkozások számát és alapítanék egy új Biztosító Társaságot? Kezdeményezésem arra a saját – bátran mondhatom, egyedülálló – felfedezésemre épülne, hogy a megköthető biztosítások eddigi rendszeréből érthetetlen módon kifelejtődött egy roppant fontos láncszem. Köthetünk ugyanis biztosítást tűz, árvíz, fagy, földrengés, szélvihar, villám és aszály okozta károkra, de van egy természeti csapás, amely a felsoroltaknál lényegesen pusztítóbb károkat képes okozni, az általa sújtott emberek azonban védtelenek és kiszolgáltatottak, hiszen még az utólagos kártérítés esélyétől is meg voltak fosztva mind ez idáig. Eddig és nem tovább, mert az általam létrehozandó új Biztosító Társaság lehetővé teszi, hogy a munkahelyi vezetőink korlátoltsága által okozott károkra is biztosítást kössünk. Azt hiszem, magától értetődő, hogy ennek díjtételei nagyobbak lesznek a természeti katasztrófák okozta károkra kötött biztosításokénál, hiszen a főnöki butaság egymagában felér tűzvésszel, árvízzel, földrengéssel, aszállyal és viszállyal is. A viszonylag magas költségek ellenére azoknak is érdemes lesz megkötniük ezt az újfajta biztosítást, akiknek tehetséges, okos, minden újra fogékony hivatali elöljárójuk van, hiszen sosem tudhatják, hogy vezetőjüket éppen előnyös adottságai miatt mikor

1. emelik ki; 2. váltják le; 3. küldi az orvos idegszanatóriumba.

A kártérítés összege azután kerül kifizetésre, hogy elveszítettük azt a vezetőnket, aki mellett értelmét láttuk munkánknak. Merőben más megítélés alá esnek biztosítási szempontból azon esetek, amikor betonfejű vezető (biztosítási jele: BFV) intézkedéseire kötjük a biztosítást. A káresemény lényegét nem, a díjtételek mértékét annál inkább befolyásolja, hogy a vezetői korlátoltság melyik kategóriába tartozik. (Megjegyzés: a józan megfontolás, a kellő elővigyázatosság eseteire biztosítás nem köthető, ezekre Társaságunk kockázatvállalása nem vonatkozik.)

„A” kategóriájú korlátoltságnak minősül:

1. „Jaj, csak baj nélkül kihúzzam a nyugdíjig!” 2. „És ha mégsem üt be a dolog, én tartsam a hátam?” 3. „Fölöttem is ül valaki, meg van kötve a kezem!”

Az „A” kategóriájú biztosítás alacsonyabb díjtételt képvisel. Ennél lényegesen drágábban köthetők meg a „B” kategóriába tartozó esetek, úgymint:

1. „Csak nem fogom elismerni, hogy valamiben nem nekem van igazam?” 2. „Az én prémiumom, nyereségrészesedésem, fizetésemelésem úgysem az osztály (csoport, részleg, üzemrész, nem kívánt törlendő) munkájától függ!”

A káresemények szempontjából is megkülönböztetünk 3 nagyobb csoportot. Az elsőbe tartoznak a munkahelyi vezető butasága által okozott egészségügyi károk. Térítési százalékban kifejezve ez így fest:

Hibás döntésekből eredő féloldali gutaütés 40% Teljes gutaütés 80% Infarktus 75% Hipertónia 50% Idegösszeroppanás 40%

(Megjegyzés: az infarktusra vonatkozó tételek természetszerűleg változnak aszerint, hogy első, második vagy harmadik infarktusról van-e szó!) A károk másik nagy csoportját a vezetői korlátoltság által okozott erkölcsi károk képezik. Ennek főbb típusai:

a) A beosztott közömbössé válik, a káresemény után teljes zivitásba vonul. (Ezért az általa egy év alatt előállított termelési érték 25%-a kerül kifizetésre.) b) A beosztott cinikussá válik, másokat is lebeszél arról, hogy kezdeményezzenek, lelkesen dolgozzanak. (Ezért a termelési érték 75%-a járna, a biztosító azonban fenntartja magának a jogot, hogy önrészesedés címén 40%-ot levonjon az összegből.) c) A beosztottnál világnézeti meghasonlás áll be, törvényszerűnek tartja, hogy csak az éljen jól, aki dekkol, és terepszínű jelenlétnél többre nem hajlandó. (Ezért 90%-os kártérítés jár, de ha a károsult időközben – pozitív élmények hatására – részben vagy egészben visszanyeri lelkesedését, a neki kifizetett összeg 50%-át a biztosító visszakövetelheti.)

Végül a legnagyobb volumenű, úgynevezett anyagi károk csoportja következik. Ezekkel kapcsolatban a biztosító kiköti, hogy a kedvezményezett munkahelyi kollektíva köteles minden tehetségével és energiájával ellensúlyozni a vezetői három H (hülyeség, hozzá nem értés, határozatlanság) következményeit, s csak

amennyiben ezen bizonyítható erőfeszítése is kudarccal jár, akkor követelheti a kártérítést. Ily módon még a rossz adottságú kollektívák teljesítménye is – legalább relatíve – növekedni fog. A kártérítés alapját ennél a típusnál a BFV, valamint a kollektíva által javasolt új eljárás, ötlet révén elérhető haszon elmaradásából keletkező hiány szorzata képezi. A kártérítés összegét a biztosító peres úton visszakövetelné a betonfejű vezetőtől, mely eljárásunk kétségtelen önzetlenségről tanúskodva arra serkentené az illetőt, hogy legközelebb ne is kelljen intézkedéseire biztosítást kötni. Tervem hallatán többen aggódva intettek, hogy az általam létesítendő Biztosító Társaság csődbe fog menni, hiszen vagy több pénzt fizetne ki, mint amennyi a havi részletekből befolyna, vagy pedig kénytelen volna megszüntetni önmagát, mégpedig oly módon, hogy megfelelő embereket helyeztet a megfelelő helyekre. Ha viszont mindenütt rátermett vezetők ülnek, fölöslegessé válik egész működésünk. Nos, megnyugtathatom az aggódókat, hogy ez a veszély nem forog fenn, másrészt, ha valami csoda folytán mégis bekövetkezne az általuk jósolt állapot, mi akkor sem maradunk munka nélkül. Mert mi lesz az okos, rugalmas, hozzáértő főnökök követelése a Biztosító Társaságtól? Nem egyéb, mint az, hogy köthessenek biztosítást az alamuszi, meghunyászkodó, teszetosza, gyáva, lusta és ostoba beosztottak által okozott károkra.

6.

MI LENNE, kísértett meg a röpke gondolat, ha a Budapesti Közönségrendszabályozó Vállalat (röviden BKV) is követné más intézmények példáját és a tevékenységi körébe tartozó némely szakma népszerűsítésére művészi pályázatot írna ki? Nincs foglalkozás, amit méltánytalanabbul ítélne meg közvéleményünk, mint a jegyellenőrit – a pályázat célja tehát e visszás állapot megszüntetése lenne. Addig is, amíg javaslatomat illetékesek fontolóra veszik, mellékelem tervezetemet a felhívás szövegéhez. A benyújtott alkotások hordozzanak magasztos erkölcsi mondandót, amely alkalmas a jegyellenőri hivatás közmegbecsülésének fokozására és társadalmunk minden rétegével megszeretteti a jegyellenőr alakját. Kívánatos továbbá, hogy lelepleződjék az ellenőri munkát akadályozó személyek visszataszító mivolta.

Jusson kifejezésre, hogy az ellenőr magasabb rendű lény, aki az utassal szemben szellemi és testi fölényben van, illetve, ha utóbbiban mégse lenne, vele egy szerelvényen működő társával együtt mindig úrrá lehet az ellenszegülő, magános utas felett. Domborítsák ki a pályaművek, hogy a jegyét fel nem mutató, azt elveszítő vagy régi jegyekkel összekeverő utas nem más, mint emberi formájából kivetkezett bliccelő, aki jegyével feltehetően üzérkedni kíván, otthon felejtett, állítólagos bérletét pedig minden kétséget kizáróan sötét üzelmekre használja. Ábrázolják az alkotások az utas elvetemültségét, midőn még tettenérés esetén is képes arra hivatkozni, hogy neki ugyan nincs jegye, a járatok viszont nem tartják be a követési időt, és ha jönnek is, büdösek, piszkosak, túl korán csukják az ajtót, ablakaik kánikulában nyithatatlanok, télen zárhatatlanok. E morális mélypont felmutatása mellett tartalmazzák a kompozíciók az utas vezeklésének, majd azt követő megtisztulásának jeleneteit is. A pályázaton, annak jellegéből következően, csakis érvényes művészbérlettel rendelkezők, vagyis a Képzőművész Szövetség tagsági igazolványával rendelkezők vehetnek részt. Szoborcsoport alkotása esetén kívánatos, hogy a főalakok elhelyezése és mérete az ellenőri hivatás apoteózisát sugallja. A festmények legalább 200×300 cm-esek, de legfeljebb 1 km×2 km-esek lehetnek. Azon művek, melyek a jegyellenőrt lovas szoborként örökítik meg, a legzsúfoltabb végállomások pompáját fogják emelni. Kiosztásra kerül 1 db első díj (100 000 Ft értékben); 2 db második díj (egyenként 50 000 Ft értékben); továbbá 3 db harmadik díj (egyenként 30 000 Ft értékben). E pályadíjak fedezetéül a megbírságolt utasoktól bevasalt összegek szolgálnak.

Figyelem! Közöljük a T. Utazóközönséggel, hogy a legkirívóbb szabálysértés elkövetőjét (pl. aki az ellenőrnek visszabeszél) ezentúl hatóságilag kötelezzük arra, hogy a beküldött pályamunkák egyikét megvásárolja és otthonában elhelyezze! Így szabálytalankodjanak, kedves utasok. – Közönségszolgálat.

7.

MI LENNE, játszottam el a felötlő gondolattal, végképp szabadjára eresztve nekiszabadult képzeletemet, mi lenne, ha egy szép napon döntő fordulat állna be orvosok és betegek ma még nem egészen harmonikus viszonyában? Mondjuk, hogy az ambulancia folyosóján várakozók közé egyszer csak kilépne nem a nővérke, nem, hanem maga a nagynevű professzor, a híres Tanár Úr, és megkérdezné, ki a sorra következő? A jelentkezőt ezután diszkrét fejmozdulattal félrehívná a sarokba, miközben a vak is láthatná, hogy a Tanár Úr zavarban van, hiszen pillogna jobbra-balra, lesne, nem jön-e valaki a folyosón, egy rosszhiszemű kolléga, aki elraktározná magában ezt a jelenetet, vagy egy fecsegős természetű ápolónő, aki alkalomadtán felhasználhatná ellene a dolgot, elvégre sosem lehet tudni, kitől tartson az ember! Miután meggyőződött róla, hogy a folyosó üres, bizalmasan belekarolna a betegbe, egészen közel hajolna az arcához, és úgy kezdene sugdosni valamit, amit jószerivel érteni sem lehetne, csak a professzor izzadt kezében gyűröttre markolászott boríték zizegéséből lehetne kitalálni, hogy valami ilyesmit motyoghatott: „Nagyon kérem, fogadja el ezt a csekélységet, nem kell félreérteni, nem pályázom jogtalan előnyökre, csak a hálámat akarnám kifejezni, hiszen a kedves beteg annyit fáradt már mostanáig is, órákkal ezelőtt eljött hazulról, buszra vagy villamosra szállt, ha pedig taxiba, akkor pláne, akkor még költségekbe is verte magát, azóta meg tölti itt a drága idejét a folyosón! Az is lehet, hogy amilyen pancserok vagyunk, elbaltázzuk az ön egészségét, például daganat ellen kezeljük, ön pedig három hónapos terhes, kedves uram, nem kell megijednie, ezt csak a példa kedvéért mondom! Kérem, ne szégyenítsen meg, fogadja el ezt a kis figyelmességet, nekem tesz szívességet, ha elfogadja, de gyorsan, amíg nem látják! Köszönöm szépen, és igazán hálás vagyok magának…” A beteg szó nélkül süllyesztené a zsebébe a bélelt borítékot, s közben olyan fancsali képet vágna, mint akire jobb meggyőződése ellenére tukmáltak rá valamit, eközben kifinomult, rutinos ujjakkal kitapogatná, hogy mennyi van a borítékban, százasok-e vagy ötszázasok? Miután megállapítaná, hogy mindössze három darab százforintossal próbálták megnyerni a jóindulatát, lassan, de biztosan elöntené a felháborodás, amit persze titkolna a fehér köpenyes nyikhaj előtt, de azt gondolná róla, szóval így állunk, ennyire becsülsz engem, rajtam akarsz spórolni, de az én jó kis betegségem, az bezzeg kéne, az én gyönyörűen fejlett fekélyemnél különbet nem találsz az egész fővárosban, vidéken meg pláne nem! Jól van, kisapám, jól van, amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten, ha te így, én is így!

Ezenközben már mennének is be a vizsgálóba, ahol a páciens hűvös, távolságtartó biccentéssel éppen csak fogadná az ápolónő hangos, alázatos köszönését, aztán kelletlenül adogatni kezdené a kalapját, sálját, nagykabátját a tőle jobbra meg balra ácsorgó Tanár Úr és a Nővérke kezébe. „Tegyék csak le, ne húzzák az időt!” – mondaná fensőbbségesen, és megnézné az óráját, mint ahogy ettől kezdve kétpercenként nézegetni fogja, hadd érezzék ezek itt, hogy feltartják őt, fontosabb teendők intézésétől vonják el. A megszeppent ápolónő és a rosszat sejtő professzor, aki azóta már rádöbbent, hogy legalább egy ötszázast kellett volna a borítékba tennie, félénken látnak a vizsgálathoz, de a puszta szerénység és buzgalom itt már nem segít. A páciens arcán ott a méltatlan helyzetbe keveredett nagyságok zárkózottsága, a kérdésekre kurtán válaszolgat, némelyiket tüntetően meg sem hallja, éppen csak azt nem mondja egyikre vagy másikra: „Ehhez maguknak semmi közük!” Megvető kis félmosollyal nyugtázza, amikor a professzor már-már eltalálná az anamnézist, de nem segít neki, sőt, egy-két válasszal még tévútra is tereli, csak nem lesz bolond itt elpazarolni a fekélyét, amikor olyan orvosok százai és ezrei, mit ezrei, tízezrei közt válogathat, akik leckéztetés nélkül is különbül kiállják a tekintélytisztelet próbáját? A feszélyezett, kínos hangulaton a nővérke segítene, amikor ráérezne, hogy a professzort éppen az ő jelenléte bátortalanítja el, felkelne hát a székéről s valamilyen ürüggyel kimenne a szobából, hogy a Tanár Úrnak legyen alkalma meglágyítani a páciens szívét. Ekkor a beteg, hogy legalább az itt eltöltött ideje ne vesszen kárba, megjegyezné, mintegy mellékesen, hogy nem itt és nem most volna helye a vizsgálatnak, éppenséggel otthon is fogad délutánonként, ha a professzor úgy gondolja… A professzor kapva kapna a már nem remélt lehetőségen, felragyogna a tekintete, hát mégsem vesztette el a beteg jóindulatát, az volna a legszebb perspektíva: bekerülni a tisztelt beteg magánpacientúrájába! Buzgón helyesel, azt érzékeltetve, hogy amennyiben otthonában kereshetné fel a nagyra becsült fekélyest, ő is bőkezűbb lenne. A beteg erre hümmögve, szigorúan összehúzott szemöldökkel végigmérné és lapozgatni kezdene előjegyzési naptárában, hát nem is tudom, dünnyögné maga elé, lássuk csak, ha megígéri, hogy pontos lesz, éppenséggel ma délutánra is be tudom szorítani a kardiológusom meg a szájsebészem közé. Rá sem nézne a professzorra, hogy jóe a ma délután, hiszen kérdéses sem lehet, hogy akit ő hajlandó fogadni, az ráére akkor, beírná a Tanár Urat egy rubrikába, és búcsúzóul még egyszer figyelmeztetné: tessék pontosnak lenni, mert ki van számítva az időm! A professzor felsegítené a kabátját, mindent megígérne, kitárná az ajtót betege előtt, de mielőtt behívná a következőt a folyosón várakozók közül, a következő borítékban gyorsan ötszázasra cserélné ki a három pirosat, nehogy megint

szégyenben maradjon.

8.

MI LENNE, töprengtem a múltkor, ha a fiatalkorúak közt mindinkább elharapódzó garázda cselekmények, közbotrányt okozó vétségek, egyszóval a huligánkodás ellen valami merőben más módszert próbálnánk ki, mint eddig? Ami eszembe jutott, olyannyira egyszerű és kézenfekvő megoldás, hogy szinte az a furcsa, mások miért nem gondoltak már rá. Ötletem lényege abban foglalható össze, hogy az életnek ezen a területén túlhaladottá váltak a spontán megnyilatkozások, eljött az ideje annak, hogy megszervezzük, sőt intézményesítsük a huligánkodást is. Evégett minden tizennyolcadik életévét betöltött fiatalt, nemre, tanulmányi eredményre, szülők hivatali beosztására való tekintet nélkül két és fél éves kötelező huligánszolgálatra hívnának be. A fiatalok ezen idő alatt szabályszerű kiképzés keretében sajátíthatnák el a garázdaság szakavatott, korszerű formáit. Az oktatási teendőket veterán, úgynevezett „huligánviselt” egyének látnák el. Az oktatás tartalma: 1. alaki kiképzés (szőrzetnövesztés, egyentoprongy viselése, körletpiszkítás, csoportosulás aluljárókban, menetgyakorlat punkkoncertekre stb.); 2. gyakorlati tudnivalók (célba lövés utcai lámpákra, kirakatok betörése, autótükrök és ablaktörlők leszerelése, lopott jármű elindítása slusszkulcs nélkül, a kötözködés alapelemei, kötelékben végrehajtott verekedés magányos idősekkel szemben, híradás-technikai ismeretek: telefonfülkék, automaták feltörése stb.); 3. elméleti oktatás, melynek keretében a huligánjelölt köteles tanúságot tenni arról, hogy semmiről nem tud, ami a születését megelőző időkben történt, nem olvasott régebben élt írókat, nincs tudomása történelmi eseményekről és folyamatokról. A kiképzés során a fiatal testben, lélekben megedződve alkalmassá válik arra, hogy önálló huligánként is megállja a helyét. A legkiválóbbak szolgálati idejük letöltése után megkapnák az „érdemes garázda” rangfokozatot. Semmi kétség: a kötelező huligánszolgálat bevezetését követően igen hamar éreznénk az intézkedés eredményességét: széles e hazában lasszóval sem lehetne olyan fiatalt fogni, aki önszántából akár a legcsekélyebb garázdaságra is

kapható.

9.

MI LENNE, ragadott magával engem is az általános felbuzdulás, ha városaink patináját gyarapítva nem érnénk be elvont és ködös lelkendezésekkel, hanem kidolgoznánk végre a hagyományőrzés egzakt mértékegységét. Elismerem, hogy kezdetben az is nagy vívmánynak számított, ha elismertettük a közömbösökkel, hogy „minden szép, ami régi!” Csakhogy ennél már tovább kellene lépnünk, mégpedig a „minél régibb, annál szebb” irányába. Ezt a lépést azonban nem tehetjük meg, ha kinek-kinek szubjektív megítélésére bízzuk, mit tart elég réginek, tehát elég szépnek. Itt vagyok például jómagam. Eszem ágában sincs kétségbe vonni azok érdemeit, akik az apró lépések taktikáját követve szeretnék városainkat visszavezetni a szecesszió korának stílusába. Ha csak azt nézzük, hogy a szecesszió a jelen állapotnál körülbelül nyolcvan évvel régebbi viszonyokat tükröz, ezt a szerény törekvést is üdvözölnünk kell. Természetes, hogy a modern közvilágítás helyett sokkal kívánatosabb, ha utcáinkon gázlámpák pislákolnak. Az is magától értetődik, hogy undorodva fordulunk el a mai konténer formájú telefonfülkéktől és sóvárogva emlékszünk a régi, keskeny, levegőtlen, amellett könnyen rongálható sárga-zöld fülkékre, hiszen velük a telefonrongálás nosztalgikus élménye, a tantuszlopás romantikája is visszatérne rohanó tempójú, sivár életünkbe. Azon sem igen lehet vitatkozni, hogy a mostani, föld alá süllyesztett, higiénikus, mosdókkal és automatákkal felszerelt, szagtalan illemhelyek meg sem közelítik az emlékeinkben élő cirádás díszítésű, messziről bűzlő, szűk és sötét zöld házikókat! Vagy ki merné vitatni, hogy a régi épületek lőrésszerű, apró, fényt és levegőt alig beeresztő ablaknyílásai hangulatosabbak, szebbek voltak, mint a mai, uniformizált házak embertelenül tágas, széles, egész falnyi ablakai. Kell-e bizonygatnom, hogy ezek a hatalmas, rideg üvegfelületek szinte jelképpé sűrítve fejezik ki, micsoda fránya elidegenedés zajlik az undok, modern lakódobozokban? Hogy a hivalkodóan sok fény külsőleges dolgokra ösztönöz, például arra, hogy nézzünk és lássunk kifelé, míg a patinás homály arra buzdított, hogy figyeljünk befelé és lefelé, például köldökünk tájára.

Talán elhiszik nekem most már, hogy tisztelem a szecessziós stílus mindenekfelett-valóságának híveit, méltányolom úttörő tevékenységüket, hiszen a kedvükért hajlandó vagyok kijelenteni: minden, ami régebben, például 1904ben épült, eleve szebb, értékesebb, mint bármi, ami manapság bújik elő a földből. Csakhogy az is meggyőződésem, ha megállunk a szecessziónál, még nem tettünk semmit! Bennem, mint láthatták, igazán megvan a tolerancia a 80 évvel ezelőtti ízlés iránt, ennek fejében viszont elvárom, hogy hívei legalább ennyire megtűrjék a porondon az én ízlésemet. Nekem ugyanis a románkori stílus tetszik, az pedig nem 80, hanem 800 évvel ezelőtt volt divatban Magyarországon. Ezzel egyébként el is árultam, hogyan képzelem a hagyományőrzés egzakt mérését. Nevezzük ki alapegységnek az 1 PATINÁT. Ha iménti példámmal élhetek, 1 PAT = 80 ÉV. Ekként számolva derül ki, hogy amikor én a szecesszió helyett a románkori stílushoz való visszatérést igényelem, nem önkényesen megállapított, megfoghatatlanul szubjektív mérce alapján szólok, hanem egzakt mennyiségekre hivatkozom. Végezzünk el egy rövid számítást. Ha 1 PAT = 80ÉV, akkor 800 ÉV feltétlenül ennek tízszerese, vagyis 10 PAT! A végeredményt tehát így összegezhetjük: célunk nem lehet más, mint városainkat visszavarázsolni olyanokká, amilyenek 10 PAT-tal ezelőtt, vagyis a tatárjárás idején voltak. Gondoljuk csak el, micsoda távlatok nyílnának ezzel a szűk pórázra fogott nosztalgia előtt! Akkoriban például még semmi sem zavarta Pestről nézvést a budai panorámát, Budáról nézve pedig a pestit. Visszatetszően egyforma lakónegyedek sem éktelenkedtek mindenfelé, hanem gyönyörű, változatos pusztaság terült el, amerre csak a szem ellátott. Ahol ma az egyhangú, szürke Kiskörút húzódik, ott tetszetős árkon, palánkon legeltethette szemét a korabeli járókelő. Nem foglaltak el parkolás céljára minden közteret és járdát az autók, hanem ki-ki a saját házában rendezett be lóparkolót! De ennél is lényegesebb, hogy amennyiben visszatérnénk az akkori állapotokhoz, egy csapásra megoldódnék a városi környezetszennyeződés gondja is. Hírét se hallanánk mérges kipufogógáznak, ehelyett románkori stílusú lótrágyakupacok fölött keringenének az ősi, tatárjárás korabeli legyek. Milyen más élmény volna, hogy az utcán palmettás díszítőelemek potyognak a fejünkre, nem pedig modern házak vakolatdarabkái! A vásárlás sem járna bosszúsággal, amikor silány, mai szabványok szerint készült portálok mögött vár reánk az áru, ehelyett olyan piacra járhatnánk, ahol még a húsnak is patinája van, kékes-zöldes és a baktériumokból is árad az ódonság levegője. Nem bosszankodnánk azon, hogy a felvonók rácsozata milyen fantáziátlan, hiszen elpuhulva sem volnánk annyira, hogy liften akarjunk felmenni a földszintes épületek legfelső szintjére.

Ezért mondom, hogy ne habozzunk, ne araszolgatva lépjünk előbbre, vagyis hátrább az időben, hanem a közbülső stílusokat kihagyva alakítsuk városainkat rögtön olyanokká, amilyenek a tizenharmadik század elején lehettek. Alapítsunk „Ős-Pest” és „Ős-Buda” egyesületeket, amelyek nemcsak az ostornyeles lámpák, de a még mindig túl sok fényt árasztó gázlámpák ellen is tiltakoznának. Később megvitatandó kérdés, hozzájáruljunk-e városaink fáklyákkal történő kivilágításához, vagy legyünk ebben is következetesek: legfeljebb abba egyezzünk bele, hogy az illetékesek őrtüzeket gyújtassanak az utcasarkokon. Ez utóbbiak pisla fényénél aztán nem a mostani, sivár, uniformizált betűkkel készült, hanem olvashatatlan rovásírást tartalmazó utcatáblákról próbálnánk kisilabizálni, hányadik kerület melyik utcájában tapogatódzunk vaksin, nem is gyanítva, hová jutottunk.

10.

MI LENNE, töprengtem újságolvasás közben, ha a diplomáciai nyelv sablonná kopott fordulatait egyszer csak elkezdenénk szó szerint értelmezni? Nekem például mindig is problémát okozott, ha olyasmit olvastam, hogy a politikusok „véleményt cseréltek”, s ezt követően hazautaztak. Hát hogyan, ki-ki odaérkezett a saját véleményével, megismerte a tárgyalópartnere véleményét, az a másik jobban megtetszett neki, ezért cserélt vele? És a másik fél véleményét vitte haza? De akkor hogyan bízhattak benne otthon, ezek után? Egy ilyen állhatatlan alakban, aki az első jöttment partnerrel elcseréli a véleményét? Ha viszont mégsem így történnek a dolgok, miért nem írják meg a tudósítások, hogy hazautazás előtt a politikusok visszacserélik a véleményeiket? Vagy itt vannak az udvariassági látogatások. Világos: ilyesmire akkor kerül sor, ha a felek közt minden rendben van. De mit tesznek, ha nincs minden rendben? Én tudom: ilyenkor tesznek egymásnál – csak az újságok nem írják meg – gorombasági látogatást. „Excellenciás uram, engedje meg, hogy ama nézetemnek adjak kifejezést: Ön egy piszkos gazember, országa pedig nyomorúságos tetűfészek!” Mire a válasz: „Álláspontját továbbítani fogom. Addig is, amíg kormányom válasza megérkezik, hadd juttassam kifejezésre, hogy az Önt delegáló kabinetnek lóalkatrész a hátsójába, Excellenciád pedig remélhetőleg hamarosan kinyiffan!”

Természetesen sokkal bensőségesebb lehet a légkör azokon a diplomáciai összejöveteleken, melyekről utólag így szokás beszámolni: „A tárgyalás napirendjén mindkét felet kölcsönösen érdeklő kérdések szerepeltek.” Naná, ágaskodik az olvasóban a kisördög, azért jöttek össze, hogy így beszélgessenek: „Mondja Nagyméltóságod, érdekli magukat a hottentotta válság?” Mire a felelet: „Minket aztán egy fikarcnyit se! Hát Önöket a bergengóc tőzsdekrach?” Erre a válasz: „Bergengóc – nekünk nyóc!” Vagyis: „A tárgyalás napirendjén mindkét felet kölcsönösen halálra untató kérdések szerepeltek”, minekutána a küldöttségek vezetői nagy ásítozás közepette biztosították egymást, hogy álmosság tekintetében nézeteik a legnagyobb mértékben azonosak.

11.

MI LENNE, töprengek az ősz beköszöntével, ha bennszülött honfitársainknak legalább nyaranta, két hétig megpróbálnánk biztosítani ugyanazt a bánásmódot, amit az idelátogató külföldiek élveznek? Azt hiszem, tudom is a módját. Szervezzünk egy egészen újszerű nyelvtanfolyamot! Itt nem az idegen nyelvek valamelyikét lehetne megtanulni sok-sok fáradsággal, hanem a lényegesen könnyebb törtmagyart. Pár éve még bárki boldogulhatott, akárhogy is beszélte rosszul nyelvünket, ha valóban rosszul beszélte. Ma már azonban a pincérek, portások, bolti eladók, útbaigazításért megszólított járókelők kifinomult hallása rögtön leleplezi, ha valaki dilettáns a nyelvgyötrésben. A tanfolyam mindezt tudományos alapokra helyezné. Külön kurzuson dönthetné el a jelentkező, hogy hová szakadt hazánkfia kíván lenni, és hány év után óhajt visszaszakadni. Nem mindegy ugyanis, hogy német, francia, angol vagy más nyelvhez szokott idegen módjára törjük-e a magyart. Kiválóan képzett szakemberektől sajátítaná el ki-ki a helytelen mondat- és szóhangsúlyt, a hibás szórendet, illetőleg azt, hogyan tévesszük el a legközkeletűbb fogalmak magyar megfelelőjét. Kiegészítő tárgyként oktatnák itt, hogy milyen eszközökkel kelthetjük azt a benyomást: gazdagságunkat fitogtató milliomosok vagyunk. A hallgatók megismerkednének a modortalan viselkedés alapelemeivel, úgymint különleges előnyök kikövetelése, közlekedési szabályokra való fittyet hányás, belföldiek elé tolakvás, valamint a bármely

alkalomhoz képest túl hangos beszéd. Eredményes lehet továbbá a közfeltűnés keltése rikító öltözködéssel (strandruhához nercbunda stb.), illetve egymást taszító színek összepárosításával. A tanfolyam elvégzésével járó költségek fejében külföldre szakadni nem vágyó honfitársainknak kivételes meglepetésben lenne részük: tapasztalnák, milyen figyelmes, előzékeny, tapintatos és vendégszerető is tud lenni szolgáltató- és szórakoztatóiparunk – ha úgy tartja úri kedve.

12.

MI LENNE, lódult neki ismét a képzeletem, ha Pázmány Péter bíboros, az ellenreformáció jó nevű tollforgatója, megírván szenvedélytől fűtött műveinek egyikét, a fejébe venné, hogy azt meg is jelenteti valamelyik érdemes sajtóorgánumunkban, hadd jusson el a szava minél többekhez? A lapnak, amelyhez beállít, tegyük fel, éppen akkortájt szüksége is volna holmi szenzációra a példányszám rohamos csökkenésének megállítása végett, ezért a szükséges óvatosságot mellőzve elmulasztaná, hogy eleve elzárkózzék az indulatos cikk közlése elől. Azért a megfelelő időt természetesen kivárnák, például nem tennék bele a lapba évfordulók, piros betűs ünnepek és fontosabb névnapok táján, mivel az olvasók fennkölt hangulatával sehogy se férne össze a gondolat, hogy netán nincs kivétel nélkül minden kérdésben százszázalékos egyetértés hazánk minden élő és egykor élt polgára között. Arra is ügyelne a szerkesztőség, hogy gondosan átvizsgálja Pázmány sorait, nincs-e bennük olyasmi, amit magukra vehetnének némelyek, akiket a lap nem akar megbántani, mégpedig a következő okokból:

1. már megbántotta, sőt: ki is engesztelte őket, s nincs kedve az egészet elölről kezdeni; 2. az illetőnek kapóra jönne, ha megbántanák, ám annyira mégsem szeretjük, hogy ezt a szolgálatot megtegyük neki; 3. csak.

Miután az írás nem vét eme követelmények ellen, egy szép napon megjelenik a lapban, aminek következtében Pázmány Péter 1637-ben bekövetkezett első elhalálozása után immár másodszor is meghal, ezúttal gutaütésben. Cikke nyomtatott változatát olvasva ugyanis azt kell tapasztalnia, hogy szenvedélyes mondatait rendre letompították, haragos kifejezéseit kihúzták, indulatát az ellenreformáció ellenfeleivel szemben békülékennyé szelídítették. Ez a gyászos esemény azonban már nem állhatja útját a kibontakozó sajtóvitának. Jelentkezik a szerkesztőségben Alvinczi Péter reformata prédikátor, és követeli, hogy válaszolhasson Pázmány cikkére. Neve ugyan korántsem cseng oly ismerősen, mint vitapartneréé, így létezését illetően is kételyek merülnek fel, ám az irodalomtörténetek és lexikonok egybehangzó tanúsága igazolja őt, valamint azt is, hogy tényleg szokása felelni Pázmány vitairataira. Lelkére kötik, hogy válasza hány flekknél ne legyen több, elkészült írását szintén átfésülik, majd megjelentetik. Csillag alatt olvasható a szerkesztőség apró betűkből szedett megjegyzése, hogy a tehetséges prédikátor hozzászólását, mint sajátos egyéni véleményt a demokratikus vitaszellem jegyében közlik, és várják a további megnyilatkozásokat. Ezzel aztán elszabadul a pokol. Egy levélben beküldött hozzászólás szerint disputációjuk olyan, mint a barmok vívása, csak azon vannak, hogy győzelmesek legyenek! A levélhez a lap kénytelen hozzáfűzni a magáét: „Veresmarti Mihály nevű, 1572-től 1645-ig élt kedves olvasónk véleményével egyetértünk, de úgy véljük, maga is elveti a sulykot, amikor cikkeink szerzőit barmoknak nevezi!” Hanem az igazi botrány csak ezután jön. Tantestületek, klubok, brigádok, magányos olvasók és felzaklatott kollektívák tiltakozása zúdul a szerkesztőségre. Reformaták és ellenreformaták kifejtett nézeteiről egyetlen szó sem esik, abban viszont egyeznek a vélemények, hogy ilyen durva hangnak, ilyen személyeskedő stílusnak nincs helye a magyar sajtóban! Megbotránkozva idéznek egy-egy kirívó zust a cikkekből, és felteszik a lapnak a kérdést, akik ezeket az írásokat kinyomtathatóaknak vélték, vajon tudatában voltak-e, hogy a mai világban a gyerek sem odahaza, sem az utcán járva, sem járművön utazva, sem társai között nem hallhat efféle beszédet; moziban, tévében, színházban szintén nem érik ilyen káros hatások, regényekben sem olvashat közönséges kifejezéseket, nem láthat trágár feliratokat a falon, az aluljárókban, nem ütheti meg ilyesmi a fülét a kocsmában, ha szülei leküldik sörért, hát akkor honnét veszi magának a bátorságot az újság, hogy keresztezze és lerombolja az L. F. S.

É. K., vagyis a Liliomos Fehér Stílus Élharcosai Körének erőfeszítéseit? „Kikérjük magunknak Pázmány nevű cikkírójuk útszéli irályát – így az egyik levél. – Elszörnyedve olvastam benne ezeket a szavakat: fardagályos és cafrangos szitkokkal ne mossad büdös szádat, én pironkodtam a szerző helyett szégyenemben, hogy nem átall ilyet írni: neveztelek-é én valaha tégedet disznónak, kurvának, pellengér alá valónak, paráznának, világ latrának, verő ártánynak, gennyedtségnek, hitetőnek, bolondnak, pokolból származottnak?” Egy másik olvasó a vitakultúra elfajulásának nevezi, hogy Pázmány bántó leegyszerűsítéssel istállóba való zsíros hazugságnak titulál minden, az övétől különböző álláspontot. Más levelek ugyanezt Alvinczinak hányják a szemére és kérdőre vonják a szerkesztőséget, hogyan engedhették, hogy Pázmány cikkét cégéres gyalázatokkal felhalmozott irománynak nevezze? „Szomorú dolog – írja az egyik olvasó , hogy magukat írástudónak vélő emberek, akiktől a lelki finomság példáját várnánk, gátlástalanul bizonyíthatják bárdolatlanságukat az önök lapjában!” A szerkesztőség igyekszik mihamarább lezárni az elfajult polémiát. Elvi cikkben határolja el magát szerzőitől, megjegyezve, hogy a vita folytatása különben is szakfolyóiratokra tartozik. Olvasói megnyugtatása végett bejelenti a lap, hogy Pázmány Pétert és Alvinczi Pétert magyar tollforgatóhoz méltatlan magatartásuk miatt a MUOSZ etikai bizottsága elé idézik, ahol számot adhatnak róla, miért ragadtatták el magukat ilyen példa nélkül álló módon. Addig is a szerkesztőség melegen ajánlja figyelmükbe, hogy tanulmányozzák a régi magyar irodalom nagyjai: Pázmány Péter, Alvinczi Péter, illetve Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila nevű szerzők prózai munkáinak stílusát, akiknél köztudomásúlag nemhogy gorombaság, személyeskedés, de még élesebb kifejezés sem fordul elő…

13.

MI LENNE, morfondíroztam a múltkor, ha ahelyett, hogy sopánkodunk a lakóhelyi testedzés és sportmozgalom pangása miatt, végre észrevennénk, hogy igenis pezseg, sőt valósággal dühöng a sportélet a város zsúfolt belső kerületeiben is – legfeljebb a szűkös feltételek miatt más formákat ölt, mint a

hivatásosak élsportja. A rosszabb körülmények azonban nagyobb leleményességre késztetik az indulókat! A lakóhelyi lövészet keretében például futó vad helyett futó gyalogost kell eltalálni, méghozzá nehéz terepen: forgalmas kereszteződésekben, csúcsidőben. Ez a közkedvelt sport nem igényel nagy beruházást, elég a közlekedési lámpát kikapcsolni, máris rajtolhat az első gyalogos – cél a túlsó járda. A legmagasabb pontszámot az az autós éri el, aki a futó vadat, illetve gyalogost a legnagyobb bakugrásokra tudja kényszeríteni. Az erős emberek sportját lakóhelyi viszonylatban is kultiválják: mind sűrűbben rendeznek nem Súly-, hanem Áremelő Bajnokságokat, ez utóbbiak azonban legalább akkora izgalmat váltanak ki a nézőből, mint az előbbiek. Hajnalonként lehetünk fültanúi a Kukadöntögető és Célbadobáló Kupa körzeti elődöntőinek: itt az eredményességet az elért lármával mérik. Aki a leghangosabbat dobja, az jut a középdöntőbe. Említsük meg érdekességként, hogy a lakóhelyi kosarasok nem feltétlenül égimeszelők: egy mélynövésű közértalkalmazott is dobogós helyhez juttathatja csapatát, ha sikerül a vásárlókosaraknak legalább a felét eldugnia a benyomuló vevők elől. A lakóhelyi atlétikát a bolti pénztárosnők részére kiírt váltófuttatás képviseli. A verseny jelmondata: „Nincs apróm, tessék váltani valahol!” – szívet dobogtató-ziháltató az indulók számára, hiszen futhatnak boltból ki, boltba be, amíg csak győzik. S végezetül a lakóhelyi labda-, azaz lapbarúgásról, mely szinte a legkedveltebb sportnak számít. Főként a hatóságok űzik olyankor, ha valamelyik újságban kritika éri munkájukat. Ilyenkor nyomban indítják a söprögetőt (szeméttel más portája elé), és szélen átzolt, lapos röptű felelősségekkel kezdődik a focinesze. Ha ez sem elég, az érintett illetékes a felezővonalnál nagyot rúg a lapba – ezt nevezik közkeletű kifejezéssel lapbarúgásnak.

14.

MI LENNE, játszottam el a gondolattal, ha csinálnék magamnak egy tudományt? Nem úgy megy az, szólalt meg rögtön pesszimista énem, de a másik, a bizakodó elhessegette kétségeimet, és szinte tollba mondta, mit kell tennem. Tehát: felüti az ember az Idegen Szavak Szótárát. Találomra belelapoz, és behunyt szemmel rábök egy kifejezésre, mondjuk erre: „parentézis”. Azt

jelenti: „zárójel, közbeszúrás”. Remek! Remek? Hogyan lesz ebből tudomány? Könnyen! Nem kell más, csak egy jó végződés. Például ez: IOTIKA. Tudományunk máris kész: PARENTEZIOTIKA. De merre tovább? Az első lépés: írjunk róla szerény kis lapszemléket, mintha Nyugaton régóta ismert tudományról adnánk hírt. Előbb folyóiratokba, aztán hetilapokba, végül a hétvégi mellékletek innen-onnan rovataiba. Ezt nem fogják tőlünk megtagadni, ha eléggé siralmasnak festjük anyagi helyzetünket. Akadhatnak persze okvetetlenkedők, akik tudni akarják, mivel foglalkozik tudományunk? Ne hagyjuk magunkat provokálni! Utasítsuk vissza a dolgok ilyetén leegyszerűsítését. Tudományunk, mint neve is jelzi, azzal foglalkozik, ami két valami között van. Tartalmazza bizonyos elemeit a filozófiának, a néprajznak, a közgazdaságtannak, a nyelvészetnek, az esztétikának, a szociológiának és a pszichológiának. Nem is ez az igazi kérdés, dobjuk vissza a labdát, hanem az, hogy új tudományunkon belül két irányzat küzd egymással és eldöntendő, melyiket tanácsos a hazai viszonyokra alkalmaznunk. Van ugyanis a klasszikus parenteziotika (lásd ehhez a New Theory of Parenthesism c. alapművet), és van újabban a parenteziológia (lásd a Parentesische Hefte tavalyi 3-4. számát). Vajon lehet-e kérdéses egy tudomány léte, ha már irányzatai is vannak? Nemcsak a kételkedés némul el irányunkban, de beavatatlanok fognak öles cikkekben vitába szállni velünk, és ez igazán kapóra jön. Válaszolhatunk a támadásra, ellenfelünk viszontválaszol, mi pedig „Még egy szó a parenteziotikáról” című tanulmányunkkal lezárjuk a vitát, melynek anyaga megjelenik, mint a Parenteziotikai Kiskönyvtár első kötete. Ekkor már kandidátusi értekezésünkön dolgozunk, és opponenseink a dolgok akkori állásánál csak azon az áron kételkedhetnének tudományunk létezésében, hogy saját tudatlanságukról állítanak ki bizonyítványt. Olvassák végig a parenteziotikai szakirodalmat és azután nyilatkozzanak – így némítjuk el támadóinkat. Közben megindul a Parenteziotikai Társaság működése, folyóiratot kap, vándorgyűlést szervez, szimpóziumot tart, és mi mindig ott ülünk az elnökségben. Végül megszervezzük a parenteziotika egyetemi oktatását, s ezzel végérvényesen beleépültünk szellemi életünkbe. De ha önök közül valakinek nem tetszik ez a dolog, üsse fel bárhol máshol az Idegen Szavak Szótárát, van benne kifejezés elég, csináljon magának másik tudományt. A módszert most már ismeri.

15.

MI LENNE, jutott eszembe a minap, ha egy nemrég végzett egyetemista szülei, elolvasván a sajtóban ama nyilatkozatok egyikét, amelyek évről évre fölpanaszolják, mibe kerül népgazdaságunknak egy-egy ifjú, amíg megszerzi a diplomáját, föllelkesülve maguk is tollat ragadnának és válaszolnának a nyilatkozatra ekképpen: „Kedves Népgazdaság! – hangzana az udvarias megszólítás a levél elején. – A mi fiúnk, ifjabb Pittypalatty Jeromos ezerkilencszáznyolcvanötben végezte be tanulmányait és az Egyesült Fércműveknél helyezkedett el. Nagy érdeklődéssel olvastuk, hogy Te mennyit költöttél az ő oktatására. Engedd meg, hogy cserébe mi is elmeséljük Neked, mibe volt nekünk, hogy fölneveltük számodra a kis Jeromost. Tehát: szülészorvosnak, nővéreknek terhesség alatt és közvetlen utána adtunk összesen 13 600 forintot. (Plusz taxik, virágok stb. És ne felejtsd el, hogy ez hatvankettőben volt!) Vettünk a babának mérleget, kiságyat, etetőszéket, pelenkázóasztalt, pelenkákat, rugdalózókat, cumikat, csörgőket meg még sok minden egyebet, összesen 15 200 forintért. A gyermekorvos vizitenként eleinte 100, később 200 forintot kapott a köpenye zsebébe, mert amúgy természetesen ingyenes volt az ellátás. Adtunk pénzt a gondozónőnek, volt a gyerek gyógyüdülésen, kapott külföldi gyógyszert, egyszeri különös komplikáció alkalmából megint volt kórházban, az itteni ápolás költségeivel mindez 13 100 forint. Költöttünk a gyerek élelmezésére 05 éves kora között, mindent egybevetve, 9875 forintot. Vettünk gyerekbútort, gyerekruhákat, játékokat, mesekönyvet. Fizettünk előbb bölcsődét, aztán óvodát, összesen 21 880 forintért. Amikor a kis Jeromos iskolás korú lett, 18 osztályos kora között tanszerekre és egyebekre fordítottunk nyolc év alatt összesen 16 250 forintot. Vettünk ajándékot női tanerőnek, tornatanárnak, igazgatónéninek, igazgatóbácsinak, rendszeresen. Ez összesítve 12 000 forint. Iskolai kirándulásokra be kellett fizetnünk a nyolc év alatt összesen 19 000 forintot. Kapott a gyerek zsebpénzt, ajándékokat a jó bizonyítványáért, újabb játékokat, könyveket összesen 16 670 forint értékben. Amikor nyúlni kezdett, ruházkodásra költöttünk összesen 22 000 forintot. Gimnáziumba került, az itteni tanköltségek négy év alatt 48 500 forintot tettek ki. Lakásunkat elcseréltük egy szobával nagyobbra, hogy legyen hol tanulnia, a különbözettérítés 110 000 forint volt. Fizettünk különórákat, nyelvtanulás, zongorázás összesen 25 700 forint

értékben. Újabb ruhák (most már öltöny is!), cipők, felöltők, ingek pótlása és felújítása négy év alatt 46 800 forint. Kapott zsebpénzt a havi 300, összesen 14 400 forint. Jeromos kosztja ezen négy év alatt: 52 650 forint. Érettségi ajándék, bankett, ünneplőöltöny került kereken 20 000 forintba. Felkészítés egyetemi felvételire külön tanárral, könyvek, magnó, diavetítő, lemezjátszó 27 500 forintért. Egyetemi tanköltség 5 év alatt (ösztöndíj levonva) összesen 36 500 forint. Ruházkodás plusz zsebpénz egy majdnem felnőtt fiúnak öt éven át: 42 000 forint. Koszt: 52 000 forint. Tanulmányi kirándulások, különleges felszerelések, drága szakkönyvek, otthoni kísérletezés összesen 48 500 forint. Diplomaajándék és járulékos beruházások: 38 000 forint. A fiú eltartása, amíg állást talál, kis külföldi úttal 10 800 forint. (Megjegyzés: azt nem is számoltuk, hogy amikor a fiunk kicsi volt, a száz forint is többet ért, mint ma!) Fentiek alapján a végösszeg 750 025, azaz hétszázötvenezer-huszonöt forint. Kedves Népgazdaság! Szomorúan látjuk, hogy egy fiút, aki háromnegyed milliónál is többe kerül, s akire még te is rááldoztad a magad kevéske pénzét, a mérnöki diplomájával műszaki rajzolóként foglalkoztatsz, minekutána Jeromosunk azt forgatja a fejében, hogy szerződéses üzemeltetésre bérbe vesz egy WC-t, mert kiszámolta, hogy azzal is többet keresne. Mi ezt pazarlásnak tartjuk, hiszen egy vécébérlő fölnevelését szerényebb költségkihatással, már 250 000300 000 forintból is kihozhattuk volna, s akkor nem őszülünk bele, hogy a nagy tehetségével mindenáron egyetemre küldjük. Kérünk tehát: vagy foglalkoztasd gyermekünket a képzettségének megfelelő munkakörben, vagy szíveskedj a te ráfordításod meg a mi ráfordításunk közti különbözetet részünkre visszatéríteni. Idősb Pittypalatty Jeromos és Jeromosné.”

MESEBESZÉD

– Készüljön, nővérke, úgy látszik, ma is hiába várunk. Indulunk a szerelőcsarnokba. – Igenis, főorvos úr. Mit rakjak a kézikocsira? – Amit szoktunk. Miniröntgen, hordozható EKG, vérnyomásmérő, injekciók. De hát tudja ezt Magdika magától is…

– Túlbecsül a főorvos úr! – Alig hinném, Magdika. Maga álljon a rúdhoz, én meg majd hátulról megtolom… – Istenem, főorvos úr, a régi szép idők! Amikor mindig teli volt a váró és csak szólítani kellett a következőt… – Ne ábrándozzon, Magdika. Szép volt, rég volt, elmúlt, azon felül így mindjárt a lábamra gurul a kocsi itt a rámpán. Most az egzisztenciánkért harcolunk. – Fogom a lengőajtót, tessék jól meglökni a kocsit! – Jó napot, emberek. Tartanánk egy kis rendelést. – Sajnálom, doktor úr. Én, mint művezető nem járulhatok hozzá. Nézze, milyen lázasan dolgoznak! – Hoztunk hőmérőt is… – Magdika, most hallgasson. Legalább tennénk egy kísérletet… Adjanak egy kis esélyt a nyomorult egészségügyinek is! – Nem bánom. De az emberek morcosak lesznek! – Értse meg, ebben a dekádban még egyetlen betegünk se volt! A kenyerünkről van szó… – Próbálkozzanak a Francos Lajosnál. Ő a legszelídebb. – Jó napot, Francos szaktárs. Föltarthatjuk egy kicsit? – Á, a doktor úr, meg a nővérke. Tessék csak, de vizsgálatról szó se lehet! – Nem fog fájni! Megmérhetnénk a vérnyomását? – Hagyják békén. Ha magas, maguktól ment fel. – Egy gyors EKG? – Az én szívem rendben van.

– Sose tudhatja. Az ilyesmi alattomban támad, aztán hirtelen zutty… – Nálam nincs zutty. – Köhögéssel, asztmával hogy állunk? – Tessék mondani, mi az? – De az ízületeit csak kikezdte ez a huzatos csarnok! – Juszt se kezdte ki! – És egy kis sérv? Sérvecske az anyagmozgatástól? – Nem szolgálhatok vele. – Allergia? Neurózis? – Csak ha föltartanak a munkámban. – Na de az influenzajárvány magát se kímélte! – Ne szédítsük egymást, doktorkám. Az influenzát a lógósok találták ki, ezt mindenki tudja. Sose volt, nem is lesz nálunk ilyesmi. – Na, na, azért az A meg a B vírus, a szövődményekkel, bizonyított tény! – Mesebeszéd! Kár a gőzért, tudom, mire akar kilyukadni! – Hogyhogy mire? Semmire! – Én se most léptem le a falvédőről, doktorkám. Maga rá akar dumálni egy kis betegállományra! – És az olyan rossz volna? Hiszen a táppénz, mint tudjuk, nagyobb a fizetésnél, elvégre beteg embernek több a kiadása… – Munka nélkül szerzett pénzből nem kérek! – Hát dolgozzon! De fusiban, mint mások.

– Főorvos úr tényleg azt hiszi, hogy a táppénzesek nem makkegészséges lusta disznók, hanem dolgoznak, még ha fusiban is? – Úgy tudtam… – Rosszul tudta! Nem mondom, még ha rá volnának szorulva anyagilag, ha a megélhetésükhöz kéne a mellékes… – Miért, talán nem? – Persze, hogy nem! Hiszen a fizetésünk is akkora, hogy nem tudunk mit kezdeni vele! Én például, megesik, hogy egész éjszaka azon rágódom, mibe fektessem, ami a béremből megmarad. – Na, most elszólta magát! Itt a stressz. Ha éjszaka alvás helyett rágódik, akkor maga öles léptekkel halad az infarktus felé. Amúgy is a legveszélyesebb életkorban van. – Egy frászt. Maga is tudja, én is tudom, hogy infarktus sem létezik. Azt is a táppénzcsalók találták ki! – De Francos szaktárs…! – Nem kell a melóst hülyének nézni. Ekkora stabilitás, jólét, bőség közepette csak a gyogyós hajtja magát. Mi a fenétől kapnánk infarktust? Az egész duma arra való, hogy a lógósoknak legyen milyen ürüggyel megkárosítani a népgazdaságot! – Bocsánat, hogy közbeszólok, de a szaktárs karján látok egy csúnya sebet… – Köszönöm, Magdika. Ezt a sebet, remélem, nem tagadja? – Á, csak belémszaladt egy rozsdás szög. – Mikor? – Tegnap. – Nővér, tetanuszt. A szaktársat betegállományba vesszük. Vérmérgezés lehetősége forog fent.

– Forog a rosseb! Ha tovább macerálnak, ráfáznak! – Értse meg, levágják a karját, ha ez elmérgeződik… – Lárifári! A vérmérgezést is a táppénzcsalók találták ki! Ismerem a fajtájukat, minden ürügy jó nekik, hogy otthon maradhassanak. Én, ha rajtam múlna, felszámolnám az egész egészségügyet! A sok lógós kedvéért fönntartani ennyi státuszt, helyiséget, drága műszert? – Azért azt mégsem állíthatja, hogy beteg ember egyáltalán nincs is, csak táppenzcsaló! – Miért ne állíthatnám? Az a baj, tudják, hogy túl vonzóvá tették nálunk a betegeskedést! Se várakoztatás, se ide-oda küldözgetés a rendelőkben, horribilis táppénz, ingyen gyógyszerek, amikből persze sosincs hiánycikk, luxus kortermek… Adta sok lógósa, persze, hogy töri magát a betegállományért… – Még hogy sok? Hiszen magának is mióta könyörgünk, hogy engedje kiírni magát! Jöjjön csak ide félre, egy percre… Nézze, mi szegény egészségügyiek vagyunk, de nem lennénk hálátlanok, ha elvállalna egy kis táppénzes állományt… – Na jó, ne mondják, hogy rossz ember vagyok. De egy feltétellel! – Vegye úgy, hogy teljesítve van. Mi lenne az? – Beteglátogatót nem küldenek hozzám. Suttyomban azért szeretnék bejárni dolgozni…

FUSS EL VÉLE

MESE A CSAPATSZELLEMRŐL

Grammra ötvenegy kiló voltam. Magam is alig tudtam elhinni, csöppet se bántam, hogy megismétlik a mérést. Gépiesen hátranéztem, jólesett volna látni az edzőm arcát. Bólintás, mosoly vagy kacsintás persze kizárva, a mi klubunkban ez nem szokás: de én már ismerem annyira Imi bácsi képét, hogy meglátom a vonásain, ha azt gondolja: jól van, fiú! A mérleg mögött senki sem állt. Tudtam ezt, hiszen egyedül ballagtam végig a folyosón, s valahogy elárvultnak éreztem magam, pedig hát minek a méréshez kíséret, igazuk van, ha olyan elfoglalt embert, mint az edzőnk, fölmentenek az ilyen formaságok alól. Valaki meglökött, nem erősen, éppen csak értésemre adva, hogy lépjek már le a mérlegről, nincs több idejük rám. Nem tudom, miért, ez a parányi mozdulat megbántott. Félrehúzódtam, vártam. Kivágódott a lengőajtó, suhancok rontottak be diadalmas rikkantásokkal. „Jön! Jön!” Ahogy a szuperfilmeket reklámozzák. A mérleg körül tapsolni kezdtek. Most vettem észre, hogy közben megtelt a helyiség. „Misike!” – hörgött egy kéjes férfihang. – „Misike, mérlegre!” – Ő volt az, rögtön tudtam, pedig még sose láttam. Az ellenfelem. Körülötte egész udvartartás: más hozza a melegítőjét, más a törülközőket, más mindenféle holmiját. „Misike!” – mintha extázisban volnának, úgy ismételgetik a nevét. Némelyiknek az arca ismerősnek tetszik, de magamnak sem hiszek, egyszerűen képtelenség, hogy azok legyenek, akikre gondolok. Felfigyelek: hallani a lépéseket. Amikor én mentem a mérleghez, azt senki sem hallhatta. Misike föllép, két talpa nemhogy befödi, szinte lelóg a mérlegről. A mutató szédületes táncba kezd, mintha meg se tudna csillapodni többé. Van egyáltalán ekkora szám a skálán? „Száztizenkét kiló!” – jelenti be az egyik bíró, és mámoros a hangja. Mindenki odatódul, lelépni sem engedik Misikét,

szorongatják a kezét, simogatják, ácsingóznak felé, mintha talapzaton állna. Taps, sutyorgás, nevetgélés. Látom, valaki fölfedez engem a sarokban és a szemével megmutat Misike edzőjének. Az edző szánakozva végigmér. Talán képzelődöm, de az övé az első pillantás ezen a napon, amelyben valami biztatást érzek. Tudom, hogy tévedek, mégis erőre kapok: ez az ember legalább tudomást vett a létezésemről. Elvonul Misike kísérete, odaóvakodom a bizottsághoz. „Tiltakozást szeretnék bejelenteni!” – mondanám erélyes hangon, de a torkom összeszűkül, rekedt vagyok, magam is nevetségesnek találom a szavaimat. A bíró nevetve rázza a fejét. „Tiltakozást?” Ezzel az egy szóval megsemmisít. „Jó!” – egyezem bele gyorsan a változtatásba. – „Mondjuk, hogy félreértésről van szó!” Zárkózott arcok, fejem fölött elsikló tekintetek. „Miféle félreértés?” Nem kétséges, hogy meg kell nekik magyaráznom: én ötvenegy kiló voltam, az ellenfelem pedig… El is hallgatok, nyilvánvaló, hogy mi következik ebből. „No és?” Ha nem értik, a szájukba is rágom, habár ez már különös. „Engem légsúlyban nevezett a klubom. Hogy adhatnak szupernehézsúlyú ellenfelet?” A bírák a papírokon keresgélnek, a látszat az, hogy tüstént kiderül, ki és mit kavart össze. Végre felpillant egy golyóbissima arc. Csak száj van rajta, fölötte sem orr, sem szemek. „Tessék az edzőjéhez fordulni! Tessék a saját csapatával megbeszélni a dolgot! A nevezési lap rendben van…” Megyek a folyosón, minden szembejövőt megkérdezek, nem látta-e az edzőnket? S ha őt nem, akárkit a klubunkból! Megyek az alagsori büfé felé, hosszú, tekervényes folyosókat kell bejárnom, van időm töprengeni. Mi bajom tulajdonképpen? A hódolókat irigylem Misikétől? A díszkíséretet? Tiszta a lelkiismeretem. A mi csapatunkban sosem volt szokás az ilyesmi. Ha valami megkülönböztet bennünket a többiektől, hát ez: nekünk elveink vannak, mással nem törődünk. „Megint kényeskedsz!” – állapítja meg az edzőm, amikor rátalálok a büfében. Nem kérdezi, mondja. Lehajtom a fejem, szégyen önt el. „Nyűgösködsz! Gondoltad volna meg akkor, amikor jelentkeztél a csapatba!” Megyek össze, mint a collstock, már nincs más vágyam, csak kibökhessem: nem így gondoltam, legfeljebb rosszul fejeztem ki magam. „Én éppen a csapat miatt…” – dadogom. – „A klubnak szégyen, ha kikapok!” Az edzőm végre nevet, de

valahogy kemény, ellenséges ez a nevetés, nem könnyebbülök meg tőle. „Nézzék, de félted a klubot! A szorítóban bizonyíts, ne itt…” Hallgatok, elönt a veríték. Hirtelen belém nyilall a fölismerés, hogy miért beszél így az edzőnk! Amit mondtam, úgy festhetett, mintha a klubot gyanúsítanám azzal, hogy egy monstrum ellen akar fölléptetni! Szentséges isten, milyen piszkos a fantáziám! „Egyébként nézz körül!” – végre szelíd Imi bácsi hangja, olyan, mint az edzéseken. – „Nézd csak meg a klubtársaidat!” Most fedezem fel, hogy itt ülnek mind. A tekintetük zavaros, réveteg, sápadtak, kornyadoznak, mintha mindegyiket gyomorgörcs kínozná, ájulás kerülgetné. „Nézd meg, mennyivel rosszabb bőrben vannak, mint te! De azért egyik se jött hozzám nyafogni…” Szeretnék elsüllyedni. Megint én voltam az, aki kilóg a sorból, aki minduntalan elárulja, hogy nem idevaló, ebbe a csapatba. Gyötrelmemet csak fokozza, hogy Imi bácsi éppen most enyhít a szigorán, lágy és szeretetteljes a hangja, mint aki belém lát, kitalálja legtitkosabb gondolataimat, meg is bocsát mindenért – csak épp megvan a véleménye arról, hogy ilyen vagyok. „Őket küldjem a szorítóba? Őket?” – megfogja az államat, kényszerít, hogy nézzem a társaimat. Látni való, hogy rosszul vannak, kótyagosak, Bubus pedig, a mi szupernehéz csecsemőnk, akinek mindig rózsaszínű a képe, elzöldülve fut kifelé, futtában végighányja a kókuszszőnyeget. Sose bírta a töményét, mindenki tudja. „Három menetet kibírsz! Észre se veszed, és vége!” Csak motyogni tudok, de remélem, hogy ő azért hallja. Ígérem, hogy mindent megteszek. Ami tőlem telik. „Az kevés…!” – vágja rá az edzőm. Ebben a pillanatban megértem, mi történik velem. Ragyog az arcom. Most megmutathatom, hogy legalább értelmes vagyok, ha nyafka is. „Ugye, Imi bácsi, ez megtiszteltetés? Azért kapok ekkora feladatot, hogy felnőhessek hozzá, ugye?” Beérném egy igennel. Egy néma bólintással is, de Imi bácsi már átült Bubus asztalához, aki ismét rózsás és harsány, nagy markában eltűnik a pici pohár, koccintanak. Megyek vissza a csarnokba, közben fütyörészni próbálok. Mikor legyek büszke és jókedvű, ha nem most? Rajtam áll a klub becsülete! Rájöttek, hogy én is érek valamit! Nem lesz semmi baj. Misike a maga száztizenkét kilójával nyilván lomha, nehézkes. Amíg egyet mozdul, ötször megsorozom. Persze, nem ez a fontos. Azt kell elérnem, hogy megbillenjen. Elveszítse az egyensúlyát. Ha egy ekkora test feldől, úgy összetöri magát a puszta eséstől, hogy föl nem kell többé, rá lehet számolni. Imi bácsi elégedett lehet velem, ésszel fogok öklözni. Azért a

ringhez elkísérhetett volna… „Elég legyen!” – förmedek magamra. Ez az önsajnáltatás méltatlan csapatunk szelleméhez. Zúg a csarnok, rengetegen vannak. Megszólal a hangosanbeszélő és lassan, tagoltan bejelenti, hogy a következő súlycsoport első mérkőzésén egyik részről Misike indul. Csak így, bizalmasan, Misike. Nem szokás, de hát őt mindenki ismeri. A közönség ujjongása jóváhagyja ezt a stílust, ütemes ordítozás kezdődik: „Misi-ke! Misi-ke!” A hangosanbeszélő nem várja meg, hogy csönd legyen, mondja tovább a szöveget, a másik klub részéről… Nem hallani a nevemet, én is csak sejtem, hogy bemondhatták. Ez megint bánt. Ha már hatvanegy kilóval könnyebb vagyok, legalább tudják meg az emberek, ki az, aki így is ki mer állni. Imi bácsi is megérkezik. Odamegyek hozzá, szólok neki a nevem miatt. „Ez sportviadal, és nem fűszerkereskedés!” – ripakodik rám. A nézők is hallják. Vörös a képe, szégyenkezik miattam. Magam sem tudok róla, hogy megrándítom a vállamat. „Ne vonogasd a vállad, fiam! Azt hittem, neked is a klub a fontos, de ha tévedtem, csak szólj! Most rögtön bedobom a törülközőt!” Ég a pofám. Csak azt ne, csak azt a szégyent ne! Imi bácsinak igaza van, mint mindig. Hívnak, ahogy hívnak, kit érdekel? Ez a hiúság amolyan Misike-tempó! Megszólal a gong. A bíró int, középre megyünk. Misike fekete öltönyben van, csokornyakkendőben, lakkcipőben. A kezén halványsárga glaszékesztyű. Végignézek magamon: úristen, hogy festek itt mellette! Trikó, klottgatya… És ezek a durungok, megkötve a csuklómnál… Röhögnek körös-körül. Rám mutogatnak, én vagyok a humoros látvány. Nincs kézfogás. Misike megvetően elbiggyeszti a száját, és odább lép. A bíró nem erőlteti a dolgot, sőt, úgy mér végig, mint aki azt mondja, én se fognék kezet egy ilyen alakkal. Iszonyú hőség van a csarnokban. Miért fűtenek ennyire? Jó volna levetni a trikót. Ugrálunk a kötél mentén, méregetjük egymást Misikével. Meghökkenve látom, milyen fürge, sőt, kecsesnek is lehetne mondani. Nekem meg mintha ólomnehezékek lógnának a térdemen. Misike mellén szinte világít a fehér plasztron, a közepén tükör van, ahogy ráesik a fény, a szemembe vakít vele. „Imi bácsi!” – nyögöm és próbálom megkeresni a tekintetemmel, de nem látom, hol van. A nézők üvöltenek. „Üsd le! Üsd le!” Megint azok az arcok, mint a mérlegelésnél. A mi klubunk zászlóját lengetik, de Misike szurkolói között ülnek. Az arcuk csupa rajongó követelődzés. „Üsd le! Üsd le!” Átvillan az

agyamon, hogy szégyen ide, szégyen oda, menekülni kellene. Ki szorít értem? Kiért verekszem? Hátamat nekivetem a kötélnek. Elönt a düh. Így is jó! Majd lesül a bőr a pofátokról! Misike puszit dobál, sétálgat, élvezi, hogy szeretik. Itt a pillanat. Most nem figyel rám a szeme sarkából, most teljesen gyanútlan. Előreugrom. Minden erőmet beleadom abba az ütésbe, ami következik: ennek célba kell találnia. A lendületem megtorpan. Egy kéz benyúl a kötél alatt, megfogja a lábamat, félrerántja. Elnyúlok. Hasra estem, bevertem a fejemet. Mégsem ez fáj. Követem a kezet, amelyik még mindig ott a bokámon. A kar, a váll, az ismerős nyak, a fej… Imre bácsi feje. Elájulni, az volna a jó! Misike fölébem hajol, undorodva hozzám ér, hasamról a hátamra hengerít. Rám térdel. Bele a gyomromba. Miért nem ájulok el? Istenem, csak azt az egyet tedd meg nekem, hadd veszítsem el az eszméletemet! És a bíró? Fölemelem a fejem, borzongva látom, hogy szakavatott, gyors mozdulatokkal szereli le a szorítókötelet a négy sarokoszlopról, de mert sürgős a dolog, int a két edzőnek, hogy másszanak fel ők is, ide a dobogóra és dolgozzanak. Így persze hamarabb elkészülnek, s a két edző segítségével a kezemet, a lábamat is könnyebb megkötözni. „Box!” – hallom végre a jól ismert hangot. Misike lovaglóülésben rám ül, és ütni kezd. Nem ököllel. Lehúzta, egybefogta a két kesztyűjét, azzal csapkod az arcomba. Égnek az ütések a bőrömön. Belecsap a szemembe is. Közben azon töprengek, mennyi telhetett már el a három percből. Megint néhány gonosz ütés a glaszékesztyűkkel. „Imi bácsi…!” – nyögök fel, és teljesül a kívánságom, Imi bácsi mellém térdel, és figyelmesen nézi, mit művel Misike. „Nehogy elkezdj nekem panaszkodni!” – suttogja a fülembe. – „Arra se gondolj, hogy föladod! Tiltja a klubszabályzat!” Odalép mellénk a bíró, és számolni kezd. Röstellem, de örülök neki. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő, tizenhárom… Szeretnék szólni, hogy ez már elég, de nincs hangom. Tizenkilenc, húsz, huszonegy, huszonkettő… Imi bácsi ismét súg valamit. „Kitől várjam, hogy megértsen, ha nem tőled? Tudod, hogy a csapatunkat rühellik a pontozók. Azért húztam el a lábadat! Lássák, hogy mi is tudunk engedni. Jó lesz ez a többieknek, fiam; a klubtársaid győzelméről van szó!”

Mondani szeretnék valamit, fészkelődöm, hogy levessem magamról Misikét. „És ha ők se győznek? Nem az a legrosszabb?” Imi bácsi megcsóválja szép, ezüstös fejét. Megszívja az orrát, nem illik ez őhozzá. Mit akar? Iszonyat ráz meg, ahogy az arcomba köp. „Te csak ne izgulj!” – mondja. – „Mennél rosszabb, annál jobb!” Vége az első menetnek.

MESE A HÁROM KÍVÁNSÁGRÓL

Kovács János esztergályos huszonhat éve minden délután kiült a partra horgászni. Hétköznap ez volt a munka utáni pihenése, vasárnap a szórakozása. A víz nemigen volt tiszta errefelé; éppen az a gyár eresztett szennyező anyagot a folyóba, ahol ő dolgozott. Így hát ritkán fogott bármit is, de számára nem is a zsákmány volt a fontos. Ezen a délutánon azonban így bocsátotta útjára a felesége; „Ennék egyszer már halat! Próbálj fogni valamit…” Kovács Jánosnak izgatottan vert a szíve, hiszen ezúttal feladata volt. Úgy érezte, szégyen volna, ha huszonhat éves horgászmúlt után fogás nélkül menne haza, inkább itt ül másnap reggelig. Azon is eltöprengett, hogy milyen szerény asszony is az ő felesége. Soha nem veszekszik, soha nem kér semmit. Hát legalább halat egyen, ha egyszer gusztusa jött rá. Bezzeg mások mindenféle követelésekkel gyötrik a férjüket, holott hát csak a mesében van olyan, hogy hipp-hopp, hármat lehet kívánni, s az embernek egyszerre csak van sok drága ruhája, palotája meg mindene. Épp ezen morfondírozott, amikor megfeszült a zsinór. Tekerni kezdte, s elképedve látta, hogy egy jókora aranyhal fickándozik a horgán. Meghökkenése még csak fokozódott, amikor a hatalmas aranyhal megszólalt. – Pardon, hogy fatikus funkciót alkalmazok megszólítás gyanánt, az önnel való interperszonális kommunikáció létesítésére… Kovács János azt hitte, elbóbiskolt, ezért megcsípte magát. Hallja, hogy beszél a hal, de nem érti egy szavát sem.

– Mi tetszik? – Azért merem kezdeményezni a metakommunikációs szituációt, mert tudom, hogy önt a tradicionális kultúrörökség fragmentumai a népmese narratív orientációján át amúgy is prekondicionálták arra, hogy az eszképista kommunikációnak énbennem mint aranyhalban történő objektiválódását beillessze… – Hogy tetszik mondani? – Kovács János elkeseredve hunyorgott, s egyszerre gondolt arra, hogy megbolondult, megsüketült és képzelődik. – Szabadna még egyszer? – Trinominális kívánságteljesítés, mint eszképista szociális facilitáció a funkcióm, ember! – az aranyhal kezdett ingerültté válni, mint akivel a bolondját járatják. Hogy ezt ne értse valaki…! Kovács János sajnálkozva vonogatta a vállát, az aranyhal pedig vergődött kínjában a horgon. Még egy kísérletet tett. – Bíztam benne, hogy az ön vizuális percepciója engem, mint aranyhalat tárgyi kódban manifesztált információként asszociál! A gyermekkori narratív szituációk emlékstruktúrájának kellene visszacsatolással felszínre hoznia az ön basic personalityjának mélyrétegéből a három kívánságot, hogy taxatív felmérésük a kettőnk lingvisztikai interakciója révén teljesítést nyerjen. De hát sajnálom, interperszonális kommunikáció híján meg kell maradnunk a proxemikus… – Ezt sem értem! – dühödött meg hirtelen Kovács János, és hatalmas lendületet véve visszarepítette az aranyhalat a folyóba. Csakhogy a hallal együtt eldobta a horgászbotot is. Így történt, hogy Kovács János a felesége egyetlen kívánságát sem tudta teljesíteni.

NÉPBALLADA

– Jó napot kívánok! Nincs itt senki? Jó napot kí-vá-nok… – Ki az? Mit akar? – Merre van, asszonyom? Nem látom! – Itt vagyok… a falban. – Értem. Szociológiai felmérést folytatunk. Volna szíves néhány kérdésre felelni? – A dolgomtól felelhetek. – Ez az ön állandó tartózkodási helye? – Sajnos, ez. – Egyszóval itt lakik. – Azt nem! – Hogyhogy? – Lakni itt nem lehet, kérem. – Bocsánat, az én papíromon az áll, hogy ebben a bérleményben Kőművesné lakik. Ön talán nem Kőművesné? – De, az vagyok. – Hát akkor? Ne tessék engem félrevezetni! Beszélhetnék talán a kedves férjével? – A kedves férjem nincs itt. – Csak most nincs itt, vagy másutt is lakik? – Másutt lakik. El se férnénk ketten ezen a szűk helyen. – Elváltak?

– Dehogy váltunk. Engemet berakott ide, ő meg éli a világát! – Ha jól értem önt, asszonyom, Kőműves úrnak külön lakása van?! – Igen, neki van. – Lám csak, milyen jól megy maguknak, Kőművesné: mindketten külön lakást tartanak! – Tart a rossebb! Hol lát itt maga külön lakást? – Drága asszonyom, úgy vettem ki a szavaiból, hogy egyedül él itt… – Az igaz. De ez nem lakás. – Hát micsoda? Megítélésem szerint az ön bérleménye utcára néző, külön bejáratú, főbérleti… – …odú! -Jó, nevezze odúnak. De attól még… – És bejárata sincs! – Hogyhogy nincs? – Azt hiszi, ha volna, nem mennék el innen? – Pardon, de ahhoz kijárat kellene. Azért valahogy csak bejutott ide, asszonyom! – Be, a szentségit! Az uram meg a társai befalaztak. Annyi helyem sincs, hogy megmoccanjak. – Ejnye, mindig ezek a szertelen túlzások! Hiszen mozgatja a száját, a fejét is ingatja… Higgye el, Kőművesné, másokhoz képest maga irigylésre méltó helyzetben van. – Tetszik gondolni? Élne csak maga itten! – Arra céloztam, hogy önről gondoskodott a férje, mielőtt elhagyta. Szerzett egy önálló bérleményt…

– Odút! Ahol semmi sincs! – Nono, és a mellékhelyiségek? – Nincsenek mellékhelyiségek! Körös-körül a bőrömhöz ér a fal. – Ez már olcsó demagógia, Kőművesné! Tulajdonképp minek is kéne magának nagyobb lakás? Albérlőt akar tartani? – Én csak élni szeretnék, kérem. Élni. Az tán olyan sok? – Nem szép, hogy ezt mondja. Megengedem, a lakása kicsit szűk, de gondoljon a kis lakással járó előnyökre! Egy nagy lakást fűteni, takarítani… Hiányzik az magának? Inkább árulja el már nekem, hogyan tudta bejuttatni ide a férje? – Kőműves, hogy szakadt volna rá az ég, mikor az lett! Ha például asztalos, sose kell befalaznia örökre. – Örökre? Egyszóval az, amit maga odúnak nevez, tulajdonképpen egy örökodú? Akkor mit sajnáltatja magát, asszonyom? Tisztában van vele, mekkora érték manapság egy ingatlan? – Nem érdekel. – De azt csak nem tagadja, hogy a maga odúja is ingatlan? – Nem is tagadhatnám, ha akarnám se. Amit az én Kelemenem rakott, azt a falat nem lehet megingatni. – Szép, hogy belátja. Semmi oka magának, Kőművesné, hogy panaszkodjék. Sokféle embert mértem már fel a munkám során, de ilyet még nem pipáltam. Ha nincs ez a felmérés, maga asszonyom képes abban a hitben leélni az életét, hogy rosszul megy a sora!

HORDÓMESE

Tisztelt Hatóság! Családommal huszonnyolc évig egy hordóban laktam. A hordó korábban saját tulajdonomat képezte, de 1948-ban felajánlottam az államnak. Cserébe pusztán azt kértem, hogy szíveskedjenek részemre bérlakásként rögtön kiutalni. Ez meg is történt. Tekintettel azonban a háború utáni szűkös lakásviszonyokra, társbérlőt utaltak be hozzánk. A hordó megosztása oly módon történt, hogy az elsőtől a hatodik dongáig én és családom, a hatodiktól a tizenkettedik dongáig Artány Elemér és családja tekintendő bérlőnek. Mivel magam szellemi foglalkozású (filozófus) vagyok, jogot formálhattam egy mosogatódézsa dolgozószobakénti igénybevételére, ezen jogommal azonban a dézsa rendeltetésszerű használatából visszamaradó nedvesség miatt nem kívántam élni. Hordónk állaga két évvel ezelőtt már odáig romlott, hogy megkövetelte volna a teljes felújítást, aminek következtében azt az ajánlatot kaptuk, hogy megvásárlás útján ismét saját tulajdonunkba vehetjük. Nekünk pénzünk nem lévén, e lehetőséggel élni nem tudtunk, társbérlőnk azonban igen. Artány Elemér és családja azóta a hordó tulajdonosának tekinthető, ők viszont időközben felépült zöldövezeti villájukban élnek, társbérleti részüket pedig rendszeresen albérlőknek adják ki. Minket ugyanakkor felszólítottak, hogy költözzünk el a hordóból. Cserelakásként felajánlottak sorban egymás után egy csebret, egy vedret, egy kimustrált postai levélszekrényt (ezeket nem tudtuk elfogadni!), majd rákényszerültünk negyedik ajánlatuk elfogadására, mivel erre törvény kötelezett bennünket. Így jelenleg egy gyufásskatulyában (igaz, családiban!) lakunk. Kérdésem, mellyel a T. Hatósághoz fordulok, a következő: kell-e pótlékot fizetnem a gyufásskatulya után most, hogy négy gyermekem felnőtt és elköltözött tőlünk, továbbá jogosult-e arra Artány Elemér, hogy a visszatérítés összegét a fizetésemből letiltassa? Szíves válaszukat várva, tisztelettel Dr. Diogenész Dénes.

SÁRKÁNYMESE

– Növeszd ki szépen a fejecskéidet! – noszogatta Oktondit, a kis sárkányt Róka

Koma, az Exkommunikációs Kutatóközpont tudományos munkatársa. – Hadd lássuk, mekkora sárkány lesz belőled? – Belőlem nagy-nagy-nagy sárkány lesz! – hetykélkedett a kis Oktondi, és nosza, kinövesztette mind a tizenkét fejét. Róka koma elégedett volt a felmérés eredményével. Tizenkét rovást húzott az Összeíró Lapra és beadta a Központnak. Az eredmények összesítése után Oktondinak újabb látogatója akadt. Megjelent nála Hamm Bekaplak elvtárs, a Fejtelenítő Iroda tudományos munkatársa, aki közölte, hogy Oktondi nem jogosult tizenkét fejre. Azon nyomban foganatosította a fejtelenítést (természetesen, a legkorszerűbb eljárással), majd távozott. – Nocsak, nocsak! – csóválta a fejét Róka II. Koma, amikor becsöngetett Oktondihoz: – Hát neked nincsenek fejecskéid? – Nincsenek bizony, mert elvették! – dacoskodott a kis sárkány, de azért nem volt ellenére, amit Róka II. Koma mondott: – Azért, mert egyszer pórul jártál, egész életedben bizalmatlankodni akarsz? Ejnye, fiam! Nem szabad így általánosítani! Növeszd csak ki újra a fejecskéidet! Oktondi hallgatott a jó szóra és megint kinövesztett hetet. Ezzel a hét fejével azonban, hogyan, hogy nem, ugyanaz történt, mint az előző tizenkettővel. Telt, múlt az idő, és jöttek, jődögéltek az újabb felmérők: Róka III. Koma és Róka IV. Koma. Ez utóbbinak a kis sárkány már egyáltalán nem akart hinni, de a tudományos kutató eloszlatta a kétségeit, amikor megmutatta az igazolványát. Ő nem az Exkommunikációs Kutatóközponttól jött, hanem egészen, de egészen más helyről: a Tömd Meg Kommunikációs Központból. Erre aztán Oktondi még az ő kedvéért is kinövesztett egyetlenegy icike-picike fejecskét. Nem telt bele sok idő, megjelent nála Hamm IV. Bekaplak és újból elvégezte a szokásos fejtelenítést. Róka V. Koma hiába kapacitálta az időközben már főiskolát végzett, diplomát szerzett Nem Is Olyan Kis Sárkányt. – Fejet? Még mit nem! – mondta Oktondi, és valami egészen más testrészt mutatott a kutatónak. A Központ tudomásul vette a jelentést és az eredmény elemzése után javaslatot tett az illetékeseknek, mely javaslat nyomán meg is született a határozat. Fejetlen sárkányokra momentán nincs szükség, ezért

diploma ide, diploma oda, Oktondit nem áll módjukban bárhol sárkányi munkakörben elhelyezni. Azért mégis gondoskodtak róla. Javasolták neki, hogy végezze el az Ölebképző Tanfolyamot. Ha ezt sem tartaná kielégítő megoldásnak, képezze át magát gombolyagos cicává.

PALACKOS MESE

Volt egyszer, hol nem volt egy halász, aki már egészen hozzászokott, hogy hiába üldögél a parton, soha nem fog semmit. Mindennap kivetette a hálóját, de abban bizony nemhogy hal, még afféle ócska holmi sem akadt, amit a tenger ide-oda szokott sodorni. Azt hihetnénk, halászunk ilyenformán unatkozott, de erről szó sem volt; reggelenként összevásárolta a lapokat, megnézte, nem merült-e ki az elem a zsebrádiójában, nincs-e kontakthiba a minitévéjében, amit hordozható akkumulátorról a víz mellett üzemeltetett. Elégedett volt azzal, ahogy a napjait tölti, mert az újságok, a rádió meg a minitévé is arról beszélt neki, hogy nincs oka elégedetlenségre. Történt egy napon, hogy megmagyarázhatatlan okból az a gyanúja támadt: van valami a hálójában. Habozott, hogy felkeljen-e holmi kósza megérzések miatt, de aztán csöppet sem bánta, mert a háló fenekén egy üveg himbálódzott. Nosza, kiemelte és alaposan megszemlélte a cifra címkéjét. Palackozott dzsinn, 1 liter, ez volt ráírva. A jobb felső sarokban szerepelt még egy szó, de az, hogy a dzsinn huligánfoka mennyi, nem volt odaírva. Biztosan gyenge, gondolta a halász, sebaj, azért mégis fogtam valamit. Igaz, jobb a dzsinn tonikkal, de ha tonikot nem küldött a tenger, jó lesz anélkül is… Emelte volna a szájához a palackot, de észrevette, hogy odabent egy parányi emberke ágál s mutat valamit kézzellábbal. Halászunk nem hiába élvezte naphosszat a tömegkommunikáció áldásait, tudta, mit követel a humanizmus. Megszánta a palackba zárt emberkét. Hogy szabad ennyire összezsugorítani valakit, csóválta meg a fejét, akkora bűn nincs is, amiért ez járna büntetésül… Áttette az üveg száját a füléhez, hogy hallja, mit beszél a dzsinn. Engedj ki innét, te halász, hálából minden kérésedet teljesítem!

No, az jó is lesz, örvendezett a halász, mert ami azt illeti, eléggé hátrányos helyzetben élek. Mindjárt elsőnek kellene egy… Álljon meg a menet, ciripelt a palack mélyén a dzsinn, adjuk meg a dolognak a formáját. Azzal parányi kezecskéjével kituszkolt az üveg szűk nyílásán egy papirost, amelyről tüstént kiderült, hogy kérdőív. Az első oldalon volt vagy ötven kérdés, ezek egytől egyig a halász személyi adataira vonatkoztak. És a kívánságok, kérdezte a halász, nem lehetne, hogy előbb legalább egyet teljesíts? A dzsinn méltatlankodva nemet intett. Mit képzelsz, nekem nem sürgős innét kijutni? Ha én kibírom, amíg te válaszolsz, te igazán türelemmel lehetnél… El is szégyellte magát a halász. Mohó állat vagyok, semmivel se különb a többieknél. Be kell bizonyítanom neki, milyen jól járt azzal, hogy pont az én hálómba vetette a tenger! Lásd, kivel van dolgod, mondta a halász, addig is, amíg az ívvel bajlódok, mindenesetre kiengedlek. Előlegezem neked a bizalmat! Azzal fogta, lecsavarta az üveg kupakját. Fantasztikus vagy, mondta a dzsinn és elkezdett kifelé kászálódni. Egyre nagyobbra nőtt s még mindig csak gomolygott kifelé. Mire akkora lett, mint egy világítótorony, halászunk is végzett az ív első oldalával és beírhatta a legsürgetőbb kívánságát. Szeretnék egy lakást, külön szobát a feleségemnek, a gyerekemnek, az anyámnak, lehetőleg utcait, összkomfortosat, zöldövezetit. Meglesz, mondta a dzsinn és elpárolgott. A halász összerámolt és izgatottan indult hazafelé. Már messziről látta, hogy a dzsinn éppen teljesíti a kérését. Csöpp házikójának a mennyezete megrepedt, recsegett minden ereszték, kettévált az ereszcsatorna. Nőtt, nőtt az épület s mire felmagzott, gyepes lett körülötte a környék. Hanem a halászt odabent egy hivatalos ember várta. Ide hallgass, mondta neki a tisztviselő, te mostantól háromszoros lakbért fizetsz, övezeti pótdíjjal. Azonkívül megbüntetünk engedély nélküli építkezésért, jogtalan közterület-foglalásért. A halász csak nevetett és a dzsinnre gondolt, aki majd segít. Eközben elébe toppant a felesége, aki béketűrő, szelíd, házias teremtésből kikent-kifent rikácsoló hárpiává alakult. Ha már építkezünk, miért nincs garázs, sipákolta, és legalább egy vacak medence volna a kertben! A halász legyintve elfordult tőle s hívni kezdte a dzsinnt, hogy emeltesse fel a fizetését, mert nem lesz miből fedezni ezt az új vircsaftot. Nem érek rá, mondta a dzsinn, sajnálom, elfoglalnak a növekedés nehézségei. Nekem egész az égig kell érnem… A halásznak rosszul esett ez a hálátlanság, el is határozta, hogy fellebbezést ír és beledugja a palackba, a palackot meg visszadobja a tengerbe. Nem jutott rá ideje, mert megpillantotta a csemetéjét, amint éppen kábítószerrel injekciózza magát. Kitől kaptad ezt a mocskot, támadt rá a gyerekre. A dzsinnedtől, felelte hetykén a

kölyök, majd szájon vágta az apját, hogy békessége legyen tőle és folytatta a megzavart műveletet. Milyen anya vagy, tűröd ezt, szólt volna a feleségének a halász, de az asszony éppen beszállt egy luxuscirkálóba élveteg tekintetű ifjú stricik közé, és elrobogott. Parancsolom, hogy gyere elő, ordított kétségbeesetten a halász, de fentről csak egy kaján röhejt hallott, s ugyanabban a pillanatban belépett a kapun a kézbesítő, aki a halász elbocsátásáról szóló végzést hozta. Alkalmatlanság címén mondtak fel neki, mivel nemcsak hogy nem fog halat, de a talált palackot sem szolgáltatta be a vállalatánál. Halászunkat erre már elfogta a méreg. Bement az áruházba, az italosztályra. Úgy látta, minden üvegben egy-egy dzsinn ül, aki a szabadítójára vár. Nesztek, ordította, most megkapjátok! Azzal botot ragadott és levert egy sor palackot a földre. Amikor lefogták, megpróbálta elmagyarázni, mit művelt vele a szellem, akit kiengedett. Neked nyilván egy minőséghibás dzsinn jutott, nevették az emberek, de mi ismerünk egy másikat, akkorát, mint két világítótorony egymáson. Az ott áll a kocsma előtt a téren, és ingyen itat mindenkit! Nála jobb dzsinn nem létezik… A halász elképedve indult velük a térre és látta, hogy bizony, az ő dzsinnje az, aki körül eszméletlenségig részegen fetreng az egész község. Nosza, felbuzdult a halász. Hibáztam, jóvá kell tennem, gondolta. Elővette a palackot és rákiabált a dzsinnre, gyere ide, tartozol nekem engedelmeskedni! Világos volt, hogy mit tervez. Csakhogy a dzsinnt sem ejtették a feje lágyára. Odament a halászhoz, lehajolt hozzá, megragadta a nyakánál és elkezdte begyömöszölni a palackba. Végül még be is dugaszolta az üveget. Azóta is boldogan él a dzsinn, ha ugyan magától meg nem halt…

GYÉKÁMESE

Abban a csöpp helyi erdőben (nem volt országos jelentőségű, de a környékbeliek számára mégis AZ erdő), amiről a mese szól, minden évben megrendezték az állatok Bátorsági Bajnokságát. Egyszer aztán néhány versenyzőnek, aki örökké a sereghajtók közt kullogott, elege lett az egészből. „Minek egyáltalán bajnokság?” – méltatlankodott a Sakál. – „Induljon egyedül az Oroszlán és nyerjen önmaga előtt. Rajtam ne röhögjenek!” A Patkánynak az volt a sérelme, hogy még második helyezett is csak a Tigris, vagy vele

holtversenyben olykor az Orrszarvú lehetett, s egyetlen egyszer fordult elő, valószínűleg a porhintés kedvéért, hogy a vidékről fölkerült Farkas dobogóra állhatott. Ahogy így tanakodtak, a Varangynak támadt egy ötlete. „A versenykiírással van baj! Ha mindig bátorságból kell versenyezni, akár el se induljunk. Találjunk egy olyan sportot, amiben nekünk is lehetnek esélyeink…” A Nyúl felkapta a gondolatot. „Ez az egész cécó a bátorság körül olyan múlt századi téma. Kit érdekel ma az ilyesmi? Valami modernebb dolog kellene!” A Sakál úgy kiáltott fel, mint akit hirtelen megvilágosodás ért. „Gyerekek, megvan! Pofonegyszerű a megoldás. Jövőre Gy. K.-t fogunk meghirdetni!” A másik három zavartan bámult rá. „Hogy micsodát?” „Gy. K.-t, vagyis Gyávasági Kupát! Ilyesmi még soha, sehol nem volt. Mi leszünk a példaadók, a legmodernebbek!” Szavait lelkes egyetértés, az egyetértést határozat követte. Néhány nappal később a fákon nagybetűs hirdetmények jelentek meg, részletezve a verseny szabályait, a részvétel feltételeit. Mindenki olvashatta, hogy az új kupában nem a fiziológiai tulajdonságok összemérése a cél. Példának okáért a Nyúl nem nevezhet be azzal, hogy bármely nagyobb állat közeledtére összerezzen és elinal, ez ugyanis nem sportteljesítmény, hanem természeti adottság. Ezzel szemben a kupaért folyó nagy versengésben csak az lehet esélyes a győzelemre, akinek a gyávasága bizonyíthatóan nem reflexszerű, hanem nagyon is tudatos megfontolás eredménye. „Gondolkodjanak el versenyzőink azon – így a hirdetmény , mi lenne az, amitől akkor is meg tudnának ijedni, ha nem muszáj!” A felhívás egy erdőszerte hamar népszerűvé lett jelmondattal zárult: „Ne féljünk bátran helytállni a gyávaság frontján!” Elterjedt a hír, miszerint az eredmény kihirdetésére nem a korábbi versenyekről ismerős háromlépcsős dobogón kerül sor, hanem ellenkezőleg, a pálya szélén gödröt ásnak, annak lesz három lépcsője lefelé, s aki győz, az bújhat legmélyebbre a gödörben. Nagy volt az izgalom, a készülődés, de egyszer csak eljött a várva várt verseny napja is. Egyes rajtszámmal a Hal tette próbára tudását. A versenybíróságot mindjárt azzal sikerült meglepnie, hogy nem a patakban, hanem egy part menti tisztáson mutatta be produkcióját. Meglehetősen kapkodó lélegzettel közölte, hogy mint a vízi tudományok doktora, természetesen tisztában van a víz kémiai összetevőivel, fizikai tulajdonságaival, biológiai alkotóelemeivel. Mint a vízelmélet ismert szakértője, mondta fuldokolva, egyetlen dologra nem hajlandó: kipróbálni, tudna-e úszni. Ő ugyanis – és itt következik az, amivel a versenyre benevezett – retteg a gondolattól, hogy a vízben nedves lesz.

Udvarias taps jutalmazta teljesítményét, de voltak, akik szerint a mutatvány túlságosan steril, elvont s főképp intellektuális volt, habár az vitathatatlan, hogy a maximálisan elérhető húsz pontból tizenkettőt mindenképpen megérdemel. Annál nagyobb tetszést aratott az egér produkciója. Társaival egy felfújható gumimacskát vonszolt be, s nekiláttak, hogy felpumpálják. Már csaknem szederjes volt a képük az erőlködéstől, mire a gumimacskából GUMIMACSKA lett. „És most meneküljünk!” – adta ki a jelszót az Egér. – „Hagyjuk itt neki a sajtunkat, hátha azzal is beéri!” Egymást letaposva, megnyomorítva, rettenetes pánikban hátráltak el az egerek a Gumimacska közeléből, amelyből pedig furcsa, süvöltő hangok hallatszottak: a ragasztás mentén máris eresztette a levegőt s pillanatról pillanatra kisebb, ráncosabb lett. „Bravó!” – tomboltak a nézők, és a zsűri engedte befolyásoltatni magát: tizenhat pontot szavazott meg a második számú versenyzőnek. Máris következett a hármas, aki nem volt más, mint a Hőscincér. Mintegy az álmélkodó pillantásokra válaszolva közölte, hogy az ő teljesítménye eleve többre értékelendő, mint másoké, tudniillik annak, akit hatóságilag nyilvánítottak „hős”-sé, nehezebb bizonyítani, hogy van olyan gyáva, mint akárki más, de számára ez sem lehetetlen. Mutatványa egy életveszélybe került közönséges cincér meg nem segítése volt arra való hivatkozással, hogy neki felesége van, akiről gondoskodnia kell, nem kockáztathatja tehát a testi épségét. Mellesleg, mintegy csattanós befejezésként, közölte, hogy nevének „Nőscincér”-re történő megváltoztatásáért már kérvénnyel folyamodott az illetékesekhez. A zsűri, igazolva elfogulatlanságát, a túl magabiztos versenyzőnek mindössze nyolc pontot szavazott meg. Erős hendikeppel indult az Oroszlán. „Hogy mer ez idepofátlankodni?” – kérdezték többen is. – „Nem elég neki, hogy ő a legbátrabb, még leggyávább is akarna lenni?” Diszkvalifikálni mégsem lehetett, mivel a versenykiírás minden állatnak szólt. Az Oroszlán meredten bámult mellső lábai előtt egy verébpiszkot, és így morfondírozott: „Persze, át is léphetném, félre is rúghatnám. No de ki tudja, kinek a verebe az a veréb, amelyik idepiszkolt? Hátha rossz néven veszi, hogy verébnek néztem? Hm. Inkább úgy teszek, mintha én volnék veréb, s ez a kis kupac itt, ez meg oroszlánpiszok. Akkor pedig nekem jaj!” A hatalmas fenevad, csodák csodája, csipogó hangokat csiholt ki a torkából, majd kaparni kezdte a földet, míg ellepte a homok és terepszínűvé változott. Dörgő taps jutalmazta a kétségkívül oroszlánfeletti teljesítményt, a zsűri részéről pedig tizenkilenc pont. Mindenki biztosra vette, hogy ezzel kész, eldőlt a győzelem

kérdése, másnak már fölösleges is indulnia. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor kihirdették, hogy a Gyávaság Kupát mégis a Cickány nyerte, a megszerezhető legtöbb ponttal. Verhetetlen teljesítménye abból állt, hogy mint az Erdei Közlöny szórakozott s mindig magasban bóklászó főszerkesztőjének, a Zsiráfnak a helyettese, kijelentette: ebből a pozícióból akar nyugdíjba menni, így hát nem közli a lapban a Gyávaság Kupáról szóló beszámolót.

A RÓKA MEG A HOLLÓ

A róka a fa alatt ült és figyelte a hollót. A holló természetesen egy szép nagy sajtot tartott a csőrében. A mindenségit, gondolta a róka, hiába jártam végig az összes boltot Rókaréten, egy deka nem sok, annyi sajt se volt sehol. Bezzeg a hollódombiak, náluk jó az ellátás! Addig töprengett, addig sóvárgott, míg elhatározta: ha pénzért, üzletben nem juthatott sajthoz, megszerzi rókához illő ravaszsággal. Tudta, mi dukál sajtos hollókkal való találkozás esetén; szemérmetlenül hízelegni kezdett, hogy odáig van a kíváncsiságtól, annyira szeretné énekelni hallani a hollót. A holló úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog. Közben kajánul röhögött befelé. Erőlködj csak, leste a rókát, ez a sajt olyan szép, hogy dupla adag hízelgés se sok érte! Amikor aztán úgy vélte, nem feszítheti tovább a húrt, a sajtot előbb óvatosan letette egy vastag ágra, hogy szabaddá tegye a csőrét, aztán leszólt a rókának, mondván, kukkot se hisz el az ömlengéséből, ha nem adja mindezt írásba. Mit írjak, nyögte elgyöngülve a róka s képtelen volt levenni a szemét a zöld lombok közül elősárgálló sajtról. A holló készséggel lediktálta a szöveget, miszerint neki gyönyörű, bársonyos hangja van, ennélfogva jogosult fellépni bármely esztrádműsorban, hakniban, felemelt helyárakkal dolgozó rendezvényen. A róka, mialatt körmölt, jóízűt nevetett magában. Mibe kerül nekem ilyeneket írni? Az én véleményemet úgyse veszik figyelembe, rizikó tehát nulla!

Amikor a tanúsítvány elkészült, a holló, miként azt a mese előírja, odapottyantotta a sajtot a róka lábához, ő maga pedig papírral a csőrében tüstént elröpült kiváltani a működési engedélyt. Találjátok ki, melyikük járt pórul? A róka gyomormérgezéssel kórházba került, mert bizony a sajt szavatossági ideje több mint egy éve lejárt, azért is szolgálták ki olyan készségesen a hollódombi boltban a hollót. A hollóról viszont a meghallgatáson kiderült, hogy papír ide, papír oda, repedtfazékhoz hasonló hangja van, ezt a stílust viszont már a rockrajongók sem csípik annyira. Tudjátok-e, végül is ki járt jól? Hát a hollódombi boltvezető, kis butáim, akinek sikerült eladnia a romlott sajtot!

AZ ARANYSZŐRŰ BÁRÁNY

Volt egyszer egy legény és volt annak egy aranyszőrű báránya, de olyan különleges báránya, hogy aki meg akarta simogatni a szőrét, az mind odaragadt s többé nem is tudta elengedni. Ment, mendegélt a világban a legény, és a szembejövők sorra elámultak, hogy milyen érdekes, milyen csillogó a bárány bundája, milyen ízléses és korszerű ez az aranyló szőr! Mindenki simogatni akarta, de titokban mindenki arra gondolt, hátha szerezhet magának egy kicsit. Hanem szerezni egyik se szerzett, viszont mind odaragad s azontúl kénytelen volt utat változtatni, másfelé masírozni, mint ahová eredetileg indult, hiszen a bárányos legénnyel ki-ki szembe találkozott. Hát amint így mennek, előbb tízen, aztán húszan, aztán százan, aztán ezren, találkoznak egy igen-igen ifjú, szigorú képű fiúcskával, akiről mindjárt látszott, hogy zsenge kora ellenére roppant vajákos és tudákos. Meghallja a fiúcska, miként jártak az ezerek és mindjárt korholni kezdi őket. Képesek vagytok a saját fejetek helyett egy birka után menni? Ez is csak veletek fordulhat elő, trottyos megalkuvókkal, bezzeg a mi generációnkkal soha! Mondják neki erre: annál jobb, akkor segíthetne rajtuk, mert igencsak mennének

már másfelé ők is, hanem hát nem tudnak. Persze, hogy nem, gúnyolja őket a vajákos-tudákos fiúcska, mert arany tapad a kezetekhez! Bezzeg nézzétek, az enyémhez nem tapad semmi! Nézik az ezerek s pironkodnak nagyon, mert a vajákos-tudákos fiúcska két keze valóban olyan, mint két tiszta lap. Akkor hát segítesz nekünk, kérdezik az ezerek, a fiúcska pedig megragadja a leghátsót, hogy elszakítsa a többitől, s aztán így folytassa, amíg egy is marad a sorban. Hanem bizony mi történt? Az történt, hogy odaragadt a vajákos-tudákos fiúcska is. Így bandukolnak most már a világban, elöl az aranyszőrű bárány, mögötte a menet. Csakhogy a sor végén baktató, immár sok-sok vajákos-tudákos fiúcska mind azt kiáltozza, hogy ők ám nem ragadtak oda a bárányhoz, ők kizárólag azért vannak itt, hogy ostorozzák az előttük járókat, akik nem átallanak egy bárány után masírozni. A mesének vége. Csak a bárány után bandukolók sorának nincs.

A KÍVÁNCSI KALIFA

Harun al Rasidnak bokros hivatali teendői nem engedték, hogy álruhában vegyüljön a nép közé s úgy lessé ki, hogyan gondolkoznak uralkodásáról az emberek. Kíváncsinak viszont nagyon kíváncsi volt rá. Sebaj, mondta erre szakértői minőségben alkalmazott vezírje, másképp is megtudhatjuk azt! Hidd el, ó kalifa, hogy az ilyen ósdi módszerekkel a mai világban úgyse mennénk semmire. Ha magad öltesz álruhát, legfeljebb öt-hat emberrel jut időd beszélgetni és semmi biztosíték rá, hogy szociológiai szempontból ez a néhány ember valóban reprezentatív minta lesz! Mernéd vállalni annak felelősségét, hogy esetleg korántsem autentikus vélemények alapján változtass uralkodásod módján? Hidd el, az így nyerhető kétes információk helyett jobb az ilyesmit tudományosan megszervezni! A kalifa hallgatott az okos szóra és kiadta a parancsot, hogy toborozzanak ifjakat, akik majd helyette vegyülnek tudakozódás céljából a nép közé. A fölteendő kérdéseket tudós imámokból és emírekből álló bizottság dolgozta ki, hogy kiszűrjenek minden esetlegességet. El is indultak a kérdezőbiztosnak nevezett ifjak, hogy kielégítsék a kalifa kíváncsiságát. Őket azonban, nehogy hiába fáradozzanak, minden házban megelőzték egy lépéssel az álruhába

bújtatott eredménybiztosok. A felmérés valóban meg is nyugtatta Harun al Rasidot: kár lett volna személyesen strapálnia magát holmi álruhás kószálással, hiszen lám, így is kiderült, hogy országában minden rendben van.

PROFÁN EVANGÉLIUM

A kenyérszaporítás

A Megváltó egy alkalommal késő estig oktatta a népet. És akkor a Tanítványok imigyen szóltak: Adjunk enni az embereknek! A Megváltónak pedig kedvére volt az ötlet és monda: Igen, adjatok az embereknek kenyeret és halat! És a Tanítványok tisztelettel tudakolták tőle: Honnét vegyünk kenyeret és halat ötezer embernek? Mivelhogy az igére szomjasak ötezren valának. És akkor látta a Megváltó, hogy egy ifjúnál van öt kenyér és öt hal. Monda neki: Add ide az öt kenyeret és az öt halat, hogy megáldjam azokat. És az ifjú odaadá, ő pedig így szólt a Tanítványokhoz: Osszátok szét! És megkezdődött az osztás. Egy fél kenyeret és egy hal felét kapta akkor elsőül a Megváltó. Aztán ugyanennyit kaptak egyenként a Tanítványok. És lőn, hogy ők jóllakának és nem maradá egy morzsa kenyér, egy leszopogatatlan halszálka. Kérdezték pedig akkor a Tanítványok: Mi lesz most a csodatétellel? A Megváltó pedig csak mosolygott a kishitűeken és monda: A csoda nem marad el! És folytatta ekképpen: Jegyezzétek föl a szavaimat: a Megváltó egy alkalommal késő estig oktatta a népet. Följegyeztétek? És monda tovább: Amikor a nép megéhezett, a Megváltó öt kenyeret és öt halat osztott ki ötezer embernek. És kérdezé újból, hogy leírták-e, amit addig mondott.

És folytatta ekképpen: Az emberek pedig pukkadásig eltelének. Avagy van valakinek ellenvéleménye? És a Megváltó körbemutatott a sötétbe borult tájon. És a háttérben fények csillantak és mintha az őrt állók dárdáinak hegyéről verődött volna vissza a holdvilág. És akkor mind az ötezer ember igazán úgy érezte, hogy pukkadásig eltelt, sőt torkig van. És a Megváltó újból feltette a kérdést: Mondjátok meg tehát, mi történt akkoron? Jóllakánk! – felelte a tömeg. És eme csoda láttán mindenfelé álmélkodva emlegették, hogy bizonyára ő az a próféta, akinek el kelle jönni a világra.

A kufárok űzetése

Történt pedig, hogy a Megváltót rémülten keresték fel a Tanítványok. És elpanaszolák neki: Üres a templom, mert a nép, midőn misére indul, megtorpan odakint a téren és hiábavalóságokkal foglalatoskodik. És a szertartás, hívők hiányában, rendre elmarad! És kérdezte akkor a Megváltó, miféle hiábavalóságokkal foglalkozik a nép ahelyett, hogy templomba járna. És felelének neki a Tanítványok: Pénzt vált a pénzváltóknál. Galambot vásárol a galambárusoknál. Ruhát és csecsebecsét vesz a kufároknál. A templom pedig üres! Kérték pedig a Tanítványok a Megváltót, tenne csodát. És tőn. Elment akkor a Megváltó a térre, a templom elé, ahol látá a saját szemével, hogy nyüzsög a nép és tolongva lökdösődik a hiábavalóságokért.

És a Megváltó akkor sorra felborogatta a pénzváltók asztalait. És feldöntötte a galambárusok galambkalitkáit. És szétrombolta a ruhát meg csecsebecsét áruló kufárok bódéit. Akkor pedig korbácsot ragadott a Megváltó és valamennyiüket beűzte a templomba. És beűzte utánuk azokat is, akik pénzt akartak váltani. És beűzte azokat, akik galambot akartak vásárolni. És beűzte azokat, akik ruhát és csecsebecsét kerestek. És monda akkor a Megváltó: Ímé, megtöltöttem a templomot! Nem üres barlang az én házam, ahol még latrok se tanyáznak. És kezdődhetett a szertartás.

A megtért bárányok

Lőn, hogy a Megváltó éppen vacsorához készült tizenkét hűséges tanítványával, kiket mindközönségesen csak apostoloknak neveznek. És akkor jőnek és jelentik, hogy bebocsáttatást kér egy Hitehagyott. A Megváltó pedig monda: Vezessétek őt elébem és ültessétek asztalomhoz! És amikor elébe vezetik a Hitehagyottat, valakinek föl kelle állni az asztaltól, hogy az újonnan érkezett leülhessen. A Tanítvány pedig, aki így nem jutott vacsorához, zúgolódni kezdett: Mi dolog az, hogy nékem, aki annyi éven át soha semmi parancsolatodat, bárminő legyen is az, teljesítetlen nem hagytam, most éhen kell maradnom, a bűnöst pedig asztalodhoz ülteted? Akkor a Megváltó egy példabeszéddel válaszolt neki: Ki az közületek, akinek ha száz juha van, s azok közül egy elkóborol, nem hagyja sorsára mind a kilencvenkilencet, ha föllelheti azt az elveszett egyet? Bizony mondom néktek, kedvesebb az én szívemnek egy megtért bárány, mint kilencvenkilenc a nyájban!

És újból jőnek és jelentik, hogy bebocsáttatást kér egy Gyilkos. A Megváltó pedig monda: Vezessétek őt elébem és ültessétek asztalomhoz! És akkor a hűséges tanítványok közül egynek megint föl kelle állnia az asztaltól. És alig telik el egy kis idő, újból jelentik, hogy sorban egymás után bebocsáttatásra vár egy Csaló, egy Intrikus, egy Áruló, egy Rabló, egy Hazug, egy Besúgó, egy Parázna, egy Vesztegető, egy Sikkasztó és egy Rágalmazó. És lőn, hogy a Megváltó mindegyiket asztalához ülteti és mindegyikkel barátságosabban szól, mint a Nemcsalókkal, Nemintrikusokkal, Nemárulókkal, Nemhazugokkal, Nembesúgókkal, Nemparáznákkal, Nemvesztegetőkkel, Nemsikkasztókkal és Nemrágalmazókkal. És mindegyik megtért bárány kedvéért egy-egy hűséges tanítványnak oda kelle hagynia az asztalt. Ám az apostolok, akik körülvettek a Megváltót, ennek utána is éppen tizenketten valának.

Fuss el véle

–Fejes Endrének –

Egyszer volt, hol nem volt, a kamatlábon forgó kastély előtt parkoló encián Opelen is túl, pont egy héttel a havi fizetésnap után, amikor a befizetnivalók befizetésére, valamint a kosztra eltett pénzből már alig maradt a család egy heti ellátására elegendő, a szabad szombat délelőttjén megejtett bevásárlásból hazatérve, amikor a Munkásosztály szokásához híven elterült kényelmes karosszékében és kinyitva a reggeli újságot, már nyúlt volna az addig mindig keze ügyébe készített nagyfröccsért, amit olvasás közben megiszogatott, egyszóval ekkor történt, hogy az asztal fölött csak a semmit markolászta, s erről

eszébe jutott, miképp döntött legutóbb a kosztpénz vészes apadása láttán: nemcsak a cigarettáról, nemcsak a kávéról mond le „takarékosság céljából”, de erről is. (Az újság egyelőre még járt neki, habár az előfizetés lemondásával megspórolhatta volna magának a nagyfröccsel való takarékoskodást, ám ettől a lépéstől visszatartotta az a tudat, hogy újságot lemondani év közben hónapokba telik, azon felül a Munkásosztály még mindig csillapíthatatlan kíváncsiságot érzett a köz ügyei iránt.) S lám, most is, mindjárt a lap elején megütötte a szemét egy ilyen közügy nagybetűs címe: „Le az egyenlősdivel!” Mohón látott neki az olvasásnak és szapora bólogatással kísérte a tudós közgazdász szerző fejtegetéseit arról, miszerint gazdasági bajaink legfőbb oka az egyenlősdi eszméje, amit sok-sok évtizeddel ezelőtt tápláltunk az emberekbe, s habár régóta tudjuk, hogy téves, ósdi, sőt kártékony eszme, mégsem merjük ezt nyilvánosság előtt bevallani, minek következtében az emberek nem átallják továbbra is mércéül használni. Kétségbevonhatatlan tény, így a tudós szerző, hogy a differenciálás bevezetése áldozatokat követel, ez azonban bőségesen megtérül, amint sikerül össztársadalmi méretekben is elérnünk, hogy AZ KERESSEN TÖBBET, AKI TÖBBET PRODUKÁL, akit képességei emelnek az átlag fölé, aki tud is, mer is kezdeményezni! Ez a beszéd, kiáltotta lelkesen a Munkásosztály, hogyhogy ez nekem eddig nem jutott eszembe? Újságját lobogtatva izgatottan rohangált fel és alá a két méterszer félhárom méteres szobában, amely lakótelepi lakása területének egyötödét képezte. Pofonegyszerű az egész, morfondírozott mámorosan az új eszmétől, most már csak rá kell jönnöm, hogy kik keresik ma nálunk a legtöbbet, abból mindjárt azt is megtudom, kiknek a képességei átlagon fölüliek, egyszóval kik produkálják a legtöbbet! Ha pedig ez megvan, csak követni kell a példát, és nekem is az átlagnál több jut… Nem volt nehéz kiderítenie, kiket tekintsen példaképeinek. A szabad szombat maradéka meg a rákövetkező szabad vasárnap elég volt rá, hogy hétfő reggel a Munkásosztálynak első dolga legyen sorba állni a Munkaügyi Osztály előtt, és bejelenteni a kilépését. Sokat kellett várni, de tudta, hogy aki nagy fába vágja a fejszéjét, az kis dolgokban sem türelmetlenkedhet. A háromszázhuszonhatezer ötszázhetvenhatodik kilépőnél, hogyan, hogyan nem, a Munkaügyi Osztálynak feltűnt a dolog és megkérdezte, miért ez a tömeges kilépősdi? Hát csak azért, felelte a Munkásosztály, mert végre megértettem, hogy minden bajunknak az egyenlősdi az oka! A magam részéről szakítok ezzel az ósdi felfogással: az

keressen többet, aki többet produkál! Ezért még nem kéne kilépni, felelte a Munkaügyi Osztály zavartan, hiszen ő is olvasott újságot és tudta, hogy a felismerésnek örülnie kell: nálunk már rég úgy van, hogy jobb munkáért több bér jár, rosszabbért kevesebb. A Munkásosztály legyintett erre, mit számít, hogy egy-két helyen így van-e, mikor össztársadalmi méretekben nincsen így! Igenis kilépek, mert meg akarom mutatni, hogy bennem is van kezdeményező erő, én is igényt tarthatok átlagfeletti jövedelemre, mint mások, akik többet, értékesebbet produkálnak… Azzal a Munkásosztály kapta magát és átballagott a Tanácshoz, ahol megint sorba állt, hogy beadja a kérvényét fröccsöntő műhely, butik, drinkbár, hamburgersütő bodega, Second Hand üzlet, videokazetta-másoló és autóalkatrész-kereskedés megnyitására. A kérvényezők hosszan kígyózó sorából csak a Munkásosztály női fele hiányzott, ugyanis ahhoz a kiemelkedően értékes produkcióhoz, amivel példaképeik nyomán ők kívántak átlagon felüli jövedelemhez jutni, nem kaphattak tanácsi engedélyt, sőt, szolgáltatásaik ellenértékének egy hányadát az úgynevezett kockázati pótlék képezte. Ezzel szemben viszont annyit sem kellett várakozniuk új életük megkezdésére, mint a többieknek a Tanácsnál, ők máris megszánhatták a szállodák halijait, a bárok magasított ülőkéit, az eszpresszók és kocsmák boxait, némely történelmi nevezetességű terek sarkait és kapualjait. Felbuzdulva a példán, a Munkásosztály vidéken élő bátyja, a Parasztság is úgy gondolta, hogy nem szereti, ha maradinak nézik, neki is elege van az egyenlősdiből, pláne, ha az a gazdasági bajok legfőbb oka. Gondolta, megmutatja, hogy képes azok nyomdokába lépni, akik nálánál többet keresnek, tehát nyilván többet és értékesebbet produkálnak. Fel is hagyott a földműveléssel, az állattartással és elment sorba állni a Tanácshoz, hogy engedélyt kérjen pecsenyesütő és minikemping, panzió és mindenes bazár létesítésére. Legutoljára természetesen a harmadik testvér, a szellemi fogyatékosként számon tartott Értelmiség vette észre magát, mint mindig, ha egy döntéshez észre volt szükség. Most aztán annál sietősebben próbálta behozni a lemaradást: róla se mondják, hogy ellensége a megújulásnak! Gyorsan elhagyta tudósi, művészi, mérnöki, tanári, orvosi, írói, hírlapírói hivatását, hogy ország-világ előtt bizonyítsa: nemcsak zúgolódni vagy sírni tud alacsony fizetése miatt, hanem képes követni azok példáját, akik a társadalomnak nagyobb hasznára vannak,

mint ő, tehát többet is várhatnak tőle. Mindezt belátva a lassú felfogású Értelmiség is sorba állt a Tanácsnál és kérvényezte Partnertoborzó Szolgálat, Fotómodell Képző, Aktnaptár Kiadó, Pólyás Színjátszó Stúdió, Léleklátó Iroda, Törtetőképző Tanfolyam, valamint Egyetemi Vizsgatétel Áruda megnyitását. Azt kérditek, megkapták-e az engedélyt mindazok, akiket felsoroltam, hogy új életet kezdjenek és hasznosabb tagjai legyenek a társadalomnak? Vagy azóta is ott állnak a sorban és csak várakoznak? Tudjátok meg, aki kíváncsi, hamar megöregszik. Érjétek be azzal, hogy akiknek a példáját követni szeretnék, azok azóta is egyfolytában végzik az átlagosnál értékesebb tevékenységüket és persze, ahogy ez dukál is, az átlagosnál jobban és gyorsabban gyarapodnak. A mesének itt van vége. (Továbbiakra nézve lásd a címet!)