Fb-86 6b381y

BERKESI ANDRÁS

FB-86

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-464-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

1.

Kallós Tibor fáradt mozdulattal levette a szemüvegét. Zsebkendőjével megtörölte izzadó homlokát, rántott egyet sovány vállán, és sűrű pislogások között nézett a fiúra. A hízásnak induló, negyven év körüli Kulcsárné érdeklődéssel nézte az asztalon sütkérező legyet, amely kihasználva a szeptember végi kósza napsugarat, két első lábát fölemelte, összedörzsölte, megállt egy pillanatra, majd újra kezdte elölről. Az asszonyt nem nagyon érdekelte Kallós előadása. Előre tudta, hogy az osztályvezető mit fog mondani. A fegyelmi bizottság harmadik tagja, a szőke, harminc év körüli Olajos Géza az asszonyt és Kallóst nézte. Ajka szegletében, alig észrevehetően, gúnyos mosoly futkározott. – Krasznai elvtárs – törte meg a csendet a sovány osztályvezető éneklő hangja –, elismeri, hogy életrajzában fontos körülményeket letagadott? A fiú világoskék szeme nyugtalanul siklott végig a fegyelmi bizottság tagjain. Arckifejezése segélykérő volt, könyörgő, mintha azt mondaná: – Emberek, értsétek meg! Itt szörnyű tévedés van. Ne bántsatok! – Tekintete átsiklott az ablakon, át a délelőtti napfényben melegedő fák ritkuló lombján. Kezével hátrasimította bodros barna haját, s azon tűnődött, hogy most mit feleljen. – Kérem, Kallós elvtárs – szólt halkan –, tessék elhinni, félreértésről van szó. Én nem tagadtam le semmit, csak nem írtam be azt, amit megtudtam apámról. – Maga, fiatalember – csapott rá Kallós –, igenis hazudott! Tudatosan hazudott! Itt van a bizonyíték! Nézzék csak, elvtársak. Itt van a saját kezével írt eredeti életrajz. Tessék, meg lehet nézni, mit írt. Ezt nem én írtam, hanem ő! Idézem: „…apám az 1944-es harcok során eltűnt.” Kallós diadalmasan körülnézett, s mint győzelmének jelvényét, lobogtatta

kezében a tintával sűrűn teleírt lapot. Szemét a fiúról a fegyelmi bizottság tagjaira, majd ismét a fiúra vetette. – Maga írta ezt? Erre tessék felelni! De határozott igennel vagy nemmel. Semmiféle mellébeszélést nem fogadok el! – A „fogadok el” szavakat erősen, tagolva ejtette ki. Utána hátradőlt, és szokott gunyoros mosolyával szemlélte az előtte álló sápadt fiatalembert. István lehajtotta fejét. Hol a szőnyeget, hol a cipőjét nézte. – Mire is kell felelni? Igen. Határozottan kell felelni, csak annyit, hogy igen vagy nem. De így nem lehet felelni. Sem az igennel, sem a nemmel nem tudom megmagyarázni a dolgot. Elkalandozott a gondolata… Azon járt az esze, hogy a délutáni edzésre sem mehet el. Pedig a fiúk várják. Ennek is Kallós az oka. Régen tudja, hogy haragszik rá a tanulmányi vezető, csak legalább tudná az okát. Úgyis kicsapják, akkor pedig mindegy, hogy mit mond. Akár igent, akár nemet mond, kicsapják. És mit csinál, ha kicsapják? Elmegy cipőtisztítónak! Nyakába akaszt egy táblát, nagy betűkkel ráírja: „Kallós kizáratott az egyetemről, pedig évfolyamelső voltam.” Mi lenne, ha tényleg ezt csinálná? Botrány. Na, de miért zárnák ki az egyetemről, hiszen ő az évfolyam legjobb tanulója. Ezt Holub professzor sem engedné meg… – Miért nem felel? Úgy énekel, mint egy müezzin – gondolta a fiú. – Igen, ez jó név. Délután elmondja a fiúknak. De a délutáni edzésből már nem lesz semmi. Nem baj, elmondja holnap. Mától kezdve nem Fókának hívják majd, hanem müezzinnek, vagy esetleg éneklő dervisnek, mert arra is hasonlít… – Nem értettem jól! Mit tetszett kérdezni? – Ezen kellett ennyi ideig gondolkozni?! Maga, fiatalember, még a saját sorsát is cinikusan szemléli. Még a jövője sem érdekli. Ez jellemző magára! – fakadt ki Kallós, és az asztalra csapta a kezében levő életrajzot. Arca eltorzult a dühtől. – Nekem több kérdésem nincs is. Ha önök még akarnak valamit kérdezni, tessék – fordult a bizottság tagjaihoz. Olajos belenézett jegyzettömbjébe – Nekem lenne egy-két kérdésem – szólt mosolyogva.

– Tessék, elvtárs. Kérdezzen! Olajos ránézett a fiúra, szemében volt valami biztatásféle. – Mondja, elvtárs, milyen időközönként levelezett édesapjával? A fiú felfogta a feléje sugárzó biztatást, és határozottabban felelt: – Kérem, én nem leveleztem apámmal. – Egy kis szünetet tartott. – 1946-ban ő írt egy levelet Sao Paulóból. Nagyon kért, hogy béküljünk ki. Felejtsem el, ami köztünk történt, és szökjek utána. A levélre nem válaszoltam. A gúnyos mosoly torz vigyorrá változott Kallós arcán. Olajos észrevette, de nem zavartatta magát, tovább kérdezett: – Több dolgot homályosan látok. Nem mondaná el, hogy min vesztek össze? – Kérem, ennek hosszú története van, erre nem tudok egy szóval felelni. – Mondja el nyugodtan – biztatta Olajos. – Azt hiszem, ez felesleges! – tiltakozott Kallós. – A tényállás világos. Ezzel csak az időt húzzuk. Azt hiszem, elvtársnő, magának is ez a véleménye – nézett Kulcsárnéra. Tekintete parancsoló volt. Kulcsárné felrezzent. Egészen belemélyedt a légy sütkérezésének szemlélésébe. Idegesen, kapkodva préselte ki a szavakat: – Hát igen, ami engem illet… Olajos udvarias mosollyal, de határozottan közbeszólt: – Engem viszont mint a minisztérium kiküldöttjét, érdekel a kérdés legapróbb részlete is. – Szemét Kallósra szegezte. – Végeredményben az egyetem egyik legjobb előmenetelű hallgatójáról van szó. Felületesen nem foglalhatok állást ilyen ügyben. Kallós ingerülten összeszorította száját, hátradőlt, és sértődött arccal nézett a mosolygó előadóra. Magában pedig azt gondolta: A minisztériumban csupa ilyen megalkuvó alak van.

– Feleljen a kérdésemre, Krasznai elvtárs! – szólt az előadó. – Apám és köztem politikai ellentét állott fenn – kezdte el István. – Milyen természetű? – kérdezte érdeklődve Olajos. – Apám aktív nyilas volt, én pedig antifasiszta voltam. – Miben nyilvánult meg édesapja aktív nyilassága? – Apám – sóhajtott egyet a fiú – a fajelmélet egyik tudományos hirdetője volt. Mint Mály professzor közvetlen munkatársa tanulmányokat, értekezéseket írt, előadásokat tartott, és végleg odakötötte magát a fasiszta mozgalomhoz. – És maga hogyan lett antifasiszta ilyen környezetben? – Véletlenül. Olajost meglepte a fiú őszinte válasza, biztatóan intett neki: – Folytassa csak. – Igen – mondta István, és rövid ideig gondolkodott. Emlékeit rakosgatta, rendezgette, majd kis idő múlva folytatta: – 1944 tavaszán megismerkedtem egy tizenhét éves diáklánnyal. Fábri Mayának hívták. Pár nap múlva megtudtam, hogy zsidó. Az apja jó nevű orvos volt. A Teréz körúton laktak, a Dessewffy utca sarkán. Maya bemutatott szüleinek. Náluk ismerkedtem meg az antifasiszta gondolatokkal, itt hallottam először Thomas Mannról, Werfelről, Steinbeckről, Dreiserről. Könyveket kaptam kölcsön, olvasgattam, és egy egészen új világ tárult fel előttem. Terhes volt az otthoni környezet, idegesített a véres tervek hangoztatása. Amikor apám meglátta ezeket a könyveket, dühbe jött, megtiltotta, hogy olvassam őket. Faggatott, hogy kitől kaptam. Nem árultam el, féltem, hogy feljelenti Fábriékat. Akkor ez könnyen ment. Mayával nagyon megszerettük egymást. Mikor fel kellett varrnia a sárga csillagot, együtt sírtunk. Nem szakítottam vele, kitartottam mellette. Az első időben feljártam hozzájuk a sárga csillagos házba. Élelmet, üzeneteket vittem fel és továbbítottam. Nemcsak Mayáéknak, hanem a ház többi lakóinak is. Fábri doktornak a legutolsó napokig megmaradt a telefonja, mivel több zsidóháznak ő volt az orvosa. Mayával naponta beszéltünk. 1944. október 15-én, mikor Horthy proklamációját felolvasták, Maya örömmel hívott fel. Boldogságában csak annyit mondott:

– István, igaz? Ugye igaz? Mondd te is. Ugye, most már minden rendbe jön? Gyere el holnap! Én is nagyon örültem. Délutánra azonban megváltozott a helyzet. Az Olasz fasorban laktunk. Éppen az ablaknál álltam, s leverten, reményt vesztetten néztem a Hűvösvölgy felől beözönlő német SS-eket, s a formaruhás nyilas osztagokat. Apám is ott állt az ablaknál. Gúnyosan nézett rám. Összevesztünk. Estefelé felhívtam egyik osztálytársamat. Rómaifürdőn volt víkendházuk. Megbeszéltem vele, hogy Mayát megszöktetjük. Szívesen rendelkezésemre bocsátotta a víkendház kulcsait, arra is vállalkozott, hogy villanymelegítőt, élelmet visz ki. Utána Mayával beszéltem. – Rendben van – mondta ő. – Elszökünk, de csak úgy, ha te is jössz. – Megállapodtunk, hogy másnap reggel érte megyek. Felkerestem unokahúgomat, aki egyidős volt Mayával, és elloptam az iratait. Nem törődtem a következményekkel, nekem Maya volt a fontos. Nagyon szerettem őt. Az éjszakát nyugtalanul töltöttem. Másnap már korán reggel az utcán voltam. Gyalog mentem át a hídon. Tízszer is igazoltattak, míg Pestre értem. Maya arca lebegett a szemem előtt. Rémképeket láttam, őrült gondolatok keringtek agyamban. A Siemens-ház előtt nagy csődület. A csillagos házból egy csendőrőrmester vezetésével tizenhét-tizennyolc éves nyilas suhancok kísérték ki a zsidókat. A tömeg arcán sajnálkozás, kaján káröröm, megdöbbenés tükröződött. A géppisztolyosok fegyvereikkel hadonászva, mint a barmokat, úgy terelték a szerencsétlen üldözötteket. Előre furakodtam. A házból egy hetven év körüli öregembert tuszkoltak ki. Ősz szakálla melléig ért. Mankón vonszolta megbénult testét. Pár lépéssel előtte fiatal diáklány haladt, s minden lépésnél aggódva nézett vissza. Egy lányos arcú karszalagos gyerek, nem lehetett több tizenöt évesnél, puskatussal noszogatta a tehetetlen aggastyánt. – Mozgás, Mózsi, mozgás! – kiabálta, és kajánul röhögött. A jelenet láttán az ott állók egy része felderült. Nevettek. Itt-ott felcsendült egyegy gúnyos megjegyzés is, a fiút biztató hang. – Gyerekek! Mozgassátok meg őket! – Mi az? Féltek tőlük?

– Ugyan, miért bántják őket?! Ezek is emberek! – Kuss! Ha nem tetszik, kotródjon tovább! – Maga is stróman? Pár jól öltözött polgárember sietve távozott. Tehetetlenül álltam. Éreztem, hogy segíteni kellene, csak nem tudtam hogyan. A biztató kiabálásra a fiatal suhanc merészebben böködte az öreget. A szerencsétlen vissza-visszanézett, hang nem jött ki a száján, de szeme beszélt: „Nem bírok.” A diáklány észrevétlenül lemaradt. Belekarolt az öregbe, de egy katona durván odább penderítette. A röhej, a szitkozódás erősebb lett, és a suhanc is jobb kedvre derült. Nagyobbat ütött az aggastyánra, s az öreg egy erős ütéstől egyensúlyát vesztette, és a földre zuhant. Mankói kiestek a kezéből. Fejét erőlködve felemelte, könyörgő pillantásokkal nézett kínzójára. A nyilasgyerek röhögve belerúgott az öreg arcába. – Nagyapa! – sikoltott a diáklány, és odavetette magát az ájultan heverő test mellé. Az öreg nyitott szájából vékonyka vércsík folydogált, s vörösre festette fehér szakállát. A csőcselék, a vér látásától részegülten, agyba-főbe verte a földön heverő aggastyánt és unokáját. Nekik akartam rohanni, de valaki hátulról megragadott… – Hagyja abba ezt a mesét! – csapott az asztalra Kallós. – A végén még bebizonyítja, hogy az ellenállási mozgalom tagja volt. István szeme könnybe lábadt az emlékezéstől. Abbahagyta az elbeszélést, tanácstalanul nézett a dühös Kallósra, majd Olajos érdeklődő arcára. – Folytassa csak – szólt biztatóan Olajos. A fiú arcán szomorkás mosoly futott át. – Nincs több mondanivalóm. Fél óra múlva Mayát is agyonlőtték. Nem tudtam megmenteni, mert ő nem akarta. Attól a naptól kezdve apámat tartottam Maya gyilkosának. Elköltöztem tőle, megtagadtam. 1944 decemberében, karácsony előtti napon értem jött. Könyörgött, kért, hogy menjek el vele. Az ostromgyűrű

még nem zárult össze. Nem mentem. Összevesztünk. Apám megütött. És én visszaütöttem. – A fiú egy pillanatra elhallgatott. Kezével végigsimította homlokát, majd halkan folytatta: – Megütöttem a saját apámat, és elrohantam. Számomra meghalt. Tudom, nem hiszik el, de így volt. Ezért nem írtam be az életrajzomba, mert 1946-ig nem tudtam, hogy életben van-e? – Ó, a mártír – szólt gúnyosan Kallós. – És arról mi a véleménye, hogy ön dicsérően nyilatkozott az imperialisták orvosi eredményeiről? István szíve megkeményedett. Ez az ember az emlékeiből is gúnyt űzött. Ez az ember gyűlöli őt. Nem várhat tőle semmit. Lesz, ami lesz! – Ez így nem igaz! – kiáltotta. – Ez így hazugság! Kallós elvörösödött. – Nekem meri azt mondani, hogy hazudok? Nekem? Maga nyomorult senki, maga nyilascsemete… – hápogta dühtől eltorzult arccal. – Takarodjon ki! – Kihúzta magát. – A fegyelmi bizottság ülését bezárom. A döntést várja meg kint! – szólt a távozó fiú után. István elhagyta a szobát. A folyosón diáktársai várták. Záporoztak feléje a kérdések: – Mi van? – Kizártak? – Á, nem merik megtenni. Téged nagyon szeret Holub. – Miért nem mondtál egy vonalas dumát! Kallós azt szereti. – Ilyen marhaság… – Nem fogjuk engedni! – Fókából már elegünk van! István maga elé bámult. Mintha nem is hallotta volna a kérdéseket. Egy idő múlva megszólalt:

– Azt hiszem, kizárnak. – Legyintett. Leült az ablak mellett levő székre, és kinézett az ablakon.

– Elvtársak! Ragaszkodom a kizáráshoz – mondta határozottan Kallós. – Lehet, hogy Olajos elvtárs elhiszi azt a mesét, én nem. Becsmérli a szovjet tudományt, dicshimnuszokat zeng az imperialistákról. A tömegmegmozdulásokon nem vesz részt. Az éberség kötelezően írja elő számunkra, hogy ilyen esetekben kemények legyünk. Nekünk itt, az egyetemen példát kell mutatni. Olajos gondterhelten megszólalt: – Szerintem – mondotta – túlságosan szigorú lenne a kizárás. Én hiszek a fiúnak. Amit elmondott, bizonyítható. És figyelembe kell venni, hogy az évfolyam legjobb hallgatója. Véleményem szerint a vizsgálatot fel kell függeszteni addig, míg a Krasznai által elmondottaknak adatszerűen utána nem néztünk. A jelentések, amelyekre ön, Kallós elvtárs, hivatkozik, számomra nem megnyugtatóak, mert névtelenek. Én a kizárás ellen vagyok. Kulcsárné viaskodott lelkiismeretével. Szíve szerint Olajosnak adott igazat, de nem Olajos a főnöke. Ha viszont Kallós ellen szavaz, abból részére semmi jó nem származik. Utóvégre ez a Krasznai életerős fiatalember, hol van az előírva, hogy orvos legyen. Ő is énekesnő szeretett volna lenni. Hangja is, alakja is volt hozzá, mégsem lehetett az. És mi történt? Semmi az égvilágon. isztrátor lett. Mégis él! Nem állt meg az élet, pedig a férje is meghalt. Egyedül neveli kislányát. Ha ő kibírta ezt a sok csapást, Krasznai is kibírja. Nem zárják börtönbe. – Véleményem szerint – mondotta – teljes mértékben Kallós elvtársnak van igaza. Tökéletesen egyetértek Kallós elvtársnak az éberségről tett megállapításával, mert az újságban naponta olvashatjuk az imperialista cselszövők hazánk felé irányuló aljas tevékenységét, és ez alól, úgy gondolom, egyetemünk sem kivétel. – Kedvesen ránézett Kallósra, aki helyeslőleg bólogatott vissza. – Akkor hát, azt hiszem – kezdte Kallós –, ki is hirdethetjük a fegyelmi bizottság döntését, tekintettel arra, hogy lényegében mindhárman leszavaztunk. Sajnálom, hogy ilyen fontos kérdésben nem találtuk meg az elvtárssal – fordult Olajos felé –, mint a minisztérium kiküldöttjével a közös hangot, és nem juthattunk egy

nevezőre. Olajos azonban nem hagyta magát. Még egyszer megkísérelte, hogy jobb belátásra bírja Kallósékat. – Értsék meg – mondta –, emberileg igenis érthető és elfogadható Krasznai magyarázata. Benne akkor a lány szeretete erősebb volt a szülő iránti szeretetnél, és azok az adatok ellenőrizhetőek. Gondoljuk meg alaposabban, itt mégiscsak egy tehetséges negyedéves orvostanhallgató sorsáról kell döntenünk… Kallós közbevágott: – Az ország sorsa fontosabb, mint egy ilyen pökhendi fiatalember jövője. Nincs értelme, hogy tovább vitatkozzunk. Önnek, kedves elvtársam, jogában áll az ügyről jelentést készíteni, de az nem bír halasztó hatállyal… Nagyon súlyos esettel állunk szemben. Elvtársnő, hívja be Krasznait.

– Eszterke – szólt a professzor – mára elég volt. Abbahagyjuk a munkát. – Ahogy gondolja, professzor úr – felelte a huszonkét éves barna lány, és fekete kun szemével ránézett a mikroszkóp előtt ülő ősz tudósra. – Igen, kislányom – mosolyodott el Holub –, így gondolom. Tudja, ötvenkilenc éves korában az ember hamarabb kifárad. – A professzor úron nem látszik meg a kor. Ha nem lenne fehér a haja, negyvenévesnek sem látszanék. – Ó, Eszterke, maga igazán kedves – szabadkozott a tudós, és felállt. – A fáradtságot nem minden esetben a fizikai fáradtság okozza. Azt hiszem, én nem attól merültem ki. – Odament a lányhoz. Lépteit felfogta a gumipadló. – Nem, kislányom. Igenis kimerült, zsörtölődő, öregember vagyok. – Professzor úr – szólt Eszter, és nekidőlt a hosszú, vegyszerekkel megrakott munkaasztalnak –, hagyjuk abba pár hétre a kísérleteket. Most már biztosak lehetünk a sikerben. Néhány hétig pihenhetünk… – Nem, Eszterkém, most nem állhatunk meg. Isten ments! – tiltakozott a

professzor, és vékony kezét maga elé emelte. – Most nem tudnám abbahagyni. A leggyötrelmesebb. Igen, a számítások bizonyítják elképzeléseinket, a legutóbbi kísérletek is azt mutatják, hogy helyes volt a feltevésünk, de ne felejtse el, ez még nem megnyugtató. A végső bizonyítás még hátra van… – Professzor úr – szólt a lány, és csillogó szemét a tudósra emelte –, én gondolkodás nélkül vállalkozom az első kísérlet bizonyítására. Oltson be engem a fertőző szérummal, és próbálja ki rajtam az antibiotikumot. Most, mindjárt! Annyira biztos vagyok az eredményben, hogy… – Nem, nem! – kiáltott Holub. – Ezeket a gondolatokat verje ki a fejéből. Érti, kislányom? És többé ne is halljak róla. Ugye megígéri? Eszter lehajtotta fejét. Dús, sötétbarna haja előrehullott, betakarta arcát. – Jó, megígérem – mondta halkan. – Ha professzor úr akarja, megígérem. – Jól van, Eszterke. No, mosakodjunk – mondta a tudós, és nehézkesen elindult a mosdó felé. – Mondja, kislányom, mi van Krasznaival? Ma még nem jelentkezett. – A fegyelmi tárgyalásra ment… – Igen, látja egészen elfelejtettem… Mit is akarnak tőle? Mondott valamit a gyerek, de őszintén szólva, nem figyeltem oda. A lány még mindig az asztalnak támaszkodva állt, tekintete valahol messze kalandozott. A villa kertjének fái között áttört a lenyugvó szeptemberi nap bágyadt sugara, a gyér fény beszökött a laboratórium nyitott ablakán. – Nagyon félek, professzor úr, hogy Istvánt kizárják az egyetemről – mondta elgondolkozva a lány. – Mit csinálnak, kedvesem? – fordult hátra a tudós. Csodálkozva nézett Eszterre, mintha nem értené. Kezéről apró cseppekben hullt alá a szappanos víz. – Mit mondott? Hogy kizárják? – Igen, professzor úr. – Krasznait?

– Őt – felelte Eszter. Holub kényelmesen szappanozta a kezét. – Nem, az lehetetlen – mondta kis idő múlva. – Mi is a vád ellene? – Állítólag nyilas volt az édesapja – szólt a lány, és odament a professzor mellé. – Akkor az apját kell megbüntetni, nem a gyereket! – Nem az a baj, professzor úr, hogy István apja nyilas volt, hanem az, hogy ezt nem írta be az életrajzába. Kallós elvtárs pedig most azt állítja, hogy tudatosan hallgatta el. – És miért nem írta be? – fordult a lány felé Holub. – Nekem azt mondta, hogy azért, mert számára már nem létezik az apja. Úgy tekinti, mintha meghalt volna. Holub szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Abbahagyta a kéztörlést. ’ – Nem értem, kedvesem. Azt mondta nemde, hogy számára az apja nem létezik? – Igen, így mondta. Gyűlöli az apját. – Krasznai gyűlöli az apját? Az nem lehet! Egy gyerek nem gyűlölheti a saját édesapját. – Pedig István gyűlöli. Nem tudom, mi történt közöttük, de tény, hogy hallani sem akar az apjáról. – Borzasztó! Mondja csak kedves, valami politikai ellentét van közöttük? – Úgy gondolom, mert az apja tényleg nyilas volt… Elhallgattak. Holub levette köpenyét. Leült az íróasztal mellett levő öblös karosszékbe, és onnan nézte a lányt. Kényelmes mozdulattal rágyújtott. Füstfelhőket eregetve gondolataiba mélyedt. Eszter a kezét mosta, közben egyegy pillantást vetett a mosdó fölött levő tükörbe. – Mondja csak, Eszterke – hallotta Holub hangját. Fogta a törülközőt, és a

professzor felé fordult. – Tessék. – Maga tudná gyűlölni az apját? – Apámat? – kérdezte a lány. – Őszintén szólva, még nem gondolkoztam rajta. Nehéz erre válaszolni, mert én nem ismerem a gyűlöletet. – De tegyük fel, hogy az apja nyilas lenne? – vitázott Holub. – Nem tudom apámat nyilasnak elképzelni – nevetett Eszter. – Kedvesem, azért mondtam, hogy tételezzük fel, ne kerülje meg a kérdést. Határozottan feleljen… – Professzor úr – válaszolta még mindig mosolyogva a lány –, vannak esetek, amikor a gyerekek gyűlölik szüleiket. Már hallottam ilyet. Elvben tehát lehetséges lenne… S mivel apám és köztem még nem volt zavaró dolog, így nagyképűség lenne igennel vagy nemmel felelnem. – Na, várjon csak – mondta Holub. – Rosszul tettem fel a kérdést. Tudom, hogy vannak esetek, amikor a szülők megérdemlik a gyerekek gyűlöletét, mert gonoszok, nem viselik a gyerekek gondját, ütik, verik, elzüllesztik őket. Ez más. De azért gyűlölni valakit, mert más a politikai állásfoglalása, azt hiszem, helytelen. Különösen akkor, ha a szülő és gyerek viszonyáról van szó, akkor, amikor a szülő szereti, és mindent megad a gyerekének… – Professzor úr, én azt hiszem, politikai okokból még inkább lehet gyűlölni – válaszolta Eszter. – Nézze, én a fasizmust, mint olyat gyűlölöm – mondta Holub. – De ha apám fasiszta lett volna, nem tudtam volna gyűlölni – Professzor úr kérem, én nem akarok vitatkozni. De azt hiszem, hogy itt ellentét van. Már abban, amit most tetszett mondani – felelte a lány. Holub kérdően nézett rá. – A fasizmust általában, személyektől elvonatkoztatva, az egyének gyűlölete

nélkül nem lehet gyűlölni. Gyűlölni az elvet, azokat pedig, akik az elveket kitalálták és gyakorlatban alkalmazzák, szeretni, ez fából vaskarika. Mit ér a fasizmus elvont gyűlölete? Semmit. A fasizmus élő valósággá hívein keresztül, azok cselekedetein keresztül lett… – Látom, magával nem lehet vitatkozni – nevetett a tudós –, jól megtanulta a szemináriumi anyagot. Én nem foglalkozom politikával. És talán azért nem, mert ilyen borzasztó dolgok fordulnak elő. Az apa meggyűlöli a fiát, a fiú pedig az apját. Ennél szebb dolog akkor a sejtek, lombikok, mikroszkópok birodalma. Na, kedvesem, zárja be a feljegyzéseket. – Felállt, nyújtózott. Eszter összerakta az asztalon levő feljegyzéseket, behelyezte a sárga műanyag mappába. Egy ideig nézte a mappát, azután mosolyogva így szólt: – Professzor úr, a kutatásnak még nem adtunk nevet. Mit írjak rá? Holub gondolkozott. – Írja rá – mondta egy kis idő múlva – FB-86. Ugye, nyolcvanhat nappal ezelőtt kezdtük el a konkrét kísérleteket? – Igen – felelte Eszter –, nyolcvanhat napja. Professzor úr, kérhetek valamit? – Csak bátran – biztatta a tudós. – Tessék segíteni Krasznain, borzasztó lenne, ha kizárnák… – Ugyan, kedvesem. Csak nem gondolja komolyan, hogy Krasznainak valami baja lesz. A legtehetségesebb fiú az egyetemen. Csak akkor lehet ellene eljárást indítani, ha szabálytalanságot követett el. Márpedig nem olyan fiúnak ismerem. – Köszönöm szépen – mondta Eszter, és a mappára rárajzolta: „FB-86. 1949.” Holub a lépcsőfeljáróig kísérte a lányt. Eszter elköszönt, és elindult a hengerelt kerti úton. Eszter szeretett a professzorhoz járni, jól érezte magát a csendes villában. Néha hosszan elsétáltak a kertben. Ilyenkor a tudós lelkesen mutogatta kis birodalmát. Holub kezelte a kertet, üdítő szórakozás volt számára. De szép is volt. A dús gyepszőnyeg még most is zölden pompázott, csak a lehullott aranysárga és

rőtbarna falevelek jelezték a nyár múlását. A kanyarodónál visszanézett, hogy szokása szerint búcsút intsen a tudósnak. Mosolyogva felemelte kezét, Holub ott állt a villa ajtajában. Törékeny alakjával, derűs arcával fiatal gyerekre hasonlított, aki a humor kedvéért fehér parókát tett a fejére. Intett Eszternek, megvárta, míg a lány eltűnik, aztán visszasétált a villába. Eszter bezárta a kaput, és elindult az autóbusz-megálló felé. Istvánra gondolt. – Csak nehogy valami baja legyen. Szegény, olyan egyedül van. Az ösztöndíjából él. Feltétlenül hisz a fiúnak. Valahogy más, mint a többi diák. Igaz, néha különc egy kicsit. Feltűnő, hogy mennyire kerüli a nőket. A tanulás mellett talán csak a sport érdekli. De az sem versenyszerűen. Emlékszik, hogy tavasz végén az iskolabajnokot, Hevesit, úgy odanyekkentette a szőnyegre, mintha valami krumpliszsák lett volna. A fiúk azt mesélik, hogy István cselgáncsban országos bajnok lehetne, de ő hallani sem akar a versenyzésről. Igen, furcsa fiú. De ő meg tudná nevelni. Nem szállt fel az autóbuszra, úgy gondolta, hogy egy megállót lesétál. A cukrászda előtti sarkon váratlanul Istvánba ütközött. A fiú arca feldúlt volt. – István! – szólt rá a lány, és megfogta a fiú karját. – Mi történt? – Kizártak – mondta elfojtott hangon, és elfordította fejét. – Lehetetlen – rebegte maga elé Eszter még mindig erősen fogva a fiú karját. – És – kérdezte rövid szünet után – most hova mész? – Holubhoz – válaszolta a fiú. – István, gyere igyunk meg egy feketét – mondta Eszter –, Holub most úgyis vacsorázik. Majd utána felmegyünk. – Nincs nálam pénz – szabadkozott a fiú. – Nálam van. Gyere. Beültek az eszpresszóba. A lány megrendelte a kávét. – Most mondj el mindent részletesen. De semmi idegeskedés – rendelkezett a

lány. Míg a fiú beszélt, Eszter nézte őt. Érzem, hogy igazat mond – gondolta. – Olyan tiszta ez a gyerek, mint a kristály. Hiszek benne. Közben kihozták a kávét. – Igyál, István – unszolta a lány, és lassan kevergette a kávéját. – Eszter, te régóta ismersz – szólt a fiú. – Gazembernek tartasz? Vagy ellenségnek? – Reménykedve nézett a lányra, mintha Eszter ítéletétől függne a jövője. – Nem. Becsületes embernek ismerlek. Az tényleg hiba volt, hogy apádról nem írtál részletesen. – De hidd el, Eszterkém – vágott közbe a fiú, és kék szemét a lányra emelte 1946-ig nem tudtam róla semmit. – És Kallós azt állította – vette át a szót a lány –, hogy a szovjet tudomány ellen is agitáltál? – Igen. És ez súlyosbítja a helyzetet… – Hazugság. Mondd, nem tudod, hogy miért haragszik rád Kallós? – Fogalmam sincs – felelte István. – Véleményem szerint szó sem lehet arról, hogy kizárjanak. – Már kizártak. – Beszéltem Holubbal – felelte a lány. – Megígérte, hogy segít. – Mit mondtál neki? – Mondtam, hogy ma van a fegyelmi tárgyalásod. – Ezt tudta, én is említettem neki – mondta a fiú. – Igen, de nagyon szórakozott, elfelejtette. Nem érti, hogy miért gyűlölted meg

apádat. Szerinte egy apát nem lehet meggyűlölni. Még vitatkoztunk is. – Ezt sokan nem értik. Te meg tudod érteni? – fordult a lány felé. – Meg – felelte Eszter. Aztán sokáig hallgattak. Nézték a csendes kis eszpresszó vendégeit. Odakünn már sötétedett. A faliégőket meggyújtották, a barátságos félhomály rátelepedett az emberekre, a csavart lábú kis asztalkára, a gyékény fonatú ülőkékre. – Menjünk – szólt egy idő után István. – Nem akarom Holubot esti munkájában zavarni. Elég a pénzed? Mert ha nem, itt kell maradnunk – tette hozzá kesernyésen. – Annyi még van – mosolyodott el Eszter. Fizettek. Lassan, kényelmes léptekkel visszasétáltak a villához. Úgy mentek egymás mellett, mint egy békülő szerelmespár. A lány előkotorta a kulcsot. István érezte, hogy az idegesség úrrá lesz rajta. Azon tűnődött, mit fog szólni Holub. Most már legszívesebben visszafordult volna. Tekintetével felfogta a lány biztató mosolyát. – Gyere, István. Beléptek a kovácsoltvas kapun. Holub meglepődve fogadta őket. Felesége, Magda asszony, ott kíváncsiskodott a tudós mögött. – Jöjjenek be – szólt a negyvenöt év körüli, csinos asszony. – Gyerünk a dolgozószobámba – indítványozta Holub. Átmentek az ízlésesen berendezett halion. Holub türelmetlenül tessékelte őket. Magda asszony a szobájába vonult. – Beszéljen fiacskám, mi történt? – kérdezte a tudós, és leült az öblös bőrfotelbe Eszter és István a kanapén foglalt helyet. – Nem is tudom, hol kezdjem el, professzor úr – mondta a fiú.

– Vágjon bele, barátom. Bánom is én, hogy hol kezdi, csak mondja. – Kizártak. Azonnali hatállyal. – Hát mégis? – ugrott fel a tudós. Idegesen járkált fel és alá. Kezét hátul összekulcsolta. Megállt a fiú előtt. Mélyen a szemébe nézett. István állta a szúrós tekintetet. – Mondja, fiacskám – szólt határozottan Holub –, szavát adja, hogy semmi becstelenséget nem követett el? – Szavamat! – Semmi olyan dolgot, amely ellenkezik az ország törvényeivel? – Semmit, professzor úr! Legfeljebb azt a hibát követtem el, hogy apámról azután sem szóltam, miután megtudtam, hogy él. – Szóval én teljes tekintélyemmel kiállhatok a maga igaza mellett? – Professzor úr, ezt önnek kell eldöntenie. Én csak annyit mondhatok, hogy semmi bűnt nem követtem el. Meggondolatlan voltam. – Rendben van, fiacskám. Ez nekem elég – mondta Holub. Leült és rágyújtott. – Most még annyit szeretnék kérdezni: miért gyűlölte az apját? István lehajtotta a fejét. Ujjaival az asztalterítő rojtjával játszott. A lány is érdeklődéssel nézett a fiúra, de csak lehajtott fejét, izmos, barnára sült nyakát látta. Mikor István felnézett, szeme felhős volt. – Meggyilkolta azt, akit szerettem! – mondta alig hallhatóan. – Mit csinált? – kapta fel fejét Holub. – Megölte Mayát! – Ki? – Az apám!

– Ki volt az a Maya? – Egy diáklány – hangzott a válasz. – És az apja gyilkolta meg? Ezt nem értem! Eszter szeme tágra nyílt. Erről István még sohasem beszélt vele. – Igen, meggyilkolta, professzor úr. Nem a saját kezével. Nem! A lázító cikkeivel, tanulmányaival – mondta hevesen a fiú. – Nagyon szerettem Mayát. És halálát sohasem tudom apámnak megbocsátani. – Mikor történt mindez? – 1944. október 16-án. Egy nappal a nyilas hatalomátvétel után. – Édesapja nyilas volt? – Igen. Meggyőződéses fasiszta. Mály professzor legközvetlenebb munkatársa. – És annyira szerette azt a lányt? Hiszen maga akkor még gyerek volt… – Tizenkilenc éves – válaszolta csendesen István. – Mayát még ma is nagyon szeretem. Amikor megtudtam, hogy milyen körülmények között halt meg, még jobban megszerettem. Hős volt. – Értem, fiacskám – szólt Holub. – Értem. – Újabb cigarettára gyújtott. Elgondolkozva fújta a füstöt. – Figyeljen rám, barátom. Most szépen hazamegy. Megírja a fellebbezését, és holnap beadja. Érti? – Igen. – Utána kijön ide, és megcsinálja az elmaradt vérképelemzéseket, átnézi a számítások helyességét. Addig, míg a kísérleteket itt folytatom, maga mindennap idejön! Világos? – Igen, professzor úr. – Holnap reggel beszélek Kallóssal. Nyugodjon meg, és ne veszítse el a fejét.

Szükségem van a munkájára. Magát nem engedjük kizárni. Igaz, Eszterke? – fordult mosolyogva a lány felé. – Igaz, professzor úr – mondta boldogan a lány. Istvánban felengedett a szorongás. Nyugodtabb lett. Holub nagy tekintély, elismert tudós. Ha ő közbelép, nagy baj nem lehet. Felállt. – Nagyon szépen köszönöm, professzor úr. Akkor holnap jövök. – Meghajtotta magát. – Fel a fejjel, barátom! – biztatta a tudós. – Minden rendbe jön… A fiatalok már tíz méterre jártak, amikor Holub utánuk kiáltott: – Fiacskám! István megállt, hátrafordult. – Igen, professzor úr. – Már késő van. Hazakísérhetné Eszterkét – mondta és ravaszkásan elnevette magát. Még akkor is mosolygott, amikor az ajtót bezárta.

– Eszterke – szólt csendesen István –, merre is laksz? Látod, még azt sem tudom. – A Batthyány utcában – válaszolt a lány. – Hazakísérhetlek? – Parancsra teszed? – Nem, nem – tiltakozott István. – Akkor is elkísértelek volna, ha Holub nem szól. – Kedves vagy. Tudod mit? A fiú kérdőn nézett rá. Arca most vidámabb, nyugodtabb volt. Szeme is a régi fényben csillogott.

– Sétáljunk haza, jó? – Ahogy akarod – mosolyodott el Krasznai. Hosszú ideig szó nélkül mentek. – István – szólalt meg egy idő után a lány –, nagyon szeretted? – Nagyon. – Mesélj róla. Gépiesen lépkedtek. Karjuk néha összeért. A járdáknál a fiú udvariasan megfogta a lány karját. – Mit mondjak róla? – kérdezte István. – Mindent. Milyen volt? Hogyan nézett ki? Miért szeretted? – Milyen volt? – tűnődött hangosan a fiú. – Magas, karcsú. Nálad egy kicsit magasabb. Vállig érő, sötétbarna haja, örökké mosolygó fekete szeme és örökké nevető ajka volt. Soha nem láttam szomorúnak. Szobrász akart lenni. Szerette a szépet… Ennyit tudok mondani róla. Miért szerettem? Nem tudom. Az ember nem kutatja az okát, hogy miért szeret valakit. Te, amikor szerelmes voltál, tudtad, hogy miért lettél az? – Én még nem voltam szerelmes – felelte a lány. – Soha? – Soha! – Hát Eszterkém, ha majd leszel, érezni fogod, hogy mi az. Nem fogalmazod meg önmagadnak azt az érzést, lehet, hogy tagadod is, harcolsz is ellene, mégis legyőz. – Valamit nem értek. – Mit, Eszterkém? – Idestova öt éve már, hogy Maya meghalt. És még mindig szereted? Ezért nem udvarolsz senkinek?

– Ezért nem látsz engem más lánnyal – válaszolta István. – Talán, ha Mayánál találok egy különbet, akkor feledni tudom őt. De addig, azt hiszem, nem. – Sok benned a romantika – mondta elgondolkozva Eszter –, de az is lehet, hogy Maya emlékét túlságosan idealizálod, s ennek a nem létező ideálnak keresed az élő mását. Sohasem fogod megtalálni… – Lehet – szólt közbe István, és a távolba nézett. – Lehet, hogy igazad van, de érzéseimen nem tudok változtatni. – Ezért vagy magányos. – A lány megállt, a fiú felé fordult. – Mondd, te nem vágyódsz a család után. István tűnődve összeráncolta homlokát, majd megfogta Eszter karját. – Gyere, üljünk le egy percre – szólt csendesen. Leültek egy padra a sétányon. – Nem fázol? – Nem – mondta a lány, de azért közelebb húzódott a fiúhoz. – Tízéves sem voltam, mikor anyám meghalt. Azóta élek egyedül. Rokonaim nincsenek. Néha azt hiszem, megőrülök, úgy rám szakad az egyedüllét. Talán azért vetettem bele magamat a tanulásba. Neked nem szégyellem bevallani, hogy sokszor sírva fakadok, amikor anyám eszembe jut. S valószínű, hogy a Maya iránti szerelem, valami beteges ragaszkodás a szerelemhez, amely az ő emlékében ölt testet. – És sohasem akarsz megnősülni? – Ilyet nem mondok. – Kesernyésen elmosolyodott. – Azt hiszem, most nevetséges lenne nősülésre gondolnom… – A kizárás miatt? – kérdezte a lány. – Igen… – Holub biztosan elintézi. Ismered az ő természetét. Ha megfog valamit, azt nem engedi el többé. Lehet tőle szívósságot, becsületességet tanulni.

– És sok mást is – jegyezte meg a fiú. – Eszterkém, én nem is tudom, mi lesz velem, ha nem vesznek vissza. Talán túl sem élem. Nekem hivatásom az orvosi pálya. Erre készülök gyerekkorom óta. – Ne izgasd fel magad. Te orvos leszel. – Tudod – mondta ábrándozva a fiú –, amikor 1944-ben rádöbbentem apám szörnyű bűneire, megfogadtam: mindazt a szörnyűséget, melyet az emberek ellen elkövetett, én fogom jóvátenni. Ezek, Eszterkém, nem nagy szavak. Komoly elhatározás. Ennek a fogadalomnak rendeltem eddig mindent alá, ezért tanulok. Úgy gondoltam, hogy az orvosi pályán nagyon sokat tudnék tenni… Talán most már érted, hogy miért tanulok olyan megfeszített erővel. – Ezért vonod ki magad a MEFESZ munkájából is? – kérdezte enyhe iróniával a lány. – Eszterkém, hát csak azzal lehet politizálni, ha az ember folyton szaval, vagy beszédeket mond? Az nem politika, ha én kiváló tanuló vagyok? Én ezt az országot kívánom szolgálni tudásommal. Ez is politika. Úgy érzem, hogy a nagy kérdésekkel tisztában vagyok. S ha úgy hozná a sors, hogy a barikádokra kellene menni, én ott lennék köztetek… – Tudom, István – mondta gyöngéden a lány. – Azt hiszem, én tisztában vagyok veled. Menjünk, jó? – Megfogta a fiú kezét és ránézett. – Ahogy akarod, Eszter…

Kallós meglepődve nézett a belépő tudósra. Akaratlanul felállt. Holub tekintélye és hírneve rá is hatással volt. Sokszor elhatározta, hogy tudomást sem vesz a professzorról, számára végeredményben közömbös az ősz hajú tudós, és azért sem fog hasra vágódni az ilyen régi világból itt maradt értelmiségi előtt, aki meggyőződése szerint szabotőr. Mert mit tud felmutatni a híres professzor? Semmit. Mit tett ő eddig a népi demokráciáért? Semmit. Még arra sem volt kapható, hogy a hídépítésben társadalmi munkát végezzen, pedig a többi tanár lelkesen jött. A kutatására hivatkozik! Persze az ilyen kutatómunka nem rossz dolog. Vagy sikerül, vagy nem. És Holubnak nem akar sikerülni. Különben is 1945-ig Londonban élt. Ez mindent megmagyaráz. Az ellenség jól dolgozik. Évekre előre.

Kallós mindezt átgondolta, de mire odáig jutott, hogy megszólaljon, hangja, viselkedése mégiscsak alázatos lett. Dühös volt magára gyengeségéért. Hiába, belenevelték ezt a gyalázatos szolgaszellemet. Az a húsz év, amit díjnokként töltött a minisztériumban, nem múlt el nyomtalanul. Igaza van a fiának, aki szolgalelkűnek nevezi őt. – Parancsoljon, professzor elvtárs, foglaljon helyet. – Köszönöm – hárította el a felkínálást Holub. – Kérdezni szeretnék valamit. – Kezét szokása szerint háta mögött összekulcsolta, és fel-alá sétált, mint hallgatói előtt a katedrán. Kallós zavartan pislogott. Nézte a tudós finom szabású szürke öltönyét, hófehér pupliningét, az apró mintás kék nyakkendőt, a hegyes orrú cipőt, mely szikrázva verte vissza a kora délelőtti nap fényét. – Tudom, nem rám tartozik – hallotta az ősz hajú tudós hangját –, de mégis szeretném tisztán látni, hogy miért zárták ki Krasznait? Mondhat erről nekem valamit? Kallós már az első percben érezte, hogy Holub miért jött, számított is a tudós közbenjárására, most mégis habozott a válasszal. Tegnap óta többször felmerült benne a kétség, helyesen cselekedett-e? Talán súlyos volt az ítélet. Aztán elkergette magától a gondolatokat. Az osztályharc keménységet kíván. A szocializmust nem lehet gyengeséggel építeni. Vállalhatja-e a felelősséget, ha Krasznai mégis kém? Nem. Inkább egy ember szenvedjen, mint a közösség. Egy kém sok kárt okozhat. Valahol – már nem tudná megmondani hol – olvasott egy Napóleon-idézetet a kémekről. Akkor jól megjegyezte, és sokat gondolkozott rajta. Fel is jegyezte füzetébe. „Nagy emberek, nagy mondásai” – ezt írta a füzetre, és rendszeresen megtanulta ezeket a mondásokat. Csakhogy most nem jut eszébe, pedig nagyon találó volt ez a megállapítás. Mindegy. Nem töri rajta a fejét. Ő azért került ilyen felelős beosztásba, hogy éberen őrködjön ezen a területen. Neki meg különösen ébernek kell lennie, azzal is bizonyítani kell, hogy végleg szakított volt osztályával. Megmondja keményen Holubnak a véleményét. Nem ijed meg tőle. – Kérem, professzor elvtárs, Krasznai súlyos szabálytalanságot követett el… Mert nem írta be apja hollétét, ugye? – vágott közbe a tudós. – Igen…

– De annak a fiúnak semmi köze az apjához. Csak alaposan meg kellett volna nézni a körülményeket. Ezért nem lehet senkit kizárni! Ez a fiú nem közönséges hallgató, ez egy tehetség, tudományos reménység, aki már ma nagyobb felkészültséggel rendelkezik, mint sok tanársegéd… Kallós többször is közbe akart szólni, de Holub nem engedte. Felhevültén folytatta: – Nem, barátom. Ebbe én nem nyugszom bele. Amennyiben nem vizsgálják felül azonnal az ügyét, még a mai napon benyújtom a lemondásomat. Követelem, hogy engem is zárjanak ki az egyetemről. Követelem, érti. Kallós kartárs?! A tanulmányi vezető megrémült. Tudta, hogy Holub nem játszik a szavakkal, országos botrány lesz a dologból, ha a tudós benyújtja lemondását. Gondolataiban átélte a következményeket. A vizsgáló bizottság firtatja Holub lemondásának okát… Nem, ez nem következhet be, mert akkor legjobb esetben menesztik őt… Legjobb esetben… Erősen gondolkodott. A döntést már felküldte a minisztériumba, nem kérheti vissza, nem tudná elfogadhatóan indokolni. Valamit mégis csinálni kell. Töprengve bámult a tudós bosszús arcába. Aztán megtalálta a megoldást, s ettől szorongása felengedett. Hangot változtatva, fontoskodva megszólalt. – Professzor elvtárs, sajnos az ügy sokkal komolyabb. Krasznaival a rendőrség politikai szervei foglalkoznak. Nincs felhatalmazásom, hogy erről többet mondjak. Tanácsként mondhatom, hogy nem érdemes ma senkiért kiállni. Holub meglepődött. Olyan hirtelen állt meg, mintha falba ütődött volna. – Hazudott volna a fiú? Mégsem Kallós személyes műve? Csalódott a gyerekben? – Hangját letompította a meglepődés. – Annyit tessék csak mondani: a rendőrség Krasznai személyével már a fegyelmi előtt is foglalkozott? – A fegyelmi döntés annak következménye volt. Az ügy szigorúan bizalmas természetű – válaszolta Kallós. – Én nem mondtam semmit… – Hm… – gondolkodott Holub. Zavarba jött. Egy kicsit szégyellte magát hevességéért. Rátámadt erre a szerencsétlen emberre, pedig ő nem is tehet a dologról. Kellemetlen. Bocsánatot kellene kérni tőle.

– Professzor elvtárs – hallotta Kallós hangját –, ha nem haragszik meg érte, szeretnék egy tanácsot adni. – Holub kérdőn nézett az erősen kopaszodó férfira, aki most mintha fölényesen nézne rá. – Tessék. – Nem tanácsos, hogy Krasznai részt vegyen a további kutatómunkában. Semmi közöm hozzá, de láttam egy-két adatot a rendőrségi anyagban… és szóval, többet nem mondhatok. Az ön helyében nagyon óvatos lennék. Holub megdöbbent. Csak nem foglalkozik a rendőrség vele is. – Rám vonatkozó dolgokat látott? – kérdezte. – Nem, de bizonyos vonatkozásban a kísérletekkel kapcsolatos. Ne tessék faggatni, mert nem beszélhetek… ez csak olyan jóakaratú figyelmeztetés. Nem angyal az a fiú, nem érdemes kiállni érte. Pedig higgye el, professzor úr, én is nagyon szerettem azt a gyereket. – Köszönöm a figyelmeztetést, Kallós kartárs. Nagyon köszönöm. Remélem, nem bántottam meg… – Ó, nem, Holub kartárs… – a tanulmányi vezető a kartárs szót erősen megnyomta. – Egy kicsit heves voltam. Nagyon szeretem azt a gyereket… de nem lehet itt valami félreértés? – Lehetséges, hogy a gyanú egy része eloszlik. Még az is elképzelhető, hogy minden tisztázódik. Bár a tények nem erre mutatnak… Egyelőre várni kell. – Még egyszer köszönöm, kedves kartárs. Nem értek az ilyen rendőrségi ügyekhez. Elnézést… – búcsúzott a professzor. – Nem történt semmi, Holub kartárs – szólt Kallós, és a távozó után nézett. Aztán leült az íróasztalához. Papírt vett elő, és hosszú szálkás betűivel hozzálátott az íráshoz. – így hitelesebb, ha saját kezemmel írom – gondolta. – Nem töprengett, gyorsan írt.

„…mint a tanulmányi osztály vezetőjének, kötelességem felhívni az illetékes szervek figyelmét az alábbiakra. Egyetemünk negyedéves hallgatóját, Krasznai Istvánt (Budapest, 1925. szeptember 10. Anyja neve: Zsolnay Hermina) fegyelmi elé állítottuk az alábbi súlyos cselekedetek elkövetése miatt: 1. Nevezett apja a nyilaskeresztes párt egyik vezetője volt. A különböző nyilas napilapokban és folyóiratokban uszító cikkeket, tanulmányokat írt, lázított és tömegmészárlásra buzdított. 2. Krasznai Péter egyetemi tanár 1944. december első felében nyugatra távozott, azóta ott él. Fia azt állítja, hogy meghalt, de ez nem bizonyítható. Ismerve a nyugati kémszervezetek taktikáját, feltételezhető, hogy a halálesetet a kapcsolat tökéletesebb konspirálása miatt találták ki. 3. Krasznai Péter 1944-ben fiát nem vitte magával. Krasznai István 1945-ben beiratkozott az egyetemre. Életrajzában apjáról azt írta, hogy a háború alatt eltűnt, semmit sem tud róla. (1. sz. melléklet.) Ezzel szemben még 1946-ban is kapott tőle levelet. Meg--állapításom szerint Krasznai Péter Argentínában él, mint egyetemi tanár. A mellékelt osztrák lap cikke szerint 1946 elején Bécsben előadást tartott az Ausztriában működő nyilas szervezeteknek (2. sz. melléklet. Wiener Zeitung.) 4. Krasznai István a hozzám beérkező jelentések szerint rendszeresen szovjetellenes agitációt folytat a hallgatók között. Előttem ismeretlen módon beférkőzött Holub Tamás professzor bizalmába, és egy év óta részt vesz a tudós nagy jelentőségű kutatómunkájában. Holub professzorról tudni kell, hogy a felszabadulásig Londonban élt, és megnyilvánulásaiból ítélve az angol polgári életforma híve. A Szabadság-hegyen levő villáját is angol mintára rendezte be, angol folyóiratokat járat, semmiféle tömegmegmozdulásban nem vesz részt. A munkáskádereket lebecsüli. Figyelemre méltó az is, hogy kísérleteit nem hajlandó az egyetem laboratóriumában végezni, hanem villájában dolgozik. Laboratóriumába Krasznai István és Borús Eszter IV. éves hallgatókon kívül senkit sem enged be. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy Borús Eszter apja egyénileg gazdálkodó paraszt, aki annak ellenére, hogy kommunista, nem hajlandó belépni a tsz-be. Feltűnő az is, hogy Krasznai István a hallgatók közül senkivel sincs baráti

viszonyban. Társaságát titokban tartja. Általában nagyon furcsán; gyanúsan viselkedik. Meg kívánom még jegyezni, hogy Holub professzor a fiú megmentése érdekében teljes személyi és tudományos tekintélyét latba veti. Budapest, 1949. szeptember 20-án. Kallós Tibor tanulmányi vezető”

Lezárta a borítékot, megcímezte. Mikor ezzel elkészült, felhívta a minisztérium felsőoktatási osztályát, és Bibó előadónak részletesen beszámolt a Krasznaiügyről. A beszélgetés végén mint érdekességet megjegyezte: – Tudod, Bibó elvtárs, az ügy nagyon bonyolult. A politikai szervek is igen élénken foglalkoznak Krasznaival. Az a véleményük, hogy addig, míg a vizsgálat tart… Halló, mit mondasz? Nem értem. Igen. A rendőrségi szervek foglalkoznak az üggyel. Igen, igen… Szóval valószínű, hogy Holub közbe fog járni. Már nálam is volt. Én közöltem vele, hogy rendőrségi ügy… Így van, Bibó elvtárs, ahogyan mondod. A fasiszták összetartanak. Védik egymást… Halló… Bibókám… Jó lenne, ha egy kicsit megnéznétek közelebbről azt az Olajos Gézát. Nagyon opportunista magatartást tanúsított. Neked sem tetszik? Igen, nagyképű fickó. Örülök, hogy egy véleményen vagyunk. Mondd, Bibó elvtárs, vasárnap kijössz a meccsre? Nincs jegyed? Öregem, miért nem szóltál? Szerzek jegyet. Este felviszem. Rendben van? Szervusz. Megkönnyebbülten tette le a hallgatót. – Holub jó helyre megy a minisztériumba – gondolta. – Bibó majd elintézi őt. Az iratokat bezárta a páncélszekrénybe. Beszólította Kulcsárnét. A belépő asszony szolgálatkészen megállt. – Elvtársnő, ha keresnek, csak délután jövök vissza. A minisztériumba megyek. – Az ebédet azért felhozassam. Kallós elvtárs? – kérdezte az asszony. A tanulmányi vezető gondolkodott.

– Hozassa fel. Lehet, hogy délig visszaérek.

Holub fáradtan ballagott hazafelé. Krasznairól gondolkodott. Csalódott a fiúban? Nem lehet. Ő jó emberismerő. Egy éve dolgozik mellette a gyerek. Szolgálatkész, udvarias. Csak a tudománnyal törődik. Milyen ügye lehet, hogy a rendőrség foglalkozik vele? Csak félreértés lehet, fokozott bizalmatlanság, talán alaptalan gyanú. Igen, Kallósnak is nehéz a helyzete. Csalódott Kallósban? Lehet. És ő meg, hogy nekitámadt annak a szerencsétlen embernek. Pedig csak a kötelességét teljesíti. Most mit csináljon? Kérjen kihallgatást a minisztertől? Már úgyis akart beszélni vele a kutatás ügyében. Lassú léptekkel sétált a napsütötte Németvölgyi úton. Az őszi meleg elbágyasztotta. Ha nem lenne ez a buta ügy, most nagyon jól érezné magát. A kísérletek igazolták a számítások eredményeit. Végre célhoz jutott. Lehet, hogy mégis beköltözik a Kutatóintézetbe. Bár nem szívesen teszi. Éberség. Folyton ezt magyarázza az államtitkár. Itt a villában nincs biztonságban. A kísérletnek pedig tudományos szempontból nagy nemzetközi jelentősége van. Az alapszámításokat, a törzsképleteket rajta kívül senki sem tudja, és nem is fogja megtudni. Azt nem adja ki senkinek. Soha. És nem vesz mást maga mellé Eszteren és Krasznain kívül. Ők is csak részleteredményeket ismernek. Ha több embert vonnak be a kutatásba, nagyobb a veszély. Ha a fertőző szérum antibiotikumát még két változatban kitermelik, minden rendben van. És sikerül az álma. Nem lesz több gyulladásos megbetegedés a világon. Igen, bebizonyítja állítását, hogy a gyulladásos betegségek az ő felfedezésével hatásosan gyógyíthatók. Az FB-86 alapján most már pár hónap munkájával elkészítheti azt az oltóanyagot, amely az emberi szervezetet immúnissá teszi az ismert gyulladásos betegségekkel szemben. Igen, ez így rendben volna. Csak az a baj, hogy a kísérletek folyamán olyan újfajta, nagy hatású mérgező anyagoknak jutott birtokába, amelyeknek esetleges kivitelezése káros lehet az emberi társadalom számára. Káros, mert nem a gyógyítást szolgálják. Igaz, hogy ezeket a nagy hatású mérgező anyagokat az FB-86 gyártásánál már ki lehet küszöbölni. Nagy kár volt, hogy a legutóbbi értekezleten, mikor az FB-86-ot ismertette, említést tett ezekről a káros anyagokról is. De kénytelen volt, mert másképpen nem értették volna meg az összefüggéseket. Mindegy, ezekre a mérgező anyagokra még egyelőre szükség van, nem semmisítheti meg őket. Majd arra is sor kerül.

Az öreg tudós gondolataiba merülve lépkedett, és észre sem vette, hogy hazaérkezett. Magda asszony érdeklődve fogadta. Megpróbálta leolvasni férje arcáról az eredményt. Holub arca azonban merev volt. – Hol van a fiú? – fordult az asszony felé. – A laboratóriumban. Intéztél valamit? A tudós legyintett, sóhajtott. – Nem sokat. Bonyolult dolog ez. Sajnos, már én sem látok tisztán. – Főzessek egy feketét? – Nem bánom. Az asszony kiszólt Juliskának, majd férje után bement a dolgozószobába. – Beszélj, Tamás A tudós fáradtan leült. Végigsimította ősz haját. – Nem tudok sokat mondani. Cigarettát vett ki a dobozból. Rágyújtott. – Állítólag a politikai szervek foglalkoznak az üggyel. – Szent isten – rémüldözött az asszony, és kezét mellére szorította. – Mit csinált ez a szerencsétlen? – Ezt szeretném én is tudni. – És most mit akarsz csinálni? – Fogalmam sincs – válaszolta Holub. – Egyelőre nem szólunk semmit a fiúnak. – Ahogy gondolod. Tamás. Szegény gyerek annyira bízik benned.

A professzor idegesen elnyomta a cigaretta parazsát, és felállt. – Nem tudom elhinni, hogy bűnös – tört ki. – Soha nem csalt meg még az emberismeretem. Juliska behozta a feketét. Holub gondolataiba merülve kevergette a kávét. – Azt hiszem – törte meg a csendet –, beszélni fogok az államtitkárral, nem hagyhatom annyiban a dolgot. Tisztán akarok látni. Ha pedig a fiú mégis hazudott, én… én… – Tamásom – csitította az asszony az ideges tudóst –, nyugodj meg. – Átmegyek a laboratóriumba. Légy oly kedves, beszélj az államtitkár titkárságával. Kérdezd meg, mikor tudnak fogadni. Míg átment a laboratóriumba, igyekezett megnyugtatni magát. Eszter a mikroszkóp fölé hajolva vérképeket vizsgált. István pedig a számításokba merült. Nem vették észre a belépő tudóst. – No, mi újság, sarlatán csemeték? – kiáltott erőltetett jókedvvel. A fiatalok egyszerre kapták fel fejüket. – Jó napot kívánok, professzor úr – köszönt Eszter. István meghajtotta fejét, és kíváncsian nézett a tudósra. – Mit mutatnak a számok, fiacskám? – fordult a fiú felé. – Megdöbbentő az F-2-es szaporodási aránya. Nem is akarom elhinni. A számításom szerint az F-2-es baktérium 70°-nál a múlt havi eljárást alkalmazva normál felfokozás mellett 48 óra alatt 87 ezres szaporulatot ér el. – Jól számolt, fiacskám – felelte a tudós. – De professzor úr, ez azt jelenti, hogy… – Hogy egy köbcentiméter F-2-es oldattal több, mint ötven betegnél előzhetjük meg a betegségeket… – Óriási – hebegte István.

– Igen, fiacskám, valóban az. És tudják, mit jelent ez? – fordult a professzor a fiatalok felé. Eszter és István kíváncsian várta a tudós szavait. – Azt jelenti, hogy olyan tudományos felfedezés birtokába jutottunk, amellyel megelőzhetjük, és ezen a területen máris megelőztük azokat a nagyhatalmakat, ahol tudomásom szerint ebben a témakörben évek óta kísérleteznek. – Azt hiszem, még hosszú ideig kísérletezhetnek – mondta a lány. – Igen, nem könnyű megtalálni azt a mérget, mely az emberek szervezetére ártalmatlan, de ugyanakkor megöli a gyulladásokat okozó baktériumokat. – De – szólt közbe István – az F-2-es szérum és az FB-86-os antibiotikum helytelen alkalmazással káros is lehet. – Ezt a káros hatást kiiktatjuk. Tömeges gyártásnál nincs szükségünk azokra a segédeszközökre, melyekre maga gondol. – Holub a fiúra mosolygott. – Értem – jegyezte meg István. – Ez akkor azt jelenti, hogy professzor úr a kutatás tudományos felépítését és leírását nem akarja nyilvánosságra hozni. – Eltalálta. Nekem tudományos elismerésre nincs szükségem. Két hónap alatt kidolgozzuk az antibiotikum gyártási leírását, bemutatjuk az antibiotikummal folytatott kísérletek eredményét, és átadjuk az illetékeseknek. De addig még, fiacskám, a hátralevő két változatot feltétlenül ki kell kísérleteznünk. Elhallgattak. A fiú türelmetlenül várta, hogy számára mi hírt hozott a tudós. Kíváncsi szemmel nézett Holubra. – Ejnye, majdnem elfelejtettem – szólalt meg a professzor. – Holnap vagy holnapután megyek az államtitkárhoz. Addig is arra gondoltam, hogy Baranyai főorvoshoz beajánlom magát műtősnek. Ott tanulhat, az előadások anyagát Eszterkétől megkapja, és még egy kis pénzt is kereshet. – Mikor jelentkezhetem a főorvosnál? – Majd még beszélek vele – válaszolta Holub.

A fiú nem szólt semmit, belemerült a munkájába. Mintha a többiek ott sem lennének. Csak Eszteren futott át nagyon finoman egy gondolat, és akaratlanul is melegség öntötte el szívét. „Az előadások anyagát Esztertől megkapja.” Napközben nem is beszéltek egymással. Eszternek délután előadásra kellett mennie. István elkísérte. Kedvetlen, szótlan volt. A lány, hogy vidítsa, összevissza fecsegett. István csak unottan válaszolgatott. Mikor az egyetem elé értek, búcsúzáskor a lány megszólalt: – Az előadás anyagát hogyan adjam át? A fiú hallgatott, szeme a távolba meredt. – Nem tudom – mondta kedvetlenül. – Nem tudom, hogy van-e értelme? – István – a lány hangja anyásan aggódó volt –, kérlek, ne hagyd el magad. Ennek nincs értelme… Meglátod… – Eszterkém, igazán aranyos vagy – szólt közbe halkan a fiú, és megfogta a lány karját –, de érzem, hogy valami nincs rendben. Érzem, hogy én nem leszek már orvos… – Orvosnak kell lenned! És az leszel… A fiú legyintett, fejét félrefordította. – Szervusz. Menj, mert elkésel. – Azzal választ sem várva, megfordult, és lassú léptekkel ballagott tovább. Esztert megdöbbentette a fiú viselkedése. Elszomorodott, de aztán ezt az érzést düh váltotta fel. Nem a fiúra haragudott, hanem Kallósra. Megfordult, és gondterhelten belépett az egyetem kapuján.

2.

Holub professzor becsületes ember volt. A háború előtt, amikor a fasizmus csizmatalpa már végigtaposott Németországon, Ausztrián és Csehszlovákián, önkéntes száműzetésbe ment Angliába, mert úgy látta, hogy a magyar közélet minden területére behatol a fasizmus. Nem üldözték, nem kellett volna emigrációba mennie, mégis ment, mert gyűlölte az erőszakot. Talán, ha harciasabb egyéniség lett volna, itthon marad, és harcol a maga módján. Ő azonban nem volt gyakorlati politikus, nem merte a harcot vállalni. Humanista volt, elméleti ember, aki a dolgokról véleményt alkot, de nem vesz részt a harcban. Angliában ismerkedett meg Káldi György íróval, aki szintén emigrált. Káldi még a húszas években hagyta el az országot. A dühöngő fehérterror üldözte el hazájából a tehetséges művészt, aki azóta bejárta a fél világot. A háború alatt a Szovjetunióból ment Londonba, hogy együtt dolgozzon az ott élő magyar kommunistákkal. 1945. után, mikor hazajöttek, mély barátság szövődött közöttük. Akkor mondotta Káldi egy alkalommal Holubnak, hogy az embernek nemcsak elméletben kell harcolnia a meggyőződéséért, hanem gyakorlatban is. Holub sokat vitatkozott barátjával, de igazat adott neki, s az öreg tudós tényleg harcosabb lett. Nem könnyen adta be a derekát, ha úgy vélte, hogy igaza van. Holub most István ügyének rendezését harcnak tekintette. Krasznaival folytatott beszélgetése után sokat gondolkodott, és az a vélemény alakult ki benne, hogy utána kell járnia az ügyének. De azért egy kicsit visszatartotta a félelem, hogy esetleg csalódik a fiúban. Napokon keresztül elnézte István munkáját, komor, szomorkás arcát, s ilyenkor azt gondolta: Nem, ez a fiú nem lehet becstelen. Az államtitkárral még nem beszélt, megüzente, miről van szó, és várt a kihallgatásra. Baranyai főorvossal elintézte az ügyet, és a fiú már másnap ott is dolgozott. István szótlan lett, türelmesen várt, de belül égett, izzott, mint a bányák mélyén begyulladt szénmező. Kerülte az embereket, még Esztert is. A kórházban mindenkivel kedves, udvarias volt, munkáját nagy hozzáértéssel, pontosan, lelkiismeretesen elvégezte, délutánonként meg sietett a laboratóriumba, és

Holubnak segédkezett. Úgy érezte, hogy a professzor azért szerezte az állást, mert terhére van, kényelmetlen és kellemetlen neki a kicsapott egyetemista segítsége. Sokszor gondolt arra, hogy otthagyja Holubot, nem várja meg, amíg a tudós közli vele a szakítást, de mégis húzta-halasztotta. A remény, hogy talán rendbe jön minden, még halványan élt a szívében. Holub is ideges lett, bántotta, hogy az államtitkár még mindig nem fogadta. Végre, egy napon telefonértesítést kapott, hogy azonnal menjen be. Úgy készülődött, mint egy érettségire menő diák. Az államtitkár nyájasan fogadta. Eléje ment az ajtóig, és udvariasan kísérte a fotelhez. Ő is ott foglalt helyet, mintha azt akarta volna ezzel dokumentálni, hogy a látogatást baráti beszélgetésnek minősíti. – Miben lehetek segítségére, kedves professzor elvtárs? – kérdezte és cigarettával kínálta meg a tudóst. Holub rágyújtott. Mélyet szívott, s izgalmát leplezve megszólalt: – A Krasznai-ügyben jöttem az államtitkár elvtárshoz… – Igen, igen. Mielőtt válaszolnék, megenged egy kérdést? – Tessék – felelte Holub. – Miért ragaszkodik annyira ehhez a fiatalemberhez, professzor elvtárs? – Miért? – ismételte meg a kérdést a tudós. – Kedvelem őt, és becsületes, nagy tehetségű embernek tartom. Meg aztán, talán az is közrejátszik – folytatta elgondolkodva –, hogy ennek a gyereknek nincs senkije. Se apja, se anyja, s engem megfogott nagy szorgalma, lelkesedése és szokatlan hivatástudata… – Igen, igen – szólt közbe az államtitkár cigarettájával játszadozva. – Nagyon kényes ügy. Utánanéztem, azért is késett egy kicsit a találkozásunk. Sajnos, semmi jót nem mondhatok. Az ügy hátterében bizalmas politikai ügy áll, és így addig, míg az illetékes szervek a vizsgálatot nem fejezik be, érdemben nem tudunk állást foglalni. Higgye el, professzor elvtárs, mindent megteszek önért, de ebbe a kényes ügybe nem avatkozhatunk bele. Ahogy engem tájékoztattak, nagyon komoly a dolog. Az illetékes szervek felkértek annak tolmácsolására, hogy helyes lenne Krasznai kivonása a további kutatómunkából. Nem tudom,

hogy ez mennyire zavarja a munkáját, de véleményem szerint az illetékesek észrevétele jogos, különösen akkor, ha figyelembe vesszük a közelmúltban lezajlott eseményeket. – Az államtitkár elhallgatott, figyelmesen nézte a tudós arcát. Holub megdermedten ült. Mint hópelyhek a süvítő szélben, úgy kavarogtak gondolatai. Valaminek mégis kell lenni a dologban. Mert az államtitkár becsületes ember, erről több esetben meggyőződött. És az sem lehet, hogy Krasznaira haragudjék, hiszen nem is ismeri őt. Csalódást érzett. – Ha nem tart kíváncsinak – szólt fátyolos hangon –, szeretném megkérdezni, hogy honnan kapta értesüléseit. – Értem – mosolyodott el az alacsony, barna férfi. – Nem vezettek félre, mert nem az egyetemi fegyelmi bizottságot kérdeztem meg, hanem közvetlenül az illetékes nyomozó hatóságokat. – Köszönöm – válaszolta Holub. Megsimogatta ritkuló ősz haját. – Kérem, nekem nem a kísérletek miatt van a fiúra szükségem. Ott már nélkülözni tudom. Az bánt, hogy csalódtam a fiúban. Ez a lesújtó. Úgy hittem benne, mint a saját gyermekemben. – Megértem, professzor elvtárs – mondta őszintén az államtitkár. – De látja, ma az ember a testvérében sem bízhat. – Arcán gondfelhő suhant végig. – Itt van az öcsém. Azt hittem, ismerem. Négy hete vették őrizetbe. Képzelje el, hogy én mit érzek. Pedig testvérem, húsz éve párttag, megjárta Spanyolországot, és mégis… Mit mondjak még… Hallgattak. Aztán egy idő múlva a kísérletekre terelődött a szó. Az államtitkár rá akarta beszélni a professzort, hogy költözzön át az egyetem tudományos kutató intézetébe, de Holub kitért a kérés elől azzal, hogy odahaza, a megszokott környezetében sokkal eredményesebben és nyugodtabban tud dolgozni.

Ugyanaznap, mikor Holubot az államtitkár kihallgatáson fogadta, Krasznait magához rendelte Baranyai főorvos. A fiú mit sem sejtve sietett a főorvos irodájába. A szobába lépve észrevette, hogy Baranyai folyton mosolygós arca most komor és ingerült. A főorvos mellett egy fehérköpenyes középkorú férfi állt, kezében aktacsomagot tartott.

István illedelmesen köszönt, és megállt az ajtóban. – Jöjjön közelebb, barátom – intett a főorvos, és erőszakolt mosoly suhant át az arcán. A fiú közelebb lépett és érdeklődve nézett a főorvos szemébe. – Kellemetlen dolgot kell közölnöm – szólalt meg Baranyai. István biccentett a fejével, hogy érti, és idegesen megremegett a keze. – Olyan véleményeket kaptunk az egyetemről – folytatta a kövér főorvos –, amely lehetetlenné teszi az ön további munkáját. Sajnos, én a magam részéről nem tudok állást foglalni az ügyben. Munkájával nagyon elégedett voltam, de bennünket is kötnek bizonyos rendeletek. – Értem – mondta a fiú alig hallhatóan. Többet nem szólt. Nincs értelme, hogy könyörögjön. Kallós keze idáig is elért… Valami köszönésfélét mondott, és keserű érzésekkel távozott a kórházból. Gépiesen ment, mint az alvajárók. Beleütközött az emberekbe, azt sem tudta, hogy merre jár. Most mihez kezdjen? Kétszáz forintot kapott. Odahaza van még nyolcvan forintja. Miből fog élni? Ösztöndíját már nem kapja, a menzán nem étkezhet. Valami ismeretlen erő üldözi. De miért? Kinek ártott ő, kinek áll az útjában? Soha senkinek nem ártott, nem jár sehová, barátai nincsenek, tudomása szerint ellensége sincs. Társaságba nem jár, egyetlen szórakozása a színház és a könyv. Még színházba is egyedül jár. Nem iszik, cigarettát is csak akkor szív, ha van rá felesleges pénze. Most már orvos nem lehet. Ezt világosan látja. Jövőre végzett volna. Hiába tanult négy évig? Hiába volt évfolyamelső? Hiába. Tudna harcolni látható ellenfél ellen, de ismeretlen, láthatatlan ellenséggel szemben nem. De az mégsem lehet, hogy ne legyen orvos. Ez élete célja és értelme. Nem gyűrheti őt le senki és semmi. Ó, de nagy szavak ezek. Hát micsoda, kicsoda ő? Nála különb, tapasztaltabb embereket két vállra fektetett már a sors. Hiába, nincs szerencséje. Ennyi az egész. Kallós megtalálta apjának egyik cikkét, és most ellenséget lát benne. Már a Duna-parton járt. Leült a kőlépcsőre. Eszébe jutott, hogy gyermekkorában hányszor állt ábrándozva a vízparton, és hányszor tervezgetett. Haját borzolgatta a szél, és ő gondolatban végtelen tengereken járt, ismeretlen világban barangolt. – Álom, gyermekes álom – gondolta. Vagy talán az is gyermekes

álom volt, hogy apám bűnét én az emberek gyógyításával akartam jóvátenni? Gyerekes felbuzdulás volt csupán? Felelős vagyok én apám bűnéért? Nem lehetek felelős! – Aztán eszébe jutott Maya. 1944 őszén, egy szép napsugaras délután itt ült valahol a Duna-parton a lánnyal. Maya szomorú volt. Beszélt a németországi borzalmakról, a haláltáborok szörnyűségeiről. Neki mindezekről nem volt tudomása. Távol állt tőle a politika, fiatal volt, a sporton kívül mással nem törődött. Mit tudta ő, hogy az országban tíz– és tízezreket nyel el a háború Baalja? Maya beszélt, és ő táguló értelemmel, de borzalommal hallgatta. Aztán gyűlölni kezdte a németeket. Főleg azért, mert Mayát bántani akarták, mert úgy látta, hogy Maya veszélyben van. Vajon hogyan alakult volna élete, ha Maya nem pusztul el? Ma már a felesége lenne. Szegény kis Maya. Mennyire szerették egymást. És milyen okos volt. A fiú érezte, hogy éhes. Felállt. – Ebédelni kellene valahol – tűnődött. Aztán mégsem ment. Átsétált a hídon. Egy üzletben két pogácsát vásárolt. Felmegy Holubhoz, és elmondja neki az újabb fejleményeket. Nem szállt fel autóbuszra, hanem sétálva megindult a Németvölgyi úton. A kerti ajtót nyitva találta. – Megint a professzor úr jött haza – gondolta –, szegény annyira szórakozott, hogy egyszer cipő nélkül megy el hazulról. – Kesernyésen elmosolyodott. Úgy döntött, hogy nem is a laboratóriumba megy, hanem a tudóstól elkéri a kulcsot, és bezárja a kaput. Végigsétált a sárga kavicsos úton. Az előszobában Juliskába, a háztartási alkalmazottba ütközött. – A professzor úr itthon van? – kérdezte a fiú. – A dolgozószobában vannak – felelte a lány. Megindult a dolgozószoba felé. Az ajtó egy tenyérnyire nyitva volt, tisztán hallotta Holub ideges hangját: – Nem, édesem – mondta a professzor –, nemcsak hogy nem foglalkoznak az üggyel, hanem azt akarják, hogy a fiút zárjam ki a további munkából. István megállt. Azt hitte, nem jól hall. Szédülő fejjel nekidőlt a falnak. Jól sejtette, hogy ez is bekövetkezik. – És most mit akarsz csinálni? – hallotta nagyon távolról Magda asszony hangját.

– Nem tudom – felelte Holub. – Tanácstalan vagyok. Valaminek mégiscsak kell lenni a dologban. Lehet, hogy a fiú félrevezet, nem mond igazat… István megfordult. – Holub sem bízik már bennem – futott át agyán a gondolat… Holub nem bízik bennem… – Mint a szélütött, úgy botorkált le a lépcsőn. Félig öntudatlanul, kínzó gondjaiba merülve botorkált az utcán. Szeretett volna valakibe belekapaszkodni, elmondani neki mindent, mindent, de kivel beszélhetné meg gyötrő érzéseit, kitől kérhetne tanácsot? És rádöbbent, hogy milyen egyedül él a világon. Rokonai nagy része még 1944-ben nyugatra távozott, akik itt élnek az országban, azok idegenek, mert gyermekkora óta nem tartja velük a kapcsolatot. Barátai nincsenek. Hova, kihez tartozik ő? Eddig legalább Holub bízott benne. De most elvesztette a tudós bizalmát is… Milyen jó érzés töltötte el, amikor az öreg megkapta a páncélkazettáját, melynek zárjára olyan büszke volt. A rejtélyes számkombinációs zárat Holub konstruálta. A leszállítás utáni másnap odahívta őt magához. – No, fiacskám – szólt nevetve a tudós. – Maga nagy matematikus. Ha ki tudja nyitni ezt a számkombinációs zárat, kap tőlem valami szép ajándékot – Akkor ő is mosolygott – Megpróbálom – mondta. És kétnapi számolás után megoldotta a feladatot. Igaz, sokáig törte rajta a fejét. Tízszer tíz számjegy közül kellett megtalálni azt a számcsoportot, amellyel a zárat kinyithatta. De sikerült. Amikor a professzornak megmutatta, az öreg csodálkozó szemmel nézett rá. – Ez igen – mondotta. – Ezt nem hittem volna. Derék dolog. Fiacskám, maga kitűnő matematikus. – Mégsem a dicséretnek örült, hanem annak, hogy az öreg nem változtatta meg a számkombinációt. A bizalomnak örült a fiú. Ott, abban a páncélkazettában tartotta a kísérlet vegyi levezetését, a legbizalmasabb képleteket, és ott tartotta ékszereit is. Most már ennek is vége. Többet nem megy a tudóshoz. Nem mehet. Nem hozza kellemetlen helyzetbe. Mert ennek ellenére szereti Holubot. Hiszen annyi, de annyi mindent köszönhet neki… Szédülő fejjel botorkált tovább. A Várhegy oldalába érve felnézett és a Batthyány utca tábláját látta maga előtt. Elhatározta, hogy felkeresi Esztert. Megállt a bérház kapujában. Megnézte a lakók névjegyzékét. Eszter özvegy nővérénél lakott. Izgalommal szívében ment fel a lépcsőn. Mi lesz, ha Eszter is hidegen fogadja? Talán Holub már a lánynak is elmondta az államtitkártól kapott

felvilágosítást, és most már ő is bizalmatlan lesz. Eszter nem volt otthon, és nővére nem is tudta megmondani, hogy mikor jön haza. Még délután a MEFESZ-be hívták. Valami ünnepségre készülnek. Délután még a laboratóriumba se ment be. – Várja meg – ajánlotta a kedves, huszonnyolc év körüli barna fiatalasszony. – Nem, köszönöm – hárította el a fiú –, nem akarom zavarni. Majd máskor eljövök… – Ó, nem zavar – szabadkozott a fiatalasszony –, de nem akarom rábeszélni… Beesteledett. Egy ideig a Vár ódon falai között kóborolt, majd a Bástyasétányon megállt, rákönyökölt a párkányra, és nézte az elé táruló képet. A Vérmező, mint egy fekete tó, úgy terült el a bástya alatt. Eszébe jutott Eszter. Maga sem tudta, meddig könyökölt gondokba merülve a bástya mellvédjén, arra eszmélt fel, hogy fázik. Megborzongott. A levegő hűvös lett… Elindult. Gépiesen lépkedett. Megint csak hivatásának elvesztése gyötörte. Beleélte magát egy gondolatba, annak vetett mindent alá. Orvos akart lenni, s ha az nem lehet, tovább nincs. Az élet akkor számára nem jelent semmit. Ha már műtős sem lehet, akkor milyen reményei vannak? Nem becsülte le a munkát, és nem is szégyellte. Hiszen 1945. első felében bizonyítékát adta ennek. Más szégyellte volna a kőművesmunkát, ő nem érzett semmi szégyenérzést. Hordta a maltert hónapokon keresztül. De úgy érezte, hogy más területen többet tud használni a társadalomnak. Most is elmehetne valamilyen gyárba dolgozni, de azzal nem lesz orvos, márpedig neki tehetsége van, s az orvosi pályán – Holub szerint is – sikereket érne el. Akkor miért nem tanulhat? Ő nem akar más lenni. Megállt a Liliom előtt. Az étteremből halk zene szűrődött ki. Ahogy a fényes bejáratot nézte, eszébe jutott, hogy ma még nem is evett. – Megvacsorázom – gondolta. – Ez biztosan drága hely – merült fel benne. – Nem mindegy? Most már mindegy, mit tudja, hogy mi lesz holnap. – Bement. Az étteremben sok volt a vendég. A fiú szeme előtt alaktalan tömeggé olvadt össze minden. Gépiesen cselekedett. Rendelt fél deci konyakot, egy üveg bort és sült húst. Mohón ivott és evett. Üres gyomrát hamar átjárta az erős ital, feje még nehezebb lett, az étel pedig nem ízlett. Meleg volt, szomjúság kínozta. Ivott.

– Parancsol kenyeret? Felriadt. Szőke, huszonöt év körüli karcsú lány állt előtte. Arca napsütött volt, szeme fényesen rozsdabarna. István még ilyen furcsa színű szemet nem látott. Bambán bámult a mosolygó arcú lányra, és akadozva megszólalt: – Igen… kérek egy szeletet… Hosszan nézett a lány után. Kicsit mintha szédült volna, aztán jóleső zsibbadást érzett. És újból ivott, tisztán, víz nélkül. – Inni kell, hogy elzsibbadjon mindene, az agya is… Milyen jól érzi magát, érdekes, mintha megszűnt volna a fájdalma… inni… inni… És múlt az idő. A vendéglőből egyre többen távoztak, de István nem vette észre. Megállt benne az idő. Nagyon messziről hallotta a táncdal lefojtott dallamát, ujjai átvették a ritmust… A szőke kenyereslány már hosszabb idő óta figyelte a gyötrődő fiút. Megfogta őt az István szeméből áradó szomorúság és eltűnődött: mi baja lehet ennek a jóképű fiatalembernek. Látta rajta, hogy egyre részegebb lesz. Megsajnálta. Odament a főpincérhez, váltott vele halkan egy-két szót, majd eltűnt. Rövid idő múlva visszatért és mosolygó arccal István asztalához lépett. A kenyereskosár már nem volt nála. – Parancsol feketét? – Mélyen nézett a fiú zavarosan csillogó szemébe… István bámulta a szép karcsú lányt. Nem tudta levenni róla a szemét. A zenekar már újabb slágert játszott, és fél füllel hallotta az énekes hangját. – Feketét? – kérdezte tétován. – Feketét? Nem… – folytatta akadozó nyelvvel –, nem… nekem nem kell fekete… olyan… szőke kell… mint… te vagy… – Leülhetek? – kérdezte a lány. A fiú anélkül, hogy szemét levette volna a mosolygó arcról, igent intett. Sónyi Éva leült. Intett a pincérnek. – Egy duplát és egy cseresznyét kérek – mondta, és a fiú felé fordult. – Mi a foglalkozásod?

A fiú nagyokat nyelt, nem válaszolt. Csak nézte a lányt, és hallgatta a dalt, mely mint a forgószél felkorbácsolta vágyát, a lelke mélyén szunnyadó érzelmeket. – Mi a foglalkozásod? – kérdezte ismét Éva. – Mit akar ez a szőke tündér? Ki ez a lány? Mit kérdez tőle? Valamit kérdez… Igen, hogy mi a foglalkozása? Neki nincs foglalkozása. Miért nem hagyják békében… De milyen szép ez a lány, ha ő egyszer ezt megkaphatná… Mit is kérdezett? – Igyál! – szólt aztán –, igyál… igyunk! A pincér hozta a feketét és a cseresznyét. – Te a feketét idd – mondta Éva. – Már részeg vagy… – Én… én… részeg? – kérdezte a fiú. Arca dacos lett. – Azért sem… inni… akarok… nem kell a fekete… – Felhajtotta a cseresznyét. Arca furcsa, kisfiús grimaszt öltött. Látszott rajta, hogy nem ízlik. – Gyere táncolni – kérte a lány. – Nem… tudok. – Nem tudsz táncolni? – kérdezte csodálkozva Éva. – Te nem tudsz táncolni? – Nem… – Mivel foglalkozol? – kérdezte harmadszor a lány. – Orvostanhallgató vagyok… – válaszolta a fiú. Arca egyre sápadtabb lett. Halántékán a verejték gyöngyözött. Gyomra kavargott, feje nehéz volt, és szédült. Görcsösen megfogta az asztallapot. A lány észrevette a fiú rosszullétét. Felállt. – Ne menj – suttogta István –, ne hagyj magamra… Olyan szép vagy… – Hangja dallamosan, szomorúan hullámzott. Nagyon mélyről jött. Szemében az elhagyott gyerekek nehéz bánata csillogott. – Van pénzed? – kérdezte a lány, és ülve maradt.

– Igen… Nagyon rosszul érzem… magam… Éva intett a főpincérnek. – Fizetünk – szólt. A főpincér számolt. Éva megkereste a fiú tárcáját, és fizetett. – Mindjárt visszajövök – súgta a főpincérnek, majd felsegítette az alélt fiút. István szeme minduntalan lecsukódott. – Karolj belém – parancsolta a lány. – Feri, rendelj egy taxit – szólt oda a főpincérnek. Mire kiértek, a taxi már ott állt. István imbolygó léptekkel, tehetetlenül botorkált. A levegő még jobban felkavarta. Az ajtón át még hallotta az ének foszladozó dallamát. Erősen átölelte a lányt. Arra ébredt, hogy a nap a szemébe süt. Bambán meredt a mennyezetre. Lassan felült. Körülnézett a szobában. Hol van? – tűnődött. Ez nem az ő lakása. A padlóig érő franciaablakon harsogva tört be az őszi napsugár. A távolban a budai hegyek barnászöld lankái látszottak. Feje még kábult volt. Kiugrott az ágyból. – Hogy kerültem ebbe az idegen lakásba? Még egyszer körülnézett. Egyszerűen, de ízlésesen berendezett garzonlakás volt. Alacsony heverő, dohányszínű brokátselyem paplan. Az ablak előtt rövid lábú kártyaasztal, három kis méretű fotel. Az ablaktól jobbra levő falnál egy háromrészes szekrény, rádió. Az egyik fotelen szépen rendbe rakva a ruhája. Ijedten végignézett magán. Valaki levetkőztette. Ott állt rövid alsónadrágban és atlétatrikóban. Érezte, hogy elvörösödik. Szeme a heverő felett függő képre tévedt. Egy szőke fiatal lány mosolygott rá a képről. Villámként hasított agyába a felismerés. – Jó ég, a kenyereslány… Az asztalon irattárcája, mellette egy levél feküdt. Felvette a levelet. Szép, apró gyöngybetűkkel volt írva.

„István! (Nevedet az indexedből olvastam ki.) Nagyon részeg voltál. Nem akartalak hazavinni, nehogy édesanyádtól kikapj! Nem tudom, mi a bánatod, de megértelek. Valamikor én is voltam egyetemista. Azt hiszem, a vizsgadíjadat az utolsó fillérig elköltötted. Adok ötven forintot kölcsön. Ha lesz pénzed, majd megküldöd. Ne haragudj, hogy levetkőztettelek. Érdekelt volna, hogy mi szomorított el annyira, de sajnos, nekem vissza kellett mennem. Majd egyszer, ha kedved van, keress fel. A kulcsot add be a házfelügyelőhöz. Üdvözöl Sónyi Éva”

István megdöbbenve olvasta a levélét. Ki ez a lány? Miért törődik vele? Eszébe jutott a tegnap este története. Nagyon szégyellte magát. Részletekre nem emlékezett vissza. Tudta, hogy nagyon rosszul lett. Szóval a szép kenyereslányt Sónyi Évának hívják. Éva kedves név. Azt hiszi, hogy még él az édesanyja. Leült a fotel karfájára és kibámult az ablakon. Valahol az Újlipótvárosban vagyok – gondolta. Nézte a Margitsziget fáinak őszi lombsátrát. Kesernyésen elmosolyodott. – A vizsgadíjat költötte el… Bár még ott tartana. Hol van már az az idő, amikor neki gondja volt a vizsgadíjra. Szóval a lány is volt egyetemista. Akkor most miért kenyereslány egy étteremben? Bement a fürdőszobába. Alaposan lezuhanyozta magát. Felfrissült. Megnézte tárcáját. Mindene megvolt. A kétszáz forintból húsz forintja maradt. – Nem, az ötven forintot akkor sem viszi el. Majd valami munka után néz. Leült. Elővette töltőtollat, és a levél hátuljára egy pár sort írt.

„Kedves Éva! Köszönöm, amit értem tett. Szívességét nem vehetem igénybe. Nagyon szégyellem magam. Ha még egyszer találkozunk, mindent megmagyarázok.

1949. szeptember 30-án. Üdvözlettel: Krasznai István”

Még egyszer végignézett a kedves kis lakáson, és nagyot sóhajtva távozott.

Mikor Sónyi Éva visszatért az étterembe, a főpincér dühösen fogadta. – Mi vagy te, misszionárius? – Miért? – kérdezte a lány. – Mit törődsz azzal a taknyossal? Hova vitted? – Mi közöd hozzá? Tudom jól, hogy mit csinálok – válaszolta ingerülten Éva. – Különben is unom a folytonos zsörtölődésedet. – Unod? Mi a fene? – nevetett gúnyosan a főpincér. – A kisasszony unja? Ki látott már ilyet? – Igen, unom – sziszegte foga között a lány, és arca most közel sem volt olyan kedves. – Nagyon jól tudom, hogy mit csinálok. Nem vagyok kíváncsi sem a tanácsodra, sem pedig a megjegyzéseidre. – Nem!? Értem. Jól van. Majd még beszélünk a dologról. Te palikat csípsz fel magadnak, közben a századost elszalasztottad. Mit képzelsz, meddig megy ez így! Majd beszélek Frédivel. A lány elsápadt a Frédi név hallatára… – Ne, Feri, nagyon kérlek, ne szólj – mondta alig hallható, könyörgő hangon, és riadt tekintettel nézett az ötven év körüli férfira. – Ugye, most Feri lettem… – mondta gúnyosan a főpincér, és szürke szemével szúrósan a lányra nézett. – Egy esetben hallgatok. – Mint a kígyóbűvölő, úgy

nézte Évát. A lány kíváncsian várt. – Ha éjszakára feljössz hozzám. – Nem – tört fel a lány melléből, és kezét ijedten felemelte. – Talán már öreg vagyok? Igaz, nincs olyan daliás alakom, mint a felcsípett palidnak, de gondolj Frédire… – hangja keményen, fenyegetően csengett. – Jössz vagy nem? A lány megtört. Szemében az undor és a gyűlölet fénye vibrált, ahogy nézte a főpincér szürke szemét, melyet a múló évek ráncgyűrűi vettek körül, a vastag érzéki ajkat, a keskeny, milliméternyi pontossággal borotvált fekete bajuszt, a kopasz fejet, amelynek csak két oldalán csillogott valami kevés haj… – Hogy ő, hogy ő ezzel az emberrel feküdjön, hogy ő ennek a vénülő kéjencnek legyen a szeretője?… – Nos, kisasszony, döntöttél? A lány gondolatai már Frédin jártak. Frédin, akitől fél, akinek rabja… Frédin, akivel nem mer ellenkezni. Fréditől fél, ettől a vén szatírtól pedig undorodik… De mégiscsak Fréditől kell félnie, mert Frédi vad és kegyetlen… Lehajtotta fejét. A főpincér alig hallotta a hangját, amikor megszólalt: – Felmegyek…

3.

Bárdi Károly főhadnagyot barátai csak Kockának hívták. Azt már senki sem tudná megmondani, hogy honnan ragadt rá ez a név. Kocka a felszabadulás előtt országos nevű középtávfutó volt, de mégsem vitte sokra, mivel állandóan a megélhetéséért küszködött. Elektroműszerész volt az Egyesült Izzóban. Sokáig nem is volt baj. Rendszeresen lejárt az edzésre, munkahelyén is szorgalmasan dolgozott. A baj akkor kezdődött, amikor 1942-ben a Petőfi-szobornál rendezett tüntetés alkalmával ő is lebukott. Mikor három hónap múlva szabadult, állás nélkül maradt. A börtönben ismerkedett meg Cselei Béla újságíróval. Persze akkor Bélát nem Cseleinek hívták. Kocka is sokáig Kügler néven ismerte a szőke, göndör hajú fiatalembert. Csak 1945-ben tudta meg, hogy Béla évekig Kügler néven élt. Béla a honvédség elhárító szervének egyik vezetője lett. Néhány hónap múlva odahívta Kockát is. Azóta dolgoztak együtt, és mély barátság fejlődött ki közöttük. Cselei Béla a kémelhárító osztály vezetője volt, Kocka pedig az egyik operatív csoportot vezette. A főhadnagy ott ült a dús, szőke hajú alezredessel szemben. Amikor négyszemközt voltak, a legbarátibb hangnemben tárgyaltak egymással. – Nos? – kérdezte az alezredes, és felvonta szemöldökét. – Mit állapítottál meg? – Nem sokat – válaszolta Kocka. – Úgy látszik, nagyon bonyolódik a dolog. A százados megint ott ült. A lány futólag beszélt vele, de aztán váratlan dolog történt. Bejött egy fiatal, atlétakülsejű férfi. Megvacsorázott, ivott, és vagy tényleg lerészegedett, vagy csak imitálta. Éva egy idő után beszélt Vildmann-nal. Eltűnt, majd visszatért, de már átöltözve, és leült a fiú asztalához. – Megállapítottátok, hogy kicsoda a fiú? – Még nem tudom – mondta a főhadnagy –, de a figyelők rajta vannak. – Folytasd – szólt az alezredes, és ceruzájával valamit feljegyzett.

– Taxival mentek. Sónyi Éva a fiút felvitte lakására. Tíz perc múlva újból az utcán volt, és egy másik taxival visszament a Liliomba. Egy óráig tartózkodott bent, majd Vildmann-nal együtt a férfi lakására mentek. A lány ott töltötte az éjszakát. – Értem – mondta elgondolkozva az alezredes. Felállt, és sétálni kezdett. – Az ügy egyre bonyolultabb lesz, és még fogalmunk sincs, ki az a Frédi. – Lehet, hogy ez az ismeretlen fiatalember? – kérdezte elgondolkodva Kocka. – Hány évesnek nézett ki? – Húsz és huszonöt között lehet – válaszolta a főhadnagy. – Nem a mi emberünk – mondta határozottan Cselei. – A felderítő tiszt jelentése szerint Frédi negyven év körüli, külföldi, aki tökéletesen beszél magyarul. Művelt, intelligens. A háború alatti években az angolok isztambuli expozitúráját vezette… – Elhallgatott, majd kis idő múlva folytatta. – Nem baj. Előbb-utóbb ráfutunk a lányon keresztül. Kopogtak. A titkárnő lépett be, kezében egy jelentéssel. – Alezredes elvtárs, a „B”-csoport sürgős jelentése. – Köszönöm – mondta Cselei, és átvette a jelentést. Gyorsan átfutotta. – Olvasd el – nyújtotta Kockának az írást. „Az ismeretlen fiatalember – olvasta Kocka – Sónyi Éva lakásáról tizenegy óra két perckor távozott. Gyalog átment a Margit hídon, és a Mártírok útján végighaladva, a Malinovszkij fasor 17. szám alatti házba ment. Nevét megállapítottuk. Krasznai István, negyedéves orvostanhallgató. Pár hete távolították el fegyelmi úton az egyetemről…” Kocka felnézett az írásból. – Tudod ki az a Krasznai? – kérdezte az alezredes. – Nem – felelte Kocka. – Ha jól emlékszem, erről a fiúról jött valami bejelentés az egyetemről. – Cselei

beszólította a titkárnőjét. Klári, legyen szíves hozassa le a Krasznai-anyagot. Pár perc múlva már az alezredesnél volt Krasznai anyaga. – Igen. Ez az! – szólt az alezredes, és belemerült az olvasásba. Halkan füttyentett. – Ez egyre érdekesebb – mondta, és tovább olvasott. Amikor befejezte, megszólalt: – Kocka, ez igen komoly dolog. Ez a Krasznai Holub első munkatársa. Az apja nyilas volt. 1944-ben külföldre szökött. A fiú életrajzában letagadta apja nyugatra távozását. Holub, a kísérlet, Frédi, Sónyi Éva… Nagyon érdekes… Ide figyelj, Kocka – mondta egy kis idő múlva, – Te személyesen vedd kézbe az ügyet. Maradjatok a fiún és Éván. Minden kapcsolatot azonnal lenyomozni. Világos? – Értettem – felelte Kocka, és felállt.

István két napig nem mozdult ki a házból. Jóformán alig evett valamit. Teljesen kilátástalannak látta a helyzetét. Semmi kedve nem volt, hogy elmenjen valahová segédmunkásnak. Már arra gondolt, hogy öngyilkos lesz. Egyre sűrűbben jutott eszébe édesanyja. Aludni sem tudott, csak hánykolódott. Zaklatott álmában Évát látta, és ilyenkor őrült vágy fogta el a lány után. Nem volt ez szerelem, egyszerű testi vágy csupán. De vágyódott Eszter után is, a jó barát után, hogy elmondja neki kínzó gondolatait. Második este már nehezen bírta tovább. Valakivel beszélnie kell, mert beleőrül. Fel-alá sétált szobájában. Odaállt az ablakhoz. Az eső vigasztalanul zuhogott. Az úttest túloldalán egy alacsony, esőkabátos férfit pillantott meg. Éppen jött egy villamos, de a férfi nem szállt fel. – Úgy látszik, a kislányt várja – gondolta István, és kesernyésen elmosolyodott. – Ilyenkor nem jó randevúzni. – Felvette ballonkabátját, vastag talpú sportcipőjét, barna puhakalapját, és elindult. – Felmegyek Eszterhez – határozta el. A kapuban megállt. Azon gondolkozott, hogy felszálljon-e villamosra, vagy sétáljon le a Batthyány utcához gyalog. Még végére sem ért a gondolatnak, amikor a villamos nagy zajjal megállt. De máris indult tovább. Csak az alacsony, esőkabátos férfi álldogált. István egy hirtelen elhatározással átszaladt az úttesten, és felugrott a mozgásban levő kocsira. Elmosódva látta, hogy ugyanabban a pillanatban egy magas, karcsú alak is elválik a fal mellől, és utána szalad.

Az ismeretlen közvetlen a sarkában volt. Két vagy három lépést még szaladnia is kellett, mert Istvántól nem tudott felugrani a lépcsőre. A fiú gyorsan fellépett, és segítette a magas alakot. – Köszönöm – lihegte a férfi… – Majdnem lemaradt – mosolyodott el a fiú és hozzátette – az én hibámból… – Nem tesz semmit – válaszolt az ismeretlen –, fontos, hogy fenn vagyok. István megállt a peronon. Átnézett a másik kocsiba. Az alacsony esőkabátost már ott látta. – Úgy látszik, megunta a várást – gondolta a fiú. – Nem jött a kislány. A Széli Kálmán téren leszállt, és gallérját felhajtva elindult. Nem sietett. Úgyis megázik – gondolta. Felsétált a Batthyány utcába. Közvetlenül a fal mellett ment, hogy némiképpen védje magát az esőtől. Mikor a sarkon befordult, ösztönösen hátranézett. Mintha egy elmosódott alak beugrott volna a kapu alá. Nyugtalan érzés fogta el, de csak egy másodpercig tartott. – Képzelődöm, rosszak az idegeim – gondolta. A 48-as számú ház előtt megállt. Belépett a kapun, de nem ment be. A házmesterfiú a kapubejáratot seperte. Adott neki egy forintot, és felküldte Eszterért. Nemsokára sietős lépteket hallott, de mire hátranézett, már senkit sem látott, csak futó léptek zaja verte fel az utca csendjét. Kinézett a kapu alól. Sehol senki, csak az eső esett. Pár perc múlva megjelent Eszter. Arcát az izgatottság pirosra festette, de szemében aggódás volt. István eléje sietett. – Nem haragszol? – kérdezte a lányt. – Mi történt, István? Két napja nem tudunk rólad semmit… – Ráérsz? Van egy kis időd számomra? – Van – felelte a lány, és megfogta a fiú karját. – Gyere fel hozzám. – Nem, inkább üljünk be valahova – ajánlotta a fiú.

– Ahogy akarod. De akkor hozok ernyőt. Meg pénz sincs nálam. – Nálam van – mondta István. Eszter sietve távozott. A fiú gondokba merülve sétált a kapu alatt, majd megállt a bejáratnál, és egykedvűen bámulta az csőtől fényes utcaköveket. – Itt is vagyok – hallotta a lány hangját. – Hova megyünk? – Van itt valami csendes kis eszpresszó a közelben? – kérdezte a fiú. – Menjünk az Old Firenzébe, az nagyon csendes kis hely. – Elindultak. – Gyere te is az ernyő alá, megengedem, hogy belém karolj. – Rámosolyodott a fiúra. István nem kérette magát. Az ernyő alá bújt, majd kivette a lány kezéből. – Te karolj belém. – Eszter engedelmeskedett. Szorosan a fiú mellé húzódott. Érezte István izmos karját. – Na, most beszélj – mondta pár lépés után. – Nem is tudom, mit mondjak. Fura egy helyzet. Otthon már nem bírtam az egyedüllétet, mindenáron találkozni akartam veled. Magam sem tudom, hogy miért. Most meg képtelen vagyok beszélni. Láttál már ilyet? Óvatosan lépkedtek. A tócsákat kikerülték. Pár lépés után Eszter izgatottan kérdezte tőle: – Mondd már, mi történt veled… A nővérem mondta, hogy kerestél… István magához szorította a lány karját. – Bolond dolgok történtek velem – mondta. Aztán akadozva elmesélt mindent. Még Sónyi Évát sem hagyta ki. Eszter figyelmesen hallgatta. Mire befejezte az elbeszélést, megérkeztek az eszpresszóhoz. Kevesen voltak. Az ablaknál leültek egy asztal mellé. A fiú két feketét rendelt.

Eszter hallgatott, arca elkomorult. Nem tetszett neki az Éva-dolog. A fiú hangjából azt vette ki, hogy a kenyereslány nem közömbös neki. – Mondd – szólalt meg tétován –, neked tetszik az a szőke lány? A fiú lassan itta a feketéjét. Azon törte a fejét, hogy hogyan magyarázza meg a lánynak. – Őszintén szólva zavarban vagyok – válaszolta. – Eddig sohasem volt semmiféle kalandom. A tanulás annyira lekötött. – Ránézett a lányra. Kék szeme úgy csillogott, mint a verőfényes tó tükre. – Terád, Eszterkém, úgy nézek, mint a testvéremre. Valami belső kényszer hajt, hogy őszinte legyek. Azt hiszem, meg tudsz érteni. Nézd a helyzetemet. Teljesen kilátástalan. Az, amit Holubéknál véletlenül meghallottam, arról győzött meg, hogy orvos nem lehetek. Eddig nem éltem, nem jártam szórakozni, lemondtam mindenről. Táncról, nőről, italról. Ez nem jó meghatározás, hogy lemondtam. Mert a táncot meg az italt sohasem kívántam. – És a nőt? – kérdezte a lány. – A nőt igen. De remélem, mint orvosjelölt, ezt nem tartod furcsának? – Annyi pénzed van? – Nem mindegy? Van vagy nincs, nekem már nem számít. Kallós mester elintézte a jövőmet. – Hallgatott egy ideig, majd öngúnnyal folytatta. – Meg aztán tudod. Eszterkém, rá kell szoknom az italra. Mert vagy hordárnak, vagy szállítómunkásnak megyek el, ott pedig inni kell. – István, te megőrültél! Ilyen gyenge ember vagy? Mármost feladod a harcot? – Eszterkém! Arra kérlek, hogy ne tarts nekem most politikai oktatást. Tudom, mit akarsz mondani. – Mit? – kérdezte a lány. – Azt, amit én már magammal ezerszer megvitattam. Azt mondtam: ide figyelj, öregem. Igazad van. Az igazság a te oldaladon áll. Ha ezt tudod, akkor foggalkörömmel harcolj érte, maradj meg becsületesnek, mert különben a lejtőre kerülsz… De elbukni is jobb becsületesen… Igaz? – kérdezte nevetve István.

– Ezt akarod mondani. – Valahogy így – felelte a lány. – Még annyit tennék hozzá: ha én önmagamról tudom, hogy becsületes vagyok, akkor mások véleménye nem számít. – Csakhogy, Eszterkém, az ember nem élhet különc módra a társadalomban. Márpedig ha én fütyülök a társadalom véleményére, mert tudom, hogy az hamis, különccé kell válnom, és szembe kell kerülnöm az emberekkel. így pedig én nem tudok élni. – És mit akarsz csinálni? – Nem tudom. Mit tanácsolsz? Eszter sokáig gondolkodott. A fiú megfogta a lány kezét. – Én a te helyedben elhelyezkednék bármilyen munkára, és tovább folytatnám a harcot az igazamért. – Te ezt megtehetnéd – mondta a fiú, és erősen megszorította a lány kezét. – Én nem tehetem meg. – Miért nem? – Ezt te kérdezed tőlem, a MEFESZ-titkár? – mosolyodott el István, majd folytatta. – Először is azért, mert bárhogyan is nézem, én osztályidegen vagyok. Apám tényleg nyilas volt. Szegény édesanyám dzsentri-lány. Én valóban antifasiszta voltam, de kivel bizonyítsam? Maya meghalt, nagybátyja, nagynénje nem él. Ki hisz nekem? Látod, Kallós azt állította, hogy szovjetellenes, kommunistaellenes vagyok. Te is tudod, hogy ez nem igaz. És Eszterkém, itt a tragédia, hogy nem hisznek nekem. Kallós szavára többet adnak, mint az én szavamra, és ezen semmi csodálkozni való nincs. Én nem azokra haragszom, akik Kallósnak hisznek, hanem Kallósra, aki becsapja, félrevezeti őket. Nincs kiút. Hidd el. Ki az, aki ki mer állni értem… – Én is – szólt közbe a lány. – Ó, Eszterkém. Aranyos vagy. De találsz-e valakit, aki meghallgat? A lány gondolatban igazat adott a fiúnak. De mégis valahogy tartani akarta

benne az önbizalmat. – Tudod, Eszterkém, ha az én apám kommunista lenne, mint a tied, ha én szegényparaszt családból származtam volna, mint te, talán másképpen állnék a harchoz… Nem, Eszterkém. Belőlem orvos nem lehet. Hiszen látod, már Holub mellett sem dolgozhatom. – István – szólalt meg a lány –, te nem csináltál olyan dolgot, ami esetleg törvénybe ütközik, ami mondjuk a rendőrséget érdekli?… A fiú felkapta a fejét. Szemében most zavarosan csillogott a fény. – Eszter! Te feltételezed rólam? – S hogy a lány nem felelt, szenvedélyesebben mondta: – Esküszöm neked, hogy nem! – Akkor pedig azt javaslom, hogy menj fel a rendőrségre, és… – És… – kérdezte a fiú –, és mondjam azt, hogy engedjenek tovább tanulni? – Nem – válaszolt a lány. – Elmondanád, hogy mit hallottál Holubnál. – Azt mondjam el, amit ők is tudnak? Nevetséges. – Fenét. Kérd meg őket, hogy vizsgálják ki az ügyedet! – Remélem, ezt nem gondolod komolyan? – kérdezte a fiú. –Á, butaság. Beszéljünk másról. Például, hogy megtaníthatnál táncolni. – Ne légy cinikus, István. Ennek nincs sok értelme… – De annak sincs, hogy olyan dolgokon gyötrődjünk, amit megoldani nem tudunk… Lényegében nem nagy dolog az enyém. Nem egy ember sorsán múlik az ország jövője. Ti azért orvosok lesztek… Én kihulltam… – Hagyd abba, nagyon kérlek… – szólt a lány. – István én őszintén akarok segíteni. Nekem nem mindegy… – hirtelen elharapta a szót. – Mi nem mindegy? – kérdezte a fiú. Eszter lehajtotta a fejét, hallgatott. – No, mi nem mindegy?

– Hát az – folytatta akadozva a lány –, hogy… hogy milyen politika van ebben az országban… – Azt hittem, mást fogsz mondani. Újabb vendégek érkeztek. A fiú a belépőkre nézett, és arcán meglepetés tükröződött. Mosolyogva megbiccentette a fejét. Az a magas fiatalember lépett be egy csinos fekete lánnyal, akit a villamosra felsegített. A férfi visszamosolygott, majd leültek az egyik asztalhoz. – Kinek köszöntél? – kérdezte Eszter. – Nem ismerem – válaszolta István. – Amikor hozzád jöttem, ő is arra a villamosra ugrott fel, amelyikre én. Segítettem neki. – Azt hittem, barátod. Szép az a nő… István odanézett. – Igen – felelte. Aztán szó nélkül ültek egymás kezét fogva. Ugyanazon nap Éva szabadnapos volt. Fél tízkor kellett találkoznia Frédivel. Nagyon ideges volt, és nagyon félt. A századossal még mindig nem ért el eredményt, márpedig Frédit az érdekli. A lánynak egy idő óta az volt az érzése, hogy figyelik, bár eddig semmi jelét nem tapasztalta. A konspiráció szabályait pontosan betartotta, de azért nagyon félt a lebukástól. Felöltözött. Elindulása előtt leoltotta a villanyt, majd odaállt az ablakhoz, és kitekintett. Hosszasan nézte a kapu előtti parkot, de semmi gyanúsat nem látott. Lassú, kényelmes léptekkel lement a lépcsőn. A kapu előtt óvatosan körülnézett. Csendes és kietlen volt a park, csak a Pozsonyi út felől hallatszott a villamos csengetése és az autómotorok zaja. Kiment a Pozsonyi útra. A villamosmegállónál hosszabban időzött. Kockás ernyőjén halkan kopogtak az esőcseppek. Megnyugodott. Nem látott senkit. Elindult a Körút felé. Az autóbuszmegállóhoz sétált. Várt egy 12-es autóbuszt, de nem szállt fel. Ugyanezt végigjátszotta a 6-ossal is. – Nem figyelnek – állapította meg. Ha figyelnének, akkor észrevenném, mert itt állnának velem. – Megkönnyebbülten visszasétált a Fürst Sándor utcába, és bement a Duna moziba. Még azt sem nézte meg pontosan, hogy hova szól a jegye. Délelőtt, mikor a jegyet borítékba zárva

bedobták az ajtaján, csak azt jegyezte meg, hogy az utolsó előadásra kell mennie. Egykedvűen nézte a hirdetéseket, a következő előadás képeit. Megvárta míg a második csengetés megszólalt, és csak azután ment be. A huszonnegyedik sor szélén a második székre szólt a jegye. A mozi tömve volt, csak a mellette levő legszélső szék volt üres. Megkezdődött az előadás. A lány nem nagyon figyelte a képeket, idegesen várt. Tudta, hogy Frédi nem szokott késni. Megkezdődött a nagyfilm. Az első képek peregtek, amikor érezte, hogy valaki melléje ült. Nem Frédi volt. Őt megismerte volna jellegzetes levendula parfümjéről. Szíve hangosan vert. Érezte, hogy az ismeretlen megfogja a kezét. Nem ellenkezett. A férfi óvatosan egy kulcsot csúsztatott a tenyerébe. Még pár percig ott ült mellette, aztán felállt, és a sötétben eltávozott. Éva nagyot sóhajtott. Tudta, hogy a kulcs átadása mit jelent. Frédi sürgősen beszélni akar vele a villában. Tehát még ma az előadás után fel kell mennie. Az előadás befejezése előtt pár perccel ő is eltávozott.

– Nem követtek? – kérdezte a magas, negyven év körüli, szemüveges férfi. – Nem – felelte halkan Éva. – Kétszer váltottam taxit. – Ülj le – hallotta Frédi hangját. Leült az egyik kényelmes fotelbe a kandalló mellé. Félénken nézett a férfira. – Mi az, mitől félsz? – kérdezte Frédi, és olyan kedvesen mosolygott, mint egy fiatal gyerek. – Nem félek – hazudta a lány, és elpirult. – Biztos? – Igazán nem félek – erősködött Éva. – Akkor jól van – mondta még mindig nevetve Frédi, és ő is leült a leánnyal szemben. Éva szolgálatkészen nézett a férfira. Frédi gondolkodva simogatta előreugró, szegletes állát. Hosszú ujjai voltak, mint egy zongoraművésznek, körmei

gondosan manikűrözve. Egyszerű, sima szürke öltönyt viselt, melyhez apró mintás kék nyakkendőt kötött. Éva még sohasem látta más színű ruhában, csak szürkében. Mindig a lehető legegyszerűbben öltözött. Sokszor az volt az érzése, hogy Frédi talán pap, azért szereti az egyhangú, unalmas színeket. – Nos, mi újság van? – törte meg a csendet a férfi. Most már csak gesztenyebarna szeme mosolygott. – Semmit sem tudok mondani – válaszolta a lány. – A századossal még nem sikerült randevúig vinnem a dolgot. Nagyon zívan viselkedik. – Ez baj, Évikém, nagy baj – szólt közbe a férfi. – Az idő halad, lemaradunk… Nekünk pedig a hadrendet meg kell szereznünk… meg bizony… – Adj tanácsot, hogy mit csináljak? Nem tehetek róla, hogy nem bukik rám… – mondta a lány. – Más újság? – Nem tudok mást. – Értem, Évikém… Feri barátunk, hogy van? Még mindig veszekedtek? – Nem, nem… néha zsörtölődik, de különben… – Igen. Feri ügyes ember. Öreg róka… – nevetett Frédi. – Rólam nem szokott mesélni? Nem mondta, hogy mióta ismerjük egymást? Mert az öreg fecseg egy parányit… – Nekem nem mondott semmit – válaszolta a lány. – És te sem érdeklődtél még utánam? – Nem. – Helyes! – szólt Frédi. – Mert tudod, nem szeretem, ha utánam érdeklődnek. – Hangosabban nevetett. – Ez már nálam olyan rossz szokás. A lány hallgatott. – Iszol valamit? – kérdezte a férfi. – Van jó whiskym. Tegnap kaptam.

– Ahogy akarod… Frédi felállt. A szekrényből két poharat meg egy üveg whiskyt vett elő. Kényelmes mozdulatokkal az asztalra tette, majd átment a másik szobába, és az autoszifonnal tért vissza. Újból leült. Töltött. – Egészségedre, Éva – emelte fel poharát, és hamiskásan rákacsintott a lányra. Éva felhajtotta az italt. – Vannak jó felvételeim, meg akarod hallgatni? – kérdezte a férfi. – Igen, Frédi… – Éva szíve hangosan dobogott. Érezte, hogy Frédi nem ezért hívta. Valamit akar tőle. Eddig sohasem szórakoztatta őt hangfelvételeivel. Frédi már be is kapcsolta a magnetofont. A vékony acélhuzal csillogva csavarodott az orsóra. A kellemes, gyors ritmusú egzotikus dallam betöltötte a szobát. A férfi hosszú ujjaival verte a taktust, a lány pedig behunyt szemmel hallgatta. Egy pillanatra megfeledkezett mindenről. Azokra az időkre gondolt, amikor még ő is szabad volt, és szombat esténként vőlegényével egymáshoz simulva táncoltak. Táncoltak, és a jövőről ábrándoztak. A zene elhallgatott, de az acélszalag tovább pergett. – Ezt a számot figyeld, ami most következik – hallotta a férfi hangját. – Igen, figyelek – válaszolta becsukott szemmel. „Nem, nem, nem akarom” – sikoltott egy női hang. Azt hitte, elájul. Ez nem lehet igaz… Nem merte kinyitni a szemét. Végig kellett hallgatnia az egészet. „Mindent, érted, mindent, csak ezt ne” – hallotta könyörgő, sírásba csukló hangját. „De akarlak…” – lihegte Feri – Dulakodás hangja hallatszott, majd Wildmann vad, kegyetlen hangja: „Te cafat, nekem nem adod magad… mi?” „Ne bánts, kérlek, könyörgöm ne bánts… gyűlöllek!”

„Frédinek meg annak a felszedett palidnak odaadod magad, mi? Te utolsó… Vetkőzz!” – Játsszam még tovább? – hallotta Frédi hidegen csengő hangját. Kinyitotta szemét. Könnyein át nézett a férfira. – Ne, könyörgöm, ne… – suttogta. Frédi kikapcsolta a gépet. – Pedig most jön az izgalmas rész. A vén szatír győzelme, vagy a könnyes nászéjszaka… Éva lehajtotta fejét. Teste meg-megrázkódott az elfojtott zokogástól. A férfi kegyetlenül folytatta. – Az a rész sem rossz, amikor barátunk részletesen elmeséli a múltamat. Érdekes életrajzom van, mi? A lány megrázkódott. Eszébe jutott Feri hajnali beszélgetése. – De – folytatta a férfi – a múltamat, ma már csak ketten ismerjük. – A szavakat lassan, szótagolva ejtette ki, és azok hidegen csengtek, mint a betonra ejtett acéldarabkák. – És Feri? – kérdezte a lány. – Egy órával ezelőtt telefonáltak, hogy halálra gázolta Kispesten egy gépkocsi. A lány szeme kimeredt. – Megölted? – kezét az ajka elé emelte. – Én? – nevetett cinikusan a férfi. – Véletlen baleset áldozata lett. Vannak ilyen véletlenek az életben… – kivett a dobozból egy cigarettát, és rágyújtott. Szemét nem vette le a lányról. – És nagyon érdekes megfigyelésem van – folytatta közömbösen. – Az ilyen véletlen balesetek általában azoknál az embereknél fordulnak elő, akik sokat tudnák, vagy legalábbis többet a kelleténél. – Mosolyogva nézett a rémült lányra. – No, ne félj. Téged nem bántalak… Rád szükségem van. És nagyon meghatódtam könnyeiden. Igazán szép volt, hogy

sírva lettél azé a vén gazemberé… – Nem akartam – Tudom… Gyere ide! – Éva, mint a megbűvölt kígyó, engedelmeskedett. A férfi mosolygó barna szeme fogva tartotta. – Ülj ide – szólt Frédi, és az ölébe vonta a lányt. Simogatta Éva lágy, szőke haját, és ajkával alig érintve, a tarkóját csókolgatta, közben duruzsolt. – Miért félsz tőlem? – Nem tudom – pihegte Éva, és szorongó félelem szorította össze mellét. Ahányszor a férfi ajka a nyakához ért, testén hideg futott végig. – Bántottalak én már? – Nem… – Kényszerítettelek valaha, hogy az enyém légy? – Nem. – Akkor hát? – Nem tudom… – felelte a lány. – Úgy érzem… – elhallgatott. – No, folytasd! – biztatta a férfi. – Tudod, hogy nekem mindent el kell mondanod. – Igen… – Szóval? – Néha olyan kegyetlenség van a szemedben… – Ó, kis csacsi… Ettől félsz? Talán gyűlölsz? – Nem tudom… félek… – Érezte, hogy a férfi izmos tenyere a mellére csúszik. Nem mert ellenkezni. – Csókolj meg! – parancsolta Frédi. – Még úgysem csókoltál soha…

A lány gépiesen engedelmeskedett… Frédi vadul magához ölelte. Éva azt hitte, hogy összetöri a testét. Tehetetlen volt. Akarata megbénult. Szemét lehunyta, és hagyta, hogy történjék vele bármi. Hajnal felé ébredt fel. A férfi ott feküdt mellette. Arra is gondolt, hogy megöli, de tudta, hogy gyáva, és nem meri megtenni. S ha megöli a férfit, akkor önmagát is megölte, mert ő már nem tud élni a nélkül az átkozott por nélkül, amit a férfitől kap. Más pedig nem ad. Négy éve rabja a kokainnak. Négy éve már, hogy elvesztette akaratát. Amíg a kokain hatása tart, jól érzi magát, a világon minden semmiségnek tűnik, de ha szűnik a fehér por hatása, gyávának, idegroncsnak, üresnek érzi magát. És most már napok óta nincs kokainja. Talán Frédi ad. Legutóbb megígérte, hogy szerez. Mindent végrehajt, csak feledni tudjon… – Ránézett a férfira. – Milyen szép ember – gondolta. Markáns, férfias arc, izmos, egészséges test, művelt és mégis… Mégis mennyire irtózik tőle, mennyire fél, milyen mélyen gyűlöli. Ha Frédi tudná, biztosan őt is megölné, mint Ferit. A férfi megmozdult. Álmosan pislogott. Megszokott mozdulattal a heverő oldalán levő asztalkához nyúlt. Egy herendi porcelándobozból csokoládét vett ki, majd rágyújtott. Rámosolygott a lányra, és a mennyezetet nézve, élvezettel fújta a füstöt. Éva amennyire tudta, összehúzta testét a paplan alatt. Szeretett volna már felkelni, alaposan megfürödni, lemosni magáról az éjszaka minden piszkát, mert szennyesnek érezte magát. És most, hogy józanul gondolkodott, nem talált semmi mentséget. Érzelmeit aprópénzre váltotta, ő, Sónyi Éva, akinek szigorú törvényei voltak az erkölcsről. De az régen volt. Szerelemből odaadta magát az ördögnek is, nem volt benne lelkiismeret-furdalás. De ő most nem szerelemből adta oda testét, és ez már megbocsáthatatlan, undorító dolog. – Hogy aludtál? – kérdezte a férfi, és magához vonta a lányt. – Köszönöm, jól. – Ki az a felszedett pali, akiről Feri beszélt. Miért vitted a lakásodra? – Orvostanhallgató – felelte a lány. – Szeretőd? – Nem, közelebbről nem is ismerem.

– Nem volt köztetek semmi? – Nem, soha! – Akkor miért vitted fel a lakásodra? Ezt nehéz elhinni… – Frédi, te utasítottál, hogy fiatal egyetemistákat feltétlenül Nyugatra kell küldeni. – Azért vitted fel?? – Igen. – És honnan tudtad, hogy egyetemista? – Mikor az asztalához ültem, azonnal megkérdeztem, hogy mi a foglalkozása. Láttam rajta, hogy diák. – Hm, értem… – felelte a férfi. – És mondd csak, már megbeszélted vele a kiszökést? – Igen – hazudta a lány. – Melyik címet adtad meg? A lány egy másodpercig gondolkodott. – Kirchen Gasse 6, Pál atya címét… – Rendben van. Tehát biztos, hogy semmi sem volt köztetek? – Igen, Frédi. A férfi még egy ideig gondolkodva nézte a mennyezetet. Homloka egyre ráncosabb, szeme felhősebb lett. Valamin nagyon mélyen töprengett. – Frédi – szólt halkan a lány. – Ne zavarj! – A férfi hangja hidegen csengett. Pár perc múlva kiugrott az ágyból. Arca egészen megváltozott. Szemében rémület ült. Éva még nem látta ilyennek. Mintha elvesztette volna magabiztosságát. Pillanatok alatt felöltözött.

Ballonkabátot és szürke puhakalapot vett fel. – Te is öltözz fel. A kulcsot vidd magaddal. Lehet, hogy este felmegyek hozzád. Mindenesetre várj. – Igen – felelte a lány. Tétovázott egy ideig. Ajka szólásra nyílt, de ismét összezáródott. – Akarsz még valamit? – kérdezte a férfi. – Igen… megígérted… – Tudom, majd viszek. Most nem érek rá… A lány hallotta sietős lépteit, az előszoba ajtajának csapódását, aztán mély csend borult a házra.

Kocka megdöbbent arccal olvasta a reggeli hírösszefoglalást. Az éjszakai balesetek között szerepelt Vildmann Ferenc tragikus halála is. – Mit keresett ez Kispesten éjjel egy órakor, hiszen Budán lakik? – tűnődött a főhadnagy. – Nem tiszta dolog. Nem volt szabadnapos, tehát valami fontos ügy lehetett, amiért elkéredzkedett, és kiment Kispestre. Felhívta a rendőrséget. Az életvédelmi osztály vezetőjét kérte. – Halló… – kiáltott a kagylóba. – Itt Bárdi főhadnagy beszél … A Vildmann-ügy után érdeklődöm… Igen… Semmi gyanúsat nem találtak?… Értem… Hol? Hangosabban beszéljen. Értem… a Bonctani Intézetben… Jó, köszönöm. Viszonthallásra! Fél óra múlva már az Intézetben volt. A főorvossal beszélt, engedélyt kért, hogy a hullát megnézhesse. – Menjen csak, elvtárs. A kettes kamrában van – mondta a főorvos. – Még nem nyúltunk hozzá. Kocka köszönt, és sietős léptekkel leszaladt a lépcsőn. Az alagsorban édeskés

formalinszag terjengett. – Alaposan át kell kutatnom, hátha találok valamit, mert valami szándékkal ment Kispestre – gondolta. A kettes kamra előtt egy percre megállt. Izgalom fogta el. Ösztönösen irtózott a hulláktól. Szolgálatban azonban elkerülhetetlen ez. Szíve a megszokottnál erősebben vert. Várt egy kis ideig, aztán benyitott. A kamra közepén levő márvány boncasztal üresen meredt rá. Azt gondolta, rossz helyen jár, vissza akart fordulni, mikor a boncasztal túlsó oldalán észrevette a bádogtepsit. A tepsi előtt egy alak guggolt. Az ajtó nyitására mintha mozdulatai megkövültek volna. – Jó reggelt – köszönt a főhadnagy. A hangra a guggoló alak felegyenesedett. Magas, vállas férfi volt, ballonban. Göndör fekete haja csillogott a lámpafényben. Arca előtt géz álarc. A két férfi egymásra nézett. Kocka az ismeretlen szeméből zavart, meglepetést olvasott ki. Nyugtalan érzés fogta el. Nyugtalansága még jobban fokozódott, amikor a földön egy orvosi táskát és azon egy szürke puhakalapot vett észre. Mindez pár másodpercig tartott. – Kicsoda ön? – kérdezte hidegen a férfi, és gumikesztyűs jobb kezét ballonkabátja hajtókájához emelte. – A rendőrségtől vagyok – felelte Kocka, és egy lépést tett előre. – Igen? – hallotta a férfi elfojtott hangját, és látta, hogy szeme összeszűkül, kissé előrehajol, mintha tüsszenteni akarna, s kezével a zsebkendője után kap. A következő pillanatban a férfi kezében egy hatharmincötös pisztoly csillogott. – Emelje fel a kezét! – parancsolta az ismeretlen. Kocka feltartotta karját. – Jöjjön ide! A főhadnagy megindult. Agya sebesen dolgozott. Kiutat keresett. Izmait megfeszítette. – Álljon meg! Egy lépésre álltak egymástól. A pisztoly csöve Kocka mellének irányult. A fiú agyában végigfutott minden eshetőség. – Lőni fog, mert az alagsorban nem hallatszik fel a lövés zaja. Talán sikerül. – A jól ismert cselgáncsfogást

alkalmazta. Testsúlyát bal lábára helyezte, s egy hirtelen mozdulattal jobbra kifordult, de ugyanabban a pillanatban bal kezével, mint az acélkapocs átfogta a férfi pisztolyt fogó kezét. Az ismeretlen felszisszent, és azonnal támadásba ment át. De Kocka másik kezével felütötte a pisztolyt. A fegyver magas ívben a hátuk mögé repült. Öldöklő küzdelem kezdődött. A férfi erősebb volt, mint Kocka, de a fiú a kültelken nevelkedett, ahol száz és száz fogást sajátított el. Állát védte, mert tudta, hogy az a gyenge pontja. Az ismeretlen hatalmas ütése elzúgott a feje mellett. Megbillent, egyensúlyát vesztve előredűlt. A fiú vasökle lecsapott. A férfi nekiesett a falnak, s félig ájultan lecsúszott. Kocka utánaugrott, de a következő pillanatban széles ívben hátrarepült. Fejét beverte a márvány boncasztalba. A férfi egyik lábfejével bokáját megtámasztotta, a másik lábával pedig térdébe rúgott. Kocka éles fájdalmat érzett. Látta, hogy az ismeretlen hirtelen mozdulattal felkapja táskáját és kiugrik az ajtón. A fiú utánavetette magát, de elkésett. Kulcs csikordult a zárban. Dühösen megállt. Kellemetlen dolog egy hullával bezárva lenni. Körülnézett. A férfi kalapja ott hevert a földön. Megtapogatta tarkóját. Alaposan beverte. Aztán az ajtóhoz ment, és dörömbölni kezdett. Semmi mozgást nem hallott. Újból dörömbölt. Már arra gondolt, hogy szétlövi a zárat, amikor sietős lépteket hallott. A biztonság kedvéért elővette pisztolyát, és lövésre készen felöltője zsebébe tette. – Ki van bent? – kérdezte valaki. – Nyissa ki, ne féljen, nem a hulla támadt fel – kiáltotta. Kulcscsikorgás. Az ajtóban az intézet egyik ápolója jelent meg rémült arccal, és kimeredt szemmel bámult a feldúlt arcú főhadnagyra. – Hogyan került ide? – kérdezte. – Most ne ezt kérdezze – válaszolta ingerülten Kocka. – Bárdi főhadnagy vagyok. Itt van ez a telefonszám, azonnal hívja fel – egy darab papírra felírta a számot. – Cselei alezredesnek mondja meg, hogy sürgősen jöjjön ide. Az ápoló átvette a papírszeletet, és fejét csóválva, mint aki nem érti a történteket, eltávozott. Kocka megkönnyebbült. Kivette a kulcsot a zárból. – Kár, hogy elszalasztottam

a komát – gondolta. – Azt hiszem, sok mindenre választ kaptunk volna – fűzte tovább elmélkedését. Megkereste a pisztolyt. Elővette zsebkendőjét és óvatosan becsomagolta a fegyvert, majd zsebre rakta. Odament a tepsihez. Iszonyodva nézte az összeroncsolt testet. Az áldozat arcát kendővel takarták le. Kocka leguggolt a tepsi mellé, szemben az ajtóval. Végigkutatta a zsebeket. Üresek voltak. Felállt. Gondolkodott. – Mit keresett az ismeretlen? Mert valami fontos dolgot keresett, az biztos. Nem kockáztatott volna ennyit. – Vildmannon kockás sporting volt. A főhadnagy tűnődve nézte az alacsony termetű, borzalmasan összeroncsolt férfit. – Hátha az ingen is van zseb – gondolta. Az ilyen sportingekre zsebeket szoktak varrni. – Lehajolt. Megborzongott, amikor a vékony zefíringen keresztül érezte az áldozat testének hidegét. – Mintha valami lenne a zsebében. Igen, nem téved. – Óvatosan belenyúlt a zsebbe. Vékony, négyrétre hajtott papírt húzott ki. Széthajtotta. Nehezen betűzve olvasni kezdte az egyenletes sorokat.

„Pontosan ejfel után fel oraval varj a megszokott helyen. Azt a teherautot, melyiknek jobb oldali indexe jelezni fog, allitsd le. A tobbit megtudod a vezetotol. Fredi”

Érdekes, hogy ékezetet sehol sem tett Frédi. Végigjárta a kamrát, alaposan megnézett mindent; hátha a dulakodás helyén talál valami nyomot. Semmit sem talált. Kiment, és becsukta az ajtót. A talált kalapot magával vitte. Menet közben megnézte a kalap belsejét. R. V. monogramot látott benne. A földszinti bejárati ajtónál megállt, és ott várta meg Cselei megérkezését. Kocka részletesen beszámolt a reggeli eseményekről. Az alezredes figyelmesen hallgatta. Bementek az intézet vezetőjéhez. – Főorvos elvtárs – kérdezte az alezredes –, adtak valakinek engedélyt Vildmann megvizsgálásához. – A magam részéről senkinek – válaszolta a főorvos –, de azonnal megkérdezem az ügyeletest. – Felvette a telefonkagylót. Tárcsázott.

Pár perc múlva egy fiatal, fehérköpenyes orvos lépett be. Bemutatkozott, és szolgálatkészen nézett az intézet vezetőjére. – Mondja, kolléga, adott ön engedélyt valakinek, hogy a kettes kamrában levő hullát megvizsgálja? A fiatal orvos rövid gondolkodás után válaszolt. – Igen. – Kinek? – kérdezte élénken Cselei. – A rendőrség életvédelmi osztályáról volt itt egy rendőrorvos. – Hogy hívták? – Én bizony nem jegyeztem meg a nevét – felelte a fiatalember. – Csak úgy beengedte? – Felmutatta a rendőrségi igazolványát. – Egyenruhában volt? – kérdezte Cselei. – Nem, civilben. Ha jól emlékszem, homokszínű ballonkabátot és kalapot viselt, barna orvosi táska volt nála. – Szabadna egy kérdést? – szólt közbe Kocka. – Tessék – fordult a főhadnagy felé az ügyeletes. – Próbáljon jól visszaemlékezni az arcára. A fiatalember keresztbe rakta a lábát, térdére könyökölt, és állát tenyerével feltámasztotta, úgy gondolkodott. – Ha jól emlékszem – mondta egy kis idő után –, szegletes markáns arca, barna szeme, erős fekete szemöldöke volt. Bár folyton mosolygott, fogait nem láttam. Valami feltűnő volt rajta. A normálisnál hosszabb ujjai voltak. Kocka az alezredesre nézett.

– Ő volt az! – majd az ügyeletes felé fordult: – Köszönöm szépen. – Elmehetek? – kérdezte a fiatalember, és felállt. – Igen – felelte Cselei. Ők is elbúcsúztak, és visszamentek a hivatalba. – No, Kocka – szólt nevetve az alezredes. – Most hogyan látod a dolgokat? – Már világosabban – felelte a főhadnagy. – Meggyőződésem, hogy a hullakamra reggeli vendége Frédi barátunk volt. Azt is tudom, hogy mit keresett. A levelet. Nyilván rájött, hogy hiba volt a levél megírása, és el akarta tüntetni. – Ebből viszont az következik, hogy ő végzett Vildmann-nal – vette át a szót az alezredes. – Úgy látszik – felelte a főhadnagy –, de vajon miért? – Ennek ezer oka lehet – válaszolta az alezredes. – Talán zsarolta őt. Talán nem akart megfelelően dolgozni. De az is lehet, hogy túl sokat tudott, vagy fecsegett valahol. Ezen én nem csodálkozom. Ez beletartozik az imperialisták módszerébe. Csak addig dolgoztatnak valakivel, míg nem veszélyes számukra. Ha már nem tudják használni, eltüntetik. Nem kockáztatnak semmit. Ne felejtsd el, hogy Vildmann régi ügynök. A háború alatt Távol-Keleten élt, majd Törökországban. Sok mindent tudhatott. – Igen – felelte Kocka. – Viszont én egy meglepőbb dolgot mondok – folytatta az alezredes. A főhadnagy kérdőn ránézett. – Ez a Krasznai-gyerek véletlenül keveredett a dologba! –mondta mosolyogva Cselei. – Véletlenül? – Igen. Tegnap találkoztam egyik barátommal. Tavaly együtt voltunk pártiskolán. Olajosnak hívják. A Közoktatásiban dolgozik. Beszélgettünk, és

felháborodva meséli ennek a Krasznainak az eltávolítását. Azonnal részletesen utánanéztem. Megállapítottam, hogy a tanulmányi osztály vezetője állította össze a jelentést és adta be a rendőrségnek. Onnan mi csak kivonatot kaptunk. A jelentés egy csomó feltevést tartalmaz, ami semmivel sem támasztható alá. Az egyetemen nagyon rendes, becsületes gyereknek ismerik, és a tanárok véleménye szerint nagyon tehetséges. – De hogyan került a Liliomba? És Éva miért vitte a lakására? – kérdezte Kocka. – Azt még nem tudom. De egy óra múlva többet tudok mondani – felelte mosolyogva Cselei. – Egy óra múlva találkozom Olajossal, akitől egy szívességet kértem. – Akkor a fiú figyelését állítsam le? – Egyelőre ne – felelte az alezredes. – Lehet, hogy én tévedek.

4.

Olajos Géza másodszor kopogtatott özv. Sámsonné lakásának ajtaján. A lakásajtó kitárult, és egy fiatal, karcsú lányt pillantott meg. Olajos mosolyogva leemelte kalapját, barátságosan köszönt. Szőke haján megcsillant a délelőtti napsugár. – Borús Eszter elvtársnőt keresem. – Én vagyok. Tessék – felelte tartózkodóan a lány. – Beszélni szeretnék magával – mondta mosolyogva a fiatalember. – A Közoktatásügyi Minisztériumból jöttem. – Tessék befáradni. – Köszönöm. – Olajos belépett a keskeny előszobába. Eszter becsukta az ajtót, ösztönös mozdulattal megigazította haját. – Talán menjünk a szobába – ajánlotta –, arra tessék. A férfi belépett. A kis méretű szoba ízlésesen volt berendezve. Az ablak mellett egy asztal állt, az ajtótól jobbra ruhásszekrény, azzal szemben egy sezlon. Az asztalon könyvek, füzetek halmaza és egy asztali lámpa. – Biztosan a tanulásban zavartam meg – szabadkozott Olajos –, de igyekszem nagyon rövid lenni. – Foglaljon helyet – mondta Eszter, és az egyik kárpitozott székre mutatott. A fiatalember letette kalapját a sezlonra, és leült. – Krasznai István ügyében kerestem fel – törte meg a csendet Olajos. Eszter felkapta a fejét.

– Történt valami? – kérdezte ijedten. – Nem, semmi, illetve az történt, hogy kizárták az egyetemről, de azt maga is tudja… – Igen, ezt tudom – válaszolta a lány. Kérem, ne lepődjön meg azon, amit most mondok – folytatta a férfi. – Tagja voltam én is a fegyelmi bizottságnak, és valahogy nyugtalanított a döntés. A magam részéről ellene szavaztam, mert az az érzésem, hogy melléfogtunk. Tudok arról, hogy Holub professzor is eljárt az ügyben, de eredménytelenül… – Igen – szólt közbe a lány. – Holubot úgy informálták, hogy Istvánnak a fegyelmi előtt már valami rendőrségi ügye volt. – Erről nem tudok – mondta csodálkozva Olajos. – Én a napokban beszéltem Holubbal! – folytatta Eszter. –A professzor elvtársat az államtitkár úgy tájékoztatta, hogy a fegyelmi és az eltávolítás annak a bizonyos rendőrségi ügynek a következménye… – Ez nem igaz – vágott közbe a fiatalember. – Akkor az államtitkár elvtársat félrevezették. Szó sem volt a fegyelmi tárgyaláson rendőrségi ügyről. Mondja, elvtársnő, magának Krasznai mesélt a múltjáról? – Igen felelte a lány. – Négy éve ismerem őt. Pontosan elmondta az apjával való szakítást. Arról nem tudtam, hogy apja Nyugatra távozását nem írta be az életrajzába. Ez tényleg könnyelműség volt. De az nem igaz, hogy István szovjetellenes. Nem kommunista, nem sokat politizál, de egy biztos: mellettünk áll szívvel-lélekkel, és nem ellenség. Tudja, ő tudóstípus. A tanuláson kívül semmi más nem érdekli. Minden szabad idejét a könyvek között és a laboratóriumban tölti. Kimagaslik közülünk. Tehetség! Nem tudok mást mondani. – Értem – mondta Olajos. – Mit tud a volt menyasszonyáról? – Nem sokat. István nagyon zárkózott. Keveset beszél, nincsenek barátai. Azt tudom, hogy még most is szerelmes a volt menyasszonyába. – Nem udvarol senkinek?

– Tudomásom szerint nem. Azaz, várjon csak. – Eszter egy kis ideig gondolkodott. – Pár napja megismerkedett véletlenül egy kenyereslánnyal, valamelyik étteremben. Mintha az tetszene neki. Nagyon egyedül van, és idegileg teljesen kimerült. – Mit tud erről a kenyereslányról? – Csak annyit, amennyit István nekem elmondott. – Eszter részletesen elmesélte István és Éva megismerkedésének történetét. – Kérdezhetek valamit? – szólt zavartan Olajos Géza. – Tessék. – Maga milyen viszonyban van Krasznaival? A lány elpirult. – Barátok vagyunk. Nem udvarol, de mindent elmond. Még azt is elmondta, hogy a kenyereslány, mint nő, tetszik neki. Olajos elgondolkodott. – Maga szerint – szólalt meg egy idő múlva – Krasznai becsületes ember? Olyan, akiért nyugodtan felelősséget lehet vállalni? – Igen – felelte a lány. Majd lemondóan hozzátette: – Talál manapság embert, aki felelősséget mer vállalni barátjáért? Vagy munkatársáért? Tudja, én Holubon kívül nem találkoztam egyetlen emberrel sem, akik felemelték volna szavukat Istvánért, pedig a többi tanára is tudja, hogy mennyire tehetséges és milyen becsületes fiú. Több professzorral beszéltem. Az egyik a vállát húzta, a másik csak annyit mondott: „tudja, az emberek szívébe nem láthatunk bele”, a harmadik pedig nem szólt semmit. – Látja – szólt nevetve Olajos –, Holubon kívül azért akadt még ember, aki felemeli a szavát. – És maga mit akar csinálni? – érdeklődött a lány. – Még nem tudom – felelte Olajos. – De azt hiszem, leírom a véleményemet, és

megküldöm az államtitkárnak. Esetleg a pártnak. – Ez nem pártügy – mondta a lány. – István nem párttag… – De én az vagyok. És ez a döntés nálam lelkiismereti kérdés. A pártnak nemcsak a párttagokkal kell törődni, hanem a pártonkívüliek sorsával is, mert ha csak saját magunkkal törődünk, az baj. Akkor a pártonkívüliekkel mások törődnek. A kérdést az dönti el, hogy Krasznai becsületes ember-e vagy sem. – Szerintem becsületes – felelte meggyőződéssel a lány. – Akkor pedig az igazságért harcolni kell. Ez a mi számunkra becsületbeli ügy. És miért ne sikerülne? Itt van Holub, maga és itt vagyok én… – Miben segíthetek? – kérdezte a lány. – Nagyon szívesen segítek, amiben tudok – Igen. Várjon csak – felelte Olajos és egy ideig gondolkodott. – Tudja mit csinálhatna? – Mit? – Menjen el abba a bizonyos házba, amit Krasznai mondott, és tudja meg, hogy valóban lakott-e ott egy Maya nevű lány, ismerik-e vagy emlékeznek-e még Krasznaira. Ez nagyon fontos lenne… – Jó, elmegyek – válaszolta Eszter. – A többit majd megbeszéljük. Rendben van? – kérdezte Olajos, és biztatóan mosolygott a lányra. Egy óra múlva Olajos találkozott Cselei alezredessel. Részletesen elmondott neki mindent. – Értem – mondta az alezredes, amikor a fiatalember befejezte elbeszélését. – Géza, számíthatok a segítségedre? – Természetesen – felelte a fiatalember. – Akkor egyelőre tartsd a kapcsolatot Eszterrel, és majd megmondom, mit kell csinálnod. Jó? Este felhívlak a lakásodon.

– Rendben van – válaszolta a fiatalember. – írjam meg az ügyről a véleményemet az államtitkárnak? – Igen – felelte az alezredes. – Nyugodtan írd meg. Kezet fogtak. Cselei visszament a hivatalba, és hívatta Kockát. – No, Kocka, mi újság? – kérdezte. – Nem sok – felelte lehangoltan a főhadnagy. – A pisztolyon csak elmosódott ujjlenyomatok vannak. Használhatatlan. Frédi, mert véleményem szerint ő volt a támadó, gumikesztyűt használt. Sajnos, a papíron is annyira elmosódtak az ujjlenyomatok, hogy nem tudjuk használni. – De az a levél mégis sok mindent elárul – mondta az alezredes. – A szöveg? – Nem, az írás. – Mit? – kérdezte Kocka. – Gondolkozz rajta. Szeretném, ha rájönnél, mert ha ketten egymástól függetlenül ugyanazt állapítjuk meg, akkor majdnem biztos, hogy igazunk van. – Jó, megnézem még egyszer. – Olajos beszélt Borús Eszterrel – mondta az alezredes. – Körülbelül úgy van, ahogyan látom. A fiú véletlenül került az ügybe. Sónyi Évát azelőtt nem ismerte. Most már csak egy zavaró tény van a dologban. – Éspedig? – Az a Kallós nevű tanulmányi vezető miért hazudta, hogy a rendőrség már a fegyelmi előtt foglalkozott Krasznaival. Úgy tűnik, mintha céltudatosan akarta volna kicsapatni az egyetemről. – Haragudott rá – felelte Kocka. – Ezért még nem kell hazudni a felsőbb szerveknek – mondta Cselei.

– Talán így akart nagyobb nyomatékot adni a fegyelmi döntésnek, mert az a határozat erősen vitatható. – Igen, lehet, hogy igazad van. Azért küldj át valakit a rendőrségre, és pontosan nézd meg, hogy a fiúnak a fegyelmi előtt volt-e már valamilyen ügye. – Értettem – felelte Kocka. – Évával mi van? – Még nem mozdult ki a lakásáról – felelte a főhadnagy. – Úgy látszik, hogy este nem megy be a Liliomba. – Honnan tudod? – A Liliomból telefonált a Bozontos, hogy Éva állítólag beteg. – Ravasz az a lány – szólt az alezredes. – Tegnap este jól kicsúszott. – Kétszer cserélt taxit – mentegetőzött Kocka. – Sajnos leszakadtam. A moziból az előadás alatt eltűnt. – De azt sem tudtátok megállapítani, hogy mikor vett jegyet – mondta Cselei. – A jegyet talán más vette. – No, jó. Nagyon vigyázzatok. Csak a lányon keresztül tudunk eljutni Frédihez. Minket pedig ő érdekel. Frédi az irányító…

István délután megint felüzent Eszterhez a kis házmestergyerekkel, de a lány nem volt otthon. Előző nap este a házfelügyelő, majd később az egyik társbérlő bizalmasan közölte vele, hogy a rendőrség érdeklődött utána. Nagyon megijedt. Izgatottságában nem tudott enni, egész éjszaka álmatlanul hánykolódott, rémképek gyötörték. Látta magát megláncolva, fehér arccal a börtönzárka melyén. És mindig ugyanaz a kérdés merült fel előtte: Miért? Ezerszer is feltette magának a kérdést, de választ nem kapott. Mindazok a rémhírek, amelyeket egyes egyetemi hallgatók suttogva tovább adtak, alakot kezdtek ölteni és ilyenkor borzasztó félelem markolta össze szívét. A legkisebb neszre is felriadt. Minden percben

várta, hogy érte jönnek, megbilincselik és viszik, elhurcolják, és ki tudja, mi lesz vele. Nem tudta, hogy mit csináljon, kihez forduljon, kitől kérjen segítséget. Egy idő után azzal próbálta megnyugtatni magát, hogy nem kell félnie, mert nem csinált semmit, az élete nyitott könyv, amelyből bárki kiolvashatja az igazságot. Aztán megint elkeseredett, mert arra gondolt, hogy Kallós hazug vádjait mivel cáfolja meg. Ha Kallós azt vallja, hogy ő szovjetellenes kijelentéseket tett, akkor a tanulmányi vezetőnek hisznek és nem neki. Nagyon szeretett volna Esztertől tanácsot kérni, vagy legalábbis beszélni vele. Haza nem mert menni, mert arra gondolt, hogy a detektívek már a lakásán várják. Eszébe jutott Éva. – Igen, felmegy a lányhoz. Talán az segít rajta. Éva? Éva hogyan tudna segíteni? Mindegy, segít vagy nem segít, ő mégiscsak felmegy, mert nem bírja az egyedüllétet. Kiment a Széll Kálmán térre, és felszállt egy hatos villamosra. Felsietett a lépcsőn. Hevesen dobogott a szíve, amikor csengetett. Éva nyitott ajtót. A lány nagy, csodálkozó szemeket meresztett. István a világosbarna szemben nyugtalanságot, rejtett félelmet látott, de úgy tűnt neki, mintha az öröm is felcsillant volna a lány szemén… Zavartan állt. Szeretett volna visszafordulni. Hang nem jött ki torkán, csak nyelt, nagyokat nyelt, és valami kimondhatatlan mély szomorúsággal nézte az előtte álló lány karcsú, izmos alakját, amelyet a világoskék puplinpizsama még jobban kiemelt. Éva észrevette a fiú zavarát, megfogta a fiú szeméből áradó szomorúság. – Gyere, lépj be – mondta alig hallhatóan, s ajkán enyhe mosoly futott át. István köszönésfélét motyogott az orra alatt, és belépett. A széles vállú, magas fiú, mint egy megrémült gyerek megállt a kis előszobában. – Gyere beljebb – nógatta a lány. Előrement. A fiú követte. A lakásban kellemes meleg terjengett. Az alacsony, széles heverőn a dohányszínű brokátpaplan felhajtva – látszott, hogy a lány a csengetésre ugrott ki. A heverő mellett könyv és hamutálca tele cigarettavégekkel. – Ülj le – mondta a lány. – Én visszafekszem. Nem érzem jól magam. – Éva

szeme alatt az álmatlan éjszakák, a fáradtság és az idegkimerültség fekete sarlói húzódtak. A fiú ledobta ballonját az egyik fotelra. Leült. Összeszedte minden erejét, hogy zavarát leküzdje. Némileg sikerült is. Mélyeket lélegzett. – Beteg vagy? – kérdezte, és elpirult, hogy tegezte a lányt. – Azt hiszem. Igaz, te orvostanhallgató vagy… – mondta Éva. – Mit érzel? Mid fáj? – Semmi fájdalmam nincs. Ideges vagyok, rosszkedvű, lehangolt. Éva tudta, hogy mi a baja. Napok óta hiányzott szervezetéből a kábítószer, és ilyenkor minden sivárnak, céltalannak látszott előtte, és nagyon félt. A kábítószer tartotta benne a lelket, az erőt, a bátorságot, mert akkor oly gyönyörű volt a világ, még a leglucskosabb őszi idő is verőfényesnek, sokszínűnek tűnt. Minden rózsaszín és kék volt, minden zenélt és dalolt, és olyan jó volt élni. Nem is a földön élt, hanem valahol a föld felett lebegett. Hallgattak és nézték egymást. Éva csak most látta, hogy a fiú milyen férfias jelenség, és főleg a fiú szeméből áradó tisztaság hatotta meg. – Talán egy ilyen egészséges férfi mellett még belőlem is lehet újra ember. Talán – gondolta. Arca elkomorult, szemét lehunyta, és érezte, hogy a sírás már megint kegyetlenül szorongatja torkát. István észrevette, hogy a lány a sírással küszködik. – Ennek talán még nagyobb a bánata, mint nekem – futott át az agyán. Felébredt benne az orvos is, a másokon való önzetlen segíteni akarás érzése, és valahogy tompult saját fájdalma, keserűsége. – Segíthetnék rajtad? – kérdezte. – Ó, nem, nincs semmi különös bajom. Tudod, az ősz rossz hatással van rám. – Elővett egy cigarettát, rágyújtott. Bal karjára könyökölve nézett a fiúra. A paplant magára húzta. – Ősz – folytatta a lány elgondolkodva –, rossz emlékeim fűződnek az őszhöz. 1944 őszén meghalt anyám. Egy hét múlva az apám haláláról kaptam értesítést.

– Édesapád mi volt? – Apám? – Éva felvonta szemöldökét. – Apám a legjobb ember volt a világon. – Leverte a cigaretta hamuját. Ahogy előrehajolt, megrezzent melle, dús szőke haja rakoncátlanul előrehullott. – Ezredes volt. Páncélosezred-parancsnok. Az alföldi harcokban halt meg… Ősz… és minden ősszel ez jut eszembe… Húszéves voltam. Másodéves egyetemi hallgató. Irodalomtörténész akartam lenni… 1944 ősze szétrombolta terveimet… – Miért nem mentél Nyugatra? – kérdezte a fiú. A lány hallgatott. Mereven nézte a cigaretta parazsát, arca szomorú volt. – Beszéljünk inkább másról – mondta halkan. – Nem szeretek a múltamra gondolni. Te szereted az őszt? – Szeretem? Nem szeretem? Nem tudom. Nagyon lehangol, elbágyaszt. – Lehajtotta a fejét. – De abban a bágyadt hangulatban mégis van valami jó… talán mélyebb gondolatok ébrednek bennem. Éva a feje alá húzta karját, és féloldalt nézett Istvánra. – Furcsa ember lehetsz te – jegyezte meg elmélázva. – Szeretnélek közelebbről megismerni. – Hiszen már ismersz, és hozzá elég közelről. – A fiú gúnyosan mosolygott. – Láttál részegen, és láttál alsónadrágban is. Aludtam az ágyadban… – Tényleg, el is felejtettem megkérdezni. Nem szorultál anyádtól? A fiú nemet intett a fejével. – Nincsen édesanyám. Nagyon régen meghalt. Pár pillanatig hallgattak. – Édesapád él? – Teljesen árva vagyok. Senkim sincs. – Szegény fiú.

István máskor nem szerette, ha sajnálják, de most jólesett neki. – Akkor már értem, hogy miért ittad le magad. – Nem azért, mert árva vagyok, bár az is közrejátszott – mondta István –, az árvaságot már valahogyan megszoktam. – Talán összevesztél a menyasszonyoddal? A fiú ajkába harapott, elgondolkodva a mennyezetre nézett. – Nincs menyasszonyom – mondta hosszabb hallgatás után. – Kicsaptak az egyetemről. – Megdörzsölte homlokát, majd folytatta. – Meg aztán nyomoz utánam a rendőrség. Éva felkapta a fejét. – Mit csináltál? – Semmit. Az égvilágon semmit. – Mondd el, hogy miért csaptak ki az egyetemről – kérte Éva. – Unom már nagyon. – Nem baj. Szeretném tudni. Hátha tudok segíteni. – Te? – kérdezte meglepődve a fiú. – Miért nem segítesz magadon? Vagy neked nem kell segítség? – Most nem rólam van szó – felelte Éva. – Légy szíves, mondd el. – Kínálj meg egy cigarettával. – Dohányzol? Nem is tudtam. István rágyújtott. Fintorogva fújta ki a füstöt. – Milyen cigaretta ez? – Camel – felelte a lány. – Az étterembe mindig hoznak. Ott szoktam vásárolni.

– Nem jó, nagyon émelygős. – Megszoktam. Más már nem is ízlik. – Éva is rágyújtott. – Szóval miért csaptak ki? István röviden elmesélte kizárásának történetét. Holubról, Eszterről nem tett említést. Amikor befejezte elbeszélését, a lány megszólalt: – És most mit akarsz csinálni? – Nem tudom – válaszolta István leverten. – Semmihez sincs kedvem. Ha nem lehetek orvos, számomra megszűnt az élet. Éva hosszú ideig gondolkodott. – Látod – szólalt meg egy idő múlva –, ezért nem lehet ebben az országban élni. Mennyivel más Nyugaton. Ott örülnek a tehetségeknek. István nem válaszolt. Gondterhelten hallgatta a lányt. – És nem gondoltál arra, hogy esetleg Nyugatra menj? A fiú meglepődve nézett a lányra. – Eszembe sem jutott. Mihez kezdenék ott? – Folytathatnád tanulmányaidat. – Én, az idegen? Ne tréfálj… – Igen, úgy, ahogy mondom – felelte meggyőződéssel a lány. – Hagyjam itt a hazámat? – Mi köt ide? Szüleid nem élnek, menyasszonyod nincs. Nem vagy szerelmes senkibe. Orvos nem lehetsz, tanulmányaidat nem folytathatod… – Akkor is… nem, arra még nem gondoltam, hogy itt hagyjam az országot. – És ha lecsuknak? Azt gondolod, véletlenül nyomoznak utánad? Börtönbe akarsz kerülni? Rád fognak valamit, és véged van. Ne felejtsd el, hogy apád

nyilas volt. Legalábbis ezt vettem ki elbeszélésedből. A fiú nem felelt. Mit mondjon a lánynak? Mondja azt neki, hogy nem a kiszökésben van a nehézség, mert ha valaki nagyon el akarja hagyni az országot, hát csak át tud keveredni a határon. A baj ott kezdődik, amikor ki akar menni a Margitszigetre, és nem találja a szigetet. Mert sem Budapestet, sem a Dunát, sem a budai hegyeket nem viheti magával. Látta az egyetemen a menekült görög gyermekeket. Pedig azoknak igen jó dolguk van. És mégis, ha eszükbe jut hazájuk, szülőfalujuk – sírva fakadnak. – Borzasztóak a börtönviszonyok – hallotta a lány hangját. –A vőlegényem három éve ül. Félévenként meg szoktam őt látogatni. Rettenetes. Nem, te nem juthatsz börtönbe. Rád szüksége van az országnak. Kötelességed emigrációba menni. István fél füllel hallgatta a lányt, és továbbfűzte gondolatait. – Tényleg, a görög fiúk is elmenekültek hazájukból, és a felszabadulás előtt hányan és hányan menekültek el a kommunisták közül. Holub is önként vállalta az emigrációt, mert a fasizmus alatt nem tudott, vagy nem akart dolgozni. De én nem vagyok politikai menekült – tűnődött. – Nekem semmi okom, hogy politikai okokból elmenjek. Ha elmennék, akkor csakis azért mennék el, hogy orvos legyek. Mert nekem orvosnak kell lennem. S lám, Holub is hazajött. Én is hazajönnék. – Ha én férfi lennék – zökkentette ki gondolataiból a lány izzó hangja egy percig sem maradnék ebben az országban, hanem harcolnék az új Magyarországért, egy olyan országért, ahol valóban szabadság van, ahol a humanizmus – Mint nő – szólt közbe István –, miért nem harcolhatsz? – Én is harcolni fogok – felelte a lány. – Érzem, hogy eljön majd az idő. De most, amikor a vőlegényem börtönben sínylődik, itt kell maradnom. Nem hagyhatom el az országot. – Ha én kimennék Nyugatra – mondta István –, nem mint politikai menekült mennék ki. Mert én nem politizálok. Nem értek és nem is akarok érteni hozzá. Orvos akarok lenni. Orvosi munkámmal akarok politizálni. Mert nézd, Éva, én nem tudom gyűlölni a mai rendszert. Nincs okom, hogy gyűlöljem. Engem Kallós valamilyen oknál fogva gyűlöl, és ezért csapatott ki hazugságokkal az egyetemről…

– Jó – vetette oda a szót a lány –, ne politizáljunk. Látom, hogy tényleg nem értesz hozzá. Ne mint politikai menekült menj ki. Egyre megy. Nem kallódhatsz el. Ha itt nem adják meg a tanulási lehetőséget, jogodban áll oda menni, ahol tanulhatsz. – Tudod, Éva – mondta István, miközben felállt –, ha tudnám, hogy odakünn, valamelyik semleges országban, Svájcban vagy Svédországban folytathatom tanulmányaimat, egy percig sem gondolkodnék. – Sétálni kezdett. – Miért ne folytathatnád? – kérdezte Éva, és mindjárt felelt is rá. – Bécsben működik egy iroda. Ennek az irodának az a feladata, hogy a keleti államokból emigrációba ment diákokat felkarolja, továbbtanulási lehetőségüket biztosítsa. Minden nyugati állam évenként egy bizonyos számú helyet tart fenn egyetemein a keletről emigrált diákok számára. István megállt. Kíváncsian nézett a lányra. – Honnét tudod? – Az unokabátyám ennek az irodának a vezetője – hazudta szemrebbenés nélkül Éva. – Tényleg? – István mintha évek óta ismerné a lányt, leült a heverő szélére. – Igazán? – Mit gondolsz, miért mondtam, hogy esetleg tudok segíteni? – felelte Éva. – A Sónyi családnak széles kiterjedésű összeköttetései vannak. – És… és hogyan tudnád elintézni az unokabátyáddal? – Az a legegyszerűbb – felelte a lány. – Írok neki egy pár sort, és azzal felkeresed őt. Egy hét múlva már valamelyik egyetemen tanulsz. – Ez nagyszerű – lelkendezett a fiú. Aztán elkomorodott. – Mondd, Éva, nem tréfálsz? – Miért tréfálnék? Nincs kedvem tréfálni. – És ha olyan nagy összeköttetéseid vannak, miért vagy kenyereslány egy étteremben?

Éva elmosolyodott. – Milyen kíváncsi gyerek vagy. Tényleg úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek, akinek az értelme most kezd tágulni. Apám ezredes volt, ha úgy tetszik, háborús bűnös. Vőlegényem tiszt volt. Jelenleg börtönben ül, tizenöt évre elítélve. Ilyen háttérrel őrültség más állást vállalni. Kenyereslány senki sem akar lenni. Az nem karrier. Békén hagynak. – Értem – bólintott a fiú, és magában igazat adott a lánynak. – Szóval elmégy? – kérdezte Éva. István nem felelt. Ismét felállt, odasétált az ablakhoz. Meg akart győződni, hogy az előbb nem látott rosszul. Nem, jól látott. Az alacsony, széles vállú fiatalember, akit tegnap este a házuk előtti villamosmegállónál látott, még mindig ott ült a padon. Szíve erősebben vert, megint érezte a jeges dermedtséget, a félelem polipkarjai szorongatták testét. – Éva – fordult a lány felé. Arca sápadt volt, szája széle remegett. – Gyere ide. A fiú egy arasznyira félrehúzta a függönyt. Éva odaállt a fiú mellé. – Nézd azt az alakot. – Melyiket? – Ott a platánfa melletti padon. Esőköpeny van rajta. – Látom. Mi van vele? – Éva megfogta a fiú karját. Ránézett az arcára. – Mitől sápadtál el? – kérdezte. – Tegnap este óta ólálkodik utánam. Éva… – kitágult szemmel a lányra bámult. – Éva, félek… Lehet, hogy letartóztatnak. A lány is megrémült, hogy ráhozza a nyomozókat. Abból pedig baj lehet, annál is inkább, mert ma estére Frédit várja. A fiút gyorsan el kell küldeni, a legrövidebb időn belül, és utána Frédinek kell jelzést adni, hogy vigyázzon. – István – szólt a megrémült fiúhoz. – Azonnal utaznod kell. Ne szólj közbe. Hallgass rám. Ismerem a rendőrség módszerét. Téged ma éjjel őrizetbe akarnak

venni. – A lány hangja remegett. – Megadok egy szombathelyi címet. Átsegítenek a határon. írok egy pár sort, és felkeresed unokafivéremet. Nem, az nem lesz jó. Nem is írok. Adok egy jelvényt. Azt felmutatod, és közlöd, hogy Sónyi Évától jöttél. Rendben van? – Igen! – válaszolta a fiú. Hangja izgatott volt. – De nincs pénzem útiköltségre. – Adok kölcsön. Majd megküldöd. Készülődj! István töprengve állt egy darabig. Homlokát összeráncolta, mint az öregek. – Egy levelet kell megírnom… – Írd meg gyorsan – rendelkezett a lány. A szekrény fiókjából levélpapírt és borítékot vett elő. Halványzöld, merített papír volt. István leült a kis asztalkához és írni kezdett. Éva ruhadarabokat vett ki a szekrényből, és bement a fürdőszobába. Amikor visszajött, a fiú alig ismert rá. Füstszürke sportszoknya, világoskék pulóver és egy ugyanolyan színű kardigán volt rajta. Dús szőke haját egy nyersselyem kendővel hátrakötötte. – Készen vagy? – Igen! Éva – szólt habozva a fiú –, megkérhetlek, hogy ezt a levelet eljuttasd erre a címre? – Elviszem, de most induljunk. Itt van ez a jelvény. Tűzd a gomblyukadba. Ezen a papíron fel van írva mind a két cím. Tanuld meg, és dobd el. A pénzt pedig tedd zsebre. – Közben a lány egy ballonkabátot terített a vállára. – A házmester ajtaja előtt várj rám. Úgy akarlak kicsempészni, hogy az az alak ne vegyen észre…

Kocka felemelte a telefont. – Halló! Bárdi beszél. Szervusz… Mondd csak, hallgatom… Értem. Még nem ment el otthonról? Rendben van. Váltásról gondoskodtam. Lehet, hogy én is kimegyek… Jó, akkor várj meg. Szervusz.

Rákönyökölt az íróasztalra, és gondolkodott. A képek valahogyan nem akartak összeállni. Sok volta hiányzó kocka. – Gondolkozz nyugodtan és logikusan – mondta magának. – Voltak már bonyolultabb ügyeid is. – Felállt. Égő arcát az ablakhoz nyomta. Fáradt volt, szeme égett az álmatlanságtól. – Jó volna hazamenni. Már egy hete nem voltam otthon. Kató jogosan idegeskedik. Hol is hagytam abba? Igen. Cselei okoskodása elfogadható. Krasznai véletlenül került az ügybe. – Elment az ablaktól, és lassú léptekkel sétált. Öntudatlanul számolta a lépteket. – Egy, kettő, három… négy… öt… Öt lépés. Ha nekem öt méter hosszú lakásom volna. Kató ezért is dühös. Másnak már van lakása, nekünk még nincs. Már megint máshol jár az eszed – korholta magát. – Fáradt vagyok. Aludnom kellene. Csak egyszer. Igen, Frédi. Miből tudjuk, hogy Frédi élő személy? B-19es jelentette. Elfogadható? Igen, elfogadható. Odament a páncélszekrényhez. Kivett egy dossziét. Lapozgatta. Megállt a szeme a jelentésen. „Véletlenül tudomásomra jutott – olvasta halkan, elgondolkozva –, hogy a Budapesten működő hírszerző csoportok egyik vezetője egy Frédi keresztnevű személy. Valószínűleg álnév. Megbízói a felszabadulás után telepítették Budapestre. Állítólag kifogástalanul beszél magyarul. Az sem lehetetlen, hogy magyar származású. Sikerült megállapítanom, hogy tudományos képzettséggel rendelkezik. Kapcsolatot tart egy Sónyi Éva nevű lánnyal.” – Tovább lapozgatott. Egy későbbi jelentés arról számolt be, hogy Frédi kizárólag katonai kémkedéssel foglalkozik. Kocka átlapozta az iratokat. Azt már megállapították, hogy Sónyi Éván kívül Vildmann Ferenc is Frédi hálózatának tagja volt. Vildmannt régebbről ismerték. Ő is 1945-ben jött haza. Évekig Távol-Keleten élt, és a németek ellen dolgozott. Kezébe került egy levél, amit Vildmann ingében talált. Halványzöld levélpapírdarab volt. Nézte a betűket, az írás folyamatosságát, és arra a megállapításra jutott, hogy Frédi rendszeresen és sokat ír. Erre mutat a betűk egymáshoz kapcsolása, a vonalak leegyszerűsítése, az írásjelek elhanyagolása. De mire gondol Cselei a levéllel kapcsolatban? Mit árul el a levél? Mihez ad támpontot? Azt látja, hogy a levél írója képzett, intelligens ember lehet. Az ablak felé tartotta a levélpapírt. Vízjelet keresett rajta, de nem talált.

– Nem magyar gyártmányú – állapította meg. Az ilyen minőségű magyar papíron vízjel van. Visszatette a dossziét a szekrénybe, és elővette a talált kalapot. Az asztalfiókból kivette nagyítóját, visszament az ablakhoz, és tüzetesen vizsgálta a puha nyúlszőr kalapot. Megállapította, hogy 56-os bőségű. Megnézte a gyártmányt is. A kalap majdnem új volt. Nagyítójával gondosan átvizsgálta a belsejét is. Halkan füttyentett. Zsebéből kivette csipeszét. Óvatosan négy hajszálat vett ki a kalapból. Az asztalra tett egy fehér papírt, és a hajszálakat arra helyezte. – Szőke állapította meg. – Szőke. Akkor ez nem Frédi kalapja. Frédinek, ahogyan én láttam, sötétbarna, majdnem fekete haja volt. A szemöldöke is fekete. – A hajszálak öt-hat centiméter hosszúak voltak. Összeráncolta homlokát. A hajszálakat egy borítékba tette, és elzárta. Majd megnézem a laboratóriumban – gondolta. Felvette felöltőjét, bezárta szobáját, és távozott. Lassú, kényelmes léptekkel végigsétált a Szent István körúton. A Pozsonyi úton szembe találkozott Istvánnal. A fiú gyors léptekkel haladt a Körút felé. A főhadnagy egy percre megállt. A fiú után nézett. – Most már nem követem – gondolta. – De miért olyan feldúlt az arca? – Még látta, hogy a fiú befordul a Körút sarkán. Kocka is megfordult, és ment tovább. A Sziget utcán lesétált az Újpesti rakpartra. Körülnézett, és elindult a park irányába. Leült az alacsony, széles vállú fiatalember mellé. Kivett egy újságot, és olvasásba merült. – Mi újság? – kérdezte egy idő múlva. – A fiú még fenn van mondta a fiatalember. – A lány sem jött még le. A lakásban ég a villany. Kocka felnézett. A második emeleti lakásban villanyt gyújtottak, annak ellenére, hogy a nap még csak most bújt el a budai hegyek mögött, vörösre festett felhőket húzva maga után. Kocka nézte az ablakot. Nyújtózott egyet. Éva megjelent az ablakban. Alakját a főhadnagy tisztán kivette. Kocka látta, hogy a redőnyt félig leengedte. Egy ideig még ott állt, aztán eltűnt.

– Baj van – szólt Kocka. A fiatalember ránézett. – A fiú már régen elment. – Nem lehet. – Találkoztam vele. Biztos vagy abban, hogy nem jött ki? – Egész biztos, Bárdi elvtárs – mondta határozottan a fiatalember. Kocka mereven figyelte a ház bejáratát. Kalapját feltolta. – Menj be az osztályra – szólt. – De Rózsit küldd ki. – Bent van a presszóban. – Szólj be érte – mondta Kocka. – Sárdinak pedig mondd meg, hogy éjjeli munka lesz, várjon meg. – Értettem – szólt a fiatalember. Felállt és eltűnt. Tíz perc múlva egy csinos barna lány sétált a pad felé. Leült szorosan a főhadnagy mellé. Kocka átölelte a lányt, aki mintha szerelmes lenne a fiúba, vállára hajtotta fejét. – Megjöttem – súgta. – Érzem, elvtársnő – nevetett halkan Kocka. – Most szerelmesek vagyunk, érti? – Igen. – Ha a második emeleti ablakban megjelenik valaki, öleljen át. – Akkor inkább ne jelenjen meg senki – mosolyodott el a csinos lány. A következő másodpercben hevesen átölelte a fiú nyakát. Kocka is átfogta Rózsi derekát, és óvatosan felnézett az ablakra. Éva és egy magas férfi állt a függöny mögött. A férfi arca nem látszott, mert a redőny eltakarta. – Öleljen szenvedélyesebben – súgta a férfi. – Azt hiszem, helyes a feltevésem. Ha valaki távolról nézte őket, csak egy csókolózó szerelmespárt látott.

5.

István nem tudott elaludni. Az idegen ház, az idegen ágy, az idegen környezet kavargó gondolatai, a félelem érzése, jövőjének bizonytalan rémképei elkergették az álmot. Hanyatt feküdt a ruganyos sezlonon, és az udvari ablakon kibámult a csillagos éjszakába. A hold halvány fénye furcsa árnyakat festett a falra, megvilágította a kis szobát, a bútorok kontúrja tisztán rajzolódott ki előtte. Egy órával ezelőtt feküdt le, akkor hagyták abba a megbeszélést Papp Lajossal. Még fülébe csengtek a negyven év körüli horthysta repülőtiszt szavai, aki most az Erdőigazgatóság tisztviselője volt. – Nem, barátom – nevetett Papp Lajos, miközben ásított egyet. – Ma éjjel már nem kíséreljük meg a lógást. – De nekem nagyon fontos – válaszolta ő. – Minden percben letartóztathatnak. – Akkor sem. Holnap egész nap nem mozdul ki, én pedig elkészítek mindent – mondta a fiatalember. – Én nem akarok még lebukni. Éva miért nem táviratozott, hogy jön. – Már nem volt idő – felelte, majd kedvetlenül hozzáfűzte: – Semmi szín alatt nem lehet? – Nem, barátom. Vacsorázzon meg, és pihenjen. Azzal kiment. Kis idő múlva kenyérrel, szalonnával, szárazkolbásszal és céklával tért vissza. – Egyen, és utána feküdjön le. Sajnos, mással nem kínálhatom meg. A fiatalember lepedőt terített a sezlonra, párnát és dunyhát hozott át a másik szobából. Köszönt és eltávozott. Az ajtóból még visszaszólt: – Reggel táviratozom Évának, hogy csak holnap éjjel indul el. Jó éjszakát. Nyugodtan feküdt, és az ablakon át a sötét estébe bámult. Agyában kavarogtak a

gondolatok. Érezte az éhséget, de mégsem volt kedve az evéshez. Az elmúlt napok izgalmai még nem oldódtak fel benne. Talán ez okozta, hogy gondolatai szertelenül csapongtak. Hol bizakodó volt, mert hitte, hogy a határon túl egy csapásra megoldódik minden problémája, hol pedig a félelem szorongatta. Aztán gyerekkori emlékek villantak fel, anyja mindig mosolygó arca. Percekig azon tűnődött, hogy élete, ha anyja nem hal meg, hogyan alakult volna. Hasra feküdt, mint gyerekkorában, aludni akart, de nem jött álom a szemére. Maya arca rajzolódott ki előtte, aztán Eszteré, míg végül a két nő arca csodálatos módon egybeolvadt, és máris Sónyi Éva mosolygott rá. – Legjobb lett volna mégiscsak átmenni – gondolta, és ismét a jövőjén töprengett. Felveszik-e majd az egyetemre? Bizonyára, hiszen Éva nagyon határozottan mondta. Milyen lesz az új környezete? Hogyan fog megbirkózni az idegen nyelvvel? Németül elég jól beszél, de ha angol egyetemre kerül, bizony nehéz dolga lesz, különösen az első időben. Megnézte az óráját. Hármat mutatott. Nemsokára világosodik. Jó lenne aludni. Aludnia kell, mert fárasztó, hosszú út áll előtte. Nem szabad töprengenie. Így alakult. Ezen már változtatni nem lehet. Ha Eszterre hallgatott volna, most börtönben ülne. Eszter nagyon kedves, jó barát, de gyerek még, nem ismeri az életet. Könnyű dolga van, mert kommunista, megbízható káder, de ő… Majd, igen, majd, ha mint híres orvos hazajön, benne is megbíznak. Mert nem megy el örökre… Míg István Szombathelyen, Papp Lajos volt repülőtiszt udvarra nyíló szobájában álmatlanul forgolódott, Kocka a következő megállapításokat latolgatta. A fiú elment Évától, és a figyelők nem látták. Míg ő Rózsival a padon ült jött valaki a lányhoz, de a házba nem ment be senki. Kilenc óra felé a lány egyedül távozott, a férfi pedig eltűnt. – Kocka erősen gondolkodott. – Két eset lehetséges töprengett. – Az egyik az, hogy a férfi ezek szerint a ház lakója, a másik pedig, hogy a házból van még egy kijárat. Valószínűleg az utóbbi következtetés a helyes. Erre utal a fiú észrevétlen távozása. Így hát alaposan meg kell vizsgálni a házat. Először arra gondolt, hogy még az éjszaka szétnéznek, de aztán lemondott erről a tervről, mert ha feltűnés nélkül nem tudják végrehajtani, akkor Éva tudomást szerezhet róla, és esetleg megszöknek. Az elöljáróságon meg kell nézni az alaprajzokat. Ez viszont csak holnap reggel lehetséges. Arra gondolt, hogy hazamegy, és pár órára lepihen, amikor váratlanul Cselei

alezredes lépett be. Kezet fogtak. Az alezredes leült, és rágyújtott. – Ide figyelj, Kocka – szólalt meg. – Holnap tíz órára behívtak a pártközpontba. Milyen ügyben? – kérdezte a főhadnagy. – A Krasznai-ügyben. Kocka csodálkozó arcot vágott. – Igen – felelte az alezredes. – Holub professzor kihallgatást kért valamelyik kommunista barátján keresztül Somos elvtárstól. Azt kéri, hogy tájékoztassák az ügyről, mert olyan lelkiállapotban van, hogy képtelen a kísérletét tovább folytatni. – A kísérletekkel zsarol az öreg? – Nem – folytatta Cselei –, nem zsarolásról van szó. Holub nagyon becsületes ember, és a szívén viseli a dolgot. Mint megtudtam, végtelenül szereti a fiút, és nagyon tehetségesnek tartja. Olajossal is beszéltem. Elmondta a fegyelmi tárgyalás lefolyását. Szerinte a fiú kicsapása jogtalan volt, ő ellene is szavazott. És ami a legérdekesebb, a fegyelmi előtt a fiúnak semmiféle rendőrségi ügye nem volt. Holubot pedig így tájékoztatta az államtitkár. Azt is megtudtam, hogy Kallós tanulmányi vezető indította el az egész dolgot. Olajos még magánnyomozást is végzett. Borús Esztert, aki szintén Holub mellett dolgozik, elküldte abba a házba, ahol a fiú menyasszonya lakott. A lány több lakóval beszélt. Emlékeztek Krasznaira. Elmondták, hogy a fiú a nyilas üldözések idején nagyon bátran és gerincesen viselkedett, s még a sárga csillag kiszögezése után is rendszeresen feljárt, élelmet, gyógyszert, üzeneteket, sőt hamis iratokat is szerzett a ház lakói részére. Tehát igaz, hogy politikai ellentét állt fenn apja és közte. A lány persze ennyivel nem elégedett meg, nyilatkozatokat íratott alá, igazolásokat kért. – No és most mit akarsz csinálni? – kérdezte Kocka. – Mit? Írunk egy összefoglaló jelentést, és én azt holnap felviszem Somos elvtársnak. Javasolni fogom, hogy a fiút azonnal vegyék vissza az egyetemre. Az is törvényellenes volt, hogy a minisztérium felsőoktatási osztálya elutasította a

gyerek fellebbezését. – De ha ők is úgy tudták, hogy a rendőrség foglalkozik az üggyel, mit csinálhattak volna mást… – Nézd – mondta az alezredes –, ez a legkönnyebb álláspont. Meg sem nézik, miről van szó. Valaki azt mondja: rendőrségi ügy, akkor jobb bele sem avatkozni. Amikor a fiú fellebbezése megérkezett, akkor még Krasznairól a rendőrség semmit sem tudott. Csak Kallós tájékoztatta őket hamisan. És ott elfogadták ezt a tájékoztatást. Alaposan utánanéztem a dolgoknak. Mire szegény Holub az államtitkárhoz jutott, az már tényleg nem mondhatott neki mást, mert közben a rendőrséghez befutott Kallós feljegyzése, ami úgy csoportosítva, ahogy a tanulmányi vezető a tényeket csoportosította, valóban érdekes. A rendőrség pedig az államtitkár érdeklődésére azt mondta, hogy Krasznaival foglalkoznak. Arra is megkérték az államtitkárt, hogy Holubot beszélje rá a fiú eltávolítására, mert aggályosnak tartják a kísérletekben való részvételét. Képzeld magad az öreg tudós helyébe. – Béla – szólt elgondolkodva Kocka –, ha viszont így áll a helyzet, jó lenne a fiúval minél előbb beszélni, nehogy valami butaságot csináljon. – Mire gondolsz? – Arra – folytatta főhadnagy –, hogy Frédiék esetleg bekapcsolhatják valamilyen munkába. Olyan lelkiállapotban, amilyenben a fiú jelenleg lehet, könnyen megy. Arról nem is beszélve, hogy a fiú Holub mellett dolgozott. Sok mindent elmondhat nekik, sok mindent kiszedhetnek belőle. Holub kísérlete biztosan érdekli őket. Cselei összeráncolta homlokát. – Van benne valami – mondta töprengve. – Bár még semmi jel nem mutat az érdeklődésükre. Nem rossz, hogy az öreg otthon folytatja a kísérleteit. Nyilván arra gondolnak, hogy ha valami nagy jelentőségű dolog lenne, a kormányzat nem engedné meg a kutatás otthoni folytatását. De a fiú tényleg könnyen belekeveredhet valami dologba. S kár lenne érte. – Beszéljünk vele – ajánlotta Kocka. – Most?

– Most, ha nincs egyéb elfoglaltságod. – Nem bánom – felelte az alezredes. Fél óra múlva már a fiú lakásán voltak. – Tegnap délután elment hazulról, azóta nem láttuk – mondta az egyik társbérlő. – Hogyan viselkedett mostanában? – kérdezte Cselei. –Nagyon nyugtalan, szórakozott volt. Sokszor napokig nem mozdult ki szobájából – felelte a szemüveges, ötven év körüli társbérlő. – Csak nincs vele valami baj? – Nem, nem, semmi. Csak beszélni szerettem volna vele. – Mit mondjak neki, ha hazajön? – Várjon csak. – Cselei egy percig gondolkodott. – Ne mondjon neki semmit. Ellenben megadom a telefonszámomat. Legyen szíves hívjon fel. Jó? A férfi Cseleiék távozása után még hosszú ideig törte a fejét, hogy mit is csinálhatott ez a szerencsétlen gyerek. Cselei alezredes – olvasta a nevet. Mikor bement, felkeltette feleségét. – Mi van? – kérdezte álmosan az asszony, és megdörzsölte a szemét. Párnáján vörös rúzsfoltok éktelenkedtek. – Azt hiszem, hamarosan megkapjuk a másik szobát. Én holnap kiigénylem a lakáshivatalnál. – Mi történt Krasznaival? – Valami kémkedésbe keveredett. Egy alezredes jött érte meg egy másik férfi. – A bútorokat is igényelni kellene – mondta az asszony. – Szépek azok a barokk bútorok… – Meglesz az is – felelte a férfi. – Bízd csak rám. Dr. Tornai elintézi. Ott van az Elhagyott Javaknál. – Melyik Tornai?

– Akivel együtt érettségiztem a piaristáknál… Az alacsony, szemüveges könyvelő bebújt az ágyba az asszony mellé, és azon az éjjelen az új lakószobáról álmodott.

István másnap nem mozdult ki a lakásból. Papp reggel elbúcsúzott tőle. – Mindent elintézek. Arra kérem, hogy még az udvarra se menjen ki. A feleségem majd készít reggelit és ebédet is. Lehet, hogy már délután indulunk. Olvasgasson, pihenjen, mert az éjjel legalább húsz kilométert kell gyalogolnia. A szovjet zónán még világosodás előtt át kell mennie, mert könnyen baja lehet. István egyedül maradt. Izgatottságát nem tudta legyőzni, szeretett volna már mindenen túl lenni. Nyolc óra felé Papp felesége teát és zsíros kenyeret hozott be. Az alacsony, kövér, babaarcú fekete fiatalasszony szó nélkül az asztalra tette a reggelit és kiment. István megitta a teát, a kenyérhez azonban nem nyúlt. Felalá sétált a félhomályos szobában. Néha megállt az ablaknál, és kitekintett a gyümölcsfákkal teleültetett udvarra. Az idő hűvösre fordult. A tegnapi szép napsütést felhős, szeles idő váltotta fel. A hamuszínű, esőtől duzzadó fellegek, mint a gyors vitorlások, száguldottak kelet felé. A fák lombtalan ágai összeverődtek, s az Alpok felől süvöltő hideg szél a kéményen keresztül besírt a szobába. Kibírhatatlan erővel tört rá az egyedüllét nyomasztó érzése. Közel állt a síráshoz. – Légy erős – biztatta magát. – Lásd be, hogy nincs más választásod. Itt orvos nem lehetsz. Börtönbe akarnak zárni, mint Éva vőlegényét. Künn orvos leszel. Elvégzed az egyetemet, és hazajössz. Nem vétesz az ország ellen. Igen, gyötörni fog a honvágy – tűnődött –, tudom, hogy gyötörni fog. De le kell győznöm. Utóvégre két-három évről van szó. Két-három évet valahogy kibírok. Addigra majd csak tisztázódik, hogy nem követtem el semmit. Kintről írok majd a hatóságoknak. Megírom, hogy ártatlan vagyok. Én nem tehetek róla, hogy Kallós valamiért gyűlöl. Lehet, hogy nem is gyűlöl, talán így akarja megbízhatóságát bizonyítani. Nem tudom. Át kell szöknöm. Gondolkodott, töprengett, és közben múlt az idő. Délben egy keveset evett, majd végigdőlt a sezlonon, és megpróbált aludni. Félálomban hánykolódott.

Alkonyat felé megeredt az eső. Sűrű, apró cseppekben esett. Öt óra után megérkezett Papp Lajos. – Gyorsan öltözzön, fiatalember – szólt Istvánhoz. – Indulunk. – A fiút izgalom fogta el. Felvette ballonkabátját, barna kalapját. – Készen vagyok. A férfi végignézett rajta. – Nem lesz ez jó, barátom – szólalt meg. – Bőrig ázik. – Gondolkodott egy percig. Odalépett a szekrényhez, és egy csuklyás esőköpenyt vett elő. – Hányas lába van? – Negyvenkettes – felelte a fiú. A férfi kiment. Pár perc múlva egy viseltes bakanccsal tért vissza. – Vegye ezt fél. Mindjárt nézek valami kapcát is. – Tovább kutatott a szekrényben. István magyarázkodni akart, de Papp leintette. – Ne beszéljen, barátom. Csinálja azt, amit mondok. Jobban ismerem én, mi kell egy ilyen úthoz, mint maga. A fiú nem szólt többet. Becsavarta lábát a molinóba, amit a férfi adott neki, felhúzta a bakancsot, magára öltötte a gumírozott esőkabátot. – Most ide figyeljen – mondta a férfi. – Itt van ez az írás. – Egy hivatalos papírt nyújtott át. – Maga az Erdőigazgatóság előadója. Érti? – Igen. – Adja ide a bejelentő lapját. A fiú elővette a bejelentő lapot, és átnyújtotta. A férfi leült az asztalhoz, irattárcájából egy üres bejelentő lapot vett elő, amelyen azonban pecsét és aláírás volt. írni kezdett. Mikor a bejelentő lapot kitöltötte, átnyújtotta a fiúnak. – Ne felejtse el, hogy itt lakik Szombathelyen, a Mályva utca 8. szám alatt. Hol lakik?

– Mályva utca 8. – dadogta meglepetten a fiú. – No, gyerünk – mondta a férfi. A konyhában egy csomagot vett fel az asztalról. – Ezt tegye zsebre, majd az úton elfogyasztja. A kenyérben talál egy pár schillinget. Vigyázzon, nehogy lenyelje. István csak táguló szemmel nézett a sötét szemű, mosolygó férfira. Fejük felett süvöltött a szél. Alattuk az avar vizes, nyirkos volt, ruhájuk csuromvíz. István örült, hogy az esőköpeny rajta van, magában dicsérte Papp Lajos előrelátását. Már vagy két órája feküdtek mozdulatlanul. Előttük ötven méterre volt a határ. A fiú először nem tudta megérteni, hogy miért nem indulhat, mikor senki sem jár arrafelé, de a férfi megmagyarázta. Halkan suttogott. – Látszik, hogy maga nem volt még katona. Sajnos, a kommunistáknak nagyon jó a határvédelmük. Sokan lebuktak már, mert ész nélkül rohantak. A járőr valahol szintén így figyel, mint most mi. Meg kell várnunk, míg elmennek előttünk. Utána indulhat. Hangtalanul feküdtek. Olyan sötét volt, hogy pár méterre is alig lehetett látni. Talán negyedóra telt el, amikor előttük, mintegy tizenöt méterre meglátták a portyázó határőröket. Papp megfogta a fiú kezét. – Ott mennek! – súgta. – Látom – felelte a fiú szintén halkan. – Tíz perc múlva indulhat. Ne felejtse el, hogy a drótakadályon hogyan kell átmenni. – Nem felejtem el… – Fontos, hogy nyugodt legyen. A drótakadályig hason csúszva menjen. Érti? – Igen.

Vártak még tíz percig. – Indulhat – mondta a férfi. – Míg át nem ér, addig én biztosítom. Ha a magasfigyelőből reflektoroznának, maradjon mozdulatlan. Az arcát az ellenkező irányba fordítsa. Kezet fogtak. István kúszni kezdett. Izmait megfeszítette. Erős testének nem jelentett különösebb akadályt a kúszás. Szíve hevesen dobogott. Gyorsan haladt előre. Különösen az irtáson vigyázott. Tíz méterenként megállt, figyelt. Nem hallott semmit. Csak a szél süvöltött, és az eső zuhogott. Végre elérte a drótakadályt. Odakúszott a tartóoszlophoz, felállt. Óvatosan mászni kezdett.

Ugyanabban az órában, mikor István elindult a határ felé – Holub professzor korát meghazudtolóan szaladt végig a kerti úton. Az öreg nem törődött az esővel, a hideg széllel, sietett, szaladt, ahogyan a lába bírta. Az előszobaajtóban megállt. Idegesen kotorászott zsebében, kereste a kulcsot, de nem találta. – Fene egye meg – dünnyögte. Csengetett. – Hol az a lány? Alszik. – Idegeskedett. Meghallotta Julis lépteit. A lány kinyitotta az ajtót. – Na, végre – szólt a tudós. – A feleségem hol van? – Sietve ledobta esőkabátját, kalapját, zsebkendőjével megtörölte nedves arcát. – Eszterkével beszélget az ebédlőben – felelte a lány. Holub sietett a szoba felé. Szinte feltépte az ajtót. – Magda, Eszterke, sikerült! – kiáltotta túláradó örömmel. – Ülj le, Tamás – szólt az asszony. – Ülj le, és mondj el mindent. – Főzess, drágám, feketét – szólt a professzor, és leült. – Kivételesen kínálj meg valami itókával. – Majd én szólok Juliskának – állt fel Eszter, és már ment is a konyhába.

– Siessen, kislányom – kiáltott utána Holub. – Magának is hallania kell. – Sietek – szólt Eszter. Pár másodperc múlva már vissza is tért. – No, Eszterkém, vegye azt a poharat. Az igazság győzelmére inni kell. – Holub boldogan mosolygott. A lány felvette a poharat. A konyak aranyosan csillogott a villanylámpa fényében. Ittak. – Hű, de erős – mondta Eszter, és megborzongott. – De mi erősebbek vagyunk – nevetett a professzor. – No, most mesélj – szólt az asszony. A tudós rágyújtott. – Tizenegyre felmentem az Akadémia utcába, Somos elvtárs fogadott. Nagyon kedves, nagyon udvarias, széles látókörű ember. – Fiatal? – kérdezte Magda asszony. – Olyan negyven év körüli – válaszolta Holub. – De ne szólj közbe, mert akkor nem mesélek. – Élvezettel fújta ki a füstöt. Szeme csillogott, mint az olyan gyereké, aki ajándékot kapott. – Somos bemutatott egy szőke fiatalembernek. Cselei Béla alezredes. Valami kémelhárító tiszt. Ő vezette a nyomozást. Művelt, szimpatikus ember. Nagyon izgatott voltam. Somos mégiscsak a párt egyik vezetője. Először a kísérletek felől érdeklődött. Részletesen elmondtam neki aggályaimat, azokat a gátlásokat, amelyek nemrégiben felmerültek bennem. – Ránevetett a lányra. – Tudja, Eszterke, miről van szó? – Tudom – bólintott a lány – Nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön a törzsképlet… – Igen – felelte a professzor. – És tudjátok, mit mondott Somos? – Mit? – kérdezte az asszony. – Azt mondta, tegyek belátásom, lelkiismeretem szerint. A tudós – mondta

Somos – nemcsak saját népének, nemcsak kormányának felelős cselekedeteiért, hanem az egész emberiségnek is. A tudós bírája lelkiismeretén kívül az egész emberiség. Igen, ezt mondta. És nekem nagyon, de nagyon jólestek ezek a szavak. Mert igazak. De hol van már az a lány? Miért nem hozza a feketét? – Felállt, és indulni akart. – Maradj – mondta az asszony. – Ha kimész, azzal még nem lesz előbb kész. Azt mondd, hogy mi van Istvánnal. – Semmi. Magda asszony és Eszter is meglepődött. – Hogy… hogy mondod? – kérdezte dadogva az asszony. – Az előbb… – Igen – nevetett a professzor. – Holnap reggel újból hallgathatja az előadásokat. Tehát nincs vele semmi. Az a Kallós úgy megkeverte a dolgokat, hogy a végén már maga sem ismerte ki magát benne. Még az államtitkárt is félrevezették. De tisztázódott az ügy. Eszter örömtől kipirult arccal hallgatta az ősz tudós szavait. Szeretett volna örömében táncra perdülni. Julis jelent meg az ajtóban. Letette az asztalra a kávét, és távozott. – Tessék – kínálta a tudós Esztert. A lány cukrot tett a kávéba, és lassan kevergette. A professzor tovább fűzte szavait. – Az egész ügyet az a Cselei nevű alezredes tisztázta. Megállapította, hogy Kallós helytelenül és szabálytalanul járt el. Azt hiszem, most az a szerencsétlen Kallós fog fegyelmit kapni, mivel félrevezette a feletteseit. És még nekem is azt mondta, hogy látta a rendőrségi jelentést. Érthetetlenek ezek az emberek. Somos nagyon dühös volt. – Ez érthető – szólt közbe az asszony. – Egy ilyen rosszindulatú cselekedettel nagy kárt lehet okozni. Tönkre lehet tenni egy becsületes embert. – És kellemetlen helyzetbe lehet hozni becsületes vezető embereket – felelte a

lány. – Igen – mondta a professzor. – Pontosan ezért volt dühös Somos is. De ha a vége jó, akkor minden jó. Egyet megtanultam. Ha az ember úgy érzi, hogy igaza van, akkor harcoljon. – Ezt mondtam én is Istvánnak – szólt közbe ábrándosan Eszter, és eszébe jutott legutóbbi beszélgetésük a fiúval. – Most pedig, kislányom – mosolyodott el a tudós –, teljes erővel nekifogunk a munkánk utolsó részének. Holnap reggel Istvánt értesítjük, hogy menjen be az egyetemre, és utána a kísérleten dolgozunk. Sajnos, egyes nyugati lapok fantasztikus híreket tettek közzé a kísérletről. Somos szerint jó lenne, ha a héten nyilatkoznék a sajtó képviselői előtt. – Jobb lenne, ha nem nyilatkoznál – mondta aggódva Magda asszony. – Tudod, hogy nem szeretem a feltűnést. – Majd meglátjuk – válaszolta a professzor –, mindent megbeszélek Somossal. – És nem kell átköltöznünk a Kutatóintézetbe? – kérdezte a lány. – Nem. Cselei alezredes szerint jobb, ha itt folytatom a munkát. – Én is jobban szeretek itt dolgozni – jegyezte meg Eszter. Az előszobában halkan megszólalt a csengő. A beszélgetők felfigyeltek, de tovább folytatták a megkezdett témát. – Ha becsületesen dolgozunk – mondta Holub – egy, maximum két hét alatt be is fejezhetjük a kísérleteket… – És utána jön a pihenés – szólt csendesen az asszony. Juliska jelent meg az ajtóban. A beszélgetők érdeklődve néztek a lányra. – Ki jött? – kérdezte a professzor. – Egy fiatal lány hozta ezt a levelet – felelte Juliska és egy borítékot adott át. – Honnan? – érdeklődött a férfi.

– Nem mondta. Már el is ment. Holub felbontotta a borítékot. Felállt, és az írást a lámpafény felé tartva olvasni kezdte. Arca egyre sápadtabb lett. Testén enyhe remegés futott végig. Julis elhagyta a szobát. Magda asszony és Eszter aggódva figyelte a tudós egyre komorabbá váló arckifejezését. – Történt valami? – érdeklődött az asszony. Holub nem felelt. Kezét leejtette, mereven nézett előre, mint a világtalanok, arcát elöntötte valami furcsa vörös szín, szája kinyílt, majd ájultan elvágódott. A levél kihullott kezéből, és zizzenve esett a szőnyegre. A két nő az ájult professzorhoz ugrott. – Tamás, édes Tamásom… – rebegte az asszony. Eszter a tudós nyakkendőjét oldotta meg, majd kiszaladt a fürdőszobába, és szivaccsal tért vissza. Magda asszony dörzsölni kezdte az ájult ember mellét, halántékát. – Eszterkém – szólt halkan a lányhoz –, mondja meg Juliskának, hogy ágyazzon meg… Eszter elment. Holub egyenletesebben lélegzett, szeme is megrebbent. Az asszony töltött egy pohárka konyakot. – Tamás – suttogta –, idd meg. A férfi engedelmesen kinyitotta száját, és kortyonként ivott. – Fel tudsz állni? Az asszony a férfi karja alá nyúlt. – Támaszkodj rám. Jó erősen. Holub – még mindig csukott szemmel – átölelte feleségét, és botorkálva elindult a hálószoba felé.

Mikor Eszter visszatért, Holubékat már nem találta ott. Felvette a levelet, és olvasni kezdte.

„Professzor úr! Nem volt más választásom. Mire ezeket a sorokat olvassa, én már átléptem az ország határát. Elüldöztek. Elmegyek tehát oda, ahol emberségesen bánnak az emberrel. Semmi bűnöm nincs. Talán csak az, hogy tanulni akarok. Remélem, nem megyek örökre. Remélem, még visszatérhetek hazámba. Professzor úr! Én Önnek sok hálával tartozom. Nem tudom mivel viszonozni, talán csak azzal, hogy jó orvos leszek. Szerettem volna személyesen elköszönni, de nem mertem. Eszternek tessék megmondani, hogy nagyon sokat gondolok rá, és nagyonnagyon megszerettem őt. Bocsássa meg, professzor úr, ezt a lépésemet. Más választásom nem volt. Üldöztek, menekülnöm kellett. Fiatal éveimet nem akartam ártatlanul börtönben tölteni. Magda asszonynak köszönöm jóságát. Budapest, 1949. október 20-án. Tanítványi tisztelettel Krasznai István”

– Pokoli – suttogta maga elé a lány. – Pokoli. Letette a levelet. Odament az ablakhoz. Félrevonta a függönyt. Égő arcát rányomta a hideg ablaküvegre és kibámult a sötét estébe. A szél süvöltött, az esőcseppeket az ablaknak verte. – … nagyon sokat gondolok rá, és nagyonnagyon megszerettem… – lüktettek agyában a szavak. Szeméből egy könnycsepp indult útnak. Mint csillogó gyöngyszem végigpergett a lány szép arcán. És utána a második, harmadik… Hangtalanul sírt.

– István, te szerencsétlen… én is nagyon szeretlek…

Éva taxival ment haza. Az volt az érzése, hogy követik, de bármennyire is figyelt, nem vett észre semmit. Az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Már nagyon kimerült. Céltalannak, kilátástalannak látta életét. A lebukás veszélye állandóan ott ólálkodott körülötte, és tudta, hogy egyszer vége lesz mindennek. Tudta, hogy fizetnie kell, de tehetetlen volt. Nem tudott szabadulni Frédi hálójából. Sokszor arra gondolt kétségbeesett pillanataiban, hogy bemegy a rendőrségre, és elmond mindent, vállalja a büntetést, a börtönt, de eszébe jutott vőlegénye, Frédi kegyetlen mosolygó szeme, az állandó burkolt fenyegetés, és elkergette magától ezeket a gondolatokat. Nagyon egyedül érezte magát. Vőlegénye képét a tovatűnő idő egyre halványította, egyre ritkábban jutott eszébe, de ugyanakkor éhezett a szerelemre. Vőlegénye utáni vágya, szeretete nem elégítette ki, hiszen már csak egy szertefoszló emlék utáni ragaszkodás lett belőle. Azért is külön harcot kellett vívnia, hogy a szívében élő emlékek ne tompuljanak el, ne szürküljenek. Lassan mégiscsak rádöbbent a könyörtelen valóságra, a percek és órák homokszemcséi kegyetlenül temették a múltat, és vőlegényének markáns vonásai eltompultak, elmosódnak, megfakulnak, mint tűző napon a ruha színe. Utálta, gyűlölte magát. Ha arra gondolt, hogy Frédi parancsára testét bárkinek oda kell dobnia, alávalónak, szennyesnek érezte magát. Eloltotta a lámpát, és óvatosan kikémlelt a redőny résein. A park és a sétány üres volt, csak a hideg szél kóborolt a fák és bokrok között, meg az eső verte fel a tócsáknak az utcai lámpáktól fényes tükrét. Leeresztette a redőnyt, meggyújtotta a sarokban álló hangulatlámpát, és arra gondolt, hogy lefekszik. Bement a fürdőszobába, meggyújtotta a gázbojlert, és vizet melegített a fürdéshez. Levetkezett. Ruháit felakasztotta, kikészítette pizsamáját, fürdőköpenyét. Ott állt a tükör előtt mezítelenül. Arcán szomorú mosoly futott végig. Izmos, karcsú teste, telt, ruganyos melle, hosszú, szabályos combja egészséget, fiatalságot sugárzott, de ő tudta, hogy mindez csak látszat, az évek óta használt kábítószer megkezdte romboló munkáját. Talán még útját tudná állni, erős akarattal, nagy elhatározással… de neki már nincs akaratereje, ő már egy nyomorult halálraítélt.

Fürdés után ledörzsölte testét, kifésülte fényes, szőke haját, majd pizsamába bújt, felvette fürdőköpenyét, az állólámpa alá ült, és olvasni kezdett. Gondolatai azonban máshol kalandoztak. A meleg víz elbágyasztotta, szemhéja lecsukódott, és nyugtalan álomba merült. Vonásai megenyhültek, csak néha futott át arcán egy-egy alig észrevehető rángás. Óráknak tűnő percekig aludt csak. Felriadt. A könyv kihullott kezéből. Szeme kerekre tárult az ijedtségtől, amikor a kopogtatást meghallotta. – Istenem – suttogta. Felállt, és odament a háromajtós szekrényhez. Kinyitotta. A ruhákat félretolta, motozott egy ideig. Halk, finom zaj hallatszott, mint amikor a jól olajozott golyóscsapágyak megindulnak. A szekrény hátsó fala hátrasiklott. Éva félreállt. A szekrényből Frédi magas, karcsú alakja bontakozott ki. – Csukd be – rendelkezett halkan. A lány engedelmeskedett. Frédi ledobta kalapját, felöltőjét, és leült a lámpa alatt levő fotelbe. – Adj valamit inni – szólt a lányhoz. – Ezt pedig tedd el. – Egy kis csomagot húzott elő zsebéből, és Éva felé dobta. A lány arca megváltozott. Szemében öröm, kutyahűség és az alázatos hála fénye villant. Elkapta a kis csomagot, szívéhez szorította, valami felszabadult hang tört fel melléből, arcán mosoly futott át. – Ó, Frédi! – Odament a férfihoz, megfogta izmos kezét. – Köszönöm – rebegte, és csókot lehelt a férfi kezére. Aztán felugrott, gyors mozdulattal italt vett elő és két poharat. – Tölts – mondta mosolyogva. – Én azonnal jövök. – Bement ismét a fürdőszobába. Frédi töltött és ivott. Levette nyakkendőjét. Tíz perc múlva Éva visszajött. Szeme vidáman csillogott, arcáról eltűnt a szomorúság, erősnek, bátornak érezte magát. Most nem félt a férfitől sem. Libbenő léptekkel odament hozzá. Arcán halvány rózsák bontakoztak ki. Mint a keleti bajadérok, úgy ringatta magát. Lassú mozdulatokkal levette fürdőköpenyét, hagyta, hogy lehulljon a szőnyegre.

– Szép vagyok? – kérdezte. Frédi mohó pillantásokkal kísérte a lány mozdulatait.

Egymás mellett feküdtek. A hajnali világosság beszökött a redőny résein keresztül. A heverő mellett az üres rumosüveg, felborított pohár, szanaszét szórt cigarettavégek jelezték, hogy az éjszaka nyugtalanul telt el. Éva szorosan magához ölelte a férfi izmos testét. – Már nem félek tőled – nevetett halkan. – Nem? – Nem – felelte a lány. – Tudom, hogy szeretsz. Érzem. Én is szeretlek… Frédi nevetett. – Ide figyelj, Éva – szólalt meg, és hangja komolyra vált. – Figyelek. – Téged megfigyelés alatt tartanak. – Köpök rájuk… – Ne hősködj – mondta a férfi. – Komoly a dolog. Két hétig ne csinálj mást, mint látogasd az ismerőseidet, randevúzzál, lehetőleg sok helyen fordulj meg, és minél több emberrel beszélj. Manőverezni kell. Adok pénzt. Menj szórakozóhelyekre. De közben úgy viselkedj, mintha konspirálnál. – Erre miért van szükség? – kérdezte a lány. – Megdolgoztatjuk a barátainkat – nevetett a férfi. – Lekötjük az erőket. Amíg téged figyelnek, én nyugodtan dolgozhatom. Azokat az embereket, akikkel te a két hét alatt találkozol, nekik mind le kell nyomozni, mert nem tudhatják, hogy ki az igazi kapcsolat. – Értem – mosolyodott el a lány. – Frédi, te igazán nagyon okos vagy.

– Félned nem kell, mert az én embereim mindig ott lesznek a közeledben. És gondolj arra, hogy baj esetén azonnal Nyugatra dobunk. – Nem félek, Frédi. Tudod, hogy van törleszteni valóm. – Tudom – mondta a fiatalember. – Mondd, mi lett az egyetemi hallgatóval? – Azt hiszem, ma délelőtt már jelentkezett Pál atyánál – felelte a lány. – Tegnap este hol voltál? – kérdezte Frédi. – Ezt is tudod? – Mindent tudok. – A fiú, mielőtt kiszökött, egy levelet írt. Azt vittem el. – Kinek? – Valami Holub nevű professzornak. Frédit mintha megcsípték volna, felugrott. – Kinek? – kérdezte, és nagy szemeket meresztett a lányra. – Holub professzornak. – A fiú ismerte őt? – Azt hiszem, segédje volt… – Az úristenit – kiáltotta Frédi, és éktelen káromkodásban tört ki. – Mi történt? – Melléfogtunk! – mondta a férfi. – Csúnyán melléfogtunk. Nem kellett volna kiküldeni. Marhaságot csináltunk. – Frédi, én nem tudtam… A férfi nem felelt. Egy kis idő múlva megszólalt.

– Pál atyának egy aranyzsákot ejtettünk az ölébe… – Aztán maga elé suttogta: – Valamilyen módon vissza kell szerezni a fiút. A lány nem értette. – Frédi, ne haragudj. Én csak a te utasításod szerint jártam el… – Nem haragszom… de most hagyj gondolkodni. A lány nem tudhatta, hogy Frédi két nagyhatalomnak dolgozik. Nem tudhatta, hogy ez a két nagyhatalom egymás ellen is dolgozik. Nem tudott arról sem, hogy Frédi Pál atyának csak morzsákat szór, hogy a komoly, a nagy anyagot ő fontért adja, s a dollár csak mellékes jövedelem. És tegnap este utasítást kapott, hogy minden körülmények között szerezze meg Holub kísérleteit. Ez lett a fő feladata. Itt volt a kezében, és ők könnyelműen odaadták Pál atyának. Mit fognak szólni Londonban, ha ezt megtudják? Frédi gondolkodott.

6.

István fáradtan ült az ízlésesen berendezett társalgóban. A komor arcú inas néha benézett, úgy tett, mintha valami dolga lenne, de a fiú érezte, hogy őt ellenőrzi. Fáradt és megviselt volt. Az éjszakai gyaloglás, a szovjet zónán való áthaladás izgalmas órái kimerítették, elfárasztották, de most már nyugodtabb volt, mert a veszélyt is háta mögött hagyta. Íme, itt volt egy másik világban. Abban a világban, amelyről odahaza egyesek azt suttogták, hogy a szabadság, az igazi demokrácia, a félelem nélküli élet hazája. Szeretett volna pár nappal öregebb lenni. Délelőtt, mikor Oberwarton túl felkéredzkedett a teherautóra, még nagyon ideges volt, különösen akkor, amikor meglátott egy-egy szovjet katonát. Csak akkor nyugodott meg, amikor a zónahatáron minden baj nélkül átjutottak. Táguló szemmel nézte az út mellett elsuhanó földeket. Kereste, kutatta benne az idegent, az osztrákot, de az út két oldalán hajladozó jegenyefák éppen úgy nyújtóztak, éppen olyanok voltak, mint odahaza; a mezők, a szántók éppen úgy csillogtak az esőben, mint a hazai tájak. Akár a Dunántúlon is lehetne. Kinézett a villa ablakán. A magas, borostyánnal befuttatott kőkerítés elzárta a kilátást. Az udvar végében teniszpályát pillantott meg. A vörös salakon állt a víz. A pálya mellett betonozott út vezetett a garázshoz, az út két oldalán virágágyak húzódtak. A füves pázsiton a bokrok ázottan guggoltak, tépett ágaikba belekapaszkodott a síró szél, szaggatta, cibálta, tépte őket. A társalgóban a kandalló álomba ringatóan duruzsolt. A vörös lángnyelvek vad táncot jártak, rőt fényt vetve a kandalló kovácsoltvas ajtórácsaira. Istvánt a kürtőből felsíró szél, a tűz pattogása, a kellemes meleg elbágyasztotta. Félálomban bóbiskolt. Arcok jelentek meg előtte. Sónyi Éva szomorú szőkesége, Holub professzor kisfiúsan csillogó szeme, Magda asszony jóságos, aggódó tekintete, Eszter dús barna haja, sudár, karcsú alakja. Mayára gondolt, Mayát idézte, de a lány minduntalan Eszter képében jelent meg előtte. Valaki megérintette a vállát. Felrezzent. Az inas állt előtte. Előre mutatott az ajtó felé.

István felállt, megigazította ruháját. Követte az inast. A komor arcú férfi kinyitotta az ajtót. István belépett. Szemben vele egy faragott íróasztal állt, előtte bordó bársonyhuzatú karosszék. Az asztal mögött fiatal, kövérkés arcú, mosolygó szőke férfi ült, aranykeretes szemüveggel, reverendában. Arca barna volt, mintha nemrégiben még napozott volna. – Dicsértessék a Jézus Krisztus – köszönt a fiú. – Mindörökké… – felelte a pap. – Foglaljon helyet. István leült a székre. Körülnézett a szobában. A falak fejmagasságig dörzsölt tölggyel voltak burkolva és fafaragások díszítették. Az asztal felett a falon fekete ébenfa kereszt, az ablakokkal szemben pedig Krisztus szenvedő arca a töviskoszorúval. Valami rézkarc lehetett. Alatta hatalmas, háromrészes könyvszekrény és virágok. A szoba minden szabad helyét virágok foglalták el. A kandalló előtt alacsony asztalka három kényelmes fotellel. A bejárati ajtó mellett ezüst szenteltvíztartó. – Pál atyát keresem – szólt csendesen. – Én vagyok… – Sónyi Éva küldött. Megkért, hogy ezt a jelvényt adjam át. Kihúzta hajtókájából a jelvényt, és átnyújtotta. Pál atya arca felderült. – Éva? Hogy van az én kedves kis unokahúgom? – Nagyon szomorú mostanában. Pál atya arca elkomorult. – Igen. Nem könnyű az élet a vasfüggönyön túl… De reméljük, nem sokáig… Ne feledje, fiacskám, hogy minden tél után tavasz jön. – Igen, tisztelendő atyám. – Nos, fiacskám, mondja el miért jött. István beszélni kezdett. Elmondta szökésének okát, Évával történt beszélgetését.

– Éva mondta, hogy itt folytathatom tanulmányaimat. Orvos akarok lenni, tisztelendő atyám. Pál atya figyelmesen hallgatta a fiút. Arca mozdulatlan volt, nem árulta el gondolatait. – Igen – mondta elgondolkodva. – Helyesen cselekedett, fiacskám. A mi szervezetünk, hála a szabad nemzeteknek, azért van, hogy segítségére legyünk a kommunista elnyomás alatt szenvedő fiataloknak. Milyen nyelven beszél, fiacskám? – Csak németül – felelte István. – No nem baj. Majd hamarosan megtanul más nyelvet is. – Kis ideig gondolkodott. – Ha jól hallottam, azt mondta az imént, hogy Holub professzor asszisztense volt. Nemde? – Igen – felelte a fiú. – Holub? Holub? Nem ismerem ezt a nevet – mélázott Pál atya. Nem mutatta, hogy a név hallása mennyire izgalomba hozta. – Egyetemen tanít? – Igen, de otthon… – a fiú zavartan elhallgatott… – Valamit mondani akart, ugye? – kérdezte nyájasan a pap. – Azt akartam mondani, hogy… – dadogta a fiú –, hogy… otthon a laboratóriumában különböző kísérleteket folytat. – Értem, fiacskám. – Pál atya felállt. A fiú is. – Fiacskám, egyelőre itt marad. – Johann megmutatja a szobáját. Bár, ha van szállása, semmi akadálya, hogy odamenjen. – Nem, tisztelendő atyám, nincs – mondta gyorsan a fiú. – Akkor maradjon itt. Fürödjék meg, hozza rendbe magát, pihenjen, aludjon. Adok majd papírt, és megkérem, hogy írja le részletesen az életrajzát. Ez az egyetemi felvételhez kell. Addig én utánanézek a szükséges iratoknak. Pénze van?

– Nincs – felelte a fiú. – Szerzek a missziótól ruhát is, mert borzalmasan néz ki. Sajnos, fiacskám, jelenleg csak valamelyik amerikai egyetemre tudjuk küldeni, mert a többi országok kontingensei már két évre kimerültek. – Nekem mindegy, tisztelendő atyám. Csak tanulhassak. Tessék megmondani, mennyi idő múlva dől el a felvételem ügye? – kérdezte izgalommal a fiú. – Ha minden jól megy, egy hét múlva már Amerikában lesz – felelte az atya. Csengetett. Johann jött be. Pál atya németül kiadta az utasítást. – Jawohl – hajtotta meg fejét Johann, aztán a fiú felé fordult. – Bitte kommen Sie mit mir – mondta színtelen hangon. István biccentett, látta, hogy a pap nyájasan int kezével, aztán megfordult, és elindult Johann után. Amikor az ajtó becsukódott, Pál atya odament a kereszt alá. Megnyomott egy kiugró faragást. Az ajtó hangtalanul kinyílt. Fejét lehajtva belépett a másik szobába. A faburkolat visszacsukódott. – Sikerült a felvétel? – kérdezte nevetve a fiatal, huszonnyolc év körüli férfit, aki a magnetofonkészülék fölé hajolt. – Pompásan. – A filmfelvétel is? – Az is. Gerry már dolgozik is az előhíváson. Te, atya – mondta a fiatalember –, ez az Éva aranyat ér. – Nekem mondod, Clairk – nevetett Diószeghy Pál, és kibújt a reverendából. – Unalmas ez a papi szerep – folytatta –, néha alig bírom a nevetést visszatartani. – A te ötleted volt – felelte Clairk –, de igazán jól bevált. – Azt hiszem – mondta Clairk kapitány, hogy az öreg Donován kiugrik a bőréből, ha megtudja a történteket. Mindenre mertem volna gondolni, csak arra nem, hogy éppen Holub első számú segédje hull az ölünkbe.

– Óvatosan kell csinálni a dolgokat – válaszolta komolyan Diószeghy. – Gyere, menjünk át Donovánhoz, és beszéljük meg a továbbiakat. – Menj előre, én addig Gerryvel beszélek, hogy a szükséges papírokat szerezze meg. – Rendben van – válaszolta a kapitány. – Fél óra múlva Donovánnál találkozunk.

Pár nap telt el. A fiú álomvilágban élt. Pál atya elhalmozta őt kedvességgel, figyelmességgel. Már másnap örömmel közölte vele, hogy rendben van minden, napok alatt indulhat. Angol nyelvkönyvet adott, hogy máris kezdjen el tanulni, mert szükség lesz az angol nyelvre. Tetőtől talpig felöltöztette a fiút. Esténként hosszabb ideig beszélgetett vele, s ügyesen, hogy a fiú észre se vegye, lassanként adagolta az Újvilág csodálatos életét, azokat a szépségeket, amelyek Amerikában várnak reá. Fényképeket, prospektusokat mutogatott. Majd arról beszélt, hogy milyen szörnyűségek történnek a vasfüggöny mögötti országokban és sajnos, ezekről az ott élő emberek sem sokat tudnak, mert a vörösök nagyon titokban dolgoznak. István órákat töltött a kertben, sétált a park fái és a virágágyak között, gondolatait az álmok és az ábrándok színes fonalával hímezte. Látta maga előtt a végtelen óceán sima tükrét, csodálatos városokat, idegen, új tájakat, és ilyenkor szeretett volna útra kelni, repülni a magasba, vagy belekapaszkodni valamelyik felhővitorlásba, és menni, száguldani az Újvilág felé, az ő új hazája felé, ahol egy ideig gyökeret kell eresztenie. Nem érzett honvágyat. Pál atya rendelkezésére magyaros kosztot kapott. Johann-nal keveset beszélt. Az inas még kérdéseire is csak igennel vagy nemmel válaszolt, vagy pedig csak annyit mondott: – nem tudom, uram! –A fiúnak először furcsán hangzott az új megszólítás, hiányzott az elvtárs szó, amit odahaza már megszokott. Nagyon kellett vigyáznia, hogy véletlenül se csússzék ki száján az elvtárs megszólítás. Idegrendszere megnyugodott, arca visszanyerte régi színét, már arra is volt kedve, hogy reggelenként szokásos tornagyakorlatait elvégezze. Érezte, hogy életkedvével együtt ereje is kezd visszatérni. A villa kertjében volt egy húszméteres fedett uszoda, mellette kis tornacsarnok. István engedélyt kért, hogy használhassa. Ablakából látta, hogy reggelenként több fiatalember érkezik gépkocsin, és nevetgélve, vidáman mennek az uszoda

felé. Pál atya elmagyarázta, hogy az uszoda az amerikai katonai misszióé, azok beosztottjai járnak oda, de megpróbál engedélyt kérni tőlük. Délután már közölte, hogy bármikor mehet. István Johanntól kért egy úszónadrágot, és boldogan rohant a csarnokba. Négyöt fiatal, kurta hajú amerikai fiatalember és egykét csinos, jó alakú lány lubickolt a vízben. István németül köszönt. – Hello, boy! – kiáltották vissza az amerikai fiúk. István gyorsan levetkőzött. Mikor a medence szélére ért, a fiatalemberek és a lányok is megnézték. Csak így levetkőzve látszott, hogy milyen pompásan kidolgozott izmai vannak. Széles válla, domború mellkasa, keskeny csípője, hosszú izmos lábszára egy hivatásos atlétának is becsületére vált volna. Kék szeme mosolyogva csillogott. Teleszívta tüdejét levegővel, és hatalmas ugrással eltűnt a vízben. A két amerikai lány összenézett. István feljött a víz alól, és szép stílusos úszással szelte a vizet. – Tarzan – nevetett az egyik lány. A fiú izmos háta kiemelkedett a vízből. Lába, mint a motor, szédületes gyorsasággal járt. Mintha levegőt nem is venne, fejét a vízbe fúrva úszott. Fél óra múlva kimászott a partra. Kifújta magát. Barna, izmos testén csillogtak a vízcseppek. Gyorsan ledörzsölte magát, felöltözött és felment szobájába. Mintha újjászületett volna. Meguzsonnázott és lefeküdt. Mély, egészséges álomba merült. Arra ébredt, hogy Johann megérintette a vállát. – A tisztelendő úr kéreti. István felugrott. Bement a fürdőszobába, megmosta arcát, megfésülködött, és ruganyos léptekkel szaladt le a lépcsőn. Pál atya mosolyogva fogadta. – Jöjjön, fiacskám, bemutatom Clairk kapitánynak, a misszió vezetőjének. A fiú keményen megszorította a jóképű amerikai tiszt kezét. – Üljön le. István leült. Kíváncsian nézte Pál atyát és a mosolygó, kedves arcú tisztet.

– Fiacskám, azért kérettem, hogy közöljem magával, lényegében elintézést nyert az ügye. Amint látja, itt van az útlevele, a beutazási engedélye, az egyetemi felvétele. Hátra van azonban egy kis formai dolog elintézése vagy tisztázása. De ezt majd a kapitány úr ismerteti. Clairk mosolyogva megszólalt. Folyékonyan beszélt németül. – Arról van szó, Krasznai úr, hogy parancsnokaim részéről bizonyos aggályok merültek fel. – Értem – mondta a fiú. – Magam részéről ezt butaságnak, vaskalaposságnak tartom, de hát én csak kapitány vagyok, és a parancsnokokkal nem vitázhatok. Ezt megérti, ugye? – Természetesen – felelte István, és Pál atyára nézett. A pap biztatóan hunyorgott rá. – Főnökömben, az ezredes úrban, amikor a beutazási kérelemhez csatolt életrajzát olvasta, felmerült az a gondolat, hogy ön, Krasznai úr, hátha kommunista ágens. István megdöbbent. – Én – folytatta a kapitány – nagyot nevettem ezen a szerintem helytelen óvatosságon, mivel tudom, hogy a Pál atya által ajánlott embereknél ez nem áll fenn, de az ezredesem hajthatatlan maradt. Persze megértem a jó öreget, mert valóban, a vörösök most ilyen módszerrel dolgoznak. – De kérem, kapitány úr… – dadogta István. – Tudom, tudom, Krasznai úr. Ezt beszéltük meg éppen Pál atyával. Az ezredes úr csak akkor írja alá az útlevelet, ha maga bebizonyítja, hogy nem kommunista ügynök… – Ezt hogyan tudom én bebizonyítani? – A fiúval forogni kezdett a világ. – Jogos a kérdés. Valóban, egy feltételezés ellenkezőjét hogyan lehet bizonyítani? Pál atyával találtunk egy megoldást. Kíváncsiak vagyunk a véleményére.

– Köszönöm szépen… – Nos, arról van szó – folytatta a kapitány –, hogy visszamegy Budapestre. Egy megadott helyről elhoz számunkra, illetve az ezredes úr számára valami üzenetet. Nyilván, ezzel bizonyítani fogja, hogy ön Krasznai úr, nem a bolsevisták megbízásából jött hozzánk. Ezzel meggyőzzük Donován ezredes urat, és ön előtt nyitva az egyetem kapuja. – De kapitány úr… – Fiacskám – vágta el közbeszólásával a fiú megkezdett beszédét Pál atya. – Higgye el, hogy mi nagyon, de nagyon átgondoltunk mindent. Segíteni akarunk magán. De bizonyos illúziókkal le kell számolnia. Ön évekig élvezni fogja az amerikai kormány vendégszeretetét, minden támogatást megkap, hogy kiváló orvos legyen. Nem túlzott igény az ő részükről, ha bizonyos garanciát kérnek a menekült személyekkel kapcsolatban. Ne felejtse el, hogy ön elhagyta illegálisan Magyarországot. És akkor hagyta el, amikor a rendőrség nyomozást folytatott ön után. Ebből fiacskám, az következik, hogy ön a szökésével bizonyította azokat a bűncselekményeket, amelyekkel gyanúsították. – De… – Várjon, fiacskám. Tudom, mit akar mondani. De nem fog találni egyetlen embert sem, aki hinne az ön ártatlanságában, mert a kérdést a vörösök úgy állítják fel: aki nem bűnös, az nem szökik meg. Csak az lép át illegálisan a határon, akinek vaj van a fején. Ezek azok az illúziók, melyekkel le kell számolnia. – Értem – felelte a fiú. – Arca sápadt volt. – A dolog különben is veszélytelen. Clairk kapitány mindenben segítségére lesz. Elmondja, hogy mit kell csinálnia. – Igen – nevetett a kapitány. – Gyerekjáték a dolog. Én átteszem önt még ma éjjel a határon. Ott semmi veszély nem lesz. Egy bizonyos ponton, amit majd a térképen megmutatok, egy gépkocsi fogja várni. Megfelelő iratokról is gondoskodtam. A gépkocsi felviszi Budapestre. Holnap ebéd után bemegy a Széchényi Könyvtárba. Kikéri az Orvosi Szemle 1896. évi kötetét. Ezt minden orvostanhallgató kérheti. A 375-ös oldalon talál egy borítékot. Vékony, hártyapapír borítékot. Magához veszi. Ugyanakkor azt a borítékot, amelyet én

adok önnek, beleteszi a könyvbe. Ennyi az egész. István lehajtotta a fejét. Kavargott benne minden. Istenem, mi lesz ebből… – Fiacskám – riasztotta fel őt a pap. – Most menjen szépen fel. Gondolkozzon. Ha nem vállalja, akkor sem történik semmi. Sajnos, mi más megoldást nem látunk. No, menjen. Ha úgy dönt, hogy vállalja, egy óra múlva jöjjön le, és közölje velem. A fiú felállt és kitámolygott. Szobájába ment, és mint az alvajáró sétált fel és alá. Képtelen volt gondolkozni. Összevissza csapongtak érzései, de egy valamirevaló összpontosuló gondolat nem vert gyökeret agyában. Félelem, kétségbeesés marcangolta. Úgy tűnt, hogy amit Pál atya mondott, megcáfolhatatlan. Ott állt a ablaknál, tüzes homlokát az üvegre szorította, és kábult aggyal bámult ki a kertbe. Látta a vidám amerikai fiúkat, amint nevetgélve kilépnek az uszodából. – Milyen jó ezeknek – villant át agyán. – Semmi gondjuk nincs, élik a maguk boldog életét? Az ajtó halk nyitására eszmélt fel. Pál atya óvatosan belépett. Becsukta az ajtót. – Jöjjön, fiacskám. Üljön le – mosolygott nyájasan a fiúra. István leült. Jólesett a pap látogatása. – Tisztelendő atyám – tört ki a fiúból, és szeme könnyben úszott –, én olyan szerencsétlen vagyok. – Arcát kezébe temette. – Megértem, fiacskám – mondta Pál atya, és megsimogatta a fiú göndör barna haját. – Nyugodjon meg, a jó isten megsegíti. Tudtam, hogy milyen állapotban van, azért jöttem fel magához. Segíteni akarok… Mikor elolvastam az életrajzát – folytatta kis szünet után a pap, s hangja melegen áradt szét –, nagyon megrendültem. Szegény fiam. Maga igazán sokat szenvedett. A fiú halkan zokogott. Pál atya folytatta. – Eszembe jutott a saját fiatalságom. A sok csalódás. Csalódás az emberekben, legjobb barátaimban. Én is olyan magányos fa voltam, mint maga. Valamikor én is úgy, olyan tisztán szerettem, mint maga. És az én szerelmemet is elszólította az úristen. – Sóhajtott. – így lettem, ezért lettem pap. Nem volt könnyű elhagyni a hazámat. Sokáig azt hittem, hogy hazaáruló vagyok, mert otthagytam népemet. Mert tudja, fiacskám, a hazát nemcsak a hegyek, a szelíd lankák, a viharzó

Balaton, a csendesen hömpölygő folyók, a játékosan habcsipkéket szövögető halk patakok, a piros-sipkás békés tanyák és a bűnt, boldogságot, szeretetet, gyűlöletet magába rejtő hatalmas városok jelentik, hanem elsősorban a nép, aki szenved, izzad, dolgozik, aki most egy kisebbség véres igája alatt nyög. A nép szolgálata, fiacskám, szent dolog. S én hálát adok a hatalmas istennek, aki felnyitotta a szememet… István égő szemmel nézett a papra, aki most a távolba meredt, és halk, izzó hangon beszélt. – Tudom, maga arra gondol, hogy ha visszamegy, és végrehajtja ezt a cselekedetet, véteni fog a hazája ellen. Fiacskám, a hazája ellen nem vét. Legfeljebb a kommunista rendszer ellen. De az nem azonos a hazájával. – Ránézett a fiúra. Elmosolyodott. – De hogy megvigasztaljam, még azok ellen sem fog véteni. A fiú érdeklődve nézett az atyára. – Elárulok magának egy titkot. De kérem, hogy ez köztünk maradjon. – István bólintott. A pap felállt, óvatosan kinézett az ajtón, majd újból leült. Közelhajolt a fiúhoz, és suttogva megszólalt. – Clairk kapitány három évig Budapesten élt, mint követségi beosztott. Társaságban megismerkedett egy orvos lányával. Egymásba szerettek. A lány apja lepaktált a kommunistákkal, és hallani sem akart a házasságról, mert karrierjét látta veszélyben. A kapitány és a lány titokban találkozott. Az apa rajtakapta őket, és azt is megtiltotta. A szerelem azonban makacs. Közben a kapitányt Bécsbe helyezték. Nagyon nehéz az érintkezést tartani, mert a lányt szigorúan ellenőrzik. Ezt a módot eszelték ki. Postán nem küldhetnek levelet a cenzúra miatt, a lány viszont nem mehet be a követségre. Semmi másról nincs szó, csak arról, hogy most ön lesz a postás a két szerelmes között. De maga erről nem tud. Érti? Érti, fiacskám? – Igen – felelte a fiú. – És… és Donován ezredes úr?… – Azt bízza a jó öreg Clairkra. Majd mutat neki valami más dolgot. Az már, fiacskám, nem a mi dolgunk – felelte mosolyogva a pap. – No, megnyugodtunk? – Igen – mosolyodott cl István is. – Tisztelendő atyám, hogyan köszönjem meg önnek?

– Úgy fiacskám, hogy becsülettel fog tanulni az egyetemen, és nem hoz szégyent erre a szegény magyar népre. Érti? Magának kitüntetéssel kell elvégeznie tanulmányait. Ezt ígérje meg nekem! – Ígérem – mondta halkan a fiú, és újból a sírás fojtogatta a torkát, de most a hála könnyei tódultak a szemébe. – Akkor rendben volnánk. Lassan felkészülhet. – Pál atya megölelte a fiút, és elhagyta a szobát. István kinézett az ablakon. Az Alpok felől tömött, fekete felhőket hozott a szél.

Kocka az egyik beosztottjával alaposan megvizsgáltatta azt a házat, amelyben Éva lakott. Meglepő eredménnyel járt a felderítés. Négy háztömbnek volt közös udvara. Igaz, az udvarokat alacsony drótkerítés választotta el egymástól, de ez nem jelent akadályt annak, aki át akar a kerítésen lépni. A főhadnagy elgondolkozva nézett maga elé. – Ezek szerint – dörmögte – a lányhoz a Pozsonyi útról, a parkból is be lehet menni. Valószínű, hogy a fiú ezen az úton távozott. De – okoskodott tovább – ehhez segítség kell. Valamelyik házfelügyelőnek tudnia kell a dologról. Az elöljáróságról megszerezte a tömb tervrajzát, és most a rajzok szemlélésébe merült. Vastag kék ceruzával körülrajzolta Éva lakását. A második emeleti lakás szobájának fala a sarokházzal volt szomszédos. Ceruzájával fogait kopogtatva gondolkodott. – Hm, ha a két ház között valamelyik emeleten vagy a pincében átjáró lenne… Igen – mondta halkan –, bemennék a park felőli oldalon, és az átjárón átsétálnék az újpesti rakparti házba. Túl nagy a fantáziád fiam – gúnyolódott magával. – Sokkal egyszerűbbek a dolgok az életben… – Azért mégis behívta Rózsit. – Ide figyelj, Rózsikám. – A csinos lány figyelmesen hallgatott. – Állapítsd meg a következőket: ki lakik a Sónyi Éva melletti lakásban? A park felőli oldalon, érted? – Értem – felelte a lány. – A sarokházban, igaz?

– Igen. Továbbá azt is tudd meg, hogy milyen az óvóhelyrendszer, a pincék állandóan zárva vannak-e, a két ház emeletei között van-e szintkülönbség? Világos? – Igen. – A lány eltávozott. Kocka elővette a borítékot, amelybe a szőke hajszálakat tette, és átment a laboratóriumba. – Sanyi bácsi – szólt a laboránsnak –, vizsgáljátok meg ezt a pár szál hajat. – Mit vizsgáljunk rajta? – kérdezte az idős laboráns. – Mindent – nevetett Kocka. – írjatok róla egy elemzést. – Tréfálsz vagy komolyan beszélsz? – Komolyan hát – mondta a főhadnagy. – Érdekel, hogy mit tudtok megállapítani. – Rendben van, hagyd itt – szólt a laboráns, és átvette a borítékot Kocka visszament a szobájába. Órájára pillantott. Negyed öt múlt. Gyorsan öltözködni kezdett. Cselei helyett neki kellett találkoznia Olajossal. Öt órára beszélték meg a találkozót a Rózsalevél nevű budai kiskocsmában. Gyorsan felöltözött, és lement az utcára. Pár percig várt, majd intett egy taxinak. – Gyolcs utca 10. – mondta a sofőrnek. A ház előtt kiszállt. Fizetett, és elindult a Rózsalevél felé. Olajos már várta. A vendéglőben nagyon kevesen voltak. – Régen vár, Olajos elvtárs? – kérdezte a főhadnagy. – Néhány perce jöttem – felelte a fiatalember. – Cselei elvtárs nem jön? – Sajnos, sürgős munkája akadt, így hát én… – Nem baj. Miről van szó? Kocka sört rendelt, megvárta, míg a pincér eltávozott, és utána Olajos felé

fordult. – Az alezredes elvtárs azt mondta nekem – szólt halkan az öngyújtójával játszadozva –, hogy Olajos elvtárs hajlandó lenne a segítségünkre lenni… – Természetesen – mosolygott a fiatalember –, csak mondják meg, mit kell csinálnom. – Nézze, én röviden elmondom, hogy mi lenne a teendője. Van a Liliom étteremben egy kenyereslány. Érdekel bennünket. Meg kellene ismerkednie vele… – Csinos legalább? – szólt közbe nevetve Olajos. – Nem csúnya… de figyeljen. Elmondom az elképzelésemet… Olajos Géza érdeklődve hallgatta a halkan beszélő főhadnagyot.

Cselei alezredes sajnálkozva nézte a fehér hajú tudóst. Holub a fotelben hátradőlve, fáradtan beszélt. – Nagyon bánt az ügy, alezredes úr. Nagyon bánt. – Professzor úr a történtek ellenére is becsületes embernek tartja Krasznait? – Igen – felelte a tudós. – Persze, az én véleményem nem sokat számít. – Kesernyésen elmosolyodott. – Én eddig is kardoskodtam mellette. S íme, mégis megszökött. Tudom, ez a tény ellentmond véleményemnek. Önök jogosan mondhatják: Á, ez a Holub ilyen emberekért áll ki. Talán igazuk is van. Mert nézze kérem, Krasznai azzal, hogy megszökött, vétett a fennálló jogszabályok ellen. S ha vissza is tudnám csalni, önök eljárást indítanának ellene, mert a törvény – törvény. A nyomozó hatóságok nem nézik, hogy mi történt a lélek mélyén. – Bocsánat, hogy közbeszólok – mondta mosolyogva az alezredes. – Nem egészen úgy van. Minket érdekel a cselekmény oka is. Persze a társadalom, az ország ellen elkövetett bűncselekmény akkor is bűncselekmény marad, ha elkövetője nem bűnös szándékból cselekedett, hanem tudatlanságból, gyerekes meggondolatlanságból vagy egyéb okból. Ennek mérlegelése a bíróság feladata,

és mérlegeli is. De a bűnt meg kell torolni. Emberileg egy-egy bűncselekmény elkövetésének oka érthető. De elnézni nem lehet. – Ezek szerint, ha Krasznai megbánná, amit tett, és hazajönne, elítélnék? – Ezt professzor úr állítja, vagy pedig kérdezi tőlem? – Kérdezem. – Azt hiszem, ez a bíróság hatáskörébe tartozik. Csak magánvéleményemet tudom elmondani. Az pedig, úgy gondolom, nem érdekli a professzor urat. – De, fiatal barátom, érdekel… – Nehéz helyzetben vagyok – nevetett az alezredes –, mert én nagyon megértem a fiú lelkiállapotát. Ismerem ezt a típust. Használható, becsületes embereket lehet belőlük nevelni. És ezt a fiút a múltja arra kötelezi, hogy becsületes legyen. Talán ott volt a hiba, hogy tanárai keveset foglalkoztak vele. – Megkerüli a kérdést – szólt közbe a tudós. – Elítélné vagy nem? – Igen – felelte Cselei. – Elítélném, de utána lehetőséget adnék neki, hogy tanulhasson, és jóvátegye a botlását. – Értem – mondta Holub, és lehunyta szemét. Cselei figyelmesen nézte az öreg tudóst. – És mi lesz azzal az emberrel, aki véleményem szerint a fiút letaszította a helyes útról? Az ilyen emberek nem nagyon nyerik el méltó büntetésüket. Amint hallom, Kallós már tud a szökésről, és most fűnek-fának újságolja, hogy neki van igaza. – Igen – felelte Cselei a kérdés jogos. Szerintem Kallós helytelenül cselekedett. Nem abban, hogy fegyelmit indított a fiú ellen, hanem ott vétett, amikor a vezetőit félrevezette. De tudomásom szerint, Somos elvtárs a legszigorúbb vizsgálatot rendelte el. – No, majd elválik – mondta bizalmatlanul a tudós. – Miért is jött, alezredes úr?

– Somos elvtárs küldött a levélért, amit a fiú írt. – Igen… igen… – felelte a tudós. – Rögtön adom. – Felállt. – Még szerettem volna egy-két kérdésről beszélni… – Csak tessék nyugodtan… mondta az öreg, fáradtan az íróasztalhoz ment. Előkereste a halványzöld levélpapírt, és odavitte az alezredeshez. Cselei elolvasta. – Elvihetem? – Semmi akadálya. Egyébként kérdezni akart valamit. – Igen – felelte az alezredes. – Azt szeretném tudni, hogy a fiú mennyire ismeri az ön kutatásának eredményét, lényegét? Konkrétan arra gondolok, ha mondjuk rákényszerítenék őt arra, hogy mondja el a kísérletek eddigi eredményét, mit tudna róla. Holub gondolataiba mélyedt. Bal kezével végigsimította állát. – Nehéz kérdés – mondta egy idő után. – Elvileg csak részleteredményeket ismer. Persze a koncepciómmal tisztában van, de a kiindulást, az alapszámításokat, a kísérlet első eredményeit nem ismeri. A fiú azonban sokkal nagyobb tehetség, mint azt önök el tudják képzelni. Ezt én tudom. És egy ilyen zsenicsemetének nem láthatunk a gondolataiba, nem tudhatja az ember, hogy milyen mélyen lát a dolgok mögé, milyen önálló következtetéseket von le, mennyire látja az összefüggéseket. Én azt hiszem, hogy többet ismer a kísérletekből, mint gondolnám. De csak nem gondolja, hogy… – De. Pontosan arra gondolok. – Nem, kedves barátom – mondta meggyőződéssel a professzor. – Nem. Krasznai István, az én tanítványom egy szót sem fog szólni soha senkinek a kísérletekről. Soha. Érti, alezredes úr? Erre mérget veszek. Nem… nem… – végigsimította homlokát. –Iszik valamit? – kérdezte halkan. – Köszönöm. – Cselei elhárító mozdulatot tett. – Csak egy pohárkával. – Csengetett Juliskának – Hozzon be, kislányom, egy

üveg cseresznyepálinkát, és főzzön feketét – szólt a belépő lányhoz. Mikor Juliska kiment, Cselei megszólalt. – Mióta van professzor úrnál a lány? – Egy éve. Nagyon becsületes, megbízható teremtés – felelte Holub. – Ugye ön nem akar átmenni a Kutatóintézetbe? – Nem. – Értem – mondta az alezredes. Juliska bejött, az italt az asztalra tette, aztán távozott. Holub töltött. – De miért kérdezte? Cselei fogta a poharat és az öreg felé emelte. – Egészségére, professzor úr! – Egészségére – felelte a tudós. – Ismerem a lányt – mondta Cselei még mindig mosolyogva. Holub meglepődött. – Vannak ilyen véletlenek az életben – folytatta az alezredes. – Két éve volt valami lopási ügye. A bíróság a büntetést felfüggesztette. De arra kérem, hogy ne szóljon neki. Ha egyébként önöknek megfelel… – De… – dadogta a tudós. – Ó – mosolygott az alezredes. – Az emberek követnek el butaságokat az életben. Volt akkor egy szeretője, valami alvilági alak, és az beszélte rá… – Szörnyű… megáll az ember esze… – Ja, majdnem elfelejtettem – mondta az alezredes, és felállt. – Somos elvtárs azt üzente, hogy még nem kell megtartani a sajtókonferenciát. Megbocsát, professzor úr, mennem kell… Amikor Cselei magas alakja eltűnt a villa kapujában, az öreg tudós zavartan csóválta fejét…

Cselei nem ment haza, hanem Borús Eszter lakására hajtott. Személyesen még nem ismerte a lányt, csak Olajos elbeszéléséből és az iratokból. Eszter meglepődve fogadta az alezredest. Mikor leültek, Cselei mosolyogva megszólalt. – Elvtársnő, én egy nagy szívességre kérem magát. Nem kertelek sokat, rögtön a tárgyra térek. – Parancsoljon, elvtárs. – El kellene lopni valami komolyabb értéket Holubéktól. A lány a meglepetéstől elképedve felállt. – De hogyan gondolja… – akart tiltakozni a lány, azonban az alezredes félbeszakította. – Úgy, hogy a vitrinből vagy máshonnan elcsen valami értékes tárgyat, mégpedig akkor, amikor Julis nincs otthon. Ugye Julisnak hívják a lányt? – Igen… – És mindezt holnap délelőtt… Eszter elsápadt, nem tudta, mit is válaszoljon. – Nagyon magára törtem – szólt Cselei –, de kérem, bízzon bennem. Többet nem mondhatok. Talán csak annyit, hogy ezzel esetleg Krasznain is segíthet. Eszter még mindig gondolkodott. – Nézze, tudja ki vagyok. Látta az igazolványomat. Akar nekem segíteni? Illetve nem is nekem, hanem az országnak. – Segítek – válaszolta halkan a lány. – Akkor üljön le, és jól figyeljen ide…

Este volt már, amikor az alezredes visszatért az irodába. Kocka várt rá. – No, Kocka, mindent elintéztél? – Olajossal megbeszéltem a dolgot… – Vállalta? – Igen – felelte a főhadnagy. – Hozd csak be azt a levelet, amit Vildmann-nál találtál. Míg Kocka a levélért ment, Cselei halkan fütyörészett. Még egyszer átgondolta elképzelését. – Igen, ha elképzelésem helyes, akkor Frédi barátunk hamarosan a vendégünk lesz – mondta halkan. – Nekem szóltál? – kérdezte a belépő Kocka. – Nem, hangosan gondolkodtam. Hol a levél? Átvette a levelet. Összehasonlította a két papírt. – Ugyanaz – mondta. – Holnap menjen valaki a Papír Igazgatóságra, és állapítsa meg, hogy magyar gyártmányú papír-e, ha igen, mikor gyártották… – Értettem – felelte a főhadnagy. – Nekem az a véleményem, hogy nem magyar gyártmány. – Majd meglátjuk. Évával mi van? – Nagyon megélénkült. Egymás után találkozik fűvel-fával. – Ócska trükk – mosolyodott el az alezredes. – Frédi manőverezik. Ez viszont annyit jelent, hogy valamire készül. – Egy kis idő múlva újra megszólalt. – Angol módszer. Jó öreg angol módszer. – A baj az, hogy még mindig nem tudjuk, hogy Frédi kicsoda, hol keressük. – Most sakkozunk, Kockám – nevetett Cselei. – Frédi parasztokkal támadott. Mi pedig elsáncoltuk a királyt. Én a királynővel, te pedig a bástyával.

– Nem értem – mondta a főhadnagy. – Nem baj. Majd megérted. Frédi támadni fog. – Most már beszélj világosabban, Béla – dühösködött Kocka. Az alezredes nevetett. – Tanulj fiú, gondolkodni. Mit gondolsz – fordult a főhadnagy felé –, Krasznai hazajön? – Azt sem tudom, hová ment? – Hát ott van a levél a kezedben, és el sem olvastad? Kocka elolvasta a levelet. – Jól melléfogtunk. – Nem hiszem. Az a véleményem, hogy ők fogtak mellé. Hány óra van? – Nyolc óra tíz – felelte a főhadnagy. – Beszéljük meg a holnapi feladatokat. Ma korán szeretnék hazamenni. Neked sem ártana, ha kialudnád magad. – Tényleg nem ártana – mosolyodott el Kocka. Elővette jegyzettömbjét, és figyelmesen hallgatta az alezredest.

7.

Amíg az autó szélsebesen száguldott Budapest felé, Istvánnak sokszor eszébe jutottak az elmúlt órák eseményei. Ilyenkor fázósan összehúzta magát, homlokát kiütötte a verejték. Nem akart gondolkodni. A négyüléses kis Austin falta a kilométereket. Az ablak bepárásodott, oldalt csak az egymásba rohanó útszéli fák elmosódott árnyait látta és a mérhetetlen sötét éjszakát, néha egy-egy távoli falu felett terjengő sejtésszerű világosságot. A reflektor éles fénye megvilágította a betonút keskeny csíkját. Kétoldalt a fák fénytől szédülten egymásra dőltek, kopár ágaik mintha egymásba fonódtak volna. A fiatal gépkocsivezető komor és kimért volt. Merev szemmel figyelte az utat, s ha néha a kérdéseire adott is egy-egy kurta feleletet, fejét semmi áron nem fordította oldalt. Válaszaiból a fiú arra következtetett, hogy a gépkocsivezető nem kíván vele beszélgetni. A fiú nem erőltette. Pedig nagyon vágyott a beszélgetés után, mert kínzó gondolatait akarta eltemetni. Hátradőlt az ülésen, megkísérelte az alvást, de nem sikerült még szunyókálnia sem. Ha szemét lehunyta, máris az élmények sodrába került. Felvillant előtte Clairk. Biztató mosolya, erős kézszorítása. S mint a filmen, a képek szédületes gyorsasággal váltották egymást. Óvatosan lépked a drótakadály között, szinte érzi szívének heves dobogását… Biztatja önmagát – ne félj, még egy akadály, és szabad az út… És a tintafekete éjszakát hirtelen áthasítja egy kutató fénykéve. Megijed… azt gondolja, hogy menten vége. A drótok között hasra vágja magát, mert a fénycsóva egyre gyorsabban, veszedelmesebben közeledik feléje. Szeretne parányi hangyává változni, elbújni, elrejtőzni a föld mélyébe. A fénycsík közeledik. Néha megállapodik egy ponton, pár másodpercig mozdulatlan, majd visszakúszik tíztizenöt méterre, ide-oda, és ismét közeledik végzetszerűen. Már alig bírja idegeit féken tartani. Nem mer lélegzeni, olyan mozdulatlan, mint egy hulla vagy egy földhányás. A fény átsuhan felette. Még vár, még nem mozdul. Végre kialszik a kutató fényszem, és ismét sötétség borul a vidékre. Megmozdul. Nagyokat szív az éjszakai levegőből. Húsz méterre a bükkerdő sejtelmesen susog. Csak már ott lenne – „Mindig az erdő szélén előre” – hallja a kapitány hangját. – „Az erdő szélén az első dülőútig. Ott várja a gépkocsi.” – Átlépi az utolsó akadályt is. Kúszik az irtáson át. És érzi, hogy valamibe beleakad a keze. Még arra sem ér rá,

hogy gondolkodjon, mert hirtelen vészes sistergéssel egy fényes rakéta tör az ég felé, s a következő percben nappali fényesség árad szerte. Elveszti lélekjelenlétét, ösztönösen cselekszik. Mintha ágyúból lőtték volna ki, felugrik, és szédületes irammal rohan az erdő felé. A magasfigyelőben kigyullad a reflektor, és üstökösként siklik feléje. Lövéseket hall. Zizegő hangok suhannak el a füle mellett, tudja, hogy golyók süvöltése, de nem törődik semmivel, az életösztön viszi, lendíti előre. Már ott van a védelmet nyújtó fák alatt, de nem csökkenti az iramot, rohan, ahogyan a lába bírja. Tüdeje zihál, de most nem érez fáradtságot, egy érzés tölti el egész testét: az életveszély felismerése… Látja, hogy valamelyik fatörzs mellől egy árnyék válik el, valami paraszt formájú alak, kezében fütyköst tart. Eléje ugrik, mintha kiáltana is, de nem hallja. Csak látja az ütésre emelkedő fütyköst. Anélkül, hogy csökkentené iramát, nekiugrik az árnyalaknak. A lecsapó bot bal alsó karjának kifordított, húsos részét éri. Jobb tenyere megfeszül, és a következő másodpercben nagy erővel sújt az árnyalak nyakára. Látja, hogy a test eldől, átugorja, és rohan tovább… Csak akkor lélegzik fel, amikor a dűlőúton észreveszi a gépkocsi sötét körvonalát… Arra ébredt fel, hogy az autó hirtelen megállt. – Mégis aludtam – villant át agyán. A vezető kiszállt. A fiú a beáramló levegőtől megborzongott, teljesen magához tért. – Mi történt? – kérdezte, és kilépett a fiatalember után: – Semmi különös – felelte a gépkocsivezető. – Rendszámot kell cserélnem. – Segíthetek valamit? – Nem kell – jegyezte meg a férfi, és munkához látott. A csomagtartóból villáskulcsot vett elő, és leszerelte a rendszámot, helyére pedig sárga alapú diplomáciai számot tett fel. A fiú érdeklődve nézte a fiatalember gyors munkáját. Amikor a gépkocsivezető elkészült, szerszámait és a régi rendszámtáblát elrakta. – Ide figyeljen,uram – szólalt meg. – Tovább nem vihetem, mert veszélyes. Ezen az úton menjen, tíz perc múlva eléri Veszprémet. Hamarosan indul a pesti gyors. Azzal utazzon tovább. – Maga magyar? – kérdezte a fiú.

– Nem mindegy az, uram? – Nekem igen… – Holnap este pontosan hét órakor várom a városligeti Gundel előtt. Azokat az iratokat, melyeket Bécsben kapott, kérem adja át. A vonaton és Budapesten saját irataival igazolja magát. A fiú elővette a Clairk kapitánytól kapott írásokat, és átadta a férfinak, aki közben beült a volán mellé. – Most jól figyeljen, uram – nézett Istvánra a gépkocsivezető. – Amennyiben igazoltatnák, vagy lefognák, azt kell vallania, hogy ön nem volt Bécsben. Bemondja azt a szombathelyi címet, ahol kimenetele előtt volt. Érti? Ott igazolni fogják, hogy ezekben a napokban ki sem mozdult a lakásból… – De mit mondjak, hogy honnan ismerem én a… – Apjának volt az ismerőse… – vágta el a fiú beszédét a férfi. – A háború alatt több hónapig maguknál lakott. Három héttel ezelőtt találkoztak Budapesten. Akkor hívta meg magát… Világos, uram? – Igen – ámult el a fiú, és kellemetlen érzések hullámoztak lelkében. – Akkor induljon – jegyezte meg a férfi. És anélkül, hogy kezet fogott volna, kapcsolt és indított. A kis Austint elnyelte az éjszaka. István megindult Veszprém felé. Gondolataiba merülve rótta az utat. Mikor kiért a betonútra, meglátta a fényben úszó kis várost… – Valami nem világos – gondolta. – Ez a férfi nem volt gépkocsivezető, arra mérget veszek. Lehet, hogy Clairk kapitány valamelyik barátja. Jól beszélt magyarul, de érezni lehet a kiejtésén, hogy nem magyar. Keresztülment a városon. Az állomáson sokan vártak a pesti vonatra. Az egyik harmadosztályú kocsiban talált még ülőhelyet. Leült, kezét zsebébe dugta, és hátradőlt az ülésen. A vonat lassan megindult, és az egyhangú zakatolás, a kocsi ütemes hullámzása álomba ringatta őt.

– Parancsol kenyeret? – kérdezte kedvesen Éva, és rámosolygott a jóképű szőke fiatalemberre. – Igen, kérek egy szeletet – válaszolta a férfi, és zsebeiben tárcája után kotorászott. Nem találta. Idegesen babrált belső zsebében, kitette az asztalra noteszét, egy igazolványt, csak a tárcáját nem találta… – A fenébe, hova tettem a pénzemet? – mormolta maga elé. Felállt. Most nyugodtabban újból kutatni kezdett. Éva türelmesen, mosolyogva várt. A kenyeret letette az asztalra, és figyelmesen nézte a piros bőrkötéses igazolványt, melyre aranybetűkkel nyomták a szöveget. „Honvédelmi Minisztérium” – olvasta a lány, de szeme máris továbbsiklott. „Arcképes tiszti igazolvány” – villogtak az aranyozott, mélynyomású betűk… – No, a mindenit. Ide tettem a hátsó zsebembe – magyarázta megkönnyebbülten a fiatalember, és leült. Zsebre tette igazolványát, noteszét, majd tárcájából egy százforintost vett ki. – Nem volna aprója? – érdeklődött Éva. – Sajnos, ilyen nagy pénzből nem tudok visszaadni. – Egy fillér apróm sincs. Talán fel tudja váltani. – Megpróbálom – mosolygott Éva, és eltávozott. Néhány perc múlva visszajött. – Sikerült – nevetett –, de most ne költse el minden apróját. – Nem, nem – szabadkozott a fiatalember. Eltette a visszajáró pénzt. Éva távozni akart, amikor a férfi megállította. – Egy pillanatra, kisasszony. – A lány megállt, kérdőn nézett a fiatalemberre. – Nem tudja véletlenül, hogy Vildmann Ferenc mikor jön be? – Vildmann? – kérdezte meglepődve a lány. – Igen. Itt főpincér. Vagy nem ismeri? Ez a Liliom, nem? – De ismerem – hebegte Éva. – De maga nem tudja…’ – Mit?

– Feri meghalt… – Meghalt? Mit beszél? – ugrott fel a szőke fiatalember. – Igen. Pár nappal ezelőtt elütötte egy autó. Tegnap volt a temetése. A férfi bambán meredt a lányra. Táguló szemében csodálkozás és megdöbbenés fénylett. Leült, eltolta maga elől a tányért. – Lehetetlen – suttogta. – Szegény Feri… Mondja, kisasszony, nem mesélné el… – Kérem én… én nagyon szívesen, de most nem maradhatok itt… ha esetleg megvárna, vagy holnap délelőtt… – Nem, nem, megvárom, ha megengedi… Szegény Feri… – mormolta a férfi. – Szegény Feri bácsi… – Ha annyira akarja tudni… akkor záróra után… – Igen, okvetlenül megvárom. Természetesen… – szólt közbe a fiatalember. Éva elment. Végigsétált az asztalok között, odament az újonnan jött vendégekhez, és mosolyogva kínálta a kenyeret. Majd eltűnt a konyhaajtó mögött. Letette a kenyereskosarat, és bement az irodába. – Gabikám – mosolygott a könyvelőre –, megengedi, hogy telefonáljak? – Tessék, Éva. A lány tárcsázott. Várt egy kis ideig. – Halló… kérem a doktor urat… – Amíg várt, elővett egy cigarettát, és rágyújtott. – Halló… Éva beszél. Édes, hát még nem jössz?… Nagyon szeretnék veled beszélni. Csacsi voltam, hogy összevesztem veled. Igen… belátom… neked volt igazad… Bocsáss meg… Na gyere… Jössz? Igazán kedves vagy. Szervusz… Csókollak, drágám. – Letette a kagylót. – Ej, ej, Évikém – mosolyodott el az idős könyvelő, akit kisfiús arca és gyerekesen vékony termete miatt mindenki csak Gabikámnak szólított. Azt suttogták róla, hogy valamikor hajtó volt az ügetőn.

– Ja, a szerelem, Gabikám, nagy dolog… – Ez újabb? – Nem, nem – nevetett a lány. – Csak vigyázz, Évikém, mert a férfiaknak nem lehet hinni. – Neked sem? – Nekem se – kacsintott a lányra a gyermekarcú férfi. A lány nyakába akasztotta a kenyereskosarat, és újból kiment az étterembe. A szőke, jóképű fiatalember már nem ült az asztalnál. Éva érdeklődve körülnézett, de nem látta sehol. Kevesen voltak, csak a bárhelyiségben volt nagy a forgalom. A lány leült a pincérek asztalához, és hallgatta a zenét. Most jókedvű volt és szerette az életet. Szeretett volna ő is táncolni, vidáman, felszabadultan. Fél óra múlva megjelent az étteremben egy magas, markáns arcú férfi. Sötétszürke felöltőjét, kalapját beadta a ruhatárba. A tükör előtt megállt, megigazította csíkos nyakkendőjét, megfésülte csillogó szőke haját. Hanyag mozdulattal leseperte válláról a hajszálakat, és kényelmes, határozott léptekkel besétált az étterembe. Az egyik sarokasztalnál foglalt helyet. Fehér mandzsettája félujjnyira kilátszott sötétkék zakója alól. A férfi ujján megcsillant egy feketeköves pecsétgyűrű. Felvette az étlapot, és belemerült szemlélésébe. Bal kezével néha hátrasimította haját, látszott, hogy megszokott mozdulattal teszi. A pincér odament és szolgálatkészen megállt. Az idegen konyakot rendelt és sültet. – Várjon kérem – szólt a távozni akaró pincér után. – Kérem, hogy a húst csak félig süssék át. És hozzon valami mártást is meg egy üveg sört… – Parancsára – hajtotta meg magát a pincér, és sietve távozott. – Kenyeret tetszik? – mosolygott a férfira Éva. – Igen, kérek egy szeletet! Mi újság, kislány? – Egy katonatiszt civilben kereste Vildmannt. Záróra után találkozom vele. –

Míg a lány beszélt, a kenyeret az asztalra tette. – Nagy pénzzel fizess, és ne haragudj, hogy idehívattalak. De telefonon nem mondhattam el. – Helyes – mosolygott az ismeretlen, és egy ötvenforintossal fizetett. A lány nagyon lassan számolta a visszajáró pénzt, és közben hallgatta a férfi utasítását. – Tudd meg, hogy kicsoda. Ha érdekes, hozd fel hozzám. Úgy mutass be, mint Feri kezelőorvosát. Világos? Nem felejted el? A rendelőm címét tudod? – Nem – felelte a lány. – Persze, nem is tudhatod. Csak a telefonszámomat adtam meg. No, mindegy. II. kerület, Kert utca 4. Nem felejted el? – Nem – válaszolta a lány. Látta, hogy a pincér közeledik, eltette a borravalót, és mosolyogva távozott.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – nyújtotta a kezét a fiatalember. – Soós László, vezérkari százados vagyok. – Sónyi Éva – mosolygott a lány. – Már azt hittem, hogy nem vár meg. – Dehogynem – szabadkozott a férfi. – Akár hajnalig is vártam volna magára. Szeretnék mindent tudni Feri bácsiról. Lassú léptekkel sétáltak a néptelen Váci utcában. – Hova menjünk? – fordult a lány felé a férfi. – Tudja mit? Üljünk be egy taxiba, és menjünk fel a lakásomra. Nem valami jól érzem magam, és fáradt is vagyok. – Ahogyan parancsolja. De nem zavarom magát? – Nem mondom, hogy örülök a találkozásnak, de kötelességemnek tartom, hogy ennyit megtegyek Feri bácsi emlékéért… Soós intett egy arra haladó taxinak. A százados kíváncsian nézett a lányra, míg kinyitotta az ajtót. Éva bemondta a címet, és beült a kocsiba. A fiatalember

szintén. – Mondja csak – nézett érdeklődve Éva Soós felé –, maga rokona Feri bácsinak? – Igen, a nagybátyám. De évek óta nem találkoztam vele. Ugyanis én nemrég jöttem haza Moszkvából, ő pedig évekig külföldön élt… – Értem – mondta a lány, s ujját ajkához emelve intett, hogy hallgasson. A fiatalember először értetlenül nézte, de aztán rájött, hogy a lány nem akar a gépkocsivezető előtt beszélni. Szótlanul ültek. A ház előtt Soós fizetett, Éva pedig csengetett a kapun. Gyalog mentek fel. Elöl a lány, egy lépcsőfokkal lemaradva a fiú. Éva előszedte kulcsait, és kinyitotta az ajtót. – Vegye le a kabátját – ajánlotta a lány, és vetkőzni kezdett. Soós figyelmesen körülnézett a kis előszobában. – Tessék, menjen beljebb – nyitotta ki az ajtót Éva. – Nem zavarok? – bizonytalankodott a fiatalember. – Igazán nem szeretném… – Egyedül lakom, és különben is már megmondtam erről a véleményemet. Elhagyhatja a további szabadkozást. Tessék, foglaljon helyet. Talán üljünk ide a lámpa mellé – ajánlotta a lány, mikor látta, hogy a fiú a heverő melletti fotel felé megy. Soós leült. – Egy pillanatra megbocsát, azonnal jövök… csak átöltözöm… – Csak nyugodtan – felelte a férfi, és felvette az asztalon heverő Sportújságot. Gyorsan végigfutott a címeken. Az újság hírt adott az olasz sportolók megérkezéséről. – Hogy a csudába? Hiszen a rádió szerint tegnap indultak – mormolta maga elé. Forgatta az újságot. Szeme megakadt a dátumon. – Értem – dünnyögte. A lány lépteit hallotta. Letette a lapot, és kíváncsian tekintett Évára. – Szóval maga Feri bácsi unokaöccse? – kezdte a lány, és szomorú arccal

tekintett a fiatalemberre. – És miért nem kereste a lakásán? – Ma érkeztem Debrecenből, és anyám nem tudta megmondani a régi címét. Csak annyit mondott, menjek a Liliomba, ott megtalálom. Édesanyámmal is ritkán találkoztak. Négy vagy öt héttel ezelőtt levelet váltottak egymással. Arról volt szó ugyanis, hogy engem Moszkvából való hazaérkezésem után Budapestre, a vezérkarhoz osztanak be, és anyám azt akarta, hogy Feri bácsinál lakjam. Állítólag meg is egyeztek. De mondja már, mi történt? – Sokat mi sem tudunk, csak annyit, hogy Kispesten elütötte egy ismeretlen autó. Valószínűleg teherautó lehetett, mert borzalmasan összeroncsolta. Tudomásom szerint az autót nem találták meg. Sajnos, azt egyikünk sem tudja, hogy mit keresett Kispesten. – Kispesten? – töprengett a százados. – Úgy tudom, ott nem lakott rokona. Szörnyű. Szegény anyám, ha megtudja. – A százados elhallgatott. Bánatos szemmel nézett a levegőbe. – Pedig hogy vártam ezt a találkozást. Már gyerekkoromban irigyeltem Feri bácsit, amikor Keletről küldözgette a leveleket meg a fényképeket. Bejárta az egész világot… – Igen, nekünk is sokat mesélt – szólt közbe a lány. – Nagyon izgalmasan tudott mesélni. Különösen Jáváról meg Törökországról. Bár az utóbbi időben sokat betegeskedett. Valami baj volt az idegrendszerével. Állandóan orvoshoz járt. Volt neki egy orvos barátja. Az gyógyítgatta, mert rémlátásai voltak. – Rémlátásai? – csodálkozott a százados. – Igen. Halálfélelem gyötörte, az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Mikor kérdeztük tőle, hogy mi baja van, csak hallgatott, és nem válaszolt. Azt tudom, hogy az utóbbi időben rendszeresen járt templomba, és három héttel ezelőtt valami végrendeletről tett említést. – Végrendeletről? De hiszen nem volt vagyona azon az öröklakáson kívül, ahol lakott. Azt pedig ezek szerint eladta. – De vett rajta egy másikat – jegyezte meg csendesen a lány. – És volt neki egy kevés aranya is. Nekem legalábbis azt mondta. – Igen – sóhajtott a százados. – Valamikor gazdag ember volt. Szingapúrban saját mulatója volt, és úgy tudom, hogy Bangkokban is.

– Azt hiszem – mondta a lány elgondolkodva –, hogy túl sokat foglalkozott az utóbbi időben a keleti misztikumokkal, és az ment az idegeire. – Könnyen lehetséges – hagyta helyben a százados. – Valamikor nem gondolta volna, hogy főpincérséggel fogja megkeresni a kenyerét… – Valamit azért nem értek – szakította félbe a lány a fiú beszédét. – Mit nem ért? – Szinte hihetetlen, hogy Feri bácsinak vezérkari tiszt rokona legyen. – Miért? – nézett csodálkozva a fiú Évára. – Remélem, azt tudja, hogy az öreg szívből gyűlölte a kommunista rendszert. – Tudom. No és? – Maga, az unokaöccse pedig kommunista vezérkari tiszt. – Maga is gyűlöli a rendszert? – nézett kíváncsian a lány szemébe Soós. – Gyűlölöm? Nem tudom. Maga előtt nehéz őszintén beszélni, mert mégiscsak hivatásos tiszt. Nézze, az én apám a régi hadsereg ezredese volt. Igazi jó katona. Hősi halált halt. De ha életben marad, akkor mint háborús bűnöst kivégezték volna. A vőlegényem szintén hivatásos tiszt volt. Jelenleg börtönben ül. Nincs senkim. Egyetemre jártam. Ma kenyereslány vagyok. Remélem nem várja, hogy tapsoljak vagy ujjongjak örömömben… – A vőlegényét hogy hívják? – Érdekes ez? – Hátha ismerem. Ugyanis én is szolgáltam a régi hadseregben… – Maga? – Igen. Olyan csodálatos? – És most meg ennek a rendszernek a katonája?

– Valamiből meg kell élni. Vagy jobb lenne, ha segédmunkás lennék? – Hogy lett magából vezérkari tiszt? Megbíznak magában? – Azt hiszem, igen. Párttag vagyok. Munkámat rendesen elvégzem. A hadifogságban jól megtanultam oroszul… – És még kommunista is lett? – Bocsánat, én ilyet nem mondtam – tiltakozott Soós. – Azt mondta, hogy párttag. – Ha valaki katolikus, az még nem biztos, hogy hiszi az istent – mosolygott a fiatalember. – Ez igaz – nevetett a lány. – És különben is – folytatta a százados –, sohasem tudhatja az ember, hogy valaminek mikor veszi hasznát. Én, tudja, nem szállok szembe a sorssal. – Érdekes ember maga… – Egyszerű szürke halandó vagyok. És megpróbálok élni… Az ember úgy él, ahogy a legkönnyebb… Olyan rövid az élet. Látja, szegény Feri bácsi is milyen hirtelen meghalt. Azt hittem, hogy nála fogok lakni, és íme, kereshetek máshol lakást. – Nézze – ajánlotta a lány –, esetleg keresse fel Feri bácsi orvosát, hátha nála van az öreg végrendelete. Lehet, hogy magára hagyta a lakást… – Maga tudja, hogy hol lakik az orvos? – Várjon csak, valahova felírtam, mert egyszer nekem is ajánlotta Feri bácsi. – Éva elővette retiküljét. Lapozgatott a feljegyzései között. – Igen, itt van. II. kerület, Kert utca 4. – Hogy hívják? – Látja, ezt nem tudom – mondta meglepődve a lány. – Pedig mondta az öreg.

– Biztosan megtalálom. Talán csak két orvos nem lakik a házban. – Úgy tudom, hogy egy szőke, negyven év körüli férfi. Egyszer volt az étteremben. Igen, szőke. Emlékszem. Soós felállt. – Elbúcsúzom – nyújtotta kezét. – Köszönöm a felvilágosítást. – Nincs mit. Örülök, hogy megismertem – mondta Éva. – Remélem, még találkozunk. – Több mint valószínű. Nincsenek Pesten ismerőseim. Majd benézek az étterembe… – ígérte a fiú és elindult az ajtó felé. – Az újságját itt felejtette – szólt utána a lány, és felvette az asztalról a hírlapot. – Nem az enyém – lepődött meg Soós. – Ott volt az asztalon. Éva zavarodottan megállt. De csak egy pillanatra, aztán zavarát leküzdve elmosolyodott. – Persze, milyen feledékeny vagyok. Tegnap vettem… Tudja, imádom a sportot. – Én is – nevetett a fiú. Mikor Soós elment, Éva bosszúsan ment vissza a szobába. Felvette a lapot. A másnapi szám volt.

István reggelre ért Pestre. Nem száll villamosra, hanem gyadult el. Nagyon korán volt. Felsétált a Várba, és beült egy kiskocsmába. Megreggelizett, majd távozott. Olyan érzése volt, hogy mindenki őt figyeli, az emberek tudják, hogy az éjjel szökött át a határon. Kellemetlenül érezte magát. A Halászbástyán leült, és nézte az eléje táruló várost. Gondolatai összevissza csapongtak, szorongását nem tudta leküzdeni. Szeretett volna egy nappal idősebb lenni. Arra gondolt, hogy délelőtt elmegy a könyvtárba, de később mégis úgy határozott, hogy csak ebéd után megy. Töprengett, hogy mivel töltse el az idejét. Úgy határozott, hogy elmegy valamelyik fürdőbe. A Fedett uszodában ismerik. A Gellértben is

találkozhat ismerőssel. Végül is a Lukács mellett döntött. Lassú, kényelmes léptekkel lesétált a Várból. A járókelők közül néhányan utánafordultak. Zavarba jött. Mit néznek rajta az emberek? Feltűnés nélkül megállt egy kirakat előtt, és megnézte magát. Megrémült. Esőkabátja és bakancsa csupa sár. Ilyen sárosan nem szoktak a városban sétálni, még jó, hogy öltözete nem tűnt fel eddig egy rendőrnek. Gyorsan bement egy kapu alá. Újból végignézett magán. – Nem, így nem mehet tovább egy lépést sem. Ez öngyilkosság! – gondolta. – Rendbe kell hoznom magamat. Valahol át kell öltöznöm. De hol? – Sorra vett minden lehetőséget, s a végén arra a megállapításra jutott, hogy mindenféleképpen haza kell mennie. Akár akarja, akár nem. És minél előbb. Ha jól kilép, tíz perc alatt otthon van. – Megindult hazafelé. Szorosan a fal mellett haladt, nem nézett se jobbra, se balra. Minden baj nélkül jutott el a házig. Ruganyos léptekkel szaladt fel a lépcsőn. Amikor az ajtó elé ért, akkor jutott eszébe, hogy lakáskulcsát nem hozta magával, az Bécsben maradt. – Nem tehetek mást, be kell csengetnem – gondolta és megnyomta a csengőgombot. Megismerte a könyvelő csoszogó lépteit. – Te jó isten – sápítozott a férfi, amikor kinyitotta az ajtót. – Maga meg hol a csudában volt ennyi ideig? Már azt hittük, valami baja történt… – Nem, nem, semmi bajom – dadogta a fiú, és belépett. Elindult a szobája felé. Az ajtó előtt megállt. – Egy építkezésen dolgozom Szolnok megyében – hazudta ösztönösen. – Anyagért jöttünk fel, hazaugrottam, hogy rendbe hozzam egy kicsit magam… – Pedig én azt hittem, hogy maga már túl van hetedhét országon. – Miért lennék túl? – fordult vissza meglepődve a fiú. – Menjünk be a szobába – ajánlotta a könyvelő. – Nem akarok, itt beszélni. Bementek a fiú szobájába. István ledobta kabátját és kíváncsian nézett a férfira. – Ide figyeljen, fiacskám – kezdte a könyvelő, és hangja idegesen vibrált –, meneküljön. Érti? Azonnal meneküljön. István rémülten nézett az izgatott férfira. Dadogott, de hang nem jött ki torkán.

– Ne kérdezzen semmit. Azonnal menjen, amíg nem késő – folytatta az idős férfi. – Egy pillanatig se tétovázzon. Már itt voltak magáért! Idenézzen! – Elővette tárcájából azt a cédulát, amelyre az alezredes telefonszámát írta. – Látja – tartotta a fiú szeme elé. – Itt van. Cselei alezredes. Személyesen jött magáért. Valami nagy ügye van, azt vettem ki a szavából. Le akarják csukni. Meneküljön. Én megadom a bátyám párizsi címét, keresse fel őt. De most menjen. Én nem árulom el magát. Felakasztják. Az Istenért, menjen… István félájultan omlott az ágyra. A férfi odament hozzá, megrázta. – Most ne sápítozzon, a mindenit magának! Ha nem akar menni, szóljon, és felhívjuk telefonon az alezredest… – Nem, nem – nyögte a fiú –, megyek… Gyorsan öltözni kezdett, de olyan volt, mint egy álomkóros. A könyvelő ott sürgölődött körülötte. – Ne, most ne is mosakodjon – perelt a fiúval, amikor látta, hogy mosakodni akar. – Hát nem tudja megérteni, hogy nincs vesztenivaló ideje? Vagy azt akarja, hogy elfogják? Mikor a fiú elkészült, és ott állt sötétkék felöltőjében a férfi előtt, megszólalt: – Nagyon köszönöm… A bútorokat… maguknak adom. – Fájdalmas arccal végignézett a szobán, mintha mindentől örökre búcsút venne. – Nekem már úgysem kell. A könyvelő egy percig összehúzott homlokkal gondolkodott. – Ide figyeljen, fiacskám! Így ez nem jó, mert elveszik tőlem. Csináljunk erről gyorsan egy írást. Az legyen benne, hogy én ezeket a bútorokat megvásároltam magától, mondjuk egy évvel ezelőtt. Nekem nem kell, de meg akarom őrizni a maga számára. Mert maguk, fiatalember, hamarosan győztesként térnek vissza. – Írja meg – egyezett bele a fiú. A könyvelő kiment, és percek múlva már megjelent az írással, melyen 1948.

márciusi dátum volt. István gépiesen aláírta. Nem érdekelte már semmi. Elbúcsúzott a férfitól. – Ezt tegye el – szólt a könyvelő, és átadott egy cédulát. A bátyám címe van rajta. – István megköszönte, és gyors léptekkel távozott.

Soós László százados végigsétált a Kert utcán. Csendes, platánfákkal övezett, rövid kis utca volt. Egyenruhája szorosan simult izmos testére. Köpenye zsebében a Pravda tegnapi száma. Megállt a négyes számú, egyemeletes villa előtt. – Dr. Szegedi Sándor orvos – olvasta a névtábláról. – Első emelet egy. – Benyitott a villa kapuján. Végigment a kövezett úton, és felsétált az első emeletre. Csengetett. Rövid várakozás után egy fekete szemű, harminc év körüli asszony nyitott ajtót. Festett szemöldöke elütött csontszínű arcától. Széles, érzéki ajkát erősen rúzsozta. – Csókolom a kezét – köszönt a százados, és tisztelgett. – A doktor úrral szeretnék beszélni. – Kit jelentsek be? – érdeklődött az asszony. – Soós László, vezérkari százados. – Azonnal – mondta az asszony, és eltűnt az egyik szobában. Soós még körül sem nézhetett, amikor már nyílt is az ajtó. – Tessék – mosolygott a nő. Soós belépett. Gyors pillantással felmérte a szobát. Az ajtóval szemben egy kétszárnyas ablak volt, előtte sima diófa íróasztal. Jobbra könyvszekrény és egy ajtó, balra egy sezlon, fehér viaszosvászonnal leterítve. A sarokban kis kerek asztal, két alacsony fotel és két szék. Az íróasztal mellett egy nádfonatú karosszék, hát– és ülőpárnával. – Foglaljon helyet – mutatott a székre az orvos. – Köszönöm – hajtotta meg magát a százados. – Mi a panasz, hogy rendelés előtt jött?

– Nem betegként kerestem fel a doktor urat, hanem személyes természetű ügyben – válaszolta a százados, miközben leült. Köpenyét kigombolta. – Parancsoljon – mosolygott rá a negyven év körüli szőke férfi. A százados nem sokat teketóriázott. Mindjárt a tárgyra tért. – Tegnap tudtam meg, hogy nagybátyámat, Vildmann Ferencet ön kezelte. Nagyon megrendített szegény Feri bácsi halála, és szeretnék tudni mindent. – Igen, én kezeltem őt – mondta az orvos. – De sajnos, a halála körülményeiről semmit sem tudok mondani. Valami szerencsétlenség áldozata lett. Az is felmerült, hogy öngyilkosságot követett el, de nem valószínű, annak ellenére, hogy erre bizonyos fokú hajlandóságot tapasztaltam nála az utóbbi időben. Az idegrendszerében valami elváltozás történt. – Milyen természetű? – érdeklődött a fiatal százados. – Mielőtt felelnék, engedjen meg egy kérdést. – Tessék. – Mivel tudja igazolni, hogy ön valóban rokona Vildmann Ferencnek. Ne haragudjon, ez nem bizalmatlanság, de bennünket, orvosokat, bizonyos értelemben köt a titoktartás. – Természetes és jogos kérdés – vágott közbe a százados. Benyúlt a belső zsebébe. – Parancsoljon, itt az igazolványom – átnyújtotta arcképes katonai igazolványát. – Ott olvashatja, hogy anyámat Vildmann Máriának hívják. – Persze, ez még nem bizonyít semmit – nevetett Szegedi. – És ez a fénykép? – A százados átnyújtotta a fényképet. Az orvos sokáig nézte. Különösen a hátára írt rövid szöveget: „Lacikának szeretettel. Feri bácsi”. – Köszönöm – adta vissza az igazolványt és a fényképet. Pár pillanatig várt. A százados zsebre tette a képet és az igazolványt. – Mikor találkozott ön utoljára a nagybátyjával? – Évek óta nem láttam őt. Moszkvában tanultam – jegyezte meg csendesen a

százados. – Ha megengedi, én most könyörtelenül őszinte leszek – kezdte az orvos, és rágyújtott. – Azt is megmondom, hogy ezeket a dolgokat soha senkinek nem mondom meg, mert szegény Feri úgy beszélt velem, mint gyóntató papjával. – Kérem, doktor úr, mondjon el mindent. – Az ön nagybátyját idegileg tönkretetté a bánat. Azt tudja, hogy ő harcolt a rendszer ellen. Hogy milyen formában, én nem tudom. Nagyon bántotta őt, hogy egyetlen unokaöccse kommunista lett, és így szemben álltak egymással… – De kérem… – Hagyja, hogy befejezzem – emelte fel kezét az orvos. – Én csak azt tudom, amit ő elmondott. Tiszta szívű, becsületes ember volt, aki elve mellett szilárdan kiállt. Én nem politizálok, és ebben az ügyben nem foglalok állást. De megértem őt. – De kérem – vágott közbe a százados –, Feri bácsi nagyon jól tudta, hogy én miért lépek be a pártba. És, hogy úgy mondjam, még Moszkvába is az ő unszolására mentem. – Nem tudom. Erről nekem nem beszélt – vette át a szót az orvos. – Pár héttel ezelőtt átadott nekem egy levelet és egy végrendeletet azzal, hogy unokaöccsének csak akkor adjam át, ha bizonyságot tesz becsületességéről. – Nem értem. – Majd mindjárt megmagyarázom – folytatta az orvos. – Itt van egy csekk ezer font sterlingről kiállítva, itt van a végrendelet, ebben a lezárt borítékban. De ezeket én csak akkor adhatom át, ha ön bizonyos feltételeket végrehajt Vildmann Ferenc kívánsága szerint. – Halljuk a feltételeket – mondta a százados, és szemét nem vette le a csekklapról…

Soós százados másfél óra múlva elhagyta a villát. Fél három felé járt az idő.

Végigsétált a Kert utcán, befordult a Rozmaring utcába. Lassan ballagott. Néha megállt, óvatosan körülnézett. A huszonnégyes számú ház előtt egy vadonatúj, áramvonalas Ford luxuskocsi várakozott. A százados megállt a kocsinál. Óvatosan körülnézett. – Ezer font sterling nem kis pénz – mormolta maga elé. Elmosolyodott. Beszállt a kocsiba. – Indulhatunk – mondta a gépkocsivezetőnek. Hátradőlt az ülésen, rágyújtott egy cigarettára, és gondolataiba merült. István izgatottan ment végig a könyvtár széles lépcsőjén. – Csak ismerőssel ne találkozzam – gondolta. Bement az olvasóterembe. Nyugodtságot erőszakolt magára. Kezében füzetet tartott. Megvárta, míg rákerül a sor. Váltott egy olvasójegyet és kikérte az 1896-os Orvosi Szemlét. A fiatal könyvtároslány ránézett, egy percig csodálkozott, és szó nélkül eltűnt az állványok mögött. Pár perc múlva visszatért a vaskos könyvvel. István átvette. Leült az olvasóasztalhoz. Maga elé tette a könyvet és jegyzetfüzetét. Előhalászta töltőtollat, és lapozgatni kezdett. Szíve hevesen dobogott. Pár percig jegyezgetett. Az volt az érzése, hogy figyelik, és ismeretlen figyelői akkor ütnek rajta, amikor a levelet kiveszi a könyvből. Még várt egy kis ideig, majd ásított egyet, és fellapozta a jelzett oldalt. Körülnézett. Mindenki a könyvek olvasásába mélyedt. Feltűnés nélkül kivette a vékony hártyapapírból készült borítékot, és füzetébe csúsztatta, a magával hozott levelet pedig óvatosan a könyvbe tette. Nagyot nyelt. Várt néhány másodpercig, hogy izgalma csillapodjon, majd tovább lapozva a könyvet, ismét jegyezgetni kezdett. Szeretett volna izgalmában felugrani, de nyugalmat parancsolt magára. Még legalább fél óráig firkált, maga sem tudta mit. Fél óra múlva felállt, becsukta a könyvet, és visszaadta a fiatal könyvtároslánynak a bilétával együtt. Mormogott valami köszönésfélét, és kiment az ajtón. Mintha üldözték volna, gyors léptekkel sietett végig a folyosón, ki az utcára. Már sötétedni kezdett. Megnézte óráját. Öt óra volt. – Ha kényelmesen sétálok a Ligetig, hétre pontosan ott leszek – gondolta. Lassú léptekkel megindult a mellékutcákon.

Holub professzor és Magda asszony kétségbeesve ült a tudós dolgozószobájában. Ott állt Eszter is. A lány sápadt volt, és a szája széle idegesen megrándult.

– Mikor vették észre a lopást? – kérdezte a fiatal rendőrhadnagy. A tudós feleségére nézett. – Délben – felelte az asszony. – Juliska nem jött vissza a bevásárlásból, illetve azt hittem, hogy visszajött, és keresni kezdtem. Bementem a hálószobába, de ott sem volt. Közben az éjjeliszekrényről fel akartam venni a gyűrűmet meg az órámat… nem találtam. – Értem. A felírtakon kívül más nem tűnt el? – Nem – válaszolta Holubné. – Azelőtt nem tapasztaltak ilyen dolgot? Nem tűnt el soha semmi? – firtatta a rendőr hadnagy. – Soha. – Nem tapasztaltunk semmi gyanúsat – erősítette meg a tudós. – De hova tűnhetett a lány? – Majd megkeressük, professzor elvtárs – mosolygott a hadnagy. – Tessék csak ránk bízni. Ilyen nagy értékű ékszert a legnehezebb értékesíteni. Akkor én búcsúzom is. – A rendőrtiszt felállt. – Ha valamit megtudnak, kérem hívjanak fel. – Nagyon köszönöm – mondta a tudós, és kikísérte a fiatal tisztet. – Most mit csináljak, Eszterkém? – fordult a lány felé az asszony. – Honnan kerítünk megbízható alkalmazottat? Mert én, édeském, nem tudom ellátni ezt a munkát. – Eszter leült és gondolkodott. Egy kis idő múlva megszólalt. – Esetleg én tudnék ajánlani valakit. A professzor lépett be az ajtón. Arca gondterhelt volt. Látszott rajta, hogy bántja a lopási ügy. – Eszter tudna ajánlani valakit – újságolta Holubné. – Kit? – nézett kíváncsian a lányra a professzor.

– Van egy unokatestvérem. Az egyik cipőgyárban dolgozik. De nincs lakása. Azt hiszem, szívesen eljönne. Az ő becsületességéért kezeskedem. – És biztosan eljönne? – kérdezte az asszony. – Beszélek vele – ajánlotta a lány. – A kedvemért megcsinálja. Ha sikerül, holnap délután bemutatom. – Főzni tud? – Sokkal jobban, mint én – mosolyodott el Eszter. Holub hallgatagon ült. – Az ember most már tényleg csak önmagában bízhat meg. Soha nem volt dolgom a rendőrséggel, most meg egymásnak adják a kilincset. Fene látott ilyet.

Cselei alezredes mosolyogva nézett Kockára. – No, hogy látod az ügyet? Elolvastad a jelentéseket? – El – felelte a fiú. – Őszintén szólva egy kicsit megkeveredtem. – Nem csodálom – nevetett az alezredes. – No, nézzük, te hogyan látod? Kocka kinyitotta naplóját. Belemélyedt. – Nézzük először Évát. – Nézzük – sunyított az alezredes. – A lány – kezdte Kocka – az utóbbi napokban, mint jelentettem, új emberekkel vette fel a kapcsolatot. Nem is tudtuk mindenkinek megállapítani a kilétét. Bozontos jelentése szerint tegnap este egy fiatal szőke férfivel beszélt, majd záróra után azzal együtt ment el. Felvitte a lakására. De közben megjelent az étteremben egy negyven év körüli szőke férfi is. Bozontos még sohasem látta. A lány azzal is beszélt. Előzőleg Éva telefonált az irodából valahova. Valakitől találkozót kért.

– Értem – szólt közbe az alezredes. – A szőke fiatalember mikor távozott tőle, és hova ment? – Hajnali három órakor. Gyalog felsétált a Pozsonyi úton. A hídon gyalog ment át. Az Irgalmas Kórház előtt beszállt egy luxuskocsiba, és elhajtott a Rózsadomb felé. Sajnos a nyomozók nem tudták követni, mert nagyon néptelen volt az utca. A kocsi rendszámát sem látták, mert nem volt kivilágítva. A jelentés szerint új gyártmányú amerikai kocsi volt. – Mi van a laboratóriumi vizsgálattal? – érdeklődött Cselei. – Semmi. Mind a három női hajszál. Azt is megállapították, hogy eredeti hajszín, de hidrogénnel szőkítve. – No, ez érdekes. – Micsoda? – nézett meglepetten Cseleire a főhadnagy. – Nincs ebben semmi érdekes. Éva biztosan felpróbálta a kalapot, és úgy maradt a hajszál Frédi kalapjában. Ma este vagy holnap reggel ezt is biztosan megtudom. – Hogyan? – nevetett az alezredes. – Szerzünk Éva hajából néhány szálat. – Okos gondolat. Menjünk tovább. – Megállapítottuk, hogy Vildmann Ferencnek egyetlen élő rokona sincs az országban. Testvérei nem voltak. Szülei 1930-ban meghaltak. Átnéztük az archívumot is. Találtunk olyan adatokat, hogy Vildmann a háború alatt az Egyesült Államoknak és a németeknek is dolgozott. Rokonai még a harmincas évek derekán Németországba költöztek, mivel német anyanyelvűnek vallották magukat. – A lakás körül mit állapítottatok meg? Rózsi volt kint, ugye? – Igen – bólintott Kocka. – Érdekes dolog. A két háznak nincs közös óvóhelyrendszere. Tehát nem lehet a pincén keresztül átmenni. Ugyanaz a helyzet a padlásnál is. Az emeletek egy szinten vannak, de a két házat dupla tűzfal választja el egymástól. Egyetlen emeleten sincs átjáró.

– Éva lakása a másik házban kinek a lakásával szomszédos? – Az egy olasz diplomatáé – válaszolt Kocka. – Azt is megállapítottuk, hogy a lakás a követség tulajdona. És most jön az érdekes. Három évvel ezelőtt vásárolták. Öröklakás volt. S tudod kitől? – Nos? – Vildmanntól! – Kocka diadalmasan nézett az alezredesre. Cselei füttyentett. – Te tudtad, hogy Vildmann-nak több öröklakása volt? – Erről nem tudtam – mondta a főhadnagy. – Ez eddig nem szerepelt a nyomozati anyagban. Érdekes, mi? – Nagyon! – jegyezte meg Cselei, és gondolkodott. – Nagyon érdekes. – Azt is megállapítottuk – folytatta Kocka –, hogy a diplomata az év nagy részét külföldön tölti, állandóan utazgat. Hetenként legfeljebb egyszer jelenik meg lakásán. – Igen érdekesek ezek a megállapítások. Van még egyéb jelentenivalód? – Olajossal te tartod a kapcsolatot, így az ő jelentését nem ismerem. – Kocka becsukta jegyzetfüzetét. – További utasítás? – nézett az alezredesre. – Most én mutatok néhány érdekességet – mosolygott Cselei, és megsimogatta az állát. – Olvasd el – nyújtotta a főhadnagy felé a kezében tartott papirost. Kocka kezébe vette az írást, és olvasni kezdte. „C-41 jelenti: A 301-esben szereplő egyén rejtjelezett utasítást küldött Budapestre. Az utasítás rövid tartalma a következő: Mindent tegyen meg Holub professzor felfedezésének megszerzésére. Semmiféle áldozattól ne riadjon vissza. Tudomásunk szerint a felfedezés iránt több nyugati hatalom is érdeklődik.

Amennyiben a felfedezést nem tudja megszerezni, semmisítse meg. Naponta 23tól jelentkezünk.” – Itt a másik – mosolygott az alezredes, amikor Kocka meglepődött arcára nézett. – Ez még érdekesebb. A főhadnagy szó nélkül átvette a zöldkockás lapot. Azt is elolvasta. A rádiófelderítők jelentése így szólt: „Adóállomás: York. Vevőállomás: Wellington. Idő: 1949. október 4. 23. 10. A bécsi iroda akciót kezdett a Holub-féle találmány megszerzésére. Előzze vagy akadályozza meg. Rövidesen futár indul. York.” – Nos, mit szólsz hozzá? – nézett kérdően Kockára Cselei. Kocka egy percig gondolkodott. Szokása szerint ceruzájával kopogtatta fogait. – Ezek szerint – szólalt meg elgondolkodva – megindult a támadás. Csak azt nem tudjuk, hogy ki van a Wellington név alatt. Bemértétek? – Igen. Sajnos, nem sikerült egész pontosan, mert csak két másodpercig működött az adó, Wellington azóta nem ad. Az állomás a Németvölgyi út felső környékén van. Persze, ez csak feltevés. Mondd, Kocka, van arról jelentésünk, hogy Sónyi Éva járt azon a környéken? – Nincs, nem tudok róla – rázta fejét a főhadnagy. – Pedig most ez a vidék érdekes lesz számunkra. – Éspedig? – Figyelj jól! – mondta az alezredes. – Most én olvasok fel neked valamit. – Kocka érdeklődve nézett az alezredesre. „– Folyó hó 3-án, az esti órákban, Soós László nevű vezérkari százados civilben megjelent a Liliom étteremben. Megvacsorázott, majd bizalmas beszélgetést folytatott Sónyi Éva kenyereslánnyal. A százados Vildmann unokaöccsének adta

ki magát, Moszkvából jött haza. A vacsora után elment. Éjjel egy órakor találkozott a lánnyal, és együtt felmentek Sónyi Éva lakására. Soós olyan kijelentéseket tett, hogy ő csak érdekből lépett be a pártba, és beszédéből az tűnt ki, hogy nem kommunista. Éva elmondta, hogy a II. kerület, Kert utca 4. szám alatt lakik Vildmann kezelőorvosa. Állítólag a főpincér az orvosra bízta végrendeletét. Távozáskor a lány utánaszólt, hogy otthagyta a Sportújságját. Soós közölte, hogy az újság nem az övé, ott volt az asztalon. Sónyi Éva láthatólag zavarba jött, és homlokára ütve kijelentette, hogy az újságot tényleg ő vette még előző este. Az újság azonban az aznap esti kiadás volt másnapi dátummal, tehát egy nappal előbb nem vásárolhatta. Soós százados másnap felkereste a Kert utca 4. szám alatt lakó Szegedi Sándor orvost. Rövid beszélgetés után az orvos elmondta, hogy Vildmann otthagyott nála egy végrendeletet és 1000 font sterlingről kiállított csekket, de azt csak akkor adhatja ki Soós László örökösnek, ha az bizonyos feladatok elvégzésével bebizonyítja kommunistaellenes beállítottságát. A feladat szerint Soós Lászlónak különböző katonai természetű adatokat kell megszereznie. Egy hét múlva Szegedi közli vele, hogy a megszerzett anyagokat kinek adja át.” – Nos, eddig szól a Segítő nevű informátor jelentése – fejezte be Cselei az olvasást. – Ehhez még hozzá kell tennem, hogy Soós László nevű vezérkari százados nem szolgál a honvédségnél, és ilyen nevű férfi Moszkvában sohasem volt. A dolognak viszont van egy furcsasága. Szegedi doktor óvatos ember. Soós távozása után felhívta a Honvédelmi Minisztériumot, és kapcsolták a nem létező századost. – Most már egészen megkeveredtem – nevetett Kocka. – Vildmann-nak nincs élő rokona Magyarországon, és mégis van. A honvédségnél nem teljesít szolgálatot Soós László nevű tiszt, és a telefonos mégis kapcsolja. És ki az a Szegedi? Dr. Szegedi. Még a nevét sem hallottam. – Szorul a hurok, Kocka. Nagyon szorul a hurok. Azt hiszem, most jó nyomon járunk. Frédi kománk nagyon ravasz róka, de túljárunk az eszén, mert bakot lőtt. – Hol? – kérdezte a főhadnagy. – Még pontosan nem látom. Egy-két összefüggés már teljesen világos – felelte az alezredes. – Van egy pár feltevésem, amit már határozottan ki merek

mondani. – Például? – Hát figyelj ide – kezdte az alezredes. – Állítom, hogy Éva lakása és a volt Vildmann-lakás között valami összefüggés van. Ha holnap utánanézel, azt fogod látni, hogy Éva jóval később költözött jelenlegi lakásába, minta diplomata. Frédi, Éva és dr. Szegedi között is kapcsolat van. Hogy milyen, azt még nem tudom. Lehet, hogy a Wellington állomás alatt Szegedi működik. Akkor Szegedi angol ügynök, mert a York állomás angol. Frédi, mint tudjuk, amerikai. C-41 szerint Wellingtonnak meg kell akadályozni, hogy a kísérlet Frédiék kezébe kerüljön. Éván keresztül viszont Frédi és Wellington között kapcsolat van. A lány és Szegedi feltevésem szerint nem ismerte egymást. Ezt alátámasztja az, hogy Soósnak nem tudta megmondani az orvos nevét. – És ki ez a Soós? – vágott közbe Kocka. – Hamarosan azt is megtudod. Egy biztos: nem Vildmann unokaöccse. A főhadnagy megvakarta a fejét. – Az FB-86-ra kell vigyáznunk. Ott kell a bandának lebuknia. És tudod, ki fogja őket lebuktatni? – Kicsoda? – Gondolkozz! – mosolygott az alezredes. – Holnap nagyon óvatosan kezdjétek meg az orvos felderítését. Éváról egyelőre álljatok le. Ellenben a szomszéd házat tartsátok megfigyelés alatt. Főleg azt kell megállapítani, hogy a diplomata lakásában mikor van mozgás. Rózsi holnaptól kezdve szabadságra megy. – Hova? Én nem tudok róla. – Holubékhoz, háztartási alkalmazottnak. Vigyáznia kell az öregre. Te leszel az udvarlója. A részleteket beszéljétek meg Rózsival. Rendben van? – Igen – felelte a főhadnagy. – Akkor most feküdjünk le – ajánlotta Cselei.

Kocka tétovázott. Egy kis idő múlva megszólalt. – Béla. – Igen. – Szeretnék mondani valamit, de nem mint főnöknek, hanem mint barátomnak. – Mondd, Kockám, hallgatlak. – Az alezredes komoly arccal figyelte barátját. – Te, úgy veszem észre, többet tudsz az ügyről, csak nem mondod el. Mintha lenéznél, vagy nem bíznál meg bennem. Engem bíztál meg a nyomozással, és mégis te foglalkozol az üggyel. – Ide figyelj, Kocka – szólt Cselei, mikor a főhadnagy elhallgatott. – Sem az egyik, sem a másik feltevésben nincs igazad. Lehet, hogy valamivel többet tudok. De azért nem mondom el, hogy tanulj meg a saját fejed után következtetni. Állíts fel az ismert adatokból valami elképzelést, vagy többet. Rakosgasd a képeket. Ha én a saját feltevéseimet elmondom, te azt elfogadod, és elfelejted az önálló munkát. Szeretném, ha vitatkoznál és érvelnél. Gondold át jól a dolgokat, és építs, bizonyíts. Az üggyel pedig azért foglalkozom én is, mert nagyon érdekes. Ez a Frédi komoly ellenfél. írd fel a feleletre váró kérdéseket, és keresd meg rá a választ. Jó? – Rendben van – felelte a főhadnagy.

8.

November 5-én enyhe, tavaszias volt az idő. A köd felszívódott, nyolc óra felé kitisztult az ég is. Egyetlen felhőt sem lehetett látni, csak a külváros felett úszott valami lilásszürke pára. István boldogan szállt ki a gépkocsiból. A határon minden baj nélkül átért. Igaz, a gépkocsivezető nagyon ügyes ember volt. Úgy ismerte a határt, mint a tenyerét. De szerencsés átjutásában közrejátszott a sűrű köd is. Az osztrák oldalon a jelzett időben pontosan várták. Halványan derengett agyában, hogy ez a levél talán nem is szerelmes üzenet, mert egy szerelmes levélért ilyen nagy felfordulást még Clairk kapitány sem csinálhat. Elhessegette magától ezeket a gondolatokat, mert jobb, ha nem tudja, mi van a levélben, így legalább saját lelkiismerete előtt tisztán áll. Fontos, hogy leküzdötte az utazás előtt álló akadályt, mással nem törődik. Most már szabad az út a tanulás előtt. Már alig várta, hogy Clairk kapitány és Pál atya elé kerüljön. A villa előtt a gépkocsivezető elbúcsúzott, és továbbment. István becsengetett. Pár perc múlva Johann kinyitotta a kaput. A fiú jókedvében rámosolygott a fakír arcú inasra, és előresietett. Egyenesen a hallba ment és ott várta be az inast. – Legyen szíves, jelentsen be Pál atyánál – kérte a fiú. Johann szó nélkül belépett a pap dolgozószobájába. Rövid idő múlva kitárta az ajtót, és intett a fiúnak. István megigazította ruháját, és belépett. Zavarodottan állt meg az ajtóban. Az íróasztal mögött ismeret; len, ötven év körüli, testes, ősz hajú férfi ült szürke ruhában. Mellette harminc év körüli elegáns, széles vállú fiatalember, rövidre nyírt barna hajjal. A fiatalember drapp sportkabátot és világosszürke kamgarn nadrágot, hegyes orrú, csauszínű cipőt viselt. – Jöjjön közelebb – intett az idősebb férfi. Törve beszélte a magyar nyelvet. István előrement, és megállt az íróasztal előtt. – Üljön le.

István zavarodottan tekintett a komor arcú férfira, majd vibráló hangon megszólalt. – Pál atyát keresem. – Pál atyát sürgősen az Államokba rendelték. Valószínűleg nem is tér vissza többé. – És Clairk kapitány? – érdeklődött döbbenten a fiú. – Clairk kapitány más beosztást kapott. Ma reggel már megérkezett új állomáshelyére. A fiú maga elé bámult. Tanácstalanul ült. – Végrehajtotta az utasítást? – hallotta a zömök férfi hangját. István bólintott. – Adja ide. Szó nélkül elővette a hártyapapír borítékot, és átadta. Az idősebb férfi papírvágó késsel felvágta a borítékot, kivette tartalmát, és hosszasan szemlélte: A levélpapírra apró, körömnyi szélességű filmszalag volt tűzve. István agyában derengett a felismerés, egyelőre még lassan, de ahogyan gondolkodott, mindinkább világosabb lett előtte butasága és hiszékenysége. Vad düh kezdett terjengeni lelkében. – Szóval ez nem szerelmi levelezés? Ez valami más. Mit játszol önmagad előtt. Talán nem tudtad első perctől kezdve, hogy nem az? Valld be legalább önmagadnak, hogy tudtad, de jólesett hinni Pál atyának. Ne, ne így mondd. Nem tudtam. Valamit sejtettem, de az megmagyarázhatatlan érzés volt. Ha tudtam volna, nem vállalkozom a feladatra. – Szép munka volt, fiam – törte meg a csendet az idős férfi. – Igazán szép és hazafias tett volt. No ugye, hogy nem olyan ördöngös ez a szolgálat? – Milyen szolgálat? – kérdezte a fiú, és csodálkozó arccal nézett az amerikaira. – Nem tudom, uram, hogy miről beszél. A két férfi összenézett.

– Mit nem tud? – szólalt meg németül a fiatalabbik. – Clairk kapitány közölte, hogy ön vállalkozott hírszerző feladat elvégzésére. – De kérem, arról volt szó, hogy engem kivisznek valamelyik amerikai egyetemre. Ezt ígérték meg Pál atyáék. Valami Donován nevű ezredes azonban… – Ne is folytassa – szólt közbe az idős ember. – Donován ezredes vagyok. Ismerem a történetet. – Akkor hát… – könnyebbült meg István. – Maga Amerikába akar menni. Igaz? – Igen. – Ott akar tanulni. – Szeretnék. – Nézze, ennek semmi akadálya. Mi módot adunk magának, hogy kimenjen, tanulhasson. De ezt meg kell szolgálnia. – Már megtettem. A kapitány úr azt mondta, hogy ha a levelet, amelyet odaadtam, elhozom, azonnal utazhatom. – Erről nem tudok. Bizonyára rosszul értette – válaszolt az ezredes. – Fogalmam sincs, hogy a kapitány kinek a megbízásából beszélt. Én ilyen utasítást nem adtam neki. És itt, kérem, én döntök. István felugrott. A vér elfutotta agyát. Nekitámaszkodott a széles íróasztalnak, és kiabálni kezdett. – Szóval becsaptak. Ennyit ér a szavuk? – Ne ordítson, fiatalember. Üljön le. Elfelejti, hogy kivel beszél. A fiú egész testében remegett. Izgalmában, idegességében szája elfehéredett. – Üljön le!

Sápadt arccal visszaült. – Így, barátom, nem értjük meg egymást. Jegyezze meg magának egyszer s mindenkorra, hogy az amerikai hadsereg tisztjeivel szemben ilyen hangot használni nem lehet. Ami pedig a továbbiakat illeti, jobb, ha nyíltan szembenézünk a tényekkel. Nem tudom, hogy maga miben állapodott meg a kapitánnyal, de nem is érdekel. Azt a megállapodást én nem ismerem el. A fiatal amerikai felállt. Felvette az asztalról a levelet és a filmet. Valamit súgott az öreg fülébe, és eltávozott. Kissé himbálózó járása volt, mint a tengerészeknek. – Elöljáróban közlöm, hogy nem zárkózom el a maga egyetemi tanulmányai elől. Sőt. Szeretném azt minden módon segíteni. A maga egyéni érdeke azonban eltörpül az Egyesült Államok érdekei mellett. S nekem elsősorban hazám érdekeit kell szem előtt tartanom. István fogait összeszorítva uralkodott magán. Érezte, hogy csapdába került, amelyből nagyon nehéz lesz kikászálódnia. Szerette volna már hallani az ezredes kérését, mert ez a bevezető beszéd nem nagyon érdekelte. Meglepő volt számára Donován ezredes őszinte, nyers hangja. Nem mosolygott, mint Clairk, nem udvariaskodott, mint Pál atya. – Arról van szó – folytatta Donován –, hogy magának még egyszer vissza kell mennie Magyarországra. Meg kell szereznie Holub professzor kutatásainak eredményét… – Soha! – ugrott fel a fiú. – Soha, soha… soha… – Mondtam már, fiatalember, hogy ne heveskedjék. Erre semmi szükség nincs. Magának vissza kell mennie, és maga vissza fog menni. – Az ezredes az utolsó szavakat erősen szótagolva ejtette ki. Hangja határozott és parancsoló volt. – Nem! – mondta a fiú halkan, de belső meggyőződéssel. – Én tudom, hogy nem fogok visszamenni. – Nyugodjon meg, barátocskám, majd mindent szépen megbeszélünk. – Inkább nem megyek Amerikába – kiáltotta István. – Úgy sincs kedvem maguk között élni. Van még más ország is Nyugaton, ahol befogadnak. – Hangján érezhető volt az elkeseredés. Tehetetlensége miatt közel állt a síráshoz.

– Maga, fiatalember, súlyos tévedésben van. Tényleg azt hiszi, hogy a mi engedélyünk nélkül letelepedhet valahol? Sehol! Érti? Európa egyetlen országában sem. Itt, Nyugaton, csak akkor érvényesülhet, ha velünk szót ért, ha végrehajtja azokat az utasításokat, melyeket adunk… – És ha nem? Ha nem hajtok végre semmit? – szólt közbe dacos indulattal a fiú. – Ha nem? Azt hiszem, akkor olyan helyzet elé állítja önmagát, melyet ezerszer meg fog bánni. – Mit akarnak velem csinálni? – Az magától függ… – Én nem megyek vissza Magyarországra, és nem lopom el Holub professzortól a kutatás eredményét. – Baj, nagy baj, fiatalember. Ilyen módon két út áll maga előtt. Az egyik az, hogy mint kommunista felforgatót bezárjuk, a másik pedig, hogy visszaadjuk Magyarországnak. Én az utóbbi mellett döntök… – Tessék, adjanak vissza, legalább vége lesz mindennek. Inkább otthon ülök börtönben, mint maguknál. – Ha csak börtönről lenne szó… – mosolygott az ezredes. – Ember, maga tényleg nem tudja, hogy mi vár magára? István már nem tudta türtőztetni magát. Világosan látta az összefüggéseket. Mint a tárgyilagos néző előtt, leperegtek a jól rendezett darab jelenetei, s látta magát szánalmas szerepében a rutinos színészek között, akik mesteri ügyességgel fonják körül testét. Felrémlett előtte Éva mosolygós arca, Papp Lajos, Pál atya nyájas ábrázata, Clairk kapitány és a többiek. Balga volt, mint egy hiszékeny gyerek, akit mesékkel vezetnek az orránál fogva. Vad gyűlöletet érzett ezek iránt az emberek iránt, akik hatalmukba kerítették, kihasználva jóhiszeműségét, becsületes szándékát. Nem enged. Már azért sem. Inkább leüli odahaza a büntetését. Mennyit fog kapni? Mi bűnt követett el? Átszökött a határon. Hozott odaátról egy levelet. Nem tudja, mi van benne. Ezért nem kaphat sokat. Legfeljebb pár évet. Utóvégre még csak huszonhárom éves, még talán új életet kezdhet. Forrt benne a méreg és a gyűlölet.

– Nem érti, ezredes úr?! Nem teljesítek semmiféle utasítást. Gyűlölöm magukat. Aljasul becsaptak, hazudtak… és… és… most ki akarnak használni. Tönkre akarnak tenni… Nem bánom, csináljanak velem bármit. Zárjanak börtönbe, adjanak vissza. Inkább leülöm a büntetést, de nem leszek a maguk játékszere… – Pár év? Nem, barátocskám. Nem pár évről van szó. Annál többről. Az életéről. Érti? Az életéről, maga szerencsétlen. – Az életemről? – döbbent meg a fiú. – Igen! Maga súlyosan vétett a kommunisták ellen. Tudja milyen híranyagot hozott maga nekünk? Tudja vagy nem tudja, a maguk törvényei szerint egyre megy. És önként vállalta a küldetést. Le sem tudja tagadni. – Nem igaz! – kiáltott a fiú. – Maguk kényszerítettek… – Ezt maga sem gondolja komolyan! Mivel tudná ezt otthon igazolni? De elég ebből a felesleges beszédből… – Az ezredes csengetett. Johann lépett be. – Kérem az őrnagy urat – parancsolta Donován. Johann szó nélkül távozott. Kis idő múlva megjelent az előzőleg eltávozott fiatal férfi. – Készen van az anyag? Előhívtátok? – Igen – felelte dallamos hangon a kérdezett. – Mutasd! – Parancsoljon ezredes úr! – Az őrnagy egy dossziét adott át. Donován gyorsan átlapozta. – Tessék, nézze meg, hogy mit hozott. – Odanyújtotta a dossziét. István kíváncsian nézett bele. Először nem akart a szemének hinni. Táncoltak előtte a felnagyított képek. Egyre táguló szemmel, kábuló aggyal, mindig gyorsabban és gyorsabban lapozgatta a fényképeket. A legújabb hadrendek, mozgósítási táblázatok, fegyverzetek, titkos parancsok és utasítások, megbeszélésekről készült jegyzőkönyvek nagyított felvételei táncoltak a szeme előtt. Azt hitte, elájul. Rosszullét fogta el, arca olyan fehér lett, mint a napszívta gyolcs, szédült, táncolt vele a szoba. Szavakat keresett, de csak értelmetlen

hörgés hagyta el ajkát. – Gyalá… zat… aljas… ság… – Látta, hogy az ezredes feláll. – Jöjjön – hallotta a parancsoló, hideg hangot. Engedelmesen felállt, és megindult Donován után. Az őrnagy követte. Térdei rogyadoztak. Meleg volt a szobában, mégis összekoccantak a fogai. Átmentek egy másik, elsötétített szobába. Donován felkattantotta a villanyt. Modern felszereléssel berendezett mozihelyiség volt. – Üljön le – parancsolta az ezredes. Gépiesen leült. Szemét becsukta. Újból hallotta a villany kattanását. A mozigép halkan duruzsolni kezdett. Amikor szemét felnyitotta, felkiáltott. Ott látta magát a mozgóképen. Pál atya ült az asztal mögött Aztán hangját hallotta. És lepergett előtte minden, ami a másik szobában történt megérkezésekor, és újból hallott mindent, amit Pál atyával és Clairk kapitánnyal beszélt. És ami legborzalmasabb volt, nem hallotta, hogy Clairk kényszerítette volna őt. Szeme elé tartotta a kezét. – Nos – hallotta Donován hangját –, még most is azt állítja, hogy kényszerítették? Vajon mit szólnának ehhez a kis felvételhez odaát, a vasfüggöny mögött a kémelhárító tisztek? A film második része, amikor az anyagot átadja, most készült. Azt majd holnap nézzük meg. Azt javaslom, barátom, hogy most menjen fel a szobájába, és gondolkozzon. Holnap majd beszélgetünk. Talán jobb belátásra jut. A teremben világos lett. István szédülten felállt. Engedelmesen követte az őrnagyot. Felmentek az emeletre. A fiatal férfi kinyitott egy ajtót. – Lépjen be! Belépett. Az ajtó becsapódott mögötte, ösztönösen körülnézett a szobában. Kényelmesen berendezett helyiség volt. Szőnyeg, képek a falon. Alacsony ágy, szekrény, egy kis asztalka, két fotel. Az asztalon könyvek, újságok. A szobából ajtó nyílt a fürdőszobába. Feltűnt, hogy az ablakokon erős vasrács volt. Hátranézett. Az ajtón nem volt kilincs. Fogoly volt.

Ugyanebben az időben Frédi Sónyi Évánál tartózkodott. A lány érezte, hogy valami bántja a férfit. Frédi szemében látta a kegyetlenséget, és megint a félelem markolta össze szívét. Eszébe jutott mindaz, amit Vildmann annak idején elmondott a férfiról. „Sohase felejtsd el, hogy Frédi kegyetlen. Nem ismer tréfát. Könyörtelenül leszámol mindazokkal, akik útját állják, vagy elképzeléseit keresztezik. Vigyázz, Éva, nagyon vigyázz!” Szinte hallotta a főpincér hangját. Frédi ott ült az állólámpa alatt, és mereven nézte őt. Szeme most nem mosolygott. A jégcsapok csillognak olyan hidegen, mint ahogy most a férfi szeme csillogott. Éva szerette volna megszakítani a kínos csendet, de nem merte. Kényszeredett mosolyát a férfi nem viszonozta, és ez a hideg merevség elzárta a közeledés további útját. – Ülj ide! – parancsolta Frédi, és a szemben levő fotelre mutatott. Hangja kimért volt. A lány szó nélkül engedelmeskedett. – Hány éve dolgozol az amerikaiaknak? – kérdezte a férfi. – Három éve. – És a vőlegényed? – Az négy éve… Negyvenöttől kezdve… – Éva lehajtotta a fejét. Nem bírt a férfi szemébe nézni. – Téged a vőlegényed szervezett be? – Igen. – Rajta kívül még ki tudta, hogy kémkedsz? – Senki. – Mikor a vőlegényedet letartóztatták, te hogyan maradtál szabadon? – Nem vallott rám, és semmi bizonyíték nem volt… – Értem – válaszolta Frédi. – És mondd csak, de nézz a szemembe – szereted még a vőlegényedet?

– Szeretem. – Megmentése érdekében mire volnál hajlandó? Éva habozás nélkül rávágta: – Mindenre! – Még saját életedet is feláldoznád? – Fel. Az én életem már úgysem ér semmit – felelte halkan a lány. – Mit értesz ezen? Éva hátrasimította haját. – Mit?– kérdezte, de inkább önmagához intézte a kérdést, mint a férfihoz. – Frédi – folytatta halkan, elgondolkodva –, én tisztán látom önmagamat, életemet, jövőmet. Nincsenek ábrándjaim, illúzióim. – Mondd, ez érdekel. Éva egy kis ideig hallgatott. Azon gondolkodott, hogy elmondja-e őszintén érzéseit. Tudta, hogy Frédi valamire készül, nem ok nélkül vallatja. Tegnap óta megint nem volt kábítószere, és a kokain hiánya már erősen éreztette hatását. Megint szerencsétlennek, kiszolgáltatottnak érezte magát. Mi történhet, ha őszintén beszél? Sorsát nem kerülheti el. S talán őszinteségével segíthet magán. S ha tényleg új életet akar kezdeni, ha szakítani akar a szennyel, a gyalázattal, mely tapadós csápokkal körülfonja testét, akkor egyszer meg kell tenni a kezdő lépéseket, akkor le kell gyűrni félelmét, akkor bele kell nézni abba a kegyetlen szembe… – Nézd, Frédi, mi vagyok én? Mi lett belőlem? Sónyi ezredes lányából? Tudod te, hogy kik voltak azok a Sónyiak? Nem tudod, mert te nem éltél Magyarországon. – Rágyújtott. A cigaretta idegesen mozgott hosszú ujjai között. – Engedd meg, hogy igyam valamit, így nem tudok beszélni. Nincs bátorságom. – Igyál – hallotta a férfi beleegyező hangját. Felállt, és a szekrényhez ment. Italt hozott. Rumot, mert azt szerette. Letette az üveget és a két talpas poharat.

Remegő kézzel töltött. Nem félig, hanem tele. Szó nélkül felemelte. Fanyar mosollyal a férfi felé mutatta, és kiitta mind. Frédi csak a nyelvét ízesítette meg. – Látod, ez lett belőlem – tette le az üres poharat az asztalra. – Ebben benne van az egész életem. Valamikor meghaltam volna, ha megiszom egy ilyen pohár rumot. Most? – Halkan felnevetett. – Most megihatok három ilyen pohárral, akkor sem érzem. Iszom, mert innom kell! Iszom, pedig tudom, hogy minden cseppje méreg. Valamikor csak a vőlegényemé voltam, és örömmel, tiszta szívből adtam magamat neki. Most annak kell lefeküdnöm és akkor, amikor te vagy más parancsot ad. Nem akartam én Ferié lenni, és azoké, akikkel a ti parancsotokra le kellett feküdnöm. És a tied sem akartam lenni. Nem. Senkié. Csak a vőlegényemé. És sokáig azt hittem, hogy megmaradhatok neki. És maradhattam? Újabb cigarettára gyújtott. Szeme csillogott. A szavak őszintén, a szíve mélyéből törtek elő. Átélte mindazt, amit mondott. – Gyűlöltem a kommunistákat, és gyűlölöm ma is. Mert nem tehetek mást. Sónyi ezredes lánya nem köthet szövetséget velük. De gyűlöllek benneteket is. Gyűlöllek, mert kegyetlenek, számítók vagytok. Nem hiszem, hogy a kommunisták megcsinálták volna azt velem, amit ti. Mondd, miért kellett engem lezüllesztenetek? Csak azért, hogy játékszeretekké váljak? Hogy úgy forgassatok ujjaitok között, ahogy akartok? Töltött és újból ivott. – Tudom, hogy haragudni fogsz rám. Nem baj. Tudd meg, hogy mit érzek önmagam iránt és veletek szemben. Nem az a baj, hogy haragudtok rám, hanem az, hogy én haragszom magamra. Utálom és megvetem magam… – Csak folytasd – biztatta Frédi a csillogó szemű lányt. – A vőlegényemnek szívesen dolgoztam, mert ő nem kért tőlem gyalázatos dolgokat. És azt hittem, hogy ti önzetlenül segítségünkre lesztek ebben a küzdelemben. Ez történt? Mikor vőlegényem lebukása után találkoztam Clairkkal, azt hittem, kapok tőle valami biztató szót, bátorítást. Azt hittem, hogy bennem a mártírt, a börtönbe zárt hazafi menyasszonyát nézi, Sónyi Évát, akivel a múltban egy ilyen kapitány tisztelettel beszélt. Nem, a te kedves elődöd, éppen

úgy, mint te, a kémnőt, a kiszolgáltatott kémnőt nézte bennem, nem pedig a hazája felszabadításáért küzdő nőt, nem a kommunizmus ellen szövetségre lépő egyenrangú harcostársat, hanem egy eszközt, egy titkos számot, egy rabszolgát, egy kiszolgáltatott senkit. Mikor az első utasítást adta, hogy feküdjek le egy katonával, tiltakoztam. És tudod mit csinált? Azt mondta, hogy feljelent, kiad a rendőrségnek. Akkor értettem meg, hogy a ti hatalmatoktól nincs menekvés. És az első után jött ő és a többi, és jött az ital, a kábítószer, mert józanul nem lehet elviselni ezt a gyalázatot. És most itt állok én, Sónyi Éva, piszkosan, felbomló idegekkel, és ha történetesen megváltozna a rendszer, hol találnám meg én ott a helyemet, én, akiről rengetegen tudják, hogy örömtanyát csináltam a lakásomból, én, aki közönséges kémnő lettem és leszek halálomig. Mert hol a kiút? Benneteket nem ennek az országnak a jövője érdekel, hanem az üzlet, amit velünk bonyolítotok le. Ó, ti azt hiszitek, hogy Sónyi Éva nem lát? Tévedtek! Többet látok és többet tudok, mint gondolnátok. Istenem. Hányszor, de hányszor íratott velem alá Clairk kapitány száz és száz dollárról szóló papírokat, amiből én egy fillért sem láttam. Mondd, mi lett a pénzzel? Kinek adta a kapitány? Jó, te még nem csináltad ezt velem, de majd fogod. Már elkezdted, már szeretőd lettem azért az átkozott kokainért. És azt mondd meg, hogyan fogok én a vőlegényem szemébe nézni?… Mit mondjak neki? Miért lett belőlem prostituált? Mert a haza megkívánta? Feri szerint ezt kell mondani. De a hazaszeretetnek mi köze van ahhoz, hogy én Clairk amerikai kapitány szeretője legyek! Vagy hogy Feri és a te szeretőd legyek! Semmi! Egyet elértetek. Sikerült kiölnötök belőlem minden eszményt. Istentagadó lettem, és a hazaszereteten a ti jó üzleteteket értem. Szóval ez vagyok. így nézek a jövő elé. Ennyire értékelem magam. Mindebből megállapíthatod, hogy mit jelent nekem az élet. S ha most azt mondanád, hogy áldozzam fel magam a vőlegényemért, isten a tanúm, hogy megtenném… Elhallgatott. Mámorosan csillogó szemmel nézett a férfira. Érezte, hogy innia kell, mert a félelem megint ott kopogtat tudata kapuján. Töltött, és ivott. Agyában zsibbadást érzett… A három pohár rum kezdte éreztetni hatását. Pupillája hol összeszűkült, hol pedig kitágult, s a bódultság opálos fényeit a kezdődő részegség bárányfelhői takarták el. Frédi pontosan látta a lány hangulatváltozását, és azt is látta, hogy egy ilyen idegállapotban levő lánnyal nem dolgozhat tovább. Már akkor tudta, amikor idejött. – Ezek szerint, ha a rendőrség tenne egy ajánlatot vőlegényeddel kapcsolatban,

elfogadnád? Ugye… – Még az ördögtől is… – vágta rá akadozó nyelvvel a lány, azután mintha késve érkezett volna agyába a szavak értelme, dadogó hangon megszólalt: – Hogy… mit… mit… mondtál… ? – Éva! – A férfi hangja parancsolóan csengett. – Nézz a szemembe! Mit tudsz te rólam? – Mindent… – Azt is, hogy hol lakom? – Azt is. – Azt is tudod, hogy Soós László nem Vildmann unokaöccse? Nézz rám, és úgy felelj! – Azt is. Nem… nem… azt… nem tudtam… – Hazudsz! – Nem hazudok! A férfi elhallgatott. Homlokát összeráncolta. Hátrasimította dús, fekete haját. – Sokat tudsz, Éva, túlságosan sokat. – Igen… – sóhajtott a lány. – És beteg vagy – folytatta a férfi –, nagyon beteg vagy. Butaságokat fecsegsz össze… – Nem… nem… igazat mondtam! – kiáltott Éva. – Fecsegsz! Veszélyesen fecsegsz! – A férfi felállt. – Rendbe kell hoznom az idegeidet… Érted? – Nem! Nincs semmi bajom… – Meggyógyítalak!

Frédi a belső zsebéből hosszúkás dobozt vett elő. Hasonlított a töltőtolldobozokhoz. Éva táguló szemmel kísérte a férfi mozdulatait, és ösztönösen hátrált a fal felé. Frédi a dobozból injekciós tűt és fecskendőt vett elő, kabátja zsebéből egy ampullát. – Vetkőzz! A lány mintha kijózanodott volna. Ajka a rémülettől szétnyílt, szeme kitágult, kezét védőn maga elé emelte. – Nem! Nem! Frédi! Kegyelmezz! Frédi… – Vetkőzz! – parancsolta a férfi. Szeme összeszűkült, és lassan közeledett a lányhoz. – Frédi, az istenért – suttogta a lány. – Frédi… hallgass meg… Ne légy kegyetlen… – Vetkőzz! – Már ott állt a lány előtt. Szúrós, sötét szeméből kegyetlenség áradt. Mereven nézett a lányra, akinek arca a rémülettől eltorzult. – Túl sokat tudsz rólam, túl sokat – sziszegte. – Hallgatnod kell! De te nem tudsz hallgatni… Éva homlokán a félelem gyöngyszemei csillogtak, mellét irtózatos erő szorította össze, szíve kalapált, gondolatai vad körtáncot jártak. Elemi erővel tört fel belőle a kétségbeesés, de hang helyett valami furcsa hörgés hagyta el ajkát. Neki akart ugrani a férfinak, de elsötétült előtte a világ, és ájultan összeesett.

István egy ideig fel és alá járt a szobában. Mikor kétségbeesett helyzetét tisztán látta, első pillanatban arra gondolt, hogy öngyilkos lesz. Mert mit csinálhat egyebet? Csapdába került. Ha visszaadják a magyar hatóságoknak, a legsúlyosabb ítéletet kapja. Soha senki előtt nem tudja bizonyítani, hogy nem kémkedett hazája ellen. Még önmaga előtt sem. Mire hivatkozzon? Arra, hogy nem ismerte a levél tartalmát? Hazudja azt, hogy kényszerítették? Ez nem igaz. Így legalábbis nem igaz. Hogy mi ment végbe a lelkében, azt senki sem vette

figyelembe, érzéseit nem rögzítette a filmszalag, arról nem tud senki, hogy Pál atya vele mit beszélt. Ki hiszi el, hogy nem akart hazája ellen véteni? Hol van a világon egy olyan hely, ahol érvényesülhet az emberszeretet, ahol nem aljas érdekek az emberi cselekedetek mozgatói? Hol? Van ilyen hely a földön? Hazájából menekülnie kellett, mert egy ember kénye-kedvétől függött a sorsa. Itt, ahova lelkesen jött, tele reménnyel, hittel, várakozással – kirabolták. Aljasul kihasználták kétségbeesett helyzetét, kiszolgáltatottságát. Igen, az emberek nem ismerik, hogy a kulisszák mögött milyen embertelen harc folyik. Mit törődik Donován vagy a többi amerikai az ő fájdalmával? Meg akarják szerezni a kísérletet, és ennek a célnak rendelnek alá mindent. Könyörtelen világ! És ebben a harcban mindenképpen el kell pusztulnia. Ha teljesíti a kérést, többé nem tud szabadulni, és még jobban vét hazája ellen. Ha nem teljesíti, visszaadják, és felakasztják. A kémkedésért halál jár. Mit csináljon? Leült az asztal mellé. Fejét tenyerébe hajtotta, és gondolkodott. Sokszor gondolt már a halálra, de most valahogy távolinak tűnt még a gondolata is. Fiatal, egészséges teste élet után vágyott. Felébredt benne a szabadság utáni vágy, amit még fokozott az a felismerés, hogy rabságban van. Szabad akart lenni. Talán, ha nem Holubtól kellene megszerezni a felfedezést, nem gyötrődne annyit. És a találmány nem is hadititok. Orvosi munka. Semmi köze a hadászathoz, nem katonai természetű dolog. Lényegében már elkövette a bűnt. A találmány megszerzésével újabb bűnt nem követne el, mert Holub a kísérleteket magánemberként végzi. Nem, az öreget nem lophatja meg. Hiszen eddig csak jót tett vele. De ha nem akarja végrehajtani a feladatot, és ha nem akarja, hogy visszaadják, akkor meg kell szöknie. Mindegy, teljesen mindegy, hogy hova, csak innen el! De hogyan? Nappal nem tudna, de estig ki kell valamit találnia. A villát ismeri. Ha ki tudna jutni valahogyan az udvarra, nyert ügye van. Az uszoda mögött, a kőkerítésen keresztül megszökhetne. Annyira lekötötte a szökés gondolata, hogy észre sem vette az idő múlását. Ezernyi terv fordult meg agyában. Mindegyiket kidolgozta a legapróbb részletekig, de a végén elvetette, mert valami zavaró körülmény mindig közbejött. Arról a tervről, hogy az ablakon keresztül szökjön meg, lemondott, mert semmi olyan szerszámot vagy alkalmatosságot nem talált, amivel az erős rácsot kibonthatta vagy szétfeszíthette volna. – Csak az ajtón keresztül mehetek – állapította meg. Semmiféle ennivalót nem kapott, ebből arra következtetett, hogy ezzel is kényszeríteni akarják. Lefeküdt. Fantáziált tovább. Már egészen besötétedett. Nem gyújtott villanyt. A

villában csend volt, mintha lakatlan lett volna. A gyötrődéstől elfáradt, a sötétség és a csend is álmosítóan hatott. Észre sem vette, hogy elszunnyadt. Éjszaka volt, amikor felébredt. Ránézett órájára. Éjfél múlt öt perccel. A szökés jutott eszébe. Vesztenivalója nincs. Lesz, ami lesz, megpróbálja. Odament az ajtóhoz. Fülét rányomta, hallgatózott. Semmi zajt nem hallott. Dörömbölni kezdett. Senki sem mozdult. – Lehet, hogy tényleg üres a villa – tűnődött. – Újból verni kezdte az ajtót. Akkorákat csapott rá, hogy azt hitte, menten betöri. Figyelt. Mintha lépteket hallana a lépcsőház felől. Öklével dörömbölt, majd ismét fülelt. – Igen, jön valaki – villant át agyán. Sietős léptek közeledtek az ajtó felé. Izgalom fogta el. – Mit akar? – kérdezte valaki németül. – Az ezredes úrral akarok sürgősen beszélni – kiáltotta István. Az ajtóban csikordult a kulcs. Huszonnyolc év körüli fiatalember állt az ajtóban, lángoló vörös hajjal. Kockás ing, pulóver és szűkre szabott bársonynadrág volt rajta. – Vezessen az ezredes úrhoz – mondta István, és közelebb lépett a férfihoz. – Most nem lehet – ásított a fiatalember. – Az ezredes úr csak reggel jön ide, és különben is… Tovább nem mondhatta, mert István teljes erővel sípcsonton rúgta az amerikait, aki fájdalmában felnyögött, és ösztönösen hajolt a lábához. István ezt a pillanatot használta ki. Mikor az amerikai feje a mellkasáig ért, hatalmas horogütést mért a fiatalember szegletes állára. Az amerikai, mint egy zsák, eldőlt a földön. A fiú most már gyorsan és ösztönösen cselekedett. Behúzta az ájult férfit a szobába. Zsebkésével felhasította a lepedőt. Egy vászondarabbal betömte a száját, kezétlábát összekötötte, és a megkötözött férfit a fürdőszobába húzta. Feje alá egy párnát helyezett, majd rázárta a fürdőszoba ajtaját. Kiment a folyosóra. Óvatosan, lassú léptekkel végigosont a szőnyeggel leterített folyosón. A lépcsőfeljárónál megállt. Lenézett a hallba. Nem látott senkit. Halk léptekkel megindult. A száraz tölgyfalépcső nyikorgott léptei alatt. Míg leért, arra gondolt, hogy Johanntól hogyan fogja megszerezni a kulcsot. – Bezörgetek hozzá – gondolta. Megállt a gyéren megvilágított hallban. Körülnézett. Nem

látott senkit. Elindult Johann szobája felé. Még nem ért el az ajtóig, mikor megnyílt az egyik földszinti szoba ajtaja, és kilépett rajta három férfi. István megismerte azt az amerikai tisztet, akivel Donovánnál találkozott. A tiszt egy pillanatra megállt, mintha tűnődne valamin, majd angolul mondott valamit társainak. Megindult a fiú felé. István ösztönösen a falhoz állt. – Hogy került maga ide? – kérdezte a tiszt. István nem felelt. – Emelje fel a kezét – parancsolta az amerikai és mereven ránézett. Közel álltak egymáshoz. A fiú tudta, hogy a következő percben támadni fognak. Nem várta be a támadást. Hirtelen mozdulattal megfeszített tenyerének élével halántékon ütötte a tisztet, aki az ütéstől hátratántorodott, majd elesett. A két amerikai rávetette magát. Az egyik rárohanó férfit válldobással hajította a szalongarnitúrára, a másiknak pedig ugyanazzal a lendülettel belefejelt az arcába. Az amerikai azonban keménykötésű, izmos fiatalember volt. Mintha nem érzett volna semmit. Szemét egy pillanatra becsukta, megrázta fejét, és a következő percben hatalmas ütést mért István állára. A fiúnak megremegett az agya, belebotlott a szőnyegbe, és hanyatt vágódott. Az amerikai rárontott. István azonban nem vesztette el eszméletét. Mikor az amerikai közelébe ért, gyors mozdulattal lábkulcsot hajtott végre. Mint egy hatalmas oszlop, dőlt el a fiatalember. István felugrott. Érezte, hogy valaki nagy erővel átkarolja. Ösztönösen lehajolt, terpeszbe állt, majd hirtelen mozdulattal lábai között előrerántotta támadójának mindkét lábát. Lezuhantak a földre. Az amerikai szorosan tartotta őt, és azon mesterkedett, hogy a fiút maga alá gyűrje. István hanyatt feküdt a férfin. Megragadta az amerikai bal kezének mutatóujját, és törni kezdte. A férfi a fájdalomtól felüvöltött, a szorítás engedett. Fél szemmel a tiszt felé pillantott. A tiszt akkor tápászkodott fel. Kezében megcsillant a pisztoly. – Adja meg magát – kiáltotta eltorzult arccal az asztalnak támaszkodva. Még mindig szédült volt a fiú ütésétől. A harmadik amerikai a fal mellett nyögött, és vállát fogta. Nagy fájdalmai lehettek, mert szeméből könny csorgott. Nincs mit tennem – gondolta a fiú. – Fegyverrel szemben tehetetlen vagyok. – Támadójának ölelése engedett. Felállt. Haja zilált volt, szeme vadul forgott. Felemelte kezét.

– Álljon a fal mellé! Engedelmeskedett. Egy óra múlva Donován ezredes előtt ült. – Tudja, mi jár az amerikai hadsereg tagjai ellen elkövetett merényletért? – Nem – felelte István. – De milyen alapon tartanak önök engem fogva? – Az amerikai megszálló hatóságnak ehhez joga van, fiatalember. Maga az amerikai övezetben van. István nem válaszolt. A szökési kudarc nagyon lehangolta. – Ide figyeljen, fiatal barátom – törte meg a csendet az ezredes. – Kár magának így vadóckodnia. Lehet, hogy én túl nyers voltam magához, de a világos beszédet szeretem. Végrehajtja ezt a feladatot, és én becsületszavamat adom, hogy több megbízást nem kap. Ha visszajön, azonnal indul az Államokba. Én betartom a szavamat. Nekünk szükségünk van a felfedezésre. Azt is elárulom, hogy ha nem tudjuk megszerezni, megsemmisítjük az egészet, a tudóssal együtt, mert a felfedezés nem kerülhet más kezébe. Amennyiben nem hajlandó a feladatot végrehajtani, még a mai nap folyamán visszaadjuk a magyar hatóságoknak a bizonyítékokkal együtt. Ezt az ígéretemet is betartom. Ha pedig volna más választásom, talán elállnék ettől a megoldástól. De nincs. Maga választhat. Élet vagy halál. Ez a kérdés. Mert odaát felakasztják, az biztos. Én tökéletes segítséget adok a feladat végrehajtásához, a veszélyt a minimumra csökkentem. Utána aztán tanulhat… Sok idő nincs a gondolkodásra. Határozzon. Mit csináljon? Mit válasszon? Van-e értelme a további küzdelemnek? Holubra gondolt, a jó öreg professzorra, aki annyi odaadással dolgozott hónapokon keresztül. Az ezredes megint beszélni kezdett. Fél füllel hallotta, hogy a kommunisták kegyetlen módszereiről beszél, a kommunisták világfelforgató terveiről, és arról, hogy az amerikaiak missziót vállalnak a világ kultúrájának megmentéséért. – Maguk, fiatalember, azt várják, hogy felszabadítsuk a vasfüggöny mögötti országokat, a maga hazáját is, de ehhez a harchoz nem akarnak segítséget nyújtani. Az amerikai kormány önzetlen munkáját minden becsületes embernek támogatnia kell. Végeredményben kinek az érdeke Magyarország felszabadítása? A mienk vagy a maguké?

– De kérem, én orvos akarok lenni – nyögte ki István. – Azért harcolni kell! Orvos csak úgy lehet, ha maga is részt vesz a harcban. Különben nem. Bizonyára hallotta, hogy Magyarországon mennyi letartóztatás történt. Gondolja meg, hogy milyen sors vár magára. Nézze, ha maga nem Holubnak lett volna a munkatársa, már régen az Államokban lenne. Az a pechje, hogy éppen maga dolgozott a professzor mellett, és nekünk a felfedezést meg kell szereznünk, ami nem is olyan nagy dolog. Legalábbis ahhoz képest, amit már áthozott számunkra. Nos, döntött? – Döntöttem – válaszolta a fiú. – Vállalom! – lehunyta szemét, és fáradtan hátradőlt a széken.

9.

Dr. Szegedi ránézett az íróasztalán álló naptárra. November nyolcadika volt. Sima, szőke haját hátrasimította, elővette noteszét. – Soós László – mormogta maga elé. Lapozgatott. – 139-001. Igen, ez a telefonszáma. – Elmosolyodott. Tárcsázott. A készülék túlsó végén női hang jelentkezett. – Soós századost kérem – mondta halkan. Kis ideig várt. Jobb kezével kivett egy cigarettát a dobozból, és rágyújtott. – Halló! – kiáltott a kagylóba. – Maga az, százados bajtárs? Itt Szegedi doktor beszél. Kérem, ma este hét órakor az Iskola utca 20. számú ház előtt egy gépkocsi fogja várni. A gépkocsi rendszáma CM 309. Kérem, hogy pontos legyen. Letette a hallgatót, és elmosolyodott. Nyugodtan végigszívta a cigarettát, majd felállt, odament a mosdóhoz, kezet mosott. Elővette orvosi táskáját, különböző műszereket tett bele. Kiment az előszobába. Magára öltötte világosszürke felöltőjét, fejébe nyomta barna kalapját, és kilépett az ajtón. Megállt, nagyot szívott a délelőtti friss levegőből és kiment az utcára. Feltűnés nélkül körülnézett. A Kert utca üres volt. Elindult a Németvölgyi út felé. Tíz perc múlva már a Holub-villánál csengetett. Néhány percig várt. Végre kinyílt a villa ajtaja, és Rózsi jelent meg az udvaron. Kék kartonruháján fehér csipkés kötény volt. Gyorsan végigszaladt az úttesten, és mosolyogva megállt a kapuban. – Dr. Szegedi körzeti orvos vagyok – mondta a magas férfi, és kedvesen mosolygott. – Azonnal nyitom. A professzor úr nincs itthon… – Nem baj, kislány – lépett be Szegedi a kapun, majd csak találunk valakit Tessék befáradni – mutatott előre a lány.

– Maga mióta van Holubéknál? – érdeklődött az orvos, és szemügyre vette a csinos fekete lányt. – Csak néhány napja… – Akkor azért nem láttam azelőtt… – Szegedinek fogalma sem volt, hogy azelőtt volt-e Holubéknál háztartási alkalmazott. Közben felértek a villához. – Tessék csak bemenni, doktor úr… – udvariaskodott Rózsi. Szegedi megtörölte cipőtalpát, és belépett az előszobába. – Szíveskedjék bemenni, a nagyságos asszony minden pillanatban megérkezhet. Csak rövid időre ment el, itt van a szomszédban, a varrónőnél. Szegedi, míg a felöltőjét levette, alaposan körülnézett. A tágas előszobából több ajtó nyílt, szerette volna tudni, hogy melyik hova vezet. A lány kinyitotta az egyiket, és a halion keresztül bevezette a férfit a dolgozószobába. – Foglaljon helyet – mutatott a székre –, azonnal áttelefonálok. – Ó – szólt közbe Szegedi –, ne fárassza magát, kedves. Megvárom az asszonyát. Addig talán adhatna néhány felvilágosítást. – Igen… – De foglaljon helyet – nevetett az orvos. – Ilyen szép hölgy társaságában nem szeretek ülve beszélni… Maga ismerte az elődjét? Hogy is hívták? – Szegedi összeráncolta a homlokát. A fenébe is… már megint rosszul működik a memóriám… Na… Rózsi hallgatott. Tudta a lány nevét, de nem szeretett feleslegesen beszélni. – Na segítsen már, kislány… – Én nem tudom, hogy ki volt itt előttem. – Mindegy, nem is fontos. Majd eszembe jut. Szeretném tudni, hogy hova ment. Ugyanis – tette hozzá egy kissé habozva – a lány elég jelentős összeggel tartozik

nekem, és úgy látszik megfeledkezett róla. – Sajnos, doktor úr – húzta fel a szemöldökét a lány –, nem tudok a segítségére lenni. Nem tudok semmit mondani. – Hm. Ez bizony kár, nagy kár… Borús Eszter lépett a szobába. Dús, barna haja frissen mosott volt, arca kipirult, és valami diadalmas mosoly volt rajta, olyan boldog örömteli mosoly, mint azoknak a gyermekeknek az arcán, akik első sikerüket érik el a tanulmányi vagy sportversenyeken. Mikor a férfit meglátta, eltűnt arcáról a vidámság. Megbiccentette fejét, aztán Rózsihoz fordult. – Magda asszony hol van? – Mi is őt várjuk – mondta Rózsi. – A doktor úr szeretne beszélni vele. A férfi felállt. – Szegedi doktor vagyok. – Fejét elegáns mozdulattal meghajtotta. – Holub professzor lánya? – Nem – szabadkozott Eszter. – Az asszisztense vagyok. – Maradj itt, Eszterkém – szólt közbe Rózsi –, nekem nagyon sok a dolgom. – Menj csak – felelte Eszter. – Tessék, foglaljon helyet. – Ő is leült. Szegedi kedvtelve nézte a karcsú, szép lányt. – Igazán kedves meglepetés. Tudja, hogy magáról sokat hallottam már? – fordult a lány felé Szegedi. – Rólam? Hol? – Orvosi körökben. Nagy beszédtéma most Holub professzor kutatása. Ennek kapcsán került szóba maga is. De tudja, hogy milyennek képzeltem magát? – Nem tudom… – Nem haragszik, ha elmondom?

– Ugyan… – Hát hogy is mondjam – Szegedi nevetett. Kezével is mutogatott. Eszter észrevette, hogy a jobb kézfején leukoplaszttal leragasztott kötés van. – Szóval… vastag fekete szemüveggel, komoly, tudálékos arccal és konttyal. Képzelje csak el. Nagy konttyal. – Látja, így csalnak az elképzelések – mosolyodott el a lány. – No és hogyan állnak a munkával? Úgy hallottam, már befejezték. – Hál’ istennek, igen. Ön hol dolgozik, doktor úr? – Ennek a körzetnek vagyok az orvosa. Már negyedik éve. Látja, és csak most találkozunk… – Mi nem vagyunk betegek – felelte a lány meg aztán itt van nekünk a professzor úr… – És mondja csak – érdeklődött Szegedi –, mikor hozzák nyilvánosságra a felfedezést? – Nem tudom. Ez a professzor úr dolga… – Már nagy izgalommal várjuk. Őszintén szólva, én is. Valamikor kutatónak készültem… – ábrándozott Szegedi, és lehunyta a szemét. – És miért nem lett az? – Miért? Ó, istenem. Hosszú történet ez. Szegény szülők, hat gyerek. Egyedül én tanultam tovább. Aztán diploma és munkanélküliség. Tíz év a gyarmatokon. Távol a hazámtól. Valahol Hátsó-Indiában… Á… nem is érdemes erről beszélni. Maguk nem is tudják, hogy milyen életük van. Kollégium, ösztöndíj, gondtalan tanulás… – Érdekes élete lehetett. – Nem mondom, hogy unalmas volt. India, Indonézia, csodálatos helyek. Tele titokzatossággal, ősi varázslatokkal, furcsa emberekkel és még furcsább szokásokkal. Persze, ez mind csak annak szép, aki a kastélyából szemléli.

Akinek harcolnia kell a mindennapi kenyérért, a babonák és az ősi szokások ellen, annak az első időben izgalmasan érdekes, de később unalmassá válik. – Én szívesen elmennék két-három évre – mondta a lány. – Két-három évre én is, de tíz év… Tudja, mit jelent ott tíz év? Hosszú hónapokig nem lát fehér embert. A civilizációt és a kultúrát az autóutak nyílegyenes betonszalagja jelenti, mely a bányákat, olajkutakat, ültetvényeket összeköti a nagyobb településekkel. De beszéljen az út átizzott betonjával, társalogjon az embervastagságú olajvezetékekkel vagy a kutak acélvázas tornyaival, mert az ottani fehérekkel beszélni nem lehet. Azoknak csak egy hazájuk, egy istenségük van: a rum és a whisky. Á, kislány, nem élet az! Színház, mozi, könyv? Csak álom… elérhetetlen álom… – Magának rengeteg élménye lehet… Miért nem írja meg? – kérdezte a lány. – Nem vagyok én íróember. – Pedig olyan lebilincselően tud mesélni. – Magának szívesen mesélnék – mosolygott a férfi – bármikor… Eszter felelni akart, de Holubné lépett be az ajtón. Mindketten felálltak. – Kezét csókolom – hajolt meg a férfi. – Dr. Szegedi vagyok. Magda asszony biccentett, és a székre mutatott. – Tessék, doktor úr – és kíváncsian nézett a férfira. – Az előző alkalmazott után érdeklődöm… – Julis után? – kérdezte az asszony. – Igen. Arról van ugyanis szó, hogy hónapokon keresztül kezeltem… és… igazán kellemetlen erről beszélni, de jelentős összeggel tartozik. – Ezt nem is tudtam. Mi baja volt? – Ha nem szükséges, nem szívesen beszélek erről… ugyanis… azért nem, mert ingyenes kezelésre… szóval…

– Értem… – bólintott az asszony. – Sajnos, nem tudjuk, hol van. Eltűnt. Elcsent néhány ékszert, és eltűnt. – Na ez igazán meglepő – hüledezett Szegedi. – Pedig nekem nagyon jó benyomásom volt róla… Becsületes, de nagyon szerencsétlen lánynak ismertem… Ezt nem hittem volna… – Esetleg jelentse be a rendőrségen – ajánlotta Magda asszony. – Úgyis nyomoznak utána. – Nem, nem! Isten ments – szabadkozott az orvos. – Annyit nem ér meg az a pár forint. – Mennyivel tartozott? – Nem is a pénz izgat engem – magyarázta Szegedi –, inkább a gyógyítás eredménye. Ugyanis egy új gyógymódot alkalmaztam, és pontosan a kúra közepén tűnt el… Szóval, az eredmény… tetszik érteni? – Hogyne. Nagyon megértem – mosolyodott el Holubné. – Ilyenek maguk orvosok… – Elnézést kérek a zavarásért… – állt fel a férfi. – Ó, semmi – tiltakozott az asszony. – Ha valamit megtud, értesítsen. Milyen címen találhatom, mert én is üzenek, ha valamit tudunk róla. – Dr. Szegedi. Kert utca 4. A telefonkönyvben is bent van… – Eszterkém, aranyom, írd csak fel. A lány fehér köpenye zsebéből jegyzettömböt vett elő, és felírta az orvos címét. Az ajtóból Szegedi hátrafordult: – Ha egyszer sok ideje lesz, Eszterke… keressen fel. Nagyon szívesen mesélek arról a világról, és mutatok sok-sok érdekes dolgot. Feleségem maláj származású nő, ő is tud furcsa históriákat mesélni. – Jó, doktor úr. Majd felkeresem – felelte a lány.

Szegedi hazafelé menet erősen töprengett. – Úgy látszik, a lányt már valaki „kiemelte”. Ezek szerint megelőztek. A laboratórium az alagsorban van. A lejárat pedig csak az előszobából nyílhat. Kutya nincs, a szomszéd villákból nem látni át. A laboratórium ablakán nincs vasrács. Úgy látszik, nem nagy ügy… Jó lett volna megnézni a laboratóriumot… – Halkan füttyentett. – A kis Eszter rákapott a keleti csodavilágra. Szép kislány. Nem lenne rossz, ha meglátogatna. Azt hiszem, nem lenne nehéz eset. Az ilyen kis tudóspalántákban nagy a fantázia. Ezeket nem tánccal, hanem érdekes mesékkel lehet betörni… Szép lány… Vajon milyen lehet ruha nélkül? Fütyörészve lépett be a villa kapuján.

Cselei alezredes és Kocka alaposan átkutatta Éva lakását. A lány holttestét a reggeli órákban találták meg. A házmester két napja nem látta a lányt. Ez azonban nem tűnt fel neki, mivel máskor is előfordult, hogy napokig nem jött haza. A dolog csak tegnap este vált gyanússá, amikor a Liliomból keresték. Hajnalban pedig fel kellett törni az ajtót, mert a lakásban csőrepedés történt. Akkor fedezték fel a gyilkosságot. Cseleiék már egy óra múlva tudtak a dologról. Azonnal a lakásba siettek. Ott már serényen dolgoztak a rendőrség bűnügyi emberei. Semmi gyanúsat nem találtak. A lakásban tökéletes rend volt, a fényes parkettán egyetlen lábnyomot sem fedeztek fel. Éva hálóingben feküdt az ágyban. Ruhái a legnagyobb rendben a fotel karfáján voltak gondosan összehajtogatva. Sem ételmaradékot, sem mosatlan edényt nem találtak. A bűnügyiek vakarták a fejüket, de Cselei is nagy gondban volt. – Úgy látszik, öngyilkosság – jegyezte meg a nyomozást vezető hadnagy. – Lehet – hagyta helyben az alezredes, és Kockára nézett. – Mondja csak, hadnagy elvtárs, a boncolás eredményét még nem tudják? – Minden percben várom – válaszolta a hadnagy. – Valakit kiküldtem, hogy az eredményt azonnal hozza. A lányt nyolc órakor szállították be, most pedig – ránézett az órájára – tizenegy tíz van. Minden percben megérkezhet. – Fényképfelvételt készítettek? – Természetesen…

– Kérem, hogy azokból küldjenek át sürgősen nekem is. Minden felvételből egyet. – Átküldök, alezredes elvtárs. De én most bemegyek az osztályra. A belügyiek elvonultak. Cselei és Kocka maradt csak ott. Az alezredes bezárta az ajtót, és leült. – No, Kockám, mi a véleményed? – Gyilkosság! – felelte a főhadnagy. – És miből gondolod? – Miből? – ismételte a kérdést a főhadnagy. – Érzem. – Rendben van. Egyetértek veled. Nekem is ez a véleményem. De ezt az érzést alá tudnád valamivel támasztani? – Csak feltevésem van… – Nos, halljuk! Kocka a mutatóujját hirtelen a szájához emelte jelezve, hogy ne beszéljenek. Az alezredes azonnal megértette. Egy másodpercig feszülten figyeltek… – Mit szólsz, alezredes elvtárs, a vasárnapi eredményekhez. Szurok csodálatosan játszott. – A főhadnagy felállt, és könnyű léptekkel a falhoz ment. Az alezredes átvette a megkezdett témát, és élénken mesélni kezdett Szurok nagy formájáról. Amikor látta, hogy Kocka leguggol, odament a rádióhoz, és bekapcsolta. A csavart úgy állította, hogy a készülék torzítson… Harsogva, recsegve szólt az adás… A főhadnagy a parketta leszorító lécét feszítette el a faltól. – Ide nézz! – súgta alig hallhatóan. Cseleit izgalom fogta el. – Nehogy elvágd! – Nem, ne félj… – Kocka sebesen dolgozott.

– Biztosan mikrofon. Kíváncsi vagyok, hol a magnetofon. A rádió recsegve bömbölt, elnyelte a két férfi hangját. –Béla, valószínűleg ikermikrofon lesz. Dupla vezeték… – A lécet már lefejtette az állólámpáig. Végighaladt a vezeték mellett. A vékony, műanyag szigetelésű drót az állólámpa alatt eltűnt a falban egy porcelán szigetelő pipában. A főhadnagy felállt. – Itt megy be, tehát valahol itt lesz a mikrofon is. – Tüzetesen megvizsgálta a lámpát. Semmi gyanúsat nem talált. – Bontsd ki – utasította halkan az alezredes. Kocka ismét lehajolt és zsebkésével vésni kezdte a falat. Az előszobában megszólalt a csengő. Felfigyeltek. Cselei intett, hogy majd ő kimegy. Kocka abbahagyta a munkát, készenlétbe helyezte pisztolyát. Hallotta a beszűrődő beszélgetést, majd az ajtónyitást. Az alezredes egy értelmes arcú fiatalemberrel tért vissza. Odahívta Kockát. A hallban az alezredes tompa hangon megszólalt. – Mondja el, elvtárs, a boncolás eredményét. – Még írásban nem kaptam meg. Valószínűleg gyilkosság történt. A lányt az orvosok által nem ismert méreg ölte meg. A bal mell alatt találtak egy parányi tűszúrást, és a jobb alsó karon a vénába is injekciós tű hatolt be, de egészen kis méretű. Az orvosok szerint speciális tű lehetett. A gyilkosság mellett szól az is, hogy a lány körme alatt bőrdarabkákat találtak, s ez arra mutat, hogy a gyilkosságot dulakodás előzte meg, bár a nő testén semmiféle sérülési nyom nem található. – Elvtárs – szólt az alezredes –, a boncolási jegyzőkönyvből küldjenek át egy példányt. – Még azt szeretném jelenteni – folytatta a nyomozó –, hogy a boncolást vezető rendőrorvos megállapítása szerint a bőrdarabkák fekete vagy sötétbarna szőrzetű férfi keze fejétől származnak. A fiatal nyomozó elbúcsúzott. Cseleiék pedig visszatértek a szobába. Kocka újból elővette a zsebkését, és dolgozni kezdett. Cselei pedig tovább bontotta a parkettalécet, és követte a vezetéket. A műanyag huzal eltűnt a háromajtós szekrény mögött. Cselei megállt. Alaposan szemügyre vette a szekrényt, mely szorosan a fal mellett állt, olyan szorosan, hogy egy kétfillérest sem lehetett

volna a szekrény és a fal közé dugni. – Pszt! – hallotta Kocka sziszegését. Odanézett. A főhadnagy mosolyogva intett. Cselei odament. A főhadnagy kezében egy speciális mikrofon volt. – Ügyes – suttogta Kocka, míg kezével betakarta a mikrofont. – A hangot a dugasz nyílásán keresztül kapja – mutatott a konnektorra. – Csomagold be valamibe – mondta Cselei. – Várj, majd keresek egy kendőt. – Kinyitotta a szekrényt. Motozott, majd egy gyapjúsálat halászott elő. Kocka jól becsomagolta a mikrofont, hogy a hang ne halljon át, aztán odament a rádióhoz, lehalkította. A huzal a szekrény mögé megy – fordult feléje az alezredes. – Húzzuk el – ajánlotta a fiú. Nekiestek. A szekrény nem engedett. – Állj, ne erőlködjünk – indítványozta az alezredes. – Azt hiszem, itt érdekes dolgot találunk. – Igen – felelte Kocka. Felnevetett. – Megoldódott a diplomatalakás rejtélye. – Vagy egy újabb bonyodalom kezdődik – töprengett hangosan Cselei. – Hiszen diplomáciai védettsége van. – Törődöm is én azzal. Még ha Szent Pétertől van menedéke, akkor is bemegyek – tört ki Kocka. – Arra nem jogosít fel a védettség, hogy kémkedjenek. – Lassan, fiú… Kocka nem válaszolt. A szekrényből nagy lendülettel dobálta ki a ruhákat. Alaposan vizsgálni kezdte a szekrényt. Megállt, gondolkodott. Cselei, mint volt újságíró, nem sokat értett a technikai dolgokhoz, abban Kocka volt a mester. – Zseblámpa nincs nálad, Béla? – fordult hátra. – Nincs – nevetett az alezredes. – Még nagyítót sem hoztam. – Talán az állólámpa ideér. – A főhadnagy odament az állólámpához, és a szekrény elé vitte. – Majdnem tökéletes. Gyújtsd meg, és világíts ide – mutatott

a szekrény belsejébe. Cselei arra tartotta a lámpát. Kocka szemügyre vette a sima belső borítást, de semmit sem látott. Ujjával végigsimította. A bal felső sarokban ujja valami finom törést érzett. – Megvan! – kiáltott fel. – Mi? – nevetett Cselei. Kocka belépett a szekrénybe. Elővette öngyújtóját, és annak lángjával figyelmesen végignézte a gyanús pontot. A szekrény falában egy dobókocka nagyságú négyszögletes gomb volt. Kocka finoman megnyomta. A gomb rugózott. Még egyszer megnyomta, de már erősebben. Alig hallható kattanás, majd finom zúgás hallatszott. A szekrény hátsó fala bal irányban elcsúszott, és sötét üreg vált láthatóvá. Az üregben ruhák lógtak. Kocka beljebb ment. – Az már a másik ház – suttogta. – Falba épített szekrény. – Gyere ki – hallotta Cselei hangját, és próbáld becsukni az ajtót. Kocka ismét megnyomta a gombot. Újabb kattanás, és a szekrény hátsó ajtaja halk zümmögéssel visszacsúszott. – Átmegyek, és megvizsgálom a lakást… – türelmetlenkedett a főhadnagy. – Csak nyugodtan, Kocka, ne siessük el a dolgokat… – Mit akarsz csinálni? – Először is két fiút rendelj ide. Másodszor, meg kell néznünk, hogy van-e a lakásnak védettsége… – Marhaság! – tört ki a főhadnagy. – Felesleges udvariasság. Miért kell itt diplomáciai szabályokat betartani? Ők sem tartják be… – Ennek ellenére tedd azt, amit mondtam – parancsolta Cselei. Hangja hivatalosan csengett. – Merev vagy, Béla – válaszolta Kocka, és a telefonhoz lépett. Egy óra múlva már az irodában voltak. Cseleit két jelentés várta. Az alezredes

köhintett. – Kocka – szólt a főhadnagyhoz. – B-19-es jelentett. – Mit? – Figyelj! Felolvasom. „Tegnap éjjel egy Krasznai nevű volt egyetemista átlépte Sopronnál a határt. Donován ezredes megbízásából ment. Úticélja ismeretlen. Holnap én is megérkezem. Többit szóban. Nyitást kérek 8-án 23-24 között. B19.” – Biztosan az FB-86-ért jött – jegyezte meg Kocka. – Valószínű. De ez is érdekes jelentés – folytatta Cselei, és olvasni kezdte. „Segítő nevű informátor jelenti: Ma este Soós László századost egy CM 309-es rendszámú gépkocsi várja az Iskola utca 20. számú ház előtt.” – Ezt most remélem, elkapjuk – mondta hevesen Kocka. Cselei gondolkodott egy ideig, majd megszólalt. – Kocka, te figyeled a gépkocsit és Soós századost. Őrizetbe vételre csak akkor kerülhet sor, ha konspiráltan nem tudjátok a kocsit követni. Semmi körülmények között ne maradjatok le. Készülj fel az akcióra. De előtte még menj ki Rózsihoz, és tájékozódj, hogy mi a helyzet a villában. Én megszervezem a villa biztosítását. Közben elmegyek Borús Eszterhez is. Öt órakor találkozunk, és még egyszer megbeszéljük a dolgokat. Rendben van? – Igen – felelte a főhadnagy. Már szeretnék Frédi szemébe nézni. Cselei Kocka távozása után előbb á Bonctani Intézetbe ment. Alaposan megnézte mikroszkóp alatt a karmolásból származó bőrdarabokat. Mikor felállt a mikroszkóp mellől, arca vidám, mosolygós volt. – Jó kedve van az alezredes elvtársnak – nevetett a rendőrorvos. – Maga nem örülne, ha egy számra tenne, és nyer? – Alezredes elvtárs nyert?

– Azt hiszem, igen – válaszolta Cselei. Szerencsés ember – gondolta a rendőrorvos. – Rám is férne. – Irigykedve nézett a távozó alezredes után. Egyenesen a Négylevelű lóhere eszpresszóba hajtott. Ott volt találkozója Borús Eszterrel. A lány lehangoltan várta. – Régen vár, Eszterkém? – kérdezte Cselei. – Kért már valamit? – Nem – felelte a lány. – Csak most jöttem. Az alezredes két kávét kért. – Miért olyan bánatos, Eszterkém? A lány ránézett. Szemében tisztaság és szomorúság csillogott. – Mi öröm van az életben? – No, halljuk, mi bántja? – Éppen magának mondjam el? – mosolyodott el fanyarul a lány. – Képes és letartóztat… – Hát nincs kizárva – nevetett Cselei. A felszolgálólány letette a kávékat. Az alezredes rágyújtott, és lassan kevergette a kávét, de szemét nem vette le a lányról. – No – biztatta Esztert –, ossza már meg azt a nehéz bánatot. Megígérem, hogy a felét magamra veszem. – Nem tréfa ez, Cselei elvtárs. Sokkal komolyabb gondban vagyok, mint gondolja – legyintett a lány. – Én nem tréfálok, Eszter. Valóban segíteni akarok. Mondja, maga nagyon szereti Krasznait? – Azt hiszem, szeretem… De ha nem szeretném is, akkor is ez lenne a véleményem a dolgokról.

– De még nem ismerem a véleményét… – Nézze, Cselei elvtárs, itt valami baj van. Krasznait belekergették a bűnbe. Sokáig nem hittem, hogy ez lehetséges. De most már látom. És az, aki ezt a tehetséges fiút tönkretette, nyugodtan éli világát. Még a fegyelmi eljárást is felfüggesztették, mert az a szerencsétlen fiú meggondolatlan tettével Kallós elképzelését igazolta. Tudja, én azt tanultam, hogy az embert a körülmények teszik bűnözővé. Nem a hajlam és nem az átöröklés. Nos, ezek szerint a körülményeket meg lehet teremteni… Ha minden jól megy, Kallós még kitüntetést kap. – Nem, Eszterkém! Ezt nem hiszem, és úgy vélem, Kallós sem számít kitüntetésre. Mi világosan látjuk, hogy a fiú tette egyáltalán nem bizonyítja az ő elképzelését, és nem is adhat mentséget neki. Ami pedig a körülmények szerepét illeti, azt hiszem, igaza van. S nekünk egymással összefogva kell harcolni azért, hogy a becsületes szándék és a tett érvényesüljön. – Szélmalomharc ez, Cselei elvtárs. – Miért lenne az? – Ha most, mondjuk, Krasznai hazajönne, maga, aki pontosan ismeri az ügyét, azokat a körülményeket, amelyek a fiút a bűnbe kergették, kiállna mellette? Harcolna azért, hogy a fiút ne büntessék meg? Cselei hallgatott. – Miért hallgat? – Eszter – mondta halkan az alezredes –, megígértem magának, hogy minden lehetőt megteszek Krasznai megmentése érdekében. – Az a furcsa az egészben – nézett fel a lány –, hogy én támogatom magukat, közben tudom, hogy ez a támogatás esetleg István elfogását segíti elő. Krasznai becsületes ember, akit a körülmények juttattak kellemetlen helyzetbe. Tudom, hogy szökésével bűnt követett el, és mégis megértem őt, nem tudom elítélni. Talán én is így tettem volna az ő helyében… Ugyanakkor azt is tudom, hogy kötelességem segíteni magukat… Cselei, míg a lány beszélt, a legutóbbi jelentésekre gondolt. – Szegény Eszter –

futott át agyán. – Vajon, ha tudná, hogy Krasznai mélyebben keveredett a dologba, mit szólna hozzá? Pedig most tényleg segítenie kell. – Tudja, délelőtt találkoztam egy érdekes emberrel – hallotta a lány hangját. – Orvos… Cselei felfigyelt. – Dr. Szegedinek hívják, ha jól emlékszem. – Biztos a nevében? – kapta fel a fejét az alezredes. – Azt hiszem, igen – folytatta Eszter. – Tíz évig élt Távol-Keleten. Szegény emberek gyereke volt, s a régi társadalmi rend kergette őt idegenbe… – Mondja, hogy nézett ki az az orvos – szólt közbe Cselei. Eszter pontosan leírta a férfit. – Szemüveget nem visel? – Nem láttam rajta… Szóval arra gondoltam, hogy Krasznait, a tehetséges fiút meg az ilyen Kallós alakok üldözik ki az országból, és megutáltatják a mi rendszerünket még a becsületes emberekkel is. És ezek ellen mi nem vesszük fel a harcot. Nem merünk fellépni ellenük. – Téved, Eszter. Ha ez megnyugtatja, közölhetem, hogy Kallóst azonnali hatállyal felfüggesztették, és megindították az eljárást ellene. Nemcsak hivatali vonalon, hanem pártvonalon is. Csúnya dolgok derültek ki róla. A lány arca felderült. – Végre – mondta. – Gazember. – Hamarosan tisztázódik minden – folytatta Cselei. – Szeretném, ha részletesen elmondaná, hogy mi mindent beszélt Szegedivel, mi a véleménye arról az emberről. Utána majd én kérek magától valami szívességet. Bár most olyan lelkiállapotban van, hogy nem is tudom, mit gondoljak… A lány beszélni kezdett.

Öt órakor Kocka sugárzó arccal lépett be Cseleihez. – De jó kedved van, Kocka – mondta az alezredes. – Megjelent az első fecske – nevetett a főhadnagy. – Dr. Szegedi ma délelőtt járt a villában. Rózsinak összehazudott mindent, hogy elődjét, Juliskát ő kezelte… Szóval terepszemlét tartott. Egy biztos, a Wellington állomás mögött dr. Szegedi rejtőzik. – És ha valaki más? – mosolygott Cselei. – Nem lehet más – vitázott Kocka. – Az állomás a Németvölgyi út környékén van. Ott van a Kert utca is. Hogy Szegedi ügynök, az biztos. Gondolj a „Segítő” jelentésére, Soós és Szegedi beszélgetésére, Vildmann állítólagos üzenetére. – Világos, hogy Szegedi ügynök – bólintott Cselei. – Tíz évig Távol-Keleten élt. Nyilván onnan ismeri Vildmannt. – Ezt honnan tudod? – Esztertől. Szegedi meghívta magához a lányt. Érdekes dolgokat mesélt. – Most nagyon érdekes lesz. Szegedi angol kém, Frédi amerikai. Mindkettő meg akarja szerezni a felfedezést. A végén egymást semmisítik meg. Vajon a lányt ki ölte meg? Szegedi vagy Frédi? Mert biztos, hogy a kettő közül valamelyik. – Igen. Ez valószínű. Gondolj vissza a York-féle rádióüzenetre – mondotta az alezredes –, abban az van, hogy a felfedezést egy másik nagyhatalom is meg akarja szerezni. Lehet, hogy Szegedi már ezért ölte meg a lányt, mert tudta, hogy az amerikaiaknak dolgozik. Szegedi mellett szól a speciális injekciós tű használata, és az a tény, hogy ő már megjelent a villában. Szerintem nem sok eredményt ért el. Hacsak azt nem, hogy pár nap múlva, ha szükség lesz még erre, Eszter meglátogatja őt… Hajnalra B-19 megérkezik, akkor már világosabb képet kapunk. Mert a bécsi expozitúrába az angolok is beépültek. Talán Clairk kapitány. Az szereti a pénzt… – Igen… – felelte Kocka, de látszott rajta, hogy máshol jár az esze. Valamit mondani akart, de nem tudta, hogyan kezdje el. Cselei észrevette a habozását.

– Mi az? Mi bajod van? – Azt hiszem, fegyelmit kapok – felelte vontatottan Kocka. Az alezredes meglepődve nézett rá. – Átvizsgáltam a lakást… – Melyiket? – Az olaszét! – Megőrültél? – Nem hivatalos minőségben – hunyorgott Kocka –, hanem mint magánember… mint Bárdi Károly, magyar állampolgár… – Ne tréfálj, Kocka, ez komoly dolog… – De az úristenit! – tört ki a főhadnagy –, mi forradalmi időket élünk, és nekem, mint forradalmárnak… – Főhadnagy elvtárs – szólt keményen Cselei. – Parancs, alezredes elvtárs? – Írjon az esetről igazoló jelentést. – Értettem! – mondta a főhadnagy. – Most pedig – fordult meg az alezredes – mondd el, hogy mit láttál a lakásban. Kocka szeme felcsillant. Aztán savanyú arcot vágott. – Nem sokat, majdnem semmit… – hangja unott volt, úgy beszélt, mintha egy rosszul megfőzött ebédről tartana előadást. – Hát megállapítottam, hogy az olasznál egy magnetofon van meg egy speciális rádió-leadó, méghozzá ultrarövid hullámon működik. Olyat még nem is láttam. – Lerajzoltad legalább? – Nem, lefényképeztem. Ahogy én megállapítottam, az adó kis hatósugarú… A

magnetofon is egészen speciális… – Éspedig? – Van rajta normál kapcsoló, és van rajta automata kapcsoló is. – Ezt nem értem – mondta az alezredes. – Először én sem értettem, de utána rájöttem. Ha Évánál volt valaki, az olasz lakásából rögzíteni lehetett a beszélgetést a normál kapcsolóval. Ha viszont az illető átment Évához, és azt akarta, hogy kettőjük beszélgetését felvegyék, az átjáró ajtót nem csukta be. Az ajtónyitás hozta működésbe a készüléket. – Érdekes… – Van ennél érdekesebb is, de azt el sem merem mondani… – Miért? – nézett rá az alezredes. – Mert az már lopásnak számít… – felelte a fiú. – Mit hoztál el? – Levettem a magnóról a tekercset. Nem tudtam ellenállni… – És már lejátszottad? – Még nem, nem volt időm rá… Ugyanis arra gondoltam, hogy ha gyilkos barátunk ennyire ügyetlen volt, és nem vitte magával, nem hagyhatom ott… – Valóban, miért hagyta ott? – tűnődött hangosan Cselei. – Azt hiszem, megzavarták, vagy nagyon izgatott volt. Talán nem is gondolt rá… – Kérj be egy készüléket, lejátsszuk! Kocka kiszólt a titkárnőnek. Tíz perc múlva már elgondolkodva hallgatták Éva és Frédi hangját… Cselei néha feljegyzett valamit, aztán tovább figyelt. Lehet, hogy tévedek? – gondolta.

– Ki az isten lehet az a Soós százados? – kiáltott fel Kocka, mikor Frédi a századosról beszélt a lánynak. Majdnem egy óráig hallgatták a felvételt, és szemük előtt játszódott le a kegyetlen gyilkosság. – Szerencsétlen lány – dünnyögte Kocka, aztán Cselei felé fordult: – Szóval mégsem Szegedi a gyilkos. – Ezek szerint nem… – felelte az alezredes. Ránézett órájára. – Kocka, indulnod kell. – Indulok – felelte a fiú. A csendes Iskola utcában egy Humber gyártmányú gépkocsi fordult be. Vezetője csóválta a fejét. A gyújtás kihagyott, a motor hörgött, prüszkölt, a sebesség fokozatosan csökkent. A 20-as számú ház előtt ott állt a CM 309-es rendszámú Citroen. A volán mellett harminc év körüli, ballonkabátos férfi ült. Szürke puhakalapját mélyen a szemébe húzta, és egykedvűen cigarettázott. Frédi a hátsó ülésen ült. Szemüvegét levetette, megtörölte, és nézte a közeledő, hangosan prüszkölő Humbert. – Dugulás – gondolta. A Humber megállt. Hatalmas termetű vezetője kiszállt, dühös arckifejezéssel mutogatott valamit a kocsiban ülő személyeknek, majd köpött egyet, felhajtotta a motorház fedelét, s felsőtestével eltűnt mögötte. A két gépkocsi mintegy tíz méterre állt egymástól. Frédi ránézett órájára. Egy perc hiányzott a hétből. – Indítsd be a motort. Ha a pasas beszállt, túráztasd fel… A vezető gyújtást adott. A motor halkan zümmögni kezdett. Ezalatt a másik kocsiban Kocka is az óráját nézte. Felemelte a kezét. A hatalmas termetű vezető intett a fejével, hogy érti. Lassú mozdulatokkal összeszedte szerszámait, és visszatette a csomagtartóba. A főhadnagy feszülten figyelt. A kocsi mellett siető léptekkel szőke, honvéd-egyenruhás férfi húzott el. Kocka ránézett, és meglepetésében majdnem felkiáltott. – Olajos – mondta halkan. – Értem…

Olajos, illetve Soós százados gyors léptekkel sietett a Citroen felé. A kocsi mellett egy pillanatra megállt, körülnézett, majd beszállt. A következő másodpercben valami tompa tárggyal fejbe ütötték, és orra felé kloroformos vattát szorítottak. Elvesztette eszméletét. A kocsi megindult, és gyors iramban rohant a Batthyány utca felé. A szürke kalapos sofőr nagyszerűen vezetett. Frédi figyelte az ájult fiatalembert, majd nagy szakértelemmel megmotozta. Zsebeiből kiszedte az iratokat, s mindent alaposan átnézett. Az irattárcában csak két-három fényképet talált, mást nem. A tiszti igazolvány viszont nagyon új volt. Az igazolványt és a tárcát magához vette. Olajos mintha megmozdult volna. Frédi újból az orra alá nyomta a vattát. Hátranézett. Húsz-huszonöt méterre követte őket egy kocsi. Felismerte a Humber jellegzetes alakját. – Máriaremete felé fordulj, és a Pilisszentiváni úton a Bécsi útra – utasította a sofőrt. A puhakalapos bólintott. Frédi figyelmét most már teljesen a mögöttük jövő Humber kötötte le. – Gyorsabban… A szürke kalapos rátaposott a gázra. A Citroen megugrott és az emelkedő ellenére felgyorsult. Frédi egyre idegesebb lett. Gondolhattam volna – mormolta maga elé. Hóna alól egy nagy méretű pisztolyt vett elő. A vezető száját összeszorítva, keményen markolta a volánt, és még több gázt adott. A kilométeróra nyolcvanat mutatott. Kiértek a Pilisszentiváni útra. Távolból a város lámpáinak fénye vibrált. Szédületes gyorsasággal átrohantak a falun, és teljes sebességgel száguldottak a Bécsi út felé… Megpróbálták lerázni üldözőiket. – Feri, lépj bele a gázba – biztatta Kocka a széles vállú gépkocsivezetőt. – Már majdnem száztíz kilométerrel megyünk. A Citroen sem bír többet. – Meg kell előzni őket…

– Nehezen fog menni – felelte a vezető, és mereven nézte a kígyózó úttestet nem engednek előre… beszorítanak az árokba. – Kapcsold be a reflektort… Tíz-tizenöt méterre megközelítették a Citroent. Kocka a reflektor fényénél tisztán látta a hátsó ablakon időnként kinéző férfit. Alakja ismerősnek tűnt, de az arcot a kalap árnyékától nem tudta felismerni. Az erős reflektorfény láthatólag zavarta az előttük haladó kocsi vezetőjét. – Próbálj előzni… – Nem látod, hogy nem engednek? – mérgelődött Feri. – Hiába jelzek… – Dudálj! A Citroen, mintha nem hallaná a kürtöt, teljesen az út közepére húzott. – Nincs más hátra, főhadnagy elvtárs – mondta a vezető –, „megstószolom” őket hátulról… – Azt nem lehet, van velük egy elvtárs is… – Akkor pedig nem fog menni az előzés. Kocka káromkodott, mint a vízfolyás… aztán a torkán akadt a szó… – Fékezz! – kiáltotta, ahogy meglepetéséből felocsúdott. Feri levette lábát a gázról… A Citroen ablakán keresztül lövés dörrent … Egy… kettő… A Humber szélvédő üvegén keresztül szisszenve tört át a golyó… – Vigyázz! – kiáltotta Kocka. – Mi a jó fenére vigyázzak? – mérgelődött Feri. – Elugorjak a golyó elől?… Kocka kezében is megcsillant a fegyver. A fiú a pisztoly markolatával beverte a szélvédő üvegét. A szilánkok csörömpölve hullottak szerteszét… A célzást megnehezítette a zötyögős, rázós út…

A főhadnagy látta, hogy a Citroenből időnként felcsap a pisztoly torkolattüze… Gondosan célzott, bár tudta, hogy 7,75-ös Walterjával nem sokra mehet. A távolság a két kocsi között húszhuszonöt méter volt. A jobb hátsó kereket vette célba. Meghúzta a ravaszt… A becsapódást nem látta, de tudta, hogy nem talált, mert a Citroen vígan száguldott tovább. – Legalább zavarom őket – gondolta, és újból lőtt… Lőttek a másik kocsiból is. Golyók kopogtak a motorházon. – Automata pisztolya van a gazembernek – mérgelődött Kocka. – Az anyád… – hallotta Feri kifakadását. Látta, hogy bajtársa teljes erővel szorítja a kormányt. – Szétlőtte a jobb elsőt – kiáltott Feri. – Feszítsd meg a tested. – A kocsi veszélyesen húzott bal felé. Az útszéli fák már egészen közel voltak… Kocka megmerevítette testét, kezével és lábával megtámaszkodott. Szemét ösztönösen becsukta. Érezte, hogy az ütődéstől meglódul, és ráesik Ferire… Mikor kinyitotta szemét, keresztben álltak az úton. A Citroen hátsó lámpái már messze világítottak…

10.

Este tíz óra lett, mire Kockáék visszajutottak az osztályra. A főhadnagyot nagyon bántotta a kudarc. Cselei is megdöbbent, amikor végighallgatta a fiú jelentését, és Olajosra gondolt. Korholta önmagát, hogy ilyen veszélynek tette ki a fiatalembert. Még akkor sem enyhült önvádja, amikor eszébe jutott Olajossal legutóbb folytatott beszélgetése… „– Ugyan, Béla, ne aggódj. Nekem kötelességem, hogy segítsek. Ha ti nem veszitek igénybe elvtársi segítségemet, magánemberként fogok nyomozni, mert érzem, hogy azon a fiún segíteni kell. Vedd tudomásul, hogy én nem tréfából vagyok kommunista.” Jó, jó, Gézám – nyugtatta ő akkor a felhevült fiút –, ez rendben is van így. De az ügy nagyon veszélyes. – Sohasem fogja elfelejteni Géza csodálkozó tekintetét. Kevés ember szemében látott annyi őszinteséget, annyi emberséget, mint akkor Géza szemében. – „Azt mondod, veszélyes?” – kérdezte Géza. – „No és? Nekünk csak veszélytelen feladatókat szabad végrehajtani? Szóval kár erről olyan sokat beszélni. Ha nem lennék kommunista, akkor is mint állampolgárnak kötelességem lenne, hogy segítsem a munkátokat. Nézd, Béla, én sokat olvastam már életemben. Az angoloknál például a legnagyobb kitüntetésnek számít, ha egy angol állampolgár a titkosszolgálatnak segíthet. De ugyanez van más országban is…” – Tudom, Gézám. És sokkal könnyebben menne a mi munkánk is… Talán kevesebb hibát is követnénk el, ha mindenki így gondolkodna. – És Géza mindenáron segíteni akart. Kivette szabadságát, és munkához látott. Vajon most hol van? Frédiék – Sónyi Éva, Vildmann esetét ismerve – nem sokat teketóriáznak. Ha érdekük úgy kívánja, kegyetlenül gyilkolnak. Márpedig Frédi tudja, hogy Géza nem unokaöccse Vildmann-nak. Az is biztos, hogy a fiút elrabolta, mert különben Géza beleavatkozott volna a tűzharcba. Mivel nem tette, az arra mutat, hogy Frédiék ártalmatlanná tették. Most egy teendő van. Minden erőt mozgósítani kell Olajos megmentésére. Ennél fontosabb dolog nincs. – Kocka – szólt az alezredes. – Az egész osztályt riadóztasd. Azonnal meg kell indítani a nyílt nyomozást. Szegedi doktort tartóztassátok le, a rendőrséggel vegyétek fel a kapcsolatot. Meg kell találni a gépkocsit. Talán Szegedi vallani fog. A gépkocsin keresztül pedig gombolyíthatjátok a fonalat. Az Éva lakásán levő embereket figyelmeztesd, hogy esetleg tűzharcra készüljenek fel. Úgy lá-

tom, Frédi nem adja meg egykönnyen magát. A Holub-villánál csak Mikit hagyd kinn, a többieket is vond be a nyomozásba. – Értettem – mondta Kocka. – Te itt maradsz? – Igen – felelte az alezredes. – Mindenről azonnal értesítsetek. Hajnalban B-19esnek is meg kell érkeznie. Talán tud valami közelebbi adatot adni. Krasznai is itt van már az országban, de nyoma veszett. Szóval te Olajost keríted elő, én pedig az FB-86-ot védem. Cselei elgondolkodva ült íróasztalánál. Egy óra múlva Kocka jelentkezett telefonon. – Halló! – kiáltotta a kagylóba a fiú. – Szegedi doktor eltűnt a lakásáról. Lehet, hogy nem is jön vissza. Egyetlen iratot sem találtunk. Mindent elégetett. Ellenben a rádióadót megtaláltuk. – És a felesége? – A lakók szerint az már tegnap elutazott. Cselei kedvetlenül tette le a kagylót. Fel-alá járt a szobában. – Mégis úgy lesz, ahogyan gondoltam – villant át agyán. – Frédinek valahol van még egy titkos lakása, más név alatt. Biztosan odavitte Olajost. És ez csak villa lehet, egy magános villa, ahova feltűnés nélkül be tud vinni egy alélt embert.

Eszter már lefekvéshez készülődött, amikor csengettek az ajtón. Egyedül volt otthon, mert nővére hazautazott falura. A csengetésre felriadt. Gyorsan magára kapta pongyoláját, és az ajtóhoz ment. – Ki az? – kérdezte szorongva. Mióta Istvánnal az az eset történt, nyugtalan és ideges volt. – Krasznai István – hallotta az ajtón keresztül a tompa, elfojtott hangot. Elszorult a szíve. Hamarjában nem tudta, hogy mit csináljon. Örüljön-e vagy féljen? Egy másodpercig tanácstalanul állt, aztán határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót.

A fiú belépett. Eszter hátrahőkölt. Alig ismerte meg Istvánt. Vagy két lépést hátrált, még az ajtót is elfelejtette becsukni… István becsukta, ráfordította a kulcsot, és megfordult. Ott állt előtte a fiú. Arca sovány, sápadt volt, mintha napok óta nem aludt volna, vagy valami mély fájdalom, valami ismeretlen betegség kínozná. A fiúból áradó szorongás, kétségbeesés ijesztő volt. – István – suttogta Eszter. – István… hogyan kerülsz… ide?… – Tudta, érezte, hogy a fiú jönni fog, készült is a találkozásra, mégis váratlanul érte. – Eszter… – Gyere… – A lány kinyitotta a szobaajtót. Kellemes meleg áradt ki. A fiú szó nélkül követte. – Vesd le a kabátodat. – István engedelmeskedett. Leültek, és csak nézték egymást, mint az idegenek vagy a szerelmi vallomásra készülő diákok. – Itt maradhatok néhány órára? – törte meg a csendet a fiú. A lány bólintott. István lehunyta a szemét. Száját összeszorította, arca megvonaglott. Milyen jó lenne odaborulni ennek a tiszta, becsületes lánynak az ölébe, gyógyírt, vigasztalást, enyhülést találni. Biztató szavakat, szeretetet, mely után anyja halála óta vágyódott… Istenem, de jó is volna szavakat hallani, valami olyasmit, hogy nincs vége még… nem zárult le a sorompó… Nem, nem… az ő számára nincs vigasztalás, nincs bocsánat… az ő élete lezárult… Hajnali öt órakor várja őt az ismeretlen, akinek át kell adnia a felfedezést… és neki végre kell hajtani, mert nem tud megválni az élettől… Nem akart sírni, de mégis előtörtek a könnyek… Hangtalan, megrázó férfisírással sírt… – Eszter – suttogta maga elé –, Eszterkém… Gyűlölsz? A lány nem felelt, mereven nézte a lehunyt szemű fiút, s érezte, hogy Istvánnal valami nagy baj történt, valami rettenetes veszélyben van, szédületes, mély szakadék szélén áll, s neki segítenie kell rajta, amíg nem késő, mert minden

percben belezuhanhat a mélységbe… – Nem, nem gyűlöllek – mondta biztatón, anyáskodó hangon. – Mi történt veled? Hogy nézel ki? – A fiú könnyei visszaadták erejét, józanítóan hatottak rá. – Végem van… Eszterkém, végem van… – tört elő akadozva Istvánból. Eszter odavitte a széket a fiú mellé. Megfogta a kezét. – István. A fiú szorosan megmarkolta a lány csuklóját, mint a fuldokló az útjába sodródott ágat. – Tudod, hogy mindig barátod voltam… mondd el mi történt? Hova tűntél?… Aznap mentél el, amikor Holub elintézte az egyetemre való visszavételedet. A fegyelmi bizottság döntését megsemmisítették, de téged már nem találtunk. István, mint egy szélütött, értelmetlenül bámult a lányra. Először nem fogta fel a szavak értelmét. Mikor a szavak mégis áttörték tudatának falát, s megértette miről van szó, nem akart hinni fülének. – Mit… mit mondasz?… Hogy én… hogy… engem visszavettek?… – Igen – mosolygott rá a lány. – Minden tisztázódott… Nem vigasztallak, komolyan beszélek. – Mikor volt ez? – Azon a napon válaszolta a lány –, mikor megkaptuk a leveledet… – De… de… engem másnap… Nem értem! – dadogta a fiú. – Mit nem értesz? – Hát akkor… másnap miért… miért keresett az alezredes… – Ők akarták közölni veled. Ők tisztázták az ügyedet, és féltek, hogy valami butaságot csinálsz… István mereven bámult. Szeme összeszűkült, arca fokozatosan megváltozott.

Először csak egy gyenge kis mosoly futott át rajta, aztán valami furcsa torz vigyorrá formálódott, szája szétnyílt, és értelmetlen kiáltásba, majd éktelen kacagásba tört ki… Teste megvonaglott, belekapaszkodott az asztal szélébe, kék szeme zavarosan csillogott, arcáról eltűnt a rút vörös szín, és olyan fehér lett, mint a naptól fényes bárányfelhő… Eszter a kancsóból vizet öntött egy pohárba, és kényszerítette a fiút, hogy igyon. Kezére is vizet locsolt, és azzal dörzsölte István homlokát és halántékát. A fiú mintha nem lett volna észnél, mereven nézte a szemben levő falat. A hörgést abbahagyta, és érthetetlen szavakat mormolt. – Gyere, feküdj le… – súgta, és átkarolta a fiút. István ösztönösen ment. Botladozó térdei alig bírták el. Tehetetlenül leomlott a díványra. A lány nagy erőlködéssel végigfektette őt. Kigombolta az ingét, majd lehúzta a cipőjét, és a lábát is feltette a díványra. Egy pillanatig kétségbeesve állt… nézte a sápadt, csukott szemű fiút, kinek homlokán gyöngyözött a verejték… – Mit csináljak? – suttogta. – Idegkimerültség! Lehet, hogy perceken belül elmúlik, lehet, hogy hónapokig tart… Mintha egyenletesebben lélegzene. Azt hiszem elájult, vagy elaludt. – Megfogta a fiú pulzusát. Az érverés szabálytalan volt. – Telefonálok Holubnak – gondolta. – De mi lesz, ha felébred… Telefonálnom kell… Holubhoz valami idegcsillapítót. Talán addig nem ébred fel, míg a szomszédba átmegyek. – Kisietett…

A telefon halkan berregett. A professzor az íróasztalnál ült és olvasott. – Hát ez meg ki lehet? – dohogott az öreg. Felemelte a kagylót. – Halló! – kiáltotta barátságtalanul. – Ki beszél? Maga az, Eszterkém? – Arca megenyhült. – Mi? Micsoda? Krasznai?!… Nem tréfál?… Azonnal… igen… azonnal megyek. – Az öreg tudós keze remegett. Letette a hallgatót. – Magda – kiáltotta –, Magduskám! Holubné megjelent az ajtóban.

– Mi van, Tamás? Mi történt? – Azonnal telefonálj taxiért… Majd mindent elmondok… Siess, drágám, és készítsd elő a felöltőmet… én addig gyógyszert veszek magamhoz… Az asszony nem kérdezett többet. Holub átsietett a laboratóriumba, és kis orvosi táskájával tért vissza, amelybe különböző gyógyszereket és injekciókat tett. – Csak ne legyen valami komoly baja – tűnődött. – Fontos, hogy hazajött… Szerencsétlen… kölyök… Magda asszony már a felöltővel és a gyapjúsállal várta őt. – Megverem, de most megverem… – mormogta az öreg. – Meg én… – Kit versz meg? – lepődött meg az asszony. – Azt a taknyost… azt a gonosz gyereket… – nézett rá Holub, és bebújt felöltőjébe. Magda asszony meglepődött. – – Megkerült?… – kérdezte. – Meg… az a csirkefogó… – Hála istennek – sóhajtotta az asszony. A kapu előtt megszólalt az autókürt. Mikor Eszter visszatért a szobába, a fiút nyugtalan álomban találta. Forgolódott, dobálta magát, és néha felkiáltott. Keze görcsösen ökölbe szorult. Nagyokat ütött a levegőbe, s testét megfeszítette, mintha valamit nagy erővel fel akarna emelni. Szavakat, félig kigondolt mondatokat, összefüggéstelenül, érthetetlenül mormogott, majd kiabált. Így ment ez hosszú időn keresztül. Eszter tehetetlenül nézte a fiú szörnyű kínlódását, szeretett volna segíteni rajta, de nem tudott semmi okosat kitalálni. Odaült mellé, megfogta a kezét és csitította. Tudta, hogy a fiú nem hallja őt, de azzal nem törődve, mondta a szavakat, mintha attól remélte volna István lelkének megnyugvását.

– István… nyugodj meg… Minden rendbe jön… Én tudom, hogy minden rendbe jön. Akarom, hogy neked semmi bajod ne történjék… én, Eszter… hallod, amit mondok? István, én úgy szeretlek… S beszélt a lány, mint valamikor régen, nagyon régen a rongybabájának, mikor egyedül volt odahaza, mert a nagyok mindannyian kinn dolgoztak a földeken… Akkor is azért beszélt, mert félt egyedül, és saját hangjával bátorította, vigasztalta magát. Félt az elkövetkező óráktól… Mert nincs még vége, hogyan is lenne vége… Hiszen ez a magával tehetetlen nagy gyerek valami szörnyű bűnt követett el, valami iszonyatos súly nehezedik rá, attól roppant így össze, és a bűnt büntetésnek kell követnie… De meg kell bűnhődnie annak is, aki a fiút a bűnbe kergette… Vajon István számára van-e megbocsátás? Neki most az lenne a kötelessége, hogy értesítse Cseleit. Hát akkor miért nem megy? Miért habozik? Hátha az lenne a jó, mert Cseleiben bízni lehet, hiszen már egyszer segített. Még nem megy. Nem akar menni. Majd később. Fontos, hogy István itt van… Az ajtón csengettek. Holub érkezett meg. A professzor sietve felakasztotta kabátját, kalapját. – Hol van a fiú? – érdeklődött. Hangja izgatott volt. – Lefektettem – felelte a lány. – Gyerünk gyorsan – és orvosi táskáját kézbe véve elindult a szobába.

Frédi ott ült a megkötözött Olajossal szemben. A szőke fiú egy széken ült. Lábát és kezét összekötözték. Lába a szék lábához, keze a karfához volt kötve. Olajos izgatott volt, de izgatottságát palástolta. Abban reménykedett, hogy Cseleiék időben megérkeznek. Amikor a gépkocsiba beszállt, látta, hogy Bárdi főhadnagy a Humberben ül, s biztosra vette, hogy követték. Ez a hit visszaadta biztonságát, de izgalmát nem győzte le. Azt nem tudta, hogy Kockáéknak fogalmuk sincs hollétéről, és ezekben az órákban tűvé teszik érte az egész várost. Olajos általában vidám, örökké mosolygó fiatalember volt, s ha valami bántotta, akkor is mosolygott. Nem tudta, hogy most milyen veszélyben van. Mosolygott, amikor Frédire és a mellette ülő sportkabátos fiatalemberre emelte tekintetét. – Kedves Soós százados úr – hallotta a férfi hangját – ha jól értettem, ön nem

hajlandó az igazi nevét elárulni… – Maga azt hiszi, hogy van másik nevem is? – mosolygott a fiú. – Ne mókázzon! Úgy látszik, nem ismeri fel a helyzetét… – Dehogyisnem! Nagyon is felismerem. Maguk elrabolták a néphadsereg egyik tisztjét, és ezért úgy gondolom, hogy az illetékesek rosszallásukat fogják kifejezni… – Mondtam már, hogy hagyjuk ezt a gyerekes dolgot. Maga sohasem volt a néphadsereg tisztje. Nem mondom, a telefon-trükk jó volt. A megadott számon egy hölgy valóban a minisztérium nevében jelentkezett, de érdekes módon a tudakozóban nem ismerik. Pedig személyesen akartam felkeresni. – Akkor becsapták magát… – Szóval okoskodik. – Frédi hangja türelmetlen volt. Gondolatait a hajnali találkozó kötötte le. Négy órakor megérkezik valami futár az FB-86-tal, és azt az embert neki el kell tüntetni. Persze csak akkor, ha átadta a felfedezést. Szépen átveszi az anyagot. Azonnal továbbítja Londonba, Donovánék csak jelentést kapnak, hogy a futár nem érkezett meg. Aztán ő is távozik. Elég volt ez a négy év. A vonalat átadja. Nagyon forró lett a talaj. Valahol hiba történt, mert a kémelhárítók elég mélyen behatoltak a vonalaiba. Itt van ez az ember is. Milyen magabiztosan kacarászik. Nem akar beszélni, pedig neki tudnia kell, hogy az elhárítás mennyit ismer vonalaiból… – Ide figyeljen, fiatalember! Én igazán örülök a maga vidámságának. Szeretem a jókedvű fickókat. Olajos mosolyogva meghajtotta fejét. – Igazán kedves volt ez az elismerés… – De – folytatta Frédi – most mégis arra kérem, hogy gondolja át helyzetét. Ugyanis bármennyire élvezem a maga kedélyes társaságát, mégis hamarosan búcsúznunk kell, mert egyéb halaszthatatlan elfoglaltságaim vannak. Szeretném, ha magát nem kellene eltávolítanom a kultúremberek soraiból, de úgy látom, ez mégis elkerülhetetlen. Talán egy mód lenne, hogy tovább élvezze szocialista rendszerük csodálatos gyümölcseit, de maga ezt az utolsó lehetőséget sem

kívánja kihasználni… – Mondja, kedves uram, maga mindig ilyen udvarias a nagy elhatározásai előtt, vagy csak szerény személyemet tünteti ki szívélyességével? – Mindig, barátom. Tudja nekem az az elvem, hogy ellenségeinkkel szemben is tartsuk be a kötelező udvariasságot… – Ez olyan hóhérkedvesség? Ugye? Valamikor gyerekkoromban olvastam, hogy a hóhérok nagyon lágyszívű, kedves emberek… Úgy látom, maga is az… A sportkabátos fiatalember hirtelen odaugrott, és hatalmas pofont adott Olajosnak. A fiú feje félrebillent, szemét akarata ellenére elfutotta a könny, de tovább mosolygott. Arcának bal fele vörös volt az ütéstől. – Maga bátor ember – szólalt meg gúnyosan. – Ha nem lenne megkötözve a kezem, akkor is ilyen bátor lenne? Szeretem az ilyen hős lelkű férfiakat… – Elég legyen! – csattant Frédi hangja, és szúrós szemével ránézett a sportkabátosra. Intett. A sportkabátos elhagyta a szobát. – Na, folytassuk… – Nekem az égvilágon semmi kedvem sincs a további társalgáshoz. Nem jut eszembe egy dal… és inkább azon szeretnék töprengeni. Nem ismeri véletlenül? Így kezdődik… La… lala… la… la… de tovább nem jut az eszembe. – Rendben van – mondta Frédi. – Akkor inkább törje csak a dalon a fejét. – Megfordult, és kiment a szobából. Mikor a fiú egyedül maradt, abbahagyta a dúdolást, és gondolataiba mélyedt. – Ez képes lesz megölni – futott át agyán. – Nem, Cseleiék időben megérkeznek. Ha pedig nem, akkor… Na, Géza – mondta magában gúnyosan –, most gyakorolhatod a halálfélelmet …

Éjfél elmúlt, amikor Cseleihez bement Kocka. A főhadnagy rosszkedvű volt. – Eredmény?

– Semmi – felelte Kocka. A CM-309-es rendszám hamis. Most állapítják meg, hogy kiknek van a birtokában Citroen gyártmányú gépkocsi. – Az nem jelent semmit, mert a banda lophatta is a gépkocsit. Lopást nem jelentett be senki? – Nem tudok róla. Kopogtak az ajtón. – Igen! – kiáltotta Cselei. Johann lépett be. A férfi arca gyűrött és sápadt volt, ruhája csupa sár… Cselei felugrott. – Jóska… – Alezredes elvtárs jelentem szólalt meg Bereczki József felderítő százados –, a feladatot végrehajtottam. Kérek engedélyt, hogy jelentsek. Rendkívül sürgős. Az alezredes kezet fogott, és megölelte a férfit. – Mosolyogd már el magad. Most nem Johann vagy, a faarcú inas… Bereczki elnevette magát. – Végre itthon – sóhajtotta. – Egy év után. A családom jól van? Cselei bólintott. – Sajnos, előbb kellett jönnöm. Nem tudtam megvárni a jelzett időt, mert féltem, hogy későn érek ide. – Kocka, főzess kávét, és keríts valami harapnivalót – szólt az alezredes. Kocka kiment, szólta titkárnőnek, majd rövid idő múlva visszajött. – Beszélj! – sürgette Bereczkit az alezredes. – A következő a helyzet – kezdte a férfi. – Krasznait kényszerítették, hogy hazajöjjön. Tegnap éjjel dobták át Sopronnál a határon. A fiúnak ma éjszaka meg kell szereznie valami fontos találmányt, és hajnali négy órakor át kell adnia

Frédinek. Hogy hol, azt nem tudom. Annyit azonban sikerült ma délelőtt megtudnom, hogy Frédinek el kell tenni láb alól a fiút a találmány átvétele után. Azt is megtudtam, hogy Frédi az angol titkosszolgálat ügynöke, az amerikaiaknak csak mellékesen dolgozik. Az amerikaiakkal Clairk kapitányon keresztül került kapcsolatba. Biztosra veszem, hogy ha megkapja a találmányt, az angoloknak fogja kiadni. Ebből könnyen arra lehet következtetni, hogy Krasznait mindenképpen elteszi láb alól, mert kényelmetlen volna, ha a fiú Bécsbe visszatérve Donovánéknak fecsegne. De Donovánnak sem érdeke, hogy a gyerek életben maradjon, mert nem neki való anyag. Furcsa egy gyerek. Úgy megverte ott a társaságot, hogy élveztem. Sajnos, nem segíthettem… – Várj csak – szólt közbe Cselei. – A fiúról majd később beszélünk. Engem most Frédi érdekel. – Lakásáról nem tudsz semmit? – kérdezte Kocka. – Semmit. Valami rémlik, mintha Clairk egyszer Zuglót említette volna… – Az eddig jelentett ügynökein kívül újabbakat megtudtál? – Igen. Van egy hálózata a páncélos erőknél is. Sajnos fedőnévvel küldték az anyagot. – Az, hogy Frédi kétkulacsos, megbízható forrásból származik? – Igen – felelte Bereczki. – Ha ez így van, akkor Frédi igazi nevét és kilétét ismerjük – mondta komolyan Cselei. Kocka felkapta a fejét, és kíváncsian nézett az alezredesre.. – Honnan veszed? – Frédi – folytatta Cselei – azonos dr. Szegedivel. – Marhaság! – tört ki akaratlanul a főhadnagyból. – Frédi szemüveges, fekete hajú férfi. Szegedi meg simára fésült, hosszú szőke hajú. – Így van, ahogy mondod. Ennek ellenére azonos a két személy. Frédi eredeti

hajszíne sötétbarna. Mikor a Bonctani Intézetben összekeveredtél vele, otthagyta kalapját, melyben három hosszú, szőke hajszálat találtál. Így van? – Így. – A laboratóriumi vizsgálat megállapította, hogy női hajszálak. És mikor kint voltam a Bonctani Intézetben, Éva hajából hoztam néhány szálat. Megvizsgáltattam. Nem azonos. Éva haja festett, amit te láttál, eredeti szőke. A parókát általában női hajból készítik, mert a női haj hosszú szálú jói lehet dolgozni vele. Mikor ezt a feltevésemet felállítottam, nem voltam biztos a dologban. Emlékezz a levélre, melyet Vildmann-nál találtál. Nem tűnt fel, hogy a levélen sok ékezet hiányzik? – De feltűnt – felelte Kocka. – Ez arra mutatott, hogy a levél írója hosszú évekig külföldön élt, ahol magyarul sohasem írt, vagy legalábbis ritkán. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy Frédi a felszabadulás után jött haza. Szegedi szintén 1945 nyarán jött haza, tízévi távollét után. Igaz? Ezt a nyomozati jelentések is bizonyítják. Frédi valahol Távol-Keleten került kapcsolatba Vildmann-nal, és már ott is együtt dolgoztak. Mikor hazajött, újból kapcsolták őket. De honnan ismerte Vildmann Szegedit? Nyilván Távol-Keletről. Vildmann tudta, hogy Frédi Szegedivel azonos. Azt még nem tudjuk, hogy Frédi miért gyilkolta meg őt. De az biztos, hogy a levelet vissza akarta szerezni. Eszébe jutott, hogy a levelet felhasználhatják ellene. De a két személy azonossága mellett szól az Éva körme alatt talált bőrdarabkák. A kézfejről származó bőrön valóban sötétbarna szőrszálak vannak, de mikroszkóp alatt tisztán látszik a szőkítés. Valószínű, hogy hidrogénnel szőkítette. Kocka hirtelen fejéhez kapott. , – Tényleg, Rózsi elmondta, hogy Szegedi jobb kezén tapasz volt… – Csak ezt az apróságot a főhadnagy elvtárs elfelejtette elmondani… – nevetett Cselei. – A legdöntőbb viszont a kétkulacsosság – folytatta az alezredes. – Szegedi lakásán megtaláltuk a rádió adó-vevőt. Az állomás valószínűleg a Wellington lesz. Ebből következik, hogy az orvos angol ügynök volt. De az előttünk ismeretlen másik lakásán meg Frédi név alatt az amerikaiakkal tartotta a kapcsolatot. – Valamit nem értek – töprengett Kocka.

– Mit? – kérdezte az alezredes. – Olajos szerepét, illetve azt, hogy Soós századost miért rabolta el… – Egyszerű pedig. Bár nem tudom, hogy hol követtük el a hibát. Én csak azt akartam, hogy Olajos gyorsan megismerkedjék Évával. Tulajdonképpen azt akartuk megtudni, hogy mi lett Krasznaival… Azt tudtuk, hogy Éva katonai vonalon dolgozott. Olajos tartalékos tiszt, valóban járt Moszkvában, jól beszél oroszul, Debrecenben is élt hosszabb ideig. Mivel tudtuk, hogy Vildmann-nak egyetlen élő rokona sincs Magyarországon, mint Vildmann unokaöccse jelentkezett. Éváék nem foglalkoztak Vildmann rokonságával. Arra nem számítottunk, hogy a lány ezt túl érdekesnek tartja, és továbbjelenti. Éva tudta, hogy Vildmann úgy legalizálta kapcsolatát Frédivel, mintha Frédi lenne a főpincér kezelőorvosa. Mi persze, akkor azt még nem tudtuk, hogy a kezelőorvos azonos Frédivel. A lány sem tudta, hogy Frédi, mint orvos, milyen néven él. Itt még van egy-két üres kocka, amire már csak Frédi adhat majd választ. Mikor Soós felkereste Szegedit, az valószínűleg elhitte, hogy a százados Vildmann unokaöccse. A végrendelet-mesét pedig csak kitalálta, hogy Soóst beszervezhesse. Közben valahol gyanút fogott, s nyilván ezért rabolta el a fiút. Olajos életveszélyben van. Most attól függ az élete, hogy Frédi mit akar belőle kiszedni, és a fiú meddig tudja húzni az időt. – Akkor most csak Krasznain keresztül tudunk eljutni Frédihez és Olajoshoz is – mondta Kocka. – Ezek szerint a fiút, ha megjelenik a villánál, még őrizetbe sem vehetjük. Hagyni kell, hogy Frédit felkeresse, mert a címet csak ő tudja… – Igen – mondta Cselei. – Olajos élete Krasznai kezében van. S Frédi hálózatát is csak vele tudjuk lebuktatni. Jóska, mondd el részletesen, hogy mit tudsz Krasznairól. Mi történt vele Bécsben? Te pedig Kockám, sürgesd a vacsorát… – Ránézett órájára. A mutató az egyes számhoz közeledett. – Úgy látszik, Eszternél még nem jelentkezett Krasznai – gondolta. A titkárnő lépett be. – Alezredes elvtárs, a figyelők jelentették, hogy Holub professzort valahová sürgősen elhívták. Orvosi táskájával taxin ment el… – Köszönöm – mondta Cselei. – Úgy látszik, az öreget elcsalták. Kocka, te azonnal menj ki a villához. Rövidesen én is jövök.

Két óra felé járt az idő, amikor István felnyitotta a szemét. Első pillanatban nem tudta, hol van, kik ülnek ágya mellett, ki az az ősz hajú öregember, akinek szemében éppen úgy csillog az aggódás, mint valamikor régen édesanyja szemében. Nem tudta azt sem, hogy az ősz ember mellett ülő barna lánynak miért olyan fátyolos a szeme, és miért fordítja el, amikor ránéz. Ő nem akarja bántani, miért fél tőle. Mintha valahonnan nagyon nagy mélységből jött volna vissza, egy zegzugos sötét barlangból, ahol csak a denevérek szárnycsattogását hallotta, és csak a feneketlen sötétséget látta, teste pedig nyirkos hűvösséget érzett… Mintha most került volna a világosságra, az ismeretlen világba, melynek képeivel meg kell barátkoznia, mert már itt fog élni a világosságban és nem a sötétségben. Apránként ismerkedett az eléje táruló képpel, és amint jobbra-balra nézett, már nem találta annyira idegennek a tárgyakat. És az előtte ülő két ember is mintha ismerős volna, mintha már találkozott volna velük valamikor régen. Most úgy rémlett, hogy már élt egyszer a világosságban, s azon törte a fejét, hogy mikor, és miért nem emlékszik rá. Hosszú ideig tartott ez az útkeresés, ez a botorkálás az emlékek között. Aztán eloszlott a köd, és világosan látott mindent. Már emlékezett. Megismerte Esztert, megismerte a professzort is. Érezte, hogy arcát pirosság önti el. Már arra is emlékezett, amikor elfogta őt a görcsös nevetés, amikor fejébe tódult a vér, amikor sötétség borult agyára. Mert ezt nem lehet túlélni. Csak az életnek vannak ilyen végzetes tréfái. És csak neki van ilyen balszerencséje, aki a végzetnek pehelykönnyű, akarat nélküli játékszere. Szégyenérzés töltötte el, amikor arra gondolt, hogy milyen balgán hagyta magát becsapni. Mások harcoltak a becsületéért, és ő gyáván viselkedett. Ezért a gyávaságáért kell most fizetnie. Mert fizetnie kell. Súlyosan. Itt ül előtte az ember, akit neki meg kell lopnia. Azt az embert kell meglopnia, aki egy életen át dolgozott, egy életet áldozott fel egy gondolatért, egy álom valóra váltásáért. S felvette a küzdelmet a kétkedők, a kishitűekkel szemben, és bebizonyította igazát. És most neki ezt az embert meg kell fosztania valóra vált álmától, mert ha nem fosztja meg, akkor neki van vége. A kegyetlenség lesben áll, csapásra készen, hogy eltiporja őt… Jól tudja, hogy a professzor nem élné túl azt a csapást. Akkor viszont ki éljen? Ő vagy a professzor? Mi ér többet, a kísérlet, a felfedezés vagy az ő élete. Az élet a legdrágább. S neki a saját élete a fontos. De vajon élet lesz-e az, amelyik másokat tönkretesz? – Professzor úr – szólt halkan… – Professzor úr…

– Hogy érzi magát, fiacskám? – Jól vagyok… Semmi bajom… Eszter… – Ránézett a lányra. – Megijedtél, ugye? – Igen, nagyon megijedtem… – Hány óra van? – érdeklődött a fiú. «• – Negyed három – felelte a professzor. – Mennem kell! – Felült. Nem érezte gyöngének magát. – Hova akar menni? Hiszen éjszaka van! – Sajnos, professzor úr, mennem kell! Nekem már olyan mindegy, hogy mi van… – És ha nem engedem? István ránézett az ősz tudósra. – Professzor úr, én nagyon szeretem magát. Sokat köszönhetek magának, de nem akadályozhat meg elhatározásomban. – István – nézett rá Eszter-, hallgass ránk. Mi segíteni akarunk. Hát nem bízol bennünk? A fiú felállt. Ránézett a lányra, miközben begombolta ingét, és megigazította haját. Szeme tisztán, hidegen csillogott. Most nem volt szomorú, nem volt bánatos… – Mondd el, mi bajod van. Mondd el, mit tettél. Segítünk rajtad. A fiú felhúzta cipőjét. – Fiam, én nem engedem magát sehova. – Holub keményen a fiú szemébe nézett. Szemben álltak egymással. István majdnem egy fejjel magasabb volt a sovány, megtört tudósnál. – Professzor úr – szólalt meg –, nekem mennem kell. Higgye el, szívesen

maradnék. De most az életemről van, szó. – Fiam, maga valami bűnt követett el? – Igen. – Mit csinált? – Most nem mondom el. Súlyosan vétettem maguk ellen. Mondhatnám, hogy nem tudtam róla, nem akartam, becsaptak, félrevezettek… Nem mondok semmit… Eszter táguló szemmel nézett a fiúra. – Ez nem lehet – dadogta. – Így van, Eszterkém! Nyugodj meg. Mikor utoljára találkoztunk, még nem voltam bűnös. Most az vagyok. Nem tudom, mi fog történni velem. Ezért vagyok most őszinte hozzád. És magához is, professzor úr. Nagyon szerettelek, Eszter. Ezt szívből mondom. – Fiam, nincs olyan bűn, amit ne lehetne helyrehozni… Jobb lenne, ha jelentkezne… A fiú megcsóválta a fejét. – Nem jelentkezem. Ha jelentkezem, felakasztanak… Eszter elsápadt. – Te őrült! Öltél? Raboltál? – Lehet, hogy öltem is, nem tudom… Egyet tudok, nincs bennem elég erő, hogy meghaljak. Megpróbálok élni. Tisztán látok ma már mindent. S nem akarok bűnöző lenni. Becsületesen szeretnék élni. Orvos akarok lenni. Nem tudom, sikerül-e. – Mit akarsz csinálni? – Mit akar csinálni? – kérdezte szinte egyszerre a tudós és a lány.

– Professzor úr. Mikor ébredeztem, sokáig nem tudtam, hol vagyok. Lassan tért vissza az élet. S mikor magát felismertem, még az járt az eszemben, hogy megrabolom. Mert azért küldtek vissza Magyarországra, hogy lopjam el a felfedezést. Látja, őszintén elmondom. Elmondom, mert nem teszem meg. Szeretem magát. Helyzetemen persze ez nem javít, ezzel a bűnömet nem teszem jóvá, legfeljebb nem követek el újabb bűnt. És már ez is valami. Ahogy magukat néztem, szégyen fogott el. Szégyelltem, hogy gyáva vagyok. Mert ha nem lettem volna gyáva, mindez nem következik be. Ha nem adtam volna meg magamat, most az egyetemen tanulnék. Világosan látom a helyzetemet. Míg maguk harcoltak, addig én elhagytam magukat, pedig értem harcoltak. Neked volt igazad, Eszter – fordult a lány felé –, amikor azt mondtad, hogy az igazságért harcolni kell. Megtanultam. Azt is megtanultam, hogy a becstelenség, az igazságtalanság csak azt győzi le, aki hagyja magát. Most megpróbálok bátor lenni. Van egy lehetőségem, amivel valamit jóvátehetek. Talán sikerül, s akkor maguk előtt bebizonyítom, hogy lehet még belőlem becsületes ember. – És ha nem sikerül? – Akkor? Akkor elnyerem azt a büntetést, amit megérdemeltem, de ti, Eszterkém – megfogta a lány karját –, tudni fogjátok, hogy jóvá akartam tenni mindent. A lány lehajtotta a fejét. – És arra is rájöttem – folytatta a fiú –, hogy valamit vissza is kell fizetnem. Adósa vagyok azoknak, akik galádul visszaéltek hiszékenységemmel. Törleszteni akarok… – István én… én… veled megyek… – Nem, Eszterkém. Te ne keverd bele magad ebbe a szennyes ügybe. Azért nem beszélek. Te és a professzor úr ne tudjatok semmit. Professzor úr! – fordult a tudós felé. Megbízik bennem? – Igen… – És te is, Eszterkém? A lány bólintott.

– És… és… hisztek is nekem? Majdnem egyszerre válaszoltak. – Igen. – Nekem ez elég. A fiú szeme bizakodóan csillogott. Valami erősen motoszkált a fejében. – Eszter, adj egy borítékot. István noteszából kitépett egy lapot, és valamit felírt. Elvette a lánytól a borítékot, beletette. – Eszter – szólt komolyan. – Ezt az írást pontosan fél ötkor add át a rendőrségnek, vagy annak a katonatisztnek, akiről beszéltél. De egy perccel sem előbb. Ha előbb adod oda, felakasztanak. Pontosan fél ötkor. Add szavadat, hogy megteszed. A professzor úr a tanúm. – Szavamat adom – suttogta a lány, és elvette a borítékot. – Akkor most búcsúzom – mondta a fiú. – Nem nyújtok kezet, mert még nem tiszta a kezem… Viszontlátásra, professzor úr. – Viszontlátásra – felelte az ősz tudós. A lány kikísérte a fiút. Az ajtónál egy percre megálltak. A fiú megfogta Eszter karját, és a szemébe nézett. – Ne felejts el, bármi is történjen. És ne felejtsd el, hogy szeretlek – mondta halkan. A lány nem válaszolt. Lehajtotta fejét. – Szervusz, Eszterkém… – Vigyázz magadra! – súgta a lány. A fiú kilépett a folyosóra. Süvöltött a hideg, metsző északi szél. Felhajtotta gallérját, és határozott, biztos léptekkel megindult a lépcsőház felé.

11.

Hideg volt az éjszaka. Az orkánszerű szél megrecsegtette még az évszázados fákat is. A tetőkről cserepeket tépett ki, a sérült házfalakról asztalterítő nagyságú vakolatokat szaggatott le. A sötét égbolton viharosan száguldtak a fekete fellegek. István egy 67-es villamossal elment a Nagy Lajos király útig. Onnan pedig gyalog folytatta az útját. A kalauz pontosan elmagyarázta, hogy merre találja meg az Árvácska közt. Még jó fél órája volt, tehát nem kellett sietnie. Nekifeküdt a szélnek, s az utcatáblákat szemlélve lépegetett. Most nem érzett félelmet. Erősen elhatározta, hogy megpróbálja jóvátenni hibáját. Az az ember, akinek az anyagot át kellene adnia, biztosan valami vezető kém. Ha ő elfogja, már valamit törlesztett. Utána pedig a soron következő, Éva lesz. Egy kicsit sajnálja a lányt, mert olyan magányos, árva volt, de nem lehet kíméletes vele szemben, hiszen nem önzetlenül segített rajta. Már akkor célja volt vele. Éva után pedig a szombathelyi repülős tisztet fogja el. De megtalálja a gépkocsivezetőt is. Hiszen ismeri a hamis rendszámot. Felgöngyölíti az egész hálózatot. Igaz, hogy fontos adatokat vitt ki, de a kémhálózat felgöngyölítésével megakadályozza a további adatok kivitelét. Aztán majd ezek az emberek elmondják, hogy ők kiktől kapták a titkos anyagokat. Valamit helyrehoz. Eszébe jutott a könyvtár. – Persze, oda is egy ügynök jár. De elkapom azt is. Lesbe állok. Elérte az Árvácska közt. Sötét, elhagyott kis utca volt, három vagy négy, kertes villával. – A hármas szám – mormogta magában. – De kár, hogy eldobtam a revolveremet a határnál. – Megállt a villa kapujában. Átnézett a vasrácson, és szemügyre vette az épületet. A villa alagsorában garázs volt. Kívülről ítélve legalább négy-ötszobás lehetett, a manzárdszobákat nem számítva. Megnézte a névtáblát, de nem tudta elolvasni az írást. Felrémlett agyában, hogy átmászik a kerítésen, de lemondott tervéről. – Annak semmi értelme nem lenne. Mert ha véletlenül többen tartózkodnak odabent, honnan tudja meg, hogy melyik közülük a vezető, Kálnóczi Péter. Csengetett. Enyhe izgalom fogta el. Fogalma sem volt, hogy miképpen akarja tervét végrehajtani. Bízott magában, ügyességében, erejében…

Az egyik ablak megvilágosodott. Rövid idő múlva a bejárati feljárónál is felgyulladt a villany, és egy férfi alakja jelent meg az ajtóban. Az erős szél majdnem felborította, amikor a kavicsos útra lépett. Valami házikabátféle volt rajta, melyet szorosan összefogott, de még így is nehezen tudta megakadályozni, hogy a szél ne bújjon alá. – Kit keres? – kérdezte a férfi. – Kálnóczi Pétert – felelte nyugodtan a fiú. – Bécsből – tette hozzá. A férfi kinyitotta a kaput. – Tessék, menjen csak előre. István elindult. Léptei alatt csikorgott a kavics, testét átjárta a hideg szél, behatolt kabátja alá. – Csak nyugodtan… – biztatta magát. – Erős és bátor vagy. A férfi utolérte. Most egymás mellett mentek. Valamivel alacsonyabb volt Istvánnál. Mikor az előszobába léptek, a férfi bezárta az ajtót. – Vegye le a kabátját. Rögtön szólok Kálnóczi úrnak. István felakasztotta felöltőjét, és szemügyre vette a lakást. A hallból falépcső vezetett a manzárdszobába. Mintha zajt hallott volna fentről. Lélegzetét visszafojtva figyelt. Nyöszörgő hangok ütötték meg a fülét, de nem tudta tisztán kivenni, mert a szél erősen zúgott, és vadul cibálta az ablakokat. Megjelent a férfi. Intett a fiúnak. István elindult. Tágas, kényelmesen berendezett dolgozószobába vezette. – Foglaljon helyet – mutatott az egyik fotelre a férfi. – Kálnóczi úr azonnal jön. – Az idegen eltávozott. Léptei alatt megreccsent a falépcső. István nem a fotelba, hanem az egyik kárpitozott székre ült. Körülnézett a szobában. Kétszárnyú fehér ajtó nyílott a másik szobába. Példás tisztaság és kínos rend volt. Az íróasztalon a márvány tintatartón kívül más nem volt. – Jó estét – köszönt valaki. István a hang irányába fordult. Frédi állt az ajtóban. Szőke haja csillogott a villanyfényben. Könnyű keleti mintás selyemköntös volt rajta. – Jó estét – állt fel István, és szemügyre vette az izmos, negyven év körüli

férfit. – Csak nyugodtan, erős vagy – biztatta magát. – Kálnóczi urat keresem… – Kálnóczi Péter vagyok — mosolygott a férfi, és lassan közeledett a fiú felé. – Donován üdvözli – mondta István. – Donován? Három éve nem láttam – válaszolta Frédi. – Nem hét éve? Ő valami ilyesmit mondott… – Rendben van, fiatalember. Most már ismerjük egymást. Elhozta az anyagot? A fiút izgalom fogta el. Bólintott a fejével. – Adja ide, mert sietnünk kell – sürgette Frédi, és közelebb lépett. István észrevette, hogy a férfi a bal kezét nem vette ki a házikabátja zsebéből. – Mintha fogna valamit – villant át agyán. Benyúlt belső zsebébe, és kivette az irattárcáját. Frédi kinyújtotta jobb kezét, hogy átvegye. István agya lázasan dolgozott. Tudta, hogy a férfinál revolver van, szeméből kegyetlenséget olvasott ki. – Most csak a meglepetésszerű gyorsaság segít – gondolta, és minden cselgáncstudását összeszedte. Hirtelen mozdulattal jobb kezével elkapta a férfi csuklóját, berántotta, és ugyanabban a tizedmásodpercben bal tenyerével a férfi jobb könyökét alátámasztotta. Bedűlt a lendületbe, és válla felett átdobta a férfit. Frédi nem számított a támadásra. A hirtelen fájdalomtól feljajdult. Ismerhette a fogást, mert ösztönösen kiperdült, és így a kartörés nem sikerült. – Hátrazuhant a fotel felé. A fiú felismerte a helyzetet, és mikor látta, hogy a fogás nem sikerült, egy ugrással a férfira vetette magát. Frédi kezében megcsillant a pisztoly. De még mielőtt elsüthette volna, István nyitott tenyerével erős ütést mért a férfi bal kezére. A pisztoly a szőnyegre esett. Frédi azonban nem adta meg magát. Jobbjával átkulcsolta István nyakát, és szorítani kezdte. Bal kezével a pisztoly után nyúlt. A fiú elrúgta lábával a fegyvert, mely a parkettán a viaszt felkarcolva a szekrény alá csúszott. Nem ellenkezett, hagyta, hogy a férfi a nyakát átkarolja. Megvárta, míg a férfi felemelte bal kezét. Abban a pillanatban megkapta a bal kéz mutatóujját és hátrafeszítve törni kezdte. Érezte, hogy a nyakán enged a szorítás, és a férfi felnyög. Egyre csak feszítette a mutatóujját. Lassan feltérdelt, és húzta magával

a férfit. Frédi feljajdult. István talpra akarta állítani Frédit is, de erre nem kerülhetett sor, mert a férfi ösztönösen belerúgott. A rúgás István gyomorszáját érte, és oly erős volt, hogy hátratántorodott. A fájdalomtól összegörnyedt. Frédi felugrott, és szédületes gyorsasággal ütni kezdte a fiú védtelen arcát. István megszédült. Érezte, hogy kemény ellenfélre talált. Ha most elveszti eszméletét, vége. Hányinger kínozta. Megjelent előtte Eszter kedves, aggódó arca, hallotta a hangját: „Vigyázz magadra.” Ösztönösen félrehajtotta fejét. Frédi ökle elzúgott feje mellett. Összeszorította fogát, izmait megfeszítette, és bal öklével kemény horogütést mért a férfi arcára. Frédi megingott. A párharc most kiegyensúlyozottá vált. Ütötték egymást. Mindketten az életükért harcoltak. Frédi szemhéja felrepedt, arcán végigömlött a vér. – A fiú bal szeme bedagadt, orra vérzett, de nem adta meg magát. Mikor látta, hogy Frédi az egyik kárpitozott széket ütésre emeli, felkapta az íróasztalról a márvány tintatartót, és teljes erejével a férfi arcába vágta. Becsukta a szemét. Rosszullét fogta el. – Ne add meg magad, erős vagy – biztatta magát. Mélyeket lélegzett. Felnyitotta szemét. Frédi ott hevert előtte szétroncsolt arccal. Eszébe jutott a másik férfi, aki felment az emeletre. Bármelyik percben visszajöhet. Már az is érthetetlen, hogy nem hallotta meg a dulakodás zaját. A fiú nem tudhatta, hogy a férfi hallotta a viaskodást, de arra gondolt, hogy Frédi most hajtja végre Donován parancsát. István hasra vágta magát, és a szekrény alól előkotorta a pisztolyt. Gyors mozdulatokkal levette nyakkendőjét, és az ájult férfit hasra fektette, hátul összekötötte a kezét. Majd a függöny húzózsinórját vágta el, és azzal jó erősen megkötötte Frédi lábát. Felállt. – Most elfogom a másikat – gondolta. Néhány másodpercig pihent. Nagyokat lélegzett. A kancsóból meglocsolta arcát, és óvatos léptekkel megindult a manzárd felé. A pisztolyt lövésre készen tartotta. Mikor a lépcsőfeljáróhoz ért, csak azt látta, hogy a manzárdszobák előtti rácsos folyosón megrémült arccal áll az a fiatalember, aki beengedte a villába. A fiatalember kezében megvillant a fegyver. Egyszerre lőttek… A lövés zaja felverte a villa csendjét… István látta a felcsapódó tűznyelvet… Éles fájdalmat érzett bal könyökében… Még egyszer meghúzta a ravaszt. Egy golyó zizzenve húzott el füle mellett, s mintha mellbe vágták volna, ütést érzett… Kezéből kiesett a fegyver. Az utolsó kép, amit magával vitt, a közelébe lezuhanó testé volt.

Hátratántorodott, és végigvágódott a parkettán. Fejét beverte a lépcsőbe…

Mikor István eltávozott, Holub még egy ideig gondolkodott, majd türelmetlen hangon megszólalt. – Öltözzön gyorsan, kislányom, megyünk hozzánk. Eszter pillanatok alatt felöltözött… Felsegítette az öregre a kabátot. Nem kérdezett semmit, ment a professzor után. Feje kábult volt, sírni szeretett volna. A Retek utcánál találtak egy taxit. A professzor bemondta a címet… Magda asszony még nem feküdt le, szorongással szívében várta a férjét. – Tamásom, mi van? Mi történt?… – Semmi különös, drágám… Adj valamit inni, és főzess egy jó erős feketét… – Majd én hozom a feketét – ugrott Eszter. Kisietett a konyhába. Halkan kopogtatott Rózsi ajtaján. Azt hitte, hogy a lány alszik. Azonnal kinyílt az ajtó. – Rózsi – lihegte a lány. – Sürgősen értesítsd Cselei elvtársat. Azonnal jöjjön… Kocka lépett elő a szekrény mögül. Eszter meglepetten nézett a férfira. Ismerősnek találta, de nem tudta, hogy hol találkozott vele. – Bárdi főhadnagy vagyok. Cselei elvtárs helyettese. Mi történt? – Még semmi, de minden percben történhet. Azonnal kerítse elő Cselei elvtársat – sürgette a lány. – Te pedig, Rózsikám, főzzél egy jó erős feketét… Nem telt bele tíz perc, és megjelent Cselei, mögötte Kocka és Johann. Az alezredes nagyon izgatott volt, de palástolta izgalmát. Amint a dolgozószobába lépett, látta a feldúlt arcokról, hogy valami történt, és érdeklődve nézett Holubra, majd a lányra. – Cselei elvtárs – kezdte akadozva Eszter –, kocsival jöttek? – Igen. De mi történt, Eszterke?

A lány lehajtotta a fejét. Szeretett volna mindent elmondani, de eszébe jutottak István szavai… nem, nem adhatja még át a levelet, szavát adta rá… – Ránézett órájára. – István itt van Pesten… – mondta akadozva. – Minden percben jelentkezhet… – Holub csodálkozva nézett a lányra. – Beszélt vele? – kérdezte Cselei. – Igen… nemsokára felhív… arra gondoltam, hogy addig a gépkocsikat… – Minden rendben van, Eszterkém… Bármelyik percben indulhatunk… csak már jelentkezne… most sok függ a fiútól… emberélet… Eszter nem tudta, hogy Cselei mire gondol. Lehajtotta a fejét, és az óra számlapját bámulta… – Különben Krasznai derék gyerek – folytatta az alezredes. – Pontosan tudjuk, hogy Bécsben hogyan viselkedett… Szerencsétlen fiú… – Elkövetett valamit? – kérdezte a professzor. – El – felelte Cselei –, de ha a kényszerítő körülményeket figyelembe vesszük, megérthető… és úgy gondolom, jóvátehető. Csak minél előbb tudnék beszélni vele… Eszter mereven nézte a számlapot. A mutató, mintha ólomsúlyokat húzna maga után, nagyon lassan haladt. A lány idegessége egyre fokozódott… Menj… rohanj… szerette volna kiáltani… hát nem látod, hogy minden perc drága… – Miről van szó tulajdonképpen? – fordult a professzor Cseleihez. – Nézze, professzor úr, jobb, ha tisztán lát. A fiú nagy veszélyben van. Ma hajnalban négy órakor valami fontos találmányt kell átadnia egy idegen hatalom kémfőnökének… – Az én felfedezésemet – mondta a professzor. – Igen.

– De a fiú ezt nem adja át… – Nem – válaszolta mosolyogva Cselei. – Nem adhatja át, mert a felfedezés már nincs itt a villában. Holub felugrott. – Mit beszél?… – kiáltotta. – El… ellopták a felfedezésemet? – Engedelmével, professzor elvtárs, én vagyok a bűnös. Holub és Eszter nagy szemekkel nézett a férfira. Cselei folytatta. – Megtudtuk, hogy több idegen nagyhatalom érdeklődik az ön munkája iránt. El akarták rabolni. Helyettesem, Bárdi főhadnagy az ön új háztartási alkalmazottja segítségével megszerezte a felfedezést és az jelenleg a páncélszekrényemben van… Holub hebegett. – De… de… miért… nem szóltak? – Nem akartuk önt feleslegesen idegesíteni, meg attól tartottunk, hogy esetleg megsemmisíti… – Az új lány…? Rózsi? – dadogta a tudós. – Igen. Haraszti Rózsi hadnagy vigyázott önökre. Holub Eszterre nézett. A lány lehajtotta a fejét. – Összeesküvők… – tört ki a professzorból, aztán durcásan, mint egy gyerek, zsörtölődni kezdett, hogy igazán nem volt szép a bizalmatlanság. – De térjünk vissza Krasznaira – folytatta Cselei. – A kémfőnöknek az az utasítása, hogy a fiút öljék meg… Eszter felsikoltott… Az óramutatóra emelte szemét, amely éppen akkor ért a négyes számhoz… – Ha most találkozik a bandával, nem tudhatjuk, hogy mi fog történni, mert nem

tudja az ellene irányuló tervet… És ugyanakkor egy elvtársunkat a kémbanda elrabolta… Eszter sápadtan ült. Fejében csak az járt, hogy Istvánt meg akarják ölni… – Alezredes elvtárs – tört ki a szó Eszterből –, ezt István küldi… – Átnyújtotta a borítékot. Cselei ránézett a lányra. Feltépte a borítékot, gyorsan átfutotta az írást: „Jöjjenek az Árvácska köz 3. számú házba. Kálnóczi Péter kémet ott találják.” Cselei felnézett. – Indulás – szólt Kockához. – Én is megyek – nézett könyörögve a lány Cseleire. – Nem bánom, jöjjön… – Van még egy hely a kocsiban? – szólalt meg csendesen Holub. – Engem már megint ki akarnak hagyni… – Ó nem, professzor elvtárs – mosolygott Cselei. – Jöjjön csak, orvosra mindig szükség van… Néhány perc múlva négy gépkocsi száguldott Zugló felé. A villa ablakai világosak voltak. Az elhárító tisztek a villától mintegy húsz méterre kiugráltak a kocsiból. Cselei összehívta őket, és rövid megbeszélést tartott. Négy fiú macskaügyességgel kúszott át a kerítésen. Eszter és Holub a kerítés mögé rejtőzött. Cselei becsengetett. A csengetésre azonban senki sem nyitott kaput. Megpróbálta még kétszer. – Későn jöttünk – futott át agyán. Intett Kockának… – Behatolni a villába – adta ki a parancsot. A lányt és a professzort átsegítették a kerítésen. Kocka megnézte a bejárati ajtót. – Nem tudom betörni – állapította meg. A következő percben az egyik fiú vállára ugrott, és pisztolyával beverte az ablakot. A résen benyúlt, és kinyitotta. Beugrott a szobába. Cseleiék hallották, hogy a fiú felkiált…

– Utána – kiáltotta az alezredes. Az elhárítok egymás után ugráltak be a szobába. Kinyílt az ajtó. Kocka sápadt arccal fogadta őket… – Professzor elvtárs, gyorsan… Berohantak. Borzalmas kép tárult eléjük… A feljárónál István feküdt vérbe fagyva, mellette holtan egy idegen férfi. A fiú arcán a verekedés nyomai éktelenkedtek. Eszter, amikor ránézett a fiúra, felsikoltott, és tántorogva a falnak dőlt. Holub már ott térdelt István mellett. Figyelmesen vizsgálta. – Még él… de nincs sok remény… Azonnal jöjjön a gépkocsi… – Óvatosan felemelték, és kivitték a gépkocsihoz. Holub vele ment. Alighogy a kocsi távozott, két elhárító Olajos Gézát vezette le a lépcsőn… – Géza! – rohant felé az alezredes. – Béla! – kiáltott a fiú. Megölelték egymást. – Azt hittem, hogy már későn jössz… – Hát majdnem…

Átvizsgálták a házat. A dolgozószobában megtalálták Frédit. Már észnél volt. Borzalmasan nézett ki. – Dr. Szegedi – mutatott rá Olajos. Cselei odament a megkötözött férfihoz, belemarkolt a hajába, és megrántotta… – Frédi – kiáltott fel Kocka. – Vigyétek! – parancsolta Cselei. Két elhárító talpra állította Frédit, és kivezették. – Kocka – szólt az alezredes. – Három emberrel itt maradsz, és alaposan

átvizsgáljátok a villát. Én hozzákezdek Frédi kihallgatásához. A hullát majd elvitetjük. – Értettem – felelte a főhadnagy. – Gyerünk – fordult az alezredes Olajos és Bereczki felé. A lány megrendülve követte őket. – Kösz, Béla, hogy megmentettél – hallotta Eszter Olajos hangját. – Ne nekem köszönd meg, hanem Krasznai Istvánnak. Ő mentett meg – válaszolta az alezredes.

Másnap reggel Cselei és Eszter ott állt a műtő előtt. A fiút másodszor operálták. Háromszor kapott vérátömlesztést… – Életben marad? – nézett Cseleire a lány. – Nem tudom… Eszter idegesen gyűrte kesztyűjét… Kinyílt a műtő ajtaja. Tolókocsin hozták Istvánt. Arca vértelen volt… Mikor Eszter előtt tolták el, a lány azt hitte, hogy kiszakad a szíve… Szeméből peregtek a könnyek. Kis idő múlva megjelent Holub. Fáradt, kimerült volt. Eszter sírva borult a professzor mellére. – Professzor úr… életben marad? – Talán.

Tíz óra felé a fiú visszanyerte eszméletét. Megismerte Esztert, Holubot. Cseleit nem… Rámosolygott a lányra… Szemével intett neki. Eszter odahajolt. – Hívd… ide… az… alezredest.

A lány felegyenesedett. – Cselei elvtárs – szólt –, István magával akar beszélni… Az alezredes odahajolt a fiúhoz. – Jóvá… akarom… tenni… bű-nö-met… – Már jóvátette… – nyugtatta a fiút Cselei. – Ír-ja… a kémek… Az alezredes intett Eszternek. A lány gyorsan papírt és ceruzát vett elő. – Sónyi… Éva… – diktálta a fiú. – … Papp Lajos… Szombathely… DT 301… és MN 415… gépkocsi vezetője és… fi-gyel-jék… a Széchényi Könyvtárt… aki… az Orvosi Szemle… 1896-os… év-folya-mát… kéri… – Elvesztette eszméletét. Hallgattak. Cselei átvette a feljegyzést. Egy kis idő múlva Holub szólalt meg. . – Ha életben marad… mi lesz vele… alezredes elvtárs? – Csak maradjon életben… – felelte az alezredes. – Ez most a legfontosabb… – És… és? – nézett Cselei szemébe a lány. – És jó orvos lesz belőle, Eszterkém – majd mosolyogva hozzátette –, és remélem jó férj. A lány lehajtotta a fejét. – Gyerünk – mondta Holub –, ne zavarjuk. – Én maradok – felelte Eszter. Mikor a férfiak távoztak, Eszter leült, és nézte a halállal vívódó fiút. István lecsukta a szemét, és elaludt. Arcán kedves, kisfiús mosoly volt, melyet még a zúzódások sem tudtak eltorzítani. Jobb kezével szorosan fogta a lány kezét, mintha soha többé nem akarná elengedni…