Fekete Angyalok 21584o

FRANÇOIS MAURIAC

FEKETE ANGYALOK

Fordította: ILLÉS ENDRE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Franklin Társulat, Budapest

Korrektor: Mendly András

Borító: Szabadi Bálint

978-963-374-952-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Illés Endre jogutódja

ELŐJÁTÉK

Egyáltalán nem kételkedem abban, tisztelendő atyám, hogy irtózatot keltek önben. Bár sohasem beszélgettünk, ön ismer engem, – vagy legalább is azt hiszi, hogy ismer, mert gyóntatója volt Mathilde Desbats-nak, sógornőmnek… Nehogy azt higgye, hogy ez bánt. Ha van valaki, akinek meg szeretném mutatni magam, ez az ember maga. Emlékszem a tekintetére, amikor utoljára otthon jártam és a liogeats-i kastély előcsarnokában találkoztunk. Szeme, mint a gyereké (hány éves is? huszonhat?), mint egy nagyon tiszta gyereké, aki azonban Istentől kapott világossággal mintha sejtené már, meddig alacsonyodhat az ember. Értsen meg: legkevésbé sem a ruhája miatt vágyom igazolni magam ön előtt, vagy a miatt, amit ez a ruha jelent. Mint pap nem érdekel. De az a hitem, hogy egyedül ön érthet meg. Azt mondtam, gyerek, s még hozzá kisgyerek, – de éles szemű. És érzem, hogy amit legjobban megóvott magában, azt is fenyegette már veszély. Látja: mielőtt valamit is mondanék magamról, felfedem, mit gondolok önről, úgy ahogy kialakult bennem, a rövid idő alatt, míg megfigyeltem Liogeats-ban, nyomorúságos parókiáján, – oszlophoz kötözött kis helyettes plébános, körülvéve azoktól a vad parasztoktól… Ne féljen, nem adtam hitelt rágalmaiknak. Tisztán látok, s anélkül, hogy személyesen ismerném, tisztelendő atyám, a magam számára kibetűztem önt. Nővére odaköltözése Liogeats-ba, – azonnal tudtam, mit fog e miatt szenvedni, maga szegény ártatlan! Tota Revaux, rögtön megismertem: gyakran láthatták férjével a Montparnasse-on, a Montmartre-on… Sőt megtörtént, hogy magam is táncoltam egyszer vele, persze nem sejtettem a nevét… Ha első pillanatban csodálkoztam is, amikor elválásuk után befogadta ezt a festett hajú, tépett szemöldökű hölgyet, hamarosan megértettem, még mindig a kis öcs szemével, gyöngéd elvakultsággal nézi őt. De együgyű nyája azt hitte, be akarja csapni őket; úgy mondják, nem is a nővére. Még nálunk is, Mathilde sógornőm, s Catherine, a lánya, régi gyónói, indexre helyezték magát és Lugdunos-ba utaznak gyónni. Anélkül, hogy elhinnék, ezek a jámbor lelkek mindazt a mocskot ismétlik, ami önről kering. Képzelje el szívet tépő arcukat, amikor felsóhajtanak: „Egeszen bizonyos, hogy nem tesznek semmi rosszat…” Megsejtették talán, hogy maga – hogy is mondjam? – hajlamos megérteni a bűn

erejét, amely egyesekben szünet nélkül erjed… Ne méltatlankodjék: ha én egészen mélyre merültem is az aljasságokba, s már-már halott vagyok, önt pedig fent lebegteti az ár, lába a hullámok tajtékját is alig érinti, igen, mégis megesküdném, nem hökken meg, mikor most megnyitom életemet. Angyali és testvéri barát… milyen régen keresem. Semmi nem választ el kettőnket: sem az ön erénye, sem az én bűneim! Még a reverendája sem, amit majdnem én is hordtam; még a hite sem. Igyekezni fogok a végső őszinteségre, anélkül, hogy okot szolgáltatnék az angyalnak, – maga igazán az, – füzetem szétszaggatására: elkerülök hát minden önelégültséget, nem szépítgetek, kimondom a kimondhatatlant. Ha valaha is megtörtént, hogy egy egész életet feltáró vallomással keresték fel, bizonyára nem elégítette ki a bűnök száraz felsorolása; megkövetelte a sors egységes képét; követte benne a vízválasztókat s bevilágított a legsötétebb völgyekbe is. Nos, én, aki nem várok öntől feloldozást, és nem hiszek abban, hogy megbocsáthatja a bűnöket, – a legcsekélyebb remény nélkül feltépem magam egészen a végső mélységekig. És főképp, ne féljen, hogy megbotránkoztatom: ez a történet csak megerősítheti a hitét abban a láthatatlan világban, amit szolgál, mert a természetfölöttibe alulról lehet felhatolni. Ne higgye, hogy születésemmel a polgársághoz tartozom: házasságom nyitotta meg előttem a liogeats-i kastély kapuit. A Péloueyre-ek intézőjének vagyok a fia, apám régi földbérlő volt, nagyon eszes, de egészen műveletlen ember. Anyám tizennyolc hónapos koromban meghalt. Hasonlítok hozzá. Fehérbőrű volt, finom, egészen más fajtából való, mint a férje… Azt hiszem, olyan dolgokat tudok róla, amiket sokáig rejtegettek előttem: ha az ember nagyon mélyre jutott, szüksége van rá, hogy elődei közül felelőssé tehessen valakit. Úgy érezzük, az a hatalom, amely a mélybe ránt, meghaladja a nyomorult egyén erejét, és nemzedékeken át szerzett és fokozott képességek állítanak be ebbe a ritmusba. Mennyi halott elégül ki életünkkel! Az ősök hány szenvedélye szabadul fel bennünk! Amikor haboznánk egy mozdulattal, mily sokan vannak, akik megtaszítanak. (De ön rögtön azt felelné: és mennyien vannak, akik visszatartanak, segítenek harcainkban a sötétség hatalmai ellen! – Tapasztalataink ezen a ponton nem egyeznek, ennyi az egész!) Ami eldöntötte életemet, már gyerekkoromban jelentkezett. Igen, amennyire csak visszaemlékszem, mindig tetszettem. Pontosabban: a külsőm tetszett és én

éltem a külsőmmel. Nem gyanúsít, ugye, ostoba hiúsággal? De ki kell emelnem azt, ami szembeötlő sikereimhez juttatott, – azt, ami vesztemet okozta. Különben ítéljen maga: nemsokára ötven éves vagyok és szinte ma is olyan az arcom, mint iskoláskoromban, amikor hazajövet az asszonyok megállítottak az úton és megcsókoltak. A hajam fehér, de ezüstje csak kiemeli napbarnított bőrömet; húsz év óta nem híztam egyetlen kilót sem. Még hordom azokat a ruhákat és útikabátokat, amelyeket a fiatal férfi vett Londonban. Gyerekéveim óta hideg kíváncsisággal figyeltem, hogyan hat ez a báj; és először ösztönösen, később egyre tudatosabban erősödött a vágy, hogy hasznosítsam. Igen, egészen kisgyerekkorom óta így volt: a klórszagú óvodában ültünk, – ahol Scholastique nővér kiabált és ütögette vonalzójával az állványt – egy nyári napra emlékszem, kinyílt az ajtó. „Keljetek fel gyerekek, jótevőtök van itt”. Az ülések nagy zajjal felcsapódtak és megjelent egy kövér, idősebb hölgy, Viktória királyné arcképein látható csipkefőkötőben. A főnöknő és egy másik apáca követte, mind a ketten mélyen hajlongtak és édeskésen turbékoltak körülötte, valósággal ájuldoztak az öreg szavaitól, amiket mi nem értettünk. – Nyújtsátok csak előre a kezeteket! – rendelkezett Scholastique nővér. És jótevőnk a piszkos kis tenyerekbe három apró cukordarabkát ejtett: egy fehéret, egy rózsaszínt és egy kéket. – Á! – kiáltott fel az öreg Madame Péloueyre, hajamra téve fonnyadt kezét (az anyja annak a Jérome Péloueyre-nek, akit ön most egy éve temetett). – Á! A mi kis Gradère-ünk! – Éppen olyan okos, amilyen helyes – mondta a nővér. – Gabriel, imádkozd csak el jótevőnknek a Hiszekegyet. Elmondtam az imát, minden szót külön hangsúlyozva, s közben szünet nélkül az öreg hölgyre függesztettem szememet. Azt hiszem, ezen a napon ismertem fel tekintetem hatalmát. Egy negyedik cukorkát kaptam. – Az ég sugárzik a kicsi szeméből… Néhány halk szót váltott a nővérekkel. Hallottam, ahogy a főnöknő mondja: – Igen, igen, a szeminárium… A plébános úr gondol rá. Nagyon csendes gyerek, nagyon szelíd, de még túl fiatal… Meg aztán sokba kerül.

– Szívesen vállalnám… de várjuk meg első áldozását. Meglátjuk, hivatott-e… Nem szeretném meghasonlottá tenni… Ettől a naptól kezdve rendkívül ájtatos lettem és minden reggel ministráltam. Hittanórákon példának állítottak oda. Nem is volt ez tisztán komédia, a szertartások könnyen meghatottak. A fény, az ének, a szagok, ez volt az én fényűzésem, mindaz, amit magamba szívhattam abból az ismeretlen magasabb életből, amire öntudatlanul vágytam. Ó, tisztelendő atyám, ha ma összehasonlítom magamat az akkori, látszólag ájtatos fiúval, úgy érzem, önök túlságosan elnézők az áhítat jeleivel szemben. Keveset mondunk, ha azt állítjuk, az ájtatosság nem bizonyít semmit: egyes esetekben s némely embernél a legrosszabbat jelenti. Bár a francia egyház és az állam viszonya már nagyon feszült volt, apám végül is beleegyezett, hogy szeminarista legyek. De ez nem ment simán. Majdnem minden szülő azt kívánja, hogy fia magasabbra jusson… s talán rosszul fejezek ki egy furcsa érzést, apámban védekező féltékenység élt. Ő gyűlölte bennem a fölényt, amit megszerezhetek. Tizenhárom éves koromban egy kovácshoz adott. Nem tudtam felemelni a nagy kalapácsot, annyira gyönge voltam még. A hasammal segítettem magamnak, – és zuhogtak rám az ütések. Néhány évvel ezelőtt a néném halt meg tüdővészben, a munkába és durvaságokba beleszakadva. Apám még kislánykorában mezei munkásokhoz adta ki cselédnek: emberek és állatok szolgálója lett. Végül is engedett a plébános úr és a Du Buch hölgyek szemrehányásainak; de amint a pap hátat fordított, így szólt hozzám: „Most csak tanulj, még mindig lesz rá időd, hogy faképnél hagyd őket…” Mindjárt kezdetben egyike lettem a legkitűnőbb tanulóknak, kétségtelenül engem szerettek legjobban. Mi lehet a magyarázata, hogy én, a kis parasztgyerek, az agyba-főbe vert inas oly érzékeny voltam a szegénység szagára, amely ott terjengett? Ismeri azt a házat, amelyben a Péloueyre-ek mostani intézője lakik? Ötven év óta nem változott. Mielőtt a kovácsműhelyben dolgoztam, itt múltak első éveim, szorongó ínségben, anya nélkül; a szeminárium tápláléka nagyon kívánatosnak tűnhetett volna… Honnan vettem hát a burzsoágyerek undorát? Gyakran jártam be a Péloueyre-házba, mint egy odatartozó kis macska; de sohasem jutottam túl a konyhán. Du Buch-éknál viszont egészen a szalonig lopóztam, és a kisasszonyok a térdükre ültettek. A Du Buch-ház, amit a liogeats-

iak kastélynak neveznek, a század végén éppen olyan volt, amilyennek ma látja. Ott állt a városka szélén, százméternyire az úttól, fenyőfákkal bekerítve, feljárója előtt vízzel átitatott rétek hepehupája s a háttérben a Frontenacok hatalmas fái. Abban az időben a két öreg Du Buch hölgy lakott a kastélyban, maga nem is ismerte őket. Nővérek, az egyik özvegy, a másik elvált asszony. Az idősebbnek volt egy lánya: Adila, tizennyolc éves, amikor én tizenkettő. A másiknak is volt egy lánya, valamivel fiatalabb, mint én, ez az a Mathilde, aki később Symphorien Desbats-nak lett a felesége. A vakációk alatt az unokatestvérek, Adila és Mathilde, versengtek értem: az idősebbik azt akarta, hogy olvassak, kijavította feladataimat; a kis Mathilde meg azt követelte, hogy játsszam vele. Milyen különös gyerek is voltam, tisztelendő atyám! Kezdetben az önkéntes nevelőhöz vonzódtam, pedig soha nem hagyott nyugton. Kétségtelenül eszes voltam, kíváncsi, mohó, a szellemi munka nem fárasztott el. De ahogy tizenöt éves lettem, Adila mellett egy másfajta érzéssel is kezdtem megismerkedni. Arca meglehetősnek tűnt volna, bár dülledt békaszemei voltak, vastag ajka rosszul nőtt fogakra nyílt, nagy tömeg haját fonatokba halmozta; de ez a fej szinte nyak nélkül ült a vállán. Fűzője rosszul szorította le mellét. Karja, lába, testtartása, mindene túlzottnak és formátlannak látszott. Eleinte mégsem tartottam csúnyának. Bizonyosan önnek is feltűnt már, hogy jóvágású fiatal parasztlegények gyakran förtelmes lányokat vesznek el feleségül. Állati ösztönök egyszerű erejének engedelmeskednek, ez az erő hajtott engem is kamaszkoromban. Amikor később Adila Du Buch feleségem lett, arcomba nevetnek, ha azt állítom, hogy életemben valaha is szerettem őt. S mégis így van, valami bájt találtam benne… De ez a tetszés nem volt olyan; hogy megtarthatott volna mellette. Bocsásson meg, hogy ilyen kitérőkkel vezetem végzetem forrásaihoz, vagyis inkább (mert még messzebbre kell visszamennünk) abba az időbe, amikor hihetetlen szorgalommal és figyelemmel már nyitott szemmel kezdtem a rosszat halmozni. Adila Du Buch nagyon jámbor, jótékony lány volt, az Eugénie de Guérinek fajtájából való. Szegényeket ruházott fel, gondozta a betegeket, eltemette a halottakat. Az öregeket sajnálta legjobban, akik akkoriban oly kiszolgáltatottak voltak nálunk, s bizony nem egyszer nagyon rosszul bántak velük… Csuklyás, piros flanel gallérba burkolózott és kétkerekű kocsiján, amit maga hajtott, bejárta az egész vidéket. Imádott engem, a gyengéje voltam. Sokáig anyáskodott felettem. Az iskolaév alatt Bordeaux-ba utazott, csak azért, hogy láthasson. Csomagokat kaptam Liogeats-ból, füstölt húsokkal és édességgel. Megkegyelmezek magának

tisztelendő atyám, nem kell végighallgatnia évről-évre művészibb ravaszságaimat, amelyekkel Adilát szédítettem. Ennyire fiatalon megdöbbentő lehet az ilyen fokú romlottság, de mégsem egészen kivételes: sok fiatalember szereti a lelkeket feldúlni. Csak az különös, hogy Adilát fáradság nélkül meggyőztem tökéletes ártatlanságomról, egyáltalán nem gyanakodott rám. Képzelje el, milyen gyötrő lelkiismerettel élhet egy mélyen vallásos lány, aki azt hiszi, nemcsak azért felelős, amit ő érez, de mindazért is, amit egy rábízott gyerekben ébresztett. És ez a gyerek nem az első jöttment, de szemináriumi növendék, holnap már pap. Ó! Hogyan is figyelhettem mohó kíváncsisággal, mint terjed a tűz, amit magam gyújtottam? Nem kerülték el figyelmemet Adila szánalmas erőlködései, se azok az ürügyek, amiket azért eszelt ki, hogy ne legyen Liogeats-ban, amikor az újévi vagy húsvéti vakációk hazavetettek. Zárdába vonult lelkigyakorlatra, ahonnan azonban könyörgéseimre még távozásom előtt majdnem mindig kijött. Nem csapott be, amikor azt erősítgette, hogy vallási kételyek gyötrik, s emiatt tartózkodik a szentségektől. Tisztában voltam ezzel a drámával. Ez az elképesztő. Sohasem volt olyan ártatlan az arcom, mint ebben az időben. Úgy váltam ki az ápolatlan, fiatal szeminaristák közül, mint egy szál liliom. „A kis Gradère? Angyal…” Ha hívő volnék, azt mondanám, hogy minden gyónásom és áldozásom szentségtörés volt. De a hitet már elvesztettem… És hit nélkül nem követhetünk el szentségtörést, ugye, tisztelendő atyám? Szerelemmel se mentegethettem magam többé, – ez természetes – de azzal az először ébredt vonzalommal sem, ami bennem oly gyorsan tompult. Nem mintha képtelen lettem volna az odaadásra, de a kis Mathilde, ahogyan nőtt, naprólnapra jobban tetszett. Bizalmas közléseket tettem Adilának, hazug gyerekességgel. Nemcsak kétségek tépték ezután a szerencsétlen lányt, de mardosó féltékenységet is érzett, – féltékenységet, amit szégyellt, ami irtózattal töltötte el. Azt hiszem, meg akart halni akkoriban; ki tudja, nem ez volt-e az a kívánt vég, aminek be kellett volna következnie? (Ó! Ezt nem kellett volna mondanom!) Valaki akarta ezt az öngyilkosságot, s ki állíthatná, hogy nem voltam-e az eszköze? Legalább is elhitettem magammal… Adilának végeznie kellett volna magával, hite és a pokoltól való félelme ellenére is… De ő imádkozott, mindig imádkozott, még a bűn állapotában is imádkozott, öregasszonyok rózsafüzére… Szerencsére a világ lebecsüli, nem gyanítja hatalmát… Tizenhét éves voltam, amikor megkaptam érettségi bizonyítványomat. Combes

miniszterelnök félelmes csapást mért a francia egyházra. Hirtelen erősen kételkedni kezdtem hivatásomban. A liogeats-i plébános és Du Buchék nem tettek semmilyen szemrehányást, sőt vállalták költségeimet az egyetemen, ahová vágytam. Az utolsó vakációban el sem hagytam a kastélyt. Mindig ott étkeztem. Adilából már hiányzott a fiatalság üdesége. Kövér volt, asztmás, állandóan vigyázott Mathilde-ra és rám, felügyeletétől olyankor szabadultunk, ha a szegény lányt – elég gyakran – elhívták ide vagy oda az egyházközségben. Kezdte tisztán látni játékaimat, de azt hitte, az ő műve vagyok: még csak nem is gondolt arra, hogy joga volna bármit is a szememre hányni. Bordeaux-ba mentem és beiratkoztam a bölcsészeti karra. Pártfogóimtól éppen csak annyit kaptam, amiből házbérre és élelemre futotta. Szabad és boldog életről álmodtam, s ott találtam magam mindentől megfosztva a Lambert utcában, a Mériadeck negyed egy nyomorúságos szobájában. Természetesnek találtam, hogy Adila pénzzel segítsen; csakhogy ő semmi zsebpénzt nem kapott, és amit nekem juttatott, azt szegényeitől vonta el. De legyünk igazságosak, tisztelendő atyám, ne mellőzzük átmenetileg se az enyhítő körülményeket. Ki gondolná, mennyit szenvedhet a hidegtől és az éhségtől egy tizennyolc éves fiú, aki mögött nem áll család. Egy prostituált lakott a házban, az sajnált meg. Aline-nak hívták. Néhányszor beszélgettünk a lépcsőn. Influenzás lettem és ő ápolt. Így kezdődött. Mindent feljegyzett, amit kiadott rám. De nekem sohasem volt pénzem, hogy adósságomat megfizessem. Aline nagyon fiatal volt, még üde. Egy mulató gazdája habarodott bele és elhelyezte őt egy olyan földszintes kis házban, amit Bordeaux-ban échoppe-nak neveznek. Itt nincs házmester. Nem kellett fecsegéstől tartani: a ház ott állt a dokkok mellett egy fakereskedő raktárával szemben. Napjaim egy részét ott töltöttem, s ami időm maradt még, azt a városi könyvtárban, ahol minden jó volt nekem… (mit ne olvastam volna el ebben az időben?) Este beültem a kávéházba, szemben a Grand Théâtre-rel. Számomra ez volt a világ legkáprázatosabb helye. Egy zenekar Werther-részleteket játszott, meg a Berceuse de Jocelynt. Az első hetek szenvedései után melegségre, ételre, alkoholra vágytam. Sohasem jutottam el odáig, hogy szégyenkezzem, de később kezdtem megérteni: szégyellni is lehetne azt, ha egy nő fizet értünk mindent. Tavaszig ment így. Egy nap rajtakapott bennünket a gazda, névtelen levél világosította fel. Aline-nak megbocsátott. Engem kidobott, ütései nyomát sokáig őriztem.

Nem szeretnék sokáig időzni az egyes állomásoknál. Mégis, mindent el kell mondanom, de hangsúly nélkül, jegyzőkönyvstílusban, mert attól félek, hogy undorában félredobja ezeket a lapokat. A húsvéti szünidőben hazamentem Liogeats-ba. Mathilde, aki árva lett, Brightonban tanult egy collège-ben. Napjaimat egyedül töltöttem Adilával. Elég, ha megérti, mi volt a bűnöm. Más az: elcsábítani egy fiatal lányt, és megint más: megrontására törni. Elutazásom után Adila, aki nemrég még oly őszinte volt, hazugságokat eszelt ki, ürügyeket keresett, hogy Bordeaux-ba utazhassék és pénzt hozzon számomra. Drágán fizettettem meg kegyeimet. De azt már visszautasította, hogy kikövetelje jussát az apai örökségből, hiába volt minden szemrehányásom. Megismert most, egyedül ő ismert, és igyekezett túljárni eszemen. Szegény, kövér Adila! Mindenkit került Liogeats-ban. Madame Du Buch siránkozott, kilencedeket tartott, „hogy Adila ismét hívő legyen”. Mégis, ezen az egy ponton dacolt velem a szegény lány: lehetetlen volt rávenni arra, hogy követelje vagyonát, amit anyja jogtalanul tartott magánál. Néha-néha már lazítanom kellett a gyeplőn, mert úgy látszott, ott tart, hogy elmenekül előlem. Valójában nem volt olyan kétségbeesett, amennyire lealjasítottam. S mindaddig, amíg valaki nem esik kétségbe, minden bűn csupán egy szóra, egy sóhajtásnyira távolítja el Istentől, ugye tisztelendő atyám? Ezt tudtam. Tudtam, hogy katonai szolgálatomat várja, előre számít erre a kényszerű elválásra: – Távol kell majd tartanom magam tőled – mondta. – Elrejtőzöm, de nem zárdában, csak egy zárda disznóóljában, vagy a Magdolna Otthonban… – Nem, – feleltem én – bármilyen messze is lesz majd a garnizonom, te odajössz, zaklatni fogsz, és… De nem írom le, mik dőltek belőlem, mintha nem is én beszéltem volna. Mindenekelőtt tudtam, hogy nem vonulok be: sok dolgot előre megéreztem, valami belső bizonyosság volt ez, ami soha nem bizonyult tévesnek. És csakugyan, húszévesen könnyű mellhártyagyulladást kaptam, – sokáig megmaradt a nyoma, így kerültem el a kaszárnyát. Ekkoriban halt meg az apám. Minden évben szünidő előtt ünnepélyesen jelentettem pártfogóimnak vizsgák koholt sikerét. Valójában már be sem iratkoztam. A liogeats-i fiúk közül senki nem járt a fakultásra s így végigjátszhattam a komédiát, nem lepleztek le. Ugyanekkor azt hittem, eléggé ura vagyok Adilának, úgy tehetek, mintha

elhagynám, míg csak bele nem megy abba, hogy örökségét kiharcolja. Családjával véglegesen összeveszett és egyedül élt Bilbaoban. Magam sem tudtam, hogy másállapotos. Szegény lány, azért rendezte a szakítást, mert idegenben akart szülni. Segítségét könnyen nélkülözhettem, mióta Aline megírta, hogy kávésa hirtelen meghalt és ő szabad. Neki adta-e egyenesen vagyona egy részét? Vagy Aline irányította az eseményeket? Rosszul tettem, hogy tartózkodó voltam ezen a ponton, ekkor Aline még nem bizalmatlankodott, és kikottyantott volna mindent. Később, amikor rájöttem, mennyire érdekem, hogy kezemben tartsam őt, már védekezett és semmit nem tudtam kivenni belőle. Egy elpolgáriasodott Aline-t láttam viszont, külön lakosztályban, szobalány szolgálta ki, előkelő hölgyet játszott. A harmadik emeleten adott ki nekem egy szobát albérletbe, ezt ritkán vettem igénybe. Nem fizettem neki házbért. Aline üzletasszony lett. Több „házban” volt érdekelve. Nyugodjék meg, itt gyorsan keresztülsiklom. Elég, ha annyit tud, hogy betársított üzleteibe és a nyereségbe. De ne időzzünk itt annyit sem, mint életem bármely pontján. És ne fordítsa vissza a fejét, tisztelendő atyám, ha nem akar sóbálvánnyá válni. Aline zseniális volt a zsarolásban: veszedelmes játékot űzött, a rendőrségen voltak cinkosaink. Éppen ez kényszerített 1914-ben arra, hogy abbahagyjuk: barátainknak nagyon megnőtt a foguk, mindent egyszerre akartak és rajtavesztettek. Közben, 1913 januárjában, Adila, az egyetlen élőlény, aki kívül-belül ismert (talán ezért is érzett irántam olyan szánalmat, ami megdermesztett), Adila közölte velem Andrès fiunk születését és házasságunkat emlegette. Azon volt, hogy megszerezze anyja beleegyezését, aki akkor már egészen legyengült, (nemsokára azután meg is halt). De amíg bőségben élhettem Aline mellett, visszautasítottam ezt a házasságot, bármilyen remeknek is tűnt. A gondolat, hogy együtt éljek Adilával, borzalmat keltett bennem: lelkem mélyén ragaszkodtam hozzá, de megnevezhetetlen szégyen gyötört mellette, engem, aki minden szeméremérzést elvesztettem! Mindig úgy jelent meg előttem, ahogyan megismertem, a liogeats-i egészséges és boldog, nagy, kövér leány, Isten szolgálója, szegények barátja, akit lealjásítottam, de nem ejtettem kétségbe. Sohasem hasonlott meg. A házasságra később került sor, a háború derekán. Valósággal rákényszerültem ekkor, hogy menekedhessem egy helyzetből, amelynek nem volt más megoldása. Az egyik sorozást felülvizsgáló bizottság megerősítette felmentésemet, és 1915

elején Aline-nal Párizsba utaztunk. Azonnal sok pénzt szereztünk – hála olyasfajta műveleteknek, amelyekről nincs bátorságom önnek beszélni. A kábítószerek forgalma soha nem volt élénkebb: rengeteg kokain érkezett Hollandiából Németországon át… Hogy megérthesse, ami következik, tudnia kell azt, hogy bizonyos históriák, amelyek szörnyű messzire sodorhattak volna, gúzsba kötve kiszolgáltattak Aline-nak. Igen, 1915 óta fölém kerekedett: ettől az évtől kezdve nem az a szerelmes lány többé, aki egy Lambert utcai szobában, Mériadeckben ápolt. De nem is az éjszakai mulató körültekintő tulajdonosa, aki bevont üzleteibe. Mindig gyengéje volt az alkohol, napról-napra egyre jobban nekiadta magát. Odáig jutott, hogy már nem maga intézte ügyeit. Rám számított. És ha esküszöm önnek, hogy voltak eszközei, amelyekkel engedelmességre kényszeríthetett, ugye hisz szavamnak? Nem követel pontos adatokat. Volt tehát – s ma is van – életemben egy nő, aki mindig feküdt, ágyfejénél egy üveg Pernod és egy pohár, kezében detektívregény. Soha nem mosdott, háztartását nem vezette senki. Nem írom le hímzett takarói, szakadt, foltos selyemingei látványát. Mindenütt piszkos poharak, üres üvegek; és ő… Meghatározott napokon kellett felkeresnem. Milyen hányatott életet éltem, tisztelendő atyám! De mégis, valami azt mondta, belülről mondta: minden dolgomnak sikerülnie kell itt a földön, (bolondnak fog tartani). És valóban, minden sikerült, bizonyos értelemben kiváltságosán éltem. Olyan időkben, amikor annyi hasonló korú társam a lövészárkok sarában kínlódott és halt meg, én biztos helyen lehettem, én pénzt kerestem… „Nem a te hibád, – mondta az a hang – hogy két asszony közé kerültél. Vedd el a gazdagot és kielégítheted azt, aki szegény és hatalmában tart…” Jól tudom, hogy mindig magunk vagyunk azok, akik sajátmagunkhoz beszélünk…

Rövid levél értesítette Adilát: elhatároztam, hogy feleségül veszem. Húsvét táján hagytam el Párizst. Emlékszem erre az esti megérkezésre Liogeats-ba. Senki nem várt. A szakácsnő jelentette, hogy Adila egy haldokló mellett tölti az éjszakát a beteggondozóban, amit családja tartott fenn a régi felekezeti iskolában. Másnap reggel kopogott és belépett szobámba. Nagyon lefogyott és betegápolónői főkötőjében nem is láttam olyan csúnyának. De úgy megöregedett ez a negyvenhez közeledő asszony, hogy megpillantása egészen feldúlt. Irtózattal gondoltam házasságunkra, mert harminckét éves voltam ugyan, mégse nézett

volna senki húsznál többnek. Adila szótlanul vizsgált engem. Feküdtem az ágyban és láttam magam a tükörben, olyannak, amilyennek ez az öreg asszony is láthatott, akit el kellett vennem. Állva maradt, egészen távol tőlem, és egyetlen mozdulata nem volt, mintha meg akarna csókolni. Közölte, hogy a kis Andrès-t Bilbaoban hagyta, „dajkasagban”, s nagyon csinos. Mit érdekelt a gyerek! Emlékszem, az ablak tárva állt; húsvéti napfényben fürdött az ágyam és a levéltelen tölgyfák között cinegék szóltak: annyi fiatalság és ujjongás odakint, egy szerelemmel teli világ, hiába a háború szervezett öldöklése; és én néztem ezt az asszonyt, sorsomat… Főkötője alól kibújt egy szürkés tincs. Szemét lesütötte, kifejezése részvétlen volt, nyilván elhatározta, hogy nem néz rám. Nem hallgathattam tovább. Töredezve kezdtem: – Hát célhoz értél… Azt hiszed, megvásároltál… Úgy gondolod, hozzád tartozom… Meglátod! Majd meglátod! Föltekintett. Mindig megvolt az a képességem, hogy belelássak az emberekbe: ez a tekintet nem fejezett ki mohó vágyat, sem bármilyen heves érzést. Leszálltam az ágyról, anélkül, hogy szemét behunyta volna. Közeledtem feléje, az ajtóhoz támaszkodott és ajka remegett. Annyira elsápadt, hogy azt kérdeztem, nem fél-e tőlem? Bólintott. – Akkor miért leszel a feleségem? – Kell. Andrès miatt. – De nem szeretsz már? Bizonytalan mozdulatot tett. – Irtózol tőlem? – Nem – tiltakozott, – csak attól, ami benned van. – Ami rossz van bennem? A te műved, nagyon jól tudod! Ó! Végre elevenére találtam. Felnyögött. – Kisfiú voltam Adila, emlékezz csak, ártatlan gyerek… szeminarista… Szeme megtelt könnyel… Ez a szánalmas, petyhüdt arc borzalmat fejezett ki.

Hirtelen azt láttam, hogy a földre zuhan. És én ott álltam, pizsamában, – elképzeli hát a helyzetet? – s néztem őt. Fejét karjai közé dugta. Nagy testét zokogás rázta. Ha van érzés, amely idegen előttem, ez a szánalom – még ha olyan valakiről is van szó, akihez annyi szál fűz… Nos! Ebben a pillanatban mégis szánalmat éreztem iránta… Hogyan is magyarázzam meg önnek, tisztelendő atyám? –Természetfölötti szánalmat. Nem véletlenül nevezem így. Akaratom ellenére erősítgettem: – Nem! Te szerencsétlen, nem! Ne higgy nekem. Mi az? Mit mondasz? Föléje hajoltam, kisimítottam homlokából az odatapadt szürke tincset és igyekeztem megérteni a szavakat, amelyek zokogás közben csuklottak fel belőle. Végül megértettem: „Malomkövet a nyakukba…” Krisztus fenyegetését ismételte azok ellen, akik csak egyet is megbotránkoztatnak a benne hívő kisdedek közül: „Jobb volna nekik, ha malomkövet kötnek a nyakukba…” Nem tudtam ellenállni a kényszernek, amely térdre vetett mellé. Átfogtam karjaimmal: – Nem, te szegény, ez a fenyegetés nem neked szól. Mert én nem tartoztam az ártatlanok közé, akiknek angyalai szemtől szembe látják az Urat. Sohasem voltam a kisdedek közül való. Akármilyen messzire is nézek vissza életemben, romlott voltam és gyönyörködtetett, ha zavart kelthettem benned… Nem fontos, hogy hány éves az ember… Én nem az ártatlanságot kaptam születésemkor, mint más emberek, de az ártatlanság álarcát. Gyerek-szempilláimon át figyeltem, milyen kísértést ébresztettem testedben és szívedben. Gyönyörűséggel éreztem, hogy nyomorult lelked retteg tőlem. Tudtam, hogy én vagyok a csábítás. Saját mérgem íze töltötte be a számat. Te közeledtél ehhez a megszállt testhez. Te ott forogtál e hamis őszinteség körül. Botladozó közeledéseid, hátrálásaid, visszatéréseid, – semmi nem kerülte el figyelmemet. Szívtelen gyerek voltam, játszottam veled, te szánalomra méltó! Ne nyugtalankodj hát. Kettőnk közül én voltam a kísértő, az erősebb, az idősebb. Milyen öreg voltam tizenhat éves koromban! Öreg, mint a világ! És te, aki hét évvel voltál idősebb nálam, milyen ártatlan! Felemelkedett és a falhoz támaszkodott. Újra látom ezt a dagadt arcot, a tincset, amely kibújt a fehér főkötő alól. Hallom a harkály kopácsolását, a cinege pittyegését, a vándorrigókat, amelyek a repkény közé szálltak… A nagyhét egyik reggele volt… Az a perc életemben, amikor nem követtem el rosszat, amikor jót

tettem, tisztelendő atyám, amikor megfogtam ezt a lelket a kétségbeesés szélén… Akaratom ellenére, kétségtelenül akaratom ellenére… de egy más erő ellenében is. – Menekülnöd kell, menekülj tőlem! – ismételgettem. – Használd ki ezt a pillanatot. Szabadulj! Mély gyöngédséggel rám pillantva megrázta fejét. Néha remegés fogta el, de már nem sírt. Amikor megismételte: „Lehetetlen…”, megtaláltam rendes hangomat, úgy mondtam neki: – Hát nem gyógyultál ki belőlem? Kiegyenesedett, mintha megszúrtam volna. Nem hagytam abba: – Ha meggyógyultál volna, kereket oldanál, kerülnél. Tudod, mit tartogatok a számodra? Azt felelte, tudja. – Azt hiszed, ismersz… nem tudod, mire vagyok képes… (mintha azt akartam volna, s mintha szükségét érezném, hogy Adila megtudja, miért lesz a feleségem). – Ne tudnám? Tompa hangon ejtette ki ezt a kérdést, úgy éreztem, undor van benne. Haragom újra fellángolt: – Nem leszel majd ilyen büszke, ha megesküdtünk. Fejét a falhoz támasztva egyenesen a szemembe nézett. – Sietek, hogy mindenen túl legyek – mormolta. – Legnehezebb lesz értesíteni… S amikor én gorombán félbeszakítottam: – Nem az anyámról beszélek, – kezdte újra – őt régen előkészítettem; nem lepi meg a hír. Nem, Mathilde-ra gondoltam… Miért beszélt Mathilde-ról? Állandóan kerültük mind a ketten, hogy ezt a nevet

kiejtsük. Angliában van, emlékeztem rá. Miért volt fontos nekünk Mathilde? Befejezett tények elé fogjuk állítani. Adila halkan megszólalt: – Holnap visszajön. Tekintete üres volt. Arcán két könnycsepp csurgott le. – Meg kell neki mondani… – Mit tartozik ez rá? Csak az unokatestvéred. Ugyanabban a házban éltetek, rendben van… Tudod, hogy Párizsba viszlek? Ajkamba haraptam, bosszantott, hogy elárultam magam és nem vártam be, míg megesküszünk, s csak akkor közlöm Adilával, hogy itt akarom hagyni Liogeatst. De láttam, hogy ez a hír is közömbösen hagyta. Úgy lépett ebbe a házasságba, mintha a tengerbe ugrott volna. – Párizsba, vagy máshová… – suttogta. – Igazad van: Párizsban vagy másutt, velem leszel, a feleségem leszel, felesége egy ilyen embernek, testestül az enyém. Amikor halkan közbevetette: „Már az vagyok…”, tovább mondtam: – Egészen kiszolgáltatott, Adila. Az enyém. Egyedül. Senki közöttem és közötted. Úgy éreztem, nem uralkodom felette. Állta tekintetemet és keményen tiltakozott: – Nem, nem leszek egyedül. Nem vagyok egyedül. Ha egyedül volnék, már régen a világ másik végére menekülök előled, vagy a másvilágra. Nem találtam semmilyen választ. Kis csönd után folytatta: – Az anyámmal beszélek… De Mathilde-hoz nincs erőm. Te fogod vele közölni az újságot… egészen hamarosan… már holnap. Mindennek a leggyorsabban kell mennie… És miért ne Párizsban, ha Párizsban laksz most állandóan? – Nem – tiltakoztam. – Itt akarom a nagy esküvőt. Azt akarom, hogy Liogeats-n menj végig fehér ruhádban. És akarom, hogy az emberek legyenek itt tanúi

győzelmemnek… Nagyszerű diadalmenet, mi? Néhányan sejthetik, hogy mi történt. Durva sértésekre lehetsz elkészülve, öregem. A te bajod! Ragaszkodom ehhez a szép esküvőhöz a liogeats-i templomban. – Megkapod, meglesz. Tekintetét nem vette le rólam, lihegett. Aznap nem láttam többé senkit. Nem mertem a faluban kalandozni, amely tele volt özvegyekkel s anyákkal, akik elvesztették fiaikat. Nem volt egy ház gyász nélkül, egyetlen család, amely ne élt volna szorongások között. Az emberek ebben az időben nem tudták elviselni egy fiatal és egészséges civil látványát. Felmentésem tulajdonképpen jogos volt; a sztetoszkóp és a röntgen alapján egyik tüdőmet olyannak találták, hogy nem kellett nyugtalankodnom. De meglepő volt, hogy mégis egészen jól éreztem magam, nem voltam fáradt, örülhettem vasegészségemnek. Magyarázza ezt úgy, tisztelendő atyám, ahogy tetszik. Egészen különleges oltalomban éltem, – el kell ismernünk – valósággal fedezékben… És mégis megrémített, ahogyan a sorsom alakult. Azzal töltöttem ezt a napot, hogy a kertben bolyongtam. Adila visszament a kórházba. Anyja már évek óta nem jött le az étkezésekhez. A kastély homlokzatán csak az öreg hölgy ablaktáblái álltak nyitva; a többi mind csukva volt. A nyugati oldalon – láttam – egy cseléd Mathilde szobájának ablakát mosta; szomszédos volt Adiláéval. Délben levelet kaptam Aline-tól, parancsoló, fenyegető sorokat; de nyugodt maradtam. Az ő érdeke volt, hogy ne borítsa fel házasságomat, s nem kellett tartanom tőle, amíg a zsákmány nem kerül kezembe. Csak akkor rohan majd meg. Előre borzadtam. Az olyan emberek, mint ön, tisztelendő atyám, tudni szeretnék, hogyan jutnak a magamfajták arra a gondolatra, hogy eltüntessenek valakit, aki zavarja őket. Ettől kezdve egyik visszatérő gondom lett, hogyan fedezhetnék fel egy módot, amellyel megszabadulok Aline-tól. Termékeny fantáziám volt: azzal töltöttem életemet, hogy gondolatban eltettem őt láb alól. Micsoda detektívregényeket írhatnék mindabból, amit kiterveltem! De nincs olyan bűntény, amelynek megvalósításában egészen biztosak lehetnénk. Meg aztán Aline régen kitanulta a zsarolás veszedelmes játékát, résen állt. Gyakran (s mint egy természetes dologról) beszélt erről a kísértésről, amely nem hagyott nyugton, s kifejtette, miért nem fogom megölni, miért nem ölhetem meg: negyvennyolc órán belül engem gyanúsítanának, letartóztatnának; mindent

elárulna. Különben – ismételte nem egyszer – bizonyítékai, amelyek a bíróság figyelmét azonnal rám irányítanák, megbízható kézben vannak. S végül meggyőzött ez a némber: az én érdekem, hogy ő éljen, s ha baj érné, még ártatlanul is elveszett ember lennék. Ez a nap a lombtalan, vadon erdőkben telt el, itt nem tudták, hogy ki vagyok, pedig a fák gyerekkorom óta ismertek. Csak az olyan ember, mint én, szeretheti mélyen ezt az isteni világot, amely nem mérlegel és nem ítél el bennünket… Illatos világ, állatok és csillagok világa, – nem tudja, hogy vannak szentek és elítéltek, megmentett és elveszett emberek. Aznap, emlékszem, három óra felé ott ültem a napsütésben egy lezuhant fenyőfán, amelynek hatalmas törzse, amint eldőlt, tölgyeket zúzott össze. Kuporogva melegedtem a lehorzsolt fakéreg illatában, ártatlanul, mint egy róka vagy egy nyest. Az erdő nem kért számon semmit: mindenki, aki vele lélegzik, aki belemerül legtitkosabb életébe, felfalja egymást. Én is csak egy falánk voltam az ezer között, akik ugyanebben az órában tollukat, bundájukat, szárnyukat süttették a napon. Nem szenvedtem; szenvedésem csodálatosan megszakadt… Mert tudnia kell, tisztelendő atyám, sohasem hagy el ez a kegyetlen fájdalom, pillanatra nem szűnik a felismerés, hogy mindörökre fogva vagyok. Pedig akkor még nem is hallottam azokat a szavakat, amiket egy napon az ön testvérei közül mondott nekem valaki, szentszájú öreg pap, akivel Super-Bagnères kanyarodóin találkoztam néha, luchoni kúrám idején. Igen, „ennek a világnak fejedelméről” beszélgettünk, ahogyan ő nevezte. A bizonyosság megdermesztő hangján mondta: „Vannak lelkek, akiket megkapott…” Úgy látszott, biztos forrásból tudja. Nem mertem tovább kérdezni, siettem másról beszélni. Azóta mindenfelé kerestem már az öreget, hogy valami magyarázatra szorítsam. Végül nyomára bukkantam: ahogy önök mondják, „szent híreben” halt meg, az aggok házában, Vanves-ban. Magával vitte rettenetes titkát: „Vannak lelkek, akiket megkapott…”

Mathilde másnap érkezett, reggeli után, én nem voltam ott s nem fogadhattam. Egész nap hallottam, hogy Adilát szólítgatja, nevetett és énekelt a szobájában, ahol kicsomagolta holmiját. Csapdosta az ajtókat. Mintha kislány volna még, minden megelevenedett, amerre járt, – semmit nem változott. Újságot olvastam a napon, amikor egy fürge kéz elkapta a kalapomat. Kacagás rebbent fel, erről ráismertem, de először maga a kacagás volt csak ismerős. Ez a magas, vékony lány, karcsúra metszve, mint egy fecske, semmiben nem idézte fel a zöldes arcú, ványadt gyereket, akivel együtt játszottunk. De nem hasonlított a mai Mathilde

Desbats-ra sem, Madame Symphorien Desbats-ra, aki önt nem tünteti ki többé azzal, hogy gyóntatója lehessen. Semmi sem lehetett kevésbé tragikus, tisztelendő atyám, mint Mathilde ebben az időben. Még nem volt az a parancsoló megjelenés, akit ön is ismer… riadt volt, igen, riadt: egy váratlanul szobába tévedt és mindenbe beleütköző fecske. Túl vékony, szögletes… Ahogy a sétaút közepén állt, olyan volt, mint egy madár, amely éppen csak egy pillanatra szállt oda, kalapját lóbálta, majd dús hajkoronájú kis fejének hirtelen mozdulatával szemembe nézett. Ma is elmondhatnám még önnek, milyen volt a ruhája, meztelen karja a csípős tavaszban, barna nyaka körül a nagy korall-szemek. Nem is én voltam ott, azt se tudtam már, ki vagyok: sejtelmes meghatottság szállt fel napjaim mélységeiből és szétterült bűnös életem felett. Megint fiatal lettem egy fiatal leány mellett. Nem, nem is igaz, csak álmodtam mindent. Még nem múlt el az az idő, amikor elbújtunk a fagyalbokrok között. Adila keresett, a nevünket kiáltozta, átfogtam Mathilde-ot, anélkül, hogy megszorítottam volna, ő meg nyakam köré fonta karját. Egy élet minden tisztátalansága lidércnyomás volt csak, fölriadtam ebből az álomból, még itt vagy, szeretsz… Bizonytalanok vagyunk, mind a ketten vigyázunk, hogy ne hamarkodjunk el valamit… És ő hirtelen megszólal: – Semmit nem változtál, kis Gabriel! Éppen olyan jól tudsz pirulni, mint azelőtt… Szerencsétlen szavak: a köd egyszerre szétoszlik és látom életemet. Nem hagyott hát semmi nyomot rajtam? Különben Mathilde nem is tévedett: amikor még együtt játszottunk, éppen olyan elveszett voltam, mint ma; fiatalságom ártatlansága leplezett csak… Nem, nem változtam: még mindig bármit tehetek, igazi arcom, örök arcom nem változik. – Nem látszol betegnek… Pedig annak kell lenned… Igen, tudom: megnéztem a röntgenfelvételedet, amikor legutóbb itt jártam… Tájékozott vagyok most orvosi dolgokban! Mégis, meglepő, milyen jó színben vagy. Hőmérsékletem felől kérdezősködött és úgy látszott, bosszantja, hogy nem mértem meg magam minden este. Együtt indultunk visszafelé. Sok fenyőt vágtak ki erre; az irtás elpusztította ismerős búvóhelyeinket. A Balion is csupaszon maradt, valaha sűrű cserjéken át lehetett csak elérni, tölgy- és égerfák összefonódott ágai alatt folyt: most dideregve ment át a leborotvált földön, amely tele volt fatönkökkel és beszórva kéregdarabokkal.

– A Balion, ő legalább nem változott – mondta Mathilde. – Hiszed-e, hogy akár bomba vagy gáz árthatnak a patakoknak? Nincs hatalmunk a víz felett… – De igen, kislány (mindig kislánynak hívtam), meg lehet mérgezni a vizet is… Nézd csak, – tettem hozzá – itt van még a mi „kunnyó”-nk! Ugye tudja, mit hívunk Liogeats-ban kunnyó-nak: a leshelyt, ahonnan célba vesszük a vadgalambokat. Úgy léptünk be ide, mint régen. S éppen úgy nem jutott eszembe, hogy kihasználjam ezt a magányt, mint ahogy Mathilde sem gondolt semmi rosszra. Megint találkoztunk, mint a gyerekek, akik a szünidőt mindig egy vidéken töltik: állva maradtunk, vállunk összeért. És a nagy csöndben, az elszáradt páfrány szagában megint elfeledkeztem saját magamról. Bűneim nem hagytak nyomot arcomon, s ezen a napon azt is hihettem, hogy a lelkemen sem maradt semmi jel. A kis Mathilde ártatlansága elég volt talán két embernek is? Néhány percig boldog voltam… Igen, mégis tudom, mi a boldogság… Addig a pillanatig, amíg Mathilde megszólalt: – Adilát például nagyon megváltozottnak találtam… felismerhetetlen… öregasszony. Nem feleltem. Esőcseppek vertek halk zajt páfrány- és lombfedezékünkön. Egészen mellettünk teli torokkal énekelt egy madár. Csak Adilára nem gondolni! Csak Adilára nem gondolni! De hiába igyekeztem, már ott volt közöttünk. Mathilde dolgaim felől kérdezősködött, tudni akarta, honnan van pénzem. Óvatosan felelgettem, titkos remegéssel. Gyakorlatias kislány volt, mint annyian nálunk, üzleti ügyekben jártas, nehezen vezethettem csak félre. Szerencsére egykét tervemet bevallhattam. Ebben az időben bármit meg lehetett vásárolni, felhalmozni, s egy hónap múlva nagy nyereséggel továbbadni. Mathilde elfintorította arcát; ő ezt így nevezte: „egyik napról a másikra élni”. – Sosem gondoltál arra, – kérdezte – hogy otthagyd Párizst, visszajöjj, és itt élj Liogeats-ban? – Mit csinálnék Liogeats-ban? – Mit tudom! Próbálj valamit… Tekintetünk kereszteződött az odú homályában. Már nem esett. Az ázott föld szaga és hidege vett körül… De mi átmelegítettük egymást. Tudtam, mit kínál. Megértettem… Késő! Hacsak Adilát nem áldozom fel… Különben nem is

áldoznám őt fel: Adila már nem szeretett. Házasságunk a jóvátétel valamilyen formáját jelentette csupán számára. Semmit nem tehetett ellenem… – Tudnál-e például az én birtokommal foglalkozni? – Hogy gondolod? Megkerülte a kérdést, szakadozottan beszélt Brightonról, két ausztráliai barátnőjéről, akiknek szülei egy megtorpedózott hajón pusztultak el. Váratlanul megkérdezte, tudom-e, miért jött vissza Franciaországba. Az a terv vetődött fel, hogy férjhez megy egyik unokatestvéréhez, Symphorien Desbats-hoz, aki húsz évvel idősebb nála, de Mathilde birtokait már szülei életében is gondozta. Egy kis felindulás látszott rajtam. – Nem határoztam még – folytatta. – De ha „nem”-et is mondok, s ez valószínű, nem értesíthetek erről levélben egy embert, akinek annyival tartozom… Megint esni kezdett. A ház felé futottunk. Megfogtam a kezét, mint gyerekkorunkban; most ő volt a gyorsabb. Így léptünk be a sötét előcsarnokba. Halkan dörgött. Az egyik karosszéken egy odavetett ápolónői kabátot láttam. – Adila hazajött – mondta Mathilde. – Nem merek szólni neki. Mintha kerülne… Nem tudod, haragszik rám valamiért? Úgy érzi talán, nem írtam neki eleget… De hát nem voltunk annyira bizalmasok! Ha férjhez mentem, végre saját otthonomban élhetek… – A kastély közös? – Úgy gondolom, hogy elköltözöm. Azonkívül nem is ragaszkodom a kastélyhoz… Ha Adila meg akarja tartani… – Desbats úr lakása a téren elég komor… Remegő hangon felelte: „nem arról van szó, hogy Monsieur Desbats-nál éljek”. Mint minden viharnál, a villany nem égett. Állva maradtunk, körülvett a félhomály s az eső csobogása. Az első emeleten lépteket hallottunk, őrült, esztelen vágy rohant meg: azonnal beszélni Adilával, még most túladni rajta. Lehetetlen, hogy egy pillanatig is bizonytalanságban maradjak: szabaddá kell tennem az utat, végre boldog akarok lenni! Minden akadályt eltávolítok; s mint egy dühöngő, gondolatban már rájuk is vetettem magam. Ó! És Aline? Eh,

Mathilde éppen olyan gazdag, mint Adila… Megszerezhetném a szükséges összeget, hogy Aline száját befogjam… Mégsem: nagyon jól tudtam, semmi sem akadályozhatja meg a nyomorultat, hogy halálig zsaroljon. Ráérek még erre gondolni, ha a házasságot már megkötöttük. Egyedül a boldogság, ez a nem várt boldogság adhat erőt, hogy Aline-t hallgatásra bírjam, örök hallgatásra. Igen, most egyszerre, egészen pontosan ebben a pillanatban, itt a falusi előcsarnokban, ennek a hevesebben lélegző fiatal lánynak közelségében elhatároztam az utolsó gazságot: egy utolsó aljasságot, hogy többet ne vétkezzem. Még egyetlen gazság és vége. Csattogva zuhogott, kitört a vihar, én mégse hallottam semmi mást a világon, csak Mathilde könnyű lihegését. Tétova kezem előrenyúlt a homályban. – Mindig! – súgta. – És te? Karomban tartottam, de azokra a nehézkes lépésekre kellett figyelnem ott a fejünk felett: Adila… Azonnal meg akarok szabadulni Adilától… Nem maradhattam ebben a nyugtalanságban egy percig sem. Gyöngéden eltoltam Mathilde-ot és azt mondtam, menjen fel a szobájába, várjon meg ott. Kopogás nélkül léptem be Adilához, mint egy tolvaj. Fel-alá járkált, rózsafüzérét morzsolva; ennek a jövés-menésnek zaját hallottuk az előcsarnokban. Gyertyák égtek a kandallón. Megjelenésem mintha nyugtalanította volna, megállt, csuklója köré csavart rózsafüzérrel. – Beszélni akartam veled még vacsora előtt (milyen lágy volt a hangom! Lágysága engem is meglepett). Gondolkoztam azóta tegnapi beszélgetésünkön. Elég bajt okoztam már neked, szegény Adilám. Őrültség volna ez a házasság… Fáradt mozdulatot tett: – Mire való erre visszatérni? Mindent megbeszéltünk. Dadogtam s már elkapott a düh: – És én, aki benne vagyok? Velem mi lesz? Az én boldogságom? Adila megfordult és figyelmesen, mélyen rám nézett: – A te boldogságod? A vagyonom… a birtokaim…

Milyen közönyös hangon mondta ezeket a szavakat! Fütyülök a pénzére, – bizonygattam. Hiába próbáltam már megfékezni magamat: – Éppen olyan szép birtokom lehet, sőt szebb is, mint a tiéd… És ugyanakkor feleségül veszek egy nőt, aki nem… (itt most egy szó következett, néha kibuggyan az ilyesmi belőlem, azoknak az ocsmány kifejezéseknek egyike, amelyek nem jellemzők rám, mert az ízlésem irtózik tőlük. És mégis, el sem tudja képzelni, sokszor mi jön a nyelvemre…). Adila remegő hangon kérdezte: – Miféle nő? Mathilde? Sejtettem. – Fájdalmas arccal tette hozzá: – Éreztem, hogy ez következik. Majd nagyon nyugodtan – Hát nem! Nem, kedvesem, le kell mondanod róla. És dadogásomra: „Ki kényszeríthet?”, azt felelte, hogy megvannak az eszközei… – Ugyan! Magadat teszed tönkre… Olyan dühben izzottam, amelynek kitöréseit nem egyszer elszenvedte már. De most nem ingott meg, állta a tekintetemet: – Nem ijesztesz meg többé, mindenre kész vagyok. Érts meg: ha szükség van rá, örömmel vállalok mindent, hogy megmentsem Mathilde-ot. Még nem értetted meg, hogy én már nem veszíthetek semmit, és nem nyerhetek semmit… Hogy mindent elveszítettem, vagy mindent megnyertem… Hogy nem tehetsz velem többé se jót, se rosszat. Kezemet vastag fehér nyakához emeltem: – És ettől sem félsz? Megrázta fejét: – Nem, mert te nagyon is félsz, Gabriel…

Arra gondoltam, hogy rávetem magam, míg ő kifelé indult. A lépcsőig ment, de nem előlem menekült, ahogy először hittem, mert hallottam, ahogy jó hangosan Mathilde-ot hívja. A kicsi könnyű lépései alatt megreccsent a lépcső. Egészen távolra húzódtam az ablaktól, és mikor Mathilde belépett, először nem is vett észre. Hallottam a hangját: – Itt vagy, Gabriel? Ezalatt Adila ismét becsukta az ajtót. – Gabriel és én nem halaszthatjuk tovább egy nagy újság bejelentését… Megígérted Gabriel, hogy magad értesíted Mathilde-ot… A fiatal leány először azt hihette, hogy éppen most mondtam el unokatestvérének, mi történt közöttünk, s Adila erre saját eljegyzésének hírével felelt. – Mind a ketten hát, – mondta Mathilde nevetve – mind a ketten megtaláltuk a boldogságot… De Adila, mondd gyorsan a nevét… Ismerem? – Drágám, nem találod ki? Itt van a szobában… Óvatosan beszélt. S mintha álmomban hallottam volna, hogyan ismételgeti Mathilde: – Mi ez? Tréfa? Arra vártam, hogy vége szakadjon már ennek a jelenetnek, amikor a fiatal lány hirtelen engem szólított: – Gabriel, ugye, nem igaz? Dadogtam: – Remélem, hogy nem… Ekkor Adila, mintha leckét ismételt volna, érzéketlen hangon újra elmondta, hogy nem tagadhatom le, kötelezettségeink vannak egymással szemben.

Mathilde felém lehelte: – Gúnyol téged? Felelj! Felelj hát! Bizonytalan, tagadó mozdulatot tettem. Hallottam Mathilde ziháló mondatait, anélkül, hogy bármit is értettem volna belőlük. Egy eszméletlenségig hosszú perc után megint felfogtam, mit mond, megmegakadó hangon: – Most már világos: nem sejtetted, hogy én is elég ostoba leszek… az ő belegyezésében biztos voltál… Neked csak az volt fontos, hogy a családba kerülj. Ha meggondolom, hogy te voltál ilyen számító, Gabriel, hogy te voltál képes erre a számításra! Soha nem felejtem el Adila tekintetét, míg unokahúga egyre ismételte: – Ki tartott volna téged erre képesnek… Igaz, annak, aki ismerte az életemet, Mathilde felindulása pukkadásig nevetséges lehetett. – Ne félj, nem vitatom el tőled – kiáltotta. – Könnyű lenne, tudod! De csak tartsd meg, vénség! S még hozzátette, félig tájszólással: – Tarcsd meg űt… Adila ekkor előbbre lépett a faltól és félig lehunyt szemmel hadarta: – Nem rólam van szó… Hanem… kisfiunk van. Andrès, öt éves. Mathilde – megkövesült arckifejezéssel – a foga között morzsolta: „Neked, gyereked?” és felnevetett. Végül támolyogva kiment, hallottuk, hogy a folyosón összeesett. Utána rohantam, de Adila durván ellökött. Ebben a pillanatban veszedelmes lett volna dacolni vele. Úgy hagytam ott, amint letérdelt s Mathilde fejét támasztotta fel. Lementem a lépcsőn, vissza se néztem.

Pocsolyák hidegét éreztem a lábamban. A sétaút fehérsége vezetett, néha mégis letévedtem róla és beleütődtem a fenyőkbe. Kétségtelen azok a percek voltak, amikor életemben legközelebb álltam az öngyilkossághoz. De egy türelmetlen hang alattomosan ismételte: „Nem, nagyon is gyáva vagy!” mint olyan valaki hangja, aki tudja, hogy ez a helyzet nem vesz le a lábamról. Mert csakugyan gyáva vagyok, – és gyakran megtörténik, hogy minden bűnünktől éppen ez ment meg bennünket. Éjszaka tértem vissza, ázottan, megéhezve, vérző kezekkel, de élve, jaj! Nagyon is élve! Sietnem kell, tisztelendő atyám, különben nem lesz ereje végig követni. Másnap Mathilde elutazott. Adila megint az a közönyös, érzéketlen, mindenbe beletörődő nő lett, amilyennek itt találtam őt, Liogeats-ban. De esküvőnket mégsem tarthattuk a faluban: rémes leveleket kaptam, özvegyek és súlyos sebesültek aláírásával. Éktelen nyávogó koncertet rendeztek a kastély ablakai alatt. Éjszaka kellett menekülnöm, autón, és egy távoli állomáson szálltam fel a vonatra. Adila Párizsban ért utol, a házasságkötésünknél csak a tanúink voltak jelen. Néhány héttel később Mathilde feleségül ment Symphorien Desbats-hoz. Vagyonközösséget követeltem. Adila vakon teljesítette minden kívánságomat. Andrès érdekeivel nem törődve elfogadta, hogy birtoka egy-részét lehasítsuk, a földet eladjuk és a pénzt nevemre helyezzük el; aláírt egy végrendeletet, amit én szövegeztem. Pedig semmi nem mutatta, hogy meg kell halnia. De ne higgye azt… ne gyanúsítson… Influenza vitte el, több mint egy évvel a fegyverszünet után, amikor már úgy látszott, hogy a járványt megfékezték. Halála – így mondják – „keresztényhez méltó” volt, de minden különösebb kinyilatkoztatás nélküli… Néhány szavát mégis hallottam az ajtón keresztül: csak rám gondolt, fiának még a nevét sem ejtette ki… Vallja be, különös hit ez, amely azt vallja, hogy a szenvedés megvált, s hogy feláldozhatunk egy életet, amely egyébként nem tőlünk függ… Lehet különben, hogy maga az igazság különös… Elhiszi-e, ha azt mondom, hogy megsirattam őt, hogy még mindig úgy gondolok rá, mintha élne és nem távozott volna el életemből? Természetesen, amint szabad lettem, Aline azt akarta, hogy vegyem feleségül: inkább a fegyházat választottam volna, s ezt Aline elég hamar megértette. Zsarolása akkor könyörtelenné vált. Symphorien Desbats-hoz kellett fordulnom. Ismeri őt. Abban az időben már beteg volt. Mint mondani szokás: nem a jó szíve fojtogatta. Ha Mathilde az én feleségem lesz, mégis csak megismeri a szerelmet… Az ébredés borzalmas lett volna, ez igaz; de a néhány hét, vagy

talán néhány hónap alatt a szerelmet ismerte volna meg. Elképzelheti, milyen lehetett az ő házasélete. Mégis született egy lánya, Catherine, aki azonban – amikor megszületett – a helyét már elfoglalva találta: Mathilde ugyanis Adila halála után írt nekem, hogy szívesen elvállalná a kis Andrès-t. Azóta is a szoknyája mellett él. Symphorien Desbats első pillantásával megmért. Nem mintha meg tudta volna érteni trükkjeimet és nem egészen egyenes útjaimat. Az olyan ember, amilyen valójában vagyok, felfoghatatlan az ő számára. Közönséges gazfickót látott bennem; és az ő szempontjából így is kellett hogy vegyen. Adilától olyan mértékben örököltem, amennyire a törvény csak megengedi a fiú kizárását az örökségből a férj javára. Aline követelései – és be kell vallanom, az én életmódom is (milyen élet!) – csakhamar rászorítottak, hogy kivágassam megmaradt fenyőimet, először az öregebbeket, azután azokat, amelyekért jól fizettek. Egy nap Párizsban meglátogatott Symphorien Desbats. Azt mondta, tönkreteszem birtokomat s felügyelet alá kellene azt helyeznem. Megfelelő jövedelemről biztosított. Azonnal előlegezte is az összeget, amit kívántam. Megkímélem önt, s nem mondom el, milyen ravasz fogásokat használt fel, hogy megvásárolja erdeimet, amelyek természetesen szomszédosak voltak az övéivel. Ahogyan Andrès nőtt, egyre inkább élt olyan eszközökkel, amelyek kétségtelenül igazoltak engem saját magam előtt… (mintha az ilyen embernek, mint én, szüksége volna igazolásra! Nos, igen! Szükségem van rá, mihelyt a fiamról van szó) – de főként leszerelte Mathilde-ot, a feleségét. Mert Mathilde úgy védte ellenem Andrès érdekeit, mintha a saját gyereke lett volna; ma már ön is eléggé ismeri őt, s tudhatja, hogy Andrès-t jobban szereti, mint édes lányát, Catherine-t. Emlékszem, mennyire felbőszült férje ellen, amikor észrevette, hogy örökös pénzzavaraimat kifosztásomra használja fel. Desbats azonban lefegyverezte őt, amikor így okoskodott: semmi nem akadályozhat meg engem, hogy birtokaimat ne adjam el az első jöttmentnek. Sokkal jobb, ha nem kerülnek el a családból. Hogy Andrès ne rövidüljön meg, csak egy mód van: eljegyezni őt Catherine-nal. Így újra megkapná majd a házasságban mindazt, amit apja csinos összegért átengedett. Ez a számítás nem is látszott valószínűtlennek, mert Catherine és Andrès elválaszthatatlanok voltak gyerekkorukban. Symphorien Desbats jóhiszeműsége ekkor még nem is volt meggyanúsítható: a vagyon imádata élt benne, amely egyet jelent a fölosztástól való irtózattal, s ez nálunk annyi vérrokonok közti házasságnak az oka. Szóval, megfizetett, hogy földjeim ne kerüljenek ki a családból, de Andrès igényei sem csorbultak ezekre a földekre a jövőben.

Ilyen módon Desbats biztosította felesége közömbösségét, hogy lassanként megszerezhessen mindent, ami az enyém volt. Andrès birtokában maradt még a cernès-i és balizaou-i majorság, amit anyjától örökölt, s amelyek felett én nem rendelkezhettem: több mint ezer hektár, szép jövedelemmel. Ha Desbats valóban elhatározta gyerekeink házasságát, vajon miért volt azon, hogy rátegye a kezét Andrès örökségének erre az utolsó maradványára is? Miért akart adót fizetni a kincstárnak, hogy biztosítsa magának olyan földek tulajdonjogát, amelyeket fiam úgyis magával visz a házasságba, ha megnősül? Lássa, bevallom, ez az, ami engem nyugtalanít. Jó, megengedem, amióta félig hűdött, földimádata már-már tébolyba fordul és nem hallgat a józan érvelésre. Már olyasmit is mond, hogy gyerekeink csak akkor házasodhatnak össze, ha megkötöttük a vásárt. S most engem szorongat, hogy vegyem rá Andrès-t erre az eladásra… S elhiszi-e, tisztelendő atyám? Az az apa, amilyen én vagyok, s akit most már ön is ismer, teljesen hatalmában tartja ezt a gyereket, aki iránt születése óta nem érdeklődött, aki máskor nem is látott, csak ha Liogeats-ba utaztam pénzért, amit tulajdonképpen tőle loptam. A fiamnak is tudtam tetszeni; ő az utolsó hódításom, és kihasználom őt, mint a többieket. Csakhogy őt szeretem. Mindent megtenne, amire kérném, bár a földhöz ő is ragaszkodik, de nem aljasul. Nincs meg benne a vagyon ösztöne; e helyett a mezei munkásokhoz való vonzódást hagyta rá örökül az anyja; foglalkozik a dolgaikkal… „az ő oldalukon áll”, mondja pártfogója gyűlölködve, mert Andrès végeredményben Symphorien Desbats fizetés nélküli intézője lett. Desbats nem elégedett meg azzal, hogy birtokában van a Du Buch földek nagyobbik része, ez a róka még a család legfiatalabb férfitagját is kihasználja, mint egy szolgát… Andrès tűri ezt, mert már Catherine férjének tekinti magát. Meggondolás nélkül belemenne hát abba, amit egy beteg szeszélyének érez, s a lehető legkönnyebben engedné át mostoha apjának Balizaou-t és Cernès-t; annál is inkább, mert Desbats esküszik, amint az üzletet megkötötték, kitűzi az esküvő napját. De tisztelendő atyám, én azt akarom, hogy megtartsa földjeit. Tudom, ha ez az üzlet megvalósul, jutalékot kapok; Desbats jutalmat ígért nekem… És a kicsi, aki tudja, hogy milyen súlyos nehézségeim vannak, megígérte, hogy kölcsönadja azt az összeget, amihez az eladás révén jut. Öt százalékot fizetnék neki… De ki biztosít arról, nem állítottak-e csapdát, és ha Andrès-t már kifosztottuk, az öreg vállalja-e még őt vejének? Mit érnek ennek az embernek az ígéretei, ha nem közjegyző előtt foglalta őket írásba? S Aline jobban zaklat, mint valaha. Éveken át sok húr volt az íjamon… De már öregszem, hónapról hónapra, hétről hétre öregszem… Vesszen hát, aminek vesznie kell, nem fosztom ki a gyereket… Meg kell tartania

Cernès-t és Balizaou-t… Tartsa meg őket legalább házassága másnapjáig… Különben is csak azért hátrálok, hogy annál előnyösebb helyzetbe jussak: ha egyszer felvettem jutalékomat és Andrès kölcsönét, semmit nem várhatnék többé… Desbats-ra bízhatom magam: talán erősebb lesz Aline-nál. Hacsak fel nem használja ellenem bizalmas közléseimet, s ha nem talál bennük megfelelő ürügyet, hogy a házasságot megakadályozza… Tisztelendő atyám, csak ön, egyedül ön…

I.

A férfi letette töltőtollat, átolvasta, amit éppen írt, felkelt. Kék selyem hálóköntöse szakadozott és foltos volt. Napsütött arca ezüstös hajával bekeretezve is fiatalnak tűnt fel. Tiszta tekintete nem változhatott gyerekkora óta. Barátságtalan világosság szűrődött be a piszkos ablaküvegeken: az a párizsi fény, amelynek oly türelmetlenül várjuk a halálát, hogy becsukjuk a keskeny vastáblákat, amelyek odacsípik ujjunkat. A berendezés 1925-ös jellegű. Az élet semmit nem tehetett hozzá ezekhez a festett falakhoz, a nikkel- és üvegbútorokhoz: minden új marad egészen a végső feloszlásig. És mégis, a rendetlenség áradt itt el, nem az élet, de a pusztulás rendetlensége. Hideg fogások maradékaival egy tál kallódott a földön. Mindenütt cigarettavégek. Napok óta nem takaríthattak. Gabriel Gradère elnyúlt a pamlagon, amely az ágya is volt, itt szokott aludni. „Miert írsz? – kérdezte önmagától. – Mit tehet ez a papocska érted? Különben megtiltom, hogy találkozz vele. Nem szabad megismerned. Nem szabad őt titkainkba beavatnod!” Az emeleten fölötte egy gyerek kezdett skálázni. Gradère megkönnyebbült, gyűlölte a csendet. A csend élt. A levegő súlyos volt, sűrű, túltelített. Nem, egy negyedórát sem tudott volna már itt maradni… Sietve ledobta háziruháját, felöltözött. Milyen megkönnyebbülés is behúzni az ajtót maga mögött, megfordítani a kulcsot a zárban, mintha ellenségét is bezárná az Emilé Zola utcai ház falai közé, élete és az egész élet ellenségét! Az az óra volt, amikor az utcai lámpák mind egyszerre gyulladnak ki. Gyors léptekkel ment, fiatalosan, majdnem szárnyakkal, ez a járás jellemző volt rá. Újságot vett. Úgy érezte, mintha valaki elvesztette volna a nyomát. Ki olvashatná le arcáról nevét? Áthaladt a Szajna fölött, a villamossíneket követte, egészen Auteuil kapujáig. Egyetlen lelket sem talált a nyáron zsúfolt kávéház teraszán… De ő nem fázott. Soha nem fázott. Egy Pernod-t… Nem tudhatjuk, vajon nem a várt boldogságot kapjuk-e meg vele… Néha felszabadít… de máskor csak súlyosabbá teszi a szomorúságot, végsőkig fokozza a kétségbeesést. Ez a Pernod itt talán könyörületes lesz. Gradère most már félelem nélkül mehetett haza – elnyúlni, lehunyni a szemét. Meg fogja takarítani a vacsorát,

későn indul el hazulról, leül a hölgy asztalához, aki minden este ott található a Florence-ban, egy szendvicset kér, amit majd a hölgy fizet – pezsgőjével együtt. A nedves estében mégis megborzongott kissé. A föld és a lombok erdei lehelete csapott át a negyed felett. Sietve tért haza. – Ejnye, – dünnyögte – elfelejtettem eloltani a villanyt… Aline! Mit csinálsz itt? Megtiltottam, hogy ide gyere… Az asszony a pamlagon elnyúlva meg sem mozdult. Cigarettázott, mellette a kiürült üveg portói. Kalapját a kandallón álló Buddhára csapta. Széles, belisztezett arca ki volt festve, anélkül, hogy megmosdott volna. A festékrétegek között zavaros, vízzel telt szem fénylett. Fukszia-vörös vonal emelte ki a hasadást, amely a szája volt. Combjáig felcsúszott ruhája még mindig finom lábakat fedett fel a műselyemharisnya alatt. – Te egyáltalában semmit nem tilthatsz meg nekem. Van kulcsom, igen vagy nem? Két hónapja várok már… Még mindig bordeaux-i kiejtéssel beszélt. Gabriel leült melléje, cigarettára gyújtott s alázatos és hízelgő hangon fordult hozzá: – Aline, nekem sincs semmim… Egyszer eszem naponta… – Meg kell szerezned a kicsitől… Durván félbeszakította: – Nem, ne beszélj a gyerekről. Nem fosztom ki Andrès-t. Nem, legalább ezt nem teszem meg. Nem és nem! – De amikor ő maga beleegyezik!… – Csak egy okkal több, hogy ne használjam ki gyöngédségét… – Hiszen a házassága függ ettől az üzlettől! Desbats megígérte neked. Sohasem szegte meg a szavát… Gabriel megrázta a fejét, anélkül, hogy felelt volna. – Akkor hát találj ki másvalamit… Én nem ragaszkodom hozzá, hogy a gyereket

becsapjuk… Előbb vagy utóbb úgyis oda lyukadsz ki, öreg szivar! Jól tudod, hogy meg kell tenned. De addig… Az utolsó szótagokat éneklő hangsúllyal nyújtotta el. Gradère a fűtőtest mellett állt és nézte őt, kényszerítette magát arra, hogy ránézzen. Egyszer s mindenkorra végezni akart ezzel az asszonnyal – kidobni… S miért ne ma este? Túlsókat kockáztatna ő maga is, ha beváltaná fenyegetéseit; nem érdeke, hogy magára vonja a rendőrség figyelmét. – Tudom, mire gondolsz – hangzott hirtelen. Gradère összerezzent. Aline cigarettát kért és kinyújtotta rövid kezét, amelyet a piros körmök még piszkosabbá tettek. – Azzal biztatod magad, hogy nem tenném meg? Tévedsz, kicsikém… Nem tudsz mindent. Aline most arra kényszerítette, hogy melléje üljön, s egészen közelről mondta: – Gondold csak el, hogy valaki… valaki, akinek nagyon sok bajt okoztál, akinek tönkretetted az életét, akit „meghurcoltal”, így mondják, úgy-e? – valaki, aki fent van, aki nem néz a dohányra, és mindenre elszánja magát, hogy téged elintézzen… Dadogva felelte: – Nem tudom, kiről beszélsz… De azonnal több név is eszébe jutott. – Mindenesetre, – folytatta keményebb hangon – ha az az úr le akar engem buktatni, nem leszek egyedül – esküszöm! Járhat a szád… – Gyermekem! Kinek nézel te engem? Csukott szájjal, torokból nevetett, hogy fogai ne tűnjenek elő: – Mire ő kinyitja aktáit, én már régen biztonságban leszek. „Ez az úr”, ahogyan te nevezed, először is elfogadja feltételeimet. Vállalja, hogy eltart külföldön, valami nyugodt kis helyen… Nem hiszed?

– Nem, mert ha ez így van, már mindent kiköptél volna neki… Talán mégse az én szép szememért… – Nem aranyom, persze, hogy nem! Csakhogy megszoktam itt. Az utazás nem esetem. Csak Párizsban lehet jól élni… Láthatod, nem vágok fel! Az én érdekem is, hogy megértsük egymást! De neked is adnod kell valamit… Légy kedves. Nyugodtan beszélt, harag nélkül, régóta meg szokva ezeket az alkudozásokat. A férfi habozva kérdezte: – Az az alak, akiről beszélsz – a márki? – Semmit nem lehet előled eltitkolni. Gondolkozz csak kissé: a felesége levelei, amiket kiadtál… És ha csak dohánya volna… De tudod, mije volt az asszony… az az asszony, akit elvettél tőle, akit mindenképpen tönkretettél. És a lánya házassága, amely az anyja miatt hiúsult meg… A kicsike idegbeteg lett… azt is mondhatjuk, bolond: zárt intézetben van… – Te bujtogattál… Indulatosan tette hozzá: – Valaki más tette volna tönkre… Ne beszéljünk erről. – Te beszélsz róla… Tehát? Eltorzult hangon felelte: – Holnap Liogeats-ba megyek… És most menj. De tudod, nem hiszek neked… Dorth márki irtózik a botránytól… Volt már része benne… Inkább fizetne, csakhogy ne legyen semmilyen kapcsolata az ilyen nővel, mint te… Aline nem sértődött meg: – Azt hiszed, megtisztel azzal, hogy fogad? Nem, minden csendben történik, közvetítővel. Forró hintára akar ültetni, drágám… de ízlésesen, botrány nélkül… Gradère az ajtó felé tuszkolta, ő ellenállt: – Miért nem táviratozol? Azonnal szükségem van pénzre.

– Nem, ki kell alkudnom a jutalékot. És biztosítani akarom magamat, hogy Andrès házassága nem esik kútba… Aline egy öreg, molyrágta vidrát borított magára: – Egy hetet adok neked. Ha hétfőn, ebben az órában… Ismerd el, derék lány vagyok… Amikor Gabriel egyedül maradt, kinyitotta az ablakot, beszívta a párás levegőt. Hirtelen megfordult, mintha a sarokból valaki szólította volna. A szoba üres volt, de még Aline-tól meleg, tele az ő illatával, átitatva kövér testének kipárolgásával. Becsukta az ablakot, és hangosan mondta: – Senki nincs itt… Révedező tekintete bejárta a falakat, a mennyezetet, a szőnyeget, egyszerre csak hirtelen, lázas sietséggel megragadta kalapját, felöltőjét… És újra elindult, vaktában nekivágott az esti órákban kihalt rakpartoknak, rettenetesen fáradt volt, de gyors léptekkel ment, fiatalosan, szinte repülve.

II.

A kis vasút hosszas szuszogás után megint nekilódult, majd megállt a liogeats-i állomáson, öt-hat utas szállt le. Este tíz óra volt, Gabriel posztókalapját szemére húzva, átadta jegyét a vasúti őrnek s megkerülte a pályaudvart, ahelyett hogy átment volna a várótermen, amely zsúfolt volt újságot vásárló emberekkel. Egy fűrészmalom farakásai között elérte az utat, amelyet megvilágított a hold. Kézitáskája, amit jobb kezében tartott, könnyű volt. Ezt az utat „bulvár”-nak nevezték, mert megkerülte a városkát, amely már aludt. Balról azonnal feltűntek a fenyők; csúcsaikon átpatakzott a tejszínű éjszaka, lecsurgott a pikkelyes fatörzseken, szétáradt az erdő mélyén, a kusza bozótban. A falut jobbról köd rejtette el, amely a patakról és a rétekről szállt fel. A falu még csendesebbnek tűnt, mint az erdő, ahonnan néha feltört egy rövid, fájdalmas éjszakai kiáltás, vagy egy toboz szakadt le ágáról és koppant a földön. De az emberek a fáradtságtól elcsigázottan, odúikban aludtak és ennek az elnehezült nyájnak összekeveredő lélegzete észrevehetetlen maradt. Az út átvágja a Balion-t. Gabriel a víz könnyű futását figyelte a kavicsok fölött, ezt a zajt, ami nem szakadt meg, amióta csak kisgyerekkorában hallgatta… A mindenség!… ez az anyag, amely nem ítélkezik, s mégis befolyásol, megbánást, elérzékenyülést ébreszt, bármit tettünk is… Ennek az éjszakának mély és édes eszméletlensége!… Gabriel meglassította lépteit. Ameddig itt jár, – ezen a holdfénytől fehér úton – a kavicsrakásokon meg-megtörő árnyéka nem lesz talán gyűlöletesebb a földnek, mint a fiatal papé, akire oly esztelenül rá akarta bízni magát, s akinek szomorú, bélyeges házát most megpillantotta a fordulóban. Vajon nem tudta-e ez a liogeats-i út, amelyen gyerekkorában oly bolondul futkosott, miért jött haza?… De ő maga tudta-e? Nem volt-e homályos minden lépésének célja? Balizaou és Cernès eladásáért jött. De a pár perc alatt, akarata ellenére elhatározott utazás mögött bizonyosan más parancsoló szükség is áll. Milyen titkos és jóvátehetetlen dolgot fog elkövetni a világnak ebben a zugában, itt, ahol született, egy hasonló éjszakán, az egyik ilyen szegényes viskóban, ötven évvel ezelőtt.

Tapasztalatai nem tévesztették meg: ezek a hirtelen, meg nem fontolt utazások mindig tettek kezdetét jelezték életében, valamiféle cél beteljesítését. Úgy érezte, tehetetlenül ing ide-oda, mint ideges kézben a kő… Igen: tehetetlen, mint a kavics, amit gyerekkéz ártatlan állatra hajít. Sohasem hasított még belé oly tisztán ez az iszonyú kiszolgáltatottság, mint ezen az estén. A Balion-ról köd szállt fel, de ő a korlátra támaszkodva és az áttetsző sűrűség fölé hajolva, a csobogást figyelte. A víznek valamiféle szaga volt: nem iszap és nem elmerült moha szaga. Majdnem megfoghatatlan illat, amit már gyerekkorából ismert. Ez a szennyes gyerekkor! Ez a tisztátalan ifjúság! S ez az éjszaka most mégis a jóság és szeretet érintetlen erőit mozdította meg benne… Hirtelen egy mozdulatra vágyott, valami tettre, amely kiesik sorsa irányából. De itt meg sem lehetett kísérelni – akármilyen kis jót sem – ezen a kihalt úton, ebben az alvó világban. Az árok szélén nem fekszik utas, akit pártfogásába vehetne és beköthetné sebeit. Még egy megdermedt madár sincs, hogy a mellén felmelegíthetné. Mégis ott volt benne a vágy, ez a haszontalan vágy, a jó szándékok közül való, amelyekkel állítólag a poklot kövezik ki. És a természet visszaáradt belé: a tejszerű, nedves, szűzies homály, a vak víz, amelynek partjai nem emlékeznek, hogy az ő meztelen lábai taposták valaha, mikor a kis Du Buch-ökkel rákásztak… Szerencse, hogy ezek a felhőtől eltakart rétek nem emlékeznek! Amint fázni kezdett, meggyorsította lépéseit. Az egyik kanyarodónál, ahol a „bulvar” találkozik a kastélyhoz vezető úttal, megpillantotta a plébánia bélpoklos falait: egy fiatal ember alszik ott, valaki, akinek el akarta mondani életét… Milyen őrültség! Ő is elnyúlik most bizonyosan, fekete ruhája nélkül, bágyadtan az álmosságtól és a szomorúságtól, akár hívői, akik kínozzák – egy velük, ugyanabban a letaglózottságban és ugyanabban a sötétségben… És az élőknek ez a temetője előrevetíti azt a másikat, ahol mind találkoznak majd, hóhérok és áldozatok, a falu szélén. És a plébános nővére, ott van-e vajon ő is, a rágalmak és üldözések után is? Gabriel felnézett: a holdfény teljesen megvilágította a zárt ablaktáblákat, széles zöldes lemezek a megviselt falakon. De… mi az ott, az ajtó előtt és a lépcsőkön, mik ezek a füzérek? Kíváncsian nézegette a fénylő borostyánlevelekkel kevert, frissen vágott puszpángszőnyeget. Ezen a vidéken a házasok küszöbét borítják így be esküvőjük napján… És Gabriel hirtelen megértette az aljas szellemességet. A hivők pimasz tréfája plébánosukkal. Mikor a fiatal pap holnap

reggel mise idején kilép a házból, ez a lombfüzér eszébe juttatja, mit gondolnak a liogeats-iak róla és arról a nőről, akit ő nővérének mond! Liogeats-ban korán kelők az emberek: bár a plébános félhétkor mondja miséjét, a tér minden ablaktáblája mögött akadnak majd leskelődő szempárok és az út nyárfái mögött kegyetlen gyerekek. Ebben a pillanatban alszanak a kínzók. Minden szomorúság közül, ami ebben az órában a földet elárasztja, egyedül ezeket a borostyánleveleket és puszpángágakat nézte a zenitről a hold egy vidéki parókia küszöbén. Gabrielt megragadta egy ötlet: bőröndjét a csalán közé tette, a kis fal tövébe, amely elválasztja a plébános kertjét az úttól. Körülnézett és fülelt. A kutyák már nem ugattak. Csupán a kakasok szólították egymást olykor-olykor, megtévesztve a holdvilágtól. Gabriel felnyalábolta a leveleket és átdobta őket a kis falon. Kimelegedett ebben a munkában, noha az éjszaka hűvös volt. Amikor már nem volt sok hátra, egyenkint szedte fel őket, az utolsóig. Ekkor, kissé kifulladva, mielőtt folytatta volna útját, egy percre a nyárfákhoz támaszkodott, szemben a paplakkal. A virágfüzérektől megtisztított bejárat lépcsői meztelennek tűntek a holdfényben, középütt elkoptatták és kivájták őket a meghaltak és az élők léptei, akik itt jártak és felemelték ennek az ajtónak kopogtatóját, öreg, elhasznált kövek. S ennek az éjszakának fényében mégis kifejezőbbek, mint egy emberi arc – titkos élettől lüktettek. És a férfi, aki bepiszkolódott kezével megtisztította őket, nem tudta volna megmondani, miért, de azt érezte: rátekintettek. Csak egy pillanat volt. Felemelte táskáját és már balra is fordult, a kastélyhoz vezető fasorba.

III.

A mélyen fekvő köd eltakarta a réteket, s túl ezen a párás tavon egy meredekebb lejtőn a hatalmas Frontenac-fenyők talán emlékeztek arra, mi mindent láttak és hallottak. Bergère ugatott. Gabriel rákiáltott: „Hallgass Bergère!” Már a mellén érezte a kutya lábait, és meleg nyelvét a nyakán, az állán. Ablaktáblák csattantak. – Hé, ki van odaki? – Én vagyok, Gercinthe. Én, Gabriel… Az öregasszony kikiáltotta, hogy lejön, ő a bőröndjére ült. Kulcs fordult a konyhaajtóban. – Itt van hát? A süket öreg bizalmatlan tekintettel méregette. A személyzet közül egyedül ő aludt a kastélyban. A két fiatal szobalány (a bérlő lányai), meg egy szolga a majorságban laktak, ott is vacsoráztak. A világosság elvakította Gabrielt. Azt mondta, hogy a vasút – mint mindig – egy órát késett, nem ebédelt és farkasétvágya van. Gercinthe máris forgácsot és tobozokat vetett a parázsra és nyugtalankodott: mit fog enni? „Nem tudok sokat adni!” Megvetette Gradère-t, de az urak táplálása olyasvalami volt számára, mint egy vallási szertartás. – Egészen nyugodt vagyok! – felelte Gabriel. Az öreg megkezdett libamáj-pástétomot és hideg csirkét hozott: „Maradek… de azért nem a legrosszabb…” Gradère lassan felelt, a biztonság és jólét érzésével. Párizs, Aline és az egész könyörtelen élet messze volt… Senki nem szorongatta. – Mindenki jól van itt?

Gercinthe nyögdécselni kezdett: Desbats úr… Bizony, alapos kis rohama volt… Az asztma… Senki sem tudta ápolni, csak a lánya… Meg kell hagyni, hogy Catherine kisasszony önfeláldozó, ha az apjáról van szó… Milyen nyugtalan is az úr! – Ez az asztma, ez a betegség! Meg fogja nyugtatni őt, ha a nagyságos urat látja. Csak a nagyságos úrra várnak már az eljegyzéshez. Az asztal körül foglalatoskodott és egészen halkan hozzátette, mintha csak magának mondaná: – Ó! Nagyon ravasz ám… Gradère hirtelen megszakította az evést és ránézett: – Mit akarsz mondani? Hogy nem akarja Catherine-t és a gyereket oltár elé engedni? – Mondtam én azt? – dörmögte az öregasszony. – Nem én! Ilyet nem mondtam! Gabriel tovább faggatta: – Hát Andrès? – Mindig úton van. A héten a jouanhaut-i tag fenyőit számlálta, azt, amit Desbats úr Mouleyre-nek adott el… Né! Madame!… Mathilde volt – ez a teltidomú asszony, gesztenyeszín pongyolában. Sebtében felrakott sűrű haja, amely szabadon hagyta magas, fénytelen homlokát, kissé régimódivá tette. Arca epés volt s kissé beesett. De nyaka és a mell hajlata – amit a kikapcsolt ruha szabadon hagyott – fehér, mint a virág. Gabriel felállt. Ebben az érett, majdnem esetlen asszonyban a világon egyedül ő látott már csak egy vékony, fiatal lányt, élesre metszve, mint a fecske, fiatal lányt, akit szeretett. Mathilde volt s az ő számára örökre Mlle. Du Buch. A kis Gradère lett előtte, a Péloueyre-ek parasztjának fia, gyerek, akinek Adila és Mathilde „te”-t mondott, míg ő tiszteletteljesen „kisasszonyká”-nak szólította őket. – Nem vagy már éhes? Ha nem volnál túl álmos, még ma este komolyan kellene beszélnünk. Felmehet, Gercinthe. Az edényeket majd holnap reggel rakja el. Ne

nyugtalankodjék: majd gondolok a tűzre. Gyerünk! Siessen kicsit. Nyugodtan és határozottan rendelkezett, hozzászokva az engedelmességhez. – Menj közelebb a kandallóhoz. Az éjszakák már hidegek. Semmi felindulást nem látott Mathilde-on, hogy itt vannak a liogeats-i nagy konyhában, ahol mint gyerekek figyelték, hogyan forrnak a befőttek a rézüstben; ebben a konyhában, ahol keresztül szaladtak, hogy a mosogatódézsa mélyén bújjanak el, míg Adila a kertben kereste őket és kiabált: „A házban tilos elbújni!” Olyankor megszorította Mathilde kezét és úgy maradtak, némán a boldogságtól. Nem, az asszony semmit nem emlékezett ezekre a dolgokra. Elgondolkozott és szórakozott tekintettel nézett rá. Még idegenkedést sem ébresztett benne. Gabriel szívesebben látta volna, ha megborzong arra a napra emlékezve, amikor Adila bejelentette eljegyzésüket. De Mathilde-tól semmi sem állt távolabb, mint az, hogy rágódjék és kérődzék a múlton, amellyel ő visszaélt… Miket vallhatott meg neki a haldokló Adila? Semmi esetre sem felejthette el mindezt, csak mélyre temette. Úgy látszott, minden eltörlődött, elmúlt, meghalt. Ezt az asszonyt egyedül a mai emberek és a mai dolgok érdekelték. – Jól tetted, hogy eljöttél… De nehogy elhibázz valamit! Symphorien soha nem beszélt még róla annyit, hogy tartsuk meg az eljegyzést. De túl simának érzem mindezt: túl vidám – valami gyanús van a vidámságában… – Nagybeteg… – Az, persze hogy az! Bár, Isten tudja… A Petit Parisieriben olvastam egy szimuláns esetét… Symphorien néha süket, torkaszakadtából kiabálhat neki az ember; aztán hirtelen meghallja, amit egész halkan mondanak. Fél oldalára hűdött, nem tud járni… De ez nem akadályozza meg őt, hogy egyes napokon, mint egy patkány, ne futkosson a házban. Szóval asztmás ember, a szíve elcsigázott, de ez minden! Igen, mindenesetre Clairac doktor… Megmondjam neked? Clairac a hatalmában van: kihúzta őt valami elég zavaros balesethistóriából. És azt hiszem, ő maga súgja Clairac-nak a diagnózist… Másrészt nem látom, miképp tudná megakadályozni Andrès házasságát, ahogyan most állnak már a dolgok. Elég eszeveszett mindenben, ami a vagyont illeti – még életében mindenáron meg akarja kapni a két utolsó „tartomány”-t, amelyek még hiányoznak, koronája két legszebb ékességét, ahogyan ő Cernès-t és Balizaou-t becézi… Valósággal rögeszméje már…

Gabriel ásítást fojtott el: – Nos! El kell hát határoznunk… – Igen, de előbb követelni fogjuk, hogy még ugyanaznap írják alá a házassági szerződést… A tüzet nézte, gépiesen dörzsölgette térdét. Gabriel elzsibbadt. Bergère meleg orrát érezte a kezén. Kint halkan ütött a toronyóra. Milyen messze volt Párizs, Aline! A kandallóból kihallatszott, hogyan fúj a szél a fenyők között; egyenletes panaszos hang, nem magas és nem mély, amely végül is összevegyült a csönddel. – Hallgass ide, Gabriel… Megrázkódott. Mathilde percek óta figyelte; kissé nagy, szép kezét összekulcsolta a térdén. A pongyola bő ujjai felfedték kemény, erős karjait. – Esküdj meg, hogy nem ígért neked semmilyen jutalékot. Ha a vásár megkötéséért nagyobb összeget ajánlott volna fel, amilyen fukar, ez azt jelentené, hogy lóvá tesz… Gabriel bágyadtan megnyugtatta, hogy semmit nem ígért. – De ez igaz? Nem hazudsz? Érezte a sértést, tiltakozni akart. Mathilde azonban vállat vont: – Ne, öregem, ne! Velem nem éri meg a fáradságot… Gabriel morogva kérdezte: – Megvetsz? – Túl nagy szó ez – felelte gúnyolódva. – Párizsiaknak való szó. Itt nem beszélünk szerelemről, megvetésről, a ti meséitekről. Itt a földdel törődünk, a baromfival, a disznóval… Minden egyéb… fi! Gabrielt most hirtelenében bosszantotta és ingerelte ez az asszony, anélkül, hogy tudta volna, miért.

– Hát nem volna semmi más, – mondta – ami betölti életedet… – Ugyan mi? – Például Andrès… Révedezve elmosolyodott… – Ezt mondanom sem kell… Sokkal inkább az én fiam, mint a tied, vagy Adiláé… Nem adtad-e nekem? Igen, ez a gyerek az enyém. És megint leült, hogy Andrès-ről beszéljen. Az arca boldogságtól ragyogott. A fenyők szüntelen susogása nem zavarta meg a csöndet. De az öreg, jó szagú konyha nem keltett már Gabrielben biztonságérzést; már nem érezte magát védetten… Mintha a zárt ajtón át is hirtelen belépett volna valaki, – valaki, aki Párizs után elvesztette a nyomát, de most újra megtalálta őt, felégetve az utakat. S „ő” talán megint itt volt. Itt volt-e valóban? Bergère elnyúlva aludt, orra az elülső lábán. Sonkák lógtak a gerendáról. A csipkés papírral díszített polcokon rézedények ragyogtak. Nem, a konyha nem volt többé az elmúlt idő szigete, ahová elmenekülhetett: életének mindennapi borzalmai egy csapásra bezúdultak ide. Ha a fasorban csak egy lépést hallana, vagy egy kéz belökné az ajtót, nem csodálkoznék azon, hogy Aline lép be, ócska vidráját formátlan testéhez szorítva. Minden megváltozott – s Mathilde nem vette észre. Szórakozottan játszott jegygyűrűjével, karja könyökig fedetlen volt. – Biztos vagy kedvesem, hogy Andrès boldogságát keresed? Csodálkozva nézett rá: – Természetesen! Miért kérdezed? – Mert csöppet sem nyugtalanít, vajon Andrès boldog lesz-e Catherine-nal. Nem szeretnélek megsérteni… Mert végül is a lányod… – Ó! – kiáltotta nevetve – a legkevésbé sem sértesz meg. Mondjuk ki őszintén, hogy Catherine csúnya. Nem ostoba, de zárkózott, barátságtalan, olyan kevéssé vonzó, amennyire csak lehet… Hát aztán? Ez még nem zárja ki, hogy ő az az asszony, aki Andrèsnek kell… Régen elintézett dolog. Andrès mindenekfelett szereti a földet. Futballcsapata után a birtok az élete. Nálunk a férfiak sohasem várják az asszonyoktól azt, hogy szépségük és szellemük ragyogjon. Föltéve,

hogy gyerekeket nevelnek, rendesek, tiszták… Bevallom, Catherine-nak itt még sokat kell tanulnia. Meg aztán nem szereti az állatokat, nem foglalkozik a tyúkóllal… De majd ez is megjön. Különben is ott leszek én. – Igen, te ott leszel. – Hát igen! Ott leszek! No gyerünk, mondd csak ki, mit gondolsz – tette hozzá szárazon. – Attól tartasz, hogy megzavarom a fiatal házasok boldogságát? Azt képzeled, hogy kettecskén akarnak lenni? Nyugodj meg! Gyerekkoruk óta ismerik egymást, semmi romantika nincs a történetükben. Itt nem turbékolnak, itt ez nem divat. Semmi nem változik majd… – Kivéve, hogy ugyanabban a szobában alszanak. – Természetesen. – Ugyanabban az ágyban. – No és! Igen, ugyanabban az ágyban! – ismételte türelmetlenül. – Ó, ti túl komplikáltak vagytok nekünk! Az utolsó szavakat tréfásan mondta, de Gabriel érezte, hogy szenved, mintha egy vadgalambot tartana a kezében, amelyet kissé erősebben szorított meg. – Kis Mathilde-om, együgyű asszonynak tartanád te magad? Mathilde heves mozdulattal kelt fel: – De ez mind csupa felesleges beszéd… Emlékszel rá, hogyan hívott az anyám – mint gyereket még? „Szépszavú fecsegő”. Menj előre: eloltok. A konyhát váratlanul csak a kandalló kialvó lángja világította meg. A visszaverődő fény fellobbant és elhalt a rézüstökön. Hallották, hogy Bergère farka a kőkockákhoz ütődik. Az előcsarnokban salétrom- és pamutszag lengett, a fogas tele volt kertikalapokkal és gallérokkal. Gabriel hirtelen megfordult: – És Catherine? – kérdezte. – No, mi van vele?

Mathilde-nak rosszkedvűvé vált a hangja, olyasvalakié volt, aki siet lefeküdni. – Boldog? – Hogyne lenne! Még csak az hiányzik! – Megkérdezted tőle? – Nincs rá szükségem, hogy kérdezzem! Régóta várja ezt a házasságot… És ne lenne boldog, hogy Andrès elveszi? Őrült vagy! – Különben milyen a fiú iránt? Igen, végre is… Hogy viselkedik? – Hát olyanok egymással, mint mindig. Egészen ostoba lettél, szegény fiam! Lábujjhegyen mentek fel a lépcsőn. Hozzátette: – Ne csinálj zajt, Symphorien nagyon ébren alszik. Andrès-től viszont összedőlhetne a ház, ő még akkor se ébredne fel. – Még mindig a zöld szobában alszik? Hát, ha nem kockáztatom, hogy fölébred, megyek és megcsókolom… Te is bejössz? Félig nyitva hagyta az ajtót. – Várj, – suttogta Mathilde – meggyújtom az ágylámpáját. A vörös és zöldmintájú függönyök hajó alakú ágyat vettek körül; Gradère először csak a hatalmas, duzzadó pelyhes dunyhát látta. Enyhe undorral szívta be az állott levegőt. „Milyen paraszt! – gondolta. – Soha nem nyitnák ki az ablakot éjszakára…” – Túlságosan betakarózik – mondta Mathilde halkan. – Gyerekkora óta ez a rögeszméje… Fogadok, hogy verítékben úszik – tette hozzá, és felemelte a dunyhát. Gabriel elnézte alvó fiát. Piros volt; szakálla, mely piszkosan feketedett, még színesebbé tette arcát. Nem viselt pizsamát, csak régimódi szegélyezett hálóing volt rajta. Kissé nedves homlokán, fénylett a bőre. „Anyja fia – gondolta Gabriel – Csakhogy ő szép…” – Andrès hánykolódni kezdett, tapogatózó

kezével a dunyhát kereste. – Nyáron aztán épp ellenkezőleg – mondta Mathilde (az anyák tetszelgésével, akik szemében mérhetetlenül fontos minden, ami gyerekükre vonatkozik) –… nyáron a legkönnyebb takarót sem bírja. Nem egyszer idenézek, hogy betakarjam őt, mert napkelte előtt még augusztusban is elég hideg van errefelé a patak miatt… – Rövidesen nem kell majd ezzel fáradnod… Gradère kiment a szobából. A holdfény megfürösztötte a lépcsőt, megcsillantotta a korlátot, de nem hatolt be a folyosóra, amely egy alagút nyílására emlékeztetett. – Szép éjszaka! – sóhajtotta Mathilde. – Nem kell világosságot gyújtanunk… Mit mondtál? – Azt, hogy rövidesen nem a te gondod lesz Andrès-t hajnalonkint betakargatni… Nem lesz egyedül. Éberen figyelte, mit válaszol Mathilde, de a legkisebb ingerültséget sem hallotta hangjában, amikor felelt: – Igazad van, házassága után az első napokban vigyáznom kell majd, hogy ne lépjek be így hozzá… Ezt is meg kell szokni. – Bizony, mindig fel kell áldoznunk valamit – mondta Gra-dère. – Ó! – folytatta nevetve – nem lesz áldozat. Egyébként elismerem, hogy nagyon is úgy kezelem, mint egy kisfiút. Ideje, hogy vége szakadjon. – Biztosan ő is ezen a véleményen van. Attól tartok, kissé idegesíted… – Azt már nem! – tiltakozott élénken. – Huszonkét évével is fiatal kölyök. És a katonai szolgálat sem változtatta meg. Azt hiszem, még ártatlan – tette hozzá kissé sietve. – Honnan tudod? – Nem mintha bizalmas lett volna velem… hanem bizonyos naivságokból…

Furcsa, mi? – ha valakinek ilyen apja van… Gradère figyelmesen nézte kék szemeivel: – Talán te vagy naiv… Egy huszonkét éves fiú! Te lennél az utolsó, akinek elmondaná… Mathilde félbeszakította: – Azért mondom, mert tudom. Nem! Ne akard jobban ismerni, mint én! Egyébként Liogeats-ban semmi nem történhetik észrevétlenül: ha bármilyen kis esete is volna, még aznap elmondanák nekem… Esküszöm, hogy nem is gondol rá. Az affélék persze, mint te, nem tudják elképzelni, hogy lehetnek emberek, akik nem vadállatok, nem kutyák! – Milyen heves vagy, Mathilde! Nem akartam kellemetlenkedni… – Nem vagy kellemetlen… Miért lennél? – folytatta haragosan. – Ugyan, gyerünk aludni. Többet ér, mint butaságokat beszélni. Reggel még mindig teát kérsz? – Nem, itt nem. A víznek földes íze van, homokos… Tejeskávét, mint ti mindnyájan. A sötét folyosó végéről csípős hang rezzentette meg őket: – Túl hangosan beszéltek. A papa felébredt… – Te vagy az, Catherine? Régen itt állsz? – kérdezte Mathilde elfogódott hangon. A jövevény megkerülte a kérdést: – A papa hallott titeket… Akarjátok, hogy világítsak? Elvakítva hunyorogtak. Gradère figyelmesen megnézte a csont és bőr fiatal lányt, aki fázósan tekert maga köré egy pongyolát, az anyjáéhoz hasonlót, ugyanabból a gesztenyeszínű anyagból. Sötét, élénk és mégis állati tekintete nem derítette fel arca kemény csontozatát. Vastag, fénytelen haja két fonatba osztva és hátracsavarva, szabadon hagyta alacsony homlokát: igen, egy landaise-i tyúkocska volt, a fekete szárnyasoknak abból az apró fajtájából, amelyek oly

jellemzők erre a vidékre. Anyja nyugtalanul méregette: – Valld be, azzal szórakoztál, hogy kihallgattál minket. Különben… igazán nem fontos. Catherine kissé felvonta vállát. Merően nézte papucsa lyukas hegyét, amelyből kibújt nagyujja, egyik hajfonatának fakó szalagját tépegette. Hirtelen Gabrielhez fordult: – Papa holnap reggel várja… Amint csak felébredt… Nagyon örül, hogy megjött. – És te, kis Catherine, te is elégedett vagy, mi? – Ó! Én… Olyan mozdulatot tett, ami kifejezte, hogy az ő érzéseire nem kíváncsi senki. Egyre kisebbedő árnyéka eltűnt a folyosón. Mathilde és Gabriel megvárták, míg bezárja szobája ajtaját, amely szomszédos volt apjáéval. – Azt hiszed, hallotta beszélgetésünket? – kérdezte Gabriel. – Valószínű. Mindig lesben áll… örökkön kémkedik. Az apja úgy betanította, mint Bergère-t – tette hozzá az ellenszenv hangsúlyával. – Kellemes asszony Andrès-nek, mi, Mathilde? – Az az asszony, akire szüksége van, pontosan az! – Igaz, – felelte gúnyos lágysággal – igaz, imádni fogja, bolondulni fog érte. – Jóéjszakát – vetette oda szárazon Mathilde és belépett szobájába. Gradère hallotta a retesz zaját, amint eltolta. Még akkor is nevetett, amikor szobájába ért, Adila régi szobájába. A kandallót a halott fényképe díszítette; a képkeret egy vázához volt támasztva, amelybe Mathilde mindennap friss rózsákat tett. Gabriel már nem nevetett. Leült az ágyra és a falakat nézte: rossz pasztellportrék, – Du Buch nagyapa festette őket, két akvarell Comminges-i szent Bertrand-ról és az Oo-tóról, s aztán egy egész kápolna: a Szent Szív, Szűz Mária, Szent József, egy nagy bronz Krisztus,

amelyről egy olajfamagból készített rózsafüzér lógott IX. Pius áldásával, – ehhez ragaszkodott Adila valaha legjobban. Gabriel megnyugodott. Adila szobájában még soha nem érezte ilyen forrón azt a láthatatlant, aki Párizsban megrémítette, soha nem hallotta így a lesben álló lélegzetét. Hirtelen felkelt kinyitotta a szekrényt, melynek ajtaja felnyögött, az utolsó polcról öreg piros flanelgallért vett le, de nem a szájához, inkább az orrához közelítette: mindig körülszimatolt mindent, mint egy kutya. Aztán újra leült az ágyra, térdein tartva Adila vörös pelerinjét, két kézzel markolta ezt a gazdátlan jószágot. A hold már hanyatlott, a köd eltakarta a vidéket. Gabriel Gradère-en kívül, volt-e Liogeats-ban élő, aki nem szunnyadt már el?

IV.

A másik a bélyeges parókián virrasztott, bár szeme csukva volt. Az összecsukható vaságy körül egy nagy és sivár szoba rendetlenségét világította meg a zsalukon át a hold. Az asztalon szétszórt papírok fehérsége villogott. És az a két mozdulatlan állat ott a padlón? Két sáros bakancs. Az egyik széken egy flaneling és a reverenda hevert. A nedvesség világrészeket és szigeteket rajzolt a holdfényben a falakra. Forcas abbé a padlásról patkányok surranását hallotta, rágcsálást, kis éles kiáltásokat. De nem a patkányokra gondolt, csak a virágfüzérekre… Miért ne söpörné el őket? Még van rá ideje. Tegnap este, míg breviáriumát morzsolta, elfojtott nevetgélést hallott ablakai alatt – csendesen odalopódzott… Látta őket, megértett mindent… Forró düh öntötte el, ahogyan csak egy huszonhat éves, szenvedélyes fiút boríthat el a harag. Egészen biztos, hogy a nagy Mouleyre, vagy Pardieu lehetett, a kocsigyártó fia, ők rendezték ezt a gyalázatot… Talán a lányok biztatták őket? Ketten vagy hárman voltak, – ezek gyűlölték őt, a fiatal magányos papot, aki körül hiába forgolódtak. Négyesével vette lefelé a lépcsőfokokat, kezét a zárra tette, majd ismét mást gondolt; visszament szobájába, térdre borult, mintha ez a vágy – hogy a füzéreket elsöpörje – valamilyen kísértés lett volna! De nem volt-e éppen az a kötelessége, hogy megelőzze a botrányt, amely hajnalban nyomban kitör?… „Én nem féltem a botránytól, amikor megfosztottak ruháimtól, meztelenül a cölöpökhöz kötöttek és meztelenül odaszegeztek… Ne a megértést keresd, de hasonlíts hozzám…” Alain Forcas így szólt: „Magam beszélek saját magamhoz…” s a hang rögtön elhallgatott. Indulatos mozdulatokkal vetkőzött le, reverendáját messze dobta, majd tisztelettel felemelte és ajkához érintette; egy fiatal ember állt ott, egészen olyan, mint bárki más fiatal társai közül. Hosszú dereka és rövid lábszára alacsonyabbá tették, mint amilyen valójában volt. Arca kissé morcos, orrgerince szeplőkkel behintett, fiatal bivalyra emlékeztető alacsony homloka nem fejezett ki semmilyen lágyságot, inkább valamilyen nyerseséget. A fal felé fordulva feküdt, keze rózsafüzérrel megkötve. Ha most nem alszik el

azonnal, annál rosszabb! Akkor felkel és kimegy – elsöpri a virágokat. Miért is tűrjön mindig? Már az esperesnek sem kellett volna engednie, nem kellett volna beleegyezni, hogy elküldi nővérét, Totát. Milyen jogon tilthatják meg, hogy elhagyott, boldogtalan húgát maga mellett tartsa? Most visszatért Párizsba, majdnem minden pénz nélkül – s milyen életnek kiszolgáltatva! „Elvesztem, Uram, hallasz-e engem? Elvesztem!” hallotta Tota halk esdeklését. Az esperesre gondolt: „Szent ember, igen, de szívtelen; a szívtelenek közül való…” Ajka meg-megrándult, szabályos időközökben egy szelíd női nevet ismételgetett: Mária, Mária, üdvözlégy Mária… Megint kisgyerek lett, női vállra hajtotta fejét, szemét lecsukta – anyja szorította karjai közé… És egyedül ez volt fontos: hogy visszatartsa valaki, nehogy engedjen a vágynak és lemenjen, kinyissa az ajtót, eltüntesse a füzéreket. Egyszerű vágy, mindenkinek kötelessége lett volna, hogy engedjen – mindenki másnak, csak neki nem. Ő ismerte küldetését: soha vissza nem fordulni, semmit el nem utasítani. De itt megbukott: sem a fiatalok nem fogadták be, sem az öregek; és itt nem is közömbösségről vagy tudatlanságról volt szó, mint másutt. Nem, valósággal gyűlölet volt ez s némelyekben már-már méreggé vált; tízévnyi mélyen gyökerezett ez a megvetés, két lagymatag pap követte ez idő alatt egymást a parókián. Az ő fiatal plébánosi tapasztalatlanságát kihasználták, minden ügyetlenségét gombostűre tűzték, szívének tapogatódzó hajlamait kigúnyolták, vagy mindenre aljas indokokat kerestek, míg csak ide nem érkezett nővére – és ekkor azután elszabadult az üldözés. „Te mindenhol elbuksz, te semmire nem vagy képes, csakis a szenvedésre… Szenvedj.” Még maradtak volna a gyerekek, Liogeats néhány gyereke, de azokat is elvették tőle, még az első áldozás estéjén. Egyet sem tarthatott meg. Melyik is mert volna tanúk előtt beszélni vele. „Ne panaszkodj: hány pap van, aki arra sem talált egyet, hogy miséjét bemutathassa – és neked itt van a kis Lassus.” Fiatal gyerek, apját nem ismeri senki, anyja Bazas-ban szolgál, a kisfiút egy nagynénje fogadta itt magához. Ő harangoz majd rögtön Angyali üdvözlet-re, és amikor belép a templomba, az előcsarnokban egy pár facipőt pillant meg először, s az oltár alján – elálló fülei közt – egy kis megnyírt koponyát. De mielőtt eléri a templomot, a gyalázatos virágfüzéreken kell taposnia, hitvány tekintetek között áthaladni a téren. Ők, akik úgy élnek, mint a rossz szagú bakok… És ő, magányosan, huszonhat éves korában; magányosan nappal, este,

magányosan éjszaka. Kéthetenkint gyónik… és nem kell közben ellenőriznie sem magát… hacsak a mindennapi miséért nem… Ez a tanúk nélküli mise, ez a mise a pusztaságban! „Nem, nem tanúk nélküli: itt van ez a gyerek, aki felel nekem, s néha még az öreg Lassus is.” Vajon mit csinál Tota ebben az órában? Alszik? Párizsban tengődik még?… A virágfüzérek… Korábban fog felkelni, mint rendesen, nem lesz egy lélek sem a téren, hogy végignézze szégyenét. Mise után, míg ő a hálaadó imát mondja, a kis Lassus felsöpri a parókia küszöbét. Alain csendesen lélegzett. Végre elérte az álom. Még soha nem látta őt senki alvás közben. Fiatal ember volt, mint a többiek, korán megviselt arccal, a szája friss, – egy szegény gyerek; de felszentelt keze, amelyet a mellén keresztbe tett, magára vonta az éjszaka minden világosságát.

Angyali üdvözlet. S ő hajnal előtt akart felkelni! Már hajnal van. Látni fogják, lesik távozását. Az ablakhoz rohant, kitolta a redőnyt. Az Isten jó volt: vastag köd takarta a világot, kakaskukorékolás hatolt át rajta. Egy taliga döcögött kődobásnyira – és nem látott belőle semmit. Úgy borítja majd be a köd, mint Isten szárnya Scapulis suis obumbrabit tibi: et sub pennis ejus sperabit… Csak mise után borotválkozik (bár nem tartozott azok közé a papok közé, akik mosdás nélkül mernek az oltárhoz közeledni). De sietnie kellett, míg a nap szét nem oszlatja a ködöt, amíg Isten nem vonja be szárnyait. A köd mégis emelkedett már, amikor kinyitotta az ajtót. És rögtön látta, még harmattól nedvesen – az öreg lépcsők meztelenségét. Nézte őket, talpával alig mert rájuk lépni. Köröskörül sehol egyetlen levél, a legkisebb puszpángágacska sem… De mégis! A fal és a lépcső között ottmaradt egy, mintha biztosítani akarná a papot, hogy nem álmodott… Felvette, szétmorzsolta ujjai között. Nézd csak! A kis Lassus lehetett. Alain Forcas a templomhoz ért, anélkül, hogy bárkit látott volna – rövid imát mondott már a hajó elején. Léptei zajára a gyerek azonnal felkelt és megelőzte a szentélyben. Mise előtt a pap rendszerint nem szólt hozzá egyetlen szót sem. Ezen a reggelen kezét ráfektette a lenyírt koponyára, a rosszul táplált gyerek sovány arcába mosolygott. – Ugye, ma reggel nem volt időd megmosdani, Jacquot? A kisfiú elpirult, valami olyant motyogott: félt, hogy elkésik.

– Tudom, mi késleltetett. A nénje ébredt fel, aki rosszul van, – így a kisfiú. – De főképp az, hogy munkád is akadt a parókia előtt, mi? Miféle munka? Nem tudta, miről akart a plébános úr beszélni. Nem, nem is ment el a parókia előtt. A rövidebbik utat választotta, Douence-ék kertjén át, mindig így tett, ha késett. Hát nem ez a gyerek tette! Volt még Liogeats-ban egy könyörületet ismerő lélek. Valaki megszánta hívei közül. „Ki tudja, – gondolta – leleplezi-e magát?” Mindenesetre a mai misét érte mondja. Ezzel a gondolattal közeledett az oltárhoz és Istenhez, aki minden hányattatásban is megörvendeztette fiatalságát. Sietség nélkül tért haza, mert oldalán a kis Lassus facipői kopogtak, lépéseit a gyerekhez mérte. A kicsi szünet nélkül beszélt, de le kellett volna hajolnia, hogy meghallja; és ő még mindig nem tudott felmerülni a békéből és csendből. Elkezdődött a nap, amit be kellett töltenie. Megkísérli, hogy betegkörútra induljon. Elkészült rá, hogy úgy fogadják majd, mint egy kutyát. De erősnek érezte magát, elviseli a megvetést, amelynek elébe megy. Csak a nem várt aljasságok félemlítették meg. Tapasztalatból tudta, hogy ez a miséje után érzett öröm valami különös eseményt jelez előre s valahol már kifeszítettek egy hálót. Be kellett vallania önmagának: ezt a beteglátogatást nem áldozatból határozta el, hanem azért, hogy megelőzze az ismeretlen támadást. Lelkében a csend már apadt, visszahúzódott s minden oldalról a külső élet nyomult helyébe. Résen állt, arra figyelt, mi jön majd – s nem tudta, honnan jön. Nem ok nélkül fonták a virágfüzéreket… Ez a sértés feltétlenül összefügg valami különös dologgal, amiről nem tud: sietve haladt át a téren. A tanító a községháza lépcsőjén áll és Dupart-ral, a segédtanítóval beszélget. A pap köszön. Csak a tanító emeli kezét sapkájához. Dupart nevetve sugdos valamit a másik fülébe. A parókiát megpillantva a pap azt érzi, amit egy róka érezhet, amikor lyuka közelében üldözik. Ebben a pillanatban hallja, hogy a kis Lassus Madame Revaux-ról beszél: a nővéréről van szó, akinek ideköltözése annyi bajt hozott rá. – A lugdunos-i szállóban van, s ez bizony így lehet: legalább hárman látták a vásár napján… Mások meg azt mondják, hogy a tisztelendő úr is meglátogatta már, látták civilben…

– Micsoda história ez megint? – sóhajtott a pap, kihúzva zsebéből a kulcsot. – A nővérem Párizsban van. De ahogy ezt mondta, eszébe jutott: távozása óta egyszer sem kapott Totától levelet és semmi bizonyítéka sincs arra, hogy Tota valóban visszament Párizsba. Igen, de mit csinálna egyedül Lugdunos-ban? – Egy levelet csúsztattak az ajtó alá – figyelmezteti a kis Las-sus. Ártatlan keze sárga borítékot nyújtott át a papnak. Alain tudta, mi ez, olvasás nélkül eltéphette volna. De zsebébe süllyesztette, míg a gyerek a kávét készítette. Arra várt, hogy egyedül maradjon, ekkor kinyitotta a borítékot: „Pénteken este hét órakor egész Lugdunos látott, te álszent, te aljas! Tual-ék ügynöke a ti szobátok mellett kapott szobát. Ha nem is láthatott, de hallott…” A fiatal pap néha megállt, fojtogatta a szenny. Azután ismét lélegzethez jutott és tovább olvasott.

V.

Ezen az éjszakán Mathilde nem tudott elaludni. Az állandó gond, amely rendesen ébren tartotta: Andrès házassága, Cernès és Balizaou eladása hajnalig gyötörte; de most még más szorongás is járult ehhez. Mert az éjszakai nyugtalanság sohasem egyszerű: összetett és úgy van hangszerelve, mint egy szimfónia, melynek motívumai egymásba fonódnak. Hallotta-e Catherine az ő beszélgetését Gabriellel? Melyik pillanatban állt vajon lesbe a fiatal lány a folyosón? Mathilde megkísérelte, hogy visszaidézze, mit is mondott a kicsivel kapcsolatban: „Ott volt-e már, amikor olyan hangosan mondtam (mert csaknem kiáltottam), hogy csúnyának tartom, zárkózottnak, mogorvának… Hallotta ezt? Borzasztó volna, ha meghallotta.* De nem ez volt a legrosszabb: Mathilde Gabriel előtt még el tudta titkolni, milyen nyugtalanságot keltettek benne a férfi álnok megjegyzései. Akkor hazudott neki: nem, Andrès-t már nem lehetett ártatlan gyermeknek nevezni. Kétségtelenül sokáig az maradt; s előtte – Mathilde előtt – annak is játszotta meg magát: szerep ez most már, tisztában volt vele, szerep, amit felvett, amint kettesben maradtak. Továbbra is „Tamati”-nak szólította, mint akkor, amikor még nem tudta kimondani: „Tante Mathilde”. A hang is, ahogyan beszélt, az elrontott kölyök tempói megfeleltek ennek a gyerekes megszólításnak. Számára „Tamati” maradt… De mennyi minden lehet már életében, amit Tamati nem ismer! A faluban mindent tudnak, ami itt történik, ez bizonyos… De Andrès azzal a kifogással, hogy az irtásokra kell felügyelnie, vagy kereskedőkkel kell tárgyalnia, hetenként többször elszáguldott a kis „citrom”-jával; és nem egyszer több mint negyvennyolc óráig maradt el. Symphorien Desbats fukarsága mellett is nagyon bőkezűnek mutatkozott: mintha tetszett volna neki, hogy Andrès folyton úton van. „Vajon miért teszi?” kérdezte magától Mathilde. De ezenkívül semmi nem mutatta, hogy Andrès mást is tesz, mint a birtokkal foglalkozik, felkeresi a mezei munkásokat, akik nagyon szerették (jóformán egyedüli barátai voltak…) és alkalomadtán talán megiszik egy-két pohár bort ezredbeli cimboráival… „Igen, de miért változott meg hirtelen hat hónappal azelőtt? Addig elhanyagoltságát szinte piszkosságig fokozta. Mindig

veszekednem kellett ezért vele…” Ebben a szobában, ahol aludt, s amelynek állott levegőjét Gabriel oly kínosan szítta be, Mathilde nem először szimatolta valami szagos víz illatát s a pomádé eldohosodott szagát. Apjában mindenekfelett az eleganciát csodálta a fiú, az eleganciát, amelynek silány minőségét nem tudta felismerni. Andrès-t, ezt az erős, testes fiút elvakította az öreg lecsúszott vivőr. Mégis csak a fia – gondolta most – és Adila fia: „Hogy lehetne ártatlan gyerek, az ő gyerekük?” Miért is tételezte fel, hogy Andrès romlatlan? Apját utánozva, mindig élt benne egy bizonyos elgondolás a nőről, ami könyörtelenné tette a liogeats-i lányokkal szemben. Egy sem akadt, aki nála kegyelmet kapott volna. Mathilde sokáig örült ennek a megvetésnek: „Még mindig elég hamar fognak tetszeni neki…” gondolta. Nem, soha nem tetszettek. „És mégis, kell valaminek lenni az életében…” Pontosan mi is? Nem tudta volna megmondani; de semmi nem változhatott meg Andrès-ben úgy, hogy előre meg ne érezte volna; és éppen most érezte egy homályos szenvedély felülkerekedését. Az nem fogja akadályozni, hogy Catherine-t el akarja venni, ezt az ügyet a maga számára elintézte. Amikor Gabriel az imént Catherine és Andrès viszonya felől kérdezősködött, Mathilde nem tudott mit válaszolni, – előírásszerűen betartotta, hogy erre ne gondoljon soha… Hogyan viselkedett Andrès Catherine-nal? Úgy bánt vele, akár a nővérével, aki nem lelkesítette különösebb gyöngédségre… Vagy inkább mintha meg se látta volna, a háznak és a berendezésnek volt egyik része; a birtokkal együtt kapja. Andrès ebben a hitben nőtt, így nevelték, hajlandósága ezen a ponton soha nem ingott meg. Bárhogy is alakul élete, nem történhetik vele olyasmi, ami ettől a házasságtól eltérítené. Mathilde hallotta, hogy az óra kettőt üt. Aludni kellett, nem volt kedve tovább gondolkodni. Jól érezte, hogy csak a felületen maradt; de ahogyan elűzte a kétely kísértését, ugyanúgy elzárkózott attól is, hogy folytassa a lelkiismeretvizsgálatot lánya körül. Pedig Gabriel ravasz kérdései közül nem ez volt az egyetlen, amely titokban benne is élt, de mindig megkerülte valamennyit. Havonta egyszer gyónt (kissé ritkábban, amióta a Forcas abbé körül nyüzsgő híresztelések miatt az espereshez kellett fordulnia). És amit nem kell meggyónni, az nem is bűn. Semmi értelme, hogy a napot éjszaka keressük. Catherine boldogabb lesz Andrès-szel, mint másvalakivel: mindenképpen csak a pénzéért vették volna el… Persze, a vérrokonok közötti házasságok… De nem tudta elképzelni, hogy Andrès-nek gyerekei lehetnek. Talán nem lesznek gyerekei…

Mathilde nyolc óra körül ébredt fel, sietve öltözött. A teraszon megismerte Andrès lépteit és kinyitotta az ablakot: – Várj meg, – kiáltotta – utánad megyek. Szélcsend volt, a novemberi nap még meleg. Ragyogtak a tócsák, meg a harmat. A szép idő nem lesz tartós – erősítette Andrès. Szemét nem fordította el Symphorien ablakairól: az öreg már több mint egy órája bezárkózott Gradère-rel. – Nem értem, ez a tárgyalás az örökkévalóságig tart – mondta végül izgatottan Mathilde. – Milyen régen vitatkoznak már: lehetetlen, hogy még mindig a birtok áráról beszéljenek, hiszen te már megegyeztél… Apád jutalékért alkuszik… – Nem, Tamati, igazságtalan vagy papával. Egyébként sem fontos. Nyugodj meg: a házasságom elintézett ügy. – Azt hiszed? Karon fogta, magával vonta a fasorba, amely a rétek mellett húzott el. Örült. – Minden birtokunk, s Desbats-é is, mind a te kezedben lesznek egyesítve… Ha arra gondolok, mi a te apád, azt kell mondanom, nem remélt pozíció! – Ne beszélj papáról rosszat. A fasor közepén megálltak, Mathilde figyelmesen ránézett: Andrès sportkosztümöt viselt (a Szép Kertésznő-től hozatta) s lábszárvédőt. Erősen barna fiú volt, kissé vaskos és alacsony, arca nyílt és nevető, de a legkisebb szóra is elborult, bizalmatlan lett; mindig attól tartott, hogy kigúnyolják. Mathilde észrevette: frissen borotválkozott és göndör haját lesimította. Felnevetett: – Apád tiszteletére szépítetted így ki magad? Vetélkedni akarsz vele… – Ó! Mellette mindig paraszt maradok. – Pedig ő a paraszt! – mondott ellent Mathilde. – Nem is hasonlítok rá! – Szamár! Kettőtök közül te vagy igazán jóvágású!

– Szegény Tamati! – Igen, a te megjelenésed és modorod osztályunkhoz illik. Az ő eleganciája – világos öltönyeivel – gyökértelen… S hogy mindent megmondjak, a külseje is rossz… – Ne, ne, elég! Beszéljünk másról. A fiú előbbre ment, fenyőtobozokat rugdosva a ház felé tartott. Duzzogott. „Tevedtem – gondolta Mathilde. – Az apja… De nem tud semmit róla. Míg én… Különben, mit bánom, ha sokra tartja!” Ismét megszólalt: – Nem akarok semmi rosszat mondani az apádra. Az a fontos, hogy nem hasonlítasz rá. Visszafordult, sötét arccal: – Jobban hasonlítok, mint gondolod! – Nem, – felelte nevetve – itt aztán nyugodt vagyok. – Butaságom és tudatlanságom megtéveszt – dünnyögte a másik. – Sohasem bújtam ki az odúmból. Azt hiszed hát, hogy kizárólag arra való vagyok, hogy fenyőirtásokra ügyeljek és parasztokkal számoljak… Éppen megfelelek Catherine-nak?… Mathilde meghökkenve állt meg. – Csak nem fogsz most elégedetlenkedni? Amikor célnál vagyunk… Az zsebre vágta kezét, vállát felhúzta: – Nem, – morogta – légy nyugodt: amilyen régen húzódik már ez az ügy, be kell egyszer fejezni. Az asszony megnyugodva sóhajtott és megfogta karját: – Drágám, mondok neked valamit… Tudom, hogy Catherine meg te öreg pajtások vagytok… Mégis, kedvesebb lehetnél vele. Nem nagyon erőlteted meg

magad. Elvégre a menyasszonyod… – Ugyan! Mit akarsz! Miért hazudnánk olyan érzéseket, Catherine meg én, amiket egyikünk sem érez? A házasság nem változtat semmit életünkön. Egyszerűen csak a részesedési ügyeket szabályozzuk, ahogyan Symphorien bácsival már régen megbeszéltük. Formaság… Mathilde-ot sértette ez a cinizmus, amely Andrès-ből eddig soha nem bújt ki. Mintha nem is ő beszélt volna most, de az apja, akinek befolyása alá került. – Drágám, – kérlelte – mégis gondolnod kellene kissé Catherine-ra… Szegény kicsim, neki is van szíve. Én mindig természetesnek tartottam, hogy figyelmes és gyöngéd férj leszel. Nincs szó szenvedélyről, rendben van. De végül is ne felejtsd el, hogy mivel tartozol neki. A házasság szentség… – Jaj, ne, kérlek! Catherine nem gondol másra, mint hogy egy jó intézőt kap bennem. Folytatni fogom a mesterségemet. Csak… Mathilde elképedve figyelte Andrès-t. – Csak azt nem fogom elfelejteni, hogy az öreg évek óta kizsákmányol… hogy szolgálatában halálra fárasztottam magam semmiért… Azt hiszem, jogot szereztem valami javításra, ugye, Tamati? Igen, igen! Az apjára hasonlít! Egyszeriben az apja volt! Mathilde most újra látta azt a gyerekes kifejezést, amellyel a kis Gradère valamikor elleplezte kegyetlen, makacs követeléseit… Ez a tékozló fiú ismerőse volt: a nagy, fekete szőrzetű fiatalemberben a szőke, törékeny gyerek kísértett. Valóban, ez nem az ő Andrèse többé… Tisztában volt azzal, hogy Andrès nem véletlenül beszél így; semmit nem mondott ebben a percben, amit előre meg ne fontolt volna; Gradère jól beszajkóztatta a leckét. – Értsd meg, szabályozzuk a dolgokat, nem lesz többé szükségem arra, hogy folyton résen álljak és az öreget bizonytalanságban tartsam. Időről-időre meglátogatom az apámat Párizsban. Egyedül van, elhagyatott, őt is kizsákmányolják. Kötelességem, hogy támogassam… – De Andrès, Symphorien bácsi nem tud a lánya nélkül élni… Catherine-t

nélkülözhetetlennek érzi… – Nem is fogom tőle elvitatni – nevet Andrès. – És drágám, ugye, csak rövid időre szándékozol Párizsban maradni? Hiszen te megveted Párizst! Liogeats-n túl lélegzetet se tudsz venni… – Ezt csak te határoztad el. Te döntöttél mindig minden dolgom felől. Egyébként nem hagyom el Liogeats-t. Megyek és jövök. Attól függ… – Mitől! Kitől? Nem felelt semmit. Ahogy mosolygott, kivillantak egészséges, de rendetlenül nőtt fogai, Adila öröksége. Mathilde nem tudta volna megmondani, milyen diadalmaskodó, mohó vágyat olvasott le erről a gyerekkora óta annyira szeretett arcról. Halkan kérdezte: – És én, Andrès? Velem mi lesz ezután? – De Tamati, – csúfolódott – azt hiszem, eléggé kihasználtál mostanáig… Meg aztán, hamarosan szállítok neked egy kis unokát, vagy akár kettőt… És tudod, őket sem fogom elvitatni tőled. S végül – tette hozzá kaján arccal – ott lesz a lányod… Ez sem ő volt. Romlatlan szája Gradère szavait mondta. A nap már magasan állt, langyos volt, mint szeptember végén. A tehenek egymás után lépkedtek ki a rétre és az intéző fia bezárta mögöttük a harmattól csillogó korlátot. Mathilde mereven az állatokra nézett. Nem akart tudomást venni arról, amit ebben a percben érzett; nem akarta látni, ami szeme előtt tárult fel. Akaratának minden ereje arra irányult, hogy ez a beszélgetés semmiben ne különbözzék az Andrès-szel megszokott beszélgetésektől. Gazdag lesz; apja végül is megkaparintja, és kétségtelenül megrontja… Meglóg majd, – világot lát. Mi egyszerűbb ennél? És hirtelen, oly hevesen, annyira visszatarthatatlanul, mint egy vérömlés, kiáltás szakadt ki belőle, mielőtt még ideje lett volna, hogy mérlegelje: – Nem szeretsz, soha nem szerettél!

Andrès csodálkozva nézett a szemébe. Mathilde maga is megütődött azon, amit mondott. Hirtelen másként akarta folytatni, de még remegett a hangja, amikor hozzátette: – Mit tehettem volna érted többet drágám, ha a saját fiam lettél volna is? – Mit tehettél volna, Tamati? Akarod, hogy megmondjam? Először is a jövőmre gondolhattál volna; kiemelsz ebből a házból, ahol parasztszokásokra kaptam rá; azután nem tartod elegendőnek a tanító óráit; beadsz Bordeaux-ba egy kollégiumba… De szó sem volt erről. Te unatkoztál itt az öreg mellett. Catherine lányod… jobb nem beszélni róla. Én voltam a szórakozásod és az örömed. Később belementél abba, hogy férjed valami ingyenes intézőfélét csináljon belőlem. Azzal a feltétellel, hogy mindig Liogeats-ban maradok, egyebet nem kívántál tőlem. Szórakozásom? A futball volt. Ó, játszhattam. Igen, torkig vagyok a faluval… Persze, ha te nem lettél volna… de ne hitesd el, hogy mindig úgy bántál velem, mintha a fiad volnék… Nem, nem! Ez igaz volt. Amit mondott, igaz volt, s ez az igazság Mathilde-ot is elvakította. De ki nyitotta ki a szemét? Mégis csak ismerte ezt a fiút… És ha áldozatnak is érezte magát eddig homályosan, valakinek mégis tudatossá kellett ezt tenni benne. Még a mondatokat is súgták neki, amikkel most kitört… Az apja? De hirtelen megvillant benne az igazság: „Egy asszony vezette rá mindarra, ami hiányzik életéből…” Közben megkísérelte, hogy igazolja magát: – Igazságtalan vagy, kicsim. Én mindig mondtam, hogy tanulj, de te soha nem szeretted a könyveket. Azt felelted, ahhoz, amit később kell csinálnod, nincs szükséged olyan nagy tudásra… Csak a labdát szeretted, a vadászatot, meg a lovakat. – Minden gyerek ezt mondja… de a szülők nem fogják őket szavukon. Később megszerettem volna az olvasást. Nem vagyok butább, mint a többiek… Azért, mert futballcsapatot szerveztem itt… Végül is meggyőztél ostobaságomról. Biztos, hogy nem vagyok lángész, de mégis… Azt hitte, hogy nagynénje nem hallotta meg, amit már csak magában mondott: „Tetszem másoknak…” De Mathilde megértette. Kissé elfordította fejét; Andrès észrevette, hogy sír, – át akarta ölelni, mert igazán szerette; de ő indulat nélkül kiszabadította magát. – Engedj… Nézd meg, apád még mindig ott van-e bezárkózva Symphorien

bácsival. Majd hívj, ha jönnek. Nézte, hogyan távolodik, – azután vizsgálódva körültekintett. Gyerekkora óta alig változott itt valami: a fenyők ritkábbak lettek, néhány kidőlt közülök. A fiatal erdők megnőttek. De a köd szaga és a késő ősz puha zajai élete mélyéről szálltak fel. Elvesztette időérzékét. Kislánynak érezte magát, aki ezek közt a fák közt futkosott elfulladásig és Gabriel kergette; vállán érezte a futás szelétől megbillent kerti kalapját, amelyet gumi tartott a nyakán… Gabriel… Azzal az elhatározással élt itt, hogy a lehető legkevesebbet gondol az elmúlt dolgokra. Nem gondolni rá, nem beszélni róla soha, mindig a jelenben élni, – csak az egészen közeli dolgokért nyugtalankodni… a kis Andrès nélkül ezt nem tudta volna megtenni. Igaza volt Andrès-nek: belőle élt, belőle merítette az erőt: szelídített állata volt, annak az embernek a gyereke, akit szeretett; nem tudott volna Liogeats-ban élni, Symphorien Desbats és Catherine között; szóba sem jöhetett, hogy kollégiumba adja Andrès-t. Nem, nem taníttatta őt, nem igyekezett tovább képezni. Mindent elkövetett, hogy felkeltse benne a föld szeretetét! A föld majd olyan erősen tartja fogva, – gondolta – hogy soha nem hagyja el Liogeats-t… Tisztán hallotta a teraszon Andrès lépteinek koppanását. Úgy nézte meg maga körül a fákat, mintha halottak lettek volna. Az élő sövény, a korlát, a rétség, minden káprázatnak tűnt, emlékek délibábjának. „Semmihez nem ragaszkodni” – milyen jelentőséget nyernek ezek az egyszerű szavak bizonyos órákban, egyes emberekben! Kinyitjuk a kezünket, elengedjük az ágat, semmihez nem ragaszkodunk. Nem mozdult, a gondolat megdöbbentette: húsz éve reménytelenségben élt, anélkül, hogy tudott volna róla. Hát a reménytelenség olyan állapottá kövesedhet, amelyről tudomást sem veszünk? Egy tölgyhöz támaszkodott, értelmetlenül figyelte egy távolodó szekér zökkenéseit. Hosszú percekig maradt így.

VI.

A teraszról Andrès szólította; papírlapot lobogtatott – ebből megértette, hogy az ügyek rendeződtek: s ez nem történhetett másként, csakis Catherine rovására. Megint küzdenie kell majd valami homályos lelkiismeret-furdalással… Igaz, hogy a gyerek nincs egyedül: apja igazán szerette, ahogyan csak egy emberi lényt szeretni tudott (ami nem jelentett éppen sokat). Most is nyilván őrködött, hogy Catherine ne essék áldozatul. Halvány kíváncsisággal gyorsította meg lépteit. Andrès feléje futott: – Minden rendben van – kiáltotta. – Aláírtam az eladási ígéretet: a szerződés majdnem hivatalos már. Most térnek rá a házassági ügyekre. Itt van a szerződési terv: megfelelőnek tartom. Már csak a te jóváhagyásodat várjuk. Gyorsan lélegzett, piros volt, izgatott, vidám. Mathilde átfutotta a szerződést: kétezer frank havi jövedelmet biztosítottak Catherine-nak, Andrès-nek meg százalékos részesedést a gyanta- és a faeladás után. Azonkívül szerződésileg kikötötték, hogy a fiatal pár mindent ingyen kap, és az ellátásért sem fizetnek semmit. Andrès magával viszi a házasságba maradék vagyonát: a ház és a kert felét (amely Adila halála óta még mindig osztatlan volt). – A bácsi mindenáron pezsgőt akar inni eljegyzésünkre. De az asztmája kínozza… Még ki sem nyitották az ajtót, máris hallották sípoló lélegzését, az eukaliptusz szagát érezték. A kastély legkisebb szobája volt, a gőzölésektől állandóan párás. Az öreg karosszéke mélyén húzódott meg. Fénylő szemét Mathilde-ra és Andrès-re függesztette. Dadogott: – A felindulás okozta ezt a rohamot… Kötött kabát volt rajta, amit a hálóing fölé húzott. Térdét dunyha takarta. Azt mondták, Catherine az apja mása; igazában Symphorien Desbats arckifejezése nem volt olyan állati, mint a lányé; de zárkózott volt, mint ő, éppen olyan sötétbőrű, mindenütt kiugróan szögletes: az orra, a koponya-formája, a térde, a könyöke, csontos vállai, – mind szögletesek. Lihegett:

– Olvastad a szerződési tervet, Mathilde? Ami az eladást illeti, az előzetes szerződést aláírtuk: Cernès és Balizaou az enyém lesz… Balizaou és Cernès… De tudod, megfizettem őket. Kell a kicsinek valami készpénz jegygyűrűkre s más egyébre… Tudom jól, hogy nem lesz miből költeniök… Gercinthe a pincében van… A palack Roedererért küldtem őt, amit erre az alkalomra tartogattam… mindig mondtam… Catherine eljegyzésére… Gradère ott állt, kissé pirosan és a beteget figyelte. Intett Andrès-nek és a fülébe súgott valamit. Gercinthe belépett, a pezsgősüveget és a poharakat hozta egy tálcán. Gabriel hangját hallották egyszerre: – Mindenki itt van már, csak éppen az ünnep hősnője hiányzik. Symphorien körülnézett. – Az ám! Úgy van… Gercinthe, eredj hát, keresd meg Catherine kisasszonyt… A közelben kell lennie. Köhögési roham rázta meg. Nem vette le szemét az összekötő ajtóról. – Na, itt van! Kislányom, éppen csak rólad feledkeztünk el. Catherine meglepetést színlelt, miről is van szó? – kérdezte, majd, ahogy megrémült és felkiáltott: „De én nem vagyok senkinek a menyasszonya!” – mindez egészen közepes színház volt. Symphorien viszont remekül játszotta szerepét. Elképedve fordult Andrès-hez: – Mondd fiam, hát ti ketten nem egyeztetek meg? Én azt hittem, mindent elintéztetek már magatok között. Megesküdtél nekem… És te Catherine, te miért tévesztettél meg? Andrès sápadtan, reszkető ajakkal nézett hol apjára, hol Catherine-ra, majd Mathilde-ra. Ismét hallották a fiatal lány száraz, közömbös hangját: – Sohasem kérdezted meg, hogy én mit gondolok. Senkinek nem vagyok a menyasszonya. Nem, soha nem megyek Andrès-hez feleségül. Az öreg Desbats nem erőltette tovább a játékot, kínzó asztmája dacára egész külseje félelemmel kevert örömet sugárzott.

– Drágám, senki nem is fog kényszeríteni… Szabad vagy és… Gabriel a szavába vágott: – Ugyan, ne erőlködjék. Elég a komédiából. – De kedvesem, ez nem komédia… Én vagyok legjobban meglepve… megdöbbenve… Ebben a hitben éltem… Remélem különben, hogy még gondolkodni fog… (és amikor Catherine félbeszakította: „mindent meggondoltam!”) gyorsan hozzátette: De akármi is történt, nem vonok vissza semmit azokból a kedvezésekből, amelyekbe Andrès javára belementem… A fiú, aki eddig egyetlen szót sem szólt és egészen megzavarodottnak látszott, most hebegni kezdett: – Ne hidd, hogy akár egy napig is itt maradok tovább… Amennyi ideje agyondolgozom magam… Apja félbeszakította: – Szó sincs róla, fiam. Itt maradsz ebben a házban, amely a tied. Mindent elvettek tőled, kifosztottak… De a kastély közös. A sajátodban vagy itt, s minthogy bizonyos vagyok benne, hogy nincs kifogásod ittlétem ellen, én is maradok. Maradok mindaddig, amíg csak szükség van rám. Kék szemét a betegre szegezte, aki lehajtotta fejét és alulról figyelte őt: – Amíg csak szükséges, miért? Gradère nyugodtan felelte: – Hogy megfizessek magának… – No, no, öregem… hát kinek van itt megfizetni valója? Arcátlan fráter… Nem hiszem, hogy nagyon erőltetné: pakoljak ki mindennel, mit is gondolok… Mert kész vagyok eltépni az eladási ígéretet, ha Andrès visszaadja a pénzt… De mondja csak, nem költötte el maga előre a fia pénzét? Az utolsó szavakat csak Gradère és Andrès hallották. A fiatalember megfogta apja kezét, – aki elsápadt és szárazon felelt:

– Amit aláírtunk, azt aláírtuk. Csend támadt. Mathilde hangját hallották azután, szárazon, csengés nélkül: – Kislányom, évek óta beszéltünk már erről az eljegyzésről, s én is mindig azt hittem, hogy egyetértesz Andrès-szel. Te magad is gyakran beszéltél róla. De semmiképpen nem kényszerítlek rá… – Anyának igaza van, ha ezt a fáradságot megtakarítja – felelte a fiatal lány arcátlanul. Mathilde vállat vont és felelet nélkül kiment, Gabriel és Andrès követték. A beteg és Catherine pillanatokig hallgatództak. Az öreg arra kérte, nézze meg, nem maradtak-e a többiek a folyosón? Catherine félig kinyitotta az ajtót: nem, elmentek. – Látod, mit mondtam neked kislány? Mire jó felizgatni az embereket? Látni akartad, milyen arcot vágnak? Megvolt az örömed… S nekem is, bevallom… De most… hallottad Gabrielt? Nem megy el innen többé! – Hát aztán? – kérdezte Catherine, megigazítva a nyöszörgő beteg párnáit. – Nem tudod, hogy mindenre képes? A fiatal lány felkiáltott: „Mit tehet ellenünk?” – Beszélj halkabban – suttogta. – Nem ismered ezt az embert. Sokat tudok róla. A felét sem mondtam el neked, amit elmondhatnék. De nem vagy abban a korban, hogy felfogjad, megérthessed… Megborzongott. Catherine hálátlan arcát gyöngéd mosoly világította meg, egyik kezét apja homlokára tette: – Ugyan, akármilyen csirkefogó is, nem fog megenni bennünket… Meg aztán mi szedtük rá, úgy látom! – tette hozzá vad örömmel. – Beteg vagyok, Catherine, nem halálosan, ahogy ők hiszik, ahogy remélik… De az asztmám komolyan szorongat. Biztos, hogy éveket is élhetek még így. Clairac megígérte nekem… Még tegnap is mondta… De mégsem tudok védekezni…

Hirtelen elhallgatott, hogy lélegzethez jusson. – Vigyázz kicsikém, nem tudom, mit forralnak… Amíg Gradère itt lesz, legyünk résen. Egészen biztos, hogy végül elmegy: van valakije Párizsban, aki vissza fogja hívni… Sejti, hogy levelezem Aline-jával. Szerencsére hatalmában van. De mégis csak rosszul érzem magam, míg itt van… – Láttad a mamát? – kérdezte hirtelen Catherine. – Na, ez már sok! Meg se mozdult… Nem tévesztettem szem elől… Nem, nem figyelhette, a karosszéke mögött állt. – Különben, – jegyezte meg a fiatal lány – ő talán még örül is, hogy Andrès nem kell nekem… Az öreg merően a levegőbe nézett. – Ó! Nem az anyád miatt kell nyugtalankodnunk… a másik miatt, a bandita miatt… Nem szeretem, amikor előveszi lágy modorát. Mindenre figyelj kislány: nyisd ki a szemed, először is a konyhában… Vigyázz a tűzre. Ne menj ki sötét éjjel. Hirtelen megakadt, köhögnie kellett. – És belenézhetnél Andrès számadásaiba: mégis egy mezei munkás unokája – s a szíve mélyén mindig a munkásokkal érzett velem szemben. Jó, jó, szereti a földet… De a föld szeretete még nem jelenti azt, hogy azoknak az embereknek érdekeit nézze csak, akik kifosztanak minket. Különben jellemző rá, hogyan tűri, hogy az apja kiforgassa. Hagyta, hogy lassanként elüssék minden járandóságától… Gyenge alak. S ugyanaz maradt volna akkor is, ha ő lesz itt az úr. Szóval, tartsad szemmel. – Légy nyugodt – mondta Catherine. – Mindenre vigyázok majd.

VII.

– Andrès megnyugodott már kissé? – Igen, elnyúlt az ágyon, szemét lehunyta. Vizes szalvétát tettem a homlokára. Még alig múlt egy órája, hogy az öreg Desbats megrendezte a nagy jelenetet. Mathilde csendesen becsukta a szoba ajtaját, – számára még mindig „Adila szobája” volt, ha Gabriel is lakott most benne. – Tudtam, hogy Andrès könnyen fellobban, – folytatta – már gyerekkorában is gyakran láttam őt dühöngeni, egészen eszét vesztve. De ilyen még sohasem volt, mint az előbb… Úgy látszik, kemény ütés volt… Mathilde leült az ágyra, Gradère zsebre tett kézzel, összeszorított ajakkal cigarettázott. – A fájdalmán csodálkozom a legjobban – tette hozzá Mathilde. – Haragról beszéltem… pedig tulajdonképpen szenved. Azt hiszem, úgy szereti a földet, mint egy embert: bárki megesküdnék rá, hogy most veszítette el valakijét. – Nem is hiszed, mennyire eltaláltad. Kérdően nézett rá. A férfi megcsóválta a fejét: – És te azzal dicsekszel, hogy ismered őt, szegény Mathilde! Én sokkal többet tudok róla, mint te. S mégis csak tegnap este értettem meg… A szavak megsebezték. Nem azért, mert valami félelmes dolgot jelenthettek Andrès ismeretlen életéből, sokkal inkább azért, mert elárulták, hogy a fiú ehhez az emberhez bizalmas. Reggel, amíg ő aludt, Andrès mindent elmondhatott apjának, amiről ő nem tudott. Lemondóan felelte: – Ó! Sokat sejtek! Hazudott: nem tudta, miről beszél ez az ember. Gradère észrevette, hogy Mathilde szenved, és ez a fájdalom felébresztette a sajátját, anélkül, hogy valami

rokonszenvet is érzett volna. Itt, Adila szobájában, húsz évvel ezelőtt le kellett lepleznie magát Mathilde előtt, – végre megmutatkozott, milyen ember. Emlékezett arra a tompa zuhanásra, amikor Mathilde az ajtón túl elájult. Ma Andrès miatt van feldúlva. Nem, nem féltékeny Andrès-re; egyszerűen szeretett volna találkozni Mathilde-dal a múlt keserű emlékében… De az asszonyban egészen a keserűségig meghalt minden, és ez a ráásító űr ingerelte, ez tette kegyetlenné. Nézi Mathilde-ot, hogyan szenved, szabadjára engedi kíváncsiságát, amit mindig mások szenvedése támaszt benne, – enged a vágynak, hogy tovább szítsa a másik fájdalmát. Hiszékenynek mutatkozik: – Persze, hogy tudtad – mondja. – Ravaszabb vagy, semhogy észre ne vetted volna: Andrès életében van egy asszony. – Tudtam… – leheli Mathilde. És most tágra nyitott szemét Gabriel ajkára szegezi. – Nem fogsz csodálkozni, ha biztosítlak, hogy többé semmi súlyunk életében egyikünknek sem. Az én fiam: tőlem kapta a legyőzhetetlen akaratot, hogy elérje, amit kíván, mindenen keresztül is. A mellett érzékeire hallgat, mint az anyja… Mathilde belevágott a szavába; – Hogy mersz így beszélni Adiláról? Hogy mered kiejteni a nevét? Megkapaszkodott az ürügyben: védte Adilát, hogy féltékenységét és fájdalmát valamiképp kiönthesse. De Gradère nem engedett: – Nem változtathatsz rajta: Andrès a szerelem gyereke… – Nem, – tiltakozott – nem a szerelemé, a gyűlöleté, mert te gyűlölted Adilát, és ő gyűlölte ezt a hozzád tartozást, a megbabonázást, amelynek áldozata volt. Szegény Andrès! Szerelem gyereke? Ugyan! Mondd inkább: a gyűlölet és a lelkifurdalás fia… – Ó! Ó! Mathilde, azt hittem, hogy Liogeats-ban megvetik a nagy szavakat! Úgy látom, már nem én vagyok „a szépszavú fecsegő…” Hallotta-e? Egyenes derékkal ült, keresztbe tette kezét sötét, dísztelen ruháján.

Mennyi nemesség még mindig a homlokán, orra és szemöldöke vonalában! De nagy szája, fehér ajka, remegő nyaka – forróságot és gyötrődést sugárzott. Kis hallgatás után bevallotta: – Nem tudok semmit arról az asszonyról, akit Andrès szeret. Nem tudom, kicsoda. Liogeats-ban nincs senki… – Nincs is Liogeats-ban: néhány hétig ugyan a parókián lakott… – Csak nem arról a személyről beszélsz? – Róla. Véletlenül találkozott vele a vonaton valamelyik csütörtökön, amikor egy saint-clair-i rögbimérkőzésről jött haza. Ősszel azután találkát adtak egymásnak: elhagyott parkokban, lakatlan majorokban. Most a lugdunos-i új hotelben lakik, a Malbec téren. Nem vette le róla a szemét, csodálta ennek az asszonynak mozdulatlanságát (alig rándult meg egy izom a száj zugában) és csodálta közömbös arcát, ahogyan kérdezte: – És hogy függ össze Andrès esete, amely végeredményben nem tartozik rám, az elpuskázott házassággal? – Tota Revaux (ez a neve) a napokban megy Párizsba. Lugdunos-i tartózkodása kiderült s bár bátyja nem tudja, hogy ott szállt meg, mégis azt mesélik, hogy ő helyezte el, és hogy nem is rokonok. De te jobban ismered a szörnyű liogeats-i pletykákat, mint én… Úgy látszik, a nő imádja a bátyját, s attól félve, hogy bajt okoz, inkább el akar menni innen, még Andrès-t is itt hagyja… A gyerek belement ebbe a válásba, mert arra számított, hogyha megházasodik, de már előbb is, Párizsban megtalálhatja… eltarthatja… Most azonban itt áll, mindentől megfosztva… Nem hiszem, hogy ez az asszony önzetlen volna, bár Andrès az ellenkezőjére esküszik… Mathilde félbeszakította s megjegyezte, hogy Andrès éppen most kapott jelentékeny összegű csekket Cernès-ért és Balizaou-ért… Gradère felelet nélkül elfordította fejét. Az asszony közelebb húzódott: – Ezt a pénzt… elvetted tőle, mi? Valld be! Bágyadtan tiltakozott:

– Nem! Andrès csak elhelyezte nálam… Öt százalékot fizetek neki ezért az összegért, ami felett tulajdonképp már nem is rendelkezem. Mindent felajánlottam neki, amim még van: visszautasította, nem menne sokra vele… Egyébként is jobb, ha akkor segítek rajta… amikor majd olyan állapotban lesz, hogy meg tud hallgatni. Azt már megígérte, nem megy el előbb, míg a játszmát meg nem nyertük. Mathilde megremegett; gyűlölte ezt a lágy hangot, – a hangsúlyt, amelyben volt valami elemezne tétlenül borzalmas. Megérintette a vállát, majd gyorsan visszahúzta a kezét. – Jobban tennéd, ha te is elmennél, Gabriel! – s hirtelen forrósággal kérlelni kezdte. – Menj, hagyj engem. A háromórai vonattal… – De kedvesem, még sok tennivalóm van itt. – Csak rosszat tehetsz – erősködött. – Akármi történik is, ne számíts rám. Az ajtó felé ment, a férfi az ablaknál maradt, hátat fordítva a világosságnak: Mathilde csak arca körvonalait láthatta. – Pedig tudod, szükségem lesz rád… Meglátod… meg fogod köszönni! – Nem! – tiltakozott – nem! – Ne mondj „nem”-et, míg nem tudod, mire gondolok… No, mi az? Mathilde egyik ujját szája elé tette és hallgatózott: – Az autót hallom, – mondta. – Utánamegy. Talán ez lesz utolsó találkozásuk. Kiáltás szakadt ki Mathilde-ból: – Ha ugyan nem viszi magával! Gradère közelebb ment hozzá, az asszony mozdulatlan maradt, keze a kilincsen volt, – a férfi megfogta a vállát: – Nem, légy nyugodt, engedelmeskedik nekem… Én is szeretem a gyereket. –

Majd hamis kedélyességgel folytatta… – És te azt kívánnád, hogy itt hagyjam ebben a válságban. Érdes, mély hangon tette hozzá: – Ő lesz itt az úr, és pedig nemsokára. Esküszöm! S hogy Mathilde még mindig hallgatott, súgva mondta, kissé magához szorítva (éreznie kellett leheletét): – Ő lesz az úr, mert te leszel az úrnő. Hevesen tépte ki magát: – Nagyon jól tudod, hogy semmi nem vagyok itt: Desbats intézkedik mindenben. – Igen, – mondta – természetesen!… De drágám, az asztma… semminek látszik… mégis tönkreteszi végül a szívet. – Mindnyájunkat el fog temetni, ez Clairac doktor véleménye. – Ó! Clairac diagnózisa! Jobban bízom a magaméban! Nevetett és erre a nevetésre az asszony úgy megtelt irtózattal, hogy erőre kapott tőle: le tudta győzni a varázst, kirohant a szobából. Lement a lépcsőn, áthaladt az előcsarnokon, kabátot rántott magára, belegázolt a ködbe, amin a déli nap sem hatolt már át, csak éppen megvilágította. Angyali üdvözletre harangoztak: a kis Lassus húzhatta a kötelet. Fültépő szirénák nyitották meg a gyárak kapuit a munkások előtt. Mathilde könnyűnek, felszabadultnak érezte magát. Nem szenvedett. Ragyogott a világ. Az életnek elragadó íze volt, valami elfelejtett illata… Valamire készült, nem tudta mire; a holnapot várta. Ez az ember reményt oltott belé.

VIII.

Ugyanaznap estefelé, bár besötétedett már, az ablaktáblákat még mindig nem húzták be. Lugdunos-ban a Malbec fasor egyik lámpája megvilágította az ágyat, amelyben Tota cigarettázott, – elnyúlva, mint egy szemfedő alatt. Tekintete Andrès-re tapadt, aki így távozóban nem volt több, mint egy nagydarab, rosszul öltözött fiú; göndör hajú és durva arcú rögbijátékos. A fiú meg a szép kar mozdulatait követte a homályban, akár a hamutartóhoz nyúlt, akár a cigarettát vitte közel ajkához. – Nem! – rendelkezett a nő. – Ne használd a kefémet. Azonnal engedelmeskedett, mert mélységesen tisztelte a drága elefántcsont holmikat, az arany-dugós kristályüvegeket. Tota a göndör haj alá húzódó alacsony homlokot, a merev tekintetet figyelte és ezt gondolta: „Sok bosszúságom lesz…” De mit tegyen! Megtérni, ahogy Alain akarta, odamenni a La Benauge-i házba és ott lakni, ahol múlt évben meghalt az anyjuk és ahol nyomorognia kellene – (a földszinti raktárban három szüret eladatlan termése; a szőlők bér beadva annak a lelkiismeretlen fajtának, amely halálra ítéli őket)… inkább megdögleni! De hogy lehet élni Párizsban tizenkétezer frankból? Persze, találhatna valakit… Alain miatt azonban nem akart férfiak közé sodródni, mégsem szeretett volna egészen mélyre süllyedni. Szó lehetne még arról is, hogy teljesíti Alain másik kívánságát: kibékül férjével… ezzel a csalóval, félbolonddal, aki verte… ezzel a lecsúszott íróval, aki mindenben tehetetlen… Nem! Soha! Soha! Persze, az volna nagyszerű, ha Andrès időről-időre Párizsba jönne és így összeköthetné valahogy a kétfajta életet… Végre is, szereti őt… El kell határoznia! – Szívem, gondolnom kell már az elutazásra… Tudod, a bátyám miatt… még bajba sodrom őt… – Mondd! Kivel fogsz találkozni? Ingén a gallér begombolatlan maradt. Ahogy Tota alulról nézte, látta kiemelkedő izmos nyakát, fekete, kissé előreugró állát.

– Nem találkozom senkivel. S amíg csak a nyomor nem kényszerít rá… De különben, ki akadályoz meg abban, hogy velem gyere? Igen, tudom, vőlegény vagy… De találsz majd valamilyen ürügyet… Andrès kissé lehajolt. Egy kéz érintette az ajkát. Erre ledőlt, mint egy fa. – Megőrültél? Felemelkedett; az asszony hallotta lihegését. – Tota, nem mehetek veled… Nem, nem mehetett el: be kellett tartania a rendelkezést, amit apja még reggel is odasúgott neki a folyosón, az öreg Desbats-tól kijövet: „Maradj, ne engedj, pár hét és te leszel itt az úr. Megkapod az asszonyt is, ha már azt mondod, hogy nem tudsz nélküle élni. Egyedül tőled függ, hogy ne veszítsd el örökre…” Még a nagy krízis alatt is hallotta ezeket a szavakat, amikor zokogva és üvöltve dobta magát ágyára, – hallotta őket, míg csak lassanként le nem csillapították. Azoknak az ígéreteknek, amelyeket apja tett, titokzatosan ünnepélyes jellegük volt. Ki tudott volna ellenállni ilyen meggyőző erőnek? Nem, Andrès nem követi Totát. Azt kell mindenáron elérnie, hogy az asszony elhalássza útját. Megint leült hát az ágyra: – Várj még néhány napig… Megígérted nekem, egy órája sincs. Tota titkos idegenkedéssel figyelte: csak a homályban tetszett neki ez a fiú, amikor nem látta az arcát, amikor nem zavarta semmilyen ostoba és alacsony vonás, – igen, akkor, amikor fejnélküli test volt a sötétben. – Láthatod, hogy nincs senkim, hiszen habozom, hogy elmenjek-e… Mehetek, maradhatok… Senki nem vár. S ha nem Alainről volna szó… Andrès ismét megkérdezte: „És nem szeretsz senkit?” – Szeretek valakit, – felelte – valakit, aki más világban él. – Meghalt? – Rosszabb, mintha meghalt volna… rab.

Andrès úgy kérdezősködött, mint a gyerek, aki mindent betű szerint ért: – Fogságban van? Sóhajtott: – Ha fogságban volna, írhatnék neki. Tudnám, hogy gondol rám, ahogyan én is gondolok rá. De nem elég, ha azt mondom, hogy a parókia falai, a reverendája bezárják, elkülönítik… Végtelen távolságról van szó… – Ó! Megértettem! A bátyádról beszélsz! Boldog, erős nevetésben tört ki, bal karjával átölelte a fiatal asszony vállát. – Megijesztettél, tudod-e! Vonzotta az arc mozdulatlan fehérsége. Lassan közelítette hozzá a magáét. Egy autó ment át a Malbec téren. Kutyák ugattak. Lépésben haladt egy ló. A kétkerekű a kapu előtt állt meg. Vidékies szavak visszhangoztak az éjszakában. Tota még nem érezte magát elég messze a bátyjától. De majd újra belemerül a sötétségbe, ahol biztonságban érzi magát, megvédve mindattól, amit az olyan ember, mint Alain csak kitalálhat, hogy kezében tarthassa: az ima és a szenvedés roppant hálójával borítva őt be. – De Andrès-nek végül indulnia kellett haza: nehogy az apja még azt higgye, hogy megszökött… Tota meg is kérdezte, miért gyanakvóbb a család ma este? Kitérő választ adott; hangja követelő lett: – Mondd… Ugye nem mész el? Megsimogatta a kezét, felelet nélkül. – Talán elég lesz, – mondta végül – ha csak kissé távolabb megyek… Megszállhatnék Bordeaux-ban… De segítségre volna szükségem… Nem vagyok gazdag… Kedvetlennek látszott erre; kis paraszt, gondolta Tota, fogához veri a garast. A fiú visszagondolt az apai ígéretre: „Tarts ki néhány hétig és megnyerted a játszmát…” Makacs lett, – maradjon Lugdunos-ban. Tota nem utasította el; még hozzátartozott és alázatos volt. Andrès hiába ismételgette: „Megyek, már mennem kell…” – ott késlekedett az

ágy mellett állva; a fekvő Tota nagynak látta, pedig egyáltalán nem volt az. Megint felemelte egyik karját, s mintha ez a kar nem is a testéhez tartozott volna: tétova kígyó volt és a kéz a kígyófej. Tenyerét a fiú ajkához szorította és nem sikoltott fel, amikor az kissé megharapta. A kis szállóban elterpedt a csend, amit alig zavart meg a húsvágó bárdnak konyhából felszűrődő zaja. – És most – mondta – Isten veled. Arcuk a homályban még egyszer összeért. Azután Andrès lépteinek tűnő zaját figyelte. Ilyenkor azzal szórakozott, hogy figyelő füllel követte még a motor berregését is, a lehető legtovább. Az autókürt közeli vagy távolodó hangjáról meg tudta állapítani, most fordult-e be a temető sarkán, vagy elérte-e már a saint-clairi utat… Andrès kissé súlyos lépéseit figyelte ezen az estén is, hogyan vesznek el a folyosó szőnyegén… Egyszerre zuhanást, tompa zajt hallott, egy test leroskadását, Andrès hangjára emlékeztető üvöltő káromkodást, majd kotkodácsoló nevetést. Tota kiugrott az ágyból, tapogatódzva kapta magára pongyoláját, kibotorkált a félsötét folyosóra, amit alig világított meg a lépcső felől jövő fény. A fordulónál zavaros csoport nyüzsgött. Valami tréfa lehetett az egész, két nevető fiú a földre szorított egy harmadikat, terítővel fogták le. A fiatal nő – éppen csak magára kapott ruhájában – nem mert kilépni a homályból; a vaskos nevetés megnyugtatta. De a férfi, aki kézzel-lábbal kapálódzott, most lerántotta magáról a lepedőt, amelybe bugyolálták; s Tota előtt Andrès vérrel borított, dühödt arca bukkant fel. A két fiú, aki a szőnyegre nyomta, elképedt. – Andrès úr! Csak nem! Vértől maszatosan mordult rájuk: „Mouleyre? Pardieu? Piszkok! Vadállatok!” Tota odasietett és letérdelve megtámasztotta fejét: csak az orra vérzett; felső ajka kissé megdagadt. – Gyorsan, – rendelkezett halkan – támogassák a szobámba. A suhancok kétségbe voltak esve, – kéréseikkel mindig bátran kereshették fel Andrès-t, nagyon szerették; nem volt büszke, – futballban kiváló, a legjobb

csatár az egész kerületben; a liogeats-i csapatot el sem lehetett volna képzelni nélküle. Szerencsére az évnek ebben a szakában a szálló majdnem üresen állt. Ezen az emeleten nem lakott senki. Mouleyre – szörnyű kiejtésével – mindig ugyanazt ismételgette: – Nem lesz semmi baj… Ha tudtuk volna, hogy ő az! Micsoda szerencsétlenség! A plébánost akartuk meghempergetni… Kis murit, – hogy nevessünk! „Jobban vagyok…” mondta Andrès fektéből felegyenesedve. „Ha tudtuk volna… – ismételték a fiúk – gondolhatja…” Rájuk kiáltott: – Lóduljatok, az anyátok… És egy szót se, hé! Vagy feljelentlek benneteket! Mouleyre felajánlotta, hogy itt marad és vezeti az autót, ha Andrès úr fáradtnak érezné magát. Pardieu meg a kis teherautóval menne vissza. Biztos, hogy nem fog dicsekedni… de Andrès rámordult: „Kotrodjatok mind a ketten!” Tota, mialatt Andrès-t ápolta, hallgatott; most odaszólt, anélkül, hogy a fiatalemberek felé tekintett volna: – Legalább tanúskodhatnak majd, hogy a plébános úr… Alattomos tekintetet vetettek rá. Pardieu felelt, aki megvárta, míg kiért a folyosóra: – No csak! Mit? Mit bizonyít ez? Azt bizonyítja… És vastag mutatóujjait, mind a kettőt, jelentősen sapkájához emelte, amely még keskenyebbé tette fejét. Andrès rá akarta vetni magát, de Tota visszatartotta: – Hagyd! Hagyd! Megvárták, míg a kis teherautó puffogása elhalt. És most a fiatalember volt az, aki elnyúlt és Tota öltözött sietve. A villany kegyetlenül megvilágította a szobát. Andrès könyörgött: – Miért öltözöl? Úgyis lefekszel majd megint…

Nem felelt semmit, kinyitotta a szekrényt, ruhákat, fehérneműt vett ki belőle. Andrès felült: – Megőrültél? Már nem indul vonat ilyenkor. A másnap reggelivel megy, – felelte – öt negyvenkor indul. Felöltözve várja majd meg az ágyon. És amikor Andrès megkérdezte, hová utazik, nem tudott mást felelni: „A lehető legmesszebbre…” De írni fog neki, s amint megállapodott valahol, akár utána is jöhet. Andrès érezte, hogy bármit is megígérne most, csak szabaduljon tőle: minden könyörgése üresen hangzott el a süket, távollévő asszony mellett.

IX.

– Azt hiszem, hallom az autót. Gradère kinyitotta az ajtót és hallgatódzott. A köd átszűrte a holdfényt. Semmi más zaj a világon, mint a legutóbbi esőktől megdagadt Balion mormolása. Mathilde nem kelt fel székéről a tűz mellől. Ha Andrès volna, ő tudná; nem tévedne. „Nem látjuk többé…” – mondta halkan. Gradère vállat vont: – Késik… Képzeld magad a helyébe! De nem tesz bolondot. Mathilde hirtelen felkelt: – Most… Ez ő! Gabriel nem hallott semmit; a csöndet azonban máris motorzaj törte meg; egyre közeledett. – Hallom, ahogy változtatja a sebességet: befordul a fasorba. Andrès belépett, letette öreg kecskebőr bekecsét, s úgy látszott, nem csodálkozik azon, hogy ott találja őket késő éjszaka. – Drágám, – kiáltott fel Mathilde – valami bajod történt! Dagadt az ajkad! És ez a púp a homlokodon? Elmagyarázta, hogyan ütötte meg magát egy garázsban, semmi az egész; azután a tűzhöz húzódott, anélkül, hogy felelt volna a hozzá intézett kérdésekre. Éhes – csak ennyit mondott. Mathilde, aki meleg levest tett félre, felterített. A fiú az asztalhoz ült és nagy zajjal enni kezdett, mint egy fogadóban. Gabriel cigarettázott, kissé messzebb ült az asztaltól és nem vette le szemét fiáról. Mathilde viszont kiszolgálta, anélkül, hogy ránézett volna. Arra gondolt, – most nem csókolná meg semmiért: undort keltett benne Andrès. – No fiacskám, menjünk aludni. De ő egyetlen kortyolással kiürítette borospoharát, székét a tűzhöz húzta. A vér

kissé a fejébe szállt, szeme zavaros volt, szája fenyegető lett, zúzódásai rosszindulatú fickónak mutatták, aki csak az imént verekedett. – Nem vagyok álmos, – felelte. – Meg aztán nem akarom elvesztegetni az időt: el kell mondanom… Hacsak nem vagytok túl fáradtak… – Ó! Én, – szólt közbe Gabriel – amióta nyitott szemmel nézem az éjszakákat, már nem is tudom, mit jelent „aludni”. De te Mathilde, te feküdj le. Hiszen állva alszol. És amikor Mathilde tiltakozott, Gradère a szemébe nézett, arca azt fejezte ki: „hagyj minket egyedül”. Nem akarta egyedül hagyni őket. Nem tudta, mit mond majd ez az ember Andrès-nek; de biztos volt abban, hogy a gyerek védelemre szorul. Ugyanekkor mégis elfogadta Gradère akaratát, úgy érezte, összejátszik vele. Minden rendbe jön… Milyen áron? De mitől félhet? Nem, semmitől sem kellett tartania. Mégis habozott, kimenjen-e. Ekkor Gabriel közel ment hozzá és gyengéden az ajtó felé tolta, közben halkan odaszólt neki: – Nem tudok előtted beszélni vele… – Miről? – Jól tudod, mit akarok mondani! Intett, hogy nem érti. Gabriel vállat vont és Andrès-re mutatott, aki a tűz felé nyújtott lábakkal hátat fordított mindkettőjüknek. Mathilde alig észrevehetően ingatta a fejét. Gabriel ekkor kinyitotta előtte az ajtót és félreállt, hogy kiengedje. Az asszony még visszafordult: – Nem, Gabriel, – erősítette határozott hangon – nem értem. Gradère a fia felé ment, aki vaskos kezével eltakarta arcát: „hogy ne érje a tűz”, gondolta a férfi. De észrevette, hogy a fiú sír. – Ugyan menj, ne szégyelld magad! Majd később beszélünk… A fiatalember zajosan fújta orrát. Zokogás rázta, mint nagy gyerekkori

dührohamai után. Bergère térdére támasztotta orrát és nézte őt. „Csak megnyugodna már!” – gondolta Gabriel. Meg kell várnia, amíg a gyerek annyira lecsillapodik, hogy figyelni is tud rá. Semmi nem sürgette őket: előttük az éjszaka. Nem tudta ugyan még, hol fogja kezdeni, de biztos volt abban, hogy célt ér; maradéktalanul ismerte azt az érzést, amikor az embert vezetik, támogatják. – Nos? – kérdezte, Andrès kezét megszorítva. – Elutazott! – Annál jobb! Igen, igen, annál jobb; legalább zavartalanul tudunk mindent rendbe hozni. – Nem tudom, hol van… – Párizsban, öregem: az ilyen vad mindig Párizsban „bújik el”… Fel a fejjel! Ne haragudj: megkerítjük. Nyolc napon belül számíthatsz a levelére… – Igen, megígérte. Gradère felkiáltott: „Akkor miért sírsz?” A fiú elmosolyodott; újra tele volt reménnyel s kérdezősködni kezdett: „Mi újság a kastélyban?” Gradère közel húzta a székét, rőzsét tett a tűzre, nézte, hogyan ugrál a láng ágacskáról ágacskára: „Semmi, pillanatnyilag semmi újság. Mérlegelni kell a jövőt, a többékevésbé közeli jövőt. Akármit is mondanak: az öreg a végét járja, és a szíve nem sokáig állja már…” – Ha te erre számítsz!… szakította félbe Andrès csalódottan. – És aztán? Azt hiszed, Catherine másképpen gondolkozik majd? Ugyan! Ismerem őt… Különben nekem már nem is kell… Semmiért a világon! Andrès felállt, vaktában ide-oda járkált a konyhában, nyöszörögve ismételte: – Ha csak ezt tudtad kitalálni… – Nem Catherine-ről beszélünk, – szakította félbe Gradère. – Természetesen megpróbálhatjuk, ha itt lesz az ideje… de megértem, hogy nem bocsátasz meg neki… Annál is inkább, mert jobb lenne… (és halkabban beszélt). Tudod, úgy házasodtak, hogy a vagyonuk közös… Igen, az öreg és Tamati… Ha tehát özvegy lesz, övé minden, amit Du Buch oldalról kap, s hozzá még a közös

szerzeménynek fele: mindaz, amit az öreg visszavásárolt tőlem. Andrès nyitott szájjal, összehúzott szemöldökkel hallgatta. – Na, ezzel ugyan sokra megyek… – mormogta. Gradère közömbös hangon beszélt tovább, mintha általános fontosságú kérdéseket mérlegelne, és teljesen ezeknek szentelné érdeklődését: – Egyes családokban gyakran a legfurcsább házasságkötések fordulnak elő, hogy megmentsék a családi vagyont… És aztán ti alig vagytok rokonok, Tamati meg te: csak unokatestvére volt az anyádnak… Természetesen fehér házasságról volna szó… ezt mondanom sem kell! S ha már egyszer rendbejöttek az ügyek, minden úgy maradna köztetek, mint azelőtt… – Megőrültél, papa! Andrès apjához hajolt és megrázta a vállát: – Egészen bolond vagy! – De hiszen csak formaság az egész! Persze, nem nősülhetnél meg másodszor, míg Tamati él… No! Nagy baj is ez! Amint szabad leszel… – Először is azt hiszed, hogy belemegy ebbe a komédiába? Hiába mondjuk, hogy csak formaság… Ismerem: a fiának tekint, szörnyűnek tartaná. Gradère fejét rázva ismételte: „De nem! Nem!” Mindent tudó kis mosollyal tette hozzá: – Mindenbe beleegyezik, biztosítlak. Különben, van rá időnk, hogy előkészítsük… – És aztán gondoltál a liogeats-iakra? Elképzeled, milyen arcot vágnának? Gabriel nyugodtan folytatta: – A házasságot titokban is tarthatjuk. De, hogy megcsinálhatjuk-e Catherine-nel egy házban? A kérdést még meg kell fontolni. És valld be, hogy az idevalósiak tulajdonképpen mindent megértenek, ha érdekek rendezéséről van szó.

– Apa, csak hallgatlak… hallgatlak… Mi értelme van ennek? Symphorien bácsi nagyon is él. – Hogy él? Igen… De nagyon is? Nem. – Mindenesetre, évekig húzhatja még. – Álmodsz, szegény bolondom… – Szóval még sokáig… És én nem várhatok… Nem! Nem vállalom tovább ezt a bizonytalanságot. Andrès ide-oda járt a konyhában. Apja tekintetével követte őt és hirtelen megszólalt: – Nem soká leszel bizonytalanságban. A fiú megállt, hogy szembeforduljon azzal az emberrel, aki itt beszélt hozzá, és akinek nem ismerte meg a hangját. Gradère az alacsony széken ülve combjára támasztotta könyökét és eltakarta arcát; Andrès jóformán nem látott mást, mint egy finoman ívelt nyakszirtet és a keskeny vállakat vastag angol szövetben. Hallotta, hogy az ismeretlen sebesebben lélegzik. A fiú néhány lépést tett, kitárta az ajtót a kertre: az éjszaka tiszta és hideg volt; a Balion vize és a gyenge szél egymásba szőtték suttogásukat. „Megfagysz” – figyelmeztette Gradère. Andrès végighúzta kezét a homlokán, visszament apjához: – Hát te jós is vagy? – kérdezte nevetve. – Előre tudod, hogy mi fog történni? Nevetett, hogy megtörje ezt a kínos idegenséget, – hogy visszazökkenjen az egyszerű, mindennapi valóságba. A másik még mindig a tűz felé hajolt és úgy felelt: – A jövő olyan, amilyenre mi formáljuk. Ahogy ezt kimondta, a fiatalemberre nézett és megdöbbent annak zavart és nyugtalan arcától: – No, Andrès? Miért nézel így rám? Valami rendkívülit mondtam? – Nem… semmit…

A fiú megrázta fejét, mintha valami szörnyű, lehetetlen gondolatot akarna elűzni. Hirtelen visszatért Tota emléke. Két vagy három percig nem élt a lelkében; s most megint felbukkant, érezte őt, égőn és lényével még egészen elkeverten, eggyé olvadva vele… Gradère ezalatt hallgatott, mindent elmondott, amit mondani akart. Most várnia kellett. A lépcsőre nyíló ajtó kilincse csendesen mozdult és Mathilde lépett be. Újra felvette gesztenyeszín pongyoláját, haját befonta éjszakára. Meztelen lábain papucs volt, nem hallották közeledni. – Lejöttem – mondta. – Nyugtalan voltam. Tudjátok, hány óra van? Andrès merően nézte, csak néhány pillanatig tartott, de tekintete különös és átható volt. – Miről beszéltetek? – kérdezte Mathilde. – Igazán nem is tudom… Miről is beszéltünk, Andrès? A fiatalember bizonytalan mozdulatot tett és gyors léptekkel kiment. Mathilde és Gradère követték. Mind a hárman felmentek a csendes házba. Lábuk alatt recsegett a falépcső. Amikor felértek a lakószobákhoz, az egyik ajtó kinyílt, ingó árnyat láttak a fal mentén. Symphorien Desbats volt, hálóingben, ijesztő soványan. – Mit csináltok most itt mind a hárman? Nemsokára virrad. Mathilde elmondta, hogy nyugtalankodtak, mert Andrès nem jött haza. Sajnálja, hogy felébresztették. De az öreg rikácsolt: – Hazudsz: hallottam az autót… Andrès régen hazajött… Tudni akarom, mit csináltatok… Gradère kemény hangon szakította félbe: – Most már beszélgetni sincs joga az embernek? Ha tolvaj van a házban, azt nem közöttünk kell keresni…

Desbats a falnak dőlve dadogott valamit, nem talált szavakat; Catherine jelent meg, ő is ingben, és apjához futott. Mathilde most neki kezdte magyarázni, hogy Andrès visszatértét várták, s hogy Symphorien megijedt, – de a fiatal lány rá sem hederített anyja beszédére, vállánál fogva elvonszolta a beteget. A három ember hallotta, amikor a kulcs megcsikordult a zárban. Gradère jelt adott Mathilde-nak és Andrès-nek, hogy álljanak meg egy pillanatra és tartsák vissza lélegzetüket: megismerték Catherine hangját, áthallatszott a falon, amely a szobát elválasztotta a folyosótól: – Ráfizetsz… Ott vagy, ahol voltál. Tudhatod, hogy vigyázok rád… – Itt a bizonyíték, hogy nem vigyázol… – Nekem is szükségem van alvásra… Az öreg mormogott valamit, amit nem értettek meg. Catherine, aki már lefeküdt, ágyából kiáltott át hozzá: – No nem, ezt már nem! Szegény papa, te már nem tudsz józanul ítélni… Sok mindenre tartom képesnek… erre nem! Mathilde és Gradère nem néztek egymásra. Mathilde meg akarta csókolni Andrès-t, de az elfordította fejét. Zárak és kilincsek zörrentek. Ködben alvó falusi ház volt, kevéssel a kakasok ébredése előtt.

X.

Másnap reggel Mathilde, amint felöltözött, bekopogott férjéhez, hogy meghallgassa kívánságait, mielőtt megrendelné az ebédet. Desbats azonban nem kiáltotta ki, mint máskor, hogy beléphet. Catherine nyitotta ki félig az ajtót. – Kegyetlen éjszakája volt a kiállott ijedelem után… Most pihen. – Jó! Hagyom aludni… – Fulladozott ma éjszaka, mama… Azt hittem, már vége… – Miért nem jöttél be értem? Catherine anyja szemébe nézett: – Ugyan, mama! Te se kívántad volna! Ha csak meglát, új rohamot kap… – Kis Catherine, sohase látott engem az apád madárijesztőnek! Mindig bízott bennem… Miket beszélsz? Catherine gúnyosan felnevetett: „Ó semmit…” mondta, s becsukta orra előtt az ajtót. Mathilde egy pillanatig ottmaradt a folyosón. Csöppet sem haragudott. Inkább valami örömféle áradt szét benne, mint amikor egy bizonytalanul óhajtott fordulatot hirtelen megerősítenek előttünk. Nem vallotta meg magának, nem is kutatta: miből fakadt öröme. Catherine bizonyára túloz, azt hitte, végét járja… Valahányszor rájön a bolondórája és a fuldoklás, mindig azt gondolja az ember, hogy meghal…” Szép, formás kezével megfogta a csillogó korlátot. Feje fölött esőcseppek remegtették a lépcsőház világítóablakait. Nyugodt, egyhangú szemezés, végevárhatatlannak ígérkező eső… „Ez most már igazán a tél – gondolta Mathilde. – A Frontenac-mezők megint mocsarakká válnak.” Úgy érezte, van valaki, akivel azonnal találkoznia kell, – közölni akarja vele a hírt, amely mindenekfelett érdekelni fogja, ha első pillanatban jelentéktelennek is látszik. Egy-két lépést tett a folyosón és kopogott Gabriel ajtaján. „Szabad” –

kiáltotta ki Gradère, de amint meglátta Mathilde-ot, zavarba jött és mentegetődzött: – Nem tudtam, hogy te vagy… Különben nem engedtelek volna be… Még ágyban feküdt, cigarettázott és egy könyvet olvasott. – Azt hiszed, odanézek! – nevetett Mathilde. Gabriel begombolta pizsamáját; Mathilde-ot meglepte, hogy ennek az ötvenes férfinak milyen fehér a melle, felsőteste akár egy gyereké, még mindig ugyanolyan, mint amikor a malomban, a zsilip felett a kis Gradère-t nézte, aki nem mert a víz alá merülni… (keskeny vállain vízcseppeket csillantott meg a nap). – Idehallgass, Gabriel; figyelmeztetni akarlak: nem szabad újra kezdened a tegnap esti játékot… – Miféle játékot? Ráfüggesztette tiszta tekintetét és Mathilde zavarba jött. – Jól tudod! Az uram nagyon rosszul volt az éjjel… És Catherine, aki kedvtelésből mindent dramatizál, hogy engem meggyűlöltessen, azt mondja, majdnem meghalt… Gradère elnyomta cigarettája végét a hamutartóban, és Mathilde ráismert erre a meztelen, izomtalan férfikarra, rá a vörösesbarna szőrrel árnyékolt kézre. Gabriel nagyon nyugodtan felelte: – Egyáltalán nem csodálkoztam volna… Clairactól tudom, hogy a legkisebb felindulás is… – Nem! – szakította félbe hevesen Mathilde – nem! – Miért mondod, hogy nem? Az asszony nem felelt és homlokát az esőszántotta ablaküveghez szorította. A világ vízbefúlt. Ez az eső talán hetekre is elzárja a házat és a parkot, elválasztja őket az emberektől. Itt élnek majd mind, ebben a bárkában, ezen a hajón.

Gradère váratlanul megkérdezte: – Szereted te a férjedet, Mathilde? – Milyen kérdés! Természetesen! Gabriel mosolygott és cigarettára gyújtott. – Hogy magyarázzam meg neked? – kezdte újra Mathilde. – Itt nem állítjuk magunkat ilyen problémák elé. Symphorien tulajdonképpen az maradt számomra, aki házasságom előtt is volt. Emlékszel? Apám halála óta igazgatta birtokaimat. És folytatta ezt… Szenvedélyes érzésekről nem volt szó közöttünk… Hálás vagyok neki, mert jól vezette bárkánkat… – Igen, drágám. De végre is kellett egy olyan időnek lenni, mikor valamivel több lehetett, mint jószágigazgató… Catherine nem az égből pottyant… – Ó! – kiáltott fel az asszony derűsen – az nagyon messze van már, oly rövid ideig tartott! Alig két-három hónapig… Hamarosan rájött, hogy nem kell erőlködnie, nem neki való. Esküszöm, alig emlékszem már erre az időre, nem tudom felidézni házastársi kapcsolatainkat… – Mathilde, te alapjában fiatal lány vagy még mindig. Erre egyszerre kigyúlt az arca, vállat vont és az ablakhoz ment. – Fiatal lány vagy, Mathilde… És elfogadod, hogy számodra minden befejeződött, mielőtt igazán elkezdődött volna… De megtörténik, hogy az élet nem olyan kegyetlen hozzánk, mint saját magunk… Igen: nem elégszik meg azzal a sorssal, amit mi egyszerűen elfogadtunk, elborít valamivel, amit egészen távolinak, elérhetetlennek éreztünk… – Nem értelek… – mormolta. A férfi folytatta, mintha biztos lett volna abban, hogy az asszony megérti messzire nyúló szándékait: – Emlékszem a kis Mathilde-ra… Ó! Nagyon ártatlan, nagyon tiszta volt… De mégis… emlékszel a mi „kunnyonkra?”

Mathilde kigyúlva szólt rá: – Nem! Hallgass! A férfi mintha álmodta volna, – elnyúlva feküdt az ágyon, fehér haja felborzolódott homlokán. Sokáig csend volt, amikor hirtelen megszólalt: – Láttad ma reggel Andrès-t? – Nem, még nem. Nem volt dolgom vele… – Tudod, hogy drága nője elrepült? Igen, elutazott… Arról van szó, hogy most itt tartsuk, és valamiképp lecsillapítsuk. Tulajdonképpen azt kívánom, bár írna neki; így talán türelmesebb lenne. Menj drágám, menj a te Andrès-edhez. Az én szerepem nem olyan vidám: Clairac-kal kell egy pernod-t innom… Igen, imádjuk egymást, a doktor meg én. Egy üveg Pastis-t ajándékoztam neki, valódit; tudod azt, amelyiknek palackjait Ciotat és Cassis bárjaiban a pult alá dugják… Most már éjszaka fog felkelni, hogy ihassék… Mathilde olyan sietve ment ki, hogy elszégyellte magát. „Mi van hát velem?” Hiszen joga volt Andrès-t látni. Milyen képtelenség volna, ha lemondana róla! Vigyázni is kell rá… Jól ismerte: nem igen állta a szenvedést. Izgatott volt, aggodalommal és reménnyel tele. Mint mindig, kopogás nélkül lépett be. Andrès a tükör előtt állt, meztelen karokkal – borotválkozott. Dühösen fordult hátra: – Hé, átjáróház ez itt? Hát mi lesz? Lakattal kell bezárkóznom? Meghökkent és állva maradt a küszöbön. – De Andrès, drágám… Igaz… úgy bánok veled, mint egy kisfiúval… Ezek a szavak mindig lecsillapították. A fiú máris hozzáment és megcsókolta. – És te, te vagy az én öreg Tamatim… Újra megcsókolta, de Mathilde kiment a szobából, anélkül, hogy a csókját visszaadta volna. Andrès követte a folyosóra: – Nem járt itt még a postás?

– Nem drágám, mindig tizenegy és tizenkettő között jön, jól tudod! Ezentúl hát az lesz az élete, hogy a postást várja, – villant át rajta. Egyszerre csak egyvalakire gondolhatunk. Mindig csak egyetlen lény van bennünk; a többiek életét éppen csak elhisszük… „Az ő öreg Tamatija…” Megrázta a fejét, mintha darazsat zavart volna el magától, kiment a konyhába, hogy utasításokat adjon Gercinthe-nek. Amikor visszatért, Catherine-be ütközött: – Kerestelek, mama. A papa akar látni, igen… De hát nem kell szaladnod… – tette hozzá a fiatal lány élesen. Mathilde kissé elfulladt, amikor belépett férjéhez, aki szokása szerint karosszékében kuporgott. Mióta is nem látta már ágyban! Borostás volt, felöltözetlen. Mathilde érezte, hogy a tekintete körülveszi és áthatol rajta; hallotta sípoló lélegzetét. Asztma-cigarettáját szívta. – Ülj közelebb hozzám, hogy minél kevesebbet erőlködjem… Általában nem is volnék rosszul, csak ez a levegőtlenség erősödött. Mindig az őszi rohamok a legrosszabbak, legtovább is tartanak… Beszélni akartam veled, valamit kérdezni… Hallgass ide Mathilde; akármi történt az éjszaka, én bízom benned. De bizonyos szeretnék abban lenni, hogy nem vagy ellenem, nem játszol össze a többiekkel. Ha megígéred, hiszek a szavadnak. Tudod, oly nagy szükségem van rád! Catherine gyerek még, nem is mondhatok el neki mindent. Meg aztán túl indulatos is. Igazat mondott: talán csak egyvalaki volt a világon, akiben Symphorien Desbats sohasem kételkedett, – a felesége. Mathilde tudta ezt s tudta azt is, hogy milyen tekintélye van előtte. De igazi okát nem ismerte. Symphorien nem felejtette el házasságuknak azt az idejét, azt a két-három hónapot, amit Mathilde csak az imént elevenített fel Gradère-rel, s amelyre az asszony alig akart emlékezni: az öreg férj azonban elevenen őrizte magában megalázó balsikereit és nyomorúságos diadalait. Hálás volt Mathilde-nak, hogy sohasem haragudott rá ezért, mindig figyelmes maradt vele és jó tanácsokkal állt mellette, kivéve, ha a kis Andrès érdekei kerültek szóba. Mathilde minden szónak külön hangsúlyt adott: – De hát nincsen semmiféle összeesküvés. Ha volna, s én ismerném, már te is tudnál róla. Nem, ne köszönj meg semmit… mert valamiféle összefogás mégis van itt, az, amit magad szőttél Andrès ellen…

– Nem, nem, szívem… Esküszöm… Persze tudtam, hogy Catherine haragszik rá… De az utolsó percig azt hittem, hogy rászánja magát és hozzámegy, mert (te éppen olyan jól tudod, mint én) bolondul érte. Mathilde hitetlenkedni kezdett, erre még egyszer megerősítette: – Egészen biztos! Másképp nem haragudott volna meg annyira a közömbösségéért. Gyakran mondta: „Ha legalább megpróbálna félrevezetni, ha csak komédiázna legalább…” Mindnyájatoknál hamarább tudta Andrès viszonyát… Megértheted hát, joggal gondolhattam, hogy végül beleegyezik a házasságba, ha az ellenkezőjéről biztosított is… De bevallom, féltem is ettől… Mert nézd csak, bármennyire szereted Andrès-t, gondold meg, kicsoda ő. Andrès, mint vő! Nem rossz gyerek, de a fia… A beteg szorongva nézett az ajtó felé és meghalkította hangját: – Te nem tudod, amit én tudok. Nem is hiszed, mire képes Gradère, s mi robbanhat ki egyik napról a másikra. (Igen, megvannak a „kémeim”.) És egy napon még áldani fogsz, amiért megakadályoztam, hogy ez a nyomorult apósa legyen a lányodnak. Eleget szégyenkezhetünk majd akkor, ha… – zihálva és olyan izgatottan folytatta, hogy Mathilde megijedt – ha nálunk tartóztatják le… Igaz, hogy csak Adila házasságával lett rokonunk… De mégis a családhoz tartozik, már csak Andrès miatt is… Nem, nem mondhatok neked semmit, csak Catherine áll mellettem… Mathilde közelebb húzta székét:’ – Bízhatsz bennem, – suttogta. – Tudok hallgatni. Különben sem kívánom, hogy Andrès elvegye Catherine-t… Most először mondta ki, hogy nem ragaszkodik ehhez a házassághoz, pedig mindig úgy tett, mintha Andrès boldogsága függne tőle. A beteg megszorította felesége kezét, öröm és bizalom ült ki arcára. Mindent elmondhat hát! – Nézd, hogy Catherine mégis ragaszkodik a fiúhoz, azt abból is láthatjuk, hogy visszautasít egy remek házasságot: a Berbiney-fiút… igen, üzlettársam a gyárban… Tudod, milyen sokat ér a birtokuk, most ugyan nincs ára a földnek, de mégis óriási a vagyonuk… És meglátod, a földbirtokok megint felvergődnek, ha majd elértéktelenítik a frankot… mert eljutunk oda… No, szegény Mathilde-om, két-három évre bizony szépen eltávolítottak minket egymástól, csak így

történhetett meg, hogy nem mertem neked erről a tervről beszélni! Mathilde hevesen szakította félbe: – Persze! Nem beszélhettél a Berbiney-tervről, amikor abban a hitben tartottál, hogy Catherine-t Andrès-nek szánod… Most, hogy elvetted tőle Cernès-t és Balizaou-t… – De hát gondolkozz! Az apja mindenkeppen eladatta volna. Jól tudod, hogy az orránál vezeti Andrès-t. Nem hagyhattam, hogy Cernès és Balizaou kikerüljenek a családból. Ebben, ugye, egyetértesz velem? No látod, ez nyilvánvaló! Beékelt terület lett volna és megakadályozza, hogy birtokainkat egy tagban egyesítsük. Kötelességemet teljesítettem, – tette hozzá lefegyverező meggyőződéssel. – Nem hazudtam, mert utolsó percig féltem, hogy a kislány Andrès karjaiba omlik. Ami meg azt a szerencsétlent illeti, gazember apja kifosztotta, mielőtt csak látta volna a pénzt. Hát én kárpótlom: míg csak élek, ingyen kap mindent; többet kap majd, mint amennyi Cernès és Balizaou jövedelme, de ezeket mégsem lehetett kiengedni a családból… Utánam meg, ha túlélsz, mert végre is nem tudhatjuk, melyikünk él tovább, és melyikünk hal meg, nos hát, halálom után annyit adsz neki, amennyit akarsz… természetesen pénzben… de egy talpalatnyi földet sem, becsületedre? Egyébként hol lesz már akkor Andrès? Sajnálom, nem rossz fickó… de hát így van ez: a fiúk fizetnek az apákért, ez a törvény. Mathilde kifürkészhetetlen figyelemmel hallgatta. Megint higgadt lett. Arról volt szó, hogy megtudja, mi fenyegeti Gabrielt – és figyelmeztesse őt. Mert ő nem fogadta el a törvényt: nem akarta, hogy ez az igazságtalanság beteljesedjék Andrès-en. És Gradère mindenkinél erősebb a világon – gondolta magában. Ha figyelmeztetik, el tudja hárítani a neki szánt ütést. – Hallgass ide Symphorien, örülök, hogy így kimagyarázkodtunk. Azt hiszem ugyan, hogy Andrès-szel szemben nem jártál el kifogástalanul, de nem kételkedem többé jóhiszeműségedben. A férfi megfogta és megszorította felesége kezét. – Csak, – tette hozzá Mathilde – csak bízz te is bennem. Tudod, mennyire szeretem Andrès-t… Nos! Hogy a gyereket megvédhessem, tudnom kell, mi fenyegeti az apját… Valami módot kell rá találni… talán távolítsuk el Andrès-t idejében… Küldjük el például Norvégiába… Megnézhetné a papírgyárakat.

– Figyelj, jöjj közelebb. (Az öreg halkabbra fogta hangját.) Már régen tudom, magától Gradère-től, hogy egy asszony zsarolja. Nem volt nagy sor kitalálni: ijesztő fegyverei lehetnek ennek a nőnek, ha egy ilyen sokat próbált alakot évek óta tud fosztogatni… Meg akartam szerezni ennek az Aline-nak a címét. Csak Gradère levelezését kellett ellenőriznem, amikor itt járt… Gradère roppant erős, nem megy el innen, le akar győzni… És én Mathilde, én gyengének érzem magam, ha róla van szó… már a betegségem miatt is… Clairac úgy találja, rosszabbul vagyok, soha nem mondta még ezt, – csak neked vallom meg, a doktor mostanában nyugtalanítani kezd. Tulajdonképpen nem hiszem az egészet, mert jól érzem, hogy nem is vagyok olyan rosszul… De annak az aljasnak el kell innen kotródnia, ugye te is így gondolod? Akármibe kerül is. Írtam hát ennek az Aline-nak: ma reggel válaszolt is, azt felelte, megszabadít tőle. Akkor jelenik itt meg, amikor legkevésbé várja… Sokba kerül még ez a komédia, de nem fizetem ki előbb, csak ha már eltisztultak. Ez a nő egyébként elhatározta, hogy most igazán kitekeri Gradère nyakát; tudja, hogy Gradère a végét járja. Csinos kis vagyont kínálnak neki, csak végezze el ezt a munkát: igen, tudod Dorth márki… Elmondtam már neked ezt a históriát a márki feleségének leveleiről, amelyeket Gradère mindenfelé mutogatott és végül százezer frankért eladta a férjnek. A Dorth-lány menyasszonya volt egy alaknak, aki ezek után nem akart semmiről tudni… Azt mondják, a lány megbolondult… Különben, nem erről van szó. Bennünket az érdekel, hogy Dorth márki Gabriel bőrét kívánja; s ez az Aline megkötötte az alkut. Akár lecsukják Gradère-t, akár csak megpiszkálják, jobb, ha mindez nem nálunk történik, mi? Még távolból is fröccsenhet ránk sár. Mathilde fel akart kiáltani: „Nem szabad… Andrès miatt nem!…” De uralkodott magán: tudta, férje elhatározását semmi nem változtatná meg. Amit egyszer elgondolt, amellett ki is tart: színlelnie kell hát, mintha elfogadná, amit Symphorien mond, de majd alaposan tájékozódik és figyelmezteti Gabrielt. Andrès miatt a csaló pártján állt… Igen, valóságos útonálló… de aki, éppen most, egyetlen szóval megremegtette őt, amikor kimondta: „kunnyó”… Harminc évvel ezelőtt fejét szűziesen hajtotta oda sovány vállához, szemét lehunyta; emlékszik a záporra, hogy pattogott körülöttük… Más sincs az életében… Egész földi osztályrésze elfért abban a „kunnyó”-ban. Semmi mást nem kapott, semmit nem kap többé… Semmit? Míg kusza gondolatai közt vergődött, tovább is éberen figyelte, amit az öreg beszél: – Gondolhatod, hogy személytelen voltam, még a nevemet sem írtam le. Ó! Én aztán óvatos vagyok. A levelek nem árulják el, honnan valók. Tartottam attól, hogy megőrzi a borítékokat, ezért mindig Berbiney-re bíztam őket, hétfőn,

amikor átmegy Bordeaux-ba. Semmit nem küldök már Liogeats-ból, nem bízom a trafikosban. Szóval Aline hétfőn este érkezik, három nap múlva lesz itt. Catherine megy érte a pályaudvarra. Amint megérkezett „szabadon eresztjük” Gradère szobájában, álmában fogja meglepni. Ezt írta nekem: „Biztositom, hogy elutazik velem, még szerdán reggel az első vonattal…” No, elkezdődik „a haddel-hadd”, ahogy Andrès mondaná… Igen, elkezdődik… És tudod (közben nyugtalanul figyelte Mathilde-ot) ezzel a gyerek érdekeit is szolgálom: ha már túlélte a csapást, gyorsan elfelejti, – és itt tartjuk őt. Miért küldjük el utazni, miért költsünk rá pénzt? Tovább foglalkozik a birtokkal, mintha a tulajdona volna, és Catherine végül is hozzámegy a Berbiney-fiúhoz… Csak nem mégy már?… – Nem, nem! –mondta Mathilde, aki közben már felállt. – De azt hiszem, túl sokat beszélsz, izgatod magad. Homlokára akarta tenni kezét. De az öreg megragadta és rányomta száraz ajkát. – Catherine most dühös volna, ha tudná, hogy bizalmas voltam veled… Rosszul ismer, féltékeny… De én nem bántam meg… Épp ellenkezőleg, csak megerősödtem… Te mindig irtóztál ettől az embertől… Van rá okod, hogy gyűlöld, ha csak Adiláért is… Őszinte hangon felelte: – Gyűlölöm-e? Nem tudom. De irtózom tőle és félek is… Ó, ez biztos! A beteg megbékélve, derűs arccal dörgölte kezét; ujjait ropogtatta: – Nyugodt vagyok. A te szereped különben sem más, mint hogy Andrès-re ügyelsz és eltereled a figyelmét. És ha már beütött a villám, te magyarázod meg neki, mi történt. De ezt a belátásodra bízom… Mathilde-nak alig maradt rá ideje, hogy kiszabadítsa kezét az öreg szorításából: Catherine lépett be és gyanakvó tekintettel nézett rájuk. Mathilde-ot ugyanaz az öröm árasztotta el, mint a gyerekeket, amikor előrerohannak és a szerencsétlenség izgalmától fűtve, valamilyen újságot jelentenek. De vigyázatlanság lett volna, ha azonnal Gradère-hez megy, Catherine biztosan szemmel tartja őket és a sarkukban lesz… Hirtelen eszébe jutott: Gabriel Clairac doktorral van. Most értette meg, miért izgatja betegét a doktor. Gabriel erős, ő a legerősebb, előkészíti a támadást.

Az eső hevesebb lett. Mathilde szobájában maradt, lesben állt, a függönyt kissé felemelte, hogy jelt adhasson Gradère-nek, ha az visszatér. Nem fáradt bele a várakozásba. Most nem tudott volna másutt szöszmötölni. Ő is a célja felé haladt: a boldogság felé, a végtelen és bizonytalan boldogság felé, arra törekedett, amióta Gabriel csak visszajött. És el is fogja érni, eléri az ő segítségével, aki elég erős, hogy kinyissa előtte az ajtókat… Mi rosszat is tesz? Miért nyugtalankodnék? Ha a gyóntatószék elé térdelne is ebben a percben, milyen bűnnel vádolhatná magát? Nem volt-e kötelessége, hogy figyelmeztesse Gradère-t? Az életéről volt szó: Gradère-éről, Adila férjéről, Andrès apjáról… „De jól tudod, – mondta most belül valaki – hogy fütyülsz Gradère-re… Tisztában vagy azzal, mit várhatsz tőle…” – Semmit nem várok! – kiáltotta hangosan. Andrès-szel és Catherine-nal már az asztalnál ült, amikor Gabriel belépett. Az utolsó napok eseményei óta csendben múltak az étkezések. Catherine a tészta előtt felkelt és apjához indult. Amikor a lány léptei az emeletről szűrődtek le, és már biztos volt abban, hogy nem leshetnek rá, Mathilde felhasználta a pillanatot és Gradère fülébe súgta: sürgősen beszélni akar vele, veszélytelen helyen. De napközben nem akadt veszélytelen zúg, az eső mindenkit bevert a házba. – Gyere este a szobámba – mondta Gradère. – Még legtávolabb esik az öregétől. – De mit gondolnának, ha rajtakapnának? – Először is nem kapnak rajta. Aztán meg igazán más foglalkoztat most mind a kettőnket, nem? Biztos, hogy valami nagyon fontosat akarsz mondani… Érzem… Aline-ről van szó? Igenlően bólintott. Gradère felemelte két öklét s visszaejtette. – Ó! Ez a nő! Arca olyan gyűlöletet fejezett ki, hogy Mathilde elfordította tekintetét.

XI.

Még ugyanaznap estefelé Andrès az ágyán feküdt és az utolsó cigarettát szítta abból a csomagból, amit reggel bontott. Egy újságot terített a lába alá, hogy sáros cipői ne piszkítsák be a takarót. Gercinthe az ajtón át beszólt: a plébános úr szeretne beszélni vele. – Igen, magát keresi Andrès úr… A társalgóba vezettem. Eltelt néhány pillanat, míg Andrès megállapította, milyen összefüggés is van a „plébános” és „Tota batyja” között. Hirtelen felegyenesedett: ez volt a forrón várt válasz, Tota válasza, – a legrosszabb, ami jöhetett. Ha már a kis plébános belekeveredett az ügybe, nem maradt többé remény. Andrès lement, még arra sem gondolt, hogy a haját lesimítsa. Borzasán, ijedősen, kigombolt gallérral lépett be a nagy komor szobába, amelyet a fűtőtestek sem tudtak átmelegíteni. A hamis berakásokkal díszített nagy konzolok között huzattal fedett támlásszékek sorakoztak a fal mellett, felettük a Du Buch-család elég jó arcképei, a restauráció korabeli Gallard bordeaux-i festő munkái. A muszlinnal bevont csillár visszatükröződött egy súlyos kerek empire-asztalon, amely tele volt fényképalbumokkal, ostáblajátékkal, sztereoszkópokkal. Itt a holmik közt feküdt a plébános kalapja is, szokatlan szétnyomott test, mint egy döglött denevér. Andrès nem mert a kis pap szemébe nézni. Zömök volt, mint ő maga is (nem lehet csodálni, hogy Mouleyre és Pardieu összetévesztették őket). De erről a fiatal, morcos és máris barázdás arcról nem olvasott le se szorongást, se szégyent. Andrès előtt egy pap alig jelentett mást, mint olyan fogalmak teljességét, amelyekkel ő soha nem törődött. A számtalan gyerek közé tartozott, akik „áldoznak”, mert ez a szokás, és többé rá sem gondolnak. Ha csak kissé is kérdezgetni kezdi valaki, hamarosan rájön, hogy Andrès unalmas és jelentőségnélküli meséknek tartja ezeket a dolgokat, talán a halál percében illő újra beszélni róluk: ez a sok szertartás az egyetlen ismert mód, amellyel becsületesen rendezhetjük meg a menyegzőt és a gyászt. A fiú azonkívül bizonytalan és mély férfi-undort érzett, valami testi irtózatot a magányos, tisztaéletű fiatal férfi iránt. – Uram, – kezdte a fiatal pap – ugye, sejti, kinek a nevében jövök önhöz?

És miután Andrès mozdulatlan maradt, lehajtott homlokkal, felkínált nyakkal, a csapást várva, így folytatta. – Ismerem az ön érzéseit. Olyasvalakihez fűzik, aki közel áll hozzám… Erősnek kell lennie… Igen, ő megtette azt, amit már nem is reméltem, aminek ön is örülni fog, – hiszen komolyan szereti, ugye? – visszatért a férjéhez. Ma reggel tudtam meg, pár sorból… – Ó! – szakította félbe Andrès gyűlölettel – hát mégis elérte… S amikor a pap eldadogta, hogy ez az elhatározás őt is meglepte, nem is számított rá, zavarba hozta, – Andrès folytatta: – Maga erős… Nem hiába mondják: maguk… maguk ravaszak… – Nem uram, nem! Nem vagyok erős. Bármilyen kevéssé szokta is meg Andrès, hogy másokat megfigyeljen, ez a hangsúly megütötte, – Tota fivérére emelte tekintetét. Azzal a gondolattal vizsgálta, hogy ez itt Tota bátyja. Vonásaik semmit nem hasonlítottak; s mégis, ezen a jellegzetes, beesett arcon ráismert a száj hajlására, az orr elhelyezésére, a tekintetre… Amit mind elveszített. Hirtelen kitört: – Maga nem tudhatja… Megbocsátok magának, tisztelendő úr: maga nem tudhatja… A pap félénken megfogta kezét, s Andrès nem gondolt rá, hogy visszahúzza. – Maguk, – ismételte a fiatalember – maguk nem értik ezt, nem tudják, mit jelent szeretni. Elcsodálkozva hallotta a rövid, gyorsan megszakított nevetést, a papra nézett, aki egyszerűen kérdezte. – Azt hiszi? Megint a kurta kis nevetés. Majd hirtelen azon a semleges hangon, amellyel a gyóntató beszél a hívőhöz, a pap folytatta: – Nagyon szereti, de még jobban kell szeretnie: mondjon le róla…

Andrès ismét csökönyös lett: – Eh, üres beszéd! Mintha a boldogsága attól függne, hogy lemondjak róla! Maga is ostobának tart engem! De majd meglátja, nem fogom-e megtalálni! Majd meglátja! – Nem lesz nehéz, uram. Szegény, hajszolt, könnyű kis nő… De én azért jöttem, hogy megkérjem önt, – folytatta hirtelen izgatott hangon (közel a könnyekhez) – önt, aki jó, aki mindig a szegények pártján áll, kérem önt, könyörüljön rajta. Nem merek most magamról beszélni. Nem tudja… Fiatal még… de éppen, mert fiatal, megértheti, milyen az életem… Tota talán beszélt erről… Én is csak huszonhat éves vagyok. Mindenki gyűlöl, vagy megvet. Még feletteseim is bűnösnek tartanak, legalább is meggondolatlannak Érte tűrök… Senkinek sem mondtam még… ön az első… Kérem az Isten nevében, aki a legerősebb lesz egy napon, erősebb, mint a szenvedély, amellyel vesztünkbe rohanunk… Az élet gyakran vet fel ilyen különös egyenlőtlenséget: a lélek közt, aki rábízza magát valakire s a másik közt, aki hallgatja ezt a vallomást. Nem választhatunk: bizonyos órákban kibuggyan belőlünk a fájdalom, kiszakad bensőnkből s mindegy, milyen karok nyúlnak ki a szomorú gyermekért. De Andrès, aki fiatal volt még s egyszerű, ha nem is értette meg, mit jelentettek ezek a szavak, mégis érezte, milyen mélyre hatolt ez a fájdalom. Ezt mondta– Még tartozom néhány pofonnal Mouleyre-nek és Pardieu-nek, nem felejtettem el, meg fogják kapni. Ezután pedig békét hagynak majd önnek, tisztelendő úr, biztosítom. Később Alain visszaemlékezett erre a pillanatra, s arra, hogy hirtelen mély bizonyossággal érezte: ezt a fiút, aki oly erősnek látszik, az örvény már magával ragadta, mint egy szalmaszálat. S ugyanakkor érezte, hogy nem a véletlen hozta őt ebbe a szobába. Már nem gondolt Totára. Totának nem volt többé része ebben a gyötrődésben, amely a szívét összeszorította. „Uram, – ismételte magában – irgalmazz azoknak, akik ebben a házban laknak!” Andrès, látva könnyekkel telt szemét, maga is izgalomba jött, s a nagylelkűség lendületével, ami a nagyon fiatal emberekre oly jellemző, megfogta a plébános kezét: – Nem ígérek semmit, – hebegte – túlságosan vágyom utána. De küzdeni fogok, amennyire erőmből telik…

A pap lehajtotta fejét, s anélkül, hogy egy szót is tudott volna kimondani, hosszasan nézte. Andrès kinyitotta az ajtót. A sötét folyosón egy férfi cigarettázott, fiatal volt, bár a haja már ezüstös, vadászruhát viselt. Szivarzsebéből ingével egyező színű zsebkendő bújt ki. Cigarettájának illata emlékeztette a papot Tota szobájának szagára. Andrès megszólalt: – Ismeri az apámat, plébános úr? Gradère felállt. Az esőre hajló alkonyban a pap csak homályosan láthatta az arcokat, mégis azt érezte, hogy annak az embernek – akiről oly sok rosszat mondtak, s aki azonnal mélyen meghajolt – a tekintete valósággal beléje hatolt. Gyorsan elköszönt és feltűnő sietséggel csukta be maga mögött az ajtót; eltűnt a homályban, az esőben. De alig tett néhány lépést a nedves széllel küzdve, amely felduzzasztottá reverendáját, amikor hallotta, hogy valaki szalad mögötte. Visszafordult: ő volt, Andrès apja, fedetlen fővel, lobogó hajjal. – Tisztelendő úr, beszélni szerettem volna önnel… Alain alacsonyabb volt, fel kellett emelnie a fejét, hogy meghallhassa. Szégyellte, hogy ilyen ellenszenvet és undort érez valaki iránt, akinek a vonásait is alig ismeri. Mennyire gyűlölte ezt a lágy, majdnem mézes hangot. – Egy levelet írtam önnek, tisztelendő úr, levélnek nevezzem-e? Nem, egész kötet! Megírtam benne életemet, egész szörnyű életemet! Azután abbahagytam… Nem mertem… S most úgy érzem, kell, kell, hogy elolvassa… Átadhatom ezt a füzetet? Igen, iskolásfüzetről van szó. Talán válaszolni fog rá, vagy nem is… Alain beleegyező mozdulatot tett: – A lelkeké vagyok, – mondta kissé mesterkélten. És nem nyújtotta a kezét. Gradère visszament, dideregve, Andrès észre sem vette, hogy távol volt. – Apa, ez a pap azért jött, hogy beszéljen velem… a nővére miatt… Nem tudta folytatni, a keserűség fojtogatta:

– Azt fogod mondani, hogy csak akarnom kell… Csak vessem magam utána… Apja, akinek arcát nem látta, félbeszakította: – Nem, fiacskám, nem mondom azt. „Persze attól fél, – gondolta Andrès – pénzt kérek tőle, hogy utána mehessek Párizsba…” De Gradère egészen más érzéssel mondta: – Bízhatsz ebben a kis papban, higgy nekem, én tudom… A fiatalember meglepődött: – De papa, – szólalt meg végre fáradt, reménytelen hangon – nekem minden mindegy most… Házasságom elromlott, bánom is én! Ami Cernèst és Balizaou-t illeti, megkaptad a pénzt… és én fütyülök a többire… Mire jó hát még itt maradnod? Igen, mire való? (habozott és halkan beszélt). Tegnap esti beszélgetésünk, nem szeretem… Ostobaság… Végre is mire való mindez a mesterkedés? Semmi dolgod már Liogeats-ban. Egészen besötétedett. Andrès azt is hihette, hogy apja eltűnt; még a lélegzetét sem hallotta. De Gradère egyszerre csak felemelte hangját, éles lett, amilyen nem szokott lenni… – De igen, fiacskám, még van itt valami elintézni valóm… és ha feladatomat elvégeztem, elmegyek, ígérem. Elmegyek, és nem látsz többé. Andrès nem tudott mit felelni. Nem szokta vizsgálgatni magát, nem figyelte érzéseit; azoknak a gyerekeknek megszámlálhatatlan seregéhez tartozott, akik ezt mondják: „Sötét gondolataim vannak…” és ez a szó fedi is szenvedésük és kétségbeesésük ezer titkos forrását. S hirtelen, a csendben meghallotta a halkan becsukódó ajtó csattanását; rájött, hogy apja már nincs ott.

XII.

– Várok még, csak később megyek ki a szobádból – mondja Gradère halkan. – Catherine-t nyugtalaníthatja beszélgetésed az öreggel, fel van izgatva. Ha meglátná, hogy tőled jövök ki… – Maradj – felelte Mathilde. Hallották, hogy kívül vég nélkül, egyenletesen esik; a zajból szabálytalan időközökben ki-kiváltak a balkonon koppanó vízcseppek – ezek a tetőről hullottak alá. Az ágy fejénél álló lámpa nem világította meg az egész szobát… Mathilde egy emberi test elmosódó tömegét látta: a pamlagon ült, térdére könyökölt és a körmét rágta. Most már mindent tudott: elmondott neki mindent, s megrettenve, hogy milyen erőket szabadított fel, keservesen meg is bánta már. Gradère nem árult el meglepetést, sem haragot; fel se kiáltott. De Mathilde jobban szerette volna, ha vadul kitör. Ez az elmélyedő figyelem, a nyugodtan, aprólékosan feltett kérdések jobban megrendítették, mint bármilyen kirobbanás. S íme, most megint visszatért ugyanazokra a részletekre: – Biztos vagy abban, hogy Catherine megy érte a pályaudvarra?… És azt mondta Desbats, hogy a leveleket gépen írta, keltezés nélkül, s Bordeaux-ból küldte el őket? Ez nagyon fontos… – Miért fontos? – kérdezte Mathilde. Kitérő mozdulatot tett és visszasüllyedt gondolataiba. Az asszony távolról figyelte: a férfi görcsösen összekulcsolta kezét, majd arcához szorította. Ó, most felszabadította ezt a legyőzhetetlen akaratot, mint egy felelőtlen gyerek, aki eldob egy szál gyufát, s egyszerre fellángol az erdő, vészharang csendül toronyról toronyra, az utak megtelnek autókkal és homokfutókkal… Hiába könyörgött már Gradère-nek: fusson, meneküljön! Nem, ő szembe akar fordulni velük… Mégse kellett volna beszélnie: megjött volna Aline, és magával viszi Gradère-t… Támad valami botrány, kis hullámzás… és mindent betemet a csend… Andrès-t elküldik Skandináviába… Azelőtt mindig ellene volt ennek az

útnak, most elmondhatatlanul boldoggá tette volna. De minek is gondol ezekre? Már elvetették a kockát… Hacsak nem… igen, még térdre borulhatna Symphorien előtt, megvallhatná neki, hogy elárulta. Egy sürgöny ennek az Aline-nak: halassza el útját, és a szerencsétlenséget elháríthatnák… Szobájában fel-alá járva így tűnődött Mathilde – s most már Gradère követte tekintetével és figyelte. A férfi megérezte a veszélyt. Mindig feltámadt benne ez a közvetlen sejtés, amely leleplezte ellenfele titkos gondolatát. Érezte, hogyan fogamzik meg a másikban az árulás, mielőtt az még testet öltött volna. – Biztos vagy abban, – kérdezte – hogy Catherine nem ül autóba, hanem gyalog jönnek be a pályaudvarról, hogy feltűnést ne keltsenek? – Ha már tudod, miért ismételteted velem? – No jó! Beszéljünk másról. Én is szolgálhatok egy újsággal: Forcas plébános volt itt ma délután Andrès-nél. Eltalálod miért? Úgy látszik, a hölgy kibékült férjével. A kis plébános ujja köré csavarta Andrès-ünket, aki legalább pillanatnyilag lemondott arról, hogy tovább hajszolja szerelmét… „Ó!” nézett fel Mathilde és abbahagyta járkálását. – Ez mindkettőnket érint… de különösen téged… Arról van szó, hogy foglalkoznod kell vele, szemmel tartanod őt, anélkül persze, hogy meglátszanék rajtad. Vedd körül… De ne kezeld továbbra is úgy, mint egy fiatal kölyköt, változtasd meg a modorodat. Asszony közelségére van szüksége, női gyöngédségre. Bízz bennem: gyorsan megy ez most már, igen, nagyon gyorsan. S főleg ne nyugtalankodj: az én helyzetem ebben a pillanatban önvédelem. És akármi történik is, arra kell gondolnod, hogy valóban kötelességem megvédeni a bőrömet. Közelebb ment az asszonyhoz. – Nemsokára szabad leszel, Mathilde. – De nincs szükségem rá, hogy szabad legyek! – szakította félbe felindultan. – Semmire nem törekszem, semmire… Gradère intett, hogy halkabban beszéljen, fülét az ajtóhoz szorította:

– Azt hiszem, visszamehetek a szobámba. Hát rendben van, szívem. Nem kívánsz többet, mint amid van. De ha mégis úgy alakulnának a dolgok, hogy amire nem számítsz, amire nem is gondolsz soha… No, majd meglátod… Egyébként, nyugodt vagyok: mióta a játszma megkezdődött, egyetlen hibát sem követtél el. Soha nem fogom elfelejteni, milyen szolgálatot tettél nekem ma este. És te sem fogod elfelejteni, hogy én tettelek boldoggá. Már egészen közel van az idő, amikor az éjszaka sem választ majd el Andrès-től. Kiáltást nyomott el: – Hallgass! Aljas vagy! De a férfi már nem is volt ott. Mathilde-nak eszébe sem jutott, hogy levetkőzzék, állva maradt a szoba közepén, semmire sem gondolva, s éppen ez a gondolatnélküliség esett most jól. Elhatározta: altatót vesz be, hamarosan aludni akart. Az orvosságos szekrény az öltözőszobában áll, a redőnynélküli tejüvegablakok itt a melléképületekre nyílnak. Jobb nem gyújtani villanyt. Mathilde tapogatódzva keresgél a tubusok és fiolák között. Bergère ugat, majd elcsendesül. Honnan jön ez a csikorgás? Megismeri: a kamra deszkaajtaja nyikorog, a szerszámokat tartják benne. Zsámolyra áll, kissé kinyitja az ablakot. Már nem esik, de az egész erdőből csepeg a nedvesség, s amikor szél támad, azt hihetné az ember, hogy a zápor kezdi rá megint. Nincs hideg. Mathilde gyönyörködve szívja be a vízzel eltelt föld szagát. Nem, nem tévedett: valaki kijött a kamrából, jön lapáttal a vállán. Cseppet sem óvatos: tudja, hogy egyetlen szoba ablaka sem nyílik erre az udvarra. Járatos lehet a házban… És ne ismerte volna meg őt? A férfit, aki csak negyedórája ült itt nála… Egészen bolond? Igen, bolond. Semmi dolga ott kinn, ebben az órában, – se jó, se rossz. Tekintete eszelős, beszéde zavart, – gondolja Mathilde, aki már visszatért szobájába és lenyelt két pasztillát. Tetszik neki, hogy bolondnak tartsa és meggyőzze magát erről. Ez a lapáthistória különben, amin most rajtakapta, nem fenyegethet senkit. Symphorien itt alszik, néhány méternyire tőle. Az a nő pedig – Aline – még Párizsban van. Elég, ha hétfőn nyugtalankodik majd. Az álom nem jön olyan gyorsan, mint várta, de a bágyadtság már elárad tagjaiban, a teste boldog. Hirtelen eszébe jut, hogy megfeledkezett esti imájáról. Fel kellene emelkedni, letérdelni. Nincs rá ereje, sietve elmondja a megszokott szavakat, anélkül, hogy követné értelmüket. És szép karjai mintha már valaki távollévőt ölelnének. Úgy érzi, hogy testére egy óriási és mégis könnyű lény nehezedik.

XIII.

Hétfőn reggel Gercinthe – szokása szerint – csak az ajtón kiáltott be: – Catherine kisasszonyt a telefonhoz kérik. A fiatal lány elcsodálkozott, apja odaszólt neki: – Bizonyára a gyárból… Szorongást érzett, ha arra gondolt, mi történik majd hamarosan, ez a félelem csak fokozta levegőtlenségét. Ma este megérkezik az az asszony; be fogja vezetni Gradère szobájába. Megszabadul-e már tőle holnap? Ez a Gradère nagyon erős… Igen, de nem Aline-nal szemben. Már húsz éve tartja hatalmában a nő, s ennyi idő alatt sem tudta kierőszakolni függetlenségét. Vajon Mathilde nem árulta-e el? Nem! Az öreg nyugodt volt: Catherine, aki ügyelt rá, azt hiszi, pillanatokra sem beszélhetett Gradère-rel… hacsak nem csúsztatott oda neki néhány sort. De Catherine ezt is megszimatolta volna. Már jön is vissza. – Párizs volt, papa: az a nő, igen… Aline. Csütörtökre kell halasztania útját, meghűlt, de nem komoly a baj; számíthatunk rá csütörtökön. – Ő maga beszélt? – Ő! Igen! Milyen hangja van! Rekedt, krákogó, soha nem hallottam még ilyet… – Na jó! Várjuk meg a csütörtököt. Hanem sajnálom… az ilyenfajta vállalkozásokkal sietni kell. Catherine elgondolkozott: – Két napot kell várni… Talán nem esik majd ennyire. És az út sem lesz olyan kínos a pályaudvartól: képzeld csak el – ezzel a szörnyeteggel tocsogni a víz alá merült országúton! Megírtad neki, hogy jó húsz percig kell gyalogolni? – Mondhatnám, az egész programból ez van legkevésbé ínyére… De nem csodálkozik óvatos intézkedéseimen, mert ő is nagyon veszedelmesnek tartja ezt

az alakot; s ő aztán ismeri a dörgést, a duenna! – Papa, rájöttem valamire… de ne izgulj, nincs semmi jelentősége, csak éppen mondom, hogy tudj róla… Szóval néhány nap óta Clairac ebéd előtt Lacote-nál pálinkázik… – Csak nem Gradère-ral? Catherine bólintott. – Biztos vagy ebben? – De papuskám, olyan fontos ez? Hát dobd ki és elhivatjuk Petiot doktort, aki különb nála… – Különb, de nem ismeri a szervezetemet – nyögött a beteg. – Aztán meg ez sok mindent elárul: látod, Gradère milyen nagy vitorlákat bont ki? Kislányom, ez ijesztő. Miattad is aggódom… Igyekezni fog eltávolítani… Majd talál rá módot… Mit tudom én! Talán méreggel… – Öljön meg! – mormolta Catherine. Az öreg nem hallotta, felkiáltott: – Ezért akart hát Clairac megijeszteni a napokban… A fenébe! Gradère biztatta, hogy izgasson fel… Mégis csak örülök, hogy tudom… Erős vagyok még… Nem baj, hogy egészen egyedül vagyunk… Ó! Ha te akarnád, kislányom, – folytatta könyörögve – ha beleegyeznél… a Berbiney-fiú… – Nem! – szakította félbe a lány ellenségesen – elfelejted, miben egyeztünk meg: január elsejéig erről egy szót sem beszélünk. – Igen, de akkor még nem tudtam, mi fenyeget. Gondold csak meg: egy férfival több a házban, egy nagy, erős, harmincéves fiúval, aki egészen biztosan a mi oldalunkon állna! Aki a kedvedért nyakon csípné ezt az aljast és kihajítaná az ablakon… – De papa, Gradère a fiánál van itt… otthon van… De mi volna, ha mi költöznénk ki? A Desbats-ház a téren üresen áll.

– Itt hagyni a kastélyt? Soha! Egész életében arról álmodott, hogy a liogeats-i kastélynak egyetlen ura legyen. De amíg Andrès kiskorú volt, nem tehetett semmit ellene, hogy a kastély kettejüké; egy év óta meg apja és Mathilde tanácsára a fiú visszautasított minden váltságdíjat. – Ha elgondolom, hogy ennek az aljas fráternek a fia társam itt… És ő is, a te Andrès-ed! Nem, nem szenvedhetem már azt a kis, állati pofáját… – No, mindent mondhatunk róla, – tiltakozott Catherine – csak azt nem, hogy csúnya. – Te szépnek tartod, mert soha nem láttál más senkit. Nem, sohasem látott meg más senkit, pedig ott volt több esküvőn és eljárt a bazas-i vagy lugdunos-i versenyekre is. Sok fiatalember fordul meg ilyen helyeken. De miért is nézett volna rájuk? Számára csak egy fiú volt a világon, s ha akarja, a felesége lehetett volna; megvetett, talán utált felesége, de mégis a felesége. És Andrès néha-néha talán utána is nyúlt volna, hogy gyerekeik legyenek. Amit Catherine sokszor elképzelt, vagy még inkább, aminek elképzelése ellen védekezett (mindig csak ez a meggyónnivalója akadt), s ez a bűn akkor „kötelesség”-évé vált volna… Mit számít hát, hogy nem szeretik? – Nos, kislány! Mire gondolsz? – Az esőt hallgattam, és igazán örülök, hogy nem kell már ma este kimennem az elé az asszony elé. Még aznap, hétfőn négy óra felé, Catherine motorberregést hallott. Az ablakhoz sietett és Gradère-t látta, amint belépett a házba, de utána majdnem rögtön vissza is jött. – Ejnye! – mondta – Gradère elmegy… nem látom jól, mit visz… Hová mehet ilyen későn? Még nincs itt a posta ideje… – Gyorsan! Siess utána kislányom! Ma azután igazán ne mulasszunk el semmit. Catherine leakasztotta esőköpenyét és a legkisebb zaj nélkül, amihez csak ő értett, kinyitotta az ajtót. Symphorien hallotta, hogyan fut a fasorban. Hogy

megrövidítse a várakozás idejét, kihúzott egy elszámolási könyvet abból a halomból, amely a keze ügyébe eső kis asztalon feküdt; ellenőrizni kezdte az összeadásokat, alulról felfelé. Catherine hamarább tért vissza, mint várta. – Nos? – Sohasem találnád ki! A plébániára vitt egy nagy borítékot… Amikor senki nem nyitott ajtót, a küszöb résén csúsztatta be és visszajött. Tudtál róla, hogy ismeri Forcas tisztelendőt? Symphorien gondolkozott: – Semmi kapcsolatról sem tudok közöttük… hacsak a nővére és Andrès viszonya nem… – Ez lesz! – vágta rá dühösen Catherine. – A levél biztosan erre a piszkos ügyre vonatkozik.

XIV.

A pap ezen a hétfői napon a majorokat járta be kerékpárján, (itt nem fogadta a kisvároska gyűlölete). Hat óra felé ért haza, összetörve, de boldogan, mert négyöt házba is bejutott. A férfiak itallal kínálták, ő meg szentképeket osztott ki a gyerekek között, több fiú jelentkezett a hittanórákra. Nem kellett több, hogy újra bízzék. Mióta Tota kibékült férjével, minden mosolygott rá. De Gradère borítékja megint elkedvetlenítette; a házba lépve, felemelte, s tudta, mi lehet. Kísértés fogta el, hogy bedobja egy fiókba. De a gyors, könnyű vacsora után felment szobájába, papucsba bújt… s máris belekezdett a kis iskolai füzet olvasásába. A pap petróleumlámpája egy kerek asztalon állt, az ágy fejénél, a kereszt alatt, amelyet alulról világított meg. Elolvasott egy oldalt, lélegzetet vett, Krisztusra emelte tekintetét, mintha új erőre akarna kapni, majd megint elmerült az aljasságnak ebben az árjában, nem irtózattal, de rettegéssel. A hatalmas kísértést, a titkot, amely előtt Tota bátyja oly gyakran elcsüggedt, a bűn misztériumát – íme, ma este itt tartja a kezében, egy vonalas kis irka kék fedele alatt. Megszakítás nélkül olvasta egészen addig, ahol Gradère a rossz szellemtől gyötörve, idézte az öreg pap szavait: „Vannak lelkek, akiket megkapott.” – Nem! – tiltakozott hangosan. – Nem, Uram! Nem! Alain nem hitte, hogy egyetlen lelket is neki ítéltek volna… vagy akkor az összest megkapta, mert a bűnbeesés óta az ősök öröksége éppen elegendő arra, hogy minden nemzedék elkárhozzék: az az ismeretlen őrület, amely a faj mélyéből bezúdul az utolsó élőbe is, a bűnök, amelyeket egyesek elfojtottak, mások viszont győzelemhez juttattak, – a bűnök kivirágzanak a késői utódokban… És íme, egy láthatatlan lény hatalmat kapott, hogy ezt az iszonyú anyagot kavarja – arkangyal! (s az emberek legnagyobb része azt sem tudja róla, hogy él…) A szerencsétlen szívekben nemcsak a tisztátalanságot kavarja, de kihasználja gyöngédség utáni vágyukat, a szenvedélyt, amellyel eldobják magukat… – Uram, – gondolta Alain – én ismerem az egyedüllétet Veled; és te, te tudod, milyen az emberi magárahagyatottság az Atya nélkül, hiszen átszenvedted

haldokolva a csütörtökről péntekre virradó éjszakát… Ne tűrd, hogy ezt a kiszolgáltatottságot ellenséged a te teremtményeid elvesztésére használja ki – pokoli hatalom, a föld fejedelme… De honnan kapta hatalmát? Kinek tartozik fejedelemségével? Az ártatlan-kék fedéllel borított kis iskolai füzetből meggyalázottak, kerítők, selyemfiúk, beteges hajlamúak, csalók és gyilkosok végtelen nyája kanyarodott ki. Bordélyházak, fegyintézetek, börtönök és az állam összes ilyenfajta intézményei óriási földalatti metropoliszt tártak lelke elé, láthatatlan kriptát, éppen olyan nagyot, mint maga a város. Afrikai homokon büntető zászlóaljak üvöltöttek szennyes refrént… Alain tudta, hogy elkapta a kísértés, ez volt az ő megpróbáltatása: nem a földi királyságok egyetemét látta maga előtt, de a föld minden szégyenét. Térdre borult, kezét összekulcsolta a nyitott füzet felett. Keze, amellyel megszentelnie és feloldoznia kellett, – keze azokat a lapokat fogta, amelyeken a meghúzott vonalak között végigfutott a könnyed betűsor, Gradère tollának nyoma. A kis plébános imát morzsolt a bűnös írás felett. Engedelmességre kényszerítette magát és felidézte a szemináriumi tanítást. Csak a hazugság és a bűn ered önmagunkból: Isten adománya, ha Istent szeretjük, s Isten szeretete kárpótol bennünket mindazért, amit az ő kegye szabott ki számunkra. Ő az, aki a jó felé hajt minket, a rosszat viszont mi kezdjük el. Ahányszor csak jót teszünk, mindig Isten mozdul bennünk és velünk; s minden bűnös cselekedet a mi kiváltságunk. A rosszban vagyunk valamiképpen istenek… – Ez az ember, ez a Gradère, ilyen isten akart lenni… De mindezek az igazságok, amelyeket Alain felidézett magában, úgy hulltak szorongásába, mint hó a tűzbe. A hó! A hó! Eszébe jutott, hogy egy szent látta a lelkeket, hogyan siettek a pokolba – mint a hóvihar megszámlálhatatlan pelyhei. Az eső dobolása a plébánia tetőcserepein és végig az elöntött utakon nem tudta elnyomni azt a súlyos csendet, amellyel ezek az élő hópelyhek, az elbukó lelkek végtelen sora szállt szüntelen kavargásban egymásra torlódva. Heves igyekezetben feszült meg, hogy elfojtsa – már az első pillanatban – a bűnös vágyat, nehogy ő is ilyen pehely legyen a többiek között, – hogy leküzdje a kísértést (rettegett tőle), amely a veszendők közé vonzotta. Gondolatait elűzte magától, lelke bizonytalanságban maradt. Az idő mélyéről tisztán hallotta, hogyan válaszolt Krisztus az apostolnak, aki megkérdezte:

– Uram, senki nem menekül meg? – Semmi nem lehetséges az embernek, de minden lehetséges az Istennek. A szeretet mindenre képes; a szeretet felborítja az írástudók okoskodását. Tudjae az a szerencsétlen, aki ebbe a gyerek-irkába öntötte saját életétől elforduló irtózatát, mit építhetett volna a jóban? Akikről úgy hisszük, mintha a bűnre esküdtek volna fel, talán mindenki elé helyezett választottak voltak s bukásuk mélységével mérhetjük elhivatottságukat, amit megtagadtak. Talán csak azokból lesznek „boldog”-ok, akik ismerték az elkárhozás útjait is; s éppen csak azok veszhetnek el, akikből szent lehetett volna. Térdre borulva könnyezett Alain, kezét összekulcsolta a kis iskolai füzet felett. Az eső hevesebb lett. Arra gondolt, hogy a liogeats-i kastély tetején éppen így patakzik a víz, s az a szerencsétlen lélek, aki széteső írásával megtöltötte ezeket a lapokat, ott alszik az egyik szoba mélyén. Annak az Andrès-nek apja, akit Tota szeretett… Ebben a pillanatban Alainben szinte testi élménnyé vált a lelkeket összefűző rokonság, – azok a rejtelmes kapcsolatok, amelyekkel valamennyien le vagyunk kötve a bűnökhöz és a kegyelemhez. Ahogy elöntötte az elbukottak iránti szánalom, – könnyekre fakadt. Mozdony füttye hasította át az éjszakát. Vonatkerekek csikorogtak a síneken. A gőz zajosan sistergett ki. „Itt a kilenc órai vonat” – gondolta Alain. Mit érdekelte ennek a vonatnak érkezése? Hirtelen megsemmisítő szomorúság nehezedett rá, annyira, hogy fejét az asztalra hajtotta, és homloka a kis kék füzetet érintette.

A vonat feltűnt végre a sűrű esőben. A peronon senki, csak a csuklyás állomásfőnök, a pályamunkás (aki egy vasúti lámpát lóbált) és Gradère; ernyője eltakarta arcát. Gyors léptekkel indult meg a testes hölgy felé, aki nehézkesen szállt le egy másodosztályú fülkéből, amelyben egyedül utazott. A harmadik osztály felől, tyúkketrecek mélyéről kotkodácsolás hallatszott. Most kezdődik a játszma… Eddig gyerekjáték volt Aline hangját utánozni a telefonban… De ez nehéz pillanat! Aline-nak meg kell hallgatnia magyarázkodását! Talán nem is áll vele szóba. Ha legalább sürgönnyel előkészíthette volna ezt a találkozást… De a liogeats-i hivatalból? – őrültség lett volna; Bordeaux-ba utazni meg gyanús. A sürgöny csak terhelő bizonyítékká válhatik a nyomozás során. Már az is sok, hogy telefonálnia kellett ma reggel Lugdunos-ból, Aline hangját utánozva (másképpen sehogyan sem tudta volna megakadályozni, hogy Catherine ki ne

jöjjön az állomásra…) Nem, ez így nagyon jó. Csak az első szavak fontosak: igen, a hangot kell eltalálni. – Úgy van! Én vagyok. Nem jutsz szóhoz? Ne nyugtalankodj… Megmagyarázom: Catherine beteg, harminckilenc fokos láza van. Az öregnek el kellett árulnia a titkot… Aline megkövült, szó nélkül hallgatta. – Ugyan ne állj az esőben! No, mi az? Mindent tudok: az összeesküvést, hogy elvegyelek és eltisztuljak… Ostoba liba, nem volt szükséged ennyi mesterkedésre: már rég elhatároztam, hogy feleségül veszlek! De engedd meg, hogy megmondjam neked: hiba volt az öreg Desbats-t belekeverni a mi ügyeinkbe. Aline magához tért. Karon fogta a férfit, a közös ernyő alá húzódott: „Megetették vele ezt a vastag tésztát – gondolta. – Egyszerűbbnek találták így. Nem rossz ötlet…” Megszólalt: – Ó! Tudod öreg, a házasság… Nem lelkesít már. Még meggondolom. Gradère mélyet sóhajtott. Megmenekült hát, s a másik elveszett. Mint megérkezése estéjén, Aline jegyét a tisztviselőnek adta és megkerülte a pályaudvart. – De mondd hát, – kérdi most Aline váratlanul – ha már elárultak neked mindent, miért nem jöttél autóval? Így már lehetett volna… – Andrès elvitte a kocsit és még nem jött vissza. Hál’ istennek a legegyszerűbb magyarázat jutott eszébe. – Nincs szerencsém! – dünnyögi Aline, karjára akaszkodik, kövér lába megmegcsúszik a pocsolyákban. A férfi nyugtatja: – Tíz percet se kell gyalogolnunk… Majd átvágunk itt…

Deszkarakások között, széttaposott fűrészporhalmokon és faháncs-hulladékon vitt az útjuk, a község szélénél ért véget. Gradère itt, a helyett, hogy rátért volna az országútra, tovább ment egy ösvényen és Liogeats első háza mellett elhúzva, mélyen behatoltak az erdőbe. Meggondolatlanul jegyezte meg: – Ez a rövidebbik út… Semmit nem kellett volna mondania, az asszony csak a lábára ügyelt, hogy elkerülje a tócsákat és kerékvágásokat. Hiba volt felkelteni a figyelmét: most azt követeli, emelje magasabbra az ernyőt, nyugtalankodik, – miért vannak ilyen mélyen az erdőben, távol minden lakóhelytől? – A kastély fasorában fogunk kibukkanni – csitítja Gabriel. – Látod, milyen kellemes ez a homokos föld ilyen időben? Egészen beissza a vizet. Képzeld el, milyen az országút! Sárfolyam… Itt nem nedvesedik át a lábad… – Dehogynem! – tiltakozik Aline kifulladva. – Ez az átkozott páfrány mintha kanállal öntené a vizet az ember cipőjébe! Most meg újra esni kezd! – Nem, csak a szél zúdítja le ezt a vizet. De bizony jókora marokkal csapkodta a szélroham arcukba az esőt. – Úristen, – nyögi Aline – felfordulok! A szoknyám már a combomhoz tapad. Biztos vagy az útban? Közeledünk legalább? A férfi, úgy látszik, nem hallotta a kérdést, mert nem felelt. El-elvesző, homokos ösvényen kínlódtak. Lehetetlen volt kikerülni a gyökereket, minduntalan beléjük botlottak. – Milyen sötét van, Gabriel! Nem tévedtél el? Miért nem felelsz? Megkísérelte, hogy kiszabadítsa a karját, mert Gabriel úgy szorította magához, mint akit nagyon szeret. Nem, dehogy is tévedt el: gyorsan lépkedett, mint az ember, aki tudja, merre tart; ő meg szaporán ment utána, öreg, kehes állat. Hirtelen megállt, elferdült cipősarka belesüppedt a homokba, baljával egy fa törzsét ölelte. – Nem, nem megyek tovább! – lihegte.

A szél jajgatásába és az eső csattogásába beleveszett förtelmes, rekedt kiáltása: – Segítség! Ötven méterről sem hallotta volna meg emberi fül. – Bolond vagy, te szerencsétlen! – mondta Gabriel a legnyugodtabb hangon. – Megérkeztünk: nem látod az utolsó fenyőket? Ott… Ott… Hát azt a darab eget? Ami fehérnek látszik, az a ház. Az asszony magához tért, még mindig a fatörzsbe kapaszkodva, szemét előre meresztette: csakugyan! Igazat mondott! Mintha végére értek volna az erdőnek. A fenyves ott megszakadt, s arra már a kert kezdődik… Igen, fehér fal emelkedett. Fal volt… Nyelte a levegőt. – Látod, mennyire félek tőled, te piszok! – motyogta szinte gyöngéden. – Jól tudtam, hogy még nem felejtetted el a Lambert utcai szobát, Mériadeck-ben… Emlékszel, úgy ápoltalak, mintha a fiam lettél volna. Mennyit költöttem akkor rád! Minden dohányom elúszott… Akkor szerettük egymást, ugye Gabriel? Most bizalommal ment és megelőzte Gradère-t. Sietett kifelé ebből a lidércnyomásból, de hirtelen megállt: – Ez nem fal, – nyögött fel. – Nem látom a tetőt, se az ablakokat. Hová vezetsz, drágám? Hol vagyunk? – A park bejáratánál. Gyerekkorunkban „sziklá”-nak neveztük ezt a helyet. Hányszor gurultunk itt le, a kis Du Buch-ök, meg én! – Gurultatok, Gabriel? Miért gurultatok? – Ugyan hát, ne félj! Meredek sziklatömb szélére kerültek, amely különös táj fölé emelkedett: a homok fehérsége világított csak itt, s Aline még a sötétben is kivette a furcsa káoszt, apró hegyeket és krátereket. – Elhagyott homokbánya – magyarázta nyugodtan Gradère. – Megérkeztünk. – Megérkeztünk? – dadogta az asszony.

A férfi elengedte. Hová menekülhetett volna? Most már nyugodt volt. Lábát szétterpesztette, akár futni is engedi zsákmányát, de csak éppen egy kissé, egyetlen ugrásnyira. – Igen, angyal, nagyon szerettük egymást a Lambert utcában; de azután… azért te is alaposan kifosztottál… Nem vetem a szemedre: fogat fogért. De az utolsó támadás, huszonöt év után, – mondd drágaságom, mit akartál csinálni a te öreg kakasoddal? Az asszony megfordult és nehézkesen futni kezdett a fák alatt. Nem kergette. Aline belerohant a fekete bozótba, míg csak le nem roskadt egy kiáltással, amely hirtelen megszakadt. Elvágódott, mint a halott. Hosszú percekig maradt így. Semmi más zaj nem hallatszott, csak valami vég nélküli csörgedezés, a megtépett facsúcsok zúgása és az asszony fogainak vacogása. Talán elvesztette a nyomát… Talán a sötétségben tévelyeg… De hirtelen éles világosság hasított az éjszakába, ráesett, azután kihunyt. Ágak reccsentek. Az ijesztő hang egészen mellette szólalt meg: – Ügyesek ezek a zseblámpák, mi? Két kéz ragadta meg a bokáját, felkészült a továbbiakra. Lábszárai közé állt, mintha gyaloghintó rúdjai közé fogta volna be magát, és így vonszolta, – az asszony meg belekapaszkodott a gyökerekbe, fatörzsekbe, szederbokrokba. Hörgés szakadt ki a torkából: kiáltani már nem tudott. Végül a férfi megállt: – Állj fel, szívecském! S amikor a nő nem mozdult, néhányszor találomra belerúgott a hájas hústömegbe, amely hirtelen felegyenesedett. A homokbánya széléhez értek. Ekkor átfogta testét, magához szorította, mintha táncba vinné s a legtermészetesebb hangon szólt hozzá: – Látod Aline, mikor kicsik voltunk, kézen fogtam itt a két Du Buch-t; azt mondtam nekik: „Szorítsanak jó erősen!” és aztán teljes sebességgel rohantunk le: így ni! És magával ragadta a lejtőn, az asszony üvöltve, azonnal elvágódott. Ő azonban nyers dühvel taszította, kézzel-lábbal, akár egy hordót. Aline fulladozott már, félig ájult volt, mire elérték a lejtő alját. A férfi kényelmesen rátérdelt, egész súlyával nyomta, s végül sietség nélkül végezte el azt a mozdulatot, amit

gondolatban már annyiszor megtett: megfojtotta. Szertelen erő feszítette ujjait, sokkal hamarabb meglazíthatta volna őket, mint ahogy tette. Ha az eső nem dermeszti meg, még mindig ott volna. Nem fáradt bele a holttest fojtogatásába. Mielőtt munkáját befejezi, lélegzetet vesz. Csuromvizes: eső és izzadtság borítja. Most megvizsgálja, tegnap este óta nem mozdította-e el valaki a deszkákat, amelyek elfedik a barlangot, ahol azelőtt munkások húzódtak meg. Betapogatódzik, meggyújtja a zseblámpáját: az az átkozott eső, Isten tudja, honnan, becsurgott és felgyűlt a gödörben, amit előző éjszaka ásott: „Utoljara még megfürdik…” De milyen fáradt lett hirtelen! Odalép a testhez, ismét megragadja a még engedékeny lábszárakat. Amit vonszol, már nem áll ellen. Egyik kis cipőjét elveszítette. Vissza kell menni a zseblámpával. Nem indulhat tovább, míg nem találta meg a cipőt… itt van ni, elferdült sarkával… Nem is lehet összemérni ezt az erőfeszítést az előző éjszaka fáradtságával. Végrehajtani valamit semmiség… ásni – igen, ez valami. De mégis kihagy a lélegzete, karjai lankadnak, térdhajlása béna. És újra beborítja a gödröt a rothadt szalmával s az öreg haraszttal, ami már ott volt… Soha senki nem bukkan rá erre a rejtekhelyre. Hát a lapát? A nyelét leveszi és elássa. A vasat pedig?… ismer egy mélyedést a Balionban, ott senki nem fogja keresni. Mennyit vesződik, hogy felérjen a lejtőn! Szüntelenül esik. Gradère ereje fogytán van… Idáig mintha vezette volna valaki… De ezután vége mindennek, senkire nincs már szüksége. Megy előre a vízzel elárasztott sötétségben, magához szorítja a lapátvasat, amely ujjaiba vág, s rátér arra az útra, amin szép holdfényben járt megérkezése estéjén. Ami ezen az éjszakán a világból érzékelhető: az a ragadós sár, meg az örökös víz, amely mindent elborít. Itt a Balion hídja: megint le kell kerülnie, bokáig süllyed a réten, s amikor lábát kirántja, cuppan, mint a köpöly. A lapátot a patakba hajítja, visszatér az útra. Most érzi csak valóságnak a gyilkosságot. Gyűlölete elpárolgott. Huszonöt éve halmozódott benne cseppről-cseppre ez a gyűlölet s most egyszerre eltűnt. Hogy tudott aludni húszéves korában a Lambert utcai szobában! Újra látja a letépett papírdarabon a szúnyogok és poloskák rozsdás vérfoltját. Hogy leste már, mikor távozik Aline pasasa, hogy bemehessen hozzá melegedni… No és aztán? Megölte, nehogy őt öljék meg. Minek keresne mentséget? De a bűn ereje már nem védte. Utálatos félelem kapott lassan erőre gondolatai zavaros hullámzásában. A magány oly súlyosan nehezedett rá, mint még soha. Egyedül! Hová lett hát az a forró jelenés belőle? Hol van az ismeretlen vezető, az álnok hang, a mindig kész tanács? Idáig olyan volt, mint egy vak: erősen

fogta a pórázt, s a kutya húzta. A kutya most eltépte a kötelet, a vak szeme kinyílt s lát a sötétben is. Most bevárhatja a falkát. Keresni fogják, szaglásznak, nyomokat fedeznek fel, az ugatás közeledik majd. Az első jel néhány sor lesz az újságban, célzások egy gyanús tanúra. Hivatalos megkeresésről beszélnek. Kihallgatják: egy órát, két órát, egész éjszakán át. A hóhérok felváltják egymást. Agyonfárasztással győzik majd le. És egész életét egy csapásra leleplezik, egész kegyetlen életét… Andrès is meg fogja tudni! De ha Aline-nek sikerül a terve, a gyerek úgyis megtudott volna mindent… Keresztbefeküdt volna az úton, ha nem esik még mindig az eső. A plébánia. Ó! Ha volna bátorsága, – ha bekopogna ezen az ajtón! Lekuporodott a nedves küszöbre és félénken megsimította. Úgy ért hozzá, mint egy archoz, érezte ujjai alatt a ráncokat.

XV.

A ház alszik, – kezében tartja cipőjét, két sártuskót. Ajtaja alatt egy fénysugár. Égve hagyta volna a lámpát? Benyit. Valaki térdel Adila házioltára előtt. Mathilde felemelkedik, szó nélkül ránéz, örül, hogy itt az asszony. Didereg. – Fázom, engedd meg, hogy lefeküdjem. Könyörögve beszél. Mint egy koldus. Letépi magáról ázott ruháit. Az asszony elfordítja fejét, érzi az átnedvesedett szövet- és izzadság-szagot. Gradère álláig húzza a dunyhát. Mathilde már csak a reszkető fejet és a fehér hajtincseket látja. – Majd vidd ki és tisztítsd meg a cipőmet, – mondja a férfi. – Dugd el a ruháimat. Végre ő is megtalálja hangját: de hát mit csinált? Honnan jön? – A Sziklától… – feleli Gradère – Emlékszel? Kézen fogtalak mindkettőtöket, Adilát és téged… (hirtelen halkabb lesz) a bőrömet védtem… mondd, csak volt ehhez jogom? Könyörögve teszi fel a kérdést. Takarókból kandikál ki az arca, mint egy aggastyán feje. Mathilde megkérdi: – Szóval a bűntársad vagyok? Bűntársad? – ismétli révetegen. – Kétségtelenül, hiszen tudtam… – Senki nem látott bennünket… Bútorozott szobában lakott… Összeveszett a lakásadónőjével és soha nem mondta meg, hová megy. Azok a levelek, amelyeket Symphorien írt neki, nem igazítanak útba. És ő sem akar majd belekeveredni az ügybe, ha kirobban. Te semmi esetre sem fogod tanácsolni. Aline egyedül volt, egészen egyedül. Kutatnak majd, biztosan kihallgatnak… Semmi baj! Itt voltam… – És Dorth márki? – kérdezi hirtelen Mathilde. – Ő forralt mindent, tudnia kellett Aline útjáról. Ő majd nyomra vezeti a bíróságot, és ahogyan téged gyűlöl…

Gabriel kiáltást fojtott el, felegyenesedett ágyán: őrültség, elfeledkezett a márkiról… – De nincsenek bizonyítékai. Tagadni fogok… Mathilde vállat vont: – Ugyan! Hát azt hiszed, hogy ennek az utazásnak nem maradt semmi nyoma? A vasúti jegy… Mindig látják az embert. Mindig akad valaki, aki látta. Dadogott: – Meg se fogok mozdulni… Itt várok, itthon… Mathilde leült az ágyra, nem nézett rá, úgy kérdezte: – Mit csináltál azzal az asszonnyal? – Veszekedtünk. Azért jött, hogy tönkretegyen, nem így van? Nem akartam… De amikor láttam, milyen kihívó, elfogott a harag… Már hazudott, már védőbeszédet mondott, enyhítő körülményekre gondolt: – Az is igazol, hogy nem volt nálam fegyver. – Igen, de tegnap éjszaka miért vitted el a lapátot? Gyűlölet és rémület lobbant a szemeiben, így nézett Mathilde-ra: – Mi ez? Már te is leselkedsz rám? Mi ez? Fel akarsz adni? Vigyázz, drágám… Az asszony szájához emelte ujját. A folyosóról elnyomott tüsszentés zaja hallatszott be. Kissé kinyitotta az ajtót: – Te vagy, Catherine? Igen, Gabriel kéretett. Nem érzi jól magát, nagyon magas láza van. Meg szeretném köpölyözni. Azt hiszem, az üvegek apádnál vannak. Ide tudnád őket hozni, anélkül, hogy felébresztenéd? Gradère Catherine hangját hallotta: – Nem is látszott ma betegnek…

– Ahogy felkelt az asztaltól, lefeküdt. Majdnem negyven fokos láza van. Jó, elmegy az üvegekért – feleli Catherine. Az ajtó félig nyitva marad. Gradère megkönnyebbülten sóhajt, – Mathilde belement a játékba, hazudni kezdett. A nedves ruhákat az öltözőszoba fűtőtestére teregeti. Catherine már itt is van a köpölyözővel. Az ajtónyíláson át Mathilde megköszöni, megvárja, amíg a fiatal lány eltávolodik, újságot terít a földre, és egy öreg fém papírvágó késsel kapargatja le a sarat a cipőkről. Morogva felel Gabriel hálát dadogó szavaira: – Andrès-ért… Mit bánja ő, ha Andrès-ért is. Nincs már egyedül. Ebben a pillanatban hasznavehetetlen: cafat. Mathilde nyersen kérdezi: – És most mit akarsz csinálni? Végre is csak volt valamilyen terved? Persze, hogy volt: megijeszteni az öreget, igen, haljon bele a rettegésbe… Jó stikli lett volna! – Értsd meg: Aline nem érkezik meg, nem felel a leveleire… Ellenem nincs bizonyítéka… Csak azt érzi, én vagyok az erősebb, én vezetem a játszmát. Nem állta volna sokáig ezt a vereséget… Mathilde vállat vont: milyen gyerekesség! A helyzet pontosan ugyanaz, amilyennek kívánta. Mi változott? – Én nem vagyok már ugyanaz, Mathilde. Ez a dolog egészen fejbe vert… Nem, nem gyerekesség! Tudom, mit mondok: leterítettem volna őt, gyorsan, és anélkül, hogy hozzányúltam volna… – Utolsó! És azt hiszed, engedtem volna? Tisztában volt vele, hogy későn tiltakozott. De ez már nem is fontos: Symphorien sértetlen. És ez az ember itt, akinek fogai minduntalan összeverődtek, senkinek nem árthat többé. Gabriel mégis bizakodni kezdett: – Tehát ebéd után ágyba kényszerítettél, – ismételte – ápoltál, hogy úgy mondjam, el se hagytál. Az is szerencse, hogy Catherine nem hallotta, amikor elmentem és Gercinthe, amilyen süket, ő se. A szobalányok a majorban alszanak.

Nem léptem be az állomásépületbe. Biztosan tudom, hogy az ernyőm tökéletesen elfedett. Az állomásfőnök és a pályaőr csuklyában voltak, csak arra volt gondjuk, hogy védett helyre húzódjanak… Mathilde meghatározhatatlan csalódással hallgatta. Ugyan mit várt ettől a gyáva alaktól? Mi hiányzott most hirtelen, ahogy ezt az elcsigázott embert nézte? Rábízta magát, erősnek látszott, boldogságot ígért; könnyű volt az út, amelyen magával sodorta, nem kellett komolyan vétkeznie, semmi olyanról nem volt szó, amit meg kell gyónni. És a cél mégis oly szépnek tűnt, még elképzelni sem merte. De vajon valóban a gazsága miatt haragudott-e most rá? Ugyanilyen mélyen megvetette volna akkor is, ha ez a szerencsétlen diadalmasan tér vissza s büszkén vállalja, amit elkövetett? A bűnöstől vagy a legyőzöttől irtózott-e? – Gondolkozom rajta, Mathilde! Most jut eszembe: Aline nem is érintkezett személyesen Dorth márkival… Ő maga mesélte, milyen komplikált volt a viszonyuk, mert a márki nagyon is félt a botránytól. Mindent közvetítőkkel intéztek. Erről az oldalról nyugodtak lehetünk: nem fog moccanni. – Mire jó ezt most feszegetni? – szakította félbe keményen Mathilde. – Meg kell várni, mi lesz. Ha semmi nem történik… megy minden tovább, mintha itt sem lettél volna Liogeats-ban… Érdekes, hogy tulajdonképpen milyennek is láttalak én téged egészben véve… Mindenesetre tudtam, ki vagy, de csak most adok számot magamnak arról, hogy tudom is én, milyen hatalmat és erőt tulajdonítottam neked… Milyen együgyű voltam! Bármit tettél ma éjszaka (Nem akarom megtudni! Nem hiszek egy szót sem abból, amit mondtál és megtiltom, hogy egyetlen szót is beszélj előttem erről), bármit tettél is, az az ember vagy és az is maradsz, aki csak a saját bőrére gondol, aki nem állja a harcot és elveszti a fejét: szánalmas alak. Gradère felült az ágyban és csendben figyelte. Mindent eltűrt most. Már nem fázott. Ismét megnyugodott. Ha minden a legrosszabbra fordul is, Mathilde vallomása megmenti. Arcába visszatért a vér. A zsibbadás lassan engedett benne. És rejtekén felmelegedve, a kígyó most ismét kinyújtotta kis, ezüstsisakos fejét a takarók fölé. Megélénkülve fogadta Mathilde megvetését. Nem tévedett tehát! Az asszony olyan mohósággal harapott a horogba, amit nem is látott előre, őt is megdöbbentette. Hát nem! Nem fog csalódni. Nem kell csalódnia. Megy a maga útján. Mindent megvalósít, amit ez a nő vár tőle. Még szerencse, hogy Mathilde nem volt vele gyöngéd, ami csak fokozta volna elesettségét; még jobban elveszti erejét… De ez a megvető szánalom ostorozta, előre hajszolta, hozzásegítette,

hogy legyőzze szinte szexuális kimerültségét, amely a gyilkosság után elfogta… Aline halálának nem volt semmilyen jelentősége. Ezt tudta. Egy visszataszító, részeges nő a semmibe zuhant. Egy sikló lenyelt egy varangyot. Elfoglal-e nagyobb helyet a mai éjszaka ítélete az egyetemes rendben? Kétségtelen, túl nagy szenvedéllyel hajtotta végre, de Istenem! Egy asszonyt mégsem tűntet el az ember egészen hidegvérűen. – Kis Mathilde-om, – szólalt meg hosszú hallgatás után – te erről a hirtelen fizikai gyöngeségről ítélsz. Nyugodj meg most már nem állunk meg a célig. Az asszony szenvedélyesen tiltakozott: miért mondod „mi”? Mi köze az egészhez? – Álszent vagy édesem, mint minden asszony… De nekem egészen mindegy: a felelősséget mégis csak felkeltetted bennem… Igen, igen! Veled és Andrès-szel szemben. Úgy tett, mintha nem hallotta volna a tiltakozást és folytatta: – Ó! Különben ebben a pillanatban úgyis várnunk kell: a helyzettől függ, hogyan viselkedjünk. Ha semmi nem derül ki, legyőzzük őket, éspedig hamarosan… Ha kihallgatnak, megúszom a te segítségeddel… Megvédhetem magam. Mathilde halkan kérdezte: – És nem történhetik meg, hogy felfedezik?… szóval azt a helyet, ahol van… Nem! Ne mondd meg nekem! Csak annyit mondj: nyugodt vagy ebben a dologban? A távolba nézve, mosolygott: – Semmi nem lehet annyira felfedezhetetlen, semmi olyan eldugott, mint bizonyos helyek, ahol gyerekkorunkban játszottunk. Emlékszel még, mennyire elhűltünk, amikor egy napon madárkelepcét fedeztünk fel az „Elhagyott szigeten”, a Balion közepén, amit „A szépség”-nek neveztünk el? Hát látod, azt a helyet, ahol ő van, talán azért is érzem olyan megközelíthetetlennek, mert azt hiszem, semmi nem történt ott azóta, hogy mindkettőtöket kézen fogtalak, Adilát és téged, és magammal ragadtalak a lejtőn… – A Szikla… – ejti ki Mathilde halkan.

– Igen, a Szikla: temető, amelyre nem volt méltó. Nekünk, nekünk hármunknak kellene ott nyugodnunk, abban a homokban, amely a meztelen lábunknak oly lágy és meleg volt… De hát, várnunk kell… – Nem lehet mindenütt a szemem: vigyázz Andrès-re, nyugtalanít. – Mindig ilyen. – Egyszerű, állati természet (nem sértőn mondom), azok közé tartozik, akik a szerelemben legkevésbé tudják elviselni a válást, a szakítást, és főképp, akik nem félnek a haláltól… Mert a halál semmi kézzelfoghatót nem jelent gondolataikban, kivéve azt, amire vágynak: nem érzik majd a távollétet, amelyből nincs visszatérés. Szóval, vigyázz! Mathilde egyik keze a kilincsen volt: – Talán jobban ismerem őt, mint te! – mondta. – Szexuális csalódás érte… ez lehet. De hogy szenvedélyessé váljék, szertelenségekbe csapjon át, bocsáss meg, ezen mosolyognom kell. S különben is, nem erről van most szó! Hogy is tudsz ma éjszaka… Amikor kiment, Gradère rájött, hogy valóban úgy beszélt Andrès-ről, mintha semmi sem történt volna. A dolgoknak önmagukban nincs jelentőségük. Fontos, hogy megőrizze ezt a könnyed és közönyös hangot, ha a bíróság valaha is üldözőbe venné. – S hirtelen lemerült az álomba, mély kimerültséggel. Aline teste sem lehetett ebben az órában vakabb és süketebb, mint ez a halálra fáradt ember, hátrabukó fejével, nyitott szájával; és keze, amelyet meg sem mosott, keresztben feküdt a mellén.

XVI.

– A kis Lassus hozta ezt a levelet a plébános úrtól. Gradère fürkészve nézi a szolgáló arcát, – az első ember, akivel szembekerül… Olyan, mint mindig. Megnyugszik. De a levél nyugtalanítja: őrült volt, hogy kiszolgáltatta magát ennek a kis plébánosnak, éppen most, és főképp – nem is a gyóntatószékben. Igen, de a gyónási titok kiterjed minden vallomásra, amivel a paphoz – papi tisztjében – fordulunk. Nem, nem tartott tőle, hogy valaha is terhelő tanúként lép fel. Mégis, milyen ellenszenvvel nyitja ki ezt a borítékot! Talán csak egyszerű átvételi értesítés? Végül elszánja magát rá, hogy elolvassa: eh, hagyományos szólamok, a „pap” mondatai! „Barmilyen súlyos titkokat rejtsen is egy élet, nem lephet meg olyan valakit, aki ismeri az embereket. De már ez is sok: nem lepheti meg azt, aki ismeri sajátmagát – ez elég. Ne csodálkozzunk semmin uram, kivéve azt a csodát, ha térden állva, a megbánás szellemével ismételné el mindazt, amit ez a kis füzet rejt – ez elég volna ahhoz, hogy semmi ne maradjon abból a tömbből, amely szétmorzsolja önt, csupán néhány forradás különböztetné meg lelkét egy kisgyerekétől.” „Nem, nincsen elátkozva; egyetlen élő sem átkozott. Ne felejtse el, milyen ritka kegyelemben részesül: gondoljon arra, hogy a hívő lelkek legtöbbje Istennek tetszőn él és hal meg, anélkül, hogy valamit is megsejtene a természetfölöttiből azonkívül, amit a vallás kinyilatkoztat számukra. Míg ön uram!… Ha valóban hisz Istennek és az embereknek ellenségében, akkor hinnie kell a többiben is; miért nem borul hát térdre? Feleségének, Adilának története, – aki talán megmenti önt – kinyitotta szememet, a méltatlan papét, akit a füzet olvasása (szégyenkezve vallom be) először nyugtalansággal töltött el: de mindennek a végét kell néznünk; halálunk világítja meg életünket. Ez a szerencsétlen lélek csak azért emelkedhetett olyan magasra, mert ön nagyon mélyre hurcolta magával. Vajon megmutatta volna erejét a bűn nélkül is? Megérti-e (De igen! Ön nagyon is rávilágított erre!), hogy egy mártírnak, egy szentnek volt a férje, s örökre az is marad?…”

Ahogy egyre előbbre jutott a levélben, úgy nőtt Gradère-ben a düh, amit nem tudott sokáig elfojtani. A szent és a mártír szavak után már nem olvasta tovább: szétszaggatta a levelet, foszlányait a kandallóba dobta. A tükör elé állt: szemügyre vette ezt a törékeny, borzas, pizsamás férfit. Nehezen lélegzett: érdes, bronchitiszes hörgéssel. De nem érezte magát rosszul; megint élet áradt szét benne – szinte több, mint élet: titokzatos fiatalság erjedt ereiben. Mindennel meg tudna birkózni most, biztosra vette, bármilyen vállalkozást remekül elvégezne. Amikor Mathilde belépett, meglepődött, hogy felöltözve találja, küzdelemre készen, öklével mellére ütött s vidáman kérdezte: – Valaki, aki feltámadt, mi, öregem? Az asszony nem felelt erre; keserű, lemondó arccal fordult el tőle. Nem aludt. Arcán sárga foltok éktelenkedtek. – Ha beteg volnál, ápolnálak – szólalt meg végre. – De miután látom, meggyógyultál, közlöm veled, hogy többé nem teszem be ide a lábamat, s nem kérek a bizalmadból. Többet nem tehetek, mint hogy elfelejtem, és nem tudom többé azt, amit tudok. Isten irgalmazzon nekem! De most már ne reméld, hogy csak egy lépést is teszek… – Mit akarsz hát? Közvetlenül a cél előtt hátrálsz meg? – Micsoda közös ügyünk van nekünk? Nem törekszem semmiféle cél felé. Amikor elérte az ajtót, a férfi félhangon elejtette: „Andrès…” Mathilde őrjöngve fordult vissza: – Elvetted tőlem… elvesztettem őt, igen, elvesztettem. Az én fiam volt, a gyerekem, akit nagyon szerettem. De te idejöttél s felkavartad, ami tiszta volt, megmérgeztél bennünket. Most kerül engem. Nem, nem tévedek: ma reggel is be akartam lépni a szobájába, elkergetett. A látásomtól is borzad. Mit hitettél el vele? De tudom is: amit nekem is mondtál egy este; ami minden szavad mögött ott bujkál… Tessék, most nem merünk egymás szemébe nézni… És éppen most! Mikor szegény gyereket elhagyta az a nő; amikor érzi, hogy valami fenyegeti, ami egyik percről a másikra felfakadhat, mert fel fogják fedezni a bűnödet, te nyomorult! A gyilkosokat mindig megtalálják. Gradère megragadta két karját és megrázta:

– Befejezted már? Meghallanak… Mit akarsz? Nem védtem-e magamat jogosan? Eszelős vagy! Azt hiszed, más bűnt nem követnek el, csak azt, ami az újságokba kerül? Sejted-e hány büntetlen gyilkosság történik? Én tudom: elmondhatatlanul több hal úszkál a tengerben, mint a sekély vízben és a rendőrség hálójában… Fogalmad sincs, hányan fickándoznak (tízezrek!) elérhetetlenül a legnagyobb mélységekben. Ott állt az ajtó mellett, de nem hallgatott rá, szép, elsúlyosodott testéhez szorította öreg, gesztenyeszín pongyoláját s tekintete merev lett. Fejét rázva dadogta: „Nem akartam… én nem akartam… Nem értem, hogyan… És senki nem segít rajtam… senki!” – Senki nem segít? Megenyhülve, szomorú iróniával nézte. – Senki nem segít? – ismételte. – Milyen vak vagy! Az asszony azt hitte, megint magáról beszél, és felcsattant: nem, nem akarja, hogy a legkevésbé is összejátszanak, undorral utasítja vissza ajánlatait, irtózik tőle. Valamiképp azt remélte, hogy erre megüti. De a férfi, anélkül, hogy nyugalma elhagyta volna, biztosította arról, hogy másra gondolt: – Ez az a helyzet, amikor idézhetjük a szavakat: „Van közöttetek valaki, akit nem ismertek…” Látszik, hogy szeminarista voltam, mi? Él Liogeats-ban egy ember, akit nem ismersz. Keresd meg: neki mindent elmondhatsz, megengedem, – érted-e, mindent. Még azt is, ami erre az éjszakára vonatkozik. Azt hitte, Gradère félrebeszél. De amikor közömbös hangon Forcas tisztelendő nevét ejtette ki, nyugtalan lett: – Elég rossz jel, – mondta – hogy ilyen irgalmas vagy vele. „Buta!” morogta foga közt a férfi és hirtelen dühvel kitört: – Igazad van: ne menj hozzá. Hol is hagytam a lejemet? A falu céltáblája. Nevetség és szégyen bontja. Gyáva fráter: leköpik, és ő hallgat. Vágóhídra vezethetnék, és el sem bődülne. A többiek azokkal a szennyes dolgokkal

vádolják, amiket titokban ők követnek el, és ő vállalja. Legyűri a vágyat, elkiáltani, nem ő az! Szerencsétlen, kiközösített bűnbak, akin mindenki mulat – s nem tud sehogy visszavágni. Egyedül mormolja templomában Oremus-ait – és derék hívei, mint te magad is, kerülik és megvetik. Még a felettesei is gyanakodnak rá, botrányokat okoz… Mi az? – tette hozzá és kezét fáradtan húzta végig szemén, – mi az? Mit mondtál? Most vette észre, hogy Mathilde kiment a szobából.

XVII.

Csütörtök este a vonat jócskán késett. Majdnem tíz óra volt, amikor Desbats meghallotta végre a zihálást, amelyre lesett: a gőz nyers sistergését. A kerekek egyhelyben forogtak a síneken. Húsz perc múlva Aline már itt mászik fel a lépcsőn. Egy óra múlva – mindenen túl vannak. Vajon gyanakszik-e Gradère? Catherine azt állítja, hogy csak az étkezéseknél látják. De ő nem az az ember, aki védekezés nélkül tűri, hogy vágóhídra hurcolják. Mindent elveszíthet vagy semmit, mitől riadna vissza? Az öreg reszketett a félelemtől. Amikor előre kitervelünk valamit, azt hisszük, az események majd engedelmeskednek is akaratunknak, de amikor üt az órájuk: idegen, ellenséges arccal jelennek meg, rájuk sem ismerünk. Úgy gondolták, hogy Gradère-t álmában lepik meg… De számoltak-e azzal az ösztönös megérzéssel, amit az ilyenfajta emberekben a kényszerűség fejleszt ki és tart ébren? Desbats az ablakhoz megy és félretolja a függönyt. A külső ablaktáblák zárva vannak, visszaretten attól, hogy erőlködve kinyissa őket. Az ajtót tárja ki félig, kilép az előtérre, amit alig világít meg a folyosó lámpája, néhány lépcsőfokon lebotorkál, a korlát fölé hajlik. Észreveszi, hogy Andrès az asztal mellett ül, amelyen folyóiratok fekszenek felhalmozva, karja keresztben fekszik egy nyitott újságon, arcát eltakarja. Az öreg visszatér karosszékéhez; lélegzete rövid, nem annyira a kis mozgás miatt, inkább az elkövetkező percektől fél. Amikor lépéseket hall a lépcsőn, attól tart, hogy a szorongás megfojtja. Megint feláll, a karosszék hátához támaszkodik. Catherine lép be, egyedül. – Senki nem érkezett – mondja kabátjából kibújva. – Jól körülnéztél? Mindenütt? Talán ivott az a condra és elaludt. Egyenként nézett meg minden szakaszt, – erősíti Catherine. Különben nem is volt utas, se az első, se a második osztályon. Desbats fellélegzik: az események eltolódnak, ma este nem történik semmi. Megnyugszik:

– Biztosan beteg még… Csak azon csodálkozom, hogy nem sürgönyzött. De lehet, hogy vigyázatlanságnak tartotta volna. Meg aztán egy ilyen asszonyra nem lehet számítani semmiben. Ugye, te is ezt gondolod, kislány? Figyelmesen nézte Catherine sötét, elgondolkozó arcát. Hirtelen felkiáltott: – Te tudsz valamit! Catherine tagadó mozdulatot tett, de habozott. Nógatni kezdte, beszéljen már. – Nyugtalan vagy! Felizgatod magad! – mondta végül. – Megígéred, hogy józan leszel? Nem lovalod bele magad? De ő maga sem tudta gyötrődését elleplezni. – Nahát! Hallgass ide… A vonat nagyon késett, többekkel beszéltem, akik az újságot várták… leghosszabban a kezelőnővel a postáról, Pibeste kisasszonnyal. Hirtelen megállt. Meghallotta apja sípoló lélegzetét. Mégis hallgatnia kellett volna, bátrabbnak lennie… Most már jobb, ha minél gyorsabban túl van rajta. – A Párizzsal folytatott telefonbeszélgetésekről kérdezősködtem. Azt mondta, Liogeats-ban ritkán van rá alkalom… Symphorien megértette. Már rájött a trükkre, amikor Catherine kimondta: – Senki nem keresett Párizsból múlt hétfőn. A lugdunos-i postával voltam összekapcsolva. Az öreg néhány pillanatig nem tudott felelni. „Dehat a hang… a krákogó hang…” motyogta. Catherine vállat vont: nem emlékszik-e rá, hogy Andrès egyszer említette, milyen tökéletes nevetségesen tudja apja valamennyiüket utánozni. – De hát akkor… akkor… Talán hétfőn este megérkezett már… Nem! Ostoba vagyok! Lugdunosból sürgönyözhetett neki az én nevemben… hogy megakadályozza… „Igen, ez lehetséges…” – felelte Catherine. De Symphorien megértette, hogy egy szót sem hisz az egészből. A lány kissé kinyitotta az ajtót: könnyű zaj

szivárgott fel a földszintről. – Andrès töltényeket készít – mormolta. – Rá is ügyelni kell. Tegnap este figyelmeztettem mamát, tudod-e, mit felelt? Azt mondja, Andrès menekül előle, elég, ha belép a szobába, ő máris megy ki… – Az anyád… – szakította félbe Desbats. – Hogyne, természetes! Ő árult el. Ebből okulni fogsz! – folytatta Catherine dühvel. Elég hosszú hallgatás után halkan még hozzátette: – Hétfőről keddre virradó éjszaka Gradère szobájában volt, állítólag ápolta. Gradère beteg, bizonygatta nekem; el kell ismernem, nagyon piros volt és úgy látszott, csakugyan láza van, amennyire az előtérről megítélhettem. Oda kellett vinnem a köpölyözőt. – És ha aznap ebéd után esetleg elment, meghallottad volna? – Ez nem biztos… Emlékezz csak: akkor este nem nagyon ügyeltünk. Annyira örültem, hogy abban a kutyának való időben nem kellett az állomásra mennem. „Mit gondolsz most?” kérdezte az öreg. Válaszkép csak karjait tárta szét. – Ha az a nő megérkezett hétfőn este, ahogyan megbeszéltük… Symphorien Desbats elhallgatott, lánya tekintetét kereste. A téli éjszaka csendje borult rájuk. Catherine – mint minden este – segíteni akart apjának a lefekvésnél, de az öreg nem engedte. Nem akart ágyba feküdni, gyerekes rémület fogta el. Majdnem gyerekes-vékonnyá vált suttogó hangja is: – Valaki jön a lépcsőn. – Milyen ideges vagy, szegény papa! – korholta Catherine. Félig kinyitotta az ajtót. – Mama megy lefeküdni… Nem, idejön. „Beengedem” – mormolta Symphorien. Elhallgattak, a belépő asszony

megnémította őket: a meghitt s mégis ismeretlen arc, az alvajáró tekintet. Epesárga foltok tarkították arcát. Egy hajtű állt ki félig lebomlott kontyából. – Catherine szívem, nagyon fontos volna, hogy valamilyen ürüggyel Andrès mellett légy, szóra bírd, izgasd, ha kell, hogy kijöjjön sodrából. Megrémít, milyen hallgatásba süllyed. – Ohó! – vágott közbe Desbats, – maradj csak vele te, és hagyd Catherine-t békében. Azt hiszed, nekem nincs szükségem senkire? Engem nem fenyeget veszély? Te már bűnhődsz azért, amit megtudtál, komédiás! – Karosszéke karjába fogózva félig felegyenesedett, aztán megint visszahullt. Mathilde mintha nem is hallotta volna. – Kérlek kislányom– könyörgött. – Keresd meg Andrès-t. Felváltlak apád mellett. – Nem! Ezt már nem! – kiáltotta az öreg. – Hogy kiszolgáltass… Dadogott a félelemtől és dühtől. Catherine határozatlanul közeledett az ajtó felé. – Nem lennék nyugodt, – fordult végre anyjához – azok után, amiket tettél… Ha arra gondolok, hogy annak az embernek az oldalára álltál… – De Catherine, Andrès apja! – Hát aztán? Miről volt szó? Hogy elkotródjék innen. Nem hallottunk volna többet róla. Áldás lett volna Andrès-re is… – Nem mondtak meg neked mindent kislányom, vágott közbe hevesen Mathilde. – Ha csak arról lett volna szó, hogy eltávolítsuk! De az életét akarták… Ez a nő kiszolgáltatta volna… Andrès miatt féltem a szégyentől… Azt hittem, ez a kötelességem, s nem sejtettem, hogy még rosszabbnak teszem ki. Úgy gondoltam, apja el fog menekülni, ha figyelmeztetik; mindannyian megszabadulunk tőle, s biztos helyre bújik… Igen, azt hittem, a legjobbat teszem… Nem láthattam előre… Ekkor hirtelen észrevette, hogy a két arc szorongva mered rá, tekintetük várakozón az ajkára tapad: mit fog most leleplezni? Kezét végighúzta szemén: – Nem, nem, semmit nem tudok: nem tudok többet, mint ti, esküszöm! Csak

félek; gyanakszom. Egy székre rogyott, a másik kettő egy szót várt még… De ő végképp kimerült. Alig értette meg, hogy Catherine halkan vitatkozik apjával: – Megesküdtél nekem, hogy csak el akarod távolítani… – Nem tudtam, mit akart tulajdonképpen az az asszony. Nem tartozott rám s nem is érdekelt. – Minden érdekel minket, ami Andrès-t érinti. – Csak a magad nevében beszélj, kis ostoba. Catherine anyja felé fordult és felemelte hangját: – Hát jó, mama! Maradj itt, míg én megnézem, mi történik odalent. Úgy tett, mintha nem hallaná apját, aki utána kiáltott: „Megtiltom, hogy egyedül hagyj!” – s gyorsan lement a lépcsőn. Az előcsarnokban meggyújtotta a lámpát, keresztülvágott az ebédlőn, amelynek ajtaja nyitva maradt és belépett egy kis szobába: a Du Buch-ök tréfásan „arzenál”-nak nevezték mindig, mert ott tartották a vadászfegyvereket és a lőszert. A falon egy fegyverállvány zsúfolva állt a legkülönbözőbb puskákkal: az öreg, „csappantós mordály”-tól, amelyet még a csövén át töltöttek meg, és amellyel Gradère apó sohasem hibázta el az erdei szalonkát, egészen az egyik Du Buch dédapa Lefaucheuxjéig; azután az ismétlő karabélyok, az Hammerles-ek, a legújabb modellek… A fehér faasztalon Andrès hüvelyekbe adagolta a puskaport és sörétet. Felnézett, ki jön be és meg se rezzent. Arca sovány volt, ajkai szorosan összetapadtak, tekintete szórakozottan kalandozott: azoknak az állatoknak arcára emlékeztetett, amelyek enni se akarnak már. – Reggel óta megfordult a szél – mondta Catherine. – Holnap kimehetnénk szalonkalesre. Nem készítenél nekem is néhány töltényt… A fiú benézett a szekrénybe: – Sokkal több marad, mint amennyire szükséged lehet – felelte fáradt hangon.

– Bosszantana, ha elkísérnélek?… Vállat vonva dünnyögött: – Bánom is én! Arcizma sem rándult meg. A fiú félbeszakította munkáját és egy üres hüvelyben kezdett kotorászni. Hirtelen rosszkedvűen megkérdezte: – Mit bámulsz így rám? Összerezzent: – Andrès, én nagyon sokat szenvedek. Nem voltam valami kedves… de nagyon sokat kell elszenvednem… – Mindnyájunknak… – Valamire még sincs erőm – folytatta. – Arra, hogy szenvedni lássalak. Sírni kezdett. Andrès most ráismert annak a vézna kislánynak a fintorára, akit gyerekkorában megkínzott. De Catherine évek óta csak zsémbes vagy csúfolódó arccal fordult feléje, régen elfelejtette már ezt az összeráncolt gyerekarcot. Egy szó után keresgélt, és a lány csodálkozott, hogy még nem ripakodott rá. Végül ezt mondta: – Ne törődj velem, nekem már mindegy. És amióta csak egy házban laktak, talán most hallotta először, hogy ítéletet formált az életről: – Túlságosan undorító minden, nem találod? Vajon csak arra az asszonyra gondolt, akit szeretett? Vagy nyomorult apja is foglalkoztatja? Catherine eltűnődött: ezekben a napokban és erről az oldalról érhette valami lesújtó dolog. Mi történhetett közöttük, hogy azóta látni sem tudja az ő Tamatiját? – De – törte meg a hallgatást Andrès – ha az ember már nem tud magán segíteni… Catherine, félsz te a haláltól?

– Én nem, de a többieket féltem… És hirtelen odaült közvetlenül melléje, kezét karja alá csúsztatta. – Nem! – ismételgette – Andrès! Nem! Ígérd meg… Esküdj meg nekem… A fiút meglepte és kissé megzavarta ez a forróság… Nem tolta el magától. Mégis csak nő, – eszmélt rá. A másik ösztönösen húzta vissza a karját és a falhoz támaszkodott, az asztal túlsó oldalán, ahol Andrès felkönyökölt, fejét két kezére támasztva. Mögötte halványan ragyogtak a puskacsövek, a szobában olajszag úszott. – Bocsánatot akartam tőled kérni, – mondta végül a fiatal lány. – Gonosz voltam, utálatos… Igen! Igen! De meg kell engem is érteni: túl kegyetlenül bántatok velem, mama meg te, mintha valami bábu volnék… Te nem tudhatod… most már vége van, meglátod! Amim van, s amim lesz, minden a tied… Zavart arccal nézett fel. Nem érdekli, – jelentette ki – mije van, s mije lesz… Mindnyájan azt hiszik, hogy csak erre gondol; s hogy csak azt szereti, amit ők: a földet. Az apja már ráfizetett arra, míg megtudta, mennyire nem törődik ezzel. – Természetesen ragaszkodom a földhöz; egyedül én ismerem, én jelöltem meg határait és senki a szomszédok közül nem változtathatja meg ezeket, míg itt leszek. Ismerem a béreseket, és ők is ismernek engem. Nem vagyok ellenségük. Én is tudom, mi az: szolgálni. Valójában semmi különbség köztük és köztem. De ha tudnád, szegény fiam, mennyire fütyülök arra a gyönyörűségre, hogy elgondolhassam: „Ez az enyém…” Másvalami foglalkoztat… – Másvalami foglalkoztat? – szólt közbe Catherine kellemetlen hangján. – Azt akarod talán mondani: másvalaki? Nem vetem szemedre – tette hozzá sietve. – Nem, még ezt is megérteném, ha te akarnád… Fáradt arccal vont vállat. – Nem arról van szó, amire célzol. Ha olyan gondtalan volnék belül… hogy rá tudnék gondolni… arra a valakire… nem is panaszkodnám, mert semmit nem veszítettem volna még el, ha… (habozott, szavakat keresett). Hogyan magyarázzam meg neked? Vannak olyan előző szomorúságok, amiket hirtelen gyönyörűségnek érzek, amikor valami új szerencsétlenség zuhan rám. Igen, szenvedtem miatta, nem titkolom előtted, rettenetesen szenvedtem. Bocsásd

meg, hogy bevallom neked… Halkan mondta: – Miért kellene megbocsátanom? Természetes… s egyébként sem újság előttem… – De azóta valami elszakított ettől a szomorúságtól, – folytatta – a szomorúságomtól… Hirtelen felállt, megragadta karját: – Catherine, te benne vagy ezekben a históriákban. Mondd! Mi történik ebben a házban? Zavarba jött és nem felelt. – Látod? Nem tiltakozol… És ugyanazokkal a szavakkal faggatta Catherine-t, mint egy órával előbb az öreg Desbats: – Te tudsz valamit. Mondd el nekem, amit tudsz. Nem szokott ugyan hozzá, hogy arckifejezésekből olvasson, de ezen az arcon most mégis olyan részvétet látott, ami lesújtotta. – Nem akarsz felelni? Tovább nem is erősködött, talán félelemből. Leült az asztal mellé és az üres hüvelyekkel játszott. Catherine messziről követte erős kezének ideges mozdulatait. Váratlanul beszélni kezdett: – Megértetted, mi volt ő nekem? Ti gyűlöltétek, lenéztétek, én mindnyájatokkal szemben szerettem. Az ő szerelemmel és boldogsággal zsúfolt életére gondoltam, ami annyira ellentéte a miénknek. Mindazt, amit a te apád felhalmoz, ő felváltja örömre. Szinte őrültség már: de úgy gondoltam az apámra, mint egy fiatalabb testvérre. Mindenemet elvette, és én még többet szerettem volna adni neki. Nem jóságból: elhittem, amikor azt mondta, hogy mindent százszorosan fizet vissza. Számítottam rá, az oktatására, hogy engem is szeressenek, engem,

siralmas férget. Azt hittem, gyöngéden szeret… nem önzésből, mint Tamati… A boldogságomat akarja megteremteni… Elmondok neked mindent… és talán nem is fejezem ki jól magam?… Rossz ember… tudtam… de ezt szépnek találtam. Rossz ember? Igen, olyan ember, akinek szerelemben telik el az élete, elképzelhetetlen vigasságokban… Legalább is az olyan medve szemében, amilyen én vagyok… Catherine a lélegzetét is visszafojtotta, nem mert közbeszólni, a tekintetével is kerülte. – Mégis akadtak szavak, amiket megértettem, sértések, amelyeket Symphorien bácsi mormogott, célzások… Ezt mind takargattam, nem akartam gondolkozni rajtuk. Tudtam azt is, mit gondolnak róla Liogeats-ban. És aztán váratlanul, múlt este beszélni kezdett nekem valamiről, amit te még elképzelni sem tudnál, olyan különös dologról, amit nem bírtam megérteni… Igen, akkor váratlanul megláttam, meghallottam azt az embert, akit nem ismertem, akinek létezésében nem hittem. Hirtelen úgy jelent meg előttem, ahogyan te látod, ti mindnyájan itt… Milyen leleplezés! Ettől a pillanattól megvilágosodott és jelentőséget nyert minden, amit nem akartam látni és észrevenni… Olyan kutyához hasonlítok, amely megérzi a vad szagát, de fél attól, amit megszimatolt. Mind benne vagyunk ebben a históriában. De csak nekem kell sötétben játszanom a szerepemet. A lány odament hozzá, karját nyaka köré fonta, gyengéden végigsimított haján, mintha állatot cirógatna. És a fiú nem tiltakozott, – ebben a pillanatban, amikor Andrès mérhetetlenül szenvedett, Catherine először érzett asszonyi örömet, megfoghatatlan és ködös megbékülést. Még többre merészkedett és vállára fektette nagy, göndör fejét. – Sok szomorúságot okozhat még neked, – mondta végül halkan. – De jön, és azután elmúlik, – tette hozzá forrón, különös elragadottsággal. – Hozzám simulsz majd, elbújsz a karjaim között… Szelíden hárította el. – Nem szeretlek, Catherine – mondta. – Soha nem tudnálak úgy szeretni, ahogyan te kívánod. Nem mozdult, szeme csukva maradt, karja meghajlott, mintha még mindig a fiú nyakát fogná körül. Várt, míg nyugodt hangon tudott felelni.

– Tudom, nem baj, ha csak itt lehetek és vigyázhatok rád. A fiú már nem hallgatott rá, a levegőbe meredt S hirtelen megrohanta: – Soha nem gondoltál arra, hogy bolond? Igen, az apám… Néha egészen különösen viselkedik… Catherine nem merte megkérdezni: „Hogyan? Mit csinal?” Szívesebben beszélt volna másról. De milyen hirtelen megtalálta ma Andrès a szavát! – Bevallok neked először valamit, hogy megérthess, őrültség, most már látom… El akartam tűnni… Nem, ne tiltakozz még… Nevetni fogsz! Hogy ne okozzak nagy felfordulást, arra gondoltam, valami betegséget szerzek. Tudod, milyen könnyen megbetegszem? Mellhártyagyulladásom volt, mint az apámnak ugyanabban a korban. Clairac csapolni is akart, emlékszel… Szóval, ebben a kutyának való időben – ne nevess ki! – arra gondoltam, hogy kiállok ingben az esőbe, amilyen soká csak bírom. Két éjszaka csináltam egymás után. Rémes volt: kimentem a balkonra, meg visszajöttem. Eredmény: nátha! Felesleges hozzátennem, hogy felhagytam ezzel az ostoba ötlettel: amelyik nap akarnám… – Soha többé nem akarod, ugye Andrès? Közömbösen hagyta ez a könyörgés, az asztalon szétszórt töltények között turkált. – Nohát! Hinnéd-e, rájöttem, hogy az apám minden éjszaka elmegy. Legalább is elment azon a két éjszakán, amit én a balkonon töltöttem s még hozzá valóságos vízözönben: emlékszel milyen idő volt? Szombaton… nem is, vasárnap és hétfőn… Hallottam, hogy az udvar kis ajtaján ment ki… – Nem láttad. Nem láthattad. Nem tudhatod, ő volt-e. Közömbös hangon mondta. A fiú nem vette észre elszíntelenedett arcát, sem azt, hogy furcsán a falnak dőlt. – Persze, nem láttam! De felismertem a lépéseit… És ki mehetett volna el a házból abban az órában?… Kopogtattam is a szobája ajtaján: nem volt ott senki. És azután hallottam hazajönni, abban az esőben! És másnap is rögtön el kellett mennie… Mindenesetre késő éjjel tért haza. Milyen felfordulás! Te is kétszer mentél el az ajtóm előtt…

– Igen, beteg volt. Esküszöm, olyan állapotban, amikor az ember nem teszi ki a lábát. – Ez csak azt jelenti, hogy több szerencséje volt, mint nekem, s nem hiába ázott meg… Nem gondolod, hogy őrült, aki ilyen időben kint járkál? Biztos, hogy asszony van a dologban, nem nagy sor kitalálni. De máskor is találkozhatott volna vele. Párizsban biztosan reggelig futkos, és nappal alszik… Még Liogeatsban sem tudott ellenállni… De Catherine, mi bajod van? A lány egy székre rogyott, merev derékkal. Dadogott: – Nem ő volt, Andrès. Ne mondd, hogy láttad; különben nem is láttad. Nem hallottál senkit sem kimenni innen ezen a két éjszakán. Megígéred? Egészen fehér kis arca egyszerre csak lehanyatlott jobb vállára. – Catherine!… De mi baja lehet?… Karjaiba vette, lefektette az öreg, kihasadt pamlagra, amelyen valamikor annyit verekedtek. Hamarosan felnyitotta szemét és tekintetét Andrès-re függesztette, aki mellette térdelt és a kezét fogta. – Amit láttál, amit hallottál, kettőnk titka marad? Esküdj meg! Ebben a pillanatban felegyenesedett, fülelt. Dühös hangok zűrzavara tört ki az emeleten. – Ne, ne menj oda! – könyörgött. – Andrès, maradj… De a fiú eltaszította, négyesével ugrotta át a lépcsőket. Az öreg Desbats hálóköntösben az előtér falához támaszkodva levegő után kapkodott. Gradère zsebre tett kézzel, gúnyosan nevetett, vállát vonogatta, míg Mathilde a düh tetőfokán kiáltozott: – Belopóztál a férjem szobájába, hogy megrémítsed, hogy belebetegedjék a félelembe. Többet nem is mondok: beteggé akartad tenni… Nyomorult! A férfi megkísérelte túlharsogni:

– Ugyan drágám, miért ez a felháborodás? Mit komédiázol? – Vigyázzatok! – kiáltott Catherine. – Andrès ott van. De Mathilde kopott, gesztenyeszín gyapjúruháját magához szorítva dagadt arccal fordult a fiatalember felé, aki kissé hátrább állt a lépcsőn, a korláthoz támaszkodva. – Az ő baja! – kiáltotta. –Hadd tudja, meg, igen, értse meg végre… Catherine szavába vágott: – Miért nem maradtál a papánál? Kértelek, hogy ne hagyd egyedül… – Ő kergetett el Catherine; nem tűrt meg. Szerencsére eszembe jutott, hogy újra felkeljek… Az öreg Desbats végre ki tudta nyögni: – Te ugyan kinyitottad volna neki az ajtót… Nem árultál-e el már bennünket?… Benne vagy abban, ami az éjszaka történhetett. Mellette állsz, a gyilkos mellett. Catherine éles hangját hallották: – De hát nem látod, hogy itt van Andrès? A veszekedés hirtelen megszakadt. Minden tekintet Andrès-re meredt, aki még mindig a korlátnak támaszkodott, nehezen lélegzett, mozdulatlan volt, mint amikor a bika, szügyében a karddal, rogyadoz, de még nem esik össze. Egyedül Gradère fordult el tőle. Andrès az apjához ment, megérintette a vállát: – Süket vagy? Nem értetted, minek nevezett? – Megszokott kedveskedéseinek egyike! Ismerhetnéd már, fiacskám. Ha annak tart… amit az imént mondott… bizonyítsa is, vádoljon meg előtted. Mindenki érezte az ellentmondást szavai és sötét, kétségbeesett hangja között. És most ő is elhallgatott. Öten voltak ott a lépcsőházban, késő éjszaka, mindannyian többé-kevésbé közel az igazsághoz, amit csak Gradère ismert egészen. A szerencsétlen ott maradt, merev tekintettel, rémülettől dermedten, észre sem

vette, hogy a többiek lopva visszahúzódnak. Nem hallotta a zárak csikorgását. Hirtelen felrezzent: egyedül volt Andrès-szel. – Feküdj le, papa. Lázad van. – Igen, meghűltem – felelte. – Azt hittem, nem lesz semmi bajom. De most minden este hőemelkedésem van. Andrès elkísérte a szobájáig és hirtelen megkérdezte, bemehetne-e egy percre? – Beteg vagyok, eldűlök az álmosságtól, – könyörgött Gradère halkan. – Gyere holnap reggel. – Csak egy pillanatra papa, azután hagylak aludni. Belépett Gradère nyomában és bezárta az ajtót. Körülnézett. – Mama szobája… Sohasem láttam őt ebben a szobában… Csak Bilbaoban és Párizsban emlékszem rá… Hol voltál, míg mi Spanyolországban laktunk?… Azt felelte, hogy ügyei Franciaországhoz kötötték, s örült, hogy erre fordult a szó. – Az anyád, fiacskám… valaki, egy pap írta nekem a napokban róla: „Szent volt, mártír…” – Miért mártír? Megzavarodva, alattomos hangon felelte, hogy a papok mindig túloznak. Gúnyosan nevetett, vállat vont, nyersen szólt rá: – No, gyerünk! Ki innen! Lódulj! Fáradt vagyok. – Addig nem, míg meg nem tudom, mit akart Symphorien bácsi mondani? – Nos, hát érted te ezt? – felelte elcsigázott arccal. – Bementem hozzá, hogy Cernès és Balizaou-ról tárgyaljak vele. Ehhez talán van jogom? Ő pedig meggyőzte Tamatit, hogy halálra akartam ijeszteni… őrültek, vagy hazugok! – Igen papa, de az öreg azt kiáltotta Tamatinak, hogy bűntársad volt abban, ami valamelyik éjjel történt…

Gradère megállt, keze a kilincsen: – Ezt nem hallottam, – mondta végül. – Álmodtad. Kis lépésekkel visszament fiához, zsebébe süllyesztett kézzel. – Végül is fiacskám, ismersz engem? Nem állítom, hogy épületes életem van… Gonosz fickó vagyok, tudom… De ott még nem tartok, hogy az öreg csirkefogó életére törjek… Meg lehetne halni az ijedtségtől? Gyerekség! Andrès mélyet sóhajtott: csak egy hétköznapi ember állt előtte. Itt mindenkinek beteges a képzelete, a járványnak ő is áldozata lett. – De papa! Te is ijesztő dolgokat beszélsz néha… Múlt este, Tamatival kapcsolatban… – Ó! Ha minden ötletemet komolyan veszitek! Látod, Liogeats-ban nem értitek az iróniát. A pamlagon ült, roggyantan, s magasra tartott fejjel beszélt Andrès-hez. – Párizsban bármit mondhatunk, megkockáztathatjuk a legszörnyűbb kijelentéseket. Minden megy tovább, az emberek értik a szót. Itt? Minden viccről számot kell adni, milyen nyomasztó ez! Ó! Ti igazán nem értitek a tréfát! Ezért érzi lakhatatlannak azután a vidéket, aki bármilyen rövid ideig is élt már Párizsban… – Jobban kellett volna védekezned: látod, hogy most mit hisznek rólad… Andrès lecsillapodva mosolygott. És Gradère is fellélegzett: újra megnyerte a fiút, most vigyázni fog, hogy többé ne izgassák így fel. A legnehezebb azt előkészíteni, hogy mindent hallhasson, de ne higgyen el semmit. Végig kellett játszania a játékot. – Hanem ez az öreg Desbats! Az ostobaság, gyűlölet és félelem miket ébreszthetnek fel egy beteg agyvelőben! Nem hinnéd el, ha elmondanám, miféle rablóhistóriákat tákolnak most össze velem kapcsolatban. A legmulatságosabb pedig az, hogy mindennek a kiindulópontja az öregnek egy aljassága, de ítélj magad!

Bőbeszédű volt, az ötleteire bízta magát, s elnézően gúnyolódott, ami erősen hatott Andrès-re. – Nem vagyok angyal: az öregnek sikerült felfedezni egy derék asszonyt, fiatalságom száz csínyjét követtem el vele, – levelei vannak, amiket én írtam… Elég, ha ennyit mondok! Erotikus szempontból minden kincset megér! El tudode képzelni – ehhez az öreg tyúkhoz fordult segítségért, hogy odébbállásra bírjon, s még arra is elszánta magát ez az aljas, hogy fizeti az utat Liogeats-ba… Amikor Andrès megkérdezte, ki árulta el neki a titkot: egy pillanatig habozott, s csak azután nevezte meg Tamatit. – Tudod, nagyon ragaszkodik hozzám! Elfelejtette, hogy csak az előbb nevezte nyomorultnak Andrès előtt. De a fiú emlékezett rá. Mégis hallgatott. – Nos hát öregem! Miután az öreg tyúk nem érkezett meg aznap, amikor várta, fejébe vette… Igen… egész egyszerűen… elhatározta, hogy megöltem! Andrès hallgatása egyszerre megfélemlítette. Nyugtalan lett s ugyanakkor megérezte, hogy a fiú észrevette nyugtalanságát. Arcátlanul akart fellépni és túlhangsúlyozott mindent; tudta, hogy szükségtelenül hoz fel pontos adatokat, nem volt eléggé talpraesett, hogy megfékezze magát. – Csakhogy nincs szerencséjük, érted? Az ő elgondolásuk szerint hétfőn este kellett a dolognak történnie. Nahát, éppen aznap este én ágyban feküdtem. Andrès halkan ismételte: „Hétfőn este…” – Tamati megmondhatja neked, ő ápolt fél éjszaka… Kétségtelenül hamis útra tévedt. Megint sűrű lett közöttük a levegő. A fiú nem nézett rá, de Gradère tudta, milyen lehet a tekintete. A késő éjszakai csendben sem a fiú, sem az apa nem talált több szót. Andrès meghajlott háttal ment az ajtó felé és most Gabriel szerette volna visszatartani, hogy közömbös dolgokról beszéljenek, – hiába hívta vissza, a gyerek meg se fordult. Andrès nem tért vissza a szobájába, lement, meggyújtotta az előszoba lámpáját és könnyedén felkiáltott: Catherine még ott volt. Csak ennyit kérdezett tőle:

– Nem feküdtél le? De nem tolta el magától. Amit most magával hozott, túl nehéz volt. Kibe ne kapaszkodott volna életének ebben a pillanatában? Catherine volt itt, hát melléje roskadt le, fájdalmában felnyögve. A lány alig ingott meg. Megtámasztotta a villámsújtott fiatal tölgyet, amely elborította őt esőáztatta lombjával. Megosztotta vele a szörnyű fájdalmat: végre valami kettejüké volt! S most, hogy együtt törték meg ezt a fekete kenyeret, ezentúl mindenük közös lesz. Könnyeik összekeveredtek. Csakhogy míg a fiú minden erejével a halálra vágyott, ő csukott szemmel, mint egy csecsemő, aki szopik, arcát melléhez nyomva először ivott az égető forrásból és ebből a legyőzött emberből szívott erőt magába.

XVIII.

Másnap, december első péntekén, mise után a kis Lassus átment a kóruson, félig kinyitotta a sekrestye ajtaját, és első szempillantásra megállapította, hogy a plébános úr hálaadó imája hosszú lesz, és nem marad majd ideje, hogy az iskola kezdete előtt beszéljen vele. Így hát eltávozott és Mathilde, aki ott volt a misén, hallotta kis facipői csattogását. Egyedül maradt a templomban, várva, hogy Forcas tisztelendő kijöjjön. Nem imádkozott. Átadta magát annak az ürességnek és elhagyatottságnak, amely körülvette. Minden ima elveszett ezek alatt a salétromos boltozatok alatt, a művirágokkal és kopott aranyozású vázákkal zsúfolt oltár előtt… Tulajdonképpen miért is figyel minderre? Egy ember miatt jött ide ma reggel, aki talán majd meghallgatja, megpróbálja őt megérteni, felvilágosítja, mit tegyen; neki azután csak engedelmeskednie kell. Fiatalember… de pap. És fel sem merül tulajdonképpen a kérdés, elég erős-e elviselni azt, amit át fog hárítani rá. Ettől a gyerektől mindent megkövetelhet – pap! Nincs olyan gaztett, amellyel ne volna jogunk lelkét beszennyezni, szívét homályba borítani. Mit csinálhat? A toronyóra súlyosan üt. Nagyon távol kakas kukorékol. Mathilde a fűrészmalmok fültépő lármáját hallgatja. Az egész élet másutt zajlik és ez a templom olyan, mint egy halott szív az élő testben. Mindenütt élet van, csak itt nem. Mathilde emlékezetébe idézi, mit akar mondani, hogy múljék az idő. Majd a legelőnyösebben világítja meg azokat a dolgokat, amik rá vonatkoznak. Asszonyok gyónása rendszerint nem önvádaskodás. De már majdnem félórája vár Mathilde. Elment volna a pap, és nem vette őt észre? Csodálkozik, hogy nem hallja köhögni, egy széket elmozdítani, egy faliszekrényt bezárni. Türelmetlenül kel fel, elszántan átmegy a kóruson, rövid térdhajtást vet, beljebb tolja a sekrestye ajtaját és megáll. Nem lát semmi rendkívülit: egy fiatal pap miséje után kissé túl sokáig térdel a kőkockákon. Feje könnyedén bal válla felé hajlik, szeme csukva van, kezét ahhoz a székhez támasztja, amely a ministráns gyerekeké, s miután nincs támlája, arra szoktatja őket, hogy egyenesen tartsák magukat. Köröskörül rendetlenség, mert a kis Lassus nem rakhatta el a kannácskákat, sem a miseinget, a miseruhát se. Nem, mindebben nincs semmi szokatlan. Mathilde mégis úgy

érezte, el kellene mennie: meglopott egy titkot. A vidéki sekrestye legszerényebb tárgyai – a kis kannák, a fémtálcák, az öreg szenteltvíztartó és kéztörlő a falon valami anyagtalan világosságból váltak ki, amely ebből a megdermedt emberből áradt. Mintha egy másik csillagról jött volna, kutyaugatás hallatszott és a fűrészmalom jajgatását hol közelebb hozta a szél, majd ismét eltávolította. Mathilde sóhajtást hallott; visszahúzódott, anélkül, hogy az ajtót betette volna és visszament székéhez.

A kis Lassus, amint kijött az iskolából, visszaszaladt a templomba. Felismerte a szabályosan váltakozó suttogást – a plébános úr a gyóntatószékben ült. Miután jól megnézte a gyónó cipőit, amelyek kilátszottak a függöny alól, a gyerek arra a következtetésre jutott, hogy csak a kastélybeli hölgy lehet, aki végighallgatta a misét. Lám, visszatért a plébános úrhoz! Biztosan örül. Miután úgy látszott, hogy még nem megy el, a kis Lassus rendet csinált a sekrestyében, azután visszament a templomba. A hölgy még mindig ott volt. Vajon mit gyónhat meg? Ha egészen közel menne, megértené! De a kis Lassus leül, egészen távol tőlük, Szűz Mária oltára előtt, zsebéből olvasót húz elő, amely egészen összecsomózódott, jó sokára tudja csak kibogozni. Messziről figyeli a szaténfüggöny alatt a cipőket: az egyik néha meg-megrándul, megmozdul, majd megnyugszik. Az óra elüti a tizenegyet. A nénje nyugtalankodni fog. A kis Lassus térdet hajt, rámosolyog Szűz Máriára, még egyszer a hölgy cipőjére bandzsít és kimegy a templomból, nagy zajt csapva fatalpú cipőjével.

XIX.

Hazaérve Mathilde csendesebbnek találta a házat, mint azelőtt bármikor. Az éjszakai jelenetnek, amely alatt a megsejtett igazság közelében találkoztak össze hirtelen mindazok, akik ez alatt a tető alatt szenvedtek – nem volt folytatása. Mindenki visszahúzódott a világosság elől, félrevonulva lapultak, várták, mi derül még ki. Csupán annyi történt, hogy Catherine és anyja szerepet cseréltek: a fiatal lány foglalta el Andrès mellett azt a helyet, amely eddig Mathilde-nak volt fenntartva; ő meg felváltotta Catherine-t az öreg Desbats-nál, aki félrebeszélt attól való félelmében, hogy őt fogják gyanúsítani, mert ő hivatta ide Aline-t. Gradère úgy érezte, kizárták a családi közösségből, annyira, hogy testi jelenléte minden fontosságát elveszítette a liogeatsi kastélyban: mehetett, maradhatott, tökéletesen elsáncolták: mint a megbetegedett fenyőket, amelyeket árokkal vesznek körül, hogy ne terjesszék a halált, magukban pusztuljanak el. Andrès tekintetét nem tudta mostanában elfogni, pedig a fiú oly ügyetlenül tudott csak kitérni, önként maradt el a családi étkezésektől. Desbats-val való összezördülését megemlítette Lacote-nál, s így ott bérelt penziót. A kastélyba ment haza aludni, de olyankor lopózott be, amikor már mindenki szobájában volt. Tél volt. Andrès sok szalonkát és nyulat lőtt. S kedvező éjszakákon jeges récére is vadászott a teychouére-i mocsarakban. Beleegyezett abba, hogy Catherine elkísérje. De elbírta volna-e az egyedüllétet? Soha nem esett ugyan szó arról, ami gondolataikat szüntelenül fogva tartotta, de Andrès nem viselte volna el egy olyan nő jelenlétét, aki nem tudja, mi gyötri. Catherine tudta, Catherine várt, mint ő: szorosan egymás mellé állva nyitották fel az újságokat (soha nem olvastak annyi újságot Liogeats-ban), fejük összeért és egyenesen a hírrovatot keresték, átfutottak rajta tekintetükkel, s azután újra kezdték, elölről. A fiatal lány nem árulta el többé szenvedélyes érzelmeit, csakis Andrès testi kényelmére gondolt, arra törekedett, hogy állandó és mégis tartózkodó figyelemmel vegye körül. Derült vasárnapokon a fiú – messze tőle – a tavaszi meccsekre trenírozott társaival. Valahányszor egy-egy megbeszélt ügy miatt el kellett mennie: vásárokról tárgyalni, majort meglátogatni, – Catherine egyedül engedte el, s megtörtént, hogy amikor éjszaka hazaért, már ő kiáltott fel az előcsarnokból: „Itt vagy, Catherine?” Erre azonnal megjelent. Andrès

természetesnek tartotta, hogy vadászcipői lesegítéséhez most már a lány térdelt le, mint azelőtt Tamati. Kanadai kabátja nem védte meg eléggé, fehérneműt is kellett váltania. Catherine szabadon bejárhatott szobájába. Mathilde szó nélkül figyelte mindezt. Ahogyan a tél múlott, Catherine felügyelete egyre lazább lett. Egy délután, amikor Andrès egyedül lovagolt a balizaoui úton, keresztül vágva a „Sziklá”-nak nevezett helyen, egy embert pillantott meg, aki a napon kuporgott, az elhagyott homokbánya szélén. Andrès megállította lovát és megismerte apját, – valamit írt a térdén… Azonnal megfordult és visszatért az országútra. A férfi ezt írta: „Minek meséljem el az ügyet? Mathilde bizonyára élt engedélyemmel és ön már tudja, amit ő tud. Minden közt, amit valaha elkövettem, ez volt a legkevésbé bűnös cselekedet, mert életemért tettem… S érzésem szerint mégis (milyen különös!) egyedül ez megbocsáthatatlan: a többi könnyű, mint egy szalmaszál ehhez a gyilkossághoz mérve. Elképzelem, hogyan magyarázhatja ezt az olyan ember, mint ön: minél aljasabb volt az áldozat, annál jóvátehetetlenebb a mozdulat, amely visszaadta őt a pokolnak. Ismertem egy öreg papot Luchon-ban… (idéztem is már egyik mondását, emlékszik rá?…) aki e miatt elítélte a halálbüntetést. Megsemmisítettem-e vajon Aline üdvözülésének utolsó lehetőségét is? Felhasználna engem az ön Istenének igazságszolgáltatása? Milyen őrültség, tisztelendő atyám! Amint látja, könnyen követem gondolatait… De szerencsére nincs semmi, semmi, – semmi, csak egy emberi hullával több, itt kétlépésnyire tőlem, mert a térdemen írok önnek, ebben a homokbányában, ahol annyit játszottunk, a kis Du Buch-ök, meg a kis Gradère, maholnap negyven éve”. „A nap elhalóban, hideg van, köhögök, mióta azt a két éjszakát itt kellett töltenem, önnel közlöm ezt, mert nem tudok már senkihez bizalmas lenni. Fojtogató a levegő köztem és a többiek között. Hiába keresem Andrès tekintetét. Andrès ítélt felettem. Elveszett számomra, ostobán elvesztettem. Ez az ártatlan fölém került, fölém, aki oly ügyes voltam a rókákkal. Most – hogy örökre elveszítettem őt – már semmi nem érdekel: az embernek semmi hatalma nincs az ilyen egyszerű fiún. Ha olvasgatna néha, ha csak felületesen is súrolták volna gondolatok, «regényesnek» látná a helyzetet, talán úgy érezné, kötelességei vannak velem szemben… De mit várjak ettől a drága ősembertől? Úgy viselkedik, mint azok, akik üvöltésbe törnek ki, amikor egy gyilkost megpillantanak: Halált reá!”

„Még semmi sem pattant ki, legalább is a sajtóban nem. Mikor határozzák el magukat? Nem tudok tovább várni. Ha tovább is hallgatnak, családi tanácsot hívok össze és „kiköpöm” bűnömet. Gyakran elképzeltem a jelenetet: az öreg Desbats szobájában. Azt mondom nekik: a bőrömet védtem, nem válogathattam az eszközök között, nem én hívtam azt az asszonyt Liogeats-ba, egy áldozat mindenképpen lett volna, s én megelőztem a támadást. El is menekülhettem volna, tudom, ahogy Mathilde akarta… De nem: Mathilde csak úgy tett, mintha ezt akarná; valójában rám épített, egész egyszerűen a boldogságát remélte tőlem! Ki tartott hát vissza a gyilkosság küszöbén? Ki kísérelt meg egyetlen mozdulatot is csak? Ön is… önt is láttam előző éjszaka… Futottam ön után az esőben; szeretetlenül nézett rám (s jó, ha azt mondom: szeretetlenül!). Milyen hivatalosan, „paposan” jelentette ki: „A lelkeké vagyok!” Ugyan kedvesem! A sötétség lehetővé tette, hogy ne lássa meg ön felé nyújtott kezemet. Úgy tett, mintha nem látta volna. Nem vádolom, szegény gyermekem. Megszoríthatta volna forrón azt a kezet, s az mégis vétkezett volna hétfőről keddre virradó éjszaka… Nem, semmi nem változott volna… De értsen meg: szeretném, ha legalább ön nem gondolna rám túlságos irtózattal, ön tisztelendő atyám, aki ismeri a virágfüzérek történetét. Én voltam, aki felszedte őket, Liogeats-ba érkezésem estéjén… (de talán nem is tudja, miről beszélek)”. „Köszönöm, hogy írt nekem. Eltéptem a levelét… akkor úgy éreztem, el kell tépnem. Mennyire sajnálom! Kissé merev volt ugyan, kissé cikornyás, most mégis újra elolvasnám, megpróbálnám megérteni… De hogyan is tételezheti fel, hogy én hiszek a rossz szellemben? Gyereknek tart? Egyébként ő sem óhajtaná, hogy higgyek benne. És mit jelent: Istent szeretni? Ragaszkodó érzés valami iránt, ami csupán elvont lényeg? Ez elképzelhetetlen. A szeretet testi megnyilvánulás. Szegény tisztelendő atyám, maga átformál, „átkölt”, ahogyan ma mondják… ön… de minek folytassam? Előre tudom, mit fog felelni: ön Istenének sebeibe, megnyitott oldalába mártotta ujját, s feje a mellén nyugodott… Milyen különös! Egy ilyen derék, nemes érzésű gyerek, mint Andrès s a leghalványabb fogalma sincs erről a láthatatlan világról, erről a tengerről, amelynek dagálya minden oldalról ostromol bennünket. S én, az az ember, akit szenny és vér borít, egészen jól értem, mit tesz ön reggelenként, üres templomában, értem, mi teljesedik ott be… Annyira, hogy érzem az ön csendjét és boldogságát…” Az alattomos sötétség hatalmába kerítette az erdő sűrűjét. Gradère percek óta nem látta már, mit ír. A zápor suhogását figyelte a fenyők felett, de ez nem volt az a sűrű eső, amely ráborította köpenyét a gyilkosságra; már régen hallotta,

hogy esik, mire az első cseppeket érezte, öntudatlanul átvette Andrès ötletét: kigombolta ingét. A nedves, esti szél ruhája alá bujt. Az eső végigcsurgott sovány mellén, amelyen valaha a nagyvakáció alatt, a zsilip felett Mathilde vízcseppeket látott csillogni. Nem félt a testtől, amely ott bomlott, néhány méternyire tőle. Nem lelkifurdalás hajtotta ide a Sziklához, de talán a magányosságtól való irtózás. Köhögött, láza volt, fáradtan vánszorgott hazafelé. Amikor elhaladt a plébánia előtt, az összehajtott papírlapot becsúsztatta az ajtó alá. Nem törődött azzal a kockázattal sem, hogy más valaki is elolvashatja… De a papnak nem volt cselédje. Lacote-nál megállt, felhajtott egy Pernod-t és evés közben megivott egy palack bort. A nagy asztalnál három ügynök vitatkozott: mik az előnyei és mik a hátrányai az autónak mesterségük gyakorlásában. Számolni kezdtek: „De bocsánat! Maga nem gondol az amortizációra… És a mai benzinárak – az kutya?… És ehhez jön természetesen a kerekek kopása, de itt a szerencse is számít…” Mind egyszerre beszéltek, rendkívüli szenvedéllyel. Gradère kissé mámorosan már, minden szóra ügyelt, mintha az élete függött volna ezektől az emberektől. Megtörölte száját és asztalkendőjét visszatette egy rekeszbe. A fasor végéről idevilágított a kastély, – lámpafény a sötétben: milyen sietve tartana most oda, ha olyan ember volna, mint a többiek; az arcok feléje fordulnának, s ő kezével hátrasimítaná Andrès haját, hogy homlokon csókolja. Előre megfontolt lassúsággal ment fel a lépcsőn, a lehető legnagyobb zajjal, hogy időt adjon azoknak, akik talán az előcsarnokban tartózkodnak, – hadd meneküljenek, mielőtt átlépné a küszöböt. Csakugyan – siető lépéseket hallott. Mintha valaki mégis maradt volna, és őt várná: Mathilde volt, akinek sikerült közönnyel és nyugalommal leplezni arcán a dúltság jeleit. Úgy tett, mintha nem vette volna észre és elindult a lépcsőn. De az asszony megszólította: – Láttad? Párizsi újságot tartott a kezében: ez volt az egyetlen lap, amit az utolsó kéthárom nap alatt nem olvasott el, – s Mathilde egy feltűnő betűkkel szedett tudósításra mutatott a harmadik oldalon: „Még mindig semmi hír Aline-ról, az egykori félvilági nőről, aki november 25-én hagyta el a Convention utcai családi penziót, ahol hónapok óta lakott. Szállásadónőjének azt mondta, hogy két nap

múlva jön vissza, nem vitt magával csomagot és nem adta meg címét. Szobájában semmi nyomot nem találtak, ami alkalmas lett volna arra, hogy a legkisebb világosságot vesse erre a különös eltűnésre. De állítólag olyan bejelentések érkeztek a hatóságokhoz, amelyek bizonyos irányba terelik majd a nyomozást. Érthető okokból egyelőre tartózkodnunk kell ezeknek az adatoknak közlésétől. Mindenfelé keresik Aline egyik bizalmas barátját, aki egyébként több héttel az asszony eltűnése előtt elutazott Párizsból. Fölteszik, hogy hasznos útbaigazításokkal szolgálhat a hatóságoknak”. – Furcsa, – mondja Gradère – én, aki minden újságot elolvasok, mióta… hiszen érted! Ezt meg különösen… És ezt az egy számot mulasztottam csak el… Mathilde már visszahúzódott, mintha nem is hallotta volna. Szorongva hívta: – Mit kellene tennem? Ugye, elmenjek? Táviratozzak a vizsgálóbírónak? Nehogy azt higgyék, mintha bujkálnék… Nem jössz le, Mathilde? A korlát fölé hajolva felelte: – Én is azt hiszem… de ez a te dolgod. Egy valaki segíthetne neked: Forcas tisztelendő… A szobák felé indult, Gradère egyedül maradt. Az arzenálból meg-megismétlődő koppanások szűrődtek ki, Andrès töltényeket készített. Az ajtóig ment. Nem mert belépni, de végül is rászánta magát. A lámpa alatt Andrès mellett Catherine kötött. A fémszárú szemüveg kis öregasszonnyá változtatta. Mind a ketten abbahagyták munkájukat. – Holnap reggel a hat órai vonattal elutazom. Azt hiszem, a hét végére jövök vissza. Felálltak. Andrès halkan mormolta: – Hát viszontlátásra… – és ernyedten nyújtotta kezét. Gabriel az öreg Gradère gyújtótűs puskáját nézte a falon. Andrès követte tekintetét. Ő, aki soha nem érzett meg semmit, megértette volna most apja gondolatát? Gabriel mindenestre tudta, mi mozdult meg a fiában, mire vágyott talán… (Egyenes jellem, a katonák között vannak ilyenek, akik azt találják természetesnek, hogy egy revolvert hagyjanak a bajtárs asztalán, ha csalt, vagy

lopott.) Vagy talán csak Gradère képzelte mindezt? Kiment anélkül, hogy visszanézett volna. Mennyire csodálkozik, ha hátrafordul és meglátja Andrès-t, amint hirtelen összeroskad, fejét Catherine térdére fekteti és zokog!… Gradère tapogatózva ment át az ebédlőn és az előcsarnokon. Már elreteszelték a bejáratot. Nem volt hideg az éjszaka, nem fagyott. Gradère nem vette fel felöltőjét. A fenyők két sötét fala között a világosabb égdarab vezette. A község felé ment, ahol egyetlen ablak volt csak világos: a pap lámpája égett. „Megtalalta a levelemet, most rám kell gondolnia”. És ha felemelné a kopogtatót?… Az ablak kinyílna erre, egy hang kérdezné: „Ki az?” de mit felelne rá? Mivel magyarázná meg a pap előtt ezt az éjszakai látogatást, amit Mathilde vetett fel? Tanácsot kérjen tőle? Mintha kételye támadhatott volna, mit is tanácsolhat az ilyen ember! „Menjen, adja át magát az igazságszolgáltatásnak, fogadja el a büntetést, helyezze magát Isten kezébe…” A férfi dideregve leül a lépcsőkre, melyeknek ráncait keze már jól ismeri. Megérinti őket, mintha egy kissé beesett arcot simogatna. Köhög, de még a szemináriumból tudja, hogy az ember nem betegszik meg akkor, amikor akarja. Annakidején a legnagyobb ostobaságokat követte el, csakhogy a betegápoló nővérek kényeztessék – és soha nem lett semmi baja. Viszont mellhártyagyulladást kapott egyetlen séta után, amikor esőben járt… Így botladozott a legmindennapibb gondolatok között, összegubbaszkodva az ajtó előtt, – abban a pillanatban, amikor fel kellett volna lépnie és eljátszania szerepét. Tulajdonképpen azt hitte, soha nem kerül rá a sor, – nyugodt volt, mint az az ember, akit üldöznek, de ő tudja, hogy mögötte végtelen és titokzatos föld terül el, a kifürkészhetetlen magány ösvényeivel. Nem mintha Andrès néma sugalmazására gondolt volna (amelyről azt hitte, hogy a fiú ösztönzése). Semmi sem bírta volna rá, hogy fogait összeharapja egy revolver csövén és megrántsa a ravaszt. Semmi a világon! És mégis szívesen eltávolodott volna most életétől, otthagyta volna sorsát, elmenekülne a kegyetlen következetesség, a tettek és rugók összejátszása elől, amelyek egy félszázad után Aline-nal odavezették éjszaka a Sziklához, gyerekkorának homokjába… Köhögése különösen visszhangzott a nyugodt téli éjszakában. De mikor csöndes Liogeats-ban az éjszaka? Az ég leheletnyi fuvallatát is zengő fenyők ezrei fogják el (mintha mindig volna valahol egy alvó Isten). A Balion szüntelenül csobog, megmegtörik a köveken, amelyekre az őskori tenger kagylóhéjak és csigák nyomait préselte. De nyílt egy ablak s valaki megkérdezte: „Ki köhög?” (Végre! Ezt várta, több

mint egy órája…) összerezzent, de nem felelt. Az ajtó mögött a lépcsőkön, a bejárat kőkockáin gyors lépések visszhangoztak. Gradère nem ájult el, nem is játszotta meg. Úgy viselkedett, mint valami tárgy, egyszerűen nem szólt, nem mozdult, nem nézett: mintha kő volna – bár most a lámpa fénye arcára esett. Megfogták hónaljánál, felemelték. Valóban alig tudott a lábán megállni. A pap a balra eső ajtót nyitotta ki: a konyháét. Szalmából font karosszékbe ültette Gradère-t, venyigét dobott a parázsra. Megérintette a férfi homlokát, nyakát. – Nem mehet most vissza a kastélyba – mondta. – Mindenesetre megvetek egy ágyat. Gradère egyedül maradt a kihalt konyhában. A tűz megint alig parázslott. A lámpa megvilágította az asztalt: mély tányérban főtt krumpli maradék, mellette üres szardíniás doboz és egy jó karéj kenyér. A pap visszajött, arra kérte, várjon még egy kis ideig, a takarók túl nedvesek. Meleg vízzel töltött meg egy kis korsót és újra kiment. – Mehetünk… – szólt végre. Felsegítette Gradère-t. De a beteg megindult egyedül is, gyors léptekkel: szinte húzta az ágy. A szoba nagy volt, elég kényelmes: szőnyeg, a két ablak között tükör, mahagóni fiókos szekrény, magas hátú fotel, üvegharangos ingaóra, két gyertyatartó… Ami értéke csak volt a földön, a pap mind itt gyűjtötte össze, ebben a szobában. Mialatt Gradère sietve vetkőzik, valami szagot, valami illatot érez… Persze! Ez volt a nővére szobája. Elnyúlt a takarók alatt, lábával meglökte a melegítő edényt. Milyen boldogság! Ki keresné itt? Milyen emberi hatalom vitathatná el ettől a paptól, aki védelmezője? De hogyan? Nem kell-e holnap reggel elutaznia a hat órai vonattal? Sürgönyözni a vizsgálóbírónak? A félhomályban álló pap tekintetét keresi, nem látja, milyen az arca. Beszélni próbál hozzá, nem talál szavakat, érzi, azt hihetik most, hogy félrebeszél, megköti magát. A pap félbeszakítja: elmondja, hogy ma délután látta Mme Desbats-t és olvasta az újsághírt… Megnyugtatja Gradère-t, azt tanácsolja, írjon innét egy levelet; ha kell, ő is hozzáfűz néhány sort. Bizonyára hivatalos idézést küldenek majd… összeveszett Symphorien Desbats-val, – így könnyű lesz megmagyarázni, miért tartózkodik a plébánián. – Csak nem fogom hazugságokba keverni? A bűnös most különösebb igyekezet nélkül is elképzeli, milyen kételyek

hánytorgathatják ezt az ártatlan embert. A pap vállat von: – Reggel megkeresem Clairac-ot. Neki is azt mondjuk, hogy családi összekapás miatt jött hozzám lakni. Alain határoz mindenről, mintha előre látta volna, mi történik, mintha napok óta töprengett volna ezeken a dolgokon. Messziről nézi a beteget, aki végre elszenderedett, arra gondol: „Vartam őt, s nem tudtam róla”. Közel megy hozzá, legyőzi ellenszenvét, figyeli az égő arcot. Semmi nem ronthatta meg a homlok, az orr és a száj finom rajzát: se az idő, se a bűnök nem változtatták meg ezt az elpusztíthatatlan arcot. „Itt van, úgy ahogy kiszolgáltattad őt nekem; akit elutasítottam magamtól, s akit ma éjjel végre befogadtam, mert semmi egyebet nem tehettem, mint hogy befogadjam”. Alain előre belenyugszik mindabba, amit ennek az idegennek jelenléte itt majd megint felszabadíthat, – meg sem kísérli elképzelni, mi várhat rá. Hadd igazodjék viselkedése vakon az eseményekhez. Lejjebb húzza a lámpaernyőt, kezébe veszi olvasóját, magába mélyed, elalszik. Késő éjjel Gradère felébredt. Megállapítja, hogy néhány perce vagy néhány órája valami halk zajt hall. Betegápolójának a feje mozog ide-oda a karosszék támláján. Már nem égette annyira a láz, régóta nem érezte magát ilyen jól. Nem, nem is emlékezett rá, mikor volt ilyen megbékélt. Egy pillantást vetett az ablakra és megnyugodott: semmi fény nem mutatta még, hogy közeledik a hajnal. Még tart ez az áldott éjszaka! A szél elállt és a megtépett fa csúcsok sem nyögtek már kevéssel hajnal előtt, a téli csillagok alatt, amelyeket az emberek nagy része nem ismer meg soha. Gradère szeme az alvó Alainen nyugodott, különös, nagyon mély érzés járta át – mintha álomkép volna: ő ez a fiatal pap ott a karosszékben, ő ez a feketébe öltözött, kissé zömök, megviselt arcú fiú. Egy másik életben, vagy Valakinek a szándékában? És ahogy vizsgálódó gyöngédséggel figyelte hasonmását a lámpa alatt, egyszerre megütötte az elbódult fiú állati mormogása; észrevette a lefittyent alsó állkapcsot, az előreálló, vastag, szinte vérző ajkakat. A lélek visszahúzódott erről a csukott szemű lárváról. Egyetlen sugár sem fakadt már ebből a tiszta szívből, hogy átvilágítsa az állati, fiatal arcot. „Ő meg az lehetett volna, aki én vagyok…” Igen, megszédülhetett volna nővére közelségétől, a lejtőt választhatja, enged a homályos sóvárgásoknak… Vágyak, amelyektől már a gyerek irtózott, amint csak megismerte őket… De könnyen leküzdhette volna ezt a rettegést, mint ő is… Hozzászokott volna a lappangó szörnyekhez. Megszelídítette, becézte, táplálta, tömte volna őket, túl a jóllakottságon is…

A pap hirtelen felébredt. Gradère behunyta szemét, érezte, hogy egy kéz tapogatja homlokát, tompa zaj reccsent a padlón: Alain letérdelt, breviáriumát olvasta. Majd elég hosszú idő múlva az ágy mellett álló asztalra tette és csendesen kiment. Akkor Gradère felemelkedett párnáin, kezébe vette a fekete könyvet, találomra kinyitotta s egy képre lapozott: Rembrandt-festmény reprodukciója volt – Krisztus Emaus-ban. A kép hátán kézírás: Pappá szentelésem emlékére 19… június 3. ALAIN FORCAS, áldozópap. Az Úr színe előtt fogsz járni, hogy az üdvösség ismeretét közöljed népével, az ő bűneik bocsánatára: a mi Istenünknek irgalmas szíve által, méllyel meglátogatott minket a magasságból származó, hogy megvilágosítsa azokat, kik sötétségben és a halál árnyékában ülnek és lábainkat a békesség útjára igazgassa. Gabriel visszatette a breviáriumot az asztalra, elnyúlt, békés megvilágosodásban. Bűne mélyéről látta ezt a sorsot, ellenlábasát, aki mégis oly közel állt hozzá: ő is feloldozhatott, megvilágosíthatott, felszabadíthatott volna, s ugyanaz a lélek marad – Gabriel Gradère. Egyetlen szánalmas érdemmel büszkélkedhet az ember Isten előtt, vállalja azt, hogy kiválasztott,–legalább is akkor, ha azokhoz tartozik, akik csak a gyönyört látják az életben. Csak egy életünk van: Gradère talán bocsánatot nyerhetne, de soha többé nem lesz az a gyerek, aki felébred a nagyvakáció reggelén, leveti cipőit, hogy érezze, mint égeti lábát a homok, és barna lábszára kétfelé osztja a Balion folyását, örökre elhagyta az útnak ezt a szakaszát, ahol fel kell kelniök és ott kell hagyniok mindent, – akiket nevükön szólítanak.

EPILÓGUS

– Na lám! – mondja Mathilde, s nehézkesen felmegy a lépcsőkön, – a dolgok a lehető legjobban rendeződtek… Mind a hárman a küszöbön álltak, Catherine, Andrès és az öreg Desbats, egyek voltak a szorongó várakozásban, mohón hallgatták. De Mathilde nem kezdett azonnal beszélni. Mély lélegzetet vett, pillanatra lehunyta szemét. Esett. Cserebogarak zümmögtek, a keleti szél átsuhant a falu orgonafáin. – A plébános beszámolója szerint (ott volt a kihallgatáson) a bíró úgy kezelte Gradère-t, mint nagybeteget és egy pillanatig se gyanúsította… Elhallgatott, nyugtalanul nézett körül: – De ne maradjunk itt künn… Bezárkóztak az arzenálba. Halkan folytatta: – A bíróságnak fogalma sincs, hová indult ez az asszony. S miután Gradère már itt volt, a családjánál, amikor Aline elutazott, semmi fontosságot nem tulajdonítanak annak a különben is homályos, névtelen feljelentésnek, amely őt vádolja. Azonkívül – tette hozzá férjére nézve – összeállítottak két levelet (se boríték, se aláírás), gépen írták őket, az egyikhez te utóiratot is függesztettél: „Főleg, ne írjon semmit, ami gyanút kelthetne G…-ben. Meg tudná akadályozni útját…” Gradère javára magyarázták ezt is. A bíró nem kételkedik benne, hogy ezeknek a leveleknek írója a gyilkos. – De hát akkor… – szakítja félbe rémülettel Desbats – akkor… engem is belekeverhetnek a pörbe. Catherine karjával átkulcsolta nyakát, úgy mondta: – Bolond vagy, szegény papa! Mathilde is megpróbálta nyugtatni:

– Gradère nagyon okosan azt mondta, hogy semmi kapcsolata nem volt már azzal a társasággal, amelyhez Aline tartozott: évek óta nem avatkozott másként az életébe, mint hogy pénzt küldött neki. És valóban találtak is feladó szelvényeket és egy kiadási jegyzőkönyvecskét, amelyek Gabriel bőkezűségéről tanúskodnak az asszony iránt… Desbats fulladozva ismételte: – Azt fogják mondani, én vagyok… Vádolni fognak… Levegő után kapkodott. Catherine elszaladt a tűért, hogy injekciót adhassanak. Már beszélni sem tudott, de nem vette le szemét felesége ajkáról, Mathilde folytatta: – Mondom neked, hogy a vizsgálatot lezárják. A bíró visszament Bazas-ba; nem lesz több kihallgatás… Egyébként Gradère nagyon rosszul van. Clairac azt mondja, hogy most már a másik oldalon is beteg a tüdeje és ezután nagyon gyorsan megy minden. Pneumothorax-szal is késő kísérletezni. Svájcban talán még meghosszabbítanák az életét, de ő hallani sem akar arról, hogy otthagyja a plébániát. Szerencsére a tisztelendő vállalja Gabrielt. Mégis csak csodálatraméltó a mi szegény kis plébánosunk, négy hónapja megy ez így… Nem tréfa… és amilyen fiatal, kockáztatja a fertőzést is. Desbats újra levegőhöz jutott, sietve közbeszólt: a plébános jól tudja, hogy megfizetünk majd neki, és szép pénzt kap ezért. De igaz, azért nagy szolgálatot tett a családnak. Mathilde mosolygott, vállat vont és Andrès-hez fordult: – Mióta rosszabbul van, két éjszaka a tisztelendő úr virraszt mellette; a kis Lassus nénje váltja föl… Tovább nem bírja. Megmondtam neki, hogy ma este elmész és helyettesíted. Tizenegy óra felé vár. Andrès morgott valamit: ő már többször is felajánlotta segítségét, de a beteg nem akarta látni… – Igen, szégyelli magát… De ma reggel óta apád elkészült erre a találkozásra. Más ember lett, tudod-e? Hihetetlenül megváltozott…A bíróságnak is ki akarta magát adni. A tisztelendő mindent megpróbált, hogy visszatartsa, s csak akkor ért célt, amikor rólad beszélt Andrès… Desbats, aki fölkelt, Catherine karjába akaszkodva visszafordult és gyűlölködve

mondta: – Remélem, nem dűlsz be? Nem egy viccét ismerjük! Én nem lennék nyugodt, míg csak… Mathilde intett Andrès-nek, hogy ne feleljen. Mikor egyedül maradtak, semleges hangon folytatta:

– Felmegyek nagybátyádhoz, hogy felváltsam a kicsit. Várd meg a ház előtt. Andrès felöltőt vett magára s leült egy lépcsőfokra, a békákat figyelte, majd a szárnyak rebbenését az ázott orgonabokrok közt. A Frontenac-oknál két fülemüle kérdezte egymást, s felelgettek egymásnak, szomorú gyöngédséggel. Andrès-t csak azért érdekelték ezek a dolgok, hogy megtudja, milyen évszak van, hány óra lehet, milyen idő lesz holnap? Az égen ő csak a felhők irányát figyelte. Nyugodt volt: bélyeges apja meg fog halni, ő pedig feleségül veszi Catherine-t. Az élet újra egyszerű és mindennapi lett. Végre megszabadult a szorongástól, ami négy hónap óta fojtogatta! Nincs joga makacskodni. Elszakítja magát mindentől, amit a gyilkosság előtt kívánt, lemond azokról a dolgokról, amik bárhogyan is összefüggnek apja emlékével. Ne beszéljenek neki többé szerelemről és hasonló ostobaságokról. Élni fog, gyerekei lesznek, gazdag lesz… Mi kell meg! Időről-időre Bordeaux-ba megy majd kissé szellőzni… Feltéve, hogy nem támadnak komplikációk, nem fedeznek fel egy levelet, nem bukkan fel egy tanú! És a holttest? Egyik este megkérdezte Tamatit. Dadogott: „Nem tudok semmit… Csak annyit tudok, hogy nem lehet megtalálni, soha nem fogják megtalálni…” Különben haldokló apja már mindenképpen megmenekül az igazságszolgáltatás elől… Hallotta, hogy Catherine sietve jön le a lépcsőn. Sebesen lélegzett: – Járunk egyet drágám? Magával vonta. Ha nem látta, hálával és gyöngédséggel gondolt rá. De a jelenléte ingerelte, s főleg az, hogy Catherine annyira kívánta őt és oly kevéssé tudta ezt leplezni. Ma este ő is felszabadultnak látszott. Múljék el végre a vihar! Ő már jó előre megfizetett, most a boldogságán volt a sor! Andrès-hez simulva lépkedett a Frontenac mezőségek mellett. Amott túl még énekelt a két fülemüle,

oly tisztán, hogy a távolság szinte valószínűtlenné tette hangjukat. A fiatal lány felkiáltott: – Nézd, milyen tiszta az ég… Andrès közömbösen emelte fel tekintetét; megnézte az ágak hasadékain át ezt a tisztára mosott kékséget. – Na és? – kérdezte. – Gyere ide a padra. A fiú mellé bújt és nem mozdult többet. Andrès úgy helyezkedett el, hogy ne lássa. – Ma éjszaka virrasztani fogok az apám mellett. Remélem, nem mond semmit… – Ne gondolj többé erre az emberre, – kérte a lány. – Vége van, befejeződött az egész történet… Boldog vagyok… A fiú hideg ajkakat érzett a nyakán. Teste most visszaemlékezett Totára és az elvesztett asszony felé nyújtózott. Alig távolodott el a veszély, amely apját fenyegette, máris felelevenedett ez a másik fájdalom, az ő igazi gyötrelme, a titkos méreg, az a szerelem, amely nélkül nem lehet életről beszélni. Mit csinál itt, ezen a padon, ennek a kis nősténynek, ennek az ájtatos bogárnak sovány csápjai között? És mégsem mert mozdulni, nem akart semmit veszélyeztetni, nem adott életjelt. Catherine tudta, hogy semmilyen érzéssel nem fordul feléje: élettelen test… De az ő vágyait kielégítette ez az élettelen test is. Karjai között tartotta a kedvest, aki oly távol volt tőle. Ez a test sokkal több a semminél. Megjátszott szórakozottsággal, alig az ujjai hegyével gyöngéden érintette a vastag kéz szőrpelyheit. (De valójában milyen odaadással!) A fiún áthullámzott – mit érezne Tota ebben a pillanatban. Hallgatta – ahogyan ő hallgatta volna – a Frontenac-fülemüléket; hangjuk a távolság miatt mintha ismeretlen világból jönne. Felfedezte – Tota szemeivel – az ágak fekete hálózata mögött a kissé elhalványodott azúrt, amelyen alig akadt csillag, mintha a csillagképek még nem volnának megteremtve, érezte a káoszra következő paradicsomi üdeséget. És mindezt, amit ő nem tudott volna felfogni, igen, ezt

mind Tota sugallta neki – olyan élő lett lelkében az asszony; s ugyanekkor mégis Andrès volt, a huszonkét éves fiú, a félparaszt, a vadember: mindent ketté fog törni, Tota után megy, nem kér engedélyt a kis plébánostól. Most már senkire sem volt szüksége. Mégis Catherine-t kímélni akarja… gyorsan feleségül veszi, de aztán… A fiatal lány fejét Andrès melléhez támasztotta, meghallotta a valamivel gyorsabb szívdobogást; de semmi végzetest nem gyanított. A fiú hirtelen felsóhajtva, gyengéden eltolta őt magától és mintha valamire figyelt volna. A lány nyugtalanul, a tekintetével kérdezte. Andrès halkan felelt (mintha életében először hallaná őket): – Fülemülék…

Mathilde is őket hallgatta, bár Symphorien ablakai be voltak zárva. Az öreg gyógycigaretták füstjében, párnákkal feltámasztva elaludt. De még álmában is gyötörte a rémület, fel-felnyögött, ártatlanságát bizonygatta. Mathilde félrevonta a függönyt és az üveghez támasztotta homlokát. Világosan hallotta a kavicsokon rohanó Balion zaját és a kettős éneket a Frontenac oldalról. Symphorien lelkére kötötte, hogy a világért se nyissa ki az ablakot: „A virágpor s minden növényi mocsok miatt, amelyek fokozzák rohamaimat…” De az asszony fulladozott ebben a bűzös szobában. Füst és ammóniák-szag fojtogatta. Csak egy üvegtábla választotta el a felfrissüléstől, a tejszerű folyótól, az éjszakától, amely átcsorgott az utolsó orgonákon és az első galagonya virágokon. Ujjai megérintették az ablakkilincset, haboztak. De mást gondolt. A pap azt mondta: „Ne kérdezgesse magától többé, mennyi része volt ebben a bűnben. Megkapta a feloldozást, biztosítom. De azzal a feltétellel, hogy mindent vállal ezután, amit férje gondozása megkíván: Isten tökéletes belenyugvást és odaadást vár öntől, fenntartás és visszaesés nelkül”. S eleinte édességet és nyugalmat talált abban, hogy engedelmeskedett parancsának. Gyónása óta ma este érezte először, hogy hirtelen fogytán van ereje. Talán azért, mert az emberi igazságszolgáltatás elkerülte Gra-dère-t, s a halál, amelynek árnyéka már a bűnös felett lebeg, el fogja temetni ezt a kegyetlen történetet. Mathilde úgy érzi, ma különösen szabad és eleven. Miért kötné

magát – tele egészséggel és erővel – ehhez a félhalotthoz, akinek hörgését még az álom sem szakítja meg? A többiek nem vesztegették az időt, újra kezdték a boldogságot: igen, Catherine és Andrès… Andrès és Catherine. Most sétálnak; együtt vannak, szeretik egymást… Mathilde visszaejti a függönyt, belopózik az öltözőszobába. Itt csak egy padlásablak világít, – zsámolyra áll, hogy elérje az éjszakát; bekötött Illustrations-okat halmoz lába alá, Symphorien szokta őket álmatlan éjszakáin lapozgatni. Kidugja fejét a megvilágított sötétség örvényébe, amely ágakkal és csillagokkal van tele, nedves lehelet csap arcába. A Frontenacok brekegő rétjei vízi zsurlók szagát árasztják. A szél megfordult, nem érezni már az orgonaillatot. A könyvhalmon groteszkül emelkedik a magasba ez a nehézkes asszony, könyökét felsebzik a tetőcserepek, s amit ebből az illatos, sűrű homályból csak felszívhat, beszippantja. Asszony, akár a többiek… – Mathilde! Az Illustrations-ok ledőlnek. Lihegő hang kiáltja: – A padlásablak! Érzem, hogy kinyitottad a padlásablakot! Tiltakozva lép be a szobába: „Nem, nem! Vigyázatlanságból feldöntöttem a kis széket. Aludj. Én is lefekszem. Kopasz, izzadtságtól nedves fejére tette kezét. Oly savanyú volt itt a levegő, hogy visszatartotta lélegzetét. Minden erejét megfeszítve imádkozni igyekezett, de előre tudta, hogy nem kaphat, nem várhat vigasztalást a betanult szavaktól, amelyekben nem volt ott a szívével. Imádkozott, de azok közé a süket lelkek közé tartozott, akik Isten szavát soha nem foghatják fel. Imádkozott és nem hallott semmit: csak az asztmás férfi horkolását és a csukott ablakokon át is nagyon távolról, a réteken túlról, megmegszakadva a két fülemüle hangját, majd amikor elhallgattak – talán összetalálkozva – a sebes víz futását az égerfák alatt.

Az ajtó zajtalanul kinyílt (ahogyan csak Catherine tudta kinyitni), Mathilde a fiatal lány árnyékát látta közeledni: – Nem akarsz kissé levegőzni, mama? Andrès a plébánián van; reggelig fog virrasztani… Maradj kint, amíg jólesik: csodaszép az éjszaka. Mathilde felállt. Nem látta arcát, de a hangjából érezte, hogy boldog. Milyen váratlanul ellágyul, aki mindenkinél gazdagabbnak érzi magát… Kifejezéstelen

hangon köszönte meg, azt mondta: csakugyan jót fog tenni a levegő. A hold felkelt. Mathilde a helyett, hogy a fasorba ment volna, egy kis ösvényre lépett, amelynek homokja most fehérebbnek tűnt, mint fényes nappal. Habozás nélkül állt meg annál a fenyőnél, melyhez harminc évvel azelőtt a kis ház, a „kunnyó” támaszkodott. Nem változott: hatalmas törzsén a régi bevágások öreg forradásokká váltak. A hajdani fiatal lány hozzátámasztotta hervadt arcát. Homloka a fakéreghez dőlt, szemét lezárta, részegen és kegyetlen gyötrelemmel figyelte, hogyan ragyog fel elsüllyedt gyerekkorából a kis Gradère kék szeme; és valamennyien szorongatták: Adila, a nyomorék szegények szolgálója, a bolondos lány; Andrès, a drága vadember; az asszony, akit Totának hívnak, s a másik, akinek Aline a neve, és a pap… Végre el merte gondolni mindazt, ami rettenetes itt csak beteljesedett egy félszázad alatt, itt, a világnak ebben a zugában, ezek közt a múlékony lények közt, az örökkévaló tekintet előtt. S minden tovább folytatódik majd Andrès-ben, Catherine-ben, a gyerekeikben, – Mathilde-ban is, akire talán véget nem érő öregség vár, míg kimeríti gyötrő évek ismeretlen sorát (de a vágy, az soha nem fog elapadni!). Nem! A halál semmit nem tép el, amit a halottak kezdtek el valamikor. Gabriel eltűnhet, mert az élet törvénye az, hogy a méreg túléli a testet. De ő maga, a kékszemű kis Gradère – kitől kapta a borzalmas örökséget? Hová nyúlik vissza életünk? Melyik nádszálat kell félrehajtanunk, hogy megtaláljuk a mérgezett forrást? Mathilde mégis tudta, hogy van valami más erő is; Adila megmenekült; s a bűnös gyereket, aki megrontotta őt, már félig szolgálatába fogadta az ég. Az emberi remény még Liogeats-ban is győzelemért kiált. A szeretet győzött, az a szeretet, amelynek igazi arca elrejtőzik a világ elől… S ha ő nem is kapott tőle szemmel látható segítséget, semmiféle feleletet, ezen az oldalon megy tovább, mint a vak, aki hisz a fényben, összekulcsolt és ugyanakkor kinyújtott kezekkel – mert kegyelmet kapott, s mert egy reggel saját szemével láthatott egy embert, akihez Isten beszélt, Liogeats szerény sekrestyéjében. De Mathilde nem önmagáért kereste az üdvözülést, nem az örökéletért, mert ami túl volt a testen, semmit nem jelentett számára. Asszony volt – minden Andrès-hez vezette. Jólrosszul fellobbantott hitéből szíve elsősorban azt az erőt merítette, hogy másokért tudjon szenvedni. Ha csak egészen halványan remélheti is, hogy a gyereknek, akit annyira szeretett, valamiképp segítségére lehet… Ó! Semmi többet nem kívánt azért, hogy belenyugszik, s itt fuldoklik haláláig ebben a bűzös szobában.

– Ideje, hogy elmenjek már az apám mellé virrasztani, – mondta Andrès. Tudta, hogy Forcas tisztelendő úr csak tizenegy órakor várja. De itt volt Catherine feje –nem bírta már tovább a súlyát. A lány felajánlotta, hogy elkíséri a község elejéig, s ő nem talált ürügyet, hogy eltávolítsa. Már az első házaknál jóéjszakát kívánt és egyedül folytatta útját. A plébánia salétromos falát elárasztotta a hold. Andrès-nek még háromnegyed órája volt: kihasználja szabadságát, ameddig csak lehet. Nem az apjától félt: a beteg már alig beszélt. Hanem a pap… Oda kell állnia majd ennek az embernek a tekintete elé… Ez a plébános talán átlát az emberen… Olvasni fog Andrès szívében… Talán majd újra kezdi könyörgését: „Befogadtam haldokló apját, ne fizessen rosszal a jóért… Hagyja békén nővéremet…” Mit felelhet erre a zsarolásra? Andrès nem tudott hazudni, soha nem tudta eltakarni kártyáit. Legjobb volna kitérő választ adni. Mennyire gyűlölte ezeket az embereket, akik megmérgezik az életet, és szenvedélyesen igyekeznek a többieket is ugyanolyan szerencsétlenné tenni, amilyenek ők! A fiatalember ezeket fontolgatta, közben megkerülte a házat. A konyhakert fala fölött szemét a homlokzatra emelte, amely a kertre nézett. Apja mécsese ott ragyogott az egyik szoba zugában. A nyitott ablak előtt Andrès először egy fekete alakot látott meg. A pap ülhetett ott a párkányon, falhoz támasztott tarkóval, mert profilja úgy vált ki, mint kínai árnykép a szoba megvilágított hátterén. A reverenda gallérja ki volt gombolva, fejét kissé hátravetette. „Levegőzik” – gondolta Andrès. Egy ember ült ott, és semmi nem látszik abból, mi gyötörheti belül. A pap egy óra hosszat foglalkozott éppen a beteg lecsendesítésével: Gradère másnap reggel fog áldozni, de szörnyű rettegésében minden percben újra meg újra szükségét érzi, hogy meggyónjon, eszébe jut valami elfelejtett becstelensége. S a fiatal papnak még egyszer sikerül megnyugtatni őt. A gyilkos most az angyalokra mosolyog. Alain végül kimerülten az ablakhoz húzódott. Hitét, reményét, szeretetét mind erre az emberre halmozta; úgy érezte, elpazarolta kincseit. Egy kődobásnyira innen hullámokat vetett a Balion a mély lyuk felett, ahová Gradère behajította lapátját a gyilkosság éjszakáján. A szél olykor kissé mozgásba hozta a parti nyárfákat, és amikor a levelek remegése elcsendesedett, a pap nagyon messziről két fülemülét hallott. Az éjszaka emberi volt, lélegzett. Elbágyadó lehelete Alain haja közt halt el. A folyóparti venták, a falu virágzó jázminjai, a még nyíló orgonák szálltak oda hozzá ebben a leheletben. Jobbról, a szoba mélyéről, határozatlan mormolás hallatszott (olykor köhögés szakította félbe, vagy a köpőcsésze zörgése az ágy mellett álló asztalkán), – a mormolásból ki-kivált:

„Imadkozz érettünk, szegény bűnösökért”. Békében indult az ég felé a lelkek ellensége, a gyilkos. Ment, túláradó boldogsággal. De az a tiszta gyerek, aki befogadta őt fedele alá, megmentette a kétségbeeséstől és feloldozta, – ő maga nyugtalan volt ebben az órában, szenvedett. Nem azoknak a határozott kísértéseknek valamelyikével kellett megküzdenie, amelyeket – alig hogy feltámadtak – könnyen megfojtott volna. Nem is tudta megmondani, mi az a homályos szorongás, amely a szívét eltöltötte, miféle vágy támadt benne ellágyulás és könnyek után: nem, semmi olyan, amitől félnie kellett volna, amiért pirulhatna… S mégis, roppant ziláltság volt benne: nem érezte magát Isten közelében, elvesztette a kapcsolatot Urával… Nem, nem veszítette el egészen, lelke mélyén mindig élt a szeretet; az élő szeretet ott lakott továbbra is ebben az emberben… Csak ez a szegény szív fordult kissé arra felé, ami szintén valóság volt, – az élet éjszakai arcát nézte, kinyílt az illatnak, a növényi nedvek szagának. A szobában egy haldokló fekszik, aki mindig hű maradt a testhez, minden követelésének engedelmeskedett, alárendelte magát, még ha bűn volt is az ára – és most mégis Isten karjai közt alszik el. Akármi történt, békében fejezi be életét, – gondolja Alain… „De én, Uram, én kezdettől egyedül Téged választottalak, nem osztottalak meg senkivel, és minden sajnálkozás nélkül fojtanám el azt, ami most éjszaka is megmozdult bennem, valahányszor csak szükség lesz rá, mert Téged szeretlek”.

Az ajtó nyikorgására hátrafordult és Andrès-t pillantotta meg. A pap otthagyta az ablakot, kezet fogott a fiatalemberrel, aki a szobát nézte, – nem az ágyat, melyben apja tespedt, hanem a szobát, amelyről tudta, hogy Tota szobája. A pap rögtön megértette, hogy Andrès rágondolt; s harag támadt benne, gyűlölet, amit felismert (hozzászokott, hogy ellenőrizze magát), s máris minden erejét a vad lázadás ellen fordította: mosolyogni próbált és felelt a fiú halk kérdéseire. – Nézd, – suttogta közben egy alattomos hang – mennyire jól érzi magát e négy fal közt… Mit törődik az apjával? Rá gondol, Totára… Könnyen el tudja őt képzelni… Nem szorul találgatásokra… Senki sem ismeri őt jobban. Senki! – Milyen sápadt, – mondja Andrès. – Nem érzi rosszul magát? A pap megrázta fejét, szó nélkül összeszorított fogakkal. Dadogott valamit, hogy levegőre van szüksége, s míg Andrès leült az ágy mellé, visszament az ablakhoz.

A fülemülék elaludtak, a nyárfák már nem remegtek. „Engedtem-e a gyűlöletnek? – kérdezte, tele szorongással. – A kegyelem állapotában vagyok-e még?” Elmondhatja-e miséjét néhány óra múlva? „De végre is – súgta a hang – miért ne mondanál le holnap reggel arról, hogy odalépj az oltárhoz? Ebben a kétségben…” De mivel magyarázná a kis Lassus-nek? Alain elvakultan kapaszkodik a törvénybe, amit elfogadott: Esztelen bizalomba olvadni; bízni egészen az esztelenségig… Igen, de ha szentségtörés? Nincsen olyan bizalom, amely a szentségtöréssel is dacolhatna. Engesztelhetetlen memóriája szórólszóra idézi az evangéliumi töredéket: Felebarátom, miért nem vetted fel a menyegzői ruhát? A szolgák elragadták és a poklok tornácára vetették…

A beteg közben felébredt és halkan beszélgetett Andrès-szel. A pap kísértése mélyén – egy szót sem veszített el: „Békében halok meg, Andrès kisfiam – ismételte Gradère. Milyen elképzelhetetlen ez a béke!” Ekkor Alainben megkettőződött a panasz: Alaposan rászedtek, becsaptak! Milyen gúny! Milyen csúfság! Ez a bűnös megmenekül, és ő, ő elveszett… De amíg a felületen ez a vihar dúlt, belülről feltört egy másik hang, amit a távolság elnyomott, átjutott a szorongás örvényén és megérintette szívét: „Itt vagyok, ne félj semmitől. Itt vagyok, itt vagyok örökre”. A fiatal pap verejtékes fejét az ablakfélfa eresztékéhez támasztotta. (Hányszor nézte és imádta átvirrasztott éjjeleken a keresztet, amit az ablak rajzolt az éjszakába!) Homlokán érezte a szörnyű szög sebét és a langyos vért, amely a szent lábakból buggyanva átnedvesítette haját. Igen, ő erre a keresztségre született. Fojtogatta a szeretet. Becsukta szemét. Gradère szólította; felugrott és az ágyhoz lépett. Andrès lehajtott fejjel, kissé félrehúzódva állt. – Mit adhatnék önnek itt a földön cserébe azért, amit ön adott nekem? De legalább a kicsi megígérte… Ért engem? Ne tartson többé tőle. Ugye Andrès? Ismételd el te is. A fiú, anélkül, hogy odafordult volna, jóváhagyóan intett. Mély csönd töltötte meg a szobát. – Majd én virrasztok tovább, – mondta a pap. – Menjen aludni. Én már hozzászoktam.

Andrès felállt, homlokon csókolta apját. Alain lekísérte, elhúzta az ajtó reteszét. Állva maradtak egymással szemben a kikoptatott lépcsőkön, amelyeknek minden redőjét megvilágította a hold. És ebben a pillanatban elég volt egy egyszerű tekintet, egy kézszorítás, hogy lássák, mennyire szeretik egymást.